Stephen King

Stephen King
AZ

Hálásan ajánlom e könyvet gyermekeimnek.
Anyám és feleségem nevelt férfivá; gyermekeim:
NAOMI RACHEL KING
JOSEPH HILLSTROM KING és
OWEN PHILIP KING
tanítottak meg a szabadságra, tizennégy, tizenkét és
hétéves fejjel.
Srácok, a fikció: hazugságba bújtatott igazság.
A jelen fikció igazsága meglehetősen vegyszerű:
varázslat igenis létezik.

S. K.

Ez volt az otthonom, amióta élek,
S ha én már nem leszek, a város itt marad,
Utcáit örökké fürkészi a lélek,
S ha már szétfoszlott, a bőrödhöz tapad.

MICHAEL STANLEY EGYÜTTESE

Öreg barátom, mi után kutatsz?
Eljössz oly sok külhoni év után
Képeiddel, miket
Idegen ég növesztett
Távol szülőhazádtól.

JORGOSZ SZEFERISZ

Derült égből a semmibe.

NEIL YOUNG

ELSŐ RÉSZ
Az egykori árnyék

A kezdet!
Élesedik a tökéletesség
A virág kitárja színes szirmát
   a napnak
De a méh nyelve
   elvéti
Visszasüllyed a televénybe
   sikoltva
– a sikolynak mondhatod
ami kiül rá, borzongás
   míg elhervad s eltűnik...

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

Városa holtnak, hol világra hoztak

BRUCE SPRINGSTEEN

Első fejezet
Az áradás után (1957)

A rettegés, amely csak huszonnyolc évvel később múlt el – ha ugyan elmúlt valaha is –, tudomásom, vagyis ismereteim szerint azzal kezdődött, hogy egy újságpapírból hajtogatott kis csónak lefelé sodródott az esőzésektől megduzzadt, út menti lefolyóban.
A csónak egyet szökellt, oldalra dőlt, ismét egyensúlyi helyzetbe jutott, és az alattomos örvényeken hősiesen átvergődve folytatta útját a Witcham és Jackson utca kereszteződésénél álló közlekedési lámpa felé. Ezen a napon azonban, az 1957-es esztendő egyik őszi délutánján vakon sötétlett a három-három egymás alatti lámpa mind a négy irányban, mint ahogy sötétek voltak a házak is. Már egy hete jóformán szünet nélkül esett az eső, két nappal ezelőtt pedig feltámadt a szél is. Derry legnagyobb részében megszűnt az áramszolgáltatás, és azóta sem állt vissza.
Az újságpapírból hajtogatott csónak mellett vidáman szaladt egy sárga esőköpenyes, piros gumicsizmás kisfiú. Az eső ugyan még nem állt el, de végre lanyhulni kezdett. Úgy kopogott a fiú sárga kapucniján, mint egy fészer tetején – meghitt, már-már barátságos neszezéssel. A sárga esőköpenyes fiút George Denbroughnak hívták, és hatéves volt. William, a bátyja, akit Dadogós Billként ismert a derryi általános iskolában a legtöbb srác (a tanítókkal egyetemben, bár azok szemtől szembe a világért sem használták volna ezt a csúfnevet), otthon volt, éppen kilábalóban egy különösen pocsék influenzából. Ekkor, 1957 őszén, nyolc hónappal az igazi rémségek és huszonnyolc évvel a végső leszámolás előtt, Dadogós Bill a tizedik évében járt.
A csónakot, amely mellett most a kis George rohant, Bill fabrikálta az ágyban ülve, hátát egy halom párnának támasztva, miközben édesanyjuk a Für Elise-t játszotta a szalonban álló zongorán, az eső pedig fáradhatatlanul verte a hálószobaablakot.
Háromnegyed úton a háztól a kereszteződés és a kihunyt közlekedési lámpa felé a Witcham utcát néhány szemeteskuka és négy narancssárga fűrészbak zárta el a járműforgalom elöl. A bakokon stencilezett felirat tudatta, hogy a DERRYI KÖZMŰVEK tulajdonát képezik. Rajtuk túl az esővíz kiáradt az ágakkal, kövekkel és ragacsos csomókba tapadt őszi levelekkel eltömött lefolyóból. Az esőzés harmadik napján a víz először csak kis lyukakat vájt a kövezetbe, aztán felbátorodott, s egyre nagyobb darabokat harapott ki belőle, a negyedik napon, déltájban pedig már jókora korogok hajókáztak át megannyi liliputi tutajként a Jackson és Witcham utca kereszteződésén. Ekkorra a város jó néhány lakója már bárkákról faragott ideges élceket. A Jackson utcában a közműveknek még üggyel-bajjal sikerült fenntartani a forgalmat, de a Witcham utca a fűrészbakoktól egészen a városközpontig járhatatlan volt.
Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a legrosszabbon már túl vannak. A Kenduskeag folyó a városon kívül, az úgynevezett Pusztán már tetőzött, de nem öntött ki, és a vizét Derryn átvezető betoncsatorna szélétől is elválasztotta néhány szúk centiméter. Egy kis csapat férfi – köztük Zack Denbrough, George és Bill apja – éppen most cipelte el a homokzsákokat, amelyeket előző nap oly rémült kapkodással halmoztak egymásra. Előző nap még úgy tetszett: a víz óhatatlanul ki fog lépni medréből, és ki tudja, mekkora rombolást visz végbe. A vész, Isten a tudója, nem volt ismeretlen: az 1931-es áradás, ez a nem mindennapi katasztrófa több millió dollárba és majd' két tucat emberéletbe került. Azóta persze eltelt egy kis idő, de még mindig épp elegen emlékeztek rá ahhoz, hogy a többieket is halálra rémítsék. Az árvíz egyik áldozatát innen huszonöt mérföldre kelet felé, Bucksportban találták meg; a szerencsétlen férfiúnak mindkét szemét, három ujját, továbbá a hímvesszejét és bal lába java részét felfalták a halak. Csonka kezében még mindig egy Ford kormányának roncsait szorongatta.
Most azonban a folyó már apadt, és ha majd a városon túl működésbe lép a bangori vízlépcső, többé semmitől sem kell már tartani; legalábbis ezzel biztatta polgártársait Zack Denbrough, aki a vízlépcsőnél dolgozott. Ami pedig a jövőt illeti, majd csak lesz valahogy. A lényeg, hogy ezt a mostani bajt átvészeljék, helyreálljon végre az áramszolgáltatás, és az egészre fátylat lehessen borítani. Derry lakossága-amint azt Bill Denbroughnak az elkövetkező időkben módja nyílt megtapasztalni – valósággal művészi tökélyre fejlesztette a csapások és tragédiák emlékének eltörlését.
George, valamivel a fűrészbakokon túl, megállt a kátrányrétegbe vájt egyik mély hasadék szélénél. A hasadék szinte szabályos átlós vonalban metszette át a lejtős utcát, s a jobboldalt álló George-tól mintegy tizenkét méterrel lejjebb, a túloldalon ért véget. A kisfiú hangosan felkacagott – furcsán szállt a boldog gyermeki csilingelés a délután szürke némaságában –, mert észrevette, hogy a szeszélyesen lefelé zúduló víz belesodorta a csónakot a kátrányréteg egyik repedésébe, amely önálló kis mederré, afféle méretarányosan kicsinyített zúgóvá változva követte a nagy, átlós hasadék irányát. Ekképpen a csónak az utca egyik oldalától a másikig száguldott, oly sebesen, hogy George alig bírt vele lépést tartani. A víz sáros sugarakban fröccsent szét a csizmája alól, és a csizma csatjai vidám csörgéssel kísérték George Denbrough robogását különös halála felé. Ezekben a pillanatokban a kisfiú szívét egyetlen érzés kerítette hatalmába: őszinte, tiszta szeretet Bill bátyja iránt, amelybe némi részvét is vegyült, amiért Bill nem lehet itt, és nem veheti ki részét a mókából. Persze, ha majd hazaér, igyekszik elmesélni neki, mi történt, de tudta, hogy előadása távolról sem lesz oly szemléletes, mint fordított esetben Billé lenne; akkor bezzeg George úgy érezhetné, mintha ő maga is végigélte volna az egészet! Bill szépen olvasott és ügyesen írt, de George-nak hatévesen is volt annyi esze, hogy tudja: nem pusztán emiatt sorakozik csupa kitűnő érdemjegy a bátyja bizonyítványában, és nemcsak emiatt vannak úgy oda a tanítók a fogalmazásaiért. Bill nemcsak ahhoz ért, hogy leírja a dolgokat; másképp is látja őket, mint a többiek.
A csónak szinte végigsüvített az átlós csatornán. Valójában csak egy kitépett lap volt a derryi Híradó apróhirdetési rovatából, George azonban most igazi őrnaszádnak látta valamelyik háborús filmből, amelyeket néha megnéztek Bill-lel a szombati matinéelőadásokon; legtöbbször John Wayne hadakozott bennük a japcsikkal. Az újságpapír hajócska orra száguldás közben kétfelé lövellte a vizet, mígnem a Witcham utca túloldalán lévő csatornához ért. A repedés fölött itt újabb kis patak zúdult át, miáltal jókora örvény keletkezett, és George már-már azt hitte, a víz átcsap a csónakon és elsüllyeszti. Az apró jószág vészesen meg is billent, de aztán, George ujjongó buzdításától kísérve, ismét egyensúlyba került, fordult egyet, és már siklott is tovább a kereszteződés felé; George loholt, hogy le ne maradjon. Feje fölött hirtelen erőre kapott a dermesztő októberi szél, megzörgetve a fákat, amelyeket a vihar már szinte minden tarka levéltől megfosztott; hiába, ez a vihar az idei év legzordabb kaszásának bizonyult.

Bill az ágyban ült, arca még mindig tüzelt (de a láz, akár a Kenduskeag árja, már el vonulóban volt), és éppen befejezte acsónakhajtogatást. George már nyúlt a csónak után, de Bill visszahúzta. – M-most hozd ide a p-p-paraffint.
– Az mi? És hol van?
– A pi-pincében, a po-polcon, mindjárt ahogy lemégy – mondta Bill. – Egy Go-golf feliratú dobozban. Hozd ide. Meg még egy kést meg egy tá-tányért is. És egy do-doboz gy-gy-gyufát.
George engedelmesen loholt, hogy teljesítse a rendelést. Hallotta, hogy a mamája zongorázik, de most már nem a Für Elise volt műsoron, hanem valami más, ami George-nak kevésbé tetszett, mert olyan szárazon és idegesítőn kattogott; és hallotta azt is, hogy az eső makacsul kopog a konyhaablakon. Csupa megnyugtató hang – de a pince gondolata már korántsem volt ilyen megnyugtató. George nem szerette a pincét, már a lépcsőn lefelé menet is szorongott, mert úgy képzelte, valami leselkedik a sötétben. Tudta, hogy ez csacsiság, megmondta a papája, megmondta a mamája, s ami a lényeg, Bill is megmondta, de akkor is...
Attól is viszolygott, hogy kinyissa az ajtót és villanyt gyújtson, mert mindig arra gondolt – bár ezt a mérhetetlen butaságot még elmondani sem merte senkinek –, hogy mialatt ő a kapcsolót keresi, valamilyen félelmetes karmos kéz könnyedén a csuklójára siklik – aztán letaszítja a sötétbe, amelyből nyirkos szemét és rothadó zöldség bűze árad.
Micsoda hülyeség! Nem is léteznek ilyen karmos-szőrös, fenyegető szörnyek. Persze időnként megesik, hogy valaki begolyózik és megöl egy csomó embert – Chet Huntley is be szokott számolni ilyen dolgokról az esti híradóban –, és persze itt vannak még a komcsik is, de az ő pincéjükben nem lakik semmiféle vérszomjas izé. Mindhiába – a gondolat azért ott kísértett George tudatában. És azokban a véget nem érően hosszú pillanatokban, amíg jobb kezével kitapogatta a kapcsolót (bal karjával halálra szántan az ajtókeretbe kapaszkodva), a pinceszag egyre erősödött, míg szinte az egész világot betöltötte. A doh, a szemét, a rég semmivé bomlott zöldség sokféle szaga olvadt össze egyetlen, félreismerhetetlen, mindent betöltő szaggá – a szörnyetegnek, e minden szörnyetegek legszörnyebbikének bűzévé. A lényt, amely ilyen bűzt terjesztett, nem tudta volna megnevezni, csak azt tudta, hogy ott gubbaszt leskelve a mélyben, ugrásra készen. Amúgy mindenevő, de azért elsősorban mégis kisfiúhúsra feni a fogát.
Aznap délelőtt, miután az ajtót kinyitotta, végtelenül soká matatott a kapcsoló után, szokás szerint kétségbeesetten kapaszkodva az ajtótokba, szemét szorosan összepréselve; apró nyelvének hegye úgy bújt ki szája sarkán, mint elgyötört kis gyökér, amely víz után kapaszkodik a sivatagban. Hogy ez röhejes? Naná! Nézzétek már ezt a Georgie-t! Majrézik a sötétben! Micsoda csecsemő!
A helyiségből, amelyet a papája nappalinak, az anyja szalonnak nevezett, lehatolt hozzá a zongora hangja, mintha egy másik világ muzsikája volna; így hallgathatja a víz alatti áramlatokkal küzdő, kimerült úszó a zsúfolt strandon zsivajgó nyaralók beszédének, vidám nevetésének távoli foszlányait...
Megvan! Sikerült kitapogatnia a kapcsolót!
Lenyomta és...
...és semmi. Nincs világosság.
Ó , a francba! Az áram!
George úgy rántotta vissza a kezét, mintha kígyókkal teli kosárba nyúlt volna, és kalapáló szívvel hőkölt vissza a nyitott pinceajtóból. Hát persze, az áram – megfeledkezett róla, hogy áramszünet van! Szent Habakuk, most mitévő legyen? Menjen vissza Billhez, és mondja meg neki, hogy nem tudja felhozni a paraffinos dobozt, mert nincs áram, és ő fél, hogy valami ott a pincében elkapja, valami, ami se nem komcsi, se nem tömeggyilkos, hanem mindkettőnél sokkal veszedelmesebb? Hogy az a valami feltolja a lépcsőn bűzlő lényének egy részét, és egyszer csak átkulcsolja a bokáját? Nagy szám lenne, az biztos! Mások jót röhögnének az ötleten, de Bill nem. Ő aztán nem röhögne, hanem begurulna, és azt mondaná: – Próbálj végre felnőni, Georgie... Most akarod ezt a csónakot vagy sem?
És mintha csak erre a végszóra várt volna, Bill lekiabált neki: – Na mi az, G-g-georgie, m-meghaltál?
– Nem, Bill, már hozom – kiáltott vissza George késlekedés nélkül, és megdörgölte a karját, hogy eltüntesse az áruló libabőrt. – Csak ittam közben egy pohár vizet.
– Hát csi-csipkedd magad!
Így hát a kis George lement a polchoz vezető négy lépcsőn, miközben szíve forrón kalapált a torkában, s a tarkóján mintha vigyázzállásba merevedett volna minden hajszál. A szeme égett, a keze kihűlt – bizonyosra vette, hogy egyszer csak magától becsapódik a pinceajtó, elzárva előle a konyhaablakon beszivárgó fehéres fényt, és aztán meghallja a Valamit, ami rosszabb a világ minden komcsijánál és gyilkosánál, rosszabb a japcsiknál, rosszabb még Attilánál, a hunok királyánál is, és száz rémfilm összes réme sem ér a nyomába. Mély torokhangon dünnyög majd – és ő még azokban az eszelős másodpercekben is hallani fogja ezt a dünnyögést, amíg arra vár, hogy a hasát – mintha cipzárral nyílna – feltépjék.
A pinceszag az áradás miatt ma áthatóbb volt, mint valaha. Házuk a lejtős Witcham utca felsőrészén állt, közel a magaslat tetejéhez, és így viszonylag jobban jártak, de azért a pincét elöntötte a régi kőalapozáson beszivárgó víz, a kellemetlen, alattomos szag miatt pedig az ember legszívesebben visszatartotta volna a lélegzetét.
George kapkodva tapogatta végig a polcon sorakozó limlomot – cipőtisztítórongyokat, egy doboz Kiwi márkájú cipőkrémet, egy törött petróleumlámpát, két, majdnem üres üveg ablaktisztítót, egy ócska, horpadt padló viaszos dobozt. Ez utóbbi valamilyen okból felkeltette a kisfiú figyelmét, és jó fél percen át meredt szinte megigézve a doboz tetején díszelgő teknősbékára, majd visszalökte... és végre megpillantotta, amit keresett, a GOLF feliratú, négyszögletes dobozt.
George magához rántotta a dobozt, és amilyen gyorsan csak vitte a lába, fel vágtatott a lépcsőn. Közben hirtelen rádöbbent, hogy az inge kilóg a nadrágból, és máris tudta: ez lesz a veszte. A pincében lapuló izé csak úgy tesz, mintha elengedte volna, hogy aztán az utolsó percben az ing szabadon lifegő végénél fogva visszarántsa, és akkor...
Beért a konyhába, és teljes erőből bevágta az ajtót maga mögött. Az ajtó nagyot csattant, George pedig lehunyt szemmel nekidőlt, markában szorongatva a paraffinos dobozt. Hónalját és homlokát kiverte az izzadság.
A zongora közben elhallgatott, és a levegőben a mama hangja úszott felé: – Georgie, legközelebb nem tudnál még nagyobbat csapni az ajtón? Ha igyekszel, még néhány tányért is összetörhetsz a konyhaszekrényben.
– Bocs, anyu – kiáltott vissza a gyerek.
– Georgie, te istenátka – szólt ki a hálószobájából Bill, vigyázva, hogy az anyjuk meg ne hallja.
George felvihogott. Most már nem félt; a félelem olyan gyorsan párolgott el, ahogy a lidérces álmát felejti el az ember, holott az imént még dideregve és fogvacogva riadt fel – de aztán végigtapogatja magát és körülnéz a szobájában, megbizonyosodik róla, hogy az egészet csak álmodta, és az emlék máris fakulni kezd. Mire felkel, a felét már el is felejtette; mire kibújik a zuhany alól és megtörülközik, a háromnegyede is elillant; reggeli utánra pedig már foszlánya sem maradt. Eltűnt mindenestül... a legközelebbi alkalomig, amikor az újabb lidércnyomás szorításában minden régebbi félelem feltámad.
Az a teknősbéka, gondolta George, miközben a gyufás fiók felé ment. Hol is láttam már ilyen teknősbékát?
De a kérdésre nem tudott felelni, és így el is hessegette.
Kivette a gyufát a fiókból, majd a megfelelő rekeszből kiemelt egy kést is (az élét gondosan eltartva magától, ahogy apu mutatta), az ebédlőszekrényből pedig egy tányért is magához vett, majd visszament Bill szobájába.
– Micsoda se-seggfej vagy te, G-georgie – mondta Bill viszonylag barátságosan, és helyet csinált az éjjeliszekrényén, félretolva a betegségére utaló felszerelést: egy üres poharat, egy vizeskancsót, a papír zsebkendős dobozt, néhány könyvet, a Vicks-féle kámforos kenőcsöt, amelynek szaga Billt egész további életében eldugult orra és lepedékes-hurutos torokra emlékeztette. Ott volt még az öreg Philco rádió is, amelyből korántsem Chopin vagy Bach szólt, hanem egy Little Richard-szám, de olyan halkan, hogy Little Richardnak éppen a nyers, kemény ősereje ment veszendőbe. Édesanyjuk, aki a Juilliardon tanult klasszikus zongoramuzsikát, gyűlölte a rock and rollt. Nem arról volt szó, hogy nem kedveli: egyszerűen irtózott tőle.
– Nem vagyok seggfej – jelentette ki George, ahogy leült Bill ágya szélére, és kirakta az éjjeliszekrényre a szerzeményeit.
– De igenis, az vagy – közölte Bill. – Hatalmas, barna seggfej vagy, és kész.
George maga elé képzelt egy két lábon járó hatalmas, barna seggfejet, és felvihogott.
– Nagyobb seggfej vagy, mint egész Augusta – tette hozzá Bill, most már maga is kuncogva.
– Te meg nagyobb, mint egész Maine, ráadásul szaros is – feleselt George, és ettől két percre le kellett állniuk.
Suttogó szóváltás következett, az a fajta, amely csak kisfiúknak van fenntartva, mások keveset értenének belőle: ki a seggfej és ki a szaros, melyik cím a sértőbb, és melyiket lehet tovább cifrázni. A végén Bill kibökte: George seggfej, egy nagy rakás szar tetején – és ezen már akkorát kellett nevetni, hogy Bill végül köhögőrohamot kapott, George pedig némi aggodalommal figyelte, hogy bátyja arca szilvakékre színeződik. Amikor a roham végre csitulóban volt, ismét elnémult a zongora. Mindketten a szalon felé néztek, izgatottan várták, mikor csikordul meg a zongoraszék, mikor hallják meg anyjuk türelmetlen lépteit. Bill a könyökhajlatába fúrta száját, hogy elfojtsa az utolsó krákogást, s közben a kancsóra bökött. George töltött a pohárba, Bill pedig egy hajtásra megitta.
A zongora ismét megszólalt. Újból a Für Elise következett. Dadogós Bill soha nem felejtette el ezt a darabot; karja még sok-sok évvel később is libabőrös lett a hallatán, és elnehezülő szívvel idézte fel: Ezt játszotta az anyám aznap, amikor Georgie meghalt.
– Fogsz még köhögni, Bill?
– Nem, kész.
Bill kihúzott a dobozból egy papír zsebkendőt, hörgő hangot hallatott, majd beleköpött egy kis váladékot a papírba, amelyet aztán galacsinná gyűrve az ágya melletti, hasonló papírcsomókkal teli szemétkosárba hajított. Ezután kinyitotta a paraffinos dobozt, és a viaszszerű anyagból egy kockányit a tenyerére hullajtott. George meg se mukkant, csak nézte a műveletet. Bill nem szerette, ha bütykölés közben George kérdésekkel vagy megjegyzésekkel zavarja, azt viszont George már kitapasztalta, hogy ha befogja a száját, Bill előbb-utóbb megmagyarázza, min mesterkedik.
Bill a késsel levágott egy szeletkét a paraffinkockából, a tányérba tette, majd egy meggyújtott gyufaszálat tett fölé. A két fiú nézte a csöpp sárga lángot, miközben az erejét vesztett szél időnként esőt fröccsentett az ablakra.
– Vízállóvá kell tenni a hajót, különben egyből elsüllyed – mondta Bill. Ha kettesben voltak, ritkábban dadogott, sőt néha meg is feledkezett róla, holott az iskolában az is előfordult, hogy végül már megszólalni sem tudott. Ilyenkor elakadt a beszélgetés, az osztálytársak másfelé néztek, miközben Bill görcsösen kapaszkodott a padjába, és réssé szűkült szemmel, vörös hajánál alig haloványabb arccal igyekezett átpréselni makacskodó torkán néhány szót. Néha, azazhogy többnyire a szavak áttörték a gátat, de az is megesett, hogy végképp benne rekedtek. Hároméves korában elütötte és egy ház oldalának lódította egy autó; hét órán át feküdt eszméletlenül. Anyu szerint a baleset miatt dadogott; George-nak viszont néha úgy rémlett, hogy apu és maga Bill másképpen vélekednek.
A paraffindarabka már majdnem elolvadt. A lángocska mind lejjebb süllyedt, kékesen folyta körül a gyufát, aztán kihunyt. Bill a folyékony anyagba mártotta az ujját, majd azon nyomban sziszegve visszarántotta, George-ra mosolygott, s mintegy bocsánatkérőn motyogta: – Rém forró. – Néhány másodpercet várt, aztán újra a tányérba dugta ujját, és már kente is a csónak oldalára a viaszt, amely egykettőre homályos, tejfehér réteggé szilárdult.
– Segíthetek? – kérdezte George.
– Nem bánom, csak vigyázz, nehogy összekend az ágyneműt, mert anyu megöl.
George is bemártotta az ujját a paraffinba – jó meleg volt, de már nem égetett –, és kenni kezdte a csónak másik oldalát.
– Ne ilyen sokat, te lökött! – szólt rá Bill. – Azt akarod, hogy már az első útján elsüllyedjen?
– Bocs.
– Na, nem baj. Csak most már o-óvatosan.
George végzett a másik oldallal, és fölemelte a kis hajót. Valamivel súlyosabb lett – de nem sokkal. – Frankó – mondta. – Megyek és kipróbálom.
– Helyes, menj csak – mondta Bill. Egyszer csak nagyon kimerültnek látszott, s le sem tagadhatta volna, hogy még nem gyógyult meg igazán.
– Kár, hogy nem jöhetsz – mondta George, és komolyan is gondolta. Bill ugyan hajlamos volt rá, hogy előbb-utóbb átvegye az irányítást, de mindig tele volt príma ötletekkel, és jóformán alig járt el a keze. – Elvégre te csináltad.
– Hát igen. Én is szívesen mennék – mondta Bill komoran.
– Hát akkor... – George, kezében a csónakkal, már nyugtalanul toporgott.
– Vedd föl az esőcuccodat – mondta Bill –, különben te is m-megbetegszel. Lehet, hogy már el is kaptad a ba-baci-lusaimat.
– Kösz, Bill. Nagyon jó kis hajó. – És George most olyasmit művelt, amire már rég nem volt példa, és amit Bill soha többé nem felejtett el: lehajolt, és megcsókolta a bátyja arcát.
– Most már aztán tuti, hogy elkapod, te seggfej – mondta Bill, de azért látszott, hogy jobb kedvre derült. – És előbb vidd vissza ezt a holmit – mosolygott a kisfiúra. – Különben anyu hisztizni fog.
– Jó, tudom. – George összeszedte a vízhatlanító felszerelést, és kifelé indult. A csónak veszélyesen billegett ide-oda a tányérba rakott paraffinos dobozon.
– Te, G-g-george...
George visszafordult a bátyja felé.
– Vigyázz magadra.
– Naná – vágta rá George, de felvonta a szemöldökét: ilyesmivel az embert a mamája szokta útra bocsátani, nem a bátyja. Ez is furcsa volt-akárcsak az, hogy d megpuszilta Billt. – Nyugi, ne izgulj.
Azzal kiment. Bill nem látta soha többé.

És most itt kergette a csónakot lefelé, a Witcham utca bal oldalán. Szaladt, de a víz nála is gyorsabb volt, és a csónak megelőzte. Ekkor erősödő bömbölést hallott, és észrevette, hogy ötven méterrel lejjebb a csatorna vízesésszerűen ontja a vizet egy még el nem dugult, hosszú, félkör alakú levezető nyílásba, amely sötéten tátongott a járda szélén. George éppen észlelte, hogy egy kopár ág, amelynek kérge sötéten, fókabőrszerűen fénylett, kilőtt nyílvesszőként a lyukba talál, egy pillanatra megakad, majd besiklik a mélységbe. És ide tartott az ő csónakja is.
– Hogy a francba! – kiáltotta elkeseredve.
Gyorsított, és már-már azt hitte, sikerül utolérnie a csónakot, ekkor azonban megcsúszott, elvágódott, felhorzsolta a térdét, és felordított a fájdalomtól. A járdán elterülve új szögből láthatta, ahogy a csónak egy utolsó örvénybe sodródva kétszer megperdül, majd eltűnik szem elöl.
– Hogy a francba! – kiáltotta újra, és a kövezetbe öklözött. Persze ez is fájt: el is pityeredéit egy kicsit. Ilyen hülyén elveszíteni ezt a jó csónakot!
Felállt, odament a csatornanyíláshoz, majd letérdelt, és belekukucskált. A sötétségbe zúduló víz furcsán, kongón csobogott. Kísérteties zaj volt, valahogy olyan, mint...
– Húha! – A kiáltást mintha madzagon rántották volna ki a torkán. George visszahőkölt.
Bentről sárga szempár nézett rá; éppen ilyet képzelt a pince mélyébe, csakhogy ott még soha nem találkozott vele. Valamilyen állat, gondolta kótyagosan, ennyi az egész, talán egy eltévedt macska... amelyik beszorult...
De máris futni készült – csak egy-két másodperc még, amíg az agyában surrogó számítógép feldolgozza a villogó sárga szempár okozta megrázkódtatást... Érezte ujjai alatt a makadám nyers felületét, érezte, ahogy körülöttük vékony erekben örvénylik a jeges víz. Lelki szemével már látta, hogy feláll, és elhátrál a lyuktól – és ekkor, ebben a pillanatban szólította meg a mélyből egy nyugodt, sőt kellemesnek tetsző hang.
– Hello, Georgie.
George hunyorgott, majd újra a mélybe nézett, de nem akart hinni a szemének: mintha egy kitalált mesét látna, vagy valami filmet, ahol természetes, hogy az állatok megszólalnak és táncra perdülnek. Ha tíz évvel idősebb, nem hiszi el, amit lát. De George még nem volt tizenhat éves. George még csak hat volt.
A csatornanyílásból egy bohóc nézett rá. A világítás bágyadt volt, de ahhoz azért elég erős, hogy George Den-brough tisztán lássa, amit lát. Bohóc volt, régi ismerős a cirkuszból vagy a tévéből. Igen, igen: egyszerre hasonlított Bozóra meg arra a Clarabellre, aki a szombat délelőtti Hogy ityeg a fityeg?-ben beszéd helyett dudálással közölte a mondanivalóját, bár ezen a dudanyelven csak Buffalo Bob értett – George szerint éppen ez volt a legviccesebb. (Azt viszont, hogy Clarabell fiú-e vagy lány, nem tudta eldönteni.) A csatornában kuksoló bohócnak fehér volt az arca, kopasz fején kétfelől néhány mókás vörös hajpamacs díszlett, és a szája széles bohócvigyorban folytatódott. Ha George néhány évvel előbbre utazhatott volna a jövőben, bizonyára nem Bozo vagy Qarabell, hanem Ronald McDonald jut az eszébe.
A bohóc egy csomó tarka léggömböt tartott a kezében, mint megannyi pompás, érett gyümölcsöt.
A másik kezében George csónakja volt.
– Szeretnéd visszakapni a kis hajódat, George? – kérdezte mosolyogva.
George önkéntelenül visszamosolygott rá; nem tudta volna megmondani, hogy miért, de ezt a mosolyt muszáj volt viszonozni. – Mi az hogy! – felelte.
A bohóc nevetett. – „Mi az hogy!” Akkor jó. Akkor nagyon jó. Na és egy lufihoz mit szólnál?
– Kérek! – Már nyújtotta is a kezét – aztán kelletlenül bár, de visszahúzta. – Idegentől semmit se szabad elfogadnom. Apukám mondta.
– Nagyon bölcsen tette – bólogatott a csatornából mosolyogva a bohóc. Hogy is nézhettem sárgának a szemét, tűnődött George. Hiszen valójában ragyogó, élénkkék szeme volt, szakasztott olyan, mint a mamájáé és Billé. – Nagyon-nagyon bölcsen tette. Tudod mit, Georgie? Akkor bemutatkozom. Mr. Bob Gray vagyok, ismertebb nevemen Krajcáros, a Táncos Bohóc. Krajcáros, ez itt George Denbrough. George, ez itt a Krajcáros. Látod, most már nem vagyunk idegenek; én ismerlek téged, és te is ismersz engem. Stimmel?
– Aha – kuncogott George, és ismét kinyújtotta, aztán visszahúzta a kezét. – Hogy kerültél a lyukba?
– Beee... befújt a szél – felelte Krajcáros, a Táncos Bohóc. – Az egész cirkuszt elfújta. Érzed a cirkuszszagot, Georgie?
George előbbre hajolt, és egyszerre csak megszimatolta a földimogyoró, a finom, forró, frissen pörkölt mogyoró szagát. Aztán más szagokat is érzett: a fehér ecetét, amelyet az ember a kupak résén át a szalmakrumplira locsol, a vattacukorét, a frissen sülő fánkét és hozzá a vadállatok ürülékének gyenge, mégis mellbevágó szagát. Csakhogy közben...
Közben mindezek mélyén mégis ott bujkált az áradás, a rothadó levelek és a csatorna mélyén mozgó árnyékok nyirkos, undorító bűze. A pincebűz.
A többi szag azonban erősebbnek bizonyult.
– De még mennyire hogy érzem – jelentette ki.
– Na, szeretnéd vissza a hajódat? – kérdezte a Krajcáros. – Csak azért kérdezem, mert mintha nem is akarnád olyan nagyon. – Mosolyogva emelte a magasba a kis papírhajót. Lötyögős-buggyos selyemruha volt rajta, óriási narancssárga gombokkal, derekáig csüngő fényes, hupikék nyakkendővel, és a kezén hatalmas fehér kesztyű, amilyet Miki egér és Donald kacsa visel.
– De igen, szeretném – mondta George, és nézett le a csatornába.
– Na és a lufi? Van mindenféle: piros, zöld, sárga, kék...
– Repülnek is?
– Még hogy repülnek? – A bohóc még szélesebben vigyorgott. – Úgy lebegnek, hogy csuda! És van itt vattacukor is...
George lenyúlt a lyukba.
A bohóc megragadta a karját.
George pedig látta, hogy az arca megváltozik.
A látvány olyan félelmetes volt, hogy hozzá képest a pince réméről szőtt legvadabb képzelgései is szelíd álomnak tűntek, és a kisfiú ép elméjére egyetlen, villámcsapásszerű másodperc alatt vak homály borult.
– Lebegnek bizony – dongta az a valami a csatornában, sűrű, fojtott kuncogással, közben pedig síkos kézzel, mégis erősen markolta George karját, és húzta lefelé az iszonyatos sötétségbe, amelynek mélyén a víz zúgva, bömbölve sodorta roncsrakományát a tenger felé. George a nyakát tekergette, hogy magába ne szippantsa ez a végső, örök sötétség, és belesikoltott az esőbe, magánkívül, öntudatlanul sikoltozott a fehér őszi ég felé, amely 1957-nek ezen az őszi napján kupolaként ereszkedett Derry fölé. Metsző, átható sikoltozása hallatán feljebb is, lejjebb is, végig a Witcham utcán az ablakhoz tódultak vagy a teraszra rontottak az emberek.
– Úgy ám, lebegnek, Georgie – horkantotta a hang –, és lebegsz majd te is, ha itt leszel nálam...
George válla nekikoccant a járdaszegélynek, és Dave Gardener, aki aznap az áradás miatt nem jutott el munkahelyére, a Varázstopánka nevű cipőboltba, csak egy sárga esőköpenyes kisfiút látott, amint sikoltozva vergődik a csatornában, miközben a sáros víz az arcába csap, és emiatt a kiáltások bugyborékolva szakadnak ki belőle.
– Idelenn minden lebeg – suttogta a kuncogó, enyészet-szagú hang, aztán egyszer csak reccsent valami, a zaj nyomában eszelős fájdalom lángolt fel, és George Denbrough számára megszűnt a világ.
Dave Gardener ért elsőnek a helyszínre, mindössze negyvenöt másodperccel az első kiáltás után, de ekkorra George Denbrough már nem élt. Gardener az esőköpeny hátánál fogva ragadta meg, visszahúzta az utcára – és ahogy a test átfordult a kezében, maga is ordítani kezdett. Az esőköpeny bal fele élénkpirosra változott, s a bal kar helyén tátongó rojtos szélű lyukból vér ömlött a csatornába. A tépett anyagból hátborzongatón fénylő csonk kandikált elő.
A fiúcska szeme a sápadt égre meredt, és miközben Dave az utcán izgatottan, rohanvást közeledő emberek felé támolygott, George szemürege lassan megtelt esővízzel.

Valahol a mélyben, a hordalékkal már csaknem színültig telt csatornában (képtelenség, hogy bárki is odalenn lehetett volna, kiabálta később a kudarctól dühödten fuldokló megyei seriff a derryi Híradó tudósítójának; a robogó áradás magát Herkulest is elsodorta volna) George papírhajója száguldott tovább éjsötét kamrákon és hosszú betonfolyosókon át, a visszhangosan morajló víztömegben. Egy időre szomszédja is akadt: döglött csirke lebegett mellette, sárgás, hüllőszerű karmait a csöpögő mennyezet felé meresztve, aztán, a várostól keletre, két csatorna találkozásánál, a csirke a bal oldali ágba sodródott, míg George csónakja egyenesen úszott tovább.
Egy órával később – miközben George mamáját éppen nyugtatózták a derryi kórház elsősegélyosztályán, Dadogós Bill pedig viaszfehéren, némán és valósággal letaglózva ült az ágyában, hallgatva apja rekedt zokogását a szalonból, ahol nemrég az anyja a Für Elise hangjaival kísérte George távozását – a csónak puskagolyóként szökött ki a betonfal egyik nyílásán, és egy öblítőzsilipen át egy névtelen folyócskába jutott. Amikor húsz perccel később elérte a megduzzadt, sziszegő Penobscot folyót, fenn, a szürkésfehér égen már bizonytalanul átütöttek az első kék foszlányok. A vihar elmúlt.
A csónak ingadozott, meg-megbillent, víz szivárgott bele, de nem süllyedt el: a két testvér igazán eredményesen vízhatlanította. Hogy végül hol kötött ki, s kikötött-e egyáltalán, nem tudom; még az is lehet, hogy elérte a tengert, és most ott lebeg az idők végéig, mint valami mesebeli varázshajó. Én csak annyit tudok, hogy amikor elhagyta a Maine állambeli Derry közigazgatási határát, még javában sodródott az árral – és ezzel egyszer s mindenkorra kiúszott ebből a történetből.

Második fejezet
A fesztivál után (1984)

Adrian, amint azt zokogó barátja később a rendőrségen elmondta, azért viselte a kalapot, mert hat nappal a halála előtt maga nyerte a Bassey park célbadobálós sátránál, és nagyon büszke volt rá.
– Igen, azért volt rajta, mert imádta ezt a szar kis porfészket! – sivította a zsaruk képébe Don Hagarty, a barátja.
– Nyugi, nyugi, ilyen szavakat azért nem kell használni – mondta erre Harold Gardener altiszt Hagartynak. Harold Gardener Dave Gardener négy fia közül volt az egyik, aki ötéves volt, amikor apja rátalált George Denbrough félkarú holttestére. Ezen a majd' huszonhét évvel későbbi napon harminckettedik évében járt, és kopaszodott. Harold Gardener átérezte Don Hagarty gyászának és fájdalmának őszinteségét, ám valahogy mégsem tudta komolyan venni. A férfi – ha az effajtát egyáltalán férfinak lehet nevezni – ki volt rúzsozva, és fényes, testéhez tapadó selyemnadrágján át jóformán a farka redőit is nyomon lehetett követni. Akárhogy gyászol, akárhogy szenved – mégiscsak egy nyavalyás buzi. Amilyen a barátja, a megboldogult Adrian Mellon is volt.
– Menjünk végig még egyszer az egészen – javasolta Harold társa, Jeffrey Reeves. – Tehát maguk ketten kijöttek a Sólyomból, és elindultak a Csatorna felé. Mi történt ezután?
– Hányszor mondjam még el, idióták? – sivalkodott Hagarty. – Hát hülyék maguk? Adriant megölték! Belökték a Csatornába! Számít az nekik? Újabb skalp a macsó bandának! – Don Hagarty hangja elfulladt; sírni kezdett.
– Csak még egyszer, utoljára – ismételte Reeves türelmesen. – Szóval kijöttek a Sólyomból. Mi történt ezután?

A folyosó végéről nyíló kihallgatószobában két derryi zsaru éppen a tizenhét éves Steve Dubayjel értekezett; az emeleten, a közjegyzői irodában a tizennyolc éves John Gartont, becenevén Webbyt faggatta két másik zsaru; ötödik emeleti irodájában pedig maga Andrew Rademacher, a rendőrfőnök hallgatta ki Tom Boutillier, a körzeti ügyészhelyettes társaságában a tizenöt éves Christopher Unwint. Unwin, aki kopott farmert, zsírpecsétes pólót és nehéz motorosbakancsot viselt, hangosan sírt. Rademacher és Boutillier azért szúrta ki magának éppen őt, mert jó érzékkel benne gyanították a leggyengébb láncszemet.
– Vegyük végig még egyszer – javasolta Boutillier éppen akkor, amikor két emelettel lejjebb Jeffrey Reeves ajkát is ugyanez a mondat hagyta el.
– Nem akartuk megölni – szipogta Unwin. – A kalap miatt volt az egész. Nem akartuk elhinni, hogy azután, amit Webby először mondott, még mindig ott van a fején. És hát, szóval, egy kicsit rá akartunk ijeszteni.
– Amiatt, amit mondott – szólt közbe Rademacher, a rendőrfőnök.
– Igen.
– John Gartonnak, tizenhetedikén délután.
– Webbynek, igen. – Unwin újból könnyekre fakadt. – De amikor láttuk, hogy gáz van, mi – legalábbis Stevie Dubay meg én – ki akartuk menteni... Igazán nem akartuk megölni!
– Na ne lökd a sódert, Chris – förmedt rá Boutillier. – Szépen bedobtátok a Csatornába a kis buzeránst.
– Igen, de...
– És utána mind a hárman idejöttetek, hogy könnyítsetek a lelketeken. A főnök meg én ezt igazán méltányoljuk, ugye, Andy?
– Meghiszem azt. Az igazi férfi, Chris, mindig vállalja, amit tett.
– Szóval, ne rontsd el most az egészet azzal, hogy összevissza sumákolsz. Mondd csak ki bátran: mihelyt őmeg az a másik buzi, a kis cimborája kijöttek a Sólyomból, ti elhatároztátok, hogy bedobjátok a Csatornába. Így volt?
– Nem! – tiltakozott hevesen Chris Unwin. Boutillier elővett az inge zsebéből egy csomag Marlborót, egy cigarettát a szájába dugott, aztán Unwint is megkínálta. – Kérsz cigit, Chris?
Unwin kivett egyet a csomagból, de úgy remegett a szája, hogy Boutillier csak nagy nehezen találta el a gyufával a cigaretta végét.
– De aztán, amikor láttátok, hogy még mindig a fején van a kalap...? – szorongatta tovább a fiút Rademacher.
Unwin mélyen leszívta a füstöt, majd kifújta mitesszerekkel pettyes orrát, és úgy lehorgasztotta fejét, hogy zsíros haja a szemébe hullott.
– Hát igen – mondta alig hallhatón.
Boutillier barna szeme felvillant. Arca ragadozóra emlékeztetett, de a hangja szelíd maradt.
– Hogyan, Chris? – kérdezte előrehajolva.
– Úgy értem, akkor tényleg be akartuk dobni. De megölni nem akartuk. – Felnézett a két férfira; a kétségbeeséstói feldúlt arcán látszott, még mindig nem fogja fel, micsoda félelmetes fordulat állt be az életében, amióta elózóeste fél nyolckor elment hazulról, hogy két haverjával bekapcsolódjon a derryi Csatorna-fesztivál utolsó éjszakájának műsorába. – Megölni nem akartuk! – ismételte. – És az a manus a híd alatt... még most se tudom, ki lehetett.
– Miféle manus? – kérdezte lagymatagon Rademacher. A történetnek ehhez a részéhez is volt már szerencséjük, és egyikük sem hitte el – azok, akiket gyilkossággal vádolnak, előbb-utóbb többnyire előrukkolnak valamilyen titokzatos másikkal. Boutillier még nevet is adott a jelenségnek: „félkarú-szindrómának” keresztelte el egy Szökevény című, régi tévésorozat nyomán.
– Az a bohócruhás – jelentette ki Chris Unwin, és megborzongott. – Aki léggömböket fogott a kezében.

Derry legtöbb polgára egybehangzón állította, hogy a július 15-e és 21-e között megrendezett Csatorna-fesztivál káprázatosan jól sikerült – rendkívüli mértékben gyarapította a város öntudatát, hírnevét – és pénztárcáját. Az egy hétig tartó rendezvénysorozattal a belvárost átszelő Csatorna megnyitásának századik évfordulóját akarták megünnepelni. 1884 és 1910 között Derry a Csatorna révén kapcsolódhatott be teljes gőzzel a fűrészáru-kereskedelembe; a város a Csatornának köszönhette fellendülésének legdicsőbb évelt. Az alkalomra Derryt északtól délig és kelettől nyugatig kicsinosították. A vízmosta kátyúkat és gödröket, amelyekkel, a helybéliek határozott állítása szerint, jó tíz éve már senki sem törődött, akkurátusan feltöltötték forró aszfalttal és elegyengették, a középületeket kívül kitatarozták, belül frissen festették és mázolták. A Csatornán átívelő, Csókok hídjaként ismert fedett kis sétány fából ácsolt falairól csakúgy, mint a Bassey park padjairól ledörzsölték a legocsmányabb firkákat, javarészt olyan hűvösen tárgyszerű homoszexualitás-ellenes megnyilatkozásokat, mint például a felszólítás: MINDEN BUZIT KINYÍRNI!, avagy a higgadt megállapítás: AZ AIDS – ISTEN AJÁNDÉKA MINDEN HOMOKOS-NAK. Egy belvárosi áruház három hatalmas kirakatában fesztiválmúzeumot rendeztek be; a kiállított tárgyakat Michael Hanlon könyvtáros és műkedvelő helytörténész gyűjtötte össze. A város legrégibb családjai ingyenesen adták kölcsön szinte felbecsülhetetlen értékű kincseiket, és az ünnepi hét folyamán csaknem negyvenezer érdeklődő szurkolt le fejenként negyed dollárt, hogy megtekinthesse az 1890-es évekből származó vendéglői étlapokat, az 1880-as évekből fennmaradt rönkvágó bakokat, baltákat, rönkfagörgető nyársakat, az 1920-as évekből való játékokat, valamint azt a jó kétezer fényképet és kilenc tekercs mozifilmet, amely Derry elmúlt száz évét volt hivatva szemléltetni.
A kiállítás védnökségét a helybeli Nőegylet vállalta, ám Hanlon gyűjteményének néhány darabja – például a harmincas évekből származó, hírhedett csavargók trónja – ellen a hölgyek vétót emeltek, mint ahogy kizártak néhány fényképet is, például azt, amelyik a Bradley-féle bandát ábrázolta, az ugyancsak hírhedett véres tűzharc után. De azért egybehangzó vélemény szerint a kiállítás nagyszerűen sikerült, és az efféle ócska rémségekre amúgy se lett volna kíváncsi senki; mennyivel üdítőbb, ha a figyelmet a szép és épületes dolgok felé terelik!
A Derry parkban hatalmas, csíkos sátor alatt frissítőket árultak, és minden este zenekarok léptek fel. A Bassey parkban viszont folyamatos népünnepély zajlott, a Smokey Mutatványos Parádéja cég hullámvasutat és egyéb, nyaktörő repülésre vagy hajmeresztő száguldásra alkalmas berendezéseket állított fel, és tömegeket vonzottak a helyi érdekeltségű, ügyességet vagy erőt próbáló játékok is. Minden kerek órában alkalmi villamosvasút indult útnak, körbejárta a város történelmi negyedét, hogy végül a fent említett színpompás, kedélyes és jövedelmezőlátványosságok színhelyére szállítsa az utasokat.
Itt nyerte Adrian Mellon azt a bizonyos kalapot, amely az életébe került. Virággal díszített papírcilinder volt, amelyen feliratos szalag hirdette: I DERRY!

– Piszkosul fáradt vagyok – jelentette ki John, azaz Webby Garton. Két barátjához hasonlóan öltözékével ő is akaratlanul Bruce Springsteent utánozta, ámbár ha valaki rákérdez, bizonyára rávágja, hogy Springsteen egy hülye, nyálas buzi, és ő igenis az olyan dögös heavy metal-bandákat csípi, mint a Def Leppard, a Twisted Sister vagy a Judas Priest. Sima kék pólójának le volt szakítva az ujja, hogy kemény, izmos karja vállig kilássék. Sűrű barna haja eltakarta a fél szemét, ami valóban inkább vallott John Cougar Mellencamp, semmint Springsteen hatására. Mindkét karján kék tetoválások ékeskedtek – megannyi, gyermekrajzra emlékeztető, titkos értelmű jelkép. – Nincs kedvem dumálni.
– Csak még azt mondd el, mi történt a vidámparkban kedd délután – unszolta Paul Hughes. Ő is fáradt volt, s egyszersmind szíve mélyéig felzaklatta ez az egész mocskos história. Váltig úgy érezte, mintha az egész Csatornafesztivál olyan számmal zárult volna, amelyről valamiképpen mindenki előre tudott, csak éppen nem merték hivatalosan beiktatni a napi műsorba. Ha megteszik, a műsor így állt volna össze:

Szombat este 9 óra. Záró hangverseny, a Derryi Középiskolás Zenekar, valamint az Ipartestületi Dalnokok felléptével.
Szombat este 10 óra. Nagyszabású ünnepi tűzijáték.
Szombat este 10 óra 35 perc. Adrian Mellon rituális kivégzésével hivatalosan véget ér a Csatorna-fesztivál.

– Tele van a tököm az egész vidámparkkal – felelte Webby.
– Csak azt mondd el, hogy mit mondtál Mellonnak, és hogy ő mit felelt rá.
– Ne már – hörögte Webby a szemét forgatva.
– Igazán, Webby – nógatta Hughes társa is.
Webby Garton tovább forgatta a szemét, aztán újra belekezdett a mesébe.

Garton látta meg a párocskát, Mellont és Hagartyt, amint egymás derekát átfonva, lányosan vihorászva pipiskedtek előttük. Garton először valóban lányoknak nézte őket, aztán ráismert Mellonra, akire már korábban is felhívták a figyelmét. És ahogy bámulta őket, egyszer csak látta, amint Mellon odafordul Hagarty felé egy röpke csókra.
– A kurva életbe, mindjárt elhányom magam! – fakadt ki Webby mélységes undorral.
Chris Unwin és Steve Dubay állt mellette. Amikor Webby rámutatott Mellonra, Steve Dubay azt mondta: azt hiszi, a másik buzit valami Donnak hívják; állítólag egyszer felszedett egy helyi stoppos kissrácot, és a kocsiban tapenolni kezdte.
Mellon és Hagarty ekkor elhagyta a karikadobálós bódét, és a vidámpark kijárata felé igyekezve megindult a három fiú felé. Webby Garton később azt mondta Hughes és Conley rendőraltiszteknek: a látvány, hogy egy kibaszott buzeráns I DERRY -feliratot mer viselni a kalapján, sértette „állampolgári büszkeségét”. Agyrém kalap volt – papír cilinderutánzat, a tetején egy bazi nagy virággal, amelyik ide-oda hajladozott. A kalap a maga agyrém mivoltában szemmel láthatóan még mélyebben sértette Webby állampolgári büszkeségét.
Amikor Mellon és Hagarty, egymás derekát átölelve, elhaladt mellettük, Webby Garton felüvöltött: – Hogy ennéd meg azt a kalapot, te kibaszott fartúró!
Mellon Garton felé fordult, és szemhéját kacéran rezegtetve így szólt: – Ha éhes vagy, cicám, jobb falatot is kínálhatok a kalapomnál.
Webby Garton ekkor eltökélte, hogy átrendezi a buzi pofájának domborzati viszonyait: hegyek fognak kinőni belőle, és földrészek süllyednek el. Neki aztán senki ne javasolja, hogy szopja le a fütykösét!
Megindult Mellon felé. Hagarty megrettent, és tovább akarta vonszolni barátját, de Mellon mosolyogva állta a sarat. Garton később azt mondta Hughes és Conley altiszteknek, hogy szerinte MeJIon be volt állítva; nyilván piált vagy belőtte magát valamivel. Amikor Gardener és Reeves altisztek erre utalást tettek, Hagarty csak keserűn rábólintott. Persze hogy Mellon be volt állítva: attól a két mézzel leöntött fánktól, amit a vásárban bevágott, meg az egész napos vidám hangulattól. Ezért aztán nem is tud ta felmérni, micsoda veszélyt jelenthet számára Webby Garton.
– De hát Adrian már csak ilyen volt – mondta Don, papír zsebkendővel törölgetve könnyeit, s közben szétmázolva a csillámporos szemfestéket. – Sose volt hajlandó önvédelemből a színét változtatni. Ő is hitt abban, amiben a többi világ bolondja, hogy a végén úgyis minden jóra fordul.
Már ott és akkor csúnyán megüthette volna a bokáját, ha Garton egyszer csak meg nem érzi, hogy valami a könyökét ütögeti. Odanézett: nicsak, egy gumibot. Megfordult, és szembetalálta magát Frank Machen altiszttel, Derry őrangyalainak egy további jeles képviselőjével.
– Állítsd le magad, kispajtás – mondta neki Machen. – Törődj a magad dolgával, és hagyd békén ezt a két jámbor kis buzeránst. Keress magadnak valami más szórakozást – van itt elég!
– Hallottátok, minek nevezett? – kérdezte felindultan Garton. Most már Unwin és Dubay is ott állt mellette; a két fiú az imént, veszélyt szimatolva, megpróbálta Gartont a bódék felé terelni, de az lerázta őket, s érződött, hogy ha makacskodnának, ököllel támadna nekik. Férfiasságát olyan sérelem érte, amelyet nem hagyhatott megtorlatlanul. Neki aztán senki ne javasolja, hogy szopja le a fütykösét – még mit nem!
– Szerintem az égvilágon semminek se nevezett – felelte Machen. – Mi több, én úgy láttam, te kötöttél belé. Na egy-kettő, fiacskám, mozgás; ne kelljen még egyszer mondani.
– Homokosnak nevezett!
– És ettől vagy úgy odáig? Talán félsz, hogy igazat mond? – kérdezte Machen őszintének látszó érdeklődéssel, Garton arca pedig lángvörösre színeződött.
A fenti szóváltás közben Hagarty egyre kétségbeesettebben igyekezett elvonszolni Adrian Mellont a helyszínről, s fáradozása végre eredménnyel járt.
– Pá, szivi! – kiáltotta vissza pimaszul Adrian.
– Pofa be, seggriszáló – mondta szárazon Machen. – Tűnés!
Garton Mellon után vetette magát, de Machen elkapta.
– Ha akarnám, pajtás, be is kísérhetnélek – jegyezte meg.
– És ahogy elnézlek, nem is ártana.
– Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, nem úszod meg! – üvöltötte Garton a távolodó pár után. A közelben állók felkapták a fejüket, és rábámultak.
– És ha a fej éden lesz ez a kalap, megöllek! Ebben a városban nincs szükség buzeránsokra!
Mellon, anélkül hogy megfordult volna, meglengette bal kezét – a körmei cseresznyepirosra voltak festve –, és most már valóban riszálta a farát menet közben. Garton újból utána akarta vetni magát.
– Még egy mozdulat vagy akár egyetlen szó, és bevarrlak – mondta Machen szívélyesen. – És hidd el, öcsi, hogy nem tréfálok.
– Gyere már, Webby – mondta Unwin feszengve. – Kopjunk le...
– Maga szereti az ilyen ürgéket? – kérdezte a rendőrtől Webby, tudomást sem véve Chrisről és Steve-ről. – Na, halljuk!
– A seggtúrók engem hidegen hagynak – jelentette ki Machen. – Nekem két dolog fontos, a rend és a nyugalom, és ezért veled van bajom, rücskös képű, és nem velük. Na, sétálsz velem egyet, vagy inkább mégse?
– Gyere szépen, Webby – mondta halkan Steve Dubay.
– Kapjunk be egy hot dogot.
Webby hangsúlyos mozdulattal igazította meg az ingét, kisimította haját a szeméből, aztán elindult a barátaival. Machen, aki Adrian Mellon halálának másnapján ugyancsak tanúvallomást tett, így nyilatkozott: – Amikor elvonult a haverjaival, még hallottam, hogy azt mondja nekik: „Ha még egyszer az utamba kerül, azt nem ússza meg szárazon.”

– Kérem szépen, muszáj beszélnem a mamámmal – mondta Steve Dubay immár harmadszor. – Meg kell mondanom, hogy szerelje le a mostohaapámat, különben nagy hirig lesz, ha hazaérek.
– Majd kicsit később – felelte Charles Avarino altiszt. A társával, Barney Morrisonnal együtt jól tudta, hogy Steve Dubay ugyan haza nem megy aznap, sőt alighanem még jó néhány éjszaka. A fiú mintha nem fogná fel, mekkora pácba került, s mikor Avarino később megtudta, hogy tizenhat évesen maradt ki az iskolából, csöppet sem volt meglepve. Dubay még akkor is a Water utcai középiskola alsó tagozatát látogatta, amikor tanulmányait megszakította, s a harmadik osztályismétlése közben elvégzett Wechsler-féle vizsgálat 68-as intelligenciahányadost állapított meg nála.
– Mondd el, mi történt, miután Mellon kilépett a Sólyomból – biztatta Morrison.
– Azt már nem, arról jobb, ha nem beszélek.
– Ejnye – jegyezte meg Avarino. – Aztán miért?
– Mer asszem, máris túl sokat beszéltem.
– De hiszen azért jöttél ide – mondta Avarino. – Vagy tévednék?
– Nnem, de... izé...
– Na ide figyelj – mondta nyájasan Morrison, azzal leült Dubay mellé, és kipattintott számára egy cigarettát a csomagból. – Azt hiszed, hogy mi ketten – Chick, a cimborám meg én – odavagyunk a buzikért?
– Hát nem'tom...
– Talán úgy nézünk ki, mint két buzi? – Azt nem, de...
– Mi a javadat akarjuk, Stevie – mondta Morrison ünnepélyesen. – És hidd el nekem, Chris, Webby meg te most igencsak rászorultok a segítségre. Mert holnapra Derry minden érző szívű polgára a fejeteket fogja követelni.
Steve Dubay mintha kissé megijedt volna. Avarino, aki már eligazodott a bozontos fickó renyhe gondolatai között, gyanította, hogy a fiút ismét a mostohaapja foglalkoztatja. Avarino ugyan korántsem rajongott Derry kis homoszexuális közösségéért – hasonlóan a többi helyi zsaruhoz, szívből örült volna, ha a Sólyom örökre lehúzza a rolót –, most azonban maga is örömest hazafuvarozta volna Steve Dubayt. Mi több, akár a karját is nagy élvezettel fogta volna le, mialatt a mostohaapja péppé veri a kis férget. Avarino valóban nem kedvelte a buzeránsokat, de ettől még korántsem vallotta, hogy halálra kéne őket kínozni. Márpedig Mellonnal irgalmatlanul bántak el. Amikor kiemelték a Csatorna hídja alól, dülledt szemében még mindig ott ült a halálos rémület. És ennek a kölyöknek itt halvány fogalma sincs, miben működött közre.
– Mi nem akartuk bántani – hajtogatta Steve. Valahányszor összezavarodott, mindig ugyanez a mondat volt a menedéke.
– Látod, éppen ezért kell mindent kipakolnod – mondta Avarino nagyon komolyan. – Mesélj el mindent őszintén, úgy, ahogy történt, és akkor talán akkorát sem durran az egész, mint a verébfing. Jól mondom, Barney?
– Nem is mondhatnád jobban, Chick – bólogatott Morrison.
– Szóval még egyszer, tényleg utoljára, rendben? – turbékolta Avarino.
– Hát nem is tudom – mondta Steve, azzal lassan megoldódott a nyelve.

Amikor a Sólyom 1973-ban megnyílt, Elmer Curtie azt hitte, hogy a vendégkör jórészt az utasok közül kerül majd ki, lévén, hogy a szomszédos buszpályaudvaron három társaság – a Trailways, a Greyhound és az Aroostook County – járatai is megfordultak. Csak azzal nem számolt, hogy a buszokon nagyon sok nő és kisgyermekes család is utazik, a férfiak közül pedig jó néhányan szatyorban viszik magukkal az üveget, és le se szállnak a buszról. A leszállók többnyire katonák vagy tengerészek voltak, akik éppen csak lehajtottak egy-két pofa sört – az ilyen tízperces megállások alatt igazán nem lehet nagy tivornyát csapni.
1977-re Curtie lassan számot vetett ezekkel az aranyigazságokkal, de ekkor már késő volt: a felhalmozódott számlák hovatovább elborították, és nem látott a csődből semmilyen kiutat. Eszébe jutott, hogy felgyújtja a csehót és bezsebeli a biztosítást, de félt, ha nem fogad fel profi gyújtogatót, elkaphatják... arról meg fogalma sem volt, hol tanyázhatnak az ilyen szakemberek.
1977 februárjában el is tökélte, hogy még kivárja július negyedikét, és ha addigra nem sejlik fel valamilyen kedvező változás, egyszerűen megtesz néhány métert, felkap egy Greyhoundra, és megnézi, Floridában nem kékebb-e az ég.
Az elkövetkező öt hónap során azonban észrevétlen, ám annál elképesztőbb virágkor köszöntött a kocsmára, amelyet Curtie belül feketére és aranyra festetett, és kitömött madarakkal élénkített. (A bátyja műkedvelő állatpreparátor volt, legszívesebben madarakat tömött ki, halála után pedig Elmerre maradt az egész gyűjtemény.) Elmer egyszer csak azon kapta magát, hogy esténként hatvan sör és mintegy húsz adag rövidital helyett nyolcvan sört és száz röviditalt szolgál fel, s az utóbbi szám kitartón növekedett százhúszra, sőt néha akár százhatvanra is.
Vendégei fiatalok voltak, jól neveltek, és csaknem kizárólag férfiak. Sokan közülük felháborító módon öltöztek, de akkortájt szinte még kötelező volt minél felháborítóbban öltözni, és Elmer Curtie csak 1981 táján eszmélt rá, hogy törzsközönsége szinte csupa buziból áll. Ha ezt bármelyik derryi polgárnak elmondja, az illető hahotázva közölte volna, hogy ő sem most jött le a falvédőről, holott a kocsmárosnak eszébe sem jutott lódítani. Olyan volt, mint a közmondásos férj, aki utolsónak értesül róla, hogy a felesége megcsalja – akkor meg már nem is érdekli. A kocsma nyereséges lett, és bár ezzel Derryben még négy hasonló intézmény is eldicsekedhetett, a Sólyom volt az egyetlen, amelynek berendezését nem verték szét szabályos időközönként a randalírozó vendégek. Először is, az itteniek soha nem kaptak hajba nők miatt; meg aztán, heteroszexuális társaikkal ellentétben, ezek a férfiak, ha buzeránsok voltak is, valamiképpen elsajátították a békés egymás mellett élés titkát.
Attól kezdve, hogy Curtie előtt megvilágosodott vendégkörének sajátos nemi beállítottsága, egyszer csak mindenfelől rémmeséket kezdett hallani saját intézményéről; ezek a történetek már évek óta közszájon forogtak, de 1981-ig egyszerűen nem hatoltak el Curtie füléig. A leglármásabbak, mint hamarosan megtapasztalta, éppen azok voltak, akiket bilincsbe verve se lehetett volna bevonszolni a Sólyomba; mintha attól tartanának, hogy az ottani levegő elsorvasztja az izmaikat. És lám, mégis ők tűntek a legjobban értesültnek.
A mendemondák szerint a Sólyomban, akármelyik este nézzen be az ember, férfiak táncolnak szorosan egymáshoz tapadva, s mindenki szeme láttára dörzsölik össze a farkukat; a söntéspultnál nyelves csókokat váltanak, és a mosdóba járnak, hogy leszopják egymást. Hátul állítólag volt egy különszoba is, a legperverzebbeknek: itt valami náci egyenruhás, tagbaszakadt hapsi állt készenlétben, majdnem vállig bezsírozott karral, és készségesen vette gondjaiba a belépőket.
A valóságban mindebből semmi sem volt igaz. Ha a buszpályaudvarról be-betért egy szomjas utas egy pohár sörre vagy szódás whiskyre, az égvilágon semmi szokatlant nem észlelt – a kocsma persze tele volt férfiakkal, no de országszerte sok-sok ezer kocsmában férfiakból állt a közönség. A vendégek buzik voltak, de ez még nem jelenti azt, hogy hülyék is lettek volna. Ha valamivel több szabadosságra vágytak, átruccantak Portlandbe; ha sokkal több, igazán nagystílű szabadosságot igényeltek, New Yorkba vagy Bostonba utaztak, a legbotrányosabb buzibárokba. Derry azonban kisváros volt, vidékies szellemű, és Derry kis homoszexuális férfiközössége pontosan tudta, hogy árnyékban kell maradnia.
Don Hagarty 1984-ben, egy márciusi estén jelent meg először Adrian Mellon társaságában, de ezt megelőzően már két vagy három éve járt el a Sólyomba. Ekkoriban inkább bejátszotta a mezőnyt; ritkán mutatkozott öt-hat alkalomnál többször egyazon kísérővel. Április végére azonban még az ilyen részletkérdések iránt meglehetősen közömbös Elmer Curtie is felfogta, hogy Hagarty és Mellon kapcsolata tartóssá szilárdult.
Hagarty műszaki rajzoló volt egy bangori tervezőirodánál, Adrian Mellon pedig szabadúszó író, aki mindenhová írt, ahol csak közölték – felekezeti folyóiratokba, repülőtársaságok Icépes újságaiba, helyi lapokba, vasárnapi mellékletekbe, szexmagazinokba. Közben egy regényen is dolgozott, de a szándéka nem lehetett igazán komoly, mert harmadéves egyetemista korában kezdett hozzá, és az azóta eltelt tizenkét esztendőiben még nem sikerült befejeznie.
Derry be azért jött, hogy irodalmi riportot készítsen a Csatornáról – egy New England-i vargabetűk című, Concordban kiadott, évente hatszor megjelenő, fényűző kiállítású folyóirat bízta meg vele. Adrian Mellon azért vállalta a feladatot, mert a laptól három hétre szóló napidíjat préselhetett ki, beleértve egy csinos szállodai szoba költségeit is, miközben az anyagot akár öt nap alatt is összeszedhette, a fennmaradó két hétben pedig további négy helyi tárgyú cikket is előkészíthetett.
Csakhogy a szóban forgó három hét alatt megismerkedett Don Hagartyval, és a háromhetes potyavakáció leteltével, ahelyett, hogy visszament volna Portlandbe, kivett egy kis lakást a Kossuth közben. Itt azonban mindössze hat hétig lakott. Utána odaköltözött Don Hagartyhoz.

Ez a nyár – mondotta Hagarty Harold Gardenemek és Jeff Reevesnek – eddigi élete legboldogabb nyara volt. Pedig hát, tette hozzá, nem ártott volna résen lenni; tudhatta volna, hogy a hozzá hasonlók talpa alá a Jóisten csak azért csúsztat puha szőnyeget, hogy aztán mihamarabb kirántsa alóluk.
Kapcsolatukat, mesélte, csak egyvalami árnyékolta be; Adrian szertelen rajongása Derry iránt. Az egyik pólóján ez a felirat állt: MAINE NEM ROSSZ, DE DERRY SZUPER! Szerzett egy egyenzakót, amilyet a Derry Tigrisei nevű főiskolás csapat viselt. És ehhez jött persze a kalap. Azt állította, hogy a város hangulata pezsgő, eleven és táplálja alkotóerejét, és ebben talán volt is valami igazság, mert egyszer csak elővette a bőröndjéből a regényt, amely már majd' egy éve elhagyatva hevert.
– És tényleg dolgozott is rajta? – kérdezte Gardener, akit a dolog ugyan vajmi kevéssé érdekelt, csak nem akarta, hogy Hagarty kiessen a lendületből.
– De még mennyire! Valósággal ontotta a lapokat! Azt mondta, lehet, hogy rémes lesz, de legalább rémes regény lesz és nem rémes töredék. Úgy tervezte, októberre, a születésnapjára befejezi. Persze fogalma sem volt róla, milyen is Derry valójában. Azt hitte, kívülről-belülről ismeri, de túl rövid időt töltött itt ahhoz, hogy igazán beleszimatolhasson Derry levegőjébe. De neki hiába magyaráztam ezt, oda se figyelt.
– És maga szerint, Don, milyen hely igazából Derry? – kérdezte Reeves.
– Hogy milyen? Mint egy halott kurva, akinek férgek másznak ki a pinájából – felelte Don Hagarty.
A két zsaru szóhoz sem jutott az álmélkodástól.
– Gonosz egy hely – toldotta meg Hagarty. – Igazi kloáka. Csak nem akarják azt mondani, hogy maguk ezt nem tudják? Itt élték le az egész életüket, és még nem jöttek rá?
Egyikük sem felelt, Hagarty pedig, kis szünet után, folytatta elbeszélését.

Ameddig Adrian Mellon fel nem tűnt az életében, Don egyre azt tervezte, hogy elhagyja Derryt. Három éve lakott a városban, főleg azért, mert hosszú lejáratra vette ki a lakást, ahonnan káprázatos kilátás nyílt a folyóra, de a bérleti szerződésben kikötött idomár a végéhez közeledett, és Don szívből örült neki. Ezentúl nem kell majd órákig ingáznia Derry és Bangor között, és baljós vibrációkat sem érez többé; mint egy ízben Adriannak említette, Derryben mintha mindig tizenhármat ütne az óra. Adrian bebeszélhette magának, hogy Derry tüneményes hely; Don azonban borzongott tőle. Nemcsak a város egyértelmű homoszexualitás-ellenes beállítottsága félemlítette meg, amely éppoly egyértelműen megnyilvánult a templomi prédikációkban, mint a Bassey park padjain; de ene az egyre legalább határozottan rámutathatott. Adrián azonban csak nevetett.
– Minden amerikai városban van a lakosságnak egy hányada, amelyik gyűlöli a buzikat – mondta. – Ezt te is éppolyan jól tudod, mint én. Nemhiába a bárgyú nyárspolgárok korát éljük.
Don belátta, hogy Adrian hiszi is, amit mond, és lényegében azt mondja, hogy Derry nem rosszabb akármelyik közepes nagyságú eldugott városnál. Így felelt hát: – Gyere el velem a Bassey parkba, drágám. Ott majd mutatok neked valamit.
Elhajtottak hát a Bassey parkba; ez június közepén történt, egy hónappal Adrian meggyilkolása előtt, magyarázta Hagarty a zsaruknak. Felvitte Adriant a Csókok hídjára, s ott, a megnevezhetetlen, de enyhén émelyítő szagú félhomályban rábökött az egyik falfirkára. Adriannak égő gyufát kellett odatartania, hogy ki tudja betűzni.
RAKD KI A FASZOD, BUZI, HADD VÁGJAM LE.
– Tudom én, hogyan gondolkodnak az emberek a homokosokról – mondta csendesen Don. – Tizenéves koromban összevertek egy daytoni teherautó-pihenőnél; Portlandben egy büfé előtt egypár senkiházi felgyújtotta a cipőmet, a hájas seggű vén zsaru pedig csak ült közben a cirkálójában és röhögött. Sok mindent megéltem – de ehhez hasonlót még nem láttam. Olvasd csak el a többit is. Győződj meg róla magad. Az újabb gyufa lángjánál újabb felirat tűnt elő. VERJETEK SZÖGET A BUZIK SZEMÉBE (ISTEN NEVÉBEN)!
– Akárki írja ezeket a kis szentbeszédeket, biztos, hogy titkos elmebeteg. Ha tudnám, hogy csak egyetlen emberről, egyetlen magányos dilinósról van szó, mindjárt jobban érezném magam, csakhogy... – Don bizonytalan mozdulattal mintegy átfogta az egész hidat. – Túl sok van ezekből a firkákból – és valamiért nem hiszem, hogy egy ember gyártaná őket. Hát ezért akarok elmenni Derryből, Ade. Túl sok itt a titkos elmebeteg, és túl sokfelé grasszálnak.
– Tudod mit? Várj még, amíg elkészülök a regénnyel, jó? Kérlek, Don... ígérem, októberre meglesz, egy nappal se később. Itt jobb a levegő.
– Nem tudta, hogy inkább a vízre kellene odafigyelnie – mondta keserűn Don Hagarty.

Tom Boutillier és Rademacher rendőrfőnök némán előrehajolt. Chris Unwin lehorgasztott fejjel ült, és egyhangúan magyarázott a padlónak. Most jutott el ahhoz a részhez, amely kéttagú hallgatóságát a leginkább érdekelte – most jön az, ami miatt a három balfácán közül legalább kettő a thomastoni börtönben köt majd ki.
– A vidámpark dögunalom volt – mondta Unwin. – Már bontották az összes, hogyismondjam, pályát, az ördögtányért meg azt az ejtőernyőset, a gokarton is már kinn volt a „Zárva” tábla. Csak a kissrácoknak üzemelt még a ringlispíl, így aztán átmentünk a bódékhoz, ahol legalább nyerni lehetett, és Webby meglátta a karikadobálóst, és a nyeremények közt azt a kalapot, amit a buzi viselt. Akkor azt vette célba, de mindig mellédobott, és minél többször hibázta el, annál dühösebb lett, értik, ugye... És akkor a Steve – tudják, neki az a szavajárása, hogy nyugi, nyugi, meg mi a fasznak kell így begurulni, satöbbi, csakhogy akkor éppen kurvára fel volt dobva, mert bevett valamit, értik, ugye... Fogalmam sincs, mit vett be, valami vörös tabletta volt, még az is lehet, hogy nincs is betiltva. Lényeg, hogy folyton cukkolta a Webbyt, és már úgy nézett ki, hogy a Webby nekimegy, értik, ugye, de ő csak szívózott, hogy azt mondja, még ezt a buzi tökfedőt se bírod megnyerni, satöbbi, meg hogy te tényleg leereszthettél, ha még annak a buzinak a kalapját se tudod eltalálni. Aztán a végén a nő mégis adott neki valami nyereményt, pedig a karika akkor is mellément, szerintem csak meg akart már szabadulni tőlünk, bár ezt nem tudom biztosan, csak az volt a spurim. És akkor adott neki egy olyan lármázó dolgot, biztos ismerik, fújni kell, és akkor kigöngyölődik, és úgy szól, mintha fingana valaki. Régen nekem is volt ilyen, farsangra kaptam vagy szilveszterre, szóval amikor cirkuszolni kell, eléggé bírtam, de aztán elhánytam valahová. Persze az is lehet, hogy valami állat lenyúlta a zsebemből az iskolaudvaron, értik, ugye. Szóval a vidámpark almás volt, mi meg leléceltünk, de Steve még akkor is macerálta a Webbyt, amiért nem bírta megnyerni a buzinak a kalapját, Webby meg hallgatott, és én tudtam, hogy ez rosszat jelent, de kicsit mólés voltam, értik, ugye. Gondoltam, jobb volna már valami másról beszélni, csak sajnos semmilyen téma nem jutott az eszembe, értik, ugye. Aztán, amikor kiértünk a parkolóba, a Steve azt kérdezte, na, hazamegyünk?, a Webby meg erre, nem, ejtsük csak útba azt a csehót, hogy ott van-e a nyavalyás buzi.
Boutillier és Rademacher szeme összevillant, majd Bou-tillier megkocogtatta az arcát a mutatóujjával: ez az motorosbakancsos vadbarom, anélkül hogy sejtené, most mondta ki, hogy előre megfontolt gyilkosság történt.
– Én meg mondom erre, hogy nem, nekem muszáj hazamennem, mire a Webby: Talán betojtál a sok buzitól? Én meg erre tiltakozni kezdek, hogy dehogy tojtam be, Steve pedig még mindig olyan volt, mint aki belőtte magát, és kiabálni kezdett: gyerünk, gyerünk, süssünk egy kis buzifasírtot, kíváncsi vagyok, milyen az íze...

Az időzítés olyan jól sikerült, hogy minden a lehető legrosszabbul sült el. Adrian Mellon és Don Hagarty, két sör elfogyasztása után, kijött a Sólyomból, majd elhagyva a buszpályaudvart, önkéntelen, megszokott mozdulattal még fogták egymás kezét. Ekkor tíz óra húsz perc volt. Elérték a következd sarkot, és ott balra fordultak.
A Csókok hídja innen még vagy fél mérfölddel feljebb volt; a Főutca vonalát folytató, amúgy sokkal kevésbé festői Nagy hídon akartak átkelni. A Kenduskeag vízállása nyáriasan alacsony volt, legföljebb ha százhúsz centiméter. A víz lomhán kerülgette a betonpilléreket.
Éppen rátértek a hídra, amikor a Duster beérte őket. (Steve Dubay látta meg, ahogy kilépnek a Sólyomból, és kéjes örömmel hívta fel rájuk társai figyelmét.)
– Vágj elébük! – süvöltötte Webby Garton. Mellon és Hagarty éppen egy utcai lámpa alá ért, és a lámpa fényénél látszott, hogy kézen fogva andalognak. Webbyt ez eléggé feldühítette – ha nem is annyira, mint a kalap. Az óriás papírvirág bolondosan lengett ide-oda. – Vágj elébük, a kurva életbe!
És Steve engedelmeskedett.
Chris Unwin tagadta, hogy a soron következő eseményekben részt vett volna, Don Hagarty azonban egészen másként emlékezett. Azt mondta, Garton jóformán már menet közben kipattant a kocsiból, de a másik kettő is tüstént követte. Először csak szóváltás volt, amely azonban nem sok jót ígért. Ezúttal Adrian sem adta a nyeglét, nem tette-vette magát, mert érezte, hogy nagy bajban vannak.
– Add ide azt a kalapot, rohadt buzi – mondta Garton. – Ha odaadom, leszállsz rólam? – kérdezte Adrian a félelemtől elfúló hangon, és ahogy rémült tekintettel pásztázta végig támadóit, kis híján elsírta magát.
– Pofa be! Ide azzal a szarral!
Adrian odaadta a papírcilindert, Garton pedig rugós kést húzott elő farmernadrágja bal elülső zsebéből, kettévágta a kalapot, a darabokat nadrágja ülepéhez dörzsölte, majd a földhöz vágta és rájuk taposott.
Miközben a fiúk figyelme megoszlott Adrian és a kalap között, Don Hagarty hátrált néhány lépést; mint mondta, rendőrt keresett.
– Most pedig békén hagy... – kezdte Adrian Mellon, ám ebben a másodpercben Garton az arcába öklözött, úgy, hogy nekitántorodott a derékmagasságig érő hídkorlátnak. Adrian felüvöltött, és a szája elé kapta kezét. Ujjai közül ömlött a vér.
– Ade! – kiáltotta Hagarty, és visszarohant, de Dubay elgáncsolta, Garton pedig gyomorszájon rúgta, úgy, hogy a járdáról az úttestre zuhant. Éppen arra jött egy kocsi, Hagarty feltérdelt, és kiabálni kezdett a vezető felé, de annak eszében sem volt lassítani; még csak körül sem nézett, mondta Hagarty Gardenernek és Reevesnek.
– Kuss, buzi! – mondta Dubay, és az arcába rúgott. Hagarty félig eszméletlenül oldalvást a csatornába gurult.
Néhány másodperc múlva egy hang – Chris Unwiné – odaszólt, hogy tűnjön el, ha nem akar úgy járni, mint a barátja. Unwin elismerte, hogy valóban így történt.
Hagarty hallotta a záporozó ütéseket, és hallotta, amint szerelmese velőtrázóan sikoltozik. Olyan volt a hangja, mint a csapdába esett nyúlé, mondta a rendőröknek. Ő, Hagarty négykézláb visszamászott az útkereszteződéshez, ahonnan már látszottak a buszpályaudvar élénk fényei, és kellő távolságból visszafordult.
Adrian Mellont, aki lehetett vagy százhatvanöt centi, és csuromvizesen sem nyomott volna többet hatvan kilónál, Garton, Dubay és Un win egymásnak dobálta; remegő teste ernyedt volt, mint egy rongybabáé. A három fiú felváltva ütötte, és tépték-szaggatták rajta a ruhát. Amikor Hagarty odanézett, Garton éppen ágyékon öklözte Adriant, akinek a haja az arcába csüngött, s ingét már átáztatta a száján omló vér. Webby Garton két nehéz gyűrűt viselt a jobb kezén, az egyiket a derryi középiskola címere díszítette, a másikat ő maga készítette politechnika-órán. Ez utóbbiból több centi magasan két egymásba fonódó sárgaréz betű állt ki; a két betű: DB Garton kedvenc metal bandáját, a Dead Bugsot jelképezte. A gyűrűk felhasították Adrian felső ajkát, és fenn, az íny közelében összetörték három fogát.
– Segítség! – ordította Hagarty. – Segítség! Megölik! Segítség!
Körülötte néma sötétségbe burkolóztak a Fő utca épületei. Senki nem jelent meg a segítséghívásra, még a buszpályaudvar fehér fényszigete felől sem közeledett egy árva lélek, és Hagarty ezt egyszerűen nem értette, hiszen tudta, hogy többen is vannak ott; látta, amikor Ade meg ő az imént elmentek az épület mellett. Hát nincs teremtett lélek, aki hajlandó volna segíteni? Lehetséges ez?
– SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! AZ ISTEN SZERELMÉRE, KÖNYÖRGÖK, SEGÍTSENEK, MIELŐTT MEGÖLIK!
– Segítség – suttogta ekkor tőle balra egy egészen halk, vékony hang – és utána kuncogás hallatszott.
– Halálugrás! – rikkantotta éppen ekkor Garton, és nagyot röhögött hozzá. Mindhárman végigröhögték Adrian megkínzását, magyarázta Hagarty Gardenernek és Reeves-nek. – Most ugrik a buzi!
– Ugrik a buzi! Ugrik a buzi! – kántálta röhögve Dubay.
– Segítség – szólalt meg újra az a halk, vékony hang, és komolyságával furcsán feleselt a rá következő kis vihogás – mintha egy gyerekből törne fel, aki végképp nem tud uralkodni a jókedvén.
Hagarty ekkor lenézett, és meglátta a bohócot – és ettől a ponttól kezdve Gardener és Reeves Hagarty minden szavában kételkedni kezdett, merthogy a folytatás maga volt a merd eszelős lázálom. Igaz, Harold Gardenernek valamivel később azért szöget ütött fejébe a dolog, tudniillik értesült róla, hogy az Unwin gyerek is látott valamilyen bohócot – legalábbis ezt állította. Gardener tehát törni kezdte a fejét. A társa vagy nem volt hajlamos az ilyesmire, vagy ha mégis, hát titkolta.
A bohóc, jelentette ki Hagarty, félig Rónáidra, a csokornyakkendős, kockás kabátos McDonald-reklámfigurára, félig a valamikori tévébohócra, Bozóra emlékeztetett – legalábbis első látásra, amikor leginkább az elképesztő narancssárga hajpamacsok keltették fel a figyelmét. Később azonban, amikor elgondolkodott a látottakon, már úgy vélte: a bohóc igazából egyikre sem hasonlított. A fehér holdvilágarcra mázolt mosoly nem narancssárga volt, hanem vérvörös, és a szempár ijesztő ezüstös fényben villogott. Persze meglehet, hogy az illető kontaktlencsét viselt, de Don a lelke mélyén továbbra is úgy gondolta, hogy valóban ezüstszínű szeme volt. Lötyögősen bő ruháját nagy, narancssárga pompongombok díszítették, és a kezén rajzfilmekből ismerős kesztyű fehérlett.
– Ha segítség kell, Don – mondta a bohóc –, hozzásegíthetlek egy léggömbhöz.
Azzal odakínálta a kezében lévő, egymáshoz kötözött léggömböket.
– Lebegnek ám – mondta. – Odalenn mi mind lebegünk; és hamarosan köztünk lebeg majd a barátod is.

– Tehát a bohóc a nevén szólította – mondta Jeff Reeves közönyös, kifejezéstelen hangon, majd Hagarty lehajtott feje fölött fél szemmel Harold Gardenerre kacsintott.
– Úgy van – mondta Hagarty, anélkül hogy felnézett volna. – Általában rá szoktam ismerni.

– És akkor átdobtátok a korláton – mondta Boutillier. – Ugrott a buzi.
– Én nem! – nézett fel rájuk esdeklőn Unwin, és kisimította haját a szeméből. – Amikor láttam, hogy komolyan gondolják, megpróbáltam elhúzni Steve-et, mert tudtam, hogy a hapsi összetörheti magát... Volt vagy három méter is a vízig...
Hét és fél méter volt. Rademacher egyik beosztottja már megmérte.
– De mintha mindketten begolyóztak volna. Folyton csak azt üvöltözték, hogy ugrik a buzi, ugrik a buzi, aztán fölemelték, Webby a hóna alatt fogta, Steve a nadrágját, a fenekénél, és... és...

Amikor Hagarty felfogta, mit művelnek, visszarohant, és torkaszakadtából ordította:
– Ne! Ne! Ne!
Chris Unwin nagyot lökött rajta, és Hagarty vacogó rongycsomóként zuhant a járdára. – Te is a vízben akarod végezni? – suttogta felé Chris. – Szedd a csülköd, öreg!
És ekkor dobták át Adrian Mellont a híd korlátján. Hagarty hallotta a csobbanást.
– Tűzzünk innen – mondta Steve Dubay, és Webbyvel a kocsi felé hátrált.
Chris Unwin a korláthoz lépett, és lenézett. Először Hagartyt pillantotta meg, aki körmével kapaszkodva csúszott le a gizgazzal benőtt, szeméttel teleszórt parton a víz felé. És csak ezután vette észre a bohócot, aki a túloldalon fél kézzel vonszolta ki Adriant a vízből; a másik kezével a léggömböket fogta. Adrian csuromvizes volt, fuldoklott és nyöszörgött. A bohóc elfordította a fejét, és felvigyorgott Chrisre. Chris azt mondta, látta fényes, ezüstös szemét és csupasz fogait. Hatalmas lapátfogai voltak, jegyezte meg.
– Mint a cirkuszban az oroszláné – mondta. – Esküszöm, akkora foga volt.
Ezután, mondta, még látta, ahogy a bohóc hátralöki Adrian Mellon fél karját.
– Na és mi történt ezután, Chris? – kérdezte unottan Boutillier. Ez a rész már hidegen hagyta. Nyolcéves kora óta nem érdekelték a tündérmesék.
– Azt már nem tudom – mondta Chris. – Mert Steve pont akkor megmarkolta a karomat, és a kocsihoz rángatott. De úgy látszott, mintha... szóval mintha beleharapna a hapsi hónaljába. – Ismét felnézett a két férfira, s hangja most már egyre bizonytalanabbul csengett. – Legalábbis én így láttam... Olyan volt, tudják, mintha fel akarná falni. Mintha ki akarná harapni a szívét.

Ez nem igaz, mondta Hagarty, amikor kérdések formájában elébe tárták Chris Un win vallomását. A bohóc nem vonszolta ki Ade-et a túlsó partra, ő legalábbis semmi ilyet nem látott – ámbár az igazat megvallva, mire idáig jutottak, ő már aligha minősülhetett tárgyilagos szemlélőnek, elvégre félig-meddig önkívületben volt, a rohadt életbe!
Szerinte a bohóc a túlsó part közelében állt, és karjában tartotta Adrian víztói csöpögő testét. Ade jobb karja élettelenül nyúlt hátra a bohóc feje mögé, és való igaz, hogy a bohóc Ade jobb hónaljába fúrta a fejét, de nem harapott, hanem – mosolygott. Hagarty még most is látta maga előtt, ahogy mosolyogva néz ki Ade karja alól.
Aztán egyszer csak szorosabban kulcsolta át Ade testét, és Hagarty hallotta a bordák reccsenését.
Ade felüvöltött.
– Gyere, Don, lebegj te is velünk – szöktek ki a szavak a vigyori piros szájból. Aztán a bohóc fehér kesztyűs kezével a híd alá mutatott.
A híd pillérei között léggömbök lebegtek; nem egy tucat, nem is száz, hanem ezer meg ezer, piros, kék, zöld, sárga, és mindegyikre az volt nyomtatva: I DERRY!

– Hát ez eléggé felfujt mesének hangzik – szellemeskedett Reeves, és ismét rákacsintott Harold Gardenerre.
– Sejtem, mire gondol – jelentette ki Hagarty, továbbra is azon a kísértetiesen tompa hangon.
– Szóval maga látta azokat a léggömböket – mondta Gardener.
Don Hagarty lassan az arca elé emelte mindkét kezét. – Oly tisztán láttam őket, mint most az ujjamat. Ezer meg ezer volt belőlük – annyi, hogy a híd alját is eltakarták. Lebegtek a víz fölött, és mintha fel-alá ugráltak volna valahogy. És közben hangot is adtak, fura, halk, nyikorgó kis hangot, ahogy minduntalan egymásnak ütődtek. És a madzagok – egy egész őserdőre való – úgy csüggtek alá, mintha valami hatalmas fehér pókháló úszna a víz fölött. És akkor a bohóc odavitte Ade-et közéjük. Láttam, ahogy a buggyos ruhájában a madzagok közé nyomul. Ade iszonyúan hörgött. Akkor utána-vetettem magam... a bohóc pedig megfordult, és visszanézett. Láttam a szemét, és hirtelen rájöttem, kicsoda.
– Na és ki volt, Don? – kérdezte csendesen Harold Gardener.
– Maga Derry volt – felelte Don Hagarty. – Ez az egész város.
– És akkor mit csinált? – A kérdés természetesen Reeves-től származott.
– Elszaladtam, maga hülye bunkó – mondta Hagarty, és zokogásban tört ki.

Harold Gardener nyugton maradt egészen november tizenharmadikáig; másnapra tűzték ki a derryi kerületi bíróságon az Adrian Mellon elleni gyilkossággal vádolt John Garton és Steven Dubay tárgyalását. Ekkor Gardener felkereste Tom Boutilliert. A bohócról akart vele beszélni. Boutillier-nek csöppet sem fúlt a foga a témához, de amikor rájött, hogy Gardener, ha nem beszélnek a lelkére, még képes valami ostobaságot művelni, meggondolta magát.
– Nem volt ott semmiféle bohóc, Harold. Azon az éjszakán három másik bohóc garázdálkodott: a mi aranyos srácaink. Ezt maga is éppoly jól tudja, mint én.
– Két tanúnk is van...
– Ugyan, süket duma. Unwin felfogta, hogy ezúttal valóban megégetheti az ujjacskáit, és ezért úgy döntött, hogy bedobja a félkarút. „Nem mi öltük meg azt a szegény kis buzeránst, hanem a félkarú!” Régi lemez. Hagarty pedig hisztérikus állapotban volt. Ott állt, és kénytelen volt végignézni, hogy azok a kölykök meggyilkolják a legjobb barátját. Ha repüló csészealjakat látott volna, azon sem csodálkoznék.
Gardener azonban látta Boutillier szemében, hogy magában mást gondol, és módfelett ingerelte ez a köntörfalazás.
– Ne etessen már – vetette oda. – Maga is tudja, hogy a két tanúvallomás független volt egymástól.
– Nem tudom, ki etet kit. Szóval maga úgy gondolja, hogy akkor este a Nagy híd alatt egy vámpír hajlamú bohóc garázdálkodott? Nahát, én ezt nevezem etetésnek.
– Nem egészen, de...
– Vagy elhiszi, hogy Hagarty ötmillió lufit látott, és mindegyikre ugyanaz volt írva, mint az imádottjának a kalapjára? Szerintem tudniillik ez is etetés.
– Azt nem, de...
– Akkor meg minek macerál ezzel a baromsággal?
– Elég volt! – bődült el Gardener. – Nem kihallgatásra jöttem magához! Az a lényeg, hogy mindketten ugyanúgy írták le az egészet, és közben fogalmuk sem volt, hogy a másik mit mondott!
Boutillier eddig egy ceruzával játszott az íróasztala mögött. Most letette a ceruzát, felállt, és odament Harold Gardenerhez. Egy fejjel alacsonyabb volt nála, Gardener mégis hátrált egy lépést, mert a helyettes államügyészt majd' szétvetette a düh.
– Azt akarja, Harold, hogy elveszítsük a pert?
– Nem, dehogyis...
– Azt akarja, hogy ezek a kis fenevadak továbbra is szabadon garázdálkodjanak?
– Isten őrizz!
– Helyes, akkor ezzel megvolnánk. És most, hogy a fő dologban megegyeztünk, elárulom, igazából mi a véleményem. Igenis valószínű, hogy aznap éjjel volt valaki a híd alatt. Még az is meglehet, hogy bohócruhát viselt, ámbár ismerem én az ilyen tanúvallomásokat: szerintem inkább valami részeg csavargó vagy csöves lehetett, aki mindenféle szedett-vedett kacatot aggatott magára, és éppen holmi elhullajtott aprópénz vagy ételmaradék után kutakodott odalenn; hátha valaki kidobott a kocsija ablakán egy fél hamburgert vagy egy rósejbnis zacskót, amelyiknek az alján még akad egy kis morzsa. Ami a többit illeti, káprázott a szemük. Nos, halljuk, Harold: ez talán nem lehetséges?
– Nem tudom – mondta Harold. Maga is örült volna, ha meggyőzik – ugyanakkor a két leírás olyan pontosan egybevágott... Nem. Mégsem fogadhatja el Boutillier változatát.
– Akkor jöjjön a pőre lényeg. Bánom is én, hogy valami lökött bohóc volt-e vagy a homokosok főmumusa, vagy akár maga Uncle Sam gólyalábon – ha hagyjuk, hogy a tárgyaláson szóba kerüljön, az ügyvédjük azon nyomban ráveti magát, mielőtt még maga egyet köhinthetne. Azt fogja mondani, hogy az a két ártatlan, frissen megnyírt bárányka a vadonatúj öltönyében, éppen csak egy kis tréfát űzött: meg akartak fürdetni egy buzit, és kész. Kidomborítja majd, hogy Mellon még élt, amikor a vízbe esett – ezt Hagarty vallomása éppúgy alátámasztja, mint Unwiné. Még hogy az ő kis ügyfelei gyilkoltak volna? Micsoda ötlet! Egy bohócruhába bújt elmebeteg, az volt a tettes! Nahát erre számíthat, ha ez a mese szóba kerül, és ezt maga is nagyon jól tudja.
– Unwin úgyis előhozakodik majd vele.
– De Hagarty hallgatni fog! – csattant fel Boutillier. – Mert ő felfogta, mi a tét. Ha pedig ő hallgat, ugyan ki hiszi el, amit Unwin fecseg?
– Például mi ketten – mondta Harold Gardener, és maga is csodálkozott, milyen tömény keserűség árad a hangjából. – Ámbár az az érzésem, hogy ezt megtartjuk magunknak.
– Jaj, szálljon már le rólam! – bömbölte karját a magasba lendítve Boutillier. – Hiszen tényleg megölték! Nem csak úgy egyszerűen átdobták a korláton – Gartonnál rugós kés volt! Mellon testén hét szúrást találtak – köztük egyet a bal tüdejében és kettőt a heréin. A sebek egyértelműen a késtől származnak. Négy bordája eltört – Dubay roppantotta össze! Tudom, harapások is voltak rajta: a két karján, a bal arcán, a nyakán. Szerintem ez Unwin és Garton műve volt, bár csak egyetlen tiszta lenyomatunk van, és a bíróságnak valószínűleg az sem lesz elég tiszta. És azt is tudom, hogy a jobb hónaljából hiányzott egy jókora darab hús – hát aztán? Valamelyikük nyilván szeret nagyokat harapni. Közben biztosan jól fel is állt neki. A magam részéről Gartonra tippelnék, bár nyilvánvaló, hogy ezt soha nem tudnánk rábizonyítani. És Mellon fülcimpája is hiányzott...
Boutillier hirtelen elhallgatott, és felindultan meredt Haroldra.
– Ha hagyjuk, hogy ez a bohócügy előjöjjön, soha nem tudjuk bevarrni őket. Ez a célja, Harold?
– Már megmondtam, hogy nem.
– A pofa homokos volt, de soha nem ártott senkinek – folytatta Boutillier. – És akkor egyszer csak felbukkan az éji homályból ez a három gennyes kis motorosbakancsos tetű, és kinyírja. Hát én igenis sittre vágom őket, barátom, és ha meghallom, hogy odaát Thomastonban alaposan kitágították a seggük lyukát, majd küldök nekik képeslapot, és megírom, hogy szívből remélem, a tettesnek AIDS-e volt.
Micsoda szenvedély, gondolta Gardener. No és az ítéletek is jól mutatnak majd az életrajzodban, ha két év múlva megpályázod a főügyészséget.
Aztán nem erőltette tovább a kérdést, hanem elment. Hiszen ő sem akarta, hogy a fiúk megússzák...

John Webber Gartont szándékos emberölésben marasztalták el, és tíztől húsz évig terjedő, a thomastoni állami börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték.
Steven Bishoff Dubayt, ugyancsak szándékos emberölésért, tizenöt évi, a shawshanki állami börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték.
A fiatalkorú Christopher Philip Unwin ügyét elkülönítve tárgyalták; őt szándékos emberölésben való bűnrészességért ítélték el hat hónapi, a South Windham-i javítóintézetben letöltendő szabadságvesztésre, de az ítéletet próbaidőre felfüggesztették.
Ε sorok írása idején mindhárom ítélet fellebbezés alatt van. Garton és Dubay bármelyik nap felbukkanhatnak, amint lányok után kujtorognak az utcán vagy snóbliznak a Bassey parkban, nem messze a Nagy hídtól, amelynek egyik pillére mellett rátaláltak Adrian Mellon szétmarcangolt, lebegő tetemére.
Don Hagarty és Chris Unwin elköltözött Derryből.
A tárgyaláson, amelyen Garton és Dubay volt a vádlott, senki semmilyen bohócról nem ejtett szót.

Harmadik fejezet
Hat telefonhívás (1985)

1
STANLEY URIS MEGFÜRDIK

Patricia Uris később azt mondta az anyjának: sejthette volna, hogy valami nincs rendben. Igen, tudnia kellett volna, mivelhogy Stanley soha nem szokott megfürdeni késő délután. Mindig kora reggel zuhanyozott, néha pedig késő este – egyik kezében képes újság, a másikban egy pohár hideg sör – áztatta magát a kádban; de hogy este hétkor megfürödjön, nem, ez merőben idegen volt tőle.
Aztán meg itt voltak azok a könyvek is. Voltaképpen örömét kellett volna lelnie bennük; ehelyett valamilyen homályos, Patricia számára felfoghatatlan okból, mintha nyomasztották és felzaklatták volna. Mintegy három hónappal az előtt a szörnyű éjszaka előtt Stanley felfedezte, hogy az egyik gyerekkori pajtásából író lett – persze nem igazi író, magyarázta az anyjának Patricia, mert csak regényeket írt. A könyvek címlapján a William Denbrough név állt, de Stanley időnként Dadogós Billként emlegette. Az illetőnek csaknem összes művén átrágta magát; éppen a fürdőzés estéjén, 1985. május huszonnyolcadikán böngészgette az utolsót. Az egyik régebbit maga Patty is kezébe vette egyszer, merő kíváncsiságból, de alig három fejezet után gyorsan le is tette.
Nem egyszerűen regény volt, mesélte később az anyjának, hanem igazi horrorkönyv; így mondta, egy szuszra, mintha szexkönyvet mondana. Patty aranyszívű, kedves teremtés volt, de a fogalmazás nem tartozott az erősségei közé. Szerette volna megértetni a mamájával, miért rémítette meg annyira a könyv, de nem találta a kellő szavakat.
– Tele volt szörnyekkel – magyarázta. – És azok a szörnyek kisgyerekeket üldöztek. Mindenféle gyilkosság is történt, és... hogyismondjam... rémes dolgok. Meg minden. – Valójában már-már pornográfnak találta a könyvet, csak éppen a szó nem jutott eszébe, bizonyára azért, mert bár tudta, mit jelent, de még soha életében nem mondta ki. – De Stan örült, hogy felfedezte az egyik gyerekkori pajtását... Még azt is mondta, hogy majd ír neki, de én tudtam, hogy úgyse teszi meg... Mert tudtam, hogy őt is felizgatják ezek a témák, és... és...
És ezen a ponton Patty Uris sírva fakadt.
Azon az estén – fél év híján huszonnyolc évvel ama 1957-es nap után, amelyen George Denbrough meglátta Krajcárost, a bohócot – Stanley és Patty Atlanta egyik elővárosában lévd házuk dolgozószobájában ültek. A tévé be volt kapcsolva; Patty előtte ült a kétszemélyes padkán, s megosztotta figyelmét egy halom varrnivaló meg kedvenc kvízsorozata, a Családi fejtörő között. Egyszerűen imádta Richard Dawsont, és fantasztikusan szexinek találta, hogy mindig óraláncot visel, bár ezt a vallomást a kínpadon sem csikarhatták volna ki belőle. Azért is kedvelte a sorozatot, mert jóformán mindig eltalálta a legnépszerűbb válaszokat (a Családi fejtörő-ben voltaképpen nem léteztek helyes, hanem csak népszerű válaszok). Egyszer meg is kérdezte Stant: miért van az, hogy a számára oly pofonegyszerű válaszokkal a sorozatban szereplő családok alig birkóznak meg? – Ott, abban az erős reflektorfényben biztosan nehezebben forog az ember agya – felelte Stanley, és az arcán mintha árnyék suhant volna át. – Ha igaziban megy a dolog, mindjárt sokkal nehezebb. Az embernek torkán akad a szó, mert igaziból kell végigcsinálnia.
Ez alighanem így is lehet, gondolta Patty. Stanley néha igazán tud olvasni a mások lelkében. Mennyivel élesebb szeme van, mint annak a William Denbroughnak, a valamikori barátjának, aki azon gazdagodott meg, hogy a horrorkönyvelvel az emberek legalantasabb ösztöneit piszkálja fel.
Nem mintha a Uris házaspár ínségben tengődött volna. Jó hírű környéken laktak, és a ház, amelyet 1979-ben nyolcvanhétezer dollárért vettek, ma alighanem gyorsan és simán elkelne százhatvanötezerért; Pattynak ugyan esze ágában sem volt, hogy eladja, de a tudat azért jólesik az embernek. Amikor visszafelé hajtott a Fox Run bevásárlóközpontból a Volvóján (Stanleynek dízel Mercedesé volt, amelyet Patty ingerkedve „Sedanley”-nek nevezett), és megpillantotta a kétsoros tiszafasövény mögött ízlésesen elhelyezett épületet, arra gondolt: Na, ki lakik itt? Én, ki más! Ez Mrs. Stanley Uris háza! Az érzés, amely ilyenkor eltöltötte, nem volt vegytisztán örömteli, mert olyan heves büszkeséggel keveredett, hogy Patty néha megszédült tőle. Volt egyszer, hol nem volt ugyanis egy Patricia Blum nevű magányos, tizennyolc éves lány, akit nem engedtek be a New York állam északi részén lévő Glointon város country klubjába, amikor ott diákbált rendeztek. A kirekesztést természetesen gyanús hangzású vezetéknevének köszönhette – hiszen valóban csak egy vézna, semmi kis zsidő lány volt, ekkor pedig 1967-et írtak, és az efféle megkülönböztetést persze tiltotta a törvény, jó vicc, hogy oda ne rohanjak! No de mára mindez a múlté – csak éppen a lelke mélyén Patty soha nem tudta túltenni magát rajta. Ha hallgatott is róla, örökre beleivódott a kép, ahogy Michael Rosenblatt-tal visszafelé bandukol a kocsihoz, amelyet Michael erre az alkalomra kért kölcsön az apjától, és egész délután fényesített, Patty körömcipője meg Michael ugyancsak kölcsönvett lakkcipője alatt pedig fülsértőn csikorog a kavics... Lelke legmélyén még most is látta magát, amint ott lépked a fehér kölcsön-szmokingban pompázó Michael oldalán – hogy ragyogott az a fehér öltözék a langyos tavaszi estében! Maga Patty halványzöld estélyi ruhát viselt, amelyben anyja szerint úgy festett, mint egy sellő – egy bipsi sellő, nahát, ez igazán murisan hangzik, hihihi! Fejüket felszegték, és Patty nem sírt – akkor még nem –, de tudta, hogy igazából nem visszamennek a kocsihoz, hanem visszasomfordálnak, vagy inkább lopakodnak, mint akiket lopáson értek, nemhiába kezdődik egyformán a két szó, és mindketten zsidőbbnak érezték magukat, mint valaha, uzsorásnak, ökrös szekéren rázkódó ócskásnak, zsíros bőrűnek, horgas orrúnak, betegesen sápadt bőrűnek, vérbeli bipsinek, zsidrák Móricnak és Rebekának, és szerettek volna dühösek lenni, de valamiért nem sikerült; a düh csak később vett rajtuk erőt, amikor már nem volt semmi értelme. Akkor, ott, Patty csak meg-szégyenülést és fájdalmat érzett. És akkor valaki felkacagott, a fejhangú, éles, hosszan kitartott vihogás úgy szólt, mint egy gyors futam a zongorán, és a kocsiban Patty végre elsírta magát, micsoda jó vicc, nézzétek, bőg a bipsi sellő, ott, ahol senki sem látja! Mike Rosenblatt vigaszképpen sután megsimogatta a tarkóját, de ő elhúzódott, mert szégyenkezett, mert piszkosnak, büdösnek – egyszóval zsidőnak érezte magát.
A tiszafasövény mögött oly ízlésesen elhelyezkedő ház sokat segített – de mindent nem oldott meg. A szégyen, a sértettség most is ott bujkált benne, és hiába fogadta be ez a nyugodt, olajozottan jómódú környék, még ez sem feledtethette annak a véget nem érő útnak s a cipójuk alatt csikorgó kavicsnak az emlékét. Nem segített az sem, hogy az itteni country klub már befogadta őket, sa főpincér halkan, tiszteletteljesen lépett eléjük: – Jó estét, Mr. és Mrs. Uris! – Patty hajtott hazafelé, 1984-es Volvója ringató biztonságában, elnézte a tágas zöld gyep közepén magasodó házát, és közben gyakran – a kelleténél mindenképpen többször, gondolta – visszhangzott fülében az az éles vihogás. És ilyenkor csak abban reménykedett, hogy az a vihogós kedvű lány most valami húgyszagú lakótelepi bérházban él egy gój férjjel, aki rendszeresen veri, mindhárom terhessége során elvetélt, a férje nemi beteg nőkkel csalja, továbbá porckorongsérve és lúdtalpa van, a ronda, vihogó nyelvét pedig hólyagok lepik.
Az efféle gonosz, szívtelen képzelgések miatt haragudott magára, és javulást fogadott – elhatározta, hogy leszokik ezekről az epéből és ürömből kevert koktélokról. Sokszor hónapokig elkerülték a hasonló gondolatok. Ilyenkor azt mondogatta magának: Talán már le is vetkőztem mindezt. Az a tizennyolc éves lány már nem én vagyok. Felnőtt, harminchat éves asszony lett belőlem, és az eddigi életem fele választ el attól a lánytól, akinek a fülét oly véget nem érően hasogatta a kocsifelhajtó kavicsainak nyikorgása, s aki elhúzódott Mike Rosenblatt-tól, mert nem kért a zsidő kéz vigasztaló érintéséből. Az a lüke kis sellő nincs többé. Ideje, hogy végképp elfelejtsem, és önmagam legyek. Helyes. Nagyszerű. Így legyen. De aztán egyszer csak valahol – mondjuk, egy szupermarketben – hirtelen gyöngyöző vihogást hallott a szomszédos polcközből, és a háta bizseregni kezdett, mellbimbói fájdalmasan megkeményedtek, kezét görcsösen összeszorította vagy erősen markolta a bevásárlókocsi rúdját, és arra gondolt: Valaki most súgta oda a társának, hogy zsidő vagyok, nem más, csak egy horgas orrú bipsi maceszzabáló, Stanley pedig egy másik horgas orrú bipsi maceszzabáló, no persze amúgy könyvelő is, hát aztán, tudjuk, hogy a zsidők értenek a számokhoz, a country klubba is beengedtük őket, muszáj volt, amióta 1981-ben az a, horgas orrú bipsi nőgyógyász megnyerte a pert, de azért csak röhögünk rajtuk, kiröhögjük őket, nem igaz? Máskor egyszerűen csak a kavics kísérteties csikorgását hallotta viszont, és azt gondolta: Sellő! Sellő!
Ilyenkor migrénes fejfájás alakjában tört rá újra a gyűlölet meg a szégyen, és nemcsak önmagát siratta el, hanem az egész emberiséget. Vérfarkasok... Annak a Denbroughnak a könyve – az, amelyikbe beleolvasott, de aztán abbahagyta – vérfarkasokról szólt. Még hogy vérfarkasok! Baromság! Mit tudhat egy ilyen alak a vérfarkasokról?
Általában azonban javult a kedély állapota – és önmagát is jobbnak érezte. Szerette az urát, szerette a házukat, sőt többnyire még saját személye és az egész élete is elégedettséggel töltötte el. A helyzetre nem panaszkodhat. Persze ez nem volt mindig így – de hát az élet már csak ilyen. Amikor Stanley az ujjára húzta a jegygyűrűt, szülei bosszankodtak és elkeseredtek. Patty és Stanley az egyetemen ismerkedtek meg, a diáklányszövetség egyik buliján. Stanley a New York-i Állami Egyetemről ruccant át: ott tanult mint ösztöndíjas. Egy közös ismerős mutatta be őket egymásnak, és még véget sem ért a buli, Patty már gyanította, hogy beleszeretett a fiatalemberbe; a téli szünetre pedig már biztos volt a dologban. S amikor tavasszal Stanley átnyújtotta a kis briliánsgyűrűt, amelyen egy szál margarétát húzott át – Patty elfogadta.
A végén, bárhogy háborogtak, a szülők is jó képet vágtak az eseményhez; mi mást is tehettek volna? Tudták, hogy Stanley Uris nemsokára kilép az ifjú könyvelőkkel már amúgy is zsúfolt munkaerőpiacra, és úgy kell majd küszködnie abban a dzsungelben, hogy közben semmilyen családi vagyonra nem támaszkodhat – az ο egyetlen leányukra pedig az a szerep vár, hogy Stanley szerencséjének túsza legyen. Másfelől azonban Patty már huszonkét éves volt, kész nő, aki nemsokára kezébe kapja a bölcsészdiplomáját.
Egy este Patty meghallotta, hogy az apja azt mondja az anyjának: – Egész hátralevő életemben eltarthatom ezt a négy szemű senkiházit! – A szülők éppen vendégségből jöttek haza, és a papa egy pohárkával többet ivott a kelleténél.
– Pszt, Patty még meghallja! – szólt rá Ruth Blum.
Azon az éjszakán Patty csak éjfél után aludt el; addig száraz szemmel, hol vacogva, hol verejtékezve feküdt az ágyában, és izzó gyűlöletet érzett a szülei iránt. A rá következő két évben mindent elkövetett, hogy szabaduljon ettől az érzéstől; épp elég gyűlölet élt benne enélkül is. Néha felfedezte a tükörben, mit művelt vele ez az érzés, milyen finom ráncokat rajzolt az arcára. De Stanley segítségével végül sikerült megnyernie ezt a csatát.
Stanley szüleit mellesleg hasonlóképpen aggasztotta ez a házasság. Ők természetesen nem gondolták úgy, hogy fiukra az élet sivár nyomora várna, csak épp az volt a véleményük, hogy „a gyerekek elsietik a dolgot”. Donald Uris és Andrea Bertoly ugyan maguk is a húszas évelk elején házasodtak össze, de ez a körülmény mintha kihullott volna emlékezetükből.
Egyedül Stanley látszott magabiztosnak; ő hitt a jövőben, és nem izgatták a csapdák, amelyekkel, szüleik szerint, a „gyerekek” útja ki lesz rakva. És az események nem a szülők aggályait, hanem az ő önbizalmát igazolták. 1972-ben, alig száradt meg diplomáján a tinta, Patty állást kapott Traynorban, egy Atlantától negyven mérföldre délre lévő kisvárosban: gyorsírást és kereskedelmi levelezést kellett oktatnia. Valahányszor eszébe jutott, hogyan is pottyant ölébe az állás, kicsit megborzongott. A tanároknak szóló álláshirdetéseket böngészve összeírt negyven lehetőséget, aztán öt estén át nyolcasával megírt negyven levelet, ajánlkozva s egyszersmind további felvilágosításokat kérve. Huszonkét válaszban közölték, hogy a szóban forgó állás már be van töltve. Más esetekben a munkakör részletesebb leírásából kiderült, hogy ő nem felel meg a kívánalmaknak, s a további levelezés csak feleslegesen venné igénybe mindkét fél idejét. Végül tizenkét lehetőség maradt fenn a rostán; ezek nagyjából egyformán tűntek valószínűnek. Ahogy kotlott fölöttük, és eltűnődött, képes-e kitölteni tizenkét kérdőívet anélkül, hogy belegárgyulna, belépett Stanley, ránézett az asztalon kiterített papírrengetegre, és aztán rábökött a traynori tanfelügyelő levelére, amely Patty számára semmivel sem látszott biztatóbbnak a többinél.
– Ez az – mondta Stanley.
Patty ettől az egyszerű és sziklaszilárd közléstől elképedve nézett fel rá: – Talán tudsz valamit Georgiáról, amit én nem?
– Semmit az égvilágon. Moziban láttam, azt is csak egyszer. Patty szemöldöke a magasba szökött.
– Elfújta a szél. Vivien Leigh. Clark Gable. „Holnap majd khigondolok valamit, elvéghe a holnap az máh egy másik nap.” Na, elég délies a kiejtésem?
– Aha. Hamisítatlan dél-bronxi. De ha sose jártál Georgiában, és nem is tudsz róla semmit, akkor miért...
– Mert ez lesz az igazi.
– Ezt nem tudhatod, Stanley.
– Már hogyne tudhatnám? Tudom – jelentette ki Stanley nyugodt egyszerűséggel, és Patty látta rajta, hogy nem tréfál; valóban így érzi. És a hátán valami kényelmetlen borzongás kúszott felfelé.
– De honnan?
Stanley ajka körül eddig halvány mosoly játszott, most azonban a mosoly elhint. Egy pillanatra kissé zavartnak látszott. A szeme elsötétült, mintha magába nézne, hogy tanácsot kérjen valamilyen odabent ketyegő-zakatoló kis műszertől, amely ugyan hibátlanul működik, de működése éppoly rejtélyes, mint az átlagember számára a karórája belső szerkezete.
Aztán egyszer csak azt mondta: – A teknősbéka nem segített rajtunk. – Egészen tisztán beszélt; Patty pontosan hallotta. Az a befelé tekintő, csodálkozó és töprengő kifejezés még mindig ott ült az arcán, és Patty most már megijedt.
– Miről beszélsz, Stanley? Stanley!
A férfi összerezzent. Patty, a pályázati kiírásokat tanulmányozva, őszibarackot majszolt, és Stanley most felborította a tálat, amely földet érve darabokra tört. Ekkor mintha kitisztult volna a tekintete.
– Jaj, a francba... Ne haragudj...
– Nem számít, Stanley – de miről beszéltél?
– Már nem emlékszem – hangzott a válasz. – De ezt a Georgia-dolgot komolyan fontolóra kell vennünk, édesem.
– Csakhogy...
– Higgyél nekem – szakította félbe Stanley; és Patty engedelmeskedett a felszólításnak.
A bemutatkozó beszélgetés fényesen sikerült; mire Patty visszaszállt a New York-i vonatra, már tudta, hogy megkapta az állást. A kereskedelmi tanszék vezetője azonnal megkedvelte, és a rokonszenv kölcsönös volt; Patty jóformán hallotta, ahogy egyszerre pattan fel szívükben a titkos kis ajtó. Egy hét múlva az írásos értesítés is megjött. A traynori közoktatási felügyelőség kész próbaidőre alkalmazni, évi kilencezer-kétszáz dollár fizetéssel.
– Éhen fogtok halni – jelentette ki Herbert Blum, amikor a lánya tájékoztatta, hogy el akarja fogadni az állást. – Ráadásul bele fogsz gebedni.
– Lárifári, Scarlett – mondta fitymálva Stanley, amikor Patty továbbadta neki apja megjegyzését. Nagyon dühös volt, és a szemét könnyek marták, de ekkor ő is kuncogni kezdett, Stanley pedig egy mozdulattal a karjába zárta.
A munkába valóban majd' belegebedtek, az éhhalál viszont elmaradt. 1972. augusztus tizenkilencedikén esküdtek meg. Patty Uris szűzen feküdt a nászágyra. Egy poconosi üdülőszállóban siklott meztelenül a hűvös lepedők közé, feldúlt, viharzó lelkiállapotban: a szorongás sötét felhői közé sűrű villámlásként hasított a vágy és a gyönyörteli bujaság. Amikor Stanley odabújt mellé, duzzadó izmokkal s gyömbérszínű szeméremszőrzetéből felkiáltójelként meredő hímvesszővel, Patty azt susogta: – Ne okozz fájdalmat, drágám.
– Soha nem fogok neked fájdalmat okozni. – Ε szavakkal vette a karjába Stanley, és ígéretét híven be is tartotta egészen 1985. május huszonnyolcadikáig – ez volt az az este, amikor megfürdött.
Patty a tanítással igazán jól boldogult. Stanley is kapott munkát: heti száz dollárért teherautó-sofőrnek alkalmazta egy pékség. Még az év novemberében, amikor megnyílt a traynori bevásárlóközpont, az ottani N & R Block adótanácsadói irodánál kapott állást, heti százötvenért. Kettőjük közös keresete ezzel évi tizenhétezerre emelkedett – főúri összegnek tűnt ez akkoriban, amikor a gáz gallonja harmincöt cent volt, és egy cipó fehér kenyér még ennél is öt centtel kevesebbe került. S 1973 márciusában Patty Uris, minden teketória és harsonaszó nélkül, a szemétbe dobta az antibébi tablettáit.
1975-ben Stanley felmondott H & RBlockéknak, és saját irodát nyitott, amit mindkét szülőpáros istenkísértésnek minősített. Nem mintha Stanleyt nem illette volna meg saját iroda – még szép, hogy megilleti! De mind a négyen egyetértettek abban, hogy ennek még nem jött el az ideje, és Pattyra ezáltal túl nagy anyagi teher hárul. (– Legalábbis addig, amíg az a senkiházi felcsinálja – mondta egy konyhai ivászat után Herbert Blum mogorván a bátyjának –, utána meg majd nekem kell eltartanom az egész mispóhét.) Apósék-anyósék egybehangzó véleménye szerint a férfi ne is álmodjon saját vállalkozásról, amíg nem elég érett és józan hozzá – mondjuk, amíg be nem tölti a hetvennyolcat.
Stanley azonban ezúttal is érthetetlenül magabiztosnak tűnt. Fiatal volt, jó megjelenésű, értelmes, gyors felfogású. Mialatt Blockéknál dolgozott, értékes kapcsolatokat épített ki. Mindez eleve adva volt. Azt azonban ő sem tudhatta, hogy a Corridor Video, a bontakozó videokazetta-üzlet egyik úttörő vállalkozása éppen akkoriban vett bérbe egy jókora darab földet alig tíz mérföldre attól az elővárostól, ahová a Uris házaspár 1979-ben átköltözött; mint ahogy azt sem tudhatta, hogy alig egy évvel Traynorban való megtelepedése után a vállalat egy külső, elfogulatlan céget akar megbízni a piac feltérképezésével. De még ha Stan mindebből megneszel is valamit, akkor sem hihette, hogy a feladatra éppen egy szemüveges, fiatal zsidőt szemelnek ki, aki ráadásul még északról is vetődött oda – egy zsidőt, aki örökké szolgálatkészen vigyorog, kacsázva jár, hét végén harangszárú farmerben szeret ejtőzni, és az arcán még ott sej lenek a kamaszkori pattanások nyomai. És lám, mégis így esett. Így bizony. És mintha Stan ezt eleve tudta volna.
Az alkalmi megbízatás oda vezetett, hogy a CV állásajánlatot tett neki – kezdőfizetés: évi harmincezer dollár.
– És ez valóban csak a kezdet – mondta Pattynek aznap éjjel az ágyban. – Úgy fognak terjeszkedni, angyalkám, mint tintafolt az itatóson. Ha az elkövetkező tíz évben senki nem robbantja fel a világot, akkor előbb-utóbb fenn lesznek a csúcson, a Kodak, a Sony meg az RCA mellett.
– Szóval mi a szándékod? – kérdezte Patty, de már előre tudta a választ.
– Közlöm velük, mennyire örülök, hogy nekik dolgozhattam – nevetett Stanley, aztán magához húzta, megcsókolta, majd rámászott, és utána sorban jöttek az orgazmusok, egy, kettő, három, mintha fényes rakéták röppennének fel az éjszakai égboltra – csak a baba nem jött.
A Corridor Video alkalmazottjaként Stanley kapcsolatba került Atlanta néhány gazdag és befolyásos polgárával, és mindketten csodálkozva tapasztalták, hogy alapjában véve igazán rendes ürgék, akik északon jóformán ismeretlen barátságos, széles látókörre valló nyitottsággal fogadják el embertársaikat. Patty megjegyezte, amit Stanley egy ízben a szüleinek írt: Az amerikai gazdagok közül a legderakabbak itt élnek a georgiai Atlantában. Néhányuk az én közreműködésemmel még gazdagabb lesz, ők pedig engem tesznek majd gazdagabbá. Nemsokára már senki nem parancsolhat nekem a feleségemet, Patríciát kivéve, és mivel neki meg eleve én parancsolok, holtbiztos, hogy nem lesz fennakadás.
Mire Traynorból elköltöztek, Stanley már egy hat alkalmazottat foglalkoztató bejegyzett cég feje volt. 1983-ra jövedelmük szinte felfoghatatlan magasságba emelkedett – Patty legalábbis csak ködös mendemondákból ismerte ezt a világot: a hat számjegy meseországát. És mindez olyan laza természetességgel ment végbe, ahogy az ember szombat reggel belebújik a tornacipőjébe. Pattyt némiképp meg is ijesztette a folyamat; egy ízben idegesen el is sütött holmi élcet az ördöggel való paktálásról. Stanley úgy nevetett, hogv a végén már fuldoklott, Patty azonban korántsem mulatott ilyen jól a saját élcén, és úgy érezte, a jövőben sem csitulnak majd el a fenntartásai.
A teknősbéka nem segített rajtunk.
Időnként minden ok nélkül erre a gondolatra riadt fel, mintha egy feledésbe süppedt álom utolsó töredéke kísértené, és ilyenkor Stanley felé fordult: szüksége volt rá, hogy megérinthesse, hogy bizonyosságot szerezzen jelenlétéről.
Igazán kellemesen éltek. Nem voltak vad ivászatok, házastársi félrelépések, nem volt kábítószerezés, nem ismerték a megszokás unalmát, s nem vitatkoztak össze a másnapon. Az égen egyetlen felhő mutatkozott, s erre elsőként Patty anyja hívta fel a figyelmet; utólag visszagondolva szinte törvényszerűnek tűnt, hogy ő legyen az. A dolog kérdés formájában bukkant fel Ruth Blum egyik levelében. Minden héten írt a lányának; s az a bizonyos levél 1979 kora őszén futott be. A régi traynori címről továbbították, s amikor Patty a nappaliban elolvasta, körülötte halomban álltak a kemény kartonpapír italosdobozok színültig tömve ingóságaikkal, amelyek most valamiképpen gazdátlannak, gyökértelennek, elveszettnek látszottak.
A levél általában véve hamisítatlan Ruth Blum-féle beszámoló volt hazulról: négy sűrűn teleírt kék papírlap, fejlécként a NÉHÁNY RÖPKE SOR RUTHTÓL felirattal. Ruth macskakaparása jószerivel olvashatatlan volt; Stanley egyszer panaszkodott is, hogy anyósának egyetlen szavát sem tudja kibetűzni. – Mire is mennél vele? – kérdezte Patty.
Ez a levél is tele volt a mama szokásos híradásaival, Ruth Blum emlékezete ugyanis széles deltához hasonlított, amely a jelenből, mint kiindulási pontból egymásba fonódó mellékágak egyre szélesedő legyezőjévé tágult. Sokak képe, akikről anyja beszámolt, már úgy megfakult Patty tudatában, mint egy régi album fényképei, Ruth számára azonban annál frissebben és elevenebben éltek. Csillapíthatatlanul aggódott egészségi állapotukért, s éppily csillapíthatatlanul érdekelték különb-különb viselt dolgaik is, jövőjüket azonban annál baljósabban ítélte meg. A papának továbbra is túl gyakran fáj a gyomra; szerinte persze csak ártalmatlan emésztési zavar, álmában sem jutna eszébe, hogy fekélye van, amíg csak egy szép napon vért nem köp majd, de lehet, hogy még az sem győzi meg. Hiszen ismered apádat, drágám – úgy hajt, mint az öszvér, de sajnos éppoly csökönyös is; remélem, Isten nem veszi bűnömül, hogy ilyesmit írok róla. Randi Harlengennek elkötötték a méhkürtjét, és a petefészkéből golflabda nagyságú cisztákat távolítottak el, hála legyen a Jóistennek, egy sem volt rosszindulatú, de huszonhét petefészekcisztába már magában is bele lehet halni, nem igaz? Ruth bizonyosra vette, hogy a New York-i víz a ludas – no meg persze a szennyezett városi levegő, de azért igazából mégiscsak a víz árt meg az embernek előbb-utóbb: lerakódik benne. Patty bizonyára nem is sejti, hányszor adott hálát az Istennek, amiért ők, „a gyerekek” vidéken élnek, ahol a víz is, a levegő is, de elsősorban a víz sokkal egészségesebb (Ruth szemében az egész Dél vidéknek számított, beleértve Atlantát és Birminghamet is). Margaret néni megint perben áll a villamosművekkel, Stella Flanagan másodszor is férjhez ment; hiába, vannak, akik a saját kárukon sem okulnak. Richie Hubert pedig már megint kirúgták az állásából.
És mindeme ráérős – és nemegyszer csípős nyelvű – csevely közepette, elrejtve az egyik bekezdésben, és függetlenül mind az előzményektől, mind a folytatástól, Ruth Blum csak úgy könnyedén feltette a rettegett kérdést: „Na és bennünket mikor tesztek már nagyszülőkké? Már alig várjuk, hogy agyonkényeztessük a kis jövevényt. És ha még nem vetted volna észre, Patty, mi sem leszünk fiatalabbak.” A következő mondat már a szomszéd házban lakó Bruckner lányról szólt, akit hazaküldtek az iskolából, mert átlátszó blúzban jelent meg, és nem viselt alatta melltartót.
Patty amúgy is rossz kedvében volt; visszavágyott régi traynori otthonukba, kicsúszott a talaj a lába alól, és szorongott, hogy mi várhat rájuk az új helyen. Így aztán bement leendőhálószobájukba, és leheveredett a matracra. (A rugós betét még kinn volt a garázsban, a szőnyegeket sem tették még fel, és a kopár padlón a matrac úgy hevert, mint valami sárga fövényre sodródott különös lelet.) Patty a karjára támasztotta fejét, és így sírdogált majd' húsz percig. Valószínűnek tartotta, hogy a könnyek így is, úgy is esedékesek voltak, anyja levele legföljebb csak hamarabb csalta okét elő, mint ahogy az ember hamarabb tüsszent, ha csiklandó orrát a por is ingerli.
Stanley is, ő is nagyon szerettek volna gyereket. Ε téren éppúgy megegyeztek az elképzeléseik, mint ahogy egyformán élvezték Woody Allen filmjeit, szívesen jártak el több-kevesebb rendszerességgel a zsinagógába, közösek voltak a politikai nézeteik, közösen undorodtak a marihuánától, s mint ahogy még számtalan komoly vagy apró-cseprő dologról is egyformán gondolkodtak. A traynori házban volt egy külön szobájuk, amelyet testvériesen kettéosztottak. Baloldalt állt Stanley íróasztala és kényelmes, olvasáshoz való karosszéke, jobboldalt Patty varrógépe még egy kártyaasztal, amelyen kirakós játékokat illesztett össze. A szoba valódi rendeltetését illetően hallgatólagos, de annál szilárdabb egyezség volt köztük, olyan természetes és magától értetődő, mint az orruk vagy a jegygyűrű a bal kezükön. Egy szép napon ez lesz majd Andy vagy Jenny szobája. De hát hol marad az a gyerek? A varrógép, a fonállal teli kosarak, a kártyaasztal, az íróasztal, a lustipisti-fotel mind ott állt a helyén, sőt mintha hónapról hónapra magabiztosabban birtokolták volna a számukra kijelölt helyet, és létjogosultságuk egyre támadhatatlanabbá vált – legalábbis Patty valami ilyesmit érzett, ha soha nem is foglalta szavakba; akár a „pornográf” szó, ez az elképzelés is egy hajszálnyival meghaladta kifejezőkészségét. Emlékezett viszont egy alkalomra, amikor, havi vérzése megjöttét észlelve, elhúzta a mosdó alatti szekrény csúsztatható ajtaját, hogy kivegyen egy tampont; s ahogy elnézte a Gondtalan napok márkájú tamponos dobozt, az mintha önelégült gúnnyal nézett volna vissza rá: Hello, Patty! Mi vagyunk a te gyerekeid, és rajtunk kívül nem is lesz másik. Most pedig éhesek vagyunk; szoptass meg a véreddel!
1976-ban, három évvel azután, hogy kidobta az antibébitablettákat, elmentek egy Harkavay nevű atlantai orvoshoz.
– Tudni szeretnénk, nincs-e valami probléma – mondta Stanley –, és ha van, akkor az a kérdés, tehetünk-e ellene valamit.
Elvégezték rajtuk a szokásos vizsgálatokat, amelyekből kitűnt, hogy Stanley ondósejtjei igencsak virgoncak, Patty petesejtjei termékenyek, s nyitott minden csatorna, amelynek az a dolga, hogy nyitott legyen.
Harkavay, aki nem viselt jegygyűrűt, és az arca olyan nyílt, kellemes és pirospozsgás volt, mint egy végzős egyetemistáé egy Coloradóban töltött tanévközi sítúra után, azt mondta, hogy a baj valószínűleg idegi eredetű; az ilyesmi nagyon is gyakran előfordul. A hasonló esetekhez általában valami lelki gátlás is társul, amely bizonyos mértékig az impotenciával rokon; minél inkább akarja az ember, annál kevésbé sikerül. Ha lehet, próbáljanak szeretkezés közben megfeledkezni nemzésről is, fogamzásról is.
Hazamenet Stanley mogorvának látszott. Amikor Patty az okát tudakolta, így felelt:
– Nem is szoktam.
– Mit, drágám?
– Közben a nemzésre gondolni.
Patty, bár addigra már elfogta a szorongás, és valahogy elhagyatottnak érezte magát, erre vihogni kezdett. De aznap éjjel, amikor azt hitte, Stanley már rég alszik, a férfi még jobban ráijesztett, mert egyszer csak megszólalt a sötétben, tompa, könnyektől elfúló hangon. – Az én hibám – mondta. – Én tehetek róla.
Patty odagurult hozzá, kinyúlt, átölelte.
– Ne csacsiskodj már – mondta, de a szíve szaporán, nagyon is szaporán vert, nem pusztán azért, mert Stanley megijesztette; többről volt szó. Mintha a férje olvasott volna a lelkében, és felfedezte volna az ott bujkáló titkos meggyőződést, amelyről e percig Patty maga sem tudott. Minden ok és indok nélkül úgy érezte – nem is érezte: tudta –, hogy úgy van, ahogy Stanley mondja. Igenis valami baj van, de nem ővele, hanem Stanleyvel. Őbenne van valami...
– Ne légy már olyan mesüge – suttogta bele szenvedélyesen a férje vállába. Stanley enyhén izzadt, és Patty hirtelen rádöbbent, hogy a férje fél. Fagyos hullámokban terjengett körülötte a félelem, és Patty, ahogy ott feküdt meztelenül az oldalán, hirtelen úgy érezte, mintha egy nyitott hűtőszekrény előtt heverne.
– Nem vagyok mesüge, nagyon is észnél vagyok – mondta Stanley ugyanazon a fakó, mégis felindult hangon. – És ezt te éppoly jól tudod, mint én. Bennem van a hiba – csak azt nem tudom, hogy miért.
– Ilyesmit senki sem tudhat magáról – mondta Patty olyan nyers és rosszalló hangon, ahogyan az anyja beszélt, ha valamitől meg volt ijedve. De még be sem fejezte a dorgálást, amikor egész testét görcsös remegés korbácsolta végig. Stanley is megérezte, és szorosabban ölelte magához.
– Néha úgy érzem, mintha tudnám is az okát – mondta. – Van, hogy valami nagyon rosszat álmodom, és amikor felébredek, arra gondolok: „Most már értem. Most már tudom, mi a baj.” Nemcsak azzal, hogy te nem esel teherbe, hanem mindennel. Az egész életemmel.
– De Stanley, az életeddel nincs semmi baj az égvilágon!
– Nem arra gondolok, ami benne történik – motyogta a férfi. – Magában az életemben minden rendben van. Kívül nem stimmelnek a dolgok. Van valami, aminek már rég el kellett volna múlnia, de nem múlt el. Amikor azokból az álmokból felriadok, arra gondolok: „Ez az én egész szép, kellemes életem olyan, mint egy darabka kék ég a viharfelhők között, csak azt nem tudom, miféle vihar ez.” És elfog a félelem. De aztán... elhomályosodik az egész. Ahogy az álmok szoktak.
Patty tudta, hogy férjének néha nyugtalan az álma. Legalább fél tucatszor ébredt már arra, hogy Stanley nyöszörög és csapkod maga körül; más alkalmakkor bizonyára átaludta ezeket a sötét közjátékokat. De ha kinyúlt felé, s kérdezősködni kezdett, Stanley mindig ugyanazt felelte: Nem emlékszem. Ilyenkor aztán cigarettáért nyúlt, az ágyban ülve elszívta, s úgy várta, hogy az álom maradványai is elszivárogjanak pórusain át, mint a hideg veríték.
Gyerek azonban nem lett. 1985. május huszonnyolcadikán – az esti fürdő napján – a két szülőpár még mindig csak várta, hogy végre nagyszülő legyen belőlük. A külön szobából továbbra sem lett gyerekszoba; a Gondtalan napok márkájú extra és normál tamponok továbbra is ott sorakoztak megszokott helyükön, a mosdó alatti szekrényben, a vörös vendég továbbra is havi rendszerességgel megjelent. Patty anyja, akit ugyan főleg a saját ügyei kötöttek le, de azért lánya bánata iránt sem volt teljesen érzéketlen, letett az írásos faggatózásról, és akkor is békén hagyta a fiatalokat, amikor azok évente kétszer New Yorkba utaztak. Nem hangzott el több humoros megjegyzés arról, hogy vajon szedik-e rendesen az E-vitamint. Stanley nem beszélt már kisbabákról, de néha, amikor nem tudta, hogy Patty figyeli, árnyék suhant át az arcán. Mintha kétségbeesetten igyekeznék felidézni magában valamit.
Eltekintve ettől az egyetlen felhőtől, napjaik igazán kellemesen teltek, egészen addig, amíg május huszonnyolcadikán este, a Családi fejtörő kellős közepén meg nem szólalt a telefon. Patty előtt ott feküdt két blúz, Stan hat inge, a varródoboza, valamint a tartalék gombkészlete; Stan William Denbrough új, puha kötésben még meg sem jelent regényét tartotta a kezében. A könyv borítóján acsargó fenevad díszelgett, a hátsó borító kopasz, szemüveges férfit ábrázolt.
Stan ült közelebb a telefonhoz. Fölemelte a kagylót, és beleszólt: – Halló, Uris-lakás.
Ezután néhány pillanatig hallgatott, de két szemöldöke közé barázda vésődött. – Hogy kicsoda!
Pattyn röpke ijedelem futott végig. Később, szégyenében, azt hazudta szüleinek, hogy ő már a telefon megszólalásakor is rosszat sejtett, de valójában csak egyetlen pillanatra fogta el a szorongás, egyetlen pillanatra nézett fel a varrásból. Ámbár lehet, hogy ez így is volt rendjén. Talán mindketten gyanították, jóval a telefonhívás előtt is, hogy közeledik feléjük valami, ami sehogy sem illik az alacsony tiszafasövény mögött oly ízlésesen elhelyezett házhoz, valami, ami olyan természetes és elkerülhetetlen, hogy szinte nyugtázni sem kell felbukkanását; bőségesen elegendő az az egyetlen pillanatnyi éles rémület, az a jeges, de máris tovatűnő tűszúrás.
Anyu az?, formálódott száján hangtalanul a kérdés, mert átsuhant a fején, hogy talán tíz kiló túlsúlyt cipelő és negyvenéves kora óta úgynevezett „hasfájással” kínlódó apját érte szívroham.
Stan megrázta a fejét, majd haloványan elmosolyodott azon, amit az a hang a vonal másik végén mondott. – Hát te vagy az? Nahát, mi a manó! Mike! De hát honnan...
Aztán ismét elhallgatott, s figyelt. A mosoly lehervadt szájáról, és Patty úgy vélte, ismerős kifejezés jelenik meg az arcán: mindig így nézett, amikor valamin törte a fejét, mert beszélgetőtársa, mondjuk, valami problémát fejtett ki, elmagyarázta, miféle hirtelen változás állt be egy megszokott helyzetben, vagy csak egy különös, rendhagyó históriát adott elő. Patty értelmezése szerint ezúttal az utóbbi esetről lehetett szó. Új ügyfél lehet vagy talán régi barát, gondolta, és ismét a tévének szentelte figyelmét, ahol egy nő éppen átölelte Richard Dawsont, és hevesen csókolgatta. Arra gondolt, hogy Richard Dawsont minden bizonnyal többen csókolgatják, mint az írországi Blarneyben a varázserejű követ; és még arra is gondolt, hogy maga is szívesen vállalkoznék a dologra.
Éppen egy fekete gomb után kutatott, amelyik illenék Stanley kék farmeringének többi gombjához, amikor homályosan érzékelte, hogy a beszélgetés simább vágányra terelődik. Stanley időnként morgott valamit, egyszer pedig azt kérdezte: – És biztos vagy ebben, Mike? – Végül aztán, nagyon hosszú szünet után azt mondta: – Rendben van, értem. Igen. Egész biztos. Összeállt a kép. A helyzet az... tessék? Nem, ezt nem ígérhetem meg, de gondolkodni fogok rajta. Hiszen tudod, hogy... Mit mondasz?... Ez komoly?... Fantasztikus. Hát persze. Igen, igen, világos... köszönöm... igen. Viszlát. – Azzal letette a kagylót.
Patty ránézett: a férfi a tévékészüléken át mereven bámult a semmibe. A képernyőn a közönség lelkesen tapsolta a Ryan családot, amelyik sikeresen kétszáznyolcvan pontot gyűjtött össze. A legtöbb pontot érőkérdés így hangzott: ha a közvélemény-kutatók megkérdeznék, melyik órát gyűlölik a legjobban a kisdiákok, mi lenne a leggyakoribb válasz? Ryanék pedig a matekra tippeltek. A család most fel-alá ugrált és visított örömében. Annál borúsabb és zavarodottabb képet vágott Stanley. Amint Patty később a szüleinek mesélte: úgy tetszett, mintha férje arcából kiment volna a szín, és ez igaz is volt, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy akkor nem törődött a dologgal, mert azt gondolta, csak a zöld burájú asztali lámpa sápasztja el. – Kitelefonált?
– Á, senki – felelte Stanley. – Nem érdekes. Azt hiszem, megfürdök. – És már fel is állt.
– Tessék? Este hétkor?
Stanley válasz helyett elhagyta a szobát. Patty megkérdezhette volna, hogy nincs-e valami baja, akár még utána is mehetett volna, hogy megtudja, nem a gyomra fájdult-e meg; szerelmi téren Stanleynek nem voltak gátlásai, de egyéb dolgokban furán szemérmes volt, és Patty csöppet sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a fürdő csak füllentés, valójában ki akar okádni valamit, ami megfeküdte a gyomrát. De éppen akkor újabb családot mutattak be, Piscapoékat, és Patty biztosra vette, hogy Richard Dawsonnak eszébe fog jutni valami vicc a furcsa név kapcsán, amellett az istennek sem sikerült fekete gombot találnia, holott tudta, hogy töméntelen van belőlük a dobozban. Nyilván elbújtak; ez lehetett az egyetlen magyarázat.
Így hát elengedte Stanleyt, és többé rá sem gondolt, amíg egyszer csak az üres székre pillantva el nem fogta a rémület.
Korábban hallotta, ahogy odafenn folyik a víz a kádba, majd öt vagy tíz perccel később eláll – de csak most eszmélt rá, hogy a frizsider ajtajának nyílását és csukódását nem hallotta, ez pedig annyit jelent, hogy Stanley nem vitt fel sört magával. Valaki felhívta, megdobta valami súlyos, komoly gonddal, és vajon kapott-e a feleségétől egyetlen részvevő szót is? De nem ám! Megpróbálta-e az asszony legalább kifaggatni, mi történhetett? Azt sem. Egyáltalán észrevette-e, hogy valami nincs rendjén? Harmadszorra is nem a válasz. És mindezt e miatt a bárgyú tévéműsor miatt – Patty tudta, hogy a gombokat nem hibáztathatja, mert a gombkeresés csak ürügy volt.
Jó, most majd felvisz neki egy doboz Dixie-t, leül mellé a kád szélére, ledörgöli a hátát, ha kell, még gésát is játszik, és megmossa a haját, közben pedig kinyomozza, mi – vagy inkább ki – dúlta így fel.
Kivett egy doboz sört a frizsiderből, és elindult felfelé. Igazából akkor lett először nyugtalan, amikor látta, hogy a fürdőszoba ajtaja zárva van; nemcsak betámasztva vagy résre nyitva, hanem zárva. Márpedig Stanley, ha fürdött, soha nem zárta magára az ajtót. Hallgatólagos játék volt ez köztük. A csukott ajtó azt jelentette: Stanley olyasmit művel, amire az anyja tanította; a nyitott ajtóból viszont az következett, hogy nagyon is szívesen vállalkoznék olyasmire, aminek oktatását a mamája igen bölcsen másokra hagyta.
Patty a körmével kocogtatta meg az ajtót, aztán egyszer csak ráeszmélt, milyen hülldszeruen surrog a fán a kopogása. Meg aztán az, hogy ő afféle vendégként zörgesse meg a fürdőszoba ajtaját – vagy akármelyik másik ajtót a házban –, merőben szokatlan volt; mióta csak összeházasodtak, még soha nem művelt ilyet.
Hirtelen felerősödött benne a nyugtalanság. Eszébe jutott a Carson-tó, ahová lánykorában gyakran járt el úszni. Augusztus elejére a tó már olyan meleg lett, mint a kádba folyatott fürdővíz – ám úszás közben az ember egyszer csak beleütközött valamilyen hideg szakaszba, és beleborzongott a gyönyörteli meglepetésbe. Az egyik percben még langymelegben úszkált; a következő pillanatban viszont mintha tíz fokot zuhant volna alatta a hőmérséklet. Ilyesféleképpen érezte magát most: mintha jeges hullámok közé sodródott volna – csak éppen a gyönyör hiányzott az élményből, és a Carson-tó sötét mélységeinek hidege nem a hasa alatt terült el, nem hosszú tinilábát nyaldosta körül. Nem, ez a hidegség a szívét markolta meg.
– Stanley? Stan!
Most már nem a körmével kaparászott az ajtón, hanem dörömbölt. Amikor így sem jött válasz, már két öklével verte.
– Stanley?!
A szíve... a szíve mintha felcsúszott volna bordái közül a torkába, úgy, hogy alig kapott levegőt.
– Stanley!
Már saját kiáltásának hangja is – itt, alig tíz méterre onnan, ahol minden este álomra hajtotta fejét – fokozta rémületét. Utána csend lett, és a csendben egyszer csak zajt hallott, amely mint hívatlan vendéget csalta elő lelke mélyrétegeiből a vak rettenetet. Pedig hát valójában ártatlan kis nesz volt: csak a víz csöpögött. Platty – szünet. Platty – újabb szünet. Aztán ismét platty...
Szinte látta, ahogy a csepp a csap szélén formát ölt, majd hízni-dagadni kezd, mintha viselős volna, s végül leválik, és belecuppan a kádba.
Ennyi hallatszott csak, semmi egyéb. És hirtelen elfogta az iszonyatos bizonyosság: nem az apját érte szívroham ezen az estén, hanem Stanleyt.
Feljajdult, majd megragadta a kristályutánzatú kilincsgombot, és elfordította – ám az ajtó nem mozdult. Kulcsra volt zárva. És akkor egyszerre három tény száguldott át gyors egymásutánban Patty Uris agyán. Stanley soha nem fürdött kora este. Stanley soha nem zárkózott be, legföljebb akkor, ha a vécét használta. Stanley soha nem szokott előle bezárkózni.
Őrült gondolat cikázott át rajta: lehetséges, hogy valaki felkészüljön a szívrohamra?
Megnyalta az ajkát – a neszt úgy érzékelte, mintha finom dörzspapírt húznának végig egy deszkán –, és ismét a férje nevét kiáltotta, de válasz most sem jött, csak a csap csöpögött állhatatosan, szinte kiszámított módon. Patty lenézett, s látta, hogy kezében még mindig ott a sörösdoboz. Bambán bámult le rá, miközben szíve csapdába esett nyúlként verdesett a torkában; úgy nézte, mintha ez idáig még soha nem látott volna sörösdobozt. És ez igaznak is rémlett, legalábbis ami ezt a dobozt illeti, mert ahogy Patty egyet pislogott, a doboz egyszer csak telefonkagylóvá változott, amely fekete volt és fenyegetőn tekergett, mint a kígyó.
– Segíthetek, asszonyom? Talán valami gond van? – sziszegte felé a kígyó. Patty levágta a villára, és hátrált, dörzsölgetve a kezét, amelyben tartotta. Aztán körülnézett, és látta, hogy ismét a tévészobában van. Egyszerre megértette, hogy a vak rémület, amely besurranó tolvajként alattomosan kúszott fel tudata legmélyéről, csúnyán megtréfálta. Immár emlékezett, hogy a sörösdobozt még a fürdőszobaajtó előtt kiejtette a kezéből, s utána hanyatt-homlok rontott le újra a lépcsőn, mialatt fejében zavaros gondolatok kóvályogtak: Ez az egész csak valami félreértés, és nemsokára majd jót nevetünk rajta. Stanley teleeresztette a kádat, aztán eszébe jutott, hogy elfogyott a cigarettája, és mielőtt még levetkőzött volna, elszaladt itthonról...
Hát persze. Csak éppen addigra már belülről bezárta az ajtót, és mert nem akart vesződni a kinyitásával, inkább a kád fölötti ablakot nyitotta ki, s aztán lemászott a ház oldalán, mint légy a falon. Ez csak világos...
Pattyban ismét felszökött a rémület, s szinte túlcsordult benne, mint túltöltött csészéből a keserű feketekávé. Lehunyta szemét, és megpróbálta visszafojtani az érzést. Mozdulatlanul állt, sápadt szoborként, amelynek csak a nyakában lüktet egy ér.
Arra már tisztán emlékezett, ahogy egymásba akadó lábbal lerohant a lépcsőn. Azt is tudta, hogy telefonálni akart, hát persze – de vajon kit akart felhívni?
Újabb őrült gondolat villant át rajta: A teknősbékát akartam felhívni, de hát az nem tudott segíteni rajtunk.
Most már amúgy sem számított. Éppen csak a nulláig jutott, és nyilván valami szokatlant, a szabványtól eltérőt mondhatott, mert a központ megkérdezte, nincs-e valami baj. Baj persze nagyon is volt, no de hogyan mondhatta volna el az arc nélküli hangnak, hogy Stanley bezárkózott a fürdőszobába, és nem felel szólongatására, a kádba csöpögő víz folyamatos nesze pedig jóformán eszét vette? Kell hogy segítsen rajta valaki. Bárki...
Rágni kezdte az öklét, majd szándékosan beleharapott. Kényszeríteni akarta magát, hogy gondolkodjék.
A pótkulcsok. Igen, a pótkulcsok a konyhaszekrényben.
Ahogy feltápászkodott, papucsos lábával felrúgta a szék mellett heverő gombos dobozt. Egy csomó gomb kigurult belőle, s megannyi üveges szemként csillant meg a lámpafényben. Legalább fél tucat fekete volt köztük.
A kéttálas mosogató feletti szekrényke ajtaján belül jókora, lakkozott, kulcs formájú tábla függött – két évvel ezelőtt Stan egyik ügyfele barkácsolta, karácsonyi ajándéknak. A tábla kis kampókkal volt telitűzdelve, amelyeken ott himbálózott a ház valamennyi kulcsából kampónként két-két másolat. A kampók alatti keskeny ragasztós csíkokra Stan apró gyöngybetűivel rótta fel a megfelelő eligazítást: GARÁZS, PADLÁS, ALSÓ FÜRDŐSZOBA, FELSŐ FÜRDŐSZOBA, BEJÁRATI AJTÓ, HÁTSÓ AJTÓ. A tábla szélén voltak a slusszkulcsmásolatok, M-B és VOLVO felirattal ellátva.
Patty lerántotta a kampóról a FELSŐ FÜRDŐSZOBA feliratú kulcsot, és futva igyekezett a lépcsőhöz, majd szándékosan lassított. Ha szalad, maga ébreszti fel ismét a pánikot, amely már amúgy is kirobbanással fenyegetett. És még az is lehet, hogy ha szép nyugodtan ballag, kiderül, hogy nincs is semmi baj, vagy ha mégis, akkor lenéz rá a Jóisten, látja, hogy ő milyen higgadtan lépeget, és azt gondolja: – Kis híján óriási bakot lőttem, még szerencse, hogy van időm visszaszívni az egészet.
Olyan méltóságteljesen, mintha a ndi könyvklub ülésére igyekezne, felment a lépcsőn, majd a bezárt fürdőszobaajtó felé vette útját.
– Stanley?! – kiáltotta, közben ismét elforgatva a kilincsgombot, de hirtelen minden eddiginél hevesebb félelem fogta el; nem volt ereje, hogy a pótkulcsot használja, mert a mozdulat valahogy végzetesnek és visszavonhatatlannak tűnt. Ha a Jóisten mostanáig nem csinálta vissza az egészet, akkor már nem is számíthat rá. Elvégre a csodák korszaka már elmúlt.
Ám az ajtó továbbra is zárva volt, és kiáltására csak a szabályos szünetekkel megszakított csöpögés volt a válasz.
Patty keze remegett, s a kulcs bizonytalanul imbolygott a lemez körül, míg végre beletalált a zárba, és a helyére illeszkedett. Patty elforgatta, és hallotta a zár kattanását. Tapogatózva nyúlt a metszett üveggomb után, de az kicsúszott izzadt kezéből. Végre, amikor teljes erővel megmarkolta, elfordult, Patty pedig belökte az ajtót.
– Stanley? Stanley?! St...
Nézte a kádat, látta a rozsdamentes acélrúd legszélén összetorlódó kék zuhanyfüggönyt, és nem tudta végigmondani férje nevét, csak bámult a kádra, olyan ünnepélyesen komoly arccal, ahogy a gyerek néz az első iskolanapján. A következő pillanatban majd sikoltozni kezd, â szomszédban lakó Anita MacKenzie pedig meghallja, és ő hívja ki a rendőrséget, abban a szent meggyőződésben, hogy Urisék-hoz betörtek, s épp most mészárolják le a lakókat.
De most még, ebben az egyetlen másodpercben, Patty Uris csak állt némán, hatalmasra nyílt szemmel, ünnepélyesen komoly arccal, kezét összekulcsolva sötét pamutszoknyáján. Aztán a szinte áhítatos tekintet lassan egészen másmilyenné vált, a tágra nyílt szempár kidülledt, a száj az iszonyattól vicsorgóra torzult. Sikítani akart, de nem tudott: a késztetés olyan erős volt, hogy belülről feszítette szét.
A fürdőszoba ragyogott az erős neonvilágításban – nem akadt egyetlen árnyékos folt sem, s az ember, akár akarta, akár nem, mindent látott. A kádban a víz élénk rózsaszínre festődött. Stanley félig a kád végének támaszkodva feküdt; feje olyan mélyen csuklott hátra, hogy rövidre nyírt fekete haja a lapockái közét súrolta. Ha meredt szemében még lett volna élet, feleségét fordítva látta volna. Szája tátva volt, mint egy felfeszített ajtó. Arcára ráfagyott a végső, feneketlen iszonyat. A kád peremén egy tasak Gillette Platinum Plus márkájú borotvapenge hevert. Mindkét karjának belsejét csuklótól a könyökhajlatig felvágta, majd a tenyér szerencse vonala alatt mindkét vágáson egy-egy keresztvágást ejtett; az ábra nagy, véres Τ betűre hasonlított. A sebek bíborvörösen lángoltak a rikító fehér világításban. Patty agyán átsuhant, hogy a csupaszon feltárulkozó inak és ínszalagok olcsó marhahúsra emlékeztetnek.
A fényes krómcsap legszélén újabb vízcsepp gömbölyödött, majd amikor önnön terhét nem viselhette tovább, szikrázva lehullott és a vízbe plattyant.
Stanley jobb keze mutatóujját saját vérébe mártva egyetlen szót írt a kád fölötti kék csempére: két hatalmas, reszketeg betűt. A második betűből ferdén lövellt ki egy vér-csepp; Patty látta, hogy valójában férje véres ujjának volt a nyoma, s akkor keletkezhetett, amikor a kéz élettelenül a vízbe hullott; most is ott lebegett a felszínen. Bizonyosra vette: ez a véres ujjlenyomat – az utolsó nyom, amelyet Stanley ezen a földön hagyott-jelezte öntudatának kihunytát. A két betű mintha Patty arcába üvöltött volna:

A kádba újabb csepp plattyant.
A nesz nem vétette el hatását. Patty Uris végre megtalálta a hangját. Férje élettelenül csillogó szemébe bámulva sikoltozni kezdett.

2
RICHARD TOZIER FELHÚZZA A NYÚLCIPŐT

Mindaddig, amíg el nem okádta magát, Rich úgy érezte, egész tisztesen állja a sarat.
Figyelmesen végighallgatta Mike Hanlont, annak rendje s módja szerint válaszolt Mike kérdéseire, sőt maga is kérdezett egyet-mást. Homályosan érzékelte, hogy valamelyik begyakorlott hangján szól; nem bizonyos rádiós szerepeinek idegenszerű, rámenős hangján (ezek közül mostanában a „Minden Belefér, szexügyi főkönyvelő” nevűt kedvelte legjobban, amelyik legalább annyi elismerő hallgatói telefont kapott, mint minden idők első számú kedvenc műsora, Bumfordi, a Csókos Tengernagy), hanem valami szokatlanul meleg, búgó, derűt sugárzó hangon; igazi „velem minden oké”-hang volt, és roppant előnyös hatást keltett – csak éppen igaz nem volt. Hazudott, mint az összes többi.
– Mire emlékszel, Rich? – kérdezte Mike.
– Nagyon kevésre – felelte Rich, majd kis szünet után hozzátette: – De azért elég sokra.
– És eljössz?
– Elmegyek – mondta Rich, és letette a kagylót.
Utána elüldögélt egy darabig a dolgozószobájában, hátradőlt az íróasztala mögötti székben, és kibámult a Csendes-óceánra. Bal felől két srácot látott – nem annyira száguldottak, mint inkább bohóckodtak a vízisín. Hullámlovagláshoz amúgy is kevés volt a hullám.
Az íróasztalon álló óra – méregdrága likvidkristály kijelzős kvarcóra volt, egy lemeztársaság képviselőjének ajándéka – azt tudatta, hogy 1985. május huszonnyolcadikát írják, és pontosan délután öt óra kilenc perc van. Ahonnan Mike telefonált, persze három órával későbbre jár már, és sötét van. Ettől Rich kicsit megborzongott, és inkább tevékenykedni kezdett. Először is – ez csak természetes – feltett egy lemezt; nem válogatott, csak vakon kikapott egyet a polcokon sorakozó sok ezerből. A rock and roll majdnem úgy hozzátartozott az életéhez, mint a sokféle hang, és akármit művelt, létszükséglet volt számára, hogy szóljon a zene – minél hangosabban. A találomra kiemelt lemez történetesen a Motown egyik retrospektív gyűjteménye volt. Marvin Gaye, a Rich által néha Döglött Bandának nevezett iskola egyik új abb keletű tag) a zendített rá a „Megsúgta egy kismadár” című számra.
– „Ugye kíváncsi vagy, honnan tudom...”
– Nem is rossz – mondta Rich, és még el is mosolyodott. Pedig hát amúgy rendesen behúzták a csőbe. Mindazonáltal úgy érezte, valahogy majd csak kivágja magát, és még csak bele sem izzad.
Szedelőzködni kezdett a hazautazáshoz. És valamikor a következő óra során átsuhant fején a gondolat: olyan ez az egész, mintha már meghalt volna, de megengednék, hogy még ő maga zárja le az összes üzleti ügyeit, sőt a saját temetéséről is gondoskodjon; és voltaképpen meg volt elégedve teljesítményével. Megpróbálta elérni állandó utazási ügynökét, bár feltételezte, hogy a hölgy már az autópályán hajt hazafelé, de azért próba szerencse alapon felhívta, és csodák csodája, még az irodában találta. Elmondta kívánságát, a nő pedig negyedóra időt kért.
– Bármit kérhet cserébe, Carol – mondta. Az elmúlt három év során a Mr. Tozierről és Ms. Feenyről áttértek a Richre és a Carolra, ami, ahhoz képest, hogy személyesen még soha nem találkoztak, igazán a meghitt barátság netovábbjának minősülhetett.
– Máris törleszthet – mondta a nő. – Eljátszana nekem a Minden Belefért?
Rich még csak gondolkodási szünetet sem tartott – aki erőlködve találja meg a hangját, annak nincs is hangja. – Itt a Minden Belefér, az önök szexügyi főkönyvelője. A minap beállított hozzám egy ürge, és azt kérdezte, mi a legkínosabb az AIDS-ben. – Hangja kissé lehalkult, de egyszersmind pergőbb és hetykébb lett – ízig-vérig amerikaiasan csengett, és egyszersmind a jómódú brit gyarmati tisztviselő képét idézte fel, aki a maga hóbortos módján egyszerre elbájoló és szórakozott. Richnek halvány sejtelme sem volt róla, milyen lehet valójában ez a Minden Belefér, de abban bizonyos volt, hogy mindig fehér öltönyben jár, az Esquire magazint olvassa, és hosszú nyakú pohárban felszolgált kedvenc italainak szaga kókuszdióval megbolondított samponra emlékeztet. – Kertelés nélkül felvilágosítottam: az a legkínosabb, amikor be kell vallania a mamájának, hogy egy haiti lánytól kapta el. A viszonthallásra – ez volt a Minden Belefér, az önök szexügyi főköny velője. Búcsúzóul még csak annyit: „Ha nem áll fel legott, hívjon és menni fog.”
Carol Feeny visított a nevetéstől. – Hát ez halálos! Isteni! A barátom szerint kizárt, hogy maga magától produkálja ezeket a hangokat, azt mondja, biztos valami hangszűrőt vagy efféle bigyót használ...
– Tehetség kérdése az egész, kedvesem – mondta Rich. A Minden Belefér eltűnt, s ott termett a helyében W. C. Fields, cilinderben, vörös rózsával a gomblyukában, a golftáskájával meg a többi kellékkel. – Úgy degeszre vagyok tömve tehetséggel, hogy minden testnyílásomat viasszal kell elzárni, nehogy kicsorduljon, mint... szóval, hogy ki ne csorduljon, hiszen érti.
Carol Feenyn újabb visongó nevetőroham lett úrrá, Rich pedig közben lehunyta a szemét. Érezte, ahogy lassan rátör a fejfájás.
– Ugye, lesz oly angyal, és meggondolja, mit tehet értem? – mondta továbbra is W. C. Fields modorában. Ahogy letette a kagylót, még hallotta a kacarászását.
Most aztán ismét önmagát kellett alakítania, és ez nem volt könnyű – sőt évről évre nehezebb lett. A más bőrében annyival egyszerűbb összeszedni a bátorságát.
Valami jó mokaszint keresett, és éppen kikötött a tornacipőnél, amikor ismét megszólalt a telefon. Carol Feeny hívta vissza, igazán rekordidő alatt. Rich erős késztetést érzett, hogy átmenjen Bumfordi, a Csókos Tengernagy szerepébe, de aztán leküzdötte az ingert. Carol első osztályú ülést szerzett neki Los Angelesből Bostonba, az American Airlines közvetlen nonstop járatán. Este kilenc óra három perckor száll majd fel Los Angelesből, és másnap reggel öt óra körül ér a Logan reptérre. Onnan a Delta járatával indul tovább reggel fél nyolckor, és nyolc óra húszkor ér a Maine állambeli Bangorba. Carol már bérelt is a számára egy négyajtós szedánt az Avis-társaságtól, és a bangori nemzetközi reptér Avis-pultjától Derry határáig mindössze huszonhat mérföld az út.
Csak huszonhat mérföld, Carol?, gondolta Rich. Ennyi az egész? Nos, ha mérföldekben számolunk, igaza lehet. De hogy igazából milyen messze van Derry, arról fogalma sincs – sőt még én magam sem tudom. De Isten a tanúm – nemsokára kitapasztalom.
– Szobát nem foglaltam, mert nem mondta meg, meddig akar maradni – tette hozzá a nő. – De ha...
– Nem, azt majd én elintézem – mondta Rich, és ekkor végre szóhoz jutott a Csókos Tengernagy. – Tudtam én, bogárkám, hogy maga igazi tündi-bündi, csak a szárnya hiányzik.
Szép halkan letette a kagylót – az a lényeg, hogy közben nevessenek a pancserok –, aztán feltárcsázta a 207-555-1212 számon a maine-i tudakozót: a derryi Városháza Szálló telefonját akarta megtudni. Atyaisten, valóban előjött a múlt. Mióta, hogy eszébe sem jutott a derryi Városháza Szálló? Tíz éve? Húsz éve? Vagy talán huszonöt éve is van már? Bármilyen képtelennek túnt is, ez az utóbbi szám volt a legvalószínűbb, és ha Mike nem telefonál, alighanem egész hátralévő életében nem is ötlik fel benne újra. Pedig hát volt egy időszak az életében, amikor naponta elment a nagy, vöröstéglás kockaház mellett, nemegyszer lóhalálban száguldott el mellette Henry Bowersszel, Böfi Hugginsszal, meg azzal a másik nagydarab, idősebb sráccal, azzal a Hogyishívják Victorral a nyomában, miközben azok hárman efféle kedélyes szellemességeket kurjongattak utána:
Elkapunk, hülye kis fasz! Elkapunk, felvágós tetű! Elkapunk, te négy szemű buzi! Vajon sikerült-e egyszer is elkapniuk?
Mielőtt még eldönthette volna magában a kérdést, a központ megtudakolta, milyen városban van a kért szám.
– Derryben, ha volna szíves...
Derry! Úristen, még a szó is olyan különösnek, olyan idegenszerűnek érződött a nyelvén, mintha valami élettelen antik tárgyat nyalogatna.
– Meg tudná adni a derryi Városháza Szálló számát?
– Egy pillanat, uram.
Ki van zárva. Már rég eltűnt a föld színéről. Leborotválták valamilyen városrendezési terv keretében. Video álompalota áll a helyén. Vagy talán leégett egy éjjel, amikor egy ágyban dohányzó részeg cipőügynök a kelleténél eggyel többször kísértette meg a szerencséjét. Minden oda lett, Richie – akár a szemüveg, amivel Henry Bowers örökké hergelt. Hogy is van abban a Springsteen-számban? A lány pillája egyet rezzent... és elsöpörte a szép napokat. Miféle lányról van szó? Hát Β évről, ki másról... Bev...
Nos, a Városháza Szálló változhatott ugyan, de hogy el nem tűnt, az hamar kiderült, mert egy fakó, robotszerű hang szólt bele a kagylóba, és azt mondta: – A kért szám...9...4...1...8...2...8...2. Megismétlem: a kért szám...
Rich azonban már elsőre lejegyezte. Kész élvezet volt, hogy a vonal megszakításával belefojthatta a szót az üresen kongó hangba. Nagyon is könnyű volt elképzelni valamiféle hatalmas, gömb alakú szörnyet, amint ott gubbaszt a föld alatti tudakozóban, és huzalokat izzadva tart egyszerre sok ezer telefont sok ezer, ízületekkel kapcsolódó krómcsápjában, a rajzfilmbeli Csodapók nemezisének, dr. Százlábúnak Bell-féle rémlátomásos változataként. A világ, amelyben Rich élt, évről évre jobban hasonlított egy hatalmas, elektronikus kísértetkastélyhoz, amelyben digitális szellemek és riadt emberi lények kényszerültek kínos együttélésre.
És az az izé ott még mindig áll. Hogy Paul Simont variáljam: még talpon, ennyi év után.
Feltárcsázta a szállodát, amelyet utoljára gyerekkora szarukeretes pápaszemén át látott. 1-207-941-8282... A számok baljós könnyedséggel görögtek ki ujja alól. Aztán, a kagylót füléhez emelve, kinézett dolgozószobája széles panorámaablakán. A vízisíelők eltűntek; korábbi helyük közelében most egy párocska andalgott kézen fogva a part mentén. Akár Carol Feeny utazási irodájának egyik reklámplakátjáról sétáltak volna le, olyan hibátlanul szépek voltak mindketten. Eltekintve attól a ténytől, hogy a fiú is, a lány is szemüveget viselt.
Úgyis elkapunk, kis szarházi, és akkor széttapossuk a szemüveged!
Criss – dobták ki a szót hirtelen az agysejtek. Ez volt a vezetékneve. Victor Crissnek hívták.
Isten a megmondhatója: ennyi év után ez érdekelte legkevésbé, de úgy látszott, most ez nem számít. Lenn, a boltíves pincében, ahol Rich Tozier a maga ódon emléktárgy gyűjtemény ét tartotta, mintha történnék valami. Ajtók nyílnak ki, egyik a másik után.
De odalenn persze nem lemezeket őrizgetsz, mi? Odalenn nem a „lemezes” Rich Tozier vagy, a KLAD-adó legmenőbb lemezlovasa, az ezerhangú csoda. És talán nem is ajtók pattannak fel, hanem...
Megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat.
Arra gondolj, hogy minden oké. Nálam, nálad, nála és Rich Toziernél semmi hézag. Épp csak jól jönne egy cigi.
Négy éve már, hogy leszokott a dohányzásról, de most valóban jólesett volna egyetlen szál cigaretta.
Nem lemezeket őrizgetsz, hanem holttesteket. Igazán jó mélyre ástad őket, csakhogy most éppen valami eszelős földrengés dúl, és a föld sorra kiköpi valamennyit. Odalenn nem a „lemezes” Rich Tozier vagy, hanem csak a „négyszemű” Richie Tozier, nem más, ott kuporogsz a kis cimboráid között, és úgy be vagy tojva, hogy a golyóidból kocsonya lesz. Nem ajtók nyílnak, Richie, hanem kripták pattannak fel, és a holtnak hitt vámpírok szárnyukat suhogtatva szállnak ki belőlük.
Csak egyetlen szál cigi... Édes jó Istenem, még egy Carlton is megtenné.
Elkapunk, négyszemű, és lezavarjuk a torkodon a kibaszott szatyrodat!
– Városháza Szálló – szólt a telefonba egy jenki zamatú férfihang, amely egész New Englanden, a Közép-Nyugaton és a Las Vegas-i kaszinósoron átjutott el füléig.
Rich megkérdezte, foglalhatna-e részére a hang egy lakosztályt a holnapi naptól. A hang azt mondta, semmi akadálya, majd megkérdezte, meddig óhajt maradni.
– Azt még nem tudom. Attól függ, hogy... – Rich hangja néhány másodpercre elakadt.
Mitől is függ tulajdonképpen? Mi dolga Derryben? Lelki szemével egy kisfiút látott, kezében skót kockás vászon könyvesszatyorral, amint menekül a kemény legények elől; a fiúcska vézna volt, szemüveget viselt, és sápadt arcára mintha kirajzolódott volna a felszólítás, amelyet valamilyen titokzatos módon minden útjába vetődő, kötekedő, verekedős kedvű nagyfiú megértett: Verjetek meg! Csak rajta, bátran! Itt a szájam – öklözzetek bele, hogy kiköpjem a fogam! Itt az orrom! Jó nagyot üssetek, hátha eltörik! Csapjatok a fülembe, hadd dagadjon akkorára, mint a karfiol! Nézzétek a szemem, milyen kék, és hogy felnagyítja ez a gyűlöletes, szarukeretes szemüveg, amelynek egyik szárát csak ragasztószalag tartja. Törjétek össze, és aztán szúrjátok ki legalább a fél szemem egy szilánkkal! Na mi van, nem elég csábító az ajánlat?
Rich lehunyta a szemét, majd így szólt: – Üzleti ügyeim vannak Derryben, és még nem tudom, mennyi időt vesznek igénybe. Mi lenne, ha három napra foglalnám le a szobát, fenntartva a hosszabbítás lehetőségét?
– Fenntartva a... micsodát? – kérdezte bizonytalanul a recepciós, Rich pedig türelmesen várt, amíg a fickó megemészti a szavait. – Ja, már értem! Nagyszerű, rendbenvan.
– Köszönöm, és izé... szívből khemélem, hogy novemberiben khánk szavaz majd – jelentette ki John F. Kennedy. – Jackie... izé... át akahja khendezni az Ovális Ihodát, és... izé... Bobby öcsémnek is kinéztem máh egy jó kis állást.
– Mr. Tozier?
– Igen.
– Jó, csak mintha valaki néhány pillanatra bekapcsolódott volna a vonalba.
Rá se ránts, gondolta Rich. Csak egy őskori politikus a holtak pártjából; ne is foglalkozz vele. A hátán borzongás futott végig, és már-már kétségbeesve biztatta magát: Minden oké, Rich. Kutya bajod.
– Én is hallottam – mondta. – Biztosan összekapcsoltak valakivel. Szóval mi lesz azzal a szobával?
– Ó, minden rendben – mondta a szállodai alkalmazott. – Derryben mindig van forgalom, de csak olyan közepes.
– Valóban?
– Öhöm – erősítette meg állítását a recepciós, Rich pedig ismét megborzongott. Ez is rég kiment már a fejéből: ez az „igen” helyett használt jellegzetes New England-i öhöm.
Elkapunk, patkány!, süvöltötte Henry Bowers kísértethangja, és Rich érezte, ahogy újabb kripták pattannak fel benne. Nem oszló testek, hanem korhadó emlékek bűze csapta meg orrát, és ez a szag még elviselhetetlenebb volt.
Megadta az alkalmazottnak American Express-kártyája számát, majd letette a kagylót. Aztán felhívta Steve Covallt, a KLAD rádióadó műsorigazgatóját.
– Mi a hézag, Rich? – kérdezte Steve. Az Arbitron legutolsó felmérése szerint a KLAD az emberevésre szakosodott Los Angeles-i ultrarövidhullámú rockpiac élére ugrott, s azóta Steve-vel – még ha ennél vannak nagyobb örömök is a világon – egyfolytában madarat lehetett volna fogatni.
– Magadra vess, ha már megkérdezted – mondta Rich. – Felhúzom a nyúlcipőt.
– Tessék? – Rich szinte látta Steve arcán a tanácstalan fintort. – Nem értelek.
– Olajra kell lépnem. Szóval elutazom.
– Hogyhogy elutazol? Itt van előttem a beosztás, eszerint holnap délután kettőtől hatig adásban vagy, mint rendesen. Most látom, hogy négykor Clarence Clemons jön a stúdióba, és te csinálod vele az interjút. Tudod, kicsoda Clarence Clemons, Rich? Vagy már elfelejtetted, melyik hangszemek a királya?
– Mike O'Hara éppúgy meg tudja interjúvolni, mint én.
– Csakhogy Clarence se Mike-kal, se Bobby Russell-lel nem óhajt beszélgetni, sőt még velem sem. Clarence a Csókos Tengernagyot imádja, és majd' megvesz Wyattért, a Közveszélyes Kukázóért. Veled óhajt beszélgetni, haver. És engem csöppet sem hoz lázba a kilátás, hogy egy felhergelt, százhúsz kilós szaxofonos, akit valamikor kis híján bevettek egy profi futballcsapatba, az én stúdiómban rendezzen ámokfutást.
– Nem tudok róla, hogy az ámokfutás volna a hobbija – vitatkozott Rich. – Ne felejtsd el, hogy Clarence Clemonst hívtuk meg, és nem a balhés Keith Moont.
A vonal túlsó végén csend lett. Rich türelmesen várt.
– Ugye ezt magad se gondolod komolyan? – kérdezte végül Steve. A hangja panaszosan csengett. – Hacsak nem halt meg a mamád vagy téged nem műtenek agydaganattal, akkor arról van szó, hogy egyszerűen a szarban hagysz.
– Muszáj elmennem, Steve.
– Szóval mégis beteg a mamád? Csak nem halt meg, az ég szerelmére?
– De igen. Tíz évvel ezelőtt.
– Eszerint agydaganatod van.
– Még végbéltályogom sincs.
– Ez nem vicc, Rich.
– Tudom.
– Profi ilyet nem csinál. Ez ocsmányság.
– Szerintem is. Mégis el kell mennem.
– Hová? Miért? Mi ez az egész? Nyögd már ki, Rich!
– Valaki felhívott. Egy réges-régi ismerős. Az ország túlsó végéből. Akkoriban, valamikor régen, valami történt ott, és én is, a többiek is, szavunkat adtuk, hogy ha az a valami újból felüti a fejét, visszamegyünk. És úgy néz ki, most éppen ilyesmiről van szó.
– Miről, Rich? Mi légyen az a valami?
– Azt inkább nem mondom el. – Amellett, hogy hülyének is néznél, ha megmondanám az igazat: már nem emlékszem rá.
– És mikor esett az a nevezetes fogadalom?
– Nagyon rég. 1958 nyarán.
Újabb hosszú csend következett, és Rich tudta, min töri Steve Covall a fejét: vajon Rich Tozier, a „lemezes”, alias Bumfordi, a Csókos Tengernagy, alias Wyatt, a Közveszélyes Kukázó és a többi, és a többi ugratja-e, vagy heveny agylágyulásnak esett áldozatul.
– De hát akkor még egészen kissrác voltál – mondta végül Steve fakó hangon.
– Tizenegy éves. Néhány hét híján tizenkettő. Újabb hosszú szünet. Rich türelemmel várt.
– Hát jó – mondta Steve. – Majd felborítom a forgót. Mike ugrik be helyetted. Egypár műszakra Chuck Fostert is berendelhetem, ha ki tudom nyomozni, éppen melyik kínai vendéglőben dekkol. Megteszem, mert régóta dolgozunk együtt. De soha nem fogom elfelejteni, Rich, hogy szarban hagytál.
– Jaj, állítsd már le magad – csattant fel Rich. Egyre jobban fájt a feje. Nagyon is tudta, mit csinál; Steve talán azt képzeli, hogy neki kell felvilágosítania? – Szükségem van néhány nap szabadságra, ennyi az egész. Úgy viselkedsz, mintha éppen az etikai kódexünkkel törölném ki a seggem.
– De mire kell neked az a néhány nap? Farkaskölyök-találkozód van az észak-dakotai Klotyófalván vagy a nyugatvirginiai Dugdmegvárosban?
– Én eddig úgy tudtam, öreg cimbora, hogy Klotyófalva Arkansasban van – mondta a Csókos Tengernagy a maga mély, hordóként kongó hangján, de Steve nem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét.
– Mert tizenegy éves korodban valamit megfogadtál? Ki veszi komolyan egy tizenegy éves srác ígéreteit, az ég szerelmére? Amellett te is pontosan tudod, Rich, hogy nemcsak erről van szó. Ez itt nem biztosítótársaság vagy ügyvédi iroda. Mi a szórakoztatóiparban dolgozunk, még ha annak csak egy szerényebb műhelyében is, és ezt te is kibaszottul jól tudod. Ha egy héttel korábban szólsz, akkor nem tartanék most a másik kezemben egy üveg gyomorsavcsökkentót. A tököm szorongatod, és ezzel pontosan tisztában vagy, szóval ne nézz ráadásul még hülyének is!
Steve most már kiabált, Rich pedig lehunyta a szemét. Soha nem fogom elfelejteni, mondta Steve, és Rich valószínűnek tartotta, hogy így is lesz. Csakhogy Steve mást is mondott: azt, hogy tizenegy éves gyerekek ígéreteit nem szokás komolyan venni, és ez viszont alapos tévedés. Rich elfelejtette, mit is ígért – alighanem nem is óhajtott emlékezni rá –, de hogy akármit ígért, halálos komolyan vette, afelől bizonyos volt.
– Nem tehetek mást, Steve.
– Világos. Én pedig megmondtam, hogy majd valahogy megoldom. Szóval menj csak nyugodtan, te amatőr.
– Steve, kérlek, ez nevetsé...
De Steve már lecsapta a kagylót. Rich sem tehetett mást. Ám alig tett néhány lépést, amikor újra megszólalt a telefon, és fel sem kellett vennie ahhoz, hogy tudja: ismét Steve az, csak mostanra még dühösebb lett. Ilyenkor semmi értelme a beszélgetésnek, csak jóvátehetetlen dolgok hangoznának el. Így hát jobbra pöccintette a készülék oldalán lévő kapcsolót, és a csengetés hirtelen félbeszakadt.
Felment az emeletre, a gardróbszekrényből kihúzott két bőröndöt, és megtömte, alig egy pillantást vesztegetve az összeszedett ruhadarabokra – farmernadrágokra, ingekre, alsóneműre, zoknira. Csak jóval később eszmélt rá, hogy csupa fiatalos holmit markolt össze. Aztán levitte a bőröndöket.
Dolgozószobája falán volt egy fekete-fehér Ansel Adams-fénykép, Big Sur hegyi üdülőhelyről. Rich elforgatta átejtett csuklópántokat: a fénykép félresiklott, és mögüle hosszúkás páncélszekrény túnt elő. Rich kinyitotta, és elsöpörte útjából az iratokat – egy rakás részvényt, a geológiai törésvonal és a bozóttűzzóna között biztonságosan fészkelő házának, valamint húszholdas, erdős idahói birtokának okmányait. A részvényeket csak amúgy vaktában vásárolta – a brókere már a fejéhez kapott, valahányszor Rich az irodájába lépett –, de értékük az évek során folyamatosan kúszott felfelé. Rich néha maga is meglepődött a gondolatra, hogy már-már – ha nem is igazán, de majdnem – gazdag embernek mondhatja magát. És köszönhette mindezt a rock and rollnak – no meg persze a hangjainak.
Ház, földbirtok, részvények, biztosítások – még a végrendeletéből is volt itt egy másolat. Íme a szálak, amelyek a magad választotta élethez kötnek, gondolta. Hirtelen vad késztetést érzett, hogy előrántsa Zippo öngyújtóját, és felgyújtsa az egész kurva apparátust, a „miáltal”-okat, az „ezennel tanúsítom” meg a „jelen okmány birtokosa” kezdetű limlomot. Úgy érezte, meg is tudná tenni. A páncélszekrényben lévő irományok egyik percről a másikra minden jelentőségüket elvesztették.
Ekkor csapott belé az első igazi rémület, és nem is volt benne semmi természetfölötti: éppen csak ráeszmélt, milyen könnyű felszámolni egy egész életet. Csak oda kell tartani a kis szerkentyűt mindahhoz, amit az ember az évek hosszú során át összekapart, és aztán lenyomni egy vacak kis szelepet. El lehet égetni, ki lehet dobni az ablakon, és utána egyszerűen felhúzni a nyúlcipőt.
Az iratok – a kézzelfogható érték e szerény rokonai – mögött volt a lényeg: a kápé. Négyezer dollár, tízesekben, húszasokban és ötvenesekben.
Ahogy most kiszedte és farmere zsebébe tömködte, Rich eltűnődött: vajon nem valamiféle határozott célzattal dugdosta-e be ide a pénzt – az egyik hónapban ötven dolcsit, a másikban százhúszat, a rá következőben esetleg csak tízet. Hogy aztán bebújhasson vele az egérlyukba. Hogy kéznél legyen, amikor felhúzza a nyúlcipőt.
– Hu, de ciki – mondta jóformán öntudatlanul. Üres tekintettel bámult ki a nagy ablakon az öbölre, ahol már egy lélek sem mozgott. Eltűntek a vízisízők, eltűntek a nászutasok (ha ugyan azok voltak).
Ó, igen, doki – már kezd összeállni a kép. Hogy emlékszem-e például Stanley Urisra? Lefogadhatja egy muffba, hogy emlékszem! Még arra is emlékszem, milyen menőnek hittük magunkat, amikor ezt mondtuk. A nagyfiúk Stanley Kúrisznak hívták. „Hé, Kúrisz, gyere csak ide! Hová mégy, te rohadt Krisztusölő? Talán belövitek magatokat valamelyik buzi barátoddal?”
Becsapta a páncélszekrény ajtaját, és a helyére csúsztatta a fényképet. Ugyan mikor gondolt utoljára Stan Urisra? Öt éve? Tíz éve? Húsz éve? Rich és a családja 1960 tavaszán költözött el Derryből, és Istenem, milyen gyorsan homályosult el a sok arc, az egész banda, a nyamvadt, mindenről lecsúszó kis ürgék, akik ott tanyáztak abban a kis viskóban a Pusztán – milyen fura elnevezés, hisz olyan buján zöldellt az egész vidék! Azzal fűzték egymás agyát, hogy ők őserdőkutatók vagy tengerészeti utászok, akik éppen leszállópályát építenek egy csendes-óceáni korallzátonyon, közben a japcsik támadásait is elhárítják; máskor gátépítőnek, cowboynak, más bolygóról szalajtott utasoknak kiáltották ki magukat, vagy tetszés szerint bármi másnak, de akárhogy is, ne feledkezzünk meg a lényegről, mert a lényeg az, hogy így akartak elbújni. Rejtőzködtek a nagyfiúk, Henry Bowers, meg Victor Criss, meg Böfi Huggins meg a többi elől. Micsoda piti, betojt kis banda voltak – Stan Uris a nagy, zsidős orrával, Bill Denbrough, aki még egy „sziát” se tudott kinyögni dadogás nélkül (az ember majd' betojt a röhögéstől), Beverly Marsh az örökös zúzódásaival meg a blúza ujjába rejtett cigarettáival, Ben Hanscom, aki olyan terjedelmes volt, mint egy emberi formát öltött Moby Dick, no és Richie Tozier a vastag szemüvegével, a színjeles bizonyítványával és a szánalmas kis pofájával, amely szinte csábított, hogy új, érdekes alakzatokba kalapálják. Lehet-e okét egyetlen találó szóval jellemezni? Hát persze – a helyes kifejezés mindig előkerül, csak meg kell keresni. Ez esetben a helyes kifejezés így hangzott: balekok.
Milyen gyorsan támadt fel az egész... És Rich Tozier most ott állt dolgozószobájában, gyámoltalanul remegve, mint kitaszított korcs kutya a viharban ; és azért reszketett, mert immár nem pusztán a régi haverok jutottak az eszébe, hanem egyéb dolgok is – csupa olyasmi, ami hosszú évek óta feledésbe merült, de valójában ott vibrált, egészen közel a felszínhez.
Véres dolgok voltak.
És sötétség. Különös sötétség.
Meg ott volt a ház a Neibolt utcában. És ott volt Bill, aki azt üvöltötte: Me-megölted az öcsém, t-te ro-rohadék állat!
Hogy emlékszik-e? Épp elégre emlékszik ahhoz, hogy többre már ne akarjon – és erre aztán bárki fogadhat egy muffban.
Szemétszag, ürülékszag, és még valamilyen szag, amely undorítóbb a másik kettőnél is. AZ bűzlik így, a fenevad, amely ott lappang Derry alatt a sötétben, ahol örökké zakatolnak a gépek. Richnek George jutott az eszébe... De ez már sok volt. Rohant a fürdőszobába, s kis híján elesett, mert megbotlott Eames-stílusú, fekete bőr karosszékében. Még éppen hogy beért, de már térden csúszott a tükörsima csempén a vécéig, mint valami meghibbant breaktáncos, belekapaszkodott az ülőkébe, és mindent kiadott, ami csak volt a beleiben. És még utána sem bírta abbahagyni, mert hirtelen látta maga előtt Georgie Denbrought, úgy, mintha tegnap váltak volna el, Georgie-t, hisz vele kezdődött minden, vele, akit 1957 őszén gyilkoltak meg, közvetlenül az áradás után; tövestől tépték ki a karját, de Rich mindezt kirekesztette emlékezetéből. Az emlékek azonban néha visszatérnek, bizony ám – de még mennyire, hogy visszatérnek.
A gyomorgörcs elmúlt. Rich vakon tapogatta ki a lehúzót. A víz lezúdult. Korán elköltött vacsorájának gőzölgő romjai tapintatosan tűntek el a csőrendszerben.
És onnan tovább, a csatorna felé...
A zakatolásba, a sötétségbe, a bűzbe.
Rich lecsapta az ülőkére a fedelet, nekitámasztotta homlokát, és sírni kezdett. Amióta az anyja 1975-ben meghalt, most sírt először. Anélkül hogy tudta volna, mit csinál, szeméhez emelte begörbített kezét, a kontaktlencséje pedig kicsúszott, és ott csillámlott a tenyerén.
Negyven perc múlva behajította bőröndjeit az MG csomagtartójába, és kifarolt a garázsból. Kiürültnek, de furcsa mód megtisztultnak is érezte magát. Alkonyodott. Visszanézett a házára, a frissen ültetett palántákra, az öbölre és a vízre, amelynek halovány smaragdszínű síkját keskeny arany csapás szelte át. És egyszer csak átsuhant rajta a meggyőződés, hogy utoljára látja mindezt, hogy máris két lábon járó halott csupán.
– És most hazamegyek – suttogta csak úgy, önmagának Rich Tozier. – Az Isten legyen hozzám irgalmas: hazamegyek.
Sebességbe tette a kocsit, és útnak indult. Ismét elfogta az érzés: milyen könnyen sikerült átbújnia jól szervezett, tömör egésznek hitt élete egy addig ismeretlen hasadékán – milyen könnyű átérni a sötét túlpartra, kihajózni a derült ég alól a semmibe.
Derült ég alól a semmibe; bizony, így van. Ahol a sötétben bármi leselkedhet rá.

3
BEN HANSCOM ISZIK EGY KORSÓVAL

Ha valaki 1985. május huszonnyolcadikának éjszakáján történetesen meg akarta volna találni azt az embert, akit a Time magazin „egész Amerika talán legígéretesebb fiatal építészének” nevezett (lásd „A nagyvárosi energiatakarékosság és az ifjú törökök”, Time, 1984. október 15.), akkor nyugati irányban, a 80-as országos főúton kellett volna maga mögött hagynia Omahát. Ha aztán ráfordul a swedholmi kijáratra, majd a 81-es úton megy tovább, áthajt Swedholm belvárosán (ahol amúgy sincs sok látnivaló), majd Bucky Ne a kalapod edd meg elnevezésű bisztrójánál („Kóstolja meg különleges csirkefelsálunkat!”) rákanyarodik a 92-es útra, és a lakott területről kiérve megkeresi a jobbra elágazó 63-as utat, amelyik nyílegyenesen metszi keresztül a Gatlin nevű néptelen kisvárost – nos, akkor előbb-utóbb eléri Hemingford Home-ot. Hemingford Home belvárosához képest Swedholm belvárosa maga New York. Az „üzleti negyed” nyolc épületből áll – öt az egyik, három a másik oldalon. Van ott egy Szolid Fejek elnevezésű borbélyüzlet (kirakatában megsárgult, legalább tizenöt éves, kézzel írt cédula hirdeti, hogy HA „HIPPI” VAGY, NYIRATKOZZ MÁSNÁL), egy utánjátszó mozi, egy egységáras vegyesbolt. Működött itt továbbá a Nebraskai Otthonépítők Bankjának egy fiókja, egy Texaco benzinkút, a Rexall drugstore-lánc helyi képviselete, valamint az Országos Mezőgazdasági Vas- és Fémellátó lerakata – mellesleg ez volt az egyetlen intézmény, amely legalább néhány jelét mutatta az élénk üzletmenetnek.
És eme úgynevezett főutca vége felé, páriaként, kissé oldalvást a többi épülettől, a túlnan elterülő nagy üresség szélén ott állt a megszokott út menti fogadó alapjaira egyszerűsített változata, a Vörös Kerék. S ha az érdeklődő egészen idáig vetődik, megláthat a kátyúktól szabdalt salakos parkolóban egy öregecske, felhajtható tetejű 1968-as Cadillacet, a hátulján dupla CB antennával, míg az elülső, személyre szabott rendszámtábla mindössze ennyit közölt: BEN CADDYJE. Ha pedig végül az illető megindul a söntés felé, ott rátalál arra, akit keres. Az embere, hórihorgas, napbarnította fickó, sima lenvászon inget, kifakult farmert és lehordott bakancsot viselt. Szeme sarka körül a hunyorgástól eredő halvány ráncocskák húzódtak – amúgy teljesen sima a bőre. Harmincnyolc éves, de legalább tízet letagadhatott volna.
– Hello, Mr. Hanscom – köszöntötte Ricky Lee, miközben papír asztalkendőt terített elé a söntéspultra. Hangján némi meglepetés érződött; mint ahogy valóban meg is volt lepve. Hanscom eddig még soha nem mutatkozott a Kerékben hétköznap este. Péntek esténként rendszeresen betért két pohár sörre, szombat esténként pedig négyet-ötöt is elfogyasztott; mindig érdeklődött Ricky Lee három fia felől, s távoztában öt dollár borravalót csúsztatott a korsó alá. Ő volt, mind beszélgetőtársként, mind a személyes rokonszenv okán, Ricky Lee kedvenc vendége; utána aztán nagy ur következett. A heti tíz dollár (no meg az ötvenes, ami az utóbbi öt évben került karácsony előtt a kancsó alá) már önmagában sem volt akármi, de a kellemes társaság ennél is többet ért. Minden kocsmában fehér holló az olyan vendég, akivel érdemes társalogni, de az ilyen sárfészekben, ahol beszélgetés helyett legföljebb duma folyik, ritkábban terem meg, mint tyúk szájában a fog.
Hanscom ugyan New-Englandből származott, egyetemre pedig Kaliforniában járt, mára azonban már inkább különc texasiként hatott. Ricky Lee számított hétvégi látogatásaira, mert az évek során megszokta, hogy számíthat rájuk. Meglehet, hogy Mr. Hanscom éppen felhőkarcolót épít New Yorkban (ahol már a legtöbbet emlegetett épületek közül három is fűződött a nevéhez), netán új múzeumot Redondo Beachen, avagy irodaházat Salt Lake Cityben – de ha eljön a péntek este, biztos, hogy valamikor nyolc és fél tíz között nyílik a parkolóhoz vezető ajtó, és Ben Hanscom úgy ballag be rajta, mint aki a városka túlsó végén lakik, és hirtelen ötlettől vezérelve csak úgy átruccant, mert semmi érdekes nem megy a tévén. Egyébként saját Learjet repülőgépe volt, junkinsi farmján saját leszállópályával.
Két évvel ezelőtt átment Londonba: ő tervezte a BBC új kommunikációs központját, és később ellenőrizte az építkezést. Az épület körül még most is heves viták dúltak a brit sajtóban. („A legszebb épület, amely az utolsó húsz év során Londonban született” – The Guardian; „Csak az anyósom képe festett ilyen rondán egy kocsmai verekedés után” – The Mirror.) Amikor Mr. Hanscom megkapta a megbízást, Ricky Lee azt gondolta: No, egyhamar nem látom viszont. Még az is lehet, hogy végképp megfeledkezik rólunk. És valóban: miután Ben Hanscom elutazott Angliába, péntek esténként nem látták többé, csak Ricky Lee kapkodta fejét a bejárat felé, valahányszor nyolc és fél tíz között nyílt az ajtó. Na mindegy, egyszer talán még felbukkan. Vagy ha nem, hát tévedtem. Az „egyszer”-ből másnap este lett. Az ajtó negyed tízkor nyílt, és Ben besétált, farmerben meg egy ÉLJEN ALABAMA! feliratú pólóban, lábán az ócska bakancsa, mintha a szomszédból nézett volna be. És amikor Ricky Lee már-már kitörő örömmel így kiáltott: – Nahát, Mr. Hanscom, még ilyet! Hát maga hogy kerül ide? – Mr. Hanscom némileg csodálkozó képet vágott, mintha nem értené, mi olyan különös a megjelenésében. És szó sem volt egyszeri, kivételes alkalomról; két éven át ideje nagy részét a londoni építkezésnek szentelte, de szombat esténként egyszer sem maradt el. Szombat délelőtt tizenegykor felszállt Londonban egy Concorde-ra, és délelőtt negyed tizenegykor megérkezett a New York-i Kennedy repülőtérre – negyvenöt perccel korábban, mint ahogy Londonból elindult, legalábbis az óramutató szerint. (– Atyavilág, akár valami időutazás! – kiáltott fel áhítatosan Ricky Lee.) A reptéren már várta egy limuzin, hogy átvigye New Jerseybe, a Teterboro repülőtérre; szombatonként alig egy órába telt az út, és még delet sem harangoztak, már simán be is ülhetett a Lear pilótafülkéjébe, hogy fél háromkor leszálljon Junkinsban. Ha az ember elég gyorsan megy nyugat felé, magyarázta Ricky Lee-nek, úgy tűnik, mintha a nappal örökké tartana. Miután megérkezett, szundított két órácskát, aztán egy órát a pallérjának, felet pedig a titkárnőjének szentelt, majd megvacsorázott, és utána vagy másfél órára átruccant a Vörös Kerékbe. Mindig egyedül érkezett, mindig a söntéspulthoz ült, és mindig úgy ment el, ahogy jött, pedig hát Isten a megmondhatója, volt errefelé Nebraskában épp elég nő, aki boldogan dugott volna vele az eszméletlenségig. A farmra visszaérve hat órát aludt, és utána ismét lepergett az egész folyamat, csak ellenkező irányban. Ricky még nem látott olyan vendéget, aki ne tátott szájjal hallgatta volna végig ezt a történetet. Talán a fiúkat szereti, jegyezte meg egyszer egy nő. Ricky Lee futólag végignézett rajta, felmérte nagy gonddal megmunkált frizuráját, nagy gonddal szabott ruháját, amelynek minden darabján belül nyilvánvalóan valamelyik divatszalon címkéje díszlett, a briliáns fülbevalót, valamint a nő magabiztos arckifejezését, és máris tudta, hogy valahová keletre, feltehetően New Yorkba való; ide csak muszájból jött, hogy rövid látogatást tegyen egy rokonnál, esetleg régi iskolatársnál, és alig várja, hogy túl legyen az egészen. Nem, felelte ekkor Ricky Lee, Mr. Hanscom egyáltalán nem meleg. A nő egy csomag Dorait vett elő retiküljéből, s addig tartotta a cigarettát csillogó, piros ajkai között, amíg Ricky tüzet nem adott. Ekkor kérdezte meg, enyhe kis mosollyal: Honnan tudja? Tudom, és kész, hangzott a válasz. És valóban: tudta is. Megfordult a fejében, hogy hozzátegye: Mr. Hanscom énszerintem a legmagányosabb ember, akivel valaha dolgom volt. De aztán meggondolta magát: dehogy árul el ilyesmit ennek a New York-i bigének, aki úgy néz rá, mint valami ismeretlen fajhoz tartozó, mulatságos csodabogárra.
Aznap este Mr. Hanscom kissé sápadtnak és szórakozottnak tűnt.
– Hello, Ricky Lee – mondta, ahogy leült, aztán a kezét kezdte tanulmányozni.
Ricky Lee ismerte Mr. Hanscom tervelt: a következő hat-nyolc hónapot Colorado Springsben kell töltenie, hogy ellenőrizze a Hegyi Államok Kulturális Központjának építkezését; ezt a terebélyes, hat épületből álló komplexumot egyenesen a hegyoldalba fogják vésni. Ha elkészül, az emberek majd azt mondják: olyan, mintha egy óriásgyerek egy lépcsőn szórta volna szét az építőkockáit, magyarázta Ricky Lee-nek Ben. És félig-meddig igazuk is lesz. De azért szerintem menni fog a dolog. Ekkora fába még sose vágtam a fejszémet, és rohadt nehéz is lesz összehozni, de azért úgy gondolom, végül menni fog.
Ricky Lee úgy vélte: lehet, hogy Mr. Hanscomot elfogta a lámpaláz, ami igazán érthető, sőt szinte természetes. Az ilyen nagy embert nemcsak észrevenni könnyű, hanem célba venni is. De lehet, hogy őt is meglegyintette az influenza; épp valami különlegesen pajkos vírus garázdálkodott a környéken.
Ricky Lee leemelt a polcról egy söröskorsót, és már nyúlt is az Olympia sör csapja felé.
– Most ne, Ricky Lee.
Ricky Lee csodálkozva fordult meg – és amikor Ben Hanscom fölemelte tekintetét a kezéről, hirtelen megijedt. Mr. Hanscom tudniillik nem úgy festett, mint akinek lámpaláza van, vagy elkapta volna a garázda vírust. Mr. Hanscom úgy festett, mint akit épp az imént irtózatos erővel főbe kólintottak, és most töri a fejét, hogy vajon mivel is üthették le.
Valakije meghalt. Legényember, de családja mindenkinek van, és valaki aki nagyon közel állt hozzá, a fűbe harapott. Csak erről lehet szó; ez olyan biztos, mint hogy a szar lefelé gurul a klotyóból.
Valaki bedobott a zenegépbe egy huszonöt centest, és Barbara Mandrell rázendített egy számra, amely egy részeges férfiról és egy magányos asszonyról szólt.
– Rosszul van, Mr. Hanscom?
Ben Hanscom ránézett Ricky Lee-re, s a szeme egyszer csak tíz – nem is tíz, inkább húsz – évvel látszott öregebbnek. Ricky Lee álmélkodva észlelte, hogy vendége őszül. Eddig egyetlen ezüst szálat sem fedezett fel a hajában.
Hanscom elmosolyodott, de ez a mosoly olyan hátborzongató volt, mintha egy holttest vicsorogna.
– Azt hiszem, igen, Ricky Lee. Úgy valahogy. Ma este csöppet sem érzem jól magam.
Ricky Lee letette a söröskorsót, és visszament Hanscomhoz. A kocsma olyan üres volt, amilyen üres egy kocsma hétfő este lehet, ha nincs futballszezon. Alig húszan lézengtek benne. Annie a konyhaajtóban römizett a szakáccsal.
– Talán rossz hírt kapott, Mr. Hanscom?
– Úgy van. Méghozzá otthonról. – Ránézett Ricky Lee-re, de mintha inkább keresztülnézett volna rajta.
– Igazán sajnálom, Mr. Hanscom.
– Köszönöm, Ricky Lee.
Ezzel elhallgatott. Ricky Lee éppen meg akarta kérdezni, nem segíthetne-e valamiben, amikor Hanscom ismét megszólalt.
– Miféle whiskyt tart, Ricky Lee?
– Four Rosest mindenki másnak, aki ebben a koszfészekben lakik – felelte Ricky Lee. – De a maga számára Wild Turkey is van.
Hanscom ezen halványan elmosolyodott. – Ez igazán kedves, Ricky Lee. Tudja mit? Vegye elő mégiscsak azt a korsót. És töltse színültig Wild Turkeyvel.
– A söröskorsót? – kérdezte őszinte döbbenettel Ricky Lee. – Úristen, hogy fogom innen hazagurítani? – Vagy pedig hívhatom a mentőket, tette hozzá gondolatban.
– Azt hiszem, ma este nem fenyeget ilyen veszély – mondta Hanscom.
Ricky Lee figyelmesen nézett Mr. Hanscom szemébe, hátha csak tréfál, de egyetlen másodperc alatt is felmérhette, hogy szó sincs tréfáról. Így hát ismét levette a polcról a korsót, egy másik rekeszből pedig kiemelte a whiskysüveget. Ahogy töltött, az üveg nyaka nekikoccant a korsó szélének. Akaratlanul is lenyűgözte, ahogy telik a korsó. Közben arra gondolt: ez a Mr. Hanscom még texasibb lett, mint képzelte; ekkora kurva nagy adag whiskyt ő még soha életében nem töltött ki, és biztos, hogy nem is fog többé.
Még hogy ide mentőt kellene hívni? Egy nagy túrót! Ha ezt a kis kupicát tényleg kiissza, egyenesen Swedholmba telefonálhatok Parker és Watersnek, a hullaszállító kocsiért.
Mindazonáltal fogta a korsót, és letette Hanscom elé. Az apja egyszer azt mondta: a vendégnek, ha eszénél van és ha fizet, azt kell hozni, amit rendel, ha pisi, ha méreg. Ricky Lee nem tudta megítélni, okos tanácsot kapott-e, de annyit tudott: ha egyszer az ember kocsmárosként keresi a kenyerét, akkor pusztán lelkiismereti okokból nemigen veti magát a krokodilok közé.
Hanscom néhány pillanatig töprengve nézte a félelmetes italmennyiséget, majd megkérdezte: – Mibe kerül egy ilyen adag, Ricky Lee?
Ricky Lee is a nagy korsó whiskyt bámulta; valahogy nem akaródzott belenéznie a vendége beesett, merev szemébe. – Semmibe – rázta meg a fejét. – Ezúttal a ház állja acechet.
Hanscom mosolya most valamivel őszintébbnek látszott. – Nos, Ricky Lee, ha így van, akkor köszönöm. Most pedig mutatok valamit, amit még 1978-ban, Peruban tanultam. Egy Frank Billings nevű hapsival dolgoztam; pontosabban neki dolgoztam. Szerintem Frank Billings volt a legjobb építész ezen az egész rohadt világon. Aztán egyszer csak belázasodott, és az orvosok vagy ezer különféle antibiotikumot pumpáltak belé, de egyik sem hatott. Két héten át perzselte a láz, aztán meghalt. Az építkezésen indiánok dolgoztak; ők tanítottak meg arra, amit most látni fog. Van egy helyi italuk; mit mondjak, olyan erős, hogy szétveti az ember fejét. Az ember iszik egy korttyal, és olyan bársonyosan simogatja a nyelvét, hogy azt hiszi, gond egy szál se; és akkor egyszer csak úgy érzi, mintha valaki égő fáklyát dobott volna a szájába, és most azt kell lenyelnie. Az indiánok viszont úgy isszák, mint a kólát, és ritkaság volt, hogy egyet is részegen láttam volna, másnaposan pedig soha, semelyiket. De azért magam nem mertem kipróbálni a módszerüket. Úgy látszik, ezzel ma estig kellett várnom. Hozzon csak ide néhány citromszeletet.
Ricky Lee engedelmeskedett, és szép takarosan négy ék formájú citromszeletkét rakott ki egy szalvétára a whiskys korsó mellé. Hanscom fölemelte az egyiket, majd úgy hajtotta hátra a fejét, mintha a szemébe készülne cseppenteni, és belefacsarta a citrom levét a jobb orrlyukába.
– Uram Jézus! – hördült fel borzadva Ricky Lee. Hanscom ádámcsutkája fel-alá járt, arca kivörösödött – és egyszer csak könnyek csorogtak végig arca lapos síkján a füle irányába. A zenegépből most éppen a Spinners együttes áradt; valami óvszeres emberről szólt a nóta. „Istenem, nem tudom, meddig bírom még” – dalolták a fiúk.
Hanscom vakon tapogatózva ragadta el a pultról a következő citromszeletet, és levét a másik orrlyukába préselte.
– A szentségit, még megöli itt magát nekem – suttogta Ricky Lee.
Hanscom visszalökte a pultra a két kifacsart szeletet. A szeme vörösen lángolt, szaggatottan, zihálva kapkodta a levegőt. Az orrlyukából csöpögő, áttetszően tiszta citromlé a szája sarkáig szivárgott. Aztán kitapogatta a korsót, és felhajtotta a whisky harmadát. Ricky Lee nézte, ahogy tovább rángatózik az ádámcsutkája.
Hanscom félretolta a korsót, egymás után kétszer megborzongott, majd bólintott, és halvány mosollyal nézett Ricky Lee-re. A szeme már nem tüzelt.
– Tényleg beválik. Az embert annyira lefoglalja az orra, hogy észre sem veszi, mi csorog le a torkán.
– Maga megbolondult, Mr. Hanscom – jelentette ki Ricky Lee.
– Ezt lefogadhatja egy muffban – mondta Mr. Hanscom. – Hallotta már ezt a mondást? Sráckorunkban ez volt az egyik kedvencünk: „fogadjunk egy muffba”. Meséltem már, hogy milyen dagadt kisfiú voltam?
– Nem, uram, még nem mesélte – suttogta Ricky Lee. Immár szent meggyőződéssel hitte: Mr. Hanscom valami olyan szörnyűséges hírt kapott, hogy a szó szoros értelmében elment az esze, ha talán nem is végérvényesen.
– Szabályos hájpacni voltam. Soha nem baseballoztam, nem is kosaraztam, a fogócskában engem kaptak el elsőnek, valahogy mindig utamban voltam magamnak. Szóval, mit cifrázzam: dagi voltam. És volt egypár srác a szülővárosomban, akik egy percre le nem szálltak rólam. Volt köztük például egy Reginald Huggins nevű, akit mindenki csak Böfinek hívott. Aztán egy Victor Cris s nevű srác, meg mások is. De az igazi agytröszt az egész cirkuszban egy bizonyos Henry Bowers volt. Ha valaha létezett kamasz srác képében igazi ördög ezen a földön, Ricky Lee, hát ő volt az. Nemcsak engem szúrt ki; nekem csak az volt a bajom, hogy nem tudtam olyan gyorsan elszaladni, mint a többiek.
Hanscom kigombolta és széthúzta az ingét, Ricky Lee pedig, ahogy előrehajolt, fura, girbegurba forradást pillantott meg Mr. Hanscom hasán, mindjárt a köldöke fölött. A ráncokba töpörödött, kifehéredett, láthatóan nagyon régi forradás egy bénít formázott. Valaki N -betűt vágott Mr. lanscom hasába, alighanem jóval azelőtt, hogy férfivá serdült.
Ezt Henry Bowers művelte velem – vagy ezer évvel ezelőtt. Még szerencse, hogy nem a teljes nevét kell magamon viselnem egy életen át.
– De Mr. Hanscom...
Még két szelet citrom volt hátra. Hanscom mindkét kezével felkapott egyet-egyet, aztán ezeket is orrcseppnek használta. Viharos erejű borzongás rázta meg testét; majd visszatette a pultra a kifacsart szeleteket, és kétszer egymás után meghúzta a korsót, majd ismét megremegett, ismét kortyolt, s végül szemét lehunyva a pult kipárnázott szélébe kapaszkodott, mint a hajós, amikor a háborgó tengeren a korlátban keres támaszt. Amikor kinyitotta a szemét, rámosolygott Ricky Lee-re.
– Akár egész éjjel is győzném ezt a mutatványt – közölte. – Én pedig nagyon örülnék, Mr. Hanscom, ha máris abbahagyná – motyogta idegesen Ricky Lee.
Annie a tálcájával odalépett a pincérnők megszokott helyére, és két Miller sört kért. Ricky Lee kitöltötte, és odavitte neki. A lábát mintha ólomsúly húzta volna le.
– Nincs valami baja Mr. Hanscomnak, Ricky Lee? – kérdezte Annie. Elnézett Ricky Lee mellett, az pedig megfordult, hogy kövesse pillantását. Mr. Hanscom éppen a pult fölé hajolt, s óvatosan kikotorta a citromszeleteket a bádogdobozból, amelyben Ricky Lee az italhoz járó csemegéket tartotta.
– Nem tudom – felelte Ricky Lee –, de nekem se tetszik...
– Hát akkor ne piszkáld itt az orrod, hanem csinálj valamit! – Annie, akárcsak a legtöbb no, elfogult volt Ben Hanscom iránt.
– Mi az ördögöt? A papám mindig azt mondta, hogy ha a vendég épelméjúnek látszik...
– A papádba annyi ész sem szorult, mint egy mezei pocokba – jelentette ki Annie –, és nem érdekel, akármit mondott. Ezt nem nézheted tovább, Ricky Lee. A végén még megöli magát.
Ricky Lee, miután ekképp megkapta az eligazítást, visszament Ben Hanscomhoz. – Mr. Hanscom, Ebből most már tényleg elég le...
Hanscom hátrahajtotta a fejét, facsarta a citromot, és ezúttal fel is szippantotta, mint a kokaint; s utána úgy nyelte a whiskyt, mint aki vizet iszik. Aztán ünnepélyes arcot vágott – Giling-galang, szól a harang, de jó ez az egész kaland – közölte, majd felnevetett. A korsóban legföljebb ha öt centi magasan állt a whisky.
– Elég volt – jelentette ki Ricky Lee, és már nyúlt is a korsóért.
Hanscom szelíden elhúzta előle. – A kár megesett, Ricky Lee – mondta. – Késő bánat, öregfiú.
– Kérem, Mr. Hanscom...
– Hoztam valamit a srácainak, Ricky Lee. A fenébe, majdnem megfeledkeztem róla!
Kifakult farmerdzsekije zsebéből most előhúzott valamit. Ricky Lee tompa csörgést hallott.
– Négyéves voltam, amikor apám meghalt – mondta Hanscom teljesen tisztán. – Egy csomó adósságot hagyott ránk, meg ezt ni. Szeretném, Ricky Lee, ha ezután a srácaié lenne. – Azzal három ezüstdollárost tett a pultra. A jókora érmék megcsillantak a tompa világításban. Ricky Lee-nek elakadt a lélegzete.
– Ez igazán nagyon kedves magától, Mr. Hanscom, de nemfo...
– Eredetileg négy volt belőlük, de egyet odaadtam Dado-gós Billnek meg a többieknek. Igazából Bill Denbrough volt a neve, csak mi hívtuk Dadogós Billnek, szavajárásunk volt ugyanúgy, mint ahogy az is, hogy: fogadjunk egy muffba. Az egyik legjobb barátom volt, pedig, ha hiszi, ha nem, volt egypár – még egy magamfajta daginak is voltak barátai. Dadogós Billből azóta író lett.
Ricky Lee alig hallotta, amit mond, csak nézte megbabonázva az érméket. 1921, 1923 és 1924. Ki tudja, mennyit érhetnek mára, már csak a puszta súlyuk miatt is.
– Ezt nem fogadhatom el – mondta ismét.
– Ragaszkodom hozzá. – Mr. Hanscom megragadta a korsót, és utolsó cseppig kiitta. Már rég teljes hosszában el kellett volna nyúlnia; ehelyett csak ült, és le nem vette a szemét Ricky Lee-ről. A szeme vizenyős volt és véreres, de Ricky Lee akár egy halom Bibliára is megesküdött volna, hogy egy színjózan ember meredt rá.
– Maga megrémít, Mr. Hanscom – jegyezte meg. Két évvel ezelőtt Gresham Arnold, a helyi viszonylatban meglehetősen hírhedtnek számító alkoholista úgy állított be a Vörös Kerékbe, hogy kezében egy göngyöleg negyeddolláros volt, kalapja szalagjába pedig húszdolláros bankót tűzött. A fémpénztekercset Annie kezébe nyomta, azzal az utasítással, hogy négyesével dobja be a zenegépbe. A húszdollárost pedig a pultra tette, és utasította Ricky Lee-t, hogy mérjen ki egy rundot minden jelenlévőnek. Ez a hírhedett nagyivó, Gresham Arnold valaha a Hamingfordi Bivalyok nevű kosárlabdacsapat sztárjátékosa volt; a csapat az ő vezetésével vívta ki első (és feltehetően utolsó) egyetemi bajnoki címét. Mindez 1961-ben történt. A fiatalember előtt úgyszólván korlátlan távlatok nyíltak. Ő azonban már az első félév végén kibukott a louisianai egyetemről, az italozás, a kábítószerezés és a hajnalig tartó bulik következményeként. Hazament, összetörte a sárga sportkocsit, amit a szüleitől érettségire kapott, és beállt vezetőnek a papája traktorkereskedésébe. Így telt el öt év. Apja nem vette a lelkére, hogy kirúgja, így végül inkább eladta a boltot, s visszavonult Arizonába, elgyötörten és idő előtt megöregedve fia megmagyarázhatatlan és minden jel szerint visszafordíthatatlan elzüllése miatt. Amikor a bolt még a papájáé volt, és Arnold legalább mímelte, hogy dolgozik, valamelyest még fékezte italfogyasztását, utána azonban a lovak közé dobta a gyeplőt. Volt, hogy nem bírt magával és mindenkibe belekötött, de azon az estén, amikor megjelent a pénzzel, és megvendégelte az egész társaságot, majd elolvadt a kedvességtől; meg is köszönte mindenki a bőkezűségét, Annie pedig egymás után rakta fel a Moe Bandy-számokat, mert Gresham Arnold igencsak kedvelte a jó öreg Moe-t. Ült a söntéspultnál, méghozzá – Ricky Lee csak most döbbent rá növekvő idegességgel – ugyanazon a bárszéken, ahol most Mr. Hanscom. Lehajtott három vagy négy whiskyt gyomorkeserűvel, együtt dalolt a zenegéppel, és egész este nem csinált balhét. Amikor aztán Ricky Lee bezárta a boltot, hazament, és az emeleti gardróbszekrényben felakasztotta magát a nadrágszíjára. És Gresham Arnold tekintete azon az éjszakán éppen olyasféle volt, mint ma este Ben Hanscomé.
– Na ne mondja! Szóval meg van rémülve? – kérdezte Hanscom, s közben le nem vette szemét Ricky Lee-róL Aztán eltolta magától a korsót, és összekulcsolta kezét a pulton, éppen a három ezüstdolláros előtt. – Nem csodálom. De higgye el, Ricky Lee: én sokkal jobban meg vagyok rémülve. Imádkozzon a Jóistenhez, hogy soha ne tudja meg, milyen érzés ez.
– De hát mondja már, mi a baj? – kérdezte Ricky Lee, és megnyalta a száját. – Hátha segíthetnék...
– Hogy mi a baj? – nevetett fel Ben Hanscom. – Mondhatni, semmi. Éppen csak felhívott az este egy régi barátom, bizonyos Mike Hanlon. Már azt is elfelejtettem, hogy a világon van, Ricky Lee, de nem ettől ijedtem meg; elvégre gyerekkori pajtások voltunk, és a gyerekek hamar felejtenek, nem igaz? Erre bárki fogadhat egy muffba. Akkor ijedtem meg, amikor idejövet, úgy félúton rájöttem, hogy nemcsak Mike-ot felejtettem el – az egész gyerekkorom kiesett a fejemből.
Ricky Lee csak nézett; fogalma sem volt, miről beszél Mr. Hanscom – de hogy valóban meg van ijedve, ahhoz kétség sem fért. A félelem kifejezése sehogyan sem illett az arcához, de az biztos, hogy most szinte ordított róla.
– Úgy értem, hogy mindenestül elfelejtettem – mondta, és a nagyobb nyomaték kedvéért meg is kocogtatta a pultot ujja bütykével. – Hallott már valaha, Ricky Lee, olyan tökéletes emlékezetvesztésról, hogy az ember még azt sem tudja, hogy elvesztette az emlékezetét?
Ricky Lee csak a fejét ingatta.
– Mert én sem. És mégis: ahogy ma este vígan gurultam a Caddyvel, egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, belém hasított. Mike Hanlonra sikerült visszaemlékeznem; de csak azért, mert felhívott. És sikerült visszaemlékeznem Derryre is, de csak azért, mert onnan telefonált.
– Derryből?
– De ezzel kész is. Hirtelen rádöbbentem, hogy még azt is elfelejtettem – Isten tudja, mióta –, hogy valaha is gyerek voltam. Aztán lassan visszajött minden. Például az is, hogy mit csináltunk a negyedik ezüstdollárossal.
– Hát mit csináltak vele, Mr. Hanscom?
Hanscom az órájára pillantott, s váratlanul lecsúszott a székéről. Kicsit imbolygott – de éppen csak egy egészen kicsit. Amúgy semmi sem látszott rajta. – Nehogy kifussak az időből – mondta. – Még ma éjjel elrepülök.
Ricky Lee olyan rémült képet vágott, hogy Hanscom elnevette magát.
– Elrepülök, de ma éjjel kivételesen nem én vezetem a gépet, hanem a United Airlines egyik pilótája!
– Vagy úgy. – Ricky Lee gyanította, hogy arcára kiül a megkönnyebbülés, de most ezt sem bánta. – És hová utazik?
Hanscom inge még mindig nyitva volt. Tűnődve nézett le a hasán fehérlő, ráncosra zsugorodott forradásra, aztán lassan begombolta az inget.
– Úgy rémlik, Ricky Lee, ezt egyszer már megmondtam. Hazamegyek. Adja oda a tallérokat a srácainak. – Azzal megindult az ajtó felé, de a járásában, sót még abban is, ahogy a nadrágját feljebb rántotta, volt valami, amitói Ricky Lee hátán végigfutott a hideg. Hasonlósága a megboldogult és kevesek által hiányolt Gresham Arnoldhoz hirtelen olyan szembeszökő lett, hogy Ricky Lee úgy érezte: kísértetet lát.
– Mr. Hanscom! – kiáltotta feldúltan.
Hanscom megfordult, és Ricky Lee gyorsan hátrább lépett. Az ülepével neki is ment az italospolcnak, és az üvegek összekoccantak. Ricky Lee azért hátrált, mert hirtelen az a meggyőződése támadt, hogy Ben Hanscom már nem él. Ott hever holtan valahol, egy árok mélyén, padláson, vagy talán egy szekrényben, nadrágszíjjal a nyaka körül, és négyszáz dolláros cowboycsizmájának orra három-négy centivel a padló fölött lebeg – és az a valami, ami most a zenegép mellől visszamered rá, csak a szelleme. Egy pillanatra – egyetlen pillanatra, de ez is elég volt ahhoz, hogy vadul kalapáló szívére jégkéreg dermedjen – úgy tetszett, mintha az asztalok és a székek átlátszódnának Ben Hanscom testén.
– Mi van, Ricky Lee?
– Izé... se-semmi...
Ben Hanscom Ricky Lee-re bámuló szeme alatt bíborlila félhold sötétlett. Arca lángolt az italtól; orra vörös volt, és mintha megdagadt volna.
– Semmi... – suttogta újból Ricky Lee, de szemét nem tudta levenni erről az arcról. Olyan ember arca volt, aki bűnösként halt meg, és most ott áll a kénköves pokol füstölgő kapuja előtt.
– Dagadt voltam, a családom pedig szegény – mondta Ben Hanscom. – Most már erre is emlékszem. Meg arra is, hogy az életemet vagy egy Beverly nevű lány, vagy Dadogós Bill mentette meg azzal az ezüstdollárral. Halálra rémít már a puszta gondolat is, mi minden juthat még az eszembe, mielőtt ez az éjszaka véget ér, de ez mit sem számít, mert úgysem tehetek semmit ellene. Olyan ez, mintha egy nagy buborék növekedne az agyamban – minden eleve belé van táplálva. És mégis elmegyek, mert mindaz, amit életem során elértem, valamiképpen összefügg azzal, amit akkor tettünk, és az ember minden adományért megfizet egyszer. Talán azért teremti az Isten az embert először gyereknek, aki alig látszik ki a földből, mert tudja, hogy sokat kell esnie és a térdét felhorzsolnia, amíg rájön erre az egyszerű igazságra. Megfizetünk azért, amit elértünk; és csak az a miénk, amiért megfizetünk. És amit megszereztünk, az előbb vagy utóbb visszaüt ránk.
– De a hétvégére, ugye, visszajön? – kérdezte Ricky Lee, a száját alig mozgatva; kétségbeesésében csak ebbe az egy gondolatba tudott kapaszkodni. – Itt lesz, mint máskor, ugye?
– Nem tudom – mondta Mr. Hanscom, és hátborzongató mosoly ült ki az ajkára. – Ezúttal nem Londonba megyek, Ricky Lee, hanem sokkal messzebbre.
– De Mr. Hanscom...
– Adja csak oda a srácoknak a tallérokat – mondta még egyszer Hanscom, és már el is tűnt az éjszakában.
– Mi a francot jelentsen ez? – kérdezte Annie, de Ricky Lee mintha meg sem hallotta volna. Gyorsan fölemelte a bárpult válaszfalát, és a parkolóra néző egyik ablakhoz rohant. Látta, ahogy kigyulladnak Mr. Hanscom Caddyjé-nek reflektorai, hallotta, ahogy a motor beindul. A kocsi pávafarok formájú porfelhőt kavarva maga mögött kigördült a parkolóból. Aztán a hátsó lámpák piros ponttá zsugorodtak a 63-as országúton, és a nebraskai éjjeli szél szétcincálta a foszladozó porfelhőt.
– Beszlopált egy vödörre valót, te meg elnézed, hogy beüljön abba a böhöm kocsijába és elhajtson – mondta Annie. – Hát mi dolog ez, Ricky Lee?
– Nem számít.
– A vesztébe rohan.
És bár alig öt perce még Ricky Lee fejében is ez járt, most, hogy a kocsi hátsó fényei a semmibe vesztek, mégis megrázta a fejét.
– Nem hinném – mondta a lányhoz fordulva. – Ámbár, ahogy ma este elnéztem, alighanem ez volna számára a legjobb.
– De hát miket beszélt?
Ricky Lee ismét megrázta a fejét. A ma este történtek összezavarodtak a fejében, és a summájukból sem sült ki semmi. – Nem számít – mondta. – De nem hinném, hogy valaha is viszontlátjuk az öregfiút.

4
EDDIE KASPBRAK ÖSSZESZEDI A GYÓGYSZEREIT

Ha valaki így, az ezredforduló közeledtével, minden lényegeset meg akar tudni egy átlagos amerikai középosztálybeli férfiról vagy nőről, elég, ha bekukkant a gyógyszeres szekrényébe – legalábbis ezt tartja a szóbeszéd. De atyaisten, nézzen csak bele az ember abba, amelynek a tolóajtaját Eddie Kaspbrak éppen most csúsztatja félre, szerencsésen eltüntetve viaszfehér arcát és tágra nyílt, merev szemét!
A legfelső polcon vannak a fájdalomcsillapítók, a savoltó, aztán nagy kék butéliában a köhögés elleni Vicks szirup, maga az üvegbe zárt, mélykék alkonyat. Van továbbá, ugyancsak köhögés ellen, egy üveg Vivarin meg egy üveg Arutan (Visszafelé olvasva: Natura, szólt az ismert reklámszöveg, amikor Eddie Kaspbrak még rövidnadrágos kissrác volt). A Phillips-féle magnéziumtejből kétféle is van: az egyik a normál, amelynek íze folyékony krétára emlékeztet, a másik az új, mentaízű, amely olyan, mint a mentaízű folyékony kréta. Van továbbá egy nagy üveg Rolaids gyógycukorka, bizalmas szomszédságban egy nagy üveg mentaízű Turns tablettával, amely mellett viszont egy üveg narancsízű Di-Gel tabletta áll; ezek úgy festenek, mint három fura takarékpersely, amelyet aprópénz helyett tablettákkal tömtek meg.
Második polc – jönnek a vitaminok: itt az E, a C, meg a C csipkebogyó-kivonattal. Itt a normál Β meg a kombinált B, továbbá a Β 12. Itt az L-Lysine, ami állítólag a kínos bőrbetegségek csodaszere, meg a Lecithin, ami viszont a Nagy Szivattyú körüli, még kínosabb koleszterin-lerakódásoknak veszi elejét. Itt a vas, a kalcium, a csukamájolaj. Itt a multivitamin-tabletta, amiből naponta egyet kell bevenni, s két további multivitamin: a Myadec meg a Centrum. A szekrényke tetején pedig, jobb félni, mint megijedni alapon, akad egy hatalmas üveg száj fertőtlenítő GeritoNs.
Ha végigpásztázunk Eddie harmadik polcán, következnek a gyógyszeripar szürke, de hasznos napszámosai. Az Ex-Lax és a Carter-féle Kis Pirulák a salakszállítást serkentik. Mellettük a Kaopectate, a Pepto-Bismol s az aranyerés csomók elleni N -preparátum, arra az esetre, ha a szállítmány túl gyorsan vagy fájdalmas zökkenőkkel haladna. Egy lecsavarható tetejű tartályban bevetésre készen vár a Tucks nevű, kölnivel átitatott toalettpapír, hogy azután se legyen gond, ha a szállítmány már eljutott rendeltetési helyére. Ott van továbbá a nagy üveg ricinus, köhögés ellen a Formula 44, nátha ellen a Nyquil meg a Dristan. Azután egy doboz Sucrets pasztilla a jó szájíz elősegítésére, és négyfajta toroköblítő: a Chloraseptic, a Cepacol, az aeroszolos Cepestat és persze a jó öreg Listerine – a lekoppintható, de utol nem érhető. A szem ápolására ott a Visine meg a Murine, a bőrbántalmakra – afféle második védelmi vonalként, amennyiben az L-Lysine csődöt mondana – kétféle kenőcs, a Cortaid meg a Neosporin, továbbá pattanások és kiütések ellen egy tubus Oxy-5 és egy plasztiküveg Oxy-Wash (mert ha bőre tisztaságáról van szó, Eddie-nek semmi se drága), no és néhány doboz tetracylin-tabletta, az antibiotikumok képviseletében.
Végül a harmadik polc legszélén, elszánt összeesküvőkként egymáshoz bújva, három üveg pikkelysömör elleni kátránysampon.
A legalsó polc az előbbiekhez képest jóformán kihalt, de itt az igazi nehéztüzérség, amely messzebbre és magasabbra löki Ben Hanscom jetjénél – igaz, nagyobbat is zuhan vele Thurman Munsonnál. Van itt Valium, Percodan, Darvon és egyéb nyugtatók. Van továbbá ezen az alacsony polcon egy újabb Sucrets pasztillás doboz is, csakhogy nem Sucretset rejteget ám. Ha valaki kinyitná, hat letaglózó nyugtatóra lelne benne.
Eddie Kaspbrak hitt a cserkészköszöntésben. Résen volt.
Most kék bevásárlószatyorral a kezében lépett be a fürdőszobába; letette a mosdóra, s széthúzta a cipzárát, majd reszkető kézzel dobálni kezdte befelé a tartályokat, a tégelyeket, tubusokat, csöpögtetős és aeroszolos üvegeket. Rendes körülmények között óvatosan, darabonként vette volna ki őket, most azonban nem volt idő efféle pepecselésre. A választás olyan könyörtelen volt, amilyen egyszerű: vagy folyamatosan, megállás nélkül tevékenykedik, vagy pedig abbahagyja, és óhatatlanul gondolkodni kezd: mit jelentsen ez az egész. Az utóbbi lehetőség azonban olyan elborzasztó, hogy tán bele is halna félelmébe.
– Eddie! – kiáltotta odalentről Myra. – Mit csinááálsz?
Eddie éppen a Sucretsnek álcázott nyugtatós dobozt vágta be a szatyorba. A gyógyszeres szekrényke jóformán kiürült, csak Myra Midol tablettái és egy majdnem üres üveg égési sebek kezelésére hivatott Blistex maradt benne. Eddie pillanatnyi megfontolás után az utóbbit is a szatyorba hányta. Már-már behúzta a cipzárt, aztán, némi lelki tusa után, bedobta a menstruációs görcsök elleni szert is. Legföljebb Myra majd beszerez egy újabb dobozzal.
– Eddie! – hallatszott immár a lépcsőfordulóról.
Eddie összehúzta a cipzárat, aztán vállával kilökte a fürdőszobaajtót. Alacsony emberke volt, félénk nyusziké-pú. Korán kopaszodott; maradék haja fénytelen, mákos telepekben nőtt. A táska súlya látnivalóan lehúzta a fél oldalát.
Az emeletre riasztóan terebélyes asszony caplatott fel. A lépcsőfokok felháborodva nyikorogtak alatta.
– Mondd, mit csináááálsz?
Eddie nem szorult lélekbúvárra: tudta anélkül is, hogy bizonyos értelemben az anyját vette feleségül. Öt éve, amikor összeházasodtak, Myra Kaspbrak még csak nagydarab volt, mára azonban valóságos óriásasszonnyá dagadt; Eddie néha arra gondolt, hogy tudatalattija már akkor előrevetítette ennek lehetőségét. Isten a tudója: a mamája is félelmetes méretekkel büszkélkedhetett. Most pedig, ahogy felért az emeletre, Myra valahogyan még hatalmasabbnak tűnt. Fehér hálóinge bukóhullámként domborodott ki mellén és csípőjén. Festetlen arca fehéren fénylett, és őszinte ijedelemről tanúskodott.
– El kell utaznom egy időre – jelentette be Eddie.
– Hogyhogy el kell utaznod? Mi volt ez a telefon?
– Semmi – mondta Eddie, azzal máris nekiiramodott a folyosón a nagy beépített szekrény felé, letette a szatyrot, kinyitotta a szekrény harmonikaajtaját, félresöpörte a benn lógó fél tucat teljesen egyforma fekete öltönyt, amelyek viharfelhőként ríttak ki a többi, színesebb ruha közül. Eddie mindig fekete öltönyben járt dolgozni. Lehajolt, és miközben orrát megcsapta a molyirtó és a gyapjú szaga, előhúzta a szekrény mélyéből az egyik bőröndöt, majd ruhákat kezdett belehajigálni.
Myra árnyéka beborította alakját.
– Mit jelentsen ez, Eddie? Hová mégy? Azonnal mondd meg!
– Nem mondhatom meg.
Myra csak állt, és figyelte a férjét; töprengett, mit is kellene most mondania vagy tennie. Átvillant a fején, hogy egyszerűen belöki a szekrénybe, és az ajtónak veti a hátát, amíg Eddie ki nem józanodik, de erre a lépésre nem tudta rászánni magát, noha simán megtehette volna: nyolc centivel volt magasabb Eddie-nél, és vagy ötven kilóval súlyosabb. És mégis tanácstalan volt, mert egyszerűen nem ismert a férjére. Akkor sem döbbenhetett volna meg jobban, ha bemegy a tévészobába, és azt látja, hogy új, nagy képernyős készülékük fenn lebeg a mennyezet alatt.
– Nem mehetsz sehová – mondta gépiesen. – Megígérted, hogy megszerzed nekem Al Pacino autogramját. – Maga is tudta, milyen képtelenséget beszél, de ebben a helyzetben a képtelenség is jobb volt a semminél.
– Meg fogod kapni – mondta Eddie. – Csak most neked kell vezetned.
A szegény asszony kábult agyában lüktető rettegés újabb elemmel bővült. Aprót sikoltva hebegte: – Az lehetetlen... én még soha az életben...
– Pedig meg kell tenned – jelentette ki Eddie, immár a cipők között kutakodva. – Ugyanis nincs más.
– Az összes egyenruhámat kihíztam! Nem tudom összegombolni a mellemen!
– Kérd meg Delorest, hogy engedje ki az egyiket – mondta Eddie könyörtelenül, miközben két pár cipőt hátralökött, s egy harmadikat egy üres cipősdobozba gyömöszölt. Igazán rendes fekete cipő volt, még jó ideig kitarthat, csak a munkához tűnt már kissé elnyűttnek. Ha az ember abból él, hogy gazdag ügyfeleket fuvaroz New York-szerte, akik közül sokan nemcsak gazdagok, hanem híresek is – nos, akkor tetőtől talpig tipp-toppnak kell lennie, s ez a cipő már aligha nevezhető tipp-toppnak. Oda viszont, ahová most megy, és ahhoz, amit ott majd tennie kell, éppen megfelel. Talán majd Richie Tozier...
Ebben a pillanatban elsötétült előtte a világ, a torka összeszorult. Rémülten eszmélt rá, hogy hiába csomagolta össze az egész kurva házi patikáját, ha a legfontosabbat – az asztma elleni sprayt otthagyta a földszinten, a hifitorony tetején.
Rácsapta a tetői a bőröndre, és bekattintotta a zárat, majd Myrára sandított, aki a folyosón állt, és úgy szorította kezét vastag, rövid nyakára, mintha kettőjük közül ő szenvedne asztmában. Riadt, feldúlt, értetlen arccal meredt Eddie-re, aki talán még meg is sajnálta volna, ha nincs elfoglalva azzal, hogy a maga életéért rettegjen.
– Mi történt, Eddie? Ki telefonált? Bajban vagy? Úgyis érzem, mondd csak meg! Mi történt?
Eddie feléje indult, egyik kezében a szatyor, a másikban a bőrönd; most, hogy a súly jobban eloszlott, ki tudta húzni magát. Myra elébe ugrott, hogy elállja a lépcsőt; Eddie azt hitte, le sem engedi. De amikor arca kis híján beleütközött az útakadályként eléje domborodó puha kebelbe, az asszony remegve félrehúzódott. Ám ahogy Eddie, aki egyetlen pillanatra sem lassított, elviharzott mellette, az asszony elsírta magát kétségbeesésében.
– Én nem bírok vezetni, ha Al Pacino ül a kocsiban! – jajveszékelt. – Neki fogok menni egy stoptáblának! Jaj, Eddie, annyira félek!
Eddie ránézett a lépcső melletti asztalon álló, Seth Thomas tervezte órára. Húsz perccel múlt kilenc. A konzervhangú tisztviselő a Deltától megmondta, hogy az utolsó, Maine-be tartó járatot már lekéste; az nyolc huszonötkor szállt fel a La Guardiáról. Ekkor az Amtrakkal próbálkozott, és megtudta, hogy van egy éjszakai vonat Bostonba: fél tizenkettőkor indul a Penn pályaudvarról, és a bostoni Déli pályaudvarig közlekedik; onnan taxival eljuthat a Cape Cod Limousine Arlington utcai irodájába. A Cape Cod és Eddie vállalata, a Royal Crest az évek során kölcsönösen előnyös, baráti együttműködést alakított ki. Gyorsan feltárcsázta Bostonban Butch Carringtont, és megbeszélte vele, hogyan juthat Bostonból tovább északra; Butch megígérte, hogy egy Cadillac limuzin várja majd feltöltött tankkal, indulásra készen. Így még elegánsan is utazhat, és ezúttal nem terpeszkedik a hátsó ülésen holmi nagyképű, akadékoskodó ügyfél, aki hatalmas szivarjával az egész kocsit telebüdösíti, és arra kéri Eddie-t, segítse hozzá egy ügyes macához vágy néhány gramm kokainhoz, esetleg mindkettőhöz.
Szó, ami szó, tényleg elegánsan fogok bevonulni, gondolta. Ennél elegánsabb már csak az lenne, ha hullaszállítón érkeznék. Csak ne izgulj, Eddie – visszafelé alighanem már azon jössz. Mármint ha marad belőled annyi, hogy érdemes legyen beletenni.
– Eddie...!
Kilenc húsz. Még bőven jut idő, hogy szép szelíden megnyugtassa Myrát. És mégis, mennyivel jobban örült volna, ha ma van az asszony heti whistpartija, s ő szépen kisétálhatna, éppen csak egy cédulát hagyva hátra a hűtőszekrény ajtajának egyik mágnese alatt (mindig ide dugta az üzeneteit, mert így biztos lehetett benne, hogy Myra rábukkan). Persze az sem lett volna jó érzés, ha ilyen sunyin lép meg – de így még sokkal rosszabb; olyan, mintha újra el kellene hagynia az otthonát, és ez már korábban is olyannyira nehezére esett, hogy háromszor is nekifutott.
Az embernek ott az otthona, ahová a szíve húzza, suhant át Eddie fején a gondolat. Én legalábbis ebben hiszek. Ahogy az öreg Bobby Frost mondta: az az otthon, ahol, ha megjelensz, be kell hogy fogadjanak. Csak az a baj, hogy ha egyszer ott vagy, többé nem akarnak elengedni.
Megállt a lépcsőn; a lendület átmenetileg lankadt, annyira eluralkodott rajta a félelem. A levegő sípolva járt ki-be túfoknyi réssé szűkült torkán. Aztán zokogó feleségére pillantott, és azt mondta: – Gyere le, közben elmondok annyit, amennyit lehet.
A két táskát – az egyikben a ruhái, a másikban a gyógyszerei – leállította az előszobaajtó mellé, s ekkor még valami eszébe jutott; pontosabban, sok éve halott anyjának sűrűn megszólaló szelleme juttatta eszébe.
Nagyon jól tudod, Eddie, hogy ha beázik a cipőd, mindig megfázol. Te más vagy, mint a többiek, nagyon rozoga a szervezeted, vigyáznod kell magadra. Ne felejts el kalucsnit húzni, ha esik.
Márpedig Derryben sokat esik.
Eddie kinyitotta az előszobaszekrényt, leakasztotta a kampóról a takarosan plasztikzsákba burkolt sárcipőt, és azt is a bőröndbe rakta.
Ezt már szeretem, Eddie.
Myra meg ő éppen a tévét nézték, amikor becsapott a villám. Eddie most bement a tévészobába, és lenyomta a Freskóvízió tévékészülék halkító gombját; a képernyő akkora volt, hogy Freeman McNeil, a politikaiháttér-magyarázó úgy festett rajta, mint egy vasárnap délutáni látogató Brobdingnagból. Aztán felvette a telefonkagylót, és taxit rendelt. A diszpécser azt mondta, körülbelül negyedórát várni kell a kocsira; Eddie megnyugtatta, hogy ennyit kibír.
Miután letette a kagylót, odament méregdrága Sony kompakt lemezjátszójukhoz, és leemelte tetejéről az asztma-sprayt. Ezerötszáz dollárt adtam ki a legújabb típusú hangosító berendezésre, nehogy Myra egyetlen értékes hangjegyet is elmulasszon a Barry Manilow-lemezeiből meg az Örökzöld Slágerek-sorozatából – gondolta, aztán heveny lelkifurdalást érzett; tudta jól, hogy most igazságtalan Myrával. Az asszony éppoly boldog lett volna az ócska, karcos lemezeivel, mint az új, percenként 45-ös fordulatszámú lézerdiszkekkel, továbbá szíves-örömest ott maradt volna kis, négyszobás queensi házukban, amíg mindketten megöregszenek és megőszülnek (bár az igazat megvallva y Eddie megmaradt haja már most is szürkébe játszott). Ő akarta megvenni a fényűző berendezést, mégpedig ugyanazért, amiért ezt a Long Island-i alacsony terméskőházat is megvette, holott úgy gurultak benne ide-oda, mint a konzervdobozban az utolsó két borsószem: mert megtehette, és mert ezzel is elcsitíthatta anyja halk, riadt, nemegyszer kissé kusza, de mindenkor engesztelhetetlen hangját; szavak nélkül is tudtára adhatta, hogy Nézz csak körül, mama! Ez itt mind az én művem – én hoztam össze! Most ugye elhallgatsz, legalábbis egy időre?!
Eddie a szájába dugta a szórófejes tartályt, mint aki öngyilkosságra készül. Émelyítő medvecukor ízű felhő gördült le perzselőn a torkán; Eddie mélyeket lélegzett, s úgy érezte, mintha már-már eldugaszolódott légzőcsatornák tisztulnának ki benne. Mellében is alábbhagyott a szorítás, és ekkor egyszer csak szellemhangok szólaltak meg a fejében.
Talán nem kapta meg a levelemet?
De igen, Mrs. Kaspbrak, megkaptam, csakhogy...
Nahát, amennyiben nem tud olvasni a tanár úr, majd megismétlem élőszóban. A füle jó?
De Mrs. Kaspbrak...
Ennek örülök. Szóval nyissa ki a fülét. Kezdhetjük? Az én Eddie-m nem vehet részt a tornaórákon. Ismétlem: NEM tornázhat. Eddie szervezete roppant érzékeny, és ha szalad vagy még inkább ugrik...
Mrs. Kaspbrak, az irodámban ott van Eddie utolsó orvosi vizsgálatának az eredménye; ebben az államban ez kötelező. Az áll benne, hogy Eddie korához képest ugyan kissé alacsony, de egyebekben makkegészséges. A biztonság kedvéért a háziorvosukat is felhívtam, és ő megerősítette, hogy...
Úgy érti a tanár úr, hogy kóros hazudozó vagyok? Erről van szó? Hát tessék, nézze meg ezt a fiút, ahogy itt áll mellettem! Hallja, ahogy lélegzik? HALLJA?
Anyu... kérlek szépen... semmi bajom...
Eddie, ennél valamivel több eszed lehetne. Különben is, micsoda dolog belekotyogni a felnőttek beszédébe?
Hallom, Mrs. Kaspbrak, de...
Szóval hallja. Nagyszerű. Már azt hittem, mégis van valami a fülével. Nem úgy hallatszik, mint egy teherautó hegymenetben? És ha ez nem asztma, akkor...
De anyuka, én...
Csend legyen, Eddie, megmondtam, hogy ne szakíts félbe. Ha ez nem asztma, akkor én Erzsébet királynő vagyok, tanár úr!
Mrs. Kaspbrak, higgye el, hogy Eddie általában remekül érzi magát a tornaórán, élvezi, amit csinál, és kutya baja tőle. Szeret sportolni, és egészen jól fut. Beszélgetésünk során ár. Baynes „pszichoszomatikus jelenségről” beszélt. Nem gondolkodott még el rajta, hogy esetleg...
...hogy esetleg a fiam nem épelméjű? Erre célozgat itt? AZT MERI ÁLLÍTANI, HOGY AZ ÉN FIAM HIBBANT?
Dehogyis, csak...
Az én fiam szervezete rendkívül érzékeny.
Mrs. Kaspbrak...
Rendkívül érzékeny.
Mrs. Kaspbrak, dr. Baynes megerősítette, hogy az égvilágon semmilyen...
...fizikai fogyatékosságot nem talált – fejezte be Eddie. Hosszú évek óta most merült fel benne a megalázó párbeszéd emléke: az anyja, ahogy ott áll és kiabál Black tanár úrral, a derryi általános iskola tornatermében, miközben ő elfúló lélegzettel lapít mellette, a srácok pedig az egyik kosár köré csoportosulva figyelik a fejleményeket. Azt is tudta, hogy a Mike Hanlonnal folytatott beszélgetés egyéb emlékeket is előhív majd tudatából. Már szinte érezte is, ahogy a többi, éppily sötét vagy még sötétebb emlék ott tolong és lökdösődik, mint kiárusításra váró mohó vásárlók az áruház bejáratánál. Nemsokára nyílik az ajtó, a torlódás megszűnik, és a hívatlan látogatók szabadon áradhatnak. De vajon milyen árut kínálnak nekik? Az ő ép elméjét? Meglehet. Végkiárusítás, minden hibás áru fél áron kapható – fogja és vigye!
– Nincs semmilyen fizikai fogyatékossága – ismételte, majd mélyet, reszketeget sóhajtott, és zsebre vágta az asztmasprayt.
– Eddie... – szólalt meg Myra. – Nagyon szépen kérlek, mondd meg, mi ez az egész!
Kerek, pirospozsgás arcára fényes barázdákat szántottak a könnyek. Szüntelen a kezét tördelte – mintha két szőrtelen, rózsaszín állatka játszadozna egymással. Egy ízben, röviddel azelőtt, hogy elvette feleségül, Eddie kapott tőle egy fényképet, amelyet aztán odaállított hatvannégy évesen szívszélhűdésben elhunyt anyja képe mellé. Halála előtt Eddie anyja túllépte a kétszáz kilót – egészen pontosan kétszázhármat nyomott, és látványnak is lélegzetelállító volt – melle, hasa, feneke egybefolyt, és a hatalmas hústömb fölött ott ült a püffedt, tésztás arc, azzal az örökös izgatott, feldúlt kifejezéssel. Ám az a kép, amely mellé akkor a Myráé került, még 1944-ben készült, két évvel Eddie születése előtt (Nagyon beteges kisbaba voltál, suttogta most fülébe az anyai szellemhang. Nemegyszer már le is mondtunk rólad...). 1944-ben az anyja viszonylag törékeny, kilencvenkilós asszonyka volt.
Eddie úgy érezte: a két kép egymás mellé helyezése afféle utolsó, kétségbeesett kitörési kísérlet volt; így akarta elejét venni a pszichológiai vérfertőzésnek.
Ahogy egyik képről a másikra nézett, megállapította: akár nővérek is lehetnének, olyan erős a hasonlóság.
Eddie csak nézte-nézte a két kísértetiesen egyforma képet, és megfogadta magának: dehogy vetemedik ilyen őrültségre. Tudta, hogy a kollégák már vicceket faragnak Ms. Stanról és élete Panjáról, de igazából fogalmuk sem lehetett, miről szól a történet. A viccekkel és a gúnyos megjegyzésekkel még csak megbékélt volna – de vajon valóban el akarja-e játszani a bohócot ebben a freudi cirkuszban? Dehogyis – még csak az hiányzik! Igenis szakítani fog Myrával. Ejteni fogja, persze szép szelíden, kedvesen, hiszen Myra igazán aranyszívű teremtés, és még kevesebb tapasztalata van a férfiakkal, mint Eddie-nek a nők körül. És ha aztán Myra végre kivitorlázik az életéből, talán beiratkozhat arra a tenisztanfolyamra, amelyről oly régóta álmodozik
(Eddie általában remekül érzi magát a tornaórákon, élvezi, amit csinál)
vagy jó pénzért beléphet abba a biliárdklubba, amit a U. N. Plaza Hotelben hirdetnek
(Eddie szeret sportolni)
vagy itt van az a kondicionálóterem, amely éppen most nyílt meg a Harmadik sugárúton, a garázzsal szemben...
(Eddie egész jól fut, igen, amikor az édesanyja nem látja, egész gyorsan tud futni, mert senki sem emlékezteti rá, hogy neki nagyon érzékeny szervezete van, és én látom az arcán, Mrs. Kaspbrak, hogy mármost, kilencéves fejjel is pontosan tudja, hogy azzal tenné magának a legjobbat, ha szélsebesen elrohanna abba az irányba, ahová a mamája nem követheti, engedje hát, Mrs. Kaspbrak, hadd fusson szegényke).
Aztán végül mégiscsak feleségül vette Myrát; a megszokás erősebbnek bizonyult. Meglett újra az otthona, ahol nemcsak befogadják, de láncra is verik. Persze le tudta volna győzni anyja szellemét; nem ment volna könnyen, de érezte, hogy meg tudná tenni, ha csak ennyiről volna szó. De amikor a mérleg egyik serpenyőjébe a függetlensége került, a másikat lenyomta Myra személyisége. Myra őrölte fel a gondoskodásával, verte bilincsbe az aggódásával, zárta rá a cellaajtót a szívjóságával. Akárcsak az anyja, végül Myra is végzetes módon átlátott Eddie jellemén: Eddie-t éppen az a tudat gyengítette el, hogy valójában talán nem is olyan gyenge. Homályosan sejtette, hogy tudna ő bátor is lenni; és éppen e homályos gyanú elől keresett védelmet.
Esős időben Myra mindig kivette a szekrényben lógó plasztikzacskóból a sárcipőjét, és kikészítette a bejárati ajtó melletti ruhafogas alá. Reggel a száraz pirítós mellett egy tálban ott várta egy fogás, amely első látásra gyerekeknek való, előre édesített, sok színben pompázó müzliféleségnek túnt, de valójában a lehető legbőségesebb vitamin választékból állt (a készítmények java most ott zörgött Eddie gyógyszeres szatyrában). Myra, akárcsak a mama, átlátott a szitán, Ρ Eddie-nek nem volt esélye vele szemben. Még ifjú legényemberként háromszor költözött el az anyjától, és háromszor kullogott vissza hozzá. Végül, négy évvel azután, hogy az anyja holtan esett össze a queensi lakása előszobafolyosóján, hatalmas testével úgy eltorlaszolva az ajtót, hogy a mentősöknek a hátsó lépcső és a konyha közötti ajtót kellett betörniük (őket egyébként a lenti lakók hívták ki, amikor meghallották Mrs. Kaspbrak testének robajló puffanását), Eddie negyedszer és utoljára is hazaköltözött. Akkor legalábbis azt képzelte, hogy utoljára; ahogy a nóta mondja: Otthon, otthon, édes otthon, újra itt vagyok, és Myra, a kövér koca már elém totyog! Kocának Myra valóban koca volt, de jámbor, ártalmatlan jószág, és Eddie valóban szerette is; ám menekülésre amúgy sem lett volna módja. Nincs kígyó, amelynek oly végzetes, bűvölő tekintete volna, mint egy nónek, aki átlát a férfin – s Myra éppilyen kígyótekintettel vonzotta magához.
Ismét itthon, immár örökre, gondolta akkor.
De meglehet, hogy tévedtem, gondolta most. Talán nem ez az otthonom, és soha nem is volt – az igazi otthonom az, ahová ma este indulok. Az otthon az a hely, ahol az embernek végre szembe kell néznie azzal a valamivel a sötétben.
Tehetetlenségében megborzongott, mintha kalucsni nélkül lenne az utcán, és épp kitörne rajta a szörnyű nátha.
– Eddie, nagyon kérlek...!
Myra újból sírni kezdett. Nála is a sírás volt a védekezés végső eszköze, akárcsak az anyjánál; az a szelíd fegyver, amely megbénítja a férfit, s a jóságot, a szeretetet végzetes gyengeséggé változtatja – megannyi repedéssé a férfi páncélján.
Nem mintha Eddie páncélja valaha is ellenálló lett volna; ő egészen más divat szerint öltözködött.
Az anyja nem annyira védekezett, mint inkább támadott a könnyekkel; Myra ritkán élt velük ilyen cinikus módon, de Eddie látta, hogy akár cinizmusból, akár nem, ezúttal az asszony is támad, méghozzá sikeresen.
Nem, valóban nem hagyhatja el. És milyen könnyű is elképzelni a magányos utazást a Boston felé száguldó vonaton, a sötét tájat, a feje fölé rakott bőröndöt és a lába közé szorított gyógyszeres szatyrot, no meg a torkán romlott Vicks szirupként felkúszó rettegést. Milyen könnyű lenne hagyni, hogy Myra felvigye az emeletre, és aszpirinnal meg alkoholos ledörzsöléssel valljon neki szerelmet, majd ágyba fektesse, ahol a szerelem esetleg szokványosabb formában is megnyilvánulhat. De ha egyszer megígérte...
– Hallgass ide, Myra – mondta a tőle telhető legszárazabb, legtárgyilagosabb hangon.
Myra ránézett; könnyes szemében pőrén ült a rémület.
Eddie elhatározta, hogy megpróbál viszonylag épkézláb magyarázatot adni; beszámol Mike Hanlon telefonhívásáról, amelyből kiderült, hogy újra kezdődött az egész, és a többiek is minden bizonnyal odamennek.
De aztán a száján sokkal józanabb gondolatok öltöttek formát.
– Holnap reggel első dolgod legyen, hogy bemégy az irodába. Keresd meg Philt, és mondd meg neki, hogy el kellett utaznom, és te vezeted helyettem Pacino kocsiját...
– De mikor képtelen vagyok rá, Eddie! – siránkozott az asszony. – Egy ilyen nagy sztárt! Ha eltévedek, kiabálni fog velem, ez holtbiztos, az ilyenek mindig kiabálnak, ha a vezető eltéved, én pedig... én meg bőgni fogok... és a végén baleset lesz belőle, igenis, baleset... Ó, Eddie, muszáj itthon maradnod...
– Az isten szerelmére, hallgass már!
Myra megbántva hőkölt vissza, Eddie pedig, bár keze már ott volt a sprayn, inkább lemondott a használatáról; az asszony a gyengeség jeleként értékelné, és azonnal ellene fordítaná. Édes Istenem, ha hallasz engem, kérlek, higgyél nekem: nem akarom én bántani Myrát, dehogy akarok neki fájdalmat okozni, de ha egyszer megígértem! Mindnyájan a szavunkat adtuk, vérszerződést kötöttünk, muszáj megtennem, segíts hát, Istenem...
– Nem bírom, Eddie, ha ordítasz velem – suttogta az asszony.
– Én is utálom érte magam, de hiába, ha egyszer muszáj Ι mondta Eddie, és Myra halkan feljajdult. Na tessék, Eddie, sikerült ismét megbántanod. Miért nem pofozod inkább körbe a szobán? Az még mindig kedvesebb lenne, és mindenesetre gyorsabb.
Hirtelen – valószínűleg a körbepofozás ötletének hatására – Henry Bowers képét látta maga előtt. Hosszú évek óta most gondolt rá először, és ettől bizony csöppet sem lett nyugodtabb a lelke.
Néhány pillanatra lehunyta a szemét, majd azt mondta: – Nem fogsz eltévedni, és kiabálni se fognak veled. Mr. Pacino nagyon kedves, nagyon tapintatos ember. – Soha életében nem fuvarozta még Pacinót, de azzal vigasztalódott, hogy a nagy számok törvénye szentesíti ezt a hazugságot, A néphit szerint a legtöbb híres ember ocsmány fráter, de Eddie elég sokukat fuvarozta már ahhoz, hogy tudja: ez az ítélet általában nem állja meg a helyét.
No, persze, kivétel erősíti a szabályt – és az effajta kivételek többnyire valóban tenyérbemászóan ocsmányak voltak. Titkon hó imát rebegett, hogy Pacino személyében Myra ne ilyen kivétellel találja magát szemközt.
– Komolyan mondod? – suttogta Myra félénken.
– Hát persze. Ezt mindenki tudja.
– És te honnan tudod?
– Demetrios, amikor még a Manhattan Limousine-nál dolgozott, többször is vitte – vágta rá Eddie gondolkodás nélkül. – Azt mondta, Mr. Pacino mindig legalább ötven dollár borravalót ad.
– Én azt se bánnám, ha ötven centet adna, csak ne ordítson velem.
– Myra, hidd el, pofonegyszerű az egész. Három dolgod lesz. Először felveszed este hétkor a Saint Regisben, és elviszed az ABC székházába, ahol videóra veszik az izé... hajói tudom, valami Amerikai bölény című színdarabnak az utolsó felvonását; Mr. Pacino játssza benne a főszerepet. Kettő: tizenegy körül visszaviszed a Saint Re gisbe. Három: beadod a kocsit a garázsba, és aláírod a munkalapot.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. Fejen állva is meg tudod csinálni, Marty. Myra általában kuncogással nyugtázta ezt a becenevet, de most csak bámult, fájdalmas, gyermeki komolysággal. – És mi van, ha nem akar visszamenni a szállodába, hanem vacsorázni szeretne valahol? Vagy inna egyet? Vagy elmenne táncolni?
– Nem hiszem, hogy erre sor kerülne, de ha mégis, akkor szépen elviszed. És ha úgy látod, át akarja mulatni az egész éjszakát, éjfél után beszólhatsz Phil Thomasnak a rádiótelefonon. Addigra már lesz szabad sofőrje, aki felváltson. Ha már most volna egy szabad sofőröm, eszembe se jutna, hogy rád hárítsam a melót, de két ember lebetegedett, Demetrios üdül, a többieknek pedig minden percük be van osztva. Ne félj, Marty, legkésőbb egykor bebújhatsz az ágyikódba – egy perccel sem fog tovább tartani, erre akár meg is esküszöm, itt a kezem, nem disznóláb.
Myra nem díjazta a humort.
Eddie megköszörülte torkát, s térdére könyökölve előrehajolt. A mama szellemhangja azon nyomban megszólalt: Ne ülj így, Eddie, árt a gerincednek, és a tüdőt is összeszorítja. Tudod, milyen érzékeny a tüdőd.
Eddie, jóformán öntudatlanul, kihúzta magát.
– De ez legyen az utolsó alkalom – mondta sírósan Myra. – Olyan tehén lett belőlem az elmúlt két évben, és az egyenruháim is pocsékul állnak.
– Csak most az egyszer és soha többé, ígérem.
– Ki az, aki felhívott, Eddie?
Mintegy végszóra fénysugár futott át a falon, s megszólalt a duda is: a taxi bekanyarodott a kocsifelhajtóra. Eddie Megkönnyebbülten fellélegzett. A rendelkezésükre álló negyedórát sikerült Pacinóval kitölteni, ahelyett hogy Derry, MikeHanlon meg Henry Bowers került volna szóba-tiszta haszon, mindkettőjük szempontjából. Eddie se szóban, se gondolatban nem kívánt velük foglalkozni, amíg csak rá nem kényszerül.
– Megjött a taxi – mondta, és felállt.
Myra is felpattant, olyan hirtelen, hogy megbotlott a hálóinge szegélyében, és előrebukott. Eddie elkapta ugyan, de egy-két pillanatig nem lehetett tudni, sikerül-e megállítania az övénél jóval súlyosabb test zuhanása^.
Ráadásul Myra újra elpityeredett.
– Meg kell mondanod, Eddie!
– Nem lehet. És most már idő sincs rá.
– Eddig soha nem voltak titkaid előttem – nyöszörögte az asszony.
– Most sincsenek. Igazából nem is emlékszem az egészre. Később talán majd eszembe jut... Egyébként – szóval egy régi barátom telefonált, aki...
Eddie ismét elindult az előszoba felé; Myra követte.
– Bele fogsz betegedni – mondta elkeseredve. – Majd meglátod. Kérlek, Eddie, hadd menjek veled; akkor lesz, aki a gondod viseli. Pacino majd hívat egy taxit, nem fog belehalni. Na, mit szólsz hozzá? Ugye jó ötlet? – Lázasan vibráló hangja már rikácsolt, és Eddie iszonyodva látta, hogy egyre jobban hasonlít az anyjához; ráadásul olyan, amilyen az a halála előtt, az utolsó hónapokban volt: öreg, kövér, eszelős. – Megmasszírozom a hátad, és odafigyelek, hogy bevedd a tablettáidat... Segíteni fogok... Ha nem akarod, meg sem szólalok, de te mindent elmondhatsz nekem... Eddie... Kérlek, ne menj el! Ó, Eddie, kérlek, könyörgök!
Eddie már az ajtó felé igyekezett, leszegett fejjel, vak, bizonytalan léptekkel, mintha tomboló szélviharral viaskodnék. Már megint sípolva szedte a levegőt. Amikor felragadta a két táskát, úgy érezte, mintha egyenként fél mázsát nyomnának. Myra rátapasztotta párnás, rózsaszín kezét, simogatta, tapogatta, húzta, de tehetetlen vágyában nem volt igazi erő; az aggódás édes könnyeivel akarta megkísérteni és maradásra bírni.
Végül még valóban itt ragadok!, gondolta kétségbeesve. Az asztmája gyerekkora óta nem vette így elő. A kilincset kereste, de az mintha egyre távolodott volna, belefúródva a világűr sötétjébe.
– Ha itt maradsz, kávékrémes túrótortát sütök – hadarta az asszony. – Kukoricát is pattogtatunk... Ebédre pulyka lesz, úgy, ahogy szereted... Ha akarod, már a reggelihez elkészítem... most mindjárt nekilátok... Aprólék is lesz, mártással... Eddie, jaj, úgy félek, annyira megijesztettél!
A gallérjánál fogva ráncigálta vissza, mint egy nagydarab zsaru, aki éppen elkap egy szökni készülő gyanús fickót. Eddie, egyre fogyatkozó erejét összeszedve, még tett néhány lépést – és amikor érezte, hogy kitartása és ellenálló képessége végképp cserbenhagyja, az asszony szorítása egyszer csak elernyedt.
Éppen csak egy utolsót jajdult még.
Eddie ujjai a kilincsgomb köré fonódtak – ó, mily jótékonyan hűvös volt az érintése! Az ajtót kitárva megpillantotta a kockás taxit, mintegy a józan ész birodalmának követeként. Tiszta éjszaka volt; a csillagok szikráztak a magasban.
Lihegve, levegő után kapkodva fordult vissza Myrához. – Nem jókedvemből csinálom, ezt meg kell értened – mondta. – Ha volna választásom, dehogy mennék el. Értsd meg, Marty... Elmegyek, de visszajövök.
Csak ne tűntek volna oly hazugnak ezek az utolsó szavak...
– Mikor?
– Egy hét.., legföljebb tíz nap múlva. Annál semmiképpen sem később.
– Egy teljes hét? – sikoltott fel Myra, s úgy kapott a melléhez, mint egy rossz operaelőadáson a díva. – Egy hét? Vagy tíz nap? Eddie, kérlek, könyörgök...
– Elég legyen, Marty. Hagyd abba végre, jó?
Csodák csodája az asszony valóban elhallgatott, és csak nézett rá nedves, gyulladt szemmel, amelyben nem tükröződött harag, csupán rettegés: féltette Eddie-t, s csak úgy mellékesen, önmagát is. És ismeretségük óta Eddie most első ízben érezte úgy, hogy valóban szereti ezt az asszonyt és megbízhat benne. Talán ez a felismerés szervesen hozzátartozik a búcsúhoz? Igen – sőt a „talán”-t akár ki is iktathatja. Ez az igazság. Máris úgy érezte magát, mint aki a rossz végéről néz a teleszkópba.
De az is lehet, hogy ez így van rendjén. Talán éppen most kellett rádöbbennie, hogy ezt az asszonyt érdemes szeretni, még akkor is, ha olyan, mint az anyja volt fiatalabb korában, még akkor is, ha karamelles kekszet majszolva nézi az ágyból a Hardcastle és McCormick-ot vagy a Sólyomfészket, és mindig az ő térfelére morzsázik; még akkor is, ha nem ő találta fel a spanyolviaszt, és férje gyógyszerei között csak azért igazodik el olyan biztos kézzel, mert a sajátjait a hűtőszekrényben tartja.
Vagy nem is erről van szó?
Csak nem? Lehetséges-e, hogy...
Az előbbi szempontok már mind megfordultak a fejében korábban is így vagy úgy, sajátosan egymásba fonódó fiúi, szeretői és férji életének egyik vagy másik időszakában. Most azonban, amikor minden valószínűség szerint utoljára hagyja maga mögött otthonát, újabb lehetőség ötlött fel benne, s az álmélkodó döbbenet úgy súrolta végig bőrét, mint valami hatalmas madár szárnya.
Lehetséges-e, hogy Myra még nála is jobban retteg?
Lehetséges, hogy már az anyja is ugyanígy volt vele?
Újabb derryi emlék röppent fel tudata mélyéről, mint baljósan sistergő rakéta. A belvárosban, a Városközpont utcában volt egy cipőbolt: a Varázstopánka. Egyszer-nem lehetett több öt-hat évesnél – elvitte oda a mamája, és azt mondta, viselkedjen jól és üljön szép csendben, amíg ő kiválaszt magának egy fehér körömcipőt valami esküvőre. Eddie jól viselkedett és szép csendben ült, mialatt anyja Mr. Gardenerrel, az egyik eladóval tárgyalt, de hiába, mégiscsak ötéves volt (esetleg hat), és miután a mamája már a harmadik pár fehér cipőt is visszaküldte, elunta magát, így aztán átsétált a bolt túlsó végébe, mert ott felfedezett valami érdekeset. Először csak valami felfordított nagy faládának hitte, majd közelebb lépve úgy gondolta: inkább íróasztal lehet. De ilyen fura, keskeny íróasztalt még soha életében nem látott! Fényesre csiszolt fából készült, és mindenféle kriksz-kraksz berakások és vésett izék voltak rajta. Az is érdekes volt, hogy három lépcsőn lehetett felmászni rá; Eddie még soha nem látott lépcsős íróasztalt. Egészen közelről felfedezte, hogy a titokzatos alkotmány alján valamilyen bemélyedés van, az egyik oldalán egy gomb, a tetején pedig – ez látszott a legizgalmasabbnak – egy olyan bigyó, mint a tévéből jól ismert Video kapitány űrteleszkópja.
Eddie megkerülte a fura bútordarabot, és a másik oldalán táblát pillantott meg. Eszerint mégis betölthette már hatodik évét, mert el tudta olvasni, szavanként motyogva:

KÉNYELMES A CIPŐJE?
NEM ÁRT, HA ELLENŐRZI!

Eddie visszasurrant az innenső oldalra, s a három lépcsőn felkapaszkodott a kis emelvényre, majd bedugta lábát a méretellenőrző szerkezet alján lévő mélyedésbe. Fogalma sem volt róla, mennyire kényelmes a cipője, de égett a vágytól, hogy ellenőrizze. Beillesztette arcát a gumi védőmaszkba, és lenyomta a gombot, aztán rögtön felhördült a meglepetéstől, mert látómezejét zöld fény öntötte el, és egy zöld füstöt okádó cipőben ott lebegett egy valódi láb! Megmozgatta a lábujjait, és a zöld lábujjak visszaintegettek – szóval jól sejtette, valóban a saját lábát látja! És most eszmélt rá, hogy nemcsak a lábujjai jelennek meg előtte, hanem a csontok is – a tulajdon lábában lévő csontok! Rácsúsztatta lába nagyujját a második ujjra (mintha alattomban valamilyen füllentés következményeit akarná elhárítani), és a teleszkópban kirajzolódó hátborzongató csontok sejtelmes zöldben villódzó X alakba rendeződtek. Látta, ahogy...
Ekkor az anyja velőtrázó, hosszú és egyre metszőbb sikolyt hallatott, amely elszabadult késpengeként, vészharangként avagy a végítélet harsonájaként hasított a cipőbolt csendjébe. Eddie ijedten, kapkodva rántotta ki fejét a nézőkéből, és meglátta a mamáját, amint amúgy harisnyásan viharzik felé az üzleten át; szoknyája úgy úszott mögötte, mintha a szél fújná. Útközben fellökött egy széket, s az a lábmérceszerűség, amelyik mindig úgy csiklandozta Eddie talpát, végigszánkázott a padlón. A mama keble vadul hullámzott, szája skarlátpiros Ο betűvé csucsorodott a rémülettől. A jelenlévők hüledezve követték útját.
Azonnal gyere le onnan, Eddie!, süvítette. Lefelé! Ezektől a gépektől rákot kap az ember! Eddie! Hallod? Eddiiii-ie...
Eddie úgy hátrált, mintha a szerkezet hirtelen lángba borult volna. Ijedtében megfeledkezett a mögötte lévő kis lépcsőről, sarka lecsúszott a legfelső fokról, és így zuhant lassan lefelé, közben vadul kalimpált a kezével, hogy megőrizze egyensúlyát – persze hiába. És hangozzék bármily képtelenül, de közben valami tébolyult öröm árasztotta el: Le fogok esni! Végre megtudom, milyen érzés, ha leesem és betöröm a fejem! Hurrá, úgy kell nekem! Lehetséges, hogy valóban ez járt az eszében? Vagy csak a felnőtt húzza rá a pillanatnyi helyzet sugallta elképzeléseit gyermeki énjének zavaros feltételezésektől és homályos – a világosságnál már ki is hunyó – sejtelmektől nyüzsgő, valós vagy csak tapogatózó észjárására?
Ha így volt, ha úgy, a kérdés eldöntetlen maradt. Eddie nem esett le: az anyja még idejében odaért, és elkapta. Eddie csak bőgött – de leesnie nem sikerült.
Közben mindenki őket nézte; erre Eddie tisztán emlékezett. Mint ahogy arra is, hogy Mr. Gardener felkapta a lábmérősablont, és ellenőrizte, nem mozdultak-e el rajta a szélességet szabályozó kis csúsztatható bigyók, egy másik eladó pedig helyére állította a felborult széket, s mielőtt felöltötte volna udvariasan semleges eladói ábrázatát, félig derűsen, félig megvetőn legyintett. De mindennél jobban emlékezett anyja nedves arcára, forró, savanyú leheletére, meg a suttogására: – Soha többé eszedbe ne jusson ilyesmi, hallod, soha-soha többé! – Mindig ezt kántálta, hogy kivédje a rontást. Ezt kántálta egy évvel azelőtt is, amikor rájött, hogy a baby-sitter egy fullasztóan meleg nyári napon elvitte Eddie-t a Derry park uszodájába – akkoriban történt ez, amikor még épp lecsengőben volt a kora ötvenes évek gyermekbénulási pánikja. Az anyja kivonszolta a medencéből, és egyre csak azt hajtogatta, hogy soha, soha többé eszébe ne jusson ilyesmi, de igazán soha többé, és a többi gyerek éppúgy bámult rájuk, mint most az eladók és a vevők, és az anyja leheletének akkor is éppilyen savanyú szaga volt.
Ι A mama kivonszolta a Varázstopánkából, de elmenőben még odaharsogta az eladóknak, hogy bíróság elé idézteti őket, ha a gyereknek bármi baja esett. Eddie egész délelőtt hüppögött félelmében, és az asztmája estig kínozta; éjszaka pedig sokáig hánykolódott ébren – azon morfondírozott, mi is lehet tulajdonképpen az a rák, vajon rosszabb-e a gyerekbénulásnál, bele lehet-e halni, és ha igen, mennyi idő alatt, és addig vajon nagyon fájdalmas-e. Azon is töprengett, hogy utána vajon a pokolra jut-e.
Annyit tudott, hogy a veszély nagyon komoly.
Azért tudta, mert az anyja annyira megrémült.
Látta rajta.
– Marty – szólt át az évek szakadékán –, nem csókolnál meg?
Az asszony megcsókolta, és közben olyan görcsösen szorította magához, hogy Eddie hátában megroppantak a csontok. Ha vízben volnánk, gondolta, mindkettőnket belefojtana.
– Ne félj – súgta Myra fülébe.
– Nem tehetek róla! – jajveszékelt az asszony.
– Tudom – mondta Eddie, és hirtelen rájött, hogy hiába szorongatja a felesége bordarepesztő erővel, az asztmája enyhült; a lélegzete már nem sípol többé. – Tudom, Marty.
A taxisofőr ismét dudált.
– Felhívsz majd? – kérdezte Myra reszketeg hangon.
– Ha csak lehet.
– Eddie, nagyon kérlek, nem mondhatnád meg mégis miről van szó?
És ha megmondaná? Attól vajon mennyivel lenne neki könnyebb?
Marty, ma este Mike Hanlon hívott fel; beszélgettünk egy ideig, de a lényeg két mondatban összefoglalható. – Újra kezdődött – mondta Mike, és utána azt kérdezte: – Eljössz?
– És azóta lázasnak érzem magam, Marty, csakhogy ezt a lázat nem nyomja le az aszpirin, és nem kapok levegőt, de hiába használom azt a kurva sprayt, mert ezúttal nem a torkomban vagy a tüdőmben van a hiba – a szívemet szorongatja valami. Visszajövök hozzád, ha tehetem, Marty, de most úgy érzem magam, mintha egy régi tárna szélén állnék, amely bármelyik pillanatban beomolhat, én meg csak állok ott, és búcsút mondok a napvilágnak.
Na igen – Myra ennek hallatán egyből megkönnyebbülne!
– Nem – felelte –, sajnos nem mondhatom meg.
És mielőtt még az asszony megszólalhatott volna, mielőtt újra rázendíthetne (Azonnal szállj ki, Eddie! A taxiban rákot lehet kapni!), nekiiramodott, egyre szaporázva a lépést; a taxihoz közeledve már-már rohant.
Amikor a taxi kifarolt az utcára, az asszony még mindig a küszöbön állt; ott állt akkor is, amikor megindultak a belváros felé. Hatalmas, ormótlan árnyéka kirajzolódott a házuk belsejéből rávetülő fényben. Eddie integetett, s úgy rémlett, mintha viszonzásul Myra is felemelné a kezét.
– No, cimbora, hát hova visz az utunk ma este? – érdeklődött a sofőr.
– A Penn pályaudvarra – mondta Eddie, és elengedte az asztmasprayt. Az asztmája egyelőre behúzódott abba a vacokba, ahol két, hörgői ellen indított támadás között lapulni szokott. Eddie – maga is félt megfogalmazni a gondolatot – úgyszólván jól érezte magát.
Négy órával később azonban annál inkább rászorult a kis segédeszközre. Olyan görcsös rándulással riadt fel könnyű szendergéséből, hogy a vele szemben ülő, üzletembernek látszó pasas az ölébe csúsztatta újságját, és kissé aggodalmas kíváncsisággal meredt rá.
Megint itt vagyok, Eddie!, kurjantotta az asztma. Visszajöttem, és még az is lehet, hogy most leterítlek! Miért is ne? előbb-utóbb úgyis rá kell szánnom magam; mégse szarakodhatok veled ítéletnapig!
Eddie szorító rángást érzett a mellében. Vakon tapogatózott a szippantókészülék után, megtalálta, a torka felé irányította, és megnyomta az elsütőbillentyűt, majd hátradőlt a tágas, kényelmes Amtrak-ülésen, borzongva várta a rohamenyhülését, közben pedig az álomra gondolt, amelyből az imént felriadt. Álom volt-e? Ó, édes Jézusom, bárcsak az lett volna! Eddie attól félt: inkább emlékezett, nem pedig álmodott. Zöld fényben úszott minden, akárha a cipőbolt-beli röntgenkészülékből áradt volna, és egy üszkösödő testű leprás föld alatti folyosókon kergetett egy Eddie Kaspbrak nevű fiút. A fiú csak futott-futott (egész jól fut, mondta Black tanár úr a mamájának, és most aztán, azzal az oszladozó valamivel a nyomában, futott is, ahogy csak a lába bírta, erre bárki fogadhat egy muff-ban) ebben az álomban, amelyben éppen tizenegy éves volt, és akkor egyszer csak olyan szagot érzett, mintha az idő is kimúlt volna. Valaki gyufát gyújtott, ő pedig lenézett, és egy Patrick Hockstetter nevű fiú szétrohadt arcát pillantotta Bieg. A fiú 1958 júliusában tűnt el, és ahogy most lenézett rá, látta, hogy cafatokra hullott arcán kukacok mászkálnak ki-be, és az az iszonyatos, gázszerű szag Patrick Hockstetter belsejéből áradt. És akkor, ebben az álomban, amely inkább emlék volt, semmint álom, Eddie oldalra nézett, és két, nedvességtől elnehezült, zöld penésszel belepett tankönyvet pillantott meg; Utak mindenfelé és Ismerd meg a mi Amerikánkat – ez volt a címük. Az idelenn uralkodó nyirkos bűz tette így tönkre őket. (A fogalmazás címe: „Hogyan töltöttem a szünidőt?”, és íme Patrick Hockstetter dolgozata: „Én a magam részéről holtan hevertem egy alagútban. A könyvelmen kihajtott a moha, és akkorára duzzadtak, mint a Sears csomagküldő szolgálat katalógu sa!”) Eddie üvöltésre tátotta száját, ám ebben a pillanatban megérezte, hogy a leprás üszkös ujjai megzizzennek az arcán, majd behatolnak tátott szájába, és ekkor riadt fel oly görcsös remegéssel, hogy aztán rájöjjön: nem a Maine állambeli Derry föld alatti csatornáiban van, hanem egy Amtrak-szalonkocsiban, közel a mozdonyhoz, ami a teliholdas éjszakában sebesen röpíti végig a vonatot Rhode Islanden.
A szemben ülő férfi láthatóan habozott, szóljon-e egyáltalán, aztán mégis elszánta magát. – Rosszul van, uram?
– Á, nem – mondta Eddie. – Csak elaludtam, és rosszat álmodtam, és ettől előjött az asztmám.
– Vagy úgy – mondta a férfi, és ismét arca elé emelte az újságot. A The New York Times-t olvasta – azt a lapot, amelyet Eddie zsidőbarátnak legkevésbé sem nevezhető mamája néha Jew York Times- nak titulált.
Eddie nézte az ablakon át a szunnyadó tájat, amelyre csak a rémmesékbe illő hold derített fényt. Itt-ott házakat vagy házcsoportokat látott, legtöbbjük sötét, alig egynéhányban világítottak még az ablakok, ám a hold kísérteties izzásához képest a házakból szivárgó fény gyérnek és gunyorosan hamisnak tetszett.
Henry Bowers azt képzelte, hogy a Hold beszél hozzá, villant át a fején a gondolat. Úristen, milyen lökött fazon volt! Eltűnődött, vajon hol lehet most Henry Bowers. Börtönben? Vagy talán már meghalt? Avagy kiirthatatlan vírusként lopakodik keresztül az ország közepének üres síkságain, országúti gyorsbüféket rabol ki a hajnali egy és négy óra közötti dermedt csendben, s időnként lemészárolja azokat, akik nagy ostobán lassítanak feltartott hüvelykujja láttán, hogy utána átsöpörje bankóikat a maga tárcájába?
Ez is lehetséges; miért is ne?
Vagy talán valamilyen állami elmegyógyintézetben kuksol, és most ő is épp a teliholdat bámulja az ablakon át? Beszél hozzá, s hallgatja a választ, amelyet rajta kívül senki más nem ért?
Eddie úgy érezte: ez a feltételezés még valószínűbb, és ismét megborzongott. Végre emlékszem a gyerekkoromra, gondolta. Tudom már, hogyan töltöttem a nyári szünidőt 1958 homályos, halott hónapjaiban. Ráeszmélt, hogy immár kedve szerint idézheti fel annak a nyárnak szinte bármely jelenetét; csak éppen egyik jelenethez sem volt kedve. Úristen, bárcsak újra elfelejthetném az egészet!
A piszkos ablaküvegnek támasztotta homlokát, s miközben fél kezével úgy fogta át a kis fioláját, mint valami kegytárgyat, nézte, ahogy a vonat szétrobbantja maga előtt az éjszakát.
Megyek északra, gondolta, de aztán rájött, hogy ez tévedés.
Nem északra megyek, mert nem vonaton utazom, hanem időgépen. Nem észak felé száguldók, hanem visszafelé az időben.
Úgy rémlett, mintha a hold mormolna valamit.
Eddie Kaspbrak görcsösen megmarkolta az asztma-sprayt. Olyan szédülés fogta el, hogy be kellett hunynia a szemét.

5
BEVERLY ROGANT MEGRAKJÁK

Tom már félig aludt, amikor a telefon megszólalt. Nagy nehezen feltápászkodott, és a készülék felé tapogatózott, de aztán érezte, hogy Beverly megelőzi: a melle Tom vállát súrolta, ahogy átnyúlt fölötte. Tom visszahanyatlott a párnára, s tompán eltűnődött, ki tárcsázhatja fel ilyenkor az ő titkos számukat? Még hallotta, ahogy Beverly a kagylóba hallózik, aztán ismét elbóbiskolt. A baseballmeccs alatt kis híján három, hatdobozos sörösrekesznek járt a végére, és teljesen ki volt ütve.
Ekkor azonban Beverly döbbent, metszően éles hangja – Micsodaaa? – tőrként fúródott a dobhártyájába. Ismét kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni, de ekkor meg a telefonzsinór mélyedt bele vaskos nyakába.
– Szedd le rólam ezt a vacakot, Beverly – mondta, Beverly pedig kiugrott az ágyból, megkerülte, és szétterpesztett ujjakkal felemelte a zsinórt. Sötétvörös haja természetes hullámokban omlott hálóingére, csaknem a derekáig. Olyan a haja, mint egy igazi kurvának, gondolta, nem először, Tom Rogan. Az is ingerelte, hogy az asszony rá se néz; szemmel láthatóan nem érdekli, miféle felindulást olvashatna le arcáról. A férfi végre felült. Most érezte csak, hogy fáj a feje. A rohadt életbe, nyilván eddig is fájt, csak álmában az ember nem veszi észre.
Bement a fürdőszobába, jó hosszan vizelt – neki úgy tűnt, legalább fél órán át –, majd elhatározta, hogy ha már úgyis felkelt, jólesnék még egy doboz sör, az talán kigyógyítja a macskajajból.
A lépcső felé menet ismét átdülöngélt a hálószobán; fehér alsógatyájában, amelynek szára vitorlaként libegett kidudorodó pocakja alatt, oszlop vastagságú karjával inkább látszott kikötőmunkásnak, semmint a Beverly Divatáru Részvénytársaság elnök-vezérigazgatójának. A küszöbről még dühödten kiabált vissza: – Ha az a hülye, homokos Lesley az, mondd meg neki, csípjen fel magának valami manökent, bennünket meg hagyjon aludni!
Beverly futólag felnézett, s fejét ingatva jelezte, hogy nem Lesley az, majd ismét a telefont bámulta. Tom érezte, ahogy tarkóján megfeszülnek az izmok. Szóval őnagysága, a rohadt kurva le akarja rázni. Ebből előbb-utóbb helyzet lesz. Beverlyre alighanem ráfér egy kis ismétlő tanfolyam, hogy eszébe jusson, ki itt a góré. Időnként rászorult az ilyen emlékeztetőkre. Elég lassan forgott az agya.
Tom lement és végigcaplatott a bejárati folyosón, útközben szórakozottan ráncigálva a farpofái közé beszorult gatyát. Ám amikor a konyhába érve végre kinyitotta a frizsidert, hasztalan tapogatózott: ital helyett csak egy lábas maradék sajtos makarónit talált. A sör elfogyott. Még a leghátul őrzött doboz is eltűnt, amit pedig végszükségre tartogatott, akár a jogosítványa alatt lapuló húszdollárost. Negyven ütési időn át tartott a meccs, és mi értelme volt? Semmi. A White Sox kikapott. Micsoda nyamvadt bagázst hoztak össze erre a szezonra!
Szeme az asztallap fölötti üvegajtós polcra tévedt, ahol a tömény italokat tartották, és egy pillanatig már látta magát, amint Beam-féle whiskyt loccsant egy jégkockára, de aztán inkább visszaballagott a lépcsőhöz; tudta, hogy ettől csak még erősebben szaggatna a feje. Ránézett a lépcső aljánál álló antik ingaórára, és észlelte, hogy már elmúlt éjfél. Ez a körülmény csöppet sem javított kedélyállapotán, amely legjobb pillanataiban sem volt soha derűsnek vagy békésnek mondható.
Lassan, megfontoltan hágott fel a lépcsőfokokon, közben figyelte, milyen nehézkesen és egyenetlenül dolgozik a szíve. Ti-tá, ti-tátá. Ti-tá, ti-tátá. Ti-tá, ti-tátá. Mindig ideges lett, amikor nemcsak a mellében, hanem a fülében és a csuklójában is érezte a szívverését. Ilyenkor a szívét nem szabályosan összehúzódó és kitáguló szervnek látta, hanem valami nagy számlapnak, ahol a mutató baljósan araszol a vörös zóna felé. Mi szüksége erre a cirkuszra? Neki most nyugodt, pihentető éjszakai alvásra lenne szüksége.
De a hülye picsa, akit feleségül vett, még mindig a telefonon lógott.
– Ezt értem, Mike... igen, igen, hát persze... Tudom, de...
Ezután hosszabb hallgatás következett, majd Beverly így kiáltott: – Bill Denbrough! – és az éles hang ismét Tom dobhártyájába nyilallt.
Várt a hálószobaajtó előtt, amíg egyenletessé nem vált a lélegzete, és a szíve már csak ti-tá ritmusban kattogott; a viharzó tá-tá elmaradt. Látta maga előtt a mutatót, amint eltávolodik a vörös zónától, aztán elhessegette a képet.
Elvégre férfi ő, a mindenségit, méghozzá nem is akármilyen, nem pedig egy kazán, amelyiknek elromlott a hőszabályozója. Első osztályú formában van. Igazi vasember. És ha ezt Beverlynek ismét eszébe kell juttatni, ő szíves-örömest vállalja az oktatást.
Már-már belépett, aztán mégis meggondolta magát, és még időzött néhány pillanatig a folyosón. Hallgatta az asszony erősödő, majd elhalkuló hangját; nem mintha különösebben izgatta volna, hogy mit mond vagy kivel beszél. A puszta hangjától is elöntötte a régi, jól ismert tompa düh.
Négy évvel ezelőtt ismerkedtek meg, Chicago belvárosában, egy olyan bárban, ahová magányosan szokás beülni. Elég könnyen elegyedtek társalgásba, mert mindketten a Standard Brand irodaépületben dolgoztak, és akadt néhány közös ismerősük. Tom a King & Landry reklámcégnél dolgozott a negyvenkettedik emeleten, Beverly Marsh pedig – mert akkor még így hívták – beosztott rajzolóként a Delia divattervezőcégnél, a tizenkettediken. A Delia, amely nem túl zajos, de mégis figyelemre méltó középnyugati népszerűségnek nézett elébe, a fiatalokat célozta meg; szoknyáikat, blúzaikat, kendőiket, nadrágjaikat elsősorban a Tom által narkóbarlangoknak minősített ifjúsági butikok vásárolták. Ami Beverly Marshot illeti, két dologgal Tom Rogan első látásra tisztában volt: a lány kívánatos és könnyen sebezhető. Egy hónapba sem telt, és megtudott egy harmadik tényt is: a lány emellett nem mindennapi tehetség. Szabadidőruháinak és blúzainak tervrajzait nézegetve Tom megszimatolta a szédületes bőségű pénzforrást.
De nem ám a narkóbarlangokban, gondolta, bár ekkor még nem mondta ki hangosan. Elég a pocsék megvilágításból, az alulmúlhatatlan árakból, a kábítózás kellékei és a rocksztárok képeivel díszített pólók közé beékelt jellegtelen elhelyezésből, a raktár ajtaja előtti kallódásból. Érjék be ezzel a kis halak.
Beverly még nem is sejtette, hogy a férfi komolyan érdeklődik iránta, amikor Tom máris rengeteget tudott róla; ő éppen ezt tartotta a helyes sorrendnek. Egész életében ilyen prédát keresett, és úgy csapott le rá, mint oroszlán az antilopra. A felszínen ugyan semmi sem árulkodott Beverly sebezhetőségéről: aki ránézett, ragyogó külsejű, karcsú, a megfelelő helyeken mégis ingerlően gömbölyded nőt látott. A csípője talán nem volt különös, de annál pazarabb segge volt, és olyan dudái, amilyenekkel Tom Rogannak még életében nem volt dolga, márpedig Tom Rogan éppenséggel csöcsbuzi volt, és ebből a szempontból a magas termetű nőkben mindig csalódnia kellett. Az ilyen nők általában vékony blúzokban jártak, és a mellbimbójuk látványa megőrjítette az embert, de ha aztán a blúz lekerült róluk, kiderült, hogy jóformán csak mellbimbójuk van, mellük semmi; legalábbis nem nagyobb egy íróasztalfiók húzógombjánál. – Elég annyi, amennyi az ember tenyerébe fér – ez volt kollégiumi szobatársának szavajárása, de Tom szerint a fickó egyebekben is olyan húgyagyú volt, hogy ha megrázták, elcsöppent.
Ami igaz, az igaz: nem akármilyen bombázó volt Beverly Marsh, azzal a tutajos alakjával meg a káprázatos, hullámos, vörös sörény ével. Csakhogy volt benne valamilyen gyengeség is; mintha folyton rádiójeleket sugározna, amelyek vételéhez csak neki, Tom Rogannak van antennája. Bizonyos dolgok azonnal feltűritek: például hogy milyen sokat dohányzik (bár erról aztán Tómnak többé-kevésbé sikerült leszoktatnia), milyen nyugtalanul vibrál a tekintete (soha nem nézett a szemébe annak, akivel beszélt, s ha a pillantásuk véletlenül találkozott, a lány azonnal elkapta a szemét); ha ideges volt, a könyökét dörzsölte; a körmét pedig, ha ápolta is, irgalmatlanul rövidre nyírta. Ez utóbbi sajátosság Tómnak már megismerkedésükkor szemet szúrt. Ahogy Beverly fölemelte a borospoharát, Tom a kezére nézett, és arra gondolt: Azért ilyen rövid a körme, mert rágja.
Az oroszlán, meglehet, nem gondolkodik, legalábbis nem ember módjára – de a szeme annál élesebb. És amikor az antilopokat elriasztja a vízlelőhely mellől a közelgő halál avas rongyszaga, a ragadozó macskák azonnal észreveszik, melyikük szakad le a csapattól, talán mert lesántult, vagy mert egyszerűen csak természeténél fogva lassúbb járású – vagy pedig mert veszélyérzete kevésbé fejlett· mint a társaié. Mi több: még az is előfordulhat, hogy bizonyos antilopok – és bizonyos nők – akarják, hogy leterítsék őket.
Ekkor egy hang hirtelen durván kizökkentette Tom Rogant az emlékezésből. Öngyújtó kattanása volt.
Ismét rátört az iménti tompa düh, és a gyomrát nem is igazán kellemetlen forróság öntötte el. Szóval rágyújtott, annak ellenére, hogy Tom nem is egy különleges szemináriumot tartott már neki e tárgyból. És tessék: megint kezdi. No persze, lassan fog az agya, de a jó tanár épp az ilyenekkel éri el a legszebb eredményeit.
– Igen – mondta éppen Beverly. – Aha. Rendben. Jó... – Elhallgatott, aztán furcsa, szaggatott, Tom Rogan előtt eddig ismeretlen nevetésben tört ki. – Két dolgot, ha már rákérdeztél. Foglalj nekem egy szobát, és mondj el egy imát értem. Jó, rendben... aha... én is. Jó éjszakát.
Éppen letette a kagylót, amikor a férfi belépett. Tómnak az volt a szándéka, hogy teljes eréllyel lép fel, rá akart ordítani, hogy azonnal oltsa el, egy-kettő, de ahogy az asszonyra nézett, torkán akadt a szó. Látta már ilyennek, de legföljebb két vagy három alkalommal. Egyszer az első nagy divatbemutatójuk előtt, másodszor azelőtt, hogy zárt körben bemutatták a kollekciót az országos üzletláncok tulajdonosainak, harmadszor pedig New Yorkban, amikor a nemzetközi tervezői nagydíj átvételére indultak.
Beverly hosszú léptekkel járt fel-alá testéhez tapadó fehér csipke hálóingében, fogai közé szorított cigarettával (Úristen, de gyűlölte Tom Rogan ezt a látványt), és bal válla fölött úgy szállt hátrafelé a vékony fehér szalag, mint a mozdony kéményéből a füst.
De igazából az arca hökkentette meg a férfit, emiatt halt el torkában a kitörni készülő üvöltés. A szíve ugrott egyet – ez már ti-tátátátá volt! –, és csak azzal nyugtathatta magát, hogy mindezt nem a félelem, legföljebb a meglepetés teszi.
Beverly az a fajta no volt, aki igazából csak a lázas munka tetőfokához közeledve kel életre; nem véletlen, hogy mindhárom emlékezetes alkalom a karrierjéhez kötődött, s mindhárom esetben az általa oly jól ismerttől merőben eltérő nő állt Tom előtt. Az a Beverly, aki a felfokozott stressz állapotában megjelent, vad légköri zavarokkal tévesztette meg Tómnak a félelemre máskor oly érzékeny radarját; feszült volt, de erős, vakmerő és kiszámíthatatlan.
Az asszony arca természetes pírban izzott egészen a pofacsontjáig. Tágra nyílt szeme szikrázott, álmosságnak nyoma sem maradt benne; haja kígyózva lobogott. És nézzenek oda: csak nem egy bőröndöt szed elő a szekrényből? Egy bőröndöt! Atyavilág! Azt bizony, nem mást!
Foglalj nekem egy szobát... és mondj el egy imát értem.
Nos, a drága kis Beverly Rogannak, köszöni szépen, de semmiféle szállodai szobára nem lesz szüksége a belátható jövőben, mert szépen itthon marad, mi több, az elkövetkező három-négy napban alighanem állva fog étkezni.
Néhány imára viszont könnyen rászorulhat, mielőtt Tom Rogan kiengedi a keze közül.
Beverly az ágy végéhez dobta a bőröndöt, aztán a fiókos szekrényéhez lépett, és a legfelső fiókból két farmert és egy kordnadrágot vett elő, behajította a bőröndbe, és máris indult vissza a komódhoz, cigarettafüstöt eregetve a háta mögé. Kimarkolt egy pulóvert, két pólót és az egyik régi matrózmintás blúzát; rém hülyén nézett ki benne, mégsem volt hajlandó kidobni. Akárki telefonált, aligha tartozott a Jetset-hez. Beverly olyan unalmasan konzervatív cuccokat válogatott össze, amilyeneket Jackie Kennedy szokott viselni a hyannisporti családi hétvégeken.
Tomot amúgy igazán nem izgatta, ki hívta fel és hová készül, mert tudta, hogy úgysem megy sehová. Nem ez a gond kopácsolt a másnaposságtól és a kialvatlanságtól amúgy is sajgó fejében.
Hanem az az átok cigaretta.
Beverly állítólag kidobta az egész készletét, de íme a szájában fityegő bizonyíték: mégiscsak átrázta. És mert az asszony még most sem figyelt fel jelenlétére, Tom néhány pillanatra elengedte magát, hogy kéjesen idézze maga elé a két éjszakát, amikor ezt a nőt végleg és visszavonhatatlanul a hatalmába ejtette.
Nem túrom, hogy tovább bagózz körülöttem, mondta neki valamikor októberben, amikor hazafelé tartottak egy Lake Forest-i vendégségből. Társaságban meg az irodában úgyis nyelhetem eleget ezt a szart, de legalább te nem kényszeríthetsz rá. Megmondjam, milyen érzés? Nem lesz valami gusztusos, amit mondok, de így igaz. Olyan, mintha másnak a taknyát kéne megennem.
Azt hitte, Beverly legalább bágyadtan tiltakozni fog, de a nő csak ránézett azzal a félénk, engedelmes tekintetével, mint aki alig várja, hogy a kedvére tehessen, és halkan, szinte alázatosan azt mondta: Ahogy akarod, Tom.
– Azt akarom, hogy dobd el ezt a bűzrudat.
Beverly megtette, Tom jókedve pedig egész éjszakára kitartott.
Néhány hét múlva a moziból kijövet Beverly már az előcsarnokban önkéntelenül rágyújtott, és pöfékelve lépkedett Tom mellett a parkolóban hagyott autóig. Csípősen hideg novemberi este volt, a szél szinte rögeszmésen mart bele minden szabadon hagyott bőrfelületbe. Tom még emlékezett rá, hogy mint mindig, ha hideg volt az este, akkor is érezte a tó felől terjengő tompa, valamiképpen kietlen halszagot. Ezúttal nem szólt rá Beverlyre, sőt még a kocsi ajtaját is kinyitotta előtte, majd beült a kormány elé, becsukta a hozzá közeli ajtót, és aztán csak annyit mondott: – Bev...?
A nő kivette szájából a cigarettát, és kérdő tekintettel fordult felé, ő pedig nem fukarkodott az oktatással: olyan keményen ütötte pofon, hogy bizsergett tőle a tenyere, Beverly feje pedig hátracsuklott a fejtámlára. Szeme tágra nyílt a meglepetéstől meg a fájdalomtól – de mintha valami más is megcsillant volna benne. Aztán átforrósodott, élettelenné dermedt arcához kapta kezét, és felsikoltott: – Jaj, Tom!
Tom összeszűkült szemmel, fesztelenül mosolyogva nézett vissza rá, éberen lesve, mit mond vagy tesz ezután. Arra, hogy a farka hirtelen megkeményedett, alig figyelt; ez még ráér. Egyelőre még tart az óra Tom Rogan iskolájában. Felidézte magában az iménti eseményeket, és lelki szeme előtt feltűnt Beverly arca. Mi lehetett az a harmadik, éppen csak egy pillanatra felvillanó kifejezés a szemében? Az első – a meglepetés volt. A második a fájdalom. És aztán (valami mélabús sóvárgásféle) mintha valamilyen emlék is felébredt volna benne. Éppen csak egy röpke másodpercre. Beverly valószínűleg maga sem tudta, hogy egyáltalán átfutott ilyesmi a fején.
De most csak a jelen az érdekes. Tom pontosan tudta – éppoly pontosan, mint akár a saját nevét –, hogy amit a no most nem mond ki, az lesz a megfejtés.
Beverly nem mondta azt, hogy Te rohadt disznó!
Azt se, hogy Ezt megkeserülöd, te vadállat!
És azt se, hogy Végeztünk egymással, Tom.
Csak nézett rá könnyben úszó, fájdalmas, mogyoróbarna szemével, és azt mondta: Miért tetted ezt? Látszott, hogy még valamit mondana, de hangja sírásba fúlt.
Dobd ki.
Mit, Tom? Mit dobjak ki? Sminkje sötét patakokban csorgott le az arcán. Tom ezt cseppet sem bánta; így különösen tetszett neki a no; a piszokban, a ziláltságban volt valami izgató. Amolyan kurvás.
A cigarettát. Azonnal dobd ki.
Beverly csak most kezdte kapisgálni a dolgot. És a felismeréssel együtt megjelent a bűntudat is.
Megfeledkeztem róla!, kiáltotta. Csak emiatt volt...
Dobd ki, Bev, vágyjon az újabb adag.
Beverly lehúzta az ablakot, és kihajította rajta a cigarettát, majd ismét a férfi felé fordult. Sápadt arcán ijedtség tükröződött, de valamilyen furcsa nyugalom is.
Nem lehet... nem szabad, hogy megüss. Erre nem lehet... tartós kapcsolatot építeni. Látszott, hogy keresi a hangot, szeretne visszazökkenni a rendes, felnőtt beszédbe, de hasztalan. Mintha hirtelen visszalépett volna az időben, és Tom mellett egy gyerek ülne a kocsiban. Pokolian buja és izgató, de mégiscsak gyerek.
Hogy mit lehet és mit szabad, fiacskám, azt én döntöm el, mondta látszólag nyugodtan, de belül annál idegesebben. És hogy mire épülhet egy tartós kapcsolat, azt is én szabom meg. Ha ezt tudomásul veszed, akkor minden rendben van. Ha nem – tessék, szabad az út. Eszemben sincs, hogy visszatartsalak. Lehet, hogy búcsúajándékképpen egyszer még jól seggbe rúglak, de vissza nem foglak tartani. Ez szabad ország. Mi mást mondhatnék még?
Szerintem éppen eleget mondtál, suttogta Beverly, ő pedig másodszor is pofon vágta, ezúttal még erősebben, mert neki egyetlen tyúk se merje megjátszani az eszét. Az angol királynő is kapna tőle egy kokit, ha szájaskodni próbálna.
Beverly arccal a kipárnázott műszerfalnak esett. Tapogatózva kereste a kilincset, de aztán a keze lehanyatlott, és csak gubbasztott a sarokban, mint egy beteg nyúl, fél kezét a szájára tapasztva, tágra nyílt, nedves szemében pőre félelemmel. Tom néhány pillanatig nézte, aztán kiszállt a kocsiból, megkerülte, és kinyitotta a nőelőtt az ajtót. Lélegzete sűrűn gomolygott a sötét, szeles novemberi éjszakában, s egyre határozottabban érezte a tó szagát.
Ki akarsz szállni, Bev? Láttam, hogy a kilincset kerested. Részemről oké. Valamire megkértelek, és te a szavad adtad rá; aztán megszegted az ígéreted. Egy szó, mint száz: szállj ki, ha akarsz. A francba, hát nem érted? Kifelé. Ezt akarod, nem?
Nem, suttogta a nő.
Tessék? Nem hallom.
Nem akarok kiszállni, ismételte meg Beverly valamivel hangosabban.
Na mi az, máris tüdőtágulást kaptál a bagótól? Ha nem tudsz beszélni, majd veszek neked egy kibaszott megafont. Ez az utolsó lehetőséged, Beverly, de úgy felelj, hogy halljalak is. Mit akarsz: kiszállni a kocsiból vagy hazajönni velem?
Haza akarok menni veled, mondta Beverly, és összekulcsolta kezét az ölében, ahogy a kislányok szokták. De nem nézett a férfi szemébe, s arcán most is folytak a könnyek.
Így is jó, vetette oda a férfi. Ezzel megvolnánk. De először mondd utánam szép hangosan, Bev: „Elfelejtettem, Tom, hogy ha veled vagyok, nem gyújthatok rá.”
Beverly most végre ránézett, esengd, sebzett, zavarodott tekintettel. Ezt is megteheted velem, mondta ez a tekintet, de kérlek, ne ragaszkodj hozzá. Én szeretlek; hát nem lehetne végre lezárni ezt az egészet?
Nem, nem lehet. Mert lelke legmélyén Beverly sem ezt akarta, és ezzel mindketten tisztában voltak.
Halljuk.
Elfelejtettem, Tom, hogy ha veled vagyok, nem gyújthatok rá.
Jól van. És most még tedd hozzá: Bocsáss meg.
Bocsáss meg, ismételte fakón a no.
A cigaretta mint egy darabka gyújtózsinór füstölgött a kövezeten. A moziból kilépők feléjük pillantottak; megnézték maguknak a férfit, aki ott állt egy legújabb típusú, diszkréten terepszínű Vega sportkocsi nyitott ajtajánál, s az utasülésen kucorgó nőt, aki lesütötte szemét, kezét illemtudóan összekulcsolta az ölében, és lágyan leomló haját aranyszínűre festette a felső világítás.
Tom széttaposta a cigarettát az aszfalton.
És most még azt is: „Soha többé nem gyújtok rá az engedélyed nélkül.”
Soha...
A hangja elcsuklott.
...soha...tö-tö...
Halljuk, Bev.
...nem gyújtok rá. Az engedélyed nélkül.
Így végül Tom becsapta az ajtót, és visszakerült a vezetőüléshez, majd elindult belvárosi lakása felé. Útközben egyikük sem szólalt meg. A kapcsolat feltételeit részben megpecsételték az imént a parkolóban; a többi negyven perccel később, Tom ágyában került napirendre.
Beverly azt mondta, nem akar szeretkezni; Tom azonban egészen mást olvasott ki szeméből és ringó járásából, és amikor lehúzta róla a blúzt, mellbimbói kőkeményen ágaskodtak. Amikor végighúzta rajtuk a kezét, Beverly felnyögött, s amikor sorban mint a kettőt megszívta, közben ritmikusan nyomkodva a mellét, a no halkan felsikoltott, majd megragadta a férfi kezét, és a lába közé húzta.
Mintha azt mondtad volna, hogy nincs kedved hozzá, jegyezte meg Tom, Beverly pedig elfordította arcát – de a férfi kezét csak nem engedte el, és csípője egyre vadabbul himbálózott.
Tom a hátára döntötte, de ezúttal maga volt a gyengédség: ahelyett hogy letépte volna a fehérneműjét, lassan, óvatosan, már-már tisztelettel fejtette ki belőle.
Amikor belehatolt, mintha simogató, illatos olajba siklott volna.
A nőéhez igazította mozgását; kiélvezte a testét, de hagyta, hogy Beverly is kiélvezze az övét, és Beverly első ízben szinte másodpercek alatt jutott el a csúcspontra, nagyot sikoltva, és körmét a férfi hátába vájva. Aztán lassú, elnyújtott ritmusban ringtak tovább; Tomnak úgy tetszett, Beverly közben másodszor is elélvezett. Neki is nehezére esett, hogy visszafogja magát, de aztán igyekezett a White Sox ütési átlagaira összpontosítani, vagy azon törte a fejét, ki is akarhatja elcsaklizni előle a Chesley-féle megrendelést, és máris győzte önuralommal és kitartással. Ekkor Beverly mozgása egyszer csak felgyorsult, az addigi egyenletes ritmus felborult, a teste ívként hajlott meg. Tom nézte az arcát, a szemfesték szétkenődött gyűrűjét, a rúzsfoltokat, és hirtelen ő is átengedte magát a mámoros zuhanásnak.
Beverly egyre vadabbul dobálta a csípőjét; ekkoriban még nem domborodott kettőjük között Tom sörpocakja, és a két has mind féktelenebb ütemben dobolt egymáson.
A végső pillanat előtt Beverly nagyot sikoltott, majd apró, egyenletes fogait a férfi vállába vájta.
Hányszor élveztél el? – kérdezte Tom, azután, hogy lezuhanyoztak.
Beverly elfordult, s amikor végre megszólalt, alig lehetett érteni, amit mond. Ilyesmit nem szabad kérdezni.
Na ne mondd! Ezt tanultad tánc- és illemtanból?
Tenyerébe vette a no állát, ujjait az arcába mélyesztve.
A papának mindent el kell mondani. Hallod, Bev? Tom előtt nem lehet titkod!
Háromszor, mondta a nő vonakodva.
Jól van, felelte. Akkor most rágyújthatsz.
Beverly bizalmatlanul nézett rá. Már visszabújt az ágyba, vörös haja végigomlott a párnán, és csak egy szűk kis bugyi volt rajta. Tomot már a puszta látvány is újra felgerjesztette. De azért bólintott.
Csak bátran, mondta. Megengedem.
Három hónap múlva megtartották a polgári esküvőt. Tomnak két barátja jött el; Beverlynek csak egyetlen barátnője volt jelen, Kay McCall, akit Tom „bögyös feminista szukának” hívott.
Mindezek az emlékek másodpercek alatt, felgyorsított filmként cikáztak át Tom agyán, ahogy ott állt a küszöbön és nézte az asszonyt. Beverly közben kihúzta az általa „víkendszekrénynek” nevezett bútordarab legalsó fiókját, és most fehérneműt dobált a bőröndbe – nem abból a fajtából, amit Tom kedvelt; a sima selyem, a síkos szatén helyett józan, kislányos pamutholmi került elő, a legtöbbje megfakult a mosásban, és a gumiszalag helyenként meg-megpattant és csomókba torlódott bennük. A pamut hálóing úgy festett, mintha egy múlt századi prérilakókról szóló filmben viselték volna utoljára. Beverly most a fiók legmélyén kotorászott, hátha még rejtőzik ott hasonló kincs.
Tom Rogan eközben megindult a süppedő, hosszú szőrű szőnyegen a saját szekrénye felé. Mezítláb volt, ezért szinte hangtalanul lépkedett. A legnagyobb baj a cigaretta volt; ettől borult el szeme előtt a világ. Úgy látszik nagyon rég volt már az a bizonyos első lecke, s túl sok újabbat kapott azóta; bizony nem egy forró nyári napon kellett hosszú ujjú blúzban vagy épp nyakig gombolt kardigánban járnia, nem egy szürke, borús napon napszemüveget viselnie. De azért az ember azt hitte volna, hogy azt az első, váratlan és alapos kioktatást soha nem felejti el...
Tom viszont máris megfeledkezett a telefonról, amely felrázta első álmából; csak a cigaretta járt az eszében. Ha Beverly rágyújtott, ez annyit jelent, hogy Tom Rogan kiment a fejéből – nyilván csak időlegesen, hát persze, de az is több az eltűrhetőnél. Hogy mi verhette ki a fejéből férje személyét, az mit sem számít. Nincs olyan ok, amely az ő házában az effélét menthetné.
A szekrényajtón belülről egy kampón széles, fekete bőrszíj lógott; a csatot Tom rég leszerelte róla. Az egyik végén, a csat helyén a szíj hurokban hajlott vissza; és Tom Rogan most ebbe a hurokba csúsztatta a kezét.
Rossz voltál, Tom!, mondta néha a mamája – bár a „gyakran” határozószó ez esetben találóbb lett volna. Gyere csak ide. Most megraklak. Tom Rogan gyermekévelt ezek a megrakások tagolták. A végén sikerült egészen a wichitai egyetemig menekülnie előlük, de úgy látszik, vannak dolgok, amik elől igazából soha nem lehet elmenekülni, mert álmaiban továbbra is fel-felharsant az anyai hang: Gyere csak ide, Tommy, muszáj hogy megrakjalak...
Tom négy testvér közül volt a legidősebb. Három hónappal a legkisebb születése után Ralph Rogan meghalt, bár ez a kifejezés sem volt egészen pontos, az „öngyilkos lett” helyénvalóbb lett volna, mivelhogy jókora adag lúgot löttyintett egy bögre whiskybe, és ezt a boszorkányfőzetet hörpintette ki a fürdőszobai szennyestartón kuporogva. Mrs. Rogan a Ford-gyárban talált munkát, és a mindössze tizenegy éves Tom lett a férfi a családban. És ha csődöt mondott – mondjuk, ha a baba a pelusba kakált, miután a sitter hazament, és amikor a mama megjött, még mindig a szarban feküdt; vagy ha elfelejtett óvoda után Megan elé menni a Broad utcai kereszteződésig; ha belefeledkezett a rockkoncert közvetítésébe, és hagyta, hogy Joey ezalatt koszt csináljon a konyhában – nos, ha ilyesmi vagy ezer ehhez hasonló közül bármi megesett, akkor, miután a kisebbek már ágyba bújtak, előkerült a pálca, és felhangzott a szertartás előtti varázsige: Gyere csak ide, Tommy, muszáj hogy megrakjalak.
Mindenesetre: jobb, ha az ember ver, mintha őt verik.
Ha mást nem is tanult meg az élet nagy fizető autópályáján: ezt aztán tudta.
Így hát megsuhogtatta az öv szabad végét, és megszorította, majd öklébe rejtette a hurkot. Jó érzés volt; ettől mindjárt igazi felnőttnek érezte magát. A szíj döglött fekete kígyóként fityegett a markában. A fejfájását mintha elfújták volna.
Beverly közben rátalált a fiók mélyén az utolsó keresett holmira is: egy ócska, fehér, golyónyi kosarú pamut melltartóra. Tom agyában futólag felszínre szökött a gondolat, hogy az éjszakai telefonáló talán a nő szeretője is lehet, de aztán a gondolat visszasüppedt a mélybe. Kész röhej: ha egy nő a szeretőjével akar randevúzni, nem a kifakult matrózmintás blúzát és a szakadt gumijú pamutbugyogóit viszi magával. És különben is: dehogy merészelne ilyesmit!
– Beverly... – szólalt meg halkan, az asszony pedig azonnal megfordult. Hosszú sörénye meglebbent, a szeme tágra nyílt.
Az öv mintegy tétovázva lekonyult. Tom a feleségére meredt, és ismét megrezdült benne az a fura, kényelmetlen érzés. Való igaz: ilyen volt Beverly minden nagy nyilvános fellépése előtt is, de akkor ő nem állt az útjába; megértette, micsoda rettegéssel vegyes harci kedv feszül az asszonyban, mintha a fejét világítógázzal töltötték volna fel: elég egyetlen szikra, és robban minden. Beverlynek az ilyen divatbemutatók nem pusztán arra kellettek, hogy leváljon a Delia cégről, még csak nem is a megélhetés vagy épp a vagyonszerzés forrását látta bennük. Ha csak ennyiről van szó, alig izgatja magát. Másfelől viszont tény, hogy nem is lett volna akkora istenverte tehetség, ha csupán ennyi számára a tét. Nem, Beverly ezekben a bemutatókban afféle mindent eldöntő, sorsszerű vizsgát látott, ahol irgalmat nem ismerő tanárok osztályoznak. Ilyenkor valamiféle arctalan, de igenis megnevezhető lénnyel került szembe: az igazi tekintéllyel.
Most is ugyanez a lázas, dermedt izgalom ül az arcán, s nemcsak ott: szinte tapinthatóan sűrűsödött körülötte a magas feszültségű várakozás, s ettől Tom hirtelen sokkal csábítóbbnak s egyszersmind sokkal veszélyesebbnek látta, mint az elmúlt években bármikor. Tom Rogan megijedt. Félt Beverlynek ettől a másik, tömény, mindennél jelenvalóbb és igazabb énjétől, amely olyannyira különbözött az általa megformálttól, a kedvére valótól.
Beverly is döbbentnek és riadtnak látszott, de egyszersmind valami tébolyult, felajzott jókedv is elömlött rajta. Arcán lázrózsák égtek, szeme alá viszont mintha rikító, viaszfehér foltokat mázoltak volna, afféle második szempár gyanánt, homloka pedig sötétesebb, tejfehér fényben izzott.
És közben még mindig kimeredt szájából a cigaretta, most kissé felfelé billent, mintha a vén fütyi Franklin Delano Rooseveltet akarná utánozni. A cigaretta! Tómon már a puszta látványtól is zöld hullámokban söpört végig a tompa düh. Agya egyik legmélyebb zugából homályosan hallotta Beverly fásult, fakó hangját. Mit is mondott neki egyszer az asszony az éjszaka sötétjében? Egy szép napon megölsz majd, Tom. Rájöttél már erre? Egyszer majd túl messzire mégy, megpattannak az idegeid, és akkor jó éjszakát.
Ő azt felelte: Ha rendesen viselkedsz, Bev, akkor az a nap soha nem jön el.
Most pedig, mielőtt még a düh valóban mindent ködbe borított volna, eltűnődött: talán mégiscsak eljött az a nap...
A cigaretta... Mit bánta ő a telefonhívást, a csomagolást, vagy azt a félelmetes kifejezést Beverly arcán! Először ezt a cigarettaügyet kell elintézni; aztán jól megdugja; utána pedig meg lehet beszélni a többit. Addigra talán az is számít majd.
– Tom – szólalt meg az asszony. – Tom, nekem el kell...
– Rágyújtottál – vágott közbe Tom. Hangja mintha egy távoli, de jó minőségű rádióból szólt volna. – Valamiről mintha megfeledkeztél volna, cicám. Hol dugdostad a bagót?
– Jó, mindjárt eloltom – felelte Beverly, s a fürdőszobaajtóból a vécécsészébe hajította a cigarettát; Tom még ebből a távolságból is látta a filteren a fogai nyomát. A csikk sziszegve hamvadt ki a vízben. Beverly ismét feléje fordult. – Egy régi, nagyon régi barátom hívott fel, Tom. El kell, hogy...
– Megmondjam, mit kell? Befognod a pofád! – üvöltötte a férfi. – Kuss legyen! – De hasztalan remélte, hogy Beverly arcára kiül a félelem. Az asszony meg volt ugyan ijedve, de nem tőle, hanem a telefontól; mintha nem venné tudomásul, hogy egész máshonnan fenyegeti veszély, mintha nem is látná a bőrövet, sőt magát Tomot se látná. Tomot ismét elfogta a bizonytalanság. Bármilyen ostobán hangozzék is a kérdés: de hát itt van-e ő egyáltalán?
Ez a kérdés a maga elemi egyszerűségében olyan megsemmisítő volt, hogy Tom attól tartott: egyszer csak magatehetetlenül elszakad gyökereitől, és elszáll, mint ökörnyál a szélben. De aztán összeszedte magát: mára elég ebből az idegbeteg sóderból. Hát persze hogy itt van, de még mennyire! Tom Rogan áll itt, ő maga, senki más, és ha ez a lökött picsa fél perc alatt meg nem embereli magát, magára Vessen, ha nemsokára úgy fog festeni, mintha egy száguldó vonat poggyászkocsijából dobta volna ki valami elvetemült vasúti rendőr.
– Sajnálom, fiam – mondta –, de ezért meg kell hogy rakjalak.
Beverly arcán megjelent a félelemnek és a kihívó harciasságnak az a sajátos elegye, amelyet Tom ismert ugyan – de ez volt az első alkalom, hogy ő váltotta ki.
– Tedd le azt a vacakot – mondta az asszony. – Ki kell érnem a reptérre, amilyen gyorsan csak lehet.
Mondd csak, Tom: itt vagy egyáltalán?
Elhessegette a gondolatot. A valamikori nadrágszíj lassan, ingaként lengett előtte ide-oda. Tom szeme megrebbent, aztán az asszony arcára tapadt.
– Figyelj ide, Tom. Valami baj történt a szülővárosomban. Nagyon nagy baj. Valamikor volt ott egy barátom; együtt is járhattunk volna, csak még túl fiatalok voltunk. Akkoriban ő még csak tizenegy éves volt, és dadogott. Most regényeket ír. Hajói emlékszem, te is olvastad az egyiket... A Fekete örvény-t... Nem igaz?
Beverly fürkészőn nézett rá, de Tom arcából semmit sem tudhatott meg. Csak a szíj lengett kitartón jobbról balra, balról jobbra. Tom leszegett fejjel állt, tömzsi lábát kissé szétterpesztve. Beverly ekkor idegesen, szórakozottan végigfuttatta ujjait a haján, mintha fontos kérdéseken kellene töprengenie és a szíjat észre se venné, Tom fejében pedig ismét megfogalmazódott a lerázhatatlan, rettenetes kérdés: Hát itt vagy te egyáltalán?
– Heteken át hevert a lakásban az a könyv, és én nem kapcsoltam. Hülyén hangzik, de hát azóta annyi idő telt el, és az egész Derry rég kiment a fejemből. Szóval, hogy rövid legyek, Billnek volt egy George nevű kisöccse, akit megöltek, akkor, amikor Billt még alig ismertem. Meggyilkolták. És akkor, a következő nyáron...
Tom azonban már épp elegendő zagyvaságot hallott, tőle is, a saját belső hangjaitól is. Megindult Beverly felé, úgy hajlítva hátra jobb karját, mint a gerely vető. A szíj sziszegve suhintott a levegőbe. Beverly hátrálni próbált, de jobb vállával nekiütközött a fürdőszobaajtónak, a szíj pedig nagyot csattant a bal karján, vörös hurkát hagyva rajta.
– Most megraklak – ismételte Tom higgadt, már-már együttérző hangon, de szája közben gonosz vigyorba dermedt, és fogai elővillantak. Azt akarta, hogy az asszony szemében végre megjelenjen az a reszkető, bűntudatos tekintet, amely azt sugallja: Igazad van, megérdemeltem, sőt ennél még többet is: Igen, itt vagy, a bőrömön érzem, hogy jelen vagy! Akkor majd megint lehet szó szerelemről, és ez így lesz rendjén, hiszen ő valóban szereti ezt az asszonyt. Ha Beverly úgy akarja, még meg is beszélhetik a dolgokat, hogy ki telefonált, és egyáltalán, mi ez az egész. De ez ráér. Egyelőre becsengettek. Kezdjük a számokkal: egy, kettő. Először a verés, aztán a dugás.
– Igazán sajnálom, fiacskám.
– Tom, hagyd ezt a b...
Most oldalról ütött; a szíj Beverly csípője köré csavarodott, és jóleső cuppanással kötött ki a fenekén. És ekkor...
Isten az égben – ez a nő megmarkolja a szíjat! Ezt meri művelni!
Tom Rogant egy másodpercre úgy elképesztette ez a váratlan lázadás, hogy már-már elengedte a büntetés eszközét – azaz elengedte volna, ha a marka nem őrzi biztosan a hurkot.
Visszarántotta a szíjat, majd rekedten így szólt: – Nem ajánlom, hogy még egyszer bármit ki akarj tépni a kezemből, értetted? Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozol, egy hónapig málnaszörpöt pisálhatsz.
– Hagyd abba, Tom – mondta ismét Beverly, és a férfit már a hangja is felbőszítette; olyan lekezelően beszélt, mintha egy játszótéri felvigyázó szedne ráncba egy toporzékoló hatéves kölyköt. – Ez nem vicc. Muszáj elmennem. Itt emberek haltak meg, és én még akkor, régen megígértem, hogy...
Tómnak mindez alig hatolt a fülébe. Nagyot bődülve, leszegett fejjel rontott az asszonynak, s vakon csapkodott a szíjjal. Beverly a fal mentén menekült az ütések elől, Tom pedig gépiesen lendítette hátra a karját, és újra meg újra lesújtott rá. Aznap délelőtt nem is tudta a karját a szeménél magasabbra emelni, amíg csak le nem nyelt három kodeintablettát; egyelőre azonban csak arra tudott gondolni, hogy az asszony dacolni mer vele. Nem elég, hogy rágyújtott, még ki is akarta tépni kezéből a szíjat – ezt hallgassátok meg, emberek! Magának köszönheti, amit kap, és Tom Rogan a Mindenható trónusa előtt is kész volt megfogadni, hogy nem marad adósa.
A szíjat lengetve kergette végig a fal mentén; egymás után záporoztak az ütések. Beverly két kézzel védte az arcát, de teste többi részét Tom tetszése szerint vehette célba. Az öv karikás ostorként suhogott és csattant a szoba csendjében. Az asszony azonban ezúttal nem sikoltozott, és nem is könyörgött, mint máskor, hogy hagyja már abba. És ami a legrosszabb: nem is sírt, holott máskor mindig megeredtek a könnyei. Nem hallatszott más, csak a szíj suhogása-csattanása, meg a lélegzetük: Tom elfúló, rekedt zihálása, Beverly gyors, könnyű pihegése.
Az asszony az ágy és az ő térfelénél álló öltözőasztalka felé vetette magát. Vállát vörös csíkok barázdálták, haja tüzes fényben lobogott. Tom nehézkesen ugrott utána; ő volt a lassabb, de az erősebb is. Ameddig két évvel ezelőtt el nem szakadt az Achilles-ina, kitűnő squash-játékos volt, és bár azóta felszedett néhány kilót (mondjuk, jó néhánnyal többet a kelleténél), a lerakódott zsír alatt még keményen feszültek az izmok. Mindazonáltal valamelyest megijesztette, hogy milyen nehezen kap levegőt.
Beverly elérte az öltözőasztalkát; Tom azt hitte, mögé bújik majd vagy megpróbál alámászni. De nem így történt. Az asszony ehelyett kinyújtotta a karját – megfordult –, és a levegő egyszer csak repülő lövedékekkel volt tele. Beverly szépítőszereket hajigált felé. Egy üveg Chantilly parfüm egyenesen a mellkasa közepén találta el, majd cserepekre tört a lábánál, és Tomot egyszer csak fojtogató virágillat fogta körül.
– Elég! – ordította. – Hagyd abba, te dög! Beverlynek azonban eszében sem volt abbahagyni. Keze végigsiklott az asztal tárgyakkal zsúfolt üveglapján, s vaktában hajigálta, amit csak ért. Tom körül már záporoztak a lövedékek, amikor még mindig a parfümösüveg nyomát tapogatta a mellén: egyszerűen nem foghatta fel, hogy a no meg merte támadni. A metszett dugó még meg is vágta, no nem mélyen, éppen csak egy kis háromszögletű karcolást ejtett a borén – de ez nem érdekes, megvetették már azt a kórházi ágyat, ahonnan egy bizonyos vörös hajú nőszemély nézheti majd a napkeltét. És akkor majd az a nőszemély... Váratlan erővel egy arckrémes tégely koppant a homlokán, a jobb szemöldöke fölött, Tom azonban úgy érezte, mintha belül a fejében dördülne meg valami. Jobb szeme látóterét vakító fehér fény öntötte el, s Tom száját eltátva hátrált egy lépést. Ekkor a hasán érte egy niveás tégely, enyhébb, cuppanó zajjal, a nő pedig – hát lehetséges? igen, lehetséges! – ordítani kezdett. Ővele!
– Akkor is kimegyek a reptérre, te vadállat! Hallod, amit mondok? Dolgom van, és elmegyek! Légy szíves, takarodj az utamból, mert nem érek rá!
Tom néhány másodpercig csak állt, és olyan dermedten bámult a nőre, mintha most látná először, mint ahogy, bizonyos értelemben, ez is volt az igazság. Beverly melle vadul hullámzott, vörösre gyúlt, de helyenként most is ólomszerűen sápadt arca szinte lángolt, ajka tébolyult vicsorgásban nyílt szét. Az öltözőasztal tetejéről azonban időközben minden elfogyott. A rakétasiló kiürült. Tom most is látta felesége szemében a félelmet – de azt is látta, hogy Beverly továbbra sem őtőle fél.
– Most szépen visszarakod a ruhákat – mondta, s igyekezett visszafojtani a lihegést: az ilyesmi rontaná a hatást, és gyengeséget sejtetne. – Aztán visszateszed a bőröndöt a szekrénybe, és visszafekszel az ágyba. Aztán majd meglátjuk; talán nem verlek félholtra. Még az is lehet, hogy már két nap múlva elhagyhatod â házat, és nem két hétig rostokolsz idebenn.
– Figyelj ide, Tom – mondta Beverly nagyon lassan; a tekintete félelmetesen tiszta volt. – Ha még egyszer a közelembe jössz, megöllek. Megértetted, te dagadt senki? Megöllek.
És ekkor – talán mert az asszony olyan kimondhatatlan gyűlölettel és undorral meredt rá, talán mert dagadt senkinek nevezte, vagy talán csak azért, mert a melle olyan kihívón hullámzott – Tom Rogan fuldokolni kezdett a félelemtől. Most már nem bimbózó sejtésként, hanem féktelenül burjánzó bizonyosságként áradt el benne a tudat: ő valójában nincs is itt.
Tom Rogan nekirontott a feleségének; ezúttal azonban nem üvöltött: olyan hangtalanul közeledett, mint a vizet hasító torpedó. Most már valószínűleg nem is csak ütni akarta az asszonyt, nem pusztán maga alá akarta gyűrni; nem, most már azt akarta beteljesíteni rajta, amivel az imént ól fenyegette Beverly oly könnyelműen.
Azt hitte, a nő menekül majd előle, minden bizonnyal a fürdőszobába, esetleg a lépcső felé. De Beverly állta a sarat. Hátát a falnak vetve teljes erejével megemelte és Tom felé irányozta az öltözőasztalkát; azt sem bánta, hogy amikor izzadó tenyere megcsúszott rajta, két körme tövig letört.
Az asztal egy pillanatra megbillent. Beverly újból nekiveselkedett, s az asztal megpördült az egyik lábán; tükrében visszaverődött a fény, és a mennyezeten elmosódott, akváriumszerű árnyék suhant át. Aztán az asztal előrebukott, hosszabbik élével Tom combjának vágódva. A férfi, egyensúlyát vesztve, a földre zuhant. A fiókokban maradt üvegek felborultak, és dallamosan csilingelve törtek szét. A tükör Tómtól balra ért földet; a férfi ösztönösen a szeme elé kapta karját, s eközben a szíj kicsúszott a kezéből. Foncsorozott üvegszilánkok pattogtak a padlón. Némelyikük megvágta; Tom érezte, hogy vérzik.
Most aztán Beverly valóban elsírta magát, éles, elcsukló hangon zokogott. Azelőtt időnként arról képzelgett, hogy elhagyja Tomot, s éppúgy lerázza magáról zsarnokságát, mint valamikor az apjáét; látta magát, ahogy becsempészi bőröndjeit a Cutlass csomagtartójába, s éjszaka kioson a házból. Beverly nem volt ostoba teremtés; még most, e képtelen romhalmaz szélén állva sem áltatta magát. Nagyon jól tudta, hogy szerelmes volt Tomba, és bizonyos értelemben most is szereti még. De ez mit sem változtatott azon, hogy féljen tőle... hogy gyűlölje... s hogy megvesse önmagát, amiért éppen ezt a férfit választotta, homályos, zavaros okokból, amelyek a régmúltban gyökereztek, és amelyeken már rég túl kellett volna tennie magát. Nem azt érezte, hogy megszakadna a szíve; az inkább csak izzott és olvadozott a mellét perzselő hőségben. És Beverly attól félt, hogy ez a tűz előbb-utóbb a józan eszét is felemésztheti.
Ám tudata mélyén ott kopácsolt, minden más félelmet túlharsogva, Mike Hanlon száraz, tárgyilagos hangja: Visszajött, Beverly... megint itt van... te pedig megígérted...
Az öltözőasztalka fölemelkedett, majd visszasüllyedt. Egyszer... kétszer... aztán harmadszor is. Mintha lélegezne.
Beverly lebiggyedő és görcsösen rángatózó szájjal, de mégis ügyesen, óvatosan megkerülte az asztalkát, lábujjhegyen keresett utat a cserepek között, és sikerült elkapnia a szíjat, éppen amikor Tom nagy erőfeszítéssel félrelökte az asztalkát. Beverly a hurokba bújtatta kezét, és hátrálni kezdett. Közben hirtelen fejmozdulattal félresöpörte haját a szeméből, s figyelte, mire készül a férfi.
Tom felállt. A tükör cserepei felhasították az arcát: homlokán finom, cérnaszálszeru átlós vonal húzódott végig. Miközben feltápászkodott, Beverlyre sandított. Az asszony Tom alsónadrágján is vércseppeket fedezett fel.
– Add csak vissza azt a szíjat – mondta.
Beverly ehelyett kétszer megforgatta a szíjat a keze körül, és kihívón nézett vissza a férfira.
– Hagyd abba, Bev. Elég volt.
– Ha nekem jössz, agyonverlek. – Beverly hallotta a szavakat, de maga sem hitte, hogy ő mondta ki. Egyáltalán ki ez a barlanglakó ősember itt, a véres alsónadrágjában? A férje? Az apja? Vagy talán az a fiú, akivel az egyetemen lefeküdt, és aki egy éjjel minden ok nélkül, merő szeszélyből betörte az orrát? Istenem, gondolta, csak most segíts meg. De a szája közben önkéntelenül járt tovább. – Azt hiszed, nem bírnék el veled? Hájas vagy, Tom, és lassú. Most pedig elmegyek, és az is lehet, hogy vissza sem jövök többé. Úgy érzem, ez a fejezet lezárult.
– Ki az a Denbrough nevű alak?
– Semmi közöd hozzá. Ez most...
Az utolsó pillanatban jött rá, hogy a kérdés csak figyelme elterelésére szolgált. Tom, ahogy kimondta, már lendült is felé. Beverly kezében ívvé hajolva suhogott a nadrágszíj, és a száján találta a férfit, olyan hangot hallatva, mint amikor a makacs dugó végre kipattan az üvegből.
Tom felvisított, és a szájához kapott; szeme kitágult a fájdalomtól és a felháborodástól. Az ujjai közül szivárgó vér végigcsorgott a kezén.
– Széthasítottad a szájam, rohadt kurva! – kiabálta fátyolos hangon. – Úristen, a szájam!
Újból nekirontott az asszonynak, a karja már kinyúlt. Ajka két helyen repedt fel; formátlan véres seb látszott csak a helyén. Az egyik elülső fogáról letört a korona; dühödten köpte ki. Beverly egyik énje csupa undor és kétségbeesés volt; ez a Beverly le akarta hunyni a szemét, s legszívesebben elszaladt volna a látvány elől. De volt egy másik Beverly is, akit olyan ujjongó megkönnyebbülés fogott el, mint a siralomházban üld rabot, ha egy váratlan földrengésnek köszönhetően kiszabadul; ennek a Beverlynek nagyon is kedvére volt, amit lát. Bárcsak lenyelted volna, és megakadna a torkodon!, gondolta ez a Beverly.
És ez a Beverly most még egyet suhintott azzal a szíjjal, amely az imént még a lábán, a mellén, a fenekén táncolt, s amelyet Tom oly sokszor próbált ki rajta az elmúlt négy évben. Az ütések számát mindig a vétségek súlyához mérte. Kihűlt az étel, mire hazaért? Két ütés. Beverly túlórázott a műteremben, és elfelejtett hazatelefonálni? Három ütés. Hát ez meg itt micsoda? Beverly már megint tilosban parkolt? Egy ütés – de a mellére. Amúgy Tom igazán rendes volt; nyílt sebet csak ritkán ejtett. Az ütések nem is voltak olyan fájdalmasak. Csak éppen a megaláztatás – az fájt igazán. A legjobban pedig az a tudat fájt, hogy legtitkosabb énje valójában kívánta ezt a fájdalmat. Kívánta a megaláztatást.
Az nevet legjobban, aki utoljára nevet, gondolta, és lesújtott.
Ezúttal oldalról és mélyre célzott, és az ütés, éles, mégis súlyos csattanással – mint amikor a háziasszony prakkerrel üti a szőnyeget – Tom heréit érte. Többre már nem volt szükség. Tom Roganból egykettőre elszállt a harci kedv.
Vékony, erőtlen kiáltást hallatott, és úgy zuhant térdre, mintha imához készülne. Kezét a combja közé szorította, fejét hátravetette, nyakán kidagadtak az inak. Szája a tragikus maszkéhoz hasonlóan görbült le. Mindeközben bal térdébe belefúródott az egyik széttört kölnisüveg vastag, hegyes szilánkja, és Tom bálnaként, némán az oldalára dőlt. Fél kezével elengedte a heréjét, hogy immár vért fröcskölő térdét dédelgesse.
Mennyi vér, gondolta Beverly. Szentisten, már mindenütt vérzik.
Túl fogja élni, válaszolta hűvösen az új Beverly, akit mintha Mike Hanlon telefonhívása keltett volna életre. Az ilyen-pasasok mindig életben maradnak. Fő, hogy te elpucolj innen, még mielőtt erőt gyűjtene egy újabb menethez. Vagy mielőtt eszébe jutna, hogy lemenjen a pincébe a Winchesterjéért.
Hátrálni kezdett, aztán hirtelen lábába hasított a fájdalom; most ő lépett bele az egyik tükörcserépbe. Lehajolt, és megragadta a bőrönd fogóját, de közben egy pillanatra sem vette le szemét a férfiról. Hátrálva lépte át a küszöböt, hátrálva ment végig a folyosón. Közben két kézzel tartotta rnaga elé a bőröndöt, amely ritmikusan csapdosta a sípcsontját. Sérült talpa után véres lábnyomok maradtak. Amikor elérte a lépcsőt, megfordult, és fürgén leszaladt; nagyon ügyelt, hogy közben ne gondolkodjék, bár úgy érezte: egyelőre amúgy sem telnének tőle összefüggő gondolatok. Ekkor valami könnyedén a lábához súrlódott. Beverly ösztönösen felsikoltott, majd lenézett, és látta: a szíj vége az. Fogalma sem volt róla, hogy a szíj még mindig a csuklójára van tekeredve. A félhomályban még inkább döglött kígyóra emlékeztetett. Beverly az undortól megborzadva áthajította a korláton. Ahogy utánanézett, látta, hogy S alakban ért földet a földszinti folyosó szőnyegén.
Lenn, a lépcsőaljánál keresztben megfogta a fehér csipke hálóing szegélyét, és a fején át kibújt a véres ruhadarabból. Egyetlen másodperccel sem akarta tovább viselni, történjék bármi. Félrehajította; a hálóing a nappali ajtaja mellett álló fikuszon kötött ki, s úgy hullámzott, mint egy csipkéből varrt ejtőernyő. Beverly, anyaszült meztelen, lehajolt a bőröndhöz. A mellbimbója hideg volt és kemény, mint a puskagolyó.
– AZONNAL GYERE FEL, ROHADT CAFKA!
Beverly felhördült, összerándult, aztán ismét a bőröndnek szentelte figyelmét. Ha Tómnak van ereje ekkorát bődülni, akkor sokkal kevesebb idő áll rendelkezésére, mint hitte. Kimarkolt a bőröndből egy bugyit, egy blúzt meg egy ócska Levi's farmert, s az ajtóban állva rángatta magára a holmit, közben mindvégig a lépcsőt figyelte. Tom azonban nem jelent meg a lépcső tetején. Még kétszer elbömbölte a nevét, ő pedig mindkétszer irtózva rezzent össze a hangjától; szeme, mint az űzött vadé, szája önkéntelen vicsorra húzódott.
Kapkodva döfte át a blúz gombjait a gumblyukakon. A két felső gomb hiányzott (voltaképpen mulatságos, hogy önmagára alig varrt). Maga is gyanította, hogy úgy festhet, mint egy részfoglalkozású utcalány, aki még az éjszakai műszak befejezte előtt szívesen lezavarna egy gyors menetet – de ebbe már csak bele kellett nyugodnia.
– MEGÖLLEK, TE ÓCSKA, KIBASZOTT KURVA!
Beverly becsapta és lezárta a bőröndöt. Az egyik blúz ujja lankatag nyelvként lógott ki belőle. Beverly még egyszer, gyorsan körülpillantott; gyanította, hogy most látja utoljára ezt a házat.
A gondolat azonban csak megkönnyebbülést ébresztett benne; így hát kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára.
Már három sarokkal odébb járt, anélkül hogy tudta volna, hová megy, amikor rádöbbent, hogy mezítláb van. A bal lába, amellyel a szilánkba lépett, tompán lüktetett. Muszáj valami cipőt szereznie. De hát hajnali két óra volt, az erszénye és a hitelkártyái pedig otthon maradtak. Belekotort a nadrág zsebeibe, de csak némi zsebpiszkot sikerült kihalásznia. Nemhogy egy tízcentes – egy lyukas garas sem volt nála. Körülpillantott az elegáns lakónegyedben – takaros házak, gondosan ápolt kertek, sötét ablakok.
És ekkor egyszer csak nevetésben tört ki.
Beverly Rogan ott ült egy alacsony kőfalon, piszkos lába közé szorítva bőröndjét, és nevetett. Hogy ragyognak ma éjjel a csillagok! Hátravetette a fejét, és feléjük nevetett; a már ismert szilaj jókedv hullámokban csapott keresztül rajta, felkapta, sodorta, mint a dagály, megtisztította, és kimosott belőle minden tudatos gondolatot. Most csak a vérével gondolkodott, és a vére valamilyen homályos vágy ismeretlen nyelvén szólt hozzá. Beverly nem tudta, miféle vágyat sugallhat a vére, de nem is érdekelte; elég volt neki ez az egész valóját betöltő erős, meleg hullámzás. Vágy, gondolta, és a jókedv feltartóztathatatlan dagálya mintha egyre gyorsabban sodorta volna tovább, valamilyen nem ismert, de elkerülhetetlen zátony felé.
Borzongva, de végre szabadon kacagott fel a csillagokra; rémületet érzett, amely olyan maró volt, mint a fájdalom, és olyan édes, mint az érett őszi alma. És amikor a kőfal mögötti ház emeleti ablakában fény gyulladt, megragadta a bőrönd fogóját, és eltűnt az éjszakában. De futás közben is még egyre nevetett.

6
BILL DENBROUGH SZABADSÁGOLJA MAGÁT

– El akarsz menni? – ismételte meg a kérdést Audra. Értetlenül, kicsit ijedten nézett Billre, majd maga alá húzta meztelen lábát. A padló hideg volt; ami azt illeti, hideg volt az egész nyaraló. Dél-Angliában ezúttal a szokásosnál is nyirkosabb volt a tavasz, és Bill Denbrough rendszeres reggeli és esti sétái során nem is egyszer azon kapta magát, hogy Maine-re – sőt valamilyen homályos, rejtelmes módon éppen Derryre – gondol.
A nyaralóban – legalábbis a hirdetés ezt ígérte – központi fűtés volt, és lenn, a tiszta és rendes alagsorban valóban állt is egy kazán, eldugva a valamikori szeneskamrában, de Bill és Audra már a forgatás legelején rájött, hogy ami a központi fűtést illeti, a brit és az amerikai felfogás némileg eltér egymástól. A jelek szerint a britek úgy gondolják; központi fűtésre csak akkor van szükség, ha az embernek reggel, felkelés után a vizeletével kell felolvasztania a vécécsészét eltorlaszoló jégrögöt.
Most is reggel volt; háromnegyed nyolc. Bill öt perce tette le a kagylót.
– De hát lehetetlen, Bill; nem mehetsz el. Te is tudod.
– Muszáj – hangzott a válasz. A szoba túlsó végében állt egy kis bárszekrény; Bill odament, levett a legfelső polcról egy üveg Glenfiddichet, és töltött magának. Az ital egy részét melléöntötte. – Baszd meg – motyogta.
– Ki telefonált? Mitől ijedtél meg ennyire, Bill?
– Nem ijedtem meg.
– Ne mondd! Máskor is így szokott remegni a kezed? És máskor is itallal kezded a napot?
Bill bokája körül libegett a háziköntös, ahogy visszament és leült. Mosolyogni próbált, de maga is tudta, hogy csekély sikerrel, így inkább letett róla.
A tévén a BBC hírolvasója összefoglalta a legfrissebb lesújtó eseményeket, mielőtt rátért az előző esti labdarúgóeredményekre. Amikor egy hónappal a forgatás kitűzött kezdete előtt megérkeztek Fleetbe, ebbe a Londonhoz közeli kis faluba, mindketten elámultak a brit televízió műszaki fejlettségén; ha az ember egy jó Pye-márkájú színes tévét nézett, valóban úgy érezte, hogy akár maga is besétálhatna a képbe. Több vonaluk van vagy nem tudom, mi lehet az oka, mondta Bill. Én se tudom, de az biztos, hogy szuper, felelte Audra. Ekkor még nem fedezték fel, hogy a műsor részint a Dallas-ból és más amerikai sorozatokból áll, részint véget nem éró angol sporteseményekből, amelyek ismét kétfelé tagolódtak; egyrészt a rejtélyesen unalmasakra (például a nyíllal való célba dobálás, amelyben a játékosok vértolulá-sos szumobirkózókra hasonlítottak), másrészt a szimplán csak unalmasakra (az angol futball pocsék volt, a krikett még pocsékabb).
– Újabban sokszor gondolok haza – jegyezte meg Bill, az italt kortyolgatva.
– Haza? – kérdezte Audra oly őszinte értetlenséggel, hogy Bill elnevette magát.
– Szegény Audra! Tizenegy éve élsz együtt egy pasassal, és még most sincs róla halvány sejtelmed, kicsoda. Mit tudhatsz te erről... – Ismét fölnevetett, és kiitta a maradékot. Különös nevetése Audrának éppoly kevéssé volt ínyére, mint az a tény, hogy kora reggel egy pohár whiskyt lát a kezében. Úgy hangzott ez a nevetés, mintha a férfi igazából üvölteni szeretne kínjában. – Kíváncsi volnék, vajon a többiek mellett is van-e férj vagy feleség, aki most jön rá, milyen keveset tud. Gondolom, mind így vannak vele.
– Én annyit tudok, Billy, hogy szeretlek – mondta az asszony –, és ez tizenegy éven át éppen elég volt.
– Tudom – mondta a férfi, és rámosolygott; és ez a mosoly most gyengéd volt, de egyszersmind fáradt és riadt is.
– Kérlek, nagyon szépen kérlek, mondd el, miről van szó. Audra ránézett a gyönyörű szürke szemével. Itt ül, hálóköntöse alá húzott lábbal, a bérelt házikó rozoga székén az az asszony, akibe beleszeretett, akit aztán elvett feleségül, s akit most is változatlanul szeret. Megkísérelt a szemén át belelátni a gondolataiba, kideríteni, mit tud. Szerette volna ezt az egészet úgy szemlélni, mint egy regényt, ami végeredményben megoldható volt, csak éppen tudta, hogy erre a sztorira nem találna vevőt.
Adva van egy szegény sorsú maine-i fiú, aki ösztöndíjjal jut be az egyetemre. Egész életében író akart lenni, de az irodalmi gyakorlatokon úgy érzi magát, mintha iránytű nélkül bolyongana egy furcsa, félelmetes tájban. A többiek között van egy srác, aki Updike akar lenni. Van egy másik, aki New England-i kiadású Faulknerként képzeli el a jövőjét – csak ő szabad versben akarja regénybe foglalni a szegények mostoha életét. Egy lány Joyce Carol Oatest csodálja, de úgy véli, hogy a szexista társadalomban nevelkedett írónő „irodalmi értelemben radioaktív”, vagyis eleve szennyezett; ő majd sokkal tisztább lesz. Aztán van egy alacsony, dagadt végzős, aki csak motyogva tud vagy óhajt beszélni; ez a fiú írt egy nyolcszereplős színdarabot, amelyben minden szereplő egyetlen szót ismételget, mígnem a néző apránként rájön, hogy az egyes szavakból a következő mondat kerekedik ki: „A háború a szexista halálkufárok első számú fegyvere.” A dráma jeles osztályzatot kap az irodalmi gyakorlatok szemináriumának érdemes mesterétől, akinek doktori disszertációját, valamint négy verseskötetét is kiadta az egyetemi nyomda; amúgy marihuánát szív, és békejelvényt visel a nyakában. A motyogós dagi drámáját egy gerilla színtársulat adja elő 1970 májusában, amikor a háborúellenes sztrájk miatt nem működik az egyetem. Az egyik szerepet maga a tanár úr alakítja.
Bill Denbrough ezenközben írt egy lezárt szobában játszódó krimit, három sci-fi novellát és több rémtörténetet, amely utóbbiak Edgar Allan Poe, H. P. Lovecraft És Richard Matheson erős hatásáról tanúskodnak. Később majd úgy jellemzi e műveket, mint amelyek leginkább valamely XIX. század közepi, kompresszorral ellátott és bizonyos megvilágításban vörösen foszforeszkáló halottaskocsira hasonlítanak.
Az egyik sci-fire „jó” osztályzatot kap.
„Ez már jobban sikerült – írja a tanár a címoldalra. – A földönkívüliek ellentámadásában megjelenik az erőszakot szülő erőszak bűvös körforgása; különösen a szocioszexuális behatolás szimbólumaként működő »tűorrú« űrhajó nyerte meg tetszésem; ez a végig kitartott mélyáramlat néma zavarossága ellenére is feltétlenül figyelemre méltó!” A többiek legföljebb közepesig vitték.
Végül egy szép napon Bill feláll az órán. Előtte éppen egy sárgás képű leányzó szösszenetét vitatták meg jó hetven percen át; a mű egy tehénről szólt, amely alaposan szemrevételezett egy kihalt rét kellős közepén álló, berozsdásodott motorházat (ami akár egy nukleáris háború utójátéka is lehet, ez azonban nem egyértelmű). A sárgás képű leány, aki egyik Winstonról a másikra gyújt, és időnként a beesett halántékában megbúvó pattanásokat tépkedi, határozottan állítja, hogy a karcolat a korai Orwell modorában fogant szociopolitikai üzenet, és noha az osztály nagy része, a tanár urat is beleértve, osztja ezt a felfogást, a vita ennek ellenére feltartóztathatatlanul zsong tovább.
Amikor Bill feláll, mindenki ránéz; magas fiú, s valamiért oda kell figyelni rá.
Bill tagoltan szólal meg (a dadogást már jó öt éve elhagyta): – Én ebből az egészből egy árva szót sem értek. Miért kellene egy írói munkának szocio-akárminek lennie? Hajói van megírva, úgyis megvan a maga szerves politikai, kulturális, történelmi satöbbi satöbbi jelentése. Más szóval... – Körülnéz, látja az ellenséges tekinteteket, és homályosan megsejti, hogy a többiek valamiféle hadüzenetként értelmezik szavait; talán azt képzelik, valami szexista halálkufárt melengetnek a kebelükön. – Más szóval, miért nem fogadjátok el, hogy egy írói mű az legyen, ami?
Senki nem válaszol. A csend egyre kínosabb. Bill csak áll, és végignéz a fagyos arcokon. A szerző sárgás képe megduzzad, ahogy kifújja a füstöt, majd elnyomja cigarettáját a mindenhová magával vitt zsebhamutartóban.
Végül aztán megszólal a tanár, oly szelíden, mintha egy oktalanul makacskodó gyerekhez beszélne.
– Azt hiszi talán, hogy William Faulkner csak mesélni akart? Vagy Shakespeare csak néhány dolcsit akart zsebre vágni? Halljuk, Bill. Szóval hogy is képzeli ezt a dolgot?
– Úgy, hogy nagyjából ez az igazság – mondja Bill néhány másodpercnyi komoly mérlegelés után, és máris látja a többiek szemében az elmarasztaló ítéletet.
– Szerintem magának még nagyon sokat kell tanulnia – jelenti ki a tanár, miközben tollával játszik, és félig hunyt szemmel Billre mosolyog.
A taps a hátsó sorok tájékáról indul.
Bill elhagyja a színteret – de a következő héten visszatér; eltökélte, hogy csak azért sem adja fel. Időközben írt egy „Sötétség” című elbeszélést, egy kisfiúról, aki a házuk pincéjében egy szörnyet fedez fel, de nem hátrál meg: harcba száll vele, s végül megöli. Ahogy nekikészül az írásnak, eltölti valami szent felbuzdulás; munka közben szinte úgy érzi, hogy nem is írja az elbeszélést, csak hagyja, hogy az átáramoljon rajta. Egy adott ponton leteszi a tollát, és kimegy a mínusz tizenkét fokos decemberi hidegbe, hogy lehűtse forró és sajgó kezét; bore szinte füstöl a hirtelen hőmérséklet-változástól. Járkálni kezd; rövid szárú zöld csizmája úgy csikorog a havon, mint olajozásra szoruló csuklópánt, és a fejét már-már szétveti a történet; egészen félelmetes, mennyire szeretne napvilágra törni! Bill úgy érzi: ha a keze nem győzné a száguldó iramot, akkor a mese a szemét fúrná át, csak hogy végre megszülessen és kézzelfogható formát öltsön. – De most aztán én rázom ki belőle a szart – súgja meg bizalmasan a szeles téli sötétségnek, és reszketegen kuncog hozzá. Tudja, hogy valóban erről van szó. Végre rájött a nyitjára; tízévi próbálkozás után egyszer csak megtalálta a fejét szétfeszítő hatalmas, élettelen buldózer indítógombját. Megindult végre a mamutgépezet, kattog, zakatol már. Szépnek persze nem mondható; no de nem is arra való, hogy csinos lányokat vigyen el a gólyabálra. Ez a gép nem státusszimbólum; ez komolyan veszi a dolgát. Útközben bármit eltiporhat; ha nem vigyáz, még őt magát is.
Bill visszaront a szobájába, és hajnali négy órára, mindvégig egyenletesen magas hőfokon lobogva, befejezi a „Sötétség”-et, utána az iratrendezőre borul és elalszik. Ha valaki felvetné, hogy igazából George, a kisöccse történetét írta meg, ő csodálkoznék a legjobban, hiszen évek óta nem is gondolt George-ra – legalábbis ez az őszinte meggyőződése.
A tanár úr úgy adja vissza az elbeszélést, hogy az elégtelen átlósan szeli át az első oldalt Néhány további szót is firkantott alá, csupa nagybetűvel: PONYVA, majd valamivel lejjebb: SE FÜLE, SE FARKA – kiáltják világgá a betűk.
Bill odaviszi a tizenöt oldalas kéziratköteget a fafűtésű kályhához, és kinyitja az ajtaját. A papírt már csak alig két-három centi választja el a lángtól, amikor ráeszmél, micsoda ostobaságra készül. Leül a hintaszékébe, ránéz a Grateful Dead-poszterre, és elneveti magát. Ponyva? Nagyszerű! Hát legyen ponyva. Annak is megvan a maga piaca!
– Én meg majd behúzódom a ponyva alá! – kiáltja, és nevet, amíg ki nem buggyannak a könnyei.
Újragépeli az első oldalt, amelyet a tanár összefirkált, és elküldi a Fehér nyakkendő című férfimagazinnak (bár amennyire megítélhette, a Meztelen narkós pipik találóbb cím volna). Van egy viharvert példánya a Betűpiaci kalauz-ból; ott azt írják, hogy ez a lap a horrorra is vevő, és való igaz: abban a két számban, amelyet a helyi kis családi mindenesbolt polcain talált, valóban volt két-két horrornovella, a meztelen csinibabák meg a pornófilmeket és potenciaserkentő pirulákat reklámozó hirdetések közé beékelve. A négyből az egyik, bizonyos Dennis Etchison műve, ráadásul egész ügyes volt.
Igazából semmi jóra nem számított, amikor postára adta az írást – már azelőtt is küldött jó néhány elbeszélést különféle képes folyóiratoknak, és válaszként mindig megjött a szokványos elutasító szöveg. Így aztán hüledezve és elragadtatva vette tudomásul, hogy a Fehér nyakkendő irodalmi szerkesztője kétszáz dollárt hajlandó fizetni a „Sötétség”. ért, megjelenés után. A segédszerkesztő egy kurta levélkében még hozzáteszi, hogy „öregem, ez a legjobb horrorsztori Ray Bradbury A korsó-ja óta”, majd így folytatja: „Nagy kár, hogy az Atlanti és a Csendes-óceán között legföljebb ha hetvenen fogják elolvasni.” De mit bánja ezt Bill Denbrough! A kétszáz dollár akkor is kétszáz dollár.
Elmegy a tanárhoz, hogy kiiratkozzék az irodalmi szemináriumról. A tanár aláírja a cédulát. Bill Denbrough hozzákapcsolja a segédszerkesztő lelkes levélkéjéhez, majd mindkét papírt kiszögezi a tanár ajtaján lévő hirdetőtáblára. A hirdetőtábla egyik sarkában megpillant egy háborúellenes karikatúrát; ekkor szinte gépiesen előhúzza inge zsebéből a tollát, és ezt írja keresztben a rajzra: Ha az irodalom és a politika valaha felcserélhetővé válik, én megölöm magám, mert nem lesz több dolgom. A politika tudniillik szüntelen változik; az írás viszont soha. Némi gondolkodás után – mert nem akar gyerekes lenni, de megtartóztatni sem tudja magát – még hozzátoldja: Szerintem a tanár úrnak még nagyon sokat kell tanulnia.
Három nappal később a házi postán visszajön a kiiratkozási cédulája. A tanár kitöltötte. A KIIRATKOZÁS KORI ÉRDEMJEGY rovatába azonban nem közepest írt, holott Bill addigi jegyeinek átlaga ezt indokolta volna, hanem újabb elégtelent, méghozzá nagy, dühös betűkkel. Az osztályzat alatt pedig ez áll: Azt hiszi, Denbrough, hogy a pénz bármit is bizonyít?
– A dolog úgy áll, hogy igenis azt hiszem – mondja Bill Denbrough az üres falaknak, és ismét elfogja a bolondos nevetés.
Utolsó egyetemi évében már egy regénynek is neki mer rugaszkodni, mert sejtelme sincs róla, mire vállalkozott. Sebesülten és reszketve hagyja el a csatateret – de életben maradt, és a hóna alatt egy majdnem ötszáz oldalas kéziratot szorongat. Elküldi a Viking kiadónak, noha tisztában van vele, hogy ez csak az első állomás lesz a kísértetekről szóló könyv hosszú, rögös útján – de mindig tetszett neki a Viking hajó-védjegye, és ha már úgyis mindegy, hol kezdi, miért ne őket választaná? És íme: az első állomásból egyszersmind végállomás lesz. A Viking megveszi a könyvet – és így lép át Bill Denbrough a tündérmesék világába. A hajdani Dadogós Billt huszonhárom évesen örökbe fogadja a szerencse. Három évvel később és háromezer mérföldre New England északi részétől sajátos hírnévre tesz szert, amikor a hollywoodi Fenyőligeti templomban oltár elé vezet egy nála öt évvel idősebb filmsztárt.
A pletykarovatok hét hónapot adnak nekik. Szerintük legföljebb arra érdemes fogadni, hogy válással vagy érvénytelenítéssel ér-e véget a dolog. A két fél barátai (és ellenségei) ugyanígy vélekednek. Férj és feleség a korkülönbségtől függetlenül is két világ. Bill magas, hízásra hajlamos, máris kopaszodik; társaságban lassan beszél, és néha úgy tűnik, ki sem tudja fejezni magát. Audra vörösesbarna hajú, szoborszerű szépség, aki nem is annyira földi nőnek, mint inkább felsőbbrendű, félistennőszerű lénynek látszik.
Billt megbízták, hogy írjon forgatókönyvet második regényéből, a Fekete örvény-bői (főleg azért, mert hasztalan jajveszékelt, hasztalan átkozta az ügynöke, Bill kikötötte, hogy a jogok csak akkor eladók, ha legalább a forgatókönyv első vázlatát őjegyzi). Nos, a vázlat meglepően jól sikerült, s Billt a további átírásokra meg a produkciós megbeszélésekre meghívták a Universal Citybe.
Az ügynöke apró termetű nő; pontosan százötvenhárom centi magas, és Susan Browne-nak hívják. Robbanékony és ellentmondást nem tűrő teremtés. – Állítsd le magad, Billy – jelenti ki. – Szállj le erről a baromságról. Rengeteg pénzük fekszik benne, és meglátod, kitűnő forgatókönyvírót fognak keresni. Talán magát Goldmant keresik meg.
– Kicsodát?
– William Goldmant. Az egyetlen jó írót, aki eljött Hollywoodba, és bejött neki ez is, az is.
– Miről beszélsz, Sue?
– Arról, hogy Hollywoodban maradt, és továbbra is jól ír – felelte a nő. – A kettőnek együtt körülbelül annyi az esélye, mintha valaki elhatározná, hogy legyőzi a tüdőrákot. Nem lehetetlen – de kinek van kedve kipróbálni? Az embert előbb-utóbb felperzseli a szex, a pia vagy ezek az ügyes kis új drogok. – Susan bolondosan izgató barna szeme nagyot villant, ahogy felnézett Billre. – És ha netán valami seggfej kapja a megbízást és nem egy Goldman-szerűség – nem mindegy? A könyv ott van a polcon. Egyetlen szavát sem lehet megváltoztatni.
– Susan, kérlek...
– Figyelj rám, Billy. Fogd a pénzt és fuss! Fiatal vagy és erős; éppen az ilyet szeretik. Ha elmégy Hollywoodba, először az önbecsülésedtől fosztanak meg, utána attól, hogy A és Β pont között le tudj írni egy egyenes mondatot. És nem utolsósorban kifacsarják a töködet. Tudom, hogy úgy írsz, mint egy felnőtt, de igazából nem vagy más, csak egy jó magas homlokú kölyök.
– El kell mennem.
– Szellentett itt valaki? – perelt Susan. – Mert rettenetesen büdös van.
– Hiába, Susan. Muszáj.
– Jaj istenem!
– Ki kell szabadulnom New Englandből. – A folytatást fél kimondani – káromlásnak érzi –, de tartozik ennyivel Susannak. – Ki kell szabadulnom Maine-ből.
– De miért, az ég szerelmére?
– Azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy muszáj.
– Komolyan beszélsz, Billy, vagy ez csak az írói munkásságod része?
– Komolyan beszélek.
A szóváltás az ágyban zajlik. Susan melle kicsi, mint az őszibarack – és olyan jóízű is. Bill igazán nagyon szereti Susant, bár mindketten tudják, hogy nem úgy, ahogy igazán kellene. Susan ölébe gyűri a lepedőt, felül, és cigarettára gyújt. Sír, de Bill úgy tesz, mint aki nem látja; azzal áltatja magát, hogy Susannak máskor is csillog a szeme. Bill érzi, tapintatlanság lenne rákérdezni, így aztán nem is teszi. Nem úgy szereti, ahogy igazán kellene, de azért borzasztóan fontos neki.
– Hát akkor eredj csak – mondja Susan szárazon, tárgyilagosan, s visszafordul Bill felé. – Aztán, ha kikészültél és még van erőd, telefonálj. Majd érted megyek, és összeszedem a roncsaidat. Ha még meglesznek.
A Fekete örvény filmváltozatának A fekete démon verme lesz a címe, és a főszerepet Audra Phillipsre osztották. A cím borzalmas, de a film végül egész tisztességesre sikerült. És Bill Denbrough csak egyvalamijét vesztette el Hollywoodban: a szívét.
– Bill – szólalt meg ismét Audra, kizökkentve férjét az emlékezésből. Bill csak most vette észre, hogy már nem szól a tévé: Audra közben kikapcsolta. Felállt, és kibámult az ablakon, amelyhez puhán törleszkedett a köd.
– Elmondom, amit elmondhatok. Ennyit igazán megérdemelsz. De előbb én kérek tőled két dolgot.
– Csak bátran.
– Tölts magadnak még egy csésze teát, és mondd el mindazt, amit tudsz... vagy legalábbis hiszel rólam.
Audra értetlen pillantást vetett rá, majd a tálalóhoz lépett.
– Tudom, hogy Maine-ben születtél – mondta, és közben töltött a teáskannából. Nem volt angol, de hangjába – hála A padlásszoba című filmnek, amelyet az ő főszereplésével forgattak itt, Angliában – belopta magát egy csipetnyi angolos finomkodás. A film Bill első eredeti forgatókönyvén alapult; még a rendezést is felajánlották neki, hogy tegye próbára magát, de ezt szerencsére visszautasította – ha ráállt volna és most mégis elutazik, akkor valóban csúnyán kitol mindenkivel. Tudta, mit mondana az egész stáb. Billy Denbrough végre kimutatta a foga fehérét. Ő is csak amolyan szarházi firkász; lököttebb, mint veszett patkány a csatornában.
És ami ezt az utolsó megállapítást illeti: vajon olyan messze járna az igazságtól?
– Tudom, hogy volt egy öcséd, aki meghalt, és akit nagyon szerettél – folytatta Audra. – Tudom, hogy egy Derry nevű kisvárosban nőttél fel, aztán, két évvel az öcséd halála után, átköltöztetek Bangorba, és amikor tizennégy éves lettél, továbbmentetek Portlandbe. Tudom, hogy apád tüdőrákban halt meg, amikor te tizenhét éves voltál. Ösztöndíjjal jutottál el az egyetemre, és közben részmunkaidőben még egy textilgyárban is dolgoztál, de még diák voltál, amikor befutottál egy novellával. Képzelem, milyen fura érzés lehetett, hogy egyszer csak pénzed is van meg jövód is.
Audra visszajött, és Bill látta az arcán: most eszmél rá, mennyi kitöltetlen tér van köztük.
– Tudom, hogy egy évvel később megírtad a Fekete örvény-t, és Hollywoodba jöttél. És a forgatás megkezdése előtti héten megismerkedtél egy Audra Phillips nevű zűrös, kiborult nővel, aki valamelyest gyanította, min mehettél keresztül, mert öt évvel azelőtt ő is csak egy Audrey Philpott nevű szürke kis senki volt, és átélte ezt az eszelős nyomáscsökkenési folyamatot. Akkor is éppen fuldoklott...
– Ne, Audra, hagyd ezt...
Az asszony olyan állhatatosan nézett rá, hogy nem térhetett ki a pillantása elől – Miért? Csak az ördög fél az igazságtól! Na szóval: fuldokoltam. Két évvel a megismerkedésünk előtt fedeztem fel magamnak az amylnitritet, egy év múlva pedig a kokaint; az még jobban ízlett. Reggel egy amylnitrit-tabletta, délután egy adag kokó, este bor, lefekvéshez Valium. Íme Audra vitaminjai. Túl sok sorsdöntő próbafelvétel, túl sok jó szerep... Annyira hasonlítottam egy Jacqueline Susann-regény egyik szereplőjéhez, hogy az már röhejes volt. Tudod-e, Bill, hogyan él most bennem ez a korszak?
– Nem tudom.
Audra elmosolyodott, és kortyolt a teából, de közben sem vette le Billről a szemét. – Mintha futnék a Los Angeles-i nemzetközi reptér folyosóján. Érted, ugye?
– Nem mondhatnám.
– Az tudniillik egy futószalag – közölte Audra. – Kábé negyed mérföld hosszú.
– Volt már hozzá szerencsém – mondta Bill –, csak azt nem értem, mire...
– Az ember csak rááll, és a szalag elviszi egészen a poggyászkiadóig. De persze nem kötelező állni, lehet közben menni, sót szaladni is, és olyankor az ember úgy érzi, mintha a rendes napi sétáját, kocogását, futóedzését satöbbi végezné, mert a teste nem érzékeli, hogy valójában a futószalag sebességét szorozza meg. Ezért van ott a vége felé a tábla: MOZGÓ JÁRDA – KÉRJÜK, LASSÍTSON. És akkoriban, amikor megismerkedtünk, éppen úgy éreztem, mintha most rohannék le arról a szalagról, át apadióra, amelyik már nem mozog. A testem kilenc mérfölddel tartott előbbre, mint a lábam. Ilyenkor az ember óhatatlanul elveszíti az egyensúlyát, és előbb-utóbb minden értelemben pofára esik. Csak én történetesen megúsztam; mert te ott voltál és elkaptál.
Félretolta a csészét és rágyújtott, de a szemét továbbra sem vette le Billről. Keze együtt remegett az öngyújtó parányi lángjával, amely hol jobbra, hol balra táncolt a cigaretta végétől, míg végül eltalálta.
Audra mélyet szívott a cigarettából, majd örvénylő fiist-Pászmát fújt ki.:: – Hogy mit tudok rólad? Azt, hogy úgy látszott: kétlábbal állsz a földön, és tudod, mit akarsz. Soha nem siettél; nem volt sürgős se a következő ital, se a következő megbeszélés, se a következő buli. Magabiztos voltál; tudtad, ha majd füttyentesz, meglesz egyik is, másik is. Lassan beszéltél, részben mert Maine-ben mindenki húzza a szavakat, de főképpen azért, mert ilyen a természeted. Te voltál Hollywoodban az első férfi, akinek volt bátorsága lassan beszélni. Ahogy hallgattalak, nekem is lassítanom kellett. Csak néztelek, Bill, és olyasvalakit láttam, aki soha nem szalad a mozgó járdán, mert tudja, hogy az úgyis elviszi a célhoz. Úgy festettél, mint aki rá se ránt a sok üres dumára, a kapkodásra meg a hisztériára. Nem béreltél Rolls-Royce-t valami menő kölcsönzőtől, hogy szombat délutánonként végighajts a Rodeo Drive-on a saját spéci rendszámtábládat fitogtatva. Nem tartottál külön sajtóügynököt, hogy reklámcikkeket helyezzen el rólad a Variety-ben vagy a Hollywood Reporter-ben. Egyszer sem léptél fel a Johnny Carson-show-ban.
– Abban író csak akkor léphet fel, ha mellesleg kanalat is hajlít vagy ért a kártyatrükkökhöz – mosolygott Bill. – Ez afféle íratlan törvény.
Azt hitte, Audrát is mosolyra készteti, de csalódnia kellett. – Tudom, hogy ha szükségem volt rád, mindig ott voltál. Akkor is, amikor lerepültem a mozgójárdáról, mint O. J. Simpson abban a régi Hertz-autókölcsönzős reklámban. Talán neked köszönhetem, hogy az istentelen sok pia tetejébe nem kaptam be azt a tablettát, amelyik már végzetes lehetett volna. De persze meglehet, hogy csak túldramatizálom az egészet, és magamtól is lesétáltam volna a szalagról. Bár – az az érzésem, hogy mégse.
Elnyomta a cigarettát, pedig még csak kettőt szippantott belőle.
– És tudom, hogy azóta is mindig mellettem voltál. Persze én is melletted. Jól megvagyunk az ágyban. Valaha úgy gondoltam, ez rém sokat jelent. De mi az ágyon kívül is jól megvagyunk, és ma már úgy látom, ez még fontosabb. Úgy érzem, veled még az öregséget is bátran elviselném. Tudom, hogy túl sok sört iszol, és túl keveset mozogsz; tudom, hogy éjszaka néha rosszat álmodsz...
Bill megdöbbent. Csúnyán megdöbbent. Már-már félni kezdett.
– Én nem szoktam álmodni.
Audra végre elmosolyodott. – Ezt mondod az újságíróknak is, ha arról faggatnak, honnan szerzed az ötleteidet. Csak éppen nem igaz. Persze lehet, hogy emésztési zavaraid vannak, és azért nyöszörögsz álmodban. De szerintem nem ez az oka.
– Beszélni is szoktam? – kérdezte Bill óvatosan. Ő semmilyen álomra nem emlékezett. Se jóra, se rosszra.
– Néha – bólintott Audra. – Csak éppen az értelmét nem tudom kihámozni. És kétszer vagy háromszor sírtál is.
Bill kifejezéstelen arccal meredt rá. Valami keserű ízt érzett a szájában: úgy húzódott végig a nyelvén, majd le a torkán, mintha aszpirint szopogatna. Most legalább már tudod, milyen íze van a félelemnek, gondolta. Ahhoz képest, hogy mennyit írtál róla, ideje volt, hogy megtapasztald. Azt gyanította: előbb-utóbb hozzászokik ehhez az ízhez. Ha megéri.
Hirtelen ostromolni kezdték az emlékek. Mintha valami fekete zsák dagadozna az agyában, hogy előbb-utóbb sötét képeket
(álmokat)
köpjön ki tudata legmélyéről a józan ébrenlét szellemi látóterébe – és ha mindez egyszerre zúdulna rá, bizonyos, hogy eszét vesztené. Megpróbálta visszaszorítani a képeket, és nem is sikertelenül, ám előbb még hallott egy hangot – mintha egy élve eltemetett ember kiáltana a földből. A hang Eddie Kaspbraké volt.
Az életemet mentetted meg, Bill. Marhára félek azoktól a nagy srácoktól. Néha már azt hiszem, tényleg ki akarnak nyírni...
– A karod... – mondta Audra.
Bill lenézett a karjára: csupa libabőr. Nem is holmi aprócska, de nagy, fehér, rovarpetényi dudorok meredeztek rajta. Mindketten némán meredtek a látványra, mintha valami érdekes múzeumi tárgyat csodálnának. Aztán a dudorok lassan visszasimultak.
Audra végül megtörte a csendet. – És még valamit tudok. Ma reggel valaki felhívott Amerikából, és azt mondta, hogy el kell menned tőlem.
Bill felállt, futó pillantást vetett a szeszes italok felé, majd kiment a konyhába, és egy pohár narancslével tért vissza. – Azt tehát tudod, hogy volt egy öcsém – mondta –, és azt is tudod, hogy meghalt. De azt már nem tudod, hogy meggyilkolták.
Audra levegő után kapkodott.
– Ó, Bill, de hát miért...
– Hogy miért nem mondtam el? – Bill ismét azt a vakkantásszerű, keserű nevetést hallatta.
– Magam sem tudom.
– Hogyan történt?
– Azt tudod, hogy akkoriban Derryben laktunk. Áradás volt, de akkorra már nagyjából levonult, és George unta magát. Én éppen csúnyán megfáztam, és ágyban feküdtem. George megkért, hajtogassak neki újságpapírból egy kis hajót. Értettem hozzá; előző évben a napközis táborban megtanultam. George azt mondta, végigúsztatja a Witcham meg a Jackson utcán a csatornában; ott még magasan állt a víz. Szóval meglett a hajó, ő megköszönte, aztán kisétált a házból – és ekkor láttam élve utoljára az öcsémet. Ha nem vagyok influenzás, talán megmenthettem volna.
Elhallgatott jobb tenyerével dörzsölgetve az állát, mintha ellenőrizné, mennyire borostás. Szemében, amelyet megnagyított a szemüveg, töprengő kifejezés ült; de nem nézett az asszonyra.
– Ott történt a Witcham utcában, nem messze a Witcham meg a Jackson sarkától. A gyilkosa kitépte a bal karját, olyan simán, ahogy egy óvodás a légy szárnyát tépné ki. A törvényszéki orvos azt mondta, vagy a sokk, vagy a vérveszteség végzett vele. Szerintem tökmindegy, hogy melyik.
– Úristen, Bill!
– Bizonyára nem érted, miért hallgattam el előled. Az igazat megvallva, magam sem értem. Tizenegy éve vagyunk házasok, és a mai napig fogalmad sem volt, hogy George hogyan halt meg, miközben én mindent tudok a te családodról – nagynéniket, nagybácsikat is beleértve. Tudom, hogy a nagyapád a garázsában halt meg Iowa Cityben, mert részegen baszkurálta a láncfűrészét. És azért tudom, mert előbb-utóbb a legelfoglaltabb házaspárok is megtudják az ilyen részleteket egymás családjáról. Még ha unják és oda se figyelnek, akkor is felcsipegetik – valamilyen házastársi ozmózis következtében. Vagy talán tévednék?
– Nem – suttogta Audra. – Ez így van, Bill.
– Bennünket pedig mindig érdekelt, amit a másik mond, nem igaz? Mi soha nem untuk egymást; nem szorultunk rá az ozmózisra. Jól mondom?
– Én is így hittem. Legalábbis a mai napig.
– Most ne sértődj meg, Audra. Mindenről tudsz, ami az elmúlt tizenegy évben történt velem. Tudsz minden szerződésemről, minden egyes ötletemről, tudod, mikor voltam náthás, ismered valamennyi barátomat, és tudod, ki akart vagy próbált kiszúrni velem. Még azt is tudod, hogy Susan Browne a szeretőm volt. Tudod, hogy időnként, ha becsípek, szentimentális leszek és túl hangosra állítom a lemezjátszót.
– Különösen a Grateful Dead lemezeit – mondta Audra, és Bill elnevette magát. Ezúttal Audra is visszamosolygott rá.
– És tudsz arról is, ami igazán számít. Ismered a vágyaimat – a titkos reményeimet.
– Igen, ez igaz. De akkor is... – Audra elhallgatott, megrázta a fejét, tűnődött valamin. – Mondd, Bill: mi köze ennek a telefonhívásnak az öcsédhez?
– Hagyd, hogy eljussak odáig. Ne sürgess, hogy mindjárt fejest ugorjak az egészbe, mert akkor megzavarodom. Olyan hatalmas és... hogy is mondjam... olyan kusza és rémséges mindez, hogy jobban szeretnék... szóval... valahogy lassan a hátába kerülni. Mert valamit meg kell értened. Nekem soha eszembe sem jutott, hogy Georgie-ról beszéljek.
Audra összehúzott szemöldökkel ránézett, majd ismét megrázta a fejét. – Nem értem.
– Azt akarom mondani, hogy én már vagy húsz éve nem is gondoltam George-ra.
– Hiszen elmesélted, hogy volt egy George nevű öcséd...
– Ezzel csak egy tényt közöltem – mondta Bill. – A neve csak egy szó volt. Nem vetett semmilyen árnyékot a lelkemre.
– Legföljebb az álmaidra – mondta Audra fojtottan.
– És ezért nyöszörögtem? Ezért sírtam? Audra bólintott.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Bill nagyon lassan. – Sőt szinte biztos. De hát számít az olyan álom, amire az ember nem is emlékszik?
– És komolyan azt állítod, hogy soha eszedbe sem jutott az öcséd?
– Igen. A legkomolyabban.
Audra nem is titkolta, hogy kételkedik. – Arra sem gondoltál, hogy milyen szörnyű halála volt?
– Arra sem. Legalábbis a mai napig. Audra csak nézett rá, a fejét ingatva.
– Az esküvőnk előtt megkérdezted, vannak-e testvéreim, és én azt mondtam, hogy volt egy öcsém, aki még gyerekkorunkban meghalt. Azt tudtad, hogy a szüleimet is elvesztettem; neked meg olyan népes rokonságod van, hogy minden figyelmed lekötötték. De ez még nem minden.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy nemcsak George süllyedt el ebben a fekete üregben. Derryre se gondoltam az elmúlt húsz év során. Nem jutottak eszembe a haverjaim – Eddie Kaspbrak, Richie, az Ordító Egér, Stan Uris, Bev Marsh... – A hajába túrt, és bizonytalanul felnevetett. – Ez a legrosszabb fajta amnézia: amikor az ember nem is tudja, hogy amnéziás. És amikor Mike Hanlon felhívott...
– Ki az a Mike Hanlon?
– Ο is az egyik haverunk volt – szóval a haverom, azután, hogy Georgie meghalt. Mára persze belőle is felnőtt lett. Szóval ő telefonált – interurbán, Amerikából. Azt mondta: „Halló, ott laknak, kérem, Denbroughék?” Mondtam, igen, mire ő: „Te vagy az, Bill?” Mondtam, igen, mire ő: „Itt Mike Hanlon beszél.” És ez a név, Audra, semmit sem jelentett számomra. Ha azt mondja, enciklopédiát vagy Burl Ives-lemezeket akar eladni nekem, elhiszem. És akkor hozzátette: „Derryből.” És ahogy ezt kimondta, mintha valami ajtó pattant volna fel a fejemben, és az ajtón kísérteties fény áradt ki, és akkor már tudtam, kicsoda Mike Hanlon. Eszembe jutott Georgie is. Meg a többiek mind. És az egész – csettintett az ujjával – így történt. Egy szemvillanás alatt. És már azt is tudtam, miért hív. Azt akarja, hogy odamenjek.
– Derrybe.
– Úgy van. – Bill levette a szemüvegét, és szemét dörzsölgetve nézett Audrára. Az asszony úgy érezte: soha még emberi arcon ilyen rémületet nem látott. – Haza, Derrybe. Mert megfogadtuk, mondta Mike, és ez valóban így volt. Valamennyien megfogadtuk. Akkor, sráckorunkban. Ott álltunk körben abban a kis patakban, amelyik átszelte a Pusztának nevezett kültelket, és fogtuk egymás kezét. Előzőleg megvágtuk a tenyerünket egy üvegdarabbal, szóval olyan volt, mintha vérszerződésesdit játszanánk, csak éppen ez nem volt játék.
Audra felé mutatta két tenyerét: középütt létraszerű mintázatban vékony fehér forradás látszott. Csak Isten a megmondhatója, hányszor fogta már Audra ezt a két kezet, és eddig mégsem vette észre a kis sebhelyet. Igaz, nagyon halvány volt; mégis, megesküdött volna rá, hogy...
És az a buli! Igen, a buli...
Nem az, amelyiken megismerkedtek, bár a második, amelyikre most gondolt, úgyszólván hibátlan folytatása volt az elsőnek; ekkor ünnepelték ugyanis A fekete démon vermé-nek utolsó forgatási napját. Igazi lármás, harsány buli volt, rengeteg piával, ahogy az a Topanga Canyon tájékán illik, sőt kötelező, csak talán nem piszkálták egymást olyan rosszindulatúan a résztvevők, mint annyi más Los Angeles-i bulin, amelyen Audra részt vett, mert a forgatás – ezt mind elismerték-sokkal simábban zajlott, mint ahogy azt korábbi tapasztalataik alapján hihették. Audra Phillips meg éppenséggel soha nem élvezte ennyire a munkát – hiszen ezen a forgatáson szeretett bele Bill Denbroughba.
Hogy is hívták azt a botcsinálta tenyérjósnőt? Audra már elfelejtette a nevét, csak arra emlékezett, hogy ο volt a maszkmester két asszisztensnője közül az egyik. Jól emlékezett rá, ahogy a lány a buli közben egyszer csak letépte magáról a blúzt (és micsoda áttetsző melltartót viselt alatta!), majd cigánylányosan a fejére kötötte. Sokat ivott, esetleg be is lótte magát – annyi bizonyos, hogy az est hátralévő részében – pontosabban addig, amíg össze nem csuklott – mindenkinek jósolt a tenyeréből.
Hogy jót vagy inkább rosszat jósolt-e a lány, s hogy jóslatai szellemesen avagy bárgyún hangzottak-e, arra Audra már nem emlékezett, lévén, hogy akkor éjjel maga is meglehetősen emelkedett hangulatban volt. De nagyon is emlékezett arra a mozzanatra, amikor a lány egyszer csak rásimította Billy tenyerére a magáét, és kijelentette: a két kéz tökéletesen illeszkedik egymáshoz, vagyis ők ketten voltaképpen lelki ikrek. Audra – erre is emlékezett – nem csekély féltékenységgel nézte, ahogy a lány végighúzza hibátlanul lakkozott körmeit Bill tenyerének vonalain. Már akkor is tudta, hogy ez butaság, elvégre a Los Angeles-i filmes szubkultúra fülledt világában a férfiak olyan magától értetődően veregetik meg a nők popsiját, mint ahogy New York-i társaik arcon puszilják őket. És mégis: a lány ujjai túl hosszasan és bizalmasan időztek Bill tenyerén...
Ám apró fehér forradásnak akkor nyoma sem volt.
Audra a féltékeny szerelmes szemével figyelte a játékot, és most is megesküdött volna rá, hogy emlékezete nem csapja be. Látta, amit látott. És ezt most meg is mondta Billnek.
A férfi bólintott. – Igazad van. Akkor nem is volt ott. És ha fogadni nem is mernék rá, de úgy rémlik, még tegnap este, az Eke és talicskában sem látszott. Ralph meg én szkanderoztunk egy pofa sörért; közben biztosan észrevettem volna, mi van a tenyeremen.
Elvigyorodott, de a vigyorgásban több volt a nyugtalanság, mint a jókedv.
– Tudod, mit gondolok? Azt, hogy akkor jelentek meg újra, amikor Mike Hanlon telefonált.
– Ez képtelenség, Bill – mondta Audra, de azért már nyúlt a cigarettáért.
Bill közben a kezét bámulta. – Stan műve volt – mondta. – Ő vágta fel a tenyerünket egy kólásüveg szilánkjával. Most már egészen tisztán emlékszem rá. – Felnézett Audrára; tekintete a szemüveg mögött csupa értetlen fájdalom. – Emlékszem, ahogy az üvegdarab megvillant a napfényben. Akkoriban még újdonságnak számított az átlátszó, színtelen kólásüveg; addig zöld üvegekbe töltötték a kólát. Emlékszel? – Audra megrázta a fejét, de Bill oda sem figyelt; továbbra is a tenyerét tanulmányozta. – Persze Stan maradt utolsónak; úgy csinált, mintha nem is a tenyerét akarná egy picit megvágni, hanem a csuklóját metszené fel. Világos, hogy csak hülyéskedett, de én azért már ugrani készültem, hogy megállítsam. Mert néhány másodpercig úgy tűnt: komolyan gondolja.
– Elég, Bill – mondta halkan Audra. Ezúttal csak úgy tudta egyenesen tartani az öngyújtót, hogy bal kezével – ahogy a lövésre kész rendőr a pisztolyát rögzíti – keményen megmarkolta a jobb csuklóját. – Eltűnt forradás nem szokott kiújulni. Vagy látszik, vagy nem látszik.
– Talán arra célzol, hogy te már eddig is láttad?
– Nagyon halvány – tért ki Audra a válasz elöl.
– Mindnyájan véreztünk – mondta Bill. – Álltunk a vízben, nem messze onnan, ahol Eddie Kaspbrak, Ben Hanscom meg én azt a gátat építettük...
– Csak nem az építészről beszélsz?
– Miért, van ilyen nevű építész?
– Az ég szerelmére, Bill, ő építette a BBC új kommunikációs központját! Még most is vitatkoznak rajta, hogy tünemény-e avagy szörnyszülött!
– Hát én nem tudom, hogy ugyanarról van-e szó. Nem hangzik valószínűnek, de persze nem is kizárt. Az biztos, hogy az én Benemnek volt érzéke az építéshez. Szóval ott álltunk, én a jobb kezemmel Bev Marsh bal kezét fogtam, a bal kezemmel meg Richie Tozier jobb kezét, úgy álltunk a vízben, mint valami újrakeresztelő szekta tagjai a sátorbeli istentisztelet után; a távolból odalátszott a derryi víztorony, fehéren, mint az arkangyalok ruhája. És akkor megfogadtuk, úgy van, esküt tettünk rá, hogy ha nem múlt el örökre, ha valaha újra kezdődik – visszamegyünk, és újra megpróbáljuk. Az útjába állunk és végzünk vele – egyszer s mindenkorra.
– De mivel? – csattant fel Audra váratlan indulattal. – Mivel végeztek? Mi a francról beszélsz?
– Jobb volna, ha nem ké-kérdeznéd... – kezdte Bill, aztán elhallgatott. Arcán tintafoltként terjeszkedett a zavarodott iszonyodás. – Adj egy cigit.
Audra odatolta elé a csomagot. Bill rágyújtott. Audra még soha nem látott cigarettát a kezében.
– Azelőtt dadogtam is.
– Dadogtál? Te?
– Igen. Akkoriban. Azt mondtad, én vagyok az egyetlen ember Los Angelesben, akinek van bátorsága lassan beszélni. Pedig hát az az igazság, hogy a gyors beszédhez nem volt merszem. Nem volt ez valami tudatos, megfontolt óvintézkedés. Mindenki ilyen lassan beszél, aki valaha dadogott. Afféle kis trükk ez, ami ráragad az emberre; éppen úgy, ahogy bemutatkozás előtt gyorsan elismétli magában a keresztnevét, mert a dadogók leginkább a főnevekkel szoktak bajlódni, és képzeld csak el: pont a saját keresztnevükkel kínlódnak a legtöbbet.
– Szóval, te dadogtál. – Audra olyan félszegen mosolygott, mintha lemaradt volna egy vicc csattanójáról.
– Georgie haláláig még csak elment valahogy – mondta Bill, de közben a fejében már duplázódni kezdtek az egyes szavak, mintha parányi időközök választanák el őket. A beszéde most is folyékony volt, szokása szerint lassan, tagoltan ejtette a szavakat, de magában úgy hallotta, mintha átfednék egymást, a Georgie-ból G-g-georgie lett, a valahogy-ból va-va-valahogy. – Voltak nagyon rossz perceim, például amikor az iskolában kihívtak felelni, és különösen olyankor, ha tudtam, mit kellene mondanom, és annyira szerettem volna kimondani; de azért általában elboldogultam. George halála után viszont rengeteget romlottam. Aztán, úgy tizennégy-tizenöt éves koromban egyszer csak megint jobb lett. Portlandben elmentem a Chevrus High Kórházba, ahol volt egy ragyogó logopédus, bizonyos Mrs. Thomas, és tőle megtanultam egypár igazán hasznos fogást, például azt is, hogy bemutatkozás előtt gyorsan memorizáljam a keresztnevemet. Akkoriban éppen alapfokú franciát tanultam, és Mrs. Thomas azt mondta: ha megakadok egy szón, váltsak át gyorsan franciára. Szóval ha ott állsz, mint szamár a hegyen, és mint egy törött lemez, ismételgeted, hogy „ez a kö-kö-kö-kö”, csak át kell váltanod franciára, és a „ce-re”-rel már egy szál gondod nem lesz. És ha franciául sikerült kimondanod, akkor már nyugodtan visszatérhetsz az angolra, és az „ez a könyv” is menni fog. Vagy egy másik trükk: ha megakadsz egy „s”-sel kezdődő szóban, próbálj selypíteni; ejtsd inkább „sz”-szel, és legalább dadogni nem fogsz. Mindennek tényleg jó hasznát vettem, de a lényeg mégis az volt, hogy sikerült elfelejtenem Derryt meg mindazt, ami ott történt. Merthogy ekkoriban ment ki a fejemből az egész; amikor már Portlandben laktunk, és én eljártam a kórházba. Nem egyik napról a másikra örtént, de azért így visszatekintve azt kell mondanom, hogy kitűnően rövid idő alatt. Legföljebb, ha négy hónapba telt. dadogásom meg az emlékezetem egyszerre tűntek el. Egy kéz letörölte a táblát, és a régi egyenletek mind a semmibe vesztek.
Kiitta a maradék narancslét.
– Az imént elakadtam a „kérdeznéd” szón. De ez húszegynéhány év óta először fordult elő.
Ránézett az asszonyra.
– Először a forradások, aztán a da-dadogás. Ha-hallod?
– Ezt most szándékosan csinálod! – mondta Audra, de látszott, mennyire meg van ijedve.
– Tévedés. Tudom, hogy ilyesmiről úgysem lehet senkit meggyőzni, de ez az igazság. Furcsán van az erpber ezzel a dadogással, Audra. Eléggé félelmes ügy. Egy bizonyos szinten az ember észre sem veszi, hogy dadog – de közben legbelül, az agyában mégis hallja. Mintha az egyik fogaskerék gyorsabban járna a többinél. Olyasmi ez, mint azok a visszhangosító rendszerek, amiket az ötvenes években szereltek a srácok a tragacsaikba, hogy a hátsó hangszóróból egy tö-töredékmásodperccel később szóljon a hang, mint az e-e-elül sóból.
Bill felállt, és idegesen kezdett fel-alá járkálni. Fáradtnak látszott, és Audrában kényelmetlen érzés támadt: milyen keményen dolgozott ez az ember az elmúlt tizenhárom évben-mintha a lázas, jóformán leállás nélküli munkatempóval igyekezne ellensúlyozni írói tehetsége korlátozottságát. Az asszony fejébe kínos gondolat fészkelte magát, amelyet hasztalan próbált elhessegetni. Hátha az a bizonyos telefonáló igazából Ralph Foster volt, aki csak át akarta csábítani Billt az Eke és talicskába egy kis szkanderezésre vagy egy parti triktrakra; vagy mondjuk, Freddie Firestone, A padlásszoba producere hívta, mert a filmmel valami probléma adódott; vagy egyszerűen csak „mellément a vonal”, ahogy az utca végén lakó, angolosan nyámmogó doktornétól egyszer hallotta...
Ugyan mi sül ki az efféle feltételezésekből?
Hát csak annyi, hogy ez az egész Mike Hanlon-féle ügy, ez a Derrybe szóló meghívás akár hallucináció is lehet – egy közelgő idegösszeomlás első jele.
De a forradások, Audra – azokat hogyan magyarázod? Billnek igaza van: eddig nem voltak ott a tenyerén – most pedig ott vannak. Ezt te is nagyon jól tudod.
– Fejezd be a történetet – mondta. – Ki ölte meg az öcsédet? Mit csináltatok, te meg a barátaid? És mi az, amit megfogadtatok?
Bill odalépett, letérdelt elé, mint egy lánykérésre készülő régi vágású gavallér, és megfogta a kezét. A hangja puha volt és csendes.
– Talán el is tudnám mondani, ha igazán akarnám. A legtöbb részletre még most sem emlékszem, de beszéd közben alighanem minden eszembe jutna. Érzem, ahogy az emlékek tódulnak kifelé. Olyanok, mint az esőfelhők. De ezekből a felhőkből nagyon szennyes eső hullana, és a földből, amelyet megöntöznek, torzszülött, mérgezett növények hajtanának ki. Lehet, hogy a többiek között könnyebb lesz elviselni...
– Ők tudják már...?
– Mike azt mondta, mindüket felhívta. Úgy hiszi, eljönnek. Kivéve talán Stant. Azt mondta, Stan nagyon furcsán viselkedett.
– Én sem viselkedtem volna másként a helyében. Tudod-e, Bill, hogy mennyire rám ijesztettél?
– Bocsáss meg – mondta Bill, és megcsókolta, de a csókja olyan volt, mint egy vadidegené. Audrát hirtelen elfogta a gyűlölet Mike Hanlonnal szemben. – Úgy gondoltam, illik megmagyaráznom annyit, amennyit lehet; az sokkal tisztességesebb, mintha csak úgy kisettenkednék a sötétbe; bár valószínűleg lesznek, akik éppen ezt a megoldást választják. De annyi bizonyos, hogy muszáj elmennem. Szerintem Stan is ott lesz, akármilyen furcsán viselkedett. Bár talán csak azért gondolom így, mert magam el sem tudnám képzelni, hogy itthon maradjak.
– Az öcséd miatt?
Bill lassan ingatta a fejét. – Mondhatnám azt is, hogy miatta, de hazudnék. Szerettem Georgie-t. Tudom, hülyén hangzik, azok után, hogy bevallottam: húsz éve eszembe sem jutott, de az az igazság, hogy őrülten odavoltam azért a kiskölyökért. – Halványan elmosolyodott. – Komisz kis sajtkukac volt, de szerettem. Megérted?
Audra bólintott; neki is volt egy húga.
– De mégsem őróla van szó. Hogy miről, azt nem tudom megmagyarázni. Csak... – Kibámult az ablakon a reggeli ködbe. – Csak úgy érzem magam, mint ősszel a madár. Az is megérzi, hogy eljött az idő – haza kell repülnie. Ösztön kérdése, drágám, és szerintem akármit papolunk is a szabad akaratról, az ilyen képzetek alatt vas csontvázként az ösztöneink vannak. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem mondhatsz nemet, hacsak nem dugod a szádba a pisztoly csövét, vagy a fejed a gázsütőbe, vagy nem sétálsz le a sziklaperemről. Le kell tenned a garast – tudniillik nincs választásod. Mint ahogy hiába vagy a pályán, ha megbénul a karod, és leeresztett ütővel várod a labdát. El kell mennem. Az az ígéret... Úgy akaszkodik a lelkembe, mint egy hohorog.
Audra felállt, és óvatos léptekkel közeledett a férfi felé; hirtelen nagyon törékenynek érezte magát, és féltette testi épségét. Aztán Bill vállára tette a kezét, hogy maga felé fordítsa.
– Akkor vigyél magaddal.
A férfi arcára olyan pőre iszonyat ült ki – nem őtőle iszonyodott, hanem attól, ami rá várhat –, hogy Audra hátrahőkölt. Most érzett először igazi félelmet.
– Azt már nem – mondta Bill. – Eszedbe se jusson ilyesmi. Se most, se később. Derrynek még csak a tájékára sem jöhetsz. Gonosz egy hely lesz az az elkövetkező néhány hétben. Itt maradsz, teszed a dolgod, és kitalálsz számomra valami mentséget. Ígérd meg, kérlek!
– Szóval tőlem is ígéretet vársz? – kérdezte Audra, mereven Bill szemébe nézve. – Ezt akarod?
– Audra...
– Igazán ezt akarod? Te is megígértél valamit, és lám, mibe másztál bele! Méghozzá velem együtt, merthogy a feleséged vagyok és szeretlek.
Bill széles kezével olyan szorosan markolta meg az asszony vállát, hogy az kis híján feljajdult. – Akkor is ígérd meg. Kö-kö-köve...
A szó úgy szorult meg a férfi szájában, mint egy megcsáklyázva vergődő hal. Audra nem bírta tovább hallgatni.
– Jó, jó, megígérem! Hallod? Ígérem! – Audra hirtelen könnyekre fakadt. – Most boldog vagy? Istenem, te megörültél, kész őrület ez az egész – de akkor is megígérem! – Bill átölelte a vállát, úgy vezette a heverőhöz. Utána konyakot vitt neki. Audra lassan kortyolgatott a pohárból, s apránként összeszedte magát. – Szóval... mikor indulsz?
– Ma – hangzott a válasz. – Concorde-dal. Ha nem vonalon megyek Heathrow-ig, hanem kocsin, akkor még éppen felérem. Freddie megkért, hogy ebéd után legyek ott a fór-tatáson. Te indulj el kilenckor. Rólam egy szót se szólj, világos?
Audra kelletlenül bólintott.
– Mielőtt bármi zűr lehetne, én már New Yorkba érek. Napnyugta előtt pedig, ha elcsípem az összeköttetéseket, Már De-derryben is vagyok.
– És mikor látlak újra? – kérdezte halkan az asszony. Bill fél karjával szorosan magához ölelte, de a kérdést válasz nélkül hagyta.

DERRY:
Első közjáték

Vajon hány emberi szempár... leste meg az évek során át a test legtitkosabb szerkezetét?

CLIVE BARKER: A vér könyvel

Az alant következő részlet, akárcsak a többi Közjáték szövege Michael Hanlon „Derry – Nem hivatalos várostörténet” című művéből való. A kiadatlan mű, amelyre a derry-i városi könyvtár pinceraktárában bukkantak rá, jegyzetekből és hozzájuk kapcsolódó, naplóbejegyzés-szerű kézirattöredékekből áll. A fentebb megadott cím szerepel annak az irattartónak a fedelén, amelyben a kivehető kéziratlapokat megtalálták; maga a szerző azonban jegyzeteiben többször is más címre utal. Eszerint a mű címe így hangoznék: „Derry – Bepillantás a pokol kapuján”.
Úgy tetszik, Mr. Hanlon nemegyszer eljátszott a kiadás gondolatával.

1985. január 2.

Lehetnek-e kísértetei nemcsak egy-egy háznak, hanem egy egész városnak?
Nem csupán valamelyik épületnek, utcasaroknak, egy kis játszótér kosárlabdapályájának, az üres kosárnak, amely alkonyatkor úgy mered ki a félhomályból, mint valami véres és titokzatos kínzószerszám – nem csupán egy adott környéknek, hanem mindennek? Az egésznek?
Lehetséges ez?
Figyeljenek csak:
Kísértetjárta: „Olyan hely, amelyet sűrűn látogatnak szellemek vagy kísértetek.” Funk és Wagnalls-féle értelmező szótár.
Kísértő: „Sűrűn eszünkbe ötlő; nehezen feledhető.” Ugyancsak Funk és társa.
Kísérteni: „Gyakran megjelenni vagy visszatérni; elsősorban szellemalakban.” És most nagyon figyeljenek: „Sűrűn látogatott hely: tanya, odú, búvóhely, vacok...” Kiemelés természetesen tőlem.
És még ezt az egyet; számomra igazából ez a legfélelmetesebb, íme a tanya egyik jelentése: „állatok táplálkozóhelye”.
Talán azoké az állatoké, amelyek Adrian Mellont megkínozták, és aztán átdobták a hídon?
Vagy azé az állaté, amelyik lesben állt a híd alatt?
A Holtak táplálhozóhelye...
Miféle állat táplálkozik Derryben? Miféle állat táplálkozik Derryből?.
Tudják, igazán különös... Sosem gondoltam volna, hogy olyan halálos rémületben, amilyen engem az Adrian Mellon-ügy után elfogott, az ember tovább élhet és teheti a dolgát. Olyan ez, mintha csak úgy belepottyantam volna egy mese közepébe... Mármost az emberek általában úgy gondolják, ennyire csak a mese végén szabad félni, akkor, amikor a sötétben lappangó kísértet végre előjön az erdőből, hogy belemélyessze a fogát... mibe is? Természetesen a te húsodba.
Beléd.
De ha már a mesénél tartunk, nehogy már afféle klasszikus, Lovecraft, Bradbury vagy éppen Poe tolla alól kikerült rémtörténetre gondoljanak. Én ugyanis sokat tudok – ha nem is mindent, de épp eleget. És nem is csak akkor kezdődött az egész, amikor tavaly, egy szeptemberi napon kinyitottam a derryi Híradó-t, elolvastam a tudósítást az Unwin fiú kihallgatásáról, és rádöbbentem, hogy a bohóc, aki megölte George Denbrought, alighanem visszatért közénk. Voltaképpen már 1980 körül mocorogni kezdett bennem valami; azt hiszem, akkor ébredezett az az énem, amelyik addig csak szunnyadt a tudatomban. Akkor éreztem meg, hogy elótob-utóbb üthet az óra, és Az ismét megjelenhet.
Hogy minek nevezném ezt az énemet? Talán a virrasztónak. Az őrszemnek.
De az is lehet, hogy a Teknősbéka hangja volt. Sőt, alighanem ez az igazság. Annyi bizonyos, hogy Bill Den-brough így nevezné.
Régi könyvekben régi borzalmak hírét fedeztem fel; régi folyóiratokban régi kegyetlenkedések után böngésztem; tudatom mélyén napról napra hangosabban dübörgött valamilyen növekvő, formálódó erő kagylózúgásszerű moraja; és orromat megcsapta a majdani villámlás kesernyés ózonillata. Jegyzeteket kezdtem készíteni egy könyvhöz, holott éreztem: aligha élek addig, hogy meg is írhassam. És közben minden ment tovább, úgy, mint azelőtt. Tudatom egyik szintjén a legvadabban fickándozó rémségekkel éltem és élek együtt ma is; a másik szinten továbbra is élem egy kisvárosi könyvtáros nagyon is e világi mindennapjait. Könyveket rendezgetek a polcokon; látogatási jegyeket állítok ki az új beiratkozóknak; kikapcsolom a mikrofilmolvasót a hanyag ügyfél után; eltréfálkozom Carole Dannerrel, hogy mennyire szeretném ágyba vinni, ő meg visszanevet, hogy neki is ez a leghőbb vágya, holott mindketten tudjuk, hogy csak ő viccel, én pedig komolyan gondolom, mint ahogy azt is tudjuk, hogy ő úgysem marad meg sokáig egy ilyen szürke kisvárosban, én viszont itt ragadok halálom napjáig; ragasztgatom a Heti Gazdaság tépett lapjait, ücsörgök a havonkénti könyvtárgyarapítási értekezleteken, egyik kezemben a pipámmal, a másikban egy nyaláb Könyvtári tudósító-val... és éjszakánként arra ébredek, hogy az öklöm a számba préselem, mert különben hangosan üvöltenék.
A viktoriánus rémregények receptjei tévesek. Nem őszültem bele. Nem lettem alvajáró. Nem ejtek el rejtélyes célzásokat, nem hordok spiritiszta írótáblát a sportzakóm zsebében. Legföljebb valamivel gyakrabban nevetek, mint eddig, és a nevetésem valószínűleg elég furán, élesen cseng, mert az emberek közben eléggé különös pillantásokat vetnek rám.
Egy belső hang – Bill nyilván a Teknősbéka hangjának nevezné – azt súgja, hogy még ma este fel kellene hívnom a többieket. De vajon igazán biztos vagyok-e már a dolgomban? És akarom-e egyáltalán ezt a bizonyosságot? Jaj, dehogyis akarom. Csakhogy édes Istenem – Adrian Mellon sorsa annyira hasonlít ahhoz, ami Dadogós Bill öccsével, a kis George-dzsal történt, akkor, 1957 őszén...
Ha valóban újra kezdődött, majd felhívom őket, mert nem tehetek mást. De egyelőre még nem. Még túl korai. Akkor régen lassan kezdődött, és valójában csak 1958 nyarán szabadult el. Így hát mit tehetnék? Várok. És a várakozás idejét majd kitöltőm azzal, hogy, szavakat firkálok ezekre a lapokra, időnként pedig hosszan a tükörbe meredek, hogy lássam az idegent, aki ott áll a hajdani gyerek helyén.
A gyereknek félénk és tudálékos képe volt; a férfi úgy fest, mint a bankpénztáros egy westernben – tudják, az a manus, akinek nincs szövege, csak az a dolga, hogy a rablók láttán rémült arcot vágjon és feltartsa a kezét. És ha a forgatókönyv szerint hullának is kell lennie, hát ő az, akit a gazfickók agyonlőnek.
A régi jó Mike. Talán kicsit zavaros a szeme és be van dagadva az álmatlanságtól, de ezt csak az veszi észre, aki olyan közel hajol, hogy akár meg is csókolhatná; én pedig már nagyon régen nem kerültem senkivel csókközeibe. A felületes megfigyelő legföljebb arra gondol, hogy túl sokat olvas az ürge, azzal kész. Szerintem maguk sem gyanítanák, milyen lázasan küszködik ez a szelíd, pénztárosképű alak azért, hogy egyáltalán talpon maradjon, és valahogy megmentse szellemi épségét.
Ha majd itt az idő és telefonálnom kell, lehet, hogy egyesek nem is élik túl.
Igen, egyebek között ezzel is szembe kell néznem a hosszú, álmatlan éjjeleken, amikor csak fekszem az ágyban a régimódi kék pizsamámban, az éjjeliszekrényen a szépen összehajtogatott szemüveggel meg a pohár vízzel, amit biztonság kedvéért mindig odakészítek – hátha arra ébredek, hogy megszomjaztam. Fekszem a sötétben, aprókat kortyolok a vízből, és eltűnődöm: vajon mire emlékeznek. Sokra? Kevésre? Vagy semmire? Valamiért az a meggyőződésem, hogy semmire sem emlékeznek, mert nem kényszerülnek rá. Egyedül én hallom most is a Teknősbéka hangját, egyedül én emlékszem, mert csak én maradtam itt, Derryben, ők pedig szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és ezért fogalmuk sem lehet róla, mennyire hasonló minták szerint rendeződött el az életük. Ha visszahívnám őket, ha rányitnám a szemüket ezekre a mintákra – igen, abba néhányan – vagy talán valamennyien – belepusztulnának.
Így hát újra és újra megrágom magamban a dolgot, magam elé idézem mindnyájukat, megkísérlem újjáteremteni régi valójukat és azt, amivé lettek, és eltűnődöm: melyikük lehet a leginkább sebezhető. Néha úgy érzem, Richie Tozier, az Ordító Egér az – úgy rémlik, Criss, Huggins és Bowers legtöbbször őt érték utol, noha Ben volt köztünk a legdagadtabb. Richie leginkább Bowerstól rettegett – egyébként ezzel mindnyájan így voltunk –, de a többiek láttán is vacogni kezdett a foga. Ha felhívnám ott, Kaliforniában, vajon nem hinné-e azt, hogy lám, visszatértek a vérszomjas krakélerek, ketten a sírból, egy pedig a Juniper Hill-i diliházból, ahol mind a mai napig rázza a rácsokat? Máskor arra gondolok, hogy Eddie volt a leggyengébb, a rémes asztmájával, meg azzal a hatalmaskodó, tankként dübörgő mamájával. No és Beverly? Mindig hősködött, adta a nagyhangút, de valójában éppúgy reszketett, mint mi, többiek. Vagy Dadogós Bill? Mihez kezd egy olyan rém láttán, amely akkor sem tágít mellőle, ha becsukja az írógépét? És Stan Uris?
Valamennyiük élete fölött ott függ a guillotine halálosan éles pengéje, de minél tovább töröm a fejem, annál inkább érik bennem a meggyőződés, hogy nekik fogalmuk sincs erről a veszélyről. A nyaktiló gombja az én kezemben van. Elég, ha fellapozom a telefonkönyvecskémet, és sorra felhívom őket – és a kés megindul lefelé.
De talán mégsem kell majd megtennem. Még kapaszkodom az egyre fogyatkozó reménybe, hogy csak tudatom félénk nyuszihangját tévesztettem össze a Teknősbéka sokkal mélyebb, igazabb hangjával. Végtére is miféle adatok állnak rendelkezésemre? Júliusban a Mellon-ügy. Tavaly októberben az a gyerek, akit holtan találtak a Neibolt utcában; és december elején, mielőtt az első hó lehullott, az a másik az Emlékparkban. Az újságok valami csavargóról írnak; meglehet, hogy így is van. Az is lehet, hogy olyasmi történt, mint egyes források szerint Hasfelmetsző Jack esetében: valami őrült garázdálkodott, aki aztán önmagától megundorodva, a lelkifurdalástól űzve öngyilkos lett. Vagy esetleg rég elhagyta Derryt.
Meglehet.
Csakhogy a kis Albrecht lányt éppen azzal az elátkozott Neibolt utcai házzal szemben találták meg... és ugyanazon a napon lelte halálát, mint huszonhét évvel korábban George Denbrough. És a kis Johnson fiú, akire az Emlékparkban bukkantak rá – neki térdtől hiányzott a fél lába. És mint tudjuk, az Emlékparkban áll a városi víztorony is; a kisfiú szinte az aljában feküdt. A víztorony pedig egy ugrásra van a Pusztától; és Stan Uns is a víztoronynál látta meg azokat a fiúkat...
A halott fiúkat.
És mégis: hátha csak füst és káprázat az egész. Lehetséges. Vagy éppen csak a dolgok véletlen egybeesése. Esetleg valami a kettő között – a visszhang gonosz játéka. Elképzelhető az ilyesmi? Miért ne? Itt, Derryben minden elképzelhető.
Én úgy gondolom: ami itt lebegett, most is itt lebeg – az a valami, ami felbukkant 1957-ben és 1958-ban, de itt volt már 1929-ben és 1930-ban is, amikor a Maine-i Fehér Erkölcsvédő Liga felgyújtotta a Fekete Bugyort; meg 1904-ben, 1905-ben és 1906 elején – legalábbis a Kitchener-féle vasmű felrobbanásáig; meg korábban, 1876-ban és 1877-ben... ez a valami, ami úgy nagyjából huszonhat évenként üti fel a fejét. Van, hogy kicsit előbb jön, van, hogy kicsit később – csak az biztos, hogy megjön. Minél messzebbre nyúlunk vissza a múltba, annál nehezebb rátalálni a haljós jegyekre, mert a feljegyzések egyre hiányosabbak, és a környék történetének szájhagyományában egyre nagyobb molyrágások mutatkoznak. De ha valaki tudja, merrefelé kutasson – és melyik időpontot vegye nagyító alá –, akkor már sokkal könnyebben megbirkózhat a rejtéllyel. Mert a dolog úgy áll, hogy Az mindig visszatér. Igen, Az.
Úgyhogy igen; azt hiszem, előbb-utóbb mégis le kell ülnöm a telefonhoz. Azt hiszem, nekünk kell megtennünk. Valami ismeretlen okból bennünket választottak; nekünk kell megfékeznünk ezt az egészet, egyszer s mindenkorra. A vak végzet müve? Vagy a vak szerencséé? Vagy már megint az az átkozott Teknősbéka akarja így? Tán nemcsak beszél, hanem parancsol is? Nem tudom; de azt hiszem, nem is számít. Sok-sok évvel ezelőtt Bill azt mondta: a Teknősbéka nem segíthet rajtunk, és ha akkor így volt, most sem lehet másként.
Emlékszem, ahogy ott álltunk a vízben, fogtuk egymás kezét, és szavunkat adtuk, hogy ha valaha újra kezdődik, visszajövünk... Álltunk körben, mint a druidák, és vérző tenyérrel karcoltuk a véres ígéretet egymás bőrébe. Szertartás, amely szinte egyidős az emberiséggel – mintha az ember így akarná megcsapolni a mindenható fát, amelyik a két birodalom: a tudás és a sejtés határán magasodik. Mert ezek a hasonlatosságok...
De minek is tetszelgek itt Bill Denbrough szerepében? Miért dadogok el újra meg újra néhány tényt és egy sereg kellemetlen (no meg eléggé körmönfont) feltételezést, egyre jobban belehajszolva magam minden egyes tételbe? Minek botorkálok végig újra meg újra ugyanazon az ingatag talajon? Semmi értelme. Fölösleges; amellett veszélyes is. De amikor olyan nehéz kivárni az eseményeket...
Ez a füzet arra való, hogy megkíséreljem kitágítani a látóteremet, és ezzel fölébe kerekedjem ennek a rögeszmének. Elvégre itt többről van szó, mint hat fiúról meg egy kislányról, megannyi boldogtalan, társaik közül kirekesztett gyerekről, akik egy forró nyáron, még Eisenhower elnöksége idején véletlenül egy lidércnyomásba botlottak. Ha úgy tetszik, most megkísérlek hátrább vonulni a felvevőgépemmel, hogy az egész várost lássam – a várost, ahol harmincötezer ember dolgozik, eszik, alszik, szeretkezik, vásárol, közlekedik gyalog vagy kocsin, iskolába jár, börtönbe megy, és időnként eltűnik a sötétben.
Ha az ember igazán fel akar fedezni egy várost, mindenképpen ismernie kell a múltját is. És ha meg kellene neveznem az időpontot, amikor számomra újra kezdődött ez az egész, azt mondanám: 1980-ban történt, kora tavasszal. Ekkor látogattam meg Albert Carsont, aki tavaly nyáron halt meg, kilencvenegy éves korában, aggastyánként, de igen nagy tiszteletnek örvendve. 1914-tól egészen 1960-ig volt a városi könyvtár igazgatója – hihetetlenül hosszú idő, no de ő maga sem volt akárki. És ha az ember történetesen arra volt kíváncsi, melyik forrásmunkával kezdje a környék történetének tanulmányozását, Albert Carsonnál jobb szakértőt keresve sem találhatott. A verandáján ültünk, amikor feltettem neki a kérdést – ő pedig rekedt, recsegő hangon adta meg a választ. Már akkoriban viaskodott a gégerákkal, amely végül elvitte.
– Kalap szart se érnek. Egyik se. De ezt maga nélkülem is pontosan tudja.
– Hát akkor hol kezdjem?
– Mit, a fenébe is?
– A vidék, vagyis a derryi körzet történetének kutatását.
– Vagy úgy. Hát csak kezdje a Frickével meg a Michaud-val. Állítólag azok a legjobbak.
– És ha azokat elolvastam?
– Elolvasni? Még mit nem? Papírkosárba velük – ez lesz az első lépés! Utána aztán olvassa el a Buddingert. Branson Buddinger kurvára trehány kutató volt, és ha csak a fele igaz annak, amit sráckoromban hallottam, frenetikus bakikat követett el, de ha Derryről volt szó, helyén volt a szíve az öregfiúnak. A tények többnyire nem stimmelnek, de amit mond, abban mégis benne van a lényeg.
Fölnevettem, és Carson is elvigyorodott vonallá szikkadt szájával – elég ijesztően hatott így, jókedvében. Olyasformán festett, mint a frissen kimúlt állat mellett kéjesen őrködő keselyű, amelyik számlálja az időt, mikor éri el az oszlás a maga legízletesebb szakaszát.
– Ha Buddingerrel végzett, feküdjön neki Ivesnak. Készítsen jegyzeteket azokról, akikkel beszélt. Sandy Ives még ma is tanít a Maine-i Egyetemen; néprajzkutató. Ha elolvasta a könyvét, keresse fel. Hívja meg vacsorára. Én az Orinokába vinném, mert ott se vége, se hossza az étrendnek. És közben facsarjon csak ki belőle mindent. Írjon tele egy füzetet nevekkel és címekkel. Aztán beszélgessen el azokkal az őskori leletekkel, akikkel ő is beszélt – már akik még megvannak közülük. Vagyunk még egypáran, hehehe! Szedjen ki belőlük további neveket. Ha idáig eljut, meglesz a szükséges kiindulási alapja, akkor is, ha csak feleannyi sütnivalója van, mint amennyit kinézek magából. Ha elég sok embert sikerült becserkésznie, fényt deríthet néhány olyan dologra is, aminek sehol sincs írásos nyoma. Csak vigyázzon, nehogy megzavarják az álmát.
– Ugye, hogy Derryben...
– Na mi van Derry vel?
– Ugye, hogy Derryben valami nincs rendjén? – Hogy rendjén van-e vagy nincs? – károgta a halk, reszelős hang. – Mit jelent az, hogy rendjén van? Talán nincs rendjén, ha gyönyörű képeket csinálnak a Kenduskeag folyóról, ilyen és ilyen számú Kodachrome filmmel, rekesznyílás ennyi meg ennyi? Mert ha ez rendjén van, akkor semmi baj; ilyen képek tucatjával vannak. Vagy nincs rendjén, ha egy csomó száraz pinájú vénlány bizottsággá szerveződik, hogy megmentse a régi kormányzói palotát vagy emléktáblát állítson a víztorony elé? Mert ha ez rendjén van, akkor gond egy szál se, mivelhogy Derryben az országos átlagnál jóval több az ügybuzgó vén tyúk, aki mindenbe beleüti a csőrét. Vagy tán azzal a randa plasztik Paul Bunyan-szoborral nincs rendjén valami a kultúrközpont előtt? Persze ami engem illet, ha lenne egy teherautónyi napalmom és még megvolna a régi Zippo öngyújtóm, annak a förtelemnek történetesen ellátnám a baját, elhiheti – de ha az ember esztétikai tűrőképességébe a plasztikszobrok is beleférnek, akkor Derryben igazán a legnagyobb rendben van minden. Csak az a kérdés, Hanlon, hogy maga szerint mi van rendjén és mi nincs. Na, halljuk. Vagy hogy még pontosabban fogalmazzak: maga szerint mi az, ami kizárja, hogy valami rendjén legyen?
Én csak a fejem ingathattam. Vagy tudja az öreg, miről van szó, vagy sem. És ha tudja: vagy elárulja, vagy sem.
– Talán azokra a kínos történetekre gondol, amelyekről már tud, vagy amelyek esetleg még a fülébe jutnak? Kínos történetek, Hanlon, mindig, mindenütt akadnak. Egy város története olyan, mint valami zegzugos régi udvarház: mindenütt szobák, kamrák, szennyesaknák, padlásszobák meg fura kis rejtekhelyek... hogy a titkos folyosókról már szó se essék. Ha fel akarja tárni ezt a Derry nevű öreg házat, sok különös dolgot fog találni. Úgy ám. Később talán keservesen megbánja, de akkor már késő: amire egyszer fény derült, azt már nem lehet visszatemetni... Vannak lezárt szobák is – de kulcs, az mindig kerül.
Ahogy rám nézett, tekintetében az öreg emberek ravaszsága villant.
– Közben talán eljön a perc, amikor azt hiszi, most már Derry legsötétebb titkain is átlát – nos, ebben tévedni fog. Mindig van újabb titok. És utána még újabb és még újabb.
– Úgy gondolja, hogy...
– Sajnos most meg kell kérnem, hogy hagyjon magamra. Ma nagyon rossz a torkom. Ideje, hogy bevegyem a gyógyszeremet és szundítsak egyet.
Más szóval, tessék, barátom, a kés meg a villa; most már te keresd meg, mit vághatsz fel velük.
Kezdetnek a Fricke- és a Michaud-féle monográfiákat vettem elő, és Carson tanácsát követve a papírkosárba is hánytam őket – csakhogy előbb átrágtam magam rajtuk. Az Öregúrnak igaza volt; nem sokat értek. Utána elolvastam Buddinger könyvét, kimásoltam a lábjegyzeteket, és a végükre jártam. Ez már gyümölcsözőbbnek bizonyult, de tudják, a lábjegyzet furcsa szerzet; mintha ide-oda tekergő kis gyalogösvényeket követne az ember egy vad, kiismerhetetlen vidéken. Egy adott ponton kétfelé ágaznak, aztán újabb elágazás következik, és bármikor a rossz irányt választhatjuk, amely vagy bozótos zsákutcába, vagy ingoványos lápvidékre vezet. A könyvtár szakon egy tudós professzor egyszer azt magyarázta nekünk: – Ha lábjegyzettel találkoznak, tapossanak a fejére, és öljék meg, mielőtt tovább szaporodna.
Merthogy a lábjegyzet valóban fölöttébb szapora jószág, aminek van jó oldala is, de azt hiszem, ez a ritkább. Azok, amelyekkel Buddinger fűrészporízű munkájában találkoztam (A régi Derry története – Orono, Maine-i Egyetemi Nyomda, 1950), száz évre visszamenően kóborolnak a történelem és a folklór berkeiben rég elfeledett könyveken, poros doktori disszertációkon, megszűnt folyóiratok cikkein keresztül, városi jelentések és nyilvántartások szédítő magasságú oszlopai között.
Sandy Ivesszal folytatott beszélgetéseim már érdekesebbnek bizonyultak. Forrásai ugyan időnként megegyeztek a Buddingeréival, de legalább nem cáfolták azokat. Ives élete jelentős részét a szájhagyomány – más szóval a mendemondák – majdnem szó szerinti lejegyzésének szentelte, amely eljárást Branson Buddinger minden bizonnyal méltóságán alulinak ítélt volna.
1963 és '66 között Ives egész cikksorozatot szentelt Derrynek. A vén harcosok, akikkel beszélt, jórészt meghaltak, mire én a nyomozáshoz láttam, de voltak fiaik, lányaik, unokaöccseik és egyéb rokonaik. És persze a világ egyik nagy alapigazsága, hogy minden sírba szálló öreg harcos helyébe újabb öreg harcos lép, és a jó sztorik soha nem halnak ki, hanem tovább szállnak. Számos verandán és hátsó tornácon üldögéltem, rengeteg teát, Black Label sort, házilag főzött sört, házilag főzött gyömbérsört, csapvizet és forrásvizet megittam, hegyeztem a fülemet, és közben forgott a magnószalag.
Egy dologban Buddinger és Ives véleménye hajszálpontosan megegyezett: az első fehér telepesek mintegy háromszázan voltak; mind angolok, volt valami kiváltságlevelük, és hivatalosan a Derrie Társaság nevet viselték. Az adományul kapott földbirtok magában foglalta a mai Derryt, továbbá Newport legnagyobb részét és kisebb-nagyobb szelvényeket a többi környékbeli városból. És ezután, az Úr 1741. évében Derry városának lakói egyszerűen fogták magukat és eltűntek. A szóban forgó év júniusában még megvoltak – akkoriban már mintegy háromszáznegyven lélek –, de októberben már bottal lehetett ütni a nyomukat. A kis falu faházai üresen, elhagyatva álltak; egyikük, amely nagyjából a mai Witcham és Jackson utcák kereszteződésénél épült, porig égett. A Michaud-féle monográfia határozottan állítja, hogy a falu lakóit az utolsó emberig az indiánok mészárolták le, ám ezt az elméletet a leégett házon kívül semmi nem támasztja alá. Sokkal valószínűbb, hogy a ház egy túltömött kályhától gyulladt ki.
Indián vérfürdő? Enyhén szólva kétséges, hiszen nem maradtak se csontok, se tetemek. Árvíz? Abban az évben nem volt. Valamiféle járvány? A környékbeli városok mit sem tudnak ilyenről.
Egyszerűen eltűntek. Mind egy szálig. Mind a háromszáznegyvenen. Nyomtalanul.
Tudomásom szerint az egész amerikai történelemben még egy, szegről-végről hasonló esetre volt példa, amikor a Virginia állambeli Roanoke Island telepesei tűntek el. Ezt az esetet országszerte minden iskolás gyerek ismeri – de ki hallott valaha Derry lakóinak eltűnéséről? Minden jel arra vall, hogy még a város mai lakói sem. Kifaggattam több olyan középiskolást is, akik kötelező jelleggel tanulják Maine történetét; egynek sem volt róla a leghalványabb fogalma. Ezután ellenőriztem a Maine akkor és most címet viselő tankönyvet. A mutató több mint negyven előfordulási helyet sorol fel Derry címszó alatt; a legtöbb a helyi épületfaipar fellendülésével kapcsolatos. Az eredeti telepesek eltűnéséről a könyvben egy árva sor sem olvasható, ám ez a – minek is nevezzem – hallgatagság nagyon is beleillik a képbe.
Az itt lezajlott események nagy részére ugyanis a hallgatás leple borul – pedig hát itt is beszélnek az emberek. Szerintem az embereket ettől semmi sem tarthatja vissza. Csak éppen nagyon erősen oda kell figyelni, és az ilyen figyelem ritka adottság. Ami engem illet, merem állítani, hogy az elmúlt négy év során sikerült kifejlesztenem magamban ezt az adottságot. Ha tévednék, nos, akkor aligha vagyok alkalmas a feladatra, merthogy gyakorlási lehetőségben igazán nem szűkölködtem. Egy öregember elmesélte, hogy a lányuk halálát megelőző három hétben a felesége hangokat hallott a konyhai mosogató lefolyójából; ez 1957 telének legelején történt. A szóban forgó lány az egyik korai áldozata volt annak a jópofa gyilkosságsorozatnak, amely George Denbroughval kezdődött, és a rá következő nyárig meg sem állt.
– Egész csordára való hang fecsegett neki összevissza – mesélte az öreg, akinek a Kansas utcában volt benzinkútja, és hosszú megszakításokkal beszélt, mert közben ki-kicsoszogott a kútjaihoz, benzintartályokat töltött tele, olajszinteket ellenőrzött, szélvédőket törölt tisztára. – Aszonta, egyszer még vissza is pofázott nekik, pedig hát csudára be volt ijedve. Odahajolt a tál fölé, úgy bizony, és egyenesen leordibált a lefolyócsőbe. „Kik vagytok, hogy enne meg a fene? – kiabálta. – Hogy hínak?” És a hangok, aszonta, vissza is feleltek, de az egész csupa röfögés, visitas, rikoltozás, összevissza kotyogás meg röhögés volt, meg ilyesmi. Mondani csak annyit mondtak, aszonta az asszony, amennyit Jézusnak az az ördöngös ember; „A mi nevünk Légió”, aszonták. Szegény asszony két évig közelébe se mert menni a mosogatónak. Két álló évig gürcölhettem itt napi tizenkét órát, hogy aztán otthon még a sok rohadt edényt is nekem kölljön elmosnom.
Az iroda előtt állt egy automata, abból itta közben a Pepsit ez a hetvenkét vagy hetvenhárom éves öregember, a fakószürke melles nadrágjában, és én csak néztem a szeme sarkából szétágazó ezernyi ráncot.
– Nem ettem meszet, egy percig se higgye – jegyezte meg –, de akkor is elmondok magának még valamit, csak állítsa le ezt a forgó masináját.
Kikapcsoltam a magnót, és rámosolyogtam. – Ahhoz képest, amiket itt az elmúlt két év során hallottam, nagyon neki kell rugaszkodnia, ha meg akar győzni, hogy nincs ki mind a négy kereke – mondtam.
Az öreg visszamosolygott rám, de a mosolya nem árulkodott igazi jókedvről. – Egy szép napon is csak mosogattam este, ahogy szoktam... 1958 őszén volt ez, amikor a dolgok már elsimultak. Az asszony aludt odafenn. Betty volt az egyetlen gyerek, akivel a Jóisten megajándékozott, és azután, hogy megölték, az asszony a nap java részét átaludta. Elég ebből annyi, hogy kihúztam a dugót, és a víz kezdett lefolyni. Biztos tudja, micsoda hangja van a mosószeres víznek, amikor lefelé bugyborékol a csövön! Olyan cuppogós, hisz tudja már. Hát akkor is így hangzott, de én oda se figyeltem, mert az járt a fejemben, hogy még ki kell mennem a pajtába fát aprítani, és éppen amikor a víz már majdnem mind lefolyt, egyszer csak hallom onnan lentről a lányom hangját. Én úgy éljek, a Bettym volt az, valahonnan azokból a kurva csövekből. Nevetett. Odalenn volt valahol a sötétben, és nevetett. Bár ha az ember jobban odafigyelt, lehetett az sikoltozás is. Vagy mind a kettő. Szóval sikoltozott meg nevetett onnan lentről. Ilyet még életemben nem hallottam, se azelőtt, se azután. Persze meglehet, hogy csak képzeltem. De nem valószínű.
Rám nézett, én visszanéztem. A koszlott ablakon beszivárgó fény mintha még több évet rajzolt volna az arcára; olyan ősöregnek látszott, mint Matuzsálem. Most is emlékszem, hogy futkosott a hátamon a hideg; még a kezem is kihűlt. – Assziszi, csak nyomom itt magának a süket dumát? – kérdezte tőlem ez az öregember, aki 1957-ben negyvenöt év körül járhatott; az öregember, akinek a Jóisten csak egyetlen gyermeket adott, egy Betty Ripson nevű leányt. Bettyt a Külső Jackson utcában találták meg, abban az évben, éppen karácsony után, jéggé fagyva, és ami megmaradt belőle, az végig fel volt hasítva.
– Ugyan már, miért hinném, Mr. Ripson – feleltem.
– Én meg látom, hogy őszintén gondolja is, amit mond – mondta szinte álmélkodva. – Látom az arcán.
Úgy éreztem, még valamit elmondana, de éppen egy kocsi gurult fel a makadámon, odaállt az egyik kúthoz, és a hátunk mögött megszólalt a csengő. Amikor meghallottuk, mindketten összerezzentünk; én még halkan fel is hördültem. Ripson feltápászkodott, és kisántikált a kocsihoz; útközben beletörölte a kezét valami rongyba. Amikor visszajött, úgy nézett rám, mint valami kellemetlenkedő idegenre, aki az utcáról tévedt be hozzá. Így hát elköszöntem, és távoztam.
Buddinger és Ives még valamiben megegyeznek: itt, Derryben valami nincs rendjén, és nem is volt soha.
Albert Carsont utoljára alig egy héttel a halála előtt láttam. Nagyon sokat romlott az állapota; már csak sziszegésszerű suttogásra futotta az erejéből. – Még mindig meg szeretné írni Derry történetét, Hanlon?
– Igen, még el-eljátszom a gondolattal – feleltem, noha persze soha nem is szándékoztam a szó szoros értelmében vett várostörténeti munkát írni, és azt hiszem, ezt Carson is éppúgy tudta. ·.
– Húsz éve menne rá – suttogta –, és soha senki el nem olvasná. Tegyen le róla, Hanlon.
Egy másodpercre elhallgatott, majd hozzátette:
– Tudja, Buddinger öngyilkos lett. Természetesen tudtam – de csak azért, mert az emberek mindig fecsegnek, én pedig megtanultam odafigyelni rájuk.
A Híradó-ban megjelent cikk szerint Branson Buddinger egy szerencsétlen esés következtében vesztette életét, és ez valóban így is volt. A cikk mindössze azt mulasztotta el hozzátenni, hogy Buddinger a saját háza kamrájában egy székről esett le, és hurok volt a nyaka körül.
– A ciklusról már hallott? Csak bámultam rá, döbbenten.
– Mert én tudok róla – suttogta Carson. – Úgy bizony. Huszonhat vagy huszonhét évenként tér vissza. Buddinger is tudott róla. Meg a régi öregek közül is sokan, bár éppen ez az, amiről nem hajlandók beszélni, még akkor se, ha agyonitatja őket. Tegyen le a tervéről, Hanlon.
Kinyújtotta madárszerűen vékony, karmos kezét, és összezárta a csuklóm körül, én pedig szinte éreztem az elszabadult rák lázas ámokfutását, ahogy mindent, ami még ehető, felfal a testében – bár ekkorra már nem sok maradhatott. Albert Carson belső éléskamrájában rég kiürültek a polcok.
– Michael, ne ártakozzon bele. Harapós dolgok ezek. Mondjon le a tervéről. Hagyja abba, kérem...
– Nem tehetem.
– Akkor meg vigyázzon magára. – És a haldokló aggastyánarcból egyszer csak tágra nyílt, halálra rémült gyermeki szempár nézett rám. – Nagyon vigyázzon!
Derry.
A szülővárosom. Nevét Írország hasonnevű megyéjéről nyerte.
Derry.
Itt születtem, a derryi városi kórházban, itt jártam elemibe, majd a Kilencedik utcai alsó tagozatos középiskolába, aztán a dombtetőn a felső tagozatba. Onnan továbbmentem a Maine-i Egyetemre – „az ugyan nincs Derryben, de csak macskaugrásnyi a távolság”, ahogy a régi öregek mondják –, és utána jöttem is vissza, a derryi városi könyvtárba. Kisvárosi ember, kisvárosi élet – egy a milliók közül.
De...
De...
1879-ben egy favágóbrigád megtalálta egy másik brigád földi maradványait; az utóbbiak a Kenduskeag felső folyásánál, egy behavazott táborban teleltek át, a gyerekek által még mindig Pusztának nevezett külterület legszélén. Kilencen voltak; mind a kilencet feldarabolták. A fejük elgurult... karok-lábak hevertek szanaszét... és egy férfi nemi szervet kiszögeztek a kunyhó falára.
De...
1851-ben John Markson az egész családját megmérgezte, majd a holttesteket körbe rendezte, ő pedig, a kör közepén ülve, bekebelezett egy jókora „fehér kalapos” gombát. Iszonyú haláltusát vívhatott. A városi rendőr, aki rátalált, azt írta a jelentésében, hogy először azt hitte, a hulla rá vigyorog; „hátborzongató fehér mosolyról” számolt be. A mosoly azért látszott fehérnek, mert Marksonnak akkor is tele volt a szája a gyilkos gombával; még akkor is csak ette-ette, amikor halódó testét már rángások és pokoli izomgörcsök marcangolták.
De...
1906 húsvét vasárnapján a mostani, vadonatúj derryi bevásárlóközpont helyén álló Kitchener-féle vasmű tulajdonosai húsvéti tojásvadászatot rendeztek „Derry valamennyi jó magaviseletű gyermeke” részére. A tojásvadászat a hatalmas gyárépületben zajlott; a veszélyes részlegeket lezárták, az alkalmazottak pedig önként vállalták az őrködést, nehogy valamelyik vállalkozó szellemű fiú vagy kislány a korlátok alatt átbújva felfedezőútra induljon. A gyár hozzáférhető helyiségeiben ötszáz, tarka szalagokkal díszített húsvéti csokoládétojást dugtak el. Buddinger szerint minden tojásra legalább egy gyerek jutott. A kis vendégek hujjogatva, vihorászva rohangáltak keresztül-kasul az amúgy vasárnapiasan csendes gyáron, és sorban bukkantak rá a tojásokra, az óriási billenőtartályokban, a művezető íróasztalfiókjában, a hajtókerekek jókora rozsdás küllői között vagy a harmadik emeleten sorakozó öntőformákban (a régi fényképeken úgy festenek ezek a formák, mintha a süteményt sütnék bennük valamilyen óriás konyháján). A Kitchener család három nemzedékének tagjai nézték a vidám hajtóvadászatot, hogy a végén, terv szerint négy órakor díjakat osszanak ki, függetlenül attól, hogy addigra előkerült-e már valamennyi tojás. A vadászatnak azonban már háromnegyed órával korábban, negyed négykor vége szakadt; ekkor robbant fel ugyanis a vasmű, s még napnyugta előtt hetvenkét holttestet húztak ki a romok alól. Az áldozatok száma végül százkettőre rúgott. Közöttük nyolcvannyolc volt a gyerek. A rá következő szerdán, amikor a város még némán és kábultan rágódott a tragédián, egy asszony a háza mögött álló almafa ágai között bukkant rá a kilencéves Robert Dohay fejére. A fiúcska haja véres volt, a foga még maszatos a csokoládétól. Ο volt az utolsó halott, akit megtaláltak. Nyolc gyermek és egy felnőtt soha nem került elő. Ez volt Derry történetében a legborzalmasabb tömegszerencsétlenség, borzalmasabb még a Fekete Bugyort elpusztító, 1930-as tűzvésznél is, és magyarázatot soha nem találtak rá. A vasműnek mind a négy kohója le volt zárva; nem egyszerűen lefojtották, hanem le is zárták.
De...
a gyilkosságok előfordulási aránya Derryben hatszor akkora, mint New England bármelyik, hasonló nagyságú városában. A következtetések, amelyeket megkíséreltem levonni ebből a tényből, számomra is oly hihetetlennek tűntek, hogy megmutattam az adatokat az egyik különösen ügybuzgó főiskolai programozónak, aki megosztja idejét a számítógépe és a könyvtár között. Ő még nálam is tovább ment – ha megvakarunk egy programozót, mindig előjön a fanatikus –, és még egy tucatnyi kisvárossal egészítette ki az úgynevezett statisztikai mintát, végezetül pedig átnyújtott egy számítógépes grafikont, amelyből Derry úgy meredt ki, mint kézből a megsebzett hüvelykujj. Mindössze egyetlen megjegyzést fűzött az ajándékhoz: – Úgy fest a dolog, Mr. Hanlon, hogy errefelé különösen lobbanékony és erőszakos emberek élnek. – Én hallgattam, hiszen legföljebb azt felelhettem volna: talán inkább valami különösen lobbanékony és erőszakos szellemről van szó. Itt, Derryben évente negyven-hatvan gyerek tűnik el megmagyarázhatatlanul és nyomtalanul. A legtöbben közülük tizenévesek. Azt mondják róluk: megszöktek otthonról. Egyes esetekben ez még igaz is lehet.
Ám az Albert Carson emlegette ciklus csúcspontján az eltűnések száma egyszer csak a csillagos égig szökik. 1930-ban például, amikor a Fekete Bugyor leégett, százhetven derryi gyereknek veszett nyoma – és ne feledjék, hogy itt csak a bejelentett, tehát nyilvántartott esetekről beszélek.
Nincs ebben semmi meglepő, jegyezte meg a rendőrfőnök, amikor megmutattam neki a statisztikát. Akkoriban volt a nagy gazdasági válság. A legtöbbje alighanem ráunt az otthoni krumplilevesre vagy a pőre éhezésre, és világgá ment szerencsét próbálni.
1958-ban százhuszonhét, három és tizenkilenc év közötti gyerek eltűnését jelentették be a derryi rendőrségen. Talán 1958-ban is gazdasági válság dühöngött?, érdeklődtem Rademacher rendőrfőnöktől. Az nem, felelte. De hiába, Hanlon: az emberek szeretik a változatosságot. A gyerekeknek meg kiváltképpen bolha van a seggében. Ha későn érnek haza a randiről, és összebalhéznak a szülőkkel, hipp-hopp, már meg is pattantak.
Erre megmutattam Rademachernek Chad Lowe fényképét, amelyet 1958 áprilisában közölt a derryi Híradó. Úgy gondolja, főnök, hogy ez is későn ért haza a randijáról, és azért szökött meg, mert a szülei leszúrták? Három és fél éves volt, amikor nyoma veszett!
Rademacher savanyú pillantást vetett rám, és közölte, hogy igazán nagyon élvezte a beszélgetést, de ha egyéb mondanivalóm nincs, akkor sajnos búcsúznia kell, mert bokros teendők várják. Így hát eltávoztam.
Kísértetjárta, kísérteni, kísértettanya.
Olyan hely, amelyet sűrűn látogatnak szellemek vagy kísértetek – mint például a mosogató alatti csöveket. Gyakran megjelenni vagy visszatérni – például minden huszonötödik, huszonhatodik vagy huszonhetedik évben. Állatok táplálkozóhelye – amilyennel George Denbrough, Adrian Mellon, Betty Ripson, a kis Albrecht lány vagy a Johnson fiú esetében találkoztunk.
Állatok táplálkozóhelye. Hát igen. Engem történetesen ez kísért.
Ha még valami – ha bármi történik, felhívom őket. Nincs más választásom. Addig pedig élek tovább a feltevéseimmel, lelki békességem romjaival, és az emlékekkel – az elátkozott emlékeimmel. Hopp, van még valami: ez a füzet, nem igaz? Az én siratófalam. És mellette ülök most is, a kezem úgy remeg, hogy alig tudom fogni a tollat, itt ülök zárás után a kihalt könyvtárban, hallgatom a sötét könyvhalmazok halk percegését, és nézem a halványsárga gömblámpák vetette árnyékokat, vajon nem mozognak-e, nem változtatják-e alakjukat.
Itt ülök – egészen közel a telefonhoz.
Ráteszem a szabad kezem... végighúzom rajta... kitapogatom a tárcsa lyukait, amelyek révén rátalálhatnék a régi cimborákra.
Valaha nagy mélységekben jártunk.
Együtt hatoltunk be a sötétségbe.
Ha másodszor is behatolnánk – vajon lenne-e még visszaút?
Nem hinném.
Adja Isten, hogy ne kelljen felhívnom őket.
Adja Isten.

MÁSODIK RÉSZ
1958 júniusa

Felszínem én vagyok
Alatta
A tanú, az ifjúság.
Nyugszik. Gyökerek?

Mindenkinek van gyökere.

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

Tűnődöm néha, hogy most majd mi jön,
Nincsen gyógyír a bluesra nyáridőn.

EDDIE COCHRAN

Negyedik fejezet
Ben Hanscom lezuhan a lejtőn

Negyedórával éjfél előtt a United Airlines 41-e s, Omaha és Chicago között közlekedő járatának első osztályán az egyik légikísérőnek eláll a szívverése; néhány másodpercig azt hiszi, hogy az 1-A számú helyen ülő férfi meghalt.
Amikor az illető Omahában felszállt, a légikisasszony azt gondolta: „Atyavilág, ez ciki lesz. A pasas be van állítva.” A férfi körül lengedező whisky szagról futólag eszébe jutott a Peanuts-sorozat szurtos kissrácát, a Röf-röföt körülvevő porfelhő, és már előre izgult, hiszen rögtön indulás után italt kell majd körülhordania. Mert abban biztos volt, hogy az utas folytatja az ivást – sőt valószínűleg dupla adagot kér, és akkor neki döntenie kell, hogy kiszolgálja-e. Ráadásul, mert a baj soha nem jár egyedül, ezen az éjszakán zivatarok dúltak az egész útvonalon, a lány pedig fogadni mert volna, hogy az utas – hórihorgas, vászoningbe és farmerba öltözött pacák – előbb-utóbb rókázni kezd.
Ám amikor eljött az első felszolgálás ideje, a magas férfi mindössze egy pohár szódavizet kért, méghozzá a lehető legudvariasabb modorban. A hívógombjával sem jelzett további igényeket, és a sztuvi nemsokára meg is feledkezett róla; enélkül is akadt dolga épp elég. Az egész repülőút az a fajta volt, amit a légi személyzet minden tagja, mihelyt maga mögött tud, legszívesebben rögtön el is felejt; közben pedig – ha véletlenül jut rá idő – eltöprenghet rajta, vajon túléli-e egyáltalán.
A United 41 -es járata szakavatott síelőként szlalomozik a mennydörgés és a villámlás barátságtalan tömlői között. A gép hevesen hánykolódik, az utasok fel-felvisítanak, és idegesen tréfálkoznak a környező vaskos felhőtömbökön átcikázó villámok láttán. – Anyuka, a Jóisten most fotózza az angyalkákat? – kérdezi egy kisfiú, és zöldre sápadt mamája reszketegen felkacag. Ezen az éjszakán az első felszolgálást nem is követi több. A felszállás után húsz perccel még mindig világít a biztonsági öv használatára felszólító tábla, hogy aztán ki se aludjon többéi a légikisasszonyok pedig ott maradnak az ülések közti folyosón, mert a hívógombok egymás után, pergőtűzszerűen szólalnak meg, és nekik mindig készenlétben kell állniuk.
– Ralph ma nagyon él – súgja oda a szóbanforgó lánynak a fősztuvi, ahogy összetalálkoznak a folyosón; a fősztuvi éppen újabb tétel úgynevezett egészségügyi zacskót szállít a turistaosztályra. A tréfa egyszersmind rejtjeles közlés is: viharos utakon Ralph mindig nagyon él. A gép éppen bukfencezik egyet, valaki tompán felkiált, a légikisasszony egy félfordulattal kinyújtja a karját, hogy egyensúlyát visszanyerje – és eközben egyenesen belenéz az 1-A-n ülő férfi merev, élettelen szemébe.
Jaj istenem, ez meghalt, gondolja. Beszállás előtt túl sokat ivott... aztán a rázkódás... meg a szíve... megölte az ijedtség.
A hórihorgas ember visszanéz rá, de nem látja. A szeme meg sem rezdül, a tekintete üveges. Csak halottnak lehet ilyen szeme.
A légikisasszony elfordul, hogy ne is lássa ezt a rémes tekintetet, és most az ő szíve kalapál eszelősen a torkában; tűnődik, mit tegyen, mit is kell ilyenkor tenni, és hálát ad az égnek, amiért a férfinak legalább nincs szomszédja, aki jajveszékelésével pánikot kelthetne. Elhatározza, hogy először a vezető légikisasszonynak szól, utána pedig értesíti a gép orrában lévő férfi személyzetet; azok majd talán pokrócot borítanak a férfira, és lezárják a szemét. A pilóta égve hagyja a figyelmeztető táblát még akkor is, ha az időjárás netán megenyhül, így aztán senki sem jöhet előre a vécére, és ha az utasok elhagyják a gépet, majd azt hiszik, hogy a férfi csak elaludt...
Ezek a gondolatok néhány kurta másodperc alatt villannak át a lány fején, aztán visszafordul, hogy még egyszer megbizonyosodjék a helyzetről. A vak, élettelen szempár rátapad... aztán a halott felemeli poharát, és iszik a szódavízből.
A gép éppen ekkor ismét bukdácsolni kezd, majd megbillen, s így a légikisasszony ámuló kis sikkantása belevész a többiek sokkal erőteljesebb hangzavarába. A férfi szeme megrebben – igaz, csak gyengén, de a lány így is felfogja, hogy igenis él és látja őt. És közben azt gondolja: Érdekes, amikor felszállt, azt hittem, jó ötvenes lehet, de hiába hogy őszül, hol van még attól!
A lány odalép az utashoz, noha a háta mögött türelmetlenül berregnek a hívógombok (Ralph tényleg nagyon él ma éjjel; miután harminc perccel később teljesen simán földet érnek az Ο 'Hara reptéren, a légikisasszonyoknak több mint hetven használt zacskót kell eltakarítaniuk.)
– Minden rendben, uram? – kérdezi mosolyogva, ám maga is érzi, milyen hamis és hiteltelen ez a mosoly.
– A legnagyobb rendben – mondja a hosszú fickó. A lány egy pillantást vet az ülés hátára, s a kis tokba dugott első osztályú ellenőrzőszelvényről leolvassa az utas nevét: Hanscomnak hívják. – Miért is ne? Persze kicsit rázós utunk van, nem igaz? Gondolom, ki sem látszik a munkából. Velem ne is törődjön, én remekül érzem magam. – És közben olyan hátborzongató mosolyt küld a lány felé, hogy annak a kihalt novemberi földeken kalimpáló madárijesztők jutnak az eszébe.
– Az imént úgy festett, mint aki (meghalt)
– kicsit maga alatt van.
– A múlton gondolkodtam – mondja a férfi. – Csak ma este, felszállás előtt jöttem rá, hogy van ilyen, legalábbis az én életemben.
Újabb hívógombok berregnek. – Elnézést, kisasszony... – kiáltja egy ideges hang.
– Hát ha valóban semmi baja...
– Eszembe jutott egy gát, amit valamikor a barátaimmal építettem – mondja Ben Hanscom.
– Ők voltak az életemben az első barátaim, és már építették a gátat, amikor én...
Elhallgat, értetlen arcot vág, majd elneveti magát. A nevetés őszintén, már-már gyerek módra felszabadultan cseng, és ez igazán furcsán hat ezen a bukdácsoló, meg-megdőlő gépen.
– ...Úgyszólván a szó szoros értelmében közéjük pottyantam. Na de a lényeg az, hogy csudára elszúrták azt a gátat. Erre tisztán emlékszem.
– Kisasszony...
– Elnézést, uram... muszáj bizonyos időközökben végigmennem a gépen.
– Hát persze, természetes.
A lány elsiet, boldogan, amiért kiszabadulhatott ennek a halálmerev, mágneses erejű tekintetnek a bűvköréből.
Ben Hanscom az ablak felé fordul, és kinéz. A jobb oldali szárnytól vagy kilenc mérföldre hatalmas viharfelhők között villámok gyúlnak. A szaggatottan cikázó fényben a felhők áttetszővé válnak – olyanok most, mint megannyi, sötét gondolatokkal bélelt, hatalmas agy.
Ben Hanscom az inge zsebéhe nyúl, de az ezüstdollárok eltűntek – átvándoroltak Ricky Lee zsebébe. Hirtelen arra gondol: bárcsak legalább egyet megtartott volna; most hasznát vehetné. Persze beugorhat bármelyik bankba – már ha éppen nem huszonhétezer láb magasban zötykölődik –, és megtölthetné a zsebeit fémpénzzel, no de mit kezdjen azokkal a vacak vörösréz-nikkel korongokkal, amiket a kormány mostanában igazi pénzként próbál a népre sózni? Ami a vérfarkasokat, vámpírokat meg egyéb, a csillagos éjszakában tekergő lényeket illeti – azokhoz ezüst kell, rendes, tisztességes ezüst. Szörnyeket csak azzal lehet megállítani. Csak azzal...
Lehunyta a szemét. Körülötte csupa berregés-bongás a levegő. A gép rock and rollt járt, és a levegő megtelt zúgással.
Csengők szólnak?
Nem, csak egyetlen csengő, minden csengők csengője, az, amelyre az ember egész évben várt, mihelyt az iskoláról lekopott az újdonság varázsa, ami általában az első hét wégén bekövetkezett. Ó, az a csengő, minden iskolai csengők, legdicsőbbike, az, amelyik visszaadja az ember szabadságát!
Ben Hanscom ott ül az első osztályú ülésen, huszonhét-lézer láb magasban függ a viharfelhők és a villámok között, arcát az ablak felé fordítja, és érzi, ahogy az idő fala egyszer csak elvékonyodik, és lassan megindul valamilyen félelmetes és csodás perisztaltikus folyamat. Úristen, gondolja, a saját múltam emésztőcsatornájába kerültem!
A villámok szeszélyesen villódznak át az arcán, és a nap – bár őmaga erről nem tud – éppen most fordul át. Nyugat-Illinois sötét, viharos tájai fölött 1985. május huszonnyolcadika május huszonkilencedikébe váltott. Odalenn zsákként dőlnek ágyukra a mezei munkától hátfájós gazdák, álmodják higanyként tovagördülő álmaikat, és közben ki tudja, mi mocorog csűreikben, pincéikben, földjeiken, mialatt villám kószál, és dörög az ég? Az ilyen dolgokról biztosat senki sem tud; a gazdák csak annyit tudnak, hogy éjszaka elszabadul a lappangó erő, és a levegőt megbolondítja a vihar feszültsége.
De huszonhétezer láb magasban, ahogy a gép kitör a viharzónából és mozgása egyenletessé válik, csak szól és szól az a bizonyos csengő; csilingel tovább Ben Hanscom álmában, és alvás közben leomlik előtte a múltat a jelentől elválasztó fal, ő pedig úgy bukdácsol visszafelé az éveken át, mintha mély kútba hullana alá-talán olyasformán, mint Wells időjárója, aki a vaslétra kitört kampóját szorongatva csak zuhan-zuhan egyre mélyebbre a morlockok birodalmába, ahol az éjszaka alagútjaiban gépek zakatolnak megállás nélkül. Most 1981 van, aztán 1977, aztán 1969, és egyszer csak megérkezett, már itt is van 1958 júniusában, amikor minden ragyogó napfényben fürdik, és Ben Hanscom pupillája összeszűkül a lehunyt szemhéja mögött, mert így parancsolja álomba süppedt agya, amelyik nem a Nyugat-Illinois-ra települt sötétséget látja, hanem a júniusi napfény szikrázását a Maine állambeli Derryben, huszonhét esztendővel ezelőtt.
Csengőszó...
Az a bizonyos csengő...
Az iskola.
A tanítás.
A tanításnak...

...vége!
A csengő hangja végigbúgott a derryi iskola Jackson utcai jókora téglaépületének termein, és Ben Hanscom ötödik osztályos társaival egyetemben spontán üdvrivalgásban tört ki. A máskor oly szigorú Mrs. Douglas ezúttal meg sem kísérelte elcsitítani őket; talán felmérte, hogy úgyis hiábavaló.
– Gyerekek! – kiáltotta, amikor a zsivaj elült. – Lennétek szívesek még egyetlen percre idefigyelni?
Az osztályban most izgatott hangzavar tört ki, amelybe néhány viharos sóhaj is vegyült.. Mrs. Douglas ugyanis a bizonyítványokat tartotta a kezében.
– Remélem, én átmegyek – csicseregte bizakodón Sally Mueller a mögötte ülő Beverly Marshnak. Sally éles eszű, eleven és nagyon szép kislány volt. Bev sem volt csúnyább, ám ezen a délutánon – hiába ért véget a tanév – nyoma sem volt rajta elevenségnek. Mogorván bámulta ócska tornacipőjét. Arcán halványuló, sárgás zúzódás éktelenkedett.
– Én szarok rá, hogy átmegyek-e – jelentette ki.
Sally felhúzta az orrocskáját, amivel azt akarta jelezni, hogy úrilányok nem beszélnek így, majd Greta Bowie-hoz fordult. Bev úgy vélte: Sally nyilván amúgy is csak a tanév vége fölötti izgalmában feledkezhetett meg magáról annyira, hogy vele szóba álljon. Sally Mueller és Greta Bowie mindketten gazdag családból származtak, szép házban laktak a Nyugati Broadwayn, míg Bev az Alsó Fő utca egyik nyomortanya jellegű bérházából járt iskolába. A Nyugati Broadway és az Alsó Fő utca között csak másfél mérföld volt a távolság, de még egy Bev korú kislány is nagyon jól tudta, hogy a két utca valójában olyan messze van egymástól, mint a Föld a Plútó bolygótól, s aki csak ránézett Beverly Marsh olcsó pulóverére, a lötyögős szoknyára, amely minden bizonnyal az Üdvhadsereg jótékonysági csomagjából került ki, és az elnyűtt, filléres tornacipőre, könnyűszerrel fogalmat alkothatott magának erről a távolságról. Ben ennek ellenére jobban kedvelte Beverlyt – de még mennyivel jobban! Sally meg Greta szép ruhákban jártak, és Ben gyanította, hogy a hajukat legalább havonta daueroltatják vagy ondoláltatják, vagy más effélét csináltatnak vele; de úgy gondolta, ez mit sem változtat a lényegen. Ha naponta daueroltatnának, akkor is beképzelt taknyos maradna mind a kettő.
Neki Beverly sokkal jobban tetszett – és amellett sokkal szebbnek is tartotta, noha ezer év alatt sem szánta volna rá magát, hogy ezt vele is közölje. De azért néha, tél derekán, amikor olyan álmosítóan sárgás fény szivárgott be a tanterembe, s az ember legszívesebben összegömbölyödött volna, mint lusta cica a heverőn, Mrs. Douglas meg egyhangúan duruzsolt az osztásról tizenkettőnél nagyobb osztóval, vagy a törtek közös nevezőre hozásáról, netán kérdéseket olvasott fel a Hidak a múltba című szöveggyűjteményből, vagy a paraguayi ónlelőhelyek gazdagságát ecsetelte – ezeken a napokon, amikor úgy tetszett, sosem lesz vége a tanításnak, s ha vége lesz, az se számít, mert a falakon túl úgysincs más, csak szürke latyak – nos, ilyenkor Ben néha átsandított Beverlyre, lopva tanulmányozta az arcát, és a szíve furcsamód egyszerre sajgott és ujjongott. Gyanította, hogy bele van esve a lányba, mi több, tán szerelmes is belé, és emiatt gondol mindig rá, amikor a Penguins együttes a „Földre szállt angyal”-t énekli a rádióban – „Ó, drága kedvesem / érted ég a szívem...”. No persze hülyeség az egész, csöpögős, mint egy használt papír zsebkendő, de nem számít, mert úgysem árulja el neki soha. Ben úgy gondolta: a kövér fiúk csak titokban szerethetnek szép kislányokat. Ha bárkinek bevallaná érzelmeit (nem mintha lett volna, akinek megnyilatkozzék), az illető valószínűleg félholtra röhögné magát. Ha pedig magának Beverlynek tenne vallomást, a lány ugyancsak nevetne (ami nem lenne öröm) vagy öklendezne az undortól (ami még rosszabb).
– Akinek a nevét olvasom, szíveskedjék kijönni. Paul Anderson... Carla Bordeaux... Greta Bowie... Calvin Clark... Cissy Clark...
Mihelyt elhangzott a nevük, Mrs. Douglas ötödik osztályosai egyenként előreléptek (kivéve a Clark ikreket, akik, mint mindig, most is párban, kézen fogva mentek, s most is csak arról lehetett megismerni őket, hogy ezüstszőke hajuk nem egyforma hosszú, ezenkívül Cissyn ruha volt, Calvinon pedig farmer), átvették a barnás kötésű bizonyítványt, amelynek címoldalán az amerikai zászló mellett az állampolgári eskü, hátoldalán pedig a miatyánk szövege állt, majd illemtudóan kivonultak a teremből – hogy rögtön utána lármásan vágtassanak le az előcsarnokba, ahol tárva-nyitva állt előttük a nagy kapu. Így vetették magukat bele a nyárba, és már ott sem voltak; ki kerékpárra kapott, ki szökdécselt, ki képzeletbeli lován nyargalt, saját combja csapkodásával utánozva a patkódobogást, s voltak, akik egymásba kapaszkodva kurjongatták, a Köztársaság Harci Himnuszának dallamára: „Ó, dicső perc, midőn láttam leégni az iskolát...”
– Marcia Fadden... Frank Frick... Ben Hanscom.
Ben felállt, még egy végső pillantást vetett Beverly Marshra, akit (ekkor legalábbis még úgy hitte) őszig nem lát viszont, aztán előrement Mrs. Douglas asztalához – tizenegy évesen akkora kuf ferrai, mint ide Új-Mexikó, amin majd' kirepedt a rémséges új farmernadrág. A nadrág zizegett, ahogy Ben vaskos combjai menet közben egymáshoz súrlódtak; s a vörösréz szegecseken meg-megcsillant a fény, ahogy a fiú csípője lány módra himbált, hasa pedig föl-alá rezgett. Meleg nap volt, ő mégis bő tréningfelsőt viselt; majdnem mindig ebben járt, mert mélységesen szégyellte a mellét, azóta, hogy a karácsonyi szünet utáni első papon a mamájától kapott új Ivy League-ingben jött az Iskolába, és a hatodikos Böfi Huggins felrikkantott: – Hé, srácok, nézzétek, mit hozott Ben Hanscomnak a Jézuska! Két hatalmas dudát! – Böfi majd összecsuklott, akkorát Röhögött saját viccén, de mások is kuncogtak, köztük néhány lány is. Ha ebben a pillanatban megnyílt volna alatta a föld, Ben némán, vagy talán hálát rebegve süllyedt volna az alvilágba.
Attól fogva tréningfelsőben járt. Négy is volt belőle a szekrényében: a lötyögős barna, a lötyögős zöld és két ilötyögős kék. Ritkán fordult elő, hogy valamiben keresztülvitte volna akaratát anyjával szemben, most azonban tántoríthatatlannak mutatkozott; bármilyen szófogadó, békés gyerek volt különben, ezúttal eltökélte, hogy valahol meg kell húznia a határt. Úgy gondolta: ha azon a napon Beverly Marsh is együtt vihogott volna a többiekkel, ő már a föld alatt feküdne.
– Ebben a tanévben igazán öröm volt foglalkozni veled, Benjamin – mondta Mrs. Douglas, ahogy átadta neki a bizonyítványt. – Köszönöm, Mrs. Douglas.
Valahonnan a hátsó padsorokból gúnyos kappanhang fisztulázott: – Kötyönöm, Mityity Daglety...
Henry Bowers volt, ki más. Henry előző évben megbukott, ezért járt Bennel egy osztályba, ahelyett hogy a hatodik padjait koptatta volna barátaival, Böfi Hugginsszal meg Victor Criss-szel; és Bennek valami azt súgta, hogy idén is hasonló sors vár rá. Mrs. Douglas bizonyítványosztás· közben átugrotta a nevét, ez pedig nem sok jót ígért. Ben némi szorongást érzett: ha Henry újra elhasal, arról részben ő tehet – és Henry nagyon is tisztában volt ezzel.
Amikor az elmúlt héten megírták a záródolgozatokat, Mrs. Douglas kalapból húzta ki a neveket, és aszerint ültette szét növendékeit. Ben az utolsó sorba került, éppen Henry Bowers mellé. Mint mindig, karját a dolgozata köré fonva mélyen előrehajolt; valamiért megnyugtatta,, ha a hasa a padhoz simul. Aztán munkához látott, időnként golyóstolla szopogatásából merítve ihletet.
Azon a kedden történetesen a matematikai vizsgalapot kellett kitölteniük, és Ben már a teszt felénél tartott, amikor a szomszédos pad felöl susogás hallatszott – olyan fojtott és szakszerű, mint veterán fegyencé séta közben a börtönudvaron: – Hadd másoljam le!
Ben balra fordította fejét, és egyenesen Henry Bowers dühös fekete szemébe nézett. Henry tizenkét évéhez mérten is nagydarab fiú volt, karja és lába megizmosodott a mezei munkától. Habókos hírű apjának szép nagy telke volt a Kan sas utca végén, egészen közel a Newport nevű városrész határához, és Henry hetenként legalább harminc órán át kapált, gyomlált, ültetett, kódarabokat ásott ki, fát aprított, és ha volt mit betakarítani, elvégezte azt is.
Henry haját ijesztően rövidre nyírták, úgyhogy a feje egész laposnak hatott, és fejbőre átfehérlett a tüskék között. Farmernadrágja farzsebében mindig hordott egy üveg zselét, és azzal kente be haját a homloka fölött, ezért aztán a sörték úgy meredeztek fel, mint egy nagy teljesítményű fűnyírógép fogai. Amerre csörtetett, izzadság és gyümölcsös rágógumi szaga lengte körül. Az iskolába rózsaszín motorosdzsekiben járt, amelynek hátán egy sas díszelgett. Egyszer egy negyedikes nagy könnyelműen kinevette a dzseki miatt, Henry pedig rugalmasan, mint a menyét, és gyorsan, mint a vipera, nekiugrott a kis pimasznak, és koszos öklével kétszer az arcába vágott. A kis oktondi kiköpte három elülső fogát, Henryt pedig két hétre kitiltották az iskolából. Ben akkor, a megtiportak és megfélemlítettek bizonytalan, ám annál izzóbb reménykedésével arra számított, hogy végleg kicsapják, ám hogyan is lehetett volna ekkora szerencséje? Rossz pénz nem vész el – és a két hét leteltével Henry is újra megjelent az iskolaudvaron, rózsaszín motorosdzsekijében pompázva, a vastag zselérétegtől fenyegetőn felmeredő hajjal; lilára dagadt szeme még ekkor is arról árulkodott, hogy habókos papája nem vette jó néven az „iskolai balhét”. A verés nyomai idővel elhalványultak, ám annál élénkebben élt a lecke azoknak a derryi gyerekeknek a fejében, akik így vagy úgy kénytelenek voltak Henry árnyékában élni. Ben legjobb tudomása szerint attól kezdve senki nem hozta szóba Henry Bowers sassal díszített, rózsaszínű motorosdzsekijét.
Amikor oly indulatosan szólt át Bennek a számtanpéldák lemásolása ügyében, Ben agyán három gondolat száguldott át egyetlen töredék másodperc alatt – mert amilyen nehézkes és lomha volt a teste, olyan fürgén és olajozottan működött az agya. Először is arra gondolt, hogy ha Mrs. Douglas rajtakapja Henry t a puskázáson, mind a ketten elégtelent kapnak a dolgozatukra. Második gondolata az volt, hogy ha nem teljesíti Henry kérését, az holtbiztosan elkapja tanítás után, és akkor vele is megkóstoltatja a legendás duplahorgot, miközben Huggins és Criss vasmarokkal fogja le a karját.
Gyermeki gondolatok voltak ezek, amin igazán senki sem csodálkozhatott, elvégre Ben Hanscom gyerek volt még. Ám a harmadik és utolsó gondolat már bonyolultabbnak látszott – akár egy felnőtt agyán is átsuhanhatott volna.
Jó, tudom, lehetséges, hogy elcsíp. Másfelől már csak egy hét van hátra a tanításból; hátha addig sikerül kitérnem az útjából. Szerintem megoldható. Őszre meg biztosan elfelejti az egészet, amilyen ökör. És ha elrontja a tesztet, akkor megbukik; ha pedig osztályt kell ismételnie, akkor többé nem járunk együtt, és utána a középiskolát is hamarabb kezdem, mint ő. És akkor – akkor megszabadulhatok tőle.
– Hadd másoljam le – suttogta ismét Henry, és fekete szeme most már parancsolón lángolt.
Ben a fejét rázta, és karját görbítve még jobban eltakarta a dolgozatot.
– Elkaplak még, dagadt – suttogta Henry valamivel már hangosabban. A papírján az égvilágon semmi sem állt a nevén kívül. Ádáz elkeseredés fűtötte: ha megbukik és megint osztályt kell ismételnie, a papája agyonveri. – Ha nem mutatod meg, nagyon rosszul jársz.
Ben állkapcsa remegett, de azért újra megrázta a fejét. Rettenetesen félt, de most már elszánta magát. Rájött, hogy életében először tudatosan, a maga akaratából cselekszik, és ettől megijedt, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. Hosszú évek múlva eszmélt volna csak rá, mi lehetett az, ami Henry bosszújánál is jobban megijesztette; ez a hidegvérű számítás, a kockázat gondos és gyakorlatias mérlegelése már a közeledő felnőttkornak volt az előhírnöke, és néhány másodpercre ösztönösen megsejtette: ha Henryt netán kijátszhatja is, a felnőttkor – amelynek során jószerével mindig így forog majd az esze – előbb-utóbb óhatatlanul nyakon csípi.
– Mintha valami beszédet hallanék onnan hátulról – szólalt meg ekkor Mrs. Douglas nagyon határozottan. – Ha így volna, akkor nem szeretnék még egyszer szólni.
A következő tíz percre csend lett; a gyerekfejek buzgón görnyedtek a vörös stencil szagától illatozó tesztlapok fölé. Aztán egyszer csak ismét felhangzott a padsoron túlról Henry éppen hogy érzékelhető, de a maga fölényes nyugalmában annál vérfagyasztóbb suttogása:
– Véged van, dagadt.

Ben, bizonyítványával a kezében, kimenekült az osztályból ; közben hálát adott a tizenegy éves duci kisfiúk isteneinek, amiért Henry Bowers esetében ezúttal nem érvényesültek az ábécé szabályai, és a teremben kell rostokolnia, ahelyett, hogy már kinn leselkednék rá.
Ben nem vágtatott le a lépcsőn, mint a többi gyerek. Tudott ugyan szaladni, méghozzá terjedelméhez képest egész gyorsan, de mindig feszélyezte, milyen nevetségesen festhet futás közben. Mindazonáltal szaporán szedte a lábát, és hamarosan ki is lépett a hűvös, könyvszagú előcsarnokból a ragyogó júniusi napfénybe. Odakinn néhány pillanatra a nap felé emelte arcát; hálás volt a melegért és a visszanyert szabadságért. Úgy érezte, akármit mond a naptár, hazugság: a szeptember még évszázados messzeségben van. Addig övé a nyár, amely sokkal hosszabbnak ígérkezett a napok puszta számtani összegénél. Hirtelen olyan magasnak érezte magát, mint a víztorony, és olyan tágasnak, hogy akár az egész város elfért volna benne.
Még ott állt a kapuhoz vezető kőlépcsőn, amikor valaki nekiment, méghozzá jó erősen. Ben még éppen időben kapta el a vaskorlátot, hogy el ne veszítse egyensúlyát, és le ne bukdácsoljon a lépcsőn; az előtte álló nyár kellemes képei a semmibe foszlottak.
– Félre az útból, hájpacni! – Victor Criss volt, a maga Elvis Presley-s, hátranyalt és brillantintól fénylő kefefrizurájával. Ahogy kezét farmere zsebébe dugva, inggallérját vagányosan feltűrve leszaladt a lépcsőn és a kapu felé igyekezett, motorosbakancsának szegecsei kihívón kopogtak.
Ben az ijedségtől még hevesen dobogó szívvel látta, hogy Böfi Huggins ott várakozik az utca túloldalán, a szájában cigarettacsikk. Keze Victor felé lendült, s amikor az csatlakozott hozzá, átadta neki a cigit. Victor slukkolt egyet, visszaadta Β öfinek, aztán Benre mutatott, aki közben már majdnem leért a lépcsőn; súgott is valamit a cimborájának, mire hahotázni kezdtek. Ben arca lángba borult. Olyan ez, mint a végzet, gondolta. Mindig utolérik az embert.
– Úgy imádod ezt a helyet, hogy estig itt akarsz szobrozni? – kérdezte egy hang a könyökénél.
Ben megfordult, s arca, ha lehet, még tüzesebbre gyúlt, mert Beverly Marsh állt mellette – gesztenyebarna sörénye szemkápráztatóan, vállára omolva keretezte arcát, gyönyörű szürkészöld szeme Benre villant. Könyökig feltűrt pulóvere a nyakánál vékonyra kopott, és csaknem oly lötyögősen tág volt, mint Ben tréningfelsője. Így aztán nem is látszott, bimbózik-e már a mellecskéje, de Bent ez nem is érdekelte; ha a szerelem megelőzi a serdülőkort, időnként olyan tiszta és sodró erejű hullámokban tör rá az ember fiára, hogy az semmiképpen sem tud megállni ellene – Ben pedig nem is akart védekezni, csak átengedte magát a sodrának. Egyszerre szégyenkezett és volt átszellemült; soha életében nem jött még ilyen csúfosan zavarba, és közben mégis, minden ok nélkül, a hetedik mennyországban érezte magát. A reménytelenül kusza érzelmeknek ez a mámorító elegye felkavarta a gyomrát és ugyanakkor a fejébe szállt.
– Azt azért mégse – mondta rekedten, és közben széles vigyor ült ki arcára. Tudta, hogy tiszta hülyének látszhat, de nem tehetett róla: kénytelen volt vigyorogni.
– Akkor jó. Mert ha még nem vetted volna észre: vége a tanévnek. Legfőbb ideje volt!
– Kellemes... – Továbbra is olyan fátyolosan nyökögött, hogy muszáj volt megköszörülnie a torkát, és még bele is pirult. – Kellemes nyarat, Beverly.
– Neked is, Ben. Jövőre találkozunk.
A kislány fürgén leszaladt a lépcsőn, és Ben a szerelmes éberségével nézett utána: látta élénk, skót kockás szoknyáját, látta, ahogy vöröses haja a pulóver hátát verdesi, látta tejfehér bőrét – még egy friss forradást is látott a lábikráján, meg hogy a jobb lábán, a cipő fölött fényes arany bokaperec veri vissza a nap sugarait. Ez az utolsó benyomás valamilyen ismeretlen okból újabb érzelemtolulást váltott ki; a hullám olyan erős volt, hogy ismét a korlát után kellett nyúlnia. A formátlan, sodró erejű érzés szerencséjére irgalmasan rövid életű volt: talán a nemi vágy adott magáról korai hírt néhány másodperc erejéig, anélkül hogy teste tudomást vett volna róla, hiszen a belsőéi választású mirigyek még álomtalanul szunnyadtak benne, és mégis: amit ezekben a másodpercekben érzékelt, a nyári hővillámnál is tüzesebben csapott át rajta.
Valami fura hang bukott ki a torkán, aztán elesett öregemberként lebotorkált a lépcsőn, megállt, és a lány után nézett, amíg az balra fordulva el nem tűnt az iskolaudvart a járdától elválasztó magas sövény mögött.

Ben csak néhány pillanatig ácsorgott; aztán, miközben a gyerekek visongó csoportokban száguldottak el mellette, eszébe jutott Henry Bowers, és gyorsan megkerülte az épületet. Átvágott a kicsik játszóterén, menetközben megzörgette a hinta láncait és átugrotta a libikókát, majd kilépett a Charter utcára nyíló kisebb kapun, és balra fordult, vissza sem nézve a nagy kőtömegre, amelyben az elmúlt kilenc hónap során hétköznapjai java részét töltötte. A bizonyítványt hátsó zsebébe tűrte, és fütyörészni kezdett. Elhaladt vagy nyolc háztömb előtt, de úgy érezte, edzőcipőjének gumitalpa még csak nem is súrolja a kövezetet.
Éppen elmúlt dél, amikor kiengedték az iskolából, de tudta, hogy a mamája hat előtt nem ér haza; péntekenként munka után egyenesen a diszkontba ment, így hát a nap hátralévő része az övé!
Kiment a McCarron parkba, és egy ideig elüldögélt egy fa alatt. Semmit nem csinált, csak olykor elsuttogta magának: – Szeretem Beverly Marshot – s valahányszor ezt kimondta, egyre mámorosabbnak és álmatagabbnak érezte magát. Később, éppen amikor egy csomó fiú özönlött be a parkba, majd két csapatra oszlottak egy alkalmi baseballmeccshez, és megtárgyalták az elsőés utolsó ütések rendjét, ő kétszer is azt suttogta: – Beverly Hanscom –, de utána hasra kellett vetnie magát a fűben, hogy lehűtse izzó arcát.
Kisvártatva felállt, és elindult a parkban a Costello sugárút felé. Még öt sarok, és máris ott van a könyvtárnál, ahová – ebben majdnem bizonyos volt – eleve is készült. Már csaknem kiért a parkból, amikor egy Peter Gordon nevű hatodikos meglátta, és utánakiáltott: – Hé, csöcsös! Nem jössz játszani? Kéne még egy jobbszélső! – Az élcet kirobbanó nevetés fogadta, Ben pedig szedte a lábát, ahogy csak bírta, úgy húzva be a nyakát, mint a páncéljába rejtőző teknősbéka.
Mindent egybevetve még így is szerencsésnek mondhatta magát; éppúgy megeshetett volna, hogy a fiúk üldözőbe veszik, talán csak azért, hogy megkergessék, de akár földhöz is teremthették volna, hogy lássák, elbőgi-e magát. Most azonban lefoglalta őket a meccs megszervezésének szertartása, elvégre a nyár első mérkőzésére készültek; Ben pedig szíves-örömest átengedte nekik a terepet, és ment tovább a maga útján.
Háromsaroknyit tett meg a Costello sugárúton, amikor az egyik ház sövénye alatt valami érdekeset pillantott meg, ami talán még haszonnal is kecsegtetett: egy felhasadt, ócska papírzsákból üvegek kandikáltak elő. Ben a lábával kibökdöste a zsákot a járdára, és úgy érezte: ma valóban rámosolygott a szerencse. A zsákban négy sörösüveg és négy nagy szódásüveg volt. A szódásüvegek darabja öt centet ér, a Rheingold sör üvegje kettőt. Huszonnyolc cent hever csak úgy egy sövény alatt, várva, hogy valami mázlista srác arra járjon és felszedje!
– Nahát az én leszek – mondta boldogan Ben, nem is sejtve, mi mindent tartogat még számára ez a nap, és már ügetett is tovább, magához ölelve a papírzsákot, hogy tovább ne szakadjon. Egy sarokkal arrébb volt a Costello sugárúti ABC, Ben szépen bement, készpénzre váltotta az üvegeket, a készpénz java részét pedig átváltotta cukorkára.
Ott állt a filléres édesség kirakatánál, rámutatott erre-arra, s mint mindig, most is gyönyörűséggel hallgatta a csapágyon gördülő tolóajtó harákoló surrogását. Beszerzett öt piros és öt fekete rúd medvecukrot, tíz rúd árpacukrot (egy centért kettő járt), egy ötcentes gyümölcspasztilla-csíkot, amelyen öt sorban öt-öt szem pasztilla volt, és közvetlenül a papírból kellett bekapni, továbbá egy csomag Fincsi gumicukrot, valamint egy csomag Pezt, hogy majd otthon betöltse a pisztoly formájú kilövőbe.
Boldogan távozott, kezében a jól megtömött barna papírzacskóval, és az új farmer jobb zsebében még mindig csörgött négy cent. Ám ahogy ránézett az édességgel megrakott zacskóra, egyszer csak felszínre nyomakodott egy gondolat
(ha ennyit zabálsz, Beverly Marsh rád se néz többé)
ám a gondolat olyan kellemetlen volt, hogy inkább elhessentette. Elég könnyen ment; ez a szegény kis gondolat már megszokta, hogy háttérbe szorítsák.
Ha valaki netán megkérdezi: – Mondd, Ben, nem vagy te nagyon magányos? – bizonyára őszinte meglepetéssel nézett volna vissza az illetőre. Ez a kérdés még csak meg sem érintette soha. Barátai ugyan nem voltak, de voltak könyvel, és voltak álmai; meg ott voltak a Revell modelljei meg a Lincoln építőszekrénye, amelyből sokfajta szerkezetet állított össze. A mamája nemegyszer elámult, hogy Ben kockaházai sokkal jobban festenek, mint a szakértő tervek nyomán készült igazi házak. Volt egy egészen tisztességes Merklin készlete is, és azt remélte, hogy októberben, a születésnapjára a Szuper-Technokidet is megkapja. Azzal még autót is barkácsolhat igazi seb váltóval, és olyan órát, amelyik valóban jár. – Hogyhogy magányos? – kérdezett volna vissza őszinte értetlenséggel.
A vakon született gyereknek fogalma sincs fogyatékosságáról, amíg valaki fel nem világosítja, és még akkor is legföljebb elméletileg gyanítja, mit is jelent a vakság; ezt igazán csak az érti meg, aki korábban látott. Ben Hanscom sem érzékelte a magányt, éppen mert egész addigi életében magányos volt. Ha ezt az állapotot csak frissiben tapasztalta volna meg, vagy az valamilyen határozottabb formát ölt, akkor talán megérti, miről van szó, ám a magány egész addigi életét kitöltötte és egyszersmind átfogta; állandó adottság volt, olyan természetes, mint a két ízület a hüvelykujjában vagy az egyik fogának az a fura, csipkézett kis belső éle, amelyet, ha elfogta az idegesség, rögtön tapogatni kezdett a nyelvével.
Beverly csak édes álom; a cukorka viszont édes valóság. A cukorka az ő igazi barátja. Ezért hát elküldte azt a bizonyos tolakodó gondolatot boldogabb tájakra, az pedig engedelmesen, zokszó nélkül elkotródott; és Ben a Costello sugárúti ABC meg a könyvtár között szépen befalta a zacskó egész tartalmát. A Pezt eredetileg valóban meg akarta menteni az esti tévénézéshez – szerette egyesével betölteni a plasztik kilövőszerkezetbe, élvezettel hallgatta a kis belső rugó engedelmes kattanását, s leginkább azt élvezte, ha egyenként lőhette szájába a cukorkát, mintha édes lövedékekkel követne el öngyilkosságot. Ma este a Viharmadarak van műsoron, Kenneth Tobeyval a rettenthetetlen helikopterpilóta szerepében, utána következik a Merítőháló, valódi bűnügyekkel, amelyekben csak a neveket változtatják meg, az áldozatokat kímélendő, s ezt követi kedvenc zsarusorozata, az Országúti őrjárat, Dan Matthews rendőr sztárszerepében Broderick Crawforddal. Broderick Crawford volt Ben saját különbejáratú hőse, mert gyors, mert ravasz, mert vele senki sem merészel packázni – és ami a lényeg: mindennek tetejébe még kövér is.
Ben elért a Costello sugárút és a Kansas utca sarkára, és átkelt a túloldalra, a könyvtárhoz. A könyvtár valójában két épületből állt; az elülső régi kőépületet 1890-ben emelték valamelyik épületfamágnás pénzén, míg a hátsó, új, alacsony homokkőépületben a gyermekkönyvtár rendezkedett be. A kettőt üvegfolyosó kötötte össze.
A városközponthoz már egészen közeli Kansas utca egyirányú lévén, Ben csak jobbra nézett, mielőtt átment a kocsiúton. Ha balra is pillant, csúnya megrázkódtatásban lett volna része. Egy sarokkal arrébb, a derryi kultúrközpont pázsitján, egy terebélyes öreg tölgy árnyékába húzódva hárman álltak: Böfi Huggins, Victor Criss, valamint Henry Bowers.

– Kapjuk el, Hank – mondta Victor szinte lihegve. Henry nézte, ahogy a dagadt kis fütyi átlohol az úttesten; látta, ahogy reng a pocakja, a segge, mint egy lányé, úgy vonaglik az új farmerében, s hátul, a fején úgy hajladozik ide-oda egy hajtincs, mint a játékboltban kapható önmozgó rugó – és közben felbecsülte a távolságot hármójuk és Hanscom, illetve Hanscom és a könyvtár között. Úgy gondolta, alighanem elcsíphetnék, még mielőtt bemenekülhetne a könyvtárba, bár még képes és ordibálni kezd – kitelik a kis nyamvadéktól. Ez esetben közbeléphet valamelyik felnőtt járókelő, márpedig Henry kerülni akart minden feltűnést. Az a dög Douglas közölte vele, hogy matekból is, angolból is meghúzzák, és csak akkor engedi át, ha nyáron négyhetes tanfolyamon pótolja a mulasztottakat. Henry sokkal szívesebben ismételt volna osztályt; akkor legalább egyetlen veréssel megússza. Ha viszont a kis gazdaság legsűrűbb négy hetében napi négy órát az iskolában tölt, akkor a papája legalább fél tucatszor látja el a baját, ha nem többször. És Henry csak azért törődött bele e komor kilátásokba, mert elhatározta, hogy még ma délután előlegben áthárítja a rá váró ütlegeket erre a dagadt kis buzijelöltre. Mégpedig kamatostól.
– Ez az, menjünk! – kiáltotta Böfi.
– Jobb, ha megvárjuk, amíg kijön.
Figyelték, ahogy Ben kinyitja az egyik nagy, kétszárnyú ajtót, és belép az épületbe, aztán leültek, szívták a cigarettát, ügynökviccekkel szórakoztatták egymást, és várták, hogy a kiszemelt áldozat ismét felbukkanjon.
Merthogy előbb-utóbb kijön, az biztos. És akkor majd elátkozza a percet is, amikor a világra jött. Erről maga Henry Bowers fog gondoskodni.

Ben nagyon szerette a könyvtárat.
Szerette, hogy odabenn mindig hűvös van, még a hosszú, meleg nyár legforróbb napján is; szerette a morajló csendet, amelyet csak néha tört meg egy-egy elsuttogott szó; szerette, ahogy a könyvtáros pecsétje fojtottan súrlódik a könyvekhez és a látogatójegyekhez; szerette a lapok zizzenését a folyóirat-olvasóban, ahol öregemberek mélyedtek el a hosszú rúddá sodort újságokban. Szerette még a fényt is, amely délutánonként ferdén tűzött be a magas, keskeny ablakokon, téli estéken pedig lomha tócsákba gyúlt a láncon függő gömblámpák alatt, miközben odakinn jajongott a szél. Szerette a könyvek fűszeres, kissé titokzatos szagát. Néha átsétált a felnőttkönyvtár tömött polcokkal zsúfolt termein, nézte a sok-sok ezer kötetet, és elképzelte, hogy mindegyik külön világ, amely emberi életeket zár magába; mint ahogy néha, az október végi délután füstszagú, párásan izzó korai alkonyában, a látóhatár peremén vékony narancssárga vonallá szűkült napot bámulva is úgy ment végig az utcájukon, hogy elképzelte az ablakok mögött zajló életet – az embereket, amint nevetnek, veszekednek, virágot rendeznek, enni adnak a gyerekeknek vagy a háziállatoknak, vagy a képernyőt bámulva a saját hasukat tömik. Élvezte, hogy a régi épületet a gyerekkönyvtárral összekötő üvegfolyosó többnyire még télen is jó meleg, kivéve, ha néhány napon át borús volt az idő; Mrs. Starrett, a gyerekkönyvtár vezetője elmagyarázta, hogy ez az üvegházhatás miatt van így. Bennek borzasztóan tetszett ez az elmélet; hosszú évek múlva, miután már felépítette Londonban a BBC szenvedélyes vitákat kavaró kommunikációs központját, akár száz évig is törheti a fejét az utókor, mert csak maga Ben tudta, hogy a kommunikációs központ nem más, mint a derryi nyilvános könyvtár üvegfolyosója, élére állítva.
Ben a gyerekkönyvtárat is szerette, neki az teljességgel híján volt a régi könyvtár oly kedves félhomályos varázsának. Itt nem voltak gömb alakú lámpák, és hiányoztak a kanyargós vas csigalépcsők is, amelyek olyan keskenyek voltak, hogy ketten nem fértek el rajtuk; az egyiknek mindig a korláthoz kellett lapulnia. A gyerekkönyvtár világos volt és derűs, és hasztalan függtek mindenütt az ITT UGYE MI IS CSENDBEN MARADUNK? táblák, azért mindig hallatszott valami zsongás, főleg a Micimackó-sarokból, ahol a picik nézegették a képeskönyveket. Amikor Ben aznap betoppant, éppen kezdődött a meseóra; Miss Davies, a csinos fiatal köny vtárosnő a „Három zsémbes bakkecské”-t olvasta fel.
– Ki tipeg-topog az én hidamon? – kérdezte Miss Davies, a mesében szereplő törpe mély, morgó hangját utánozva. Néhány apróság száját eltakarva vihogott, de a legtöbbje csak nézte ünnepélyesen komoly arccal a fiatal nőt, éppúgy elfogadva a törpe hangját, mint a saját álmaikban megszólaló hangokat, és megigézett tekintetükben ott bujkált a tündérmese örök varázsa: vajon felfalja-e a szörnyeteg a hőst – avagy a hős jár-e túl a szörnyeteg eszén?
A falakon mindenütt élénk színű poszterek lógtak. Egyikükön egy jó kisfiú sikálta a fogát oly buzgón, hogy a szája úgy habzott már, mint a veszett kutyáé; a másikon egy rossz kisfiú fújta a cigarettafüstöt (HA MEGNÖVÖK, ÉN IS OLYAN BETEG SZERETNÉK LENNI, MINT AZ APUKÁM, szólt a felirat); emitt csudaszép fényképen milliónyi apró fénypontocska csillogott-villogott a sötétben. A kép aláírása így hangzott:

EGYETLEN SZÉP GONDOLAT
EZER GYERTYÁT LOBBANT LÁNGRA.
Ralph Waldo Emerson

Több plakát is felhívta a figyelmet: VÁR A CSERKÉSZ MOZGALOM! Egy másik arról tudósított, hogy A MAI LÁNY-KLUBOKBAN SZÜLETNEK A HOLNAP ASSZONYAI. Kiragasztott íveken lehetett feliratkozni a softballcsapatba vagy a kultúrház gyermekszínjátszó társulatába. No és persze ott volt a plakát, amely felszólította a gyerekeket: CSATLAKOZZ A NYÁRI OLVASÓMOZGALOMHOZ! Ben lelkes híve volt ennek a mozgalomnak. Aki feliratkozott, kapott egy US A-térképet, és minden könyvért, amelyről elolvasás után írásos beszámolót is készített, járt egy, valamely államot jelképező matrica, amit fel lehetett nyalni a térképre. A matricához gazdag dokumentáció is társult, például az illető állam jelképes madaráról és virágáról, de az is kiderült belőle, hogy az állam melyik évben csatlakozott az államszövetséghez, és adott-e elnököt az országnak. Ha a térképen mind a negyvennyolc hely betelt, akkor a buzgó gyűjtő ajándékkönyvet kapott. Igazán csuda jó üzlet. Ben éppen arra készült, hogy megfogadja a plakát javaslatát: „Ne vesztegesd az időt, jelentkezz még ma!”
A tarkabarka, barátságos képi zűrzavarból a maga nyers egyszerűségével kirítt egy további, a kölcsönzőpultra ragasztott plakát. Ezen nem volt se tréfás rajz, se tetszetős fotó, csak fekete betűk a vastag fehér papíron:

EL NE FELEJTSD:
ESTE HÉT UTÁN
KIJÁRÁSI TILALOM!

DERRY VÁROS RENDŐRSÉGE

Ben már a plakát puszta megpillantásától is libabőrös lett. Megkapta a bizonyítványát, szorongott Henry Bowers miatt, szót váltott Beverlyvel, és ráköszöntött a vakáció – annyi izgalom érte egyetlen nap alatt, hogy teljesen megfeledkezett a kijárási tilalomról – és a gyilkosságokról.
Az emberek vitatkoztak ugyan, hány is történt, de abban egyetértettek, hogy az elmúlt tél óta legalább négy – illetve öt, ha George Denbrought is beleszámítják (bár sokan azt hangoztatták, hogy a kis Denbrough fiú halála inkább valami fura, rejtélyes baleset lehetett). Az első olyan eset, amely felől senki sem kételkedett, Betty Ripsoné volt, akire karácsony másnapján bukkantak rá, a Külső Jackson utcai autópálya-bejárat építési területén. A tizenhárom éves kislányt a sáros földbe fagyva, szörnyűségesen megcsonkítva találták meg, bár ezekről a részletekről nem írt az újság, és nem is akadt felnőtt, aki Ben előtt ilyesmit szóba hozott volna; éppen csak felcsipegette, innen-onnan elkapott beszélgetésfoszlányokból.
Három és fél hónappal később, nem sokkal a pisztránghalászat időszakának kezdete után, egy Derrytól húsz mérfölddel keletre serénykedő halásznak megakadt a horgán valami, amit először botnak hitt, de aztán kitűnt, hogy egy lány kezét, csuklóját és a karjának vagy tíz centiméteres csonkját fogta ki. A horog a hüvelyk- és a mutatóujj közti lágy rostszövetbe akaszkodva talált rá a szörnyűséges zsákmányra.
Cheryl Lamonica testének többi részét húsz mérfölddel lejjebb találta meg az állami rendőrség; a test egy fában akadt fenn, amely előző télen zuhant a folyóba. Csak a puszta véletlennek volt köszönhető, hogy a tavaszi áradás nem sodorta magával a tetemet a Penobscotba, és onnan ki a tengerre.
A Lamonica lány tizenhat éves volt. Derryben élt, de nem járt iskolába, mivel három évvel korábban egy Andrea nevű leánygyermeknek adott életet. A gyermekkel együtt otthon, a szüleinél lakott. – Cheryl néha megvadult, de alapjában jószívű lány volt – magyarázta a rendőröknek a zokogó apa. – A kis Andi egyre kérdezi, hol az anyukája, és én nem tudom, mit feleljek neki.
A lány eltűnését öt héttel a holttest megtalálása előtt jelentették be. A halálesettel foglalkozó nyomozók abból a logikusnak tetsző feltevésből indultak ki, hogy Cheryl Lamonicát valamelyik fiúja gyilkolta meg – volt belőlük épp elég. Néhányan a Bangor melletti légibázisról jöttek. – Általában nagyon rendes fiúk voltak – mondta Cheryl mamája. Az egyik ilyen „rendes fiú” egy negyvenéves repülőezredes volt, aki asszonyt és három gyereket hagyott Új-Mexikóban. Egy másik éppen a shawshanki börtönben ült fegyveres rablásért.
Valamelyik szeretője volt, gondolták a rendőrök. Vagy egy idegen. Vagy valami perverz erénycsősz.
Ha netán az utóbbi feltevés volt a helyes, akkor az illető a fiúkat is óvta. Április végén egy középiskolai tanár természetjárásra indult nyolcadik osztályos tanítványaival, amikor a Merit utcán észrevette, hogy a csatornanyílásból két vörös surranó és egy kék kordbársony játszónadrág szára kandikál elő. Az utcának ezt a végét fűrészbakokkal zárták el. Tavaly ősszel buldózerek törték fel az aszfaltot, mert ide tervezték az északra, Bangor felé tartó autópálya másik bejáratát.
A holttest a hároméves Matthew Clementsé vplt, akinek eltűnését előző nap jelentették be a szülei. (A fényképe meg is jelent a derryi Híradó aznapi számának címoldalán: a képen eleven, sötét hajú kissrác vigyorog a lencsébe, hetykén félrecsapott Red Sox-sapkával a fején.) A Clements család a város túlsó végén, a Kansas utcában lakott. Az anya, akit úgy letaglózott a gyász, hogy a hangja mintha egy üvegbura dermedt nyugalmából szólt volna ki, elmondta a rendőröknek: Matty a triciklijén száguldozott fel-alá a járdán, a házuk két oldala mentén; Clementsék ugyanis éppen a Kansas utca és a Kossuth köz sarkán laktak. Ó, az anya éppen bement, hogy a mosott ruhát a szárítóba tegye, és mire legközelebb kinézett az ablakon, Matty eltűnt; csak a felborult tricikli hevert a járdaszéli fűben. Az egyik hátsó kerék még lustán forgott; az anya szeme láttára állt le végre.
Borton rendőrfőnöknek ennyi éppen elegendő volt. Másnap este, a városi tanács rendkívüli ülésén azt javasolta, hogy este hét órától rendeljenek el kijárási tilalmat. A tanács egyhangúan elfogadta a javaslatot, amely már másnap életbe is lépett. Ahogy arra a Híradó riportja felhívta a figyelmet: ajánlatos, hogy a kisgyermekekre ezentúl a nap minden órájában „szakértő felnőtt” ügyeljen. Éppen egy hónappal ezelőtt Ben iskolájában is diákgyűlést hívtak össze; a rendőrfőnök kiállt a színpadra, és hüvelykujját derékszíjába akasztva biztosította a gyerekeket, hogy semmi okuk az aggodalomra, amennyiben betartanak néhány egyszerű szabályt: ne elegyedjenek szóba idegenekkel, csak nagyon jó ismerős kocsijába szálljanak be, véssék eszükbe, hogy „Legjobb barátod a rendőr” – és meg ne szegjék a kijárási tilalmat.
Két héttel ezelőtt egy fiú, akit Ben éppen csak látásból ismert (az illető a párhuzamos ötödikbe járt),.bekukkantott a Neibolt utcai lefolyócsatornába, és úgy látta, mintha egy nagy hajcsomó libegne a felszínén. A fiú, akit vagy Frankié vagy Freddy Rossnak (esetleg Rothnak) hívtak, éppen kincsvadászatra indult a maga szerkesztette műszerrel, amelynek a GUMI VARÁZSPÁLCA nevet adta; ahogy emlegette, szinte érződött, hogy a név csupa neonfényes nagybetűvel vésődött az agyába. A GUMI VARÁZSPÁLCA egy nyírfavessző volt, a végén nagy csomó összegyúrt rágógumi. Szabad idejében Freddy (vagy Frankié) ezzel a pálcával kóborolt Derry utcáin, s minden csatornanyílásba és lefolyócsőbe belekukkantott. Néha pénzt talált – többnyire egy-centeseket, de hébe-hóba egy tízcentest, sőt negyeddollárost is (ez utóbbiakat valamilyen, csak általa ismeretes okból „parti szörnyeknek” nevezte). Mihelyt megcsillant a pénzdarab, Frankie-vagy-Freddy és a GUMI VARÁZSPÁLCA akcióba lendült. Csak le kellett dugni a pálcát a rácson, és a fiú már a zsebében is érezhette a zsákmányt.
Benhez már régen eljutott Frankie-vagy-Freddy és a rágógumis pálca híre – jóval azelőtt, hogy a gyerek, mint Veronica Grogan holttestének felfedezője, egy csapásra rivaldafénybe került. – Igazából ocsmány alak – súgta meg Bennek egy Richie Tozier nevú srác a nagyszünetben. Tozier cingár, szemüveges gyerek volt; Ben meggyőződése szerint szemüveg nélkül annyit se látna, mint a vaksi Mr. Magoo a rajzfilmsorozatban. A vastag lencse mögött a felnagyított szempárban örökösen bizonytalan, álmélkodó kifejezés bujkált. Ráadásul hatalmas lapátfogakkal áldotta meg a végzet; emiatt csúfolták Hódpofának. Amúgy Freddy-vagy-Frankie-vel járt egy osztályba. – Egész nap a csatornákban kotorászik azzal a bottal, és aztán este leeszi róla a rágót.
– Hú de gusztustalan! – rikkantotta Ben.
– Beletrafáltál – közölte Tozier, és elpályázott.
Frankie-vagy-Freddy ide-oda mozgatta a GUMI VARÁZSPÁLCÁT a lefolyó rostélyán át, mert azt hitte, parókára bukkant, és úgy gondolta: ha szépen megszárítja, esetleg megajándékozhatná vele a mamáját a születésnapján. Néhány percen át hasztalan piszkálta-böködte az izgalmas tárgyat, és már éppen fel akarta adni, amikor egyszer csak egy arc lebegett elő a csatorna vizének sötétjéből. Az arc viaszfehér volt, száraz falevelek tapadtak hozzá; s a merev szempár gödrébe beette magát a piszok.
Freddy-vagy-Frankie még akkor is üvöltött, amikor hazaért.
Veronica Grogan negyedik osztályos volt a Neibolt utcai egyházi iskolában, amelyet, Ben anyja megfogalmazásában, a „jézuskodók” tartottak fenn. Azon a napon, amelyen eltemették, éppen tízéves lett volna.
Ε legfrissebb rémtörténet hallatán Arlene Hanscom este bevitte Bent a nappaliba, leült mellé a díványra, majd megfogta a fia kezét, és nagyon komolyan a szemébe nézett. Ben, ha kissé feszengve is, viszonozta a pillantását.
– Mondd csak, Ben – szólalt meg az asszony –, van neked magadhoz való eszed?
– Azt hiszem, van, anyu – mondta Ben. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mert fogalma sem volt, mire akarhat kilyukadni a mamája, akit még soha nem látott ilyen komolynak.
– Magam is így gondolom – bólogatott az asszony, majd hosszan hallgatott, de már nem nézett Benre; ehelyett kibámult az ablakon, és Ben agyán átsuhant a gyanú: lehet, hogy a mamája menet közben megfeledkezett róla? Fiatal nő volt, alig harminckét éves, de a teher, hogy egyedül kell felnevelnie egy fiúgyermeket, nyomot hagyott rajta. Heti negyven órát dolgozott a newporti Stark textilgyár csévéző – és bálázóüzemében, és a munkaidő végén, amikor a szokásosnál is több por és pihe szállt a levegőben, olyan sokat és olyan fuldokolva köhögött, hogy Ben megijedt tőle. Ilyenkor éjjel sokáig feküdt ébren, és bámult ki az ágya melletti ablakon a sötétbe; azon töprengett, mi lenne belőle, ha a mamája meghalna. Annyit tudott, hogy akkor árva lenne. Talán állami gondozásba kerülne (ami tudomása szerint annyit jelentett, hogy valamilyen gazdacsaládhoz kerül, ahol napkeltétől napnyugtáig dolgoztatják), esetleg beutalnák a bangori árvaházba. Próbálta győzködni magát, hogy csacsiság ilyesmin rágódni, de nem tudta elhessegetni a gondolatot. Ráadásul nemcsak a maga sorsa nyomasztotta, hanem az anyjáé is. Csökönyös, keményfejű asszony, aki mindig ragaszkodik az igazához, de jó anya. És Ben teljes szívéből szerette.
Arlene Hanscom végre visszafordult.
– Biztosan hallottál ezekről a gyilkosságokról – mondta. Ben bólintott.
– Az emberek először azt hitték, afféle... – megtorpant a következő szó előtt, mert a fia még soha nem hallhatta tőle, de hát ebben a rendkívüli helyzetben kénytelen volt erőt venni magán – ...szexuális bűncselekményekről van szó. Hát... talán igen, talán nem. Lehet, hogy nem lesz belőlük több; de az is lehet, hogy folytatódnak. Most már semmiben sem lehetünk biztosak, kivéve azt az egyet, hogy odakinn valami őrült áll lesben, és éppen a gyerekekre pályázik. Érted, amit mondok, Ben?
Ben ismét bólintott.
– És azt tudod, hogy mit értek szexuális bűncselekményen?
Ezt ugyan Ben csak úgy nagyjából tudta, de azért most is bólintott, közben pedig azt gondolta: ha az anyja ezek után kötelességének érzi, hogy előadást tartson neki a ménekről, a madárkákról meg arról a bizonyos másik dologról, hát ő meghal zavarában.
– Aggódom miattad, Ben. Aggaszt, hogy nem viselem gondodat úgy, ahogy kéne.
Ben egy kicsit fészkelődött, de nem szólt semmit.
– Nagyon sokat vagy egyedül. Túl sokat. És ezért... – De anyu...
– Hallgass, most én beszélek – mondta az anyja, és Ben elhallgatott. – Nagyon kell vigyáznod, Benny. Jön a nyár, és én igazán nem szeretném elrontani a szünidődet, de nagyon kell vigyáznod magadra. Azt akarom, hogy vacsoraidőben mindennap hazagyere. Hánykor is szoktunk vacsorázni?
– Hatkor.
– Bravó, észkombájn! Akkor most jól figyelj rám. Ha megterítek és kitöltöm a tejedet, és te addigra nem mosod a kezed a mosogatónál, én azonnal felveszem a telefont, és bejelentem az eltűnésed a rendőrségen. Érted, amit mondok?
– Értem, anyu.
– És elhiszed, hogy komolyan beszélek?
– El.
– Lehet, hogy vaklárma lesz az egész – már ha egyáltalán valaha is rákényszerülök. Van valami sejtelmem a magadfajta fiúk időtöltéseiről. Tudom, hogy szünidőben könnyen belefeledkeznek a játékba vagy a sportba – gyűjtik, amire rátehetik a kezüket, labdáznak, konzervdobozt rugdosnak meg minden. Látod, tudom én, miben szoktatok sántikálni a barátaiddal.
Ben illemtudóan bólintott, s közben arra gondolt: ha a mamája még azt sem tudja, hogy neki nincsenek barátai, akkor csak áltatja magát; valójában fogalma sincs a fia életéről. De álmában sem vetemedett volna arra, hogy ilyesmit a szemébe mondjon.
Az anyja kivett valamit a háziruhája zsebéből, és odanyújtotta neki. Ben kinyitotta a kis plasztikdobozt, és a tartalma láttán tátva maradt a szája. – Hűha! – mondta őszinte ámulattal.
– Köszi szépen, anyu!
Műbőr szíjú Timex óra volt, apró ezüstszámokkal. Az anyja már beállította és felhúzta; Ben hallotta a ketyegését.
– Ez igen! Állati menő! – Lelkesen átölelte az anyját, és hangos puszit nyomott arcára.
Az asszony mosolygott; örült a fia örömének. De aztán hirtelen ismét elkomorult. – Vedd fel, viseld, húzd fel, vigyázz rá, el ne veszítsd.
– Hát persze.
– Most, hogy van órád, többé semmi indokod a késésre. Ne felejtsd el, amit mondtam: ha nem vagy időben itthon, a rendőrséggel foglak kerestetni. Amíg el nem fogják azt a gyerekgyilkos disznót, aki körülöttünk ólálkodik, egyetlen percet se merj késni nekem, vagy már fel is veszem a telefont.
– Igen, anyu.
– És még valami. Nem akarom, hogy egyedül mászkálj. Tudom, van annyi eszed, hogy ne fogadj el édességet idegenektől vagy ne ülj bele az autójukba – elvégre megegyeztünk abban, hogy nem estél a fejedre –, és elég nagyra is nőttél a korodhoz képest, de azért egy felnőtt, különösen ha elmebeteg, mindig elbír egy gyerekkel. Szóval akár a parkba mégy, akár a könyvtárba, mindig legyen veled valamelyik barátod.
– Igen, anyu, úgy lesz.
Az asszony ismét kinézett az ablakon, és gondterhelten felsőhajtott. – Csúnya világ az, ahol ilyesmik megtörténhetnek. Éreztem én mindig, hogy ezzel a várossal valami nincs rendjén. – Szemöldökét összehúzva fordult vissza Benhez. – Te folyton mászkálsz, kisfiam. Biztosan ismered már Derry minden zugát, legalábbis itt, a belterületen.
Ben ugyan nem gondolta, hogy Derry minden zugát ismerné, de azért valóban sokfelé megfordult, és különben is: a váratlanul kapott Timex óra olyan boldoggá tette, hogy akkor is lelkesen bólogat, ha az anyja azt mondja: tulajdonképpen musicalt kellene írni Adolf Hitler életéről, és aztán John Wayne-re osztani a főszerepet.
– És mondd csak: nem vettél észre valamit? – kérdezte az anyja. – Úgy értem, valami... szóval valami gyanúsat vagy rendkívülit, olyasmit, amitől megijedtél?
És Bent úgy elárasztotta az óra fölötti öröm, az anyja iránti szeretet és a kisfiús hála, amiért így aggódnak érte (noha volt abban valami félelmetes is, ahogy az anyja minden tartózkodás nélkül, ilyen leplezetlenül kimutatta aggodalmát), hogy kis híján elmesélte, ami januárban történt.
Már nyitotta is a száját, aztán valami erős, ösztönös megérzés hatására újból becsukta.
Valóban ösztönös megérzés volt – nem más. Időnként még a gyerekek is ráéreznek a szeretettel együtt járó bonyolult felelősségre, és megsejtik, hogy vannak esetek, amikor irgalmasabb elhallgatni valamit. És ez a megérzés nagy szerepet játszott abban, hogy Ben mégis inkább becsukta a száját. De persze volt más, kevésbé nemes oka is a hallgatásra. A mamája kemény teremtés volt, parancsolgatásra hajlamos. Soha nem nevezte őt „kövérnek”, legföljebb „nagynak” vagy néha „korához képest nagynövésűnek”, és ha maradt valami a vacsoráról, gyakran odatette elé, amikor ő tévézett vagy a leckéjét írta, Ben pedig bekebelezte a maradékot, noha lelke mélyén ilyenkor dühös volt magára. (A mamájára azonban soha, holott ő tette elé az ételt; Ben Hanscom soha nem merészelt volna haragudni a mamájára. A Jóisten bizonyára menten agyonsújtaná, ha ilyen aljas, hálátlan gondolat csak egy pillanatra is megérintené.) És valahol, lelke legtitkosabb mélyrétegeiben – a tudat messzi, tibeti tájain – még gyanította is, miért tömi szüntelen az anyja. Vajon pusztán csak szeretetből – vagy valami más indok is vezérli? Á, lehetetlen. De azért Bennek szöget ütött a fejébe a kérdés. Most pedig kiderült valami ennél lényegesebb: az anyja nem tudja, hogy neki nincsenek barátai. Ez a teljes tájékozatlanság bizalmatlanságot ébresztett benne; most már nem tudta eldönteni, mit szólna a mamája, ha elmesélné, ami januárban történt vele. Már ha történt valami egyáltalán. Amúgy pedig talán nem is olyan nagy baj, ha hatra haza kell jönnie. Majd olvas, tévét néz,
(eszik)
épít mindenfélét a kockáival meg a Merklinjével. Az lenne nagyon rossz, ha egész nap itthon kéne kuksolnia... márpedig ha elmesélné, amit januárban látott – vagy látni vélt –, akkor az anyja talán ki sem engedné többet a házból.
Így aztán Bennek igazán számos oka volt rá, hogy megtartsa magának a történetet.
– Nem, anyu, semmit sem láttam – mondta. – Legföljebb Mr. McKibbont, amint mások szemetében matat.
Arlene Hanscom erre már elnevette magát – csöppet sem kedvelte Mr. McKibbont, aki egy személyben volt republikánus és „jézuskodó” –, és ezzel a nevetéssel a téma le is zárult. Aznap éjjel Ben sokáig nem aludt el, de ezúttal nem azon aggódott, hogy mi lesz vele, ha apátlan-anyátlan árvaként kell tengődnie a rideg világban. Ellenkezőleg, biztonságban tudta magát, és érezte, hogy szeretik; ebben a tudatban nézte az ablakon beáradó, s az ágyon át a padlóra csorgó holdfényt. Közben hol a füléhez emelte az órát, hogy hallgassa a ketyegését, hol a szeme elé, hogy csodálhassa a kísértetiesen fluoreszkáló számlapof.
Végül aztán mégiscsak elaludt, és azt álmodta, hogy baseballozik a többi fiúval a Tracker testvérek teherautó-telepe mögötti üres telken. Éppen sikerült a földtől elrugaszkodva messze ütnie egy feléje tartó magas labdát, és a csapattársai ujjongva fogadták a földbe ásott gumilemez körül – tréfásan meggyomrozták, hátba veregették, majd a vállukon vitték odáig, ahol szanaszét szórva hevert a felszerelésük. Álmában Bent majd szétvetette a büszkeség és a boldogság... és ekkor egyszer csak visszanézett a pályára, amelynek szélén láncszemes drótkerítés jelezte a határt a salakkal borított telek és a Puszta felé lejtő, gizgazos földdarab között. Az alacsony bokrok, az egymásba kapaszkodó gyomnövények között még éppen ki lehetett venni egy alak körvonalait. Az alak egy csomó léggömböt – pirosat, sárgát, kéket, zöldet – tartott fehér kesztyűs kezében; a másikkal pedig hívogatón intett. Az arcát Ben nem látta, de annál inkább látta az egybeszabott, lötyögő, bő ruhát a jókora, narancssárga pom-pongombokkal és a libegő sárga csokornyakkendővel.
Egy bohóc volt az.
Beletrafáltál, hallatszott valami szellemhang.
Mire Ben másnap reggel felébredt, már megfeledkezett az álomról, de a párnája olyan nyirkos volt, mintha sírt volna az éjjel.

Olyan simán rázta le magáról a rendőrségi figyelmeztetés által elindított gondolatmenetet, mint a partot ért kutya a vizet, és odalépett a gyerekkönyvtár pultjához.
– Hello, Benny – üdvözölte Mrs. Starrett, aki, akárcsak Mrs. Douglas az iskolában, őszintén kedvelte a fiút. Bent általában kedvelték a felnőttek, különösen az olyanok, akiknek munkakörével együtt járt a gyerekek fegyelmezése, mert Ben halk szavú, udvarias, figyelmes fiú volt, néha még mulatságos is a maga csendes módján; vagyis pontosan azért kedvelték, amiért a legtöbb gyerek okádéknak tartotta. – Csak nem untad meg máris a vakációt?
Ben mosolygott; Mrs. Starrett nem először sütötte el ezt a viccet. – Még nem-közölte, és váratlanul az órájára nézett –, elvégre a vakáció még csak egy órája és tizenhét perce tart. Majd egy óra múlva tessék megkérdezni!
Mrs. Starrett felkacagott, eltakarva a száját, nehogy megzavarja a könyvtár csendjét, majd megkérdezte, akar-e jelentkezni a nyári olvasómozgalomba, Ben pedig azt felelte, nagyon is, mire megkapta a könyvtárosnőtől az Egyesült Államok térképét, és szépen meg is köszönte.
Aztán bolyongani kezdett a polcok között, innen is, onnan is kihúzott egy-egy könyvet, hogy aztán belenézzen és visszategye. Könyvet választani nem tréfadolog; alapos meggondolást igényel. A felnőtt annyit kölcsönözhet, amennyit csak akar, de a gyerek egyszerre csak hármat vihet el; és ha otthon kiderül, hogy valami dögunalmat szúrt ki már késő.
Végül csak meglett a három: A buldózer, A fekete csődör meg egy harmadik, amit inkább csak találomra választott: A tüzes kormány volt a címe, és egy bizonyos Henry Gregor Felsen írta.
– Lehet, hogy ez nem fog annyira tetszeni neked – jegyezte meg Mrs. Starrett, ahogy belenyomta a pecsétet a könyvbe. – Nagyon sok vér folyik benne. De én azért mindig rábeszélem a tizenéveseket, különösen azokat, akiknek már megvan a jogosítványuk, mert legalább van min elgondolkodniuk, és talán néhány napig lassabban vezetnek.
– Majd itt beleolvasok – mondta Ben, és átvitte szerzeményeit az asztalhoz, minél messzebbre a Micimackó-saroktól, ahol a zsémbes kis bakkecske éppen jól megmondta a magáét a híd alatt lakó törpének.
Egy ideig böngészte A tüzes kormány -t, amely nem is bizonyult olyan cikinek, sőt igazán jópofa volt. A srác, akiről szólt, tényleg haláli jól vezetett, csak az a morc, ünneprontó zsaru zrikálta mindig, hogy lassabban, lassabban. Ben megtudta, hogy Iowában – ahol a cselekmény játszódott-nincs sebességkorlátozás; ezt elég menő dolognak találta.
Három fejezet után felnézett, és a szeme megakadt egy vadonatúj faldíszítésen. Legfelül egy plakáton (a könyvtárosok igazi plakátbuzik) ragyogó arcú postás adott át egy levelet egy ragyogó arcú srácnak. A KÖNYVTÁRBAN ÍRNI IS LEHET ÁM! – szólt a szöveg. – ÍRJ EGY SZÉP LEVELET A PAJTÁSODNAK – HADD MOSOLYOGJON Ő IS ÍGY!
A poszter alatt rekeszszámra álltak az előre felbélyegzett levelezőlapok és borítékok, és volt levélpapír is, amelynek fejlécén a derryi nyilvános könyvtár kék tintarajza ékeskedett. Az előre felbélyegzett borítékoknak öt cent volt darabja, a levlapok három centet kóstáltak, és egy centért két ív papírt is lehetett kapni.
Ben a zsebébe nyúlt; még ott lapult az üvegvisszaváltó pénzéből megmaradt négy cent. Betett egy könyvjelzőt A tüzes kormány-ba, és visszament a pulthoz. – Kérem, Mrs. Starrett, kaphatnék egy olyan levlapot?
– Hát persze, Ben. – Mrs. Starrettet most is elbűvölte a fiú komoly, udvarias viselkedése; csak a méretei miatt szomorkodott egy kicsit. Az édesanyja azt mondaná: ez a gyerek késsel-villával ássa meg a sírját. Odaadta a levelezőlapot, és utána nézett, ahogy ment vissza a helyére. Az asztalnál hatan is elfértek volna, de most csak Ben ült ott egymagában. Még soha nem látta a fiút más gyerekekkel, és ezt őszintén sajnálta, mert az volt a meggyőződi Se, hogy Ben Hanscom kincset rejt magában. Egy gyengéd és türelmes kincskeresővel bizonyára mégis osztaná... csak kerülne valaha ilyen az útjába!

Ben elővette golyóstollat, kipattintotta a hegyét, és megcímezte a levelezőlapot, méghozzá elég sommás módon: Miss Beverly Marsh, Alsó Fő utca, Derry, Maine, 2. körzet. A házszámot nem tudta, de a mamája egyszer elmagyarázta, hogy a postás, ha már egy kis ideje ugyanazt az útvonalat járja, jól kiismeri magát a lakók között. Ha az Alsó Főutcán cirkáló postás ki tudja kézbesíteni a levlapot, az príma lenne. Ha nem, akkor a levél a kézbesíthetetlen küldemények raktárában végzi, ő pedig kidobott három centet. Az biztos, hogy hozzá nem térne vissza a lap, mivel esze ágában sem volt megjelölni a feladót és a lakcímét.
Úgy fogta meg a lapot, hogy a címzés befelé kerüljön (bár sehol sem látott ismerős arcot, mégsem akart kockáztatni), és a kartotékszekrény melletti fadobozból kivett néhány négyszögletű cédulát, majd visszaült az asztalhoz, és lázas munkába fogott: szavakat írt, majd kihúzta őket, és újabb szavakat keresett.
A vizsgák előtti utolsó héten angolórán haikukat olvastak és írtak. A haiku japán versforma; rövid, tömör, fegyelmezett. Ahogy Mrs. Douglas elmagyarázta: tizenhét szótagból kell állnia-nem lehet se több, se kevesebb. Általában valamilyen erős költői kép van a központjában, és a kép egy meghatározott érzelemhez kapcsolódik: bánathoz, örömhöz, honvágyhoz, boldogsághoz vagy pedig – a szerelemhez.
Bent valósággal megigézte ez a gondolat. Általában jól tűrte az angolórákat, ha viharosabb érzelmeket nem is váltottak ki belőle; a feladatokkal könnyen megbirkózott, de egyik sem ajzotta fel. A haiku fogalma azonban valamiért megragadta fantáziáját, és olyasféle boldogsággal töltötte el, mint Mrs. Starrett magyarázata az üvegházhatásról. Úgy érezte, a haiku végre igazi jó versforma, mert titkos szabályok helyett szerkezete van. Tizenhét szótag; valamilyen érzelemhez kapcsolódó erős, világos kép – és már meg is van. Ennyi. Tiszta, célszerű, se több, se kevesebb, mint amennyit saját törvényei megszabnak. Még maga a szó is tetszett neki: haiku... az egyenletesen kitóduló levegőt csak a végén töri meg a gégefőnél képzett „k” hang.
A haja..., gondolta, és ismét maga előtt látta a lányt, ahogy megy lefelé az iskola lépcsőjén, és a gesztenyeszínű sörény a vállát verdesi. Úgy tetszett, mintha nem is rajta csillogna a nap, hanem benne lángolna.
Húsz percig dolgozott elmélyülten (csak egyszer állt fel, újabb cédulákért), húzott, javítgatott, kigyomlálta a túl hosszúnak tetsző szavakat, míg végül megszületett a végle ges mű:

   Hajad téli tűz,
   Januári parázs,
   Szívem is benne ég.

Nem volt elragadtatva, de úgy érezte: jobbra már nem telik, és félt, hogy ha túl sokat szarakodik és agyonjavítgatja a költeményt, a végén begörcsöl és tovább rontja, vagy esetleg össze is tépi. Ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Az a pillanat, amikor Beverly megszólította, nagyon jelentős pillanat volt az életében, és feltétlen meg akarta örökíteni az emlékét. Beverly biztosan valami nagyobb fiúba van beleesve, egy hatodikosba vagy éppen hetedikesbe, és arra gondol majd, hogy talán az a fiú küldte a haikut: ettől boldog lesz, és így az ő emlékezete is megőrzi a napot, amelyen a vers eljutott hozzá. Igaz, nem is fogja sejteni, hogy azt a napot Ben Hanscom tette számára ünnepivé, de Bent ez nem izgatta; a lényeg, hogy ő tudja.
A kész verset átmásolta a levelezőlap hátoldalára (csupa nagybetűvel, mintha nem szerelmes verset írna, hanem váltságdíjkérő levelet), majd eltette a golyóstollat, a lapot pedig A tüzes kormány két utolsó oldala közé csúsztatta.
Kifelé menet még elköszönt Mrs. Starrett-től.
– Isten veled, Ben – mondta a könyvtárosnő. – Élvezd a vakációt, de azért a kijárási tilalomról el ne feledkezz!
– Igen, vigyázni fogok.
Átbattyogott a két épületet összekötő üvegfolyosón, s éppúgy élvezte a meleget (üvegházhatás, gondolta kissé öntelten), mint utána a felnőttkönyvtár hűvösét. Az olvasóterem egyik ablakfülkéjében, az egyik ősrégi, kényelmesen túltömött székben egy öregember ült, és a Híradó-t olvasta. A címfej alatt a vezércikk hatalmas betűkkel adta tudtul:
DULLES SZÜKSÉG ESETÉRE CSAPATOKAT ÍGÉR LIBANONNAK! Látható volt továbbá Ike is, amint az elnöki rózsakertben kezet ráz valami arabbal. Ben mamája azt mondta, ha majd 1960-ban az ország Hubert Humphreyt választja meg elnöknek, akkor talán végre megmozdul valami. Ben hallott harangozni arról, hogy recesszió van, és tudta, hogy az anyja fél az elbocsátástól.
A lap alsó felén egy kisebb betűkkel szedett cím azt hirdette, hogy A RENDŐRSÉG TOVÁBB KERESI AZ ELMEBETEG GYILKOST.
Ben taszított egyet a könyvtár kapuján, és kilépett a szabadba.
A kapuhoz vezető ösvény végén postaláda állt. Ben előkotorta a könyvből a levelezőlapot, és bedobta. Ahogy kisiklott ujjai közül, érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Mi lesz, ha mégis rájön, hogy én írtam?
Ne légy hülye, felelte magának, és közben kissé riadtan érzékelte, hogy a lehetőséget nagyon is csábítónak találja.
Felfelé indult a Kansas utcán; nem nagyon figyelte, merre megy, de nem is törődött vele. Tudatában lassan formát öltött egy kép: Beverly Marsh, amint közeledik felé; szürkészöld szeme tágra nyitva, vörösesbarna haja lófarokba kötve. Kérdezni szeretnék valamit, Ben, mondta a képzelet-szülte leányzó, de esküdj meg, hogy őszintén válaszolsz. Aztán felmutatta a levelezőlapot. Ezt te írtad?
A kép egyszerre volt vérfagyasztó és csodálatos. Ben el akarta hessegetni. Ben azt akarta, hogy örökké tartson. Az arca ismét áttüzesedett.
Baktatott tovább, álmodozott, egyik karjáról a másikra rakta a könyveket, és fütyörészni kezdett. Biztosan fel leszel háborodva, mondta Beverly, de én most szeretnélek megcsókolni. Az ajka kissé szétnyílt.
Ben szája pedig egyszer csak úgy kiszáradt, hogy nem bírt tovább fütyülni.
– Én is szeretném... – suttogta, és szédülten, kótyagosan elmosolyodott. Nagyon szép, meleg mosoly volt.
Ha ebben a pillanatban lenéz a járdára, láthatta volna, hogy az árnyéka körül három másik árnyék nőtt; ha figyel, meghallja Victor szöges bakancsának kopogását, ahogy Böfivel meg Henryvel együtt mögé lopóznak. Ben azonban se látott, se hallott. Nagyon messze járt: Beverly ajka éppen lágyan az övére tapadt, s ő félénken felemelte kezét, hogy megérintse azt a szelíd tüzű haj zuhatagot.

Derry, annyi más kisebb és nagyobb városhoz hasonlóan, nem terv szerint fejlődött – csak úgy magától nőtt, mint a Tamás bátya Topsyja. A várostervezők már a helyét is eleve másutt jelölték volna ki. Derry belvárosa a Kenduskeag völgyében fészkelt, s a folyó délnyugat-északkeleti irányban, átlósan szelte keresztül az üzleti negyedet, a város többi része pedig lassan kapaszkodott felfelé a környező dombokon.
Az őstelepesek elfoglalta völgy sűrű növényzettel borított lápvidék volt. A Penobscot és mellékfolyója, a Kenduskeag hasznára volt a kereskedőknek, de annál nagyobb kárára a földműveseknek és azoknak, akik a vízhez túl közel építették házukat; kivált a Kenduskeag volt barátságtalan, lévén hogy három-négy évenként rendszeresen kiöntött. Az elmúlt fél században töméntelen pénzt öltek az árvízvédelembe, de a város helyzete továbbra sem volt biztonságos. Ha csak a folyó okozta volna az árvizet, a gátrendszer valószínűleg megbirkózik vele, csakhogy egyéb tényezőkkel is számolni kellett, például a Kenduskeag veszedelmesen alacsony partjával és a vidék hiányos csatornarendszerével, így aztán a századforduló óta is jó néhány súlyos árvíz zúdult Derryre, az 1931-es pedig már katasztrófának is beillett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a dombokat, amelyeken Derry külsó kerületei épültek, kis folyók és patakok szabdalták keresztül-kasul; ilyen folyócska volt a Torrault is, amelyben Cheryl Lamonica holttestét megtalálták. Nagy esőzésekkor ezek a folyócskák és patakok sűrűn léptek ki medrükből. Ha két héten át esik, az egész rohadt városnak feldagad a hasa – jegyezte meg egy ízben Dadogós Bill papája.
A Kenduskeag belvárosi szakaszát két mérföld hosszan betoncsatornába zárták, amely a Fó utca és a Csatorna utca sarkától a föld alatt követte a Fő utca vonalát vagy fél mérföldön át, mielőtt aBassey parknál újból felszínre lépett. A Csatorna utca – itt állt a város legtöbb kocsmája, akár a szembesítéshez felsorakoztatott bűnözők – párhuzamosan haladt a Csatornával, azon a szakaszon, ahol az elhagyta a várost, és a rendőrségnek havonta többször is ki kellett emelnie valamelyik részeg cimbora kocsiját az ürülékkel és üzemi hulladékkal életveszélyesen szennyezett vízből. Ha fogtak is néha halat a Csatornában – az csupa élvezhetetlen mutáns volt.
A város északkeleti, vagyis a Csatorna menti részén a folyót legalább bizonyos mértékig megfékezték, s ha néha ki is öntött, attól még virágzott az üzleti élet. Az emberek sétáltak is a Csatorna partján, s kézen fogva andalogtak a szerelmesek (mármint ha jó irányból fújt a szél; mert ha rossz irányból fújt, a bűz lelohasztotta az andalgók regényes hangulatát); a Bassey parkban pedig, amely a főiskolával szemben terült el a Csatorna túloldalán, néha cserkészek táboroztak, és farkaskölykök sütöttek húst a tábortűz mellett. Később, 1969-ben a derék polgárok megbotránkozva fedezték fel, hogy a parkban hippik ütöttek tanyát (egyikük nem átallott amerikai zászlót varrni a nadrágja fenekére, no de el is zavarták a városból a bolsi buzeránsát, mielőtt még McCarthy-t huhoghatott volna). A többiek azonban továbbra is ott szívták és csereberélték a füvet, és a Bassey park rövidesen szabályos szabadtéri patikává alakult. Csak várjuk ki a sorát, mondogatták az emberek; előbb-utóbb otthagyja a fogát valaki, még mielőtt a város észbe kapna. És ez természetesen be is következett: egy tizenhét éves fiút találtak holtan a Csatorna partján, az erei majdnem vegytiszta heroinnal voltak telepumpálva, azzal, amit a fiatalok tömény porcukornak neveznek. Az eset után a narkósok lassan felszívódtak a Bassey parkból; egyesek még azt is mesélték, hogy a fiú szelleme a környéken kísért, ami persze marhaság, de ha a drogosokat elriasztja, akkor legalább van valami haszna.
A város délnyugati részén a folyó még több gondot okozott. Itt még a jégkorszak vájt a dombokba mély üregeket, a Kenduskeag és pókhálószerűen szétágazó mellékfolyói pedig szivárgásokkal és vízmosásokkal szüntelen tovább roncsolták a talajt: sok helyütt úgy tűnt elő a felszín alatti kőzet, mintha eltemetett dinoszauruszok csontjai kívánkoznának napvilágra. A Derryi Közművek veterán alkalmazottai már tudták, hogy az első kemény őszi fagyok után a város délnyugati részén alapos javításra szorulnak a járdák; a beton összehúzódik, megrepedezik, és végül úgy tör át rajta egyik percről másikra az őskőzet, mintha maga a föld vajúdná a felszínre.
A megmaradt sekély talajrétegben leginkább a rövid gyökérzetű, különösen szívós növények éltek meg – más szóval mindenütt, ahol csak megkapaszkodhattak, kihajtottak a gyomnövények, a satnya, csenevész fák, az alacsony, súru bokrok, és dús telepekben tenyészett a mérges szömör-ce meg a farkasmaszlag. Innen, délnyugatról lejtett meredeken a föld a Derry-szerte csak a Pusztakérnt ismert területig. A Puszta – amely a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztetett pusztára – másfél mérföld széles és három mérföld hosszú bozótos-gizgazos földdarab volt, amelyet egyik oldalról a Felső Kansas utca, a másikról pedig az Öregfok nevű alacsony bérű lakótelep határolt; az utóbbi gyalázatos csatornázásáról volt hírhedett – a vécéket meg a szennyvízelvezető csatornákat olykor állítólag a szó szoros értelmében szétrepesztette a dugulás.
A Pusztát a Kenduskeag szelte ketté. Kétfelől és északkeletről nőtt-terjeszkedett a város, de magán a Pusztán a város közelségéről csak két létesítmény árulkodott: a hármas számú szivattyúház (azaz a városi szennyvízülepítő állomás), valamint a városi szeméttelep. A magasból nézve a Puszta úgy festett, mint a város szívének szegezett nagy zöld tőr.
Ben számára ez az egész földrajzi-geológiai egyveleg most csak annyit jelentett, hogy jobb felől elfogytak mellőle a házak; homályosan érzékelte, hogy a sík terület egyre keskenyedik. A járda szélén derékmagasságig érő, rozoga, fehérre meszelt fakorlát húzódott, a biztonság gyönge jelképeként. Hallott valami bágyadt vízcsobogást is – ez szolgáltatta a zenei aláfestést ábrándjaihoz, amelyek továbbra is motoszkáltak benne.
Ahogy néhány pillanatra megállt és szórakozottan kibámult a Pusztára, még mindig Beverly szemét látta maga előtt, és gondolatban beszívta hajának tiszta illatát.
Onnan, ahol most állt, a Kenduskeagból csak kis csillámok derengtek át a sűrű növényzet hézagain. Néhány gyerektől azt hallotta, hogy ebben az évszakban veréb nagyságú szúnyogok rajzanak a víz körül; mások azt hajtogatták, hogy a parthoz közeledve egyre ingoványosabb lesz a talaj. A szúnyogokat illetően Ben tamáskodott; annál jobban félt viszont az ingovány tól.
Bal felé izgatottan kerengő és le-lebukó sirályok felhője élezte a szeméttelep helyét; halk vijjogásuk hozzá is elhatolt. Az utca túlfeléről odalátszottak az Öregfok telepnek a pusztával határos lapos tetejű házai; mögöttük kirajzolódjak a városszéli dombok. Az Öregfoktól jobbra tömzsi fehér ujjként meredt az égnek a víztorony. Közvetlenül a tövében rozsdás csatornacső állt ki a földből; gyanús színű vize csillámló kis erecskékben csordogált le a domboldalon, míg csak el nem veszett a kusza bozótban. Ben andalító ábrándjait hirtelen sokkal komorabb látomás szakította meg: mi lenne, ha éppen most, a szeme láttára nyúlna ki egy élettelen kéz a csatornanyílásból? És ha ő akkor körülnéz: hol a legközelebbi telefon, amelyen a rendőrséget értesíthetné – mi lenne, ha egyszer csak egy bohócot pillantana meg? Egy mókás bohócot lötyögős ruhában, amelyet gombok helyett narancssárga pomponok díszítenek? És mi lenne, ha... Egy kéz csapott le a vállára, és Ben felüvöltött. Nevetés harsant. Ben megpenderült, és a fehér korlátba kapaszkodott, amely a Kansas utca békés, biztonságos járdáját a vad és kiszámíthatatlan Pusztától elválasztotta. A korlát panaszosan nyikorgott; Ben pedig szembetalálta magát Henry Bowersszel, Böfi Hugginsszal és Victor Criss- szel.
– Szia, Csöcsös – üdvözölte Henry.
– Mit akarsz? – kérdezte Ben, óvatosan, hogy ne remegjen a hangja.
– Hogy mit? Meg akarlak ruházni – jelentette ki Henry olyan hangon, mint aki józanul, komolyan mérlegeli az eljövendőket, de közben fekete szeme – ó jaj! – csak úgy szikrázott. – Ideje, hogy tőlem is tanulj valamit. Gondolom, nem bánod, elvégre odavagy a tanulásért, nem igaz?
Már kapott is volna Ben után, de az elhátrált.
– Tartsátok, srácok.
Böfi és Victor megragadta a karját. Ben – hiába is küzdött volna ellene – vinnyogott, erőtlenül, gyáván, amúgy nyuszi módra. Édes jó Istenem, csak nehogy megríkassanak, és el ne törjék az órámat, gondolta kapkodva, kétségbeesve. Azt nem tudta, hogy vajon az óráját össze akarják-e törni, abban viszont, hogy előbb-utóbb bőgni fog, szinté bizonyos volt, és azt is sejtette, hogy elég sokáig bőghet, mert ezek nem engedik el egyhamar.
– Atyavilág, ez úgy rí, mint a disznó – jelentette ki Victor, majd megcsavarta Ben csuklóját.
– Nem pont olyan a hangja?
– Naná, hogy olyan – vihogott Böfi.
Ben nekilendült, és először jobbra, aztán balra csapott. Böfi és Victor kedélyesen tűrték, még meg is dőltek, csak aztán ütöttek vissza.
Henry megragadta a tréningfelsőjét, és felrántotta, lecsupaszítva Ben hasát, amely hatalmasra duzzadt cseppként ereszkedett a nadrágszíjára.
– Szentséges ég! – kiáltotta Henry álmélkodó undorral. – Látjátok ezt a pocakot?
Victor és Böfi elröhécselt ezen. Ben kétségbeesve nézett körül, kihez fordulhatna segítségért, de a környék néptelen volt. Háta mögött a Pusztán álmos tücskök cirpeltek, és vijjogtak a sirályok.
– Jó lesz, ha leszálltok rólam – mondta. Még nem pityergett, de már érezte a szemébe toluló könnyeket. – Jó lesz, ha leszálltok, mert...
– Mert különben mi lesz? – kérdezte Henry őszintének tűnő érdeklődéssel. – Na mi? Halljuk, Csöcsös!
Bennek ekkor egyszer csak Broderick Crawford jutott eszébe, aki Dan Matthewst játssza az Országúti őrjárat-ban – az bezzeg kemény fickó, vele nem lehet kibabrálni, mert ő üt elsőnek –, és ettől végre elsírta magát. Dan Matthews úgy ellátná ezeknek a mitugrászoknak a baját, hogy átbukfenceznének a korláton, legurulnának a lejtőn, és a tüskés bozótban kötnének ki. Éppenséggel a pocakjával taszított volna rajtuk.
– Jaj istenkém, nézzétek a kisbabát! – kuncogta Victor, és Böfi is lelkesen vele röhincsélt. Henry éppen csak futólag elmosolyodott; arcán továbbra is ott ült az a komoly, töprengő, már-már szomorú kifejezés, amitől Ben egyre jobban megrémült, mert azt olvasta ki belőle, hogy talán nem is csak verésre megy ki a játék.
Henry pedig, mintha csak meg akarná erősíteni a gyanút, a farmerzsebébe nyúlt, és egy vadászkést vett elő.
Benen elemi erővel lett úrrá a rettegés. Eddig hiába próbált jobbra-balra tekeredni: most váratlanul előrevetette magát. Volt egy pillanat, amikor már azt hitte: sikerül kitörnie. Mivel erősen izzadt, a két fiú nem talált jó fogást a síkos bőrén; Böfi csak a jobb csuklóját tartotta, azt is lazán, Victort pedig le is rázta magáról. Még egy ugrás, és...
De mielőtt még nekirugaszkodhatott, Henry előrelépett, és akkorát taszított rajta, hogy Ben hátratántorodott. A korlát még nagyobbat nyikordult, és kicsit meg is hajlott a súlya alatt. Böfi és Victor újból megragadta.
– De most aztán tartsátok nekem! – szólt rájuk Henry. – Világos?
– Naná, Henry – mondta Böfi kissé idegesen. – Ne félj, nem lép olajra.
Henry olyan közel lépett, hogy lapos hasa már-már súrolta Ben pocakját. Ben rámeredt; tágra nyílt szeméből tehetetlenül patakzottak a könnyek. Megfogtak! Végem! jajveszékelt egy belső hang. Megpróbálta elnémítani – tudta, hogyha a hang tovább siránkozik, képtelen lesz gondolkodni –, de a hang csak fújta a magáét. Megfogtak! Most megfogtak!
Henry kihúzta a tokból a kést: hosszú volt, széles, és rá, volt vésve a neve. A hegye szikrázott a délutáni napfényben.
– Most megtesztellek – mondta Henry, továbbra is azon a tűnődő, mérlegelő hangon. – Elvégre vizsgaidőszak van, nem igaz? Majd meglátjuk, Csöcsös, hogy készültél-e.
Ben zokogott. Szíve tébolyultan kalapált a bordái között. Megeredt az orra is; a takony meggyúlt a felső ajkán. A könyvtárból kivett könyvek szanaszét hevertek a lába körül. Henry véletlenül rálépett A buldózer címűre, lenézett rá, majd fekete motorosbakancsának egyetlen határozott mozdulatával félrerúgta a lefolyóba.
– Jön az első vizsgakérdés, Csöcsös. Ha valaki azt mondja neked: hadd másoljam le a zárótesztedet, mit felelsz rá?
– Azt, hogy jó! – kiáltotta Ben pillanatnyi habozás nélkül.
– Persze hogy megengedem! Másolja csak le az egészet!
A vadászkés hegye néhány centivel előbbre siklott, és nekinyomódott Ben gyomrának. Hideg volt, mint a jégkockatartó, amikor kiveszik a mélyhűtőből. Ben felhördült, és elrántotta a hasát. Egy pillanatra elszürkült előtte a világ. Henrynek mozgott a szája, de Bennek fogalma sem volt, mit beszél. Henry olyan lett, mint egy tévé, ha leveszik a hangerejét, a világ meg csak forgott, forgott...
Nehogy elájulj nekem!, süvítette a rémült hang. Ha elájulsz, még megdühödik és végez veled!
A világ körvonalai valamivel élesebbek lettek. Ben észrevette, hogy Böfi és Victor már nem nevet. Nyugtalanság, sőt ijedtség látszott rajtuk. Ettől a látványtól Ben feje úgy kitisztult, mintha pofon ütötték volna. Ezek most jöttek rá, hogy fogalmuk sincs, mire készül Henry, vagy hogy meddig mer elmenni. Akármire számítottál, a helyzet még annál is rosszabb... talán fel sem fogod, mennyire rossz. Ha eddig soha nem volt és ezután sem lesz egy épkézláb gondolatod – most össze kell szedned magad. Mert Henry Bowersnek látszik a szemén, hogy a két haverja joggal majrézik. A szeme azt mondja, hogy teljesen bezsongott.
– Rossz a felelet, Csöcsös – mondta Henry. – Ha csak úgy bárki leszólít, hogy mutasd a tesztlapodat, szarok rá, hogy mit mondsz neki. Világos?
– Igen – mondta Ben, és a hasa rázkódott a sírástól. – Persze hogy világos.
– Hát jó. Az elsőt eltoltad, de a nagyágyúk úgyis csak most jönnek. Készültél?
– Igen... biztosan...
Egy kocsi közeledett lassan feléjük: poros '51-es Ford, amelynek elülső ülésein olyan mereven ült egy idős házaspár, mint két ottfelejtett kirakati bábu. Ben látta, hogy az Öregember feje lassan feléjük fordul. Henry még közelebb lépett hozzá; a kést ügyesen elrejtette, de a hegye éppen a köldöke fölött préselődött Ben gyomrának. Ben nem értette, hogyhogy még most is ennyire hideg.
– Csak tessék, kiabálj! – sziszegte Henry. – Utána a földről kaparhatod össze a nyomorult beleidet. – Olyan közel voltak egymáshoz, hogy akár csókot is válthattak volna. Ben érezte Henry leheletén a Juicy Fruit rágógumi édeskés szagát.
A kocsi továbbgurult a Kansas utcán, olyan lassan és nyugodtan, mintha a focimeccs előtti rózsaparádé felvonulóinak diktálná az iramot.
– Na jól van, Csöcsös, lássuk a következő kérdést. Ha én kérlek vizsgaidőszakban, hogy lemásolhassam a tesztlapodat, mit felelsz rá?
– Azt, hogy jó. Igen, igen. Gondolkodás nélkül. Henry elmosolyodott. – Ez már beszéd. Most jól feleltél, Csöcsös. És most lássuk a harmadik kérdést. Mitől vehetem biztosra, hogy soha nem felejted el, amit ígértél?
– Azt... nem tudom – suttogta Ben.
Henry olyan sugárzón mosolygott, hogy arca egy pillanatra szinte megszépült. – De én tudom, Csöcsös – mondta, mint aki valami nagy igazságra jött rá. – Belevésem a nevem a dagadt, hájas hasadba!
Victor és Böfi hirtelen újra vihogni kezdett. Ben egy pillanatig valami zavaros megkönnyebülés-félét érzett; arra gondolt, hogy csak komédia az egész – ezek itt hárman összebeszéltek, hogy őt ezzel a hülyéskedéssel halálra rémítik. Csakhogy Henry Bowers nem nevetett, Ben pedig egyszer csak rádöbbent: Victor és Böfi a megkönnyebbüléstől röhög. Ők tudniillik valóban úgy vélték, hogy Henry nem beszél komolyan. A gond csak az volt, hogy Henry komolyan beszélt.
A vadászkés olyan simán, könnyedén siklott felfelé, mintha vajat hasítana. Ben sápadt bőrén élénkpiros vonalban szökött ki a vér.
– Hé, te! – hallatszott fojtottan Victor döbbent kiáltása. – Tartsátok! – vicsorgott Henry. – Nektek nincs más dolgotok, világos? – Arcáról végre eltűnt a komoly, töprengő kifejezés; eltorzult ördögpofa lett belőle.
– Jézusmária, Henry, nehogy már tényleg megvágd! – süvöltötte Böfi a rémülettói lányosan magas fejhangon.
A többi már nagyon gyorsan ment végbe, csak Ben Hanscom érezte olyan lassúnak, mintha az egymást követő mozzanatok között rendre kattanna a fényképezőgép blendéje; akár a Life magazin valamelyik pillanatképes akciósorozatában játszott volna főszerepet. A vak rémület kiszállt belőle; váratlanul felfakadt benne valami ismeretlen erőforrás, amely nem tudott mit kezdeni a rémülettel, és ezért egyszerűen elsöpörte.
Amikor először kattant a zár, Henry felrántotta a tréningfelsőt egészen Ben mellbimbójáig. A köldöke fölötti függőleges, de csak a bór felszínén végigszántó vágásból csorgott a vér.
Amikor a zár másodszor kattant, Henry villámgyors mozdulattal lefelé húzta a kést, mint egy eszelős katonaorvos, akinek légitámadás közben kell megműtenie betegét. A vágás nyomán friss vér serkent ki.
Hátrálni, gondolta hideg, tudatos fejjel Ben, miközben a vér végigfolyt a mellén, és meggyúlt a bőre és a nadrágkorc között. Hátrálnom kell; csak arra menekülhetek. Böfi és Victor már nem fogta; dacolva Henry parancsával, arrább oldalogtak, méghozzá iszonyodó képpel. De ha elszalad, Bowers úgyis utoléri.
Harmadik kattanás – Henry kurta vízszintes vágással összekötötte a két függőleges vonalat. A vér immár Ben alsónadrágjába is befolyt, és bal combján ragacsos csigavonalban kúszott lefelé.
Henry most hátrább húzódott, arcán a munkájába mélyedő tájképfestő jól begyakorolt figyelmével. A H után az Ε jön, gondolta Ben, és ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy meglóduljon. Kis lépést tett előre, Henry visszalökte, Ben pedig megvetette a lábát, és Henry testének nyomatékát is felhasználva nekizuhant a fehérre meszelt korlátnak, amely a Kansas utcát a Pusztára vezető lejtőtől elválasztotta; közben azonban jobb lábát a magasba lendítve hasba rúgta Henryt. A rúgást korántsem megtorlásnak szánta; csak így akart még messzebbre lódulni hátravetődés közben. És mégis: a Henry arcára kiülő határtalan döbbenet láttán szilaj, ujjongó öröm fogta el, olyan mámorító erővel, hogy egy pillanatig úgy érezte: szétrobban a feje. Aztán nagyot reccsent és szilánkokra tört a korlát. Ben látta, ahogy Victor és Böfi elkapja Henryt, még mielőtt a fenekére huppant volna a lefolyóban, A buldózer maradványai mellett. A következő pillanatban már zuhant is hátrafelé az űrbe. Ordított is hozzá – de ez az ordítás beillett nevetésnek is.
A hátán ért földet, valamivel az imént felfedezett csatornanyílás alatt. Szerencsésnek mondhatta magát, mert ha éppen a csőre zuhan, a gerincét is eltörheti; így azonban a lejtőn burjánzó sűrű gyom- és páfránytakaró fogta fel súlyát, és alig érezte az esést. Egy gyors hátrabukfenccel ülésbe lendült, és úgy siklott tovább hátrafelé a lejtőn, mint valami nagy zöld csúszdán, tréningfelsője a nyaka köré csavarodott. Csúszás közben kezével próbálta fékezni az iramot, de szerény sikerrel; inkább csak marékszámra tépte ki a páfrányt meg a boszorkányfüvet.
Szeme elől szédítő sebességgel távolodott a lejtő pereme (hihetetlennek tűnt, hogy az imént még maga is ott állt). Victor és Böfi sápadt arccal, elkerekedett szemmel bámult utána. Bennek még arra is jutott ideje, hogy megsirassa a könyvtárból elhozott könyveket. A következő másodpercben azonban olyan erővel ütődött neki valaminek, hogy fájdalmában kis híján elharapta a nyelvét. Egy kidőlt fában akadt meg, és akár a lábát is eltörhette volna.
Körmeit a földbe mélyesztve feljebb kapaszkodott, és nyüszítve szabadította ki a lábát. A kidőlt fa nagyjából a lejtő közepén hevert. Lejjebb sűrűbbnek látszott a bozót. A csatornanyílásból csorgó víz vékony patakban folyt át a kezén.
A magasból ekkor üvöltés harsant. Ben újból felnézett: Henry Bowers, a kést foga közé szorítva, valósággal átrepült a lejtő peremén. A talpán ért földet, de testét veszedelmes szögben kellett hátrahajlítania, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Végre, néhány óriás lábnyomot hagyva maga után, sikerült fékeznie, hogy a következő másodpercben már esetlen kenguruugrásokkal iramodjék neki a lejtőnek.
– Eöllek, Kököh! – rikoltott, amennyire a kés engedte, de Bennek nem kellett ENSZ-tolmács ahhoz, hogy megértse a fenyegetést: Megöllek, Csöcsös!
– Eöllek, hohadék!
Bent most sem hagyta cserben a hidegfejű hadvezéri észjárás, amely az imént, még a járdán feltámadt benne: egyszeriben tudta, mi a teendő. Henry már átvette a kést a kezébe, és szuronyként maga elé tartva közeledett; Bennek azonban az utolsó pillanatban sikerült megvetnie a lábát. Homályosan érzékelte, hogy a bal nadrágszára rongyokban csüng, a lába pedig sokkal erősebben vérzik, mint a hasa, mégsem csuklott össze, ez pedig azt jelenti, hogy a lába nem tört el; Ben legalábbis bízott benne, hogy helyesen következtet.
Kissé leguggolt, hogy el ne veszítse egyensúlyát, és amikor Henry fél kézzel megragadta, másik kezével pedig döfni készült, Ben félreugrott. Ezúttal valóban elveszítette egyensúlyát, de esés közben kinyújtotta sebesült bal lábát, és sípcsonton rúgta Henryt. Henry alól hirtelen kiszaladt a föld, Ben pedig tátott szájjal bámulta: az ámulat egy pillanatra még a félelmet is legyőzte benne. Henry Bowers akár egy új Superman repült át a kidőlt fa fölött, amely Bent az imént megállította, két karját is úgy nyújtva maga elé, mint George Reeves a Superman-ben. Volt azonban egy nem elhanyagolható különbség: George Reeves úgy viselkedett, mint akinek a repülés éppoly természetes, akár egy jó fürdő vagy a háza verandáján elköltött ebéd; Henry ezzel szemben úgy festett, mint akinek tüzes vasat dugtak a seggébe. Görcsösen tátogott, szája sarkából nyál buggyant, majd visszaspriccelve éppen a fülcimpáján kötött ki.
Aztán nagy csattanással földet ért, a kés kirepült a kezéből, az oldalára hemperedett, a hátára fordult, végül szétterpesztett lábbal a bozótba szánkázott. Újabb csattanás, újabb üvöltés – aztán csend lett.
Ben csak ült, és káprázó szemmel meredt a lelapított, gubancos növényzetre – Henry varázslatos eltűnési magánszámának színhelyére. Ekkor kő- és kavicsgörgeteg zúdult körülötte lefelé: Victor és Böfi közelgett a lejtőn. Óvatosabban, tehát jóval lassabban haladtak, mint az imént Henry, de Ben így is tudta: fél percen belül utolérik – ha hagyja magát.
Elkeseredésében feljajdult: hát soha nem lesz vége ennek az őrületnek?
A két fiút szemmel tartva átmászott a kidőlt fán, és hangosan fújtatva iparkodott lefelé. Szúrt az oldala, a nyelve pokolian fájt. A bokrok itt már a válláig értek. Orra megtelt a vadul burjánzó növényzet jellegzetes, nyers szagával. A közelből a köveken átbukdácsoló és kövek között szivárgó víz csobbanását hallotta.
Hirtelen megcsúszott, és ismét gurulni kezdett. Hol a kézfejét sértette fel egy kiálló kődarab, hol valami tüskés bozóton repült át; a tüskék kékesszürke pamutfoszlányokat téptek ki tréningfelsőjéből, és parányi húscafatokat a kezéből és arcából.
Végül nagy rázkódással, ülőhelyzetben állapodott meg: a lába vizet ért. Kanyargós kis patak vágott utat magának a tőle jobbra álló, másodnövésű sűrűfacsoport felé; a fák között olyan sötét volt, akár egy barlang belsejében. Ben balra nézett, és ekkor megpillantotta Henry Bowerst: a hátán feküdt a patakban, félig nyitott szemének csak a fehérje látszott. A fülén szivárgó finom vércsík éppen Ben felé vette útját.
Úristen, megöltem! Ó, édes Istenem, gyilkos vagyok!
Ben megfeledkezett róla, hogy Böfi és Victor ott van a nyomában (vagy talán megsejtette, hogy ha a két fiú holtan találja a Rettenthetetlen Vezért, kisebb gondjuk is nagyobb lesz, mint hogy őt szarrá verjék). Feltápászkodott, és átlábalt a vízen Henryhez, aki vagy öt méterrel feljebb hevert cafatokra szaggatott ingben, vértől átitatott nadrágban, fél lábáról hiányzott a cipő. Ben homályosan érezte, hogy az ő ruházatából sem maradt sok, és az egész teste egy merő fájdalom. Leginkább a bal bokáját fájlalta, amely máris duzzadtan feszült az átázott cipőnek, és Ben, hogy kímélje, úgy támolygott, mint a matróz, ha hosszú tengeri út után először lép a partra.
Henry fölé hajolt, akinek hirtelen felpattant a szeme, és véres, összevissza horzsolt kezével Ben lábikrája után kapott. A szája közben egyfolytában mozgott, és bár csak sípoló zihálásra futotta erejéből, Ben így is megértette, amit mond: Megöllek, te dagadt szar.
Henry, Ben lábába kapaszkodva, nagy nehezen felült. Ben rémülten rántotta el magát. Henry keze megcsúszott a lábán, majd lesiklott róla, Ben pedig karjával vadul kaszálva hátrarepült, hogy aztán, minden rekordot megdöntve, négy percen belül harmadszor huppanjon a fenekére; közben másodszor is elharapta a nyelvét. A víz magasra fröccsent körülötte, s szeme előtt néhány pillanatra szivárvány csillant. Ben azonban köpött a szivárványra, és arra is, miféle mesebeli aranykincs nyomára akadhatna a tövében. Ő csak egy dagadt legényke nyomorúságos kis életét akarta menteni.
Henry a hasára fordult, megpróbált felállni, visszahanyatlott, nagy nehezen négykézlábra állt, és végül bizonytalanul, imbolyogva bár, de feltápászkodott. Az izzó fekete szempár Benre meredt. A zselézett kakastaréj ide-oda lengett, mint vihar után az üres kukoricahéj.
És ekkor Ben egyszer csak méregbe gurult – nem is méreg volt ez, inkább izzó düh. Elvégre mit vétett ő? Bandukolt az utcán, hóna alatt a kölcsönkönyvekkel, ártatlan ábrándokat szőtt arról, hogy megcsókolja Beverly Marshot – és az égvilágon senkit sem bántott. Most pedig lám, mivé lett! Tessék, megnézheti bárki! A nadrágja rongyokban; a bal bokája kificamodott, ha ugyan el nem tört. A lába csupa zúzódás, a nyelve csupa seb, és a gyomrán ennek a szemét Henry Bowersnak a monogramja ékeskedik. Hát hol itt a sportszerűség, emberek? Leginkább azonban mégis a könyvtári könyvek sorsa dúlta fel, elvégre azokért neki kell felelnie. Maga előtt látta Mrs. Starrett szemrehányó tekintetét, amikor majd számot ad a könyvek sorsáról. De bármelyik sérelmét fájlalta is a leginkább – a sebeket, a kificamodott bokáját, a kölcsönkönyvek sorsát, vagy akár a hátsó zsebében lapuló, minden bizonnyal olvashatatlanná ázott bizonyítványt –, mindez együtt arra ösztökélte, hogy rohamra induljon. Előrebotorkált – ázott cipője cuppogott a sekély vízben –, és határozott mozdulattal ágyékon rúgta Henryt. Henry vérfagyasztó, rekedt üvöltése hallatán a madarak riadtan rebbentek fel a fákról. Lábát szétvetve, kezét ágyékára préselve csak állt mozdulatlan, hitetlenkedve bámult Benre, majd annyit mondott halkan: – Jaj.
– Az ám – bólintott Ben.
– Jaj – ismételte Henry még elhalóbb hangon.
– Az ám – mondta újra Ben is.
Henry lassan térdre roskadt, vagy inkább összecsukódott, mint a harmonika. Fekete szeme továbbra is hitetlenül bámult Benre.
– Jaj.
– Az ám, de mennyire! – szólt Ben.
Henry a heréit markolászva az oldalára dőlt, majd fetrengeni kezdett a földön.
– Jaj, a tököm! – siránkozott. – Szétrúgtad a golyóimat! Jajajaj! – Úgy látszott, valamelyest erőre kap, Ben pedig lassan, lépésenként hátrálni kezdett. Undorodott attól, amit művelt, de egyszersmind az igazságtétel varázslatos, kábult büszkesége is eltöltötte. – Jaj... a kibaszott golyóim... jaj, a tököm!
Ben akár az örökkévalóságig is elidőzött volna a tett színhelyén – tán még azt is kivárta volna, hogy Henry magához térjen és utánavesse magát –, ám ekkor egy kódarab fültövön találta, s a fájdalom olyan mély, olyan mindent átható volt, hogy amíg nem érezte a frissen kiserkedő vér melegét, azt hitte, darázs csípte meg.
Sarkon fordult, és megpillantotta a másik két fiút: a patak közepén gázoltak felé, a vízben gömbölyűre kopott kövekkel a kezükben. Victor ismét célba vette; akóelsüvített Ben feje mellett. Ahogy elhajolt, egy újabb kő a jobb térdén érte, s ο felordított a váratlan fájdalomtól. Egy harmadik kődarab a jobb arccsontjáról pattant le, és a szemét elöntötte a könny.
A túlsó part felé botorkált, és a kiugró gyökerekbe kapaszkodva, ismét marékszámra tépkedve a dudvát, amilyen gyorsan csak lehetett, kikecmergett a vízből. Miközben felhúzódzkodott, még egy kő eltalálta, ezúttal a fenekén; de végre mégiscsak fenn volt, és a válla fölött gyorsan visszanézett.
Böfi Henry mellett térdelt, Victor azonban, néhány méterrel arrébb, továbbra is tüzelt; egy baseball nagyságú kő éppen Ben mellett zúgott keresztül az ember magasságú bokrokon. Ben úgy érezte: eleget látott, sőt a kelleténél sokkal többet. Az eléje táruló képnek volt egy különösen félelmetes eleme: Henry Bowers lassan ismét talpra állt. Ben új órájánál is szívósabbnak mutatkozott: ha rátaposnak, akkor is tovább ketyeg. Ben megfordult, és becsörtetett a bokrok közé; remélte, jól mérte be az irányt, és ha igaz, nyugat felé botladozik. Ha az öregfoki oldalon érne ki a Pusztáról, akkor kunyerálhatna valakitől tíz centet és hazabuszozhatna; otthon pedig magára zárná az ajtót, a szemétbe süllyesztené véres, szakadt ruháját, és végre magához térhetne ebből a rémálomból. Elképzelte, ahogy frissen megfürödve, piros frottírköpenyében ül a nappaliban, nézi a bolondos kiskacsáról szóló rajzfilmsorozat legújabb folytatását, és közben eperízű szívószálon szürcsölgeti a tejet. Erre gondolj, biztatta magát komoran, ahogy utat tört magának a bokrok között.
Ágak csapódtak az arcába; félrehajtotta őket. Tüskék karmolták végig; igyekezett nem törődni velük. Így jutott ki egy barátságtalan, fekete lapályra, amelyen sűrű, bambusszerű növényzet burjánzott. A földből posványos bűz szállt fel. Tudata felszínén baljós gondolat
(ingovány)
suhant át mint sötét árnyék, mert a bambusszerű növényzet alatt meglátta az állóvíz csillogását. Semmi kedve sem volt beljebb merészkedni. Még ha nem is ingovány, a sár mindenképpen beszippantja a cipőjét. Inkább jobbról megkerülte a bambuszligetet, és egyszer csak igazi kis erdőben találta magát, ahol többnyire fenyőfák nőttek, olyan szorosan egymás mellett, mintha kétségbeesve versengenének egy kis helyért és napfényért. Az aljnövényzet azonban sokkal ritkásabb volt, és Ben legalább gyorsabban haladhatott. Már nem tudott tájékozódni, de azért úgy gondolta, nagyjából most is ura még a helyzetnek. A város háromfelől ölelte körül a Pusztát, a negyedik oldalán pedig javában folyt az autópálya építkezése. Ben úgy gondolta: előbb vagy utóbb csak kilyukad valahová.
Gyomra egyre fájdalmasabban lüktetett; felhúzta a cafatokban lógó tréningfelsőt, hogy alápillanthasson. A látványtól összerándult, és sípolva szívta be a levegőt a fogai között. A hasa úgy festett, mint valami hóbortos, gömbölyű karácsonyfadísz; a ráalvadt vért zöld fűnyomok tarkították. Visszaengedte a rongyait, mert már a puszta látványtól is hányinger kerülgette.
Ekkor szemből gyenge duruzsolást hallott; folyamatos volt, de olyan halk, hogy éppen csak érzékelni tudta. Időközben a szúnyogok is rátaláltak, és ha verébnyire nem is nőttek, de szúnyognak épp elég tekintélyesek voltak. Ebben a helyzetben egy felnőtt tudomást sem vett volna a zümmögésről, hanem tovább vonszolj a magát, hogy végre kikeveredjen ebből a lidércnyomásból; még az is lehet, hogy fel sem figyel a neszre. Ben azonban gyerek volt, és a tetejébe már nem is félt annyira. Így hát balra kanyarodott, átvágott néhány alacsony babérbokron, s szembetalálta magát egy mintegy másfél méter széles cementhengerrel, amely vagy méternyi magasan meredt ki a földből. Tetejét szellőzőnyílással ellátott vasfedő borította, amelybe a CSATORNÁZÁSI MŰVEK – DERRY szavakat préselték. A hatig, amely ebből a közelségből már inkább búgásnak, semmint zümmögésnek tűnt, a fedél alól, a mélyből hallatszott.
Ben a szellőzőnyílásra tapasztotta szemét, de nem látott semmit; csak a duruzsolást hallotta meg a víz zúgását a mélyből. Ahogy levegőt vett, orrát olyan savanyú, nyirkos csatornabűz csapta meg, hogy felhördült, és gyorsan hátrább lépett. Ugyan, gondolta, hiszen ez csak egy csatorna, vagy talán olyan alagút, amely egyszerre vezeti el a szennylét meg a csapadékot; akad ilyen bőven ebben a városban, amely oly keserves tapasztalatokat szerzett az áradással. És mégis: Benen valami fura borzongás futott végig. Már maga az élmény is meghökkentette, hogy ebben a kuszán burjánzó vadonban emberi kéz nyomával találkozik, de félelmetesnek tűnt maga a tárgy: a földből kimeredő betonhenger is. Ben éppen előző évben olvasta el H. G. Wells Időgép-ét, először a Klasszikusok képregényben sorozatban, aztán magát az eredetit is, és most ez a henger, a meglékelt vasfedelével arra a kútra emlékeztette, amely a görnyedt hátú, rettenetes morlockok birodalmába vezetett.
Gyorsan továbbindult, és megpróbálta nyugati irányba tájolni magát. Kijutott egy kis tisztásra, és addig forgolódott, amíg az árnyéka a háta mögé került, aztán egyenes vonalban iparkodott tovább.
Öt perc múltán szemből ismét vízcsobogást hallott, de most már hangokat is; méghozzá gyerekhangokat.
Fülét hegyezve állt meg, ám ekkor a háta mögött ágak reccsentek, és más hangok hallatszottak. Ezekre azon nyomban ráismert. Victortól, Böfitől, valamint a páratlan és utolérhetetlen Henry Bowerstől eredtek.
Úgy látszik, még nincs vége a lidércnyomásnak.
Ben körülnézett, hol húzhatná meg magát.

Jó két óra múlva óvakodott elő a búvóhelyről, koszosabban, mint valaha, de némileg pihentebben. Alig akaródzott elhinnie, de rejtőzködés közben elszundikált.
Amikor meghallotta a háta mögött három üldözőjének lépteit, és ráeszmélt, hogy azok továbbra sem tágítanak, Bent már-már tehetetlenné dermesztette a rémület, akár a közelgő teherautó reflektorainak fénye az erdei állatot. Tagjain kábult bénaság kúszott felfelé, és megkísértette a gondolat: mi lenne, ha egyszerűen lefeküdne, összegömbölyödne, mint a sündisznó, és hagyná: tegyenek vele, amit jónak látnak. Őrült gondolat volt, s egyúttal mégis furamód jóleső.
A kísértést leküzdve megindult arrafelé, ahonnan a vízcsobogás meg a gyerekhangok hallatszottak. Igyekezett legalább nagyjából kihámozni, miről is beszélhetnek – így igyekezett lerázni magáról azt a rettentő bénultságot, amely már-már tudatát is hatalmába kerítette. Éppen ekkor nagy loccsanást hallott, amit jókedvű nevetés követett. A nevetés hallatán Bent bárgyú sóvárgás fogta el; most ébredt csak rá igazán, milyen veszélyes helyzetbe került.
Ha elkapják, semmi haszna, hogy ezeket a gyerekeket is hasonló sorsra juttassa; így inkább ismét jobb felé kanyarodott. Mint annyi más behemót felnőttnek és gyereknek, neki is meglepően könnyű volt a járása. Menet közben olyan közel ért a fiúkhoz, hogy láthatta a közte és a csillámló víztükör között ide-oda mozgó árnyékukat, de azok nem vették észre, és meg sem hallották lépteit. Lassan elhalt a zsivajuk is.
Ben keskeny, laposra döngölt ösvényre jutott, néhány pillanatig elnézte, aztán megcsóválta a fejét, átlépett rajta, és ismét bevette magát a bozótba. Most lassabban nyomult előre, nem a lábával tört utat, inkább széttolta az ágakat maga előtt. Továbbra is nagyjából párhuzamosan haladt a vízfolyással, amelynek partján a gyerekek játszottak, s a bokrok és fák közül is látta, hogy a víz jóval szélesebb, mint az a patak, amelybe ο meg Henry belepottyant.
Ekkor újabb betonhenger került útjába; csendesen dünnyögött magában, szinte elveszve az egymásba gabalyodó szederindák között. Valamivel arrébb lejtó ereszkedett a vízig, amelynek tükrében meggörbült, göcsörtös vén szilfa bámulta magát; gyökérzete, melyet felszínre hozott a víz rombolása, kócos, piszkos hajcsomóra emlékeztetett.
A gyökerek alatt sekély üreg húzódott; ide bújt be most Ben. Remélte, hogy se bogarakkal, se kígyókkal nem fog találkozni, de olyan kimerült volt és olyan bénult a rettegéstói, hogy valójában már ez sem izgatta. Ahogy hátradőlt, az egyik gyökér ingerülten beledöfött, de amikor Ben valamivel arrébb húzódott, mintha megengesztelődött volna, és egész kényelmes támasztéknak bizonyult.
És már itt is termettek: Henry, Böfi, Victor. Ben reménykedett, hogy az ösvény megtéveszti őket, és azon üldözik tovább – de miért is volna ekkora szerencséje?! Néhány pillanatig olyan közel álltak hozzá, hogy ha még egy lépést tesznek, akár kinyúlhatott volna búvóhelyéről, hogy megérintse őket.
– Tuti, hogy azok a kis taknyosok látták – mondta Böfi.
– Akkor kérdezzük meg őket – felelte Henry, és a társaság elindult visszafelé. Néhány pillanat múlva Ben már hallotta is Henry bömbölését: – Mi a faszt csináltok itt, kis hülyék?
Az egyik srác felelt valamit, de hogy mit, azt Ben nem értette; túl messze voltak, a folyó pedig – merthogy természetesen a Kenduskeag volt – ilyen közelről túl hangosan morajlott. A srác hangja ijedtnek tűnt, amin Ben egy cseppet sem csodálkozott.
Ekkor Victor Criss olyasmit harsogott, amiből Ben végképp egy kukkot sem értett: – Nézzétek, micsoda kibaszott ovisgát!
Ovisgát? Ovisláb? Vagy talán „kibaszott ovisták”-ról beszélt, csak ο félrehallotta?
– Verjük szét! – javasolta Böfi.
Felháborodott kiáltások hallatszottak, melyeket éles, fájdalmas sikoly követett, majd valaki sírva fakadt. Ben ezen sem csodálkozott; nagyon is együtt érzett az ismeretlenekkel. Őt (legalábbis eddig) nem sikerült elcsípniük, kapóra jönnek hát ezek a gyerekek, akik hozzá hasonlóan kisebbek náluk, és most rajtuk tombolják ki a dühüket.
– Jó ötlet – mondta helyeslőn Henry. Vízcsobbanás. Üvöltések. Harsány, bárgyú röhögés – Victor és Böfi torkából. Az egyik gyerek dühös, elkeseredett kiáltása.
– Velem ne kekeckedj, te kis dadogós tetű – szólalt meg Henry Bowers. – Énvelem ma már senki se kekeckedhet.
Robajló reccsenés. A folyó zúgása bömbölésig erősödött, majd elcsendesült, és ismét békésen csobogott tovább. És Ben egyszer csak rájött: Victor valóban ovis gátról beszélt. Ezek a gyerekek – amikor elhaladt mögöttük, úgy túnt, ketten vagy hárman vannak – gátat építettek, Henry és a cimborái pedig szétrúgták a művüket. Ben most már azt is tudni vélte, ki lehet az egyik fiú. Az egész iskolában csak egy „dadogós kis tetűt” ismert: Bill Denbrought, aki a párhuzamos ötödik osztályba járt.
– Most ez mire volt jó? – kiáltotta egy vékony, szorongó hang, amely úgyszintén ismerősen csengett, bár hogy kihez tartozik, azt Ben hirtelenében nem tudta eldönteni. – Mi szükség volt rá?
– Mert nekem így tetszett, te hülye kis girnyó! – ordította Henry, aztán jókora puffanás hallatszott, azt pedig fájdalmas sikoly, majd zokogás követte.
– Kuss – mondta Victor. – Ne bőgj, kis nyamvadt, vagy csomóra kötöm a füleidet az állad alatt.
A sírás fojtott hüppögésbe váltott.
– Most elmegyünk – mondta Henry –, de előbb még tudni akarok valamit. Nem láttatok errefelé az elmúlt tíz percben egy dagadt srácot? Összevissza van ütve az illető, és csupa vér.
A válasz olyan kurta volt, hogy csak tagadó lehetett.
– Biztos? – kérdezte Henry. – Nem ajánlom, hogy hazudj, te kis nyálas!
– Egész bi-bi-biztos – felelte Bill Denbrough.
– Na akkor gyerünk – mondta Henry. – Nyilván erre gurult tovább a zsírpacni.
– Sziasztok, srácok – szólt vissza Victor Criss. – És köszönjétek meg szépen, hogy szétrúgtuk ezt a dedós vacakot. Úgyse ért semmit.
Ismét csobbant a víz. Böfi hangja immár messzebbről hallatszott. Ben nem értette, mit mond; mi több, nem is akarta érteni. A közelében a síró fiú, aki egy időre elnémult, most ismét rázendített. A másik fiú hangján érződött, hogy vigasztalni próbálja. Ben most már bizonyosra vette, hogy csak ketten vannak: Dadogós Bill meg a pityergő.
Amennyire lehetett, kinyújtózott az üregben, és fülelt: hallgatta a folyóparton maradt két fiú beszédét, és Henrynek meg két dinoszaurusz társának egyre távolodó csörtetését; tudta, hogy a Puszta túlsó széle felé igyekeznek. A nap bele-bele vil lant a szemébe, és fénypettyeket szórt áz üreget körülhálózó, egymásba gabalyodó gyökerekre. Az üreg csupa piszok volt, mégis otthonos biztonsággal ölelte körül. Valamiképpen még a kitartó gyereksírás is megnyugtatta. Sebei már nem fájtak, csak tompán lüktettek, a dinoszauruszok lármája pedig végképp elült. Ben elhatározta: egy darabig még vár, hátha visszatérnek, aztán majd ő is felkerekedik.
Közben hallotta, sőt érezte is, hogyan lüktet a föld mélyében a csőhálózat: a halk, de kitartó vibrálás a talajból átsugárzott a gyökérbe, amelyhez támaszkodott, s onnan tovább a hátába. Ismét eszébe jutottak a morlockok, látta maga előtt meztelenségüket; úgy érezte, a bőrüknek éppen olyan nyirkos ürülékszaga lehet, mint az imént a vasfedél szellőzőnyílásán kicsapó levegőnek. Maga elé képzelte földbe vájt, mély kútjaikat, az oldalukhoz rögzített rozsdás vaslétrával. Elbóbiskolt – és gondolatai egyszer csak álommá formálódtak.

Ben álma nem a morlockokról szólt. Arról álmodott, ami januárban történt vele, és amit végül mégsem vallott meg az anyjának.
A karácsonyi szünetet követő első tanítási napon kezdődött. Mrs. Douglas Önkéntes jelentkezőt kért, aki tanítás után ottmarad és segít összeszámolni a szünet előtt beadott köny veket. Ben feltartotta a kezét.
– Köszönöm, Ben – mondta Mrs. Douglas olyan sugárzó mosollyal, hogy Bent a lába ujjáig elöntötte a meleg.
– Seggnyaló – motyogta fojtottan Henry Bowers. Jellegzetes maine-i téli nap volt: jó is, rossz is egyszerre.
Az ég felhőtlenül, szemkápráztatón kéklett, de a hideg már-már ijesztőn tombolt. A mínusz tizenhárom fokos hőmérsékletet erős szél tette még metszőbbé.
Ben számolta a könyveket, és diktálta a tételeket Mrs. Douglasnek, aki, Ben nem csekély büszkeségére, még szúrópróbaszerűen sem ellenőrizte a számadatokat. Aztán levitték a könyveket a raktárba. Útközben a folyosón álmosan kattogtak a fűtőtestek. Eleinte az iskolát még élénk zsivaj töltötte be; csapódtak az öltözőszekrények, Mrs. Thomas írógépe szorgosan zakatolt az irodában, az emeletről lehallatszott a klubban próbáló énekkar enyhén hamis kántálása, a tornateremből pedig tisztán kivehető volt a kosárlabda ideges puffanása, s a kosár felé száguldó vagy a fényesre gyalult padlón hirtelen irányt változtató játékosok tornacipőjének nyikorgása-dobogása.
Aztán e zajok apránként mind elcsitultak. Mire az utolsó könyvrakományt is halomba rendezték (az egyik halom túl alacsonyra sikerült, de mint Mrs. Douglas sóhajtva megjegyezte, ez már mit sem számít, úgyis csak az imádság tartja őket), nem hallatszott más, csak a fűtőtestek kattogása és a folyosón szorgoskodó Mr. Fazio seprűje, ahogy felkavarja a padlóra szórt nedves fűrészport – no meg kintről a szél lankadatlan süvöltése.
Ben a könyvraktár egyetlen, keskeny ablaka felé pillantott, és látta, hogy egyre gyorsabban sötétedik. Még csak négy óra volt, de máris esteledett. A szél száraz havat kavart a jégbe dermedt játszótér fölött; a talajba fagyott libikókák között is hó gomolygott. Majd csak az április oldja fel azt, amit a tél egymáshoz fagyasztott. A Jackson utcán senki sem járt. Ben figyelte, hátha mégis áthajt egy kocsi a Jackson és Witcham utca kereszteződésén, de hiába. A látványból ítélve akár azt is képzelhette, hogy Derry valamennyi lakója meghalt vagy elmenekült, és csak ő meg Mrs. Douglas maradtak hátra.
Hirtelen a tanítónőre nézett, és félelem markolt a szívébe, mert úgy látta: Mrs. Douglas hajszálpontosan ugyanazt érzi, mint ő. A szeme árulta el, a gondterhelt, messzire révedő tekintete, amely nem egy negyvenes évelt taposó tanítónőre, hanem egy riadt kislányra vallott. Kezét úgy kulcsolta össze a melle alatt, mintha imádkoznék.
Félek, gondolta Ben, és ő is fél. De voltaképpen mitől ijedtünk így meg?
Nem tudta volna megmondani. Ekkor a tanítónő ránézett, és kurtán, már-már zavartan felnevetett. – Sajnálom, Ben, hogy ilyen sokáig itt tartottalak – mondta.
– Semmi baj – mondta Ben lesütött szemmel. Eléggé bírta Mrs. Douglast. Nem csüngött rajta azzal a feltétlen, nyílt szeretettel, mint egykor Miss Thibodeau-n, az első osztályos tanítónőjén, de azért őszintén kedvelte.
– Ha vezetnék, hazavinnélek – mondta a tanítónő –, de hát nem szoktam. A férjem jön értem negyed hat körül. Ha addig várnál, igazán szívesen...
– Nem, köszönöm – mondta Ben. – Addigra már otthon kell lennem. – Ez ugyan nem volt egészen igaz, de ki tudja, miért, ódzkodott tőle, hogy megismerkedjék Mrs. Douglas férjével.
– És ha odaszólnál az anyukádnak...
– Ő sem vezet – mondta Ben. – De nem számít. Csak egy mérföldre lakom.
– Egy mérföld szép időben nem sok, de ilyenkor nagyon hosszú lehet. Ígérd meg, hogy ha nagyon fázol, behúzódsz valahová.
– Hát persze. Majd bemegyek a Costello sugárúti ABC-be, és odaállok a kályhához. Mr. Gedreau biztosan megengedi. És hoztam vízhatlan nadrágot, meg az új sálam is itt van, amit karácsonyra kaptam.
Mrs. Douglas valamelyest megnyugodott... aztán újból az ablak felé nézett. – Csak mert olyan hidegnek látszik az idő... Olyan, hogy is mondjam... agresszív.
Ben nem volt egészen tisztában a szó jelentésével, mégis pontosan tudta, mire utal a tanítónő. Valami történt – de mi?
Aztán egyszer csak rájött: most először nem a tanítónőt, hanem az embert látta Mrs. Douglasben. Egészen másként nézett rá, és ettől más lett az arca – fáradt és valahogy költői egyszerre. Ben látta maga előtt, ahogy majd megy haza a férjével, ül mellette ölében összekulcsolt kézzel, mialatt a kocsiban duruzsol a fűtés, és a férje elmeséli, mi történt vele a nap folyamán. Aztán látta, amint vacsorát készít kettejüknek. Furcsa gondolat villant át a fején, és már-már kibökte a felnőttek társalgásába illő kérdést:
– Vannak gyerekei, Mrs. Douglas?
– Ilyenkor télen néha arra gondolok, hogy nem volna szabad ilyen messze északra lakni az Egyenlítőtől – mondta Mrs. Douglas. – Vagy legalábbis nem ezen a szélességi fokon. Nem embernek való. – Azzal elmosolyodott, és már nem is hatott olyan szokatlannak az arca – többé-kevésbé visszaváltozott régi önmagává. De azért ezentúl kicsit mindig másmilyennek fogod látni, gondolta Ben, és a gondolatban volt valami nyugtalanító.
– Tavaszig egyre öregebbnek érzem magam, és aztán visszafiatalodom. Így megy ez évről évre. De biztos, Ben, hogy simán hazaérsz?
– Hát persze, nem lesz semmi baj.
– Remélem is. Te nagyon rendes fiú vagy.
Ben fülig vörösödött, és ismét a cipőjét bámulta. Úgy érezte, ennyire még soha nem szerette a tanítónőjét.
A folyosón Mr. Fazio, fel sem emelve szemét a vörös fűrészporról, odaszólt neki: – Aztán ügyelj, fiú, meg ne csípjen a fagy.
– Igen, Mr. Fazio.
Ben kinyitotta öltözőszekrényét, és magára ráncigálta a vízhatlan nadrágot. Amikor a mamája a hideg beálltával ismét előszedte és rátukmálta, mélységesen szerencsétlennek érezte magát, mert dedós ruhadarabnak tartotta; most azonban örült, hogy belebújhat. A kapu felé menet felhúzta dzsekijén a cipzárat, szorosra kötötte a kapucni zsinórját, és elővette a vastag, egyujjas kesztyűt, majd néhány pillanatra megállt a behavazott és keményre taposott lépcső legfelső fokán, s hallotta, ahogy a kapu becsukódik, majd kulcsra zárul mögötte.
Az iskolaépület komoran gubbasztott a zúzódásos bőrre emlékeztető, liláskék égbolt alatt. A szél kitartón süvöltött. A zászlórúd kötelének bekötőhorgai siváran koppantak a vasrúdhoz. A szél durván belevágott Ben átmelegedett arcába, arcizmai megmerevedtek a váratlan támadástól.
Ügyelj, fiú, meg ne csípjen a fagy.
Ben gyorsan összébb húzta a sálat; úgy festett most, mint Red Ryder tömzsi kis karikatúrája. Az egyre mélyebbre sötétülő ég valószerűtlenül szép volt, de Ben nem állt meg, hogy rácsodálkozzon; ehhez túlságosan hideg volt.
Eleinte a hátába fújt a szél, és azt még el lehetett viselni, sőt a szél valósággal röpítette előre. A Csatorna utcánál azonban jobbra kellett fordulnia, és attól kezdve majdnem szemből érte, s fékezte mozgását – mintha le akarná állítani, hogy valamit megbeszéljen vele. A sálja javított némiképp a helyzeten – de nem eleget. A szeme lüktetett, orrában megfagyott a nedvesség, a lába mind nehezebben mozgott. Időnként hónalja alá szorította kesztyűs kezét, hogy átmelegítse. A szél már-már emberi hangon vonított és jajongott.
Ben félt, de egyszersmind valami bolondos derű költözött belé. A félelem onnan eredt, hogy hirtelen megvilágosodott előtte némely olvasmányélménye, például Jack London elbeszélése, a Tüzet rakni, amelyben a szereplők a szó szoros értelmében halálra fagytak. Bizony ilyen éjszakákon, amikor a hőmérséklet mínusz húsz alá is süllyedhet, nagyon is könnyen megfagyhat az ember.
A derűre már nehezebben akadt magyarázat. Magányos érzés volt; kissé még mélabús is. Ben kinn volt a szabadban, röpítette a szél, és a kivilágított ablakok mögül egyetlen ember sem láthatta. Ók odabenn voltak, a világosban, a jó melegben. Nem tudták, hogy Ben Hanscom most halad el az ablakuk előtt; erről csak ő tudott. Az ő titka volt.
Az örvénylő levegő tűszúrásai bizsergették a bőrét; de üdítő tisztasága mégis jólesett. Orrából kis fehér párafelhők lövelltek.
Amikor a nap lement, s már csak hideg, narancssárgás csíkként fénylett a látóhatár nyugati peremén, az égen pedig jeges kis gyémántszilánkként szikráztak fel az első csillagok, Ben elérte a Csatornát. Már csak háromsaroknyira volt az otthonától; alig várta, hogy arca és lába átmelegedjen, és érezze, ahogy testében meglódul a vérkeringés.
És mégis – valamiért meg kellett állnia.
A betonágyába fagyott Csatorna vize sűrű, jeges tejre emlékeztetett; repedezett, árnyékos felszíne itt-ott felpúposodott. A szűkös, mégis harsány téli megvilágításban egyszerre tűnt mozdulatlannak és mégis nyüzsgőn elevennek; sajátos, szavakba nem foglalható szépség lengte be.
Ben az ellenkező irányba fordult – délnyugatra. A Puszta irányába. Így ismét hátába kapta a szelet; a vízhatlan nadrág libegett-lobogott a lába körül. A Csatorna itt fél mérföldön át egyenes vonalban haladt, aztán egyszer csak kijutott a betonteknőből, és ismét folyóvá terebélyesedett – így érte el a Pusztát, amely ebben az évszakban jéggé fagyott cserjék és csupaszon meredező ágak csontvázvilágává alakult.
Odalenn a jégen egy alak állt.
Ben rámeredt, és arra gondolt: Az még elképzelhető, hogy valaki áll odalenn, de hogy ilyen öltözékben – nem, az lehetetlen!
Az alak mintha valami ezüstösen fehér bohócmezt viselt volna, amely bohókásan hullámzott a sarkvidéki szélben. A lábán túlméretezett narancssárga cipő; színben éppen illett a ruháján végigfutó pompongombokhoz. Egyik kezében egy köteg spárgát tartott; a szálak végén ragyogó, tarka léggömbök himbálóztak. A léggömbök éppen Ben felé libegtek, és ettől még erősebben elfogta a valószerűtlenség érzete. Lehunyta, megdörgölte, majd újra kinyitotta szemét – a léggömbök továbbra is feléje bólogattak.
Tudatában megszólalt Mr. Fazio hangja: Ügyelj, fiú, nehogy megcsípjen a fagy.
Ez csak káprázat lehet, vagy valamiféle délibáb – az időjárás hátborzongató tréfája. Az még lehetséges, hogy valaki áll odalenn a jégen; elvben még az is elképzelhető, hogy bohócruhát visel. De az már igazán képtelenség, hogy a léggömbök őfelé lebegjenek, szembe a széllel. Pedig így volt.
Ben!, kiáltotta ekkor a jégről a bohóc. Ben tisztán hallotta, mégis bebeszélte magának, hogy csak képzelődik. Akarsz egy lufit, Ben?
A hangban volt valami olyan iszonyatosan gonosz, hogy Ben futni szeretett volna, amilyen gyorsan csak tud, de a lába – akár az iskolai libikóka a földhöz – mintha odafagyott volna a járdához.
Lebegnek ám, Ben! Mind lebegnek! Próbáld csak ki valamelyiket, majd meglátod!
A bohóc megindult a jégen a Csatorna hídja felé, ahol Ben állt. Ben mozdulatlanul nézte, hogy közeledik, nézte, mint kígyót a megbűvölt madár. A metsző hidegben a léggömböknek rég ki kellett volna pukkadniuk, mégis épen maradtak; lebegtek a magasban a bohóc előtt, holott a háta mögött kellett volna úszniuk, vissza a Puszta felé, ahonnan – valami belső hang ezt súgta Bennek – a teremtmény is előjött.
Ben hirtelen valami másra is felfigyelt.
A lebukó nap utolsó sugara rózsaszín izzásba vonta a Csatorna jegét – ám a bohóc alakja nem vetett árnyékot. Jól fogod itt érezni magad, Ben, mondta a bohóc immár olyan közelről, hogy Ben hallotta mulatságos cipőjének kopogását a hepehupás jégtakarón. Megígérem, hogy jó lesz neked itt; minden gyerek, akivel csak találkozom, jól érzi itt magát, mert olyan itt, mint a Pinocchio játékszigetén vagy a Peter Pan Seholsincs országában; itt soha nem kell felnőniük – és ugye, valójában erre vágynak a gyerekek? Gyere hát te is, nézz körül, fogj meg egy lufit, etesd az elefántokat, ülj fel a nagy hullámvasútra! Pompásan fogod érezni magad – és ha még tudnád, micsoda érzés lesz, ha majd te is ott lebegsz...
És Ben, akárhogy félt, lelke egy titkos zugában mégis úgy érezte: nagyon szeretne egy ilyen léggömböt. Ugyan ki büszkélkedhetne széles e világon olyan léggömbbel, amelyik szembe száll a széllel? Egyáltalán ki hallott már ilyesmiről? Úgy bizony... szeretett volna egy ilyen léggömböt, és a bohóc arcára is kíváncsi volt, de az egyre csak leszegte a fejét, mintha a gyilkos szél elől védekezne.
Hogy mi történt volna, ha a városháza tornyában a jelzősíp nem éppen ekkor fújja el az öt órát, arról Bennek fogalma sem volt – nem is akarta tudni. A lényeg, hogy a sípszó elhangzott, jégcsákányként hasítva a fagyos téli levegőbe. A bohóc felnézett, mintha a hang megdöbbentené, és Ben ekkor meglátta az arcát.
A múmia! – ez volt első gondolata. Úristen, a múmia! A gondolatra olyan szédítő rettenet fogta el, hogy vadul megmarkolta a híd korlátját, mert attól félt: eszméletét veszti. Holott persze nem igazi múmia volt, hiszen az lehetetlen. Ben tudta ugyan, hogy Egyiptomban tömérdek múmia van, de ő egy másikra gondolt, arra az avíttas rémre, akit Boris Karloff játszott abban a régi filmben. Ben épp egy hónapja látta a Horrorpanoptikum sorozatban; jó sokáig fennmaradt, hogy megnézhesse.
No de ez mégsem lehet az a múmia, a filmbeli szörnyek igazából nem léteznek, ezt még a dedósok is tudják. Csakhogy...
A bohóc nem volt kifestve, és vászoncsíkokba se volt bugyolálva. Nyaka és csuklója körül viselt ugyan valami pólyát, amibe most bele-belekapott a szél, de Ben tisztán látta az arcát: ezt a pergamenszerűen gyűrött, mély ráncok barázdálta, cafatokra szabdalt arcot. Homlokán a bór felhasadt, de vér nem folyt belőle. A dermedt vigyorra húzódó száj üregében úgy dőltek egymásra a fogak, mint megannyi sírkő. A besüppedt ínyben hézagok sötétlettek. A szemét Ben nem látta, de valami igenis villogott az összeaszott szemüreg szénfekete gödrében, valami, ami az egyiptomi skarabeusok szemét helyettesítő jéghideg drágakövekre emlékeztetett. És bár a szél rossz irányból fújt, Bennek úgy tűnt, szagok egész egyvelegét érzi: fahéjat, fűszereket, félelmetes balzsamokkal kezelt, foszladozó halotti gyolcsot, homok és ősrégi, rozsdás kéreggé alvadt vér bűzét.
Mi mind lebegünk idelenn, recsegte a bohócmúmia, és Ben megújuló iszonyattal eszmélt rá, hogy közben elérte a hidat, és éppen ott áll alatta; már nyújtotta is fel száraz, göcsörtös kezét, amelyből zizegő bőrfoszlányok lógtak, apró zászlókként táncolva a szélben, és itt-ott előmeredtek az elefántcsontszerűen sárga csontok.
Az egyik, húsától jószerével megfosztott csont már a cipője orrát érte. Ben bénultsága hirtelen feloldódott, s miközben az öt órát jelző sípszó még a fülébe sivított, végigrohant a hídon; már átért a túloldalra, amikor a síp végre elhallgatott. Érzéki csalódás lehetett, nem más. A sípszó legföljebb ha tíz-tizenöt másodpercig szokott szólni; képtelenség, hogy a bohóc ilyen rövid idő alatt ekkora utat megtett volna.
Rettegése azonban korántsem volt érzéki csalódás, mint ahogy valóságosak voltak a szeméből omló könnyek is, amelyek azon nyomban az arcára fagytak. Rohant, csizmája vadul kopogott a járdán, de így is hallotta, hogy a háta mögött a bohócnak öltözött múmia felmászik a Csatornából, ősöreg, kővé keményedett körmei kaparásznak a vason, s elaggott inai kiszáradt forgópántként csikorognak; hallotta, amint üresen sípoló lélegzete ki-be áramlik az élettelen orrlikain, amelyekben annyi nedvesség sem lehetett, mint a nagy piramis alatti alagutakban. Érezte a körülötte lengő homok- és fűszerszagot, és tudta, hogy még egy pillanat, és lecsap a vállára az a kéz, amelyen éppúgy nincs hús, mint a Merklinjéből barkácsolt mértani szerkezeteken. Aztán majd egyetlen mozdulattal maga felé fordítja, s ő rámered a csupa ránc, vigyorgó arcra, az élettelen lehelet elárasztja, a fekete szemgödrök mélyén izzó fénybogár lassan közeledik felé, a szörnyű száj ásításra tárul – és ő végre megkapja a léggömbjét. Ő, ez biztos – annyi léggömböt kapna, amennyit csak óhajt.
De mire zokogva, kifulladva, eszelősen kalapáló szívvel, melynek dobolása a fülében visszhangzott, utcájuk sarkára ért és végre a válla fölött vissza mert pillantani, az utca üres volt, és az alacsony vasvázú, ívelt betonhíd régimódi macskaköveln sem állt senki. A Csatornát ugyan nem látta, de érezte, hogy ott sem találna látnivalót. Nem – ha a múmia nem lázálom vagy érzéki csalódás, hanem élő valóság, akkor most a híd alatt várakozik, mint a törpe a három zsémbes kis bakkecskéről szóló mesében.
Ott lapul a mélyben. Lesben áll.
Ben futott tovább, de néhány méterenként vissza-visszanézett, amíg csak magára nem zárta a ház ajtaját. Anyjának megmondta, hogy segítenie kellett Mrs. Douglasnek a könyvek leltározásában; az asszonynak azonban különösen nehéz napja volt a gyárban, és úgy elfáradt, hogy igazából nem is nagyon hiányolta a fiát. Ben leült a vacsorához: vasárnapról maradt pulykasültet kapott makarónival. Háromszor is megrakta tányérját, és ahogy tömte magába az ételt, a múmia egyre távolibb ködképnek rémlett. Álom volt az egész, ilyen rémek nem léteznek, legföljebb két reklám között, az éjszakai tévéfilmekben kelnek életre, vagy a moziban a szombati matinén, ahol huszonöt centért jó esetben két szörnyet is kifoghat az ember – és ha van még egy negyeddollárosa, ráadásul pukkadásig eheti magát pattogatott kukoricával.
Dehogyis léteznek. Az ilyen tévés meg mozis meg képregényes rémek nem valóságosak. Így van ez legalábbis addig, amíg az ember le nem fekszik, de alvás helyett csak hánykolódik az ágyán, apránként elszopogatja mind a négy szem savanyú cukrot, amit az éjszakai veszélyek elhárítására dugdosott a párnája alatt, míg végül az ágy fülledt álmok tengerévé változik, a szél jajong odakinn, ő meg nem mer az ablakra nézni, mert hátha az üvegen át megpillant egy ősöreg, vigyorgó arcot, amely nem rothadt el, csak kiszáradt, mint a falevél, a szeme mélyre süppedt gyémántként villog a sötét szemgödörből, és a foszladozó bóra, karomszerű kéz egy köteg léggömböt kínálgat: Nézz csak körül, fogj meg egy lufit, etesd az elefántokat, ülj fel a nagy hullámvasútra – ó, Ben, ha tudnád, micsoda érzés lesz, ha majd te is ott lebegsz....

Ben a saját fuldokló hörgésére ébredt, az álombeli múmia még ott ült a mellén, és a ráboruló vibráló sötétséget érzékelve friss rémület fogta el. Ahogy görcsösen megrándult, a gyökér, amely eddig tartotta, mintha rossz néven vette volna a hebehurgya mozdulatot, ismét a hátába bökött.
Aztán meglátta a világosságot, és tapogatózni kezdett felé. Kimászott a délutáni napfénybe, ismét meghallotta a folyó csobogását, és a világ lassan elrendeződött körülötte. Nem tél van, hanem nyár, a múmia nem ragadta magával sivatagi sírboltjába; pusztán csak annyi történt, hogy el kellett bújnia a nagyfiúk elől egy félig kidőlt fa alatt húzódó homokos gödörbe. Kinn volt a Pusztán. Henry és a cimborái nyomorúságos bosszút álltak két gyerkőcön, akik békésen játszadoztak a folyóparton, mert nem sikerült előkeríteniük Bent, hogy őt büntessék meg hozzájuk méltó, nagyszabású módon. Sziasztok, srácok. És köszönjétek meg, hogy szétrúgtuk ezt a dedós vacakot. Úgyse ért semmit.
Kedvetlenül nézett végig ronggyá ment öltözékén. Kap majd a mamájától hideget-meleget.
Leszánkázott a parthoz vezető lejtőn, aztán elindult a folyó mentén. Alvás közben elzsibbadtak a tagjai, és minden lépéshez nyöszörgött egy kicsit. Amúgy is csupa fájdalom volt a teste, úgy sajgott minden porcikája, mintha Spike Jones üvegcserepeken játszana valami gyors dallamot az izmaiban. Ahol csak kilátszott a bőre, alvadt vagy alvadó vér tapadt rá. Csak abban reménykedett, hogy a gátépítő srácok biztosan rég hazamentek. Nem tudta, meddig szunyókált, de ha csak félórácskát is – Denbrought és a pajtását minden bizonnyal meggyőzte a Henry ékkel való találkozás, hogy bárhol másutt – mondjuk, Timbuktuban – egészségesebb az éghajlat.
Ben mogorván caplatott tovább. Tudta, hogy ha a nagyfiúk most visszajönnének, semmiképpen sem futhatna el előlük; ám még ez sem izgatta.
A folyó éppen kanyarodott egyet, és ahogy Ben megkerülte a kanyart, a lába a földbe gyökerezett: a gátépítők még ott voltak. Jól gyanította: Bill Denbrough, a Dadogós volt az egyik. Ott térdelt a másik gyerek mellett, aki félig ülő helyzetben a partnak támaszkodott, fejét hátradöntve, úgy, hogy ádámcsutkája háromszögletű villany dugóként meredt ki a nyakából. Orra körül és az állán alvadt vér sötétlett, és a nyakára is rászáradt néhány csík. Fél kezével valamilyen fehér tárgyat markolt ernyedten.
Dadogós Bill felkapta a fejét, körülnézett, és meglátta a közelében álldogáló Bent, Ben pedig, Denbrough halálra rémült arca láttán, ijedten eszmélt rá, hogy a partnak támasztott fiúval valami nagy baj lehet. Első kétségbeesett gondolata az volt: Hát soha nem lesz vége ennek a napnak?
– Nem se-se-segítenél? – kérdezte Bill Denbrough. – Ki-ki-fogyott az a-a-asztmaflakonja. Félek, hogy me-me-me...
Ekkor fülig vörösödött, és arcizmai mintha megdermedtek volna. Küszködött a szóval, de csak az első szótagot ismételte, kattogón, mint a géppuska. Jó félpercnyi me-me-mezésbe telt, mire Ben felfogta: Denbrough attól fél, hogy a másik gyerek meghalhat.

Ötödik fejezet
Bill Denbrough elhúzza a csíkot

Bill Denbrough arra gondol: Ez majdhogynem kész űrutazás; akárha egy kilőtt puskagolyó belsejében volnék.
A képzet ugyan nem jár messze a valóságtól, de ettől még nem különösebben megnyugtató. A dolog úgy áll, hogy miután a Concorde a Heathrow-ról felszállt (vagy inkább fellőtte magát), Bill az első órában enyhe klausztrofóbiával küszködött. A gép idegesítően keskeny. Az étel úgyszólván fejedelmi, de a felszolgáló légikisasszonyok csak meggörnyedve, ide-oda hajladozva közlekednek, mintha csoportos tornamutatványt adnának elő. Bill, ahogy kínlódásukat figyeli, valahogy már nem is élvezi annyira a feltálalt fogásokat, noha a szomszédját szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarja a látvány.
Maga a szomszéd sem javít a hangulatán. Kövér és meglehetősen ápolatlan fickó; lehet, hogy Ted Lapidus kölnit szórt magára, de a kölni alatt Bill érzi a piszok és az izzadság félreismerhetetlen szagát. A bal könyökére se figyel a pofa; időnként tompán nekiütközik Billnek.
Bill szemét mágnesként vonzza az utastér elülső falán villogó digitális kijelzőtábla, amelyről leolvasható e brit puskagolyó sebessége. A Concorde éppen most éri el rendes utazósebességét, és a kijelző a kettes Mach-szám fölé szökik. Bill előveszi tollát az inge zsebéből, és annak hegyével pöcköli a gombokat a számítógépes órán, amit Audrától kapott karácsonyra. Ha a Mach-méter igazat állít – és Billnek semmi oka, hogy ebben kételkedjék –, akkor most percenként tizennyolc mérföldes sebességgel száguldanak. Bill úgy érzi, egész jól meglenne akkor is, ha ezt nem tudja.
Az ablak kicsi és vastag, mint a régi Merkur űrkabinoké. Bill kinéz: dél van, de az ég mégsem kék, hanem alkonyi lilásbíborban játszik. A tenger és az ég találkozásánál a látóhatár enyhe ívben meghajlik. Itt ülök, gondolja Bill, kezemben egy pohár Bloody Mary, a karomat egy kövér, koszos hapsi könyöke böködi, és közben nézem a földgolyó hajlatát.
Bágyadtan elmosolyodik, mert arra gondoljannak, aki ilyesmit megél, semmitől sem volna szabad félnie. Ő azonban mégis fél, és nem is csak attól, hogy percenként tizennyolc mérföldes sebességgel repül ebbe a keskeny, törékeny kagylóhéjba zárva. Másról van szó: repülés közben Derry száguld felé. Nem is fejezhetné ki pontosabban: igazából úgy érzi, mintha ο ülne teljes mozdulatlanságban, és Derry rontana felé, mint egy hatalmas ragadozó, amely hosszú időn át meglapulva várakozott, de most végre kitört a fedezékből. Derry, ó, Derry! Írjunk-e ódát hozzád? Énekeljük meg gyáraid és folyóid bűzét? Áfákkal szegélyezett utcák méltóságteljes nyugalmát? A könyvtárat? A víztornyot? A Bassey parkot? Az elemi iskolát?
Vagy netán a Pusztát?
Fejében mintha sorra nagy jupiterlámpák gyúlnának ki. Mintha huszonhét éven át ült volna egy elsötétített moziteremben, várva, hogy történjék már valami – hát most végre elkezdődött. A helyszín azonban, amely az, egymás után kigyúló nagy lámpák fényénél apránként megvilágosodik, nem holmi ártatlan bűnügyi komédiáé, amilyen például az Arzén és levendula; nem, Bill Denbrough sokkal inkább dr. Caligari rendelőjét látja maga előtt.
Mennyi elbeszélést írtam, mennyi regényt, gondolja bárgyú derűvel – és mindet Derry ihlette, mindnél Derry volt a kútfő. Abból merítettem, ami ősszel George-ot érte, és ami a rá következő nyáron velünk történt. És valahányszor a sok újságíró feltette AZT A BIZONYOS KÉRDÉST... sohasem mondtam nekik igazat.
A dagadt pacák könyöke ismét a karjába fúródik; a pohárból kiloccsan néhány csepp ital. Bill már-már nyitja a száját, hogy rászóljon, aztán meggondolja magát.
AZ A BIZONYOS KÉRDÉS természetesen így szólt: – Honnan veszi az ötleteit? – Bill tudta, hogy ezt a kérdést átlagosan kétszer egy héten minden írónak meg kell válaszolnia – vagy legalábbis úgy kell tennie, mintha megválaszolná –, de őt még többször kérdezgették, mivelhogy ő azzal kereste kenyerét, hogy soha nem volt és soha nem is lehetséges dolgokat vetett papírra.
– Minden íróban van egy titkos vezeték, amely a tudatalattiba nyúlik – mondogatta az újságíróknak; csak éppen azt nem említette, hogy az évek múlásával egyre kevésbé hisz a tudatalattiban. – Csakhogy a horrorszerzőknél ez a vezeték még mélyebbre nyúlik – ha úgy tetszik, a tudatalatti alá.
Elegáns válasz volt, csakhogy ő maga soha nem hitt benne. Tudatalatti? Nos, valami bizonyára lappang ott a mélyben, de Bill úgy vélte, az emberek túlságosan felfújnak valamilyen egyszerű szellemi funkciót, amelynek működése éppoly természetes, mint az, hogy a szem könnyezik, ha belemegy egy porszem, vagy hogy a bélrendszer egy órával a bőséges vacsora után szellemessel ad hírt magáról. Alighanem e második metafora volt a találóbb, de a riportereknek mégsem vallhatta meg, hogy az ő esetében az álmok, a ködös sóvárgások és a déjà vu- szerű érzetek lényegében csak a tudat szellentései. A jegyzettömbökkel és kis japán magnókkal felszerelkezett újságíróhadnak azonban mégiscsak oda kellett vetni valamit, és Bill, tőle telhetően, ki is akarta elégíteni őket. Ő aztán tudta, hogy az írás nehéz, kurvára nehéz mesterség; mi értelme hát megnehezíteni saját kollégái dolgát, és azt felelni nekik: – Kedves barátaim, ezzel a fáradsággal éppúgy azt is kérdezhetnék tőlem, hogy ki találta fel a spanyolviaszt.
Most arra gondolt: Tudtad te eddig is, még mielőtt Mike felhívott, hogy rossz a kérdés; most legalább már azt is tudod, hogy mi lett volna a jó kérdés. Nem azt kellett volna kérdezniük, hogy honnan támadnak az ötleteid, hanem hogy miért támadnak. A vezeték valóban létezett, de nem a freudi és nem is a jungi tudatalattiból nyúlt ki, nem a lélek titkos csőhálózatából vagy valamilyen föld alatti üregből, ahol támadásra kész morlockok lapulnak. A vezeték túlsó végén nincs más, csak maga Derry, és semmi más. És...
– és ki tipeg-topog az én hidamon?
Hirtelen kihúzza magát, s ezúttal az ő könyöke kóborol el: egy pillanatra belesüpped a dagadt szomszéd oldalába.
– Lassan a testtel, cimbora – mondja a dagadt. – Elég szűken vagyunk idebenn.
– Majd ha maga se bököd folyton a könyökével, én is ν i-vi-gyázni fogok a ma-magaméra. – A dagadt savanyú és tökéletesen értetlen pillantást vet rá; fogalmam sincs, miről hadoválsz, mondja ez a tekintet. Bill viszonzásul csak merőn a szemébe néz, mígnem a dagadt motyogva elfordul.
Ki van ott?
Ki tipeg-topog az én hidamon?
Ismét kinéz az ablakon, és azt gondolja: Már megint húzzuk a csíkot.
Karja és tarkója bizsereg. Egy szuszra felhajtja a maradék italát. Újabb jupiterlámpa gyullad ki.
Silver. A bicaja. Így nevezte el, a Magányos Lovas lováról. Schwinn gyártmány, majd háromnegyed méter magas. – Ezen összetöröd magad, Billy – mondta az apja, de a hangjában nem volt igazi aggodalom. George halála óta semmi sem tudta igazán felizgatni. Azelőtt bezzeg szigorú volt; igazságos, de szigorú. Attól fogva játék volt átejteni. Voltak ugyan még apás megjegyzései és gesztusai, de mindez üres szó és gesztus maradt. Mintha egyre csak fülelne, hátha George váratlanul hazajön.
Bill a Városközpont utcában, a Bringabánya kirakatában szúrta ki magának a kerékpárt, ahogy a többi közül messze kimagasodva, komor méltósággal trónolt az állványán. Matt volt ott, ahol a többi ragyogott, egyenes, ahol a többi meghajlott, ívelt, ahol a többi egyenes. Az elülső kerekéhez táblát támasztottak:

HASZNÁLT
VÁRJUK AZ AJÁNLATÁT!

Amikor azonban Bill benyitott az üzletbe, valójában a tulajdonos tett ajánlatot őneki, Bill pedig rábólintott; ha az élete múlik rajta, akkor sem tudta volna, hogyan alkudozzon a biciklibolt tulajdonosával, az árat pedig – huszonnégy dollárról volt szó – tisztességesnek, sőt nagyon is gavallérosnak találta. Hét-nyolc hónapon át kuporgatott pénzét áldozta Silverre – születésnapi, karácsonyi ajándékokból meg a fűnyírásért kapott javadalmazásokból spórolta össze. Hálaadáskor látta meg a biciklit a kirakatban, és azóta álmodozott róla; aztán, mihelyt a hó elolvadt, megvette és hazagurította. Tulajdonképpen vicces, mert addig eszébe se jutott, hogy biciklije legyen. Egyik percről a másikra fogant meg benne a gondolat, talán a George halálát-azaz a meggyilkolását – követő, végeláthatatlanul hosszú napok egyikén.
Az elején Bill valóban csaknem összetörte magát. Első biciklitúrája úgy végződött, hogy szándékosan felborította Silvert, nehogy teljes sebességgel nekimenjen vele a Kossuth köz végét lezáró kerítésnek (bár nem is annyira attól félt, hogy nekihajt, mint inkább attól, hogy áttöri és tizenöt méter mélyre, a Pusztába zuhan). A balesetet megúszta egy tizenkét centis horzsolással a bal karján. Ezután, alig telt bele egy hét, nem sikerült időben fékeznie, és mintegy harmincöt mérföldes óránkénti sebességgel vágódottat a Witcham és Jackson utca kereszteződésén – vékonyka kissrác egy masztodon nagyságú, piszkosszürke biciklin (Silver ugyanis csupán a szárnyaló képzelet buzgó közreműködésével minősülhetett valóban ezüstösnek), amelynek küllői között játékkártyák kelepeltek-kattogtak, mint a jégeső –, és ha épp arra téved egy autó, Bill holtan terül el a helyszínen. Akárcsak Georgie.
Aztán, ahogy közeledett a tavasz, egyre biztosabban ült a nyeregben. Szülei azonban egész végig nem vették észre, hogy az életével játszik. Bill úgy látta, az első néhány nap után már nem is törődtek a kerékpárjával – számukra érdektelen, lepattogzott festésű kacat volt, ami esős napokon a garázsfalat támasztotta.
Silver azonban korántsem volt holmi megkopott őskori lelet. Igénytelen külleme ellenére repült, mint a madár. Bill barátja – az egyetlen igazi barátja –, egy Eddie Kaspbrak nevű srác értett minden műszaki szerkezethez, és közreműködésével Bill kikupálta Silvert; megtanulta, melyik csavart húzza meg és ellenőrizze rendszeres időközökben, hogyan olajozza a lánckerék fogait, hogyan vegye szorosabbra a láncot, és ha kilyukad a gumi, hogyan foltozza meg.
– Át kéne festened – jegyezte meg egyszer Eddie, de Bill nem akarta átfesteni Silvert. Maga sem tudta, miért, de azt akarta, hogy a Schwinn éppolyan maradjon, amilyennek megvette. Szemre valóban ócskavasnak látszott, mintha rendetlen gazdája következetesen kinn hagyná az udvaron, ha esik, és a legtöbben lefogadták volna, hogy ha megy is, csak rázkódik, nyekereg és döcög. És valóban, szemre csak egy rakás ócskavas volt – de száguldott, mint a szélvész. Elhúzza ez még...
– Elhúzza ez még a csíkot rendesen – mondja Bill hangosan, és elneveti magát. A dagadt szomszéd gyanakvó pillantást vet rá, mert a nevetés üvöltésnek is beillik: ettől a hangtól ijedt meg korábban Audra is.
Bizony lerobbant jószág volt, pattogzó festékével, a hátsó kerék fölé szerelt ódivatú csomagtartójával meg a sipító hangú, özönvíz előtti fekete gumidudával, amit gyerekökölnyi rozsdás csavar rögzített szétválaszthatatlanul a kormányhoz. Igazi vén csotrogány.
És mégis: tüzesebb a szárnyas paripánál. És ez. volt a lényeg, mert 1958 júniusának negyedik hetében Silver mentette meg Bill Denbrough életét. Éppen egy hete ismerkedett meg Ben Hanscommal, és még azon a héten történt az is, hogy ci Ben és Eddie hármasban megépítették a gátat, valamivel utána pedig Ben, Richie Tozier, a „Nagypofájú”, valamint Beverly Marsh a szombati matiné után megjelent a Pusztán. Α z ο n a napon, amikor Silver megmentette az életét, Richie ült mögötte a csomagtartón – így hát Bill olybá vette, hogy Richie is Silvernek köszönheti az életét. És arra is nagyon jól emlékezett, miféle házból menekültek akkor – de még mennyire, hogy emlékezett. A Neibolt utcai elátkozott házból...
Aznap – efelől semmi kétség – valóban iszonyúan húzta a csíkot; az ördög elöl, akinek régi, kísérteties fémpénzként fénylett a szeme, vén teste csupa szőr volt, s a szájában véres lapátfogak villogtak. De mindez valamivel később történt. És ha azon a napon Silver mentette meg Richie meg az ő életét, nem ez volt az első jótéteménye; alighanem már Eddie Kaspbrak életét is megmentette azon a napon, amikor Bill és Eddie összetalálkozott Bennel a Pusztában, a kettejük felépítette gát szétrugdalt romjainál. Henry Bowers – aki úgy festett, mintha húsdarálón hajtották volna keresztül – beverte Eddie orrát, mire Eddie asztmarohamot kapott, és ekkor derült ki, hogy az asztma elleni spraye kiürült. Így hát ismét Silveren volt a világ szeme, Silvernek kellett bedobnia magát egy kis életmentésre.
Bill Denbrough, aki közel tizenhét éve nem ült biciklin, ül a repülőgépen – egy olyan gépen, amilyet 1958-ban még elképzelni is csak valamilyen sci-fi magazin hasábjain lehetett volna, és kibámul az ablakon. Gyí, te, Silver, HÓHA!, gondolja, és le kell hunynia a szemét, mert hirtelen könnyek szurkálják.
Vajon mi történt Silverrel? Nem emlékszik. A díszletnek κ α része még sötétben van; még ki kell gyúlnia egy újabb jupiterlámpának. De talán jobb is így. Talán örülhet, amiért itt-ott zárlatos az emlékezete.
Gyí, te, Silver.
Hóha!

– HÓHAHÓ! – rikkantotta, s a szél úgy sodorta a szót a háta mögé, mint valami libegő-lobogó kreppszalagot, de egyszersmind fel is erősítette, valóságos diadalüvöltés lett belőle. Sem azelőtt, sem azután nem bukott ki többé a torkán ilyen ujjongó kiáltás.
A Kansas utcán pedálozott a belváros felé; kezdetben csak óvatosan gyorsított. Silver általában úgy száguldott, hogy jobban se kellett, csak kicsit bajosan lendült bele; lomhán gyorsult, mint a kifutópályán guruló nagy repülőgép. Az ember először el sem hiszi, hogy ez a behemót, ormótlanul kacsázó masina egyáltalán képes elrugaszkodni a földtói – a puszta gondolat is képtelenségnek tűnik. Aztán egyszer csak kirajzolódik alatta az árnyéka, és mielőtt még az ember azon törhetné a fejét, nem az érzékei csapják-e be, az árnyék egyre hosszabban nyúlik el mögötte, a gép pedig már hasítja is a levegőt, olyan kecsesen és könnyedén, mint a nyugodt lélekből sarjadó boldog álom.
Nos hát, szakasztott ilyen volt Silver is.
Az út éppen enyhén lejtett, és Bill, a váz fölött állva, gyorsítani kezdett: a lába szaporán tekert. Hamar okult a maga kárán: miután a váz egyszer-kétszer éppen ott ütötte meg, ahol az egy fiúnak a legjobban tud fájni, megtanulta, hogy mielőtt Silver nyergébe szállna, jó magasra felhúzza az alsónadrágját. Richie, amikor valamivel később tanúja lett e műveletnek, megjegyezte: Úgy látszik, Bill már a majdani utódaira gondol. Beteg ötlet; bár ha egy kis mázlija van, a feleségére fognak hasonlítani!
Eddie-vel a lehető legmélyebbre állították az ülést, amely most, ahogy pedálozott, kellemetlenül csapkodta-böködte a vesetájékát. Egy asszony, aki éppen a kertjében gyomlált, ellenzőt formált kezéből a szeme elé, utána nézett, és csendesen elmosolyodott. A fiúról meg a hatalmas biciklijéről eszébe jutott az a majom az egykerekű biciklin, amelyet valaha régen a Barnum és Bailey cirkuszban látott. Aztán, figyelmét ismét a kertészkedésnek szentelve, még arra gondolt: Életveszélyes, amit csinál. Túl nagy neki ez a bicikli. No de ez már igazán nem az ő dolga.

Amikor a nagyfiúk egyszer csak előrontottak a bokrok közül, úgy festettek, mint bosszús vadászok egy vad nyomában, amely egyiküket már megsebesítette. Billnek több esze volt annál, semhogy ebben a helyzetben okoskodni próbáljon. Eddie azonban könnyelműen visszafeleselt, és Henry Bowers kapott az alkalmon, hogy levezesse indulatát.
Bill tudta, kikkel áll szemben: Henry, Böfi és Victor az iskola rémei voltak. Néhányszor eltángálták már Richie Toziert is, akihez Billt afféle alkalmi haverság fűzte. Bill úgy gondolta, erről részben maga Richie tehetett: nemhiába ragadt rá a Nagypofájú név.
Egy áprilisi napon, amikor a három csibész elment mellette az iskolaudvaron, Richie valami megjegyzést tett a feltűrt gallérjukra; szakasztott úgy viselték, mint Vic Morrow a Palatáblás diliház című filmben. Bill, aki a szomszédos épület falának dőlve éppen unottan golyózott magában, nem hallotta tisztán, mit mondott Richie; mint ahogy Henry és barátai sem értették tisztán, de amit hallottak, az is elég volt ahhoz, hogy Richie felé forduljanak. Bill feltételezte, hogy Richie nem is nekik szánta mondanivalóját, és csak magában motyogott volna valamit. A baj csak az volt, hogy Richie regiszteréből hiányoztak a halk hangok.
– Mit mondtál, te kis négyszemű geci? – érdeklődött Victor Criss.
– Nem mondtam én semmit – rebegte Richie, és meglehet, hogy azok hárman be is érték volna ezzel a tagadó válasszal, kivált mert a fiúcska, nagyon is érthető módon, aggodalmas képet is vágott hozzá. Csakhogy Richie szája önálló életet élt; olyan volt, mint egy nehezen idomítható ló, amelyik minden ok nélkül egyszer csak megbokrosodik. És így már el is hangzott a következő mondat: – Mi lenne, te nagy dromedár, ha kipiszkálnád a füledből a zsírt? Vagy adjak egy robbantópatront?
A három fiú egy pillanatig hitetlenkedve bámult rá, aztán egyszerre ugrottak neki. Dadogós Bill a fal mellől nézte végig az egyenlőtlen tusát, elejétől a törvényszerű befejezésig. Semmi értelme nem lett volna, hogy közbelépjen; ezek a megtermett bunkók egy csapásra két szemtelen kis léggyel is örömest elbántak.
Richie átlós irányban vágtatott át a kicsik játszóterén, átugrotta a libikókákat, tekergőzött a hinták között, s csak akkor vette észre, hogy zsákutcába tévedt, amikor már nekiment a játszótér és az iskolával határos park közötti drótkerítésnek. Erre megpróbált felmászni a drótkerítésen, de hiába kapaszkodott a drótszemekbe, hiába tapogatta ki cipője orrával a hézagokat, még az út kétharmadát sem tette meg, amikor Henry és Victor Criss visszarángatták, előbbi a dzsekije hátánál, utóbbi a nadrágja száránál fogva. Richie, miközben lefejtették a sövényről, üvöltött, mintha nyúznák. A hátán ért földet, szemüvege lerepült az orráról, de hiába kapott utána, Böfi Huggins messzire rúgta; ezért kellett egész nyárra ragasztószalaggal rögzítenie.
Bill összerezdült, majd megkerülte az épületet. Látta, hogy Mrs. Moran, az egyik negyedik osztályos tanítónő már siet a helyszínre, hogy véget vessen a verekedésnek, de azt is tudta, hogy mire odaér, amazok már alaposan ellátják Richie baját, Richie bömbölni fog, ahogy csak a torkán kifér, Bowersék pedig elmondják mindenféle csecsemőnek meg bőgőmasinának.
Magának Billnek nemigen gyúlt meg velük a baja. A dadogásáért persze rendszeresen gúnyolták, és a durva él-cekhez néha alkalmi, inkább csak ötletszerű tettlegesség is társult; egy esős napon például az ebédlőbe menet Böfi Huggins kiverte Bill kezéből az elemózsiás zsákját, és motorosbakancsával laposra taposta.
– Ja-ja-jaj is-te-te-nem! – kurjantotta színlelt elszörnyedéssel Böfi, és vadul lengette a tenyerét arca előtt. – Bo-bo-bo-bocsánat, sza-sza-szaroskám! – Azzal már ügetett is tovább a folyosón Victor Criss felé, aki a fiúvécé előtti ivókútra görnyedve úgy röhögött, hogy majd' sérvet kapott. Ezt azonban még el lehetett viselni; Bill letarhálta Eddie Kaspbrakot, aki megosztotta vele mogyoróvajas-lekváros kenyerét, Richie pedig boldogan megajándékozta az agyonfűszerezett töltött tojással, amit a mamája másodnaponként rátukmált, és amitől, mint mondta, már amúgy is okádhatnékja van.
Ám a jelszó az volt: kitérni az útjukból, s ha ez végképp lehetetlen, legalább egészen kicsire összehúzódni.
Eddie megszegte ezt az aranyszabályt, és meg is kapta érte a magáét.
Az orra már akkor is szökőkútként lövellte a vért, amikor a három melák nagy fröcskölés közepette átgázolt a víz túlsó partjára, de akkor azért még nem látszott komolynak a baj. Amikor a zsebkendője már csurom vér volt, Bill odaadta neki a magáét, és ráparancsolt: tegye a kezét a tarkójára, és döntse hátra a fejét. Georgie-nak is eleredt néha az orra vére, és Bill emlékezett rá, hogy olyankor a mamája is ezt a módszert alkalmazta...
Csakhogy milyen nagyon fájt Georgie-ra gondolni...
Eddie-re akkor jött rá a roham, amikor a nagyfiúk bivaly-szerű csörtetését már elnyelte a Puszta, és az orrvérzése is elállt. Egyszer csak fuldokolni kezdett, keze úgy nyílt és csukódott, mint két erőtlen csapda, és a levegő félelmetesen sípolt a torkában.
– A kurva életbe! – hörögte. – Itt a roham! A francba... Lázasan kotorászott a zsebében, és végül elő is halászta az asztmasprayt; olyan volt, mint egy üveg Windex ablaktisztító, az a fajta, amelynek a teteje maga a szórófej. Eddie a szájába kapta, és nyomkodni kezdte.
– Jobb már? – kérdezte Bill aggodalmasan.
– Nem. Üres – mondta Eddie, és halálra rémülten nézett Billre. Nincs tovább, Bill! Végem van!, súgta ez a tekintet.
Az üres fiola kigurult a kezéből. A folyó közömbösen csobogott; az, hogy Eddie Kaspbrak már alig kap levegőt, legkevésbé sem háborította nyugalmát. Billnek minden előzmény nélkül átsuhant az agyán, hogy a nagy melákoknak egyvalamiben igazuk volt: tényleg dedós gátat építettek. De a rohadt életbe, ők akkor is jól szórakoztak, és Billt hirtelen tompa düh fogta el, amiért végül ez lett a dologból.
– Nyu-nyugi, ne izgasd ma-magad, E-eddie! – mondta. Jó negyven percen át ült így Eddie mellett, de kezdeti bizakodása, hogy előbb-utóbb csak véget ér a roham, mind szorongóbb nyugtalanságba váltott, s mire Ben Hanscom megjelent, a nyugtalanságból már alig leplezhető félelem lett. A roham nemhogy enyhült volna, hanem egyre súlyosabbnak látszott; és a Városközpont utcai patika, ahová Eddie utánpótlásért járt, majdnem három mérföld távolságra volt. Odamehetne; de mihez kezd, ha visszaérve Eddie-t eszméletlenül találja, vagy
(ne légy barom, ilyenre ne is gondolj!)
vagy már meg is halt, szövődött tovább könyörtelenül a gondolat.
(mint Georgie, éppúgy, mint Georgie)
Ne légy már ilyen seggfej! Dehogy hal meg!
Nem, ez tényleg nem valószínű. De attól még simán bekómálhat, és Bill nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent. Az orvosokról szóló sorozatokban, például a Ben Casey-ben mindig kómába estek a manuszok, és Ben Casey hiába kiabált rájuk olyan ingerülten, sokszor magukhoz sem tértek többé.
Így hát Bill csak üldögélt Eddie mellett, miközben tudta, hogy ezzel mit sem segíthet: el kéne mennie, de hát Eddie-t sem hagyhatja magára. Valami zavaros, babonás belső hang azt sugallta, hogy mihelyt hátat fordítana, Eddie azon nyomban bekómálna. És ekkor fölfelé nézett a folyón, és meglátta Ben Hanscomot. Persze tudta, kicsoda; az iskola legducibb kisfiúja vagy kislánya mindig szert tesz erre a szomorú hírhedtségre. Ben a párhuzamos ötödikbe járt, és Bill néha látta, ahogy a szünetben egyedül, többnyire egy sarokba húzódva álldogál, bogarászik egy könyvben, és közben táplálkozik a szennyeszsák méretű tízórais zacskójából.
Bill, ahogy most ránézett, megállapította, hogy Hanscomot még Henry Bowersnél is pocsékabbul helybenhagyták, holott ez igazán nem volt könnyű; Billnek azonban sejtelme sem lehetett kettejük összecsapásának eposzi méreteiről. Ben torzonborz, égnek álló hajába föld és piszok ragadt. Pulóvere vagy tréningfelsője – hogy reggel még melyik lehetett a kettő közül, kideríthetetlen volt, és most már úgysem számított – vér- és fűfoltok émelyítő elegyétől ragacsos, foszlányokban csüngő ruhadarab volt. A térde kilátszott a nadrágból.
Ben észrevette, hogy Bill mereven nézi; szeme gyanakvón összeszűkült, és hátrálni kezdett.
– N-n-n-ne menj el! – kiáltotta Bill, és felmutatta üres tenyerét, jelezvén: tőle nincs mit tartani. – Se-se-segítened kell.
Ben, még mindig bizalmatlanul, ismét közelebb lépett; látszott, hogy szörnyen fáj a lába. – Elmentek? Bowers meg az a másik kettő?
– E-el – felelte Bill. – Fi-figyuzz csak, n-nem maradnál itt a ba-barátommal, amíg elho-hozom a gy-gyógyszerét? Szegény asz-asz...
– Asztmás? Bill bólintott.
Ben elvánszorgott egészen a gát romjaiig, és a fájdalomtól eltorzult arccal Eddie mellé térdelt. A fiú már alig nyitotta ki szemét; mellkasa zihálva süllyedt-emelkedett.
– Melyikük ütötte meg? – kérdezte végül Ben, s ahogy felnézett, Bill ugyanolyan tehetetlen dühöt látott a pufók arcon, mint ami benne is izzott. – Henry Bowers volt?
Bill ismét bólintott.
– Sejtettem. Eriggy csak nyugodtan. Mellette maradok.
– K-k-kösz.
– Csak ne köszöngess – jelentette ki Ben. – Ott kezdődik, hogy énmiattam csaptak le a végén tirátok. Menj csak, de igyekezz. Vacsorára otthon kell lennem.
Bill nem vesztegette tovább a szót: útnak indult. Pedig hát szívesen megmondta volna Bennek, hogy ne vegye úgy a szívére – ő éppoly kevéssé tehet a történtekről, mint maga Eddie, aki épp csak könnyelműen ki merte nyitni a száját. Az efféle bagázs, mint Henry ék, olyan, mint a beütni készülő ménkű: az áradás, a tornádó vagy az epekő kisebb fiúkra méretezett változata. Nagyon jó lett volna ezt elmondani, de mostani feszült idegállapotában húsz percig is elkínlódott volna vele, és addigra Eddie már rég kómába esett – vagy inkább, ahogy a dr. Caseyról és dr. Kildare-ról szóló sorozatokban mondták: zuhant – volna.
Lefelé ügetve a folyó mentén, csak egyszer pillantott vissza. Ben Hanscom komor képpel éppen kövedet hordott össze a parton. Billnek néhány pillanatig sejtelme sem volt róla, mit művelhet, de aztán rájött: lőszert tárol. Arra az esetre, ha netán visszajönnének...

Bill előtt nem sok titka maradt a Pusztának. Akkor tavasszal is gyakran játszott itt, legtöbbször Eddie-vel, időnként Richie-vel, néha pedig csak magában; és ha nem derítette is fel a Puszta minden zegét-zugát, simán visszatalált a Kenduskeagtól a Kansas utcához. A Pusztát egy kis fahídnál hagyta el; a Kansas utca itt keresztezte valamelyik névtelen kis erecskét, amely a városi csatornarendszert kötötte össze a Kenduskeaggal. Ε híd alatt várt rá Silver; Bill gondosan az egyik pillérhez kötözte a kormányt, vigyázva, nehogy a kerekeket víz érje.
Kibogozta, majd ingébe rejtette a kötelet, és lihegve, verítékezve felvonszolta Silvert a járdára; közben többször is elvesztette egyensúlyát, és egyszer fenékre is csüccsent.
Végül azonban a bicikli ott állt menetkészen a járdán, és Bill átlendítette lábát a magas vázon.
És mint mindig, ha Silverre felpattant, egyszeriben más emberré vált.

Gyí, te, Silver, HÓHA!
A hangja ilyenkor mélyebben zengett, mint rendesen – már-már a majdani férfi hangja volt. Silver nehézkesen felgyorsult; a küllőkhöz csíptetett biciklimintás játékkártyák mind szaporább kelepelése jelezte a felpörgő iramot.
Bill a pedálon állt, s felfelé fordított csuklóval markolta a kormányt. Úgy festett, mintha valami irdatlanul nehéz súlyzót igyekeznék felemelni. Nyakán kidagadtak az inak, halántékában lüktetett az ér, remegő szája lebiggyedt az erőfeszítéstől, ahogy vívta a már jól ismert küzdelmet a súly és a tehetetlenségi erő ellen; majd' szétvetette az erőlködés, hogy Sil vert vágtára sarkallja.
És a fáradság ezúttal sem veszett kárba.
Silver egyre fürgébben szökött előre. A házak már nem felmeredeztek, hanem tovasiklottak mellettük. Bal felől, a Kansas és Jackson utca kereszteződésénél, az addig szabadon áradó Kenduskeag engedelmesen belépett a Csatornába. A kereszteződéstől kezdve a Kansas utca meredeken lejtett Derry üzleti negyede, a Fő és a Városközpont utca felé.
Errefelé egyre több volt az útkereszteződés, de a stoptáblák mind Billt juttatták előnyhöz, neki pedig eszébe sem jutott, hogy egy szép napon valamilyen autó netán fittyet hányhat a stoptáblának, és őt véres árnyékká lapíthatja a kövezeten; mi több, ha a gondolat netán átcikázik az agyán, az sem bírja jobb belátásra. Zsengébb korában vagy valamikor később talán mérlegelte volna a lehetséges veszélyt, de ez az 1958-as tavasz és nyárelő furcsa, viharzó korszak volt életében. Ben nagyot nézett volna, ha valaki megkérdi, nem túlságosan magányos-e; nos, ugyanígy álmélkodott volna Bill is, ha nekiszegezik a kérdést: nem szándékosan teszi-e kockára az életét. – Mé-még mi-mit nem! – vágta volna rá méltatlankodva, ám ettől a tény még tény maradt: ahogy melegedett az idő, úgy hasonlítottak Kansas utcai vágtái egyre inkább holmi banzájüvöltéssel meglóduló japán harcos rohamához.
A Kansas utcának ezt a szakaszát Hosszú lejtőnek nevezték, és Bill teljes gőzzel karikázott le rajta; a kormány fölé hajolt, hogy csökkentse a szél ellenállását, fél kezét pedig készenlétben tartotta a repedezett, körte formájú dudán, ha netán valamilyen óvatlan járókelő egy kis figyelmeztetésre szorulna. Vörös haja vad hullámokban lobogott, a kártyalapok kelepelése immár folyamatos bömböléssé dagadt, s Bill szája az eddigi görcsös vicsorgás helyett üdvözülten bárgyú vigyorra húzódott. Jobb felöl lakóházak helyett most már ipari épületek – főképpen raktárak és húscsomagoló üzemek – követték egymást, amelyek félelmetes, de egyszersmind boldogító sebességgel vesztek el sorra a semmiben. Bal felől a Csatorna csak keskeny, izzó sávként villant a szeme sarkába.
– GYÍ, TE, SILVER, HÓHAHÓ! – harsogta Bill diadalittasan.
Silver átrepült az elsőszegélykövön, s mint ezen a ponton csaknem mindig, Bill lába most is elvált a pedáltól. A bicikli szabadon gurult, Billre pedig immár valóban csak a kisfiúkat pártfogoló szent vigyázott. Repesztett lefelé, mintegy tizenöt mérföldet verve rá az engedélyezett óránkénti huszonötre.
Immár mögötte maradt minden: a dadogás, apjának üres, sebzett tekintete, ahogyan tétován tett-vett garázsbeli műhelyében, a lecsukott, porlepte zongora iszonyatos látványa az emeleten... (Az anyja abbahagyta a zongorázást; utoljára George temetésekor játszott – három metodista himnuszt.) Feledésbe merült George alakja, ahogy a paraffinnal bevont papírcsónakot szorongatva, sárga esőköpenyében kiszalad az esőbe; Mr. Gardener, ahogy húsz perccel később felcaplat az utcán a vérfoltos pokrócba csomagolt holttesttel; az anyja eszelős sikoltozása. Mindez mögötte maradt. Ő volt a Magányos Lovas, John Wayne és Bo Diddley egy személyben, meg mindenki, akihez valaha hasonlítani szeretett volna, és mindenestül elfelejtette azt a rémült, szepegő kisfiút, aki olykor a ma-mamáját szólongatja.
Silver száguldott, s vele száguldott Bill Denbrough; hosszúra nyúlt árnyékuk eszeveszetten nyargalt a nyomukban, így vágtattak le a Hosszú lejtőn, kártyalapok dübörgésének zenéjére. Bill lába visszatalált a pedálra, és hajtani kezdett, hogy még gyorsabb legyen az iram, mintha át akarna törni valamilyen képzeletbeli sebességhatárt, amelynek már nem a hanghoz, hanem csak az emlékekhez van köze, s amelyen ha áthatol, megszűnik minden fájdalom.
A kormány fölé görnyedve csak repült, repült, repeszteni akart mindenáron.
Már közeledett is, mind gyorsabban, a Kansas, Városközpont és Fő utcák hármas kereszteződése, egyirányú jelzések, stoptáblák és lámpák e zűrzavaros egyvelege, amelyeket tervezőjük össze akart hangolni, de teljes kudarcot vallott; a végeredmény, a derryi Híradó egyik tavalyi vezércikke szerint, a pokol főteréhez illő körforgalom lett.
Bill tekintete most is, mint mindig, villámgyorsan vágott jobbra-balra; igyekezett felbecsülni a kocsik áradatát, s kereste a kínálkozó hézagokat. Ha ítélőképessége megbicsaklik – mondhatni, a tudata is dadogni kezd –, csak a legjobb esetben ússza meg súlyos sebesüléssel, egyébként vége.
Nyílegyenesen lőtt ki a kereszteződést eltorlaszoló, araszoló forgalomba, átvágott egy piros jelzésen, majd jobbra húzódott, hogy elkerüljön egy behemót, kajütablakos Buickot, aztán szélsebesen hátrapillantott, hogy üres-e a középső sáv. Amikor visszafordult, látta, hogy mintegy öt másodpercen belül egyenesen nekicsattan egy furgon farának; az ugyanis kényelmesen leállt a kereszteződés kellős közepén, mialatt a kormányánál ülő, Ike-szerű öreg fazon a nyakát tekergetve böngészte a táblákat. Úgy látszik, attól félt, hogy eltájolta magát, és véletlenül Miami Beachen kötött ki.
A jobb oldali sávot mindenestül kitöltötte a Derry és Bangor között közlekedő autóbusz menetrendszerű járata; Bill mégis erre tért ki, és továbbra is negyven mérföldes óránkénti sebességgel vágódott át az álló furgon és a busz közötti hézagon. Az utolsó másodpercben, mint a túlbuzgó katona, ha „jobbra nézz!”-t vezényelnek, még gyorsan félrekapta a fejét, nehogy a furgon jobb oldalára szerelt tükör átrendezze a fogsorát. A buszból áradó forró dízelgőz erős alkoholként karcolta a torkát. Vékony, vinnyogó nyikorgás tudatta, hogy a kormány vége összecsókolózott a busz alumíniumoldalával. Egy másodpercre felvillant a buszvezető arca is, viaszfehéren a Hudson Autóbuszvállalat hegyes sapkája alatt. A sofőr az öklét rázta Bill felé, és valamit ordított; Bill sejtette, aligha boldog születésnapot kíván.
Most három idős hölgy bukkant fel, hogy átkeljen a Fő utcán, a New England Bank oldaláról a Varazstopánka oldalára, s a játékkártyák nyers csikorgása hallatán felkapták a fejüket. Amikor felfogták, hogy tőlük alig tizenöt centiméterre egy kisfiú robog el hatalmas kerékpárján, úgy tátották el a szájukat, mint akik szellemet látnak.
Bill immár túljutott az út nehezén – és igazi mámorán. Ismét szembekerült saját halála nagyon is kézzelfogható lehetőségével – és ismét kiderült, hogy a kép nem babonázza meg; bármikor el tudja fordítani a szemét. A busz nem lapította össze, életben maradt, s túlélte a veszélyt a három öreg hölgy is, bevásárlószatyrával, meg a nyugdíjszelvényével a retiküljében, és Ike bátyó ócska Dodge furgonjának hátsó zárólapján sem zúzta össze magát. Most már ismét felfelé kerekezett, lassan csökkenő sebességgel, és a sebességgel együtt mintha valami más is elszivárgóit volna – nevezzük, jobb híján, vágynak. Egyszer csak újra megrohanta a sok emlék, a sok gondolat – á, szia, Bill, kis időre majdnem szem elől vesztettünk, de ne félj, itt vagyunk –, felkúsztak a mellén az inge alatt, belebújtak a fülébe, és onnan, mint kissrácok a csúszdán, egyenest az agyába siklottak. Szinte érezte, ahogy izgatottan tolakodva befészkelik magukat szokott helyükre. Na végre! Csakhogy megint itthon vagyunk! Vegyük csak elő a Georgie gyereket! Ki kezdi?
Túl sokat gondolkodsz, Bill.
Nem – nem ez az igazi baj. Az a baj, hogy túl sokat képzelődik.
Befordult a Richard soron, hogy néhány pillanat múlva kijusson a Városközpont utcára. Lassan pedálozott; hátán, hajában verejtékcsöppek gyöngyöztek. Aztán a Városközpont utcai gyógyszertár előtt leszállt Silver nyergéből, és belépett az üzletbe.

George halála előtt Bill szóban is tudathatta volna Mr. Keene-nel a lényeget. A patikus – legalábbis Bill fogalmai szerint – nem volt valami nyájas, de nem is türelmetlenkedett, és soha nem gáncsolta vagy gúnyolta Billt a fogyatékosságáért. Mostanában azonban Bill sokkal erősebben dadogott, és attól félt, ha húzza az időt, Eddie-t nagyon komoly baj érheti.
Így aztán amikor Mr. Keene köszöntötte – Szervusz, Billy Denbrough, miben segíthetek? –, Bill elvett egy vitaminokat reklámozó röpcédulát, és odaírta az oldalára: Eddie Kasphrak meg én a Pusztán játszottunk. Eddie nagyon súlyos asztmarohamot kapott; alig tud lélegzeni. Adhatna neki egy új asztmasprayt?
A cédulát áttolta az üvegtetejű pulton Mr. Keene felé, aki átfutotta, belenézett Bill aggodalmas kék szemébe, majd így szólt: – Hát persze. Várj csak itt, és ne nyúlj semmihez.
Mr. Keene eltűnt a bolt hátterében, Bill pedig türelmetlenül toporgott. A patikus öt perc múlva már vissza is jött, kezében a jellegzetes szórófejes fehér plasztikflakonnal, Bill azonban végtelenül hosszúnak érezte a várakozást. A patikus rámosolygott: – Ne félj, ez majd rendbe hozza.
– Kö-kö-köszönöm – mondta Bill. – Sa-sajnos nincs ná-ná-nálam...
– Nem baj, fiam, Mrs. Kaspbraknak állandó számlája van nálunk, majd hozzáírom. Biztosan hálás lesz neked a segítségért.
Bill megkönnyebbülten mondott köszönetet Mr. Keene- nek, és már ott sem volt. A patikus előjött a pult mögül, és követte szemével a fiút. Látta, ahogy beteszi a gyógyszert a csomagtartóba, és sután felkapaszkodik a biciklire. Valóban elboldogulna egy ekkora kerékpárral?, tűnődött Mr. Keene. Hisz ez képtelenség! De a Denbrough gyerek nem esett le: csodával határos módon elindította a járgányt, és lassan elkerekezett. A bicikli közben vadul imbolygott jobbra-bal ra, s vele gurult a flakon is a csomagtartóban. Lehet, hogy ez egy vicc, de én nem értem a poént, gondolta Mr. Keene.
Szája mindazonáltal mosolyra húzódott, és ha Bill most látja, még inkább megerősödik benne a feltételezés, hogy Mr. Keene aligha nevezhetne be a legbarátságosabb felnőttek versenyére. A savanyú mosoly olyan emberre vallott, aki csak csodálkozik az emberi furcsaságokon, de az emberekért magukért semmit sem óhajt tenni. Hát persze, majd hozzáírja Eddie asztma elleni szerét Sonia Kaspbrak számlájához, és az asszony ezúttal is meglepetten – ám inkább gyanakodva, semmint hálásan – nyugtázza majd, milyen olcsó a szer. A többi gyógyszer mind olyan drága, mondogatta. Mr. Keene átlátott a szitán: Mrs. Kaspbrak is az a fajta, aki csak a költséges dolgokban bízik. A patikus persze alaposan meg is vághatta volna a fia Hidrox-permetéért, időnként érzett is rá némi kísértést – no de miért vállalna cinkosságot egy ilyen ostoba nőszeméllyel? Elvégre éneikül sem fenyegeti éhhalál.
Szó mi szó: olcsónak valóban bámulatosan olcsó a szer, amelynek minden egyes palackjára gondosan ráragasztotta a gépelt utasítást: Igény szerint használandó. Azt azonban még Mrs. Kaspbrak is elismerte, hogy olcsósága ellenére hibátlanul kordában tartja fia asztmáját. És azért került ilyen kevésbe, mert mindössze hidrogén és oxigén keverékéből állt, megbolondítva egy csipetnyi kámforral, hogy a kilövellt permet íze azért valamelyest gyógyszerre emlékeztessen.
Egyszerűbben szólva: Eddie asztma elleni gyógyszere sima csapvíz volt.

Visszajutni a Pusztába már tovább tartott, hiszen az út hegynek felfelé vitt. Billnek többször is le kellett szállnia, hogy megtolja Silvert. Izmai még nem voltak elég erősek; csak a legenyhébb emelkedőkön tudta mozgásban tartani a biciklit.
Mire kikötötte Silvert a híd alá, és visszaindult a folyóhoz, már negyed ötre járt az idő. Útközben mindenféle sötét elképzelések rajzottak át az agyán. Lehet, hogy a Hanscom fiú meglépett, és sorsára hagyta Eddie-t. Vagy a három kötekedő csibész mégis visszatrappolt, és szarrá verte mindkettőjüket. És még az is meglehet – ennél iszonyúbbat elképzelni sem tudott –, hogy az elmebeteg gyilkos, aki gyerekeket pécéz ki magának, elkapta az egyiket – esetleg mind a kettőt. Úgy, ahogy George-ot.
Tudta, hogy öccse halálával kapcsolatban sokféle szóbeszéd és találgatás forog közszájon. Bill dadogott, de süket nem volt, noha egyesek néha süketnek is hitték, mert csak olyankor szólalt meg, ha nem volt választása. Néhányan azt mondogatták: George halálának az égvilágon semmi köze Betty Ripsom, Cheryl Lamonica, Matthew Clements és Veronica Grogan meggyilkolásához. Mások fennen állították, hogy George-ot, Bettyt és Cherylt ugyanaz az ember ölte meg, a másik kettő gyilkosa pedig csak lekoppintotta az ötletet. Egy harmadik elmélet szerint az egyik gyilkos a fiúkkal végzett, s egy másik szakosodott a kislányokra.
Β ill ezzel szemben úgy gondolta: valamennyiüket ugyanaz a személy ölte meg – már ha egyáltalán személy az illető. Bill időnként kételkedett ebben, mint ahogy zavaros gondolatok motoszkáltak benne magáról a városról és az idei nyárról is. Talán csak George halálának fényében torzultak el a dolgok? Vagy azt sínylette meg, hogy szülei újabban szinte ügyet sem vetettek rá, mivel annyira megviselte őket kisebbik fiuk elvesztése, hogy egyszerűen tudomásul sem vették: Bill életben maradt, s neki is meglehet a maga fájdalma? Vagy ezek a hatások keveredtek össze a többi gyilkosság nyomasztó élményével, és emiatt szólaltak meg tudatában újabban bizonyos hangok (korántsem saját hangjának változatai, mert ezek csöppet sem dadogtak, hanem ha halkan is, de magabiztosan szóltak), amelyek megsúgták neki, mit kell tennie, és mi az, amit semmiképpen se tegyen?
És mindez együtt vezetett vajon odáig, hogy Bill egész Derryt valahogy más színben látta? A város arculata fenyegetővé vált; alig ismert utcákra bukkant, amelyek éppenséggel nem felfedezőútra csábítottak, hanem mintegy baljós némaságba burkolózva ásítottak felé; s egyes emberek arcán mintha befelé forduló, zárkózott rémületet látott volna.
Bill nem tudta, miért van mindez így, de szilárdan hitte, hogy Derry valóban megváltozott, és hogy ezt a változást öccsének halála indította el; ez a hit éppoly erds volt benne, akár az a meggyóződés, hogy valamennyi gyilkosság egyetlen erő műve. És a fejében motoszkáló baljós előérzet is abból a lappangó meggyóződésból eredt, hogy DerrybeiK immár bármi megtörténhet.
De amikor túljutott a partvonal utolsó kanyarán, megnyugtató látvány fogadta. Ben Hanscom továbbra is ott ült Eddie mellett, sdt most már maga Eddie is ült, bár fejét lehorgasztva, ernyedten lecsüngd kézzel, és továbbra is kapkodta a levegőt. A nap már lejjebb ereszkedett, és hosszú, zöld árnyékokat vetített a vízre.
– Hű, öregem, ezt aztán gyorsan megjártad – mondta Ben, és felállt. – Azt hittem, még legalább fél órát várhatunk rád.
– Nagyon gyo-gyors a bri-bringám – mondta Bill nem csekély büszkeséggel. Egy pillanatig óvatos, bizalmatlan pillantással méregették egymást, aztán Ben bátortalanul elmosolyodott, Bill pedig visszamosolygott rá: dagadt srác, de rendesnek látszik; és lám, kitartott az őrhelyén, amihez pedig kellett némi kurázsi, elvégre Henry és a másik két fiatalkorú bűnözd még ott grasszálhat a környéken.
Eddie közben némán, de hálásan meredt Billre, aki vígan rákacsintott: – Ne-nesze, E-e-eddie – mondta, és odadobta neki a sprayt. Eddie máris a szájába irányította, lenyomta, görcsösen felhördült, majd szemét lehunyva hátradőlt. Ben aggodalmasan figyelte a jelenetet.
– A mindenit, ez aztán tényleg kikészült. Bill bólintott.
– Egy darabig eléggé be voltam rezelve – mondta Ben halkan. – Törtem a fejem, mit csináljak, ha begörcsöl vagy ilyesmi. Megpróbáltam visszaemlékezni arra a sóderra, amit áprilisban, azon a Vöröskereszt-gyűlésen nyomtak nekünk. De összesen annyi jutott eszembe, hogy valami botot kell dugni a szájába, nehogy elharapja a nyelvét.
– Szerintem az az e-epilepsziásokra vonatkozik.
– Ja, tényleg. Igazad van.
– De most már úgyse fog be-be-görcsölni – mondta Bill biztatón. – Ez a sze-szer rendbe hozza. Nézz csak rá.
Eddie lélegzete már egyenletesebb lett. Kinyitotta a szemét, és felnézett rájuk.
– Kösz, Bill – mondta. – Ez volt eddig a legszarabb rohamom.
– Biztosan attól jött, hogy orrba vágtak, nem? – érdeklődött Ben.
Eddie felállt, zsebre vágta a sprayt, majd kesernyés mosollyal így szólt: – Az orromat nem is bántam. Csak a mamám járt a fejemben.
– Komolyan? – Ben hangján érződött a csodálkozás, de közben már ő is a tréningfelsőjéhez kapott, és idegesen babrálta a foszlányokat.
– Csak ránéz a véres ingemre, és már rohan velem az elsősegély-állomásra.
– De miért? – tudakolta Ben. – Hisz rég elállt! Emlékszem, egyszer az oviban egy Scooter Morgan nevű srác leesett a mászókáról, és vérezni kezdett az orra. Őt tényleg elvitték a kórházba, de csak azért, mert nem állt el neki.
– Tényleg? – kérdezte Bill őszinte érdeklődéssel. – És mi-mi lett vele? Me-meghalt?
– Nem, de egy hétig nem jött oviba.
– Neki nem számít, hogy elállt-e vagy se – mondta Eddie borúsan. – Ő akkor is elvisz. Majd azt hiszi, hogy eltört az orrom, és a csontok az agyamba fúródtak.
– Hát a cs-csontok b-bejuthatnak az agyba? – faggatózott Bill. Úgy érezte, hetek óta nem vett részt ilyen izgalmas beszélgetésben.
– Gőzöm sincs. De ha a mamámat kérdezed, szerinte bármi megtörténhet – felelte Eddie, majd ismét Benhez fordult. – Havonta legalább kétszer elcipel az elsősegély-re. Pedig hogy gyűlölöm azt a helyet. Tudjátok, mit mondott egyszer az egyik asszisztens? Hogy a mamámtól már lakbért kéne szedniük. Na, ettől aztán felkapta a vizet.
– Ajaj – jegyezte meg Ben, s magában azt gondolta: szegény Eddie mamája igazi szörnyeteg lehet. Közben észre sem vette, hogy már mindkét kezével a tréningfelső cafatait pisztergálja. – De hát miért nem állsz a sarkadra? Például mondhatnád azt, hogy „Ide figyelj, anyu, nekem kutya bajom, és inkább nézem itthon a Tengeri vadászat-ot”. Szóval így valahogy...
– Hajaj – mondta feszengve Eddie, aztán elnémult.
– Ugye te a Ben H-h-hanscom vagy? – kérdezte Bill.
– Az. Te meg a Bill Denbrough.
– Igen. Ő pedig E-e-e-ed...
– Eddie Kaspbrak – vágott közbe Eddie. – Nem bírom, amikor beledadogsz a nevembe, Bill. Úgy beszélsz, mint Elmer Fúdd.
– Bo-bocs.
– Hát igazán örülök, hogy megismerkedtünk – mondta Ben, de maga is érezte, hogy a mondat sután és finomkodón hangzik. Csend lett, de ebben a hallgatásban nem csak zavar volt. Így lettek barátok.
– Miért üldöztek azok a fiúk? – szólalt meg végül Eddie.
– Mi-mindig üldöznek va- valakit – szólt közbe Bill. – Ro-rohadt fa-faszok. Gy-gyűlölöm őket.
Bent néhány másodpercre elnémította a tiszteletteljes ámulat, amiért Bill kimondta azt a bizonyos szót – a mamája szerint a „legislegcsúnyábbat”. Ben még soha életében nem mondta ki hangosan ezt a bizonyos Legislegcsúnyább Szót, ámbár a tavalyelőtti mindenszentek-hacacárén felírta egy telefonpóznára (igaz, csak egészen apró betűkkel).
– Úgy alakult, hogy Bowers mellém került a záródolgozat alatt – mondta végül. – Le akarta másolni a dogámat, én meg nem engedtem.
– Úgy látszik, fiatalon akarsz meghalni – mondta Eddie őszinte csodálattal.
Dadogós Billből kipukkadt a nevetés. Ben éles pillantást vetett rá, megállapította, hogy igazából nem rajta röhög (nem tudta volna megmondani, miből állapította meg, mégis biztos volt benne), és maga is elvigyorodott.
– Valószínűleg igazad van – bólintott. – Szóval a lényeg az, hogy nyáron javítóvizsga-felkészítőre kell járnia, és emiatt ő meg a másik kettő meglestek, és a többit elképzelhetitek.
– Ú-úgy nézel ki, mint akit a-agyonvertek – mondta Bill.
– Mert a Kansas utcától gurultam idáig. Végig a domboldalon. – Aztán Eddie-re pillantott. – Könnyen lehet, hogy még összefutunk a kórházban. Ha a mamám meglátja a ruhámat, ő be is fektet.
Ezúttal már Eddie is együtt kacagott Bill-lel, és a nevetés Benre is átragadt. A hasaugyan belefájdult az erőfeszítésbe, de azért csak nevetett tovább, éles, idegesen vibráló hangon. A végén aztán leroskadt a partra, és a zajtól, ahogyan ülepe nagyot puffant a kavicsos földön, még harsányabban kellett nevetnie. Élvezte, hogy hármuk nevetése egybecseng. Soha még ezelőtt nem hallott ilyen hangot. Nemcsak arról volt szó, hogy többen nevettek együtt: ilyesmit már igazán eleget hallhatott. Most is többen nevettek – de a lármába az ő hangja is betagolódott.
Felnézett Bill Denbroughra, a tekintetük találkozott, és már ez is elég volt ahhoz, hogy ismét kirobbanjon belőlük a nevetés.
Bill feltűrte az inge nyakát, ujjait nadrágszíjába akasztva feljebb húzta a nadrágját, és amúgy peckesen, huligánosan kezdte kerülgetni őket. – Most kinyírlak, kölyök – mondta mesterségesen fojtott hangon. – Nekem ne lökd itt a sódert. Hülyének ugyan hülye vagyok, de jó nagyra nőttem. A fejemmel diót tudok törni, ecetet hugyozok és betont szarok. A nevem Ciki-cuki Bowers, és a derryi körzetben én vagyok az első számú fő-fő-fasz.
Eddie is leroskadt a partra, és a hasát fogva, visítozva hempergett ide-oda, Ben pedig összegörnyedve szorította fejét a térde közé, szeméből ömlött a könny, orrából takonyfonalak csüngtek, és huhogva röhögött, mint a hiéna.
Bill melléjük ült, és aztán lassan megnyugodtak.
– Egy jó azért van a dologban – szólalt meg Eddie. – Ha Bowers nyári iskolába jár, nemigen mászkál majd errefelé.
– Gyakran szoktatok játszani itt a Pusztán? – kérdezte Ben. Eddig soha nem ötlött volna fel benne ez a gondolat, hiszen jól tudta, micsoda hírhedett hely a Puszta, de most, hogy itt volt, igazán nem tűnt olyan ijesztőnek, sőt így a lassan alkonyba forduló délutánon a hosszú, alacsony folyópart nagyon is barátságos, otthonos helynek látszott.
– Hát pe-persze. Jó hely. Α -általában se-senki nem szokott za-zavárni. Lehet hü-hülyéskedni. Bo-Bowersék meg so-soha nem du-dugják ide a po-pofájukat.
– És csak Eddie meg te jársz ide?
– Nem, R-r-r... – Bill megrázta a fejét. Ha dadog, úgy összegyűrődik a képe, mint a mosogatórongy, gondolta Ben, és hirtelen valami furcsa dolog ötlött fel benne: az imént, amikor Henry Bowerst utánozta, Bill egy csöppet sem dadogott. – Richie! – bökte ki váratlanul Bill, aztán kis szünet után folytatta: – Richie T-tozier is l-le szokott jönni. De ma ő meg a pa-papája ki akarták takarítani a pa-pa-pa...
– Padlást – segítette ki Eddie, és egy kavicsot hajított a vízbe. A kavics nagyot csobbant.
– Aha, ismerem – mondta Ben. – És gyakran jártok ide? – A gondolat felizgatta – és valami ostoba sóvárgásfélét is ébresztett benne.
Elég gy-gy-gyakran – mondta Bill. – N-nem akarnál ho-holnap te is le-lejönni? E-e-eddie meg én épp egy gá-gá-tat akartunk é-é-építeni.
Ben szóhoz sem jutott. Nemcsak maga az ajánlat nyűgözte le, de az a természetes, fesztelen egyszerűség is, ahogyan Bill előhozakodott vele.
– Lehet, hogy valami másba kéne kezdenünk – jegyezte meg Eddie. – Az a gát tényleg nem volt valami nagy szám.
Ben felállt, és közelebb ment a vízhez, közben lesöpörgetve a piszkot sonkányi ülepéről. A folyó két szélén még látszott néhány összeroskadt kis ág, de a többit már elmosta a víz.
– Kéne néhány deszka – jegyezte meg. – Fel kell állítani őket... egymással szemben... mint a szendvics két felét.
Bill és Eddie értetlenül bámult rá. Ben fél térdre ereszkedett. – Figyeljetek – mondta. – Ide kéne rakni... meg ide. Egymással szembefordítva beszúrni őket a mederbe. Világos? És utána, mielőtt még a víz elsodorhatná, ki kell tölteni a hézagokat kövekkel meg homokkal...
– Csi-csi-csi... – mondta Bill.
– Mi az?
– Csi-csináljuk meg.
– Aha – mondta Ben, és biztos volt benne, hogy a másik kettő azt hiszi, meghülyült. De nem bánta, mert egyszer csak valami ismeretlen boldogság áradt el benne. Nem is tudta, mikor volt utoljára ilyen boldog. – Hát persze. Megcsináljuk. A lényeg az, hogy ha a köztes hézagokat kitöltitek – azazhogy kitöltjük – kövekkel meg miegyébbel, akkor megmarad. A sodrással szembeni deszka a víz nyomására nekidől majd a köveknek meg a homoknak, a második deszka elbillenne, és egy idő után el is sodorná a víz, de ha lenne egy harmadik deszkánk is... szóval nézzétek csak...
Felkapott egy botocskát, és rajzolni kezdett a homokba. Bill és Eddie Kaspbrak áthajolt a vállán, és elmélyülten tanulmányozta a kis rajzot.

– Te már építettél gátat? – kérdezte Eddie szinte áhítatos tisztelettel.
– Egy fenét.
– Akkor ho-ho-honnan tudod, hogy ta-tartani fog? Ben értetlenül nézett vissza Billre. – Hát csak – mondta.
– Miért ne tartana?
– De mégis ho-honnan tu-tu-tudod? – kérdezte Bill, és Ben érezte, hogy a kérdésből nem gunyoros kétkedés, hanem őszinte érdeklődés szól. – Mi-miból l-lehet tu-tudni az ilyet?
– Tudom, és kész – mondta Ben, és úgy nézett le a homokba karcolt ábrára, mintha attól várna megerősítést. Soha életében nem látott még jászolgátat, se rajzon, se a valóságban, és fogalma sem volt róla, hogy nagyjából egész pontos vázlatot készített róla.
– O-oké – mondta Bill, és hátba veregette Bent. – Akkor vi-viszlát ho-holnap.
– Hánykor?
– E-e-eddie meg é-én u-úgy fé-fél ki-kilenckor szo-szok-tunk...
– Hacsak én nem ücsörgök még akkor is a kórházban a mamámmal – mondta Eddie nagyot sóhajtva.
– Deszkát majd én hozok – jelentette ki Ben. – A szomszédban lakik egy öreg szivar, annak rengeteg van. Majd megfújok néhányat.
– Kaját is hozz – mondta Eddie. – Tudod már. Szendvicset, ropit meg ilyesmit.
– Rendben.
– Pu-puskád van?
– Van egy Daisy légpuskám – felelte Ben. – A mamámtól kaptam karácsonyra, de mindig bedühödik, ha a lakásban lövöldözök.
– Ho-hozd csak el – biztatta Bill. – Itt le-lehet.
– Oké – mondta Ben sugárzón. – De figyeljetek, srácok. Nekem most már spriccelnem kell haza.
– Ne-nekünk is – mondta Bill.
Hármasban hagyták el a Pusztát. Ben segített Billnek, hogy feltaszigálják Silvert a lejtón. Eddie mögöttük kullogott; már megint lihegve szedte a levegőt, és vérfoltos ingében nagyon szerencsétlennek látszott.
Bill elköszönt tőlük, aztán elkarikázott, teli tüdőből harsogva: – Gyí, te, Silver, HÓHAHÓ!
– Micsoda hatalmas bringa! – jegyezte meg Ben.
– Az hát. De még mennyire – mondta Eddie, aki közben megint a torkába fröccsentett egy adagot, és már egész rendesen lélegzett. – Néha engem is felültet a hátuljára, de úgy repeszt, hogy egész úton majrézok. Nagyon rendes srác. – Az utolsó mondatot csak úgy könnyedén, mellékesen vetette oda, de a szeme többet árult el véleményéről: valóságos imádat tükröződött benne. – Biztos hallottad, mi történt az öccsével.
– Nem. Mi történt vele?
– Tavaly, ősszel meghalt. Megölte valaki. Kitépte a fél karját, mintha egy légy szárnya volna.
– Atyaisten!
– Azelőtt Bill éppen csak egy kicsit dadogott; de azóta alig bír beszélni. Észrevetted, hogy dadog?
– Hát... egy kicsit.
– De csak a szájával dadog, a fejével nem – ha érted, mit akarok mondani.
– Aha. Azt hiszem.
– Na mindegy. Csak azért mondtam el, mert ha barátkozni akarsz Β ill-lel, okosabb, ha nem hozod szóba a kisöccsét. Nehogy kérdezősködj vagy ilyesmi. Tisztára az agyára ment az ügy.
– Mit mondjak, nekem is az agyamra menne – jegyezte meg Ben. Most már homályosan emlékezett annak a kissrácnak a halálára, és eltűnődött, vajon az anyja is George Denbroughra gondolt-e, amikor megajándékozta az órával, vagy csak az újabb gyilkosságok jártak az eszében. – Ez az, ami akkor, a nagy áradás után történt?
– Aha.
Közben elérték a Kansas és Jackson utca sarkát, ahol majd el kell válniuk egymástól. Mindenfelé gyerekek hancúroztak, fogócskáztak, dobálták egymásnak a baseball-labdát. Egy lökött kis kölök, túlméretezett kék sortban, fontoskodva loholt el mellettük, a fején megfordított, vadnyugati stílusú mosómedveprém, amelynek farka így a szeme közé csüngött; mindeközben egy hulahoppkarikát gurított maga előtt, és azt kurjantotta: – Fogjatok meg, srácok! Fogjatok meg, ha bírtok!
A két nagyobb fiú mosolyogva nézett utána, aztán Eddie így szólt: – Hát, nekem mennem kell.
– Várj csak – mondta Ben –, van egy ötletem. Már ha tényleg nem akarsz bemenni a kórházba.
– Ez komoly? – kérdezte Eddie tamáskod va, de azért látszott, hogy hinni is szeretné, amit majd hallani fog.
– Van egy ötcentesed?
– Tízcentesem van. Na és?
Ben szemügyre vette a nagyjából már száraz barnás foltokat Eddie ingén. – Útközben menj be a boltba, és vegyél egy csokiturmixot, aztán öntsd rá a felét az ingedre, otthon meg mondd azt a mamádnak, hogy az egész ráömlött.
Eddie szeme felragyogott. Négy éve halt meg az apja, és azóta a mamája látása feltűnően megromlott. Hiúságból (meg mert úgysem tudott vezetni) nem ment el szemüveget íratni. A vér meg a csokoládéturmix nagyjából hasonló foltot hagy. Legalábbis reménykedni lehet benne.
– Talán beválik – mondta.
– Ha mégse, el ne mondd neki, hogy az én ötletem volt.
– Nem mondom el – ígérte Eddie. – Na szia.
– Szia – mondta Ben, majd hozzátette: – Tudod, mit? Ti igazán klassz srácok vagytok.
Eddie nemhogy zavartnak – valósággal feldúltnak látszott. – Csak Bill az – mondta, és elügetett.
Ben nézett utána, ahogy ment lefelé a Jackson utcán, aztán ο is elindult hazafelé. Három háztömbbel arrébb, a Jackson és Fő utca sarki buszmegállóban három nagyon is jól ismert alakot pillantott meg; isteni szerencséjére háttal álltak neki. Ben meglapult egy kerítés mögött; szíve a torkában dobogott. Öt perccel később a Derry-Newport-Haven-távolsági busz befordult a megállóba. Henry és cimborái elhajították a csikket, és felugrottak a peronra.
Ben kivárta, amíg a busz eltűnik a szeme elől, aztán hazavágtatott.

Aznap éjjel rettenetes dolog történt Bill Denbroughval. És már másodszor.
Apja és anyja lent nézték a tévét; nemigen beszélgettek közben, csak megültek a kanapé két oldalán, akár a könyvtámaszok a polc két szélén. Volt idő, amikor a konyhába nyíló tévészobát betöltötte a nevetés és hangos beszélgetés lármája, olyannyira, hogy néha a tévét sem lehetett hallani. „Fogd be, Georgie!” – üvöltött fel ilyenkor Bill. „Majd ha nem zabálod föl az összes pattogatott kukoricát – mordult vissza George. – Maamiii, szólj rá, hogy adjon nekem is!” „Bill, add oda a kukoricát. George, te pedig ne bégess, hanem beszélj rendesen.” Máskor apjuk állt elő valami új viccel, amin mindannyian nevettek, mami is. Bill tudta, hogy George nem mindig érti meg a poént, de ha már mindenki nevet, nem maradhatott ki ő sem.
Szülei akkoriban is könyvtámasz módjára ültek a kanapén, csakhogy George és ő, a könyvek, ott voltak közöttük. Bill George halála után is megpróbált könyv maradni, középen, de hiábavaló volt az igyekezete. Fagyos levegő áradt felé kétfelől, mely nem engedett fel; úgy érezte, hogy vonásai megdermednek az arcán, a szeme könnybe lábadt tőle, és előbb-utóbb elkullogott.
– E-e-elmondjak egy viccet, amit ma ha-hallpttam a s-s-suliban? – próbálkozott egyszer, néhány hónappal azelőtt.
És a csönd kétfelől. A tévében egy bűnöző könyörgött a bátyjának, aki pap volt, hogy rejtse el.
Bill apja felpillantott a True magazinból, és enyhe meglepetéssel nézett a fiára. Aztán visszafordult az újsághoz, volt benne egy kép, egy vadász feküdt kiterülve egy hóbuckán, fölötte hatalmas jegesmedve vicsorgott, a hasáb tetején pedig a cím: Széttaposta a jégmezők gyilkosa. – Itt a jégmező, gondolta Bill, ahol ültök, közöttetek, a kanapén.
Anyja még csak fel sem nézett.
– Az a vicc, hogy h-h-hány f-francia tud becsavarni egy villanyk-k-körtét – lendült támadásba Bill. Homlokán a veríték finom cseppjei gyöngyöztek, mint óra közben, amikor a tanárnő már nem halogathatta tovább, hogy felszólítsa. Túl hangosan beszélt, de valahogy sehogyan sem sikerült a hangját visszafognia. Fejében zümmögtek, bolondul csilingeltek a szavak, egymásnak torlódtak és széthullottak megint.
– Na, t-tudjátok, hány?
– Egy tartja a villanykörtét, négy pedig forgatja a házat-válaszolt kongó hangon Zack Denbrough, és lapozott.
– Szóltál, drágám? – kérdezte az anyja, míg A négycsillagos babaház-ban a báty, aki pap, ráförmedt a huligán öccsére, hogy szálljon magába, és imádkozzon bűnbocsánatért.
Bill pedig csak ült – izzadt, és fázott ugyanakkor. Fázott, mert érezte, hogy igazából nem ő az egyetlen könyv a két támaszték között, mert Georgie is ott van, ha látni nem is lehet, ha nem is követeli harsogva a pattogatott kukoricát, vagy ordít, hogy Bill csipkedi. Az új Georgie-nak nem lilul a feje a dühtől. Az új, félkarú Georgie sápadt, töprengő csendbe burkolózott a Motorola árnyas, kékesfehér fényében, és talán ez a lélekölő hideg sem a szüleiből árad, hanem valamiképpen Georgie-tól jön. Talán Georgie a jégmezők valódi gyilkosa. Bill végül elmenekült fagyos, láthatatlan testvére elől, a szobájában párnák közé fúrta az arcát, és zokogott.
George szobája olyan volt most is, mint a halála napján. Zack ugyan összepakolt egy kupac játékot a temetést követő második héten, valami segélyegylet számára vagy az Üdvhadseregnek, de Sharon Denbrough rajtakapta, amint a dobozzal a hóna alatt kifelé oldalog a szobából; egy megriasztott madár verdesésével kapott a fejéhez, ujjai görcsösen markolták a tincseit. Bill látta, és ahogy lábából hirtelen kiszaladt az erő, háttal a falnak tántorodott. Mintha megőrült volna az anyja, és amikor felsikoltott, éppen olyan volt, mint Eisa Lanchester a Frankenstein menyasszonyá -ban.
– Hozzá ne merj nyúlni a dolgaihoz!
Zack hökkenten megfordult, és szó nélkül visszavitte a játékokkal teli dobozt George szobájába. Ki is rámolt mindent, visszatette a játékokat a régi helyükre. Bill utána ment, és ott találta apját George ágya mellett térdepelve, amit az anyja továbbra is felhúzott, bár hetente már csak egyszer; fejét izmos, szőrös alsókarjára támasztva sírt Zack Denbrough, és ettől Billben csak nőtt a félelem. A dolgok folyásának szörnyűséges lehetősége világosodott meg előtte: a romlásnak esetleg nem szakad vége, ami elromlott, tovább romolhat, míg végül örökre el lesz baszva minden.
– A-a-apa...
– Hagyjál most, Bill – mondta az apja fojtott, remegő hangon. A háta egyre emelkedett és süllyedt; Bill szerette volna megérinteni, hátha kezével enyhíteni tudja a szüntelen zihálást. Aztán mégsem volt bátorsága hozzá. – Hagyjál. Menj ki.
Bill kiment, végigvánszorgott az emeleti folyosón, ahová felhallatszott anyja éles, tehetetlen sírása a konyhából. Miért sírnak ilyen messze egymástól? – jutott az eszébe, de elhessegette a gondolatot.

– A nyári szünet első estéjén Bill besomfordált Georgie szobájába. Hevesen vert a szíve, lába merev, minden mozdulata esetlen és feszült. Gyakran bement a szobába, bár nem szeretett ott lenni: George jelenléte úgy töltötte be a levegőt, mintha kísértetként járt volna vissza. Bill önkéntelenül is arra gondolt, hogy a ruhásszekrény ajtaja bármelyik pillanatban kinyílhat, és ott találja George-ot, amint békésen lóg az ingek és nadrágok között, vörösre pacázott esőkabátban, melynek egyik sárga ujja üresen lengedez. Semmibe meredő, tébolyult szeme olyan lenne, mint a zombiké egy horrorfilmben. Cuppogó gumicsizmában lépne ki a szekrényből, egyenesen az ágy felé, ahol Bill ül kővé dermedten a félelemtől...
Ha egyszer is kialszik a villany, amikor esténként George ágyán ücsörög és a képeket nézegeti a falon vagy a játékfigurákat a komód tetején, tíz másodpercen belül szívrohamot kapott volna, efelől nem volt kétsége. Mégis bement újra meg újra: le kellett küzdenie rémületét a szellem George-tól, annyira szorongató volt a kimondatlan vágy, hogy valamiképpen túltegye magát öccse halálán. Nem akarta elfelejteni, csak eljutni odáig, hogy az egész ne tűnjön már olyan rohadtál félelmetesnek. Azt látta, hogy szüleinek nem nagyon sikerül; ha ő meg akarja valósítani, neki magának is kell végigcsinálnia.
Pedig nem csak önmagáért ment be: Georgie-ért is. Szerette Georgie-t, és ahhoz képest, hogy testvérek voltak, tűrhetően kijöttek egymással. Igaz, hogy bepöccentek néha, amikor Bill indián módra megkötözte George-ot, vagy George árulkodott, hogy Bill lámpaoltás után leosont, és felfalta a maradék parfét – de többnyire mégis jól kijöttek. Szar érzés, hogy George meghalt. Az pedig még szarabb, hogy ő azóta szörnyetegnek képzeli.
Az igazat megvallva, hiányzott neki. Hiányzott a hangja, a nevetése, szemének villanása, amint fölles rá és végtelenül biztos benne, hogy Bill tudja a választ, bármit kérdez is. Olykor pedig, egészen különös módon, Bill úgy érezte, hogy éppen félelmében szerette a legjobban: amikor attól reszketett, hogy a zombi George fenekedik rá az ágy alatt vagy megbújva a ruhásszekrényben, még erősebben támadt fel az emléke annak, hogy jó volt nekik együtt, és éppen itt. Félelmét és szeretetét próbálta valahogyan összebékíteni, mert remélte, hogy így egyre közelebb kerül ahhoz a ponthoz, amikor végre megnyugvást találhat.
Ezt persze nem tudta megfogalmazni, fel-felcsapó gondolatai összevissza kavarogtak a fejében. Szíve mélyén értette csak – de ez mindennél jobban számított.
Néha átnézte George könyvelt, máskor elbabrált a játékaival. De a múlt év decembere óta nem nyúlt testvére fotóalbumához.
Ben Hanscommal való találkozásának estéjén viszont összeszedte minden bátorságát, és kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, felkészülten arra, hogy a vállfák között véres esóköpenyben álldogáló Georgie-val kell majd farkasszemet néznie, akinek sápadt ujjai mint a szigony robbannak ki a sötétből és marnak a karjába. Aztán leemelte az albumot a felső polcról.
AZ ÉN FÉNYKÉPEIM – ez állt aranyozott betűkkel a borítón. Alatta foszladozó, sárguló ragasztószalagra pingált szöveg: George Elmer Denbrough, 6 éves. Bill odavitte az albumot az ágyhoz, ahol valaha George aludt. Hevesen vert a szíve. Maga sem tudta, mi készteti rá, hogy megnézze a fényképeket – azok után, ami decemberben történt...
Csak hogy kiderüljön, biztosan. Hogy meggyőződj róla: először nem volt igaz. Képzelődtél.
Ki kellett derülnie.
Talán az album felfoghatatlan vonzása vezette. És amit legutóbb látott benne... vagy látni vélt.
Lapozgatni kezdett. Képek, melyeket George elkunyerált a szülőktől, nagynéniktől, nagybácsiktól. George-ot nem érdekelte, hogy a rajtuk feltűnő tájakat és embereket ismeri-e; maga a fényképezés nyűgözte le. Ha nem sikerült újabb fotót kicsikarnia, törökülésben letelepedett az ágyra, ahol most Bill ült, és nézegette a régieket: végtelen óvatossággal lapozott, és a fekete-fehér Kodak-fel vételeket vizsgálta elmélyülten. Az egyiken anyjuk fiatalon és szédítő csinosan; apjuk tizennyolc éves kora körül, két barátjával mosolyog a gépbe, vállukon puska, a lábuknál nyitott szemű szarvas teteme; Hoyt bácsi vízmosta köveken, magasra tartott kezében egy recés csuka, Fortuna néni a Derryben rendezett mezőgazdasági vásáron saját termesztésű paradicsomjainak kosara mellett térdepel diadalmasan; egy ősöreg Buick; templom homlokzata; egy ház; út, amely valahonnan vezet valahová. Elveszett emberek képei ismeretlen korokból és helyekről, mindörökre bezárva egy halott gyermek fotóalbumába.
És ott volt Bill is háromévesen, felpolcolva egy kórházi ágyon, a fején gézturbánnal, amely alól nem látszik ki a haja. A kötés törött állkapcsát fogja erősen: egy Városközponti parkolóban ütötte el az autó. Nemigen emlékezett a kórházra, csak annyi rémlett, hogy szívószállal itta a turmixot, és a feje rettentően fájt három napig.
Aztán az egész család a kerti pázsiton, Bill anyja kezébe kapaszkodik, George pedig alszik Zack karjában. És itt...
Nem ez volt a könyv utolsó lapja, de az utolsó, amely még nem telt be. Egy kép az elmúlt év októberéből, George iskolai felvétele, amely alig tíz nappal a halála előtt készült. Gallér nélküli inget visel, borzas haja vizesen tapad a homlokába. Ahogy mosolyog, két foghíja is látszik, ahol már soha nem nőúj fog... hacsaknem nő tovább a halottakfoga, gondolta Bill, és végigfutott hátán a hideg.
Hosszan, merőn nézte a képet, és amikor már azon volt, hogy becsukja az albumot, ismét megtörtént, ami decemberben.
George a szemét forgatta a fotón, míg végül tekintete Billébe kapcsolódott. A mesterkélt, erőltetett mosoly iszonytató vigyorgásra váltott. Jobb szemhéja leereszkedett, mintha kacsintott volna: Nemsokára találkozunk, Bill. A ruhásszekrényben. Talán már ma éjjel.
Bill eldobta az albumot, és a szája elé kapta a kezét.
Az album a falnak csapódott, és nyitva a földre zuhant. A lapok maguktól fordultak, bár nem volt huzat, és megállapodtak végül azon az oldalon, ahol a szörnyűséges kép alatt ott állt a felirat: BARÁTAIM AZ ISKOLÁBAN 1957-58.
Vér csordult le a lapról.
Bill dermedten ült, nyelve mintha megdagadt volna és a torkát fojtogatná, bőre alatt zsibbasztó tűszúrások, a haja az égnek meredt. Kiabálni szeretett volna, de csak gyönge nyöszörgés hagyta el a száját.
A fényképről csorgó vér vékony csíkban folyt le a lapon, és a földre csöppent.
Bill kirohant a szobából, és bevágta az ajtót.

Hatodik fejezet
Egy az eltűntek közül: mese 1958 nyaráról

Nem találták meg mindegyiküket. Nem, nem mindegyiküket. És újra meg újra helytelen feltevésekbe bocsátkoztak.

A derryi Híradó cikke, 1958. június 21.(1. oldal):

ELVESZETT FIÚ, ÚJJÁÉLEDŐ FÉLELMEK

Edward L. Corcoran (lakóhelye: Derry, Charier utca 73.) eltűnését tegnap éjjel jelentette anyja, Monica Macklin és mostohaapja, Richard P. Macklin. A fiú tízéves. Az eset nyomán az a szóbeszéd kapott lábra, hogy Derry ifjúságát gátlástalan gyilkos fenyegeti.
Mrs. Macklin állítása szerint a gyerek június 19-én veszett el, a nyári vakációt megelőző utolsó tanítási napon, amikor már nem tért haza az iskolából.
A kérdésre, hogy miért vártak több mint huszonnégy órát fiuk eltűnésének bejelentésével, a házaspár nem volt hajlandó válaszolni. Richard Borton rendőrfőnök sem szolgált tájékoztatással, de rendőrségi forrásból lapunk megtudta, hogy a kisfiú és mostohaapja közötti feszült viszony miatt nemegyszer előfordult, hogy Edward nem otthon töltötte az éjszakát. Hírközlőnk feltevése szerint a fiú év végi osztályzatai is szerepet játszhattak abban, hogy nem ment haza. Az iskola igazgatója, Harold Metcalf tartózkodott attól, hogy az osztályzatokról felvilágosítást adjon, mivel úgy vélte, ez nem tartozik a nyilvánosságra.
„Remélem, a fiú eltűnése nem okoz felesleges riadalmat – nyilatkozta Borton. rendőrfőnök. – Érthető, hogy a lakosság hangulata nem a legjobb, de hangsúlyoznom kell, hogy évente harminc és ötven között van a kiskorúak eltűnéséről szóló bejelentések száma, ám legtöbbjük egy héten belül épen és egészségesen megkerül. Bízom benne, hogy Edward Corcorannel is így lesz.”
Borton továbbá kifejezte abbéli meggyőződését, hogy George Den-brough, Betty Rip som, Cheryl Lamonica, Matthew Clements és Veronica Grogan megölése nem egy ember műve. „Lényegi különbségek vannak az egyes esetek között” – mondta Borton, de nem bocsátkozott részletekbe. Megemlítette továbbá, hogy a helyi rendőrség Maine Állam Főügyészségével szoros együttműködésben göngyölíti fel a szálakat. „És jól haladunk” – tette hozzá egy telefoninterjú alkalmával tegnap este. Arra azonban nem válaszolt, hogy bármelyik ügyben lehet-e mielőbbi letartóztatásra számítani.

A derryi Híradó cikke, 1958. június 22. (1. oldal):

BÍRÓI DÖNTÉSRE VÁRATLAN EXHUMÁLÁS

Meghökkentő fordulatot vett Edward Corcoran eltűnésének ügye, minthogy a Derry Körzeti Bíróság elnöke, Erhardt K. Moulton a tegnap este folyamán elrendelte Corcoran Dorsey nevű öccsének exhumálasát. A határozatot a Megyei Ügyészség és a Megyei Egészségügyi Felügyelet közös kérésére hozták.
Dorsey Corcoran, aki anyjával és mostohaapjával élt a Charter utca 73-ban, állítólag baleset következtében halt meg 1957 májusában. A fiát számos töréssel, köztük koponyatöréssel szállították kórházba. A bejelentő Richard P. Macklin, a mostohaapa volt, aki szerint Dorsey Corcoran a garázsban található létrával játszott, és valószínűleg annak tetejéről zuhant le. Dorsey soha többé nem nyerte vissza eszméletét, három nap múlva meghalt.
A tízéves Edward Corcoran eltűnéséről tegnap adtunk hírt. Richard Borton rendőrfőnök elzárkózott a kérdés elől, hogy gyanúsítják-e Mr. vagy Mrs. Macklint azzal, hogy közük van a fiúk halálához, illetve eltűnéséhez.

A derryi Híradó cikke, 1958. június 24. (1. oldal):

MACKLIN VERTE AGYON MOSTOHAFIÁT?

Az eltűnés ügyében is gyanúsítják Derry rendőrkapitánya, Richard Borton sajtótájékoztatót tartott tegnap, melyen bejelentette, hogy letartóztatták Richard P. Macklint (lakik: Charter utca 73.) mostohafia, Dorsey Corcoran megölésének vádjával. A fiú tavaly május 31-én halt meg, az akkori jelentés szerint „baleset következtében”.
„Az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy a gyermeket rettenetesen megverték” – mondta Borton. Macklin állításával ellentétben, miszerint Dorsey egy létráról esett volna le a garázsban, a Megyei Egészségügyi Felügyelet jelentése rámutat: a fiút tompa tárggyal kegyetlenül és hosszan ütötték. „Talán kalapács volt – folytatta Borton. – Dorsey Corcoran testén számos, kemény tárgytól származó ütés nyomát találták, melyek elég erősek voltak ahhoz, hogy eltörjék a csontjait. A sérülések típusa eltér attól, amit egy esés okozhat. Jóformán agyonverték, azután behurcolták a kórházba, hogy haljon meg ott.”
Rákérdeztünk: nem terheli-e súlyos mulasztás az orvosokat, akik a halál valódi okát nem fedezték fel. Borton így válaszolt: „Válaszolniuk kell majd néhány kínos kérdésre, amikor Macklin bíróságelé áll.”
Hogy a fejlemények milyen hatással vannak Dorsey Corcoran bátyja, Edward négy nappal ezelőtt bejelentett eltűnésének megítélésére. Borton röviden csak ennyit felelt: „Sötétebben látom a helyzetet, mint kezdetben – önök tán nem?”

A derryi Híradó cikke, 1958. június 25. (2. oldal):

TANÁRA GYAKRAN LÁTTA KÉKRE-ZÖLDRE VERVE

A Jackson utcai általános iskola ötödik osztályában tanító Henrietta Dumont lapunknak elmondta: az immár majdnem egy hete eltűnt Edward Corcoran gyakran jött iskolába „zúzódásokkal a testén”. Mrs. Dumont, aki a második világháború befejezése óta tanítja Derry ötödikeseit, hozzátette: Edward körülbelül három héttel eltűnése előtt úgy jelent meg az iskolában, hogy a szemét alig tudta kinyitni. „Amikor megkérdeztem, mi történt, azt felelte, hogy az apja »kezelésbe vette«, mert nem ette meg a vacsoráját.”
„Miért nem jelentette a szemmel láthatóan komoly sérüléseket?” – kérdeztük a tanárnőt. „Pályám során nem először találkozom ilyesmivel – válaszolt Mrs. Dumont. – Az első néhány alkalommal, amikor diákjaim szülei összetévesztették a fegyelmezést az ütlegekkel, még próbáltam tenni valamit ellene. Annak idején Gwendolyn Rayburn volt az igazgatóhelyettes, ő úgy vélte, jobb, ha nem avatkozom bele. Valahányszor ugyanis iskolai alkalmazott beavatkozásáról szereznek tudomást kiskorúval szembeni visszaélés ügyében, tudja, mint a kabátlopás esete, a költségvetés elosztásakor mi látjuk kárát. Felmentem az igazgatóhoz is, aki megkért, hogy felejtsem el az egészet, különben feddésben kell hogy részesítsen. Megkérdeztem, hogy rákerül-e a kartonomra, milyen ügyben kaptam feddést, mire közölte, a feddést nem szükséges a kartonra rávezetni. Vettem a lapot.”
Érdeklődésünkre, hogy változott-e azóta a helyzet e téren, Mrs. Dumont ezt válaszolta: „Nos, maga hogy ítéli meg, a mostani eset fényében? És hozzáteszem, most sem nyilatkoznék önöknek, ha a tanév végétől nem kértem volna nyugdíjazásomat.”
„Mióta eltűnt a gyerek – folytatta Mrs. Dumont –, térden állva imádkozom minden este, hogy kiderüljön, csak elege lett a szörnyeteg mostohaapjából, és megszökött otthonról. Abban reménykedem, hogy ha elolvassa az újságban vagy meghallja a híradóban, hogy Macklint letartóztatták rögtön hazajön.”
Telefonon beszéltünk Monica Macklinnel, aki hevesen visszautasította Mrs. Dumont vádjait. „Rich egy ujjal sem nyúlt soha Dorseyhoz, és Eddie-hez sem. Ezt vállalom önök előtt és vállalni fogom a Jóisten előtt ugyanígy, amikor a végítélet napján a trónszéke előtt állok.”

A derryi Híradó cikke, 1958. június 28. (2. oldal)

„APU VER, MERT ROSSZ VAGYOK”
– mondta a csöppség az óvodában

Nyilatkozott lapunknak Dorsey Corcoran egyik óvónője, aki kérte, hogy nevét ne hozzuk nyilvánosságra. Tudósítónknak elmondta: nem egészen két héttel az állítólagos garázsbeli balesetet megelőzően a gyermek négy ujját súlyosan kificamítva jött a heti kétszeri óvodai foglalkozások egyikére. „Annyira fájt szegény picinek, hogy nem tudta kifesteni a rajzát. Azt mondta, az apja (azaz mostohaapja, Richard P. Macklin – a szerk.) hátrafeszítette az ujjait, mert rálépett a frissen felmosott és vikszelt parkettára. »Ki kellett kapnom, mert rossz voltam« – így mondta, szó szerint. Sírni lett volna kedvem, ahogy azokra az apró, csúnyán megdagadt ujjacskákra néztem. Festeni szeretett volna, mint a többiek, úgyhogy adtam neki egy fél aszpirint, és hagytam, hadd fessen, amíg mesélek a csoportnak. Imádott festeni – engem pedig boldoggá tesz, hogy egy kis örömet szerezhettem neki aznap.
Amikor meghalt, fel sem merült bennem, hogy lehetett más is, mint baleset. Először arra gondoltam, biztosan a fájós ujjai miatt esett le. Talán mert annyira hihetetlen, hogy egy felnőtt ember így bánhat egy kicsivel.Most már persze el kell hinnem. Bár soha ne tudtam volna meg...”
Dorsey Corcoran tízéves bátyját, Edwardot továbbra is keresik. A letartóztatásban lévő Richard Macklin tagadja, hogy bármi köze lenne a kisfiú halálához és a nagyobbik eltűnéséhez.

Kivonat a derryi Híradó-ból, 1958. június 30. (5. oldal):

MACKLINT KIHALLGATTÁK GROGAN ÉS CLEMENTS HALÁLÁNAK ÜGYÉBEN
Alibije megdönthetetlennek látszik

Kivonat a derryi Híradó-bó, 1958. július 6. (1. oldal):

MACKLINT CSAK MOSTOHAFIA, DORSEY MEGGYILKOLÁSÁVAL VÁDOLJÁK
– jelentette be Borion
Edward Corcorant tovább keresik

A derryi Híradó cikke, 1958. július 24. (1. oldal):

MACKLIN ZOKOGVA VALL: KALAPÁCCSAL VERTE AGYON MOSTOHAFIÁT

Drámai fordulatot vett Richard Macklin bírósági tárgyalása. Mint korábban közöltük, Mackiint mostohafia, Dorsey Corcoran meggyilkolásának vádjával tartóztatták le. A gyanúsított Bradley Whitsun megyei ügyész keresztkérdéseinek hatására megtört, és elismerte, hogy halálra verte a négyéves gyermeket egy falapáccsal, melyet azután elásott felesége veteményeskertjében. Ezt követően vitte a fiút a kórház baleseti sebészetére. Döbbent csend fogadta a tárgyalóteremben az ekkor már zokogó Macklin valllomását. Minderre annak beismerése után került sor, hogy a vádlott alkalmanként ütötte-verte mindkét mostohafiát, „de csak már rajtuk volt az ötperc, a saját érdekükben”
„Nem is tudom, elkapott valami, ahogy mászott azon a rohadt létrán megint. Ott volt a kalapács a padon, hát megfogtam, és rávágam párat. De nem akartam megölni, Isten a tanúm, nem akartam megölni.”
„Mondott esetleg valamit a gyerek, mielőtt meghalt?” – kérdezte Whitsun.
„Azt mondta, bocsáss meg, apu, szeretlek, hagyd abba.”
„És abbahagyta?”
„A végén abbahagytam” – felelte Macklin. Ekkor hisztérikus sírásban tört ki; a tárgyalást Erhardt Moulton bíró utasítására elnapolták.

A derryi Híradó cikke, 1958. szeptember 18. (16. oldal):

HOL VAN EDWARD CORCORAN?

A Shawshank Állami Büntetés-végrehajtási Intézetben kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztését töltő Richard Macklin, akit négyéves mostohafiának meggyilkolásáért ítéltek el, fenntartja vallomását, mely szerint Edward Corcoran hollétéről nem tud. Az anyának, aki időközben válási keresetet adott be, meggyőződése, hogy volt férje hazudik. De hazudik-e valóban?
„A magam részéről kételkedem benne” – így Ashley Ο' Brian atya, a Shawshankben bebörtönzött katolikus elítéltek lelkipásztora. Macklin röviddel büntetésének megkezdése után jelentkezett katolikus hittanórákra, Ο 'Brian atya azóta foglalkozik vele. „Őszintén megbánta, amit tett” – állítja az atya, és hozzáteszi: amikor először megkérdezte Macklint, miért akar a katolikus hitre térni, Macklin ezt felelte: „A bűnbánat szentsége vonz, mert nem akarok pokolra jutni, amikor meghalok.”
„Tudatában van annak, mit tett a kisebbik fiúval – folytatja Ο 'Brian atya. – Ha elkövetett is a nagyobbikkal szemben valamit, bizonyos, hogy nem emlékszik rá. Abban a hitben él, hogy Edwarddal kapcsolatban tiszta a keze.” A kérdés, hogy mennyire tiszta ez a kéz, továbbra is nyugtalanítja Derry lakosságát. Annyi mindenesetre kiderült, hogy a többi gyermekgyilkossággal nem gyanúsítható. Támadhatatlan alibivel rendelkezik az első három esetet illetően, a következő hét elkövetésének idején pedig, a nyári hónapokban, börtönben ült.
A tíz gyilkosság mindmáig felderítetlen.
A Híradó számára a múlt héten adott exkluzív nyilatkozatában Macklin megerősítette, hogy mit sem tud Edward Corcoran hollétéről. „Vertem mind a kettőt – mondta hosszú, a fel-feltörő zokogás miatt szaggatott monológjában, – szerettem őket, és mégis vertem. Magam sem tudom, miért, mint ahogy azt sem tudom, Monica miért engedte, és miért próbálta titkolni mindezt Dorsey halála után. Eddie-t is megölhettem volna éppúgy, mint Dorseyt, de esküszöm az Úr Jézus Krisztus és az összes szentek előtt, hogy nem tettem. Kézenfekvő engem gyanúsítani, ezt megértem, de ismétlem, ártatlan vagyok. Azt hiszem, egyszerűen megszökött. Ha így van, hálát adok érte Istennek.”
Kérdésünkre, hogy emlékezetkieséssel kapcsolatos panasza volt-e valaha – tehát hogy megölhette-e Edwardot úgy, hogy azután az eset kitörlődött az emlékezetéből, az alábbiakat válaszolta: „Nem tudok ilyesmiről. Túlságosan is jól emlékszem mindenre. Az életemet letettem Jézus Krisztus kezébe, és hátralevő napjaimban csak azzal törődöm, hogy megpróbáljam kiegyenlíteni a számlát.”

A derryi Híradó cikke, 1960. január 27. (1. oldal):

NEM EDWARD CORCORAN TESTÉRE BUKKANTAK

Ma a kora reggeli órákban Richard Borton rendőrkapitány tájékoztatta az újságírókat, hogy az erősen oszlásban lévő holttest, melyről először úgy vélték, a Derryben 1958 júniusában eltűnt Edward Corcoran teteme, semmiképpen nem lehet azonos az elveszett fiúval. A helyi és a Maine állambeli rendőrség eredeti feltételezése szerint Edward Corcoran megszökött otthonról, ahol öccse egy verést követően belehalt sérüléseibe, majd az úton egy beteges hajlamú egyén áldozatául esett. A holttestet a Massachusetts állambeli Aynesfordban találták meg egy kavicsgödörbe temetve.
A feltételezéssel ellentétben azonban a halott nem lehet az immár tizenkilenc hónapja eltűnt Edward Corcoran, a fogakról készült felvételek az azonosságot kizárják.

A portlandi Press-Herald cikke, 1967. július 19. (3. oldal):

A GYILKOS MAGA VETETT VÉGET AZ ÉLETÉNEK

Tegnap délután holtan találták harmadik emeleti garzonjában Richard P. Macklint, akit négyéves mostohafia megöléséért kilenc esztendeje ítéltek el. Macklint 1964-ben helyezték feltételesen szabadlábra, azóta visszavonultan élt falmouthi lakásán.
„Hátrahagyott levele súlyosan zavart elmeállapotra utal” – jegyezte meg Falmouth rendőrfőnök-helyettese, Brandon K. Roche. Részletekbe nem bocsátkozott a levél tartalmát illetően, de rendőrségi forrásból megtudtuk, hogy az írás mindössze két mondatból áll: „Láttam Eddie-t tegnap. Nem élt.”
Ez az „Eddie” minden valószínűség szerint testvére annak a négyéves kisfiúnak, akinek megöléséért Macklint 1958-ban elítélték. Edward Corcoran eltűnése után került sor arra, hogy mostohaapját bíróság elé állítsák a kisebb testvér, Dorsey meggyilkolásának vádjával. Edward kilenc éve nem került elő. Anyja 1966-ban halottá nyilváníttatta, hogy így hozzáférjen a bankszámlán lévő hagyatékhoz. Az összeg tizenhat dollár.

Eddie Corcoran nem élt, de nem ám.
Június 19-én éjjel halt meg, és mostohaapjának valóban semmi köze nem volt a halálához. Meghalt: ezenközben Ben Hanscom otthon üldögélt anyjával a tévé előtt; Eddie Kaspbrak anyja aggodalmas arccal tapogatta meg fia homlokát, hogy kedvenc betegségének, a „fantomláznak” tüneteit felfedezze; Beverly Marsh apja – aki, legalábbis vérmérsékletét tekintve, rendkívüli módon emlékeztetett a Corcoran fiúk mostohaapjára – egy jól irányzott rúgással támogatta meg hátulról a lányt, hogy takarodjon már ki végre, és törölje el azokat a kurva edényeket; Mike Hanlont néhány gimnazista rendesen leugatta (egyikük nemzé évekkel annak utána a délceg mizantróp John „Webby” Gartont) egy vénséges, döcögőDodge ablakából; Mike rendületlenül gyomot irtott a Witcham úton fekvő házuk kertjében, nem messze Henry Bowers félőrült apjának farmjától; Richie Tozier alattomban belekukkantott a Gem magazinba, melyet apjának zoknijai és alsónadrágjai alól kotort elő, hogy a félmeztelen lányok láttán testének alsóbb régióiba fusson a vér – történtek mindezek ugyanabban a pillanatban, amikor Bill Denbrough rémült hitetlenkedéssel hajította halott testvérének fotóalbumát a túlsó sarokba...
Bár később nem emlékezett rá egyikük sem, ugyanabban a másodpercben mintha egy távoli sikolyt hallottak volna, mindannyian felpillantottak. Akkor halt meg Eddie Corcoran.
A Híradó egyvalamiben nem tévedett: Eddie bizonyítványa elég rossz volt ahhoz, hogy ne legyen bátorsága hazamenni és mostohaapja elé állni. Az utóbbi hónapban ráadásul anyja és az öreg sokat veszekedtek, amitől csak még keservesebb lett minden. Ha végképp begorombultak, anyja a legösszefüggéstelenebb vádakkal hozakodott elő iszonyatos hangnemben, mire a férfi először csak morgott egyet, aztán visszaordított, hogy most már kuss legyen, végül pedig egyfolytában bömbölt, mint egy felhergelt vadkan. De hogy megütötte volna a feleségét, azt Eddie egyszer sem látta. Talán nem is merte. Az öklét Eddie él Dorsey számára tartogatta, és most, hogy Dorsey már nem élt, mindkét rész Eddie-nek jutott.
Ciklusokban tértek vissza ezek a hangpárbajok, leginkább hó végén, amikor befutottak a számlák. Be-betért ilyenkor egy rendőr, akit a szomszédok értesítettek, és rájuk szólt, hogy fogják vissza némiképp a hangerőt. Ez többnyire használt. Anyja néha látványosan beintett, és rikácsolt, hogy tartóztassa le, ha van képe hozzá, de mostohaapja meg se nyikkant.
Mintha félt volna a zsaruktól.
Eddie meghúzta magát ezekben a vészterhes időszakokban, így volt a legokosabb. Különben, ki tudja, vele is megtörténhet, ami Dorseyval. Nem ismerte a Részleteket, nem is akarta megtudni, de megvolt a maga feltevése. Dorsey rossz helyen volt és rossz időben: a garázsban a hónap utolsó napján. Eddie-nek azt mondták, hogy Dorsey lepottyant a létráról – „vagy százszor elmondtam neki, hogy ne másszon föl”, így a mostohaapja –, de anyja közben nem nézett rá, hacsak nem véletlenül... Eddie észrevett valami ijedt villanást az anyja tekintetében, és ez visszavonulásra késztette. Az öreg szótlanul ült a konyhaasztalnál egy pohár Rheingold sörrel a kezében, és összehúzott szemöldöke alól a semmibe meredt. Jobb volt tartani a három lépés távolságot. Ha üvöltött, Eddie nagyjából biztonságban érezhette magát – akkor kellett vigyázni, ha már kifogyott belőle a szusz.
Két nappal azelőtt egy széket vágott a fiúhoz, amikor az felállt, hogy megnézze, mi van a másik tévécsatornán – felkapta az egyik alumínium konyhaszéket, meglengette a feje fölött, és az már repült is. Úgy találta el hátulról Eddie-t, hogy a fiú előrebukva végigvágódott a padlón. Farkcsontja még most is fájt, de járhatott volna rosszabbul is. Eltalálhatta volna a tarkóját is éppen.
Valamelyik éjjel arra ébredt, hogy hirtelen ráront az öreg, és minden ok nélkül krumplipürét dörzsöl a hajába. Múlt szeptemberben az iskolából jött haza egy délután, és meggondolatlanul hagyta, hogy becsapódjon mögötte az ajtó, míg közben mostohaapja bent aludt a szobában. Macklinból rövidnadrágban törtetett elő, haja csomókban meredt az égnek, állán a hétvégi borosta szürke sortéi, leheletében a hétvégi sörök dögletes párája. „Na, most elintézlek – mondta. – Tanuld meg, hogy nem csapkodod azt a kurva ajtót.” Rich Macklin szótárában az „elintézni” annyit tett, mint „szarrá verni”. És állta a szavát. Eddie elveszítette az eszméletét, amikor átzuhant az előszobába. Anyja nem sokkal azelőtt két kampót szerelt fel kint, hogy Dorsey-val legyen hová akasztaniuk a kabátjukat: ezek az alacsony kampók fúródtak mélyen a derekába, mint acélkemény ujjak, és elsötétült előtte minden. Amikor tíz perccel később magához tért, anyja rikoltozását hallotta a feje fölül: hogy Eddie-t márpedig kórházba viszi, és ebben senki meg nem akadályozhatja.
– Azok után, ami Dorseyval történt? – mordult vissza a mostohaapja. – Börtönbe akarsz kerülni, te liba?
Így aztán nem esett több szó a kórházról. Anyja betámogatta a szobájába, ahol Eddie reszketve és az izzadságtól gyöngyöző homlokkal feküdt az ágyon, és ki sem mozdult három napig, legfeljebb ha a szülei nem voltak otthon. Olyankor halkan nyöszörögve lebicegett a konyhába, és kihalászta mostohaapja whiskyjét a mosogató alól. Néhány nyalás tompította a fájdalmat valamelyest. Az ötödik napra nagyjából rendbe is jött, de két hétig még véreset vizelt.
A kalapács pedig eltűnt a garázsból.
Hát azzal mi lett? Mi lett azzal, feleim?
A jó kis Craftsman-féle iparoskalapács ott volt persze – de a skót rugós kalapácsnak lába kelt. Mostohaapja azt szerette a legjobban, ők hozzá sem érhettek. „Ha hozzányúltok – mondta rögtön aznap, hogy megvette –, a beleteket tekerem körbe a fejeteken.” Dorsey félénken megkockáztatta a kérdést, hogy nagyon drága volt-e, mire az öreg beismerte, hogy most kirúgott a hámból. Mert golyóscsapágyak vannak benne, tette hozzá, hogy ne ugorjon vissza, akármilyen erősen üt vele.
Annak bizony nyoma veszett.
Eddie anyja új házassága miatt sokat hiányzott az iskolából, ezért nem sikerült jó jegyekkel zárnia az évet, pedig nem volt buta. Sejteni vélte azt is, mi történt a skót kalapácscsal. Arra gondolt, hogy mostohaapja netán azzal verte Dorseyt, és később elásta a kertben vagy a Csatornába dobta. Eddie a szekrénye felső polcán rejtegette a horror képregényeket: azokban találkozni ilyesmivel.
Közelebb sétált a Csatornához, mely betonozott oldalfalai között csörgedezett selymesen és olajosan. A sötét felszínen csak a visszaverődő holdfény szövete csillogott bumeráng alakban. Leült, lóbálta a lábát, tornacipőjével tétován dobolt a betonfalon. Másfél hónapja alig esett: a víz három méterre folyhatott kopott gumitalpai alatt. A falon azonban, ha valaki közelről nézte, kivehető volt a vízszint szeszélyes emelkedésének nyoma; közvetlen a felszín fölött a beton még sötétbarna volt, még feljebb sárgás, azután egészen halvány, szinte fehér a kopogó sarkak vonalában.
A víz lomhán, csendesen folyt elő egy belülről kaviccsal bevont betonboltozat alól, és gyengéden hullámzott tova, túl azon a helyen, ahol Eddie ült, a Bassey parkot és Derry gimnáziumát összekötő fahíd felé. A híd korlátjait és talapzatát televésték monogramokkal, telefonszámokkal és kinyilatkoztatásokkal: szerelmi eskük, rövid tájékoztatások, hogy ez-és-ez szívesen „szop” vagy „mélyen benyal”, majd hogy akit szopáson vagy nyaláson rajtakapnak, azt rögvest körülmetélik vagy forró szurkot öntenek a segglyukába; továbbá néhány minden képzeletet fölülmúlóan extravagáns kiszólás. Az egyik egész tavasszal foglalkoztatta Eddie-t: MENTSD AZ OROSZ ZSIDÓKAT! ÉRTÉKES JUTALOM!
Vajon mit jelent ez pontosan? Jelent-e bármit? És mit számít egyáltalán?
Eddie nem sétált el a Csókok hídjához aznap, nem volt kedve átmenni a gimnázium oldalára. Talán a parkban alszik, fontolgatta magában, talán az avar közt a zenekari dobogó alatt – de pillanatnyilag jó volt így is, hogy csak üldögél. Szerette a parkot, gyakran idejött, ha valami töprengenivalója akadt. Néha párocskák smaciztak a kis ligetekben: békén hagyta őket, és ők is békén hagyták. Az iskolaudvaron hallott olykor velőtrázó sztorikat a buzikról, akik napnyugta után kóboroltak a Bassey parkban, el is hitte mindet szó nélkül, de őt nem zargatták soha. Nyugalmas hely volt a park, a legjobb része pedig, ahol éppen ült. Szerette nyár közepén, amikor a víz alig bukdácsolt át a köveken, kis patakokra szakadt és talált közös medret újra. Szerette március végén, április elején, amikor fölengedett már a jég, és órákig lehetett álldogálni a parton (inkább nem ült le, nehogy odafagyjon), két éve kinőtt dzsekijének kapucniját a fejére húzta, kezét zsebre dugta, észre sem véve, hogy egész testében reszket a hidegtől. A Csatornának iszonyatos, ellenállhatatlan ereje volt egy-két hétig az olvadás után. Eddie megigézve bámulta, ahogy az ár fehéren forrva robban ki a kavicsos falú boltív alól, és tombolva hömpölyög el alatta, ahogy ágakat, fadarabokat, emberi hulladékot sodor magával. Nemegyszer elképzelte, hogy márciusban a Csatorna partján jár a mostohaapjával, és egy óvatlan pillanatban lök rajta egy kibaszott nagyot. Az meg üvöltve és elzuhanva, kapálózna a karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de Eddie csak állna, és nézné a beton mellvédről a fékezhetetlen sodrásban fel-felbukkanó fej fekete foltját. Csak állna ott, igen, tölcsért formálna a kezéből, és utána kiáltana: EZT DORSEYERT KAPOD, TE ROHADT FASZSZOPÓ! HA A POKOLBA ÉRSZ, MONDD MEG AZ ÖRDÖGNEK, HOGY AZ ÉLETBEN UTOLJÁRA ENGEM HALLOTTÁL, ÉS AZT KIABÁLTAM, HOGY OLYASVALAKIT BASZTASS, AKI AKKORA, MINT TE! Nem tette meg soha, persze, de ábrándozni róla hihetetlenül felemelő volt. Legalább álmodozni róla baromi jó, lega...
Egy kéz fonódott a bokája köré.
A Csatorna túlpartját vizsgálta éppen, az iskola felé nézett álmos és gyönyörű mosollyal, épp elképzelte, hogy mostohaapját elragadja a víz őrjöngő forgataga, elragadja az élettől mindörökre. A kéz puhán, mégis szorosan kulcsolódott a lábára, ő pedig kis híján a Csatornába bukott, ahogy megrázta testét a hirtelen ijedség.
Biztos egy buzi, akiről a felsősök beszélnek mindig, gondolta, majd lepillantott. És tátva maradt a szája. Forró vizelet folyt végig a lábszárán, és a holdfényben feketére festette a nadrágját. Nem buzi volt.
Dorsey volt.
Dorsey, ahogyan eltemették, Dorsey kék blézerben és szürke pantallóban, csak éppen sáros cafatokban lógott rajta a blézer, sárga inge elrongyolódott, a pantalló vizesen csüngött pipaszárvékony lábán. És Dorsey feje: beomlott, mintha lyukat ütöttek volna bele hátul, és előre tolult volna minden.
Vigyorgott.
– Eddiiiiie...– huhogta, ahogy a sírból visszatérő halottak a képregényekben. Vigyora egyre szélesedett, elővillantak sárga fogai, és mögötte, úgy tűnt, tompán vonaglik a sötétség.
– Eddiiiiie... látni akartalak, Eddiiiiie...
Eddie kiáltani szeretett volna, a döbbenet szürke hullámai zúdultak át a testén, és úgy érezte, mintha lebegne. De nem álmodott; nagyon is ébren volt. A kezek a cipőjén viaszfehérek. Öccse meztelen lába megkapaszkodott a betonfalban, egyik sarkát lemarta valami.
– Gyere le, Eddiiiiie...
És Eddie nem bírt kiáltani, tüdejéből kifogyott a levegő. Nyöszörgött, többre nem volt képes. De mindegy úgyis. Mindjárt elveszti az öntudatát, és akkor már nem számít semmi. Dorsey keze kicsi volt, de kérlelhetetlenül szorított. Eddie lassan csúszni kezdett a Csatorna széle felé.
Nyöszörgött tehetetlenül, de hátrakapva kitapintotta a beton peremét, és megpróbált visszahúzódzkodni. Érezte, hogy a kéz megcsusszan a lábán, dühös szisszenést hallott, és átfutott agyán a gondolat: Ez nem Dorsey. Nem tudom, micsoda, de nem Dorsey. Adrenalinszintje rohamosan megemelkedett, és már futott volna, pedig még fel sem állt, sípolva, görcsösen szedte a levegőt.
Fehér kezek tűntek fel a Csatorna betonszegélyén. Nedvesen csattant valami. Sápadt, halott borról szöktek holdfényben megcsillanó vízcseppek a magasba. Dorsey feje megjelent a szegély fölött: süppedt szemében homályos, vörös fények cikáztak. Haja a koponyájához tapadt, arcán harci festékként, csíkokban csurgott a sár.
Eddie mellében hirtelen felszakadt a feszültség, mélyet lélegzett és felsikoltott. Nekiiramodott, de a válla fölött még visszanézett, hogy lássa, hol áll Dorsey, és abban a pillanatban egy szilfának ütközött.
Olyan volt, mintha valaki, mostohaapja például, dinamittöltetet robbantott volna a bal vállában. Csillagok hullottak szét süvítve a szeme előtt, és a fa tövébe zuhant, mint akit letaglóztak. Bal halántékából szivárgott a vér. Az öntudatlanság átlátszatlan vizébe merült; talán másfél perc telt el, amíg föleszmélt, és újra összeszedte magát annyira, hogy lábra álljon. Hangosan felnyögött, amikor meg akarta emelni a bal karját. Nem sikerült: karja bénultan, érzéketlenül lógott a törzse mellett. Jobb kezét emelte hát fel, hogy megdörzsölje fájdalmasan lüktető homlokát:
Akkor emlékezett vissza, hogy miért is rohant eszét vesztve a fának. Körülnézett.
A Csatorna holdsütötte, csontfehér pereme elnyúlt a messzeségbe. Annak nyoma veszett...ha itt volt egyáltalán. Óvatosan körbefordult. A Bassey parkban megült a csend, mint egy fekete-fehér fényképen. Szomorúfüzek reszketeg ágai ereszkedtek a földig: árnyuk fedezékében elrejtőzhetett a tébolyult, beszakadt koponyájú valami.
Eddie lassan elindult, igyekezett minden irányba figyelni egy időben. Vérfoltos válla kínzóan együtt lüktetett a szívével.
Eddiiiiie, susogott a könnyű szél a lombok között, nem akarsz látni engem, Eddiiiiie? Síri ujjak ernyedt simogatását érezte a nyakán. Megpördült, maga elé kapta a kezét. Ahogy a két lába egymásba akadt, és hátraesett, látta, csak egy fúz levelei mozdultak felé erőtlenül.
Felkelt megint. Futni próbált, de amint nekilendült, a dinamittöltet újból a vállába robbant. Tudta, hogy félelmét le kell győznie valamiképpen, és hülye kiskölyöknek nevezte magát, aki kísértetnek látta a visszatükröződő fényeket, vagy elaludt csupán, és rosszat álmodott. Pedig nem így volt: éppen ellenkezőleg. Szíve annyira gyorsan vert már, hogy kivehetetlenek voltak az egyes dobbanások, mintha a rémülettől szétpattanna rögtön. Futni nem tudott, de amikor a füzek közül kiért, bicegve gyorsított a léptein.
Tekintetét a park főbejárata fölé hajló lámpára függesztette. Elindult abba az irányba, sebesen, amennyjre bírt, és közben arra gondolt: Kimegyek a fényig, és az már elég. Kimegyek a fényig, az már elég. Kedves fény, van remény, az meg tény, hogy nincsen lény...
Valami követte.
Hallotta, hogy a füzesen csörtet át. Ha megfordulna, látná. Egyre közelebb. Hallotta lábának csoszogó tapodását a földön, de nem néz vissza, nem, csak előre néz a fény felé, a fény remény, az út kemény, de itt a fény, és már elérte, majdnem elérte...
A szag késztette arra, hogy megforduljon. Az átható szag, mintha döglött halakat raktak volna halomba, amiket bomlaszt és erjeszt a nyári hőség. Halott tenger szaga.
Már nem Dorsey üldözte: a Fekete Lagúna Szülötte járt a nyomában. Ráncoktól redőzött ormányából és arca fekete, tátongó szájnak tűnő hasadékaiból zöld folyadék csöpögött. A szeme fehér és kocsonyás, hártyás ujjain pengeéles karmok. Lélegzete mélyről bugyborékolt, mint egy búváré, akinek elakadt a légzésszabályozója. Ahogy Eddie-t nézte, méregzöld szája halott, kifejezéstelen mosolyra nyílott, és elővillantak hatalmas tépőfogai.
Csöpögve törtetett utána, és Eddie hirtelen megértette: a Csatornába akarja visszavinni magával, a Csatorna föld alatti sikátorainak nyirkos sötétjébe. Hogy ott egye meg.
Eddie nekilódult újra. A kapu fölé hajló ívlámpa egyre közeledett, már látta a fényudvarába szédült rovarokat és lepkéket. Egy teherautó húzott el a 2-es út felé, magasabb sebességbe kapcsolt éppen, és Eddie fejében a kétségbeesés és iszonyat ködén is átfutott a gondolat, hogy a sofőr talán papírpohárból kávét szürcsöl, Buddy Holly egyik számára ringatózik, és soha nem fogja megtudni, hogy százötven méterre tőle ott állt egy fiú, aki talán még húsz másodpercig élt azután.
A bűz. A förtelmes, átható bűz. Mindenhol körülötte.
Egy padon bukott fel. A srácok fordíthatták oldalára kora este, amikor hazafelé rohantak, hogy a kijárási tilalmat megelőzzék. Az ülőke legfeljebb öt centivel emelkedett a talaj fölé, ráadásul különböző árnyalatú zöldekkel mázolták be, és így szinte észrevehetetlenül bújt meg a holdfénytói derengő sötétben. Eddie a szélének futott neki, és sípcsontjában rögtön éles, átható fájdalmat érzett. Lába a fűbe ragadt, és menthetetlenül a földre roskadt.
Amint hátranézett, látta, hogy a Teremtmény fenyegetően közeledik, látta fehér, vizenyős szemének szikráit, a repedezett bőrből csöpögő algazöld váladékot, dülledt nyakán a kopoltyúk lüktetését.
– Öö! – nyögte Eddie, mert más hangra nem volt képes. – Öö! Öö! Öö!
Négykézláb mászott tovább, ujjai mélyen a földbe vájtak. Kilógott a nyelve közben.
Vigasztaló gondolat suhant még át az agyán, mielőtt a Teremtmény halszagú, horgas karmai a nyaka köré kulcsolódtak: Nincs is igazi Teremtmény, nincs igazi Fekete La-gúna, és ha mégis, akkor Dél-Amerikában vagy Florida mocsarai közt. Ezt csak álmodom, és majd otthon ébredek fel az ágyban, vagy a levelek közt a zenekari dobogó alatt, és...
Hüllőszerű kezek fojtották belé a rekedt kiáltást; ahogy a Teremtmény megfordította, az ujjak kitinkampói sercegve vájtak véres, kalligrafikus mintákat a nyakába. Az izzó, fehér szempárba nézett. Az ujjak közti hártya mint a hínár szorult a torka köré. Iszonyattól kifinomult tekintetével még ki tudta venni a Teremtmény kitüremkedő, pikkelyes homlokán a tarajt, mely a tőkehal mérges hátuszonyához volt hasonló. Keze összeszorult, a lélegzet elhagyta, és utoljára a lámpa fehér fényét látta, amint zöld füstté foszlik a hártyás taraj körül.
– Nem is... vagy... igazi... – nyögte fuldokolva Eddie, de már szürke köd ereszkedett a szemére, és felpislákolt benne a bizonyosság, hogy igazi mégis, a Teremtmény Teremtmény valóban. Hiszen megöli.
Az ésszerűség utolsó szilánkja megmaradt azonban mindvégig: a horgas karmok nyaka lágy húsába vágtak, verőeréből melegen és fájdalommentesen szökkent eld a vér, befröcskölve a pikkelyeket, de Eddie keze még kinyúlt a Teremtmény háta felé, hogy kitapintsa rajta a cipzárt. Csak akkor hullott le élettelenül, amikor a Teremtmény mélyen dörgő, elégedett mormogással leszakította a fejét.
És ahogy Eddie arról alkotott képe, ami Az volt, halványulni kezdett, Az lassan valami mássá változott.

A rémálmok gyötrelmétől kialvatlanul kelt fel Michael Hanlon a nyári szünet első napjának hajnalán. Körös-körül a sűrű párában sápadt fény gomolygott: nem tisztul ki nyolc óra eldtt, de akkor teljes pompájában bontakozik majd ki a nyári nap.
Csakhogy erre még várni kellett. A világ szürke volt még és vadrózsaszín, és csendes, mint macska lépte a szőnyegen.
Kordnadrágot húzott, pólót vett fel és fekete, magas szárú sportcipőt, lement a konyhába, evett egy tál búzapelyhet (nem mintha szerette volna, de meg akarta szerezni a nyereményt, Éjfél Kapitány mágikus dekódergyűrűjét), aztán felugrott a biciklijére, és a város felé pedálozott, de a köd miatt csakis a járdán. A köd elváltoztatott mindent, a legközönségesebb tűzcsapból vagy stoptáblából is misztikus tárgyat varázsolt – különössé tette és egy kicsit baljóslatúvá. Hallotta az autókat, de nem látta dket, még azt sem tudta megállapítani, hogy közel vannak vagy távol, míg elő nem gurultak kísérteties fénykévéjű ködlámpáikkal.
A Jackson utcán jobbra fordult, elhagyta a belvárost, és a Fd utca felé vette az irányt a Palmer közön át. Egy háztömbnyi utcácska volt ez: itt fog lakni felnőttkorában.
Nem nézett fel a kicsi, kétemeletes épületre, mely a garázzsal és apró kertjével otthonául szolgál majd, és a ház sem sugárzott jelet az elkerekező fiú felé, aki élete nagy részében ura és egyetlen lakója lesz.
A Főutcán elfordult balra, és a Bassey park felé indult tovább, el-elkalandozva, egyszerűen csak élvezve a kora reggel csendjét. Ahogy beért a főkapun, leszállt a kerékpárról, lehajtotta az állványt, és gyalog indult a Csatorna felé. Nyugodt volt, nem vezette más, mint a pillanatnyi szeszély. Nem gondolt rá, hogy éjszakai álmainak bármi közük lehet mostani útvonalához, nem is emlékezett rájuk pontosan – talán csak annyi rémlett, hogy valaki követett valakit, míg aztán fel nem ébredt öt óra körül, izzadtan és mégis vacogva, azzal az ötlettel, hogy bereggelizik gyorsan, és a városban biciklizik egyet.
A ködön át is érzett azonban valami furcsa, taszító szagot: a vénséges tenger sós szagát. Nem először fordult elő, ködös hajnalokon ideérzett az óceán, bár Derry ötven kilométerre volt a parttól. De ma reggel sűrűbb volt a szag, életszerűbb. Szinte veszélyes.
Valamin megakadt a tekintete. Lehajolt, és fölemelt egy olcsó, kétélű zsebkést. A monogramot belekarcolták: E. C. Egy pillanatig elgondolkozva vizsgálta, aztán zsebre vágta. A becsületes megtaláló jutalma.
Körbenézett. Nem messze onnét, ahol a kés feküdt, egy feldőlt padot vett észre; visszaállította, a vaslábakat gondosan beigazítva a lyukakba, melyek hónapok vagy évek során mélyültek alá. A pad mögött egy kis részen kifakult a fú: onnantól két barázda vezetett tovább. A lelapult fűszálak már nagyrészt kiegyenesedtek, de a barázdák irányát meg tudta állapítani. A Csatorna felé futottak.
És vér.
(a madár csak gondolj a madárra csak gondolj)
De nemigen akart a madárra gondolni, mindenre inkább. Kutyák voltak biztosan. Az egyik belekapott a másikba jócskán. Ez meggyőző lett volna, de valahogy mégsem volt vele elégedett. A madár képe minduntalan beugrott, a madáré, melyet kint látott a vasműnél, a madáré, amit Stan Uris hiába keresne az ornitológiai atlaszában.
Na ebből elég is. Gyerünk innen.
De nem ment el; követte a barázdákat a fűben. És kitalált egy kis történetet hozzá. Gyilkossal. Van, mondjuk, a gyerek, késő este. A tilalom után. A gyilkos elkapja. De hogy szabadul meg a holttesttől? Elvonszolja a Csatornáig, és belöki. Még jó. Alfred Hitchcock bemutatja!
Végül is a nyomok igenis származhattak cipósarkoktól.
Mike megborzongott, és bizonytalanul körbepillantott. Kicsit túlságosan valósnak tűnt a sztori.
És például, mondjuk, nem is ember csinálta, hanem egy szörny. Mint egy képregényben vagy egy horrorfilmben vagy
(rémálmok)
egy mesében, ilyesmi.
Most már végképp nem tetszett a történet. Mert hülyeség. Ki akarta törölni az agyából, de nem ment. Hát akkor? Nem megy, na és. Úgyis sügér dolog az egész. Már bebicajozni a városba sügér dolog volt. Követni ezeket a lelapult barázdákat annyira sügér dolog, hogy az már egyenesen csúcs. Apja ma kioszt rá egy jó adag házimunkát. Jobb lenne nekifogni minél előbb, különben a legnagyobb délutáni kánikulában fenn kuksolhat a csűrben és szortírozhatja a szénát. Szóval hazamenni. Most jön az, hogy hazamegyek.
Na mibe, hogy megfordulok, és hazamegyek.
De nem indult vissza a biciklihez, hogy elkezdhesse a munkát. Ment tovább a nyomok után. Itt-ott több vércsepp hullott a földre. De annyi sehol, mint a padnál, amit helyre rakott.
Hallotta már a Csatorna csendes zubogását. Egy másodperccel később a betonfal szegélye kivált a ködből.
És valami előtűnt a fűben. Anyám, borogass, ma összeszedek itt mindent – ötlött fel benne, de a gondolat nem sikerült száz százalékig vidámra. Egy sirály vijjogott a távolban, és Mike hökkenten megállt, amint eszébe jutott megint a madár, amit azon a napon látott, azon a túl közeli tavaszi napon.
Nem érdekel, hogy micsoda, látni se akarom. Nagyon őszintén gondolta, de ott állt mégis, tenyerét a térdére támasztotta, és föléhajolt, hogy közelebbről lássa.
Egy ruha rongyos foszlánya feküdt a földön, egyetlen vércseppel a szélén.
A sirály újra felrikoltott. Mike csak nézte a véres szövetdarabot, és visszaemlékezett a tavaszi délutánra.

Minden évben április-május körül ébredt téli álmából a Hanlon-farm. Mike nem abból érezte a tavasz eljöttét, hogy a sáfrány kibújt a földből a konyhaablak alatt, hogy a srácok horzsolásokkal és felmentésekkel kezdtek iskolába járni, vagy hogy a Washington Senators meccse beindította a baseballszezont (rendszerint tönkreverték őkcet, valahányszor pályára léptek), hanem abból, hogy apja a segítségéért kiáltott, amikor ki akarta tolni keservesen összebarkácsolt teherautójukat az istállóból. A kocsi eleje egy A-modellű Fordé volt, hátulja pedig egy árugyűjtő teherautóé, a régi tyúkól ajtajával a plató végében. Kevésbé hideg telek után be tudták indítani úgy is, hogy egyszerűen lelökték a kocsifeljárón. Hiányzott róla a szélvédő, nem voltak ablakai, az ülés pedig egy félbevágott dívány, amit Will Hanlon gyújtott be Derry szeméttelepéről. A sebváltó végén üvegből formált kilincsgomb.
Általában lelökdösték a feljárón, és amikor már megfelelően felgyorsult, Will beugrott, beindította a motort, a tengelykapcsolóra lépett, és hatalmas markával a sebváltón első fokozatba kapcsolt. „Neki a bukkanónak!” – rikkantotta, az öreg Ford pedig köhögött, pöfögött, fulladozott... és nekilódult valóban, kezdetben bömbölve, később már simán. Will a Rhulin-farm felé dübörgött el ilyenkor, hogy ott forduljon meg a be vezető úton (ha a másik irányba megy, Butch, Henry Bowers féleszű apja minden bizonnyal a fejébe röpített volna egy golyót), aztán vissza a fültépően bőgő motorral Mike-ért, aki izgatottan és jókedvűen ugrott fel apja mellé, míg anyja a konyhaajtóban állva törölgette kezét egy kendőbe, arcán jó adag lenézés, amit pedig nem is érzett igazán.
Máskor nem indult be a kocsi ilyen könnyedén, és Mike-nak várnia kellett, amíg apja visszatér az istállóból maga elé dörmögve, hóna alatt a kurblival. Mike biztos volt benne, hogy ilyenkor káromkodik is, ami megijesztette egy kicsit. (Hosszú évekkel később, a kórházban tett végeláthatatlan látogatások során, Will Hanlon halálos ágyánál tudta meg, hogy azért morgott, mert félt a kurblitól, mely egyszer kiugrott a helyéről, és feltépte a szája szélét.)
– Állj hátrébb, Mikey – mondta az apja, és nyílásába illesztette a kurblit, a bordás hűtő alá. Mikor aztán már járt a motor, esküdözött, hogy jövőre lecseréli egy Chevroletre. De nem tette soha. A vénséges A-modell ott állt most is megszokott helyén, tengelyig a gazban.
Amikor már mentek, és Mike ott ült az utasülésen, belé-egezve a forró olaj és a kék kipufogógáz szagát, izgatottan íz éles szélben, mely szembe fújt a valamikori szél védőhúlt elyén át, gyakran gondolt arra: Itt a tavasz. Mindannyian débredünk. És mélyen belül csendes örömöt érzett, mely megrázta annak a többnyire úgyis vidám benső zugnak a liait. Mindent szeretett maga körül, de leginkább az apját, ti oldalvást vigyorogva kurjantott egyet: „Kitartás, Mikey! elküzdjük magunkat itten! Aztán madaraknak riadó!” Akkor nekiveselkedtek a feljárónak. A hátsó kerekek fekete sarat és szürkés agyagrögöket hánytak, ők pedig fel-alá zötyögtek a díványon, és nevettek, mintha reménytelenül ütődöttek volnának. A kocsi átvágott a földek mort fekvő magas füvön, amiből széna lesz később, és délnek fordultak (burgonya), nyugatnak (gabona és bab) vagy keletnek (borsó és tök). Az úton végig madarak röppentek fel riadtan a kocsi elől. Egy alkalommal káprázatos fogoly szállt fel előttük, barna volt, mint a késő őszi tölgyek, verdeső szárnyának csattogását még a motor zaja sem tudta elnyomni.
Így utazott Mike Han Ion a tavaszba.
A munka évről évre a kövek felszedésével kezdődött. Egy héten át mindennap telerakták a platót a kövekkel, melyeken kicsorbulhat a borona éle, amikor megforgatják a földet az ültetéshez. Néha a teherautó beragadt a tavaszi sárba, és Will sötéten morgott a bajusza alatt. Mike gyanította, hogy káromkodik megint. Néhány kifejezést ismert, a többi zavarba ejtette. „A kurva anyját”, például. A Bibliában találkozott a szóval, és amennyire átlátta a dolgot, a kurva olyan nő, aki Babilonból származik. Egyszer már azon volt, hogy megkérdezi az apját, de a kocsi éppen megragadt a süppedős talajban, és apja homlokán viharfelhők gyülekeztek. Úgyhogy elhalasztotta a kérdést egy alkalmasabb pillanatra. A vége az lett, hogy Richie Toziertől kellett érdeklődnie, aki azt mondta, hogy az apja szerint a kurva pénzért szeretkezik férfiakkal. „Mi az, hogy szeretkezik?” – kérdezte Mike, mire Richie a fejét fogva odébbállt.
Mike tehát jobbnak látta azt kérdezni az apjától, hogy ha egyszer áprilisban eltakarították a köveket, hogyhogy a következő áprilisban még több van belőlük.
Lassan alkonyodott; a lerakóhelynél álltak a kőhordás utolsó napján. Útnak nemigen nevezhető döngölt földsáv vezetett a kis vízmosáshoz, nem messze a Kenduskeag partjától. Will évek hosszú során át ide gyűjtötte halomba a földjéről felszedett köveket.
Will végignézett a kopár területen, amit maga jelölt ki hajdan, aztán fia segítségével növelt tovább. A kövek alatt, tudta, ott vannak még a rönkök, amiket egyenként rángatott ki a talajból, mielőtt farmja bármely részét megművelhette volna. Cigarettára gyújtott.
– Apám azt mondta, hogy a Jóisten legjobban a köveket szereti az ο teremtett világában, meg a legyeket, a gyomnövényeket és a szegény embereket, azért csinált belőlük olyan rengeteget.
– De minden évben olyan, mintha visszajönnének újra.
– Hát biztos. Biztos visszajönnek – mondta Will. – Jobb magyarázatot én se tudok.
Vöcsök hangja szállt fel a Kenduskeag túlpartja felől; az alkonyat narancsvörösre színezte már a folyót. Magányos hang volt, olyan magányos, hogy Mike fáradt karján borzongás futott végig.
– Szeretlek, apa – mondta hirtelen, és olyan mélyről jövően, hogy könnybe lábadt a szeme tőle.
– Én is szeretlek, Mikey – felelte az apja, és megölelte erős karjaival. Mike érezte állán a flaneling durva szövetét. – Na most mi lenne, ha elindulnánk vissza? Kéne egyet fürdeni, mielőtt anyád előáll a vacsorával.
– Ssssszuper! – mondta Mike.
– Akkor gyerünk – dünnyögte az apja, és nevettek mind a ketten. Fáradtak voltak, de jólesően fáradtak, dolgoztak eleget, de nem túl sokat, és a kezük sem fájt a kőcipeléstől.
Itt a tavasz, gondolta Mike aznap éjjel, az álom határán, mialatt szülei a Nászutasok-at nézték a másik szobában. Itt a tavasz megint, köszönöm, Istenem. Már majdnem elaludt, amikor ismét hallotta a vöcsök kiáltását, mely messzi lápvidékek képét keverte reményekkel teli álmai közé. A tavasz. Dolgos időszak, mégis gyönyörű.
– A kő elhordása után Will beállította Fordját a ház háta mögötti magas fűbe, és a traktorral pöfögött ki az istállóból. mikor boronáltak, apja vezette a traktort, míg Mike a kasülőkén kapaszkodott mögötte, vagy csak sétált oldalt, elszedegette és félredobálta az ottmaradt köveket. Ezt köpette az ültetés, nyáron pedig kapáltak... és kapáltak... és kapáltak. Anyja rendbe hozta három madárijesztójüket, Harryt, Moe-t és Curlyt, azután Mike és az apja szarvaskürtöt szereltek a szalmával tömött fejekre. A szarvaskürt egyszerű konzervdoboz volt, amelynek mindkét fedőlapját levágták. Vastagon gyantázott spárgát húztak át a doboz közepén, hogy amikor feltámad a szél, borzongatóan különös hangot csaljon ki belőle, valamiféle panaszos huhogást. A magvakon élőmadarak gyorsan megbékéltek az ártalmatlan madárijesztőkkel, de a szarvaskürt mindig elriasztotta őket.
Júliustól kezdve a kapálás mellett már szedhették is a termést: a borsót és retket először, aztán a káposztát és a paradicsomot, amit védett helyen csíráztattak ki korábban, majd augusztusban és szeptemberben a búzát és a babot, legvégül a tököt. Valahol mindennek a közepe táján jött az újkrumpli. Ahogy a napok rövidültek, és csípősebbé vált a levegő, apjával leszerelték a szarvaskürtöket is (hogy aztán a tél folyamán minduntalan eltűnjenek, és tavasszal újat kelljen csinálni). A következő napon Will rendszerint átszólt Norman Sadlernek, aki ugyanolyan tökkelütött volt, mint a fia, Moose, csak éppen végtelenül jószívű, és Normie jött, kezében az ásóval.
Három hétig mindannyian a krumpli után túrták a földet. A családot kiegészítendő Will felfogadott még három-négy diákot, akik negyed dollárt kaptak hordónként. A Ford lassan járt fel-alá a földek legnagyobb, déli részének sorai között – alacsony fokozatban, leengedett hátsó zárólappal, a platón pedig a hordók; mindegyikre ráírták annak a nevét, aki szedett bele, hogy azután a nap végén Will eszerint fizessen elzsírosodott tárcájából, mindig készpénzben. Mike is megkapta a pénzt, anyja is: azt csináltak vele, amit akartak, Will Hanlon soha nem vonta kérdőre őket. Mike a farm ötszázalékos részesedéséhez jutott ötéves korában – elég idős volt már ahhoz, mondta Will akkor, hogy odafogjon az ásóhoz, és meg tudja különböztetni a gyomnövényt a borsópalántától. Apja évente újabb egy százalékot tett a részesedéshez, a hálaadást követő napon pedig kiszámította a farm éves bevételét és Mike részét az összegből. Ez a pénz azonban az egyetemi számlára ment, Mike egy centet sem látott belőle soha, senki nem nyúlhatott hozzá, amíg el nem jön az idő.
Amikor végre felvirradt a nap, hogy Normie Sadler hazahajtson krumpliásójával, a levegő hűvös volt már és szürke az ég, az istálló oldalában felhalmozott tököt pedig megcsípte a dér. Mike a kertben állt pirosló orral, piszkos keze farmerjének zsebében, és figyelte, hogy apja a traktorral és a Forddal visszaáll az istállóba. Készülünk az alvásra megint – gondolta. – A tavasz... elszállt. A nyár... az is elszállt. Az aratásnak vége. Ami hátravolt még, az ősz döglődése: kopár fák, fagyott föld, a Kenduskeag jéggel csipkézett partjai. Varjak pihentek Moe, Larry és Curly vállán, senki nem riasztotta el őket. A madárijesztők némák voltak és békülékenyek.
Mike nem szomorodott el attól, hogy megint véget ért egy év – kilenc- vagy tízéves korában túl fiatal volt ahhoz, hogy az elmúlás metaforáiban gondolkodjon, hiszen bőséggel maradt, amire várjon: szánkózás a McCarron parkban (esetleg a Rhulin-dombon Derrytown határában, bár ez csak bátraknak való vagy nagyfiúknak), korcsolya, hócsaták, hóerődépítés. El lehetett töprengeni azon, hogy hótalpon megy-e majd apjával karácsonyfáért, hogy megkapja-e a Nordica sílécet. Jó volt a tél is... de miközben figyelte apját, amint az a Forddal bekanyarodott az istállóba,
(a tavasz elszállt a nyár is elszállt az aratásnak vége)
nekibúsult mégis, ahogyan a délnek tartó madárrajok is elszomorították, és egy bizonyos szögben esőfény időnként sírásra ösztökélte, maga sem tudta, miért. Készülünk az alvásra megint...
Azéri nemcsak az iskola és a házimunka várta: Will Hanlon nyomatékosan ismételgette otthon, hogy egy fiúgyereknek arra is kell idő, hogy pecázni menjen, még ha valójában nem is pecázott. Az iskolából hazaérve Mike a nagyszobai tévé tetejére tette a könyvelt, készített magának valami rágcsálnivalót (felettébb részrehajló volt a mogyoróvajas és hagymás szendvics irányában, aminek ízétől anyja tehetetlen irtózattal emelte arca elé a kezét), majd áttanulmányozta apja üzeneteit, melyek rögzítették, hogy Will hol tartózkodik éppen és mik Mike teendői aznap – gazolni vagy szüretelni, kosarakat elhordani, termést válogatni, kisöpörni az istállót satöbbi. De hetente egyszer, olykor kétszer, nem fogadták efféle üzenetek, és akkor Mike elment pecázni, azaz nem is pecázni. Csak elment. Azok voltak az igazán nagy napok... amikor mindegy volt, merre indul, és nem kellett sietnie.
Időnként apja másfajta üzenetet hagyott, a „nincs feladat” típusút. „Sétálj el az Öregfokhoz, és nézd meg a villamos vágányait.” Mike pedig elment az Öregfokhoz, megtalálta az utcákat a besüppedt vágányokkal, alaposan megvizsgálta őket, és elképedt, hogy vonatok szaladgálhattak egykor az utca közepén. Este azután megbeszélték a dolgot, apja képeket is mutatott Derryról szóló albumából, és a villamos ott futott rajtuk valóban: furcsa rudak álltak ki a tetejéből az elektromos vezetékig, az oldalán cigarettamárkák hirdetései. Más alkalommal az Emlékparkba küldte Mike-ot, hogy figyelje meg a víztornyot és a fürdőző madarakat, egyszer pedig együtt elmentek a bíróságra, és megnézték a szörnyűséges tákolmányt, amit Borton rendőrfőnök talált a padláson. A szerkezetet a csavargók trónjának nevezték. Öntöttvasból készült, a lábaihoz és karfáihoz bilincsek Kapcsolódtak, háttámlájából és az ülésből gömbölyű dudorok meredtek elő. Mike-nak eszébe jutott róla egy könyvben talált fénykép, amely a Sing Sing villamosszékét ábrázolta. Borton rendőrfőnök engedélyezte, hogy Mike leüljön és felpróbálja a bilincseket.
Miután a bilincsek viselésének baljós újdonságán túljutott, Mike kérdően pillantott hol apjára, hol Bortonra, hogy megtudja, miért számított ez olyan rettentő büntetésnek a Borton által csövesnek titulált csavargók számára, akik a húszas-harmincas években elözönlötték a várost. A dudorok miatt valóban kissé kényelmetlenül lehetett csak ülni, a bilincsek pedig megnehezítették, hogy az ember megfelelően elhelyezkedjen, de...
– Uramisten, te kölyök – nevetett Borion –, hány kiló is vagy, harmincöt, negyven? A csövesek, akiket Sully seriff hellyel kínált itt, kétszer ennyit nyomtak. Egy óra után nem is érezték már olyan vígan magukat, két-három óra után egyenesen kellemetlenül, négy-öt óra után meg szívből utálták az egészet. Eltelt hét-nyolc óra, akkor üvölteni kezdtek, tizenhat vagy tizenhét óra után meg többnyire elbőgték magukat. Mire kitelt a huszonnégy órájuk itten, égre-földre esküdöztek, hogy ha legközelebb New Englandbe vetődnek, nagy ívben elkerülik Derryt. Tudomásom szerint be is tartották. Baromi hatásos érv volt a csavargók trónja.
Hirtelen mintha több dudor lett volna a széken, erősebben nyomták a fenekét, a gerincét, a tarkóját.
– Szeretnék kiszállni – mondta udvariasan, mire Borton megint felnevetett. Eltelt egy szívszorító pillanat, amíg Mike arra gondolt, hogy a rendőrfőnök csak megcsörgeti orra előtt a bilincsek kulcsát, és azt feleli: Magától értetődik... mihelyt a huszonnégy óra.
– Apa... miért hoztál el ide? – kérdezte hazafelé menet.
– Megtudod, ha nagyobb leszel.
– Nem szereted Borton kapitányt, ugye?
– Nem. – A válasz olyan éles és kurta volt, hogy inkább Mike is elhallgatott.
Többnyire mégis tetszettek neki Derry részei, ahová apja küldte vagy vitte el, és mire tízéves lett, Willnek sikerült belé átplántálnia érdeklődését a város története iránt. Néha, mint amikor ujjait végighúzta a madarak fürdőjének kavicsos felszínén, vagy amikor leguggolt, hogy közelről lássa az Öregfok sínjeit a Mont utcán, megcsapta az idő mélységes érzete... az időé, mely ilyenkor annyira valóságosnak túnt, mintha láthatatlan súly nehezedne rá, ahogyan a napfénynek súlya van (a srácok közül néhányan nevettek, amikor Mrs. Greenguss ezzel előállt, de Mike túlságosan is megütközött rajta ahhoz, hogy nevetni tudjon; a fénynek súlya lenne? – gondolta – Ez borzalmas!)... az időé, amely eltemeti őt is egy napon.
Az első jegyzetet 1958 tavaszán apja egy boríték hátuljára firkálta, és sótartót rakott rá nehezékük A levegő csodálatosan enyhe volt, anyja kitárta az összes ablakot. Nincs feladat, így szólt a jegyzet, ha kedved van, biciklizz a Pasture útra. Látsz majd egy csomó leomlott házat és régi gépet a földeken, ha balra nézel. Nézz körül, hozz haza valamit emlékbe. Ne menj közel a pincelyukhoz! És legyél itthon, mielőtt besötétedik. Tudod, miért.
Hogyne tudta volna.
Amikor közölte anyjával, hogy hova megy, az összeráncolta a homlokát.
– Hátha Randy Robinson is veled akar menni.
– Jó, majd beugrók és megkérdezem.
Beugrott, de Randy Bangorban volt az apjával vetőburgonyáért, így aztán Mike egyedül biciklizett a Pasture útra. Jó kis út volt, öt kilométer legalább. Úgy számolt, hogy három óra lehetett, amikor kerékpárját egy fakerítésnek támasztotta a Pasture út bal oldalán, és nekivágott a fölötte fekvő földterületnek. Egy órát elidőzhet, aztán indul haza. Anyja általában nem haragudott, ha épp csak hatra, vacsorára ért haza, de egy emlékezetes epizód azt sejtette, hogy idén másként áll a helyzet. Akkor ugyanis elkésett a vacsoráról, anyja pedig kis híján hisztériás rohamot kapott. Egy konyharuhával csépelte, miközben Mike tátott szájjal állt az ajtóban, és a meglepetéstől a lába elé ejtette halaskosarát a szivárványos pisztránggal.
– Még egyszer ne merészelj így megijeszteni! – kiabált az anyja. – Hallod, még egyszer ne merészelj! Nehogy nekem még egyszer...!
Minden még egyszer – a konyharuha újabb csattanása hangsúlyozott. Mike arra várt, hogy apja közbelép és véget vet az egésznek, de nem tette... Talán tudta, hogy ha megpróbálja, maga ellen fordíthatja felesége vadmacskadühét.
Mike tanult a leckéből: a legelső csapás világossá tett mindent. Hazaérni sötétedés előtt. Igenis, asszonyom.
Átvágott a földeken a vasmű gigászi romjai felé. Elhajtott már néhányszor előtte, de sohasem gondolt rá, hogy^ át kéne kutatni; arról sem hallott, hogy bármelyik srác megtette volna. Most, hogy a lehullott téglák egy kis halma fölé hajolt, kezdte megérteni, hogy miért. A mező vakítóan fényes volt a tavaszi napsütésben, csak ritkán vándorolt át rajta egy-egy felhő komor árnyéka, mégis kísérteties hangulat áradt – csupán a fel-feltámadó szél törte meg a halotti csendet. Mike úgy érezte magát, mint a felfedező, aki egy elveszett, mesés város maradványaira bukkan.
Jobbra felfelé zömök cseréphenger oldala emelkedett ki a magas fűből. Odaszaladt: a vasmű főkéménye volt. Belenézett a lyukba, és borzongás futott végig a gerincén. A lyuk elég nagy volt ahhoz, hogy bemásszon, de nem akart: isten tudja, miféle trutymó van odabenn a füsttől feketült belső cserepekhez tapadva, vagy miféle randa bogarak és állatok ütöttek tanyát a sötétben. A hirtelen jött szél átsuhant a feldőlt kémény nyílása fölött, és a különös hang, amit keltett, Mike-ot a szarvaskürt rezgő zsinórjának huhogására emlékeztette. Zavartan hátralépett, és eszébe jutott a film, amit apjával láttak előző este. A címe az volt: Rodan. Rendkívül jól szórakoztak, apja harsogva nevetett, valahányszor Rodan megjelent: „kapd el a madarat, Mikey!” – Mike pedig a mutatóujjával lövöldözött, míg anyja be nem kukkantott az ajtón, és közölte, ideje lenne egy kicsit visszafogniuk magukat, mert még megfájdul a feje a lármától.
Most nem tűnt olyan viccesnek a dolog. A filmben Rodan kiszabadult a föld belsejéből, amikor japán bányászok a világ legmélyebb járatát vájták. A kémény fekete odvába pillantva oly könnyű volt elképzelni, hogy a madár ott kuksol a mélyben, denevérszárnyai az oldalához simulnak, és figyeli a kicsiny, kerek gyermekfejet a magasban, egyre figyeli az aranygyűrűs szemével...
Mike-ot kirázta a hideg. Visszahúzódott.
Felmászott a félig földbe süllyedt kémény tetejére: kívülről már jóval kevésbé látszott félelmetesnek a naptól meleg cserepeivel. Kezét széttárva sétált, noha a cső elég széles volt ahhoz, hogy ne kelljen félnie attól, hogy leesik, de cirkuszi légtornászt játszott, és élvezte közben, hogy a szél felborzolja a haját.
Leugrott a túlsó oldalon, és nekilátott, hogy átkutassa a szertehányt törmeléket: téglák, csavart öntőformák, farönkök, rozsdás szerkezetek alkatrészei között turkált. Hozz haza valamit emlékbe – írta az apja; szeretett volna találni egy igazán megfelelőt.
Közelebb került a malom ásító pinceüregéhez, közben le nem vette szemét a hulladékról: rengeteg üvegszilánk hevert szerteszét, vigyáznia kellett, hogy ne vágja meg magát.
Tisztában volt azzal, hogy a pince ott van, és nem felejtette el apja intelmét; meséltek neki a környékhez kapcsolódó, ötven-egynéhány év előtti halálesetekről is. Ha van kísértetjárta hely Derryben, gondolta, akkor ez az. Mégis, vagy talán épp ezért, elhatározta, hogy nem megy el innen, amíg nem talál valami remek kacatot, amit majd az apjának megmutat.
Lassan és tiszta fejjel közeledett a pincéhez, azután irányt változtatott, és párhuzamosan haladt az üreg göröngyös szélével, amikor egy hang azt súgta belülről, hogy már túl közel van, hogy a tavaszi esőktől felázott talaj beomolhat a sarka alatt, és ő a lyukba zuhanhat, hogy lenn isten tudja, milyen hegyes vasak nyársalhatják fel, mint egy gombostűre tűzött bogarat, és hogy akkor a rozsdás karókon rángatózva hal meg.
Felvett egy ablakkeretet, de el is hajította. Talált egy merítőkanalat, óriások asztalára valót, a nyelét felfoghatatlan hő görbíthette el és csipkézhette ki; aztán egy dugattyút, amit nemhogy fölemelni, de odébbtaszítani sem tudott. Hát átlépett rajta. Átlépett rajta és...
Mi van, ha találok egy koponyát? – jutott eszébe hirtelen. Az egyik gyerek koponyáját, aki itt halt meg ezerkilencszáz-valahányban, amikor húsvéti csokitojásokat kerestek?
Saját ötletétől rémülten pillantott körbe a napfényáztatta mezőn. A szél leheletét mint kagyló tompa zúgását érezte a fülében, a földek felett pedig csendesen suhant egy árnyék, mely mintha óriás denevéré lenne... vagy madáré. Ismét feltűnt neki, milyen csendes minden, és milyen különös a mező a megroggyant épületek romjaival és az összevissza dőlő vasrudakkal, amik zátonyra futott hajók csupasz árbocaira emlékeztették. Mintha öldöklőütközet zajlott volna itt hajdanán.
Ne legyél már ilyen beszari – válaszolta magának szorongva. – Mindent megtaláltak ötven évvel ezelőtt. Utána. Vagy ha nem, a srácok már... vagy a felnőttek... megtalálták a maradékot azóta. Hogy a fenébe képzeled, hogy te vagy az egyetlen ember, aki itt emléktárgyra vadászhat?
Na nem... nem azt mondom. Csak...
Csak micsoda? – követelte a választ a racionális szellem, bár kissé túl hangosan és sietősen. Még ha lenne is valami, az is elrohadt volna régen. Szóval... akkor?
Talált egy repedezett rajztáblát a gazban. Megnézte, arrébb lökte, és kicsit közelebb lépett a pinceüreghez, hogy a legsűrűbb kupacban keresgéljen tovább. Biztos volt benne, hogy itt ráakad valamire.
És ha kísértetek vannak itt? Például. Például kezek jönnek ki a pincéből, és utána kissrácok húsvétvasárnapi ruhában, ami mállik és el van szakadva és fél évszázados sár tapad rá és esővíz és hófoltok? És például nincsen fejük (hallotta az iskolában, hogy a robbanás után egy nő az egyik áldozat fejét a kertjében, a fán fennakadva találta), se lábuk, és le vannak nyúzva, mint a tőkehal... a kissrácok, akik olyanok, mint én... és talán csak lejönnek ide játszani, mikor besötétedik... a görbe vasgerendák meg a nagy, rozsdás fogaskerekek közé...
Úristen, hagyd már abba!
De a jeges borzongás már kúszott felfele a hátán; eldöntötte, hogy felkap valamit – akármit –, és sürgősen elhúzza innen a csíkot. Lenyúlt, szinte véletlenszerűen, és felszedett egy nagyjából tizenöt centi átmérőjű fogaskereket. Előrángatta zsebéből a ceruzáját, hogy a sarat kipiszkálja a fogak közül, aztán zsebre vágta az emléktárgyat. Most pedig elmegy. Elmegy, az tuti...
De lába lassan rossz irányba húzta, a pince felé, és borzadva rájött, hogy be kell néznie. Látnia kell.
Megmarkolta a földből kinyúló, likacsos támasztógerendát, és előrehajolt, hogy szemügyre vehesse a benti mélységet. Nem nagyon sikerült. Öt méternél is közelebb járt már az odú széléhez, de még mindig nem látta a pince fenekét.
Na és ha nem látom, akkor mi van? Megyek haza. Megvan az. emlék. Franc se nézeget ilyen ócska lyukakba. Apa is írta, hogy ne jöjjek ide.
De a lázas, reménytelen kíváncsiság nem engedett a szorításából. Tapogatózó léptekkel közelített a pincéhez, lassan, mert tudta, hogy a fagerenda után már nem marad semmi, amibe kapaszkodhatna, a talaj pedig csúszós és könnyen beszakad. A lyuk szélénél sírüregekhez hasonló mélyedéseket vett észre, korábbi omlások nyomait.
Úgy dobbant a szíve, mint az ütemre masírozó katonák léptei, amikor elérte a peremét, és lenézett.
Lentről pedig felnézett rá a pincében fészkelő madár.
Mike először nem volt biztos benne, hogy mit is lát. Mintha megfagyott volna minden idegszála, bénult volt és képtelen a gondolkodásra. Nem is a látvány döbbenete, a narancsszín begyű és verébszürke szárnytollú szörnyeteg madáré, sokkal inkább a váratlan helyzet riadalma volt ez. Őskori gépezetek posványba merült maradványaira számított – helyettük irdatlan fészek töltötte be a pincét faltól falig. Az összehalmozott, ezüstösre száradt fúből kitelt volna egy tucat szénaköteg. A madár pedig ott ült a közepén, fényes szeme mint a friss, forró kátrány, és egy pillanatig, míg a bénultság nem engedett, Mike látta magát tükröződni benne.
Abban a pillanatban a föld megereszkedett és kiszaladt a lába alól. Vékony gyökerek pattantak el a sarka alatt, és csúszni kezdett lefelé.
Ordítva vetődött hátra, karja kétségbeesetten körözött a levegőben. Elvesztette az egyensúlyát, és a szeméttel borított földre zuhant. Vasszerszám tompa csonkját érezte a hátába fúródni, és a csavargók trónja jutott még eszébe, mielőtt fergetegként felzúgtak a madár csapkodó szárnyai.
Mike feltérdelt, négykézláb mászott előre; válla fölött visszapillantva látta, ahogy a madár kiemelkedik rejtekéből. Pikkelyes tövű karmai piszkossárgák voltak, háromméteres szárnyai felverték és szerteröpítették a fészek csomós füvét, mint a leszálló helikopter kavarta légörvény. Élesen, trillázva rikoltott. Néhány gyenge szárnytolla pörögve hullott vissza az üregbe.
Mike végre lábra állt, és futásnak eredt.
Keresztülrohant a mezőn, nehéz léptekkel, de egyenesen, mert visszanézni nem mert többé. A madár nem volt olyan, mint Rodan, de Rodan lelke munkálkodott benne, amint a vasmű pincéjéből vérfagyasztóan előviharzott. Mike megbotlott ismét, fél térdre zökkent, aztán felkelt és futott tovább.
Az idegen, éles trilla felharsant megint. Árnyék borult fölé, és felpillantva látta, hogy a madár másfél méterre csapdos a feje fölött, sártól mocskolt sárga csőrét tátogatja, kivillantva rózsaszín szájüregét. A fiú felé fordult; a szárnyak keltette légáram Mike arcába csapta poros padlásszagát, elrohadt párnák és szétmállott, régi kacatok száraz, orrfacsaró bűzét.
Kitért balra, és a besüllyedt kémény felé vágtázott lélekszakadva. A madár felrikoltott, a szárnyaival verdesett. Mint a szél verte vitorláké, olyan volt ez a hang. Mike érezte, hogy valami a nyakszirtjéhez csapódik: mintha tűz terjedt volna szét szilajon a fejében, amikor az első vércseppek az inggallérjára csöppentek.
A madár feléje pördült megint, hogy karmai közé ragadja és elhurcolja, mint vércse a felkapott mezei egeret. Hogy a fészkébe szálljon vele vissza. Hogy megegye.
Amikor lefelé suhant, fekete, iszonytatóan vibráló szemét rászegezve, Mike-nak már csak annyi ideje maradt, hogy jobbra ugorjon. A madár célt tévesztett, de nagyon kevéssel. Szárnyaiból a por átható, elviselhetetlen szaga áradt.
Mike a feldőlt kémény mentén futott tovább, a cső cserepei összemosódtak szeme előtt. Ha eléri a végét, és be tud bújni, talán megmenekül. A madár túl nagy ahhoz, gondolta, hogy a nyíláson átpréselje magát. De kis híján rajtavesztett. A madár lecsapott ismét, szinte orkánt kavart fékező szárnyaival, ereszkedés közben begörbítve pikkelyes karmait. Újból felrikoltott, és Mike a diadal kegyetlen örömét hallotta a hangjában.
A fiú két kezét a feje fölé tartva előrelendült. A karmok összezáródtak, és egy pillanatig a madár a karjánál fogva tartotta. Rettenetes erejű, durva körmök kulcsolódtak rá, szárnyak viharzó verdesése visszhangzott a fülében; homályosan észlelte, hogy körülötte tollak repülnek szerteszét, némelyik az állát cirógatta, mint láthatatlan szellemek csókjai. A madár ekkor emelkedni kezdett, és Mike érezte, hogy ő is kiegyenesedik vele együtt, lábujjhegyre áll, majd egyetlen hideglelős másodpercre elveszíti lába alól a talajt.
– Engedj el!!! – kiabálta, és megrántotta a karját. Ingujja sercegve szakadt végig a karmok között, és Mike a földre huppant. A madár felrikoltott, Mike pedig futott tovább, keresztül az émelyítő szagú farktollak zivatarán.
Még mindig köhögött, szemét még mindig szúrták a könnyek és a szárnyakról pergő por ádáz szemcséi, amikor végre bevetette magát a feldőlt kémény nyílásába. Nem gondolt arra, hogy mi leselkedik belül, csak küzdötte magát előre vagy hat méteren át, miközben ziháló, el-elcsukló lélegzetének hangját tompán verte vissza a sötétség, azután visszafordult a nyílás fényes köríve felé. Melle görcsösen emelkedett-süllyedt. Felötlött benne, hogy ha rosszul becsülte meg a madár méretét vagy a esd torkolatát, akkor a halál fia éppoly biztosan, mint ha apja puskáját emelné a homlokához és meghúzná a ravaszt. Kifelé nem volt út. Zsákutcába került: a esd túlsó végét betemette a föld.
A madár újra felrikoltott, és elzárta a fény útját, amint leszállt a torkolat előtt. Mike látta pikkelyes, sárga lábát – olyan vastag volt, mint egy férfi lábikrája. Amikor lehajtott fejjel benézett, Mike azon kapta magát, hogy ismét azokba az ocsmány kátrányszínű szemekbe bámul, melyeket a szivárványhártyák arany jegygyűrűi vesznek körül. A madár csőre kelepelve csattogott, mint az összecsikorduló fogsorok. Éles a csőre, gondolta Mike. Azt hiszem, tanultam, hogy éles a csőrük, de soha nem gondoltam bele.
A madár vijjogott, és a kémény torkában annyira felerősödött a hang, hogy Mike önkéntelenül a fülére szorította a kezét.
Vijjogott, aztán megindult, hogy bepréselje magát a csőbe.
– Nem! – kiáltotta Mike. – Ezt nem teheted!
A fény egyre jobban elhalványult, ahogy a madár lassan a kémény belsejébe hatolt. (Úristen, hisz tolla van! Elfelejtettem, hogy tolla van! Hogy beférhet!) A fény halványult... halványult... és végleg eltűnt. Csak a már-már tapintható sötétség maradt, a madár fojtó padlásszaga és tollának zizegése a cső falán.
Mike letérdelt, és szétterpesztett ujjakkal tapogatózva továbbmászott befelé a kémény homorú alsó falán. Kezébe akadt egy törött cserép, melynek éles széleire moha könnyű szőrméje rakódott. Gyors mozdulattal hátrahajította a válla fölött. A madár rekedt trillája felharsant megint.
– Tűnj el innen! – kiabálta Mike.
Mögötte csönd... azután a zörgő, suhogó hang, ahogy a madár előrébb tuszkolta nehéz testét a csőben. Mike vakon kutatott maga előtt, újabb és újabb cserepekre bukkant, és dobálta hátra egyiket a másik után. Tompán puffantak a vastag tollrétegen, aztán csörömpölve hullott a földre.
Istenem, csak most, Istenem, cikáztak Mike fejében a szavak összefüggéstelenül, Istenem, csak most, kérlek...
Arra gondolt, hogy továbbhaladhat még sokáig; hogy a kémény alapzatánál jött be, és minél mélyebbre kerül, a cső annál jobban szűkülni fog. Visszahúzódhat egészen, túl azon a ponton, ameddig a poros suhogással közeledő madár elérhet.
De ha a madár beszorul?
Akkor itt halnak meg mind a ketten. Itt halnak meg, és együtt rothadnak el. A sötétben.
– Istenem, kérlek!... – kiáltotta, és észre sem vette, hogy hangosan beszél. Elhajított még egy cserépszilánkot, ezúttal erősebben, mint az eddigieket – úgy érezte, mondta később a többieknek, mintha valaki fogná a kezét és irtózatos erővel meglökné. A tompa puffanást nem hallotta a tollakon: mintha félig szilárdult zselével teli tálba csapott volna ököllel, úgy csobbant a cserép a testen. A madár vijjogott, de most nem dühében, hanem a fájdalomtól. Szárnyainak sebesült zúgása betöltötte a kéményt, vergődésének szélviharában por és moha söpört Mike felé, aki fuldokolva köhögött a ruhájába kapó légáramtól.
Feltűnt ismét a fény, kezdetben homályosan és gyengén, később egyre erősödött, ahogy a madár kihátrált a torkolaton keresztül. Mike könnyekben tört ki, térdre esett megint, és gondolkodás nélkül gyűjtötte markába a mohával és zuzmóval borított cserepeket, melyek fel színe a sírkövekére emlékeztette; amikor tele volt már a keze, előrerohant a cső szájáig, hogy távol tartsa a madarat, ha tudja.
Az lebillenő fejjel hajolt előre, mint a betanított madarak az ülőrúdon, és Mike meglátta, hol találta el az utolsó dobással. A madár jobb szemét jóformán kiütötte, a kátránycsillogású szemgolyó helyén most mély gödörbe gyűlt a vér. Az üreg sarkából szürkésfehér váladék csöpögött le a csőr oldalán; a gennyes folyadékban apró férgek mozogtak.
A madár is észrevette őt, és előrerebbent. Mike két kézzel szórta felé a cserepeket, melyek eltalálták a csőrén és a koponyáján. A madár hátrált egy pillanatig, majd csórét kitátva ismét támadásba lendült: Mike látta rózsaszín szájpadlását, és egy másodpercig dermedten, elkerekedett szemmel állt, a madár ezüstszínű nyelvére meredt, mely megrepedezett, mint a tüzesen hömpölygő és lassan megfagyó láva.
A nyelvén pedig, mint éppen csak gyökeret eresztett gombák, pöffedt, narancssárga gömbök ragyája.
Mike ebbe a tátongó torokba dobta az utolsó cserepet, mire a madár hátrált megint, a szélbe vijjogta fájdalmát és dühét. Mike látta még hüllőszerű karmait... aztán felcsaptak a szárnyak, és eltűnt hirtelen.
Mike néhány másodperc múlva fölemelte sártól, portól és mohától maszatos, könnyei patakjától foltos arcát a kémény teteje felé, ahol a karmok kopogása hallatszott.
A madár fel-alá járkált a feje fölött: Tak-tak-tak.
Mike beljebb húzódott a csőbe, összeszedett még jó néhány cserépdarabot, és egymásra rakta őket a torkolathoz olyan közel, amennyire csak előremerészkedhetett. Kapásból akart tüzelni, ha ez a valami visszaszáll elé. A májusi nap ragyogott továbbra is, messze volt még a sötétedés – de mi lesz, ha a madár kivárja?
Mike nagyot nyelt, kiszáradt torka egy pillanatra összeszorult.
Fölötte: Tak-tak-tak.
Szép kis muníciót halmozott már föl. Túl azon a ponton, ameddig a beeső napfény árnyéka ellipszis ívét rajzolta a kémény alsó falára, a feltornyozott cserepek eltört majd összesöpört agyagedények kupacát idézték. Mike a farmerja szárába törölte piszkos kezét, és várta, hogy mi következik.
Nem következett semmi egy ideig – öt percig vagy huszonötig, nem tudta megállapítani. A madár járkált fölötte fel és alá, mint hajnali háromkor az álmatlanságban szenvedők.
Aztán megrázkódtak megint a szárnyai. A nyílás előtt ért földet, Mike pedig, aki a cseréphalom mögött térdepelt, hajigálni kezdte a lövedékeket, mielőtt a madár lehajthatta volna a fejét. Az egyik a sárga, pikkelyes lábát hasította föl, és nyomában kicsordult a vér – szinte fekete volt, mint a madár szeme. Mike üdvrivalgásban tört ki, de hangját elnyomta a madár dühödt vijjogása.
– Tűnj el innen! – ordított Mike. – Addig bombázlak, amíg el nem tűnsz innen, a magasságos atyaúristenre esküszöm!
A madár visszaröppent a cső tetejére, és tovább járkált.
Mike pedig várt.
Végül a szélborzolta tollakkal elrugaszkodott a madár megint, és Mike arra számított, hogy az óriási sárga tyúklábak megjelennek a nyílás előtt. De nem jelentek meg. Mike várt rendületlenül, mint aki meg van győződve róla, hogy ez csak valamiféle trükk, majd rájött, hogy valójában azért nem mozdul, mert nincs mersze hozzá, mert fél elhagyni biztonságos fedezékét.
Nehogy már! Nehogy már ilyen hülyeség miatt! Nem vagyok nyúl!
Összeszedett annyi törött cserepet, amennyit még kényelmesen elbírt, néhányat pedig az inge alá rejtett. Kilépett a kémény elé, mindenfelé kapkodta a fejét, és leginkább annak örült volna, ha hátul is van szeme. De csak a szélesen elterülő mezőt látta maga körül, a felrobbant vasmű rozsdásodó törmelékeit. Megpördült, mert úgy képzelte, a madár ott trónol a kémény tetején, akár egy félszemű keselyű, és csak arra vár, hogy a fiú szemébe nézhessen még utoljára, mielőtt rácsap, hogy éles csőrével szétmarcangolja és darabokra tépje.
De a madár nem volt ott.
Elment valóban.
Mike idegszálai elpattantak.
A félelem fültépő sikolya hagyta el a torkát, és száguldani kezdett a mezőt az úttól elválasztó kerítés felé, miközben kezéből és felgyűrődött inge alól kihullottak az utolsó cserepek. Fél kézzel vetette át magát a kerítésen, mint Roy Rogers tette Dale Evans őszinte ámulatára, amikor Pat Bradyvel és a többi cowboyjal hazafelé tartottak a karambol. Megragadta a bicikli kormányát, és rohant vele vagy tizenöt métert az emelkedőn, mielőtt felugrott rá. Aztán hajtott eszeveszetten, nem lassítva egy pillanatra sem, míg el nem érte a Pasture és az Oxford út kereszteződését, ahol már jártak az autók.
Amikor hazaért, apja éppen gyertyát cserélt a traktorban. Will megjegyezte, hogy Mike rendkívüli módon retkes és zaklatott. Mike a pillanat egy törtrészéig habozott, majd azt válaszolta, hogy felbukott a biciklivel, amikor ki akart kerülni egy gödröt az úton.
– Nem törted el valamidet, Mikey? – kérdezte Will, és még alaposabban szemügyre vette a fiát.
– Nem, apa.
– Ficam?
– Á, nem.
– Biztos? Mike bólintott.
– Hoztál valamit emlékbe?
Mike a zsebébe nyúlt, és elővette a fogaskereket. Will futólag megnézte, aztán Mike tenyeréről felcsippentett egy apró cserépdarabot. Úgy látszott, ez jobban érdekli.
– A régi kéményből? – kérdezte. Mike bólintott.
– Belementél?
Mike bólintott megint.
– Láttál bent valamit? – kérdezte Will, majd mintha csak tréfára fogná a kérdést, bár nem hangzott nagyon kedélyesnek, hozzátette: – Elásott kincset például?
Mike halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Na jó... csak anyádnak egy szót se, hogy odabe ügyködtél – mondta Will. – Először engem puffantana le, aztán meg téged. – Még közelebbről meg nézte a fiát. – Mikey, de tényleg jól vagy?
– Mi?
– Merthogy olyan nyúzott az arcod.
– Β iztos elfáradtam – felelte Mike. – Kábé húsz kilométer oda-vissza, ne felejtsd el. Segítsek a traktornál, apu?
– Nem kell, erre a hétre már elegem van. Csak menj be és mosakodj meg.
Mike épp elindult, amikor az apja utánaszólt. A fiú visszanézett.
– Ne menj többet arrafele, hallod? Legalábbis amíg ki nem derül... amíg el nem kapják, aki csinálja. De nem láttál ott senkit, ugye? Nem jött senki utánad, vagy ilyesmi. Nem is próbált megállítani.
– Senkit sem láttam – mondta Mike.
Will bólintott, és cigarettára gyújtott. – Nem volt jó ötlet, hogy odaküldtelek. Ezek a régi helyek... veszélyesek lehetnek. Egymásba kapcsolódott a tekintetük.
– Nem baj, apa – válaszolt Mike. – Úgyse akarok visszamenni. Kicsit kísérteties.
Will bólintott ismét. – Ne is beszéljünk róla. Na eredj és mosakodj meg. És szólj anyádnak, hogy rakjon ki még három-négy kolbászt.
Mike ment.

Ez most nem számít – gondolta Mike Hanlon, miközben a Csatorna betonszegélyéig vezető csapást vizsgálta, nem számít, úgyis csak álmodtam biztosan...
Alvadt vér apró tócsáit vette észre a Csatorna szélén.
Közelebbről is megnézte, majd a Csatornába pillantott. Sötéten és simán folyt alatta a víz. Sárga hab tapadt itt-ott a partra, néhol levált és hurkokat formálva haladt lefelé az árral. Egy másodpercre, de csak egyetlen tűnő másodpercre két habfoszlány összeakadt, és mintha egy kisgyerek arcát formázta volna, akinek szeme felfelé fordult az iszonyattól és a kínszenvedéstől.
Mike lélegzete elfulladt, mintha tüske fúródott volna a torkába.
A habfoszlányok szétváltak, a kép elmosódott... majd hirtelen csobbanás törte meg a csendet. Mike jobbra kapta a fejét, és önkéntelenül hátralépett. Látni vélt valamit az alagút árnyékai közt, ahol az addig föld alatt folyó víz a felszínre bukkant.
De a jelenés elenyészett nyomban. Fázósan vacogva kutatott a zsebében a fű között talált kés után. A Csatornába dobta. Halk loccsanás hallatszott, a víz körkörösen fodrozódott, nyílhegyet formált az örvény... aztán semmi.
Semmi, csak a hirtelen támadt fojtogató félelem és a halálos bizonyosság, hogy valami itt lapul a közelben, leselkedik rá, és felméri az esélyeit, várja a megfelelő pillanatot.
Mike sarkon fordult, hogy visszainduljon a biciklihez – a futás megalázó lett volna, mintha megadná magát a rettegésnek –, amikor újra meghallotta a csobbanást. Ezúttal sokkal hangosabban. A büszkeségnek ezzel befellegzett, és Mike felvette a nyúlcipót, rohant, amilyen gyorsan csak tudott a kapu és a bicikli felé, kirúgta a támaszt, fejvesztve tekert az utca felé. A tenger szaga egyszerre túl sűrűvé vált... szívszorítóan sűrűvé. És ott volt körben, mindenütt. A fák nedves ágairól is hangosan csöppent az útra a víz.
Valami jött utána. Nehézkes léptek vontatott ütemét hallotta a fűben.
Minden erejével taposta a pedált, miközben hátra sem nézve a Főutca felé tépett. Csak haza, minél gyorsabban... azt sem értette, mi keríthette hatalmába már eleve, hogy idejött... hogy mi vonzotta ide.
Aztán csak az odahaza rá váró feladatokra próbált összpontosítani, a feladatokra, semmi másra, csak a feladatokra. Végül sikerült is.
Amikor másnap reggel meglátta az újság focimét (ELVESZETT FIÚ, ÚJJÁÉLEDŐ FÉLELMEK), a zsebkésre gondolt, amit a Csatornába hajított, a zsebkésre, amelynek oldalára E, C. monogramot véstek. A fűben szétfröcskölt vérre gondolt.
És a hosszú csapásra, amely a Csatorna szélén véget ért.

Hetedik fejezet
Gát a Pusztában

Hajnali háromnegyed ötkor a gyorsforgalmi út felől Boston a halottak múltbéli tragédiákon merengő városának tűnik, mintha pestis vagy átok sújtotta volna egykor. A só nehéz, émelyítő illata száll az óceán felől. Az ébredező utcákat homályba burkolják a kora reggeli köd első foszlányai.
Északnak hajtott a Storrow Drive-on. Egy fekete, '84-es Cadillac volánja mögött ült: az autót Butch Carringtontól szerezte a Cape Cod Limousine-nál. És Eddie Kaspbrakot megcsapta a város vénségének érzete, amivel sehol másutt nem találkozni Amerikában. Boston süvölvény Londonhoz mérten, Rómához képest csecsemő, de amerikai léptékkel mérve aggastyán: itt állt, ezeken a dombokon háromszáz évvel ezelőtt is, amikor senki nem gondolt még a tea- és bélyegadókra, amikor Paul Revere és Patrick Henry meg sem született.
Vénsége, csöndje, a ködös tengerillat – mindezek felzaklatták Eddie-t. Ha pedig Eddie zaklatott, az asztmaspray után nyúl, szájához emeli, és torkába fújja a friss levegőt.
Van azért néhány ember az utcákon, gyalogosok a járdán és a felüljárón, mintegy meghazudtolva első benyomását, hogy Lovecraft meséinek elátkozott városába tévedt, ahol kiejthetetlen nevú szörnyetegek kószálnak és hajdani rémségek elevednek meg újra. Egy buszmegálló körül, amely jelzése szerint a KENMORE TÉR, VÁROSKÖZPONT felé vezető vonalon áll, pincérkisasszonyokat lát, ápolónőket, városi alkalmazottakat – az arcuk csupasz és álomtól püffedt.
Ez jó, gondolja Eddie, miközben elhalad egy TOBIN BRIDGE feliratú tábla alatt, ez jó, csak a buszok vonalán. Az aluljárókat felejtsük el. Eleve hülyeség ezekkel az aluljárókkal. Le nem mennék a helyedben. Isten őrizz! Az alagutakba! Le nem mennék.
Kár, hogy ez az eszébe jutott: ha nem veri ki sürgősen a fejéből, hamarosan használnia kell a sprayt megint. Örül, hogy a Tobin Bridge-en nagyobb a forgalom. Hatalmas gyártelep mellett halad el, a téglafalra festve zavarbaejtő szöveg: LASSÍTS! TUDUNK VÁRNI!
Aztán zöld, reflektorokkal megvilágított tábla hirdeti: MAINE 95 Ν N. – NEW ENGLAND, ÉSZAK FELÉ. A táblára pillant, és velejéig megrázkódik, keze mintha a Cadillac kormányára forradna. Szeretné hinni, hogy valami betegség előjele ez, talán elkapott egy vírust, talán hatalmába kerítette az anyja által oly sokszor emlegetett „fantomláz” – de maga is tudja, hogy nem így van. A város teszi, mely hallgatagon egyensúlyoz az éjszaka és nappal penge vékony határán; a város, és amit a tábla jövendöl. Beteg, ez igaz, de nem vírus vagy fantomláz miatt. Az emlékek mérge marja belülről.
Félek, gondolja Eddie. Ez volt mindig is a mélyén. Hogy féltem. Ez volt minden. A végén csak megfordítottuk a dolgot. Felhasználtuk. De hogyan?
Nem emlékszik. Talán a többiek sem. Reméli, hogy így van, az ő érdekükben.
Teherautó döng el mellette. Eddie kocsiján még égnek a lámpák, felvillantja a fényszórót egy pillanatra, amikor a teherautó biztonságosan elé sorol. Automatikus cselekvés, a megélhetésért folytatott utak része. A másik, láthatatlan sofőr visszavillant kétszer, köszönetképpen. Bár minden ilyen simán és egyszerűen mehetne, gondolja Eddie.
Követi az I-95-ös jelzést. Az északra menő forgalom ritkás, a délre igyekvők viszont lassan megtöltik a város felé tartó sávokat. Eddie úszik előre a Cadillac-hajóban, előre kitalálja a tájékoztató jelzéseket, helyes sávba sorol jóval korábban, mint a táblák mutatják. Évek teltek el azóta, hogy utoljára elsöpört a kijárat mellett, ahol le kellett volna fordulnia. Magától értetődően vált sávot, ahogyan magától értetődő volt a teherautónak leadott jelzés, „oké, most jöhetsz”, vagy hogy valamikor eligazodott a Derry környéki Puszta kanyargós ösvényein. A tény, hogy kocsival most először került kívül Amerika legnyüzsgőbb forgalmú városa, Boston utcáin, mit sem számított e pillanatban.
Hirtelen felötlik benne még valami arról a nyárról, valami, amit Bill mondott neki egyszer: „N-n-neked – iránytű van a fejedben, E-eddie.”
Mennyire jólesett ez akkor! És mennyire hízelgő most is, amikor a '84-es Eldorado rátér az autópályára. A sebességet csökkenti a zsarubiztos kilencvenig, keres valamilyen csendes zenét a rádión. Úgy érzi, képes lett volna meghalni akkor Billért, és ha Bill valóban erre kérte volna, ő csak annyit felel: „Rendben... mondd meg pontosan, hogy mikor.”
– Felnevet – nem hangosan, felcsukik inkább, de a fura hangtól meghökkenve valóban nevetni kezd. Ritkán nevet ezekben a napokban, és nem remélte, hogy mostani sötét zarándokút]án barmitól is padlót fog (Richie szava volt ez, azt jelentette, nagyot röhögni, mint például: „Én lepetéztem, Eds, padlót fogtam ott helyben”). Ám ha Isten elég rosszmájú ahhoz, hogy hívelt azzal ν érje meg, amire legjobban vágynak, talán nem fukarkodik most sem néhány padlófogással.
„Én lepetéztem, Eds, padlót fogtam ott helyben” – mondja ki hangosan. Öcsém, hogy bírta utálni, amikor Richie így szólította: Eds... de egy kicsit talán szerette is. Ahogy Ben Hanscom is valamiképpen megbékélt Richie adta csúfnevével, a Boglyával. Olyan volt ez.... mint egy titkos név. Titkos személyiség. Út afelé, hogy lerázzák a szülők félelmeit, reményeit, folytonos követelőzését. Richie nem produkálta olcsón hőn szeretett hangjait, de tudta, milyen fontos a magukfajta kis taknyosoknak, hogy időnként átléphessenek saját határaikon.
A 'Dorado műszerfalán gondosan egymásra rakott pénzérmékre pillant – az üzlet egyszerű, de hasznos fogása ez is, hogy amikor feltűnnek az automaták, ne kelljen kilátástalan keresgélésbe fogni a megfelelő érmékért, amiket úthasználati díjként majd a gyűjtőbe csúsztat.
Az apró között két Susan B. Anthony ezüstdollár: ilyeneket már jobbára csak a New York-i taxisok és gépkocsivezetők zsebében találni, mint ahogy kétdolláros csekkek sem lelhetők fel másutt, mint a lóversenypályák kasszáinak ablakában. Eddie mindig tart magánál párat, mert á George Washington és a Triboro hídon álló automaták beveszik.
Ezüstdollár. Fény gyúl a fejében megint. Nem ezekre a hamis rézszendvicsekre gondol; igazi ezüstdollárra, hátoldalukon a szabadságot jelképező, lenge fátylakba bújtatott nőalakkal. Ben Hanscom ezüstdollárjai. Igen, de Bill volt vagy Ben... vagy Beverly, aki egyszer ezekkel az ezüst kocsikerekekkel mentette meg az életüket? Nem biztos benne, nem biztos semmiben. Vagy inkább emlékezni nem akar?
Sötét volt odabenn, gondolja hirtelen. Csak erre emlékszem. Hogy sötét volt.
Bostont jócskán elhagyta már, feloszlik lassan a köd. Előtte MAINE, Ν. N. – NEW ENGLAND, ÉSZAK FELÉ. Előtte Derry, és Derryben valami, ami immár huszonhét éve halott kellene hogy legyen, de valamiképpen mégsem az. Valami, aminek annyi arca van, mint Lon Chaneynek. De mi az valójában? Nem úgy látták-e végül, álarcait levéve, amilyen igazán?
Annyi mindenre emlékszik... de még ez sem elég.
Emlékszik, hogy szerette Bill Denbrought, erre valószínűtlenül tisztán. Bill soha nem ugratta az asztmája miatt. Soha nem hívta kis köcsögnek. Úgy szerette Billt, ahogyan egy idősebb fivért szeretett volna... vagy egy apát. Bill tudott egy csomó dolgot. Jó helyeket. Látnivalókat. Billt nem lehetett kiakasztani. Sokszor futottak együtt, mint az őrült, és nevettek közben... de nem fulladtak ki szinte soha. És nem kifulladni baromija volt, bár mindenki értené ezt. Ha Bill-lel futott, padlót foghatott naponta.
– Biztos is, öreg, n-na-naponta – mondja maga elé Richie Tozier egyik hangján, és felnevet megint.
Bill ötlete volt az is, hogy építsenek gátat a Pusztában; végül is ez hozta össze az egész bagázst. Ben Hanscom mutatta meg, hogy mi is a módja a gátépítésnek – míg olyan remekbe nem sikerült, hogy meggyúlt a bajuk miatta az éppen járőröző Mr. Nell-lel, de az ötlet Billé volt kétségtelenül. És bár Richie kivételével mindannyian fura dolgokat láttak abban az évben, Bill volt az, aki először ki is mert mondani valamit hangosan.
A gát.
A gát valagát.
Victor Criss szavai is eszébe jutottak: – Pá-pá, fiúkák. Frankó kis dedósgát volt, nem azért. De még frankóbb, ha nincs.
Másnap Ben Hanscom vigyorgott rájuk szélesen:
– El tudnánk
– El tudnánk árasztani
– El tudnánk árasztani az egész

Pusztát, hogyha akarnánk.
Bill és Eddie kétségektől gyötörtén néztek először Β énre, aztán a deszkalapokra (Mr. McKibbon udvarából csente el őket, de ez nem volt baj, mert Mr. McKibbon maga is valószínűleg valaki máséból orozott), a kőtörőkalapácsra, a lapátra.
– Hát nem tudom – pillantott Eddie Billre. – Tegnap is megpróbáltuk, de nem nagyon ment. Az ár elvitte a karókat.
– Ez jó lesz – mondta Ben. Ő is Billtől várta a végső döntést.
– Na, akkor h-h-hátha m-most sikerül – felelte Bill. – Sszóltam R-r-richie Toziernek ma reg-reggel. Kijön ő is k-k-később.fSt-st-stanley is biztos s-segít.
– Milyen Stanley? – kérdezte Ben.
– Uris – szólt közbe Eddie. Még mindig Billt nézte a szeme sarkából, mert másnak látta ma: csendesebbnek, mintha kifogyott volna belőle a gát iránti lelkesültség. Sápadt volt. Távoli.
– Stanley Uris? Őt nem ismerem. Idejár a mi sulinkba?
– Annyi idős, mint mi, de negyedikes – felelte Eddie. – Évet vesztett, mert kicsikorában beteges volt. Ahogy rád szálltak tegnap, még mindig semmi Stanhez képest. Valaki örökké állatkodik vele.
– Mert zs-zs-zsidő – tette hozzá Bill. – Nem b-b-bírják, m-m-mert zsidő. »
– Télleg? – Ben egészen fel volt villanyozva. – Zsidő, mi? – Ezen eltűnődött egy pillanatig. – Ez olyan, mint például a török, vagy inkább például, érted, az egyiptomi?
– Ssz-szerintem inkább mint a tö-török – mondta Bill. Felemelte az egyik deszkát: két méter hosszú lehetett és egy méter széles. – Az a-a-apám azt mondja, hogy a zs-zsidők-nak n-nagy orruk van meg s-s-so-sok pénzük, de St-st...
– De Stannek normális az orra, és mindig le van égve – fejezte be Eddie.
– Aha – Bill most mosolyodott el először a nap folyamán. Ben is mosolygott.
Eddie is mosolygott.
Bill odébblökte a deszkalapot, felkelt, leporolta a farmerjét. A patak széléhez sétált, a másik kettő utána. Bill zsebébe süllyesztette a kezét, és mélyet sóhajtott, Eddie-re nézett, aztán Benre, majd ismét Eddie-re. Eddie biztos volt benne, hogy Bill valami komoly dologgal rukkol elő, és ettől meg is ijedt egy kicsit.
De Bill mindössze annyit kérdezett: – N-n-nálad van az a-a-asztmaspray, Eddie?
Eddie a zsebére ütött. – Tőlem medvére is mehetünk.
– Mondd el neki, hogy működött a csokis turmixszall! – rikkantotta Ben.
Eddie nevetett. – Irtó jól! – mondta. Hangosan röhögtek Bennel, míg Bill mosolyogva, de kissé zavartan nézte őket. Eddie elmagyarázta a dolgot, mire Bill bólintott, és elmosolyodott ismét.
– E-e-eddie m-mamája aggódik, hogy Eddie k-k-kinyiffan, és nem kap több t-t-térítést.
Eddie felhorkant, és úgy tett, mintha a patakba akarná lökni.
– Húzzál innen, picsafejű – mondta Bill: a hangja hátborzongatóan emlékeztetett Henry Bowerséra. – Különben körbetekerem a nyakad, és nézheted, ahogy kitörlöd a seggedet.
Ben felvisított, és eldobta magát a röhögéstől. Bill csak nézte mosolyogva, a keze még mindig a zsebében; mosolygott, igen, de halványan, megint olyan nagyon messziről. Eddie-re pillantott, aztán Ben felé intett a fejével.
– H-h-hülyegyerek – mondta.
– Tutira – helyeselt Eddie, de érezte, hogy mialatt a marháskodás jól bevált fázisain mennek keresztül, Bill egészen másra gondol. Sejtette, hogy kinyögi végül... csak azt nem tudta, d akarja-e hallani. – A gyerek nem egész komplett.
– Nem egész omlett – gurgulázta Ben.
– Most m-m-megmutatod, hogy kell g-g-gátat csinálni, vagy e-e-e-estig itt ülsz a s-s-seggeden?
Ben feltápászkodott. A kényelmesen csobogó patakra nézett: a Kenduskeag nem volt túlzottan széles itt fenn a Pusztában, tegnap mégis megleckéztette őket. Sem Eddie, sem Bill nem tudott rájönni, hogy vessék meg a lábukat az árban. Ben viszont mosolygott, az új felfedezés mámorával... ami jó muri lesz majd, és nem is túl nehéz. Eddie arra gondolt: Már tudja. Ez már tudja is.
– Szóval – mondta Ben –, akkor most le kéne húzni a cipőket, mert vizes lesz a csülkötök.
Eddie fejében anyjának hangja csattant fel rögtön, határozottan és parancsolóan, mint egy közlekedési rendőré: Ne merészeld, Eddie! Vizes láb, így kezdődik, meg még kismillió más módon, a nátha, aztán jön a tüdőgyulladás, úgyhogy meg ne halljam!
Ben és Bill már a parton ülve húzták le a tornacipőjüket és zoknijukat. Ben nagy műgonddal hajtotta fel farmernadrágja szárát. Bill Eddie-re nézett. A tekintete tiszta volt és meleg, együttérző. Eddie hirtelen úgy képzelte, hogy a Nagy Bill tudja, mire gondolt az imént, és elszégyellte magát.
– Na,j-j-jössz te is?
– Persze – felelte Eddie. A partra ült, és kezdte lehúzni a cipőjét, miközben anyja tovább szónokolt a fejében... de megkönnyebbülten vette észre, hogy a hang egyre messzebbről hallatszik, visszhangosan, mintha horgot akasztottak volna anyja blúzába, és vonszolnák hátrafelé egy végeláthatatlan folyosón.

Csodálatos nyári nap volt, valószínűleg felejthetetlen maradt volna egy épkézláb világban. Enyhe szél tartotta távol a leggonoszabb szúnyogokat és a legfeketébb legyeket. Az ég makulátlan kéken szikrázott, a hőmérséklet nem haladta meg a huszonöt fokot. Madarak füttyögtek és intézték halaszthatatlan madárügyeiket a bokrok és cserjék között. Eddie-nek csak egyszer kellett használnia a sprayt, melle máris megkönnyebbült és a torka szélesre tárult, mint a kertkapu. A spray azután egész délelőtt elfeledve lapult a farzsebében.
Ben Hanscom, aki előző nap még gyámoltalannak és bizonytalannak tűnt, most töretlen önbizalmú generálisként irányította a gát építését. Időnként kimászott a partra, és sártól foltos kezét csípőre téve, maga elé mormogva figyelte a munka előrehaladtát. Néha a hajába túrt közben, így aztán tincsei tizenegy óra felé már lehetetlen tüskékben meredtek az égnek.
Eddie nem volt ilyen magabiztos a legelején, de fokozatosan megjött a jókedve, és végül teljesen új érzés kerítette hatalmába – egyszerre különös, rémületes és vérpezsdítő. Annyira idegen volt ez az érzés addigi önmagához képest, hogy nevet sem tudott adni neki estig, amikor ágyában fekve bámulta a mennyezetet, és visszapergette a nap eseményeit. Erő. Ez a helyes szó. Erő. Mert működni fog a dolog, a fenébe, méghozzá sokkal jobban, mint ő és Bill – és talán Ben maga is – valaha álmodta volna.
Látta, hogy Bill egyre inkább belebonyolódik – kezdetben még rágódva, el-elmélázva, később egyre lelkesebben, míg végképp le nem kötötte a feladat. Egyszer vagy kétszer rácsapott Ben húsos vállára is, hogy közölje vele, hihetetlen nagy fej. Ben ilyenkor elvörösödött a büszkeségtől.
Ben Eddie-vel és Bill-lel a patakon keresztbe állíttatott egy deszkát, ő pedig a kalapáccsal rögzítette a mederben. – Most benne van, de fognod kell, különben az ár kilazítja – mondta Eddie-nek, így aztán Eddie a patak közepén állva fogta tovább a deszkát, míg a víz át nem csordult a felső peremen, Eddie ujjai pedig reszkettek a hidegtói, mint a tengeri csillag karjai.
Ben és Bill beállította a második deszkát is, hatvan centivel lejjebb. Ben kalapált megint, és Billnek kellett tartania, mialatt Ben a partról gyújtott homokos földdel nekilátott feltölteni a két deszka közötti helyet. A töltést először darás foszlányokban kimosta a víz a palánkok mentén, és Eddie úgy látta, nem is fog összejönni soha, de amikor Ben a mederből kihalászott kövekkel és ragacsos sárrögökkel erősítette meg, az elúszó foltok száma rohamosan csökkent. Nem egészen húsz perc alatt aztán földből és kőből álló buckát teremtett a patak közepén, a deszkák között. Eddie nem hitt a szemének.
– Ha lenne igazi cement... nemcsak izé... sár meg kavics, a jövő hét közepéig el kéne költöztetni az egész várost... az Öregfok felőli oldalra – mondta Ben, végre elengedve a kalapácsot, hogy a partra kuporodva kifújja magát. Bill és Eddie nevetett, Ben pedig felkacsintott rájuk. Ha mosolygott, feltűntek arcán a későbbi jóképű férfi halvány vonásai. A víz lassanként már tornyosult a felső deszka mögött.
Eddie megkérdezte, mi lesz a vízzel, ami kétoldalt elfolyik.
– Hát elfolyik. Nem érdekes.
vBiztos?
– Aha.
– De miért nem?
– Csak. Nem tudom jól elmagyarázni. Egy kevésnek el kell folyni.
– Honnan tudod?
Ben megrántotta a vállát; tudom és kész, ez volt kiolvasható a mozdulatból. Eddie elhallgatott.
Amikor kipihente magát, Ben felkapta a harmadik deszkát – a négy-öt közül, amelyeket keservesen áthurcolt a városon idáig, ez volt a legvastagabb –, és gondosan nekitámasztotta az alsó palánknak: egyik végét erősen a mederbe ékelte, tetejét pedig szorosan rögzítette a palánkon, amit Bill még mindig tartott. Elkészült a támgerenda is, pontosan az előző napi rajz szerint.
– Oké – lépett hátra, és rájuk vigyorgott. – Elengedhetitek. A trutymó a két deszka között a víznyomás nagy részét felfogja. A többit meg a támfal.
– Nem viszi el a víz? – kérdezte Eddie.
– Dehogyis. Pont hogy még jobban besüllyeszti.
– Ha meg t-t-tévedsz, hát k-k-kinyírunk – nézett rá Bill.
– Laza vagy – felelte Ben kedvesen.
Bill és Eddie hátrébb húzódtak: a gátat képezőkét palánk megnyikordult egy kicsit, egy cseppet meg is billent – de ez minden.
– Azanyját! – kiáltotta Eddie izgatottan.
– Ez t-t-tök jó – mosolyodott el Bill.
– Hát igen – bólintott Ben. – Nem eszünk valamit?

A parton ülve ettek; keveset beszéltek közben, inkább csak figyelték a gát mögött felgyűlő és a széleknél elzubogó vizet. Eddie látta, hogy máris beavatkoztak a patakpartok geográfiájába: az eltérített ár cakkos lyukakat mélyített beléjük. A víz a túlsó oldalon már annyira alámosta a partot, hogy lefelé pergett a föld, mint egy apró lavina.
A gát fölött kör alakú tavacskát formált a víz, egy helyütt túl is csapott a parton. Szikrázó erek szaladtak szét a fú és a bozót között. Eddie ekkor kezdett ráébredni arra, amit Ben az elejétől fogva tudott: megépült a gát. A palánkok és a partok közti rés szolgált hordaléklebocsátó zsilipként; Ben azért nem tudta megmondani ezt Eddie-nek, mert egyszerűen nem ismerte a szót. Dagadt a patak a deszkák mögött. Nem hallatszott már a köveken és kavicsokon át csörgedező patak hangja: a felső folyáson minden követ ellepett az ár. Időről időre nagyot csobbanva hullottak alá a sárrögök.
A gáttól lejjebb a meder szinte üres volt, csak kicsiny hajszálerek futottak nyughatatlanul a közepén. Az isten tudja, mióta víz alatt fekvő kövek most kint száradtak a napon. Eddie enyhe ámulattal nézte őket, és feltámadt benne az a különös, másik érzés is. Mert ők csinálták. Ők hárman. Egy ugrándozó békát pillantott meg, és arra gondolt, hogy a jó öreg Breki bátyó talán épp azon tűnődik, hova a csodába keveredett el innen a víz. Eddie hangosan felnevetett.
Ben gondosan csomagolta vissza szalvétáit a szatyorba. A másik kettő döbbenten figyelte az imént, mekkora lakomát tálal fel magának: két mogyoróvajas szendvics, egy bolognai szendvics, kemény tojás (késhegynyi sóval külön viaszpapírban), füge, három szelet csokis sütemény.
– Anyukád mit szólt, hogy olyan lepusztultan mész haza? – kérdezte Eddie.
– Hmmmmmm? – Ben elfordította tekintetét a gát mögött növekvő medencéről, és szája elé tett kézzel halkan böfögött. – Ja! Tegnap! Tudtam, hogy még bevásárol délután, úgyhogy megelőztem. Fürödtem meg hajat mostam. A farmert és a tréningfelsőt kénytelen voltam kidobni, kíváncsi vagyok, hogy észreveszi-e. A felsőt talán nem, abból van egy csomó, de farmert kéne venni, mielőtt szaglászni kezd a fiókjaimban.
A gondolattól, hogy ilyen csekély jelentőségű dologra kell pénzt áldoznia, sötét mélabú felhője suhant át Ben homlokán.
– N-n-na de a h-h-horzsolások meg e-e-ezek?
– Mondtam neki, hogy amikor vége lett a sulinak, úgy megörültem, hogy kiszaladtam az ajtón, és leestem a lépcsőn. – Ben elhűlve és kissé sértetten nézett Eddie-fe és Billre, akik harsányan röhögtek. Bill anyja túlpirult süteményét majszolta éppen, de a nevetéstói barna gombócokat köpködött szanaszéjjel, azután elfogta egy köhögóroham. Eddie visítozva csapkodta a hátát.
– Mért. Majdnem tényleg leestem – mondta Ben. – Csak nem azért, mert futottam, hanem mert Victor Criss lökdösött.
– Az a m-m-melegítő olyan l-lehet, mint egy ke-ke-kemence – nyelte le Bill az utolsó falatot.
Ben habozott egy pillanatig; úgy tűnt, mintha nem is akarna válaszolni.
– Aki kövér, annak jó – mondta végül. – Mármint a melegítő.
– A pocakod miatt? – kérdezte Eddie. Bill felhorkant. – Vagy a di-di-di...
– Például a mellem miatt. Na és akkor mi van?
– S-s-semmi.
Zavart csendben ültek egy darabig, aztán Eddie szólalt meg hirtelen:
– Figyeld a vizet... hogy milyen sötét, ahol megkerüli a gátat a túloldalon.
– A fene!... – Ben villámgyorsan talpra szökkent. – Az áradat kimossa a töltést! Cement kéne, mondtam!
Nemsokára kijavította a hibát, de még Eddie is látta, mi történik, ha nincs ott állandóan valaki, hogy frissen betapassza az elhordott sarat: a felső palánk előbb-utóbb rádől az alsóra, és az egész szétesik hamarosan.
– Megerősíthetjük az oldalát – vetette fel Ben. – Ki fogja vájni akkor is, de lassabban.
– A homokot meg a sarat elmossa úgyis – mondta Eddie.
– Rögöket szedünk ki a földből.
Bill mosolyogva bólintott, és egyetértése jeléül Ο betűt Ormait jobb keze mutató- és hüvelykujjával. – M-m-menjünk!
– Én ki-kiásom, te meg m-m-mutasd, hogy h-hova kell r-r-rakni, Big Ben.
Víg rikkantás hallatszott mögöttük. – Anyááám, valaki idelopta az úszómedencét, és beragadt a lefolyódugó!
Eddie fordultában látta, hogy Ben megrezzen a furcsa hangra, az ajkai elvékonyodnak. Távolabb, a patak felső folyásánál, az ösvényen, ahol Ben haladt át előzó nap, Richie Tozier állt Stanley Urisszal az oldalán.
Richie csámpázva lejtett közelebb, Benre pillantott némi érdeklődéssel a szemében, aztán megcsípte Eddie állát.
– Ezt ne csináld! Ezt utálom, Richie.
– Állatira bírod, Eds, ne beszélj – felelte Richie ragyogva. – Na, mi a szitu? Nem úgy néz ki, mintha megpadlóznátok a röhögéstől...

Négy óra felé hagyták abba a munkát. Addigra kénytelenek voltak jóval kijjebb ülni a parton, mert a helyet, ahol Bill, Ben és Eddie ebédeltek, már elárasztotta a víz. Csak nézték kétkezi munkájuk eredményét, de még Ben is nehezen hitte, amit lát. A siker fáradsága mellett kellemetlenül tolakodó félelmet érzett. Mickey egér jutott eszébe, aki remekül beindította az önjáró seprűket, de azt már nem tudta, hogyan állítsa le őket.
– Pofám leszakad – hümmögött Richie, és feljebb bökte orrán a szemüveget.
Eddie odanézett, de Richie szokatlan módon most nem produkálta magát: az arca töprengő volt, majdhogynem ünnepélyes.
A patak túloldalán, ahol az emelkedőt lankás lejtő követte, kisebb ingovány volt kialakulóban: a haraszt és páfrány jócskán vízben állt már, kanyargós csermelyek törtek nyugat felé. A gát mögött a reggel még sekély, ártalmatlanul csörgedező Kenduskeag jókora tóvá dagadt.
Két órára a szélesedő medence annyit magába nyelt a partból, hogy a hordalékelvezető csatornák is folyónyi szélesre duzzadtak. Ben kivételével, aki módszeresen betömte a réseket, mindenki felkerekedett, hogy a vészhelyzetre való tekintettel újabb tömítőanyagot gyújtson. A többiek nemcsak palánkokkal tértek vissza, de hoztak kopott gumiabroncsot, egy 1949-es Hudson Hornet rozsdás ajtaját, hatalmas bordáslemezt. Ben irányítása alatt két szárnyat építettek az eredeti gáthoz, hogy megakadályozzák a víz áradását kétoldalt – a szárnyakat kicsit befordították a folyásiránnyal szemben, és a gát jobban működött, mint valaha.
– Betettél a genyónak – mondta Richie. – Te zseni vagy, haver.
– Nem olyan nagy dolog – mosolyodott el Ben.
– Van nálam bláz – fordult meg Richie. – Winston-balhé. Kinek kell?
Kiráncigálta a gyűrött piros-fehér dobozt a nadrágzsebéből, és körbekínálta a cigarettát. Eddie köszönte, de ahogy az asztmájára ható füstre gondolt, inkább nem kért. Stan sem kért, de Bill elfogadta, és némi szabódás után Ben követte a példáját. Richie elővett egy ROI-TAN feliratú gyu-fásdobozt is, és tüzet adott előbb Bennek, majd Billnek. Már épp azon volt, hogy meggyújtja a saját cigarettáját is, amikor Bill elfújta a gyufát.
– Kösz szépen, Denbrough, jó fazon vagy – fintorodott el Richie.
Bill bocsánatkérően mosolygott. – H-h-három egy gyu-gyufáról az b-b-balszerencse.
– Balszerencse anyádnak, hogy megszülettél – gyújtotta meg cigarettáját Richie egy másik gyufával. Hanyatt dőlt, keresztbe tette karját a feje alatt. Cigarettája a fogai közül meredt fölfelé. – Minden ciginek olyan íze kéne hogy legyen, mint a Winstonnak – kicsit oldalt fordítva a fejét Eddie-re kacsintott. – Jól mondom, Eds?
Eddie látta, hogy Ben megilletődve és gyanakvóan méregeti Richie-t. Ez érthető is volt: Eddie négy éve ismerte már Richie Toziert, de még mindig nem igazodott ki rajta. Azt tudta, hogy jó jegyei vannak mindenféle tantárgyból, magatartásból viszont feltűnően rosszak. Apja gyötörte is miatta, anyja pedig könnyekre fakadt, valahányszor Richie hazahozta gyászos osztályzatait; Richie ilyenkor megígérte, hogy ezentúl jobb lesz, és bírta is vagy egy negyedóráig. Az volt a baj vele, hogy egy percnél tovább nem tudott nyugton maradni, és egyfolytában járt a szája. Itt a Pusztában Ebből nem származott különösebb hátránya, de a Puszta nem volt az Álmok Földje, és ők sem lehettek Rettenthetetlen Cowboyok egyszerre néhány óránál tovább (ahogy elképzelte magát Rettenthetetlen Cowboyként asztmasprayvel a farzsebében, önkéntelenül elmosolyodott). Mert a Pusztát sajnos ott kellett hagyni mindig. Az ezen kívül eső világban pedig Richie-re rájárt a rúd a hülyeségei miatt – hol a felnőttekkel kapott össze, hol a Henry Bowers-féle srácokkal, ami még annál is rosszabb volt.
Mai belépője tökéletes példa erre. Ben Hanscom éppen kinyitotta a száját, hogy köszönjön neki, amikor Richie térdre rogyott Ben lábánál, és megejtő szálem alejkumok sorozatával bókolt előtte: hajlongása közben tenyere cuppogott a sárban. Majd átmenet nélkül megszólalt az egyik hangján.
Körülbelül egy tucat hangja volt. Az a vágy vezérelte, amint erról Eddie-nek beszámolt egy esős délutánon, amikor a Kaspbrak-garázs fölötti kisszobában Little Lulu-képregényeket olvasgattak, hogy ο legyen a világ első számú hasbeszélője. Még Edgar Bergennél is nagyobb, és így Ed Sullivan kénytelen lesz őt hívni meg hetente a tévéshow-jába. Eddie nagyra becsülte ezt a törekvést, de apró problémákat vélt felfedezni. Először is Richie összes hangja nagyjából úgy beszélt, mint Richie Tozier maga. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt alkalmanként vicces. A poénos beszólásokra és a hangos szellentésre egyaránt azt a kifejezést használta: elereszt egy jót – márpedig ő eleresztett mindkettőből jó néhányat, és gyakorta nem a legmegfelelőbb társaságban. Másodszor: hasbeszélés közben mozgott a szája. Nem is kicsit, és nemcsak a „p”-nél meg a „b”-nél, hanem az összes hangnál. Harmadszor pedig, amikor bejelentette, hogy megemeli a hangját, nem járt nagy sikerrel. A barátai megértőnek bizonyultak azonban – vagy nagyon is jól szórakoztak Richie olykor elbűvölő, olykor meglehetősen fárasztó produkcióin –, és nem hánytorgatták fel ezeket az apró kivetnivalókat.
Szálemozott megszállottan a meglepetéstől és feszélyezettségtől földbe gyökerezett Ben Hanscom lábánál, és az általa Nigger Jim Hangjának keresztelt attrakciót adta elő:
– Szűzanyám, pátyugass, ehun a dromedár Boglya! – kiabálta. – Jaj ne tessen rám tottyanni, Boglya úrfi! Mer péppé teccik paszírozni a szegény Jim! Szűzanyám pátyugass! Másfél mázsa rengeteg háj, másfél méter didkótul didkóig! Elkísérem a mázsálóho, Boglya úrfi, parancsára! Csak ne tessen rátottyanni a kicsinké bokszosra!
– S-s-semmi baj – szólt oda Bill. – Ő a Ri-ri-richie. T-t-tökhülye.
Richie talpra ugrott. – Hallottalak, Denbrough. Vigyázz a szádra, különben rád hajítom a Boglyát.
– Ami j-jó lett volna b-b-benned, az – lecsorgott az a-a-apád c-c-combján.
– Lehet – mondta Richie. – De ami maradt, az se semmi. Nahát, szevasz, Boglya. Bámulj Richie Tozierre, nincs valami mozi erre? – Előrelökte a tenyerét. Ben mélységes zavarban már megfogta volna, amikor Richie visszarántotta hirtelen; Ben csak pislogott, és Richie végül kezet rázott vele.
– A nevem Ben Hanscom, ha érdekel.
– Láttalak a suliban – felelte Richie. A duzzadó medence felé intett. – A te ötleted volt, mi? Ezek a fakezűek lángszóróval se bírnak egy gyufát meggyújtani.
– A magad nevében beszélj – mondta Eddie.
– Haaah! Csak nem te találtad ki, Eds? Bocsánatért esedezem! – azzal Eddie lába elé hullott, és vadul szálemozni kezdett megint.
– Állj föl, hagyd már abba, összefröcskölöd a gatyámat! Richie újból talpra ugrott, és Eddie állába csípett. – Te agyas, te! – kiabálta.
– Hagyd abba, ezt utálom!
– Na, nyögd ki, Eds, ki építette a gátat?
– B-b-ben mu-mu-mutatta meg – mondta Bill.
– Frankó. – Richie hátrafordult, és észrevette a mögötte zsebre dugott kézzel ácsorgó Stanley Urist, aki addig csendben figyelte a műsort. – Ez pediglen Stanley Uris, a Muris – mondta Bennek. – Stan zsidő. Továbbá megölte Krisztust. Ha hihetünk Victor Crissnek. Azóta a nyomában vagyok. Mert ha ilyen öreg, biztos tud venni nekünk egy kis sört. Ugye, Stan?
– Szerintem az inkább az apám volt – mondta Stan mély, kellemes hangján, és ettól mindenkinek röhögni kellett. Eddie annyira nevetett, hogy sípolva lélegzett már, és könnycseppek csorogtak az arcán.
– Ez jó! – bömbölte Richie, és hadonászott a karjával, mint egy hokibíró. – Uris, a Muris eleresztett egy jót! A Történelem Nagy Pillanata! Hip-hip-HIPÓÓÓ!
– Szevasz – köszönt Stan Bennek, fel sem véve Richie üvöltözését.
– Hello. Együtt jártunk másodikba – mondta Ben. – Te voltál az, aki...
– ...sose mondott semmit – fejezte be Stan mosolyogva.
– Aha.
– Rágás közben nem tud beszélni, márpedig szarrágó – kurjantott közbe Richie. – HIP-HIP-...
– K-k-kuss.
– Na jó, de még közölnöm kell valamit, legnagyobb sajnálatomra. Hogy a gát mindjárt befuccsol. Az egész völgy víz alá kerül. Bocs. Először mentsük a nőket és a gyerekeket.
És anélkül hogy felhajtotta volna a nadrágszárát vagy levette volna a tornacipőjét, Richie máris a vízbe gázolt, hogy jókora rögöket csapdosson a gát feléjük eső oldalához, ahol az ár folyamatosan mosta ki a töltést. A szemüvegének törött szárát rögzítő ragtapasz lelógó vége az arcát verdeste közben. Bill elkapta Eddie tekintetét, halványan elmosolyodott, és megrántotta a vállát. Kipurcan tőle az ember... azért mégis jó, hogy itt van velük.
Egy óra hosszat dolgoztak a gáton. Richie elfogadta Bent főnöknek – akinek utasításai némileg óvatosabbak lettek, hogy két újabb fó tartozott a fennhatósága alá, és végre is hajtotta a parancsokat mániákus igyekezettel és meghökkentő sebességgel. Amint végzett valamivel, tornacipőjének sáros sarkait összecsapva, szalutálva tett jelentést Bennek, és várta a következő parancsot. Alkalmanként kifogyhatatlan szóáradatot zúdított a többiekre hangjainak valamelyikén: ő volt a Német Tábornok, az Angol Komornyik, a Déli Szenátor (ez utóbbiból alakult ki idővel a Csókos Tengernagy nevű figurája), és ő volt a Filmhíradó Narrátora is.
A munka nemhogy haladt: száguldott előre. Öt óra felé, amikor a parton ülve pihentek, úgy látszott, hogy Richie jól ítélte meg a helyzetet: betettek a genyónak. A kocsiajtó, a bordáslemez és az ócska gumiabroncsok alkották a gát második szintjét, amit hátulról földből és kőből rakott óriási domb támasztott meg. Bill, Ben és Richie cigarettázott, Stan csak feküdt a hátán. Egy idegen azt gondolhatta volna, hogy az eget bámulja, de Eddie tudta, hogy a patak túloldalán levő fákat figyeli, hogy egy-egy felröppenő madarat este beírhasson a jegyzettömbjébe. Eddie törökülésben ült, jólesően fáradtnak és nyugodtnak érezte magát. A srácok körülötte – senki sem kívánhatna jobb haverokat. Összeillettek, passzoltak egymáshoz, mint a kirakós játék szélei. Ennél jobban nem tudta elmagyarázni magának, de minthogy semmi szükség nem volt további magyarázatra, úgy döntött, hogy ennyiben is hagyja.
Β enre nézett, aki esetlenül tartotta a cigarettát, és köpködött minden irányba, mintha nem lenne az ízével megelégedve teljesen. Hamarosan el is nyomta, és földdel temette be a csikket.
Amikor felpillantott, és észrevette, hogy Eddie nézi, zavartan elkapta a tekintetét.
Eddie Bill felé fordult, és ismét feltűnt neki Bill merengő arckifejezése. Bill is a vízen túlra meredt, a másik parton álló fák és bokrok közé, de a tekintete tompa volt, elmerült. Mintha valami nem hagyná nyugodni.
De Bill gondolatolvasó is lehetett, mert nyomban Eddie felé fordult, aki rávigyorgott. Bill nem mosolygott vissza; eloltotta a cigarettát, és végignézett a többieken. Még Richie is gondolatainak csendjébe húzódott vissza, ami pedig olyan ritka esemény volt, mint a holdfogyatkozás.
Eddie tudta, hogy Bill ritkán mond bármi jelentőset, ha nincsen körülötte mindenki teljes csöndben, mert nagyon nehezére esik beszélni. És ekkor azt kívánta, bárcsak eszébe jutna valami múlhatatlanul fontos dolog, amivel megtörheti a hallgatást, vagy Richie előrukkolna megint a hangjaival. Mert látta, hogy Bill mindjárt kinyitja a száját, és mond valami iszonyatosat, ami egyszerre fenekestül felfordít mindent. Eddie automatikusan a spray után nyúlt, kivette a zsebéből, és a kezében szorongatta. A gondolatai egészen máshol jártak.
– M-m-mondhatok ne-ne-nektek v-v-valamit? – kérdezte Bill.
Mindannyian ránéztek. Elő egy viccel, Richie! – gondolta Eddie. – Nyomj egy poént gyorsan, valami baromi jót, vagy hozd zavarba, nem érdekel, csak ne hagyd szóhoz jutni! Én nem akarom hallani, amit mond, én nem akarom, hogy bármi változzon, én nem akarok félni...
A fejében reszkető, rekedtes hang suttogta: Tíz centért megcsinálom.
Eddie megrázkódott, próbálta kiverni fejéből a hangot a hirtelen felötlő képpel együtt: a ház a Neibolt utcában, melynek előkertjét benőtte a gaz, a vadnövények között óriás napraforgók emelik fejüket egy irányba.
– Vágj bele, Bill – biztatta Richie. – Mi van?
Bill kinyitotta a száját (Eddie-ben elszorult a lélegzet), majd becsukta (áldott megkönnyebbülés Eddie számára), de kinyitotta újból (megint egy torokszorító pillanat).
– De ha m-m-most k-k-kinevettek, n-nn-nem jövök el tö-tö-többet veletek – mondta Bill. – T-t-tiszta őrültség, de e-e-esküszöm, hogy nem csak k-k-kitaláltam. E-ez így volt.
– Nem fogunk nevetni – ígérte meg Ben. A többiekre nézett. – Vagy fogunk?
Stan megrázta a fejét. Richie is.
Eddie közbe akarta vágni, hogy dehogynem, fetrengeni fogunka röhögéstől, Bill, de amúgy is sötét vagy, úgyhogy jobb lenne, ha most rögtön befognád a szádat – de persze képtelen volt rá. Szerencsétlenül megrázta hát a fejét: nem. Nem fog nevetni. Életében nem állt ilyen messze attól, hogy nevethetnékje legyen.
A Ben útmutatása szerint készült gát fölött ültek, hol Bill arcát nézték, hol a terjedő medencét és ingoványt, és hallgatták Billt, aki elmesélte, mi történt, amikor kinyitotta George fotóalbumát – hogy fordult el George feje a képen, hogyan kacsintott rá, hogy vérzett a könyv, amikor keresztülhajította a szobán. Hosszú, fájdalmas szónoklat volt, és mire befejezte, Bill arca kipirult, és kiverte a veríték. Eddie sosem hallotta még ennyire dadogni.
Aztán vége lett. Bill körbenézett, egyszerre félénken és kihívóan. Eddie látta, hogy Ben, Richie és Stan arckifejezése milyen hihetetlenül hasonló: ünnepélyesség tükröződött rajtuk és áhítatos félelem. De a hitetlenkedésnek a leghalványabb jele sem, amitől hirtelen elfogta a sürgető vágy, hogy felpattanjon és Billre üvöltsön: Micsoda hülyeség! Te sem hiszed el, remélem, mert hogy mi nem, az biztos! A fényképek nem pislognak! A könyvek nem véreznek! Neked elment az eszed, Bill!
Nem sok esély volt rá, hogy sikerül megfelelően felháborodnia, mert az ünnepélyes félelem az ő arcán is ott volt. Nem látta, persze, de érezte éppen eléggé.
Gyere vissza, öcsi – suttogta a rekedt hang. – Megcsinálom ingyen. Gyere vissza!
Nem – nyöszörgött Eddie –, hagyjál békén, nem akarok rágondolni.
Gyere vissza, öcsi.
És ebben a pillanatban Eddie észrevett valami mást is – Richie arcán nem annyira, de Ben és Stan vonásain egészen biztosan. Tudta, mi az: tudta, mert rá volt írva az d arcára ugyanez.
A felismerés.
Megcsinálom ingyen.
A Neibolt utca 29-es számú ház Derry vasútállomásának közelében állt. Régi épület volt, sok helyütt bedeszkázva; a tornác megsüllyedt, valamikori pázsitja ma gyomnövényekkel benőtt kicsiny rét. Felborult, vénséges triciklit rejtett a magas fű, csak egyik kereke meredt az égnek.
De a verandától balra jókora letarolt folt szakította meg a burjánzó zöldet. Mögötte elmocskolt pinceablakokra lehetett látni a ház omladozó téglaalapzatában. Ezeknek az ablakoknak az egyikén keresztül pillantotta meg Eddie Kaspbrak hat héttel azelőtt a leprást.

Szombatonként, amikor jobb szórakozást nem talált magának, Eddie gyakran kiment a rendezőpályaudvarhoz. Különösebb oka nem volt rá: egyszerűen szeretett odajárni.
Biciklivel jött a Witcham utca felől; északkelet felé vágott át a 2-es út vonalában. A Neibolt utcai egyházi iskola a 2-es út és a Neibolt utca sarkán állt, körülbelül másfél kilométerrel feljebb. Kissé kopott, de rendben tartott épület volt ez, hatalmas kereszttel a tetején; fél méterrel a bejárat fölött aranyozott betűkből rakták ki a feliratot: ENGEDJÉTEK HOZZÁM A KISDEDEKET. Néha zene és ének hangjai szűrődtek ki bentről, de bárki ült is a zongoránál, inkább Jerry Lee Lewisra hasonlított a játéka, mint egy templomi orgonistáéra. A dalok sem tűntek Eddie számára túlzottan vallásosnak, bár sűrűn emlegették bennük Sión hegyét, a bárány vérében való megtisztulást, és hogy micsoda barátjuk is nekik Jézus. De az éneklők mintha túl jól érezték volna magukat ahhoz, hogy a megfelelő áhítat hangján szóljanak. Azért szerette – éppúgy, mint Jerry Lee Lewist, amikor beleordítja a mikrofonba, hogy „Whole Lotta Shakin' Goin' On”. Olykor meg is állt egy percre, fának döntötte a biciklijét, és miközben úgy tett, mintha olvasna a fűben, magában dobolta a ritmust.
Más szombatokon az iskolát zárva találta; ilyenkor továbbhaladt a pályaudvar felé, anélkül hogy megállt volna a Neibolt utca végébe épített parkolóig, amelynek repedezett aszfaltjából kiütött a gaz. A fakerítésnek támasztotta a biciklit, figyelte az elhúzó vonatokat. Szombaton mindig sok jött arra. Anyja mesélte, hogy valaha fel lehetett szállni a személyvonatra a Neibolt utcai megállóhelyen, de a személyvonatokat megszüntették a koreai háború kezdete körül. – Észak felé a Brownsville állomásig kellett menni – mondta az anyja, onnan aztán eljuthatott az ember egyenesen Kanadába vagy a Csendes-óceánig. Dél felé Portlandig járt meg Bostonba, a Déli pályaudvarról pedig bárhova el lehetett vonatozni az országban. De a személyvonatok a villamos sorsára jutottak aztán. Ki ült volna rájuk, amikor kocsival is mehetett? Lehet, hogy te már soha nem utazol ilyen vasúton.
De a hosszú tehervonatok még mindig átjártak Derryn. Dél felé fűrészport szállítottak, papírt, burgonyát, a Maine állambeliek által Nagy Északnak nevezett vidékre pedig, Bangorba, Millinocketbe, Machiasba, Presque Lsle-ra, Ho-ultonba mindenféle kész árucikket. Eddie különösen az északra mendautószállítókat szerette, csillogó Fordokkal és Chevie-kkel a vagonokon. Egyszer ilyen kocsim lesz nekem is – ezt megfogadta szentül. – Vagy még jobb! Talán egy Cadillac!
Hat vágány futott be az állomásra, mint a pókháló közepe felé haladó fonalak: északról Bangor és az északi vonalak irányából, nyugatról a déli járatok és Nyugat-Maine vonalai, keletről pedig a tengerpart felől.
Két évvel azelőtt, amikor Eddie ez utóbbi vágánynál álldogált, és figyelte a lassan elhaladó szerelvényt, egy részeg vasutas lécládát hajított ki feléje az egyik marhavagonból. Eddie hátraugrott; a láda a salakon landolt, három méterre tóle. Valami csettegve mozgott benne. „Ez az utolsó forduló!” – kiabálta a vasutas. Barna laposüveget rántott ki kék zubbonyának zsebéből, meghúzta, majd kidobta azt is: az üveg összetört a salakon. Akkor a ládára mutatott: „Vidd haza a mamádnak! Add át a Déli Elcseszett Tengerparti Kurva Közellátási Járat üdvözletét!” Miközben kiabált, kissé előretántorodott, és ahogy a vonat gyorsítani kezdett, Eddie azt hitte, mindjárt kizuhan.
Amikor a szerelvény elment, Eddie közelebb lépett a ládához, és kíváncsian hajolt fölé. Nem akart túl közel kerülni: nyálkás valamik mászkáltak belül. Ha a vasutas neki adta volna, biztos, hogy gondolkodás nélkül hagyja ott. De az a maminak küldte, és Benhez hasonlóan Eddie is ugrott, ha a mamiról volt szó.
Elcsent egy madzagot a közeli raktárbarakkból, és felkötözte a ládát a bicikli csomagtartójára. Anyja még körültekintőbben pillantott a ládába, mint Eddie, aztán sikkantott egyet – de inkább örömében, mint az ijedségtől. Négy rák volt benne, jó egykilósak, összefűzött ollókkal. Megfőzte őket vacsorára, és nagyon barátságtalan volt, amikor Eddie köszönte, de nem kért.
– Mit gondolsz, Rockefellerek mit esznek most a Bar Harbor-házikójukban? – méltatlankodott. – Vagy a felső tízezer New Yorkban? Mogyoróvajat és kocsonyás szendvicset? Rákot esznek, Eddie, mint mi most! Legalább kóstold meg.
Eddie mégsem akarta, pontosabban úgy érezte, hogy inkább nem tud enni belőle, mint nem akar. Csak az járt a fejében, hogyan ficánkoltak nyálkásan a ládában, hogyan kattogtatták az ollóikat. Anyja folyton unszolta, mondván, hogy csuda finom, és milyen csemegétől esik el, mígnem Eddie már levegőért kapkodott, és a sprayt kellett használnia. Akkor nyugton maradhatott.
Eddie visszavonult olvasni a szobájába. Anyja áthívta egyik barátnőjét, Eleanor Duntont, akivel azután együtt olvasgatták a Photoplay és a Screen Secrets régi számait, és kuncogtak a pletykákon, mialatt dugig tömték magukat hideg ráksalátával. Amikor másnap reggel Eddie felkelt, hogy iskolába menjen, anyja még az ágyban feküdt, hangosan horkolt, és nagyokat szellentett hozzá, mintha félig eldugult trombitán játszana (eleresztett egypár jót, mondta volna Richie). A ráksalátás tálon nem maradt semmi, csak néhány maszat majonéz.
Ez volt a legutolsó tengerparti szerelvény, amit látott, és amikor később megpillantotta Mr. Braddockot, Derry állomásfőnökét, kicsit bizonytalanul rá is kérdezett, hogy mi történt. „Hát mi. Hát a cég lerobbant – felelte Mr. Braddock. – Azt kész is. Nem olvasol újságot? Az egész nyomorult országban ez folyik. Na kifele mosmár. Ez nem gyereknek való hely.”
Később Eddie néha elsétált az egykori tengerparti vágány, a 4-es mellett, és hallgatta a fejében kántáló kalauzt, amint az kiejti a mágikus neveket egymás után: Camden, Rockland, Bar Harbor (így hangzott: Baa Haabaa), Wiscas-set, Bath, Portland, Ogunquit, Berwicks; addig gyalogolt a 4-es vágány mentén kelet felé, amíg el nem fáradt, és a talpfák között növőgizgaz el nem keserítette. Egyszer feltekintve sirályokat látott (bár ezek valószínűleg csak öreg, kövér, közönséges sirályok voltak, és le se szarják, hogy látnak-e tengert életükben, de ez akkor nem jutott az eszébe), sirályokat látott körözni és vijjogni a feje fölött – és a hangjuktól még jobban elszontyolodott.
Valamikor kapu állt az állomás bejáratánál, de azt elsöpörte később egy szélvihar, és senki nem vette a fáradságot, hogy helyreállítsa. Eddie nagyjából tetszése szerint járkálhatott ki-be, bár tudta, Mr. Braddock kirúgja őt is, mint bármelyik srácot, ha a szeme elé kerül. Néha a teherautósofőrök is megkergették (de túl messzire nem jöttek utána), mert azt hitték, azért cselleng a közelben, hogy lenyúljon valamit – a srácok között volt erre is példa.
Többnyire azonban csendes volt a hely. Az őrbódé üresen állt, üvegablakait kövekkel törték be. 1950 után megszűnt az éjjel-nappali biztonsági szolgálat; napközben Mr. Braddock kergette el a gyerekeket, esténként pedig egy éjjeliőr hajtott arra négyszer-ötször egy lerobbant Studebakeren, amelyre keresőlámpát szereltek. Ennyivel ki is merült a védelem.
Időnként fel-feltünedezett egy-két csavargó vagy hobó. Leginkább tőlük tartott Eddie – borotválatlan álluk, cserepes bőrük, kisebesedett kezük és herpeszes szájuk megijesztette. A vonatokon potyáztak, leszálltak itt-ott, néhány napra Derryben is, aztán felkapaszkodtak egy újabb vonatra, és mentek tovább toronyiránt. Volt, amelyiknek hiányzott egy ujja. Általában bűzlöttek az alkoholtól, és más sem érdekelte őket, mint hogy meg tudná-e dobni őket valaki egy cigarettával.
Egy ilyen fickó mászott ki valamelyik nap a Neibolt utca 29. verandája alól, és felajánlotta Eddie-nek, hogy negyed dollárért leszopja. Eddie hátrálni kezdett; tenyere egyszerre jéghidegre vált, a szája kiszáradt. A hobó egyik orrcimpáját mintha valami lerágta volna, be lehetett látni az alvadt vértől vörös csatornába.
– Nincs negyed dollárom – mondta Eddie, és igyekezett maga mögött megtalálni a biciklijét.
– Megcsinálom tíz centért – folytatta a hobó hurutos hangon, és előrébb lépett. Szakadozott, zöld flanelnadrágot viselt, okádéksárga foltjával az ölén. Lehúzta a cipzárját és benyúlt. Valahogyan megpróbált vigyorogni. Orra maga a vörös iszonyat.
– De... nincs tíz centem se – mondta Eddie, és hirtelen arra gondolt: Biztos leprás! Ha hozzáérek, én is elkapom!
Elvesztette az önuralmát, rohanni kezdett. Hallotta, hogy mögötte a hobó is csoszogó, nehézkes futásnak ered, lötyögő, kioldott fűzűjű cipőben törtetett keresztül a ház elvadult kertjén.
– Gyere vissza, öcsi! Leszoplak ingyen. Gyere már vissza!
Eddie felpattant a biciklire, immár zihálva, összeszűkült torokkal. Mellkasára elviselhetetlen súly nehezedett. A pedálra lépett, és éppen gyorsult volna, amikor a hobó keze nekiütődött a csomagtartónak. A kerékpár első kereke kilengett. Eddie a válla fölött pillantott hátra, és látta, hogy a hobó ott fut a hátsó kerék mögött (!!BEÉRI!!), ajka felhúzódott, kilátszottak fogainak sötét csonkjai, és az arca elborult, talán a kétségbeeséstől, talán a haragtól.
Bár kövek nyomták a mellkasát, Eddie még erősebben tekerte a pedált, miközben attól rettegett, hogy a hobó vartól rücskös keze egyszerre csak megragadja a karjánál fogva, lerántja a Raleigh bicajról és az árokba huppan, ahol isten tudja, mi történik vele. Nem mert visszanézni, míg el nem száguldott az egyházi iskola előtt és a 2-es út kereszteződéséig nem ért. Addigra a hobónak nyoma veszett.
Jó egy hétig tudta magában tartani a történteket, de akkor bizalmasan megosztotta Richie Tozierrel és Bill Denbroughval, miközben a képregényeket bújták a garázsban.
– Nem leprás volt, okos gyerek – mondta Richie –, hanem szifkós.
Eddie úgy nézett Billre, mintha Richie csak ugratná: sohasem hallott szipkó nevű betegségről. Úgy hangzott, mintha Richie abban a pillanatban találta volna ki.
– Van olyan, hogy szipkó, Bill?
Bill komolyan bólintott. – Csak nem ssz-szipkó, hanem szifkó. V-v-vagyis szifilisz. – És mi az?
– Betegség, amit a kúrástól lehet kapni – felelte Richie. – Valami ködlik a kúrásról, vagy nem?
– De – mondta Eddie. Remélte, hogy nem pirul el. Tudta, hogy amikor az ember megnő, valami kijön a fütyköséből, de csak ha felállt. Vincent Taliendo, a Bagó, egy alkalommal beavatta a részletekbe is. Amikor kúr az ember, Bagó szerint, a farkát egy lány hasához dörgöli, míg meg nem keményedik (mármint a farka és nem a lány hasa). Akkor tovább dörgöli, és egyszer csak „elkapja az érzést”. Eddie rákérdezett, hogy ez mit jelent, de Bagó titokzatosan csóválta a fejét. Nem tudja megfogalmazni, mondta, azt érezni kell. Lehet persze gyakorolni hozzá, például úgy, hogy az ember szappannal dörzsöli a farkát a fürdőkádban (Eddie kipróbálta, de nem ért el többet, mint hogy sürgősen vizelnie kellett). Na mindegy, folytatta Bagó, amikor megjön az érzés, a fütykösödből kispriccel az izé. A srácok közül páran magömlésnek nevezték, de Bagót felvilágosította a bátyja, hogy a tudományos szakkifejezés erre a geci. Ha pedig „megvan az érzés”, villámgyorsan meg kell fogni a farkadat és célozni, hogy amikor jön a geci, telibe találd a lány köldökét. Onnan bemegy a hasába, és abból lesz a gyerek.
És a lányok ezt szeretik? – kérdezte Eddie Bagó Taliendót, mert ő maga is meglehetősen idegenkedett a dologtól.
Hát biztos – felelte Bagó, és még titokzatosabbnak tűnt, mint az imént.
– Na figyelj, Eds – fogott bele Richie. – Hogy megelőzzük a további kérdezősködést. Néhány nőnek van ilyen betegsége. Férfiaknak is, de ritkábban. Főleg nőknek. Na most a manusz elkapja a nőtől...
– Vagy egy m-m-másik ma-manusztól, ha b-b-buzi – tette hozzá Bill.
– Pontosan. Az a lényeg, hogy úgy kapod el a szifkót, ha megdugsz valakit, akinek már van.
– És milyen bajod lesz?
– Elevenen megrohadsz – felelte Richie egyszerűen. Eddie földbe gyökerezve bámult rá.
– Hát szar ügy, de így van – folytatta Richie. – Először lemállik az orrod. Néhány szifkósnak kapásból leesik. Aztán a faszuk.
– N-n-ne csi-csináld – mondta Bill. – M-m-most zabáltam.
– Ez tudományos kérdés, öreg.
– De akkor mi a különbség a lepra meg a szifkó között? – kérdezte Eddie.
– A kiírástól nem leszel leprás – vágott vissza Richie, és dagadó torokkal harsány röhögésben tört ki. Bill és Eddie csak nézték megilletődve.

Attól a naptól fogva Eddie képzeletében a Neibolt utca 29. alatti ház különlegesen ragyogott: gazos kérje, megroskadt tornáca, a bedeszkázott ablakok egyszerre vonzották és taszították. Hat hete leállította biciklijét az utca kavicsos szegélyén (a járda négy háztömbbel korábban véget ért), és gyalog elindult, át a gyepen, a ház verandája felé.
Szíve hevesen dobogott, szájában megint érezte a száraz ízt – amikor Bill történetét hallgatta arról az irtóztató képről, tudta, hogy miközben a ház felé tartott, nagyjából ugyanazt érezte, ami Billt George szobájába vitte. Mintha nem lenne egészen maga ura. Mintha löknék előre.
Úgy tűnt, nem is a lába mozog: a néma, fojtott csendjébe zárkózott ház közeledik ahhoz a helyhez, ahol Eddie áll.
Dízelmotor zümmögése hallatszott gyengén az állomás felől, a kocsik összekapcsolásának fémes robaja. Néhány kocsi mellékvágányra állt, néhányat most vontattak elő. Alakult a szerelvény.
Eddie a sprayt szorongatta a kezében, de furcsa módon ezúttal nem érezte az asztmás roham közeledtét, mint amikor az elrothadt orrú hobó elől kellett menekülnie. Érzékeit kitöltötte a ház óvatos közeledése a láthatatlan síneken.
A veranda alá nézett. Nem volt ott senki. Nem lepődött meg: tavasszal ritkábban jártak erre a hobók, mint kora szeptembertől novemberig. Az őszi hetek alatt napszámban dolgozhattak a határban fekvő farmokon, ha egy kicsit is elfogadható volt a külsejük. Burgonyát és almát szedhettek, felállíthatták a hófogó rácsokat, toldozhatták az istállók és csűrök tetejét, mielőtt a decemberi szelek meghozták a telet.
Hobók nem voltak a veranda alatt, de a nyomaik ott maradtak. Üres sörösdobozok és sörösüvegek, röviditalos palackok. Vastag porréteg a sarokba gyűrt pokrócon, mely olyan volt, mint egy döglött kutya. Szétszakadt újságok foszlányai, fél pár vacak cipő, szemétdomb szaga, halott falevelek körös-körül.
Eddie nem akart ugyan, de nem tudott ellenállni: bemászott a veranda alá. Már fejében érezte súlyos szívdobbanásait, fehér pontok cikáztak a szeme előtt.
Odalent még áthatóbb volt a szag: alkohol, verejték, a rothadó avar sötét felhője. Nem is zörögtek lába alatt a újságpapírok és a levelek: mintha sóhajtottak volna.
Hobó vagyok – gondolta Eddie, némiképp összefüggéstelenül. – Hobó vagyok, járom az utam. Jövök-megyek. Nincsen lóvém, nincsen kéróm, csak pia kell, egy dollár, valami hely, ahol álhatók. Ezen a héten almát szedek, a jövő héten krumplit, és amikor a fagy úgy zárul a földre, mint a bankókra a széf ajtaja, fogom magam, felugrók egy cukor-répaszagú tehervagonra, meghúzódok a sarokban, magamra rántok egy halom szénát, ha van, felhajtok néhány kortyot, harapok valamit, előbb-utóbb eljutok Portlandbe – vagy Beantownba, és ha nem akadékoskodnak a környéken biztonsági faszkalapok, átszállók egy másik vonatra, ami lemegy egész Alabamáig, és délen szedek citromot meg narancsot. Vagy utat építek a turistáknak. Csináltam már, nem igaz? Öreg, magányos hobó vagyok, nincs lóvém, nincs kéróm, de van valamim: esz a kór és elrohaszt. A bőröm felreped, a fogaim kihullanak, és tudod, mit? Érzem is a rohadást belül, mint az alma, mikor meglottyad, érzem, ahogy rág belülről kifelé, csak rág és rág és rág.
Eddie mutató- és hüvelykujja közé fogta a pokrócot, és fintorogva félrehúzta. Közvetlenül mögötte talált egy alacsony pinceablakot: egyik táblája betört, a másikat átlátszatlanná foltozta a por. Előrehajolt, mint aki hipnózisban van. Egyre közelebb hajolt az ablakhoz, a pincesötéthez, belélegezve egy letűnt kor dohos levegőjét, egyre közelebb a feketeséghez, és a leprás most elkapta volna biztosan, ha az asztma nem tör föl hirtelen, nem szorítja el a tüdejét fájdalom nélkül, de ellenállhatatlan erővel, ha nem szakad fel belőle az ismerős és gyűlöletes sípoló zihálás.
Hátralépett, és ekkor bukkant fel előtte az arc. Annyira váratlanul érte (holott számított rá), hogy akkor sem tudott volna felkiáltani, ha az asztmaroham nem keríti hatalmába. Dülledt szempárt látott, szétnyíló szájat. Nem a szétmart orrú hobó volt, bár megrázóan emlékeztetett rá. De mégis... ez a valami nem lehetett ember. Semmi nem élhet ilyen pusztuló testben.
Homlokán kettévált a bőr: mögüle sárga nyálkarétegbe burkolt fehér csont fénylett elő fátyolosan. Orra helyén csak egy porc hídja a két lángoló csatorna fölött. Egyik szeme rikító kék, másik szemgödrét szivacsos, barnásfekete szövet töltötte ki. A leprás alsó ajka petyhüdt volt és dagadt, mint a máj. Felső ajka nem volt egyáltalán: fogai vicsorogva meredtek kifelé.
Egyik kezét kilökte a törött üvegen át, a másikkal áttörte a bal oldali, homályos ablaktáblát. Tapogatózó, levegőt markolászó kezét kelések borították. Bogarak másztak rajta.
Eddie nyögve és zihálva, behúzott nyakkal hátrált. Nehezére esett a légzés, szíve zakatolt, mint a felpörgetett motor. A lepráson mintha ezüstös öltöny foszló maradványai lógtak volna, csimbókos, barna hajában apró férgek nyüzsögtek.
– Mit szólnál egy kis szopáshoz, Eddie? – hörögte, és a fogak romjai között elvigyorodott. Aztán skandálni kezdett:
– Bobbynak tíz cent elég, folytatja, ha kéred még, határ a csillagos ég. – Kacsintott. – Én vagyok az, Eddie: a nevem Bob Gray. És most, hogy már ismerjük egymást... – Egyik keze Eddie vallanak csapódott. Eddie felnyüszített.
– Semmi baj – mondta a leprás, és Eddie mintha álombéli rémképet látna, úgy nézte, ahogy kifelé indul az ablakon. A hámló homlok alól kilátszó csontos pajzs átütötte az ablaktáblák közötti vékony fakeretet. Két keze előrecsúszott a levelekkel borított nedves talajon. Zakójának (vagy felöltőjének... bármi volt is az) ezüstszínű vállait kifelé tuszkolta a résen. Izzó kék szemét egy pillanatra sem fordította el Eddie arcáról.
– Jövök már, Eddie, semmi baj – hallatszott érdes hangja –, tetszeni fog neked idelenn, miköztünk. Már néhány barátod is itt van.
Egyik kezét ismét előrelökte, és Eddie-nek, bár a pániktól szinte eszét vesztette, valami hirtelen, hideg józanság azt súgta, hogy ha ez a valami a bóréhez ér, azon nyomban ο is rothadni kezd. A gondolat megtörte a bénultságot, és hanyatt homlok, bukdácsolva menekült a veranda túlsó vége felé. A deszkalapok között alacsony szögben, poros fénnyel betűző napsugár időről időre halvány csíkokat vetett az arcára. Fejével átszakított egy pókhálót, ami aztán a hajához tapadt. A válla fölött visszapillantott, és látta, hogy a leprás félig már kint van.
– Nincs értelme szaladni, Eddie – kiáltott utána. Eddie elérte a veranda végét. Egy rács zárta el az útját: a rajta átsütő nap fénye gyémántokat rajzolt az állára és a homlokára. Leszegte a fejét, és habozás nélkül nekiugrott: a rács kidőlt, rozsdás szögei nyikorogva pattantak el. Elvadult rózsabokrokat látott maga előtt: keresztülvágott rajtuk, és meg sem érezte közben, hogy a tövisek felkarcolják a karját, az arcát, a nyakát.
Megfordult, és rogyadozó lábbal hátrált. Kihúzta zsebéből a sprayt, torkába fújta a levegőt. Ez nem lehet igaz. A hobóra gondolt biztosan, és a fejében... hát, a fejében
(lejátszódott)
lejátszódott egy film, horrorfilm, persze, mint a szombat délelőtti Frankenstein- vagy Farkasember-matinék, amiket a Bizsu moziban adnak időnként, vagy a Gémben vagy az Aladdinban. Ennyi. Megijesztette magát! Micsoda balfácán!
Még reszketősen fel is nevetett kicsit, annyira felkavarta eddig nem gyanított élénk képzelete, amikor a rothadó kezek kirobbantak a veranda alól, a karmok a rózsabokorba nyúltak kapaszkodóért, fékevesztetten és kíméletlen vadsággal tépték az ágakat, a gyökereket, vércseppeket ejtettek a levelekre.
Eddie felsikoltott.
A leprás mászott kifelé. Most már látni lehetett, hogy bohócruhában van – bohócruhában, amit középen hatalmas, narancssárga gombok fogtak össze. Az is meglátta Eddie-t, és vigyorgott, kitátotta odvas száját, előrelökte a nyelvét. Eddie sikoltott megint, de elfúló sikolyát senki nem hallhatta az állomás dübörgő dízelmotorjaitól. A leprás nyelve nemcsak az álláig csúszott: előreperdült majd' egy méter hosszan, mint a karneváli fúvóka. Nyíl hegy szerű vége a földet söpörte, sárgás, sűrű hab fedte egészen, apró rovarok mozogtak benne.
Az imént még a tavasz friss zöldjében pompázó rózsabokrok egyszerre fekete, halotti csipkébe borultak.
– Szopás – suttogta a leprás, és inogva talpra állt.
Eddie a bicikli felé rajtolt. Úgy futott, mint a hobó elól, csak éppen most-a lidércnyomás terhével, hogy bármilyen gyorsan kényszeríti is magát előre, őrjítő-csigalassúsággal halad... éppúgy, mint a rémálmok eszeveszett menekülései során, amikor mindig hallani vagy érezni Azt, amint lassanként egyre közelebb ér... és azt hiszem, álmában is érzi mindenki a döglesztő leheletét, ahogyan Eddie érezte most.
Egy pillanatig felcsillant előtte a remény: hátha valóban csak rosszat álmodik. Majd az ágyában ébred, verejtékben fürödve, reszketve, talán sírva is... de élve. Biztonságban.
Ám igyekezett nem gondolni rá. Mert halálos volt a csábítás és a vigasz végzetes.
Nem ült fel a kerékpárra rögtön: futott mellette egy darabig, leszegett fejjel, maga előtt tolva a kormányt. Úgy érezte, mintha fuldokolna; de nem az örvénylő víz fojtogatja, hanem tüdeje szűkül össze visszafordíthatatlanul.
– Egy kis szopás – suttogta ismét a leprás. – Gyere vissza bármikor, Eddie. Hozd a barátaidat.
A korhadó ujjak mintha a nyakához értek volna... Talán csak a veranda alatt hajához tapadt pókháló lecsüngő foszlánya söpört végig reszkető bőrén. Eddie felpattant a biciklire, és tekert fejvesztetten – mit számított most, hogy a torka görcsösen összeszorul, hogy újabb rohamban támadhat az asztma. Nem nézett vissza, csak kevéssel a házuk előtt, de addigra már nem volt mögötte semmi, csupán két kiskölyök gyalogolt egy labdával a park felé.
Aznap éjjel, míg szálegyenesen feküdt az ágyban, egyik kezével a sprayt szorongatta, és az árnyékokat figyelte a falon, újra hallotta a leprás suttogását: Nincs értelme szaladni, Eddie.

– Nem semmi – nyögte Richie tisztelettudóan. Ez volt az első hang, mióta Bill Denbrough befejezte a történetét.
– Van mé-mé-még egy c-c-cigarettád, R-r-richie? Richie az utolsó szálat adta neki a dobozból, amit apja íróasztalfiókjából nyúlt le már amúgy is majdnem üresen. Meg is gyújtotta.
– Ezt ugye nem álmodtad, Bill? – kérdezte Stein hirtelen. Bill megrázta a fejét. – Nem. N-n-nem álmodtam.
– Tényvalóság – dünnyögte Eddie. Bill élesen nézett rá. – Mmmmi?
– Tényvalóság – nézett vissza Eddie egy kissé neheztelően. – Hát hogy ez tény. Meg valóság. – És mielőtt vissza tudta fogni magát, mielőtt tisztában lett volna vele, hogy mit csinál, már mesélte is saját történetét a leprással, aki kimászott a Neibolt utca 29. alagsorából. Félig sem mondta el, már levegőért kapkodott, és használnia kellett a sprayt. Amikor pedig befejezte, egész testében rázkódva, élesen felzokogott. A többiek kicsit feszengve figyelték, aztán Stan a vállára tette a kezét. Bill esetlenül megölelte, a többiek zavartan pislogtak másfelé.
– Na j-j-jól van, E-e-eddie... nny-nyugi.
– Én is láttam – szólalt meg Ben Hanscom váratlanul. A hangja tompa volt és ijedt.
Eddie felkapta a fejét, és könnytói maszatos arccal, vöröslő szemmel nézett rá. – Micsoda? – – Láttam a bohócot – mondta Ben. – Csak nem pont olyan volt, ahogy te mondtad... legalábbis akkor nem. Nem volt ilyen... csöpögós. Hanem... száraz. – Rövid szünetet tartott, lehorgasztotta a fejét, kezét bámulta, mely sápadtan pihent elefántcombján. – Szerintem d a múmia.
– Mint a filmekben? – kérdezte Eddie.
– Mint a filmekben, és mégse úgy – monda Ben lassan. – A moziban látszik, hogy hamisítvány. Meg lehet ijedni tőle, de mégis tudod, hogy átverés. Azok a gézkötések meg ilyesmi, túl meg vannak csinálva. De ez a hapsi... úgy nézett ki, szerintem, mint egy igazi múmia. Amit felfedeznek egy piramisban. Kivéve a ruháját.
– M-m-milyen ru-u-ruháját?
Ben Eddie-re pillantott. – Ezüst színú zakó nagy narancssárga gombokkal a közepén.
Eddie-nek leesett az álla. – Ha hülyéskedsz, most mondd meg. Én még... én még mindig álmodok arról a hapsiról a veranda alatt.
– Nem vicc – felelte Ben, és ő is elmondta a történetét. Lassan kezdte, azzal, hogyan segített Mrs. Douglasnek megszámolni és elrakni a könyveket, és saját rémálmaival fejezte be. Tagoltan beszélt, közben nem nézett a többiekre, mintha borzasztóan szégyellné a viselkedését. Fel sem emelte a fejét, míg végig nem mondta.
– Tutira álmodtad – szólalt meg ekkor Richie. Látta, hogy Ben idegesen összerezzen, és sietve hozzátette: – Most nem akarlak bántani, Big Ben, de mégis, érted, egy léggömb nem megy így szembe a széllel...
– És a fényképek nem kacsintanak – mondta Ben. Richie mélységes zavarban nézett Benrol Billre. Azt állítani, hogy Ben ébren álmodott, még nem olyan nagy ügy – de Billt megvádolni, az egészen más. Bill volt a vezér, akire felnéztek mindannyian. Ezt senki nem mondta ki, nem is volt rá szükség. De Bill szállította az ötleteket, ő kerekített mindig valamit egy unalmasnak induló napból, ő emlékezett olyan játékokra, amit a többiek már elfelejtettek. És különös módon mindegyikük érzett valami biztonságot nyújtóan felnőtteset Billben – talán hogy számíthattak rá, hogy ha valakinek vállalnia kell a felelősséget, ő vállalja. Igazság szerint, bármilyen őrülten hangzott is, Richie elhitte Bill történetét. De Benét vagy éppen Eddie-ét, mintha nem akarta volna.
– Miért, veled nem történt semmi ilyesmi? – kérdezte tőle Eddie.
Richie elgondolkozott, belefogott valamibe, megrázta a fejét, töprengett megint, és végül azt mondta: – A legszörnyűbb, amit az utóbbi időben láttam, Mark Prenderlist volt, ahogy hugyozott a McCarron parkban. Annál rondább brá-ner nincs a világon.
– És te, Stan? – kérdezte Ben.
– Semmi – vágta rá Stan, és igyekezett másfelé nézni. Apró arca elsápadt, ajkát annyira összeszorította, hogy egészen kifehéredett.
– V-v-volt va-valami, S-s-stan? – kérdezte Bill is. – Mondtam, hogy semmi! – pattant fel Stan, és zsebre dugott kézzel a partig sétált. Nézte, ahogy a víz átzubog az eredeti gát fölött és megduzzad a második töltés előtt.
– Nyomás, mondd el, Stanley! – szólalt meg Richie magas fejhangon. Ez is hangjai egyike volt: az Öreganyó. Amikor Öreganyót játszott, körbe-körbe sántikált, egyik kezével fogta a derekát, és kotkodácsolva vihogott. Mégis inkább Richie Toziernek hangzott, mint akárki másnak.
– Uccu neki, Stanley, mesélj Öreganyónak a csúúúnya-rossz bohócról, és akkor kapsz csokis piskótát. Csák vágj bele bátran...
– Kuss! – üvöltött rá Stanley, és ahogy hirtelen megfordult, a döbbent Richie kis híján hanyatt esett a meglepetéstől. – Fogd már be!
– Oké, fónök – morogta Richie, és leült. Bizalmatlanul méregette Stanley Urist, akinek vörös foltok égtek az arcán, de inkább a félelemtől, mint a haragtól.
– Hagyd, Stan – mondta Eddie halkan. – Ne foglalkozz vele.
– Nem bohóc volt – fogott neki Stanley. Összevissza kapkodta a tekintetét, úgy túnt, erősen viaskodik magával.
– E-e-elmondhatod – szólalt meg most Bill, szintén visszafojtott hangon. – M-mi is elm-elm-elmondtuk.
– Hát nem bohóc volt. Hanem...
Ebben a pillanatban csattant fel mögöttük Mr. Nell whiskytól reszelős hangja, amitől talpra ugrottak mindannyian, mintha rájuk lőttek volna: – Jééézus Krisssztus a csiricsáré kerekes mankóval! Mi ez a rumli itten?! Jééézus-mááária!

Nyolcadik fejezet
Georgie szobája és a ház a Neibolt utcában

Richard Tozier kikapcsolja a rádiót, melyben Madonna visongta addig „Like a Virgin” című dalát a WZON adón („Bangor sztereo rockere!” – hirdeti önmagát az adó mániákus gyakorisággal), félrehúzódik kocsijával az út szélére, leállítja az Avistől kölcsönzött Mustang motorját, és kiszáll. Lélegzete még zúg a fülében. Olyan táblát látott, hogy még most is lúdbőrzik tőle a háta.
A kocsi elejéhez megy, és a motorháztetőre tenyerel. Hallja a hűlő motor gyenge kattogását. Egy szajkó kiált messziről, aztán elhallgat. Tücskök cirpelése. Ez az egész zenekar.
Meglátta a táblát, elhaladt mellette, és máris Derryben van. Huszonöt év után hazajött a Nagypofájú Richie Tozier. Huszonöt...
Égető fájdalom marja a szemét, el is felejti rögtön, hogy mire gondolt. Halkan, fojtottan felkiált, arcához kapja a kezét. Egyetlenegyszer érzett ehhez valamelyest hasonló fájdalmat, amikor az egyetemen a kontaktlencséje alá csúszott egy szempilla. De az csak az egyik szemét kínozta, most tüzel mind a kettő.
Mielőtt megdörzsölhetné, elmúlik nyomtalanul.
Lassan, merengve horgasztja le a fejét, és néz végig a 7 -es úton. A fizető autópályáról az Etna-Haven kijáratnál tért le, mert úgy tervezte, bár maga sem tudta, miért, hogy nem az autópályán érkezik Derrybe. Az utat még építették, amikor családjával lerázták magukról a különös kisváros porát, és elköltöztek Közép-Nyugatra. Nem – gyorsabb lett volna az autópálya, de valamiért mégis jobb, hogy nem azt választotta.
Végighajtott hát a 9-es úton a Haven nevű falucska házainak álmos fészkén keresztül, majd ráfordult a 7-esre. Lassan világosodott.
Aztán a tábla. Pontosan ugyanolyan, mint a többi hatszáz Maine állam városkáinak határán, mégis hogy összeszorult a szíve tőle!

Penobscot
megye
D
Ε
R
R
Y
Maine állam

Fölötte egy szarvas; a Rotary Club jele; és hogy a hármasság teljes legyen, egy felirat, mely közzéteszi, hogy A DERRY „OROSZLÁN” BÖMBÖLVE KÖVETELI JUSSÁT A KÖZÖS ALAPBÓL! Mögötte hosszan nyúlik el a 7 -es út, egyenesen tovább a tornyosuló fenyvesek között. A csendes fényességben olyan álombéli látványt nyújtanak a fák, mintegy lezárt szobában a felszálló kékesszürke cigarettafüst. Derry, gondolja. Derry. Te jó isten. Derry. Kővel a varjakra. A 7-es úton áll. Nyolc kilométerre innen, hacsak egy tornádó vagy az ide? nem takarította el a föld színéről, a Rhulin-farm, ahol anyja beszerezte a tojást és a zöldséget. Még három kilométer, és a 7-es út átváltozik Witcham úttá, amiből persze Witcham utca lesz végül, halleluja, halleluja, sose halunk meg, ámen. Valahol a Rhulin-farm és a város között elhajt Bowersék és Hanlonék előtt. Másfél kilomé-errel Hanlonék után már fölsejlik a csillogó Kenduskeag s körülötte a burjánzó, mérgező cserjék, a buja síkság, mit, ki tudja, miért, Pusztának neveztek. Na most szembe bírok-e nézni ezzel az egésszel, az a érdes, gondolja Richie. De őszintén, semmi vaker, gyere-ek. Hogy most szembe bírok nézni vagy nem?
Végigálmodta az előző éjjelt. Az egész úton, ahogy haladt előre, ahogy fogytak a kilométerek, egy pillanatra sem szűnt eg az álom. De amint megállt – pontosabban: megállítottaa tábla –, mintha felrázta volna a valóság: mert az álom volt a valóság maga. A valóság – Derry.
Az emlékek szüntelenül kísértenek, míg eszét nem veszti egyszer miattuk: alsó ajkába harap, összekulcsolja a két kezét szorosan, mintha attól félne, másként darabokra hullik a teste. Úgy érzi, szét fog esni, és nem is sokára. Valami őrület várja benne mohón az elkövetkezendőket, de leginkább csak azon mereng most, hogyan fog megbirkózni az előtte álló napokkal. Leginkább...
Megtörik ismét a gondolat.
Szarvas baktat kényelmesen az útra. Puha, tavaszi patáinak könnyű dobogását idehallani.
Richie lélegzete félúton megakad, aztán lassan kitisztul újra. Megrökönyödve nézi; ilyet sohasem látott a Rodeo Drive-on. Haza kellett jönnie, hogy efféle látványban része lehessen.
„Dámvadtehén, úgymint nőstény szarvas” – kántálja egy hang a fejében. A jobb oldali erdősávból bukkant elő, és most megpihen a 7 -es út kellős közepén, mellső lábai a választóvonal egyik felén, hátsó lábai a másikon. Sötét szeme szelíden bámulja Rich Toziert. Érdeklődve, de félelem nélkül.
Richie ámultan nézi, mint csodajelet, óment – a jósnők halandzsái jutnak eszébe. Azután teljesen váratlanul felötlik benne Mr. Nell képe. A frász törte ki őket aznap, amikor rájuk rontott Ben történetének és Bill történetének és Eddie történetének vigiliájában! Az egész bandát kis híján a mennyekbe röpítette az ijedtség.
Csak nézi a szarvast, mélyet lélegzik, és azon kapja magát, hogy hangjainak egyikén beszél... de huszonöt év után most először szólal meg így az ír Zsaru, akit e dicsőséges társaságba az emlékezetes napot követően adoptált. Végiggördül a hajnal csendjén a dörgedelem, mint egy óriási teke golyó – hangosabban és súlyosabban, mint gondolta volna:
– Jééézus Krisssztus a csiricsáré kerekes mankóval! Mit keres egy ilyen csini nagykislány itten a rennngetegbe? Futás-indulj hazafele, mielőtt megmondalak O'Staggers atyának!
A visszhang még el sem halt, az első szajkó még el sem kezdett dühödten perlekedni a szentségtörés miatt, a szarvas feléje villantja farkát, mint egy megadást jelző fehér zászlót, és eltűnik az úttól balra eső fenyvesek párájában. Csak egy kupac gőzölgőgalacsin marad mögötte, jeléül annak, hogy Richie Tozier harminchét esztendősen is képes arra, hogy „eleresszen egy jót.”
Richie nevetni kezd. Először csupán felcsuklik, de saját ellenállhatatlan humora úgy megcsapja, hogy harsány röhögésben tör ki, miközben ott áll Maine kora reggeli fényei között, öt és fél ezer kilométerre hazulról, és egy szarvasra ordítozik az ír zsaru hangján. A csendes, jókedvű hümmögést gurgulázó nevetés váltja fel, ami azután átcsap valami falrengető hahotába, és Richie Tozier arcáról csorognak a könnyek, kétségbeesetten a kocsijába kapaszkodik, és arra gondol, hogy most menthetetlenül összehugyozza magát. Valahányszor már abbahagyná, elég egy pillantás a kis galacsinkupacra, és újult erővel rázza a röhögés.
Fújtatva és még mindig kuncogva ül vissza a kocsiba, hogy beindítsa a motort. Egy fertőtlenítőszereket szállító Orinco teherautó söpör el mellette, mint a förgeteg, Richie visszaáll az útra, és továbbindul Derry felé. Már jobban érzi magát, ura önmagának... bár talán csak a mozgás teszi, a fogyó kilométerek, a mindent magába ölelő álom.
Mr. Nell jár a fejében – Mr. Nell és az a nap a gátnál. Mr. Nell megkérdezte ugyanis, hogy ez a jó kis ötlet kinek jutott az eszébe. Emlékszik, hogy feszengve nézegettek egymásra ők öten, míg Ben elő nem lépett, sápadtan, lesütött szemmel, reszketve az erőlködéstől, nehogy dadogásba fulladjon, amit mond. Szegény kölyök, valószínűleg azt hitte, hogy öttől tíz évig terjedő fegyházbüntetés várja a shawshanki börtönben, amiért elárasztotta a Witcham utcát, gondolja most Richie, de azért bevallotta. Erre a többiek is előreléptek, és melléálltak mindannyian. Vagy ezt teszik, vagy rossz emberek: gyávák. A tévében pedig nem ilyenek a hősök. És ettől megerősödött bennük az összetartozás: jóban-rosszban, immár huszonhét évre szólóan. Az események olykor úgy követik egymást, mint a sorba állított dominók: az első feldönti a másodikat, az a harmadikat és így tovább.
Csak azt nem tudni, mikor érkezett el a pillanat, ahonnan már nem volt visszaút. Amikor ő és Stan megérkeztek, és beszálltak a gátépítésbe? Amikor Bill elmesélte, hogy a fényképen hogyan mozdult meg és kacsintott az arc? Talán igen... de Richie Tozier számára mégis úgy tűnik, hogy a dominók akkor kezdtek végérvényesen egymásra dőlni, amikor Ben kilépett a sorból, és azt mondta: – Én mutattam meg, hogy

mit kell csinálni. Az én hibám.
Mr. Nell csak állt és nézte őket, száját összeszorította, kezét repedezett övére tette. Benre pillantott, azután a gát mögött duzzadó medencére, majd ismét Benre, az arca pedig olyan volt, mintha nem hinné el azt sem, amit a saját szemével lát. Köpcös ír ember volt; korán őszülő, hullámos haját gondosan fésülte hátra kék ellenzős sapkája alá. Kék szeme szinte világított, orra fényesen vöröslött. Arcán elpattant hajszálerek apró fészkei. Nem lehetett az átlagosnál magasabb, de az előtte sorakozó fiúk számára százkilencven centisnek tűnt legalább.
Már éppen megszólalt volna, amikor Bill Denbrough odaállt Ben mellé.
– V-v-viszont az én ö-ö-ötletem volt – préselte ki magából a szavakat. Nagyokat nyelt, és miközben Mr. Nell, akinek jelvényéről zsarnoki fényeket lövellt szemükbe a visszatükröződő napsugár, szenvtelenül és nyugodtan méregette, Bill nagy nehezen elmondta végig, amit akart: hogy nem Ben hibája, mert Ben csak erre járt, és megmutatta, hogyan-csinálják jól, amit már amúgy is csináltak, csak pocsékul.
– Meg én – kottyantotta közbe Eddie, és Ben másik oldalára lépett.
– Mi az, hogy „meg én”? – kérdezte Mr. Nell. – Ez a neved, cowboy, vagy a lakcímed?
Eddie a feje búbjáig elpirult. – Én voltam Bill-lel, mielőtt Ben megjött – mondta. – Úgy értem.
Richie Eddie mellé lépett. Az ötlet, hogy Mr. Nell némiképp felvidulna hangjainak egyikétől, hirtelen jókedvvel töltötte el. De meggondolta magát (ami az ő esetében csodálatra méltó és ritka jelenségnek számított), mert arra a következtetésre jutott, hogy a hangok esetleg csak tovább rontanák a dolgot. Mr. Nell nem volt lepetézd és padlófogó hangulatban. Egészen pontosan úgy nézett ki, mintha Mr. Nell mindenre gondolna, csak a padlófogásra nem. Így hát Richie csak annyit mondott: – Én is benne voltam – aztán befogta a száját.
– És én is – állt Bill mellé Stan végül.
Egy sorban álltak öten Mr. Nell előtt. Ben ide-oda kapkodta a fejét, teljesen elnémult ettől az egyhangú támogatástól. Richie már félt, hogy a jó öreg Boglya elbőgi magát, olyan hálás nekik.
– Jjjéézusom. – Mr. Nell hangjában az őszinte felháborodás mellett ott bujkált a nevethetnék szikrája. – Életembe se láttam ilyen siralmas bagázst. Ha anyátok tudná, hol kóbászoltok, alapvetően el lennétek náspángolva. De lehet ám, hogy nem ússzatok meg így se.
Richie ekkor már nem tudott parancsolni magának: a szája kinyílott magától, fékezhetetlenül, mint annyiszor:
– Osztég hogy ityeg a fityeg az auhazába, Mr. Nell? – tombitálta. – Hinnye, a teremburámat, rég láttam illen hetyke daliát, illen csupaszív jauembert, mint kend, becsü-lettyére is válik az anyafődnek...
– Te találkozol az anyafőddel három másodpercen belül, kis barátom – mondta Mr. Nell szárazon.
Bill megfordult, és Richie-re támadt: – A f-f-francba, hogy miért n-n-nem bírsz k-k-kussolni!
– Bölcs meglátás, kis William Denbrough – bólogatott Mr. Nell. – Fogadok, Zack nincs felvilágosítva, hogy itten a Pusztába turkálod a ganajt.
Bill lesütött szemmel rázta meg a fejét. Vörös rózsák foltjai égtek az arcán.
Mr. Nell Benre nézett. – Mi is a te neved, fiam?
– Ben Hanscom, uram – suttogta Ben.
Mr. Nell ismét bólintott, és szemügyre vette a gátat.
– A te ötleted volt?
– Hogy hogy kell csinálni, igen – suttogott Ben már alig hallhatóan.
– Hát, haverom, te kész mérnök vagy, az a tényállás, de a Pusztáról meg Derry csatornahálózatáról halovány fingod sincsen, igaz?
Ben megrázta a fejét.
Mr. Nell belefogott, és már nem is barátságtalan hangon:
– Két részből áll a rendszer. Az egyik szállítja a szilárd emberi ürüléket... szóval a szart, de nem akarom megsérteni az érzékeny fületeket. A másik meg a szennyvizet, ami lejön a vécéből meg mosogatóból, a zuhanyzóból meg a mosógépből. Idejön az esőcsatornák vize is. Nahát, tik nem kavartatok be a szilárd ürülék elszállításába, hála a jó istennek – ami a Kenduskeagba pumpálódik még lejjebb. Valószínűleg nagy böhöm kupacok száradnak a napon úgy egy kilométerre innen, de a szar nem tapad a házak plafonjára. Viszont a szennyvíz... ahhoz nincsen pumpa. Az csak úgy lemegy az ilyen gravitációs csöveken. És fogadok, hogy tudod, kisfőnök, hol végződnek ezek a csövek.
– Ott fenn – mutatott Ben a gát mögötti, javarészt már elárasztott területre. Fel sem nézett közben; hatalmas könnycseppek csordultak le az arcán. Mr. Nell úgy tett, mintha nem venné észre.
– Pontosan, terjedelmes fiatal barátom. Hát azok a gravitációs csövek kis patakokba csatlakoznak a Puszta felső részén. Az ilyen patakok többsége színtiszta szennyvíz, ami a bokrok alatt beásott csövekből jön ki. Egyik irányba a szar, a másik irányba az összes többi, ilyen okosakat fundál ki az emberi ész, de nektek nem jutott el az agyatokig, hogy álló nap Derry összes pisijében meg mosogatólevében pancsoltok, mi?
Eddie hirtelen zihálni kezdett, és a spray után kapott.
– Szóval visszahajtottátok a vizet kábé hat vízgyűjtőbe a nyolcból, azokba, amik kiszolgálják a Witcham, a Kansas meg a Jackson utcát, és még vagy négy-öt kis utcát. – Mr. Nell Bill Denbroughra szegezte részvétlen tekintetét. – Az egyik éppen a ti házatokat is, ifjú Denbrough. És akkor, ugye, jönnek a szörcsögő lefolyók, amik nem nyelik le a vizet a mosogatóból vagy a mosógépből, a túlterhelt csövekből pedig befolyik a pincébe...
Ben vonyítva zokogott fel. A többiek ránéztek azután elkapták a tekintetüket. Mr. Nell rátette egyik lapáttenyerét a fiú vállára. Bőrkeményedéses volt és durva ez a kéz, de ebben a pillanatban mégis végtelenül szelíd.
– Jól van na. Nem kell annyira nekikeseredni, fiam. Talán egyelőre még nem áll olyan tragikusan a helyzet. Egy kicsit el kellett túlozni, hogy felfogjátok. Azért küldtek ide, hogy megnézzem, nem-e akadt keresztbe egy kidőlt fa a patakon. Van ilyen. Szóval, hogy ezt nem kell tudnia senkinek, csak nektek meg nekem. Zűrösebb dolgok vannak most a városban, mint egy kis fölgyúlt víz. Majd azt írom a jelentésbe, hogy lokalizáltam a fát, és pár fiúval kiemeltük. Mi? Név nélkül. Kitüntetést ne várjatok a gátépítésért.
Tekintete az öt fiút mustrálta. Ben elszántan törölte a szemét egy zsebkendővel; Bill töprengve vizsgálta a gátat; Eddie a sprayt szorongatta; Stan közvetlenül Richie mellett állt, és egyik kezével Richie karját fogta, hogy rögtön erőteljesen megszorítsa, ha Richie leghalványabb jelét mutatja annak, hogy mást akar mondani, mint köszönjük szépen.
– Egyébként semmi keresnivalótok ilyen mocskos helyen – folytattaMr. Nell. – Vagy hatvan különbözdbetegség tenyészik itten. Szemét, húgy, trágya, iszap, bogarak... semmi keresnivalótok. Van négy tiszta park a városban, ahol álltó nap lehet ugrabugrálni, azt itt kaplak el tikteket. Jééézus Krisssztus!
– Cs-cs-csak sze-sze-szeretünk itt lenni – felelte Bill hirtelen daccal. – Ha ide-j-j-jövünk, s-s-senki nem r-r-rinyál le-le-legalább.
– Mit mond? – nézett Mr. Nell Eddie-re.
– Hogy ha idejövünk, legalább nem rinyál senki. – Eddie hangja vékony volt és sípoló, de határozott. – És igaza van. Ha a parkba megyünk, és mondjuk baseballt akarunk játszani, a nagyobbak azt mondják, oké, mi leszel, kettes alap vagy hármas?
Richie felhördült. – Eddie eleresztett egy jóóót! Telibe! Mr. Nell rávillantotta a szemét.
– Bocsánat – rántotta meg a vállát Richie. – Csak tényleg így van. Ahogy Bill is mondta. Szeretünk itt lenni.
Azt hitte, Mr. Nell megharagszik emiatt is, de az ősz rendőr meglepte mindannyiukat azzal, hogy elmosolyodott. – Az az. Én is szerettem, mikor kicsi voltam. Nem tiltalak el titeket se. De figyeljetek rám. – Komolyan nézték, ahogy felemeli a mutatóujját. – Ha légyottok, együtt gyertek. Bandában. Értve vagyok?
Bólintottak.
– Mindég csak együtt. Nem bújócskázni, hogy szétszóródjatok külön. Tudjátok, mi folyik a városban. Annak ellenére nem mondom, hogy ne gyertek, mert úgyis hiába mondanám. De a saját érdeketekben az egész környéken mindég csak együtt. – Billre nézett. – Vagy nem értesz egyet, miszter Denbrough?
– D-d-de. E-e-együtt f-ff-fogunk...
– Ennyi nekem elég. Kezet rá.
Bill kinyújtotta a kezét, és Mr. Nell megrázta erősen. Richie lerázta Stant, és előreugrott.
– Néma, a teringettét, mecsoda fejedelmi nemes egy lélek kend, Mr. Nell! Fáintos ember, ahogy mondom! Fáintos ember! – Megragadta a rendőr hatalmas markát, és felhevülten, ész nélkül rázni kezdte, miközben egyfolytában vigyorgott. A meghökkent Mr. Nell számára a fiú mutatványa Franklin D. Roosevelt otromba paródiájának tűnt leginkább.
– Köszönöm, öcsi – mondta, és visszahúzta a kezét. – De ezen azért munkálkodj még egy kicsit. Ez kábé annyira hangzik írnek, mint Csingacsguk.
A többiek megkönnyebbülten nevettek, Stan pedig némi sajnálkozással nézte Richie-t: Nőj már föl végre!
Mr. Nell mindenkivel kezett fogott, végül Benhez ért.
– Nem kell szégyellned magad, csak éppen rosszul mérted föl a helyzetet. De ami a gátat illeti... könyvből tudod, hogyan kell csinálni?
Ben a fejét rázta.
– Csak úgy kitaláltad?
– Igen, uram.
– Ez már döfi, fiam. Nagy dolgok fűződnek egyszer még a nevedhez, hidd el nekem. Csak nem itt a Pusztában kell nekilátni. – Elgondolkozva pillantott körül. – Itt nem lesz soha semmi. Förtelmes egy vidék. – Felsőhajtott. – Hát akkor szétszedni, drága gyerekeim. Én addig áttelepszek ide a bokor árnyékába, és nézem egy kicsinyég, hogyan kapjátok széjjel azt a bárkát. – Utolsó mondata közben ironikus mosollyal Richie-re sandított, mint aki újabb eszement kirohanásra vár.
De Richie alázatosan csak annyit mondott: igen, uram. Mr. Nell elégedetten bólintott, a fiúk pedig nekiestek a munkának, ismét csak Ben utasításait követve – ezúttal azért, hogy lebontsák, amit az ő irányítása alatt építettek korábban. Mr. Nell ezalatt barna üveget húzott ki a zsebéből, és kortyolt belőle egy jóízűt. Köhögött, nyögve sóhajtott, és jóindulatúan, felhős szemmel figyelte a fiúkat.
– Oszt mi van abba az flaskába, uram? – rikkantott felé Richie, térdig a vízben állva.
– Richie, nem tudnád befogni, csak most az egyszer? – sziszegte Eddie.
– Ebbe? – nézett Richie-re enyhe meglepetéssel Mr. Nell, aztán az üvegre pillantott, amin nyoma sem volt címkének. – Ebbe az istenek köhögéscsillapítója van, fiacskám. De most inkább lássuk, hogy a kezed is pörög-e olyan gyorsan, mint a nyelved.

Bill és Richie később együtt mentek hazafelé a Witcham utcán. Bill a Silvert tolta: miután felépítették és lebontották a gátat, már nem volt annyi ereje, hogy ráüljön és tekerje a pedált. Mind a ketten kimerültek voltak, kócosak és amennyire lehetséges, piszkosak.
Stan még megkérdezte őket, hogy volna-e kedvük átmenni hozzá, és játszani egy kis Monopolyt vagy ilyesmit, de egyiküknek sem akaródzott. Későre járt már. Ben, aki fáradtnak tűnt és letörtnek, azt mondta, inkább hazamegy, hogy megnézze, visszavitte-e valaki a könyvtárból kölcsönzött könyvelt. Remélte, hogy igen, mert a derryi könyvtár nemcsak a nevet, de a lakcímet is feljegyezte minden kölcsönzőcédulára. Eddie úgy döntött, hogy megnézi otthon a Nagy Rock Show-t, mert Neil Sedaka szerepel benne, és meg kell tudnia végre, hogy néger-e valóban. Stan szerint hülyeség, mert már a hangjáról megállapítható, hogy fehér. Eddie azt válaszolta, hogy csak a hang után nem lehet ítélni: Chuck Berryről például egészen addig azt hitte, hogy fehér, míg fel nem lépett a Pódium-ban, és ki nem derült, hogy néger.
– De az anyám még most is azt hiszi, hogy fehér – tette hozzá. – Ami nagyon j ó, mert különben nem engedné, hogy hallgassam.
Stan fogadott négy képregénybe, hogy Neil Sedaka fehér, és együtt vonultak át Eddie-hez a kérdést eldöntendő.
Bill és Richie pedig Billék háza felé indult. Keveset beszélgettek az úton; Richie Bill történetén gondolkodott, amelyben a fényképarc forgatta a fejét és kacsintott. És annak ellenére, hogy fáradt volt nagyon, újabb ötlete támadt. Őrült ötlet volt... de megvolt a maga varázsa.
– Billy, öreg haver. Álljunk meg egy picit. Öt perc szünet. Ki vagyok purcanva.
– N-n-nincs olyan ssz-szerencsém – felelte Bill, de azért megállt, óvatosan a Teológiai Szeminárium gyepének szélére fektette a Silvert. A zegzugos, viktoriánus ház széles kőlépcsőjére ültek.
– M-m-micsoda nap – mondta borúsan Bill. Sötétlila foltok ütöttek ki a szeme alatt. Az arca fehér volt és nyúzott. – Majd h-h-hífföl a ssz-szüleidet, amikor h-h-ha-haza-érünk hozzánk. N-n-nehogy bbb-beecsavarodjanak.
– Oké. Fölhívom. Na figyelj, Bill...
Richie elhallgatott egy pillanatra, Ben múmiájára gondolt, Eddie leprására, a valamire, amiről Stannek már nem maradt ideje beszélni. És a Paul Bunyan-szobor elúszó képe is megjelent előtte – de az istenért, az csak álom volt.
Aztán elhessegetett magától mindent, ami nem ide tartozik. Belevágott.
– Szóval elmegyünk hozzátok, mi? És benézhetnénk Georgie szobájába. Szeretném látni a képet.
Bill döbbenten nézett vissza rá. Szólni próbált, de nem tudott: túlságosan szíven ütötte az ötlet. Csak rázta a fejét hevesen.
– Hallottad Eddie sztoriját – folytatta Richie. – Meg Benét. Elhiszed, amit mondtak?
– Hát, n-n-nem tudom. V-v-valamit b-b-biztos láttak.
– Aha. Szerintem is. És szerintem azoknak a srácoknak is lenne hasonló történetük, akik meghaltak itt az utóbbi időben. Csak az a különbség Eddie-ék és köztük, hogy Eddie-t és Bent nem kapta el.
Bill felhúzta a szemöldökét, de különösebb meglepetés nem látszott rajta. Úgy látszott, idáig már ő is eljutott. Nem beszélt valami jól, de nem volt ostoba.
– Hát csak tűnődj el ezen – mondta Richie. – Akármilyen manusz fel tud öltözni bohócnak, és meg tudja ölni a srácokat. Hogy miért csinálja, az más kérdés, de ki tudja, az őrültek mit miért csinálnak, nem? – Ri-ri...
– Például ott van a Joker a Batman-sorozatban. – Saját hangja, saját ötletei hallatán Richie egyre izgatottabb lett-Nem volt biztos, hogy most éppen bizonyítani igyekszik valamit, vagy csak a szavak füstfelhőjét eregeti annak érdekében, hogy bejusson a szobába és megnézhesse a képet. De ez végeredményben nem is számított. Elég volt, hogy az izgatott érdeklődés fénye kigyulladjon Bill szemében.
– De h-h-hogy jön ide a f-f-fénykép?
– Szerinted?
Bill halkan azt mondta, hogy szerinte nincs köze a gyilkosságokhoz. – Inkább Geor-geor-georgie ssz-szelleme volt.
– Szellem egy fényképen?
Bill bólintott.
Richie gondolkodóba esett A szellemeket gyerekfejjel nagyon is valóságosnak hitte: nem kételkedett, hogy léteznek efféle dolgok. Szülei metodisták voltak, velük járt templomba vasárnap, csütörtökönként pedig ott volt a Metodista Ifjúsági Közösség találkozóin. Meglehetősen ismerte már a Bibliát, és tudta, hogy a Bibliában elhiszik a legmeghökkentőbb jelenségeket. A Bibliában például az áll, hogy Isten egyharmada is lélek, és ez még csak a kezdet. Ördögnek is kellett lenni, ha egyszer Jézus kiűzött egy csomót valamelyik muksóból. De ilyen baromi lepetézős ördögök. Amikor Jézus megkérdezte a muksót, hogy hívják, az ördögök válaszoltak helyette, és azt mondták, álljon be az idegenlégióba. Vagy valami ilyesmi. És a Biblia hisz a boszorkányokban is, másképp nem írná, hogy „ha az asszony igéző lesz közöttük, halállal lakoljon”. Néhány rész a Bibliában még jobb is volt, mint a horror képregények. Olajban égettek meg embereket, vagy fölakasztották magukat, mint az Iskarióti Júdás; vagy a gonosz Aház király kipottyant a toronyból, és kutyák nyalták fel a vérét; ott voltak a tömeges gyermekgyilkosságok, amikor Mózes és Krisztus megszületett; figurák jöttek ki a sírból, és felszálltak a levegőbe; katonák letrombitálták a falakat; a próféták meg látták a jövőt és harcoltak a szörnyetegekkel. Ez mind benne van a Bibliában, aminek pedig minden szava igaz – ezt állította Craig tiszteletes, de ezt állították Richie szülei és maga Richie is. Hitelt adott hát minden fenntartás nélkül Bill magyarázatának: egyedül a dolog logikája látszott bizonytalannak.
– De azt mondtad, hogy tisztára megijedtél. Miért akarna George szelleme megijeszteni?
Bill enyhén remegő kézzel törölte meg a száját. – Mert b-b-biztos d-dü-dühös rám. Hogy m-m-megölettem. Az én h-h-hibám. Én k-k-küldtem el a cs-cs-... – képtelen volt kimondani a szót, csak a kezével intett. Richie bólintott, de csupán azt jelezte, hogy érti, nem pedig azt, hogy egyetért.
– Szerintem nem – mondta. – Ha hátba szúrod vagy lepuffantod, az mindjárt más. Vagy ha mondjuk odaadod neki apád megtöltött puskáját, és ő lelövi magát. De ez nem puska volt, hanem csónak. Nem akartad, hogy baja essen... Pont hogy – és Richie mutatóujja úgy cikázott Bill orra előtt, mint az ügyvédeké a tárgyaláson –, pont hogy azt akartad, szórakozzon egy kicsit, nem így van?
Bill fájó szívvel gondolt vissza arra az időre – Richie szavaitól kicsit jobban érezte magát, hónapok óta először, de érezte azt is, hogy nem jogos a megkönnyebbülése. Mert igenis az ő hibája volt: ha nem is egészen, de részben biztosan.
Másként miért lenne olyan hideg a pamlag az anyja és az apja között? Miért, hogy senki egy szót sem szól már a vacsora mellett? Csak a kések és villák csörögnek, míg már nem lehet elviselni, és akkor az ember b-b-bocsánatot kér, és megkérdezi, hogy f-f-felállhat-e az asztaltól.
Mintha ő maga lenne a szellem, a mozgó és beszélő valaki, akit se nem látnak, se nem hallanak, csak ködösen érzékelik a jelenlétét, de senki nem tesz úgy, mintha valóságos volna.
Irtózott a gondolattól, hogy ő okolható mindenért, de a másik lehetőség, amivel szülei viselkedését magyarázni tudta, ennél is sokkal rosszabb volt: hogy szeretetük és figyelmük mindig csupán Georgie-nak volt köszönhető, és azzal, hogy Georgie elment, számára már semmi nem maradt... pedig mindez véletlenül történt, ok nélkül. És ha ehhez az ajtóhoz tapasztotta a fülét, a téboly szélviharának dühöngését hallotta.
Átrágta magát azon, amit mondott és érzett Georgie halálának napján, reménykedett, hogy amit Richie mond, igaz, ugyanakkor abban is, hogy nem igaz – idősebb testvérként, ezt be kellett vallani, nem viselkedett úgy, mint egy szent. Összekaptak jó néhányszor. Talán aznap is?
Nem. Akkor nem. Arra sem futotta a fantáziájából, hogy kierőszakoljon egy jó kis veszekedést Georgie-val. Inkább aludt: álmodott is valamit, egy fura
(teknősbéka)
kis állatról, bár már nem tudta felidézni, hogy mi volt az, és arra ébredt, hogy kint szúnőben van az eső, George pedig boldogtalanul morgolódik az ebédlőben. Megkérdezte, mi a baj, és George elmondta, hogy hiába próbál papírhajót készíteni a Nagy hobbikönyv utasításai alapján, sehogyan sem sikerül. Akkor Bill szólt, hogy hozza be a könyvet, és most, hogy ott ült Richie mellett a Szeminárium épületének lépcsőjén, pontosan emlékezett, hogyan gyúlt örvendező fény George szemében, amikor mégiscsak összejött a hajó, s hogy mennyire jóleső érzés volt ez neki, mert George azt gondolhatta, hogy a bátyja baromi nagy fej, aki nem ismer lehetetlent. És igazi nagytestvér volt abban a pillanatban.
A kis hajó ölte meg George-ot, de Richie jól mondta, hogy ez azért más, mint töltött fegyvert adni a kezébe. Nem láthatta előre, mi fog történni.
Mélyen, sóhajtva szívta be a levegőt, mint akinek kő esik le a szívéről. Hirtelen jobban érezte magát.
Már nyitotta a száját, hogy ezt közölje Richie-vel, de helyette könnyekre fakadt.
Richie rémülten ölelte át a vállát (előtte azért még gyorsan körülnézett, nehogy egy arra járó homokosnak vélje őket).
– Mi van? – kérdezte. – Mi a hézag, Bill? Ne hülyéskedj. Ne bőgj már.
– N-nehem a-a-akartam, hogy m-mehe-meghaljon! – zokogott Bill. – S-S-SOHA N-NEHEM J-J-JUTOTT AZ E-E-ESZEM-BE!
– Tudom, Bill – mondta Richie. – Ha akartad volna, fogod és lelököd a lépcsőn vagy valami. – Ügyetlenül veregette Bill vállát, és megölelte erősen, mielőtt elengedte volna. – De hagyd ezt abba. Bömbölsz itt, mint egy csecsemő-.
Bill lassanként megnyugodott. Ami fájt eddig, fájt most is, de valamiképpen kitisztulva, mintha megnyitottak volna egy sebet, és megszabadították volna attól, ami kínzón rothadt belül. Megkönnyebbült valamelyest.
– N-n-nem a-akartam, hogy m-m-meghaljon – ismételte –, és ha elmondod v-v-valakinek, hogy s-s-sírtam, b-b-be-töröm az o-o-o-orrod.
– Nem mondom el, ne aggódj – felelte Richie. – De hát végül is a testvéred volt. Ha az én testvérem halt volna meg, hülyét kapnál, úgy óbégatnék.
– N-n-neked nincs is t-t-testvéred.
– Nincs, de ha volna.
– Ez bi-biztos?
– Frankón. – Richie gyanakodva figyelte Billt, mert nem tudta eldönteni, hogy túltette-e magát a dolgon. Bill még mindig törölgette kivörösödött szemét. Richie végül úgy határozott, hogy folytatja a hadműveletet. – Szóval azt akartam kihozni belőle, hogy George-nak nincs oka visszajárni. És akkor a képnek a másik... balhéhoz van valami köze. A bohóchoz.
– De ha G-g-george nem t-t-tudja? Ha azt h-h-hiszi...?
Richie megértette, mire akart Bill kilyukadni, és elhárította a feltételezést. – Aki kinyiffan, tud mindent, amit az emberek valaha gondoltak róla, Nagy Bill. – A messze földön híres tanár hanghordozásával beszélt, aki elnézően javítja ki egy tökkelütött falusi gyerek eszmefuttatását. – Benne van a Bibliában. „Most tükör által nem látunk egész tisztán, de – halálunk után keresztül bírunk rajta nézni, mint az ablakon.” Az első thesszaloniki levélben van. Vagy a második babiloniban. De nem ez a lényeg, hanem hogy azt jelenti...
– Értem, hogy m-m-mit jelent.
– Na, akkor mi lesz?
– H-h-hogyhogy?
– Menjünk fel a szobádba, és nézzünk körül. Lehet, hogy rájövünk, ki öli meg ezeket a srácokat.
– D-d-de f-félek.
– Én is – mondta Richie, mint aki port hint, hogy Billt megnyerje végképp, de ebben a pillanatban érezte, hogy valami megfordul a gyomra tájékán, és rá kellett jönnie, hogy mégis igaz: szinte zöldre vált a félelemtől.

A fiúk úgy osontak be a Denbrough-házba, mint két kísértet. Bill apja még nem jött haza a munkából; Sharon Denbrough a konyhaasztalnál olvasott valami ponyvaregényt. A tőkehal vacsora illata szétáradt az előszobában. Richie hazatelefonált, hogy ne csak Bill anyja, de a sajátja is tudja, hogy életben van.
– Ki az? – kiáltott ki Mrs. Denbrough, amikor Richie letette a kagylót. Mindketten megdermedtek, bűntudatosan néztek egymás szemébe.
– É-é-én v-v-vagyok, anya. És R-r-r...
– Richie Tozier, csókolom – ordított Richie.
– Szervusz, Richie – szólt vissza Mrs. Denbrough; a hangja zavart volt, széthulló, mintha ott se volna. – Maradsz vacsorára is?
– Köszönöm, de anyu értem jön egy félórán belül.
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm...
– Igen, meg fogom mondani.
– Gy-gy-gyere már – sziszegte Bill. – E-e-ennyi s-s-süket d-d-duma elég.
Felmentek a lépcsőn, és átvágtak a halion Bill szobája felé. „Fiús” rend fogadta őket – ez azt jelenti, hogy a szóban forgó fiú anyjának kisebb fejfájáson kívül egyéb baja nem lenne, ha benézne. A polcokon egymásra hányt könyvek és képregények. Az asztalon a maradék képregény, néhány játék, modellek és jó pár negyvenötös lemez mellett az irodai, Underwood márkájú írógép, amit Bill két éve kapott karácsonyra a szüleitől. Néha történeteket írt rajta, George halála óta valamivel többet. A szerepjátszás kissé oldotta benne a feszültséget.
Az ággyal szemben lemezjátszó állt a földön, azon egy rakás összehajtogatott ruha. Bill bezsúfolta a ruhákat a fiókba, aztán végigpörgette a lemezeket az ujjai között, végül kiemelt közülük fél tucatot. Az elsőt a lemezjátszó vastag cséveorsójára helyezte, és bekapcsolta a gépet. A Fleetwoods búgott bágyadtan: „Come Softly Darling.”
Richie undorodva fogta be az orrát.
Bill, bár már döngött a szíve, elvigyorodott.
– N-n-nem b-b-bírják a r-r-rock-and-rollt. Ezt a szü-szü-szülinapomra a-a-adták. Meg két P-p-pat B-boone-t és To- tommy Sandset. Van L-little Ri-ri-richard is meg S-s- screamin J-jay Hawkins, de csak ha n-n-nincsenek itthon, akkor l-lehet. Ha anyám h-hallja lent a z-z-zenét, azt hiszi, az én ssz-szobámban vagyunk. Na gy-gyere.
George szobája a folyosó másik végében volt. Az ajtó csukva. Richie csak nézte, és a száját nyalogatta.
– Zárva tartják vagy mi? – súgta Bill felé. Hirtelen eltöltötte a remény, hogy valóban zárva van. Hihetetlennek tűnt, hogy ez az egész az ő ötlete.
Bill sápadtan rázta meg a fejét, aztán elfordította a kilincsgombot. Belépett, és Richie-re nézett, aki némi habozás után követte. Becsukták maguk mögött az ajtót; tompa dongassa halkult a Fleetwoods zenéje. A kilincsnyelv nyikorgására Richie felkapta a fejét.
Ijedten, de legyűrhetetlen kíváncsisággal nézett körül. Először arra figyelt fel, hogy a szobában mennyire dohos a levegő – itt jó ideje nem nyitották már ki az ablakot, gondolta. A francba... itt jó ideje nem lélegzett senki. Ez érződik rajta. Megborzongott kicsit a gondolatra, és újra megnyalta a száját.
Tekintete George ágyára esett, és eszébe jutott, hogy George most földdel takarózik a Mount Hope temetőben. Alszik. Rothad. A keze nincs összekulcsolva, mert a megszokott összekulcsoláshoz két kéz kell, George-nak pedig egy volt, amikor eltemették.
Alig hallható nyögés szakadt fel a torkából. Bill megfordult, és kérdően nézett rá.
– Hát az igaz – köszörülte Richie a torkát –, hogy eléggé kísérteties. Föl nem bírom fogni, hogy merészkedtél be egyedül.
– H-h-hát a te-te-testvérem volt – felelte Bill egyszerűen. – N-n-néha be kell j-j-jönni.
A falakon poszterek, abból a fajtából, amit kissrácok ragasztanak ki: Tombola Tom a Kenguru kapitány című rajzfilmsorozatból, amint szaltózik és megragadja a velejéig gonosz Savanyú Simon kezét; egy másikon Donald kacsa unokatestvérei, Huey, Louie és Dewie masíroznak a vadonban a fejükbe csapott Junior Mormota sapkával. A harmadikat George maga színezte ki: Angyal Hapi tartóztatja fel rajta a forgalmat, hogy néhány kisiskolás átmehessen az úttesten. Alatta a figyelmeztetés: ÁTKELÉSNÉL VÁRJ MEG EGY FELNŐTTET!
A kicsi nem volt elég nyugis ahhoz, hogy belül maradjon a vonalakon – gondolta Richie, és megborzongott. Most már nem is lesz jobb. Az ablaknál álló asztalra pillantott, amelyre, félig nyitva, Mrs. Denbrough kipakolta George összes üzenőfüzetét. Ahogy nézte őket, azzal a tudattal, hogy több már nem lesz soha, hogy George meghalt, mielőtt megtanult volna színezés közben a vonalon belül maradni, hogy az élete mindörökre és visszavonhatatlanul véget ért néhány óvodai és első osztályos értesítővel, Richie-t életében először megcsapta a halál tébolyító valósága. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas széf bezuhant volna az agyába, hogy azután eltemetkezzen. Én is meghalhatok! – süvöltött az iszonyat hangja legbelül. Bárki meghalhat! Bárki!
– Nem igaz – nyöszörögte. Nem tellett tőle több. Bill George ágyára ült. – Na jó – mondta. – Itt van. Richie követte tekintetével Bill mutatóujját, és meglátta a földön heverd fotóalbumot. AZ ÉN FÉNYKÉPEIM... GEORGE ELMER DENBROUGH, 6 ÉVES.
Hatéves! – süvöltött a hang élesen, mint az előbb. – Hatéves! Örökre hatéves! Bárki meghalhat! A picsába! Bárki!
– De nyi-nyi-nyitva volt – mondta Bill. – Még a-akkor.
– Hát becsukódott – rántotta meg a vállát Richie kényszeredetten. Bill mellé ült az ágyra, és az albumot nézte ő is. – Egy csomó könyv becsukódik magától.
– Az o-o-oldalak igen, de nem a b-b-borító. Ez b-b-be-csukta magát. – Bill ünnepélyesen nézett rá; az arca sápadt volt és kimerült, de a szeme sötét. – De énssz-szerintem azt a-a-akarja, hogy nnyi-nyisd ki újra.
Richie felállt, és lassan a világos függönyökkel takart ablak alatt fekvófotóalbumhoz lépett. Kinézett: a hátsó kertben hinta himbálódzott az almafa egyik göcsörtös, fekete ágán.
Lenézett George könyvére megint.
Megszáradt hania folt színezte el középen a lapok éleit. Ketchup is lehetett éppen. Nem volt nehéz elképzelni George-ot, ahogy a fényképeit nézegeti, miközben egy hot-dogot vagy egy bazinagy hamburgert töm a magába: harap egy jót, a ketchup meg placcs!, kispriccel a lapokra. A kissrácok hajlamosak az ilyen hirtelenkedésre. Lehetett ketchup is. De Richie tudta, hogy nem az.
Csak megérintette a könyvet, és már el is húzta a kezét. Hideg volt. Ott feküdt jó ideje, kitéve a függönyön alig megszűrt erős nyári napnak, és hideg volt.
Na, akkor ezt hagyjuk inkább békén – gondolta Richie. Úgyse érdekel, fényképek egy rakás fazonról, akiket nem is ismerek. Billnek azt mondom, hogy meggondoltam magam, és mondjuk, átmegyünk az ő szobájába, belenézünk pár képregénybe, aztán hazamegyek, megvacsorázok, és lefekszem korán, mert dögfáradt vagyok, holnap meg, amikor felébredek, tuti biztos leszek benne, hogy ketchup volt. Ennyit erről. Uff! Beszéltem.
És kinyitotta az albumot; keze mintha ezer mérföldre lett volna tőle, két hosszú műanyagkar túlsó végén. Nézte az arcokat, a tájakat George albumában, a nagynéniket és nagybácsikat, a kisbabákat, a házakat, a régi Fordokat és Studebakereket, a telefondrótokat, a postaládákat, a cölöpkerítést, az iszapos vízzel teli keréknyomokat, a ringlispílt a megyei búcsúban, a víztornyot, a Kitchener-féle vasmű romjait...
Egyre gyorsabban pörgette a lapokat, míg az üres oldalakhoz nem ért. Hátrafordult önkéntelenül. Még egy kép Derry belvárosáról, a harmincas évekbeli Fő utcáról és a Csatorna utcáról, de utána semmi.
– Itt nincs iskolai kép George-ról – mondta. Tekintetében egyszerre megkönnyebülés és a bosszúság felhője. – Minek szórakozol velem, öreg haver?
– M-m-mi van?
– Ez a fénykép az utolsó, a régi szép időkből. A többi oldal tiszta üres.
Bill felállt, és Richie mellé lépett. Nézte a felvételt Derry-ről, hogy milyen volt a város majdnem harminc évvel azelőtt, régi típusú kocsikkal és furgonokkal, a hajdani szólőfürtszerűen rendezett gömbökből álló utcai lámpákkal, a Csatorna felől jövő járókelőkkel, akiket menet közben kaptak le. Lapozott, és mint Richie mondta, utána semmi.
Pontosabban – valami mégis. Egy fény képsarok, amibe a fotók illeszthetők.
– Az – itt volt – kopogtatta meg a sarkot. – F-f-figyeld.
– Baró! És mit tippelsz, hova lett?
– N-n-nem tudom.
Elvette az albumot Richie-tól, és az ölébe tette. Visszafelé lapozva kereste George képét. Egy perc múlva feladta, de az oldalak tovább pörögtek. Maguktól lapoztak, lassan, de határozottan, zörögve és suhogva közben. Bill és Richie tágra nyílt szemmel néztek előbb egymásra, azután vissza a könyvre.
Az utolsó képhez érkezett ismét, és megállt. Derry belvárosa szépiaszínben, amilyennek valaha mások látták, hosszú évekkel az ő születésük előtt.
– Hé! – Richie hirtelen az albumért kapott, és visszavette. A hangjában most nem bujkált félelem, és arcán őszinte ámulat tükröződött. – A barom életbe!
– M-m-mi van? M-m-mi az?
– Mi ketten! Te jóságos angyalbögyörő! Ide süss!
Bill megfogta a könyv egyik oldalát. Föléhajoltak együtt, és nézték, akár a kóruspróbára érkezett fiúk a kottát. Billnek elakadt a lélegzete, és Richie már tudta, hogy látja őis.
A régi fekete-fehér felvétel fényes papírján két kissrác baktatott a Főutcán a központ felé, ahonnan a Csatorna mintegy két kilométeren át a föld alatt húzódik. Körvonalaik tisztán kirajzolódtak a Csatorna szélének betonfala előtt. Egyikükön bricsesznadrág, a másikon tengerészöltönynek látszó ruha és tweedsapka. Arcuk háromnegyedrészt a kamera felé fordult; az utca túloldalán néztek valamit. A bricsesznadrágos Richie Tozier volt kétségtelenül. A tengerészöltönyös és tweedsapkás pedig a Dadogós Bill.
Elhűlten, hipnotizáltan bámulták a képet, amely legalább háromszor annyi idős volt, mint ő maguk. Richie szájpadlása hirtelen kiszáradt, és sima volt, mint az üveg. A képen, néhány lépésnyire a fiúk előtt, egy férfi fogta puhakalapja karimáját, kabátja úgy dermedt az örökkévalóságba, ahogy egy hirtelen széllökés hátracsapta. Az úton T-modellek, egy Pierce-Arrow, csillogó műszerfalú Chevroletek.
– Hát n-n-nem h-h-hiszem el... – fogott bele Bill, és ez volt az a pillanat, amikor megmozdult a kép.
A T-modellnek a csomópont közepén kellett volna állnia mindörökké (legalábbis amíg a fényképet alkotó vegyi anyagok el nem bomlanak), de most áthaladt a kereszteződésen, kipufogógáz felhőjét bocsátva maga mögött a levegőbe, és továbbment a hegy felé. Apró fehér kéz bukkant ki a vezető ablakán, hogy jelezze a balra kanyarodást. A kocsi ráfordult a Court utcára, és a fotó fehér keretén át eltűnt a szemük elől.
A Pierce-Arrow, a Chevroletek, a Packardok egyszerre gurulni kezdtek, más-más irányba, egymást kerülgetve. Nagyjából huszonnyolc év elteltével a férfi kabátja visszacsapódott a combjára. Megigazította a kalapját, és ment tovább.
A két fiú most már szembefordult, a következő pillanatban pedig Richie azt is észrevette, hogy egy rühes kutyát figyelnek, ami a Városközpont utcán üget. A tengerészruhás fiú – Bill – két ujját szája sarkához emelte, és fütyült. Richie-nek, noha túlságosan is megrökönyödött ahhoz, hogy mozduljon vagy akár gondolkozzon, egyszeriben eljutott a tudatáig, hogy-hallja a füttyöt, ahogyan hallja az autók motorjának varrógépzakatolását is. A hang távoli volt, elmosódott, mintha vastag üvegen szűrődne át – de hang volt, kétségbevonhatatlanul.
A kutya a fiúk felé sandított, aztán ügetett tovább. A fiúk egymásra pillantottak, és kitört belőlük valami idétlen mó-kusvihogás. Folytattják az útjukat, majd a bricsesznadrágos Richie megragadta Bill karját, és a Csatorna felé mutatott. Arrafelé fordultak.
Na ne – gondolta Richie –, csak ezt ne, ezt inkább ne-
Éppen elérték az alacsony betonfalat, amikor a bohóc kiugrott mögüle, mint egy rugós krampusz a dobozból: az arca Georgie Denbroughé, a haja hátranyalva, vérvörös festékkel mázolt szája förtelmes vigyorba rándult, a szeme fekete lyuk. Egyik kezében három léggömböt tartott madzagon – a másikkal kinyúlt a tengerészruhás fiú felé, és megragadta a nyakát.
– N-ne-NEM! – kiáltott Bill, és megérintette a képet. Belenyúlt a képbe.
– Vigyázz, Bill! – ordított rá Richie, és utánakapott. Majdnem elkésett. Látta, ahogy Bill ujjbegye áthatol a fénykép felszínén, ahogy belesüllyed abba a másik világba. Látta, hogy az ujjak hegye az éld hús meleg rózsaszínjéről a régi fényképek múmiasárgájára válik. Az ujjak kisebbek lettek ugyanakkor, szétfoszlók, mint az optikai csalódás keltette kép, amikor a vízbe mártott kéz testetlen, elúszó tömegnek tűnik centiméterekkel arrébb, mint a víz fölötti rész.
Számtalan vízszintes vágás metszette Bill ujjait azon a ponton, ahol megszűntek valódi ujjak lenni, és fényképujjakká váltak; mintha egy forgó ventilátor éles szárnyai közé nyúlt volna, nem pedig egy fotóba.
Richie megmarkolta az alsókarját, és teljes erejéből visszarántotta. Mindketten hátrazuhantak. George albuma a földre esett, és száraz csattanással bezárult. Bill szopogatni kezdte az ujjait, a fájdalom könnyei gyűltek a szemében. Tenyerén vékony csíkokban pergett le a vér a csuklója felé.
– Hadd nézzem – mondta Richie.
– F-ff-fáj – nyögte Bill. Lefordított tenyérrel tartotta ki a kezét: a vágások akár létrafokok követték egymást a mutatóujján, a középső és a gyűrűsujján. Kisujja alig érinthette a fénykép felszínét (ha volt felszíne egyáltalán), és bár nem is látszott rajta seb, Bill elmondta később Richie-nek, hogy a köröm hegye lecsípődött, mintha manikűrollóval vágták volna le.
– Jézusom – mondta Richie. Bekötözni. Másra sem tudott gondolni most. Te jó ég, még szerencséjük is volt – ha nem húzza el Bill kezét időben, az egész kézfej amputál ódhatott volna. – Ezeket be kell kötni. Anyukád nem...
– Nef-nef-foglalkozz az a-anyámmal – felelte Bill, és ismét fölemelte az albumot. Ahogy mozdult, vére a padlóra csepegett.
– Nehogy kinyisd! – kiabálta Richie, és megszállottan kapaszkodott Bill vállába. – Bill, majdnem elvesztetted az ujjaidat!
Bill lerázta magáról. Amint végigpörgette a lapokat, Richie-t legjobban az arcáról sugárzó dühödt elszántság ijesztette meg. A tekintete szinte eszelősen lobogott. Sebesült ujjai friss vérrel pacazták George albumát – most még nem látszott ketchupnak, de majd fog, ha megszárad. Majd annak látszik úgyis.
És megállapodott a belváros fényképénél.
A T-modell a kereszteződés közepén állt. A többi kocsi is kimerevítve az eredeti helyén. A sétáló férfi kalapja szegélyét fogta, kabátja mögötte hátracsapódva a szélben.
A két fiú sehol.
Nem voltak fiúk a képen. Csak...
– Azt nézd – suttogta Richie, és egy pontra mutatott. Vigyázott közben, hogy ujja hegyét biztonságos távolban tartsa a képtől. Egy ív emelkedett a Csatorna alacsony betonfala fölé – a teteje valami gömbölyű dolognak.
Lehetett, mondjuk, léggömb.

Éppen időben jötték ki à szobából. Bill anyja: hang a lépcső alján, árnyék a falon.
– birkóztatok vagy mi? – kérdezte élesen. – Hogy így pufogtok.
– De csak egy k-ki-kicsit, anyu. – Bill metsző pillantást vetett Richie-re. Ez annyit jelentett: meg ne szólalj.
– Nahát, akkor hagyjátok abba. Már azt hittem, a fejemre szakad a plafon.
– J-jó.
Hallották, hogy visszamegy a nappaliba. Bill zsebkendőt csavart vérző kezére, de az is vörösre ázott rögtön, és csöpögni kezdett. Lementek a fürdőszobába, ahol azután Bill addig tartotta ujjait a csap alá, amíg el nem állt a vérzés. A megtisztított sebek vékonyak voltak, de kegyetlenül mélyek. Fehér szélük között a vörös hús látványa elég volt Richie-nek ahhoz, hogy elfogja az émelygés. Bekötözte, amilyen erősen csak tudta.
– F-fáj, mint a ff-fene – mondta Bill.
– Hát minek raktad oda a kezed, hígagyú barátom? Bill ünnepélyesen nézett a kötések gyűrűjére, azután Richie-re. – Az a b-bo-bohóc volt – mondta. – Úgy cs-csi-nált, mintha G-georgie lenne.
– Tudom – vágta rá Richie. – A bohóc volt az is, akit Ben múmiának nézett. Meg a beteg hobó, akit Eddie látott.
– A l-le-leprás.
– Az.
– De ez i-ig-igazából egy b-b-bohóc?
– Ez egy szörny – felelt Richie flegmán. – Valami szörny. Valami szörny van itt Derryben. És öldösi a srácokat.

Egy szombati napon, nem sokkal a Pusztában történtek, Mr. Nell és a megmozduló kép esete után, Richie, Ben és Beverly Massh nem is egy, hanem két szörnnyel találták magukat szemközt – és még fizettek is érte. Legalábbis Richie. A szörnyek rémisztőek voltak, ám nem túlzottan veszélyesek: az Aladdin mozi vásznán cserkészték be áldozataikat, Richie, Ben és Bev pedig az erkélyről figyelték őket.
Az egyik szörnyet, a farkasembert Michael Landon játszotta, és baromi jó volt, mert még itt is megtartotta a kacsafarokfrizuráját. A másik főszerepben Gary Conway, az őrült motoros, akit Victor Frankenstein egy leszármazottja támasztott fel; ez a kései utód a pincében tartott aligátorokkal zabáltatta fel azokat a testrészeket, amik nem kellettek neki az operációkhoz. Volt híradó is a legfrissebb párizsi divattal és a Vanguard rakétarobbanásokkal Cape Canaveral közelében, két Warner Brothers-, egy Popeye és egy Chilly Willy rajzfilm (ismeretlen okoknál fogva Chilly Willy kalapjától Richie-re mindig rájött a röhögés), és néhány előzetes. Ezek közül kettőt.Richie rögtön fel is vett a kötelezően megnézendők listájára: A Földönkívülit vettem feleségül volt az egyik, A folt a másik.
Ben csendben ülte végig a műsort. Henry, Böfi és Victor valamivel korábban majdnem észrevette a jó öreg Boglyát, és Richie úgy vélte, ez aggasztja egyedül. Ben ezzel szemben rég megfeledkezett a három görényről, akik lent ültek a vászonhoz közel, és nyerítve hajigálták egymást a pattogatott kukoricás zacskókkal. Némaságának Beverly volt az oka. A közelsége annyira lenyűgözte, hogy úgy érezte, belebetegszik. Egész testében lúdbőrzött, ha pedig Beverly csak egy cseppet is megmozdult a székén, a bőrét forróság öntötte el, mintha trópusi láz emésztené. Amikor a lány keze a pattogatott kukoricáért nyúlt, és hozzáért az övéhez, megremegett az izgalomtól. Később úgy emlékezett vissza rá, hogy a sötétben Beverly mellett töltött-három óra élete három leghosszabb és legrövidebb órája volt egyben.
Richie-nek fogalma sem volt arról, hogy Ben a kamaszszerelem kínpadán gyötrődik, és remekül szórakozott. Az ő mércéje szerint a világon két Francisról, a beszélő öszvérről készült filmnél kizárólag két horrorfilm volt jobbnak tekinthető, amikor a mozi ráadásul tele van kissrácokkal, akik ordítanak és sikoltoznak a véresebb részeknél. Eszébe se jutott, hogy összekapcsolja az éppen vetített két olcsó American-International-horrorfilmet azzal, ami a városban zajlik... legalábbis akkor még nem.
Pénteken megnézte a Duplasokk Show előzetesét a reggeli Híradó-ban, és nyomban elfelejtette, milyen rosszul aludt az előző éjjel, amikor még fel is kellett kelnie, hogy a biztonság kedvéért meggyújtsa a lámpát a gardróbban, mint a gyerekek, mert a sötétben le sem merte hunyni a szemét. Másnap reggel azonban minden rendben lévőnek látszott újra... nagyjából. Arra gondolt, hogy Bill és ő talán csak hallucináltak. Bill ujjain a vágásokat persze nem lehet a hallucináció számlájára írni, de megvághatták a kezét George albumának lapjai is. Jó erős lapok. Simán. Esetleg. Meg aztán az sincs törvényben rögzítve, hogy most tíz éven keresztül csak erre gondolhat. Egyértelmű.
Egy olyan élmény után tehát, ami minden felnőttet arra késztetne, hogy hanyatt-homlok rohanjon a legközelebbi lélekbúvárhoz, Richie Tozier felkelt, palacsintát habzsolt két pofára, elolvasta a két horrorfilm hirdetését a Híradó Szórakozás rovatában, felmérte anyagi lehetőségeit, úgy ítélte meg, hogy korlátozottak (talán a „nemlétezők” pontosabb meghatározás), azzal üldözőbe vette az apját valami házimunkáért.
Apja, akit 1973-ban ragad majd el a gégerák, már fehér fogorvosi köpenyében érkezett a reggelihez, letette a sport-revüt, és töltött magának még egy csésze kávét. Megnyerő külsejű ember volt, sovány arcán acélkeretes szemüveg, feje búbján biztosan növekvő pilis. Megnézte a hirdetést Richie mutatóujja fölött.
– Horrorfilmek – állapította meg Wentworth Tozier.
– Hát igen – vigyorgott Richie.
– Eléggé rá vagy hangolva, mi? – Irtóra!
Vagyis a csalódottság görcsös rohamai visznek a sírba, ha nem nézheted meg ezt a szemetet.
– Igen! Igen! Visznek! Biztos elvisznek! – zuhant Richie székéről a földre, kezével saját torkát szorongatta, a nyelve kilógott. Ez volt Richie bevallottan sajátságos megoldása arra, hogy elérje a célját.
– Richie, légy szíves, hagyd ezt abba – kérte anyja a tűzhely mellől, ahol tükörtojást sütött a palacsinta tetejébe.
– Lássuk, Richie – folytatta apja, amikor Richie feltápászkodott, és visszaült a székre. – Felmerülhet, hogy hétfőn elfelejtettem kiutalni a zsebpénzedet. Más indokot el sem tudok képzelni, hogy miért lenne szükséged pénzre pénteken. – Hát...
– Elköltötted? – Hát...
– Látom, rendkívüli mélységű probléma ez egy csekély értelmű fiatalember számára – mondta Wentworth Tozier. Az asztalra könyökölt, és tenyerébe támasztotta az állát, mint aki elbűvölten figyeli a fiát. – Akkor hova lett?
Richie azon nyomban az Angol Komornyik hangjára váltott. – Nos, uram, kétségkívül elköltöttem, nemde? Agyő, viszontag látás satöbbi. Részem a háborús kiadásokban. Mindenkinek a maga apró hozzájárulása, hogy visszaverjük Attilát, a véreskezű hunt. Valamint apró válságövezet, nemde? Apró áldomások, nemde? Apró...
– Apró rakás szar – mondta Went barátságosan, és az eperlekvár után nyúlt.
– Ha lehetne, a trágárságot ne a reggelinél, kérlek – nézett a férjére Maggie Tozier, miközben az asztalra tette a tojást. Azután Richie felé fordult. – Neked pedig nem kellene teletömni a fejedet ilyen ostobaságokkal.
– Jaj, anya... – Richie kifelé összetörtnek látszott, de belül ünnepelt. Úgy olvasott a szülei arcán, mint egy könyvben, amit sokat forgatott és nagyon szeret: már majdnem biztos volt benne, hogy megkapja, amit akar, a házimunkát és vele az engedélyt, hogy szombat délután elmehessen moziba.
Went előrehajolt, és szélesen elmosolyodott. – Azt hiszem, pontosan jókor jössz be a képbe, fiam.
– Tényleg, apa? – kérdezte Richie, és visszamosolygott... egy kicsit bizonytalanul.
– Úgy van. Tudod-e hol van a gyep odakint, Richie? Tisztában vagy a gyep mibenlétével?
– Hogyne volnék, uram – vágta rá a Komornyik hangja... vagy valami ahhoz hasonló. – Némileg elburjánzott, nemde?
– Szóról szóra – helyeselt Went. – És te, Richie, kigyógyítod ebből az állapotából.
– Kigyógyítom?
– Ki. Lenyírod, Richie.
– Oké, apa – felelte Richie, de irtózatos gyanú fészkelte magát a lelkébe. Az apja talán nemcsak az előkertre gondol.
Wentworth Tozier mosolya most már olyan széles volt, mint egy cápáé. – Az egészet, ó, én magom idióta származéka. Elöl. Hátul. Oldalt. Amikor pedig befejezted, elhelyezek a tenyeredben két zöld papirost, az egyik felén George Washington arcmásával, a másikon a piramissal és a Mindig Figyelő Szemmel.
– Ezt nem értem – mondta Richie, de attól tartott, hogy mégis érti.
– Két dollár.
– Két dollár az egész kertért? – jajdult föl Richie sebzetten. – Ez a legnagyobb kert az egész környéken! Apa, neee!
Went sóhajtott, és ismét fölemelte az újságot. Richie elolvasta a főcímet az első oldalon: ELVESZETT FIÚ, ÚJJÁÉLEDŐ FÉLELMEK. Átsuhant az agyán George Denbrough albumának képe – az csakis hallucináció lehetett... de ha mégsem, akkor is tegnap volt, és most ma van.
– Mintha már nem kívánkoznál annyira a moziba – hallotta apja hangját az újság mögül. Azután feltűnt a szeme is fölötte, Richie-t méregette... kissé talán önelégülten. Went úgy nézte, mint a pókerjátékos lapjai legyezője mögül, ha royalflös van a kezében.
– Amikor a Clark ikrek csinálják, fejenkét adsz két dollárt!
– Ez igaz – ismerte be Went. – De legjobb tudomásom szerint ők nem akarnak moziba menni holnap. Vagy ha igen, bizonyára rendelkeznek a megfelelő anyagi alapokkal, minthogy az utóbbi napokban nem tűntek föl errefelé lakóházunk növényi környezetét tanulmányozandó. Másrészről viszont te akarsz menni, noha a szükséges fedezettel nem rendelkezel. A gyomortájékodon jelentkező hirtelen nyomás oka pedig ugyanúgy lehet az imént elfogyasztott öt palacsinta és két tojás, mint az, hogy átvertelek a palánkon, fiam, nemde? – Went tekintete újra elmerült az újság sorai közt.
– Szabályosan zsarol – panaszkodott Richie az anyjának, aki pirítóst evett, mert ismét fogyókúrára fogta magát. – Ez színtiszta zsarolás, remélem, tudod.
– Igen, kicsim, tudom – válaszolta az anyja. – Tojásos az állad.
Richie megtörölte az állát, és kérdést intézett az újsághoz. – Három dollár, ha megcsinálom az egészet, mire este hazajössz?
Apja szeme egy újabb pillanatra előbukkant a lap fölött.
– Kettő-ötven.
– Nem igaz – nyögött Richie. – Skót vagy.
– Jóravaló nép – mondta Went az újság mögül. – Határozd el magad, Richie. A bokszeredményeket még el sem olvastam.
– Megegyeztünk – sóhajtott Richie. Ha a szülök ragadják tökön az embert, nagyon tudják, hogy szorítsanak. De visszagondolva, azért padlót lehet fogni tőle.
Elmentében gyakorolta a hangjait.

Azon a péntek délutánon – elöl, hátul, oldalt – három órára végzett, és a szombat reggelnek már a farmernadrágja zsebében lapuló két dollár ötven centtel vághatott neki. Kisebbfajta vagyon. Felhívta Billt, aki sötéten tudatta, hogy Bangorba kell mennie valami logopédushoz.
Richie együttérzően hümmögött, majd hozzátette legjobb Dadogós Bill hangján: – Nny-nyúvaszd ki ő-őket, Bi-bill, ö-ö-öregem!
– Nny-nyald ki a se-se-seggem – morrant vissza Bill, azzal letette.
Azután Eddie Kaspbraknak telefonált, aki még letörtebb volt, mint Bill: az anyja egész napos buszbérletet vett nekik, mondta, és meg kell látogatniuk a nagynéniket Havenben, Bangorban és Hampdenben. Mind a három nagynéni kövér volt, akárcsak Mrs. Kaspbrak, és ráadásul vénlány.
– Megcsipkedik az államat, és áradoznak, hogy mennyit nőttem – panaszkodott Eddie.
– Mert tudják, hogy milyen jópofi vagy, Eds. Én is tudtam, hogy irtó jópofi vagy, már amikor először láttalak.
– Nagy paraszt tudsz lenni néha, Richie.
– Minden paraszt ismer egy másikat, és te ismered az összesét. Kijössz a Pusztába a jövő héten?
– Hát lehet, ha ti is. Ilyen lövöldözőket játszunk?
– Aha... de Bill meg én akarunk mondani neked valamit. – Mit?
– Bill sztorija inkább. Na szevasz. Jó szórakozást.
– Nagyon vicces.
Harmadiknak a Muris Stan Urist hívta, de ő fasírtban volt a szüleivel, mert betörte a panorámaablakot. Repülőcsészealjat játszott egy palacsintasütővel, de az, úgy látszik, eltévedt. Csörömp. Egész hétvégén házimunkára volt ítélve, talán még a következő hétvégén is. Richie jajgatott a gyásztól, majd megkérdezte, kijön-e a Pusztába hét közben. Stan azt felelte, megpróbál, ha az apja nem áll elő még a szobafogsággal is.
– Te jó ég, Stan, egy ablak miatt!
– Csak egy, de jó nagy – felelte Stan, és letette a kagylót.
Richie már indult volna kifelé a szobából, amikor eszébe jutott Ben Hanscom. Végignyálazta a telefonkönyvet, és mivel a négy Hanscom között csak egy nót talált, Arlene Hanscomot, úgy vélte, ez lesz Ben száma, és tárcsázott.
– Én mennék, de már elköltöttem a zsebpénzem. – Úgy tűnt, Ben szégyelli ezt a vallomást: az egészet cukorra költötte, burgonyasziromra, üdítőre, szendvicsre.
Richie, aki éppen ki volt tömve dohánnyal, és egyébként sem szívesen ment volna egyedül, kifejtette, hogy neki van pénze dögivel, és ad kölcsön, ha arról van szó.
– Tényleg? De komoly?
– Persze – válaszolt Richie meghökkenve. – Miért ne? – Oké! – ujjongott Ben. – Oké, ez tök ász lesz! Két horrorfilm! És az egyik farkasemberes? – Aha.
– Öcsém, imádom a farkasembereset!
– Jesszus, Boglya, nehogy bepisilj már az örömtől. – Ben nevetett. – Akkor találkozunk az Aladdin előtt.
– Rendben.
Richie letette a kagylót, és elgondolkozva nézte a telefont. Hirtelen eszébe jutott, hogy Ben Hanscom mennyire egyedül van. Ettől aztán feltámadt benne a hós. Fütyörészve rohant fel a szobájába, hogy elolvasson néhány képregényt, mielőtt a moziba indul.

Napsütéses, de szeles, hűvös délután volt. Richie a Városközpont utcán lejtett az Aladdin felé, közben csettegett az ujjaival, és a Rockin' Robint dudorászta maga elé. Fel volt dobva. Mindig is fel volt dobva, ha moziba ment, szerette azt a mágikus világot, azokat a varázslatos álmokat. Sajnált mindenkit, akit fárasztó kötelesség szólított el az élvezetektói egy ilyen napon: Billt a logopédus, Eddie-t a nénikéi, a Muris Stant a veranda sikálása vagy a garázs kisöprése, csak azért, mert a palacsintasütő röptében jobbra dóit be, amikor balra kellett volna.
Elővette a farzsebébe tuszkolt jojót, és próbálta „elaltatni”, megállítani félúton: rettenetesen szerette volna elsajátítani ezt a trükköt, de eddig csekély sikerrel: a rohadt kis gömböc hol visszapattant a tenyerébe, hol letekeredett végig a gumin.
A Városközpont utca emelkedőjén fölfelé észrevett egy bézsszínű pliszírozott szoknyában és fehér ujjatlan blúzban a padon üldögélő lányt a Shook patika előtt. Pisztáciás jégkrémnek tűnő valamit evett. Dús, vörösesbarna haja, mely a tetején rézszínű volt, néhol egészen szőke, a vállára omlott. Richie egyetlen lányt ismert, akinek ilyen árnyalatú a haja: Beverly Marsht.
Nagyon bírta Beverlyt. Bírta, de nem úgy. Tetszett neki (és tudta, hogy ezzel nincs egyedül – Sally Mueller és Greta Bowie például megveszekedetten utálták a külsejéért, mert túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy felfogják, nekik minden más az ölükbe hull, és akkor még úgy érezték, versenyezniük kell szépségben egy olyan lánnyal, aki az Alsó Főutca lepusztult bérlakásainak egyikében lakik), de főleg azért, mert kemény csaj volt és remek a humorérzéke. Azonkívül általában magánál tartott néhány cigarettát. Bírta, mert jó fej. Igaz, néhányszor azon kapta magát, hogy eltűnődik, milyen színű lehet Bev bugyija az éppen viselt fakó szoknyája alatt, márpedig a jó fejekkel kapcsolatban nemez a kérdés foglalkoztatja az embert elsősorban...
Szóval be kellett ismerni, hogy Bev állatira szép.
Ahogy közeledett a padhoz, ahol Bev szopogatta a jégkrémet, Richie megszorította az övet láthatatlan ballonkabátján, szemébe húzta láthatatlan kalapját, és azt játszotta, hogy ő Humphrey Bogart. A megfelelő hanggal együtt Humphrey Bogarttá vált aztán egészen – önmaga számára legalábbis. Másoknak úgy tűnhetett fel, hogy Richie Tozier, csak náthás.
– Hello, édess – siklott a pad elé, amelyről a lány a közlekedést figyelte. – Hiába várod itt a busszt. A nácik elvágták a visszavonulássi utakatt. Az utolssó gép éjfélikor indul. Légy rajta. Neki szüksége van rád. Nekem iss... de én csak elbolldogulok valahogyann.
– Szia, Richie – köszönt Bev, és amint feléje fordult, Richie észrevett az arca jobb felén egy bíbor-fekete horzsolást, olyan volt, mint egy holló szárnyának árnyéka. Megcsapta megint, hogy mennyire jól néz ki... hogy egyszerűen gyönyörű. Eddig a pillanatig sohasem fordult meg a fejében, hogy a mozivásznon kívül is létezhetnek gyönyörű lányok, akiket személyesen lehet ismerni. Talán éppen a horzsolás emelte ki a szépségét, a kontraszt, a különös kis szépséghiba, ami magára vonja a figyelmet, és valami módon meghatározza a többit: a szürkéskék szempárt, a természetesen piros ajkat, a tiszta bórt, mely sima, mint egy kisbabáé. Apró szeplők halvány foltjai helyezkedtek el szétszórtan az orra körül.
– Tojásnak nézel vagy mi? – kérdezte, és vidáman oldalt billentette a fejét.
– Tojássnak, tündérem – mondta Richie. – Ssárga hím nélküli tojássnak. De ha kijutunk Cassablancából, a legdrágább kórházba visszlek. Újra fehért csinállnak belőlled. Anyám nevére essküszöm.
– Atomhülye vagy, Richie. Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mint Humphrey Bogart – mondta Bev, de mosolygott hozzá.
Richie leült mellé. – Jössz a moziba?
– Nincs pénzem. Megmutatod a jojót?
Richie odaadta. – Vissza kéne vinnem. Nem bírom elaltatni. Meg vagyok lóvé.
Bev átfűzte az ujjait a hurkon, és Richie feljebb bökte orrán a szemüveget, hogy jobban lássa, mire megy vele. Ahogy Bev felfelé fordította a tenyerét, a Duncan jojó pontosan beleillett az ujjai formálta völgybe. Legördítette a jojót a mutatóujján: az végiggördült a gumin, és elaludt. Amikor aztán megmozdította az ujját megint, mintha magához hívná, a jojó engedelmesen felébredt, és visszakúszott a tenyerébe.
– Hát én berosálok – dünnyögte Richie.
– Ez mondjuk könnyű – folytatta Bev. – De most figyelj. – Leengedte ismét a jojót, altatta egy pillanatig, aztán kis ugrásokkal csalta a kezébe.
– Na, hagyd most már abba. Nem bírom az ilyen műsort.
– Vagy mit szólsz ehhez? – kérdezte Bev, és bűbájosan mosolygott. Oda-vissza ugratta a jojót, úgy mozgatva a vörös fadarabot, mint ahogy Richie tömörgumi labdája pattogott valamikor, és a világszámot egy Világkörüli Pörgetéssel fejezte be (amivel majdnem fejbe kólintott egy arra totyogó öreg nénit, aki megállt, hogy nézze őket). A jojó újra megpihent a tenyerében, a madzag tökéletesen feltekeredett az orsóra. Bev ezzel vissza is adta a jojót Richie-nek, és leült. Richie tátott szájjal ült mellette, földbe gyökerezve az őszinte ámulattól. Bev kuncogva nézett rá.
– Csukd be a szádat, vonzód a legyeket. Richie nagy csattanással becsukta.
– A végénél szerencsém is volt. Most csináltam meg életemben először két Világkörülit egymás után hiba nélkül.
Srácok ballagtak el mellettük a mozi felé. Peter Gordon Marcia Fadden oldalán: úgy hírlett, együtt járnak, de Richie kivariálta, hogy csak szomszédok a Nyugati Broadwayn, és annyira agyatlan mind a kettő, hogy nincsenek meg egymás segítsége és figyelme nélkül. Peter Gordon máris nagy erőkkel fejlesztett ki a fején egy csomó pattanást, pedig még csak tizenkét éves múlt. Lógott néhányszor Bowersszel, Criss-szel és Hugginsszal, de ahhoz nem volt elég bátor, hogy a saját szakállára csináljon valami disznóságot.
Mindenesetre észrevette, hogy Richie és Beverly együtt ülnek a padon, és rögtön hangos kántálásba fogott: – Richie és Beverly fönn a fán! Csókolóznak is talán! Szerelem után lagzi jön!...
– ...és babáznak majd a zöld füvön! – fejezte be Marcia, és károgva felvihogott.
– Ebbe ülj bele, édes szívem – mutatta fel középső ujját Bev. Marcia undorodva fordult el, mint aki el sem hiszi, hogy egy emberi lény ilyen faragatlanul viselkedhet. Gordon átkarolta a vállát, és visszaszólt Richie-nek: – Talán még összefutunk négyszemközt.
– Fuss össze anyáddal a női vécében – vágta rá Richie csípősen, de kissé meggondolatlanul. Beverly összeesett a nevetéstől. Richie vállára hajolt egy pillanatig, és Richie ráeszmélt, hogy ez az érintés, ez a könnyű súly nem kifejezetten kellemetlen. De Bev hamarosan felült ismét.
– Micsoda két hülye – mondta.
– Hát igen, szerintem Marcia Fadden kölnit pisil – rántotta meg a vállát Richie, mire Beverly felkacagott megint.
– Chanel No. 5 – tette hozzá Beverly kezét a szája elé kapva.
– Az tuti – helyeselt Richie, bár fogalma sem volt, mi az a Chanel No. 5.-Bev!
– Na?
– Megmutatod, hogy hogy kell elaltatni?
– Persze. Bár még sose mutattam.
– De honnan szedted? Valakitől láttad?
Beverly lesújtóan pillantott rá. – Senkitől nem láttam. Kitaláltam egyedül. Mintha pálcát pörgetnél. Az nagyon jól megy...
– A hagyományos családi szerénység – forgatta a szemét Richie.
– Megy és kész. Pedig nem vettem órákat belőle.
– Tényleg tudod pörgetni?
– Igen.
– Első majorette leszel a gimiben, mi?
Bev elmosolyodott. Ehhez hasonló mosolyt Richie még életében nem látott: egyszerre volt okos, cinikus és szomorú. Az ismeretlen erő, ami áradt belőle, meghátrálásra is késztette egy kicsit, mint George albumában a belváros fényképe, amikor megmozdult.
– Az a Marcia Fadden-féle lányoknak való – mondta Bev. – Meg Sally Muellernek és Greta Bowie-nak. Akik kölnit pisilnek. Az apjuk majd megveszi az egyenruhát hozzá és a sportcuccokat. Ők majd nyomulnak. Én soha nem leszek első majorette.
– Hát azért, Bev, így nem lehet...
– Ez az igazság. – Beverly megrántotta a vállát. – De nem érdekel. Ki akar szaltózni, hogy egymillió ember lássa a bugyiját? Inkább ezt nézd, Richie. Így kell.
Tíz percig magyarázta, hogyan lehet elaltatni a jojót. A vége felé Richie már kapiskálta a dolgot, bár többnyire csak félig tudta ébresztés után feltekerni a gumimadzagon.
– Nem rántod meg elég erősen az ujjad, az a baj – mondta Bev.
Richie az út túloldalán álló órára pillantott, és nyomban felpattant. Zsebre vágta a jojót. – A mindenit, nekem rohannom kell, Bev. A jó öreg Boglyával találkozom. Azt fogja hinni, hogy meggondoltam magam vagy ilyesmi.
– Milyen Boglyával?
– Ben Hanscommal, de csak Boglyának hívom. Van egy ilyen fazon a pankrációban, Calhoun, a Boglya.
Bev ráncolta a szemöldökét. – Nem valami szép tőled. Én bírom Bent.
– Ne üssön meg, naccsa! – óbégatott Richie a Néger Lurkó hangon, miközben összecsapta a tenyerét, és kétségbeesetten forgatta a szemét. – Ne üssön meg, máma inkább jó leszek, naccsa!
– Richie – szólt rá Bev hűvösen.
Richie abbahagyta. – Én is bírom – mondta. – Együtt építettünk egy gátat a Pusztában pár napja, és...
– Odajártok? Ben is ott játszik?
– Aha. Csomóan vagyunk. Tök jó hely. – Az órára lesett megint. – De most tényleg rohannom kell. Elkések.
– Oké.
Richie elgondolkozott. – Ha nincs semmi dolgod, jöhetnél te is.
– Már mondtam, hogy nincs pénzem.
– Meghívlak. Van két dolcsim.
Beverly egy közeli szemetesbe dobta a jégkrém maradékát. Szemének finom, szürkéskék árnyalata most Richie tekintetébe kapcsolódott. Az arca felderült, tettetett finomkodással megigazította a haját. – Csak nem? Csak nem randira hívsz?
Richie egy pillanatra, tőle merőben szokatlanul, zavarba jött. Érezte, hogy kipirul az arca. Teljesen természetes volt a felajánlás, ahogy Ben esetében is... csak éppen Bennel mintha kölcsönről beszélt volna. Hát igen. Beverlyt pedig meghívta.
Hirtelen nagyon furcsa érzés fogta el. Elkapta a tekintetét, hogy visszavonuljon a csodálkozó szempár pillantása elől, és észrevette, hogy Bev szoknyája felcsúszott egy picit, amikor megfordult, hogy kidobja a jégkrémet. Látta a térdét. Próbált nem odanézni, de nem volt menekvés: most a lány fejlődő melleinek halmán akadt meg a szeme.
Mint a zavar másodperceiben olyan gyakran, ezúttal is a teljes abszurditás mentőöve után kapott.
– Igen! Randira! – ordított fel, és összekulcsolt kézzel térdre rogyott a lány előtt. – Könyörgök, gyere! Könyörgök! Felkötöm magam különben, hidd el! Simán felkötöm magam!
– Richie, annyira hülye vagy – kacagott Bev... de nem pirult-e el ő is egy kicsit? Ha így volt, csak még csinosabbnak látszott tőle. – Állj fel, mielőtt letartóztatnak.
Richie felkelt, és a lány mellé huppant ismét. Visszanyerte lelki egyensúlyát: egy kis hülyeség mindig segít, ha az ember csávába kerül. – Szóval jössz?
– Persze – felelte Bev. – Köszönöm szépen. Csak gondolj bele! Ez az elsőrandim! Ma éjjel még a naplómba is beírom! – Összecsapta a kezét domborodó mellei előtt, sűrűn pislogott, azután elnevette magát.
– Azért inkább ne nevezzük annak – mondta Richie. Bev felsőhajtott. – Nem vagy az a romantikus lélek, mi?
– Hát nem mondanám.
De jóleső elégedettség motoszkált benne. A világ egyszeriben olyan tisztának és barátságosnak látszott. Azon kapta magát, hogy időnként oldalt a lányra pillant. Bev nézegette a kirakatokat: a ruhákat és hálóingeket a Cornell-Hopney üzletben, a törülközőket és zománcedényeket a diszkontáruházban, Richie pedig lopva a haját leste és állának ívét, meztelen karját a rövid ujjú blúzban. Feldobta mindez, bár nem tudta volna megmondani, miért; mindenesetre ami George Denbrough szobájában történt, most végtelen messzeségben volt mögötte. Menni kellett, találkozni Bennel, de szívesen ült volna még itt egy másodpercet, míg Bev tekintetét a kirakatok ejtik rabul, mert jó volt nézni őt és jó volt vele lenni.

Az Aladdin pénztárablakánál srácok álltak sorba, hogy kifizessék a negyedáron kapható diákjegyet, azután elözönlötték az előcsarnokot. Az üvegajtón át Richie látta, hogy jelentős tömeg gyűlik a büfépult elé. A pattogatott kukoricát készítő gép máris ki volt használva erejének végső határáig, hányta magából a fehér szemeket, fedőlapja megállás nélkül járt fel-alá. De Ben nem volt sehol. Megkérdezte Beverlyt, hogy látja-e valahol, de a lány megrázta a fejét.
– Lehet, hogy már bement.
– Azt mondta, nincs pénze. Márpedig Frankenstein leánya nem engedi be jegy nélkül. – Richie hüvelykujjával Mrs. Cole felé mutatott, aki a jegyeket szedte az Aladdinban már akkor is, amikor a filmek még nem beszéltek. Világító vörös hajának vékony szálai között kilátszott a fejbőre. Hatalmas, lefittyedő ajkát szilvaszín rúzzsal húzta ki. Élénkpiros púder foltjai az arcán, szemöldöke helyén fekete ceruzával rajzolt vonal. Mrs. Cole valódi demokrata volt: egyformán utált minden gyereket.
– Hát nem igaz, én nem akarok bemenni nélküle, de mindjárt elkezdődik – bosszankodott Richie. – Hol a túróba van?
– Megveheted neki a jegyet, és otthagyhatod a pénztárban – ajánlotta Bev meglehetősen ésszerűen. – És ha megjön...
De ebben a pillanatban Ben kikanyarodott a Városközpont utca és Macklin utca sarkán. Lihegett, a hasa enyhén rázkódott a tréningfelső alatt. Amint meglátta Richie-t, felemelte egyik karját, hogy integessen, de észrevette Beverlyt is, és keze megállt a levegőben. A szeme elkerekekedett.
Végül befejezte a mozdulatot, és lassú léptekkel érkezett meg az Aladdin árkádjai alá.
– Szia, Richie – mondta, és tekintete átsuhant Beverlyn. Olyan volt, mintha attól tartana, hogy ha hosszabban nézi, lángra gyúl az arca. – Szia, Bev.
– Szia, Ben – köszönt vissza Bev, és különös csend támadt közöttük; nem kínos csend volt, inkább feszültséggel teli, gondolta Richie. És a féltékenység gyenge tűszúrását érezte belül, mert valami történt kettőjük között, és akármi volt is az, őt kizárták belőle.
– Hogysmint, Boglya! – kurjantotta. – Már azt hittem, berezeltél, öreg. Ezek a filmek öt kilót kiijesztenek abból a böhöm testedből. Anyám borogass, még meg is őszülsz helyben. Mikor kászálódsz kifele, hárman támogatnak, mert remegni fogsz, mint a kocsonya.
Richie elindult a pénztár felé, de Ben megérintette a karját. Már épp nyitotta volna a száját, amikor a feléje mosolygó Bevre pillantott; nagyot nyelt, és újra kellett kezdenie. – Itt voltam már elóbb, de túlmentem a sarkon, amikor azok is megjelentek.
– Kicsodák? – kérdezte Richie, pedig sejtette rögtön.
– Henry Bowers. Victor Criss. Böfi Huggins. Meg még páran.
Richie füttyentett. – Szerintem már bementek, mert nem látom őket a büfénél.
– Hát remélem.
– Én az ő helyükben nem költenék pénzt horrorfilmekre – hunyorgott Richie. – Elég, ha otthon belenéznek a tükörbe. Olcsóbb.
Bev vidáman felnevetett, de Ben erejéből csak egy halvány mosolyra futotta. Henry Bowers azon a múlt heti napon valószínűleg csak meg akarta verni, de a végén már, Ben biztos volt benne, legszívesebben megölte volna.
– Mondok valamit – nézett rá Richie. – Az erkélyre veszek jegyet, ezek úgyis lent lesznek a második vagy harmadik sorban, hogy felrakhassák a lábukat.
– Ez tuti? – kérdezte Ben. Kétségei voltak afelől, hogy Richie igazán érti, mit jelentenek ezek a srácok... és elsősorban Henry, a legrosszabb mind közül.
Richie, aki maga is alig úszott meg egy kiadóst verést Henry és elborult barátai kezétől három hónappal korábban (egyedül a Freese áruház játékosztályán sikerült lerázni őket), jobban értette a dolgot, mint Ben gondolta volna.
– Ha nem lennék száz százalékig biztos benne, én se mennék – mondta. – Meg akarom nézni ezeket a filmeket, Boglya, de meghalni azért nincs kedvem értük.
– Ha valami zűrt csinálnak, majd szólunk Foxynak, hogy rúgja ki őket – tette hozzá Bev. Foxynak Mr. Foxwortht, az Aladdin girhes, sápadt, bánatos igazgatóját nevezte, aki most éppen cukrot és pattogatott kukoricát árult, megállás nélkül szavalva, hogy „várd ki a sorodat, várd ki a sorodat, várd ki a sorodat”. Elnyűtt zakójában, megsárgult ingében olyan vállalkozónak látszott, akire régóta rájár a rúd.
Ben kételyekkel telve pillantott először Bevre, azután Foxyra és Richie-re.
– Nehogy már tólük függjön, hogy mit csinálsz – mondta Richie halkan. – Nem igaz?
– Hát de – sóhajtott Ben, noha nem tartotta a dolgot törvényszerűnek. Inkább csak Bev jelenléte nyomott sokat a latban. Ha ő nincs ott, talán megpróbálta volna rávenni Richie-t, hogy jöjjenek el máskor. Még akkor is kiszállhat, ha Richie hajthatatlan. Csakhogy Bev ott volt, és nem akart előtte gyávának látszani. Az pedig, hogy vele lehet az erkélyen, a sötétben (még akkor is, ha Richie ott ücsörög esetleg közöttük), hatalmas vonzerőt jelentett.
– Megvárjuk, amíg elkezdődik, és csak utána megyünk be ^indítvány ózta Richie. Elvigyorodott, és vállon bokszolta Bent. – Vagy mi van, Boglya, talán örökké akarsz élni?
Ben szemöldöke összeszaladt, aztán horkanva feltört belőle a röhögés. Richie vele nevetett, és Bev is, aki nézte őket.
Richie a kasszához lépett. A Májszájú Cole néni savanyúan nézett rá.
– Jó estét, dhága hölgyem – kezdte Richie Báró Segge-luky hangján –, sühgősen szükségem lenne háhom jegyecs-kéhe ezekhez az édi amehikai mozgóképekhez.
– Ne hülyéskedj, hanem mondd, hogy mit akarsz, gyerek! – dörrent rá a Májszájú Cole néni az üvegbe vágott kör alakú nyíláson keresztül, és abban, ahogy a ceruzával húzott szemöldökét fel-alá mozgatta, valami hirtelen elbizonytalanította Richie-t, úgyhogy csak letett egy összegyúrt egydollárost, és annyit válaszolt: – Hármat kérek.
A három jegy kirepült a nyíláson, a Máj szájú pedig visszaszámolt huszonöt centet. – Ne okoskodj, ne dobáld a kukoricás zacskót, ne kiabálj, ne szaladj az előcsarnokban, ne rohangálj a sorok között.
– Igen, asszonyom – hátrált Richie, míg vissza nem ért Benhez és Beverlyhez. – Bírja melengetni a szívemet – mondta –, ha látok egy ilyen vén trottyot, aki rajong a gyerekekért.
Kint álldogáltak még egy darabig, várták, hogy elkezdődjön az előadás. A Máj szájú gyanakodva méregette őket az üvegkalitkából. Richie a pusztabeli gátépítés történetével mulattatta Beverlyt, harsányan idézve Mr. Nellt az ír Zsaru hangján. Bev kuncogott már az elején, és nemsokára rázta a nevetés. Még Ben is mosolygott egy picit, bár tekintete hol az Aladdin üvegajtóra, hol Beverly arcára siklott.

Az erkély bejött. Az ifjú Frankenstein első tekercse alatt Richie kiszúrta Henry Bowerst és faszkalap barátait. Lent ültek a második sorban, pontosan úgy, ahogy számította. Öten vagy hatan lehettek összesen, ötödikesek, hatodikosok, hetedikesek, mindannyian motorosbakancsban, amiket fölraktak az előttük levő sor székeire. Foxy majd lejön, és szól nekik, hogy tegyék a lábukat a földre. Leteszik. Foxy visszamegy. Abban a szempillantásban a bakancsok fölkerülnek a régi helyükre. Öt-tíz percen belül Foxy visszajön, és az egész társasjáték kezdődik elölről. Foxy nem volt elég kemény legény ahhoz, hogy kirúgja őket, és ezt tudták róla.
A filmek viszont jók voltak nagyon. Az ifjú Frankenstein direkt egy bomba. Az ifjú Farkasember azért ijesztőbbnek tűnt... talán mert egy kicsit szomorú volt. Ami történt, nem az ő hibája. Ugyanis kiakasztotta egy hipnotizőr, de csak az lett belőle, hogy a srácot, aki átváltozott farkasemberré, eltöltötték mindenféle rossz érzések és a harag. Richie töprengett egy ideig rajta, hogy sokan mászkálnak-e a világban, akiket ilyen rossz érzések töltenek el. Henry Bowersben például túltengtek a rossz érzések, de ő nem sokat foglalkozott azzal, hogy leplezze őket.
Beverly a két fiú között ült, kétoldalról kapta a pattogatott kukoricát, sikongatott, eltakarta a szemét, néha felnevetett. Amikor a Farkasember a lány után vetette magát, aki még este is a tornateremben edzett, Bev Ben karjába fúrta az arcát, és Richie az alattuk ülő kétszáz gyerek sikoltozásán át is hallotta, hogy Ben fölhördül a meglepetéstől.
Végül a Farkasembert megölték. Az utolsó jelenetben az egyik zsaru ünnepélyesen közölte a másikkal, hogy ebből megtanulhatnák már az emberek, fölösleges olyan dolgokkal foglalkozni, amik a Jóistenre tartoznak. Lement a függöny, felkapcsolták a villanyokat. Taps. Richie az enyhe fejfájás ellenére tökéletesen elégedettnek érezte magát. Valószínűleg nemsokára el kell mennie a szemészhez, hogy kicseréltesse a szemüvege lencséit. Mire végzős lesz a gimnáziumban, gondolta mélabúsan, szódásüvegeket fog hordani.
Ben megráncigálta az ingujját. – Észrevettek – mondta kiszáradt torokkal.
– Mi?
– Bowers és Criss. Fölnéztek kifelé menet. Észrevettek!
– Jól van, na. Nyugi, Boglya. Csigavér. Kimegyünk oldalt. Nem kell aggódni.
Lementek a lépcsőn, Richie elöl, Beverly középen, Ben leghátul. Kétlépésenként nézett vissza a válla fölött.
– Tényleg berágtak rád? – kérdezte Beverly.
– Hát, úgy néz ki – válaszolt Ben. – Verekedtünk Henry Bowersszel a suli utolsó napján.
– Megvert?
– Nem annyira, amennyire szeretett volna. Azt hiszem, ezért is dühös még mindig.
– Hank, a Tank is vesztett a balhén némi bőrt – dünnyögte Richie. – Az se örül neki szerintem. – Kilökték az ajtót, és máris az Aladdintól Nan mosodájáig vezető sikátorban voltak. Egy szemeteskukában keresgélő macska szisszent feléjük, hogy aztán végigrohanjon a sikátoron, amelynek túlsó végét deszkakerítés zárta el. Felugrott rá, és eltűnt. A közelükben megzörrent egy szemetes teteje. Bev ijedten kapaszkodott Richie karjába. – A filmtől félek még most is – nevetett fel zavartan.
– Nem lesz semmi... – kezdett bele Richie.
– Hello, picsafej – mondta Henry Bowers a hátuk mögött. Mindhárman rémülten fordultak vissza. Henry, Victor és Böfi álltak a sikátor elején, mögöttük két másik srác.
– A francba, tudtam, hogy ez jön – nyögött fel Ben. Richie gyorsan az Aladdin felé kapta a fejét, de az ajtó már becsukódott mögöttük, és nem lehetett kívülről kinyitni.
– Most halsz meg, picsafej – mondta Henry, és rögtön Β enre rontott.
Ami ekkor történt, Richie-nek akkor is, később is úgy tűnt, mintha filmjelenet volna – ilyesmi egyszerűen nem eshet meg a valóságban. A valóságban a kissrácokat megverik, azok összeszedik a fogaikat, és hazamennek.
Ezúttal nem így történt.
Beverly előre és kissé oldalt lépett, mintha össze akarna futni Henryvel, hogy kezet rázzon vele. Richie hallotta a bakancs csatjának csattogását. Victor és Böfi jöttek utána; a másik kettő ott maradt a sikátor legelején, hogy őrködjön.
– Hagyd békén! – kiabálta Beverly. – Olyannal kezdj ki, aki akkora, mint te!
– Ez akkora, mint egy kamion, te kis kurva – vicsorgott Henry, a legkevésbé úriember. – Na tűzés innen a...
Richie kirakta az egyik lábát. Nem gondolt rá előtte: a lába magától mozdult, mint a szája, ha rájött az egészségére káros bölcselkedés. Henry belefutott, és előrezuhant. A sikátor burkolatát csúszóssá tette a vendéglő oldalán lévő túltömött szemetesekből kiszóródott konyhai hulladék. Henry úgy siklott előre, mint egy jégkorong.
Üvöltve tápászkodott fel, kávéfoltos, sáros, salátalevelekkel ékes ingben.
– Meg fogtok dögleni!
Eddig a pillanatig Ben földbe gyökerezve állt, de most elpattant benne valami. Ordított egyet, és fölemelt egy szemétvödört. Egy pillanatig, ahogy feje fölé tartotta, és ömlött szét a moslék mindenfelé, valóban úgy nézett ki, mint Calhoun, a Boglya. Az arca sápadt volt és haragos. Eldobta a vödröt; az tarkón találta Henryt, aki újra végignyúlt a földön.
– Tűnés innen! – kiáltotta Richie.
A sikátor bejárata felé futottak, amikor Victor Cris ugrott eléjük. Ben bömbölve szegte le a fejét, és rohant bele egyenesen Victor hasába. – Buff! – horkant Victor, és fenékre ült.
Böfi megragadott egy maroknyit Beverly lófarkából, és az Aladdin téglafalához rántotta a lányt. Bev kiszabadította magát, és kezét dörzsölve futni kezdett a sikátor hosszán. Richie utánavetette magát, de útközben még felkapott egy fedőt valamelyik szemetesről. Amikor Böfi Huggins óriási sonkaökle feléje lendült, a galvanizált acélfedőt maga elé kapta hirtelen: hangos, de szinte bársonyos banggg csendült, és míg Richie csak azt érezte, hogy a rázkódás végigszalad a karján egész a válláig, Böfi ordítva ugrált fel-alá, dagadó kezét szorogatva.
– Atyámnak sátora amott van – idézte Richie bizalmasan, nagyon is sikerült Tony Curtis-hangján, majd Ben és Beverly után rohant.
A sikátor bejáratánál az egyik srác elkapta Beverlyt; Ben rávetette magát, és birkózni kezdtek. A másik srác tarkóütésekkel igyekezett eltéríteni Bent, de addigra Richie is odaért, és hatalmasat rúgott a hátsó felébe. A fiú felüvöltött a fájdalomtól, Richie pedig megfogta Beverly és Ben karját.
– Futás!
Az a fiú, akivel Ben viaskodott az előbb, most elengedte Beverlyt, és bevitt egy horogütést Richie-nek. Richie füle mintha felrobbant volna a fájdalomtól, azután megsüketült, és egyszerre nagyon meleg lett. Magas, fütyülő hang vinnyogott a fejében; olyan volt, mint az iskolai hallásvizsgálatokon a fülhallgatóból jövő halk sípolás.
A Városközpont utcán rohantak együtt, az emberek meg-megfordultak utánuk. Ben pocakja ringott, Beverly mögött röpködött a lófarka. Richie elengedte Bent, hogy hüvelykujjával a homlokához szoríthassa a szemüvegét. A füle még mindig csengett, és mintha meg is duzzadt volna, de csodálatosan érezte magát. Nevetni kezdett. Beverly csatlakozott hozzá, és nemsokára Ben is velük nevetett.
A Court utcára fordultak, és a rendőrséggel szemközt lerogytak egy padra: abban a percben úgy tűnt, nincs más hely Derryben, ahol biztonságban érezhetik magukat. Beverly Ben és Richie nyakára tette a kezét, és vadul megölelte őket.
– Óriási volt! – A szeme szikrázott. – Láttátok őket? Láttátok?
– Hát láttam – vett mély levegőt Ben. – Elég is volt egy életre.
Ettől persze ismét feltört belőlük a hisztérikus nevetés. Richie arra számított, hogy Henry a bandájával rögtön rákanyarodik a Court utcára, és tovább üldözik őket, mit sem törődve a rendőrséggel, de ennek ellenére nem tudta abbahagyni a nevetést. Beverly jól mondta. Óriási volt.
– A Vesztesek Klubja eleresztett egy jót! – kiáltotta Richie teli torkból. – Piff-piff-piff! – Tölcsért formált a kezéből a szája előtt, és Bén Bernié hangján tudatta a világgal: – Oolé, oolé, skacok!
Egy rendőr kidugta a fejét az egyik második emeleti nyitott ablakon, és leordított.
– Tűnés onnét, fiam! De rögtön! Séta, indulj!
Richie már nyitotta a száját, hogy most valami briliáns aranyköpéssel válaszoljon, lehetőleg az ír Zsaru hangján, amikor Ben bokán rúgta. – Kuss legyen, Richie – mondta, és maga is elképedt, hogy ilyesmi kicsúszott a száján.
– Igaza van, Richie – nézett rá kedvesen Bev. – Bip-bip.
– Na jó – nyugodott bele Richie. – Akkor mit csináljunk? Keressük meg Henry Bowerst, és ajánljuk fel, hogy egy kör Monopoly val rendezzük az egészet?
– Harapd le a nyelved – mondta Bev.
– Ez meg mit jelent?
– Nem érdekes. Néhány fiú annyira buta.
Ben sokáig habozott, aztán erősen pirulva elszánta magát, hogy megkérdezze: – Fájt, amikor a hajadat húzta, Bev?
Beverly gyengéden rámosolygott, és abban a pillanatban megbizonyosodott arról, amit csak sejtett addig – hogy Ben Hanscom küldte neki a képeslapot azzal a gyönyörű haiku-val. – Nem annyira.
– Menjünk a Pusztába – javasolta Richie.
Így hát oda mentek... vagy menekültek inkább. A nyár hátralevő részére, gondolta később Richie, ez adhatta meg a jelzést, mert attól fogva a Pusztába jártak. Beverly, éppúgy, mint Ben a nagyokkal való első találkozásáig, soha nem merészkedett ide azelőtt. Ben és Richie között gyalogolt, libasorban haladtak az ösvényen. Szoknyája meg-meglibbent, és Β énre, aki egyfolytában nézte, ettől rátörtek az érzelem hullámai, de olyan erővel, mintha gyomorgörcs kínozná. Bev bokalánca visszavillogott a délutáni napra.
Keresztezték a Kenduskeag nemrégen még gáttal elzárt folyását (mintegy hatvan méterrel feljebb a patak kettévált, hogy azután kétszáz méterre onnan, a város felé, ágai újból egyesüljenek). Kövekből raktak hidat maguknak valamivel lejjebb attól a helytől, ahol a gát állt, rábukkantak egy másik ösvényre, és végül kilyukadtak a patak keleti, szélesebb mellékágánál. A víz szikrázott a délutáni fényben. Bal felől Ben két betonhengert vett észre, tetejükön a búvónyílás fedőlapjai. Alattuk hatalmas betoncsövek nyúltak ki a patak fölé, sáros víz vékony csermelye csörgedezett belőlük. Valaki kulázik egyet a városban, és itt jön ki – gondolta Ben, amikor eszébe jutott Mr. Nell magyarázata Derry csatornarendszeréről. Tehetetlen, tompa düh kerítette hatalmába. Valaha biztosan voltak halak a folyóban, mostanra viszont meglehetősen csökkent a valószínűsége, hogy pisztrángot lehessen fogni. Ezzel szemben a használt vécépapír fogásának esélyei rohamosan megnőttek.
– Annyira gyönyörű itt – sóhajtott Bev.
– Nem rossz – helyeselt Richie. – Legyek már nincsenek, és eléggé fúj a szél ahhoz, hogy távol tartsa a szúnyogokat. – Reménykedve nézett a lányra. – Nincs egy szál cigid?
– Nincs. Tegnap volt kettő, de azokat már elszívtam.
– Szar ügy – húzta el Richie a száját.
Vonatfütty hasított a csendbe, és mindhárman a Puszta túlsó vége felé eső töltés felé fordultak. Tehervagonok dübörögtek az állomás irányába. Ha személyvonat volna, gondolta Richie, az utasoknak felemelő látványban lenne részük. Szegénynegyed az Öregfoknál, bambuszmocsár a Kenduskeag túlpartján, és még mielőtt a Pusztát elhagynák, a város szeméttelepének üszkös hordalékdombjai.
Egy pillanatra Eddie története jutott eszébe megint, a Neibolt utcai elhagyott ház alatt tanyázó leprás. Azután inkább Β énhez fordult.
– Na, mi volt a legjobb rész, Boglya?
– Mi? – Ben bűntudatosan megrezzent. A gondolataiba merült Bev arcélét nézte, és oldalt a horzsolást.
– A filmben, főokos. Mi tetszett a legjobban?
– Hát amikor doktor Frankenstein bedobálta a testeket az aligátoroknak a ház alá. Azt bírtam nagyon.
– Félelmetes volt – futott végig Beverly n a borzongás. – Utálom az ilyesmit. Aligátorok meg cápák meg piranhák.
Richie-ben rögtön feltámadt az érdeklődés.
– Piranha? Az mi?
– Egy icipici hal. A fogai is icipicik, de halál élesek. És ha bepottyansz a folyóba, lerágják a húsodat egész a csontig.
– Aaahh!
– Láttam egy filmet, amiben a bennszülöttek át akartak kelni a folyón, de a függőhíd le volt szakadva. Akkor kötélen fogva behajtottak egy tehenet a vízbe, és amíg a piranhák azt ették, ők átkeltek nyugodtan. Aztán kihúzták a tehenet, és nem maradt belőle, csak a csontváz. Egy hétig rosszat álmodtam utána.
– Bírnám, ha lenne pár ilyen halam – mondta Richie fülig érő szájjal. – Beraknám mindet Henry Bowers fürdőkádjába.
Ben halkan nevetett maga elé.
– Nem hiszem, hogy fürdik.
– Ezt nem tudom, de az biztos, hogy jobb, ha vigyázunk velük. – Beverly megérintette arcán a horzsolást. – Apám tegnapelőtt felképelt, mert összetörtem egypár tányért. Elég ebből egy is egy héten.
Egy pillanatig csend volt. Richie törte meg azzal, hogy neki az a jelenet tetszett különösen, amikor az ifjú Farkasember végre elkapta a gonosz hipnotizőrt. Azután más horrorfilmekről is beszélgettek, és a tévé Alfred Hitchcock sorozatáról. Elment ezzel egy óra. Bev észrevette, hogy százszorszépek nőnek a folyóparton, és szakított egyet. Először Richie álla alá tartotta, majd Ben álla alá, hogy megállapítsa, szeretik-e a vajat. Azt mondta, mind a ketten szeretik. Ahogy fogta az álluk alatt a százszorszépet, mindketten érezték könnyű érintését a vállukon és hajának tiszta illatát. Arca csak egy-két másodpercig volt Ben arcához közel, de azon az éjszakán Ben arról álmodott, hogyan nézett rá az a szempár néhány örökkévaló pillanaton át.
A beszélgetés rögtön elhalkult, amikor az ösvényen közelítő recsegő léptekre lettek figyelmesek. A hang felé fordultak, és Richie azon nyomban rájött, hogy hátuk mögött nincs más, csak a folyó. Nem futhatnak el.
A hangok is közeledtek. Felálltak, Richie és Ben gondolkozás nélkül a lány elé léptek.
Az ösvény végén megrázkódott a bozótfüggöny – és feltűnt Bill Denbrough. Egy másik sráccal volt, Richie ismerte is félig-meddig. Bradley valaminek hívták, és iszonyatosan selypített. Valószínűleg együtt voltak Bangorban azon a beszédterápia-balhén.
– A Nagy Bill! – rikkantotta, aztán hozzátette a Komornyik hangján: – Örvendezünk a viszontláátásnak, Denbrough gazda.
Bill mosolygott, amikor észrevette őket – és különös bizonyosság ragadta meg Richie-t, amint Bill ránézett, majd Benre és Beverlyre, végül vissza Bradley Hogyhívjákra. Beverly közéjük tartozik, mondta a szeme. Bradley Hogyhívják viszont nem. Maradhat egy darabig, esetleg lejöhet máskor is a Pusztába – senki sem utasítja ki azzal, hogy a Vesztesek Klubjának tagsága terjes, sajnálattal kell közölnünk, de beszédhibás tagunk már van – mégsem tartozhat ide. Nem tartozhat közéjük.
Ez a gondolat azután hirtelen, megmagyarázhatatlan félelmet keltett Richie-ben. Úgy érezte magát, mint amikor túl messzire úszik ki az ember, és átcsapnak a feje fölött a hullámok. Ösztönösen villant fel benne: Mi valamire összejöttünk. Ki vagyunk szemelve és ki vagyunk választva. Semmi nem véletlen ebből az egészből. De együtt vagyunk-e már mindannyian?
A megérzés azután elsüllyedt az összefüggéstelen gondolatok dzsungelében – olyan volt, mint a kőpadlóra zuhanó ablaktábla. Meg hát nem is olyan fontos ez. Bill eljött, ő majd gondoskodik mindenről, nem engedi, hogy bármi kicsússzon az irányításuk alól. Ő volt a legmagasabb közöttük, és kétségkívül a leghelyesebb. Ennek megállapításához elég volt oldalt Bevre néznie, aki le nem vette a szemét Billről, azután Billre, aki mindentudóan És ugyanakkor boldogtalanul bámulta Bev arcát. És Bill volt a legerősebb is, nemcsak fizikailag. Annál sokkal több volt benne, de minthogy Richie nem ismerte a karizma szót, és a szuggesztív erő mibenlétével sem volt száz százalékig tisztában, csak annyit érzett, hogy Bill ereje mélyről fakad és sokféleképpen jelenhet meg, olykor egészen váratlanul. Gyanította, ha Beverly beleesne vagy „belezúgna” vagy akárhogy nevezik is ezt, Ben nem lenne féltékeny (de akkor igen, gondolta Richie, ha belém zúgna például); magától értetődőnek venné. És még valami: Bill jó. Talán hülyeség ilyesmire gondolni (bár inkább érezte, mint gondolta), de ha egyszer ez az igazság. A jóság és az ero sugárzott belőle. Olyan volt, mint egy lovag valamelyik csöpögős régi filmen, ami azért csak megríkatta az embert, és lehetett ujjongani meg tapsolni a végén. Jó és erős. Öt évvel később azután, amikor az emlékek erről a Derryben töltött tavaszról és nyárról gyorsan halványulni kezdtek, az immár tizenével közepén járó Richie Tozier ráébredt, hogy John Kennedy a Dadogós Billre emlékezteti.
Kire? – kérdez vissza akkor valami a fejében.
Ő felnéz kissé tanácstalanul, és megrázza a fejét. Hát valakire, akit ismertem – gondolja, és a ködös szorongástól azzal szabadul, hogy feljebb tolja orrán a szemüvegét, mielőtt visszafordul a házi feladatához. Valakire, akit ismertem nagyon régen.
Bill Denbrough csípőre tett kézzel, sugárzóan mosolygott.
– Nnna, hát ö-ö-összejöttünk... A-a-akkor mit csi-csinál-junk?
– Van egy cigarettád? – kérdezte reménykedve Richie.

Öt nappal később, június vége felé, Bill közölte Richie-vel, hogy el akar menni a Neibolt utcába, mert szeretné megnézni magának a veranda alatti részt, ahol Eddie a leprást látta.
Richie házához értek éppen, Bill a Silvert tolta maga mellett. A hazaút java részén Richie mögötte ült a biciklin, így száguldoztak vígan Derryn keresztül, de egy háztömbbel előbb Richie-nek le kellett szállnia, nehogy az anyja észrevegye, hogy ketten ülnek a kerékpáron. Fölszaladtak volna a hangyái rögtön.
A Silver csomagtartója tele volt játék hatlövetűekkel, kettő Billé, három Richie-é. Délután a Pusztában lövöldöztek vég nélkül. Beverly Marsh hat óra felé csatlakozott hozzájuk fakó farmernadrágjában; egy ősrégi Daisy légpuskát cipelt magával, amely már alig pukkant – ha meghúzták a ragasztószalaggal körbetekert ravaszt, a puska csak fújt egyet kehesen, és Richie-nek hamarabb ugrott be a hangról egy ócska párna szusszanása, ha valaki ráül, mint egy igazi lövés. Bev specialitása a Japán Orvlövész volt. Remekül mászott fára, és onnan lőtte halomra az alatta figyelmetlenül elhaladókat. Arcán a horzsolás már halványsárgára sápadt.
– Mit mondasz? – Richie jócskán megdöbbent... de a dolog felpiszkálta a kíváncsiságát.
– B-be a-akarok n -nézni a ve-veranda alá – felelte Bill elszántan, de nem nézett Richie-re közben; égővörös foltok ültek ki az arcára. Ekkor érkeztek Richie-ék házához. Maggie Tozier a tornácon olvasott éppen; feléjük intett, és kikiabált.
– Szervusztok, kértek jeges teát?
– Mindjárt megyünk, anya – szólt vissza Richie, majd újra Billhez fordult. – Nem lesz ott semmi. Biztos csak egy hobót látott, és kiakadt rajta teljesen. Ismered Eddie-t.
– ismerem E-eddie-t, de em-emlékszel a k-k-képre az a-al-albumban?
Richie egyik lábáról a másikra állt. Bill fölemelte jobb kezét: a kötés már nem volt rajta, de három ujján látszottak még a körbeérő hegek.
– Na jó, de...
– F-f-figyelj ide – fogott bele Bill. Nagyon lassan beszélt, tekintete fogva tartotta Richie-ét. Számba vette ismét a hasonlóságokat Eddie és Ben története között... majd hozzákapcsolta ezeket a megmozduló fénykép esetéhez. Szerinte a bohóc volt a gyilkosa azoknak a fiúknak és lányoknak, akiket a múlt év decembere óta öltek meg Derry ben. És l-lehet még t-t-több is. Akik e-e-eltűntek, a-azokkal mi van? Mi van E-e-eddie Co-co-corcorannel?
– Hát mi, a mostohaapja elől elhúzta a csíkot.
– L-lehet, hogy i-igen, lehet, hogy nem. Én is is-is-is-mertem egy k-k-kicsit, és t-tudom, hogy v-verte az a-a-apja. De a-azt is t-tudom, hogy néha é-é-éj szaka n -nem ment h-haza, hogy t-t-távol tartsa ma-ma-magát tőle.
– Szóval hogy a bohóc elkaphatta, amikor nem volt otthon – tűnődött el Richie. – Erre gondolsz?
Bill bólintott.
– És akkor mit akarsz? Az autogramját?
– Ha a b-bo-bohóc végzett a t-tö-többiekkel, ő v-v-végzett Georgie-val is. – Tekintete Richie-ébe kulcsolódott. Palaszürke volt, kemény, megalkuvást és megbocsátást nem ismerő.
– M-meg a-a-akarom ölni.
– Jézusmária – húzta be a nyakát Richie. – De hogy?
– Α -apámnak van egy p-p-pisztolya – mondta Bill. Kis nyálat is köpött közben, de Richie nemigen vette észre. – N-nem tu-tu-tudja, hogy tudom, de t-tudom. A ruh-hás-szekrénye f-f-fölső po-polcán tartja.
– Az jó, ha emberről van szó – felelte Richie. – És ha meglepjük, amikor egy kupac gyerekcsonton üldögél...
– Kitöltöttem a teát, fiúk! – kiáltott vidáman Richie anyja. – Gyertek meginni!
– Mindjárt, anya! – kurjantott vissza Richie hatalmas, hamis mosollyal az arcán, ami el is túnt rögtön, ahogy újra Billhez fordult. – Máskülönben nem lőnék le valakit, csak mert bohócruhában van, Billy. Te vagy a legjobb barátom, de megmondom, hogy én nem csinálnám, és téged se engednélek, ha meg tudnálak állítani.
– Na és ha t-t-tényleg van egy k-kupac csont?
Richie nyalogatta a szája szélét, és csöndben maradt. Nagy nehezen szólalt meg ismét. – De akkor mit csinálsz, ha nem is ember, Billy? Ha valamilyen szörnyeteg? Ha, mondjuk, igazából vannak ilyenek? Ben Hanscom azt mondta, hogy múmia, és a léggömbök a széllel szemben szálltak, és hogy árnyéka sem volt. A kép pedig George albumában... vagy csak képzelődés, vagy valami varázslat, de bevallom, öregem, hogy szerintem nem képzelődés. Legalábbis az ujjaid nem képzelődtek, mi?
Bill megrázta a fejét.
– Szóval... mit csinálunk, ha nem is ember, Billy?
– Hát a-akkor ki-ki-kitalálunk v-v-valami mást.
– Ja persze. Előre látom. Belelősz négyszer-ötször, az meg csak jön, mint az ifjú Farkasember a filmben, amit Bennel és Beverlyvel láttam, mire te előkapod a csúzlit. Ha az se működik, én rászórok egy kis a tüsszentőport, de ha még ezek után is csak jön, időt kérünk, és beszólunk neki, hogy nyugi van, Szörnyeteg úr, csigavér, még utánanézünk a könyvtárban, hogy most mit is lépjünk. De visszajövünk frankón... Már elnézést a késedelemért... Ezt akartad mondani, Billy?
Lüktetett a homloka, amikor a barátjára nézett. Egyfelől nem bánta volna, ha Bill kitart az ötlet mellett, hogy bekukkant a veranda alá – ugyanakkor kétségbeesetten remélte, hogy Bill lemond a dologról. Kicsit olyan volt minden, mintha beléptek volna az Aladdin valamelyik szombat délutáni horrorfilmjébe... viszont egyvalamiben lényegesen különbözött attól. Különbözött, mert nem volt olyan biztonságos, mint üldögélni a moziban és tudni előre, hogy minden jóra fordul a végén, de nekik egy hajuk szála sem görbül, ha véletlenül mégsem fordul jóra. A fénykép Georgie szobájában nem olyan volt, mint a filmek. Már-már azt gondolta, hogy sikerült elfelejtenie, de most nyilvánvalóvá vált, hogy csak a bolondját járatta magával, hiszen láthatta a gyűrűs vágásokat Bill ujjain. Ha nem húzta volna vissza Billt...
Hihetetlen volt, de Bill arcán széles mosoly terült szét. Igazi mosoly. – T-te a-akartad, hogy vi-vigyelek el me-me-megnézni a f-f-fényképet – mondta. – Most én a-a-akarom, hogy gy-gyere el m-megnézni a h-h-házat. Kö-kölcsönke-nyér vi-vi-visszajár.
– Kölcsönszellem visszajár – jegyezte meg fanyarul Richie, és kibukott belőlük a nevetés.
– H-ho-holnap re-reggel – mondta aztán Bill, mintha már el is döntötték volna.
– De ha tényleg egy szörny? – Richie kitartóan Bill szemébe nézett.
– N -hát akkor ki-kitalálunk v-v-valami mást. Nnyil-ván. – Bill hátravetette a fejét, és nevetett, mint egy félbolond. Richie a következő pillanatban csatlakozott hozzá... lehetetlen volt megállni.
Az egyenetlen, köves ösvényen indultak Richie-ék verandája felé. Maggie hatalmas pohár jeges teával várta mindkettőjüket; a teában apró mentagally, az asztalon egy tányér vaníliás ostya.
– N-n-na, van k-kedved?
– Nincs. De azért elmegyek.
Bill keményen hátba vágta, és ettől valamelyest elviselhetőbbnek tűnt a félelem – de Richie még így is biztos volt benne, hogy aznap este sokáig nem jön majd álom a szemére. Nem is csalódott az előérzetében.
– Nagyon komoly beszélgetnivalótok akadhatott – ült vissza a helyére Mrs. Tozier, egyik kezében a könyvvel, másikban egy pohár jeges teával. Várakozóan nézett a fiúkra.
– A, csak a Denbrough jött ezzel a bődületes hülyeséggel, hogy a Red Sox feljut az első osztályba.
– A-a-pám is azt m-m-mondja, hogy ti-ti-tisztára b-b-be-keményítettek – tette hozzá Bill, és kortyolt egyet a teából. – Ez n -nagyon jó, Mi-Mrs. Tozier.
– Köszönöm, Bill.
– Akkor jutnak fel az első osztályba, amikor te kigyógyulsz a dadogásból, dumafranci.
– Richie! – kiáltott rá Mrs. Tozier felháborodottan. Még a teát is majdnem elejtette. De Richie és Bill Denbrough is rázkódva, szinte eszét vesztve nevetett. Mrs. Tozier hüledezve hol Billt nézte, hol a fiát, de szívébe utat talált a rémület vékony és éles jégszilánkja is, hogy mint egy hangvilla, még soká ott rezegjen.
Nem értem őket, egyiküket sem – gondolta. – Hová mennek, mit csinálnak, mit akarnak... mi lesz belőlük végül. Néha a tekintetük vad, igen, és ily énkor féltem őket... ilyenkor félek tőlük.
Azután arra gondolt, már nem először, hogy milyen jó lenne egy közös kislány is Wenttel, egy szőke kislány, akit szoknyába öltöztethet a hozzávaló szalaggal, akire fekete lakkcipőt adhat vasárnaponként. Egy csinos kislány, aki iskola után minitortát szeretne sütni, és babát kér ajándékba, nem pedig hasbeszélésről szóló könyveket és villámgyors Revell matchboxokat.
Egy édes kislány, akit megért.

– Megvan? – kérdezte Richie aggodalmasan.
Másnap reggel tíz órakor már a Puszta szélén, a Kansas utcán tolták a biciklijüket. Ólomszürke volt az ég, délutánra esőt ígértek. Richie nem tudott elaludni éjfél előtt, és úgy látta, Denbroughnak is meglehetősen nyugtalan éjszakája volt: a jó öreg Bill szeme alatt félkörben a kialvatlanság sötét foltjai húzódtak.
– Itt van – Bill megütögette oldalt a sportkabátját.
– Na muti – szaladt fel Richie szemöldöke a fellobbanó izgalomtól.
– M-most nem – mosolygott Bill. – M-m-más is me-meg-láthatja. De e-e-ezt f-figyeld. – Hátranyúlt, és farzsebéből előhúzta a csúzliját.
– Na, nagy szarban vagyunk, ha ez kell – tört ki Richie-ből a nevetés.
Bill úgy tett, mintha vérig volna sértve.
– A te ö-ötleted volt, T-t-tozier.
Az alumíniumcsúzlit egy évvel azelőtt kapta a születésnapjára. Ez volt a kompromisszum saját kérése, egy 22-es, és anyjának merev elutasítása között, aki szerint gondolni sem szabad arra, hogy egy Bill korú gyerek lőfegyvert fogjon a kezébe. A használati utasításban az állt, hogy a csúzli gyakorlott kézben eredményes vadászfegyver. „Megfelelő kézben az Ökörszem márkájú csúzli éppoly hatásos és éppen úgy halálos lehet, mint egy kőrisfa íj vagy bármely puska” – szögezte le a kézikönyv. Miután erényeit az egekig felmagasztalta, hozzátette azonban, hogy a csúzli veszélyt is jelenhet, minélfogva a tulajdonos a mellékelt húsz golyóslövedékkel nem célozhat emberre, miként töltött pisztolyt is tilos emberre fogni.
Bill még nem volt mestere (és úgy ítélte meg magában, nem is igen lesz az soha), de hitelt adott a kézikönyvnek – a vastag guminak erős húzása volt, és ha eltalált egy konzervdobozt, böhöm nagy lyukat ütött rajta.
– Újabban vágod vele a témát, Billy?
– N -hát, ja-javulok. – Ez persze csak részben volt igaz. Miután áttanulmányozta a képeket (az volt a nevük, hogy ábra, úgymint 1. ábra, 2. ábra satöbbi), és eleget gyakorolt a Derry parkban ahhoz, hogy lebénuljon a karja, eljutott odáig, hogy a papírból készült céltáblát, amit szintén a készlettel adtak, eltalálta tízből háromszor. És egyetlenegyszer a cél közepébe lőtt. Majdnem.
Richie kihúzta a gumit, elengedte, visszaadta. Nem szólt semmit, de élt benne a gyanú, hogy némileg kevésbé hatékony szerszám, mint Zack Denbrough pisztolya, ha arra kerül a sor, hogy egy szörnyet kell megölni.
– Na jó – mondta végül. – Elhoztad a csúzlidat, nagy szám. De azt lesd meg, hogy én mit hoztam, Denbrough. – Ezzel előrántott egy kis dobozt, melynek fedőlapján egy kopasz ember rajza volt látható, amint dagadó képpel azt mondja: HÁÁÁÁ-pciii! A felirat szerint ez DR. WACKY TÜSSZENTŐPORA – BOMBABIZTOS BULI!
Egy hosszú másodpercig egymásra bámultak, majd kitört belőlük az ellenállhatalan nevetés, gurguláztak és egymás hátát csapkodták közben.
– Ké-készen állunk b-b-bármire – vonta le Bill a következtetést, amikor még mindig fel-felcsuklott, és kabátja ujjába törölte a szemét.
– Nyasgem – vigyorgott rá Richie.
– inkáb fo-fo-fordítva – mondta Bill. – F-figyelj. L-l-le-rakjuk a bi-bi-bicajodat itt a P-p-pusztában, ahol én sszoktam a Silvert, amikor j-j-játszunk. És fe-fe-felülsz mögém, hogy gy-gyorsan t-tu-tudjunkm-menekülni, ha a-a-arról van szó.
Richie bólintott. Nem volt értelme vitatkozni. A maga ötvenhat centis Raleigh kerékpárja, amelynek kormányába időnként, ha sebesen pedálozott, a térdét is beütötte, valóban pigmeusnak tűnt a kecsesen tornyosuló Silver építménye mellett. Bill erősebb volt, a Silver gyorsabb.
Elérték a kishidat, és Bill segített Richie-nek elhelyezni alatta a biciklit. Leültek, és miközben fejük fölött időnként eldübörögtek az autók, Bill lehúzta sportdzsekije cipzárját. Apja pisztolyát tartotta a kezében.
– R-rohadtul vi-vigyázz vele – nyújtotta át, míg Richie hangos füttyel adta jelét őszinte bámulatának. – N-nem lehet be-be-be-bebiztosítani.
– Töltve van? – kérdezte elszörnyedve Richie. A PPK-Walthert, amit Zack Denbrough még a világháború alatt szedett össze, hihetetlenül nehéznek érezte.
– M-még nem – ütött Bill a zsebére. – D-de van n-n-né-hány t-t-töltényem. V-viszont a-apa azt m-mondja, ha a p-p-pisztoly úgy go-gondolja, hogy nem vi-vi-vigyázol eléggé, m-m-megtölti magát. És le-lelő. – Arcán a különös mosoly azt sugallta, hogy bár nem hisz ilyen butaságban, mégiscsak hisz benne fenntartás nélkül.
Richie megértette. A kalitkába zárt halál érzése csapta meg, ami addig soha – sem apja 22-esénél, sem a sörétes vadászpuska láttán... Bár volt valami azzal a vadászpuskával, nem igaz?, ahogy némán és olajosan a garázsszekrény sarkának támaszkodott... mintha azt mondaná, csúnya dolgokat tudok ám csinálni, baromi csúnya dolgokat. De mégis más volt most a kezébe simuló Walther... ezt a pisztolyt, úgy tűnt, azzal a kifejezett céllal készítették, hogy embereket lőjenek le vele. És a hideg futott végig Richie hátán, amikor belátta, hogy pontosan ezért készült. Mi mást lehetne egy pisztollyal csinálni? Meggyújtani egy cigarettát?
Maga felé fordította a pisztoly csövét, de ügyelt rá, hogy ujjai a ravasz közelébe se kerüljenek. Egy pillantás a torkolat sötét szemébe elég volt, hogy tökéletesen megértse Bill különös mosolyát. Apja szavai jutottak az eszébe: Ha sohasem felejted el, hogy töltetlen puska nem létezik, amíg élsz, nem lesz bajod a fegyverekkel, Richie. Visszaadta hát Bill-nek a pisztolyt. Boldog volt, hogy megszabadulhat tőle.
Bill visszacsúsztatta a kabátja bélésébe. A Neibolt utcai ház egyszeriben kevésbé tetszett félelmetesnek... Annak a valószínűsége viszont, hogy nem múlik el a nap véráldozat nélkül, erősebb volt, mint valaha.
Billre nézett, talán mert ezt még el akarta mondani, de meglátta Bill arcát és ami írva volt rá. Így hát csak annyit kérdezett: – Megyünk?

Mint mindig, amikor Bill végre a bal lábát is felemelte a földről, Richie most is biztos volt benne, hogy menten felborulnak, és szétloccsantják a hülye fejüket a kőkemény aszfalton. A bicikli ingadozott, dülöngélt, kitért jobbra-balra; a sárhányóra csipeszeit kártyák lassú csattanásait felváltotta egy pörgő motor kattogása. A részeges szlalom egyre erőteljesebb lett. Richie behunyt szemmel várta az elkerülhetetlent.
Akkor Bill felordított; Ez az, Silver, NYO-MÁÁÁS!
Ahogy nőtt a sebesség, úgy álltak be lassanként egyenesbe. Richie, aki tengeribeteg szédelgésüknél még halálos görcsben szorította Bill derekát, most a csomagtartóban kapaszkodott meg inkább. Bill rézsút vágott át a Kansas utcán, fokozatosan gyorsulva száguldott végig a mellékutcákon, és a Witcham utca felé vette az irányt, mintha a térképről akarna lerohanni. Mint a puskagolyó süvítettek keresztül a Strapham utcán, hogy a Witchamra forduljanak végül. Kis híján valóban felborultak, amikor Bill újabb „Ez az, Silver!” csatakiáltástól kísérve megdöntötte biciklijét a kanyarban.
– Tekerj, Bill! – üvöltött előre Richie. Annyira félt, hogy azt hitte, nyomban összeszarja magát, de azért röhögött, mint az eszelős. – Állj rá a picire!
Bill láthatólag szó szerint vette a felszólítást, mert felállt az ülésről, ráhajolt a kormányra, és észvesztő sebességgel pedálozott tovább. Ahogy elnézte Bill hátát, mely máris bámulatra méltóan széles volt, noha Bill még tizenkettedik évét sem töltötte be, ahogy figyelte a súlypontáthelyezéseknél fel-alá mozgó vállát a sportdzseki alatt, Richie-t hirtelen megcsapta a bizonyosság, hogy sérthetetlenek... hogy élni fognak mindörökkön örökké. Vagy ha nem is mind a ketten, de Bill kétségtelenül. Bill nem is tudta, hogy mennyire erős, mennyire magabiztos és tökéletes.
Száguldottak előre; a házak egyre ritkultak a Witcham utca mentén, egyre nagyobb időközönként csatlakoztak be a keresztutcák.
– Ez az, Silver! – kiáltott Bill, és Richie-ből is felszakadt a Nigger Jim fülsiketítő hangja: – Emma döfi, Silver gazda, beon, beon! Emma egy menés a javábul! Szűzanyám pátyu-gass! Emma döfi, NYOMÁÁÁS!
Már a zöldellő földek mellett haladtak el, amelyek végtelen síkban nyúltak el a szürke ég alatt. Richie meglátta a valamikori állomás téglaépületét a messzeségben; jobbra tőle a raktárok fémbarakkjainak sora. A Silver egy-egy vágányon döccent át.
És egyszerre a jobbra nyíló Neibolt utca. Az utcajnévtáblája alatt félrelógó, rozsdás, kék felirat: DERRY RENDEZŐ-PÁLYAUDVAR. Alatta jóval nagyobb tábla, sárga mezőben fekete betűkkel – mintha a rendezőpalyaudvarra tett fanyar megjegyzés volna: ZSÁKUTCA.
Bill ráfordult a Neibolt utcára, megállt a járdánál, letette a lábát. – innen m-m-menjünk gya-gyalog.
– Oké. – Richie megkönnyebülten csúszott le a csomagtartóról, bár talán szívesebben maradt volna még ott.
A gazzal kivert, töredezett járdán sétáltak tovább. Szemközt a pályaudvaron egy dízelmotor berregett fel, elhalkult, újra-kezdte. Összekapcsolódó kocsik fémes zenéje hallatszott.
– Félsz? – kérdezte Richie.
Bill, aki maga mellett tolta a Silvert, most futólag Richie-re pillantott, és bólintott. – Igen. És te?
– Naná.
Bill ekkor beszámolt róla, hogy előző este kikérdezte apját a Neibolt utcáról. Apja szerint vasutasok éltek itt kint a második világháború végéig: mozdonyvezetők, kalauzok, váltóőrök, tolatómunkások, poggyászkezelők. Az utca napja együtt áldozott le az állomáséval, és amint a fiúk egyre kijjebb jutottak, egyre távolabb estek egymástól a házak, egyre elhanyagoltabbak voltak, egyre gyomosabbak. Az utolsó három-négy mindkét oldalon elhagyatottan, bedesz-kázva állt, kertjüket teljesen benőtte a dudva. Az egyik ház verandáján szánalmasan fityegett az ELADÓ felirat. Mintha ezeréves volna az írás, gondolta Richie. A járda véget ért, már csak egy csapáson haladtak, amelyből félszegen ütött ki néhány gyomnövény.
Bill megállt, és előremutatott. – O-ott van – mondta halkan.
A Neibolt utca 29. valamikor csinos, vörösre festett épület volt. Talán egy agglegény lakta, gondolta Richie, egy mozdonyvezető, akinek pantallója nem volt, csak farmernadrágja, számtalan hosszú szárú kesztyűje és négy vagy öt vászonsapkája – havonta kétszer hazajött három-négy napra, belökte a rádiót, elpiszmogott a kertben, sülteket evett (zöldséget semmiképp, azokat a barátai kedvéért termesztette), és szeles éjszakákon a lányról álmodott, akitől el kellett válnia.
A vörös festékből mára csak valami esőmosta rózsaszín maradt, az is foltokban mállott. A bedeszkázott ablakok világtalan szemekként meredtek a semmibe. A zsindely nagy része hiányzott. A ház mindkét oldalán buján tenyészett a gaz, a fűben az év első rekordtermését hozta a pitypang. Balra a magas deszkakerítés, mely valaha talán ragyogó fehér volt, de mostani fakó szürkeségében gyászosan hasonlított a beborult égre, el-eltűnt a nyirkosan burjánzó bokrok között. A kerítés felénél Richie észrevett egy óriásira nőtt napraforgócsoportot: a legnagyobb másfél méternél is magasabbnak látszott. Visszataszító puffadtságuk kellemetlen érzést keltett Richie-ben. Széltől borzolt virágaik mintha egyszerre bólogattak volna: Itt vannak a fiúk, hát nem csodálatos? Az új kisfiúk. A mi fiaink. Richie hátán végigfutott a hideg.
Míg Bill egy szilfának támasztotta a Silvert, Richie a házat meregette. A veranda közelében egy kerék emelkedett ki a fűből, megmutatta Billnek is. Bill bólintott: a felfordult tricikli, amiről Eddie beszélt.
Mindkét irányban végignéztek a Neibolt utcán. A dízelmotor dörmögése felerősödött, elhalkult, felerősödött megint, mint egy ráolvasás hangja a borús szürkeségben. Az utcán egy lélek sem járt. Idehallatszott néhány elhúzó autó zúgása a 2-es útról, de látni nem lehetett őket.
A dízelmotor pöfögött, elhalkult, pöfögött rendületlenül.
Az óriás napraforgók bölcsen bólogattak. Új fiúk. Jó fiúk. A mi fiaink.
– N-na, k-kész vagy? – kérdezte Bill, mire Richie-nek nagyot dobbant a szíve.
– Hát az a helyzet, hogy most jövök rá, ma még vissza kéne vinnem néhány könyvet a könyvtárba, úgyhogy én inkább...
– S-sü-süket d-duma. K-kész vagy v-vagy nem?
– Hát, gondolom – felelte Richie, miközben tudta, hogy nem áll készen egyáltalán... és ami most jön, arra nem is fog készen állni soha.
Átvágtak a dús füvön a verandáig.
– O-o-oda nézz – mondta Bill.
Tőlük balra, a veranda túlsó végén a rácsozat kusza cserjék közé hajlott. Mindketten látták a kiszabadult rozsdás szögeket. Vén rózsabokrok álltak ott, de míg jobbról és balról szentimentális virágzással tüntettek, a megdőlt rácsozattal szemben aszottak voltak és élettelenek.
Bill és Richie komoran pillantottak egymásra. Minden igaznak látszott abból, amit Eddie mondott: vagy ötven nap telt el azóta, de a bizonyíték ott volt érintetlenül.
– Nem akarsz bemenni alá, remélem – mondta Richie, majdhogynem könyörögve.
– N-ne-nem – válaszolt Bill. – De m-mégis b-bem-beme-gyek.
És Richie-nek elszoruló torokkal látnia kellett, hogy komolyan gondolja. A szürke fény ott sistergett Bill szemében megint, kőkemény elszántsága még idősebbnek mutatta. Tényleg meg akarja ölni, ha még el nem tűnt innen – gondolta Richie. – Meg akarja ölni, hogy aztán levágja a fejét, hazavigye az apjának, és azt mondja: Nézd, ez ölte meg Georgie-t, most újra szólhatsz már hozzám esténként, elmesélheted, milyen volt a te idődben, ki volt a vesztes, amikor feldobtátok a pénzt, hogy kifizesse a reggeli kávét...
– Bill... – fogott bele, de a társa már nem volt ott: Bill a veranda jobb oldali végéhez ment, ahol Eddie is bemászhatott. Richie utána vetette magát, és majdnem felbukott a háromkerekűben, amely a gyom fogságában lassan belerohadt a földbe.
Amikor utolérte, Bill már leguggolt, hogy benézzen a veranda alá. Ezen a részen nem volt rácsozat, egy hobó kiszaggathatta régen, hogy könnyebben elérjen lenti rejtekéhez, amely megvédi a januári havazástól, a hideg novemberi esőktől vagy egy nyári felhőszakadástól.
Richie leguggolt mellé; a szíve úgy vert, mint egy üstdob. A veranda alatt nem látott semmit, csak szétszórt avart, sárguló újságokat, árnyékokat. Túl sok árnyékot.
– Bill... – kezdte megint.
– M-mi van? – Bill elővette apja Waltherét. Óvatosan kihúzta a tárat, majd négy töltényt szedett ki a farzsebéből: egyenként helyezte be őket. Richie megbűvölten figyelte, aztán újra bekukkantott a veranda alá. Most látott valami mást is. Üvegszilánkot. Halványan derengő fényt az üveg-cserepeken. Értelmes srác volt, és megértette rögtön, hogy Eddie történetének lassan minden részlete igazolódik. A veranda alatti porló avarra esett üveg azt jelentette, hogy belülről törték ki az ablakot. A pincéből.
– M-mi van? – kérdezte újra Bill, és felnézett. Az arca sápadt volt és komor. Ezt látva Richie magában már bedobta a törülközőt.
– Semmi.
– A-a-akkor j-jössz? – Aha.
Bemásztak a veranda alá.
Richie szerette a fonnyadó levelek szagát, de a veranda alatt mégsem találta kellemesnek. Tenyere és térde szivacsos avarba süppedt, amely lehetett akár hatvan-nyolcvan centi mély is. Átfutott az agyán a kérdés, hogy mit csinálna, ha egy kéz hirtelen kinyúlna a levelek közül, és elkapná a csuklóját.
Bill a törött ablakot vizsgálta. Rengeteg üvegszilánk hevert mindenfelé. A fakeret középső léce két darabban feküdt a veranda lépcsője alatt, a felső léc mint törött csont meredt előre.
– Valami rohadtul megcsapta – sziszegett Richie. Bill, aki befelé leskelődött – legalábbis azon volt –, rábólintott.
Richie könyökkel tolta arrébb, hogy benézhessen ő is. A homályos pincében szertehányt ládák és dobozok, a ledöngölt földből a levelekéhez hasonló pállott, nyirkos szag áradt. Balra egy kazán sötét tömbje, hengeres csövek vezettek belőle az alacsony mennyezethez. Mögötte, a pince végében fából eszkábált rekesz – Richie először lóállásnak vélte, de ki tartana lovat egy ilyen istentelen helyen? Azután rájött, hogy ebben a régi házban még szénnel fűthették, nem pedig olajjal, és senki sem vesződött azzal, hogy átállítsa a kazánt, minthogy a házat sem akarta megvenni senki. A farekesz széntárolóként szolgált. Jobboldalt, a pince túlsó végén lépcső futott fel a földszintre.
Bill most leült... összekuporodva préselte magát előre... és mielőtt Richie felfoghatta volna, mire is készül, a lába már eltűnt az ablakban.
– Bill, az istenit! – szisszent rá. – Mit csinálsz? Gyere ki onnan!
Bill nem válaszolt. Átcsúszott a résen, és közben csaknem megvágta magát egy üvegcseréppel, amikor hátán felgyűrődött a sportdzseki. A következő pillanatban tornacipője már a benti kemény agyagon puffant.
– Elcsesz mindent – mormogott magában kétségbeesetten Richie, amint a sötétségbe vesző alak után nézett hunyorogva. – Bill, teljesen megőrültél?
Bill hangja tompán szállt fel hozzá. – M-m-maradhatsz fent, ha a-akarsz, Ri-richie. Á-állj őrt.
De Richie inkább a hasára fordult, és átlökte lábát az ablakrésen, mielőtt az idegei felmondhatták volna a szolgálatot. Remélte, hogy nem vágja meg a kezét vagy a hasát egy üvegcseréppel.
Valami elkapta a bokáját. Richie felkiáltott.
– Cs-csak én v-vagyok – suttogta Bill. Richie melléje huppant a földre, visszahúzkodta feltúrődött ingét és dzsekijét. – M-mit go-gondoltál, k-ki az?
– A mumus – felelte Richie, rázkódva felnevetett.
– T-te a-arra mész, én meg...
– Frászt. – Richie hallotta saját szívdobbanásainak egyenetlen ütemét a hangjában, bang-bang. – Maradok veled.
A szénrekeszhez mentek először, Bill elöl, pisztollyal a kezében, Richie közvetlenül mögötte. Kapkodta a fejét minden irányba. Bill a széntároló kiszögellésénél állt néhány másodpercig, majd előrelendült fedezékéből, és egy mozdulattal megkerülte, két kézzel tartva maga elé a pisztolyt. Richie összeszorította a szemét, ahogy felkészült a dörrenésre. De nem történt semmi. Kinyitotta a szemét megint.
– Cs-csak sszén – mondta Bill, és idegesen röhögéséit. Richie Bill mellé lépett, hogy megnézze ő is. Egy rakás öreg szén nyúlt csaknem a mennyezetig a tároló hátsó falánál, egy-két darab egészen a lábukig gurult. Fekete volt, mint a holló szárnya.
– Szerintem... – kezdte Richie, de ekkor hatalmas robajjal vágódott ki és csapódott a falnak a pinceajtó. Gyenge napfény szűrődött be a lépcső fölött.
Felsikoltottak mind a ketten.
Richie acsargó morgást hallott – a hang bántóan erős volt, mint egy ketrecbe zárt vadállaté. Mokaszin léptei dobbantak a lépcsőn, fölöttük fakó farmernadrág szára következett... a léptekkel együtt lengő kéz...
Csakhogy nem kéz volt, hanem egy ragadozó formátlan mancsa.
– M-mássz f-fel a sszénre! – kiáltott Bill, de Richie dermedten állt egy helyben; hirtelen rájött, hogy mi jön értük, mi akarja elpusztítani mindkettőjüket a pince korhadt földszagában és a sarkokban kiömlött olcsó bor fanyar párájában. Tudta, mi az, de látnia kellett. – V-van egy a-ablak a sszén t-tetején!
A mancsokat fedő sűrű, barna szőr kígyózva tekeredett, mint a drót; az ujjak hegyén csorba körmök. Azután feltűnt egy selyemdzseki: fekete anyag narancssárga szegessel. Derry gimnáziumának színei.
– Nnyomás! – üvöltött Bill, és iszonyatos erővel lökte meg Richie-t, aki négykézláb bukott a halomba rakott szénre. A széndarabok éles hegye a tenyerébe vágott, fájdalma áttört a döbbenet ködén. Lezúduló törmelék temette be a kézfejét. A dühödt morgás nem csillapult.
Pánik csuklyája borult Richie szemére.
Szinte önkívületben küzdötte fel magát a szénhegyen, vissza-visszacsúszott, újult erővel nekirugaszkodott, közben torkaszakadtából ordított. A tetőablak üvegét fekete réteggel vonta be a szénpor, jóformán nem engedett át semmi fényt. Rá volt tolva a retesz. Richie megkapaszkodott benne, egész testében megfeszült, hogy el tudja fordítani. Az meg sem mozdult. Háta mögött a morgás, egyre közelebbről.
A zárt helyiségben fülsiketítő volt a pisztoly dörrenése. Lőpor csípős füstje marta az orrát, de magához is térítette kissé – most vette észre, hogy rossz irányba rángatja a reteszt. Visszarántotta azonos erővel: a retesz csikorogva engedett. Szénpor pergett Richie kezére, mint a tört bors.
A pisztoly dobhártyarepesztő robbanással dördült el megint. Bill Denbrough hangja süvített át a pincén: TE ÖLTED MEG AZ ÖCSÉMET, TE ROHADT!
Úgy tetszett, a lépcsőn lefelé jövő lény nevetve mond valamit – mintha egy megátalkodottan ugató kutya torkából törnének fel felismerhetetlen szavak roncsai, és Richie úgy érezte, őrá morog most: Megöllek téged is.
– Richie! – kiáltott utána Bill, és dobolva zúdult alá a szén, ahogy ő is mászni kezdett fölfelé. A morgás és bömbölés nem szűnt egy pillanatra sem. Szilánkokra hasadó fa reccsent. Vonítás és csaholás körös-körül – jeges verítéktől lucskos lidércálmok hangjai.
Richie teljes erejéből kilökte az ablakot; nem számított most, hogy eltörhet az üveg és összevagdoshatja a kezét. Nem számított semmi. De az ablak nem tört be, kifordult egy rozsdával bevont sarokvason. Most Richie arcába pergett a szénpor. Mint egy angolna csusszant ki a kertbe a ház oldalánál. Az arcának verődő fú között megcsapta a friss levegő boldog illata. Ködösen észlelte, hogy esik. Szemben az óriás napraforgók pihés, zöld szárai.
A Walther eldörrent harmadszor is – a vadállat torkából a vak düh hangja hörrent. Aztán Bill sikolya: – E-e-elkapott, Richie! S-segíts! E-e-elkapott!
Richie négykézláb fordult meg, és látta barátja égnek fordult, iszonyattól eltorzult arcát a túlméretezett pinceablak négyszögében, amelyen át egész télre való szénszállítmányokat lapátolhattak le minden októberben.
Bill hanyatt terülve feküdt a szénrakás tetején. Keze tehetetlenül kapkodott az ablakkeret felé. Nem érte el. Dzsekije és inge felgyűrődött egészen a mellkasáig. És csúszott lefelé.... pontosabban húzta lefelé valami, amit Richie nemigen tudott kivenni a félhomályban. Egy mozgó, nehéz árnyék Bill mögött. Egy árnyék, amely morgott és dörmögött, akár egy ember.
Nem kellett látnia, hogy felismerje, hiszen látta múlt szombaton az Aladdin vásznán. Őrültség volt, kész őrültség, de Richie-nek mégsem jutott eszébe, hogy kétségbe vonja saját épelméjűségét.
Az ifjú Farkasember tartotta fogva Bill Denbrought. Csak éppen nem Michael Landon játszotta most kimaszkírozva és hamis szőrrel a testén. Ez valódi volt.
Mintha csak igazolni akarná, Bill felkiáltott megint.
Richie lenyúlt, és megragadta Bill kezét. A Walthert ott szorongatta az egyikben, és Richie egy pillanatig ismét szembenézett a torkolattal... csakhogy ezúttal meg volt töltve.
És viaskodtak Billért: Richie a kezénél fogta, a Farkasember a bokájánál.
– T-tűnj el, Ri-richie! – ordította Bill. – T-tűnj el...
A Farkasember feje hirtelen kivált a sötétből. Előreálló homlokát gyér szőrzet borította. Az arca szőrös és beesett. Sötétbarna szemében irtózatos éberség és intelligencia lángja villant. Pofája szétnyílt, amikor vicsorgott, fehér hab csorgott le vastag alsó ajka szögletében és csöpögött kétoldalt a földre. Fején a szőrzet hátrasimult, mint a kacsafarokfrizura hátborzongató paródiája. Bömbölve vetette hátra a fejét, tekintete egy pillanatra sem engedte el Richie-et.
Bill elrugaszkodott fölfelé. Richie megmarkolta az alkarját, és húzta – egy pillanatig biztos volt benne, hogy győzni fog. A Farkasember akkor Bill lábába kapaszkodott, és újra visszarántotta a sötétbe. Erősebb volt. Fogva tartotta Billt, és nem akart róla lemondani többé.
Abban a pillanatban, anélkül hogy meggondolta volna, Richie az ír Zsaru hangját hallotta feltörni magából, Mr. Nell szavait. Ezúttal nem gyenge utánzat volt, nem Richie Tozier gyámoltalan kísérlete – de nem is Mr. Nell személyesen. Minden belevaló ír zsaru hangja, aki valaha gumibotot pörgetett a nyersbőr huroknál fogva, miközben próbálgatta a bezárt boltok ajtaját éjfél után:
– Engedd el, öcskös, vagy a fejedet beverem! A szűzmáriáját! Széjjelhasítom a valagadat, ha nem hagyod el ebben a minutában!
A lény a pincében fültépő bömbölésben tört ki... de üvöltésében a düh mellett ott bujkált egy másik árnyalat. Talán a félelemé. Talán a fájdalomé.
Richie rántott még egy hatalmasat, és Bill melléje zuhant a fűre. Sötét, az iszonyattól elborult szemmel nézett Richie-re. Dzsekijét elöl feketére foltozta a szénpor.
– Gyo-gyorsan! – zihált Bill. Nyögve ragadta meg Richie ingét. – E-el k-kell...
Richie hallotta a lavinaként ledübögd szenet. Egy másodperccel később a Farkasember pofája jelent meg a pinceablakban. Feléjük vicsorgott, karmai az egykedvű fűszálak közé téptek.
Bill még mindig fogta a Walthert – egész idd alatt görcsösen szorongatta a kezében. Most mindkét kezét a pisztoly agyára kulcsolta, előreszegezte a fegyvert, és résnyire összehúzott szemmel meghúzta a ravaszt. Újabb velőtrázó dörrenés. Richie szeme láttára szakadt ki egy darab a Farkasember koponyájából, pofáját vérzuhatag öntötte el, vörösre áztatta rajta a szdrt és az iskolai dzseki gallérját.
Vonítva mászott kifelé az ablakon.
Richie álmatag, lassú mozdulattal nyúlt a farzsebébe. Elővette a csomagot a tüsszentő ember rajzával, feltépte. A véres, bömbölő lény karmai barázdákat vájtak a földön, míg keservesen nyomult az ablaknyíláson át. Richie megszorította a csomagot. – Vissza mingyán a helyedre, öcskös! – adta ki a parancsot az ír Zsaru hangján. Fehér felhő zúdult a Farkasember arcába. Az szinte nevetséges meglepődéssel bámult Richie-re, majd fulladtan, sípolva kezdte szedni a levegőt. Gyulladt, vörös szemét Richie-re szegezte, mintha eszébe akarná vésni ezt az arcot mindörökre.
Azután tüsszentett.
Tüsszentett újra meg újra. A nyál hosszú patakban fröccsent ki a pofájából, zöldes-fekete takony csomói csapódtak ki az orrlyukán. Egy darab Richie bőrét érte, és marta, mint a sav. Richie a fájdalomtól és undortól ordítva törölte le.
A vadállat arcán ott reszketett még a düh, de immár a szenvedés vonásaival együtt – ezt le lehetett olvasni róla. Talán Bill is megsebezte apja pisztolyával, de Richie még inkább: az ír Zsaru hangjával először, majd a tüsszentő-porral.
Anyám, ha lenne nálam viszketőpor is, meg egy sziréna, még meg is ölném – gondolta Richie, amikor Bill megragadta a gallérjánál fogva, és vonszolni kezdte hátrafelé.
És jól tette. A Farkasember olyan hirtelen hagyta abba a tüsszentést, ahogy elkezdte, és már Richie-re vetette magát. Gyors volt...hihetetlenül gyors.
Richie ki tudja, meddig ült volna dr. Wacky üres csomagjával a kezében, kábultan figyelve a Farkasembert, eltöprengve szőre barna színén, vére vörösén, hogy mennyire nem fekete-fehér semmi a való világban, talán ott ült volna, amíg a mancsok össze nem zárulnak a nyakán és az éles karmok fel nem szakítják a torkát, ha Bill meg nem rántja újra, és lábra nem kényszeríti.
Richie botladozva indult utána. Futva kerülték meg a házat, és Richie agyán átsuhant a gondolat: Nem mer üldözni minket, már az utcán vagyunk, nem mer üldözni minket, nem mer...
De az csak jött a nyomukban. Hallotta mormogását, acsargó, nyálas kaffogását.
A Silver a fának támasztva várta őket. Bill felpattant az ülésre, apja pisztolyát a csomagtartóba dobta, ahol játék puskáikat szokták hurcolászni. Richie, miközben a csomagtartóra ugrott, megkockáztatta, hogy hátrapillantson: a Farkasember éppen átvágott a gyepen, öt méterre lehetett tőlük. Vér és nyál fröcskölte be az iskolai egyendzsekit. Jobb halántékánál kivillant a csont foszforeszkáló fehére. Orra környékén fehér porfoltok. És Richie észrevett még két dolgot, hogy iszonyata teljes legyen: nem cipzár kapcsolta egybe a dzseki szárnyait, hanem pomponhoz hasonló bolyhos, narancssárga gombok. A másik, amikor meglátta, még rosszabb volt; közel állt az ájuláshoz vagy ahhoz, hogy a lény elé vesse magát és hagyja, hogy megölje. Aranyszínű cérnával hímzett név állt a dzsekin, az a fajta, amit Machen üzletében egy dollárért megcsinálnak.
A Farkasember véres dzsekijének bal felén, összemocskolva, mégis olvashatóan ott aranylottak a betűk: RICHIE TOZIER.
A vadállat feléjük lendült.
– Menj már, Bill! – üvöltötte Richie.
A Silver elindult, de lassan – túlságosan lassan. Oly soká tartott, amíg Bill küszködött a pedállal...
A Farkasember átvágott a kitaposott csapáson, mialatt Bill a Neibolt utca közepére ért. Fakó farmernadrágján vérfoltok futottak szét a rostok között, és Richie, aki a válla fölött egyre nézte a hipnózissal rokon töretlen bűvöletben, látta, hogy a felszakadó varrás alól barna szórpamacsok türemkednek eló.
A Silver őrülten kanyargott élóre-hátra. Bill felállt az ülésről, combjánál markolta a kormányt, fejét a felhős égnek szegte, inai kidagadtak a nyakán. A kártyák a sárhányón egyesével kattogtak még mindig.
Egy mancs érte el puhán Richie testét, aki felkiáltott, és elrántotta magát. A Farkasember morgott és vigyorgott. Elég közel volt ahhoz, hogy Richie lássa sárgás szemefehérjét, görbült agyarát, leheletében érezze a rothadt hús szagát.
Ahogy a mancs feléje csapott, Richie felkiáltott ismét. Biztos volt benne, hogy most leszaggatja a fejét – de a mancs elzúdult előtte, ha csak centiméterekkel is. Az ütés kavarta légáram hátraborzolta Richie izzadt haját.
– Ez az, Silver, NYO-MÁÁÁS! – ordította Bill teli tüdőből.
Elérték az enyhe emelkedő tetejét, ez elég volt ahhoz, hogy a Silver lendületbe jöjjön. A kártyák felpörögtek, berregni kezdtek. Bill, mint az eszelős, taposta a pedált. A bicikli ráállt az egyenesre, és gurult végig a Neibolt utcán a 2-es út felé.
Hála isten, hála isten – gondolta Richie szédülten –, hála...
A Farkasember elbődült megint – ó, istenem, mintha MELLETTEM VOLNA –, és Richie torkában elakadt a lélegzet, amint dzsekije és inge egy durva rántástól a légcsövére szorult. Gurgulázó, fuldokló hangot hallatott, és éppen sikerült megfognia Bill derekát, mielőtt hátrafelé lebucskázott volna a kerékpárról. Bill megingott, de keményen tartotta a kormányt. Richie egy pillanatig úgy érezte, hogy ez a hatalmas bicikli is képes egy kerékre állni, hogy azután mindketten lezuhanjanak. Ekkor dzsekije, amely úgyis megérett már a kidobásra, szétrepedt a hátán – a furcsa hang olyan volt, mint egy irtózatos szellentés. Újra lélegzethez jutott. Megfordult, és közvetlenül a vizenyős, gyilkos szempárba bámult.
– Bill! – Kiáltani próbált, de csak egy néma sikolyra futotta az erejéből.
Bill mégis mintha hallotta volna. Még hevesebben taposta a pedált, keményebben, mint valaha. Minden energiája felszabadult, torkában a vér sűrű, rezes ízét érezte. Szeme kidülledt, szája kinyílt, nyelte a levegőt. És hirtelen az öröm elkerülhetetlen, megrázó érzése töltötte el – valami, ami vad volt, szabad és csak az övé. A vágyakozás. Állt a pedálon, döngölte, becézte.
A Silver gyorsulni kezdett, megérezte az utat, a száguldás gyönyörűségét. Bill tudta, már megy magától.
– Ez az, Silver! – harsogta. – Ez az, Silver, NYOMÁÁÁS!
Richie hallotta a cipők kopogásának sortüzet a makadámburkolaton. Hátrafordult ismét. A Farkasember mancsa állati erővel csapott a homlokába, és egy másodpercig Richie valóban úgy hitte, szétloccsan a feje. Egyszerre minden homályosnak tűnt, jelentéktelennek. A hangok zümmögve olvadtak bele a csendbe, a színeket elmosta a szédülés. Előrefordult, kétségbeesetten kapaszkodott Billbe. Maró, meleg vér futott a jobb szemébe.
A mancs újabb csapása a sárhányót érte. A bicikli megingott, mintha feldőlne rögtön, de rövidesen visszaállt az egyenesbe. Ez az, Silver, NYOMÁS! – rikkantott Bill, de az ő kiáltása is olyan volt csak, mint az elhaló visszhang.
Richie becsukta a szemét, szorította Billt, és várta, hogy utolérje a vég.

Bill is hallotta a futó lépteket, amiből megértette, hogy a bohóc nem adta még fel, de nem mert megfordulni, hogy megnézze még egyszer. Ha beéri őket, és feldönti a kerékpárt, úgyis észreveszi. A többi nem volt érdekes.
Gyerünk, fiú – gondolta. – Most mindent bele, mindent, amid van! Nyomás, Silver, nyomás!
Így száguldott hát megint, húzta a csíkot, csakhogy ezúttal maga az ördög loholt mögöttük gonosz vigyorral, bohócarcának fehér festékén csorgott a veríték, szája gúnyos vámpírmosolyra görbült, szemei ezüstérmék. A bohóc, aki valami felfoghatatlan okból Derry gimnáziumának egyen-dzsekijét hordta ezüstös kabátjának narancssárga nyakfodra és narancssárga pompongombjai fölött.
– Előre, fiú, előre... mit szólnál egy igazi sprinthez?
A Neibolt utca már elmosódott körülötte, a Silver zúgása egyenletessé vált. A léptek mintha halkulnának mögötte? Továbbra sem mert visszanézni. Richie olyan halálos kétségbeeséssel ölelte át, hogy nehezére esett lélegezni is; hátra akart szólni, hogy lazítson a szorításon, de meggondolta, mert erre sem volt szabad levegőt fecsérelnie.
Szemben, mint egy szívbe markoló álom, a Neibolt utca és a 2-es út kereszteződésének táblája emelkedett. Autók húztak el a Witcham utcán. Az iszonyattól y égképp kimerülten Bill mintha csodát látott volna.
Minthogy rövidesen fékeznie kellett (vagy kitalálni valami egészen eredetit), a válla fölött hátrapillantott.
Amit látott, arra késztette, hogy kontrázzon rögtön. A Silver megcsúszott, megakasztott hátsó kerekén sistergett a gumi. Richie feje fájdalmasan vágódott Bill jobb vállüregébe.
Az utca üres volt.
Nagyjából húsz méterrel mögöttük, az első elhagyatott házaknál, melyek temetési menete a rendezőpályaudvarig nyúlt, narancssárgán pislákolt valami a padka melletti csa-tornafedő mellett.
– Huhh...
Bill majdnem későn vette észre, hogy Richie csúszik le a Silver hátulján. Szeme felfelé fordult, így Bill csak szivárványhártyája alsó karimáját látta a szemhéja alatt. Szemüvegének megbütykölt szára félreállt. Homlokán lassan folyt le a vér.
Bill megragadta a karját, mire mindketten jobbra dőltek, és a Silver kibillent egyensúlyi helyzetéből. Egymásba akadt végtagokkal buktak az útra. Bill megütötte a könyökcsontját, és felhördült a fájdalomtól. Richie szeme megrezzent a hangra.
– Megmutatom önnek, hogy jusson el a kincshez, senor, de az az alak, ez a Dobbs komoly veszélyt jelenthet – mondta Richie, és rekedten felnyögött. Ez Pancho Vanilla hangja volt, de elúszóan és összefüggéstelenül, ami megijesztette Billt. Barna szőr durva szálai tapadtak a sebbe Richie homlokán. A szálak enyhén göndörödtek, mint apja szeméremszőrzetén. A hirtelen rátört aggodalomtól vezérelve Richie fejére ütött a tenyerével.
– Auuu! – kiáltott fel Richie. Szeme megrebbent, majd tágra nyílt. – Mi a francnak ütögetsz engem, Nagy Bill? Eltöröd a szemüvegem. Már amúgy is elég csáléra áll, ha nem vetted volna észre.
– A-azt hi-hittem, hogy m-m-meghalsz vagy ilyesmi – mondta Bill.
Richie lassan felült az úton, fejére tette a kezét. – Mi tör... – És egyszerre eszébe jutott. Szeme elkerekedett a feltámadó rettenettói, és négykézláb mászni kezdett körbe-körbe, kapkodta a levegőt.
– N-ne cs-csi-csináld – mondta Bill. – M-már e-elment. Elment.
Richie végignézett a kihalt utcán, és amikor látta, hogy sehol semmi nem mozdul, váratlanul könnyekben tört ki. Bill csak nézte néhány másodpercig, azután átkarolta és megölelte. Richie Bill nyakába kapaszkodott, és ölelte, ölelte óis. Valami poénosat akart mondani, talán hogy Bill kipróbálhatta volna a csúzlit is a Farkasemberen, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak zokogott csöndesen.
– N-ne cs-csináld, R-richie... n-ne... – Akkor belőle is feltört a sírás, és térden állva ölelték egymást a feldőlt bicikli mellett az út kövén. Könnyeik tiszta patakokban csordultak le szénportól kormos arcukon.

Kilencedik fejezet
A takarítás

1985. május 29-ének délutánján valahol New York állam fölött a magasban Beverly Rogan ismét nevetni kezd. Kezét a szája elé kapja, hogy a hangot visszafojtsa, mert nem akarja, hogy bolondnak nézzék, de nevet megállíthatatlanul.
Mennyit nevettünk akkoriban – gondolja. Valami más ez, fény kévéje a sötétségben. – Féltünk egész idd alatt, de nevettünk egyfolytában, ahogy én most nevetek megint.
Mellette fiatal, hosszú hajú, feltűnően jóképű férfi ül. Mióta a gép Milwaukee-ból fél háromkor elindult (immár két és fél órája, ezalatt leszálltak Clevelandben és Philly-ben), a fiatalember néhány szór elismerő pillantást vetett rá, de tudomásul vette, hogy Beverly tartózkodni kíván a beszélgetéstől. Néhány kísérletet tett ugyan a társalgásra, minthogy azonban rövid, udvarias válaszokon kívül Beverly nem mutatott hajlandóságot a beszédre, hamarosan kinyitotta válltáskáját, és beletemetkezett egy Robert Ludlum-regénybe.
Most behajtja a könyvet, ujja a lapok között, és némi aggodalommal a hangjában megszólal.
– Valami zűr van?
Beverly megrázza a fejét, igyekezik komoly arcot vágni, azután felcsuklik belőle a nevetés megint. A férfi zavarba jön, kérdőn néz rá, mosolyogni próbál.
– Semmi – mondja Beverly, amilyen komolyan csak tudja, de minél jobban törekszik a komolyságra, annál kevésbé tud parancsolni az arcvonásainak. Mint akkor, régen. – Csak hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sincs, melyik társaság gépén ülök. Mindössze arra emlékszem, hogy van egy bö-höm nagy ka-kacsa az o-ohoho-oldalán... – De ez már túl sok, vidám kacagás szélrohama ragadja el. Többen odanéznek, néhányan a szemöldöküket ráncolják.
– Republic.
– Tessék?
– Kábé nyolcszáz kilométer per óra sebességgel süvítünk át a légen a Republic Airlines jóvoltából. Ott áll a NAZG prospektuson az üléstámla zsebében.
– NAZG?
A férfi kihúzza a prospektust, amelynek fejlécén valóban a Republic emblémája díszlik; benne a vészkijáratok rajza, útmutató a mentőmellény és az oxigénmaszk használatához, a kényszerleszálláskor felveendő pozíciókhoz. – Ahogyan-vegyünk-könnyen-gyorsan-végső búcsút prospektuson. – És most mindkettejükből feltör a nevetés.
Tényleg nagyon jóképű, gondolja Beverly hirtelen; a gondolat friss és tiszta, mint ébredés után, amikor még nem kavarog mindenféle az ember fejében. Kopott farmernadrág van a férfin és pulóver; sötétszőke haját nyersbőrrel fogja össze. Beverlynek eszébe jut kislánykori lófarokfrizurája. Azután valami más: Biztosan szép és kedves egyetemista farka van. Elég hosszú, hogy meghajtsa a csajokat, de nem elég vastag, hogy túl rámenős legyen.
Megint nevetni kezd, ellenállhatatlanul és fékezhetetlenül. Még zsebkendője sincs, hogy patakzó könnyeit letörölje, ettől újabb hullámban, visítva kacag tovább.
– Nem ártana, ha lassan összeszedné magát, különben a stewardess leszállítja a gépről – mondja a férfi megfontoltan, de Beverly már nem tud válaszolni, csak rázza a fej ét, nevet, fáj a hasa és az oldala.
A férfi fehér zsebkendőjét nyújtja, Beverly megtörli a szemét. Ez mintha végre megnyugtatná, bár csak fokonként hagy alább a nevetés, csuklóssá, pihegéssé válik. Időről időre eszébe jut a böhöm nagy kacsa a repülőgép oldalán, ilyenkor bugyborékolva újra felkacag.
Nemsokára visszaadja a zsebkendőt.
– Köszönöm.
– Jesszus, asszonyom, mi történt a kezével? – A férfi egy pillanatig tenyerében tartja a kezét, aggódva nézi.
Ó is lenéz a beszakadt körmökre, amelyeket az eleven húsig letépett, hogy tetézze a Tom után maradt sivárságot. A tépés emléke jobban fáj, mint maguk a körmök, és Bevben a nevetés utolsó szikrái is kihunynak. Finoman elhúzza a kezét.
– A reptéren rácsaptam a kocsi ajtaját – mondja sietve, és a hazugságokra gondol, amikkel fedezte mindazt, amit Tom tett vele, a hazugságokra, amikkel hajdan az apja okozta zúzódásokra adott magyarázatot. Ez volna hát az utolsó, a legutolsó hazugság? Milyen csodálatos lenne... nehéz elhinni, annyira csodálatos. Mintha belépne egy doktor, és közölné a reménytelennek ítélt rákbeteggel: A röntgen kimutatta, hogy a daganat csökken. Nem tudjuk, miért, de így van.
– Iszonyúan fájhat.
– Bevettem néhány aszpirint – nyitja ki Beverly ismét az útra szánt képes magazint, bár valószínűleg látta a férfi is, hogy kétszer elolvasta már.
– Hová megy?
Bev becsukja a magazint, a férfira néz, elmosolyodik. – Maga nagyon kedves... de nem szeretnék most beszélgetni, ugye megérti.
– Persze – mosolyog rá vissza a férfi –, de ha inna egyet a gép oldalán levő böhöm nagy kacsa egészségére, szívesen meghívom, ha Bostonba érünk.
– Köszönöm, de el kell érnem egy másik járatot.
– Hát, a horoszkópom nagy bakot lőtt ma reggel – nyitja ki könyvét a férfi ismét. – De gyönyörű hangja van, tudja, amikor nevet. Bele lehet szeretni magába.
Bev ismét kinyitja a képes magazint, csakhogy nem a New Orleans nevezetességeiről szóló cikkbe mélyed, tekintete megakad töredezett körmein. Véraláfutások bíbora kettőn is. Fejében Tom kiáltása a lépcső tetejéről: „Megöllek, te kurva! Te büdös kurva!” Megrázkódik, végigfut hátán a hideg. Kurva Tom szemében, kurva a varrónők szemében, akik fontos műsorok előtt elfuserálták a varrást, hogy azután Beverly Roganra háruljon a javítás, kurva volt az apja szemében hosszú évekkel azelőtt, hogy akár Tom, akár a balfácán varrónők élete részévé váltak volna.
Kurva.
Te kurva.
Te büdös kurva.
Néhány másodpercre lehunyja a szemét.
A lába, amit elvágott a parfümösüveg szilánkján, miközben menekült a hálószobából, jobban lüktet, mint nyilalló ujjai. Kay bekötötte, adott egy pár cipőt, csekket ezer dollárról, amit Beverly pontban kilenc órakor be is váltott a Chicago Bankban a Watertower téren.
Kay tiltakozása ellenére ő is kiállított egy ezerdolláros csekket a keze ügyébe eső üres papírlapra. „Olvastam valahol, hogy el kell fogadniuk a csekket, mindegy, mire van írva – mondta Kaynek; hangja mintha máshonnan jönne, messziről. Talán a rádióból egy másik szobában. – Váltottak már be olyan csekket, amit töltényhüvelyre írtak, a Tények Könyvében láttam, azt hiszem.” Elhallgatott, feszengve fölnevetett. Kay nézte őt józan arccal, ünnepélyesen. „De siess, váltsd be, mielőtt Tom befagyasztja a számlát.”
Bár nem érzi fáradtnak magát (tudja azért, hogy már csak az reflexei működnek, és Kay kávéja tartja ébren), álomnak tűnik az előző éjszaka.
Emlékszik, hogy követte három tizenéves srác, kiáltoztak és fütyültek utána, de nem volt merszük, hogy le is szólítsák. Emlékszik a megkönnyebbülés hullámára, amikor megpillantotta a héttől tizenegyig nyitva tartó üzlet járdára vetült, foszforeszkáló fényeit a kereszteződésben. Bement, nem bánta, hogy a pattanásos arcú pultos tekintete lejjebb csúszik régi blúza kivágásán, kicsikart belőle egy negyvencentes kölcsönt, hogy telefonálni tudjon. Nem volt nehéz, a látvány magáért beszélt.
Kay McCallt hívta először, emlékezetből tárcsázta a számot. Kicsengett vagy tízszer, már attól félt, hogy Kay New Yorkba utazott. Aztán Kay álmos dünnyögése, éppen, amikor már letette volna a kagylót: „Csak jó hír legyen, bárki is vagy.”
– Itt Bev – mondta, habozott egy kicsit, belevágott. – Segítségre van szükségem.
Rövid csend, majd Kay hangja megint, már teljesen éberen. – Hol vagy? Mi történt?
– Egy üzletből hívlak a Streyland sugárút... és egy másik utca sarkáról. Én... Kay, otthagytam Tomot.
Kay fürgén, megértően, izgatottan: – Ez az! Végre! Hurrá! Megyek érted! Az a genny! Az a szarházi! Megyek érted az istenverte Mercedesszel! Felfogadok egy negyvenfős zenekart! Megyek...
– Fogok egy taxit – mondta Bev, izzadó kezében szorongatva a maradék két tízcentest. Az üzlet hátuljában a kerek tükör a pultos arcát verte vissza, aki elmélyült, réveteg figyelemmel méregette a fenekét. – De neked kell fizetned, ha odaérek. Semmi pénzem nincs. Egy centem se.
– Kap a nyavalyás öt dolcsi borravalót! – rikoltott Kay. – Ez a legjobb hír, mióta Nixon lemondott! Tedd át ide a déli féltekédet, öreglány, és... – Szünetet tartott, amikor folytatta, a hangja komoly volt, tele jósággal és szeretettel, amitől Bevnek sírni támadt kedve. – Hála istennek, hogy végre elszántad magad, Bev. Őszintén mondom. Istennek hála.
Kay McCall korábban formatervező volt, jól ment férjhez, még jobban vált el, 1972-ben felfedezte a feminizmust, három évvel később ismerkedtek meg. Hírneve és hírhedtsége tetőpontján megvádolták, hogy akkor vált csak a feminizmus zászlóvivőjévé, amikor iparmágnás férjéből a régi, soviniszta törvények révén már minden centet kiszipolyozott.
– Baromság! – tiltakozott egyszer, amikor Beverlyvel beszélgettek. – Akik ezt állítják, sose feküdtek le Sam Chacowitzcal. Két löket, egy birizga, egy spricc, ez volt az öreg Sam mottója. Csak akkor bírta hetven másodpercnél tovább, amikor magának csinálta a fürdőkádban. Nem vertem át, de a jóvátétel járt visszamenőleg.
Kay három könyvet írt: egyet a feminizmusról és a dolgozó nőről, egyet a feminizmusról és a családról, egyet a feminizmusról és a szellemiségről. Az első kettő meglehetős népszerűségre tett szert. Az utolsó óta eltelt három évben azonban jócskán kiment a divatból, Beverly szqrint ettől meg is könnyebbült némiképp. Befektetései jól jövedelmeztek („a feminizmus és a kapitalizmus nem zárják ki kölcsönösen egymást, hála isten” – mondta egyszer Bevnek), úgyhogy mára gazdag asszonynak számított városi házzal, vidéki rezidenciával, két vagy három szeretővel, akik elég férfiasak voltak ahhoz, hogy a tollasbálban kitartsanak vele a végsőkig, de annyira azért mégsem férfiasak, hogy megverjék teniszben. „Ha már odáig eljutnak, dobom őket rögtön” – mondta Kay, bár ő maga meg volt róla győződve, hogy ez vicc, Beverly nem volt olyan biztos a dologban.
Beverly taxit hívott, bőröndjével együtt bekuporodott a hátsó ülésre, örült, hogy kikerült az eladó látóköréből, és megadta a sofőrnek Kay lakcímét.
Kay az autófeljáró végében várta, flanel hálóingén nercbunda. A lábán rózsaszín mamusz jókora pomponnai. Szerencsére nem narancssárga volt a pompon, ha az lett volna, Beverly bizonyára hanyatt-homlok, sikoltozva menekül vissza az éjszakába. Az út Kay házáig borzongatóan telt, az emlékek nem hagyták nyugodni, oly tisztán és olyan áradatban támadtak fel, hogy egészen megrémült. Úgy érezte, egy buldózer indult el a fejében, kiásta újra a múlt temetőjét, kifordította az emlékezet sírjából azt is, amit régen elveszettnek hitt már. Nem testek voltak, hanem nevek, nevek, amikre évek óta nem gondolt: Ben Hanscom, Richie Tozier, Greta Bowie, Henry Bowers, Eddie Kaspbrak... Bill Denbrough. Elsősorban Bill, a Dadogás Bill, ahogyan ők hívták azzal a gyermeki nyíltsággal, amit nevezhetünk szókimondásnak éppúgy, mint kegyetlenségnek. Magasnak látta őt és tökéletesnek (persze csak amíg ki nem nyitotta a száját és beszélni nem kezdett).
Nevek... helyek... dolgok, amik megestek velük.
Hol forróság öntötte el, hol rázta a hideg, amikor eszébe jutottak a lefolyóból hallatszó hangok... és a vér. Sikoltott, erre az apja lekevert neki egyet. Az apja... Tom...
Könnyekkel küszködött... aztán Kay kifizette a taxist, és megfejelte az összeget egy akkora borravalóval, hogy a döbbent sofőrből, felszakadt a kiáltás: „ Köszönöm, hölgyem! Azt a mindenit!”
Kay bevezette a házba, a zuhany alá állította, amikor kiszállt a kádból, fürdőköpenyt adott rá, kávét főzött neki, megvizsgálta a sérüléseit, merkurokrómmal kente be megvágott lábát, bekötötte erősen. Bőkezűen öntött brandyt Bev második kávéjába, belediktálta az utolsó cseppig. Angolos bélszínt készített mindkettőjüknek, hozzá friss gombát párolt.
– Na halljuk – mondta végül. – Mi történt? Hívjuk a zsarukat, vagy elmész Renóba, hogy letöltsd ott a kellőidőt?
– Nem sok, amit elmondhatok – nézett föl Beverly. – Őrültségnek hangzana. De főleg az én hibám...
Kay keze döngve csapódott az asztalra. Olyan volta hang a polírozott mahagóni felületen, mint egy kis kaliberű pisztoly dörrenése. Bev felkapta a fejét.
– Na ne mondd. – Kay arcán a düh rózsái, barna szeme izzott. – Mióta vagyunk barátnők? Kilenc éve? Tíz? Ha még egyszer ezt hallom a szádból, elokádom magam, érted? Helyben elokádom magam. Nem a te hibád volt sem most, sem a múltkor, sem azelőtt, semmikor. Tán nem tudod, hogy a barátaid egybehangzó véleménye szerint előbb-utóbb gipszben végezted volna, ha ugyan el nem tesz láb alól?
Beverly csak nézett rá elkerekedett szemekkel.
– Az viszont a te hibád lett volna, legalábbis bizonyos mértékig, amiért ott maradtál, és engedted, hogy bekövetkezzen. De most eljöttél. Hála istennek az apró jótéteményekért. Letépett körmökkel és szétnyílt talppal, szíjnyomokkal a válladon ne gyere nekem azzal, hogy a te hibád.
– Nem vert szíjjal – mondta Bev. Automatikusan jött a hazugság... és a szívszorító szégyen is, amelytől szánalmasan elpirult.
– Ha végeztél Tommal, végezz a hazudozással is – mondta Kay csöndesen, Bevre nézett hosszan és szeretettel, Bev pedig lesütötte a szemét, sós könnyek ízét érezte a szájpadlásán. – Kiből akarsz hülyét csinálni? – kérdezte apán Kay még mindig csöndesen, átnyúlt az asztal fölött, megfogta Bev kezét. – A sötét napszemüvegek, a magas nyakú és hosszú ujjú blúzok... talán átvertél pár palimadarat. De a barátaidat nem verheted át, Bev. Azokat, akik szeretnek, nem.
És Beverly elsírta magát, hosszan sírt, zaklatottan, Kay pedig megölelte, és még később, mielőtt lefeküdtek, Bev elmondta Kaynek, amit tudott: Egy régi barátja Derryből, ahol felnőtt, felhívta nemrég, és emlékeztette valamikori ígéretére. Eljött az idő, mondta, hogy beváltsa azt az ígéretet. Azt kérdezte, eljön-e Derrybe? Elmegy, igen. Akkor kezdődött Tómmal a perpatvar.
– Mi az az ígéret? – kérdezte Kay.
Beverly lassan ingatta a fejét. – Azt nem mondhatom meg, Kay, bármennyire szeretném.
Kay elrágódott ezen, bólintott. – Na jó. Helyes. Demi lesz Tómmal, ha visszajössz?
Bev, aki egyre inkább úgy érezte, hogy nem tér már vissza Derryből soha, csak annyit válaszolt: – Hozzád jövök először, és eldöntjük együtt, oké?
– Nagyon is oké. Vehetem ígéretnek?
– Ha visszajövök, számíthatsz rá – felelte Bev eltökélten, és erősen magához ölelte Kayt.
Kay beváltott csekkjével és Kay cipőjével a lábán Milwaukee-től északra szállt fel egy Greyhound buszra, mert félt, hogy Tom esetleg kimegy az Ο 'Hare-re, és ott keresi. Kay, aki elkísérte a bankba és a pályaudvarra, megpróbálta lebeszélni erről.
– Az O'Hare tömve van biztonságiakkal, drágám – mondta. – Nem kell aggódnod miatta. Ha csak a közeledbe ér, sikítasz egy akkorát, hogy leszáll a fejed.
Beverly a fej ét rázta.
– El akarom kerülni mindenképp. Így a legjobb. Kay gyanakodva méregette.
– Nehogy a végén lebeszéljen, ugye?
Beverly maga előtt látta, ahogy a patakban állnak mind a heten, Stanleyre gondolt, a napfényben megcsillanó törött kólásüvegre, a bizsergő fájdalomra, amikor Stan egy kicsit megvágta a tenyerét, arra, ahogy kézen fogva körbeálltak, és megígérték, hogy visszajönnek, ha elkezdődne újra... visszajönnek és elpusztítják mindörökre.
– Nem – felelte. – Nem tudna lebeszélni róla. De nekem eshet, akárhány biztonsági van ott. Te nem láttad tegnap este, Kay.
– Láttam elégszer – húzta össze Kay a szemöldökét. – Azt a két lábon járó szemétládát.
– Tisztára megőrült, a biztonságiak se tudnák megállítani. Jobb lesz így, hidd el.
– Rendben – egyezett bele Kay vonakodva, és Bev magában mulatott a gondolaton, hogy Kay biztosan csalódott, mert elmarad a nagy összecsapás, az igazi botrány.
– Váltsd be gyorsan a csekket – ismételte meg Beverly –, mielőtt feleszmél és befagyasztja a számlát. Megteszi, ismered.
– Ismerem. De ha így lesz, korbáccsal a kezemben kerítem elő azt a rohadt disznót, velem ne szórakozzon.
– Tartsd magad távol tőle – mondta Beverly élesen. – Veszélyes, Kay, higgy nekem. Olyan volt... – Mint az apám, remegtek a szavak az ajkán, de azután inkább így folytatta:
– Mint egy vadember.
– Oké, csak ne vedd a szívedre, drágám – nyugtatta Kay.
– Menj, tégy eleget az ígéretednek. És gondolkodj el azon, hogy hogyan tovább.
– Hát persze – felelte Bev, de már tudta, hogy megint hazudik. Máson kell most gondolkoznia: például, hogy mi történt a nyáron, amikor tizenegy éves volt. Megmutatta Richie Toziernek, hogyan altassa el a jojót, például. Jöttek a hangok a lefolyóból, például. És azon, amit látott, ami olyan szörnyű volt, hogy amikor utoljára ölelte meg Kayt a duruzsoló Greyhound busz hosszú, ezüstös oldalánál, agya még akkor sem merte teljesen elővarázsolni a képét.
Most, amikor a kacsás repülőgép megkezdi hosszadalmas ereszkedését Boston körzetében, ismét felé szállnak a gondolatai... Stan Urisra gondol... a képeslapon kapott névtelen versre... a hangokra... és arra a néhány másodpercre, amikor szemtől szemben állt azzal a valamivel, aminek valószínűleg sem kezdete, sem vége nincsen.
Kinéz az ablakon, lefelé pillant, eltöpreng azon, hogy Tom gonoszsága kicsiny és kedves dolog ahhoz a gonoszhoz képest, ami Derryben vár rá. Talán csak az a kárpótlás mindezért, hogy Bill Denbrough is ott lesz... márpedig hajdanán egy Beverly Marsh nevű tizenegy éves kislány szerelmes volt Bill Denbroughba. Emlékszik a képeslapra, melynek hátoldalára gyönyörű verset írt valaki, emlékszik, hogy valaha tudta is, ki az. Már nem tudja, mint ahogy azt sem sikerül felidéznie, miről is szólt a vers pontosan... de úgy gondolja most, hogy talán Bill volt. Igen. Talán a Dadogás Bill Denbrough.
Hirtelen eszébe jut, hogyan készülődött lefekvéshez azon az estén, amikor Richie és Ben elvitték moziba a két horrorfilmhez. Első randevúja után... Richie-vel később alaposan megtárgyalták a dolgot – azokban a napokban, amikor védekezésül az utcán lebzselt –, de akkor meg volt hatva, izgalmasnak, kicsit rémisztőnek találta. Hiszen igazi randevú volt, még ha két fiúval is, nem eggyel. Richie fizetett meg ilyesmi, mint egy igazi randin. Aztán a fiúk, akik üldözőbe vették őket... a délután hátralevő része a Pusztában... lejött Bill Denbrough is egy másik sráccal, már nem emlékszik, kivel, de azt nem felejtette el, hogy tekintete rövid időre Billébe kapcsolódott, nem felejtette el az akkor érzett áramütést... az áramütést, és ahogy elpirult, mintha egész testében melegség öntötte volna el.
Emlékszik, hogy tűnődött mindezen, amikor felvette a hálóingét, és a fürdőszobába ment fogat, arcot mosni. Azon tűnődött, igen, hogy nem fog elaludni egyhamar, annyi mindent kell átgondolnia... jó érzéssel, mert ezek jó gyerekeknek látszanak, és talán együtt lógni is érdemes velük, gondolta akkor, talán megbízhatóak is. Az szép lenne. Az maga volna... a mennyország.
És miközben erre gondolt, felhúzta a mosdókesztyűt, a mosdóvíz fölé hajolt, a hang pedig

suttogva szállt felé a lefolyóból:
– Segíts...
Beverly ijedten lépett hátra, a száraz mosdókesztyű a lába elé esett a padlóra. Megrázta a fejét, mint aki azt hiszi, képzelődik, majd ismét a mosdó fölé hajolt, és kíváncsian nézte a lefolyót. Háromszobás lakásuk végében volt a fürdőszoba, de a televízió hangjának foszlányai beszűrődtek ide is: apja valami westernfilmet nézett, utána biztosan átkapcsol egy baseball- vagy bokszmeccsre, míg végül kényelmes székében utoléri az álom.
A fürdőszoba förtelmes tapétáján békák kucorogtak tavirózsákon. A tapéta kitüremkedett alul a göröngyös vakolaton; a víz foltjai megmaradtak rajta itt-ott, másutt már cafatokban lógott. A fürdőkádat kiverte a rozsda, a vécéülőke töredezett. Egyetlen csupasz, negyvenwattos égő meredt elő porcelánfoglalatából a mosdókagyló fölött. Beverlynek rémlett, hogy valamikor búrája is volt – néhány éve azonban eltört, és senki nem foglalkozott vele, hogy újat rakjon a helyére. A padlót linóleum borította, de mintái a mosdó alatti rész kivételével már teljesen kifakultak.
Nem éppen a legüdítőbb hely, de Beverly oly régen megszokta már, hogy észre se vette, miként fest valójában.
Vízköves volt a mosdó is, alján a lefolyó öt centiméter átmérőjű nyílás egyszerű keresztszurővel. Valamikor krómozott volt a felülete, mára abból sem maradt semmi. A gumi lefolyódugó láncon átvetve függött közönyösen a hidegcsapon. A lefolyó nyílása sötét volt, mint alatta a cső, és Beverly most érezte először a belőle párolgó kellemetlen halszagot. Utálkozva húzta fel az orrát.
– Segíts...
Bev nagyot nyelt. Ez tényleg egy hang. De talán csak a csövek zörögnek... vagy fantáziál... a filmek miatt...
– Segíts, Beverly...
Váltakozva öntötték el a hőhullámok és verte ki a jeges veríték. Kivette a hajgumiját, haja fényes zuhatagban omlott a vállára, de érezte, közel áll hozzá, hogy minden szála az égnek álljon.
Fogalma sem volt, hogy szólni készül, amikor ismét a mosdó fölé hajolva, szinte suttogva megszólalt: – Hello! Van ott valaki? – A lefolyóból érkező hang nagyon apró gyermeké lehetett, aki épp most tanulhatott meg beszélni. És bár lúdbőrzött a karja, Bev ésszerű magyarázatot keresett. Ötlakásos bérház földszinti hátsó traktusában laktak. Talán egy gyerek azzal szórakozik, hogy belebeszél a csövekbe. És valami hangtrükk...
– Van ott valaki? – kérdezte a lefolyótól, ezúttal hangosabban. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha most belépne az apja, azt hinné, megőrült.
Nem kapott választ, de a kellemetlen szag felerősödött. A pusztabeli bambuszligetre gondolt és mögötte a lápra; lassú, kesernyés füst foszlányait idézte az emlékezetébe és a fekete sarat, ami minduntalan le akarta szippantani lábukról a cipőt.
Csakhogy nem lakott kisgyerek az épületben. A Tremont fiú ötéves volt, húgai közül az egyik hároméves, a másik hat hónapos, de Mr. Tremont elvesztette állását a Tracker sugárúton lévő cipőüzletben, elmaradtak a lakbérrel, és nem sokkal a tanév vége előtt el is robogott az egész pereputty Mr. Tremont rozzant és rozsdamarta Power-Flite Buickján. Skipper Bolton szemben lakott, a másodikon, de ő már elmúlt tizennégy.
– Mindannyian szeretnénk találkozni veled, Beverly... Kezét a szája elé kapta, szeme tágra nyílt a rémülettől.
Egy pillanatra... de csak egyetlen pillanatra... úgy képzelte, mintha valami mozogna odabent. Hirtelen rádöbbent: haja két hosszú tincsben csüngött le a válláról, és ott hintázott közel – nagyon is közel – a lefolyónyíláshoz. Ösztönösen kiegyenesedett, és hátrakapta a haját.
Körülnézett. A fürdőszoba ajtaját bezárta. Halkan behallatszott a tévé, Bodie, a csejen harcos éppen figyelmeztette a rossz embert, hogy tegye le a puskát, mielőtt valakinek nagyobb baja esik. Beverly egyedül volt. Kivéve, persze, a hangot.
– Ki vagy? – szólt a mosdókagylóba egészen halkan.
– Matthew Clements – súgta a hang. – A bohóc lehozott a csatornába, és meghaltam, és nemsoká téged is lehoz, Beverly, meg Ben Hanscomot meg Bill Denbrought meg Eddie...
Bev az arcához kapott. Szeme tágult, egyre tágult. Érezte, hogy hűl a teste. A hang most fojtott volt, régi korokból való... és ott bujkált benne a romlott gyönyör.
– Leszállsz közénk a barátaiddal, Beverly, mindannyian leszállunk, Billnek mondd meg, hogy Georgie üdvözli, mondd meg, hogy hiányzik Georgie-nak, de hamarosan úgyis találkoznak, mondd meg, hogy az egyik éjjel Georgie ott lesz a ruhásszekrényben egy zongorahúrral, amit majd a szemébe döf, mondd meg...
A hang fuldokolva csuklott többször egymás után, és fénylő, vörös buborék jelent meg a lefolyóban...egyre nőtt, azután elpattant, hogy vér gyöngyszemeit hagyja maga után a szennyes porcelánon.
A fojtott hang ettől kezdve hadarva beszélt, és közben folyton változott: először a gyermek hangja volt, akit először hallott, majd egy bakfisé, még később, Beverly bénult döbbenetére, egy lányé, akit őis ismert: Veronica Grogané. Csakhogy Veronica meghalt, holtan találták egy kanálisban...
– Matthew vagyok... Betty vagyok... Veronica vagyok... itt vagyunk lenn... lenn a bohóccal... és a teremtménnyel... a múmiával... a farkasemberrel... és veled, Beverly, itt vagyunk veled... és lebegünk... és változunk...
Böfögve freccsentett vért a lefolyó körös-körül, a mosdókagylóra, a tükörre, a tapétára, a békákra és a tavirózsákra. Beverly hirtelen metszően felsikoltott. Hátrálni kezdett, nekiment az ajtónak, megpördült, feltépte, és rohant a nappaliba, ahol apja éppen ültéből tápászkodott fel.
– Az ördög bújt beléd, vagy mi van? – kérdezte homlokát ráncolva. Ketten voltak aznap este, Bev anyja esti műszakban dolgozott a Green's Farmban, Derry legjobb éttermében.
– A fürdőszoba! – kiáltotta Bev hisztérikusan. – A fürdőszoba. Apa, a fürdőszobában...
– Valaki meglesett? He? – Apja keze szigonyként csapódott előre és ragadta meg a karj át, húsába mélyedtek az ujj ai . Aggodalom tükröződött az arcán, de egy ragadozó aggodalma, inkább félelmetes, mint vigasztaló.
– Nem... a mosdó... a mosdóban... a... a... – Bev hisztérikus zokogásban tört ki, mielőtt folytatni tudta volna. Szíve hevesen dörömbölt, úgy érezte, a lélegzete is elfullad.
Al Marsh félreklökte, összehúzott szemében a kérdés: Uramatyám, mi a frásznyavalya jöhet még? Bement a fürdőszobába. Olyan sokáig volt bent, hogy Beverlyt újra elfogta a félsz.
Aztán torkaszakadtából felordított.
– Beverly! Ide gyere rögtön!
Nem volt választása, hogy megy-e. Ha egy magas szikla peremén álltak volna, és apja ráparancsol, hogy lépjen a szakadékba – most rögtön, lányom! –, ösztönös engedelmessége minden bizonnyal rábírja, hogy lépjen, mielőtt a józan ész közbeavatkozhatna.
A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva: ott állt az apja, robusztus testével és immár ritkuló bronzvörös hajával, amelyet lánya tőle örökölt. Még nem vetette le szürke zsávolynadragját és szürke ingét (gondnokként dolgozott a derryi kórházban). Csak állt ott, és merőn nézett Beverlyre. Soha nem ivott, nem dohányzott, nem kujtorgott nők után – ami nőre nekem szükségem van, megtalálom otthon, mondogatta, és ilyenkor mindig sajátos, titokzatos mosoly suhant át az arcán, de ez nem derítette fel, éppen ellenkezőleg. Olyan volt ez a mosoly, mint egy futó felhő árnya a sziklás földeken. Ők gondomat viselik, és szükség esetén, gondjukat viselem én is.
– Szóval mi az ördögnek csinálod itt a felhajtást? – kérdezte, amikor a lánya belépett.
Beverly torkát mintha szíjjal fojtogatták volna. Szíve őrült ütemben vert, úgy érezte, mindjárt hányni fog. Vér a tükrön, megnyúlt cseppekben, vérfoltok a villanykörtén: szaga volt, ahogy ráégett a negyvenwattos égőre. Vér csorgott le a mosdó porcelánján, kövér cseppekben pottyant a linóleumra.
– Apa... – susogta fátyolosan. Apja elfordult, arcán némi utálat a lánya iránt (mint annyiszor), és magától értetődő természetességgel kezdte szappanozni a kezét a véres mosdókagylóban. – Te jó ég, lányom. Mondjad, mi van. A frász tört ki. Magyarázd meg szépen, az isten szerelmére.
Míg mosta a kezét, Beverly látta, hogy vér foltozza nadrágjának szürke szövetét, ahol az a mosdókagylóhoz ér, és ha homloka hozzáért volna a tükörhöz, márpedig közel állt hozzá nagyon, véres lett volna a bőre is. Bev fojtottan felnyögött.
Apja elzárta a csapot, lekapott egy törülközőt, amelyen legyezőszerűen terültek szét a lefolyóból kifröcskölt vércseppek, és ráérősen törölni kezdte a kezét. Bev csak figyelte szédülten, az ájulás határán, hogy vért dörzsöl hatalmas öklére, tenyere szélére. Körme alatt is vér, akár szörnyű bűn jele.
– Nos? Várok. – Visszadobta törülközőjét a tartórúdra. A vér... a vér mindenütt... és az apja nem látta.
– Apa... – Bev el sem tudta képzelni, mi lesz ebből. Az apja közbevágott.
– Aggódom miattad – mondta. – Úgy látszik, sose nősz föl, Beverly. Mászkálsz összevissza mindenfeléi a házimunkához nem fűlik a fogad, nem tudsz főzni, varrni se tudsz. Folyvást a fellegekben jársz, bújod a könyveket, máskor meg vagy hisztériás vagy, vagy rád jön a migrén. Nagyon aggódom.
A keze meglendült, és fájdalmasan landolt Bev hátsó felén. Bev feljajdult, a szemét le nem vette az apjáról. Al Marsh busa szemöldökén apró vércsepp akadt fenn. Ha sokáig nézem, úgyis megőrülök, és akkor már minden mindegy – gondolta Bev homályosan.
– Igencsak aggódom – ütötte meg apja újra, keményen, a könyöke fölött. Bev karjába belehasított a fájdalom, majd zsibbadni kezdett. Másnap egyre növekvő sárgásbordó folt terpeszkedett az ütés helyén.
– Rettenetesen aggódom – mondta apja, és a hasába vágott. Az utolsó pillanatban fékezte az ütést, de Bev így is levegőért kapkodott, zihálva kétrét görnyedt, könnyek szöktek a szemébe. Apja szenvtelenül, véres markát zsebre vágva figyelte.
– Fel kell végre nőnöd, Beverly – tette hozzá; a hangja ezúttal gyengéd volt és megbocsátó.
– Igazam van?
Bev bólintott. Zakatolt a szíve, csendesen zokogott. Ha hangosan sír, apja, aki ki nem állhatta, hogy „bömböl, mint egy csecsemő”, bizonyára komolyan nekiesik. Al Marsh egész életét Derryben töltötte, és megmondta mindazoknak, akik kérdezték (olykor azoknak is, akik nem), hogy azt akarja, itt is temessék el – majd úgy száztíz éves kora körül. „Végtére is miért ne élhetnék örökké – tette fel a költői kérdést Roger Aurlette-nek, aki havonta egyszer levágta a haját –, ha egyszer semmi bűnöm nincsen?”
– Magyarázd meg – szólt a lányára. – De nagyon gyorsan.
– Volt egy... – Bev nyelni próbált, de kínlódva küszködött, mert a torka teljesen kiszáradt. – Volt itt egy pók. Egy nagy fekete pók. És kimászott... kimászott a lefolyóból, de... de biztos visszamászott.
– Ja! – Al Marsh elmosolyodott, mint akit meggyőzött a magyarázat. – Szóval ezért? A fenébe! Ha időben mondod, Beverly, nem ütöttelek volna meg. Minden lány fél a póktól. Az ördögbe! Mért nem beszélsz értelmesen?
A lefolyó fölé hajolt, Bev pedig az ajkába harapott, nehogy kiáltva figyelmeztesse... ugyanakkor egy másik hang is megszólalt benne – a Sátán volt maga, kétségtelenül: Hadd kapja el, ha kell neki. Húzza csak le magához. Legalább megszabadulsz tőle.
Iszonyodva fojtotta el magában a gondolatot: ilyesmit csak egy másodpercig is a fejébe venni bizonyosan elég ahhoz, hogy kárhozatra jusson.
Apja a lefolyó nyílásába lesett, kezével szétkente a vért a mosdókagylón. Beverly öklendezve, reménytelenül küzdött, a hasa szaggatott, ahol apja megütötte.
– Nem látok semmit – mondta végül Al Marsh. – Nagyon régiek ezek az épületek, tudod? A csövek idebe akkorák, mint a fóút. Mikor a régi gimnáziumba voltam gondnok, nemegyszer megfulladt patkányt találtunk a vécékagylóba. A lányok meg sivalkodtak ész nélkül. – Kedélyesen felnevetett a migrénnel bajlódó kis hisztérikák gondolatára. – Főleg, ha a Kenduskeag vízszintje megemelkedett. De mióta az új csatornarendszert megcsinálták, már nem tenyésznek olyan vígan.
Karjával átfogta a lánya vállát, és megölelte.
– Hallgass rám. Lefekszel szépen, és többet nem gondolsz rá, rendben?
Bev érezte, hogy szereti az apját. Soha nem ütlek meg, ha nem szolgálsz rá, Beverly – mondta neki régebben, amikor Bev visszakiabált, hogy ártatlanul kapott büntetést. És ennek igaznak kellett lennie, mert Al Marsh képes volt a szeretetre. Olykor egész napokat töltöttek el együtt, apja megmutatta, hogyan oldjon meg dolgokat, vagy csak mesélt, esetleg sétáltak a városban, és ha érezte ezt a gyengéd séget, Bev szíve úgy dagadt a boldogságtól, hogy már attól félt, belehal. Szerette, és próbálta megérteni, hogy őt gyakran helyére kell tenni, hiszen (apja szavával élve) neki ez Istentói ráruházott kötelessége. A lányok jobban irányításra szorulnak, mint a fiúk, mondogatta Al Marsh. Fia nem volt, és Bevben motoszkált a gyanú, hogy ennek is ő az oka.
– Rendben, apa, nem fogok.
Apja bekísérte apró hálószobájába. Bev jobb karjában egyre inkább lüktetett a fájdalom. A válla fölött még hátranézett, látta a véres mosdót, a véres tükröt, a véres falat, a véres padlót. A véres törülközőt, amelyet apja használat után könnyedén a rúdra dobott. Hogy fogok még egyszer kezet mosni ott? – gondolta. – Drága jó Istenem, bocsáss meg, hogy rosszat gondoltam apáról, büntess meg érte, ha akarsz, megérdemlem, például essek el és üssem meg magam, vagy kapjam el az influenzát, mint múlt télen, amikor annyira köhögtem, hogy még hánytam is tőle, de kérlek, istenem, holnap reggelre tüntesd el onnan a vért, kérlek szépen, ugye eltünteted, édes jó Istenem, ugye el?
Apja betakarta, mint mindig, megpuszilta a homlokát. Ott állt még néhány másodpercig az ágya mellett, abban a sajátos tartásban, ami talán jellemző volt egész életére: enyhén előredőlve, keze mélyen a zsebében, hogy a csuklója sem látszott, és fentről nézve le rá fénylőkék szemével, gyászos kutyaarcával. Évek múlva, amikor Bevnek már eszébe se jutott Derry, még mindig meghökkent egy-egy buszon ülő, vagy hóna alatt becsomagolt ebédjét szorongató, a sarkon ácsorgó férfialaktól, vagy ha a lebukó nap fényében, szeles őszi napok szitáló napsütésében a Watertowef téren megpillantott egy embert – férfialakok, férfitörvények, férfivágyak; ilyen volt Tom is, ha levette az ingét, és a fürdőszobai tükörhöz hajolva borotválkozni kezdett. Férfialak.
– Néha aggódom miattad, Beverly – mondta az apja, de hangjából már elszállt a harag és a nyugtalanság. Lazán hátrasimított egy tincset lánya homlokából.
A fürdőszoba egy merő vér, apa! – Bev közel állt hozzá, hogy ismét felsikoltson. – Nem láttad? Mindenütt csak vér! Ráég a villanykörtére! HÁT NEM LÁTTAD?
De nem szólt; apja pedig kiment, becsukta maga mögött az ajtót, és a szobát megtöltötte a sötétség. Bev ébren volt még, a sötétbe bámult, amikor fél tizenkettőkor anyja hazajött, és kikapcsolta a tévét. Hallotta, hogy szülei a szobájukba mennek, hogy nyikorognak az ágy rugói, ahogy azt a szexes dolgot csinálják. Nemrégen elcsípett egy mondatot Greta Bowie-tól, aki Sally Muellernek magyarázta éppen, hogy a szexes dolog állatira fáj, és normális lány nem hajlandó rá („A végén a fazon összepisili a puncidat” – fejezte be Greta, mire Sally felkiáltott: „Nekem aztán soha!”). Ha fájt valóban, Bev anyja rendesen eltitkolta; egyszer-kétszer ugyan mély hangon felnyögött, de ebből Bev egyáltalán nem a fájdalmat hallotta ki.
A rugók lassú nyikorgása sebes, szinte eszeveszett ritmusú döngölésre váltott, majd megszűnt hirtelen. Rövid csend után dünnyögő beszéd hangjai, majd anyja léptei a padlón a fürdőszoba felé. Bev visszafojtotta a lélegzetét, várta, hogy anyja felsikolt-e.
Nem sikoltott – csak a csapból folyó víz hangja jutott el hozzá, egy-két lötykölés. Aztán az örvénylő víz bugyogása a lefolyóban. Anyja fogat mosott, és fél perc múlva újra megnyikordult az ágy, ahogy visszafeküdt a férje mellé.
Öt perc sem telt el, apja már horkolt jóízűen.
Félelem sötétje burkolta Beverly szívét, a torka elszorult. Nem mert átfordulni a jobb oldalára, ahogy pedig legszívesebben elaludt, nehogy észrevegye, hogy az ablakból feléje leskelődik valaki. Feküdt a hátán, mereven; mint aki karót nyelt, nézte a mennyezetet. Később – percek vagy órák múlva, nem érzékelte az időt – könnyű, zaklatott álomba zuhant.

Beverly mindig felébredt, amikor szülei szobájában meg-csördült a vekker. Sietni is kellett, mert mihelyt megszólalt, apja szinte abban a pillanatban lecsapta. Hamar felöltözött, amíg apja a fürdőszobában volt. Egy másodpercre azért megállt, mint újabban már szinte mindig, hogy megszemlélje melleit a tükörben, és megállapítsa, nőttek-e valamennyit az éjszaka. Tavaly késő ősszel vette észre, hogy nőni kezdtek – kisebb fájdalmat is érzett először, de az megszűnt hamarosan. Nagyon kicsik voltak még, alig nagyobbak a tavaszi almáknál – de ott voltak. Igaz tehát: véget ér a gyermekkor; felnőtt nő lesz belőle.
Tükörképére mosolygott, egyik kezét feje mögé emelte, mintha a haját tűzné fel, kidomborította a mellkasát. Kuncogott, mint a kislányok, megjátszás nélkül, természetesen... majd hirtelen eszébe jutott a lefolyóból fröccsenő vér. Torkán akadt a nevetés.
Karjára nézett, a zúzódás éjszaka formálódott nyomára, az elszíneződött, ágas-bogas foltra a válla és a könyöke között.
Apja lehúzta a vécét, zubogva zúdult alá a víz.
Gyorsan, nehogy apja haragját maga ellen fordítsa (pontosabban, nehogy apja észrevegye egyáltalán), magára kapott egy farmernadrágot és az iskolai pulóverét. Nem húzhatta tovább az időt, kinyitotta az ajtót, hogy a fürdőszobába menjen. A fürdőszobából éppen visszatérd apjával a nappaliban futott össze; Al Marsh öltözni indult, kigombolt pizsamája lazán lebegett. Mentében morgott valamit; Bev nem értette, de azért válaszolt.
– Oké, apa.
Egy kis ideig azután csak állt a csukott fürdőszobaajtó előtt, hogy felkészüljön arra, amit majd bent talál. Legalább nappal van – vigasztalta magát. Sovány vigasz volt, valamennyire mégis biztató. Megragadta a kilincsgombot, elfordította, és belépett.

Sok dolga akadt aznap reggel. Elkészítette apja reggelijét – narancslé, tojásrántotta, Al Marsh-féle pirítós (a kenyér forró, de alig pirult). Apja az asztalnál ült, a Híradó barikádja mögött, és megette mindet.
– Hol a szalonna?
– Elfogyott, apa. Még tegnap.
– Csinálj egy hamburgert.
– Abból csak nagyon kevés van, és...
Zörögve hullott le az újság. Súlyos, kék tekintet nehezedett rá.
– Mit mondasz? – kérdezte apja halkan.
– Hogy mindjárt kész lesz.
Apja nézte még egy darabig, aztán ismét fölemelte az újságot. Beverly rohant a hűtőszekrényhez, hogy kivegye a húst.
Ami kevés darált hús maradt, mind áttörte még egyszer, hogy többnek lássék. Míg Al Marsh a sportoldal olvasása közben elfogyasztotta, Beverly becsomagolta az ebédjét – néhány mogyoróvajas és lekváros szendvics, egy jókora tortaszelet, amit még anyja hozott haza eldzó este a Green's Farmból, és a termosz a sunín cukrozott kávéval.
– Anyádnak mondd meg, hogy takarítás legyen ma itten – fogta meg a dobozt. – Mint egy disznóól, az ördögbe is! Álló nap takarítom a szemetet a kórházban, nem disznóólba akarok hazajárni. Hallod, Beverly?
– Igen, apa.
Apja megpuszilta, esetlenül megölelte, azután elment. Mint ilyenkor mindig, Beverly most is szobája ablakához lépett, hogy utánanézzen, amíg végigér az utcán. És mint ilyenkor mindig, a megkönnyebbülés érzése lopózott a szívébe... gyűlölte is magát érte.
Mosogatás után nekifogott a könyvnek, amit jó ideje olvasgatott már a hátsó lépcsőn. Rövidesen felbukkant a szomszéd házban lakó Lars Theramenius, hosszú szőke haja derűs fénnyel lobogott mögötte, hogy megmutassa új Tonka márkájú teherautóját és térdén a még újabb horzsolásokat. Bev megcsodálta mindkettőt. Nem sokkal később már hívta az anyja.
Ágyat húztak, felmosták a padlót, fel vikszelték a konyhai linóleumot. A fürdőszoba anyjának jutott, Beverly nem győzött magában hálát adni érte. Elfrida Marsh apró, szigorú tekintetű, őszülő hajú asszony volt. Arcán a ráncok azt tudatták a világgal, hogy nem most jött le a falvédőről, de ha már lejött, úgy tervezi, marad is még jó ideig... A világ megtudhatta belőlük azt is, hogy semmi sem hullott az ölébe, és nem is számít gyors változásra e téren.
– Megpucolod a nappali ablakait, Beverly? – kérdezte, amikor a konyhából visszajött. Már átöltözött a felszolgálóruhába. – El kell ugranom még Bangorba, hogy megnézzem Cheryl Tarrentet. Tegnap este eltörte a lábát.
– Persze – felelte Beverly. – Mi történt Mrs. Tarrenttel? Elesett? – Cheryl Tarrent anyja munkatársa volt.
– Karamboloztak azzal a mihaszna férjével – csóválta a fejét rosszallóan Elfrida Marsh. – Ivott az ura megint. Adj hálát Istennek minden este, hogy a te apád nem iszik, Bevvie.
– Igen, anya – mondta Bev, és nem is feledkezett meg róla azután.
– Cheryl el fogja veszíteni az állását, a férje nem bír egy helyen megmaradni. – Elfrida hangjában a borzadály komor árnyai. – Segélyre szorulnak majd, attól félek.
Ennél nagyobb szörnyűséget Elfrida Marsh el sem tudott képzelni. Egy gyermek elvesztése vagy az, hogy valaki megtudja: rákbeteg, számára elbújhatott emellett. Az ember lehet szegény, „tengődhet” egész életében, ahogy mondani szokta: de minden nyomorúságnak az alján ott volt az a pillanat, amikor valaki segélyre szorul, és mások verejtékét ihatja mint könyöradományt. Úgy vélte most, hogy ez a sors vár Cheryl Tarrentre.
– Ha megpucoltad az ablakot és kivitted a szemetet, elmehetsz játszani egy kicsit, ha kedved van. Apád ma este tekézik, nem kell neki vacsorát csinálnod, de sötétedés előtt itthon legyél. Tudod, hogy miért.
– Igen, anya.
– Jesszusom, hogy te milyen gyorsan nősz – akadt meg Elfrida szeretetteljes, mégis részvétlen tekintete a lánya pólóján domborodó apró halmokon. – Nem is tudom, mi lesz velem, ha egyszer férjhez mész és elköltözöl.
– Mindig itt maradok, anya – mosolygott Beverly.
Anyja megölelte, megcsókolta a szája sarkát meleg, száraz ajkával. – Azt én jobban tudom – mondta még. – De szeretlek, Bevvie.
– Én is szeretlek, anya.
– Azért ellenőrizd még egyszer, hogy ne maradjon folt az ablakon – vette magához a retiküljét és indult az ajtó felé Elfrida Marsh. – Különben megkapod apádtól a beosztásodat.
– Majd vigyázok. – És amikor anyja már nyitotta az ajtót, Beverly megtoldotta még egy kérdéssel, remélve, hogy a hangja közömbös marad: – Nem láttál valami furcsát a fürdőszobában?
Elfrida visszanézett, felhúzta a szemöldökét.
– Furcsát?
– Hát... Volt ott egy pók tegnap éjjel. Kimászott a lefolyóból. Apa nem mondta?
– Megharagítottad apádat az este, Bevvie?
– Áá! Dehogyis! Csak mondtam, hogy kimászott a pók, és megijedtem, és ő is talált néha döglött patkányokat a régi gimnázium vécékagylóiban. A csövek miatt. A pókról nem mondott semmit?
– Nem.
– Jó. Nem is fontos. Csak kíváncsi voltam, hogy láttad-e.
– Nem láttam pókot. Azon gondolkozom, hogy új linóleumot kellene venni a fürdőszobába. – Anyja felpillantott a tiszta, felhőtlen égre. – Azt mondják, ha megölsz egy pókot, eső lesz. Nem ölted meg, ugye?
– Nem – felelte Beverly. – Nem öltem meg.
Anyja még egyszer visszanézett rá, ajkát úgy összeszorította, hogy szinte nem is látszott.
– Biztos, hogy apád nem volt mérges rád az este.
– Biztos!
– Bevvie, előfordul, hogy hozzád nyúl?
– Mi? – Beverly megrökönyödve nézett az anyjára. Hiszen hozzányúl mindennap. – Nem értem, hogy...
– Na mindegy – zárta le a témát Elf rida kurtán. – A szemetet ne felejtsd el. Ha az ablak foltos marad, nem várom meg apádat, hogy megkapd a beosztásod.
– Nem fogom
(előfordul, hogy hozzád nyúl)
elfelejteni.
– És hazajönni sötétedés előtt.
– Persze.
(előfordul)
(nagyon aggódom)
Elfrida ezzel elment, Beverly pedig szobája ablakából követte tekintetével, mint az apját, míg be nem fordult a sarkon, és el nem tűnt a szeme elől. Amikor úgy gondolta, hogy már jócskán a buszmegálló fele járhat, elővette a vödröt, a tisztítószert és néhány rongyot a mosogató alól. A nappaliban nekilátott az ablakoknak. Túlságosan csendesnek érezte a lakást. Valahányszor megreccsent a padló vagy becsapódott egy ajtó, felkapta a fejét. Amikor a fölöttük lakó Boltonék lehúzták a vécét, halkan felsikoltott.
És le nem vette a szemét a fürdőszoba csukott ajtajáról.
Végül nem bírta tovább, felrántotta az ajtót és benézett. Anyja kitakarított itt korábban, a mosdó alatt felgyűlt és a mosdó peremére fröccsent vér nagy része eltűnt. De a mosdó falán belül barna csíkok száradtak még, apró pöttyök és pacák a tükrön és a tapétán.
Beverly sápadt tükörképét nézte, és hirtelen, babonás ijedséggel fedezte fel, hogy a vérfoltos tükörben úgy látszik, mintha vérezne az arca. Most mit csináljak? – gondolta. – Megörültem? Ezt csak elképzelem?
A lefolyó bugyogva böffent megint.
Beverly felsikoltott, bevágta az ajtót. Öt perc múlva, amikor a nappali ablakait mosta, még mindig annyira remegett a keze, hogy kis híján elejtette a tisztítószeres üveget.

Három óra körül, miután bezárta a lakást és a kulcsot farmernadrágja zsebébe csúsztatta, Beverly Marsh a Fő utcát és a Városközpont utcát összekötő szűk Richard közben lyukadt ki, ahol azután összefutott Ben Hanscommal, Eddie Kaspbrakkal és egy Bradley Donovan nevű sráccal, akik lelkesen snúroztak éppen.
– Szia, Bev! – üdvözölte Eddie. – Fogadok, rosszat álmodtál a filmek után.
– Nem – guggolt le Beverly, hogy figyelje a játékot. – Ki mondta?
– A Boglya – intett hüvelykujjával Eddie Ben felé, akinek lángolt az arca, pedig Beverly ennek nem látta különösebb okát.
– Milyen filmek voltak? – kérdezte Bradley, és Beverly ekkor jött rá: egy hete ő jött Bill Denbroughval a Pusztába. Logopédiára jártak együtt Bangorba. Bev nem sok figyelmet szentelt neki: ha megkérdezték volna, bizonyára azt válaszolja, hogy kevésbé tűnt fontosnak, mint Ben és Eddie – mintha kevésbé lett volna ott.
– Szörnyekről szóltak – felelte, és egy-két békaugrással Ben és Eddie között termett. – Snúroztok?
– Igen. – Ben tekintete átsuhant rajta, azután a fiú elfordult megint.
– Ki nyer?
– Eddie – mondta Ben. – Keni-vágja.
Bev Eddie-re nézett, aki méltóságteljesen törölgette körmeit az ingével, és felnevetett.
– Beállhatok?
– Tőlem – bólintott Eddie. – Van néhány petákod? Bev megtapogatta a zsebeit, és előhalászott három egycentest.
– Azt a – ájuldozott Eddie. – Hogy mersz kimenni a házból ennyi dohánnyal? Tisztára kiadok. Ben és Bradley Donovan röhögni kezdett.
– A lányok is lehetnek bátrak – válaszolta Beverly halálosan komoly arccal, mire mindannyiukból kitört a nevetés.
Bradley pöckölt először, utána Ben, majd Beverly. Mivel nyerésre állt, Eddie jött utolsónak. A Városközpont utcai patika hátsó fala felé pöckölték az érméket: vagy röviden, vagy neki a falnak, hogy onnan visszapattanjon. Minden forduló végén az gyűjtötte be az összes érmét, aki a sajátját legközelebb dobta a falhoz. Öt perc sem telt el, és Beverly huszonnégy centet mondhatott a magáénak. Egyetlen fordulóban veszített.
– A cajok calnak! – jelentette ki mély megvetéssel a hangjában Bradley, és menni készült. Jókedve oda lett, mérgesen és megalázva méregette Beverlyt. – A cajokat szösze kéne engedni, hogy...
Ben talpra ugrott; megkapó volt, ahogy a nagy teste előrelendül.
– Ezt szívd vissza!
Bradley tátott szájjal nézett Β enre. – Mi?
– Szívd vissza! Nem csalt!
Bradley Benre nézett, Eddie-re, a még mindig térdelő Beverlyre, azután vissza Benre. – Ha odacapok egyet, ész a szád bedagad, legalább illeni fog a kövér tesztedhez.
– Próbáld meg – mondta Ben, és mosoly futott át az arcán. Volt ebben a mosolyban valami, ami meglepte Bradleyt, és arra késztette, hogy hátrébb lépjen eggyel. Talán azt az egyszerű tényt látta benne, hogy Ben, aki kétszer akaszko-dott össze Henry Bowersszel, és mindkétszer túlélte, nem hagyja magát ijesztegetni a nyápic Bradley Donovantól, akinek szemölcsök voltak a kezén, és kétségbeejtően selypített.
– Ja, ész rám jöttök mind a hárman – hátrált még egy lépést Bradley, a hangja bizonytalanul megremegett, könnyek csillantak a szemében. – Három caló!
– Csak azt szívd vissza, amit róla mondtál.
– Hagyd, Ben, nem érdekes – szólt közbe Beverly. Egy marék aprót nyújtott Bradley felé.
– Vedd el, ami a tiéd. Úgyse akartam magammal vinni.
A megaláztatás könnycseppjei gyűltek össze Bradley alsó szempilláin. Kiütötte a pénzt Beverly kezéből, és rohanni kezdett a Richard köz Városközpont utca felé eső végébe. Amikor biztonságos távolságra ért, megfordult, hogy visszakiáltson:
– Cak egy kisz hülye ribi vagy! Egy caló! Ész az anyád isz egy kurva!
Beverly levegőért kapkodott. Ben Bradley után vetette magát, de hamarosan felbukott egy üres lécládában, és hasra esett. Bradley addigra eltűnt, Ben pedig tisztában volt vele, hogy nem fogja utolérni. Visszafordult hát Beverly felé, hogy minden rendben van-e. Az a szó éppúgy megdöbbentette őt, mint a lányt.
Bev látta Ben arcán az aggodalmat. Már szólt volna, hogy semmi baj, nyugi, csak-kő-és-bot-hagy-mély-nyomot-ha-csúfolnak-az-nem-fáj... amikor a különös kérdés
(előfordul, hogy hozzád nyúl)
eszébe jutott megint. Különös kérdés, igen – egyszerű, mégis érthetetlen, tele baljós árnyalatokkal, sűrű sötétséggel, mint a kint felejtett kávé. Ahelyett hogy kimondta volna: ha csúfolják, az nem fáj – egyszerre elsírta magát.
Eddie feszengve nézte, előhúzta zsebéből a sprayt, jó mélyet lélegzett, aztán lehajolt és fontoskodó, figyelmes arccal szedegetni kezdte a szétgurult aprópénzt.
Ben ösztönösen Bev felé mozdult, meg akarta ölelni, meg akarta vigasztalni, de félúton megállt. Bev túl szép. Ben tehetetlen volt ezzel a szépséggel szemben.
– Fel a fejjel – mondta inkább. Tudta, hogy ez szörnyen idétlenül hangzik, de nem tudott jobbat kitalálni. Könnyedén a lány vállára tette a kezét (Bev eltakarta az arcát, hogy ne lássák könnyes szemét és könnyektől nedves árpát), de el is rántotta gyorsan, mintha az érintés elviselhetetlenül forró lett volna. Olyan vörös volt már, mint aki napszúrást kapott. – Fel a fejjel, Beverly.
Bev leengedte a kezét, és élesen, dühödten kiáltotta maga elé:
– Az anyám nem kurva! Hanem... hanem pincérnő! Szavait mélységes csend követte. Ben leesett állal bámult, Eddie felpillantott a szúk utca macskakövekről, keze tele az apróval. És váratlanul mindhárman őrülten nevetni kezdtek.
– Pincérnő! – nyögdécselt Eddie. Homályosan sejtette csak, hogy mi is az a kurva, de az összevetés így is pompásan elszórakoztatta. – Szóval pincérnő!
– Igen! Igen, az! – zihált Beverly, aki sírt és nevetett egy időben.
Ben annyira nevetett, hogy felállni sem volt képes. Egy szemetesnek dőlve ült, de súlyától bezuhant a fedél, ő pedig oldalt végigvágódott a földön. Eddie csak mutogatott, és teli torokból nevetett. Beverly segítette talpra.
Fölöttük kivágódott egy ablak, és harsogó női hang töltötte be az utcát: Tűnjetek el innen, de azonnal! Van, aki éjszaka dolgozik! Tűnés innen!
Gondolkodás nélkül fogták meg egymás kezét, a fiúk közrefogták Beverlyt és futni kezdtek a Városközpont utca felé. Még akkor is nevettek.

Számba vették, hogy mennyi pénzük van: negyven cent, elég ahhoz, hogy fagylaltfrappét vegyenek a büfében. Mivel az öreg Mr. Keene nem engedte, hogy tizenkét éven aluliak a pultnál fogyasszanak (szerinte a hátsó kisterem játékautomatái megrontják a gyerekeket), két jókora viaszos papírtartályban vitték el a frappét a Bassey parkba, és leültek a fűre, hogy megigyák. Ben kávésat vett, Eddie eperízűt; Beverly kettejük között ülve felváltva kóstolgatott, mint egy virágról virágra röppenő méhecske. Most először érezte tűrhetően magát, mióta a lefolyó vérsugarat köhögött fel az előző este – kimerült volt és eltompult, de legalább megbékélt önmagával. Egyelőre.
– Fogalmam sincs, mi ütött Bradleybe – mondta végül Eddie, hangjában ügyetlen bocsánatkérés. – Soha nem csinált ilyet.
– Megvédtél – puszilta meg Beverly váratlanul Ben arcát. – Köszönöm.
Ben bíborvörös lett abban a pillanatban. – Mert nem is csaltál – dünnyögte, és három hihetetlen korttyal felhajtotta a kávéfrappé felét. Akkorát böffent utána, mint egy ágyúlövés.
– Mit tud felhozni védelmére, kisapám? – kérdezte Eddie, és Beverly a hasát fogta nevettében.
– Elég – pihegte. – Megfájdul a hasam. Hagyjátok abba. Ben is mosolygott. Aznap este lefekvés előtt újra meg újra lejátszódott előtte a pillanat, amikor Beverly megpuszilta.
– Most már jól vagy? – kérdezte. Bev bólintott.
– Nem miatta volt. Nem is amiatt, amit anyáról mondott. Szóval... történt valami tegnap éjjel. – Bev habozva nézett Benre, majd Eddie-re, végül ismét Benre. – Ezt... ezt el kell mondanom valakinek. Vagy megmutatom inkább. Vagy nem is tudom. Azt hiszem, azért sírtam, mert félek, hogy bediliztem.
– Miről van szó, dilinyós? – kérdezte egy hang a hátuk mögött.
Stanley Uris volt az, mint egy jelenés, apró, karcsú és természetfölöttien elegáns – túlságosan elegáns ahhoz képest, hogy alig töltötte be a tizenegy évet. Fehér ingét gondosan begyűrte vadonatúj farmernadrágja alá, nemrégen fésülködött, magas szárú tornacipőjének orra makulátlanul tiszta... Olyan volt, mint a legkisebb felnőtt a világon. Akkor elmosolyodott, és egyszerre megtört a varázs.
Bev nem fogja előtte elmondani, amit akart – gondolta Eddie –, mert nem volt ott, amikor Bradley szidta az anyját.
De egy pillanatnyi habozás után Beverly mégis belevágott, hiszen Stant és Bradleyt nem lehetett egyenlő mértékkel mérni: Stan közülük való volt, ahogy Bradley soha.
Stanley hozzánk tartozik – gondolta Bev, és nem értette, mitől rázkódik meg a karja, mintha el akarná őket lökni magától. – Nem teszek valami nagy jót velük azzal, hogy elmondom. Sem velük, sem magammal.
De késő volt, már javában beszélt. Stan rezzenetlen, komoly arccal ült le melléjük; Eddie megkínálta az eper-frappé maradékéval, de ő csak megrázta a fejét, miközben szemét egy pillanatra sem vette le Beverlyről Egyik fiú sem szólalt meg a történet alatt.
Bev a hangokkal kezdte: azzal, hogy felismerte Ronnie Grogan hangját. Tudja, hogy Ronnie halott, mégis az ő hangja volt. Azután a vérről mesélt, és hogy az apja nem látta és nem érezte, csakúgy, mint anyja ma reggel.
Amikor befejezte, végignézett az arcokon, rettegve attól, ami tükröződhet rajtuk... de leghalványabb jelét sem fedezte fel a hitetlenkedésnek. Irtózatot látott, hitetlenkedést nem.
Ben tápászkodott fel elsőnek.
– Nézzük meg – mondta.

A hátsó ajtón mentek be, nemcsak azért, mert Bevnek ahhoz volt kulcsa, hanem azért is, mert állítása szerint apja megölné, ha Mrs. Bolton elárulná neki, hogy három fiúval jött haza, amikor szülei nem voltak otthon.
– De miért? – kérdezte Eddie.
– Úgyse érted meg, hülyegyerek – torkolta le Stan. – Maradj csöndben.
Eddie már válaszolt volna, de Stan fehér arcának feszült vonásai eltérítették szándékától, és úgy döntött, hogy befogja a száját.
Az ajtó a konyhába nyílt, amelyet betöltött a késő délutáni napfény és a nyár csendessége. A reggeli tányérjai szikráztak a szárítón. Ők négyen a konyhaasztalnál álltak egy csoportban – amikor valahol fölöttük becsapódott egy ajtó, megugrottak az ijedségtói, aztán zavartan egymásra nevettek.
– Hol van? – kérdezte súgva Ben.
Beverly a halántékában érezte szíve lüktetését, amikor átvezette őket a kicsiny előszobán, amelyből szülei hálószobája nyílt az egyik oldalon, és amelynek végében ott magasodott a fürdőszoba csukott ajtaja. Bev felrántotta az ajtót, sietve belépett, a mosdókagyló dugóját átvetette a csap fölött, majd gyorsan Ben és Eddie közé hátrált megint. A vér barna foltokban száradt a tükörre, a mosdóra és a tapétára. Bev a vért bámulta, mert még ez is könnyebbnek tűnt, mint a fiúkra nézni.
Amikor megszólalt, alig ismert rá saját hangjára az erőtlen nyöszörgésben.
– Látjátok? Látja valamelyikőtök? Tényleg ott van? Ben előrelépett, és Beverly ámultan figyelte, már nem először, hogy kövérsége ellenére milyen könnyedén mozog. Ben egy vérfoltra mutatott, azután egy másikra, majd egy elnyúlt cseppre a tükrön. – Itt. Itt. Itt. – A hangja száraz volt, ellentmondást nem tűrő.
– Anyám! – sustorgott rémüldözve Stan. – Olyan, mintha disznóvágást rendeztetek volna.
– Ez mind a lefolyóból jött? – kérdezte Eddie. A vér látványától már émelygett a gyomra, egyre gyorsabban szedte a levegőt. Ujjai görcsösen szorították az asztmasprayt.
Beverlynek minden erejére szüksége volt, hogy el ne sírja magát. Nem akart sírni, nehogy azt mondják rá, olyan, mint a többi lány. A kilincsgombot szorongatta, amíg a megkönnyebbülés hulláma zúdult át a szívén: eddig a percig fel sem fogta igazán, mennyire biztos volt abban, hogy megőrült vagy legalábbis hallucinált.
– És a szüleid nem látták! – csodálkozott Ben. Megérintett egy száraz pacát a mosdón, aztán elrántotta a kezét, és hátul kilógó ingébe törölte. – Öcsi-pöcsi.
– Hogy fogok ide bejönni még egyszer? – kérdezte Bev kétségbeesetten. – Fogat mosni meg kezet mosni meg minden...
– Miért nem takarítjuk föl? – kérdezte Stan váratlanul. Beverly tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Takarítsuk föl?
– Simán. Lehet, hogy a tapétáról nem jön le minden... a tapéta, hogyismondjam, az utolsókat rúgja... de a többit le lehet szedni. Van egypár rongyod?
– A mosogató alatt – felelte Beverly. – De anyám mérges lesz, ha elhasználjuk.
– Van fél dolcsim – közölte Stan csendesen. Egyfolytában a mosdókagyló körül szétspriccelt vérfoltokat nézte. – Feltakarítjuk, ahogy tudjuk, aztán a rongyokat levisszük a mosodába. Ahol a pénzbedobós gépek vannak, láttam idejövet. Kimossuk, megszárítjuk, és mire a szüleid hazajönnek, már ott lesznek megint a mosogató alatt.
– Anyukám szerint a vér nem jön ki a ruhából – vetette közbe Eddie. – Azt mondja beleivódik vagy valami ilyesmi.
– Tökmindegy, hogy kijön-e belőle – röhögött föl Ben. – Ők úgyse látják.
Nem kellett megkérdezniük, kit értett az „ők”-ön.
– Hát jó – adta meg magát Beverly. – Próbáljuk meg.

A következő félórában mind a négyen ádázul súroltak, mint bősz kis koboldok, és ahogy a vér lassan-lassan eltűnt a falról, a tükörről és a mosdókagyló porcelánjáról, Beverly érezte, hogy megkönnyebbül a szíve. Ben és Eddie a mosdóval és a tükörrel küzdött, míg ő sikálta a padlót; Stan a tapétát tisztogatta nagy műgonddal, éppen hogy benedvesített rongyot fogva a kezében. Á végén válóban lemostak csaknem minden foltot: záróakkordként Ben még kicserélte a mosdó feletti égőt egy újra, amit a kamrában talált. Villanykörte volt a lakásban bőséggel, Elfrida Marsh kétévi készletet szerzett be még az ősszel a Derryi Oroszlán szokásos izzókiárusításán.
Elfrida vödrét használták, Elfrida Ajax súrolóporát, rengeteg forró vizet: a vizet sűrűn cserélték, mivel egyikük sem szívesen mártotta bele a kezét, ha már egy kicsit is elszíneződött a vértől.
Azután Stanley hátralépett, hogy megszemlélje a fürdőszobát annak az embernek a kritikus pillantásával, akiben a tisztaság és a rend nemcsak hogy mélyen gyökerezik, de valószínűleg már génjeiben hozta magával, és azt mondta:
– Ennél jobban képtelenség megcsinálni.
A mosdótól balra maradt a tapétán néhány fakó vérnyom: a papír itt annyira vékony volt és töredezett, hogy Stan óvatosan merte csak dörzsölni. De a vér itt is megfosztatott baljós erejétől; csupán tompa árnyalatnak tűnt a falon.
– Köszönöm – mondta Beverly, és ez mindannyiuknak szólt. Bev nem emlékezett, mikor érzett utoljára ilyen mélyről jövő hálát. – Köszönöm szépen.
– Á, semmi – mormogta Ben, aki természetesen ismét vörös volt, mint a rák.
– Semmi, persze – helyeselt Eddie.
– Most jönnek a rongyok – mondta Stanley. Az arca komoly volt, majdhogynem zord. Beverlynek később jutott eszébe, hogy Stan talán már ekkor megérezte: nem történt más, mint hogy újabb lépést tettek valami felfoghatatlan összecsapás felé.

Kimértek egy kis pohárnyit Mrs. Marsh Tide márkájú tisztítószeréből, belerakták egy üres majonézes bögrébe; Bev papírzacskóba tömködte a véres rongyokat, és elindultak együtt a Fő utca és a Cony utca sarkán álló Kleen-Kloze Tisztítószalonba. Két háztömbnyire tőlük a Csatorna világoskékje csillogott a délutáni fényben.
A Kleen-Kloze jóformán üres volt, egyetlen asszony ült csak nővérruhában a centrifuga előtt. Bizalmatlanul pillantott a belépő gyerekekre, azután újra a Peyton tér puha fedelű kiadásának olvasásába mélyedt.
– Hideg vízzel kell mosni – szólalt meg Ben halkan. – A vért hideg vízzel kell, mondta az anyukám.
A rongyokat a gépbe dobálták; Stan ezalatt felváltotta két negyeddollárosát négy tízcentesre és két ötcentesre. Amikor visszajött, Bev már a mosóport szórta a rongyokra, majd becsapta a mosógép ablakát. Stan két tízcentest dobott a nyílásba, és elfordította az indítókart.
Beverly nyereménye nagyjából ráment a frappékra, de négy megmaradt érmét talált még farmernadrágja bal zsebének alján. Kihalászta, és Stan felé nyújtotta a pénzt. Stan sértődötten nézett rá.
– Elviszem a csajt egy mosodai randira, és felezni akarja a cechet!
– Biztos, hogy ne?... – kérdezte kuncogva Bev.
– Biztos – felelte Stan hűvösen. – A szívem megszakad ezért a négy centért, Beverly, képzelheted, de mégis biztos.
A tisztítószalon falánál egy sorba rendezett műanyag székekre ültek. Nem beszéltek, csak figyelték, hogy pörög és lötyköli a rongyokat a mosógép; ablakán szappanos víz terült szét legyezőszerűen. A vörös habtól Bevet ismét elfogta a rosszullét, de képtelen volt elfordítani a tekintetét. A véres tajték hátborzongató vonzása rabul ejtette. Az ápolónő közben egyre többször nézett feléjük a könyve fölött: először talán attól félt, hogy hangoskodni fognak, de most, hogy mélységes csendben ültek mindannyian, láthatóan megnyugodott. Amikor a centrifuga leállt, kivette a ruháit, összehajtogatva betette őket egy kék műanyag szatyorba, és távozott – mentében még egy értetlen pillantást vetett feléjük, aztán kisétált az ajtón.
Ahogy eltűnt, Ben rögtön megszólalt, hangosan, szinte harsányan:
– Nem vagy egyedül.
– Mi? – kapta fel a fejét Beverly.
– Nem vagy egyedül – ismételte Ben. – Szóval...
Elhallgatott és Eddie-re nézett, aki bólintott. Stanre nézett, aki boldogtalanul bámult maga elé... aztán megrántotta a vállát, és bólintott ő is.
– Mi a csodáról beszélsz? – kérdezte Beverly. Belefáradt már, hogy aznap csupa ködös dologgal traktálják. Megragadta Ben karját. – Ha tudsz valamit, mondd el!
– Vagy inkább te? – kérdezte Ben Eddie-től.
Eddie rázta a fejét. Előhúzta a spricnit, a szájához emelte, és kiadósat szippantott.
Ben lassan beszélt, megválogatta a szavakat: elmesélte, hogyan találkozott Bill Denbroughval és Eddie Kaspbrak-kal a Pusztában, amikor az utolsó tanítási napnak is vége lett – már majdnem egy hete, bármilyen hihetetlennek tűnik. Elmesélte, hogyan építették fel másnap a gátat; elmesélte Bill történetét az iskolai fotóról, amelyen halott öccse elfordította a fejét és rákacsintott. Beszámolt saját esetéről, amikor a múmia a tél kellős közepén a Csatorna jegén sétált, és kezében a léggömbök széllel szemben lebegtek. Beverly egyre növekvő irtózattal hallgatta: érezte, hogy a szeme elkerekedik, hogy jéghideg a keze és a lába.
Ben elhallgatott, és Eddie-re nézett megint. Eddie sípolva szívott újabb adagot a spray bői, és beszámolt a leprással történtekről másodszor is: amilyen tagoltan beszélt Ben az imént, úgy hadart most Eddie, szavai egymásra buktak a nagy sietségben, mintha azért tolonganának, hogy minél előbb kiszabaduljanak és elmenekülhessenek. A végén elpityeredett egy pillanatra, de ezúttal le tudta gyúrni a feltörő zokogást.
– És te? – kérdezte Bev, és Stan Urisra függesztette a tekintetét.
– Én...
Úgy dermedtek meg a hirtelen rájuk szakadt csöndben, mintha eget rengető robbanás rázta volna meg az épületet.
– Kimosta – szólalt meg Stan végül.
Figyelték, ahogy feláll – olyan kicsi volt, mégis kecses, a mozdulatai kimértek és elegánsak –, ahogy kinyitja a mosógépet, kihúzza a csomóba tapadt rongyokat és tüzetesen megvizsgálja.
– Halványan még látszik egy-két helyen – mondta –, de nem rossz. Olyan, mint az áfonyaszósz.
Megmutatta a rongyokat, ők pedig ünnepélyesen bólogattak, mintha fontos aktákat ellenőriznének. Beverly ismét érezte a megkönnyebbülést, ami először a fürdőszoba kitakarítása után futott át rajta: a málló tapéta fakó pasztellszínei már elviselhetőek, csakúgy, mint a halovány vöröses árnyalat anyja törlőrongyain. Valamit elértek hát, valami jelentőset; ha nem is sikerült a legtökéletesebben, annyira azért igen, hogy ο megnyugodjon belül, és testvéreim, vajon mi kellhet ennél több Al Marsh leányának, Beverlynek?
Stan bedobta a rongyokat egy hordó formájú centrifugába; két ötcentes, és a centrifuga pörögni kezdett. Stan visszasétált, leült újra Eddie és Ben közé.
Néhány másodpercig csöndben ültek, csak nézték a dobban emelkedő és visszaeső ruha csomóját. A centrifuga duruzsolt, mintha altatódalt dúdolna halkan. Egy asszony haladt el a kitámasztott ajtó előtt, bevásárlókocsit tolt maga előtt; tekintete átsiklott rajtuk, azután eltűnt a képből.
– Láttam valamit – szólalt meg Stan hirtelen. – Nem akartam beszélni róla, szerettem volna azt hinni, hogy csak álmodtam vagy ilyesmi. Vagy roham, amilyen Staviernek szokott lenni. Ismeritek?
Ben és Bev fejét rázta.
– Az epilepsziás? – kérdezte Eddie.
– Igen. Na, hát ugyanolyan szar volt. De mégis inkább legyen roham, mint hogy... tényleg lássam, érted?
– Mi volt az? – kérdezte Bev, de nem volt biztos benne, hogy valóban hallani akarja. Beszélgetésük már régen nem hasonlított egy tábortűz körüli traccspartira, amikor szellemhistóriák röpködnek a levegőben, miközben az ember kedélyesen majszolja a bécsi szeletet és mályvacukrot tart a tűz fölé, amíg az feketére és ropogósra nem pirul. A mosoda fojtogató párájában ültek, a gépek alatt pormacskák (szellemgané, ahogy apja nevezte), táncoló porszemek a forró nap rézsút beeső sugaraiban, piszkos ablakok, letépett borítójú magazinok körös körül. Mind annyira normális dolog: szép, normális és unalmas. Bev mégis félt. Iszonyúan félt. Félt, mert ezeket a történeteket nem csak úgy kitalálták, ezek a szörnyek nem a képzelet szülöttei: Ben múmiája, Eddie leprása... ott ólálkodhatnak kint az utcán, amikor lement már a nap... Vagy Bill Denbrough öccse a fél karjával, engesztelhetetlenül, lent úszik talán a város alatti fekete csatornákban, ezüstpénzek a szeme helyén.
Mégis, minthogy Stan nem válaszolt rögtön, megkérdezte újra:
– Mi volt az?
– Elmentem a parkba – kezdte Stan –, ahol a víztorony áll...
– Huh, nem szeretem azt a helyet – szólt közbe Eddie fájdalmas fintorral. – Ha Derryben van kísértet, biztos, hogy odajár vissza.
– Micsoda? – emelte meg a hangját Stan. – Mit mondasz? – Nem tudsz róla semmit? – csodálkozott Eddie.
Anyám már akkor sem engedett a közelébe, amikor még egy gyereket sem öltek meg. Nagyon... nagyon vigyáz rám – tette hozzá kényszeredett mosollyal, és még szorosabban fogta a sprayt a kezében. – Néhány srác belefulladt. Három vagy négy. Mert... Stan? Stan, mi a baj?
Stan Uris arca szürke volt, mint az ólom. Szája hangtalanul mozgott, szeme felfelé fordult, míg már nem látták, csak szivárványhártyája legalsó ívét. Egyik keze erőtlenül az üres levegőbe markolt, aztán visszazuhant a combjára.
Eddie úgy segített, ahogy tudott: vékony karjával átölelte Stan megroskadt vállait, beletömte a sprayt Stan szájába, és fújt egy nagyot.
Stan megrázkódott, köhögni kezdett és fulladozni – aztán kiegyenesedett megint, fekete szeme merőn bámult maga elé. Hatalmasat sóhajtott, és visszadőlt a székre.
– Mi a fene volt ez? – nyögte ki végül.
– Az asztmagyógyszerem – felelte Eddie mentegetőzve.
– Olyan az íze, mint a kéthetes kutyaszarnak. Nevettek, de most nem felszabadultan. Nyugtalanul néztek Stanre, akinek lassan visszatért az arcába a szín.
– Hát, elég vacak, az biztos – mondta Eddie a hangjában némi büszkeséggel.
– Na jó, de legalább kóser? – fejelte meg a párbeszédet Stan, mire újra kitört belőlük a nevetés, bár egyikük sem tudta pontosan (még Stan sem), hogy a „kóser” mit is jelent valójában.
Stan komolyodott el elsőnek: fürkészve pillantott Eddie-re.
– Mondd el, amit a víztoronyról tudsz.
Eddie belefogott volna magától is, de Ben és Beverly rendre a szavába vágott. Derry víztornya a Kansas utcában állt, a belvárostól mintegy két kilométerre nyugatra, a Puszta déli csücskének közelében. Valamikor az elózóévszázad végén egész Derryt az látta el vízzel, egy és háromnegyed millió gallont tárolt egy időben. Minthogy a teteje alatt körbefutó galériáról gyönyörű kilátás nyílt a városra és a környező vidékre, a harmincas évekig a víztorony hatalmas népszerűségnek örvendett. A kicsiny Emlékpark a családok kedvenc kirándulóhelyévé vált szombat és vasárnap délelőtt, amikor kellemes volt az idő: megmásztak a galériához vezető százhatvan lépcsőt, hogy onnan nézhessenek körbe. Ilyenkor rendszerint kipakolták a magukkal hozott elemózsiát is, és itt piknikeztek.
A lépcsők a vakítóan fehér külső fal és a harminckét méter magas belső acélhenger között vezettek fel szúk csigavonalban a tetőig. Közvetlenül a galéria alatt vastag faajtón át lehetett bejutni a víztorony belső hüvelyében a víz fölé benyúló platóra. A víz gyengéden ringó, kátrányfekete felszínét cinfoglalatba csavart csupasz magnéziumégők világították meg. Harminc méter mély volt, ha teljesen megtelt.
– De honnan jön a víz? – kérdezte Ben.
A többiek egymásra néztek. Nem tudta egyikük sem.
– És mi van a megfulladt gyerekekkel?
Ebben sem lehettek egészen biztosak. Annyi rémlett, hogy akkoriban („hajdanán”, ahogy Ben fennkölten fogalmazott, amikor átvette a szót) a platóra nyíló ajtót mindig nyitva hagyták. Egy éjjel két gyerek... esetleg csak egy... vagy talán három... a bejárati ajtót is nyitva találta. Jó balhénak ígérkezett, hát felmentek. Véletlenül azonban a galéria helyett a platón kötöttek ki; a sötétben aztán, mielőtt rájöhettek volna, hol is vannak valójában, túlmentek a plató szélén, és beestek a vízbe.
– Vic Crumly mondta, neki meg a papája mesélte – tűnődött Beverly. – Úgyhogy még igaz is lehet. Vic apja szerint ha egyszer már beestek, annyi, mintha meg is haltak volna, mert nem lehetett megkapaszkodni semmiben. A platót nem tudták elérni. Vic azt mondta, hogy körbe-körbe úszkáltak, és valószínűleg egész éjjel segítségért ordítottak. Csakhogy nem hallotta meg senki, ők meg egyre jobban elfáradtak, és aztán...
Hirtelen hallgatott el, ahogy a rémület beköltözött a szívébe. Szinte maga előtt látta a fiúkat, akár valódiak, akárcsak koholmány az egész, amint csapkodnak körbe, mint az ázott kiskutyák. Lemerülnek, prüszkölve felbukkannak, az úszásból, amikor elfogja őket a pánik, tehetetlen kapálódzás lesz, a víz alatt a semmit tapossák az átázott tornacipők. Ujjaik vakon kaparnak a henger sima falán, hogy valami fogódzkodót keressenek. Nyelték a vizet – Beverly nyelvén érezte az ízt. Kiabáltak – Beverly hallotta a visszaverődő, tompa hangokat. De meddig tarthatott ez? Tizenöt percig? Fél óráig? Meddig tarthatott, amíg el nem haltak a kiáltások, és ők csak lebegtek arcra fordulva a víz színén, hogy reggelre kelve a gondnok különös halakat találjon a feneketlen tóban?
– Jézusom – mondta Stan kiszáradt torokkal.
– Hallottam azt is, hogy egy nő ott vesztette el a kisbabáját – folytatta Eddie hirtelen. – Akkor zárták be az épületet végleg. Legalábbis így tudom. Egy időben fölengedtek bárkit, de egyszer jött ez a nő meg a kisbaba. Fogalmam sincs, mennnyi idős volt a pici. De a plató, az biztos kiért a víz fölé. A nő elment a korlátig, közben meg így fogta a gyereket, aztán vagy elejtette, vagy csak úgy kicsúszott. Valaki még próbálta is kimenteni. Én vagyok a hős, érted. Beugrott, de a baba addigra eltűnt. Lehet, hogy valami dzseki volt rajta. Átázott, és lehúzta rögtön.
Eddie előkapott egy kis barna üvegcsét a zsebéből, kinyitotta, a tenyerébe rázott két fehér pirulát, és lenyelte víz nélkül.
– Az mi? – kérdezte Beverly kíváncsian.
– Aszpirin. Megfájdult a fejem. – Eddie felkészült a további védekezésre, de Beverly nem erőltette a dolgot.
Ben fejezte be az elbeszélést: a kisbabás eset után (ő is hallott róla, mondta, de már nem is baba volt, hanem egy hároméves kislány) a városi képviselőtestület egyhangúan megszavazta a víztorony bezárását, lent is és fent is, hogy a galérián se lehessen piknikezni azontúl. Azóta zárva van. A gondnok úgy ment, ahogy jött, csak a karbantartók léphetnek be időnként, és nagy ritkán vezetnek látogatásokat is: a Történeti Társaságtól egy hölgy, nyomában a látogatókkal felhág a galériáig, azok mondják, hogy jé meg hűha, aztán elkattintják a fényképezőgépet, hogy dicsekedhessenek a barátaiknak. De a belső hengerhez nyíló ajtót már nem nyitják ki soha.
– Még mindig tele van vízzel? – kérdezte Stan.
– Gondolom – rántotta meg a vállát Ben. – Amikor bozóttüzek vannak, néha látom, hogy ott töltik fel a tűzoltóautókat. A cső aljához kötik a tömlőt.
Stanley megint a centrifugát nézte, a körbe forgó rongycsomót. Néhány rongy már elszabadult a többitől, és libegett, mint az ejtőernyő.
– Te mit láttál? – kérdezte Bev szelíden.
Kis ideig úgy tűnt, hogy Stan nem fog válaszolni. Majd mély levegőt vett, meg is borzongott tőle, és mondott valamit, amiről kezdetben azt hitték, messze esik a tárgytól:
– A polgárháborúban harcoló 23. maine-i zászlóalj tiszteletére nevezték el Emlékparknak. A Derry Kékek, ez volt a nevük. Állt ott egy szobor is, de azt a negyvenes években ledöntötte egy vihar. Pénzt nem tudtak felhajtani, hogy újra felállítsák, úgyhogy inkább építettek oda egy madáritatót. Egy jó nagy madáritatót, kőből.
Elképedve nézték. Eddie akkorát nyelt, hogy mindannyian hallották torka csettenését.
– Én figyelem a madarakat. Tudjátok. Van egy albumom, egy Zeiss-Ikon messzelátóm meg minden. – Stan Eddie-re pillantott. – Tudnál adni egy aszpirint?
Eddie átnyújtotta az üvegcsét. Stan kivett két pirulát, majd némi töprengés után egy harmadikat is. Visszaadta az üveget, és bekapta a tablettákat egyenként, fintorogva. Azután folytatta a történetet.

Stan két hónapja, egy esős áprilisi estén találkozott Azzal. Felvette az esőkabátját, madárkönyvét és a messzelátót zsineggel zárható vízhatlan zsákjába rakta, és az Emlékparkba indult. Leginkább apjával járt oda, de apja „túlórázott” aznap este; vacsoraidőben külön hazaszólt, hogy beszéljen Stannel.
Egyik kliense az ügynökségen, maga is madármegfigyelő, látni vélt egy kardinálispintyet – Fringilidae Richmondena – az Emlékpark madáritatójában. A kardinálispinty szívesen eszik, iszik, lubickol alkonyattájt, ám Massachusettstól ilyen távolságra északra nagyon ritkán fordul elő. Elmenne-e, kérdezte az apja, és megnézné, hogy beveheti-e a gyűjteménybe? Igen, az idő pocsék, de mégis...
Stan rögtön beleegyezett. Anyja megígértette, hogy nem hajtja le a kapucniját, de Stan egyébként sem tette volna. Kényes volt az ilyesmire: soha nem kellett győzködni, hogy télen hordja a hócipőt és a vastag alsót.
Az Emlékparkhoz vezető két kilométeres úton olyan finoman szitált az eső, mintha csak gyenge köd ereszkedett volna le. A levegő csendes volt, valahogyan mégis szívdobogtató. A bokrok alatt és az apró ligetekben egyre apadó hóbuckák ellenére (Stan leginkább piszkos párnahuzatnak nézte őket) a friss hajtások illata áradt mindenfelől. A juharfák, szilfák, tölgyek ágainak körvonalai az ólomfehér ég háttere előtt rejtelmesen megvastagodtak. Egy-két héten belül felpattannak majd, hogy kibontakozzanak az érzékeny, szinte áttetsző zöldben pompázó levelek.
Zöld szaga van a levegőnek ma este, gondolta, és halványan elmosolyodott.
Sietett, mert legkésőbb egy óra múlva már nem fog látni semmit, ha lemegy a nap. Megfigyeléseivel kapcsolatban éppoly kényes volt, mint az öltözködés terén és tanulási szokásaiban: ha nincs elég fény ahhoz, hogy százszázalékos biztonsággal lásson, nem jegyezheti fel gyűjteményébe a kardinálispintyet, még akkor sem, ha szíve mélyén tudja, hogy nem lehetett más.
Rézsút vágott át az Emlékparkon. Balján a víztorony fehérlő tömege: tekintete épphogy csak átsuhant rajta. A víztorony legkevésbé sem érdekelte.
A nagyjából téglalap alakú Emlékpark enyhe lejtőre épült. A most még fehér és halott füvet nyaranta gondosan nyírták, kört formázó virágágyások díszítették mindenütt. Játszótér nem épült: felnőtteknek tervezték a parkot.
A lejtő már-már vízszintesen torkollt a Kansas utcába, amelynek túloldalán a Puszta terült el. A madáritató ezen a sík részen állt. Sekély kőedény volt, nem több, egy zömök kőemelvényen, amelyet rendeltetéséhez képest alaposan túlméreteztek. Stan apja említette korábban, hogy mielőtt elfogyott volna a pénz, ide akarták visszaállítani a katona szobrát.
– Én jobban örülök a madáritatónak, apa – felelte Stan.
Mrs. Uris a hajába túrt. – Én is, fiam. Több itatót, kevesebb puskagolyót, ez az én mottóm.
Az emelvénynek is volt mottója: a kőbe vésték. Stan elolvasta, de nem értette; latinul nem tudott többet az albumába írt madarak fajmeghatározásánál. Ez állt az alapzaton:

Apparebat eidolon senex.

PLINIUS

Stan leült egy padra, elővette a madáralbumot, és a kardinálispinty képéhez lapozott, hogy emlékezetébe vésse a felismerendő jellegzetességeket. A hím kardinálispintyet nehéz volna bármivel összetéveszteni – olyan vörös, mint egy tűzoltóautó, ha nem is olyan nagy –, de Stan a szokások embere volt; ezek a dolgok bátorságot öntöttek belé, és megerősítették benne azt az érzést, hogy helye van a világban, hogy tartozik valahová. Így azután jó három percig vizsgálgatta a képet, mielőtt a könyvet becsukta (a párás levegőben az oldalak sarkai már felkunkorodtak) és visszatette a zsákba. Tokjából kihúzta a messzelátót, a szeméhez illesztette. A fókuszt nem kellett állítania, mert amikor utoljára használta, ugyanerről a padról figyelte ugyanezt a madáritatót.
Kényes fiú, türelmes fiú. Nem kapkodott. Nem kelt fel, hogy körbesétáljon, nem fordította más irányba a messzelátót, hogy újabb célpontot keressen magának. Egy helyben, csendesen ült, tekintetét az itatóra szegezte. A köd duzzadt cseppekben gyúlt fel sárga esőköpenyén.
De nem unatkozott. Bámulta a madár-gyülekezet: négy barna veréb üldögélt ott egy ideig, csőrüket olykor a vízbe bökték, apró cseppeket fröcsköltek a hátukra. Később egy szajkó ereszkedett rikoltva közéjük, mint a zsaru, aki véget vet a naplopásnak. A messzelátón keresztül Stan akkorának látta, mint egy ház, ehhez képest veszekedős kiáltozása nevetségesen törékenynek hangzott. A messzelátóhoz azonban hamar hozzászokik a szem, a felnagyított madarak rövidesen megfelelő méretűnek látszanak. A verebek szétrebbentek, a szajkó pedig eljátszhatta a nagyfőnököt, peckesen lépdelt fel-alá, fürdőzött egyet, elunta magát, elrepült. A verebek visszatértek, de csak átmenetileg, mert két vörösbegy szállt le hamarosan, lubickoltak, és talán megtárgyaltak néhány, az üreges csontúak életét alapjában érintő ügyrendi kérdést. Stan apja nevetett, amikor Stan tétován előállt azzal, hogy a madarak esetleg valóban beszélnek – elhitte, amit apja mond, hogy nem elég okosak hozzá, mert a koponyájuk túl kicsi –, de a fenébe is, annyira úgy tűnt, mintha beszélnének. Ekkor csatlakozott az előbbiekhez még egy madár. Vörös volt. Stan sürgősen állított a fókuszon egy kicsit. Hátha?... Nem. Bíbortangara, jó kis madár, csakhogy nem erre várt most. Leszállt egy aranyküllő madár is, gyakori látogató az Emlékpark itatójánál, Stan tépett jobb szárnyáról ismerte fel: mint mindig, ezúttal is eltöprengett, hogy hogyan történhetett, talán egy macska kapott bele. Más madarak is jöttek-mentek. Stan látott egy csókát, esetlen volt és randa, mint egy marhavagon. Várakozásának jutalma sem késett sokáig, megjelent egy új madár is – nem a kardinálispinty, hanem egy hókás madár, tömzsinek és ostobának látszott a látcsövön keresztül. Stan mellére ejtette a messzelátót, és a zsákból kiráncigálta a madárhatározót megint, remélve, hogy a hókás madár nem repül el, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy mit lát. Legalább valamit hazavihet az apjának: mert lassan indulnia kellett. Gyorsan sötétedett, Stan fázni kezdett, átjárta a nyirkos levegő. A könyvbe pillantott, aztán szeméhez emelte a messzelátót megint. A madár ott volt még, de nem fürdött, csak bambán álldogált az itató peremén. Majdnem biztos, hogy hókás madár. Különös ismertetőjegyet nem tudott rajta felfedezni ebből a távolságból, a sűrűsödő homályban pedig különösen nem ítélhetett százszázalékos biztonsággal, de talán mégis elég az idő és a fény ahhoz, hogy még utoljára ellenőrizze. Az album képét vette először szemügyre, a szemöldökét ráncolva összpontosított, majd ismét a látcsőbe nézett. Éppen befogta a madáritatót, amikor tompa dörrenés rázta meg a levegőt, és a hókás madár – ha az volt egyáltalán – riadtan kapott szárnyra. Stan próbálta követni a röptét, de tudta, csekély az esélye rá, hogy elkapja megint. Elvesztette. Felszisszent a bosszúságtól. Azért jöhet még újból, ha már egyszer erre járt. Végtére is csak egy hókás madár,
(valószínűleg hókás madár)
nem szirti sas vagy alka.
Stan visszatette látcsövét a tokba, és a zsákba csúsztatta a madárhatározót. Azután felállt, hogy kikémlelje, mi okozhatta a hirtelen robajt. Nem hasonlított fegyverdörrenésre vagy egy autó utórobbanására: inkább olyan volt, mint egy kicsapódó ajtó valamelyik tömlöcökről és kísértetkastélyokról szóló filmben... még a hatás vadász visszhangeffektusokat is hallani vélte.
Nem látott semmit.
A Kansas utca felé indult a lejtón. A víztorony most jobb felől emelkedett, krétafehér hengere mint ködös rémkép rezgett a-párás homályban. Egészen úgy tűnt... hogy lebeg.
Furcsa gondolat. A saját fejéből jött – honnan jöhetett volna még? –, mégsem érezte a saját gondolatának.
Jobban megnézte magának a víztornyot, majd afelé irányította a lépteit. Az épületen spirálban futottak körbe az ablakok; Stannek a Mr. Aurlette borbélyüzlete előtt álló pózna jutott róla az eszébe. A csontfehér zsindely úgy hajolt a sötét ablakok fölé, mint megannyi ősz szemöldök. Kíváncsi volnék, hogy csinálták – gondolta Stan, bár némiképp kevesebb hevülettel, mint Ben Hanscom tette volna... és ebben a pillanatban vette észre a többinél jóval nagyo.bb, feketéllő téglalapot a víztorony íves alján.
Összehúzta a szemét, megállt. Micsoda hülye helyre rakták ezt az ablakot. Felborítja az egész szimmetriát. Azután ráeszmélt, hogy nem is ablakot lát. Ajtó volt.
Az előbbi hang, gondolta. A hang, igen. Kivágódott az ajtó.
Körülnézett. Bánatos homály szitált, az addig fehéren világító égbolt már tompa bíborszínben borult fölé, a pára egyre erősödő esőbe csapott át, zuhogni fog egész éjszaka. Pára és homály... de nem fujt a szél.
Tehát... ha nem a szél vágta ki, valakinek ki kellett löknie. De miért? Hihetetlenül nehéz ajtónak látszott ahhoz, hogy bárki ekkora csattanással képes legyen kitaszítani. Egy nagyon testes ember... talán...
Kíváncsian lépett közelebb.
Az ajtó nagyobb volt, mint először gondolta – körülbelül száznyolcvan centi magas és legalább fél méter vastag. A rönköket, amikből készült, rézlemezekkel kapcsolták össze. Stan meglökte egy kicsit: mérete ellenére könnyen és simán mozdult a sarokvason. Simán és hangtalanul: meg sem nyikordult. Stan mögéje lépett, hogy megnézze, a csapódás mennyi kárt tett a falban, de egyetlen nyomot, egyetlen horpadást sem látott. El van varázsolva, ahogy Richie mondaná.
Hát akkor nem az ajtót hallottam – gondolta. – Lehet, hogy egy lökhajtásos repzaj zúgott át Loringból Derry fölött. Az ajtó biztos végig nyi...
Beütötte a lábát valamibe. Egy lakatot látott, amint lenézett... pontosabban egy lakat maradványait. Szétnyílt teljesen, mintha a kulcslyukba lőport töltöttek volna, és utána dobtak volna egy gyufát. Borotvaéles szirmú fémvirágok meredtek ki belőle; Stan látta a belső acél rétegeit. Az erős hevederpánt félreütve lógott az egyik csavaron, amely háromnegyedrészt kiugrott a fából. A többi csavar a nedves füvön feküdt, összetekeredve, mint a sós perec.
Stan összehúzott szemmel nyitotta kijjebb az ajtót, és belesett.
Szúk lépcső vezetett fölfelé csigavonalban, tovább, mint ameddig elláthatott. A lépcső külső fala fából készült; hatalmas keresztgerendák támasztották meg, melyeket csapszeggel fogtak össze. Stannek úgy tűnt, hogy néhány csapszeg vastagabb lehet, mint a felsőkarja. A belső acélfalból szegecsek feje durodorott ki, mint a forrásban lévő víz buborékai.
– Van itt valaki? – kérdezte óvatosan.
Semmi válasz.
Egy pillanatig még habozott, azután beljebb lépett, hogy jobban lássa a felfelé kígyózó lépcső szűk torkolatát. Semmi. Elvarázsolt kastély, itt gáz van, öcsém, mondaná Richie. Stan azzal fordult meg, hogy elmegy... amikor zenét hallott.
Gyenge volt a hang, de nyomban felismerhető.
A vásári gőzorgona.
Felkapta a fejét, fülelt, arcán lassan kisimultak a vonások. Gőzorgona, ez biztos, karneválok és falusi búcsúk zenéje. Feltámadtak tőle az emlékek, melyek éppoly múlékonyak voltak, amilyen derűsek: pattogatott kukorica, vattacukor, forró zsírban kisülő gombócok, láncos felvonulások csörömpölése: a Dühöngő Egér, a Hajtók, a Biciklilánc Csörgetői.
A feszültség engedett, Stan arcán halvány mosoly terült szét. Fellépett az első lépcsőre, a következőre, a harmadikra, még mindig magasba tartott fejjel. Aztán megállt. Mintha a karnevál gondolata feltámasztott volna egy valódi karnevált: orrát csiklandozta a kukorica, a vattacukor, a gombóc illata... és a többi, mind! Bors, hot-dog chilivel, cigarettafüst, fűrészpor. Ecet átható szaga, a bádogtartály apró lyukán át hinthette rá a piros krumplira; mustár, sárga és kegyetlenül csípős, piciny falapáttal kenték szét a hot-dogon...
Lenyűgöző volt... hihetetlen... ellenállhatatlan.
Még eggyel feljebb lépett, és ekkor hallotta meg maga fölött a sietős, csoszogó lépteket. Valaki jött lefelé a lépcsőn. Stan felkapta a fejét megint; a gőzorgona zenéje egyszerre hangosabb lett, mintha igyekezne elnyomni a léptek neszét. Felismerte most már a dallamot: a Camptown-verseny, igen.
És a léptek – nem is csoszogó léptek, nem ez a helyes szó... inkább afféle caplatás... mintha vízzel teli gumicsizma volna.

Jár a nóta Camptownban, dú-dá dú-dá
(cupp-cupp)
Holnapután verseny van, dú-dá dú-dá
(cupp-cupp – már közelebb)
Hajnaltól estéig
Estétől hajnalig...

Imbolygó árnyékok a falon.
A rémülettől elszorult a torka – mintha erős, förtelmes ízű orvosság marná, és egyszerre megrázná egész testében, akár az áramütés. Az árnyékok láttán rátört az iszonyat.
Csak egy futó pillanatig látta őket. A töredék idő alatt mindössze annyit tudott kivenni, hogy ketten vannak, a külsejük valamiképpen természetellenes, olyanok, mint a vízi hullák. Nem láthatott többet, mert a fény csökkent, rohamosan csökkent a lépcsőházban, és amíg megfordult, a víztorony súlyos kapuja döngve becsapódott mögötte.
Stan hanyatt-homlok futott le a lépcsőn (megmászott vagy egy tucatot, bár ő maga háromnál többre nem emlékezett); addigra már hatalmába kerítette a páni félelem. Hallotta saját lélegzését, a gőzorgona bágyadt fuvolahangját valahol a messzeségben
(mit keres egy gőzorgona itt a sötétben? kijátszik rajta?)
és a nedves léptek cuppogását a háta mögül. Egyre közelebbről.
Nyitott tenyérrel rohant az ajtónak, elegendő erővel ahhoz, hogy a fájdalom szikrái a könyökéig hatoljanak. Olyan könnyen mozdult még-az előbb... most egy centiméterrel sem tudta kijjebb taszítani.
Azaz mégis... először megingott az ajtó, a bal oldali vékony hasadékon beengedte a szürke esti fény csúfondáros, függőlegesen eső sugarát. De visszazáródott megint, mintha valaki ott állna a másik oldalán, és nekidőlne, hogy zárva tartsa.
A rettenettől zihálva esett neki az ajtónak. Minden erejét összeszedte, a rézkapcsok a tenyerébe fúródtak. Semmi.
Megpördült, az ajtónak vetette a hátát és a tenyerét. Forró, olajos verejték gyöngyözött a homlokán. A gőzorgona muzsikája felhangosodott, visszhangozva söpört végig a spirálban futó lépcsőn. Már minden vidámság kiveszett a zenéből, megváltozott, gyászhimnusz hangja sikoltott belőle, szél és víz gyötrelmes csapkodása: Stan gondolataiban ősz végi búcsú képe jelent meg, leffegő zászlók, szélszaggatta és esőverte sátrak dagadó vászna a kihalt út két oldalán, amint kiszakadnak a földből, és görögnek formátlanul, akár óriási békák. Üres körhinták emelkednek, mint a vérpad, a szél dobol és huhog ferde támfáik között. Stan megértette hirtelen, hogy a halál bújt meg ebben a zugban, hogy a halál jön érte lefelé a lépcsőn, és ő nem menekülhet.
Víz loccsant le a lépcsőfokokon. Nem kukorica és vattacukor szagát érezte már, hanem a nyirkos rothadásét, egy disznó tetemének bűzét, az árnyékban oszló döglött húsét, amelyben férgek nyüzsögnek fékevesztetten.
– Ki az? – kiáltotta vékony, remegő hangon.
Mély, bugyogó hang felelt, sártól és pállott víztől fuldokolva.
– Akik meghaltak, Stanley. Mi vagyunk, akik meghaltak. Elsüllyedtünk, és most lebegünk... és te is lebegni fogsz.
Érezte, hogy víz folyik szét a lába körül. A félelem haláltusájában kuporodott az ajtónak. Nagyon közel voltak: érezte a közelségüket. A szagukat. Valami a csípőjének nyomódott, miközben fej veszetten és hasztalanul veselkedett neki az ajtónak ismét, hogy kijusson.
– Halottak vagyunk, de néha bohóckodunk egy kicsit, Stanley. Néha...
A madaraskönyve volt.
Gondolkodás nélkül kapott utána. Esőkabátja zsebébe gyömöszölte, és most mintha beragadt volna. Közben az egyikük már leért, tocsogva közeledett a bejárat előtti kőpadlón. Egy pillanat, és érte nyúl; egy pillanat, és hideg húsa a bőréhez ér.
Még egyszer megrántotta a könyvecskét, most már a kezében tartotta. Maga elé fogta, akár egy csöppnyi pajzsot: nem gondolt bele, hogy mit csinál, de valahogyan tudta, ezt kell tennie.
– Rigó! – kiáltotta a sötétségbe, és a közeledő dolog (már alig volt ötlépésnyire) meginogni látszott: igen, Stan megérezte rajta a pillanatnyi bizonytalanságot... és talán azt is, hogy az ajtó, amelynek behúzott vállal támaszkodik, mintha engedne lassan?
Akkor már nem is görnyedt össze: egyenesen állt a sötétben. Mikor húzta ki magát? De töprengésre nem volt idő. Stan megnyalta kiszáradt szája szélét, és kántálni kezdte:
– Rigó! Kócsag! Alka! Bíbortangara! Csóka! Fakopáncs! Fekete fejű cinke! Vörös szárnyú gulyamadár! Ökörszem! Peli...
Az ajtó kétségbeesett nyikordulással nyílt ki, és Stan tehetetlenül lépett vissza a ködös levegőbe. Hanyatt terült el a halott fűben. Csaknem félbehajtotta a madárkönyvet; aznap éjjel még látta ujjai mély nyomát a borítón, mintha csak gyurmából volna a kötés, nem sajtolt keménypapírból.
Nem próbált felkelni: sarkával túrta a földet, úgy csúszott hátrafelé, széles sávot hagyva maga után a nedves fűben. Vicsorogva küszködött – az ajtónyílás homályos téglalapjában, a félig nyitott ajtó vetette vízszintes árnyék alatt négy lábat látott. A bíborfeketére rothadt farmernadrágok varrásaiból narancssárga cérna csüngött le ernyedten, a nadrágok szárából csöpögő víz tócsát formált a málló cipők feslő anyaga alatt megdagadt, lila lábujjak körül.
Oldalukon bénán lógó, megnyúlt, viaszfehér kezek. Minden ujj hegyén apró narancssárga pompon függött.
Kétrét hajtott könyvét maga elé tartva, a szitáló esőtől, verítéktől és könnyektől nedves arccal, fátyolos, monoton hangon Stan suttogva mondta tovább: – Magtörő pinty... kolibri... hókás madár... albatrosz... kivi...
Az egyik tenyér kifordult: végtelen víz törölte le a vonalait, olyan sima volt, mint egy áruházi próbababáé.
Kiegyenesedett egy ujj... majd begörbült megint. A pompon libegve ugrált, ugrálva libegett.
Őt hívta.
Stan Uris, aki huszonhét évvel később keresztalakban vágta föl a karját és halt meg egy fürdőkádban, most feltérdelt, felállt, és futni kezdett. Átvágott a Kansas utcán anélkül hogy körülnézett volna, azután lihegve megállt a járdán, hogy még egy pillantást vessen az épületre.
Ebből a szögből nem láthatta a kaput a víztorony alján, csak a tornyot magát, sűrű és mégis kecses árnyát a borongásban.
– Halottak voltak – suttogta maga elé iszonyattal.
Azután sarkon fordult, és rohant haza.

A centrifuga megállt. Stan elhallgatott.
A többiek hosszan néztek rá. A bőre majdnem olyan szürke volt, mint az áprilisi ég, amelyről az imént mesélt.
– Nem semmi – nyögte ki nagy sokára Ben. Tompán, susogva füttyentett.
– De igaz – mondta Stan kongó hangon. – Az Úristenre esküszöm, hogy igaz.
– Én elhiszem – nézett rá Beverly. – Azután, ami a mi házunkban történt, én elhiszek akármit.
Váratlanul felpattant, mögötte kis híján felbucskázott a szék, és a centrifugához lépett. Egyenként húzta ki a rongyokat, egyenként hajtogatta össze őket. Bár háttal állt feléjük, Ben gyanította, hogy sír. Oda akart menni hozzá, de nem volt bátorsága.
– Szólnunk kell Billnek ezekről – mondta Eddie. – Bill tudni fogja, hogy mit csináljunk.
– Csináljunk? – Stan meglepve fordult Eddie felé. – Mi az, hogy csináljunk?
Eddie feszengve pillantott rá. – Szóval...
– Én semmit sem akarok csinálni – nézett a szemébe Stan, de olyan áthatóan és olyan indulattal, hogy Eddie hátrahőkölt. – El akarom felejteni. Ez minden.
– Az, nem olyan egyszerű – tette hozzá Beverly csendesen, és feléjük fordult. Ben feltételezése beigazolódott: a forró, tompa napfényben könnyek patakja csillant meg az arcán. – Nemcsak rólunk van szó. Hallottam Ronnie Gro gant. És a kisfiút előtte... talán a kis Clemens volt. Aki eltűnt a háromkerekűről.
– És akkor mi van? – kérdezte Stan dacosan.
– Mi lesz, ha folytatja? Ha elkap még néhány gyereket? Stan szavak nélkül válaszolt. Meleg, barna szemével kérdőn nézett a lány szemének kékjébe: Hát aztán?
De Beverly nem fordította el à tekintetét, és végül Stan volt az, aki elkapta a fejét. Talán mert Bev még mindig sírt... talán mert az erejét megsokszorozta az aggodalom.
– Eddie-nek igaza van – folytatta Beverly. – Szólnunk kell Billnek. Esetleg utána a rendőrkapitánynak is...
– Aha – Stan hangjában a fölényesség bágyadt kísérlete: hiába igyekezett, csupán a fáradtság csendült ki belőle. – Halott gyerekek a víztoronyban. Vér, amit a felnőttek nem látnak. Bohócok sétálnak a Csatornán. Lufik röpülnek széllel szembe. Múmiák. Leprások a veranda alatt. Borton fetrengeni fog a röhögéstől... aztán becsukat minket a bolondokházába.
– De ha együtt mennénk – próbálkozott zavartan Ben –, ha együtt, mindannyian...
– Persze. Sima ügy. Folytasd csak, Boglya. Írj nekem róla egy könyvet. – Felugrott, és zsebre vágott kézzel az ablakhoz lépett, mogorván, feldúltan, félelemmel telve. Kibámult, patyolattiszta inge alatt a válla merev és visszautasító. Anélkül hogy visszafordult volna, megismételte, amit mondott: – írjál róla egy elcseszett könyvet!
– Nem én – felelte halkan Ben. – Majd Bill megírja. Stan csodálkozva penderült meg: a többiek őt nézték, köztük Ben Hanscom olyan döbbent arccal, mintha váratlanul saját magát ütötte volna képen.
Bev az utolsó törlőruhát is összehajtotta.
– A madarak – szaladt ki Eddie száján.
– Micsoda? – kérdezte egyszerre Beverly és Ben. Eddie még mindig Stanre bámult. – Úgy menekültél meg, hogy madárneveket kiabáltál nekik?
– Talán – vonta meg a vállát Stan. – De lehet, hogy csak beragadt az ajtó, aztán valahogy végre kinyílt.
– Pedig nem is dőltél neki? – vetette közbe Bev.
Stan a vállát vonogatta; nem barátságtalanul, csak éppen valóban nem emlékezett.
– Szerintem attól volt, hogy a madárneveket ordítottad – tűnődött Eddie. – De miért? A filmekben feltartják a feszületet...
– ...vagy elmondják a miatyánkot... – tette hozzá Ben.
– ...vagy a huszonharmadik zsoltárt – kottyantotta közbe Beverly.
– A huszonharmadik zsoltárt éppenséggel tudom – fejezte be bosszúsan Stan –, de a feszületbalhéban nem lennék túl jó. Zsidő vagyok, tudod?
A többiek gyorsan elfordultak; talán attól jöttek zavarba, hogy annak született, talán csak attól, hogy elfeledkeztek róla.
– Madarak – ismételte Eddie. – Jézusom! – Ekkor újra bűntudatosan pillantott Stanre, de az nem figyelt rá, borongósan bámult át az utca túloldalán álló Bangor Hydro iroda felé.
– Bill tudni fogja, mit csináljunk – szólalt meg Ben hirtelen, mint aki valahára egyetértésre jut Β evvel és Eddie-vel. – Bármibe fogadok. Lefogadom akármennyi pénzbe.
– Figyeljetek – nézett rájuk Stan komolyan. – Felőlem oké. Elmondhatjuk Β ülnek. De ennél a pontnál én kiszállok. Ha azt mondjátok, hogy gyáva nyúl vagyok, nem érdekel. Szerintem nem vagyok gyáva nyúl. Csak éppen ami a víztoronyban...
– Aki ilyesmitől nem fél, az őrült – mondta gyengéden Beverly.
– Igen, féltem, de nem ez a lényeg – folytatta Stan tüzesen. – Nem is erről beszélek. Nem értitek meg, hogy...
Várakozóan nézték, a szemükben egyszerre zavar és halvány reménykedés, de Stan csakhamar rájött, hogy képtelen elmagyarázni, mit érzett. Kifogyott a szavaidból. Érzelmeinek súlya úgy nehezedett a mellére, mint egy kő, szinte megfojtotta, egy hang sem jött ki a torkán. Lehetett elegáns, lehetett magabiztos, mégiscsak az a tizenegy éves fiú, aki éppen most fejezte be a negyedik osztályt.
Pedig szerette volna elmondani, hogy az ijedségnél szörnyűbb dolgok is vannak. Az ember megijed, ha egy autó majdnem elüti biciklizés közben, a S alk-vakcina felfedezése előtt mindenki félt a paralízistől. Bármilyen értelmes lényt kitör a frász a lökött Hruscsovtól, vagy attól, hogy belefullad a mély vízbe, ha messze kiúszik. Ezektől meg lehet ijedni, de minden megy tovább.
Viszont ami a víztoronyban történt...
Szerette volna elmondani, hogy azok a halott fiúk, akik imbolyogva csoszogtak lefelé a csigalépcsőn, rosszabbat tettek annál, mint hogy ráijesszenek: azok a fiúk megsértették.
Megsértették, igen. Nem jutott jobb szó az eszébe, de ha ezzel áll elő, biztosan kinevetik – szerették, ezt tudta, és azt is, hogy befogadják maguk közé, de kinevették volna így is. Stan úgy érezte, hogy bizonyos dolgoknak nem szabad létezniük. Azok a fiúk, csak azzal, hogy ott voltak, semmibe vették az épelméjű ember rendről alkotott képét, megsértették az alapeszmét, hogy Isten még utoljára megbillentette tengelyénél a földet, amitől aztán az alkonyat nem tart tovább tizenkét percnél az Egyenlítő tájékán, de több mint egy órán át elidőz az eszkimók jégkunyhói fölött, hogy Ő tette, és Ő mondhatta azután: „Oké, ha ezt a dőlést kiokoskodjátok, már kiokoskodhattok bármit, ami tetszik. Mert súlya van a fénynek is, és amikor a vonatfütty hangja mélyül, az a Doppler-effektus, amikor pedig a repülőgép túllépi a hangsebességet, a banggg hangrobbanása nem az angyalok tapsvihara vagy az ördögök szellentése, hanem csak a levegő zuhan vissza a helyére. Akkor pöccentettem odébb a földet, amikor már félig hátradőltem a nézőtéren, hogy figyeljem az előadást. Más mondandóm nincs is ezzel kapcsolatban, legfeljebb az, hogy kétszer kettő négy, az égen fénylő pontok csillagok, ha pedig csorog a vér, azt a felnőttek is látják, nemcsak a gyerekek, és amelyik gyerek meghalt, az halott is marad.” Igen, együtt lehet élni a félelemmel, mondta volna Stan, ha erőt tud venni magán, hogy szóra nyissa a száját. Talán nem örökké, de mindenesetre jó sokáig. A sértés az, amivel együtt élni lehetetlen, mert a sértés léket vág a gondolatokba, és ha belenéztek, azt látjátok, hogy ott mélyen élő dolgok mozognak, kicsi sárga szemük van, amely sohasem pislog, és irtózatos bűz tapasztja össze a sötétséget, aztán az ember egyszerre úgy érzi, talán egy egész világegyetemet találni odalenn, ahol négyszögletes hold függ az égen, hideg hangon nevetnek a csillagok, néhány háromszögnek négy oldala van, a maradéknak meg öt vagy éppenséggel öt az ötödik hatványon. Ebben a világegyetemben éneklő rózsák nyílhatnak, mert minden mindennel összeér, mondta volna Stan, de képtelen volt rá. Menjetek csak a templomba, hallgassátok a vízen járó Jézusról szóló anekdotákat, én a magam részéről üvöltök a kétségbeeséstől, ha ilyesmit látok. Mert nem csodának látom. Hanem sértésnek.
Minthogy azonban mindebből egy mukkot sem tudott kinyögni, csak hajtogatta, amit az előbb:
– Féltem, de nem ez a lényeg. Annyi az egész, hogy nem akarok belekeveredni semmibe, aminek a diliház a vége.
– De eljössz Billhez, hogy meghallgasd legalább? – erősködött Bev. – Hogy meghallgasd, amit mond?
– El – felelte Stan, és fölnevetett. – De lehet, hogy vinnem kell a madárhatározómat.
Vele nevettek ők is, és így talán könnyebb volt egy kicsivel.

Beverly a mosodánál hagyta őket, egyedül vitte haza a rongyokat. Amikor hazaért, a lakás még üres volt) A rongyokat a mosogató alá tette, és becsukta a konyhaszekrény ajtaját. Felállt, elnézett a fürdőszoba felé.
Nem megyek be oda – gondolta. – Megnézem a tévében a Pódium-ot. Rázni megtanulhatok én is.
Így aztán a nappaliba ment, hogy bekapcsolja a televíziót, de öt perc múlva ki is kapcsolta, amikor Dick Clark még fennen magyarázta, akár egyetlen gyógypárnácska is mennyi olajat távolít el az átlagos kamasz arcbőréről („Ha azt hiszitek, a tisztálkodáshoz elég a szappan és a víz – tartotta magasba a retkes párnácskát Dick Clark, hogy Amerika minden átlagos kamasza megtekinthesse –, csak nézzétek meg ezt!”).
Bev a konyhába ment, hogy kinyissa a mosogató fölötti szekrényt, amelyben apja a szerszámait tartotta, köztük egy tokból kihúzható, sárga nyelvű mérőszalagot. Kicsiny, hideg öklébe fogta, és visszament vele a fürdőszobába.
A fürdőszoba néma volt, ragyogott a tisztaságtól. Valahonnan, nagyon messziről, mintha Mrs. Doyon hangja szűrődött volna be, amint rikoltva hívja a fiát, Jimet, hogy jöjjön be az utcáról, de azonnal.
Bev a mosdóhoz lépett, és belenézett a lefolyó sötét szemébe.
Hosszan állt ott, lába márvány hideg a farmernadrág alatt, mellbimbói olyan hegyesek és kemények, hogy úgy érezte, átlyukasztották volna apapírt, az ajka száraz, mint a sivatagi föld. Várta a hangot.
Néma csend.
Borzongva sóhajtott fel, amikor elkezdte leengedni az acél mérőszalagot. Akadálytalanul juttatta egyre lejjebb, mint bajonettjeit a vásári kardnyelő a torkán keresztül. Tizenöt centi, húsz centi, huszonöt. Akkor megállt, talán a cső mosdó alatti könyökhajlatánál. Bev megrázogatta finoman, nyomta tovább, és a mérőszalag újra megindult. Negyven centi, fél méter, egy méter.
Nézte a krómozott felületű tokból kicsúszó sárga szalagot, amelynek széléről apja hatalmas ujjai nyomán már lepattogzott à festek. Elképzelte, ahogy siklik lefelé a cső fekete üregében, rátapad a szenny, lekarcolja a rozsdát a cső faláról. Ott lenn, a mélyben, ahol sohasem süt a nap, és az éjjel nem ér véget soha.
Elképzelte a szalag végén levő apró acéllemezt, mely nem nagyobb a körménél, látta maga előtt, ahogy belefúródik a sötétségbe... Fejében a hangtalan sikoly: Mit csinálsz? Hallotta, és mégsem hallgathatott rá, szeme előtt csak a süllyedő mérőszalag képe táncolt, mely egyenesen hatol a mélységbe, tovább, a pincéig. Látta, hogy eléri a szennyvízcsatornát... és ebben a pillanatban a szalag ismét megakadt.
Újra rázogatni kezdte; a vékony, rugalmas acél gyöngén, kísértetiesen nyiszogott, a hangja olyan volt, mint az ide-oda hajlítgatott fűrészé.
Látta, amint a kis acéllemez küszködik a vastagabb cső kerámiaaljzatán, látta, hogy meghajol... és sikerült tovább tolnia.
Már két méter. Két méter harminc. Három méter...
A szalag hirtelen megindult magától, sebesen pörgött ki a keze közül, mintha valami a túlsó végénél fogva elrántaná. Nem is csak rántaná: mintha rohanna vele. Bev tágra nyílt szemmel bámulta a szaladó acélcsíkot, és felnyögött a félelemtől – a félelemtől, igen, nem a meglepetéstől. Nem tudta-e, hogy így lesz? Nem tudta-e előre, hogy valami ilyesminek kell következnie?
A szalag teljes hosszában kifutott, és megállt. Öt méter ötven.
Felcsukló hang foszlánya ért fel hozzá a lefolyóból, mint könnyű fuvallat, aztán a suttogás, a szinte szemrehányó suttogás: Beverly, Beverly, Beverly... nem szállhatsz szembe velünk... meghalsz, ha megpróbálod... meghalsz, ha. megpróbálod... meghalsz... Beverly... Beverly... ly-ly-ly...
Valami kattant a tokban, és a mérőszalag hirtelen visszafelé kezdett pörögni, a számok és rovátkák folttá mosódva húztak el a szeme előtt. A vége felé, az utolsó két méteren a szalag sárgája sötét, csöpögő vörösre változott; Beverly felsikoltott és a padlóra dobta, mintha megelevenedett kígyó vonaglott volna a keze között.
A fehér mosdó tiszta porcelánjáról vér csörgedezett vissza a lefolyó tátongó nyílásába. Bev zokogva lehajolt, gyomrában a rettenet dermesztő súlyával, és felemelte a mérőszalagot. Jobb keze mutató- és hüvelykujja közé fogva tartotta maga elé, miközben a konyhába vitte. Amíg ment, az előszoba és a konyha kopott linóleumpadlójára csöpögött a vér.
Azzal gyújtott erőt, hogy magában készült arra, amit apja mondana neki – és amit tenne vele –, ha felfedezné, hogy összevérezte a mérőszalagot. Persze nem fogja látni a vért, de a gondolattal legalább egy kicsit elterelte a figyelmét, és már ez is segített.
Elővette az egyik tiszta rongyot – a centrifuga után meleg volt még, mint a friss kenyér –, és visszament a fürdőszobába. Mielőtt nekifogott a tisztításnak, bedugaszolta a lefolyót, hogy lezárja azt az éjsötét szemüreget. A friss vér könnyen oldódott: feltörölte az útvonalán végigcsöpögött vér tízcentes nagyságú foltjait, azután leöblítette, kicsavarta a rongyot, és elővett egy másikat.
Megtisztította apja mérőszalagját is a rátapadt sűrű vértől: két helyen fekete, szivacsos csomókat talált.
Bár a vér alig két méter hosszan borította csak a szalagot, Bev végigment rajta a ronggyal, hogy mindenhonnan eltávolítsa a cső szennyének nyomát. Amikor ezzel kész lett, a mérőszalagot visszatette a mosogató fölötti szekrénybe, a két vérfoltos ronggyal pedig hátul kiosont a lakásból. Mrs. Doyon még mindig Jim után kiabált; a hangja tisztán csengett a késődélután forró levegőjében, mint a harang.
A hátsó udvarban, amelyet egészen benőtt a porból feltörő gaz, rozsdás szeméthamvasztó állt a kifeszített szárítókötelek alatt. Beverly beledobta a rongyokat, azután leült a hátsó lépcsőn. A könnyek hirtelen lepték meg, erőszakosan, és ezúttal meg sem próbálta őket visszatartani.
Karját keresztbe vetette a térdén, ráhajtotta a fejét, és zokogott, miközben Mrs. Doyon ezredszer kiáltott Jimnek, hogy jöjjön vissza az útról azonnal, vagy talán azt akarja, hogy elüsse egy autó, és szörnyethaljon?

DERRY:
Második közjáték

Quaeque ipsa miserrima vidi,
Et quorum pars magna fui.

VERGILIUS

A vételennel soha ne pöcsölj.

MEAN STREETS

1985. február 14.
Bálint-nap

Két újabb eltűnés csak a múlt héten – mindkettő gyerek. Amikor éppen lazíthattam volna. Egyikük egy tizenhat éves srác, a neve Dennis Torrio, a másik egy ötéves kislány, aki a házuk mögött szánkózott a Nyugati Broadwayn. Hisztérikus anyja csak a szánkót találta meg afféle kék, műanyag repülő csészealjat. Előző éjjel havazott, nagyjából tíz centit. Nyom semmi, csak a kislányé, mondta Rademacher kapitány, amikor felhívtam; úgy érzem, lassacskán az idegeire megyek. Nincs semmi, ami miatt éjjelente ne tudnám lehunyni a szememet – ennél linkebb dolgokat is ki tudok találni magamnak, nem igaz?
Megkérdeztem, hogy láthatnám-e a rendőrségi felvételeket. Nem.
Megkérdeztem, hogy a nyomok esetleg valamiféle csatornalejárat felé vezettek-e. Hosszú csönd. Aztán Rademacher megszólalt:
– Azon töprengek, nem kéne-e orvoshoz fordulnia, Hanlon. Ilyen agykurkász fajtához. A gyereket az apja vitte el, nem olvas újságot?
– Torriót is az apja vitte el? Újabb hosszú szünet.
– Szálljon le róla, Hanlon – mondta végül. – Rólam is szálljon le.
Letette a hallgatót.
Hogyne olvastam volna az újságot – minden áldott reggel én rakom ki a könyvtár olvasótermében. A válás elkeseredett csatározásai után a kislányt, Laurie Ann Winterbargert anyjának ítélték 1982 tavaszán. A rendőrség azon feltételezés alapján látott munkához, hogy Horst Winterbarger, aki vélhetőleg gépszerelőként dolgozik valahol Floridában, Maine-be hajtott kocsival, és megszöktette a lányát. Feltételezik továbbá, hogy a ház mellett parkolt, onnan szólt a lányának, aki odament hozzá – ezért nem maradt lábnyom az övén kívül. Arról az egyszerű tényről azonban nemigen beszélnek, hogy Laurie kétéves kora óta nem látta az apját. A Winterbargerék válását kísérő gyűlölködés részben Mrs. Winterbarger vallomásának volt köszönhető, miszerint Horst Winterbarger legalább kétszer szexuálisan zaklatta a gyermeket. Az asszony kérte a bíróságot, tagadja meg az apától a láthatás jogát is, és Winterbarger heves tiltakozása ellenére a bíróság helyt adott a kérésnek. Rademacher azt állítja: ez a bírósági döntés, mely végérvényesen elvágta Winterbargert egyetlen lányától, vezetett végül a gyermekrabláshoz. Van némi halovány valószínűsége ennek a magyarázatnak, de tegyük fel a kérdést: felismerhette az apját Laurie Ann háromévi szünet után, és odafuthatott hozzá, amikor az hívta? Rademacher szerint igen, még akkor is, ha kétéves korában látta utoljára. Nekem más a véleményem. Laurie Ann anyja ráadásul azt mondja, megtanította a kislányt arra, hogy ne közeledjen idegenekhez, ne beszéljen velük – olyan lecke ez, amit Derryben minden kisgyerek korán és mélyen az emlékezetébe vés. Rademacher úgy gondolja: azzal, hogy a Floridái Állami Rendőrségnek üzent, kerítsék elő Winter-bargert, az ő felelőssége az ügyben véget ért.
– A láthatási és felügyeleti jogok az ügyvédekre tartoznak, nem a rendőrségre – idézte ezt a pöffeszkedő, túlsúlyos hólyagot a pénteki Híradó.
A Torrio fiú viszont... épp ellenkező eset. Csodálatos család. Rögbizett a Derryi Tigrisek csapatában. Előmeneteléért kitüntetett diák. A „Lakatlan Terület” Túlélési Tanfolyamot kiváló eredménnyel végezte '84-ben. Volt barátnője minden jel szerint fülig szerelmes volt belé. Kitűzött céljai mind Derryhez kötötték, legalábbis még egy-két évig.
Mégis nyoma veszett.
Mi történhetett? Rájött a világgá menés? Elütötte és eltemette egy részeg autós? Vagy Derryben van még mindig, Derry árnyékos oldalán, olyanok társaságában, mint Betty Ripsom, Patrick Hockstetter, Eddie Corcoran és a többi? Esetleg

(később)

kezdem elölről. Újra és újra végigmegyek rajta, semmi haladás, csak nyaggatom magam, míg már legszívesebben ordítanék. A frász tör ki, valahányszor megnyikordul a raktárba vezető vaslépcső a lábam alatt. A frász tör ki az árnyékoktól. Miközben a raktár polcain rendezem a könyveket, miközben tolom magam előtt a kis gumikerekű kézikocsit, azon tűnődöm, mit tennék, ha a könyvek közül göcsörtös, tapogatózó ujjak nyúlnának felém...
Szinte leküzdhetetlen volt bennem a vágy ma délután, hogy felhívjam őket ismét. Már tárcsáztam is a 404-et, Atlanta körzetét, előttem Stanley Uris telefonszáma az asztalon. Aztán csak a fülemhez szorítottam a kagylót, és azt kérdeztem magamtól, vajon azért hívom-e őket, mert száz százalékig biztos vagyok benne... vagy csupán mert annyira berezeltem, hogy nem bírom tovább egyedül, és beszélnem kell valakivel, aki tudja (pontosabban megérti), hogy miért vagyok úgy odáig a rémülettől.
Egy pillanatig úgy rémlett, Richie-t hallom Pancho Vanilla hangján: Beszartál? BESZARTÁL? Máma nem veszünk át szart, senor! – olyan tisztán, mintha mellettem állt volna... és letettem a telefont. Letettem, mert ha valaki annyira megveszekedetten kíván látni egy barátot, mint én akartam Richie-t (vagy bármelyikőjüket), abban a másodpercben cserbenhagyja a saját indítékaiba vetett bizalom. Legjobban magunknak tudunk hazudni. Tény, hogy nem vagyok száz százalékig biztos a dologban. Ha még egy holttestet találnak, hívom őket... de most még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy igaza lehet egy olyan pöffeszkedő hólyagnak is, mint Rademacher. A kislány talán emlékezett az apjára: esetleg látta a fényképeit. Még az is hihető, hogy egy megnyerő modorú felnőtt rábeszél egy kisgyereket arra, hogy az autójához menjen, akármit tanítottak is neki.
Ám kísért még egy árnya a félelemnek. Rademacher azt mondja, begolyóztam. Nem hiszem, hogy így lenne, de ha most felhívom őket, ők is ezt gondolhatják. Ami még ennél is rosszabb azonban, hogy talán nem is emlékeznek rám... Mike Hanlon? Kicsoda? Semmiféle Mike Hanlont nem ismerek. Egyáltalán nem emlékszem magára. Milyen fogadalomról beszél?
– Érzem, hogy eljön az a nap, amikor hívnom kell dket... akkor tudni fogom, hogy helyesen cselekszem. Akkor az ο áramkörük is ide kapcsolódik. Mintha két óriási kerék fordulna lassan, míg végül hatalmas egységgé összeáll: az egyik én vagyok és Derry, a másik a gyermekkori barátaim.
Ha eljön az a nap, hallani a Teknősbéka szavát.
Várok: előbb vagy utóbb tudni fogom. Nem az a kérdés immár, hogy hívjam-e őket.
A kérdés az, hogy mikor.

1985. február 20.

A tűz a Fekete Bugyorban.
– Tökéletes példája annak, hogyan próbálja a Kereskedelmi Kamara átírni a történelmet, Mike – mondaná az öreg Albert Carson, és valószínűleg röhögcsélne közben. – Kísérleteznek, és néha kis híján összejön nekik... de az öregek nem felejtették el, hogy mentek itt a dolgok valaha. És nem is felejtik el soha. El is mondják neked, hajói teszed föl a kérdést.
Vannak, akik húsz éve laknak Derryben, és nem tudnak róla, hogy létezett valaha egy „különleges” barakk az egykori Derry Légierő-bázison, jó egy kilométerre a bázis többi részétől – nem tudják, hogy február közepén, amikor mínusz tizenöt fok körüli a hőmérséklet és hetven kilométer per órás szél süvölt keresztül a leszállópályákon, a szinte hihetetlenül zord körülmények között ez az egy kilométernyi eltérés olykor nemcsak hogy a végtagok fagyását, de a halált is jelenthette volna.
A többi hét kaszárnyaépületet olajjal fűtötték, a dupla ablakokon erős szigetelés; minden belső helyiség kényel mes volt és meleg. A „különleges” laktanyában viszont, ahol az Ε század huszonhét emberét szállásolták el, egyetlen rozzant, fatüzelésű kályha működött. Tűzifa akkor volt, ha szereztek valahonnan. A szigetelés az épületen kívül körberakott fenyőgallyakból állt; egyikük újított ugyan egy teljes készlet dupla ablakot, de a huszonhét embert még ugyanaznap Bangorba rendelték segítségül az ottani bázis valamely munkájához, és amikor éjjel fázósan, fáradtan visszatértek, az ablakok be voltak törve. Mind egy szálig.
Mindez 1930-ban történt, amikor az amerikai légierő még csak kétfedelű gépekkel rendelkezett. Washingtonban Billy Mitchellt hadbíróság elé állították, és visszaminősítették irodai alkalmazottnak, mert csökönyös igyekezete, hogy korszerű légierőt építsen ki, elöljáróinak szemet szúrt, és jónak látták egy kiadós csapással visszatéríteni a földre. Nem sokkal később le is szerelt.
Így aztán csekély röpködés ment végbe a Derry Bázison, noha három kifutópálya is rendelkezésre állt (az egyiket még aszfaltozták is). Ami katonásnak volt nevezhető, az nemigen mutatott túl a körletek takarításán és hasonló munkákon.
Az Ε század egyik tagja, aki 1937-ben, áthelyezésének lejártával Derrybe visszatért, az apám volt. Ő mondta el nekem ezt a történetet:
„1930-ban, egy tavaszi napon – körülbelül hat hónappal azelőtt, hogy tűz ütött ki a Fekete Bugyorban – visszafele jöttem négy cimborámmal Bostonból, ahol háromnapos eltávozásunkat töltöttük.
Mikor megyünk át a kapun, hát ott áll egy megtermett öregfiú még épp belül az ellenőrzési ponton, a lapátjára dől, és vakarja a gányt a valagáról. Valami őrmester Délről. Répavörös haj. Rossz fogak. Pattanások. Gorilla szőrtelen kiadásban, el tudod képzelni. A válság idején sok ilyen szolgált a hadseregben.
Szóval mi csak jövünk, négy fiatal fickó az eltávozásról, még mindig remekül érezzük magunkat, de látjuk már a szemén, hogy azon filózik, hogyan kössön belénk. Ugy tisztelegtünk neki, mintha maga volna Blackjack Pershing tábornok. Ez rendben is lett volna, de olyan szép április végi nap volt, hogy nekem megeredt a nyelvem.
– Jó napot kívánok, Wilson őrmester úr! – mondtam, mire az két lábbal ugrott rám.
– Kapott engedélyt, hogy hozzám szóljon?
– Nem, uram – mondom én.
Megnézi magának a többieket: Trevor Dawsont, Carl Roone-t és Henry Whitsunt, aki meghalt a tűzben még akkor ősszel – és azt mondja nekik:
– Ez a faszos kis negró baszkurál engemet. Ha a többi gipszjakab nem akar vért izzadni egész délután, akkor az elhelyezési körletbe futásindulj, aztán gyakorlófelszerelésben jelentkezni a hadműveleti osztályon. Értettem?
Azok elindulnak, Wilson meg utánuk üvölt: – Futólépés, hogy ne bassza meg! Kéz feljön, láb kipörög!
Így hát elügettek futólépésben, Wilson meg átvitt az egyik raktárhoz, és kezembe nyomott egy ásót. Aztán kivitt a földekre, most a Northeast Airlines buszpályaudvara áll ott. Rám néz, vigyorog, lemutat a földre, és azt mondja: – Látja azt a lyukat, negró?
Nem volt ott egy darab lyuk se, de gondoltam, jobb, ha egyetértek vele mindenben, hát lenéztem a földre én is, és mondtam neki, látom. Akkor orrba csapott és egy csípődobással odavágott a talajhoz, úgyhogy én csak feküdtem, az orromból meg ráfolyt a vér az utolsó maradék tiszta ingemre.
– Nem láthatja, mert valamelyik baromarcú betemette! – ordította, egész kivörösödött az arca tőle. De vigyorgott is közben, lehetett látni, hogy állati jól érzi magát. – Maga pedig, miszter Jónapotkívánok, maga pedig fogja és kiszedi a földet a lyukból! De gyorsítva!
Én meg ástam vagy két órán keresztül, és nemsokára már az államig benn voltam a gödörben. Az utolsó fél méter agyagos volt, és mire befejeztem, már bokáig tocsogtam a vízben, a cipőm is teljesen átázott.
– Ugorjon ki onnét, Hanlon – mondta Wilson őrmester. A füvön ült, cigarettázott. Nem segített egyáltalán, hogy ki tudjak jönni. Tetőtől talpig sáros voltam addigra, nem beszélve a száradó vérről a ruhámon. Felállt, odasétált, aztán rámutatott a gödörre.
– Mit lát ott, negró?
– Egy lyukat, őrmester úr.
– Csakhogy meggondoltam magamat – mondja erre. – Mégse kell olyan gödör, amit egy negró ásott ki. Hányja vissza a földet, Hanlon közlegény.
Én visszahánytam. Mire kész lettem, már ment le a nap, és egyre jobban lehűlt a levegő. Odabaktat megint, és nézi, hogy ledöngölöm a földet az ásóm lapjával.
– És most mit lát ott, negró?
– Egy rakás földet, uram. – Erre még egyszer megütött. Mikey, én már azon a ponton voltam, hogy felpattanok a földről, és széjjelhasítom a fejét az ásóval. De ha megteszem, soha többé nem látom az eget, legföljebb rácson keresztül. Mégis, vannak pillanatok, amikor úgy gondolom, megérte volna. Valahogy azért visszafogtam magam.
– Az nem egy rakás föld, bokszosfarkú csillagharcos! – üvölti, fröcsög a szájából a nyál. – Az az ÉN GÖDRÖM, úgyhogy bukjon rá és szedje ki a mocskot belőle! Gyorsítson!
Hát kiástam megint, aztán betemettem megint, mire megkérdezi, minek temetem be pont akkor, amikor bele akar kulázni egyet. Erre harmadszor is kiástam, ő meg lehúzza a nadrágját, fölé guggol azzal a gizda vörös valagával, és vigyorog rám fölfelé, amíg intézi a dolgát. – Hogy ityeg a fityeg, Hanlon?
– Kitűnően, uram – mondom neki, mert elhatároztam, hogy nem adom fel, míg el nem ájulok vagy fel nem dobom a talpam. Rohadtul pipás voltam.
– Én mindent megteszek ennek érdekében – mondja ő. – Először is temesse be a lyukat, Hanlon közlegény. De vigyen bele egy kis életet, le van lassulva teljesen.
Betemettem, de közben láttam a vigyorgásából, hogy még csak bemelegít. Csakhogy felbukkant egy barátja, jött bukdácsolva át a földeken egy gázlámpával, és mondta, hogy váratlan ellenőrzést tartottak, Wilson pedig zűrben van, mert elmulasztotta. Az én barátaim fedeztek engem, de Wilson barátai – ha ez a helyes szó ide – nem foglalkoztak vele.
Akkor elengedett, én meg vártam, hogy másnap kiírják-e a nevét a fenyítési jegyzékre, de nem írták ki. A hadnagynak biztos azt mondta, azért hiányzott az ellenőrzésről, mert gyakorlatoztatott egy nagypofájú negrót, akinek a tulajdonában van az összes lyuk a Derry Bázison – az is, amit már kiásott, meg azok is mind, amiket egyelőre nem. Szóval lehet, hogy kitüntetést kapott, nem hámozni való krumplit. Hát, így mentek a dolgok az Ε századnál – Derryben.”
Úgy emlékszem, 1958-ban mondta el apám ezt a történetet, akkor már ötven felé járt, anyám még csak negyven körül. Megkérdeztem tőle, hogy ha így állt a helyzet Derryben, miért jött vissza?
– Tizenhat éves koromban jelentkeztem szolgálatra, Mikey – felelte. – Hazudtam a korom felől, hogy besorozzanak. Nagydarab legény voltam, talán azért hittek nekem. Észak-Karolinában, Burgaw-ban születtem, ott is nőttem föl, húst csak akkor láttunk, amikor a dohánytermést betakarítottuk, és néha télen, ha apám lőtt egy mosómedvét vagy egy oposszumot. Az egyetlen jó dolog, amire Burgaw-ból emlékszem, az oposszumpástétom, körberakva kukorica-prószával, na, az csodaszép volt. Mikor aztán apám balesetben meghalt, valami mezőgazdasági géppel történt a hiba, anyám azt mondta, Philly Loubirddel felmegy Corinthba, merthogy vannak ott rokonai. Philly Loubird volt a család szemefénye.
– Phil bácsira gondolsz? – kérdeztem, és mosolyogtam azon, hogy bárki Philly Loubirdnek nevezheti. Ügyvédként dolgozott az arizonai Tucsonban, hat éve a városi önkormányzat tagjaként. Kicsi koromban azt hittem róla, hogy gazdag. Ahhoz képest, hogy 1958-at írtak és ő fekete volt, valóban annak számíthatott a húszezer dolláros évi keresetével.
– Rá gondolok – mondta apám. – De akkoriban még alig múlt tizenkét éves, rizspapírból készült tengerészsapkát hordott, foltozott rövidnadrágot, cipője pedig nem volt egyáltalán. Ő volt a legfiatalabb, én a második legfiatalabb... A többiek elmentek, kettő meghalt, kettő házas, egy a börtönben. Howard. Sok jó soha nem nézett ki belőle.
– Fiam, te bevonulsz katonáékhoz – mondta nekem a nagyanyád, Shirley. – Nem tudom, azonmód fizetnek-e, nem-e, de onnattól, hogy fizetnek, minden hónapban küldesz haza utalványt. Nem szívesen küldelek el, fiam, de ha nem gondoskodsz rólam meg Phillyról, fogalmam sincs, mihez kezdünk. – Azzal odaadta a születési anyakönyvi kivonatomat, amit majd be kell mutatnom a sorozóknak. Láttam, átírta rajta az évszámot, hogy tizennyolc évesnek higgyenek.
Hát én elmentem a bírósághoz, ott volt az újoncozás, és mondtam az irodistának, hogy berukkolnék. Mutatta nekem a papírt meg a vonalat, ahova keresztet rajzolhatok. – Le tudom írni a nevemet – mondtam, az meg csak nevetett, mint aki nem hiszi.
– Hát akkor írd le, negró.
– Na de várjunk csak – mondtam akkor. – Egypár kérdést előtte kérdeznék.
– Süsd el őket – azt mondja. – Amit te kérdezni tudsz, arra én tudok válaszolni.
– Hogy például van-e hús a hadseregben hetente kétszer? Anyám szerint igen, de ő tisztára odavan, hogy vonuljak már be mindenáron.
– Nem, hetente kétszer nincs hús – mondja erre.
– Na, kábé így gondoltam én is – feleltem, és közben arra gondoltam, micsoda egy patkány ez a pasas, de legalább becsületes patkány.
– Minden este van. – Azt mondja, minden este!, pont amikor már azt hittem, becsületes.
– Teljesen hülyének néz, igaz?
– Igaz, negró, szorul szóra.
– De ha bevonulok, valamit ki kell állítanom a? anyámnak meg Philly Loubirdnek – folytattam. – Anyám azt mondta, utalvány.
– Itt van, ne – ütögette meg a nyomtatványt. – Van még valami?
– Hát van – mondtam. – Hogy lehetne tiszti kiképzést kapni?
Na, erre hátradobta a fejét, úgy röhögött, míg már majdnem megfulladt a saját nyálában. Akkor azt mondja: – Fiacskám, amikor ebben a hadseregben négerek lesznek a tisztek, Jézus Krisztus charlestont fog járni a madárrezervátumban. Szóval aláírod vagy nem írod alá, elfogyott a türelmem. Ráadásul tőled bűzlik az egész kóceráj.
Hát aláírtam, ő meg hozzácsatolta az utalványt a lapomhoz, letettem az esküt, és már katona is voltam. Arra gondoltam, felküldenek New Jerseybe, ahol a hadsereg hidakat épített, mivelhogy harcolni nem volt kivel. Ehelyett megkaptam a Maine állambeli Derryt, az Ε századot.
Apám sóhajtott, feljebb csúszott a székén. Hatalmas termetű ember, a haja őszen göndörödött. Abban az időben a miénk a nagyobb farmok közé számított Derryben, és Bangóitól délre az út menti földek közül miénk volt a legnagyobb terméshozam. Mind a hárman keményen dolgoztunk, de nem boldogultunk volna segítség nélkül, ha jött az aratás. Azért csak haladtunk valahogy.
Azután folytatta:
– Azért jöttem vissza, mert voltam már Délen is meg Északon is, és mindenütt ugyanaz a gyűlölködés fogadott. Nem Wilson őrmester győzött meg erről, csak egy stikkes georgiai volt őis, vitte magával a déli észjárását, akármerre járt. Nem kellett ahhoz a Mason-Dixon vonaltól délre lennie, hogy utálja a negrókat. Utálta őket bárhol. Szóval nem ő győzött meg róla, hanem a tűz a Fekete Bugyorban. Tudod, Mikey, bizonyos értelemben...
Anyámra pillantott, aki kötögetett éppen. Anyám nem nézett föl, de fülelt közben, és ezt tudta az apám is.
– Bizonyos értelemben az a tuz érlelt engem férfivá. Odaveszett hatvan ember, tizennyolc az Ε századból. Aligha volt századnak nevezhető, mire a tűznek vége lett. Henry Whitsun... Stork Anson... Alan Snopes... Everett McCas-lin... Horton Sartoris... mind a barátaim, mindet felfalták a lángok. Márpedig azt a tüzet nem az öreg Wilson ormi gyújtotta, $e nem a kenyeres pajtásai. Hanem a Fehér Becsület Légiójának derryi szervezete. Együtt jársz iskolába néhány olyan gyerekkel, fiam, akinek az apja hajította a gyufát a Fekete Bugyorra. És még csak nem is a szegény gyerekekre gondolok.
– De miért, apa? Miért csinálták?
– Részben talán Derry miatt – mondta apám, ráncolta hozzá a homlokát, pipára gyújtott, elrázta a gyufát. – Nem tudom elmagyarázni, miért éppen itt történt, ugyanakkor nem is okoz valami nagy meglepetést... A Fehér Becsület Légiója Északon alakult, olyasmi volt, mint Délen a Ku-Klux-Klan. Ugyanolyan fehér ingekben masíroztak, ugyanúgy égették a kereszteket, ugyanazokat a gyalázkodó leveleket irkálták a feketéknek, akik szerintük meg nem érdemelt tisztességbe jutottak vagy elnyertek egy állást, amit csak fehéreknek lett volna szabad. Néhány templomba, ahol a feketék egyenlőségét hirdették, dinamittölteteket rejtettek. A történelemkönyvek többet beszélnek a Ku Klux Klánról, mint a Fehér Becsület Légiójáról, sokan azt se tudják, hogy egyáltalán létezett valaha. Talán mert a történelemkönyveket jobbára északiak írják, és ők szégyellik magukat miatta.
A Légió leginkább a nagyvárosokban volt népszerű és a munkásnegyedekben. New York, New Jersey, Detroit, Baltimore, Boston, Portsmouth – mind beírtak egy-egy fejezetet a históriába. Maine államban is meg akarták szervezni, de Derryn kívül nemigen jártak sikerrel. Na igen, Lewiston is kitett magáért – nagyjából a Fekete Bugyor tüzével egy időben –, de ott nem kellett azon aggódniuk, hogy fekete férfiak erőszakolnak meg fehér nőket vagy a fehéreknek fenntartott állásokba jutnak, mert nem volt arrafelé néger még mutatóba se. Lewistonban a csavargókkal foglalkoztak meg a hobókkal; megalakult az úgynevezett „Bonusz Zászlóalj”, és ez összeállt a munkanélküliekből verbuvált „Kommunista Felkelőkkel”. A Becsület Légiója kikergette a csavargókat, alighogy azok a városba értek. Szömörcét dugtak a nadrágjukba, felgyújtották az ingüket, efféle mókák.
Nálunk a Légió szénája már rosszul állt a tüzeset után. Elszabadultak az indulatok, tudod. Ahogy ebben a városban időnként lenni szokott.
Apám szünetet tartott, pöfékelt.
– Olyan ez, mintha a Fehér Becsület Légiója mag lett volna, Mikey, és jó földbe hullott volna minálunk. Gazdagok klubja volt. A tüzeset után viszont eldugdosták az iratokat, összevissza hazudoztak, fedezték egymást, elsin-kófálták a dolgot. – Apám hangjában a kegyetlen megvetés komor árnya anyámat arra késztette, hogy fölnézzen összehúzott szemmel. – Végül is ki halt meg? Tízennyolc néger sorkatona, tizennégy vagy tizenöt városi néger, négyen egy néger dzsesszzenekarból... meg egy rakás antirasszista „niggerimádó”. Mit számít az?
– Will – szólt közbe anyám halkan. – Elég már.
– Nem, nem! – tiltakoztam. – Mondd csak el!
– Lassan le kell feküdnöd, Mikey – borzolta össze apám a hajamat súlyos, kemény kezével.
– De még egyvalamit elmondok előtte, bár nem hiszem, hogy megérted, mert magam sem értem igazából. Ami a Fekete Bugyornál történt, akármilyen borzalmas volt is... nem azért történt, mert feketék voltunk, azt hiszem. Nem is azért, mert a Bugyor a Nyugati Boadway hátában feküdt, ahol pedig Derry jómódú fehér polgárai laktak és laknak máig is. Énszerintem a Fehér Becsület Légiója sem azért működött itt olyan fényesen, mert Derryben jobban utálták a négereket meg a csavargókat, mint Portlandben, Lewistonban vagy Brunswickben. Csakhogy más a föld. Úgy látszik, hogy ami gonosz, ami fájdalmas, az ennek a városnak a földjében kicsírázik rögtön. Éveken át gondolkoztam ezen. Nem tudom, miért kell így lennie... de így van.
Azért élnek erre jó emberek, éltek akkoriban is. Amikor a temetéseket rendezték a híz után, ezrek jöttek el, és nemcsak a fehérek miatt. Üzletek tartottak zárva a hét nagy részében. A kórházakban ingyen ellátták a sérülteket. Jöttek élelmiszeres kosarak, kondoleáló levelek, és őszinte volt a részvét. Segítő kezek nyúltak ki az áldozatok családjai felé. Akkoriban találkoztam Dewie Conroyjal, te is tudod, hogy fehér, mint a vaníliafagylalt, de olyan jó barátom lett, hogy már szinte a testvéremnek érzem. Meghalnék érte, ha arra kerülne a sor, és bár senki nem láthat a másik lelkébe, azt hiszem, ő is meghalna értem.
A seregben mindenesetre áthelyeztek minket, akik megmaradtunk, mintha szégyellnék magukat... lehet, hogy úgy is volt. A Hood-erődbe kerültem, ott töltöttem hat évet. Anyáddal is ott ismerkedtem meg, megesküdtünk Galves-tonban, az d szüleinél. De a hosszú évek alatt sem tudtam Derryt kitörölni az emlékezetemből. Aztán, hogy elmúlt a háború, idehoztam. Megszülettél te. És most itt vagyunk, nem egész öt kilométerre attól a helytől, ahol a Fekete Bugyor állt 1930-ban. A lefekvés ideje pedig eljött, uramöcsém.
– De a tűzről még nem mondtál semmit! – kiáltottam. – Mesélj a tűzről, apa!
Rám nézett rosszallóan – ez mindig elhallgattatott, talán mert olyan ritkán tette. Többnyire mosolygós volt és jókedélyű.
– Az nem kisfiúnak való, Mikey. Majd egyszer elmesélem. Ha megjártunk még egypár évet mind a ketten.
Mint kiderült, négy évet kellett megjárnunk, hogy elmondja, mi történt a Fekete Bugyornál akkor éjjel; apám addigra a járkálást be is fejezte mindörökre. Kórházi ágyában feküdt már, mofiummal teletömve: el-elszundított, és lassan ébredezett a valóság túlsó oldalán, miközben zsigereit rágta a rák, hogy végül felfalja és eleméssze egészen.

1985. február 26.

Átolvastam újra, amit legutóbb írtam ebbe a jegyzetfüzetbe, és azon kaptam magam, hogy könnyek között siratom apámat, aki immár huszonhárom éve halott. Emlékszem, milyen mélyen fészkelt bennem a gyász – majdnem két évig nem tértem magamhoz belőle. 1965-ben azután, amikor leérettségiztem, és anyám azt mondta: „Milyen büszke volna az édesapád!”, elsírtuk magunkat egymás karjában... talán ez volt a vége, ezek a késői könnyek fejezték be legbelül a temetés hosszú szertartását. De ki tudja, meddig tarthat a fájdalom? Nem lehetséges-e, hogy akár harminc vagy negyven évvel a gyermek, a szülő, a testvér halála után az ember mintegy félálomban visszagondol a halottaira, ugyanazzal az ürességgel a szívében, amely soha többé be nem tölthető? Nem tölti be azt talán a halál sem...
1937-ben szerelt le, alkalmatlansági járadékkal. Akkorra a hadseregben már teret nyert a háborús szellem. Akinek fél szeme volt, az is láthatta, mondta erről később, hogy a puskák hamarosan előkerülnek a fegyverraktárakból. Ez idő alatt őrmesterré lépett elő, miközben bal lábfejét csaknem egészen elvesztette, amikor egy beszari újonc a kibiztosított kézigránátot maga elé ejtette ahelyett, hogy eldobta volna. A gránát apám lábához gurult, és olyan hanggal robbant, mondta ő, mint amikor valaki felköhög az éjszakában.
A hadianyagok, amikkel gyakorlatozniuk kellett akkoriban, többségükben vagy eleve hibásak voltak, vagy a hosszú tárolás alatt váltak használhatatlanná. A lövedékkel olykor nem lehetett tüzelni, vagy ha mégis, előfordult, hogy a puska is felrobbant a kezükben. A tengerészet torpedói nem oda csaptak be, ahova céloztak velük, de ha be is csaptak véletlenül, fel már nem robbantak. A légierő és a tengeri repülóosztagok gépei elhullajtották szárnyaikat egy-egy kevésbé sima leszállás alkalmával; 1939-ben Pensacolában, és ezt már én olvastam, valamelyik hadtápos tiszt egyszer csak rábukkant egy egész állomány tehergépkocsira, de nem indult be közülük egy se, mert a s vábbbogarak szétrágták az összes abroncsot és ékszíjat.
Így hát apám életét megmentette (és ennek következtében később szerény személyemét, Michael Hanlonét) az államkincstár bürokrata fukarsága és a felszerelés elégtelen állapota együtesen. A gránát csak félig robbant fel, ekként apám csak egyik lábfejét vesztette el, nem pedig mindenét a mellkasáig.
Az alkalmatlansági pénznek köszönhetően azután egy évvel a kitűzött időpont előtt feleségül vehette anyámat. Nem költöztek rögtön Derry be: Houstonban éltek, és a hadiiparban dolgoztak 1945-ig. Apám művezető volt egy gyárban, amely bombahüvelyeket készített, anyám a szegecselőgépnél állt naphosszat. De apám, ahogyan mondta is azon az estén, tizenegy éves koromban, nem tudta Derryt kitörölni az emlékezetéből. Néha eltűnődöm, hogy az a vak vonzás talán már akkor is létezett, visszahúzta őt, hogy én elfoglalhassam helyemet a pusztabeli körben azon a bizonyos augusztusi estén. Ha az univerzum kerekei léteznek valóban, a jó mindig kárpótol a rosszért – de sajnos a jó dolgok is lehetnek szörnyűek.
Apám előfizetett a derryi Híradó-ra. Gondosan átnézte az eladó földek hirdetéseit. Elég pénzt tartalékoltak, így amikor egy papíron kedvezőnek tűnő farmeladási hirdetésre bukkant, a Trailways buszjárattal feljöttek Texasból és megvették a földet még ugyanazon a napon. Penobscot megye kereskedelmi bírósága bejegyezte a tízéves lejáratú jelzálogkölcsönt, apámék pedig haladéktalanul letelepedtek.
– Kezdetben volt gond, nem is kevés – mondta apám egy másik alkalommal. – Néhány embernek nem tetszett, hogy négerek lesznek a szomszédai. Számítottunk rá – én sem feledkeztem még meg a Fekete Bugyorról –, de meghúztuk magunkat, és kivártuk, amíg mindenki lecsillapodik. A ház előtt elsétáló gyerekek kővel és sörösdobozokkal hajigálták az ablakokat... vagy húszat kellett kicserélnem az első évben. És nem is csak a gyerekek. Az egyik reggel, amikor felébredtünk, a tyúkólra valaki horogkeresztet mázolt, és az összes csirke meg volt dögölve. Megmérgezték a tápot. Attól fogva csirkét nem tartottam soha.
A megyei seriff viszont felvállalta az ügyet – annak idején rendőrfőnök nem kellett még ide, Derry túlságosan apró település volt hozzá –, és ha egyszer felvállalta, keményen dolgozott. Ezért mondom, Mikey, hogy jó is akad errefelé, nem csak rossz. Sullivan seriff nem foglalkozott azzal, hogy a bőröm barna és a hajam göndör. Kijött vagy fél tucatszor, beszélt az emberekkel, és végül kiderítette, hogy ki a bűnös. Na, mit gondolsz, fiam? Hármat találgathatsz, de az első kettő nem számít!
– Nem tudom – feleltem.
Apám nevetett, könnyek csorogtak a szeméből. Hatalmas zsebkendővel törölte meg az arcát.
– Hát ki lett volna, Butch Bowers volt, ki más! Az apja annak a gyereknek, akiről azt mondod, hogy a legnagyobb bunkó az iskolában. Az apa nagy rakás szar, a fiú a fing utána.
– Páran a suliból azt mondják, hogy Henry apja nem normális – kottyantottam közbe. Negyedikes lehettem akkoriban, mindenesetre eltöltöttem már elég időt az iskolában ahhoz, hogy Henry Bowers jó néhányszor farba rúgjon... és most, amikor visszagondolok arra az időre, eszembe jut, hogy a feketékre, a négerekre használatos becsmérlő szavakat először bizony Henry Bowers szájából hallottam, elsőtől negyedik osztályig.
– Lehet abban valami – folytatta apám –, hogy Butch Bowers nem normális. Azóta nem stimmelnek a fejében a dolgok, mióta visszajött a Csendes-óceánról. A tengerészettel járt ott. Na, lényeg az, hogy a seriff őrizetbe vette, de közben Butch azt ordítozta, hogy mindannyian át vannak ejtve, és egyébként is az egész banda niggerimádó. Ο aztán feljelentett, akit csak tudott. Olyan hosszú listája volt szerintem, hogy elérne innen a Witcham utcáig. Nem hinném, hogy volt akár egy alsógatyája is, amelyik nem volt lyukas a fenekén, de azért feljelentett volna engem, Sullivan seriffet, Derry városát, Penobscot megyét és Isten tudja, hogy mit még.
Hogy aztán mi történt... meg nem esküdnék rá, hogy igaz, de Dewey Conroy így mesélte. A seriff felment Bangorba, meglátogatta Butchot a börtönben, és azt mondta neki: „Itt az idő, Butch, hogy befogd a szádat és rám figyelj. Az a fekete fickó nem akarja, hogy vádat emeljünk. Nem akarja, hogy a Shawshankbe juss, neki elég, ha megfizeted a csirkéit. Úgy számol, hogy kétszáz dollárba van neki.”
Butch erre azt mondja a seriffnek, dugja föl a kétszáz dollárt oda, ahova nem süt be a nap, mire Sullivan seriff: „Van ám egy citromültetvény a Shawshanknél, Butch, és úgy hírlik, hogy aki két évet eldolgozgat ottan, zöld lesz a nyelve, mint a citromos jégkrém. Úgyhogy választhatsz. Két év citromhámozás vagy kétszáz dollár. Mi a jobb neked?”
– Maine egyetlen esküdtszéke se ítélne el – mondja neki Butch – csak azért, mert kinyuvasztottam egy nigger csirkéit.
– Tudom – mondja Sullivan.
– Akkor meg mi a jóistenről hadoválunk itten?
– Térj már magadhoz, Butch. Nem sittelnek le a csirkékért, de azért a horogkeresztért igen, amit az ajtóra mázoltál utána.
Hát, Dewey azt mondta, lekoppant erre Butch álla, Sullivan meg elment, hogy gondolkozza csak ki magát a dolog felöl. Eltelt három nap, és Butch szólt az öccsének, aki néhány évvel később egy vadászat alatt részegen halálra fagyott, hogy adja el a Mercuryt, amit Butch még az obsitjából vett és ajnározott egyfolytában. Így én megkaptam a kétszáz dolláromat, Butch pedig megesküdött, hogy kifüstöl engem. Járt körbe, és ezt hajtogatta a komádnak. Hát össze is találkoztam vele egyik délután. Jött a háború előtti gyártmányú Fordjával, amit a Mere helyett vett, én meg a rendfelszedő géppel voltam. Beálltam elé a Witcham utcán, a pályaudvarnál, és kiszálltam a Winchester puskával.
– Ha valami tűz lenne énnálam, azon fogod észrevenni magad, hogy egy mogorva fekete ember lövöldöz rád, te gazember – mondtam neki.
– Ne beszélj velem ilyen hangon, nigger – mondta ő, és fenemód közel állt ahhoz, hogy elsírja magát a dühtől és a félelemtől. – Nem beszélhetsz ilyen hangon egy fehér emberrel, faszikám.
Na, ezzel betelt a pohár, Mikey. Tudtam, hogy ha most nem ijesztem el egyszer s mindenkorra, sose tudom majd lerázni. Senki nem volt a közelben. Egyik kezemmel benyúltam a Fordba, és megrántottam a haját. A puska agyát az övemhez szorítottam, a torkolatát meg föl az álla alá.
– Ha még egyszer niggernek nevezel vagy faszikámnak – mondtam –, az agyad a kocsi tetejéről fog lecsöpögni. Nem viccelek, Butch: ha tűz üt ki nálam, lelőlek. De nemcsak téged, hanem a feleségedet is meg a kölyködet meg azt a semmirekellő öcsédet. Elegem lett, érted?
Erre elsírta magát tényleg, annál rondább látványban nem volt részem egész életemben.
– Hova jutottunk itten – nyöszörögte. – Ha már egy ni... egy fa... ha akárki csak úgy puskát nyomhat egy munkásember fejéhez fényes nappal az út szélén.
– Hát, nem egy dzsembori a világ manapság – helyeseltem. – De ez most nem számít. Az a kérdés, hogy megértettük-e egymást, vagy kíváncsi vagy, hogy át tudok-e nézni a fejedbe lőtt lyukon.
Inkább úgy döntött, hogy megértettük egymást, és azóta semmi zűröm nem volt Butch Bowersszel, kivéve amikor a kutyád, a Mr. Chips megdöglött, és nem tudom, hogy nem Bowers keze volt-e a dologban. Szegény Chippy, persze lehet, hogy csak megevett valami patkánymérget.
Szóval azóta nagyjából úgy élünk, ahogy jó nekünk, és ha visszagondolok arra a napra, nemigen érzem, hogy bármit meg kellene bánnom. Jó életünk volt itt, és ha néha álmodok is még arról a tűzről, azt belátom, hogy nincsen emberi élet néhány lidérces álom nélkül.

1985. február 28.

Napokkal ezelőtt ültem neki, hogy leírjam a Fekete Bugyor tüzének történetét apám elbeszélése szerint, de még mindig nem tudtam elkezdeni. Azt hiszem, A gyűrűk urá-ban olvastam, hogy „minden út egy másik útba visz”: hogy elindulhatunk egy semmibe vezető ösvényen, saját járdán tett lépéseinknél fantasztikusabb úton, hogy onnan jussunk el azután... bárhová. Így van ez a történetekkel is – az egyik elvezet a következőhöz, az azután következőhöz és tovább, talán éppen arra, amerre menni akartunk, talán másfelé. A végén előfordulhat, hogy az a hang, amely elmeséli a történetet, fontosabbá válik, mint a történet maga.
És én is erre emlékszem legtisztábban: apám hangjára, a halk és lassú mondatokra, amint magában nevet közben vagy harsányan hahotázik. A szünetekre, amikor meggyújtja a pipáját, orrot fúj, kimegy a konyhába, hogy hozzon a jégszekrényből egy doboz Narragassett sört. A hangra, igen, mely számomra a hangok hangja, az évek múlásának hangja, a legbensőbb hang a szülővárosomban – pedig nincsen megörökítve sem az Ives-féle interjúkban, sem a környék szegényes évkönyvében... sem saját hangszalagjaimon.
Apám hangja.
Tíz óra van, a könyvtár egy órával ezelőtt bezárt, jó kis eső kerekedik: hallom az ólmos dara tűhegyeinek kopogását az ablakokon és a Gyermekkönyvtárba vezető üvegezett folyosón. De hallok más neszeket is: halk recsegést és dobbanásokat kívül a fénykörön, amelyben ülök, és írok a mappa megvonalazott, sárga oldalaira. Csak a régi épületek szokásos neszei, nyugtatgatom magam... de elfog a kétség. Ki tudja, talán áll kint egy bohóc valahol a viharban hogy az éj közepén árulja a léggömbjeit.
Mindegy. Azt hiszem, végül is megtaláltam az apám utolsó történetéhez vezető ösvényt. A kórházban mondta el, hat héttel a halála előtt.
Anyámmal minden délután elmentünk hozzá az iskolából jövet; esténként egyedül látogattam. Anyámnak otthon kellett maradnia, hogy végezze a házimunkát, de ahhoz ragaszkodott, hogy én elmenjek. Biciklire ültem minden alkalommal, mert nem engedett stoppolni négy évvel azután sem, hogy a gyilkosságok véget értek.
Nehéz hat hét volt ez egy alig tizenöt éves fiúnak. Szerettem apámat, de lassan megcsömörlöttem az esti látogatásoktól – látnom kellett, hogyan aszik össze a teste, hogyan mélyülnek és növekszenek arcán a fájdalom ráncai. Olykor sírt is, bár mindent megtett, hogy ezt elkerülje. Hazafelé pedig sötétedett már, folyton '58 nyara járt az eszemben, és féltem visszanézni, nehogy ott találjam a bohócot... vagy a farkasembert... vágy Ben múmiáját... vagy az én madaramat. Legjobban mégis attól féltem, hogy bármilyen alakban jelenik is meg Az, apám ráktól fonnyadt arcát ölti magára. Olyan gyorsan pedáloztam hát, amilyen gyorsan csak az erőmből tellett, tekintet nélkül arra, hogy a szívem majd kiszakadt közben, így hát rendesen csatakos hajjal, kifulladva érkeztem haza... Anyám megkérdezte mindig: „Minek hajtasz ilyen gyorsan, Mikey? A végén valami bajod lesz tőle.” Én pedig azt válaszoltam: „Időben akartam hazaérni, hogy – még segíthessek neked.” Akkor megölelt, megcsókolt, és azt mondta, jó fiú vagyok. Ahogy múlt az idő, úgy alakult, hogy nemigen volt már miről beszélnünk apámmal. Míg a városba kerekeztem, hevesen törtem a fejem, milyen témát eszelhetnék ki, és előre rettegtem a pillanattól, amikor mindketten kifogyunk a mondandóból. Haldoklása félelemmel töltött el és dühvel, de zavarba is ejtett ugyanakkor: úgy tűnt nekem akkor, és úgy tűnik most is, hogy az elmúlás legjobb módja az, ha gyorsan történik. A rák nemcsak megölte, rosszabbat tett annál: lealacsonyította és megalázta.
A rákról nem beszéltünk soha, én azonban a csönd perceiben úgy éreztem, hogy szóba kell hoznom, hogy más már nem maradt, de ha elkezdenénk, úgy állnánk meg értetlenül, mint a gyerek, akinek nem jut szék a zenés körjátékban, amikor elhallgat a zongora – így aztán eszelősen kerestem a szavakat, bármit, amit mondani lehet helyette, csak hogy megmeneküljünk annak beismerésétől, hogy létezik valami, ami pusztítja az apámat, azt az embert, aki hajánál fogva rángatta meg egykor Butch Bowerst, az álla alá szorította a puskát és azt követelte, hogy szálljon le róla egyszer s mindenkorra. Beszélnünk kellett volna róla, de tudtam, ha szóba jön, én sírni fogok, tehetetlenül és parttalanul. És tizenöt éves koromban, úgy gondolom, annak a lehetősége, hogy elsírom magamat az apám előtt, mindennél jobban lehangolt és megijesztett.
Egy ilyen végeérhetetlen, riasztó hallgatást törtem meg azzal, hogy újból megkértem, mesélje el a Fekete Bugyor tüzét. Aznap este teletömték nyugtatóval, mert nagyon erősek voltak a fájdalmai, ekként hol alámerült, hol újra felbukkant az öntudatlanság vizéből, néha tisztán beszélt, máskor valamilyen egzotikus nyelven, és szavai olyanok voltak, mint az álom hordaléka. Felváltva beszélt hozzám, és testvéréhez, Philhez, akivel összetéveszteni látszott. Minden különösebb ok nélkül érdeklődtem a Fekete Bugyorról – csupán eszembe jutott hirtelen, és megkapaszkodtam benne.
Szeme kitisztult, halványan elmosolyodott.
– Sose bírtad kiverni a fejedből, igaz, Mikey?
– Nem – feleltem, noha valójában legalább három éve nem is gondoltam rá; azután hozzátettem, amit ő mondogatott gyakran: – Nem tudtam kitörölni az emlékezetemből.
– Hát, akkor elmondom – egyezett bele. – Tizenöt éves vagy, elég idős már, meg anyád sincs itt, hogy befogja a számat. És kell is tudnod. Azt hiszem, ilyesmi nem is történhetett volna másutt, mint Derryben: ezt se felejtsd el. Szóval légy óvatos. A feltételek mindig adottak errefelé az efféle dolgokhoz. De te vigyázol magadra, jól mondom, Mikey?
– Igen, apa.
– Helyes – dőlt hátra a párnán, és megismételte: – Nagyon helyes. – Úgy látszott, elszenderedik megint, a szeme lassan lecsukódott. Aztán mégis beszélni kezdett.
– Mikor itt szolgáltam a katonai bázison kilencszázhuszonkilencben meg harmincban, volt fenn a hegyen egy tisztiklub... ahol ma a kollégium áll. Közvetlenül a kantin mögé épült, ott vettük hét centért a Lucky Strike cigarettát. Egy fémbarakk az egész, de belül kicsinosították – szőnyeg a földön, bokszok a fal mellett végig, wurlitzer – és hétvégeken hozzájutott az ember némi üdítőitalhoz... mármint, ha fehér volt az illető. Szombat esténként játszott valami zenekar, menő hely volt az akkoriban. Szénsavas üdítőket adtak, mivel nem törölték még el a tilalmat, de azért harangoztak arról, hogy hozzá lehet jutni erősebb piákhoz is... de csak annak, aki fel tudta mutatni a zöld csillagocskát a katonai igazolványán. Ez volt a titkos jel. Többnyire nem futotta másra, mint házi főzésű sörre, de néha hétvégén kiszolgáltak röviditalt is. A fehéreknek.
Persze mi, az Ε század, a közelébe sem szagolhattunk, így aztán a városba mentünk, ha kimenőt adtak. Azokban az időkben Derry még nemigen volt több a kezdeti fakitermelő-városkánál, akadt benne összesen vagy nyolc-tíz kocsma, azok is főként a Pokol Tornáca nevű városrészben. Hogy kármentő, az még mindig fellengzős név ezekre. Nem volt már ott mit menteni. Általában csak „vak disznónak” hívták őket, mert a vendégek, amíg bent voltak, úgy viselkedtek, mint a disznók, és mire kipenderítették őket, már nem láttak a részegségtől. A seriff tudott róla, a zsaruk is ismerték, de a balhék csak folytak egész éjjel, ahogy az szokásban volt az 1890-es évek rönkölőinek ideje óta. Megkentek néhányat, gondolom én, de nem olyan sok fickót és nem olyan nagy dohánnyal, mint hinnéd: Derryben nagyon tudnak az emberek másfele nézni. Néhány kocsmában rövidet is mértek, nemcsak sört, és amennyire én tudtam mások elbeszéléséből, a városbeli italok tízszer olyan jók voltak, mint a komisz bundapálinka meg a hordós gin, amit a fehérek kaptak péntek és szombat este a tisztiklubban. A kemény piák Kanadából jöttek a zúzalékot szállító teherautókon, és a legtöbb üvegben az volt, amit a címke alapján várni lehetett. A jóféle italt meg kellett fizetni, persze, de volt gatyaszaggató is elég, ami kellőképpen kiütötte az embert, meg viszont nem ölte, és ha bele is vakultak néhányan az ivásba, az csak ideig-óráig tartott. A fejeket azért be kellett húzni, amikor röpködtek a palackok a levegőben. Volt egyszer a Nan kocsmája, a Paradise, a Wally' s Spa, a Silver Dollar, és még egy, a Powderhorn, ahol kurvát is fel lehetett szedni esetenként. Nő akadt a többi helyen is, nagyon meg se kellett izzadni értük – lófrált ott egypár, amelyik meg akarta tudni, hogy a fekete gyík másképp surran-e be a résen, de az afféle kölyköknek, amilyenek mi voltunk Trevor Dawsonnal és Carl Roone-nal, jó barátok abban az időben, az, hogy megvegyünk egy kurvát, ráadásul egy fehér kurvát, különleges és elgondolkodtató dolognak számított.
Amint említettem, apám erősen a morfium hatása alatt állt aznap este. Nem hiszem, hogy ilyesmiket elmondott volna különben – kölönösen nem a saját tizenöt éves fiának.
– Na, nem sokkal rá a városi képviselők egy megbízottja felkereste Fuller polgármestert. Azt mondta, értekezni kíván néhány kérdésben, úgymint „néhány probléma merült fel a város lakossága és a sorállományú katonák viszonyában”, meg „a választópolgárok aggodalma” meg „a konvenciókra való figyelem” – de közben tiszta volt, mint a vakablak, hogy mire akarja rávenni Fullert. Nem akarták, hogy a seregből jövőniggerek járjanak a disznóólaikba, cseszegessék a fehér nőket és illegális piát igyanak a söntésnél, ahol csak fehér pasasoknak volna szabad álldogálni és inni az illegális piát.
Kész röhej volt, persze. A fehér asszonyiság virágja, amit úgy védelmeztek, nem állt másból, mint egy rakás lotyóból, az meg, hogy útjában lettünk volna a férfiaknak!... A képviselőtestület egy tagját sem láttam soha a Silver Dollárban vagy a Powderhornban. Akik ezekben a kricsmikben vedeltek, naphosszat a fát zúzták piros-fekete kockás lemberdzsekben, csupa seb meg horzsolás a kezük, egyik-másik félszemű vagy hiányzott egy ujja, az összesnek a fél fogsora, a szaguk meg egy az egyben a fanedveké meg a fűrészporé. Zöld flanelnadrágban jártak, zöld gumicsizmában, behordták kintről a mocskot, míg fekete nem lett a padló. Nagy volt a szaguk, Mikey, nagyok a lépteik, nagy a szövegük. Nagy volt mind tetőtől talpig. Egyik este a Wally' s Spában láttam egy figurát, annak leszakadt az egyik karjáról az ing, miközben szkanderozott a cimborájával. De nem csak úgy leszakadt – biztos azt képzeled, hogy erre gondolok, pedig nem. Annak az embernek az ingujja jószerivel szétrobbant... Így leröpült a bicepszéről, foszlányokban. Mindenki hujjongott meg tapsolt, amikor valaki hátba vágott engem, és azt mondta: „Ezt nevezik mifelénk a szkanderozó fingjának, bokszos.”
Azt akartam ezzel kifejezni, hogy ha azok a fickók, akik betévedtek a „vak disznóba” péntek meg szombat este, amikor kitámolyogtak az erdőből, hogy lehajtsanak pár pohár whiskyt és megkeféljék a nőket, miután egész héten át a szalonnával csúszóssá zsírozott göblyukakba dugdosták a farkukat, ha ezek a fickók nem akarták volna, hogy ott legyünk, hát kidobtak volna minket, mint a szart. De az volt a helyzet, Mikey, hogy ők oda se bagóztak.
Az egyik félrehúzott engem valamelyik este – volt vagy száznyolcvanöt centi, ami irdatlan magasnak számított akkor, és hullarészeg ráadásul, a szaga meg olyan, mint egy kosár egy hónapos rothadt baracknak. Ha kilépett volna a ruhájából, az megállt volna magában is. Rám néz, és azt mondja: – „Haver, mondanák neked egyet. Te néger vagy, he?”
„Az vagyok.”
„Commen ' ça va! ” – kurjant erre a Saint John Valley-franciáságával, és akkorát vigyorog hozzá, hogy kilátszik mind a négy foga. „Tudtam, hogy az vagy, mi?! Hé! Láttam már ilyet egyszer egy könyvbe! Tökugyanaz a...” – és nem képes rájönni, mi is jár a fejében, úgyhogy kinyúl felém, és szájon legyint.
„Vastag száj” – mondom neki.
„Az, az!” – röhög erre, mint egy gyerek. „Vasstag száááj! Épais lèvres! Vasstag száááj! Gyere, veszek neked egy sört, he?”
„Nyomás, hogy legyen nyomás” – mondtam, mert nem akartam kihúzni nála a gyufát.
Ezen is röhögött, hátba vágott haveri alapon – majdnem orra buktam tőle –, azzal átgázolt a tömegen a pallóból ácsolt pultig, ami előtt hosszában vagy hetven férfi és tizenöt nőtülekedett.
„Két sört, mielőtt összedűltöm ezt a szar viskót!” – üvölti a csaposnak; az még egy nagy barom volt, törött az orra, úgy hívták, Romero Dupree. „Egyiket nekem, másikat pour l'homme avec les épais lèvres!” – Mindannyian röhögtek, de nem azon a szemét módon, Mikey.
Megkapja a sört, odaadja nekem az egyiket, és azt mondja: „Hogy hívnak? Nem akarlak úgy hívni, hogy Vastag Száj. Hülyén hangzik.”
„William Hanlon.”
„Hát, egészségedre, William Hanlon.”
„A te egészségedre” – mondtam. „Te vagy az első fehér, aki meghív egy italra.” – És ez igaz volt.
Szóval ledöntöttük a sört, még kettőt utána, amikor megkérdi:
„Az hótbiztos, hogy te néger vagy, he? Ha nem volna az épais szád, egy az egybe úgy néznél ki, mint egy fehér ember barna bőrrel.”
Apám felnevetett, és én vele nevettem. Annyira nevetett, hogy a hasa is megfájdult belé, rászorította a kezét, arca eltorzult, a szeme fölfelé fordult, felső műfogsorával alsó ajkába harapott.
– Csengessek a nővérnek, apa? – kérdeztem riadtan.
– Nem... nem kell. Mindjárt jó lesz. A legrosszabb az egészben, Mikey, hogy még nevetni se tudok, ha ingerem támad. Ami fene ritka amúgy is.
Elcsendesült néhány másodpercre, és csak most ébredek rá, hogy beszélgetéseink során ekkor kerültünk legközelebb ahhoz, ami végül is megölte őt. Talán jobb lett volna – mindkettőnknek jobb –, ha erre többször kerül sor.
Kortyolt egy kis vizet, azután folytatta.
– A lényeg az, hogy nem a „vak disznóba” járó nők és nem a vendégek nagy részét jelen tő lemberdzsekesek akartak kiebrudalni minket. A városi képviselők voltak megsértve, az az öt ember, meg még vagy egy tucat, akik mögöttük álltak – a régi vonal, tudod. Egyikük sem lépett be soha a Paradise-ba vagy a Wally' s Spába, ők eliddogáltak a Golfklubban, a Derry Heights túlsó oldalán... de azt azért el akarták érni, hogy egy lotyót és egy rönkfagörgetőt se rontsanak meg az Ε század feketéi.
Mondja nekik Fuller polgármester:
„Kezdjük azzal, hogy én soha nem akartam őket itt látni. Valami tévedésről lehet szó, szerintem vissza fogják vinni őket Délre vagy New Jerseybe.”
„Nem az a probléma” – feleli az egyik bunkó. Úgy emlékszem, Muellernek hívták...
– Sally Mueller apja? – kérdeztem megrökönyödve. Sally Muellerrel egy iskolába jártam.
Apám szája keserű mosolyra görbedt. – Nem, ez a nagybátyja lehetett. Sally Mueller apja még egyetemre járt valahol, de ha Derryben lett volna, ő is ágál ugyanúgy, gondolom, kiállt volna a bátyja mellett. Ha arra vagy kíváncsi, mennyire igaz a történetnek ez a része, csak annyit mondok, hogy Trevor Dawson számolt be róla, aki éppen a folyosókat mosta fel az épületben, és hallotta az egész beszélgetést.
„Hogy hova küldi a kormány a feketéket, az a maga gondja, nem a mienk” – folytatta Mueller. „Az én gondom az, hogy maga hova engedi be őket péntek és szombat este. Ha a városban csinálják a zűrzavart, nagy bajok származhatnak belőle. A Légió jelen van nálunk, amint azt maga is tudja.”
„Nos igen, de a kezem bizonyos értelemben meg van kötve, Mr. Mueller. A tisztiklubban nem ihatnak. Nem pusztán azért, mert a szabályzat tiltja, hogy a négerek a fehérekkel igyanak együtt, hanem mert egyébként sem tehetnék. Értse meg, ez tisztiklub, a feketék pedig egytől egyig kopasz sorállományúak.”
„Ezt az érvét sem fogadhatom el, sajnos. Csupán annyit kérek, hogy vegye kézbe az ügyet. A magas tisztséggel, kérem, együtt jár a felelősség.” Azzal Mueller kimasírozik.
Addig-addig, hogy Fuller megoldotta a helyzetet. Derry katonai támaszpontja jókora földterületet foglalt el akkoriban, bár túl sok minden nem volt rajta. Negyven hektár legalább. Észak felé közvetlenül a Nyugati Broadway mögött húzódott a határa, valami zöldövezetfélét ültettek oda. Ahol ma az Emlékpark van, ott állt valamikor a Fekete Bugyor.
Kilencszázharmincban egy rekvirált csűr volt az egész, amikor Fuller polgármester személyesen tartott szemlét az Ε század fölött, és közölte, hogy az lesz a mi klubunk. Úgy viselkedett, mint a Nagy Atya, talán annak is érezte magát, mert hogy egy fekete közlegényekből álló bandának saját helyet ad, ha az nem is több egy pajtánál. Aztán azzal fejezte be, mintegy mellékesen, hogy a városbeli csehókba ezentúl nem mehetünk.
Elkeseredtünk nagyon, de mit tehettünk? Semmi hatalmunk nem volt. Akkor egy fiatal srác, Dick Hallorann őrvezető, a szakács, azt találta mondani, hogy szépen kicsinosíthatnánk a bódét, ha komolyan nekifognánk.
Úgy is lett. Nekifogtunk. Mindent összevéve elég jól sikerült is. Mikor először bementünk, hogy körülnézzünk, teljesen le voltunk sújtva: sötét volt és büdös, tele ócska szerszámmal és rothadó kartondobozzal. Két pici ablak, villany semmi. Padló hiányzik. Carl Roone felnevetett, jól emlékszem rá, de a hangja tele keserűséggel: – Na, az öreg polgármester, mint egy herceg, olyan bőkezű! Lepenget nekünk egy saját klubot! Csuda!
George Brannock, ő is meghalt aztán ősszel a tűzben, hozzátette: – Mint egy fekete bugyor a pokolban. – És a név az épületre ragadt.
Mégis Hallorann vitte a prímet... Hallorann, Carl és én. Talán megbocsát érte az Isten... mert Ő ott fent tudja, hogy nem sejthettük, mi lesz belőle végül.
Nemsokára mindenki beszállt. Mivel Derrybe nem nagyon mehettünk, mást úgyse csinálhattunk. Kalapáltunk, szögeltünk, takarítottunk. Trev Dawsonról kiderült, hogy elkontárkodik szépen mint ácsmester: kitalálta, hogy vágjunk még egypár ablakot a ház oldalába, Alan Snopes meg, ördög tudja, hogyan, előállt egyszer csak a hozzá való üvegekkel. Mindnek más színe volt, valahol félúton a karneváli díszüvegek meg a templomi mozaikablakok között.
„Honnan szedted ezeket?” – kérdeztem Alant; ő volt köztünk a legidősebb, negyvenkét éves, azt hiszem, mindenesetre elég öreg ahhoz, hogy legtöbben Snopes papának szólítsuk.
Rágyújtott egy Camelre, és közben rám kacsintott. „Éjféli ellátmány” – mondja erre, és egy szót sem azontúl.
Így a helyet rendbe hoztuk viszonylag, és nyár közepére már használtuk is. Trev Dawson néhány másik sráccal leválasztotta az épület hátsó részét, és kialakítottak egy kis konyhát; egy grill meg két sütő mindössze, de arra jó volt, hogy meleg szendvicset meg piroskrumplit tudjunk készíteni. Az egyik oldalon bárpult, de csak szódát lehetett venni és Virgin Mary-féle italokat... a francba is, tudtuk, hol a helyünk. Nem tanítottak talán meg rá? Ha kemény italra fájt a fogunk, sumákolni kellett.
Padló nem volt továbbra sem, de a földet rendben tartottuk. Trev és Snopes papa bevezették a villanyt – éjféli ellátmány volt az is, gondolom. Júliusra már ott töltöttük a szombat estéket, üldögéltünk egy kóla meg egy hamburger vagy egy káposztás szendvics mellett. Szép volt. Be nem tudtuk fejezni soha, még akkor is dolgoztunk rajta, amikor leégett. Egyfajta hobbivá vált már... mintha fityiszt mutathattunk volna vele Fullernek, Muellernek meg a városi képviselőknek. De talán csak akkor éreztük igazán, hogy a miénk, amikor Ev McCaslin és én felraktunk egy táblát valamelyik pénteken. Azt írtuk rá: FEKETE BUGYOR, alá pedig: „E” SZÁZAD ÉS VENDÉGEI. Mintha exkluzív hely volna, érted!
Annyira jól nézett ki, hogy a fehér fiúk már morogtak is miatta, aztán nekiálltak ők is, hogy kicsinosítsák a tisztiklubot. Hozzáépítettek egy társalgót meg egy kis kávézót. Úgy tűnt, versenyezni akarnak. De mi nem akartunk.
Apám elmosolyodott a kórházi ágyon.
– Fiatalok voltunk az egy Snopes papa kivételével, de azért nem teljesen bolondok. Tudtuk, a fehér fiúk engednék, hogy versenyezzünk, de ha úgy tűnne, már mi állunk előrébb, hát eltörték volna a lábunkat, hogy ne rohanjunk olyan gyorsan. Nekünk megvolt, ami kellett, be is értük vele. Csakhogy akkor... történt valami.
Apám összehúzta a szemét, elhallgatott.
– Mi volt az, apa?
– Rájöttünk, hogy ki tudunk állítani egy remek kis dzsesszegyüttest magunk közül – folytatta lassan. – Martin Devereaux, akkor már tizedes, ő dobolt. Ace Stevenson trombitált. Snopes papa kitűnően klimpírozott egy bárzongorán. Na, nem volt tökéletes, de elment. Egy másik fickó klarinétozott, George Brannock pedig szaxofonon játszott. Beálltak mások is alkalomszerűen, gitározni, harmonikázni, vagy csak fújni a viaszpapírral bevont fésűt.
Nem egyszerre jött össze a dolog, persze, inkább csak kialakult augusztus végére, amikor már forró hangulatú dixieland combo ment minden péntek és szombat este a Fekete Bugyorban. Az együttes egyre javult, ahogy közeledett az ősz, és bár igazán kiválóak nem voltak soha – nem szeretném, hogy azt képzeld –, ahogy játszottak, az különbözött... az forróbb volt valahogy... az...
Csontos kezével intett az ágynemű fölött.
– Oltári volt – próbáltam kisegíteni mosolyogva.
– Az! Az! – kapott a szón, és visszamosolygott. – Pontosan! Oltári dixielandet játszottak. És tudod, mi jött azután? A városban lakók kezdtek feltünedezni a mi klubunkban. Még néhány fehér katona is jött a bázisról. Odáig ment a dolog, hogy minden hétvégén tolongott bent a tömeg. Ez sem egyszerre történt, nem. Először a fehér arcok olyan ritkásan látszottak, mint néhány szem só a borstartóban, de ahogy múlt az idő, egyre többen és többen bukkantak fel közülük.
Igen, amikor a fehérek megjelentek, akkor feledkeztünk meg az elővigyázatosságról. Hozták a saját piáikat barna táskákban, többnyire azt a finom, nagyfeszültségű nedűt, ami a „vak disznókban” is akad, és úgy néz ki, mint a szénsavas üdítő. A golfklubok itala, Mikey. A gazdagok itala. Chivas. Glenfiddich. Olyan sampányer, amilyet az óceánjárók első osztályán szolgálnak fel. „Pezsegő”, ahogy néhányan nevezték közülünk, mint otthon olykor a begőzölt fejű legényeket. Találnunk kellett volna valami módot, hogy megállítsuk, de fogalmunk sem volt, hogyan lehetne. Ezek városiak voltak! Érted? Fehérek!
És hát, ahogy már mondtam is, mi fiatalok voltunk és büszkék arra, amit létrehoztunk. Azt meg nem tudtuk felbecsülni, hová fajulhat ez az egész. Tudtuk ugyan, hogy Mueller és a barátai már kiszagolták, hogy áll a helyzet, de arra nem gondoltunk, hogy ettől szinte a falnak mennek mindannyian – hogy beleőrülnek, de szó szerint. Otthon ücsörögtek a Nyugati Broadway pompázatos viktoriánus hazaiban, tán ötszáz méterre attól a helytől, ahol mi voltunk, hallgatták a számokat, hogy például Aunt Hagar's Blues vagy Diggin My Potatoes... És szarul érezték magukat. Hogy az ο srácaik is ott ugrabugrálnak közöttünk, kart karba öltve a feketékkel, az csak tovább rontott a helyzeten. Mert szeptember és október fordulóján már nemcsak a lemberdzsekesek jöttek a lotyóikkal: addigra afféle városi nevezetességgé nőttük ki magunkat. A fiatalok is betértek, hogy felhajtsanak egy-két pohárral, és táncoljanak egy nevesincs dzsesszbanda zenéjére az egy órai zárásig. És nem is csak Derryből. Jöttek Bangorból, Newportból, Havenből, jöttek a Cleaves Mills-beliek, az Old Town-beliek és mindenfelől a környező kis települések lakói. Az oronói egyetemről a diákok, fiúk és lányok vegyest, hogy kirúgjanak a hámból, amikor pedig a banda betanulta a Maine Stein Song ragtime-változatát, szinte a tetőt is leszaggatták a lelkesedéstől. Természetesen a klub a sorállományé volt, legalábbis technikailag, és nem léphettek be azok a civilek, akiket nem hívtunk meg. De a valóságban, Mikey, mi egyszerűen kinyitottuk hétkor az ajtót, és az nyitva is maradt éjjel egyig. Október közepére oda jutottunk, hogy aki ki talált lépni a táncolók közé, azt rögtön legalább hat ember csípője fogta körül. Nem volt többé elég hely a táncra, így aztán az ember csak megállt egy helyben és rángatózott... de azt nem hallottam egyszer se, hogy bárki panaszkodott volna. Éjfélre már állt a bál, az épület úgy billegett és zötykölődött, mint egy üres tehervagon az expressz sínéin.
Apám elhallgatott, ivott még egy korty vizet, azután folytatta. Lángolt a szeme.
– Hát igen. Fuller előbb-utóbb úgyis véget vetett volna az egésznek. Ha hamarabb teszi, jóval kevesebben haltak volna bele. Elég lett volna annyi, hogy kiküld egy-két képviselőt, azok meg lefoglalják a behozott szeszes italokat. Ez meg is felelt volna mindenkinek, pontosan erre lett volna szüksége, hogy végleg lapátra tegyen minket. Hadbíróság, néhányunkat futkosóra küldik, a többit áthelyezik egy más alakulathoz. Csakhogy Fuller lassú volt. Talán attól félt, amitől mi is, hogy néhány fejes most aztán végképp bedühödik. Mueller nem látogatta meg újra, és azt hiszem, Fuller polgármester nem mert a városban vizitelni nála. Nagy szája volt Fullernak, de a gerince akár egy medúzáé.
Szóval ahelyett, hogy a dolgot nagy cécó közepette elintézzék, amivel legalább megmentették volna azoknak az életét, akik benn égtek, hagyták, hogy a Becsület Légiója oldja meg. Azok meg jöttek a fehér lepleikben november elején, és készítettek maguknak egy kis füstölt húst.
Apám elhallgatott megint, de ezúttal nem kortyolt a vízből, csak bánatosan révedt a túlsó sarokba, míg a nyitott ajtón át egy csengő bimbamja hangzott gyengén, és a nővér cipősarkának csikorgása a linóleumon. Valahol ment a televízió, másutt a rádió. Emlékszem, hogy hallottam a szél szuszogását a ház oldalában, és bár augusztust írtunk, valamiképpen didergős volt ez a hang. Mit sem tudott arról, hogy a tévében a Cain 100 műsorát adják, vagy hogy a rádióban a Four Seasons énekli Walk Like a Man című slágerét.
– Néhány közülük a Nyugati Broadway és a támaszpont közötti zöldövezeten jött át – folytatta apám. – Ott találkozhattak valamelyikük házánál, talán a pincében, hogy felöltsék a fehér lepleket, és előkészítsék a fáklyáikat.
Mások, úgy hallottam, egyenest a bázisra jöttek a Ridge-line úton, az volt akkoriban a bázisra vezető főút. Mesélték – nem mondhatom meg, kik –, hogy egy vadonatúj Packarddal érkeztek, fehér leplekben, a fehér csuklyák az ölükben, fáklyáik a lábuknál. Louisville Sluggers-féle fáklyák voltak, nagy darab jutaszövet borította a vastagabb végét, vörös gumival szorították le, olyasmivel, amit a háziasszonyok használnak, amikor elteszik a befőttet. Állt egy őrbódé ott, ahol a Ridgeline út leágazik a Witcham utcáról, de a Packardot átengedték simán.
Szombat este történt az egész, állt a bál, két vagy háromszáz ember ugrándozott körbe-körbe. Akkor beállítottak ezek hatan-nyolcan az üvegzöld Packarddal, utánuk a többiek a Nyugati Broadway palotái és a bázis közötti erdősáv fái közül. Nem voltak fiatalok, legalábbis többségükben nem, és kíváncsi volnék, másnap hányan szenvedtek közülük angina pectoristól vagy a vérző fekélyeiktől. Remélem, sokan. Azok a piszkos rohadék gyilkos csibészek.
A Packard a dombon állt meg, villantott kettőt a fényszóróval, aztán kiszálltak belőle négyen, és csatlakoztak a többihez. Egyik-másik kezében tízliteres benzinpalack, annak idején minden benzinkútnál lehetett kapni. És mindegyikük fáklyát fogott, csak egy ember maradt a kocsi kormánya mögött. Muellernek véletlenül Packardja volt, tudod, fiam? Véletlenül. Zöld Packardja.
A Fekete Bugyor hátában gyűltek össze, és belemártogatták a fáklyákat az benzinbe. Talán csak meg akartak ijeszteni minket. Hallottam ezt is, azt is a dologról. Inkább hiszek ebben, mert még most sem tudom feltételezni róluk a legsötétebb aljasságot.
Aztán történhetett úgy is, hogy a benzin lecsöpögött a fáklyák nyelén, és amikor meggyújtották azokat, akik tartották, pánikba estek – eldobták rögtön, amerre láttak, csak hogy megszabaduljanak. A lényeg az, hogy abban a fekete novemberi éjszakában nemsokára nagy lánggal égtek a fáklyák. Néhány fickó magasba emelte a magáét, és úgy hadonászott vele, hullottak körbe a kis tüzes vászondarabok. Közben röhögtek. De mondom, volt, amelyik behajította a fáklyáját a hátsó ablakon, egyenest a konyhába. Másfél percen belül pokoli tüzet okádott az egész helyiség.
A kinti emberek már mind felhúzták a csúcsos csuklyákat. Páran azt kántálták, hogy gyertek ki, niggerek! Gyertek ki, niggerek! Gyertek ki, niggerek! Lehet, hogy csak ijesztésképpen, de én azt gondolom, hogy volt közöttük, aki figyelmeztetni akart minket... úgy szeretnék hinni ebben is, mint abban, hogy a konyhába talán csak szerencsétlenségből röpültek be a fáklyák.
Na mindegy... akkor már nem számított. A banda játszott, hangosabban, mint agyári szirénák. Mindenki hujjongott, mindenki mulatott. Fel se tűnt, hogy valami nincs rendjén, míg csak Gerry McCrew, aki kuktának volt beosztva aznap este, ki nem nyitotta a konyhaajtót, és Majdnem fejbe csapta egy lángoló fáklya. Három méterre lövelltek ki a lángok, leperzselték a zubbonyát azon nyomban. Meg a haját.
Én a keleti fal közepénél ültem Trev Dawsonnal és Dick Hallorann-nel, és első pillanatban az ötlött föl bennem, hogy tán berobbant a gáztűzhely. Épphogy fel bírtam állni, az ajtó felé tolongok már a földre is döntöttek. Vagy két tucat ember gázolt keresztül a hátamon, és talán ez volt az az idő az egész históriában, amikor tényleg elfogott a félsz. Hallottam, hogy egymásnak kiabálnak az emberek: ki kell menni, mert ég a ház. De valahányszor fel akartam tápászkodni, valaki mindig visszarúgott. Egy baromi nagy cipősarok ide taposott a fejemre hátul, csillagokat láttam tőle. Az orrom összelapult az olajos padlón, belélegeztem a port, egyszerre tüsszögtem meg köhögtem. Egy női cipó hegyes sarka fúródott a seggembe pont középen, ilyen beöntést nem kívánok senkinek, fiam. Ha a zsávolynadrág akkor szétszakad, talán máig nem állt volna el a vérzés.
Lehet, hogy viccesen hangzik így utólag, de abban a fejveszett tülekedésben kis híján otthagytam a fogam. Rúgtak, vágtak, tapostak, átgyalogoltak rajtam, úgyhogy görögtem ide-oda, és másnap lábra se bírtam állni. Üvöltöttem, mint a sakál, de azok ott a fejem fölött vagy nem hallották, vagy éppen nem ez izgatta őket.
Trev mentett meg aztán. Láttam a nagy barna kezét az orrom előtt, és belecsimpaszkodtam, mint a fuldokló a mentőövbe. Fogtam, ő meg húzott, és csak kirángatott a végén. Valaki nyakon rúgott oldalról pont itten.
Apám megnyomogatta a füle tövét. Bólintottam.
– ...És annyira fájt, hogy kiment bennem a biztosíték vagy egy percre. De Trev kezét nem engedtem el, és ő se az enyémet. Aztán valahogy lábra álltam, pont amikor a konyha és a terem közé épített fal bedőlt. Ilyen hangja volt neki, hogy fluump – mint mikor meggyullad egy benzintócsa. Láttam, ahogy borul és köpi a szikrát, az emberek meg rohantak, hogy nehogy rájuk essen. De rájuk esett, ha nem is mindre. Az egyik bajtársunkat, úgy emlékszem, Hort Sartoris volt az, maga alá temette, és egy pillanatig láttam a kezét a szén meg a parázs alatt, ahogy szétnyílnak és visszagörbülnek az ujjai. Volt ott egy fehér lány, húsznál nem több, akinek tüzet fogott a ruhája hátul. Sikoltozva könyörgött a fiújának, valami egyetemista srác volt, hogy segítsen, mire az hátba csapta kétszer, de utána inkább rohant a többiekkel kifelé. A lány meg csak állt, sikított, és lángolt rajta az egész ruha.
A konyha valamikori helyén iszonyatos tűz tombolt vakító fényesen, és dögmeleg volt, Mikey, majdhogynem elevenen sültünk meg mindannyian. Éreztük, hogy kifényesedik a bőrünk, hogy az orrunkban szinte megpörkölődnek a szőrszálak.
„Ki kell törni innen!” – üvölti Trev, és elkezd vonszolni a fal mentén. „Nyomás!”
Akkor Dick Hallorann utánanyúlt. Dick nem lehetett több tizenkilenc évesnél, a szeme, mint két biliárdgolyó, de jobban észnél volt, mint mi ketten. Megmentette az életünket. „Ne arra!” – ordította. „Erre!” És a zenekari dobogó felé mutatott... A tűz felé.
„Hülye vagy?!” – ordított vissza Trev azon a mély bikahangján, de így is alig lehetett hallani a kiáltozáson és a tűzviharon keresztül. „Ha meg akarsz halni, menjél, de mi Willy vel kijutunk!”
Még mindig fogta a kezem, és az ajtó felé indult, amit pedig a tömegtől nemigen láthatott. Én mentem volna vele... annyira meg voltam rémülve, hogy már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Csak egy dolog motoszkált a fejemben: nem akarok ropogósra égni, mint egy emberből készült frissensült.
Dick viszont Trev hajába kapaszkodott minden erejével, és amikor Trev feléje fordult, lekevert neki egyet. Emlékszem, hogy Trev feje a falról pattant vissza, és hogy arra gondoltam, Dick megőrült. Azt bömbölte Trev arcába: „Ha arra mész, megdöglesz! Nekiszorultak az ajtónak, nigger!”
„Honnét tudod!” – bódult vissza Trev, amikor egy félelmetes BANG! dörrent, mint a puskalövésedé nem az volt, hanem a hó robbantotta fel Marty Devereaux dobját. A lángok már szétfutottak a mennyezetgerendákon, és tüzet fogott lassan az olaj is a földön.
„Tudom!” – üvöltötte Dick. – „Tudom!”
Megragadta a másik kezemet, én meg úgy éreztem magam, mintha a kötél lennék egy kötélhúzáson. Akkor Trev még egyszer szemügyre vette az ajtót, és elindult arra, amerre Dick mutatta. Dick egy ablakig vitt minket, és felkapott egy széket, hogy bezúzza, de mielőtt meglendíthette volna, az ablakot kiröpítette a hő. Akkor belekap Trev övébe hátul, és nyomja felfelé. „Mássz!” – azt üvölti közben, „másszál, basszameg!” – Trev pedig mászott, fejjel előre átbukott a párkányon.
Aztán kifele lökött engem is. Megfogtam kétoldalt az ablakkeretet, és húzódzkodtam föl, ahogy bírtam... másnapra teljesen felhólyagzott a tenyerem, mert már füstölt a fa. Fejjel zuhantam ki, és ha Trev nem kap el, talán a nyakam is kitöröm.
Visszafordultunk, és ez aztán olyan volt, mint a legszörnyűbb lidércálom, amiben valaha részed lehetett, Mikey. Az ablakból már nem látszott, csak a lángok sárga négyszöge. A bádogtetőn kicsapott a tűz vagy egy tucat helyen. Hallottuk, ahogy bent vonítanak az emberek.
Aztán megjelent két integető kéz az izzó párkány fölött – Dick keze. Trev Dawson bakot tartott, én meg benyúltam, és megfogtam Dicket. A súlytól hassal dőltem a falnak, hát olyan volt, mint a sütő, amikor istenigazából felforrósodik. Dick feje is előbukkant, de pár pillanatig azt hittem, nem sikerül kiemelni. Fojtogatta a füst, a szája szétnyílt, látszott, hogy mindjárt elájul. Már parázslott az ing a hátán.
Majdnem elengedtem én is, mert megéreztem a bennégő emberek szagát. Mondják, hogy hasonlít a füstölt sertésborda szagára, de nem hasonlít, fiam. Inkább arra, ami lovak herélése után történik néha. Raknak egy nagy tüzet, belehánynak minden szart, és amikor már jól ég, kihallatszik a herék pukkanása, ahogy elpattan a dióhéj... nahát, ilyen szag van, amikor az emberek ruhástul égnek. Én meg éreztem, és tudtam, hogy soká nem bírom, úgyhogy megrántottam még egyszer, beleadtam mindent, és Dick is kizuhant. Csak az egyik cipője maradt bent.
Lebucskáztam Trev kezéből, és elterültem a földön. Dick rám esett, és én mondom, fiam, annak a niggernek kőkemény volt a koponyája. Levegőt se kaptam, csak henteregtem összevissza a porban, és fogtam a hasamat.
Azért összeszedtem magam valahogy, térdre támaszkodtam, fölálltam nagy keservesen. És akkor láttam az erdősáv felé futó alakokat. Mondom, mi ez, kísértetek vagy mi? De észrevettem a cipőjüket is. Addigra már fényességbe boralt a Fekete Bugyor, mintha nappal lett volna. Láttam a cipőket, és megértettem, hogy lepelbe burkolt emberek azok. Az egyik elbotlott a többiek mögött, és azt is láttam...
Hirtelen hallgatott el apám, megnyalta kiszáradt ajkát.
– Mit láttál, apa?
– Nem érdekes – felelte. – Adj innom, Mikey. Adtam neki. Ivott, míg köhögni nem kezdett. Az ajtó előtt elhaladó nővér bedugta a fejét.
– Szüksége van valamire, Mr. Hanlon?
– Új belekre – felelt az apám. – Van magánál egy pár, Rhoda?
A nővér szája ideges, kétkedő mosolyra húzódott. Amikor már elment, apám felém nyújtotta a poharát; az asztalra tettem.
– Elmondva hosszabb, mint visszagondolva – mondta. – Teletöltöd még, mielőtt hazamégy?
– Persze, apa.
– Rosszat fogsz álmodni a történettől, Mikey?
Már nyitottam a számat, hogy hazudjak, de gyorsan meggondoltam magam. Most úgy érzem, ha akkor hazudok, abbahagyta volna az egészet. Elég messze jutott már benne, de talán meg tudott volna állni még.
– Azt hiszem, igen.
– Nem olyan nagy ügy pedig – mondta. – A rossz álmokban a legszörnyűbb dolgokra is gondolhatunk, és végül is ezért vannak, nem igaz?
Megfogtam felém nyújtott kezét, és így ültünk kéz a kézben, amíg be nem fejezte.
– Még pont időben néztem körbe, hogy lássam, Trev és Dick elindult az épület elejéhez. Utánuk iramodtam, habár alig kaptam levegőt. Körülbelül negyven-ötven ember állt kint, volt, aki sírt, volt, aki okádott, a többi meg ordított vagy mind a hármat egyszerre. Páran a füvön feküdtek, ájultan a füstmérgezéstől. Az ajtó zárva volt, hallottuk bentről az üvöltést, hogy engedjük ki őket, az isten szerelmére, mert meghalnak különben.
Más ajtó nem is volt, csak a konyhán keresztül, tudod, ahol a hulladékgyűjtő hordókat tartottuk. Na most a főbejárat meg befele nyílt, a kijövőknek meg kellett húzniuk.
Csakhogy amikor már néhányan kijutottak, a többiek betolták az ajtót abban a nagy nyomakodásban. Becsukódott, kész. A hátulról jövők rohantak előre, ahogy a tuz elől menekültek, és nekipasszíroztak mindenkit a falnak. A legelöl állókat szétlapították. Képtelenség volt kinyitni az ajtót, ha egyszer akkora nyomás nehezedett rájuk hátulról. Ott álltak csapdában, a tűz meg tombolva terjedt.
Trev Dawsonnak köszönhető, hogy nyolcvanan haltak csak meg, nem százan vagy akár kétszázan, de nem kitüntetést kapott érte, hanem két évet a Rye börtönben. Mivelhogy addigra odagördült a nagy teherautó, és ki ült a kormánynál, hát régi barátunk, Wilson őrmester, aki a támaszpont összes lyukának tulajdonosa volt.
Kiszáll, és bömbölve osztogatja az értelmetlen parancsokat, amiket amúgy se hallott meg senki. Trev megragadta a karomat, és odarohantunk hozzá. Dick Hallorann-nak addigra nyoma veszett, aznap már nem is láttam többet.
„Őrmester, használnom kell a teherautóját” – ordítja Trev az arcába.
„Tünés az útból, nigger” – bódul vissza Wilson, és lenyomja ott helyben. Aztán tovább bömböli a baromságait. Senki rá se hederített, de soká nem tudta csinálni, mert Trev felpattant, mint a keljfeljancsi, és betakarta.
Trev nagyot tudott ütni, bárki más a földön maradt volna, de annak az állatnak kemény volt a feje. Felállt, az orrából meg a szájából ömlött a vér, és azt mondta: „Ezért megöllek.” Hát, Trev erre úgy gyomron vágta, hogy kétrét görnyedt, mire én összekulcsoltam a kezem, és lecsaptam a tarkójára teljes erőmből. Gyáva dolog hátulról megütni egy embert, de kétségbeejtőhelyzetek néha kétségbeesett lépésre ösztökélnek. Meg aztán hazudnék, Mikey, ha letagadnám, hogy örömmel kólintottam fejbe ezt a mocskosszájú stricit.
Elzuhant, mint tulok a bárd alatt. Trev a teherautóhoz futott, beindította, és úgy kanyarodott, hogy szemben álljon a Fekete Bugyorral, de az ajtótól balra. Egyesbe rakta, ki a kuplungot, és gyerünk, te rohadék!
„Vigyázzatok onnét!” – kiabált az ácsorgókra. „Megy a kocsi!”
Azok szétrebbentek, mint a fürjek, és csodák csodája, Trev nem ütötte el egyiket sem. Körülbelül ötvennel ment neki a ház oldalának, közben jól összetörte az arcát is a kormánykeréken. Spriccelt a vér az orrából, amikor megrázta a fejét, hogy tisztán lásson megint. Visszakapcsolt rükvercbe, tolatott vagy húsz métert, és nekivágott másodszor. BUMM! A Fekete Bugyor nem állt másból, mint rozsdás bádoglemezekből, és ez a löket betett neki. Bedőlt az egész oldala annak a kohónak, lövelltek ki a lángok belőle. Hogy létezik, hogy valami is életben maradhatott addig, fogalmam sincs, de ott voltak mégis. Az emberek szívósabbak, mint gondolnád, Mikey, és ha nem hiszel nekem, csak nézz rám, a körmöm serceg, ahogy kaparva csúszók le a világról. Olyan volt az a hely, mint egy olvasztókemence, lángokban állt és füstölt, de az emberek özönlöttek kifele, mint az áradat. Annyian voltak, hogy Trev nem is mert megindulni hátra, nehogy átgázoljon rajtuk. Úgyhogy kiszállt, és futott vissza, hagyta a kocsit, ahol van.
Hát aztán csak álltunk, és néztük, ahogy pusztul. Mindent összevéve nem telt el öt perc, de akkor egy örökkévalóságnak tűnt, fiam. Az utolsó tíz-tizenkettő, aki kiszaladt, égett, mint a rongy. Néhányan elkapták és a földön hengergették őket, hogy eloltsák a tüzet a ruhájukon. Ha benéztünk, láttuk, hogy maradtak még kifelé igyekvők, de tudtuk, hogy nekik már nincsen menekvés.
Trev megszorította a kezemet, én meg az övét, kétszer olyan erősen. Úgy álltunk kézen fogva, ahogy mi vagyunk most itt, Mikey, neki a törött orrából csorgott a vér, az egyik szeme úgy bedagadt, hogy ki se bírta nyitni, és néztük azokat. Igazi kísértetek voltak, akiket akkor éjjel láttunk, derengő figurák férfi- és nőalakban, körülöttük a lángok, és csak mentek a nyílás felé, amit Trev vágott Wilson őrmester teherautójával; mentek előretartott karokkal, mintha azt várnák, hogy valaki megmenti őket, de csak a semmibe gyalogoltak. A ruhájuk lobogott a tűzben, az arcuk szétfolyt, aztán egyik a másik után egyszerűen fölbukott, és nem láttuk őket többé.
Az utolsó nő volt. Leperzselődött róla már a ruha, kombinéban állt, és lángolt, mint a gyertya. A legvégén mintha engem nézett volna. Láttam, hogy a szempillái égnek.
Mikor ő is elesett, vége lett az egésznek. Az épület robbant, mint egy tűzoszlop. Mire a támaszpont tűzoltókocsijai és még kettő a Fő utcai tűzoltóságról megérkeztek, már porrá égett. Hát ez volt a Fekete Bugyor tüzének története, Mikey.
Az utolsó kortyot is kiitta, azután odaadta a poharat, hogy töltsem tele a folyosón lévő ivócsapnál. – Máma éjjel lehet, hogy összepisilem az ágyat, Mikey.
Megcsókoltam az arcát, és kimentem a folyosóra, hogy vizet hozzak. Mire visszatértem, már egy más világból való tűnődés sodorta el magával, szeme üvegesen, merengve bámult előre. Amikor éjjeli szekrényére tettem a poharat, alig érthető köszönömöt mormogott. A kisasztalon lévő Westlox órára néztem: nyolc felé járt már. Mennem kellett haza.
Föléhajoltam, hogy megcsókoljam búcsúzóul... amikor meghallottam saját suttogásomat:
– Mit láttál?
A szeme lecsukódott, épphogy megmozdult a hang felé. Talán tudta, hogy én vagyok, talán azt gondolta, saját gondolatainak hangja.
– Hm?
– Az a dolog, amit láttál – súgtam. Nem akartam hallani, de hallanom kellett. A hideg és a forróság egyszerre öntötte el a testem, a szemem égett, kezem mint a jég. Hallanom kellett. Mint ahogyan, gondolom, Lót feleségének is vissza kellett fordulnia, hogy lássa Szodoma pusztulását.
– Egy madár volt – mondta. – Pontosan az utolsó futó alak fölött. Talán sólyom. Vörösvércse. De nagy. Nem mondtam el senkinek. Bevágtak volna a diliházba. Az a madár lehetett húsz méter is az egyik szárnya hegyétől a másikig. Mint egy japán Zéro. De láttam... láttam a szemét... és azt hiszem... hogy az is látott engem.
Apám az oldalára fordult, arccal az ablak felé, ahonnan lassan ránk ereszkedett a sötétség.
– Lecsapott, és felkapta az utolsó embert. Az ingénél, ott kapta el... és hallottam a szárnycsapásait. Az a hang olyan volt, mint a tűzé... és lebegett... és arra gondoltam, a madarak nem tudnak lebegni... de ez tudott, mert... mert...
Elhallgatott.
– Miért, apa? – suttogtam. – Miért tudott lebegni?
– Nem lebegett.
Ültem a csöndben, azt gondoltam, már biztosan elaludt. Soha életemben nem féltem ennyire... mert négy évvel azelőtt én láttam a madarat. Valahogyan, megmagyarázhatatlan módon, majdnem megfeledkeztem arról a lidércnyomásról. Apám volt az, aki visszahozta.
– Nem lebegett – mondta –, hanem függött. Függött. Hatalmas kötegekbe fogott léggömbök voltak a szárnyára kötve... és függött a levegőben.
Apámat elnyomta az álom.

1985. március

Eljött megint. Már tudom. Várok még, de a szívem mélyén tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy szembe tudok szegülni vele. Gyermekként képes voltam rá, de gyermekként más volt. Gyökeresen más.
Egész éjjel megszállottan írtam – de hiszen úgysem tudtam hazamenni. Derryt vastag, szemkápráztató jégpáncél fedi, és bár kisütött a nap, semmi nem mozdul.
Jóval három óra után fejeztem be az írást, egyre gyorsabban kanyarítottam a betűket a papíron, igyekeztem mindent leírni. Elfeledkeztem a madárról, amit tizenegy éves koromban láttam. Apám története idézte fel ismét... és azóta nem tudom kiverni a fejemből. Mintha utolsó ajándéka lett volna ez. Szörnyű ajándék, igen, a maga módján mégis csodálatos.
Úgy aludtam el, ahogy voltam, fejem akarómra támasztva, a jegyzettömb és a toll előttem az asztalon. Zsibbadt fenékkel és sajgó háttal ébredtem, valamiképpen mégis szabadon... megtisztultan e régi történettől.
Akkor láttam meg, hogy társaságom akadt, amíg aludtam.
A lábnyomok, melyeknek sara halovány árnyékká száradt, a könyvtár főbejáratától (bezártam pedig: mindig bezárom) az íróasztalomig vezettek.
Visszafelé nem.
Bármi volt is, éjjel jött el, hogy itthagyja a talizmánját... azután egyszerűen eltűnt.
Olvasólámpámhoz kötözve egyetlen léggömb imbolygott fölöttem. Hélium töltötte meg; a magas ablakok egyikén betűző reggeli nap fényében lebegett.
Rajta pedig az én arcom rajza, szem nélkül, a gödrökből vér csordult alá, és a léggömb vékony, dagadó felületén halálos kiáltás torzította el a számat.
Ránéztem, és felszakadt belőlem a kiáltás, mely végigvisszhangzott a könyvtár termein, vibrálva tért vissza a raktárba vezető acéllépcső spirálján.
A léggömb hangos durranással cafatokra szakadt.

HARMADIK RÉSZ
Felnőttek

A hullás
   kétségbe esés fokain
      beteljesületlen
újjáéledést hoz:
       s az kioltja
a kétségbeesést.
Azért, mit be nem válthatunk, mi
   nem ád szerelemre
mit elveszítettünk előre –
      hullás következik
végtelen, engesztelhetetlen.

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

Nem mennél-e haza ez elől már,
Nem mennél-e haza ez elől,
Isten kóbor gyermeke mind kidől,
Nem mennél-e haza ez elől,
Nem mennél-e haza ez elől,

JOE SOUTH

Tizedik fejezet
A viszontlátás

1
BILL DENBROUGH TAXIT SZEREZ

Csengett a telefon, az ébresztette fel. Olyan mélyen aludt, hogy nem is álmodott. Félálomban a kagyló után nyúlt, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. Ha a csörgés megszűnik ebben a pillanatban, akadálytalanul csúszott volna vissza a kábulatba, olyan simán, ahogy valaha a McCarron park dombjain siklott a szánkóval, amikor csak rávetődött a szánra, és már száguldott is lefelé – mintha hangsebességgel röpült volna előre. Felnőttként ezt már nem tehette, a tojásai bánták volna.
Ujjai végigtapogatták a tárcsát, lecsúsztak róla, visszakapaszkodtak megint. Bujkált benne a ködös sejtelem, hogy Mike Hanlon lesz az, Mike Hanlon Derryből, és azt mondja, vissza kell jönnie, emlékeznie kell, azt mondja majd, hogy fogadalmat tett, Stan Uris vágta el a tenyerüket egy ezüstös kólásüveggel, és úgy tettek fogadalmat...
Csakhogy ez már mind megtörtént.
Előző nap késő délután érkezett meg, alig valamivel hat óra előtt. Arra gondolt, hogy ha az övé volt az utolsó telefonszám Mike listáján, mindannyian különböző időpontban jöhettek; talán néhányuk az egész napot itt töltötte már. Ő nem látott senkit közülük, de nem is érezte úgy, hogy sietnie kellene a találkozással. Egyszerűen bejelentkezett, felment a szobájába, felhozatta a vacsorát, de alighogy eléje tették, rájött, képtelen megenni – aztán bedőlt az ágyba, és álomtalanul aludt mostanáig.
Bill kinyitotta fél szemét, és a telefonkagyló felé kapott. Az lekoppant az asztalra; megragadta, és közben a másik szemét is kinyitotta. Tökéletes űrt érzett a fejében, mintha lekapcsolták volna az áramkörről, mintha csak elemről működne még.
Végre sikerült felvennie a kagylót. Felkönyökölt, és a füléhez szorította.
– Halló.
– Bill? – Mike Hanlon hangja szólt a telefonban: ezt legalább eltalálta. Múlt héten még egyáltalán nem emlékezett Mike-ra, most egyetlen szó elég volt, hogy azonosítsa. Csodaszer a... de valahogy baljóslatúan az.
– Igen, Mike.
– Fölkeltettelek, mi?
– Hát igen. De mindegy. – A televízió fölötti falon végtelenül lehangoló festmény lógott: sárga esőköpenyes, csuklyás homárhalászok vonszolták partra a rákcsapdákat. Billt ez a kép emlékeztette arra, hogy hol is van: Derryben a Városháza Szállóban a Főutca felső részén. Egy kilométerrel feljebb már ott a Bassey park... a Csókok hídja... a Csatorna. – Mennyi az idő, Mike?
– Háromnegyed tíz.
– És hányadika?
– Harmincadika. – Mike-ot hallhatóan mulattatta a szórakozott kérdés.
– Aha. Oké.
– Szerveztem egy kis találkozót – folytatta Mike bátortalanul.
– Igen? – Bill felült az ágyon. – Mindenki eljött?
– Mindenki, csak Stan Uris hiányzik. – Volt valami Mike hangjában, amit Bill sehogy sem tudott megfejteni. – Bev volt az utolsó. Tegnap késő éjjel érkezett.
– Miért mondod, hogy az utolsó, Mike? Stan megjöhet ma is.
– Stan meghalt.
– Mi? Hogyhogy? Talán a gépe...
– Semmi ilyesmi – mondta Mike. – De ha nem bánod, ez várhatna, amíg együtt leszünk mindannyian. Jobb lenne, ha egyszerre mondhatnám el mindenkinek.
– Ezzel van kapcsolatban?
– Igen, azt hiszem. – Mike rövid szünetet tartott. – Vagyis biztos.
Bill ismét érezte a rettenet ismerős súlyát a szíve körül...
Ilyen könnyű volna megszokni újra? Vagy magában hurcolta mindig is, noha nem érezte és nem gondolt rá, akár saját halála kérlelhetetlen bizonyosságát?
Cigarettáért nyúlt, rágyújtott, az első füsttel fújta el a gyufát.
– Tegnap egyikük sem találkozott?
– Nem... szerintem nem.
– És te sem láttad még egyikünket sem.
– Nem. Csak telefonon beszéltem mindenkivel.
– Jó – mondta Bill. – Hol lesz a találkozó?
– Emlékszel, hol volt a régi vasmű?
– Persze, a Pasture úton.
– Elmaradtál a kortól, öreg cimbora. Manapság Mail út a neve. Az állam harmadik legnagyobb bevásárlóközpontja van odakinn. Negyvennyolc üzlet egy tető alatt az Ön kényelmének szolgálatában!
– Telivér a-a-amerikainak hangzik, az biztos.
– Bill?
– Mi van?
– Jól vagy?
– Persze. – De a szíve túl gyorsan vert, cigarettájának vége enyhén megremegett. És Mike is hallotta, hogy dadog.
Néhány másodpercnyi csönd után Mike szólalt meg újra:
– Ott kint az üzletközpont mellett van egy étterem, a neve Kelet Ékköve. Különtermet adnak a rendezvényekhez. Egyet lefoglaltam tegnap, ott lehetünk egész délután, ha úgy alakul.
– Gondolod, hogy olyan soká eltart?
– Fogalmam sincs.
– A taxisok tudják az utat?
– Hogyne tudnák.
– Na jó. – Bill a telefon melletti jegyzettömbre firkálta az étterem nevét. – De miért pont ott?
– Mert új, talán azért – felelte Mike lassan. – Mert olyan... nem is tudom.
– Semleges terület?
– Hát... lehet.
– Jó a konyha?
– Nem tudom. Az étvágyad?
Bill félig nevetve, félig köhögve prüszkölte ki a füstöt. – Már nem a régi, öregfiú.
– Hallom a hangodon.
– Délre menjek?
– Inkább egyre. Beverly hadd durmoljon még egy kicsit. Bill mélyet szívott a cigarettából.
– Férjnél van?
Mike habozott.
– Megbeszélünk mindent – mondta végül.
– Mintha tízéves érettségi találkozóra jöttünk volna össze, mi? – hümmögött Bill. – Ki lett kövér, ki lett kopasz, kinek van gy-gyereke.
– Szeretném, ha olyan lenne – mondta Mike.
– Hm. Én is szeretném, Mikey. Én is.
Letette a telefont, hosszan zuhanyozott, majd reggelit rendelt, noha nem kívánta, és csak turkált az ételben. Nem – az étvágya már nem a régi.

Felhívta a Sárga Taxi Társaságot, és háromnegyed egyre kocsit rendelt: úgy számított, tizenöt perc bőven elég lesz, hogy a Pasture útra érjen (képtelen volt Mail útként gondolni rá, még akkor is, amikor már látta az üzletközpontot), de alábecsülte az ebédidő csúcsforgalmát... és hogy mennyit növekedett Derry városa.
1958-ban nagyobbfajta városka volt, talán harmincezer lakossal Derry határain belül és még hétezercel a közvetlenül mellette fekvő településeken. Mostanra viszont nagyvárossá nőtt – apró nagyvárossá London vagy New York metropoliszaihoz képest, de Maine államban, amely legfeljebb a háromszázezres Portlanddel büszkélkedhetett, már a legnagyobbak közé tartozott.
A taxi lassan csorgott le a Főutcán (elhagytuk a Csatornát, gondolta Bill, nem látom, de tudom, hogy ott van, lent zubog a sötétben), és a Városközpont utca felé fordult – Bill közben, amint az várható volt, a rengeteg változáson csodálkozott, de bámulatába mélységes csüggedtség vegyült, amit pedig soha nem feltételezett volna. Emlékezett gyermekkorának félelmekkel és nyugtalansággal teli évekre... nemcsak '58 nyara miatt, amikor hetüknek szembe kellett nézniük az irtózattal, hanem George halála miatt is, a mély álom miatt, amibe szülei zuhantak a haláleset után, a dadogását kísérő örökös ugratások miatt, Bowers, Huggins és Criss miatt, akik a nyomukban voltak a pusztabeli kőcsatától fogva
(Bowers, Huggins és Criss, te jó ég! Bowers, Huggins és Criss!)
és mert Derry hideg volt, könyörtelen, le se szarta, hogy élnek vagy halnak, azt meg a legkevésbé, hogy legyózik-e a Krajcáros Bohócot. Derry népe együtt élt a Krajcáros maszkjaival régóta... és talán, valami nyakatekert módon meg is értették őt. Hozzászoktak, szükségük volt rá. Szerették is? Meglehet. Meglehet, hogy szerették.
Hát miért ez a csüggedés?
Talán mert olyan fakó minden változás... vagy mert Derry, úgy látszott, elvesztette az igazi arcát.
Eltűnt a Bizsu mozi, helyén most parkoló (CSAK ENGEDÉLLYEL, hirdette a felhajtó fölötti tábla, A SZABÁLYTALANUL VÁRAKOZÓ JÁRMŰVEKET ELVONTATJÁK). A CIPŐ-üzletet és a Bailley gyorséttermet, mindkettő a mozi szomszédságában állt, szintén lebontották, hogy helyet adjanak a Northern National Bank fiókjának. A kopár épület homlokzatán lévő digitális kijelző az időt és a hőmérsékletet mutatta, ez utóbbit Fahrenheitben és Celsiusban is. A Városközpont utcai patika, Mr. Keene odúja, ahol Bill vette meg Eddie asztmagyógyszerét aznap, szintén nem volt sehol. A Richard köztől valamiféle hibrid sétálóutcát varázsoltak; ahogy a piros lámpánál időző taxiból Bill odakukkantott, lemezboltot látott, bioételeket kínáló kis üzletet és egy játékboltot, mely kiárusítást hirdetett meg, amíg a készlet tart, vártornyokból és sárkányokból.
Csikorogva indult meg a taxi.
– Beletelik egy kis időbe – szólalt meg a sofőr. – Hogy miért nem képesek beosztani ezek az istenverte bankok az ebédidőt. Már oppardon a kifejezésért, ha netán vallásos az úr.
– Semmi baj – felelte Bill. Borult idő volt, egy-egy esőcsepp csapódott a szélvédődnek. A rádió egy szökött elmegyógyintézeti ápoltról beszélt, aki feltehetően nagyon veszélyes, azután áttért a Red Sox csapatára, amely a legkevésbé sem az. Korai záporok, majd kitisztul az ég. Amikor Barry Manilow nyökögni kezdett Mandyről, hogy úgymond eljött és csak adott, ám nem kért semmit cserébe, a sofőr kikapcsolta a rádiót.
– Mikor épültek ezek? – kérdezte Bill.
– A bankok? – Ühüm.
– Hát, többnyire a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején – felelte a taxis. Nagydarab ember volt, vastag nyakú, piros-fekete kockás vadászzubbonyt viselt, a sapkája fluoreszkáló narancsszín, tele olajfolttal, féloldalasan a fejébe csapva. – Megkapták azt a városfejlesztési lóvét. Ilyen kincstári részesedés. Ők meg úgy osztották el, hogy letaroltak mindent. És jöttek be a bankok. Más meg se tudta volna fizetni, gondolom én. Jó duma, mi? Városfejlesztés. Szar a pofánkba, az. Már oppardon a kifejezésért, ha netán vallásos az úr. Sokat szövegeltek, hogy hogyan kéne új életet vinni a városba. Na, belevitték remekül. Lebontani a legtöbb régi boltot, hadd menjen a bank meg a parkoló. De nehogy ám azt higgye, hogy egy szál kurva parkolóhely is akad. Fel kéne lógatni az egész önkormányzatot a farkuknál fogva. Kivéve persze azt a Polock nevú nőcit, az is benne van. Hát őt a csöcsénél. Habár most hogy így rágondolok, nem biztos, hogy van neki. Kibaszott lapos, olyan, mint a deszka. Már oppardon a kifejezésért, ha netán vallásos az úr.
– Az vagyok – mosolygott Bill.
– Akkor pattanjon ki a taximból, és boruljon be abba a kurva templomba – mondta a taxis, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Régóta él itt? – kérdezte Bill.
– Egész életemben. A derryi kórházban születtem, a Mount Hope temetőben fogok elrothadni, basszameg.
– Jó buli.
– Az, nagyon jó – felelte a taxis. Harákolt, lecsavarta az ablakot, és kiköpött egy hatalmas csomó sárgászöld turhát az esőbe. Zavarbaejtő viselkedése hamiskás voltánál fogva mégis vonzó volt valamiképpen, egyszerre morcos és jókedélyű. – Aki ezt elkapja, nem vesz a héten rágógumit. Már oppardon a kifejezéséit, ha vallásos az úr.
– Nem változott meg minden – nézett ki Bill. A bankok lesújtó promenádjai és a parkolók elmaradtak mögöttük, ahogy kapaszkodtak a Városközpont utcán fölfelé. A dombon és a First National Bankon túl már gyorsabban haladtak. – Az Aladdin még a helyén van.
– A helyén – ismerte el a taxis. – Mázli. A disznók le akarták bontani azt is.
– Egy másik bank kedvéért? – kérdezte Bill, és döbbenten tűnődött el azon, hogy bárki józan ésszel képes volna lebontani a szórakozásnak ezt a fenséges kupolacsarnokát, eltüntetni a csillogó üvegcsillárokat, lerombolni az erkélyre spirálban futó lépcsők sorát, széttépni a gigantikus függönyt, amely nem egyszerűen kettévált a műsor kezdetén, hanem felvonták mágikus ráncait, redőit és pliszéit, melyeket alulról megvilágítottak a vörös, kék, sárga és zöld fények mesés árnyalatai, miközben a vászon mögötti csigák halkan sóhajtva nyikorogtak. Az Aladdint nem lehet, döngött benne a döbbenet kiáltása. Hogyan gondolhattak valaha is arra, hogy az Aladdint lebontsák egy BANK miatt?
– Éhem, bank lett volna ott – mondta a taxis. – Kurvára vágja a témát, már oppardon a kifej ezésért, ha netán vallásos az úr. A Penobscot megyei First Merchants tette volna rá a kezét. Szanálni akarták, hogy fölépítsenek egy komplett bankközpontot, ahogy ők nevezték. Megvoltak már a papírok, az Aladdin sorsa eldőlt. De akkor egypár ember bizottságot alakított – olyanok, akik régóta élnek itt –, benyújtották a tiltakozást, felvonultak, ordibáltak, míg ki nem Rajtoltak ezekből egy nyilvános önkormányzati gyűlést, és akkor Hanlon kivágta a rezet. – A taxis elégedetten bólogatott.
– Hanlon? – kapta fel Bill a fejét. – Mike Hanlon?
– Ehem – dörmögte a taxis, és félig oldalt fordult, hogy Billre pillantson: kerek arca volt, cserzett a bőre, szarukeretes szemüvegének szárán fehér festék kopott pöttyei. – Könyvtáros. Fekete fickó. Ismeri?
– Ismertem – felelte Bill, és eszébe jutott, hogyan találkozott Mike-kal először, még 1958 júliusában. Bowers és Huggins és Criss megint
(te jó ég)
minden fordulónál, eljátszották a maguk a szerepét, öntudatlanul kovácsolták össze a hétfős társaságot – szorosra, szorosabbra, legszorosabbra. – Gyerekkorunkban együtt játszottunk. Mielőtt elköltöztem volna.
– Hö! Mik vannak! Kurva kicsi ez a világ, már oppardon...
– ...a kifejezésért, ha netán vallásos az úr – fejezte be Bill a taxissal együtt.
– Szórul szóra-dünnyögte a taxis elégedetten. Csendben mentek egy ideig, aztán megszólalt újra. – Sokat változott Derry, az igaz, de csomó minden úgy maradt. A Városház Szálló, ahol beszállt. A víztorony az Emlékparkban. Emlékszik arra az úr? Gyerekkorunkban azt hittük, kísértetek járnak vissza oda.
– Emlékszem rá – felelte Bill.
– Meg ott a kórház, nézze. Felismeri?
Jobboldalt a kórház épülete emelkedett, mögötte a Penobscot lassan folyt a Kenduskeag felé. Az esős tavaszi ég alatt a folyó tompa ónszínbe játszott. A kórház, amelyre Bill emlékezett – háromszintes, kétszárnyú fehér faépület – a helyén állt még, de eltörpült a környező épületek együttesében, volt belőlük vagy egy tucat. Balra parkoló nyílott, benne talán ötszáznál is több gépkocsi.
– Az istenit, ez nem is kórház, ez egy egész laktanya! – kiáltott fel Bill.
A taxisból felcsuklott a nevetés. – Mivel nem vagyok vallásos, elnézem magának. De tényleg majdnem akkora, mint az Eastern Maine Bangorban. Van odabenn radiológia, terápiás központ, hatszáz szoba, saját mosoda és isten tudja, mi minden. A régi kórház is áll, de ott már csak adminisztrálnak.
Bill a kettősség különös szédületét érezte a fejében, mint akkor, amikor először látott háromdimenziós filmet; megpróbált összehozni két képet, amelyek nem illettek tökéletesen egybe. Ezzel a trükkel, az ember bolondot űzhet a szeméből és az agyából, erre emlékezett, de szinte biztos, hogy kiadós fejfájás lesz a vége... és ez a fejfájás máris gyötörni kezdte. Új Derry, rendben van. De itt van még a régi Derry is, például a kórház faépülete. A régi Derryt nagyrészt betemették már az új építkezések, a tekintet mégis tehetetlenül húzott felé... kereste mindenütt.
– Már a rendezőpályaudvar sincs meg, gondolom. A taxis jókedvűen felnevetett.
– Ahhoz képest, hogy gyerekkorábban ment el, ragyogóan emlékszik az úr. – Találkoztunk volna a múlt héten, gondolta Bill, beszéltünk volna akkor, vallástalan barátom. – Megvan még, de csak a romjai meg a rozsdás sínek. A tehervonatok sem állnak meg jó ideje. Egy fazon megvette volna, hogy összedobjon valami út menti játszóparkot... Baseball, célgolf, minigolf, gokart, egy vityilló videojátékokkal, ilyesmi – de nagy zűrzavar támadt, hogy kié is a föld. Szerintem megkapja, lerázhatatlan egy fickó, de még a bíróságon fekszik a dolog.
– És a Csatorna – mormogta Bill, amint a külső Városközpont utcáról a Pasture útra kanyarodtak, amelyet most, ahogyan Mike mondta is, MALL ÚT feliratú zöld tábla jelzett az út mentén. – A Csatorna is megvan.
– Ehem – helyeselt a taxis. – Szerintem az meglesz mindig is.
Derry üzletközpontja mellett haladtak el, és Billben ismét feltámadt a kettősség különös érzete. Gyermekkorokban hosszan húzódtak itt a földek, burjánzott a fú, és óriási napraforgók bólogattak a Puszta északkeleti határán. Mögöttük, nyugat felé, az Öregfok szegényes házai. Emlékezett, hogyan cserkészték be ezt a részt, óvatosan, nehogy belezuhanjanak az 1906-ban felrobbant vasmű tátongó pincelyukába. A föld tele volt relikviákkal, és ők az egyiptomi romok között kutató archeológusok ünnepélyes érdeklődésével ástak ki téglákat, kotrókanalakat, rozsdás vasreteszt, ablaküveget, palackokat, amelyek tele voltak különféle megnevezhetetlen, a legförtelmesebb mérgek bűzét árasztó folyadékokkal. Valami borzasztó dolog is történt errefelé, a láphoz közeli kavicsgödörben, de e percben nem tudta felidézni, mi volt az: csupán egy névre emlékezett, Patrick Humboldtéra, és hogy annak a dolognak egy hűtőszekrényhez lehetett köze. És még valami a Mike Hanlont üldöző madárról. Mi is...?
Megrázta a fejét. Töredékek. Szalmaszálak a szélben. Ez minden.
A földeknek nyoma sem maradt mostanra, sehol a vasmű romjai. Bill egyszerre visszaemlékezett a vasmű gigászi kéményére: cserepekkel kirakott felületét korom barnította meg az utolsó három méteren, és ahogy feküdt a magas fűben, olyan volt, akár egy irdatlan cső. Valahogyan felmásztak rá, két kezüket oldalt tartva egyensúlyoztak végig a tetején, mint a kötéltáncosok, és nevettek közben, nevettek...
Megrázta a fejét, mintha így el tudná űzni magától az üzletközpont délibábját, épületeinek visszataszító tömegét, SEARS, J. C. PENNEY, WOOLWORTH, CVS, YORK'S STEAK HOUSE, WALDENBOOKS feliratú cégéreit, a parkolókba csatlakozó utak sűrűhálózatát. De az üzletközpont nem távozott a képből, mert nem volt délibáb. A vasmű tűnt el és a körülötte buján növő gaz: a központ a valóság, nem pedig az emlékei.
Mégis nehezére esett elhinni.
– Megjöttünk, uram – kanyarodott a taxis egy hatalmas, műanyag pagodának látszó épület parkolójába. – Kicsit késtünk, de jobb későn, mint soha, nincs igazam?
– Hogyne volna – felelte Bill. Ötdollárossal fizetett. – A többi a magáé.
– Kurva jó kör volt! – kiáltott fel a taxis. – Ha legközelebb kell egy fuvar, csak hívja a Sárga Taxit, és kérje Dave-et. Név szerint.
– Majd szólok, hogy a vallásos pasast küldjék – mosolyodott el Bill. – Akinek megvan a parcellája a Mount Hope-ban.
– Az az – nevetett a taxis. – Minden jót.
– Magának is, Dave.
Egy pillanatig csak állt a könnyű esőben, figyelte, hogy fordul ki az autó. Ekkor jutott eszébe, hogy még egy kérdést fel akart tenni a sofőrnek, de elfelejtette – talán szándékosan.
Meg akarta kérdezni Dave-et, hogy szeret-e Derryben élni.
Hirtelen fordult meg Bill Denbrough és lépett be a Kelet Ékköve étterembe. Mike Hanlont az előtérben találta: egy öblös háttámlájú, fonott kosárszékben ült. Amikor meglátta Billt, felállt, és Billt egyszerre átjárta a valószerűtlenség érzete: megcsapta a kettősség megint, de ez alkalommal sokkal rosszabb volt, mint eddig bármikor.
– Százötvennyolc centi körüli, ápolt, mozgékony fiúra emlékezett; most előtte állt egy százhetven centi magas férfi. Sovány volt. A ruhái mintha lógtak volna rajta. Arcán a ráncok negyvenen túlinak mutatták, pedig harmincnyolcnál nem lehetett idősebb.
Bill meglepetése minden bizonnyal tükröződött az arcán, mert Mike halkan megjegyezte:
– Tudom, hogy nézek ki. Bill elvörösödött.
– Semmi különös, Mike, egyszerűen csak úgy emlékeztem rád, mint egy kissrácra. Ennyi az egész.
– Biztos?
– Kicsit fáradtnak látszol.
– Kicsit fáradt is vagyok – mondta Mike –, de kiheverem. Valószínűleg. – Elmosolyodott, és a mosoly felderítetne az arcát. Ebben a mosolyban látta meg Bill a kisfiút, akit huszonhét évvel azelőtt ismert. Ahogy a régi favázas kórházat elnyomta a modern épületek üveg- és betonfala, a felnőttkorral járó változások úgy gyűrték maguk mögé a valamikori kisfiút. Ráncok futottak Mike homlokán, szája sarkából apró vonalak az álla felé, halántékán őszült a haj. De a régi kórház, ha el is nyomta a fölé emelt épülettömeg, ott állt még, láthatóan – csakúgy, mint a kissrác, aki Bill barátja volt.
Mike feléje nyújtotta a kezét.
– Isten hozott Derryben, Nagy Bill.
Bill nem a feléje nyújtott kezet fogadta el, hanem megölelte Mike-ot. Mike is megölelte őt, szorosan, és Bill érezte vastag szálú, göndör haját a vállán és nyakának hajlatában.
– Akármi is a baj, Mike, elintézzük – mondta. Hallotta torkában a feltoluló könnyek kaparásának hangját, de nem törődött vele. – Levertük egyszer, és le-le-leverjük újra.
Mike elhúzódott, kartávolságban fogta; bár mosolygott még mindig, a szeme furcsán csillogott. Elővette a zsebkendőjét, és megtörülte. – Így van, Bill. Biztosan.
– Kérem az urakat, hogy fáradjanak velem – szólalt meg mögöttük a hostess. Mosolygós arcú keleti nő volt, rózsaszín kimonóján szökellő sárkány görbítette pikkelyes farkát. Magasra feltűzött haját elefántcsont fésűk fogták össze.
– Tudom az utat, Rose – mondta Mike.
– Köszönöm, Mr. Hanlon. – A hostess mindkettejükre rámosolygott. – Úgy látom, igazi barátok találkoztak újra.
– Magam is azt hiszem – felelte Mike. – Erre, Bill. Homályos folyosón vezette végig, el a nagyterem mellett, egy gyöngyberakású függönnyel takart ajtó felé.
– A többiek...? – kérdezte Bill.
– Mindenki eljött – bólintott Mike. – Aki eljöhetett.
Bill egy pillanatig habozott az ajtó előtt, hirtelen eltöltötte a rémület. Nem a rá váró ismeretlen ijesztette meg, nem a természetfölötti, hanem egyszerűen az a tudat, hogy harmincnyolc centivel magasabb, mint 1958-ban volt, és hogy a hajából nem sok maradt. Kényelmetlenül érezte magát, szinte rettegett attól, hogy újra látni fogja mindegyiküket, de gyermekarcukat már eltörölte az idő, szinte eltemette, ahogyan eltemette a régi kórházat is. Bankok épültek a fejükben, ahol valaha elvarázsolt kastélyok álltak.
Felnőttünk, gondolta. Nem gondoltuk, hogy így lesz, akkor nem, hogy velünk is megtörténhet. De megtörtént, és ha bemegyek, valósággá válik: mind felnőttünk.
Mike-ra nézett, egyszerre zavartan és bátortalanul. – Hogy néznek ki? – hallotta saját megbicsakló hangját. – Mike... hogy néznek ki?
– Gyere be és nézd meg – felelte Mike barátságosan, azután bevezette Billt a kicsiny különterembe.

2
MIT PILLANTOTT MEG BILL DENBROUGH?

Talán csak a félhomályos terem keltette a pillanatnyi illúziót, de Bill később úgy vélte, hogy neki szánhatták ezt az üzenetet, hogy a sors kegyes is tud lenni.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy egyikőjük sem nőtt fel, hogy a barátai egy varázspálca érintésére mind visszaváltoztak gyermekké.
Richie Tozier a falnak dőlt a székével, éppen Beverly Marsh-nak magyarázott valamit, aki a tenyerébe kuncogott; Richie arcán pedig ott volt az ismerős bölcsbagoly-vigyor. Eddie Kaspbrak Beverly balján ült, előtte az asztalon a vizespohár mellett műanyag fiola, a tetejéről pisztolyagyszeru fogantyú kunkorodik lefelé. Modernebb változat volt, de rendeltetése láthatólag ugyanaz: asztmaspray. A triót egyszerre aggódó és vidám figyelemmel nézte az asztal végéről Ben Hanscom.
Bill már éppen emelte volna a kezét, hogy megdörzsölje a kobakját, de bánatos mosollyal nyugtázta, hogy nyoma sincs már a finom szálú vörös hajának, amely másodéves egyetemista korában kezdett gyérülni.
A szappanbuborék ezzel szét is pattant. Hirtelen észrevette, hogy Richie nem visel szemüveget: Valószínűleg kontaktlencséje van, sőt biztosra veszem, gondolta. Utálta a szemüvegét. Akkoriban állandóan pólót és kordbársony nadrágot viselt, most viszont nem akármilyen öltöny volt rajta, Bill becslése szerint úgy kilencszáz dollárba kerülhetett ez a szabászremek.
Beverly Marshból (vajon Marshnak hívják-e még egyáltalán!) lenyűgözően szép nő lett. Az egyszerű lófarok helyett haja, amely most éppen olyan árnyalatú volt, mint korábban Billé, visszafogott színben omlott a finom, fehér matrózblúz vállára. Ebben a homályban haja szinte parázslott, mint a körülsáncolt zsarátnok. Bill elképzelte, hogy napfénynél, még egy ilyen borús napon is, hogyan lángolhat fel. Rájött, arról ábrándozik, hogy beletúr ebbe a hajzatba. A világ nem változik, mosolygott magában fanyarul. Szeretem a feleségemet, de ez...
Felnőttként Eddie – furcsa, de igaz – Anthony Perkinsre hasonlított. Arca korához képest túlságosan ráncos volt (habár mozdulatai gyerekesebbek maradtak, mint akár Richie-é, akár Bené), még tovább öregítette keret nélküli szemüvege – ilyesmit viselnek az angol ügyvédek, amikor a tárgyalásra mennek vagy a jogi aktákat bújják. Haját rövidre vágatta, és az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének divatjamúlt, a keleti partvidék egyetemeire jellemző stílusában viselte. Harsány, kockás sportzakó volt rajta, az efféléket szokták a csődbe menő férfiruhaüzletek végkiárusításkor jelentősen leértékelni... a csuklóján azonban Patek Philippe óra, a jobb kisujján pedig rubingyűrű csillogott. Csak igazi lehetett a kő, annyira közönséges és hatalmas, annyira hivalkodó volt.
Leginkább Ben változott meg, Billt a valószerutlenség érzete fogta el, amikor ismét ránézett. Ben arca ugyanaz és őszülő és hosszabbra hagyott haját is ugyanúgy, a szokatlan jobb oldali választékkal hordta. De lefogyott. Könnyedén ült a székén, díszítetlen bőrmellényét nyitva hagyta, így kilátszott alóla kék vászon munkásinge. Csőszárú Levi's volt rajta, cowboycsizma, derekán széles öv, csatja vert ezüstből. A ruhadarabok könnyedén simultak nyúlánk testére és keskeny csípőjére. Az egyik csuklóján nehéz kapcsos karperecet viselt – nem aranyból, hanem rézből. Lefogyott, gondolta Bill. Mondhatni, korábbi önmagának csak árnyéka... Lefogyott a jó öreg Ben. Nem győzök csodálkozni.
Egy leírhatatlan percig csendben várt a hat ember. Bill Denbrough ezt élete egyik legfurcsább percének érezte. Stan nem volt ott, de egy hetedik mégis eljött közéjük. Az éttermi különteremben Bill olyannyira átérezte annak a hetediknek a jelenlétét, hogy majdnem alakot öltött előtte – persze nem mint fehér ruhás vén kaszás. Az 1958 és 1985 közötti nagy fehér folt volt az, amit egy felfedező a térképén a Nagy Ismeretlennek nevezne. Bill törte a fejét, hogy mi is ez igazából. Talán a rövid szoknyás Beverly Marsh, akinek majdnem teljesen kilátszik a hosszú, szeleburdi lábacskája, a fehér go-go csizmás Beverly Marsh, aki középen választja el gondosan lesimított haját? Richie Tozier, amint táblát visz, amelynek egyik oldalán ÁLLÍTSÁTOK LE A HÁBORÚT!, a másikon pedig KI A TARTALÉKOSKÉPZÉSSEL AZ ISKOLA TERÜLETÉRŐL! felirat olvasható? Ben Hanscom zászlómatricás sárga védősisakban, amint egy buldózert vezet vászon napernyő alatt, a nadrágja dereka fölött pedig egyre kevésbé dagad ki a hasa? Fekete lett volna ez a hetedik lény? Semmi köze nem volt H. Rap Brownhoz vagy Villanás Nagymesterhez, ennek az alaknak ugyan nem, ez egyszerű fehér inget hordott és natúr árnyalatú J. C. Penney nadrágot, a maine-i állami egyetem könyvtárának kutatószobájában ült, és a lábjegyzetek eredetéről és az ISBN-számok könyvkatalógusokban betöltött szerepének lehetséges előnyeiről írt dolgozatot, miközben a tüntetők kint tüntettek, és Phil Ochs azt énekelte, hogy „Richard Nixon, keress magadnak másik országot, ahol befogadnak”, és férfiak haltak meg, mert felszaggatták a hasukat olyan falvakért, amelyeknek ki sem tudták mondani a nevét; ő csak ült ott (Bill látta), szorgalmasan a munkája fölé hajolt, amelyet élesen megvilágított a beeső téli fény egy sugara, arca józan és elmélyült tudója annak, hogy könyvtárosnak lenni annyit tesz, mint az öröklét gépezetének irányítóülésén ülni. Ο lett volna a hetedik? Vagy az a fiatalember, aki a tükörben vizsgálja, hogyan magasodik a homloka, nézegeti a kihullott vörös hajszálakat a fésűben, nézi az egyetemi jegyzetfüzeteket a tükörben látható íróasztalon, jegyzetfüzeteket, amelyek már tartalmazzák az egy évvel később kiadásra kerülő Joanna című regény befejezett, zagyva első változatát?
A fentiek egy része, a fentiek mind, a fentiek közül egy sem.
Igazából nem is volt fontos. A hetedik ott volt, és abban a pillanatban mindannyian megérezték... és legjobban talán a mindnyájukat visszahívó dolog szörnyűséges erejét értették meg. Életben van Az, gondolta Bill, és vacogni kezdett. Gőte szeme, sárkányfarka, Dicsőség Keze... bármi legyen is Az, ismét itt van, itt, Derryben. Az.
És hirtelen megérezte, hogy Az volt a hetedik; hogy Az és az idd valahogy felcserélhetők egymással, hogy Az felvette mindnyájuk minden arcát, és felvett még sok ezer más arcot is, amelyekkel rémisztett és ölt... és a legfélelmetesebb az a gondolat volt, hogy talán ők lennének Az. Mennyit hagytunk itt magunkból?, szorult össze a szíve a rémülettől. Mekkora részünk maradt itt végig a szennyvízlevezetőkben és csatornákban, ahol Az élt... és ahol táplálkozott? Ezért felejtettük el? Mert egyik felünk sosem nézett semmilyen jövő elé, sosem nőtt, sosem hagyta el Derryt? Ezért lenne?
Nem látott választ a többiek arcán, csak a saját kérdéseinek tükröződését.
A gondolatok másodpercek vagy másodpercek ezredrésze alatt formálódnak és enyésznek el, Bill Denbrough is alig öt másodperc alatt gondolta végig mindezt.
Richie Tozier, aki a falnak támasztotta a hátát, ekkor elvigyorodott, és megszólalt:
Nicsak, mit látok, Bill Denbrough krómkupolát növesztett. Mióta kened a fejed teknőcviasszal, Nagy Bill?
Amikor Bill válaszra nyitotta a száját, nem tudta, mit fog mondani, csak hallotta, amint így szól:
– A fene beléd meg a kehes lovadba, Nagypofájú.
Egy pillanatig csönd volt a szobában – azután kirobbant a nevetés. Bill odament és sorra kezet fogott velük, és bár ekkor is nyomasztotta az a szörnyű gond, valami megnyugtatót is érzett: azt, hogy örökre hazatért.

3
BEN HANSCOM LEFOGY

Mike Hanlon megrendelte az italokat, és, mintha az előbbi csendet próbálnák ellensúlyozni, egyszerre mindenki beszélni kezdett. Kiderült, hogy Beverly Marshot Beverly Rogannak hívják. Elmondta, hogy a férje nagyszerű ember, chicagói, és megváltoztatta az életét azzal, hogy felesége varrótehetségét kihasználva a divatszakma sikeres üzletasszonyává varázsolta őt. Eddie Kaspbraknak limuzinvállalata van New Yorkban.
– Könnyen lehet, hogy a feleségem éppen most etyepetyél Al Pacinóval – mosolygott jóindulatúan, mire mindenki hahotázásban tört ki.
Azt mindannyian tudták, hogy Bill és Ben mivel foglalkozik, de Billnek az a különös érzése volt, hogy egészen a legeslegutóbbi időkig a neveket – Benét mint építészét, az övét mint íróét – nem társították össze a gyerekkorukban ismert emberekkel. Beverly táskájában ott lapult a Joanna illetve A fekete zuhatag papírkötésű példánya, meg is kérte Billt, hogy dedikálja. Miközben beleírt, Bill megfigyelte, hogy a könyvek vadonatújak, mintha a repülőtéri új ságosnál vette volna érkezéskor.
Richie elismerését fejezte ki Bennek a BBC londoni kommunikációs központjáért... de a szemében volt valami értetlenség, mintha nem tudná igazán összeegyeztetni azt az épületet ezzel az emberrel... vagy a kövér, komoly fiúval, aki annak idején megmutatta, hogyan lehet elárasztani a Puszta felét elcsent deszkák és egy rozsdás kocsiajtó segítségével.
Richie disc-jockey volt Kaliforniában. Elmesélte, hogy Ezerhangú Embernek szokták nevezni.
– Uramatyám, Richie – nyögött fel Bill –, mindig olyan rémesek a hangjaid.
– Hízelgéssel nem jut messze az uraság – válaszolt felsőbbrendűen Richie.
Beverly megkérdezte, hogy visel-e most kontaktlencsét, mire Richie mély hangon búgta:
– Gyere kicsit közelebb, babám. Nézz a szemembe. Beverly belenézett a szemébe, és örömmel kiáltott fel, amikor Richie kissé hátrahajtotta a fejét, és ő felfedezte a Hydromist lágy lencséinek alsó peremét.
– A könyvtár mit se változott? – kérdezte Ben Mike Hanlont.
Mike előhúzta a tárcáját, és kivett egy légi felvételt a könyvtárról. A gyerekei fényképét mutogató atya büszkesége érződött rajta.
– Egy sportrepülőről készítették a képet – mondta, miközben körbeadták a fotót. – Próbáltam készpénzt szerezni a városi tanácstól vagy adományt valamelyik tehetősebb magánembertől, hogy a gyerekkönyvtár számára ki lehessen nagyíttatni. Eddig semmi. De a kép jó, nem?
Mindenki helyben hagyta, hogy jó a kép. Legtovább Ben tartotta magánál, elmélyülten nézegette. Végül a két épületet összekötő üvegfolyosóra bökött:
– Te, Mike, nem ismerős neked ez valahonnan?
– A te kommunikációs központodból – mondta Mike mosolyogva, mire mind a hatan nevetésben törtek ki.
Meghozták az italokat. Leültek.
Ismét rájuk telepedett az a csend, az a váratlan, kényelmetlen és nyugtalanító csend. Egymásra néztek.
– Hát akkor – kezdte Beverly édes, kissé fátyolos hangján –, mire iszunk?
– Magunkra – mondta hirtelen Richie. Már nem mosolygott. Elkapta Bill tekintetét, és a nézésében annyi erő volt, hogy alig lehetett állni, Bill magára gondolt és Richie-re, amint a Neibolt utca közepén egymást átölelve sírtak, miután eltűnt az a valami, ami lehetett akár bohóc, akár farkasember. A poharát remegd kézzel emelte fel, egy kevés italt ki is loccsantott az asztalterítőre.
Richie lassan felállt, a többiek egyenként követték a példáját: először Bill, utána Ben és Eddie, Beverly, végül Mike Hanlon.
– Magunkra – mondta Richie, és remegett a hangja, mint Bill keze. – Az 1958-as Vesztesek Klubjára.
– A Vesztesekre – mondta Beverly vidámságot erőltetve.
– A Vesztesekre – szólt Eddie. Arca sápadtnak és öregnek tűnt a keret nélküli szemüvegben.
– A Vesztesekre – csatlakozott Ben is. Szája sarkában halvány és fájdalmas mosoly kísértett.
– A Vesztesekre – suttogta Mike Hanlon.
– A Vesztesekre – zárta a sort Bill. A poharak Összekoccantak. Ittak.
Újra rájuk tört az a csend, és most Richie sem törte meg. Most szükség volt a csendre. Leültek. Bill szólalt meg:
– Ki vele, Mike, mondd el, mi folyik itt, és mit tehetünk.
– Először egyetek – válaszolta Mike. – Majd azután beszélgetünk.
Először tehát ettek... hosszan és jóízűen ettek. Mint az elítélt a viccben, jutott eszébe Billnek, de az ő étvágya is jobb volt, mint hosszú ideje bármikor... talán azért, mert gyerek megint, kísértette meg a gondolat. Az ennivaló nem volt igazán finom, de rossz sem, viszont jó nagy adagokat adtak. Cserélgetni kezdték egymás közt a falatokat – oldalast, moo goo gai pan- t, párolt csirkeszárnyat, tojástekercset, szalonnába göngyölt gesztenyét, kis nyársakra felszúrt marhahússzeletkéket.
Pu-pu-tálakkal kezdték, és Richie gyermeki és mulatságos módon azzal foglalkozott, hogy a Beverlyvel közös táljuk közepén égő lángban mindent megsütött – még egy fél tojástekercset és néhány vörös színú spanyol babot is.
– Flambé az asztalon, ez tetszik nekem – fordult Benhez. – Guanót is ennék, csak flambírozhassam az asztalomon.
– Valószínűleg már ettél is – jegyezte meg Bill. Beverly ezen akkorát kacagott, hogy a szalvétába kellett köpnie az ételt.
– Fúj, mindjárt feljön – utánozta Richie Don Pardo hangját, mire Beverly még jobban nevetett, arca egészen kipirult.
– Richie, hagyd abba! – mondta.
– A figyelmeztetést vettem – válaszolt Richie –, további jó étvágyat!
Maga Rose hozta ki az édességet – hatalmas sült fagylaltot, és meggyújtotta Mike előtt az asztalfőn.
– Újabb flambírozás – lelkesedett Richie a mennybe szállt ember hangján. – Ilyen jól még életemben nem ettem.
– Az csak természetes – szerénykedett Rose.
– Teljesül a kívánságom, ha elfújom? – kérdezte tőle Richie.
– A Kelet Ékkövében minden kívánsága teljesül, uram. Richie hirtelen elkomorult.
– Sokér' nem adnám, de tudja, valamiért kevéssé hiszek benne.
Szinte teljesen elpusztították a sült fagylaltot. Ahogy Bill hátradőlt, és a gyomra nekifeszült a nadrágja derekának, a poharakra esett a pillantása. Mintha vagy száz lett volna az asztalon. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is felhajtott két martinit evés előtt, és isten tudja, hány Kirin sört ivott meg azóta. A többiek is nagyjából így teljesítettek. Ilyen állapotban a szárított tekebábuszilánk is ízlett volna nekik. Mégsem érezte magát részegnek.
– Gyerekkorom óta nem faltam ekkorát – szólalt meg Ben. A többiek ránéztek, mire Ben kissé elpirult. – Szó szerint. Másodikos középiskolás korom óta nem ettem ennyit.
– Fogyókúrázni kezdtél? – kérdezte Eddie.
– Aha. Ben Hanscom-féle szabadságdiéta.
– Miért kezdted el? – érdeklődött Richie.
– Régi történet, nem hiszem, hogy érdekelne benneteket – fészkelődött a helyén Ben.
– A többieket nem tudom, de engem biztosan érdekel – szólt közbe Bill. – Rajta, Ben, mesélj. Hogyan lett Boglya Calhounból az előttünk ülő férfimodell?
– Boglya – horkant fel Richie –, tényleg! Már el is felejtettem.
– Nem nagy történet – kezdte Ben. – Nincs is igazából semmilyen történet. Az után a nyár után, 1958 nyara után még két évig maradtunk Derryben. Akkor a mamám elvesztette az állását, és végül Nebraskába költöztünk, mert lakott ott egy nővére, aki felajánlotta, hogy gondoskodik rólunk, amíg anyám újra talpra áll. Nem jártunk valami jól. Anyám nővére, Jean néném garasoskodó banya volt, állandóan azt magyarázta, hogy a dolgok nagy összefüggésében hol van kijelölve a helyünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy a mamánknak van egy jótékony nővére, hogy kész csoda, hogy szerencsénk van, amiért nem szorulunk segélyre meg ilyesmi. Olyan kövér voltam, hogy irtózott tőlem. Állandóan piszkált. „Ben, többet kellene sportolnod. Ben, infarktusod lesz negyvenéves korod előtt, ha nem fogysz le. Ben, amikor a világon gyermekek éheznek, szégyellned kellene, hogy ilyen vagy.”
Egy pillanatra elhallgatott, és ivott egy korty vizet. – Az éhező gyerekeket akkor is felemlegette, ha nem ettem meg mindent, amit elém tett. Richie nevetve bólintott.
– Az ország akkoriban próbált kikecmeregni a recesszióból, és az anyámnak majdnem egy évébe került, míg állandó munkát talált. Amikor elmentünk Jean nénémtól, és La Vistából átköltöztünk Omahába a saját otthonunkba, negyvenöt kilóval voltam nehezebb, mint amilyennek ti ismertetek. Szerintem nagyrészt azért híztam, hogy bosszút álljak a nénémen.
Eddie füttyentett.
– Vagyis akkor lehettél körülbelül...
– Százöt kiló – mondta Ben komoran. – De mindegy, Omahában az East Side-i középiskolába jártam, és a tornaórák... hát, mit mondjak, eléggé kellemetlenek voltak. A többiek Köcsögnek neveztek. Sejthetitek. Így folytatódott az ugratás hét hónapig. Aztán egy nap, amikor óra után éppen az öltözőben voltunk, ketten-hárman elkezdték... elkezdték csapkodni a hasamat. Ezt „hájasverés”-nek nevezték. Hamarosan két-három másik is bekapcsolódott. Aztán még négyen vagy öten. Nemsokára mindegyik a nyomomban volt, kergettek körbe az öltözőben és végig a folyosón, csépelték a hasamat, a fenekemet, a hátamat, a lábamat. Megijedtem és kiabálni kezdtem. Amin őrült jót röhögtek. Tudjátok – mondta, és fejét lehajtva gondosan rendezgette az evőeszközeit –, akkor gondoltam Henry Bowersre utoljára, amíg Mike két napja föl nem hívott. Egy farmergyerek kezdte, nagy lapátkeze volt, és emlékszem, hogy miközben futottam előlük, arra gondoltam, hogy Henry jött vissza. Azt hiszem – sőt tudom –, ekkor ijedtem be.Végigkergettek a folyosón, az edzésre járó fiúk szekrényei előtt. Pucér voltam és vörös, mint arák. Elvesztettem minden méltóságérzetemet, sőt szinte az öntudatomat is. Nem tudtam, hol vagyok. Segítségért visítottam. Azok meg csak jöttek utánam, és „hájasverés”-t üvöltöztek. Volt ott egy pad...
– Ben, semmi értelme újra átélned az egészet – szólalt meg hirtelen Beverly. Az arca hamuszürkévé vált. A poharával játszott, és majdnem kiborította a vizet:
– Hadd fejezze be – mondta Bill. Ben rápillantott, azután bólintott.
– Volt egy pad a folyosó végén. Átestem rajta, és bevertem a fejem. Pillanatokon belül ott voltak körülöttem, amikor megszólalt egy hang: „Oké, ennyi elég. Menjetek öltözni.”
– Az edző volt, az ajtóban állt, kék melegítőnadrág volt rajta az oldalán fehér sávval, és fehér póló. Nem lehetett tudni, mióta áll ott. Mindenki ránézett, egyesek vigyorogtak, mások bűntudatosan néztek, a többiek meg bámultak csak úgy, bele a levegőbe. Elmentek. Elbőgtem magam. Az edző csak állt a tornaterem ajtajában, engem nézett, nézte a meztelen, kövér fiút, akinek piros a bőre a hájasveréstől, nézte, hogy sír a kövér fiú a földön. Végül megszólalt: „Benny, mért nem hagyod már abba, a kurva életbe!” Annyira megdöbbentett, hogy egy tanártól ilyet hallok, hogy abbahagytam. Felnéztem rá, mire odajött, és leült a padra, amin átbuktam. Fölém hajolt, a nyakában lógó síp kilendült és a homlokomnak ütődött. Egy másodpercig azt hittem, hogy meg fog csókolni vagy valami ilyesmi, és visszahúzódtam előle, de ehelyett megfogta mindkét mellemet és összeszorította. Aztán elhúzta a kezét, és úgy törülte a nadrágjába, mintha valami piszkosba nyúlt volna. „Azt hiszed, vigasztalni akarlak?” kérdezte tőlem. „No nem. Undorodnak tőled, és én is undorodom. Nekem más okom van rá, mert ők még gyerekek, én meg nem vagyok az. Ők nem tudják, miért undorodnak tőled. Én tudom. Azért, mert látom, hogy az istenadta szép testet hogyan takarod el vastag hájréteggel. Ettől az elpuhultságtól, köpnöm kell. Na most figyelj ide, Benny, többet nem fogom mondani. Edzést kell tartanom a futballcsapatnak, a kosárlabdacsapatnak, és közben valamikor az úszóknak. Ezért csak egyszer fogom elmondani. Te itt fent vagy kövér.” És megkopogtatta a homlokomat, éppen ott, ahol az előbb az a hülye sípja fejen talált. „Na, itt kövér mindenki. Fogyókúráztasd azt, ami a két füled között van, és akkor le fogsz fogyni. Bár a te fajtád sohasem fog.”
– A szemét! – mondta felháborodottan Beverly.
– Ja – vigyorgott Ben. – De nem tudta, hogy szemét, annyira agyalágyult volt. Biztos vagy hatvanszor megnézte Jack Webbet a moziban, és azt hitte, hogy még szívességet is tesz nekem. És végül így is lett. Mert ott rögtön kigondoltam valamit. Azt gondoltam...
A távolba nézett, és a homlokát ráncolta – Billnek pedig az a furcsa érzése támadt, hogy tudja, mit fog mondani Ben, mielőtt még megszólalt volna.
– Említettem, hogy emlékezetem szerint akkor gondoltam utoljára Henry Bowersre, amikor a többi fiú kergetett, a hájasveréskor. Amikor az edző felállt mellőlem, akkor arra gondoltam, de utána soha többé nem jutott eszembe, hogy mit is csináltunk tulajdonképpen '58 nyarán. Arra gondoltam...
Ismét habozott, sorra végignézett a többieken, vizsgálgatta az arcukat. Meggondoltan szólt, amikor folytatta.
– Arra gondoltam, hogy milyen jól összeillettünk. Arra gondoltam, amit csináltunk, ahogy csináltuk, és hirtelen ráébredtem, hogy ha az edzőnek kellene végigélnie valami hasonlót, akkor egy pillanat alatt megőszülne, és a szíve leállna a mellkasában, mint egy régi óra. Nem voltam igazságos vele szemben, de ő sem volt az velem. Egész egyszerűen...
– Begurultál – szólt közbe Bill.
– Igen, így volt – mosolyodott el Ben. – Az edző után kiabáltam. Ő megfordult és rám nézett. „Azt mondta, atlétikaedzést is tart?” „Tartok, nem mintha téged ez érdekelhetne.” „Akkor hallgass ide, te húgyagyú barom”, mondtam én, mire eltátotta a száját, és kidülledt a szeme. „Márciusban ott leszek a futóversenyen. Mit szól hozzá?” „Jó lesz, ha befogod a pofád, ha nem akarsz nagy bajba kerülni”, szólt vissza. „Mindenkit legyőzök a maga csapatából. Legyőzöm a legjobb futóit. És aztán kurva nagy bocsánatkérést várok magától.” A keze ökölbe szorult, és egy pillanatig azt hittem, hogy visszajön és ellátja a bajomat. Azután kinyílt az ökle. „Csak járasd a szád, dagadt”, mondta halkan. „Jár a szád, mint a gép. Ha megelőzöd a legjobb futóimat, akkor én visszamegyek a határba kukoricát törni.” Azzal elment.
– Lefogytál? – kérdezte Richie.
– Hát, igen – válaszolta Ben. – És az edzőnek nem is volt igaza. Nem a fejemmel volt a baj, hanem az anyámmal. Aznap este hazamentem, és elmondtam neki, hogy szeretnék lefogyni. A vége az lett, hogy nagyot veszekedtünk, és mindketten sírtunk. Megint elkezdte a régi nótát, hogy nem is vagyok kövér, csak erősek a csontjaim, és egy erős fiúnak, ha erős felnőtt akar lenni, sokat kell ennie, hogy megmaradjon az egyensúly. Szerintem... azt hiszem, ez a biztonságérzetéhez kellett. Félelemmel töltötte el, hogy egyedül kell fölnevelnie egy fiút. Nem volt művelt, igazából semmihez sem értett, csak nagyon elszántan akart dolgozni. És ha másodszorra is szedhetett nekem, vagy rám nézett az asztalnál, és láthatta, milyen masszív vagyok...
– Úgy érezte, hogy csatát nyert – toldotta ki Mike.
– Aha – Ben felhajtotta a maradék sörét, és keze fejével letörölte felső ajkáról a bajuszkányi fehér habot. – A legnagyobb harcot nem magammal, hanem anyámmal kellett megvívnom. Hónapokig nem volt képes elfogadni. Nem akarta bevenni a ruháimat, és nem akart újakat venni. Akkoriban már sokat futottam, futottam mindenhova, és néha olyan erősen vert a szívem, hogy azt hittem, elájulok. Az első hosszabb futásaim végén hánytam, azután elájultam. Azután egy ideig csak hánytam futás után. Azután egy ideig fogni kellett a nadrágomat futás közben. Újságot kezdtem kihordani, és a nyakamba akasztott táska verte a mellemet, miközben a nadrágomat fogva rohantam. Az ingek vitorlaként lobogtak rajtam. És esténként, amikor otthon csak a felét ettem meg az ételnek, az anyám könnyekben tört ki, hogy éhezem, hogy megölöm magam, hogy már nem szeretem, és hogy mindegy nekem, milyen sokat dolgozik értem.
– Úristen – mormogta Richie, és cigarettára gyújtott. – Csodálom, hogy kibírtad, Ben.
– Csak az edző arcát kellett felidéznem – magyarázta Ben. – Csak fel kellett idéznem, hogyan nézett, miután megszorongatta a mellbimbómat a fiúöltöző folyosóján azon a bizonyos napon. Így bírtam ki. Vettem egy új farmert meg miegymást a papírgyűjtésből megtakarított pénzemen, és a földszinti öreg szomszéd néhány újabb lyukat fúrt árral az övembe – ha jól emlékszem, úgy ötöt. Azt hiszem, az eszemben járt az az eset is, amikor egyszer új farmert kellett vennem – az akkor volt, amikor Henry ellökött a Pusztán, és a nadrág szinte lefoszlott a testemről.
– Ja – vigyorgott Eddie. – És elmondtad nekem a csokoládés turmixot. Emlékszel?
Ben bólintott.
– Eszembe jutott – folytatta –, de csak egy másodpercre: aztán volt, nincs. Éppen akkoriban kezdtem egészség- és táplálkozástan órákra járni az iskolában, ahol kiderült, hogy nyers zöld dolgokból az ember annyit ehet, amennyit akar, és mégse hízik. Aztán anyám egyik este salátát tálalt föl, nyers spenóttal, almadarabokkal és egy kis maradék sonkával. Én ugyan sosem szerettem túlzottan a nyúleledelt, de akkor háromszor szedtem és áradoztam, hogy mennyire ízlik. Ez nagy előrelépés volt, már ami a probléma megoldását illeti. Anyámat nem az érdekelte, hogy mit eszem, csak az, hogy abból egyek sokat. Elöntött a salátáival. A következő három évben csak azt ettem. Volt idő, hogy a tükörbe nézve kellett megnyugtatnom magam, hogy nem rángatózik az orrom, még nem váltam nyúllá.
– És mi lett az edzővel? – kérdezte Eddie. – Indultál a futóversenyen? – Megtapogatta az szippantóját, úgy tűnt, a futásnak már a gondolata is eszébe juttatja.
– Hát persze, elindultam – válaszolta Ben. – Kettő- és négyszázon. Addigra lefogytam harmincöt kilót, és öt centit megnyúltam, úgyhogy a maradék is jobban eloszlott rajtam. Az első napon hat hosszal megnyertem a kétszázat és nyolc hosszal a négyszázat. Akkor odamentem az edzőhöz, aki annyira dühös volt, hogy a körmét rágta és gémkapcsot köpött, és azt mondtam neki: „Hát akkor itt volna az ideje, hogy kimenjen a mezőre kukoricát törni. Mikor indul Kansasba?”
– Először egy szót sem szólt, csak behúzott egy hatalmasat, amitől elterültem a földön. Aztán azt mondta, hogy tűnjek el a pályáról. Hogy nem akar ilyen nagyokos stricit a csapatában, mint én vagyok. „Nem is mennék a maga csapatába soha, még ha Kennedy elnök kérne rá, akkor se”, mondtam, és kitöröltem a vért a szám sarkából. „És mivel maga miatt kezdtem el az egészet, nem fogom számon kérni magán... de jussak eszébe, ha legközelebb leül, és nagy tányérból falja a kukoricát.”
Mire azt mondta, ha nem szívódom fel azonnal, szétveri az agyamat – Ben halványan mosolygott, de semmi öröm nem volt abban a mosolyban, nosztalgia pedig végképp nem. – Szó szerint ezt mondta. Mindenki minket figyelt, azok a srácok is, akiket megelőztem. Teljesen zavarban voltak. Akkor azt mondtam: „Tudja mit, tanár úr. Mondok valamit, mert maga nem bír veszteni, és már túl öreg ahhoz, hogy valaha is megtanuljon. Ha még egyszer hozzám ér, teszek róla, hogy kirúgják az állásából. Nem biztos, hogy sikerülni fog, de megpróbálom. Azért fogytam le, hogy vége legyen a megaláztatásoknak, és hogy békén hagyjanak. Ezért megéri harcolni.”
– Ez mind szépen hangzik, Ben... – szólalt meg Bill –, de az író itt bennem nem hiszi, hogy egy gyerek így tud beszélni.
Ben bólintott, a korábbi furcsa mosolyával.
– Nem hinném, hogy olyan gyerek, aki nem élte át mindazt, amit mi, valaha is mondana ilyet. De én kimondtam... és komolyan is gondoltam.
Bill elgondolkozott, aztán bólintott:
– Értem.
– Az edző hátralépett, a keze közben a csípőjén – folytatta Ben. – Kinyitotta a száját, aztán becsukta megint. Senki nem szólt egy szót sem. Én eljöttem, és soha többé nem volt dolgom Woodleigh tanár úrral. Amikor az osztályfőnököm kiosztotta a harmadikos bizonyítványokat, az enyémben a testnevelés mellé a felmentve szót gépelte valaki, és ott volt rajta a tornatanár kézjegye.
– Te nyertél! – kiáltott fel Richie, és a feje fölött meglengette az összekulcsolt két kezét. – Jól van, Ben!
Ben vállat vont.
– Szerintem a lényeg az, hogy önmagam egy részét legyőztem. Az edző miatt kezdődött, azt hiszem... de miattatok hittem el igazán, hogy sikerülni fog. És sikerült is.
Ben kedvesen vonogatta a vállát, de Bill észrevette, hogy finom izzadságcsöppek gyűltek a haja tövébe.
– A gyóntatásnak vége – mondta. – Illetve még egy sört igazán szívesen meginnék. Torokszárító munka a szövegelés.
Mike szólt a pincérnőnek.
Végül is kértek még egy kört, és amíg az italra vártak, könnyed témákról esett szó. Bill a sörébe feledkezett, azt figyelte, hogyan kúsznak fel a buborékok a pohár falán. Szórakoztatta és meg is döbbentette, hogy rájött: azt reméli, valaki újabb történetbe kezd az elmúlt évekből – mondjuk Beverly elmondhatná, hogy milyen nagyszerű ember a férje (még ha unalmas is, mint a legtöbb nagyszerű ember), vagy Richie Tozier taglalhatná a rádióstúdiók vidám eseteit, esetleg Eddie Kaspbrak mondhatná el nekik, hogy milyen is Teddy Kennedy valójában, hogy Robert Redford mennyi borravalót ad... vagy megtudhatnának valamit arról, hogy neki miért kell ragaszkodnia az szippantójához, amikor Ben le tudta adni a fölös kilókat.
Az a nagy helyzet, gondolta Bill, hogy Mike akármikor belekezdhet, és nem tudom, hogy akarom-e hallani, amit el kell mondania. Az a nagy helyzet, hogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver, és a kezem egy kicsit hidegebb, a kelleténél. Az a nagy helyzet, hogy úgy huszonöt évvel vagyok öregebb, semhogy ennyire féljek. Mint mindannyian. Mondjon már valaki valamit. Beszéljünk karrierről, házastársakról és arról, hogy milyen érzés a régi játszótársak között lenni és rájönni, hogy az ember maga is kapott néhány alapos orrba vágást időközben. Beszéljünk szexről, baseballról, a benzin áráról, a Varsói Szerződés országainak jövőjéről. Bármiről, csak arról ne, amiért idejöttünk. Mondjon már valaki valamit.
Valaki mondott is valamit. Eddie Kaspbrak. De nem azt, hogy Teddy Kennedy milyen is valójában, vagy hogy mennyi borravalót szokott adni Redford, még csak azt sem, hogy miért kellett megtartania a „tüdőpumpájá”-t, ahogy Richie nevezte régebben. Megkérdezte Mike-tól, hogy mikor halt meg Stanley Uris.
– Tegnapelőtt éjjel. Amikor benneteket felhívtalak.
– Van ennek köze.... ahhoz, amiéit itt vagyunk?
– Elintézhetném a kérdést azzal, hogy mivel nem hagyott hátra levelet, ezt már senki sem tudhatja biztosra – felelte Mike –, de mivel majdnem rögtön azután történt, hogy felhívtam, szerintem eléggé megalapozott a feltevés.
– Öngyilkos lett, ugye? – kérdezte Beverly tompán. – Ó, istenem, szegény Stan.
Mindenki Mike-ot nézte, aki felhajtotta az italát, és csak utána szólalt meg.
– Igen, öngyilkos lett. Úgy tűnik, nem sokkal azután, hogy beszéltem vele, felment a fürdőszobába, teleeresztette a fürdőkádat, beleült, és felvágta az ereit.
Bill végignézett az asztalnál ülőkön – döbbent, sápadt arcok sora, testek nélkül, csak az arcok, mint fehér korongok. Mint fehér léggömbök, telihold gömbök, akiket még mindig ideköt egy régi fogadalom, melynek már rég szét kellett volna foszlania.
– Honnan tudtad meg? – kérdezte Richie. – írtak róla az itteni újságok?
– Nem. Egy ideje előfizetem azokat az újságokat, amelyek a hozzátok legközelebbi városokban jelennek meg. Éveken át figyelemmel kísértelek benneteket.
– A Sherlock Holmes – jegyezte meg fanyarul Richie. – Kösz, Mike.
– Ez volt a dolgom – felelte egyszerűen Mike.
– Szegény Stan – mondta Beverly újra. Úgy tűnt még mindig kába a hírtől, nem tud vele mit kezdeni. – Akkoriban olyan bátor volt. Olyan... határozott.
– Változnak az emberek – mondta Eddie.
– Változnak? – kérdezett vissza Bill. – Stan olyan volt...
– A terítőt simogatta könnyedén, kereste a megfelelő szót.
– Rendszerető ember volt. Olyan, akinek a könyvel külön vannak választva a polcon szépirodalomra és szakirodalomra... és aki aztán minden szekciót ábécérendbe sorakoztat. Emlékszem, mit mondott egyszer – azt nem tudom, hogy mikor, vagy hogy éppen mit csináltunk, de azt hiszem, úgy az események vége felé lehetett. Azt mondta, hogy a félelmet inkább el tudja viselni, mint azt, ha piszkosnak érzi magát. Számomra ez volt Stan lényege. Lehet, hogy egyszerűen túlságosan sok volt, hogy felhívta Mike. Csak két lehetőséget látott maga előtt: életben maradni és bepiszkolódni, vagy meghalni, tisztán. Lehet, hogy az emberek igazából nem is változnak annyit, mint gondolnánk. Lehet, hogy... lehet, hogy csak megkeményednek.
A pillanatnyi csendet Richie törte meg:
– Akkor kezdd el, Mike. Mi folyik Derryben? Meséld el.
– Mesélhetek – válaszolta Mike. – Elmondhatom például, hogy mi történik most – és mesélhetek rólatok is. De nem mondhatok el mindent, ami akkor, 1958 nyarán történt, és szerintem soha nem is lesz erre szükség. Később nektek is eszetekbe fog jutni. És azt hiszem, hogy ha túlságosan sokat elmondanék, még mielőtt az elmétek felkészül az emlékezésre, akkor ami Stannel történt...
– Velünk is megeshet? – kérdezte Ben halkan.
– igen – bólintott Mike. – Pontosan ettől félek.
– Akkor mondj el nekünk mindent, amit elmondhatsz – mondta Bill.
– Rendben – felelte Mike. – Elmondom.

4
A VESZTESEK MEGHALLGATJÁK A BESZÁMOLÓT

– Újra vannak gyilkosságok – mondta ki kertelés nélkül Mike. Végignézett az asztal mentén oda és vissza, azután a tekintete megállapodott Billen.
– Az első „új gyilkosság” – ha szabad ezt a morbid kifejezést alkalmaznom – a Fő utca hídján kezdődött és alatta ért véget. Az áldozat egy homoszexuális, meglehetősen gyermeteg férfi, Adrian Mellon. Súlyos asztmája volt.
Eddie önkéntelenül megtapogatta az asztmasprayt.
– Tavaly nyáron történt július 21-én, a Csatorna-fesztivál utolsó napján, ami afféle ünnep, afféle...
– Rituálé Derryben – mondta Bill mély hangon. A hosszú ujjával lassan masszírozta a halántékát: nem volt nehéz kitalálni, hogy öccsére, George-ra gondol... George-ra, aki az első volt az előző sorozatban.
– Rituálé – ismételte meg halkan Mike. – Az. Röviden elmesélte, hogy mi történt Adrian Mellonnal, és közben szomorúan látta, hogy hogyan kerekedik el a szemük. Elmondta, ami benne volt a Hírmondó-ban, és azt is, ami nem volt benne... az utóbbiak között azt, hogy Don Hagarty és Christopher Unwin a vallomásában egy bohócot említett, aki a híd alatt volt, mint a kobold a hajdani mesében, egy bohócot, aki Hagarty szerint úgy nézett ki, mint Ronald McDonald és Bozo összevegyítve.
– Ő volt az – szólalt meg Ben fáradtan, rekedt hangon. – A rohadt Krajcáros volt az.
– Még valami – mondta Mike, és közben Billt nézte. – Az egyik nyomozótiszt – pont az, aki kihúzta Adrian Mellont a Csatornából – egy Harold Gardener ne vu városi zsaru volt.
– Jézus Úristen – motyogta Bill halk, könnyes hangon.
– Bill? – Beverly ránézett, aztán a karjára tette a kezét. A hangjában döbbenet és aggodalom érződött. – Mi baj, Bill?
– Harold körülbelül ötéves lehetett akkor – mondta Bill. Rémült szemmel próbálta kiolvasni Mike arcából a megerősítést.
– Igen.
– Mi az, Bill? – kérdezte Richie is.
– H-h-harold Gardener D-d-dave Gardenernek a fia – mondta Bill –, Dave a mi utcánkban lakott, amikor George-ot m-megölték. Ő ért oda legelőször G-g... az öcsémhez, és ő hozta fel a házba egy takaróba cs-csa-varva.
Csendben ültek, nem szólt senki sem. Beverly egy pillanatra eltakarta a szemét.
– Túlságosan is összevág, nem? – mondta ki végül Mike.
– De igen – válaszolta halkan Bill. – Összevág, az biztos.
– Említettem, hogy évek óta nyomon követem mindegyikőtök sorsát – folytatta Mike –, de egészen addig nem értettem, hogy miért, hogy ennek valós és határozott célja van. Mégsem tettem semmit, vártam, hogyan alakulnak tovább az események. Ugye értitek, hogy teljesen biztosnak kellett lennem magamban, mielőtt... belezavarok az életetekbe. Nem kilencven százalékig, nem is kilencvenöt százalékig. Csak a száz a kielégítő.
– Tavaly decemberben egy nyolcéves fiút, Steven Johnsont holtan találtak az Emlékparkban. Adrian Mellonhoz hasonlóan őt is iszonyatosan megcsonkították, de az arcán az látszott, hogy talán maga a rémület ölte meg.
– Nemi erőszak? – kérdezte Eddie.
– Nem. Egyszerűen csonkítás.
– Összesen mennyi? – kérdezte Eddie, de látszott rajta, hogy nem akarja tudni.
– Ijesztő szám – mondta Mike.
– Mennyi? – sürgette Bill.
– Kilenc. Idáig.
– Az lehetetlen! – kiáltott fel Beverly. – Azt olvastam volna az újságban... láttam volna a tévében! Amikor az az őrült rendőr megölte azt a csomó nőt a Maine állambeli Castle Rockban... vagy amikor megölték azokat a gyerekeket Atlantában...
– Igen – mondta Mike –, arra én is sokszor gondoltam már. Leginkább az hasonlít ahhoz, ami itt zajlik, és Bevnek igaza van: arról az esetről az egész országban beszámoltak. Bizonyos szempontból az Atlantával való hasonlatosság ijeszt meg legjobban. Kilenc gyerek halála... tévétudósítóknak kellene itt lenniük, hamis szellemidézőknek és az Atlantic Monthly és a Rolling Stone riportereinek... vagyis az egész médiacirkusznak.
– De semmi – mondta Bill.
– Semmi – felelte Mike –, semmi ilyesmi. Na persze volt valami a Portlandi Telegram vasárnapi mellékletében, és az utolsó kettő után egy másik cikk a bostoni Globe-ban. A Jó napot kívánunk! című bostoni tévéműsor februári adásában megoldatlan gyilkosságokkal foglalkozott, amiben az egyik szakértő megemlítette a derryi eseteket, de csak futólag... és látszott, hogy még csak nem is tudja, hogy hasonló gyilkosságsorozatok játszódtak le 1957-58-ban és 1929-30-ban.
Látszólag persze megokolható a dolog. Atlanta, New York, Chicago, Detroit... ezek ugye mind nagy hírközpontok, és ha bármi történik egy nagy központban, annak nagy a füstje meg a lángja. Derryben egyetlen tévé- vagy rádióállomás sincs, kivéve a középiskola angol és beszédtechnika szakán működő kis FM-adást. A média terén Bangor ver bennünket.
– Hát a derryi Híradó? – kérdezte Eddie, mire mindannyian elnevették magukat.
– Mindannyian tudjuk, hogy nem igazán tart lépést a világgal. De létezik a hírközlő hálózat, és az eseményeknek valamikor országos hírré kellett volna válniuk. Nem váltak azzá. Szerintem ennek csak az lehet az oka, hogy Az nem akarja.
– Az – mélázott el Bill, mintha magában lenne.
– Az – ismételte Mike. – Ha Azt valahogyan néven akarjuk nevezni, miért ne mondhatnánk, hogy Az, ahogy régen is. Kezdem úgy érezni, hogy mivel Az már olyan hosszú ideje itt van... legyen Az bármi is..., szóval részévé vált Derrynek, már annyira hozzátartozik a városhoz, mint a víztorony vagy a Csatorna vagy a Bassey park vagy a könyvtár. Ez nem csak külsődleges, földrajzi kérdés. Lehet, hogy egyszer így volt, de Az most... belül van. Valahogyan belülre került. Csak így lehet megérteni azt a sok szörnyűséget, ami itt történt – a látszólag megmagyarázhatókat és a végképp megmagyarázhatatlanokat. 1930-ban leégett a Fekete Bugyor nevű néger mulató. Egy évvel azelőtt, fényes délután a Csatorna utcán lelőttek néhány embert, akik a gazdasági válság következtében lettek törvényen kívüliek.
– Bradley bandája – szólt közbe Bill. – Az FBI érte utol őket, ugye?
– A történelem így tudja, de ez nem fedi pontosan az igazságot. Amennyire sikerült utánajárnom – sokat adnék érte, ha hihetném, hogy mégsem így volt, mert szeretem ezt a várost –, Bradley bandájának mind a hét tagját valójában Derry város jó polgárai lőtték le. Majd egyszer elmondom a részleteket.
– Volt ugye az a robbanás 1906-ban a Kitchener-féle vasműben, amikor a gyerekek a húsvéti tojásokat keresgélték. Ugyanabban az évben valaki iszonyatosan megcsonkított néhány állatot, mint kiderült, Andrew Rhulin volt az, a Rhulin-farm mai vezetőjének dédnagyapja. Az a három rendőr, aki bekísérte, olyan erősen megverte, hogy belehalt sérüléseibe. Egyiküket sem állították bíróság elé soha.
Mike Hanlon kivett egy kis füzetkét a belső zsebéből, azt lapozgatta, fel sem nézett, miközben beszélt.
– 1877-ben négy embert lincseltek meg a községhatáron belül. Kötélen végezte a metodista egyház egyik világi prédikátora is, akiről úgy tudták, hogy a fürdőkád vizébe fojtotta a négy gyerekét, mint a kismacskákat szokták, és azután főbe lőtte a feleségét. Az asszony kezébe tette a fegyvert, hogy öngyilkosságnak lássék a dolog, de ezzel senkit sem sikerült becsapnia. Egy évvel korábban holtan találtak négy rönkvágót a Kenduskeag mentén, darabokra tépett testtel. Gyermekek, egész családok eltűnéséről tudósítanak régi naplóbejegyzések... de nincs róluk semmilyen nyilvános irat. És ez folytatható tovább és még tovább, de talán már értitek, miről van szó.
– Én értem, az szent – mondta Ben. – Valami folyik itt, de, hogy mi, az titok.
– Ha nem könyvtáros lennék, hanem biztosítási ügynök, akkor most rajzolnék egy grafikont. Ebből kiderülne, hogy szokatlanul sűrűn fordulnak elő erőszakos bűnesetek, nem kivétel a nemi erőszak, a vérfertőzés, a betörés és rablás, az autólopás, a gyermekek vagy házastárs bántalmazása, kínzása.
Van Texasban egy város, ahol az erőszakos bűncselekmények aránya jóval alacsonyabb, mint amit egy akkora és fajilag olyan kevert városban várni lehet. Kiderült, hogy a város lakóinak csodás nyugalmát az ivóvizükben levő valamiféle természetes nyugtatóanyag okozza. Ránk éppen az ellenkezője igaz. Egy átlagévben Derryben veszélyes élni. De huszonhét évenként egyszer – habár a ciklus sohasem pontosan érkezik – az erőszakhullám a csúcspontjára ér... és ez még sohasem került bele a nemzeti híradásokba.
– Vagyis azt mondod, hogy ez egy rákos betegség – mondta Beverly.
– Egyáltalán nem. A kezeletlen rák minden esetben öl. Derry azonban nem pusztult el; ellenkezőleg, virágzik... nem látványosan, nem úgy, hogy abból hír legyen. Ez egyszerűen egy gazdag kis városka egy viszonylag gyéren lakott államban, ahol túlságosan gyakran történnek rossz dolgok... és ahol vérengzés folyik úgy körülbelül minden negyed évszázadban.
– Ez egészen a kezdetektől így van? – kérdezte Ben. – Egészen a kezdetektől – bólintott Mike. – 1715-16, 1740-től úgy 1743-ig – az elég súlyos lehetett –, 1769-70, és így tovább, és így tovább. Egészen mostanáig. Az az érzésem, hogy romlik a helyzet, talán azért, mert az egyes ciklusok végén egyre több ember élt Derryben, de az is lehet, hogy más oka van. 1958-ban a ciklus idejekorán ért véget, amiben mi játszottunk szerepet.
Bill Denbrough előrehajolt, a szeme fényesen csillogott:
– Biztos vagy benne? Egész biztos?
– Igen – válaszolta Mike. – Az összes többi ciklus szeptember környéken ért a csúcsára, és súlyos eseményekkel zárult. Az élet karácsonyra... vagy legkésőbb húsvétra tért vissza a rendes kerékvágásba. Más szóval, minden huszonhét évben megvolt ez a „rossz év”, amely tizennégytől húsz hónapig tartott. De az a rossz év, amely az öcséd meggyilkolásával kezdődött 1957-ben, 1958 augusztusában egészen váratlanul véget ért.
– Miért? – kérdezte Eddie. Lélegzése kihagyott; Billnek eszébe jutott, hogy milyen magas hangon sípolva vette a levegőt Eddie, és tudta, hogy Eddie mindjárt előhúzza a jó öreg tüdőpumpát. – Mit csináltunk?
A kérdés ott függött a levegőben. Úgy látszott, Mike gondolkozik a válaszon... Végül megrázta a fejét:
– Eszetekbe fog jutni – mondta. – Ha eljön az ideje, eszetekbe fog jutni.
– Mi van, ha nem? – kérdezte Ben.
– Akkor a Jóisten irgalmazzon nekünk.
– Kilenc gyerek halt meg az elmúlt egy évben – Richie a fejét csóválta. – Uramisten.
– Lisa Albrecht és Steven Johnson 1984 vége felé – kezdte sorolni Mike. – Februárban eltűnt egy Dennis Torrio nevű fiú. Középiskolás volt. Március közepén találták meg a holttestét a Pusztán. Megcsonkítva. Ez volt a közelben.
Ugyanabból a zsebéből, ahova a jegyzetfüzetet eltette, fényképet húzott elő. Körbeadták az asztal körül. Beverly és Eddie tanácstalanul nézegette, Richie Tozier viszont váratlanul hevesen reagált. Mintha tüzes vas égette volna meg a kezét.
– Jézus! Jézus Isten, Mike! – Tágra nyílt, döbbent szemmel nézett fel. Aztán továbbadta a képet Billnek.
Bill ránézett a képre, és érezte, amint szürke tónusban úszik el mellőle a világ. Egy pillanatra biztosra vette, hogy el fog ájulni. Nyögést hallott, és rájött, hogy ő adta ki azt a hangot. Leejtette a fényképet.
– Mi ez? – jutott el hozzá Beverly kérdése. – Mit jelent ez, Bill?
– Az öcsém iskolai fényképe – mondta végre Bill. – G-georgie van rajta. Az a kép az albumából. Amelyik megmozdult. Amelyik kacsintott.
Megint körbeadták a képet, miközben Bill szobormereven ült az asztalfőn, és a levegőbe bámult. A fénykép fényképről készült. Látszott rajta a viseltes iskolai fotó, amelyen fehér háttér előtt a mosolygó szájból kibukkant a két kis foghíj, ahova soha többet nem nőttek fogak (hacsak nem a koporsóban, gondolta Bill, és megborzongott). George fényképének alján a következő felirat: ISKOLAI EMLÉK 1957-58.
– Azt mondod, idén találták? – kérdezett vissza Beverly. Mike bólintott, mire Billhez fordult: – Mikor láttad utoljára?
Bill megnyalta az ajkát, próbált megszólalni. Egy hang sem jött ki a torkán. Újra nekiveselkedett, hallotta a szavak visszhangját a fejében, tudta, hogy visszatér a dadogása, dacolt vele, dacolt a rémülettel.
– 1958 óta nem láttam ezt a képet. A Georgie halála utáni tavasz óta. Amikor megpróbáltam megmutatni Richie-nek, már n -nem volt ott.
Valaki horkanva kapott levegő után, mire mindnyájan odanéztek. Eddie éppen visszatette az asztalra a szippantót, látszott, hogy kissé röstelli magát.
– A szipózó Eddie Kaspbrak! – kiáltott fel vígan Richie, és váratlanul és kísértetiesen Rich szájából egyszerre a Filmhíradó Bemondójának hangja szólalt meg: – A mai napon Derryben az egész város megjelent az asztmások parádés felvonulásán, melynek sztárja Nagy Ed, a Takonypóc, akit New Englandben mindenütt csak úgy ismernek, mint...
Hirtelen elhallgatott, és egyik kezével az arca felé nyúlt, mintha el akarná takarni a szemét, és Bill rögtön megéltette: Nem – nem a szemét akarja eltakarni, hanem a szemüvegét akarja feltolni az orrán. A szemüvegét, ami már nincs is neki. Édes Istenem, mi folyik itt?
– Ne haragudj, Eddie – mondta Rich. – Gonosz voltam. Nem tudom, hogy az ördögbe tehettem. – Zavarodottan nézett körbe a többieken.
Mike Hanlon törte meg a csendet.
– Amikor megtalálták Steven Johnson holttestét, megígértem magamnak, hogy ha történik még más – ha lesz még legalább egy világos eset – akkor telefonálok, amit végül is további két hónapig nem tettem meg. Mintha hipnotizáltak volna az események, a tudatosság, a szándékosság mögöttük. George fényképét egy eldőlt szálfa mellett találták, a Torrio fiú holttestétől három méterre. Nem volt elrejtve: éppen ellenkezőleg. Mintha a gyilkos azt akarta volna, hogy megtaláljuk. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta.
– Hogy tudtad megszerezni a rendőrségi fényképet? – kérdezte Mike-tól Ben. – Mert ez az, ugye?
– Igen, az. Van egy alak a rendőrségen, akinek nincs ellenére egy kis különkereset. Húsz dolcsit adok neki havonta. Ennyire futja. Ο a csatornám.
Dawn Roy testét négy nappal a Torrio fiúé után találták meg. A McCarron parkban. Tizenhárom éves volt. Levágták a fejét.
Ez év április 23-án. Adam Terrault. Tizenhat éves. Akkor jelentették az eltűnését, amikor a zenekari próbáról nem jött haza. Másnap találták meg a Nyugati Broadway mögötti füves terület ösvénye mellett. Őt is lefejezték.
Május 6. Frederick Cowan. Két és fél éves. Az emeleti fürdőszobában találtak rá, megfulladt a vécécsészében.
– Mike, ne! – kiáltott fel Beverly.
– Az, iszonyú – válaszolta Mike majdnem dühösen. – Azt hiszed, én nem tudom, hogy iszonyú?
– Biztos benne a rendőrség, hogy nem lehetett... hogy nem lehetett baleset? – kérdezte Bev. Mike megrázta a fejét.
– Az anyja ruhákat teregetett a hátsó udvaron. Küzdelem zaját hallotta, hallotta, hogy sikít a kisfia. Rohant, ahogy bírt. A lépcsőn fölfelé menet hallotta, hogy a vécét többször lehúzzák – és hogy valaki nevet. Azt mondta, nem emberi hangja volt.
– És semmit sem látott? – kérdezte Eddie.
– A fiát látta – mondta Mike egyszerűen. – A gerincét eltörték, a koponyája megrepedt. A zuhanyfülke üvegajtaja eltörött. Mindenfelé vértócsa. Az anya most a bangori elmegyógyintézetben van. Az én... az én rendőrségi forrásom azt mondja, hogy egészen megőrült.
– Ezen nem csodálkozom, a rohadt életbe – mondta Richie rekedten. – Van valakinél cigi?
Beverly adott neki. Rich keze szörnyen remegett, amikor rágyújtott.
– A rendőrségnek az a véleménye, hogy a gyilkos behatolt a házba, miközben az anya a hátsó udvarban ruhát teregetett. Azután, amikor az asszony felrohant a hátsó lépcsőn, szerintük kiugrott a már üres udvarra a fürdőszoba ablakából, és elmenekült. De ez is olyan feles méretű ablak: egy hétéves gyerek alig férne át rajta. És nyolc méterről esett volna a terasz kövére. Ra-demacher nem szeret ezekről beszélni, és a sajtótól senki – és főleg a Híradó-tói senki – nem kérdezősködött sokáig.
Mike vizet kortyolt, és azután körbeadott még egy képet. Ez nem rendőrségi fotó volt, hanem iskolai fénykép, mint az a másik. Vigyorgó srácot ábrázolt, úgy tizenhárom éves lehetett. Legjobb ruháját vette fel az iskolai fényképezkedéshez, a keze tisztára mosva és szépen az ölébe tette... de a szemében volt valami kis ördögi csillogás. Fekete volt.
– Jeffrey Holly – mondta Mike. – Május 13. Egy héttel a Cowan fiú megölése után. Feltépték a testét. A Bassey parkban találták meg, a Csatorna mellett.
Kilenc nappal később, május 22-én, az ötödik osztályos John Feuryt holtan találták a Neibolt utcán...
Eddie reszkető, magas hangon felvisított. Az asztma-spray után kapott, és leverte az asztalról. A szippantó elgurult Billig, aki felvette. Eddie arca betegesen sárgává lett. Sípolva vette a levegőt.
– Inni kell adni neki! – kiabálta Ben. – Hozzon neki valaki...
De Eddie megrázta a fejét. A szájába vette a szippantó csövét. Megemelkedett a melle, ahogy hatalmasat szippantott. Ismét megnyomta a sprayt, azután félig csukott szemmel, zihálva hátradóit.
– Semmi baj – mondta elakadó lélegzettel. – Egy perc és rendbejövök.
– Biztos, Eddie? – kérdezte Beverly. – Nem kellene ledőlnöd egy kicsit...?
– Semmi baj – mondta megint Eddie szánalmas hangon.
– Csak a... a sokk miatt volt. Értitek. A sokk. Már teljesen elfeledkeztem a Neibolt utcáról.
Senki sem válaszolt; nem volt rá szükség. Az ember azt hiszi, hogy tűrőképességének a határához ért, gondolta Bill, és akkor Mike előjön egy újabb névvel, aztán egy másikkal, mint a fekete mágus, akinek a kalapja tele van gonosz trükkökkel, és akkor az ember ismét kap egy övön alulit.
Túlságosan sok volt mindezzel egyszerre szembenézni, az erőszak megmagyarázhatatlan támadását feldolgozni, amely mintha egyenesen az itt ülóhat ember ellen irányulna – legalábbis George fényképe ezt sejtette.
– John Feury két lábát levágták és elvitték – folytatta halkan Mike –, de az orvosszakértő azt mondja, hogy ez a halála után történt. A szíve mondta fel a szolgálatot. Úgy tűnik, szó szerint szörnyethalt. A postás találta meg, ő vette észre, hogy a tornác alól egy kéz lóg ki...
– A 29-esben volt, ugye? – mondta Rich, és Bill hirtelen feléje fordult. Rich visszapillantott rá, bólintott, és azután megint Mike-ra nézett. – Neibolt utca 29.
– Hát persze – válaszolta Mike ugyanolyan nyugodtan. – A 29-es számú ház. – Ismét kortyolt a vízből. – Biztos, hogy jól vagy, Eddie?
Eddie bólintott. Könnyebbedéit a légzése.
– Rademacher letartóztatott valakit egy nappal azután, hogy Feury holttestét megtalálták – mondta Mike. – A Híradó címoldali vezércikke véletlenül éppen aznap a lemondását kövelte.
– Nyolc gyilkosság után? – jegyezte meg Ben. – Nem nagyon kapkodták el.
Beverly megkérdezte, hogy kit tartóztattak le.
– Azt a férfit, aki a 7-es út mentén lakik egy kis kalyibában, Newport felé, majdnem a városhatáron kívül – tájékoztatta Mike. – Amolyan remeteféle. A kályháját fahulladékkal fűti, a tetőt a szeméttelepen talált zsindellyel és dísztárcsákkal fedte be. Harold Earlnek hívják. Szerintem aligha fordul meg a kezében kétszáz dollárnál több egész év alatt. Aznap, amikor megtalálták John Feury holttestét, egy arra haladó autós látta, amint az ajtaja előtt áll az udvaron, és az égre mered. A ruháját vér borította.
– Akkor lehet, hogy... – szólalt meg Rich reménykedve.
– Három levágott szarvast találtak a pajtájában – mondta erre Mike. – Éjszaka átment Havenbe, ott lőtte meg őket. A ruháján a vér szarvasvér volt. Rademacher megkérdezte, hogy ő ölte-e meg John Feuryt, és úgy hírlik, Earl erre azt felelte: „Igen, sok embert megöltem. Legtöbbjüket a háború idején lőttem le.” Azt is elmondta, hogy éjszaka mindenfélét látott az erdőben. Néha kék fényeket, amint arasznyira a föld fölött lebegnek. Hullafényeket, ahogy ő nevezte. És nagylábúakat.
Bevitték a bangori elmegyógyintézetbe. Az orvosi szakjelentés szerint majdnem teljesen tönkrement a mája. Hígítót ivott rendszeresen...
– Úristen – sóhajtott fel Beverly.
– ...és hajlamos a hallucinációra. Ottfogták, és három nappal ezelőttig Rademacher kitartott amellett, hogy Earl a leginkább gyanúsítható gyilkos. Nyolc emberét küldte ki a kalyibához, hogy ássák fel a földet, hátha találnak eltűnt fejeket vagy emberbőrből készült lámpaernyőt, meg az Isten tudja, még micsodát.
Mike itt megállt, lehajtotta a fejét, aztán folytatta. A hangja rekedten szólt.
– Halogattam, egyre halogattam. De amikor láttam a legutóbbit, felhívtalak benneteket. Tiszta szívemből kívánom, bárcsak hamarabb megtettem volna.
– Mondjad – mondta Ben hirtelen.
– Ez az áldozat is ötödikes volt – kezdte Mike. – A Feury fiú osztálytársa. A Kansas utcától nem messze bukkantak rá, közel ahhoz, amerre Bill szokott elbiciklizni, amikor a Pusztára jártunk. A neve Jerry Bell wood volt. Széttépték. A... a maradványait a cement támfal mellett találták meg, amit vagy húsz évvel ezelőtt építettek, hogy megakadályozzák a talajpusztulást. A falnak arról a részérói, ahol Bellwoodot megtalálták, alig félórával később egy rendőrségi felvétel készült. Tessék, ez az.
Odaadta a képet Rich Toziernek, aki megnézte, aztán továbbadta Beverlynek. Bev egy pillantás vetett rá, összerázkódott, és átadta Eddie-nek, aki hosszasan belemélyedt, mielőtt Β ennek átnyújtotta. Ben alig pillantott rá, máris Bill kezébe nyomta.
A cement támfalon nyomtatott nagybetűkkel girbegurba felirat volt olvasható:

Bill felnézett, és komor arccal fordult Mike-hoz. Eddig döbbent és ijedt volt, most először érzett haragot. Ennek örült. Nem nagy öröm a düh, de sokkal jobb, mint megrémülni, sokkal jobb, mint a félelemtől remegni.
– Jól sejtem, hogy mivel írták fel?
– Igen – felelte Mike. – Jerry Bell wood vérével.

5
FÚJ-FÚJ, RICHIE

Mike összeszedte a fényképeit. Azt hitte, Bill el fogja kérni azt, amelyiken George utolsó iskolai fotója van, de nem. Mike becsúsztatta a fényképeket a belső zsebébe, és hogy a képek eltűntek, mindannyian megkönnyebbültek.
– Kilenc gyerek – mondta halkan Beverly. – Nem bírom elhinni. Akarom mondani... elhiszem, de mégsem bírom elhinni. Kilenc gyerek és semmi? Egyáltalán semmi?
– Nem egészen úgy van – válaszolta Mike. – Az emberek dühösek, az emberek félnek... legalábbis úgy tűnik. Teljességgel lehetetlen megmondani, hogy kik azok, akik igazából így éreznek, és kik azok, akik megjátsszák.
– Megjátsszák?
– Beverly, emlékszel, amikor gyerekek voltunk, arra az emberre, aki összehajtotta az újságját és bement a házába, amikor segítségért kiabáltál?
Mintha egy pillanatra valami megrezzent volna Beverly szemében, egyszerre tűnt rémültnek és józannak. Azután csak csodálkozás tükröződött benne.
– Nem... Mikor volt az, Mike?
– Nem számít. Majd a maga idejében eszedbe fog jutni. Most csak annyit tudok mondani, hogy Derryben minden úgy történik, ahogy ilyen esetben kell. A szörnyű gyilkosságsorozattal szemben az emberek pontosan azt teszik, amit várnánk tőlük, többnyire ugyanazt, mint '58-ban, amikor szintén eltűntek és meghaltak gyerekek. A Mentsük Meg Gyermekeinket Bizottság ismét ülésezik, csak ez alkalommal nem a középiskolában, hanem az elemiben. Az állami főügyész tizenhat detektívet küldött a városba, és egy csoport FBI-ügynököt is – nem tudom, hányat, és bár Rademachernek nagy a szája, szerintem ő se tudja. A kijárási tilalom újra érvényben van...
– igen. A kijárási tilalom – Ben lassan és megfontoltan dörzsölgette a nyakát. – Az '58-ban is csodákat tett. Erre én is emlékszem.
– ...és az anyák csoportokat szerveznek, hogy minden iskolás és óvodás gyereket, egészen a nyolcadik osztályig, hazakísérjenek. Csak a múlt héten háromezer levél érkezett a Híradó-hoz, mind megoldást követeltek. És persze megkezdődött az elköltözés is. Néha úgy érzem, hogy igazán csak ebből lehet megállapítani, hogy ki az, aki őszintén akarja, hogy vége legyen, és ki az, aki nem. Az igazán őszinték rettegve elmennek.
– Tényleg mennek el az emberek? – kérdezte Richie.
– Ez így van mindig a ciklusnak ebben a szakaszában. Lehetetlen megállapítani, hogy hányan szoktak ilyenkor elköltözni, mert népszámlálási évre nem esett a ciklus úgy 1850 óta. Rohannak, mint a gyerek, amikor rájön, hogy a házban tényleg kísértetek vannak.
– Gyertek haza, gyertek haza, gyertek haza – mondta Beverly halkan. Amikor felpillantott a kezéről, nem Mike-ra, hanem Billre nézett. – Az akarta, hogy visszajöjjünk. Miért?
– Előfordulhat, hogy itt akar tudni mindannyiunkat – válaszolt Mike némileg rejtélyesen. – Persze. Előfordulhat. Előfordulhat, hogy bosszút akar állni. Végül is, egyszer már útjába álltunk.
– Bosszút akar... vagy csak a dolgok visszarendezését – mondta Bill.
Mike bólintott.
– Az életetekben is vannak rendezetlen dolgok, tudjátok-e. Egyikőtök sem hagyta el Derryt érintetlenül... Annak a jele nélkül. Mindannyian elfelejtettétek, hogy mi történt itt, és az emlékeitek arról a nyárról még mindig töredékesek. És aztán itt van az a rendkívül furcsa tény, hogy mindannyian gazdagok vagytok.
– Hát azért ez már sok! – csattant fel Richie. – Ezt nem lehet...
– Csak halkan, halkan – felelte Mike kézét feltartva és halványan mosolyogva. – Nem vádolok senkit sem, csak a tényeket próbálom őszintén számba venni. Egy kisvárosi könyvtároshoz képest, aki évente nettó tizenegyezernél is kevesebbet keres, ti gazdagok vagytok, vagy nem?
Rich a drága öltönyében zavartan megvonta a vállát. Bent látszólag teljesen lefoglalta, hogy a szalvétája széléből kis csíkokat tépeget. Senki sem nézett egyenesen Mike-ra, csak Bill.
– Nem tartoztok H. L. Hunt kategóriájába, az igaz – mondta Mike –, de még az amerikai felső középosztály mércéje szerint is tehetősek vagytok. Mi itt jó barátok vagyunk, vagyis csak nyugi: jelentkezzen, aki az 1984-es adóbevallásába kilencvenezer dollárnál kevesebbet írt be.
Majdhogynem lopva pislantottak egymásra, zavarodottan, mint általában az amerikaiak, ha a saját sikerük nyers tényét kell elismerniük – mintha a készpénz olyan lenne, mint a kemény tojás, az elért jólét pedig olyan, mint a túl sok tojás okozta fing. Bill érezte, hogy az arca piros és forró, és nem tudott megálljt parancsolni. A Padlásszoba forgatókönyvének első vázlatáért éppen tízezer dollárral többet kapott, mint amennyit Mike említett. Az esetleges két átdolgozásért pedig esetenként húszezer dollárt ígértek. És persze voltak még jogdíjak is... és a tekintélyes előleg, amit a nemrég aláírt két könyvszerződésre kapott... mennyit is vallott be a '84-es adóhoz? Majdnem nyolcszázezer dollárt, ugye? Ahhoz mindenesetre eleget, hogy Mike Hanlon tizenegyezer dollár alatti hivatalos bevételéhez képest éktelen soknak tűnjék.
– Nem egyértelmű? – vigyorgott Mike. – Itt maradtam.
– Te őrizted a világítótornyot – mondta Ben. Bill szinte felugrott a helyéről, úgy fordult feléje és döbbenten nézett rá, de Ben Mike-ra figyelt, és nem vette észre. – Nem tölt el nagy büszkeséggel, Mike. Sot meglehetősen nyomorultul érzem magam.
– Ámen – mondta rá Beverly. Mike türelmesen rázta a fejét.
– Emiatt egyikőtöknek se legyen lelkiismeret-furdalása. Gondolom, azt hiszitek, én akartam itt maradni, mint ahogy bizonyára feltételezitek, hogy ti is a saját akaratotokból mentetek el. A csudát, gyerekek voltunk. Ilyen vagy olyan okból a szüléitek elköltöztek, és ti benne voltatok a csomagban, amit magukkal vittek. És talán az d döntésük lett volna – bármelyiké? Nem hiszem. Hogyan dőlt az el, hogy ki megy és ki marad? Szerencse? Sors? Az? Másvalaki? Nem tudom. De nem rajtunk múlt. Úgyhogy hagyjátok abba.
– Nem vagy... nem vagy megkeseredett? – kérdezte Eddie.
– Túlságosan sok dolgom volt, semhogy keseregjek – felelte Mike. – Sok időt töltöttem figyeléssel és várakozással... Szerintem már figyeltem és vártam akkor is, amikor még nem is tudtam róla, de az elmúlt öt évben, mondhatni, teljes készültségben voltam. Év eleje óta naplót vezetek. És aki ír, az alaposabban gondolkodik... vagy legalábbis elmélyültebben. Az egyik, amiről írtam és amiről gondolkoztam, az Az természete volt. Az változik; ezt tudjuk. Szerintem befolyásol is, és a maga természeténél fogva nyomot hagy az embereken – mint ahogy a görény szagát hosszú fürdés után is megérzi magán az ember, ha a közelében eresztett ki a borz egy illatzsákot. Ahogy a szöcske váladékot köp az ember tenyerére, ha az meg akarja fogni.
Mike lassan kigombolta és széthúzta az ingét. Mind jól látták a sebhely rózsaszínes csíkjait a sima barna bőrön, a mellbimbók között.
Ahogy a karom nyoma meglátszik – mondta Mike.
– A farkasember – Richie szinte nyöszörgött. – Ó, Krisztusom, a farkasember, nagy Bill! Amikor visszamentünk a Neibolt utcába!
– A micsoda? – kérdezte Bill. Olyan hangja volt, mint amikor az embert álmából riasztják. – Micsoda, Richie?
– Nem emlékszel?
– Nem... miért, te igen?
– Én... én mindjárt...
Richie egyszerre tűnt zavartnak és rémültnek: elhallgatott.
– Azt mondod, hogy ez nem gonosz dolog? – fordult hirtelen Mike-hoz Eddie. Hipnotizáltan meredt a karmolás-nyomokra. – Hogy ez valahogyan része... a természet rendjének?
– Nem része a természet azon rendjének, amelyet értünk és elfogadunk – válaszolt Mike, miközben begombolta az ingét –, és nem látom okát, hogy másképpen vélekedjünk, mint ami a meggyőződésünk: hogy Az öl, gyermekeket öl, és ez rossz. Bill értette ezt meg közülünk legelőször. Emlékszel, Bill?
– Emlékszem, hogy meg akartam ölni Azt – mondta Bill, és most először (és azután mindig) hallotta, hogy a névmást tulajdonnévként mondja ki. – Világnézetnek azonban nem nevezném, amit akkor gondoltam a témáról, ha értitek, hogyan gondolom... egyszerűen csak meg akartam ölni Azt, mert megölte George-ot.
– És most is meg akarod ölni?
Bill jól meggondolta a választ. Lenézett az asztalon nyugvó kezére, és George-ra gondolt, sárga esőköpenyében, felcsapott kapucnival, kezében a parafinnal vékonyan bekent papírhajó. Felnézett Mike-ra.
– J-j-jobban, mint valaha – válaszolta. Mike bólintott, mint aki éppen ezt várta.
– Az nyomot hagyott rajtunk. Akaratát gyakorolta rajtunk, mint ahogy akaratát gyakorolja az egész városon, minden áldott nap, még azokban a hosszú időszakokban is, amikor alszik vagy hibernálja magát vagy nem is tudom, mit csinál az... az aktívabb időszakai között. Mike fölemelte egy ujját.
– De ha Az gyakorolta is rajtunk az akaratát valamikor, valahogyan mi is gyakoroltuk rajta a miénket. Megállítottuk, mielőtt elvégezte volna, amit akart – tudom, hogy így volt. Meggyengítettük? Megsebeztük? Sőt netán majdnem meg is öltük? Szerintem igen. Szerintem annyira közel voltunk ahhoz, hogy megöljük, hogy amikor elmentünk, azt hittük, meghalt.
– De arra a részre te sem emlékszel, ugye? – kérdezte Ben.
– Nem. Majdnem tökéletesen világosan emlékszem mindenre 1958. augusztus 15-ével bezárólag. De onnantól számítva szeptember 4-ig, az iskolai évnyitóig minden sötét. Nem homályos és nem is elmosódott; teljesen kiesett. Egy kivétellel: mintha arra emlékeznék, hogy Bill kiabál valami miatt, amit lidércfénynek nevez.
Bill karja görcsbe rándult. Nekiütődött az egyik üres sörösüvegnek, és az üveg szétrobbant a padlón, mint egy bomba.
– Megvágtad magad? – kérdezte Beverly félig felállva.
– Nem. – Bill hangja nyers és száraz volt. A karja libabőrös lett. Úgy tűnt, mintha koponyája megnőtt volna; érezte
(a lidércfények)
az arcbőrét feszítő egyenletes, zsibbasztó dobbanásokat.
– Felveszem...
– Ne, ülj csak le – Beverlyre akart nézni, de nem tudott. Nem tudta levenni a szemét Mike-ról.
– Emlékszel a lidércfényekre, Bill? – kérdezte Mike halkan.
– Nem – válaszolta. Olyan volt a szája, mint amikor a fogorvos több novokaint ad be a kelleténél.
– Emlékezni fogsz.
– Istenem, remélem, hogy nem.
– Mégis emlékezni fogsz – mondta Mike. – De még nem most. Én sem emlékszem. És ti?
Egymás után rázták meg a fejüket.
– Valamit mégis véghezvittünk – folytatta Mike halkan. – Egy bizonyos időszakban csoportakaratot tudtunk kifejteni. Úgy volt egyszer, hogy különleges megértésre jutottunk, lett légyen az tudatos vagy ösztönös megértés. – Nyugtalanul fészkelődni kezdett. – Úristen, bárcsak itt lenne Stan. Az az érzésem, hogy Stan, akinek annyira rendezett volt az agya, most javasolna valamit.
– Lehet, hogy az volt – mondta Beverly. – Lehet, hogy azért ölte meg magát. Lehet, hogy megértette, hogy ha van is varázslás, ahhoz a felnőttek nem értenek.
– Szerintem értenének – mondta erre Mike. – Mert van még egy dolog, ami közös bennünk, hatunkban. Nem tudom, rájöttetek-e, mi az.
Most Billen volt a sor, hogy kinyissa és azután újra becsukja a száját.
– Gyerünk – szólt Mike. – Te tudod, mi az. Látom az arcodon.
– Nem biztos, hogy tudom – felelte Bill –, de azt hiszem, egyikőnknek sincs gyereke. Ez a-az?
Egy pillanatra döbbent csend állt be.
– Igen – mondta Mike. – Ez az.
– Jézusmária! – méltatlankodott hangosan Eddie. – Hát ennek aztán mi köze mindehhez? Honnan szedted, hogy a világon mindenkinek gyereket kell nevelnie? Ez őrültség!
– Van neked meg a feleségednek gyereketek? – kérdezte Mike.
– Ha nyomon követted az életünket, mint ahogy mondod, akkor nagyon is jól tudod, hogy nincs. De szerintem ez akkor sem jelent semmit, az égvilágon semmit.
– Próbáltátok?
– Nem védekezünk, ha erre gondolsz – Eddie furcsán megható méltósággal beszélt, de arcát elöntötte a pír. – Az a nagy helyzet, hogy a feleségem egy kicsit... Az ördögöt. Nagyon el van hízva. Elmentünk egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy a feleségemnek nem lehet gyereke, ha nem fogy le. Ettől bűnözők lennénk?
– Nyugodj meg, Eds – hajolt felé engesztelőleg Richie.
– Ne szólíts Edsnek, és ne merészelj belecsípni az arcomba! – kiabált Eddie, Richie felé fordulva. – Tudod, hogy utálom! Mindig is utáltam!
Richie visszahúzódva pislogott.
– Beverly? – kérdezte Mike. – Te és Tom?
– Nincs gyerekünk – válaszolta –, szintén nem védekezünk, Tom akar gyereket... és akarok én is, persze.– tette hozzá sietve, és gyorsan körbepillantott a többieken. Billnek úgy tűnt, hogy Beverly szeme túlságosan csillog, mint egy színésznőé a színpadon. – Egyszerűen csak eddig nem jött össze.
– A teszteket megcsináltattátok már? – kérdezte tőle Ben.
– Hát persze, természetesen – felelte, és ideges nevetése szinte vihorászásnak hatott. A kíváncsisággal és beleérző--képességgel megáldott embereket néha elfogó megértési hullámot tapasztalta meg most Bill, amikor hirtelen sok mindenre rájött Beverlyvel és férjével, Tommal, alias a Világ Legnagyszerűbb Emberével kapcsolatban. Csak Beverly csináltatta meg a tesztet. Tippje szerint a Világ Legnagyszerűbb Embere egy percig nem volt hajlandó foglalkozni azzal a gondolattal, hogy valami baj lehet a Szent Zacskóban előállított spermával.
– Hát te és a feleséged, nagy Bill? – kérdezte Rich. – Próbálkoztatok? – Mindannyian kíváncsian néztek rá... mert a feleségét mindenki ismerte. Audra nem tartozott a legismertebb vagy legnépszerűbb színésznők közé a világon, de része volt a sztárok világának, melyben a huszadik század második felében a tehetség vált fizetőeszközzé; volt róla egy kép a People magazinban, amikor levágatta a haját, és egy szokásosnál is unalmasabb uborkaszezonban New Yorkban (mivel elmaradt az az előadássorozat, amelyet egy alternatív, a Broadwayn kívüli színházban tervezett) az ügynöke kitartó tiltakozása ellenére elvállalt egy egyhetes munkát a Hollywood Squares-ben. Idegen volt számukra, a szép arcát azonban ismerték. Billnek úgy tűnt, Beverly a legkíváncsibb.
– Az elmúlt hat évben hol próbálkoztunk, hol nem – mondta Bill. – A legutóbbi körülbelül nyolc hónapban nem, mert egy filmet csinálunk – Padlásszoba a címe.
– Talán tudjátok, mindennap délután negyed hattól fél hatig van egy rövid műsorunk, a szórakoztatóiparról van benne szó – mondta Richie. – Sztárok közelében a címe. Múlt héten volt arról a filmről egy riport – afféle Férj-Feleség Boldogan Dolgoznak Együtt – műsor. Bemondták mindkettőtök nevét, és nekem nem esett le. Hát nem furcsa?
– De, az – válaszolta Bill. – Nos, visszatérve, Audra azt mondta, hogy nem lenne szerencsés, ha éppen akkor esne teherbe, amikor az előkészületek folynak, és tíz hétig kellene egyszerre megterhelő színészi teljesítményt nyújtania és reggelenként hánynia. De akarunk gyereket. És eléggé sokat próbálkoztunk is.
– Termékenységteszten voltatok? – kérdezte Ben.
– Voltunk. Négy éve, New Yorkban. Az orvosok felfedeztek egy kicsiny, jóindulatú daganatot Audra méhében, és azt mondták, hogy szerencséje van, mert ettől ugyan még teherbe eshetett volna, de méhen kívüli lett volna a terhesség. De ο is, én is nemzőképesek vagyunk.
– Ez még az égvilágon semmit sem bizonyít – ismételgette Eddie makacsul.
– Annál többet sejtet – mormolta Ben.
– Kis balesetek a te házad táján, Ben? – kérdezte Bill. Döbbenten és elképedve ébredt rá, hogy Ben helyett majdnem Boglyát mondott.
– Nem házasodtam meg, mindig óvatos voltam, egyszer sem adtak be apasági keresetet ellenem – válaszolt Ben. – Ezen túl szerintem nem igazán lehet megállapítani.
– Akartok hallani valami érdekeset? – kérdezte Richie. Csak a szája mosolygott, a szeme nem.
– Hát persze – mondta rá Bill. – Te mindig is jól tudtál sztorizni.
– A te pofád meg az én valagam, gyerik – mondta Richie az ír Zsaru hangján. Haláli jó ír Zsaru-hang volt. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez a Richie, gondolta Bill. Gyerekkorában nem tudott ír Zsarut csinálni, hiába is gyötörte magát. Kivéve egyszer... vagy kétszer... mikor
(a lidércfények) is volt?
– A te pofád meg az én valagam; no, ezt a has-son-lat-tot tartsd a nagy eszidbe, te bikabornyú.
Ben Hanscom váratlanul befogta az orrát, és magas gyerekhangon sipította:
– Fúj, fúj, Richie! Fúj, fúj! Fúj, fuj!
Nemsokára Eddie is nevetve fogta az orrát, és csatlakozott Benhez. És Beverly is.
– Jóvvan, jóvvan, no! – kiáltotta Richie, és maga is nevetett. – Jóvvan, feladom! Még megesznek!
– Hú, a rekeszizmom – mondta Eddie. Visszazuhant a székébe, és annyira nevetett, hogy már majdnem sírt. – Most mi nyertünk, Nagypofájú. Jól van, Ben.
Ben mosolygott, de mintha kissé zavarodott lett volna.
– Fúj, fúj – kuncogott Bev. – El is felejtettem. Mindig kifújoltunk téged, Richie.
– Mert sohasem értettétek az igazi tehetséget, azért – válaszolta önelégülten Richie. Mint régen, amikor mindig lábra állt mint egy keljfeljancsi, ha kibillentették az egyensúlyából – most is szinte azonnal egyenesbe jött. – Többek között ezzel járultál hozzá szerényen a Vesztesek Klubjához, ugye, Boglya?
– Igen, mondhatnám, igen.
– Micsoda nagy ember! – váltott Richie áhítattól remegő hangra, és hajbókolni kezdett az asztal fölött, az orrát meg majdnem belemártotta a teáscsészébe minden egyes alkalommal, amikor meghajolt. – Micsoda nagy ember! Ó, gyermekeim, micsoda nagy ember!
– Fúj, fúj, Richie – mondta komolyan Ben, de rögtön kirobbant belőle a kacagás, egészséges baritonja nem is emlékeztetett bizonytalan gyerekkori hangjára. – Nem változtál semmit, jó öreg gyalogkakukk.
– Akkor meghallgatjátok a történetet vagy nem? – kérdezte Richie. – Nekem ugyan mindegy, így is, úgy is jó. Fújoljatok, ha akartok. Elviselem én a durva bánásmódot. De ne feledjétek, hogy aki előttetek ül, az egyszer interjút készített Ozzy Osbourne-nal.
– Meséld el – szólt Bill. Oldalt lesett Mike-ra, és látta, hogy Mike elégedettebb – és nyugodtabb –, mint az ebéd elején volt. Azért volt-e ez, mert érezte, hogy újra összehangolódnak, hogy olyan könnyedén illeszkednek vissza régi szerepükbe, mint régi barátok ritkán? Bill legalábbis így gondolta. És még arra gondolt: Ha vannak bizonyos előfeltételei a mágiába vetett hitnek, amely lehetővé teszi a mágia alkalmazását, akkor talán ezek az előfeltételek elkerülhetetlenül teljesülni fognak. Nem volt valami megnyugtató gondolat. Úgy érezte magát, mint az az ember, akit egy távirányítású rakéta csúcsára kötöznek.
Fúj, fúj valóban.
– Hát – kezdte Richie –, kerekíthetnék belőle hosszú vagy szomorú történetet, vagy afféle Blondie és Dagwood képregénysztorit, de megelégszem a köztes megoldással. Egy évvel azután, hogy elköltöztem Kaliforniába, találkoztam egy lánnyal, és nagyon megtetszettünk egymásnak. Összeköltöztünk. Eleinte szedett fogamzásgátlót, de szinte állandóan hányingere volt tőle. Aztán azt mondta, hogy feltetet egy spirált, de engem nem lelkesített túlságosan a dolog – az újságok akkoriban kezdtek cikkezni arról, hogy nem igazán biztonságos ez a módszer. Gyakran beszéltünk gyerekről, és úgy döntöttünk, hogy nem akarunk, még ha törvényesítjük is a kapcsolatunkat. Mert hogy felelőtlenség gyereket szülni ebbe az elcseszett, veszélyes, túlnépesedett világba... és bla-bla-bla, duma-duma-duma, gyerünk, helyezzünk el bombát a férfi vécében a Bank of Americánál, aztán, üljünk vissza a szőnyegre és szívjunk egy kis füvet, vitassuk meg a maoizmus és a trockizmus közti különbséget, meg ilyesmi, ugye értitek. Talán csak túlságosan szigorú vagyok mindkettőnkhöz. A fenébe is, fiatalok voltunk és viszonylag idealisták. A végeredmény az volt, hogy elköttettem a zsinórokat, ahogy azt Beverly Hillsben kifogyhatatlan alpári sikkel mondani szokták. Az operáció sikerült, nem volt kedvezőtlen utóhatása. Mert lehet, ugye tudjátok. Az egyik barátom golyói akkorára dagadtak, mint egy 1959-es Cadillac gumija. A születésnapjára nadrágtartót és két hordócskát készültem venni neki – divattervező csinálta felkötő – de addigra lelappadt.
– A szokásos tapintatos és méltóságteljes Richie – jegyezte meg Bill, mire Beverly ismét nevetésbe tört ki.
Richie széles, nyílt mosollyal válaszolt: – Örülök, hogy tetszik, Bill. A legutóbbi könyvedben kétszázhatszor használod a „baszni” szót. Megszámoltam.
– Fúj, fuj, Nagypofájú – ünnepélyeskedett Bill, és mind nevettek. Billnek alig akaródzott elhinnie, hogy alig tíz perce halott gyerekekről beszélgettek.
– Tovább, Richie – mondta Ben. – Későre jár, nagy jó uram.
– Két és fél évig együtt éltem Sandyvel – folytatta Richie. – Kétszer már majdnem össze is házasodtunk. Mint kiderült, sok szívfájdalmat, vagyonmegosztási meg egyéb hivatalos ügyet takarítottunk meg azáltal, hogy nem bonyolítottuk a dolgokat. Állást ajánlottak föl neki egy tekintélyes washingtoni ügyvédi irodánál, és körülbelül ugyanakkor kaptam én is az ajánlatot, hogy legyek hétvégi disc-jockey a KLAD-nál – ami magában még nem nagy dolog, de az ember lába már belül van az ajtón. Azt mondta, hogy ez az élete nagy lehetősége, és hogy én vagyok a legérzéketlenebb férfisoviniszta ártány az Egyesült Államokban, mert hogy húzódozom, és egyébként is elege van Kaliforniából. Azt mondtam, hogy számomra is most nyílt lehetőség. Így aztán ezt a témát csépeltük, azután egymást, és a sok csépelés és zagy válás után Sandy elment.
Úgy egy évvel később elhatároztam, hogy megpróbálom visszacsináltatni a vasectomiát. Igazi indokom nem volt, és olvastam is, hogy kicsi az esély, hogy sikerül, de azt gondoltam, miért is ne.
– Ezek szerint jártál akkor valakivel? – kérdezte Bill.
– Nem, éppen ez a furcsa benne – komorult el Richie. – Egy nap egyszerűen azzal... azzal a vesszőparipával ébredtem, hogy vissza kell csináltatni.
– Tisztára őrült lehettél – mondta Eddie. – Általános és nem helyi érzéstelenítés? Műtét? Utána egy hét a kórházban?
– Igen, az orvos is elmondta mindezt – felelt Richie. – Mire azt mondtam, hogy akkor is kell. Nem tudom, miért. A doki megkérdezte, tudom-e, hogy az operáció után fájdalmaim lesznek, míg az eredmény igencsak kétesélyes. Azt mondtam, igen. Erre bólintott, és én megkérdeztem, mikor – nekem minél előbb lett volna jó. Hátrébb az agarakkal, fiam, először spermamintát kell venni, hogy megnézzük, kell-e egyáltalán operáció. Erre én: „Ugyan már, a vasectomia után volt egy vizsgálat. Minden rendben volt.” Ő meg elmagyarázta, hogy esetenként az ondóvezeték magától összenő. „Hu, a mindenit!”, mondom én. „Ezt aztán senki se mondta.” Azt válaszolta, hogy ennek az esélye nagyon kicsi – szinte nulla –, de mivel ilyen komoly operációról van szó, ellenőrizni kell. Ezért aztán bevonultam a vécébe egy Frederick's of Hollywood katalógussal, és beleeresztettem egy Dixie-pohárba...
– Fúj, fúj, Richie – mondta Beverly.
– Igazad van – ismerte be Richie. – A Frederick's katalógust csak kitaláltam – ilyen jót orvosi váróban nem talál az ember. Lényeg a lényeg, a doki három nap múlva felhív, és kérdi, hogy melyiket előbb: a jó hírt vagy a rosszat.
„Előbb a jót”, mondom én.
„A jó hír az, hogy nem lesz szükség operációra”, felelte. „A rossz hír pedig az, hogy akivel lefeküdt az elmúlt két vagy három évben, barmikor apasági keresetet adhat be maga ellen.”
„Jól értem, mit mond?” kérdem én.
„Azt mondom, hogy nem vaktöltényeket pufogtat már egy jó ideje”, válaszolta. „Több millió farkincást találtunk a spermamintában. Átmenetileg vége a vidám napoknak, amikor mindent megengedhetett magának, és nem kellett tartania a következményektől.”
– Megköszöntem, és letettem a kagylót. Azután felhívtam Sandyt Washingtonban.
„Rich!”, mondja nekem – és Richie hangja átváltozott a Sandy nevű lány hangjává, akit egyikőjük sem látott soha. Nem utánzás volt ez már, nem is hasonlóság; inkább hallható képnek nevezném. – „De jó, hogy hívtál! Férjhez mentem!”
„Ja, az klassz” mondom én. „Kár, hogy nem szóltál. Küldtem volna turmixgépet.”
Mire ő: „Öreg Richie, nem változol, mindig viccelsz.”
„Persze”, mondom én, „öreg Richie nem változik, mindig viccel. Sandy, nem volt mellesleg gyereked vagy valami ilyesmi azután, hogy elmentél Los Angelesből?”
„Ez már nem jó vicc, Rich”, felelte, én meg megijedtem, hogy most mindjárt leteszi a telefont, ezért gyorsan elmeséltem, hogy mi történt. Nevetni kezdett, de ez most már igazi nevetés volt – úgy nevetett, mint én szoktam régen veletek, mintha valaki éppen most mondta volna el neki a világ legjobb poénját. Aztán, amikor kicsit lehiggadt, megkérdeztem, hogy mi az öregördög olyan vicces. „Az egész olyan csodálatos. Most te vagy a tréfa tárgya. Ennyi év után Dizsi Tozier a tréfa célpontja. Hány a fatty ak száma, miután keletre jöttem, Rich?”
„Ha jól értem, nem ismered még az anyai örömöket”, kérdezem tőle.
„Júliusra várom a gyereket”, mondja. „Egyéb kérdésed van?”
„Aha”, mondom én. „Mikor változtattad meg a véleményedet arról, hogy erkölcstelen dolog egy ilyen elcseszett világra gyereket szülni?”
„Amikor végre találkoztam egy férfival, aki nem volt elcseszett”, feleli és leteszi a telefont.
Bill nevetésben tört ki. Annyira nevetett, hogy könnyek gurultak le az arcán.
– Hát igen – mondta Richie. – Szerintem azért csapta le, hogy az övé legyen az utolsó szó, de efelől akár egész nap tarthatta volna a vonalat. Tudom én, hogy mikor kapok ászt. Egy hétre rá visszamentem az orvoshoz, és megkértem, hogy magyarázza el egy kissé világosabban, hogy milyen esélye van a spontán összenövésnek. Azt mondta, beszélt néhány kollégájával a dologról. Kiderült, hogy az 1980-82 közötti hároméves időszakban az AMA kaliforniai ágazata huszonhárom spontán összenövést jegyzett fel. Ezek közül hatról kiderült, hogy az operációt fuserálták el. Hat másik pedig csaló és szélhámos volt, akik az orvos számlájára akartak meggazdagodni. Vagyis... három év alatt tizenegy eset.
– Tizenegy eset hányból? – kérdezte Beverly.
– Huszonnyolcezer-hatszáztizennyolcból – válaszolt nyugodtan Richie.
Az asztal körül csönd.
– Vagyis – folytatta Richie – az összes valószínűségi törvényt megdöntöttem: nincs gyerek. Ehhez mit szólsz, Eddie?
– Ez még nem bizonyíték... – makacskodott Eddie.
– Nem – szólt közbe Bill –, valóban nem bizonyít semmit. Egy összegfüggést azonban sugalmaz. A kérdés csak az, hogy most mit csináljunk. Gondolkodtál már rajta, Mike?
– Gondolkodtam, persze – felelte Mike –, de lehetetlen volt bármit is eldönteni, amíg össze nem jöttetek mindannyian és beszélgettetek, így, mint most. Lehetetlen lett volna megjósolnom, hogy ez a találkozás hogyan fog sikerülni, amíg valóban létre nem jött.
Hosszú ideig várt, elgondolkodva nézett rájuk.
– Van egy ötletem – kezdte –, de mielőtt elmondom, mi az, szerintem el kellene döntenünk, hogy van-e itt tennivalónk. Megpróbáljuk-e újból azt, amit egyszer már megkíséreltünk? Ismét megpróbáljuk-e megölni Azt? Vagy csak hatfelé osztjuk a számlát, és ki-ki visszamegy oda, ahonnan jött?
– Úgy tűnik... – kezdte volna Beverly, de Mike leintette. Még nem fejezte be.
– Tudnotok kell: lehetetlen megjósolni, hogy sikerrel járunk-e. Tudom, hogy nem nagy az esélyünk, mint ahogy azt is tudom, hogy valamivel nagyobb lenne, ha Stan is itt lenne. Még akkor sem az igazi, de jobb. Most, hogy Stan nincs már, megszakadt az a kör, amit azon a napon alakítottunk. Valójában nem hiszem, hogy elpusztíthatnánk Azt, vagy akár elüldözhetnénk egy időre, mint egykor, ezzel a megszakadt körrel. Szerintem Az egyenként fog megölni bennünket, és valószínűleg rendkívül szörnyű módon. Gyerekként teljes kört alkottunk, bizonyos fokig még ma sem értem, hogyan. Ha meg akarjuk ismételni, akkor szerintem ki kell alakítanunk egy kisebb kört. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Szerintem az is lehetséges, hogy úgy hisszük majd, hogy sikerült, és aztán rájövünk – amikor már késő lesz –, hogy... hogy késő.
Mike ismét végignézett rajtuk, a szeme beesett volt, barna arca fáradtnak látszott.
– Ezért azt gondolom, hogy szavaznunk kellene. Maradni és újra megpróbálni, vagy hazamenni. Ezek a lehetőségek. Egy régi fogadalom szavára jöttetek el, pedig én abban sem voltam biztos, hogy fogtok-e rá emlékezni, de ennek a fogadalomnak az erejével nem tarthatlak itt benneteket. Az csak rontana a dolgon.
Ránézett Billre, és abban a pillanatban Bill felfogta, hogy mi következik. Rettegett tőle, tehetetlen volt vele szemben, és elfogadta: úgy képzelte, az öngyilkos könnyebbülhet meg így, amikor leveszi a gyorsuló autó kormányáról a kezét, és már csak a szemét takarja el vele. Mike hívta őket oda, Mike teregette az egészet gondosan eléjük... és most átadja a vezéri palástot. Annak kívánta visszaadni a palástot, aki 1958-ban is viselte.
– Mit mondasz, Nagy Bill? Tedd fel a kérdést.
– Mielőtt feltenném – mondta Bill –, m-mindenki érti a kérdést? Valamit akartál mondani, Bev.
Beverly megrázta a fejét.
– Rendben; a-akkor az a kérdés, hogy maradunk-e és harcolunk vagy pedig elfelejtjük az egészet. Ki van amellett, hogy maradjunk?
Talán vagy öt másodpercig senki sem moccant az asztalnál, és Billnek eszébe jutott, hogy ilyen az, amikor az árverésen a tárgy ára váratlanul az egekig felszökik, és akik nem akarják folytatni a licitálást, szinte szó szerint szobrot játszanak; nem merik megvakarni a viszketést vagy elhessenteni az orrukra szállt legyet, mert attól tartanak, hogy a mozdulatukat a kikiáltó netán árajánlatnak véli.
Bill Georgie-ra gondolt, Georgie-ra, aki senkinek sem akart rosszat, aki csak ki akart menni a házból egy hét bezártság után, a jókedvű Georgie, egyik kezében-a papírhajója, a másikkal a sárga esőkabát kapcsait csattantotta be, Georgie, amint megköszöni neki... és azután odahajol, és megcsókolja Bill láztól forró arcát: Kösz, Bill. Szuper hajó.
Érezte, hogy erősödik benne a régi düh, de már öregebb volt és többet megértett. Már nem csak Georgie-ra gondolt. Nevek szörnyű lajstroma jelent meg a fejében: Betty Ripsom, a földbe belefagyva találták, Cheryl Lamonica, a Kenduskeagból húzták ki, Matthew Clements, a triciklijéről tépték le, Veronica Grogan, kilencéves, a Csatornában találtak rá, Steven Johnson, Lisa Albrecht és a többiek, csak az Isten tudja, hogy hányan a hiányzók közül.
Lassan felemelte a kezét és így szólt:
– Öljük meg Azt. Ez alkalommal igazán öljük meg. Egy pillanatig egyedül az ő keze volt fenn a levegőben, mint amikor az osztályban csak egy gyerek tudja a helyes választ, az, akit az összes többi utál. Aztán Richie sóhajtott egyet, felemelte a kezét, és azt mondta:
– Miért is ne. Nem lehet rosszabb, mint meginterjúvolni Ozzy Osbourne-t.
Beverly fölemelte a kezét. Arcszíne visszatért, de csak lázas foltokban égett az arccsontja körül. Látszott rajta, hogy rettenetesen izgatott és halálosan rémült egyszerre.
Mike is fölemelte a kezét.
Ben is.
Eddie Kaspbrak hátrahúzódott a székén, úgy túnt, szeretne beleolvadni és ezáltal eltűnni. Sovány és finom arcán nyomorúságos félelem tükröződött, amint először jobbra, azután balra, majd megint Billre nézett. Egy pillanatig Bill biztos volt benne, hogy Eddie egyszerűen hátrataszítja a székét, feláll, kirohan a szobából és vissza se néz. Ekkor azonban Eddie felemelte az egyik kezét, miközben a másikkal a szippantót szorította magához.
– Helyes, Eds – szólalt meg Richie. – Fogadok, hogy jókat nevetünk majd.
– Fúj, fúj, Richie – felelte Eddie reszkető hangon.

6
A VESZTESEK DESSZERTET KAPNAK

– Akkor mi az az ötleted, Mike? – kérdezte Bill. A hangulatot Rose, a háziasszony törte meg, aki behozott egy tál szerencsepatkót. Óvatosan, udvarias tartózkodással nézett végig a feltartott kezű hat emberen. Azok gyorsan letették a kezüket, és senki sem szólalt meg, amíg Rose ki nem ment.
– Eléggé egyszerű – válaszolt Mike –, de iszonyatosan veszélyes is lehet.
– Ki vele – mondta Richie.
– Szerintem el kellene válnunk a nap hátralevő részében. Mindegyikünknek fel kell keresnie azt a helyet Derryben, amelyikre a legjobban emlékszik... a Pusztán kívül, persze. Szerintem oda nem mehetünk, most még nem. Fogjátok fel egészségügyi sétának, ha úgy tetszik.
– Mi ennek a célja, Mike? – kérdezte Ben.
– Nem tudom egészen biztosan. Értsétek meg, ebben főleg a megérzés vezet...
– Ennek jó a ritmusa, és erre tudsz táncolni – mondta Richie.
Mindannyian mosolyogtak, Mike kivételével: ő bólintott.
– így is lehet mondani. A megérzéseit valóban úgy követi az ember, mint ahogyan megtanul és eltáncol egy ritmust. A felnőttek alig tudnak mit kezdeni a megérzéseikkel, és szerintem nekünk főleg emiatt kellene követnünk. A gyerekek legalábbis az idejük nyolcvan százalékában így működnek, tizennégy éves koruk előtt feltétlenül.
– Úgy érted, hogy keressük meg a visszautat ugyanabba a helyzetbe – mondta Eddie.
– Nagyjából. Ennyi lenne az én ötletem. Ha nem jut eszetekbe semmilyen hely, akkor csak menjetek, amerre a lábatok visz, és nézzétek meg, hová kerültök. Azután ma este a könyvtárnál találkozunk, és megbeszéljük, hogy mi történt.
– Ha történik egyáltalán valami – szólt Ben.
– Szerintem fog történni.
– Micsoda? – kérdezte Bill.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Mike. – Azt hiszem, hogy nem lesz kellemes, ami történni fog. Szerintem az is elképzelhető, hogy egyikőnk nem lesz ott a könyvtárnál ma este. Semmi okom sincs ezt gondolni... kivéve ezt a bizonyos megérzést.
A bejelentést csönd fogadta.
– Miért egyedül? – kérdezte végre Beverly. – Ha ezt csoportban kell végrehajtanunk, akkor miért akarod, hogy egyedül fogjunk hozzá, Mike? Főleg ha a kockázat tényleg olyan nagy, mint gondolod?
– Azt hiszem, tudom a választ – szólt közbe Bill.
– Mondd el, Bill – mondta Mike.
– Az elején mindannyian egyedül voltunk – mondta Bill Beverlynek. – Nem emlékszem mindenre – még nem –, de ebben biztos vagyok. A fénykép George szobájában, ami mozgott. Ben múmiája. A leprás, akit Eddie látott egy terasz alatt a Neibolt utcán. Amikor Mike vérfoltot látott a Csatorna melletti füvön a Bassey parkban. És a madár... volt valami madár is, ugye, Mike?
Mike komoran bólintott.
– Egy nagy madár.
– Igen, de nem olyan barátságos, mint a Szezám utcában.
Richie vad kotkodácsolásba kezdett.
– Derry válasza James Brown Jófajta Bemondásaira! Ó, gyermekeim, áldottak vónánk mi vagy áldottak!
– Fúj, fuj, Richie – mondta Mike, mire Richie lecsillapodott.
– Neked a csőből jövőhang és a vér a lefolyóból – mondta Beverlynek Bill. – És Richie-nek... – Itt azonban megakadt, és zavartan nézett.
– Biztos én vagyok a kivétel, amely erősíti a szabályt, nagy Bill – mondta Richie. – Azon a nyáron furcsa – igazán furcsa – dologgal akkor találkoztam, amikor bementem veled Georgie szobájába. Amikor te meg én visszamentünk a házba aznap, és megnéztük azt a fényképalbumot. A Csatorna melletti Városközpont utca képe mozogni kezdett. Emlékszel?
– Igen – válaszolta Bill. – De biztos vagy benne, hogy nem volt azelőtt semmi? Egyáltalán semmi?
– Én... – valami megrebbent Richie szemében. Lassan mondta: – Hát, volt az a nap, amikor Henry és a barátai kergettek – az év vége előtt volt ez, és a Freese's játékosztályán sikerült elmenekülnöm előlük. Elmentem a Városközpontig, és egy kicsit leültem a parkban egy padra, és akkor azt hittem, hogy láttam... de azt csak álmodtam.
– Mi volt az? – kérdezte Beverly.
– Semmi – mondta Richie szinte ridegen. – Egy álom. Tényleg. – Mike-ra nézett. – Viszont szívesen elmegyek sétálni. Agyonütjük az időt délután. Az otthoni föld látványa, ugyebár.
– Akkor megegyeztünk? – tette fel a kérdést Bill. Bólintottak.
– És találkozzunk a könyvtárnál este... te hány órát javasolsz, Mike?
– Hetet. Csengessetek, ha késtek. Amíg tart a tanítás, hétköznap a könyvtár hétkor zár.
– Legyen hét – mondta Bill, és komolyan végignézett a többieken. – És vigyázzatok magatokra. Ne felejtsétek el, hogy egyikőnk sem tudja, hogy igazából m-mit is csinálunk. Fogjátok fel úgy, mint egy felderítőutat. Ha láttok valamit, ne harcoljatok. Meneküljetek.
– Szerető vagyok, nem harcos – mondta Richie álmodozó Michael Jackson-hangon.
– Akkor indulnunk kéne, ha csinálni is akarunk valamit – szólalt meg Ben. Szájának bal szögletében kis mosoly jelent meg, amely inkább keserű volt, mint vidám. – Üssenek agyon, ha meg tudom mondani, hova megyek, ha a Pusztába nem lehet. Nekem az volt a legjobb az egészben, amikor veletek oda kimentünk. – A tekintete Beverlyre vándorolt egy pillanatra, aztán tovább. – Egyetlen más hely nem jelentett nekem ennyit. Valószínűleg csak járkálok egy néhány óráig, nézegetem a házakat, legfeljebb beázik a cipóm.
– Lesz hova menned, Baglya – mondta Richie. – Látogass el valamelyik régi élelmiszer-állomásodra, és tankolj fel.
Ben nevetett:
– Csökkent a kapacitásom tizenegy éves korom óta. Annyira tele vagyok, hogy lehet, hogy ki kell innen gurítanotok.
– Felőlem mehetünk, kész vagyok – szólt Eddie.
– Várjatok! – kiáltott fel Beverly, amikor a többiek már kezdték hátratologatni a székeiket. – A szerencsepatkók! Azokat ne felejtsétek el!
– Hát persze – mondta Richie. – Én már látom is, mi van az enyémben. HAMAROSAN ÓRIÁS SZÖRNY FOGJA FELFALNI. ÉREZZE JÓL MAGÁT.
Nevettek és Mike odaadta Richie-nek a süteményes tálcát, Richie kivett egyet, és továbbadta a többit. Bill észrevette, hogy senki sem törte fel a patkóját addig, amíg mindenki ki nem vett egyet; előttük vagy a kezükben voltak a kis, duci sütemények, és amikor a még mindig mosolygó Beverly kivette a magáét, Bill érezte, hogy mindjárt kitör belőle a kiáltás: Ne! Ne csináljátok, ez is hozzátartozik, tegyétek vissza, ne nyissátok fel!
De már késő volt. Beverly kettétörte a magáét, Ben is éppen felnyitotta, Eddie a villájával feszegette, és mielőtt Beverly mosolya a rémület iszonyatává vált volna, Billnek még volt ideje arra gondolni: Tudtuk, valahogyan tudtuk, mert senki sem harapott bele a süteménybe. Ez lett volna a normális, de most mégse harapott bele senki. Valahogy emlékszik még bennünk valami... mindenre.
Ez az érzékek alatti tudás tűnt számára a legrémítőbb felismerésnek; ékesebben beszélt, mint Mike, arról, hogy Az hogyan érintette meg őket... és hogy az érintése még mindig rajtuk van.
Beverly patkójából vér fröccsent ki, mint egy felvágott ütőérből. A kezére fröcskölt, aztán lefolyt a fehér abroszra, megfestette élénkpirosra, majd beivódott és rózsaszínű nyúlványokat eresztett minden irányba.
Eddie Kaspbrak fojtott hangon kiáltott, és hirtelen, ijedten lökte el magát az asztaltól, a keze és lába annyira kalimpált, hogy majdnem feldőlt a széke. A süteményből, mint egy bábból, hatalmas bogár mászott elő, undorító kitinpáncélja sárgásbarna színű volt. Obszidián szeme vakon meredt előre. Ahogy Eddie tányérjára vergődött, süteménymorzsák hullottak a hátáról, Bill hallotta, ahogy lehullanak, és ez a hang visszatért kísérteni az aznap délutáni álmában. Amikor teljesen kiszabadult, száraz, surrogó ciripelést hallatva összedörzsölte vékony hátsó lábait, és Bill rájött, hogy ez egy szörnyen eltorzult tücsök. Nagy nehezen kimászott a tányér szélére, és a hátára esve landolt a terítőn.
– Úristen! – nyögte ki Richie elfúló hangon. – Úristen, nagy Bill, ez egy szem, Úristen, ez egy kibaszott szem...
Bill azon nyomban feléje fordult, és látta, hogy Richie a süteményre bámul, az undortól lebiggyedő ajka mögül előtűnik a foga. A mázas sütemény egy darabja letört és a térítőre esett, így láthatóvá vált egy fényesen meredő szem. Morzsák hevertek a kifejezéstelen, barna íriszen és ágyazódtak bele a szemfehérjébe.
Ben Hanscom eldobta a magáét – nem kiszámítottan, hanem úgy, ahogyan az reagál, akit teljesen váratlanul ér valami csúnya meglepetés. Ahogy a sütemény végiggurult az asztalon, Bill látta, hogy az üregében két fog van, a gyökerük fekete az alvadt vértől. Összekoccanva olyan hangot adtak, mint a magok á kiszáradt tökben.
Ben Beverlyre nézett, látta, hogy levegő után kapkod és sikoltani fog. A szeme az Eddie süteményéből előmászott dologra meredt, miközben az a valami a hátán feküdt a terítőn, és lassan rúgkapált a lábaival.
Bill meglódult. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Megérzés, gondolta hirtelen, miközben felugrott a székéből, és Beverly szájára tapasztotta a kezét, még mielőtt felsikolthatott. Tessék, az intuícióm szerint cselekszem. Mike büszke lehet rám.
Beverly szájából nem jött elő sikoly, csak egy elfojtott „Mmmm...”
Eddie úgy sípolt, ahogy Bill emlékezete szerint régen is szokott. Semmi gond, egy jó kis szippantás a hűséges tüdőpumpából rendbe hozza Eddie-t. Pontos, mint egy szike, mondta volna Freddie Firestone, és Bill ma már nem először csodálkozott el azon, hogy ilyen pillanatokban miért vannak az embernek ezek a fura gondolatai.
Tekintete körbeszáguldott a többieken, és amit kimondott, az szintén arról a nyárról származott, lehetetlenül idejétmúltnak és éppen helyénvalónak hangzott:
– Pofa be! Mindenki! Egy hangot se! Egyszerűen pofa be!
Rich végighúzta a kezét a száján. Mike arca piszkosszürkére vált, de visszabólintott Billnek. Mindannyian elhúzódtak az asztaltól. Bill nem nyitotta fel a szerencsepatkóját, de most észrevette, hogy lassan mozog az oldala – kidagad és lelapul, kidagad és lelapul, kidagad és lelapul – ahogy a zsákbamacska ajándéka megpróbál kiszabadulni.
– Mmmmf. – nyögte bele Beverly a kezébe, és Bill érezte, hogy csiklandozza a lehelete a tenyerét.
– Pofa be, Bev – mondta, és levette a kezét.
Beverly arcából szinte csak a szeme látszott. A szája rángatózott.
– Bill... Bill, láttad...
A tekintete visszatért a tücsökre, és nem mozdult többé. Úgy tűnt, haldoklik a tücsök. Redős szeme visszabámult Beverlyre, aki felnyögött.
– H-h-hagyjátok abba – mondta Bill komoran. – Gyertek vissza az asztalhoz.
– Én nem tudok, Billy, én nem tudok közelebb menni ahhoz az iz...
– De tudsz! Muszáj – Lépéseket hallott, könnyű és gyors lépések közeledtek a gyöngy függöny túlfelén. Körbenézett a többieken. – Mindenki! Vissza az asztalhoz! Beszélgessetek! Viselkedjetek természetesen!
Beverly könyörgő szemmel nézett rá, de Bill megrázta a fejét. Leült, behúzta a székét, próbálta kerülni a tányérján levő szerencsepatkó látványát. Az már hihetetlenül felpuffadt, mint valami hatalmas kelés a gennytől. Még mindig lüktetett, ki-be, lassan. Majdnem beleharaptam, gondolta elborzadva.
Eddie ismét a szájába nyomta az asztmaspray csövét, hosszú, vékonyka sipító hangot adva párát szívott a tüdejébe.
– Akkor szerintetek ki nyeri? – kérdezte Mike-ot Bill és közben eszementen vigyorgott. Rose éppen akkor jött be a gyöngyfüggöny ajtón, az arcán udvarias szolgálatkészség tükröződött. Bill látta a szeme sarkából, hogy Bev visszaült az asztalhoz. Jó kislány, gondolta.
– A Chicago Bears szerintem egészen jól áll – mondta Mike.
– Minden rendben? – kérdezte Rose.
– M-minden – mondta Bill. Eddie felé bökött. – A barátunknak asztmás rohama volt. Gyógyszert vett be. Most már jobban van.
Rose aggodalmasan pillantott Eddie-re.
– Jobban – préselte ki magából Eddie. – Leszedhetek?
– Hamarosan – mondta Mike széles, kényszeredett mosollyal.
– Jó volt? – Rose szeme megint az asztalt vizslatta, a nyugodtságába némi kétkedés vegyült. Nem látta a tücsköt, a szemet, a fogakat, azt sem, hogy Bill süteménye mintha lüktetne. Hasonlóképp könnyedén elsiklott a szeme a térítőre freccsent vérfolt fölött.
– Minden nagyon jó volt – mondta Beverly mosolyogva, és a mosolya természetesebb volt, mint Billé és Mike-é. Úgy tűnt, ez megnyugtatta Rose-t, aki megbizonyosodott afelől, hogy ha valami itt félresikerült, akkor az nem az ő felszolgálása vagy az ő konyhája miatt van. Belevaló csaj ez, gondolta Bill Beverlyről.
– És jó szerencsét jövendölt a sütemény?
– A többiekét nem tudom – válaszolt Richie –, de az enyém valóban ígéretes.
Bill aprócska roppanást hallott. Letekintett a tányérjára és látta, hogy egy láb nyúlik ki a szerencsepatkóból és vakul tapogat. Kaparja a tányért.
Majdnem beleharaptam, gondolta megint, de közben tovább mosolygott.
– Nagyon finom volt – mondta.
Richie Bill tányérját nézte. A patkó széttöredező maradékából lassan nyomult kifelé egy nagy szürkésfekete légy. Halkan zümmögött. Sárgás ragacs folyt ki csigalassúsággal a süteményből és gyúlt össze a terítőn. Most már szagot is éreztek, a fertőzött sebekre jellemző nehéz szagot.
– Akkor, ha most nincs szükségük semmire...
– Most nincs – mondta Ben. – Nagyszerű volt az ebéd. Igazán... igazán ritka az ilyen.
– Akkor én mennék is – mondta Rose, és hajlongva kihátrált a gyöngyös függönyű ajtón. Még lengtek-lebegtek a gyöngyök, amikor mindnyájan újra elhúzódtak az asztaltól.
– Mi az? – kérdezte Ben fojtott hangon, miközben a Bill tányérján mászó valamit bámulta.
– Egy légy – felelte Bill. – Egy mutáns légy. Ha nem tévedek, egy George Langlahan nevúíró szívessége folytán, írt egy történetet A légy címmel. Filmet is csináltak belőle – nem valami jó. De a történet halálra rémített. Az elővette a régi trükkjeit, semmi kétség. A légy témája elég sokat járt a fejemben az utóbbi időben, mert tervezgetek egy regényt – Útibogarak, ezt a címet akarom adni neki. Tudom, hogy e-eléggé idétlen cím, de a dolog úgy áll...
– Bocsánat – nyögte ki Beverly. – Attól tartok, hánynom kell. Mire a férfiak felálltak volna, már ki is ment.
Bill kirángatta a zsebkendőjét és a légyre dobta, ami verébfióka nagyságúra nőtt addigra. Ekkora dolog soha nem fért volna egy kicsiny kínai szerencsepatkóba... mégis benne volt. Kettőt zümmögött a zsebkendő alatt, azután elhallgatott.
– Jézus – rebegte. Eddie.
– Menjünk innen a fenébe – mondta Mike. – Beverlyt megvárhatjuk az előtérben.
Beverly éppen akkor jött ki a mosdóból, amikor körbeállták a kasszát. Sápadt volt, de nyugodtnak tűnt. Mike kifizette a számlát, könnyedén megcsókolta Rose arcát, és azután mindannyian kiléptek az esős délutánba.
– Valaki ettől meggondolta magát? – kérdezte Mike.
– Én aligha – válaszolta Ben.
– Nem – mondta Eddie.
– Mit gondoltunk volna meg? – kérdezte Richie. Bill megrázta a fejét, aztán Beverlyre nézett.
– Maradok – mondta az. – Bill, mit értettél azon, hogy Az elővette a régi trükkjeit?
– Azon gondolkozom egy ideje, hogy írok egy bogaras történetet – felelte Bill. – Langlahan története nem hagy nyugodni. Ezért én legyet láttam. Te, Beverly, vért. Miért gondoltál vérre?
– Talán a lefolyóból jövő vér lehetett – vágta rá Beverly. – A vér, amit a fürdőszoba lefolyójából láttam feljönni a régi helyen, tizenegy éves koromban. – De tényleg az lett volna? Nem igazán hitte. Mert amikor a vér meleg kis sugarakban elöntötte az ujjait, az a véres lábnyom ötlött az eszébe, amit maga után hagyott, amikor rálépett a törött parfümösüvegre. Tom. És
(Bewie, néha komolyan aggódom) az apja.
– Te is bogarat kaptál – fordult Bill Eddie-hez. – Miért?
– Nem bogarat – felelte Eddie. – Egy tücsköt. Tücskök vannak a pincénkben. Kétszázezer dollárt ér a ház, és nem tudunk szabadulni a tücsköktől. Éjszaka meg lehet őrülni tőlük. Pár nappal azelőtt, hogy Mike felhívott, szörnyű rémálmom volt egyik éjjel. Azt álmodtam, hogy felébredek, és tele van az ágyam tücsökkel. Megpróbáltam lelőni őket a szippantómmal, de amikor megnyomtam, csak ropogó hangot adott, és még mielőtt felébredtem, észrevettem, hogy az is tele van tücsökkel.
– Rose nem vett észre semmit – mondta Ben. Beverlyre nézett. – Ahogy a szüleid sem látták meg a vért, ami a lefolyóból jött, pedig szétfolyt mindenfelé.
– Igen – mondta Beverly.
Alltak és nézték egymást a szitáló tavaszi esőben. Mike az órájára pillantott.
– Húsz percen belül itt lesz a busz – mondta –, vagy négyötöket el tudom vinni kocsival, ha összezsúfolódunk. De hívhatok taxit is. Ahogy akarjátok.
– Azt hiszem, én innen gyalog megyek – felelte Bill. – Nem tudom, merre indulok, de most igazán jót tenne egy kis friss levegő.
– Én hívok egy taxit – mondta Ben.
– Veled megyek, ha kiteszel a belvárosban – fordult hozzá Richie.
– Oké. Merre mész? Richie vállat vont.
– Még nem tudom.
– Este hétkor – emlékeztette őket Mike. – És vigyázzatok magatokra.
Megígérték, hogy vigyáznak magukra, habár Bill nem értette, hogy hogyan lehet ezt őszintén megígérni, amikor ismeretlen erők ilyen félelmetes csapata áll velük szemben.
Éppen ki akarta ezt mondani, amikor meglátta az arcukon, hogy tudják mind.
Ezért inkább csak elindult, egyik kezével röviden búcsút intve. Hosszú az út a városig, de nem baj. Sok mindenről kell gondolkodnia. Örült, hogy véget ért a baráti találkozó, és nekiláthatnak a feladatnak.

Tizenegyedik fejezet
A séták

1
BEN HANSCOM VISSZAVONUL

Richie Tozier a Kansas utca, Városközpont utca, Fő utca hármas kereszteződésnél szállt ki, Ben pedig az Felsődomb tetején küldte el a taxit. A sofőr Bill „hívőkereszténye” volt, erről persze sem Richie, sem Ben nem tudhatott: Dave morózusan csöndes lett. Ben akár Richie-vel együtt is kiszállhatott volna, de valahogy jobbnak tűnt, ha külön-külön vágnak neki.
A Kansas utca és a Daltrey köz sarkán állt, figyelte, hogyan sorol vissza a taxi a forgalomba, a kezét mélyen a zsebébe dugta, próbált szabadulni az ebéd undorító végének emlékétől. Sehogy sem bírt; a gondolatai állandóan visszatértek a fekete-szürke légyhez, amint mászik kifelé a szerencsepatkóból Bill tányérján, eres szárnyai a hátára tapadnak. Megpróbálta elterelni a figyelmét erról a bizarr képről, de öt perc múlva rádöbbent, hogy ismét ez jár az eszében.
Valahogy magyarázni próbálom, gondolta, a szót nem erkölcsi, hanem inkább a matematikai értelmében használva. Épületeket úgy építhetünk, ha megfigyelünk bizonyos természeti törvényeket; a természeti törvényeket ki lehet fejezni egyenlőségekkel; az egyenlőségeket bizonyítani kell. Hogyan lehet azt megmagyarázni, ami alig félórája történt?
Felejtsd el, mondta magában nem először. Úgysem tudod megmagyarázni, inkább felejtsd el.
Remek tanács; a gond csak az volt, hogy nem bírta megfogadni. Nem felejtette el, hogy az után a nap után, amikor látta a befagyott Csatornán a múmiát, az élete ugyanúgy folytatódott, mint addig. Akármi volt is az, majdnem elkapta őt. Az élete azonban változatlanul folyt tovább:
iskolába járt, számtandolgozatot írt, elment a könyvtárba iskola után, és a szokásos falánkságával evett. Egyszerűen beépítette az életébe azt a valamit, amit a Csatornán látott, és ami majdnem megölte de... végül is a gyerekek majdnem mindig a halállal játszanak. Átrohannak az utcán úgy, hogy nem is néznek körül; a tó közepére merészkednek, s csak jó messze jönnek rá, hogy túlságosan mély részre kerültek a gumitutajukkal és vissza kell evezniük; fenékre huppantak a mászókáról és a fejük tetejére a fáról.
Ahogy most itt állt az egyre gyengébben szitáló esőben a Megbízható Vasáruk Boltja előtt, amely 1958-ban zálogház volt (Frati fivérek, jutott eszébe Bennek, a dupla ablakok mindig tömve voltak pisztolyokkal és puskákkal és egyenes pengéjű borotvákkal és gitárokkal, amiket a nyakuknál akasztottak fel, mintha egzotikus állatok lennének), rájött, hogy a gyerekek merészebben packáznak a halállal, és a megmagyarázhatatlant is jobban be tudják építeni az életükbe. Legbelül hisznek a láthatatlan világban. A fényességes és a sötét csodákat ugyan megbámulják persze, kellenek is, de ettől még nem áll meg a világ. A váratlan gyönyörűség vagy ijedség miatt az ember tízévesen még nem mond le arról, hogy ebéd után kérjen repetát sajtos virsliből.
De amikor felnövünk, mindez megváltozik. Már nem fekszünk éberen az ágyban, merthogy: egész biztosan, ott kuporog valami a szekrényben vagy kaparja valami az ablakot... de amikor tényleg történik valami, valami, amit racionálisan nem lehet megmagyarázni, a túlterhelt áramkör megszakad. Az axonok és dentritek átforrósodnak. Akkor kapkodni és ügyetlenkedni kezdünk, a fantáziánk beijedt nyúlként táncol az idegeinken. Egyszerűen képtelenek vagyunk az eseményeket beépíteni az életélményeink közé. Képtelenek vagyunk megemészteni. Állandóan visszatérünk rá gondolatban játszunk vele, mint kismacska a gombolyaggal... egészen addig, természetesen, amíg be nem golyózunk vagy olyan helyre nem kerülünk, ahol működésképtelenek leszünk.
És ha ez megtörténik, gondolta Ben, akkor Az megkaparint minket. Mindannyiunkat. Azt csinál velünk, amit akar.
Elindult a Kansas utcán, nem gondolt arra, hova is megy. És ekkor hirtelen ez villant az eszébe: Mit csináltunk az ezüstdollárossal?
Még mindig nem emlékezett.
Az ezüstdolláros, Ben... Beverly megmentette vele az életedet. A tiédet... lehet, hogy a többiekét is.. és főleg Billét. Már majdnem kitépte a belemet Az, amikor Beverly... mii is? Mit csinált? És hogyan sikerülhetett? Beverly meghátráltatta, és mi mind segítettünk neki. De hogyan?
Egy szó jutott hirtelen eszébe, egy szó, amely nem jelentett semmit, de amelytől megdermedt minden tagja: Chüd.
Lenézett, és egy pillanatra egy krétával felrajzolt teknőst látott meg a járdán, és a világ elúszott a szeme előtt. Gyorsan becsukta ú szemét, és amikor kinyitotta, akkor látta, hogy nem is teknős volt, hanem egy ugróiskola, amelyet félig lemosott a könnyű eső.
Chüd.
Mit jelent ez?
– Nem tudom – mondta ki hangosan, és amikor gyorsan körbepillantott, hogy hallotta-e valaki, amint magában beszél, észrevette: a Kansas utcáról lefordulva a Costello sugarúira ért. Ebédnél azt mondta a többieknek, hogy a Puszta volt az egyetlen hely Derryben, ahol boldog volt gyerekkorában... de nem egészen így volt, ugye? Volt egy másik hely is. Vagy véletlenül, vagy a tudatalattiját követve, de elérkezett ahhoz a másik helyhez: a derryi könyvtárhoz.
Megállt előtte egy percre, kettőre, keze továbbra is a zsebébe mélyedt. Ugyanolyannak látta a könyvtárat; most is olyan csodálattal nézte a korvonalait, mint gyerekkorában. Mint sok más, jó tervezőt dicsérő kőépület, ez is ellentmondásokkal hozta zavarba a közelről szemlélődőt: a kő tömörségét ellensúlyozta ívelnek és karcsú oszlopainak finomsága; egyszerre tűnt biztonságosan zömöknek és karcsún tisztának (tulajdonképpen az is volt, karcsú a városi épületekhez, főleg a századforduló körül építettekhez képest, és az ablakok, amelyeket keskeny vaspántok szeltek át, kecsesek és kör alakúak voltak). Ezek az ellenmondások mentették meg attól, hogy csúnya legyen, és Ben nem csodálkozott, hogy gyengédséghullám önti el a hely láttán.
A Costello sugárút sem változott sokat. Ahogy végigpillantott az utcán, Ben látta a Derry Közösségi Házat és ráébredt, hogy azon töri a fejét, vajon ott van-e még a Costello sugárúti ABC, ahol a félkörös út belecsatlakozik a Kansas utcába.
Átsétált a könyvtár pázsitján, észre sem vette, hogy vizes lett vékony talpú csizmája, meg akarta nézni a felnőttrészleg és a gyermekkönyvtár közötti üvegezett átjárót. Az is változatlan volt, és onnan, ahol állt, egy szomorúfűz hajlott ágai előtt, látta, hogyan járkálnak benne az emberek. Elöntötte a régen érzett gyönyörűség, és most először felejtette el igazán, hogy mi történt az ebéd vége felé. Emlékezett rá, hogy hogyan járt ki pontosan erre a helyre gyerekkorában telente, bukdácsolt a csípőig érd hóban, és itt állt kerek tizenöt percen át. Szürkületkor jött, és akkor is az ellentétek vonzották oda és tartották ott, pedig az ujja hegye már elgémberedett, és a zöld gumicsizmájában tocsogott az olvadó hó. Lerajzolandó volt a sötét ott, ahol állt, a világ lilába váltott a kora téli árnyékokkal, az ég hamuszínű volt keleten és parázslott nyugaton. Hideg volt ott, ahol állt, mínusz tíz foknál is kevesebb, sőt még dermesztőbb, mert mint sokszor, a szél most is fújt a befagyott Puszta felől.
De ott bent, alig több mint tízméternyire attól, ahol állt, az emberek ingujjban jártak-keltek. Ott, alig több mint tízméternyire attól, ahol állt, fehér fényalagút látszódott, amelyet a mennyezeti neoncsövek sugároztak. Kiskölykök kuncogtak bizalmasan, tizenéves szerelmesek mentek kézen fogva (és a könyvtáros rájuk szólt, ha észrevette őket). Volt valami varázsereje, valami jó értelemben vett varázsa, amit akkor még nem magyarázott olyasféle világi dolgokkal, mint az elektromos áram és az olajfűtés. A varázslatot az a sugárzó henger jelentette, amely fényével és élletteliségével életvonalként kötötte össze az épületeket, a varázs abban állt, hogy figyelte az embereket, ahogy átgyalogolnak a sötét hó fölött, és nem érinti őket sem sötétség, sem hideg. Ettől váltak oly kedvessé és istenivé.
Egy idő múlva odébb sétált (így tett most is), és körbekerülte az épületet a bejárati ajtóig (így tett most is), de mindig megállt és visszapillantott egyszer (így tett most is), még mielőtt a felnőttkönyvtár kiugró kőválla eltakarta azt a kedves zugot.
Bánatosan mosolyogva a szívét szorító nosztalgián, Ben felment a felnőttkönyvtár ajtaja előtti lépcsőn, egy pillanatra megállt a keskeny teraszon, a mindig magas oszlopokon belül, ahol mindig hűvös volt, bármilyen forró volt is a nap. Azután kinyitotta a vasveretes ajtót, amelyen volt egy külön nyílás a zárás után behozott könyveknek, és belépett a csendes terembe.
Egy pillanatra majdnem elszédült, olyan erővel tört rá az emlék, amikor belépett a függő üveggömbök szórta lágy fénybe. Nem fizikai erő volt ez – nem olyan, mint egy állon verés vagy egy pofon. Jobban hasonlított ahhoz a furcsa érzéshez, amikor mintha ismételné magát az idő, amit jobb híján, az emberek déjà vu -nek neveznek. Bennek volt már ilyen érzése, de még soha nem ennyire zavarbaejtően erősen; egy vagy két pillanatig, ahogy ott állt az ajtóban, úgy érezte, mintha szó szerint elveszett volna az időben, majdhogynem azt sem tudta, hány éves. Harmincnyolc-e vagy tizenegy?
Mint régen, a könyvtárban most is csend honolt, amelyet csak alkalmanként zavart meg suttogás vagy egy halk puffanás, ahogy a könyvtáros bepecsételte a könyvekbe a lejárat napját, vagy az újság- és folyóiratlapok susogása. Most is annyira tetszett neki a fény, mint akkor. Ezen az esős délutánon, amely szürke volt, mint a gerlék szárnya, ferdén esett be a magas ablakokon az álmosító fény, az embernek bóbiskolnia kellett tőle.
Átgyalogolt a tágas téren, észrevette, hogy a linóleumpadló piros és fekete mintája már szinte teljesen elkopott, igyekezett halkan lépni, mert a felnőttkönyvtár középen kupolában tágult ki, amely minden zörejt felerősített.
Megfigyelte, hogy megtartották a könyvszekrényekhez felvezető vas csigalépcsőket a könyvtáros patkó alakú asztalának két oldalán, de azt is látta, hogy beszereltek egy aprócska drótkeretes liftszerkezetet azóta, hogy huszonöt évvel ezelőtt a mamájával elköltözött. Megkönnyebbült kissé – felszabadult a déjà vu fullasztó élménye alól.
Illetéktelen behatolónak, külországi kémnek érezte magát, ahogy ment a tágas teremben. Állandóan az járt az eszében, hogy most mindjárt felnéz a könyvtáros, rápillant, és tiszta, csengő hangon felelősségre vonja, az olvasók leteszik a könyvüket, és minden tekintet rátapad: „Hé, maga! Igen, maga! Mit csinál itt? Magának nincs itt semmi dolga! Maga kívülről jön! Korábbról! Menjen vissza oda, ahonnan jött! Menjen vissza, mert rendőrt hívok!”
Valóban felnézett a könyvtáros, fiatal, csinos lány volt, és egy pillanatig Bent az a képtelen érzés kerítette hatalmába, hogy a fantázia valósággá válik, és a szíve hangosabban vert, amikor a szeme összetalálkozott a lány világoskék szemével. A lány aztán közömbösen másfelé nézett, és Ben megkönnyebbült. Még ha kém is, nem fedezték fel.
A gyerekkönyvtár folyosója felé menet elhaladt az egyik keskeny és nyaktörően meredek kovácsoltvas csigalépcső alatt, ami szintén gyerekkori szokása volt. Felnézett, reménykedve, mint ahogy gyerekkorában is reménykedett, hogy meglát egy lányt a lépcsőn. Emlékezett rá (most már emlékezett), hogy egyszer, nyolc- vagy kilencéves lehetett, csak úgy minden ok nélkül felfelé lesett, és éppen belátott alulról egy csinos középiskolás lány szoknyája alá, meglátta a tiszta, rózsaszín fehérneműjét. 1958-ban, az utolsó iskolai napon Beverly Marsh bokaláncát meglátva valami a szívébe nyilallt, egy sokkal őseredetibb érzés, mint az egyszerű szeretet vagy szerelem: és így hatott rá a lány bugyija is; most eszébe jutott, amint ott ül a gyerekkönyvtárban az asztalánál, és vagy húsz percig csak arra gondol, amit oly váratlanul meglátott, ég az arca és a homloka, à vonatozás történetéről szóló könyv olvasatlanul hever előtte, a pénisze kemény kis faágként áll a nadrágjában, és az ágból a gyökerek egészen a hasáig nyúlnak fel. Arról fantáziált, hogy összeházasodnak, a város szélén laknak egy kis házban, és halmozzák a gyönyöröket, amelyekről neki még sejtései is alig vannak.
Ezek az érzések majdnem olyan hirtelen elmúltak, ahogy jöttek, de azután mindig felnézett, ha elment a lépcső alatt. Olyan érdekeset vagy izgatót azóta egyszer sem látott (egyszer egy kövér hölgy igyekezett lefelé a lépcsőn, de attól a látványtól gyorsan elkapta a fejét, szégyellte magát, mintha megszegett volna egy törvényt), ez a szokása azonban megmaradt – most, felnőttként is felnézett.
Lassan sétált végig a beüvegezett átjárón, és egyre-másra változásokat fedezett fel: sárga matricákat ragasztottak a villanykapcsolókra, rajtuk felirat: CSAK AZ OPEC-NEK JÓ, HA PAZARLÓD AZ ENERGIÁT: TAKARÉKOSKODJ AZ ÁRAMMAL! Amikor belépett a natúr faasztalok és kis natúr faszékek miniatürizált világába, ahol az ivókút alig több mint egy méter magasan állt, a szemközti falon észrevette a képeket, de a keretekben már nem Dwight Eisenhower és Richard Nixon képe volt, hanem Ronald Reagané és George Bushé – Ben emlékezett rá, hogy Reagan volt a házigazdája a GE Színház-nak abban az évben, amikor ő az ötödik osztályt végezte, és George Bush még harmicéves sem volt.
De...
Ismét hatalmába kerítette az az érzés, hogy déjà vu -t él át. Semmit sem tehetett ellene, és most megérezte azt a dermesztő rémületet, ami elfogja a fuldoklót, aki félóra kapálózás után rájön, hogy nem jutott közelebb a parthoz, hogy el fog süllyedni.
Meseóra volt, és valamivel odébb, a sarokban egy tucat kisgyerek ült nagy komolyan a kisszékén, félkörben, hallgatták a mesét. „Ki tipeg-topog az én hidamon?”, olvasta a könyvtáros a mese szerinti törpe mély, zsémbes hangján, Ben pedig ezt gondolta: Ha felnéz, úgyis kiderül, hogy Miss Davies az, igen, biztos, hogy ő lesz az, és egy nappal sem látszik majd idősebbnek...
Amikor azonban a lány felnézett, látszott, hogy még annál is fiatalabb, mint amennyi Miss Davies akkoriban volt.
Volt olyan gyerek, aki eltakarta a száját és kuncogott, de a többiek csak szájtátva hallgatták, a szemük csillogott a tündérmesék örök varázsától: legyőzik-e vajon a szörnyet... vagy felfalja őket?
– Én vagyok az, Billy, a haragos kecske, én trappolok a hidadon – folytatta a könyvtáros, és Ben továbbment, de az arca sápadt volt.
Hogy lehet, hogy ugyanazt a történetet olvassa? Pontosan ugyanazt a történetet? Most higgyem azt, hogy ez csak véletlen? Mert én nem hiszem azt... a mindenit, nem hiszem!
Lehajolt az ivókúthoz, olyan mélyre kellett hajolnia, mint Richie hajolt, amikor bemutatta nekik a bohóctrükkjeit.
Beszélnem kellene valakivel, fogta el hirtelen a pánik. Mike-kal... Bill-lel... valakivel. Valóban összekapcsolódik itt múlt és jelen, vagy csak képzelem? Mert ha nem csak képzelem, akkor talán nem is akarom én annyira ezt az egészet. Én...
A könyvtáros asztala felé nézett, és egy pillanatra megállt a szívverése, hogy azután kétszeres sebességre kapcsoljon. Egyszerűségében is figyelemfelkeltő volt a plakát... és ismerős. Csak ennyi állt rajta:

NE FELEDJÉK A KIJÁRÁSI TILALMAT
19 ÓRAKOR!
DERRYI RENDŐRSÉG

Abban a pillanatban megvilágosodott előtte minden – villámcsapásként hasított belé a gondolat, hogy a szavazás, amit tartottak, csak vicc volt. Nem lehet visszafordulni, soha nem is lehetett. Pályájukat előre megszabták, mint ahogy őt, Bent is arra késztette az agyában valami, hogy felnézzen, amikor átmegy a polcokhoz vezető lépcső alatt. Egy visszhang élt itt Derryben, egy halálhozó visszhang, és legfeljebb ha annyit remélhetnek, hogy a visszhangot a maguk előnyére fordítva, ép bőrrel megússzák.
– Krisztusom – motyogta, és egyik kezével megtörölte az arcát.
– Segíthetek, uram? – szólalt meg egy hang a könyökénél, mire összerezzent. Úgy tizenhét éves lehetett a lány, középiskolásnak látszott, sötétszőke haját csattal fogta hátra csinos arcából. Hát persze, könyvtárossegéd; 1958-ban is beálltak a középiskolás lányok és fiúk, ők rakodták vissza a könyveket a polcra, megmutatták a kisgyerekeknek, hogyan kell használni a katalógust, könyvrecenziókat és iskolai dolgozatokat beszéltek meg, és segítettek a tanácstalan kutatóknak lábjegyzetet és bibliográfiát készíteni. A fizetség igen csekély volt, de mindig akadt gyerek, aki szívesen csinálta. Nem volt rossz munka.
A lány szolgálatkész, de csodálkozó arckifejezéséből mindjárt rádöbbent, hogy már nem tartozik ide – óriás ő itt, a törpék országában. Betolakodó. A felnőttkönyvtárban még aggodalmaskodott amiatt, hogy esetleg megszólíthatják, most viszont megkönnyebbülést érzett. Először is bebizonyosodott, hogy még mindig felnőtt, és az a tény, hogy a lány láthatólag nem viselt melltartót a vékony westerninge alatt, szintén inkább megnyugtató volt és nem izgató: a pamutingen kirajzolódó kemény mellbimbók látványa volt a legjobb bizonyítéka annak, hogy 1985-öt és nem 1958-at írunk.
– Nem, köszönöm – válaszolt, és azután, a maga számára is érthetetlen, hogy mi okból, egyszer csak azt mondta: – A fiamat keresem.
– Igen? Hogy hívják? Lehet, hogy láttam már. – A lány mosolygott. – A legtöbb gyereket ismerem.
– A neve Ben Hanscom – felelte. – De nem látom itt.
– Mondja el, hogy néz ki, és átadom az üzenetet, ha látom. – Hát – mondta Ben, most már kényelmetlenül érezve magát, azt kívánta, bár sose kezdett volna bele –, erősebb alkat, és hasonlít rám kicsit. De nem fontos, kisasszony. Ha mégis látná, mondja meg neki, hogy apa beugrott hazafelé menet.
– Meg fogom mondani neki – felelte a lány mosolyogva, de Ben látta, hogy a szeme mosolytalan, és ekkor hirtelen ráébredt, hogy nem egyszerű udvariasságból és segítőkészségből jött oda hozzá. Ebben a városban kilenc gyereket öltek meg az eltelt nyolc hónapban. És erre megjelenik egy idegen férfi ebben a miniatűr világban; ahova a felnőttek csak akkor jönnek, amikor a gyerekeiket hozzák vagy viszik. Gyanús lett... természetesen.
– Köszönöm – mondta, rámosolygott a lányra, remélte, hogy megnyugtatóan, és aztán elhúzta a csíkot.
Végigment a folyosón, és a felnőttkönyvtárban valami ösztön sugallatára odament a pulthoz... nem értette, miért, de ezen a délutánon úgyis az ösztöneikre kellett hallgatniuk, nemdebár? Követniük kellett az ösztöneiket, hogy majd meglátják, hova lyukadnak ki.
A névtábla szerint a kölcsönzőpultnál ülő csinos, fiatal könyvtárosnőt Carole Dannemek hívták. Mögötte a tejüveg ajtón a következő felirat volt látható: MIKE HANLON, VEZETŐ KÖNYVTÁROS.
– Segíthetek? – kérdezte Miss Danner.
– Azt hiszem, igen – felelte Ben. – Vagyishogy remélem. Szeretnék beiratkozni.
– Igen, azonnal – mondta a lány, és elővett egy űrlapot. – Derryben lakik?
– Jelenleg nem.
– Akkor szíveskedjék a lakcímét.
– Rural Star Route 2, Hemingford Home, Nebraska. – Egy pillanatra szünetet tartott, élvezte, hogy a könyvtáros leesett állal bámul rá, és azután eldarálta az irányítószámot is: – 59341.
– Mr. Hanscom, tréfál velem?
– Egyáltalában nem.
– Akkor hát Derrybe fog költözni?
– Nem tervezem.
– Akkor minek akar ilyen messziről könyvet kölcsönözni? Nebraskában nincsenek könyvtárak?
– Afféle érzelmesség ez a részemről – mondta Ben. Korábban szégyellt volna ilyesmit kimondani egy idegen előtt, de most rájött, hogy nincs miért. – Tudja, itt nőttem fel, Derryben. Gyerekkorom óta először vagyok itt. Körbesétáltam, keresgéltem, hogy mi változott, mi nem. És hirtelen ráébredtem, hogy az életemből vagy tíz évet, három és tizenhárom éves korom között, itt töltöttem, és nincs miről emlékezzek ezekre az évekre. Még egy képeslapom sincs. Megőriztem néhány ezüstdollárost, de egyet elvesztettem közülük, a többit meg odaadtam egy barátomnak. Fogalmazhatunk úgy, hogy egy gyerekkori emléket keresek. Sok idő eltelt már azóta, de hát nem azt mondják, hogy jobb későn, mint soha?
Carole Danner elmosolyodott, és csinos arcát gyönyörűvé tette a mosoly:
– Nagyon kedves történet – mondta. – Legyen szíves körbenézni, és ha tíz-tizenöt perc múlva visszajön a pulthoz, addigra készen lesz a kártyája.
– És akkor lesz tagsági díjam is, ugye? – vigyorodott el Ben. – Merthogy nem vagyok idevalósi, ugyebár.
– Volt kártyája gyerekkorában?
– Hát persze. – Ben mosolygott. – A barátaimon kívül, azt hiszem, a könyvtári jegyem volt a legfontos...
– Ben, idejönnél végre? – hasított bele a könyvtár csöndjébe egy éles hang.
Hátrafordult, összerázkódott, mint általában mindenki, ha hangos kiáltást hall egy könyvtárban. Semmilyen ismerőst nem látott... és egy pillanatra rá arra is felfigyelt, hogy senki sem mutatta tanújelét meglepetésnek vagy felháborodásnak. Az idős urak tovább olvasták a derryi Híradó-t, a bostoni Globe-ot, a National Geographic-ot, a Time-ot, a Newsweek-et, a U. S. News and World Report-ot. A katalógusszobában két középiskolás lány dugta össze a fejét egy rakás papír és katalóguskártya fölött. Többen szemelgették a könyveket a LEGÚJABB REGÉNYEK HÉTNAPOS KÖLCSÖNZÉSSEL feliratú polc előtt. Egy nevetséges sofőrsapkát viselőöregúr, foga közt kialudtpipával, egy nagyalakú könyvet, Luis de Vargas rajzainak gyűjteményét lapozgatta.
Ben visszafordult a fiatal nőhöz, aki csodálkozva szemlélte.
– Valami baj van?
– Semmi – mosolygott Ben. – Mintha hallottam volna valamit. Úgy tűnik, jobban kifárasztott az utazás, mint gondoltam. Mit is mondott?
– Hát, tulajdonképpen maga beszélt. Én csak azt akartam éppen hozzátenni, hogy ha volt könyvtári jegye, amikor itt lakott, akkor a neve még meg kell legyen a nyilvántartásban – mondta. – Most mindent mikrofilmen tartunk. Kicsit más itt, mint amikor gyerek volt, gondolom.
– Igen – felelte Ben. – Sok minden megváltozott Derry-ben... de mintha sok dolog ugyanolyan maradt volna.
– Mindenesetre megkereshetem a nevét, és ingyen megújítom a jegyét.
– Nagyszerű – mondta Ben, de mielőtt megköszönhette volna, a hang ismét megtörte a könyvtár templomi csendjét, most már hangosabb, hátborzongatóan vidám volt: Gyere csak, Ben! Gyere csak, dagadt kis szarházi! Ez az életed, Ben Hanscom!
Ben megköszörülte a torkát.
– Nagyon köszönöm – mondta.
– Szóra sem érdemes. – A lány felnézett rá. – Nagy kint a meleg?
– Nem annyira – felelte. – Miért kérdi?
– Mert...
Ben Hanscom tette!, üvöltötte a hang. Felülről jött – a polcok felől. Ben Hanscom ölte meg a gyerekeket! Fogják meg! Ne hagyják elfutni!
– ...folyik magáról a veríték – fejezte be a lány.
– Tényleg? – kérdezte Ben bambán.
– Azonnal megcsinálom a kártyáját – mondta a lány.
– Köszönöm.
A lány átült a régi Royal írógéphez, amely az asztal sarkán állt.
Ben lassan odébb ment, a szíve hatalmasakat vert a mellkasában. Valóban izzadt; érezte, hogy folyik a veríték a homlokán, a hónalján, hogyan tapad tőle össze a szőrzet a mellén. Felnézett, és meglátta, hogy ott áll Krajcáros, a Bohóc a balra tekeredő lépcső tetején, és néz le rá. Az arca fehérre volt festve. A száján vérvörös festék és gyilkos vigyor. A szeme helyén üres lyukak. Egyik kezében egy köteg léggömb, a másikban egy könyv.
Nem ember, gondolta Ben. Az. Itt állok a derry-i könyvtár rotundájában, 1985-ben egy késő tavaszi délutánon, felnőtt vagyok, és szembetalálkozom gyermekkorom legszörnyűbb rémálmával. Szemtől szemben állok Azzal.
– Gyere fel, Ben – kiáltott le Krajcáros. – Nem bántlak. Hoztam neked egy könyvet. Egy könyvet, no meg egy léggömböt! Gyere fel!
Ben válaszra nyitotta a száját. Nem vagy eszednél, ha azt hiszed, hogy felmegyek oda, akarta mondani, de hirtelen rájött, hogy akkor mindenki ránézne, mindenki azt gondolná: Ki ez az őrült?
– Ó, tudom én, hogy nem tudsz válaszolni – kiabált le Krajcáros vihogva. – De egy pillanatra beugrattalak, nem? „Elnézést, uram, van zacskós Albertjük?... Van?... Akkor igazán kiengedhetnék a szerencsétlent!” „Elnézést, asszonyom, megy a hűtőgépe?... Megy?... Akkor menjen utána!”
A lépcsőfordulóban a bohóc hátravetette a fejét, úgy visított a nevetéstől. Harsogta és visszhangozta a rotunda, mint egy csapat fekete denevért, és Bennek minden erejét össze kellett szednie, hogy a fülére ne szorítsa a kezét.
– Gyere fel, Ben – szólt le a Krajcáros. – Beszélgetnénk. Semleges területen. Mit szólsz hozzá?
Nem megyek fel, gondolta Ben. De amikor elmegyek hozzád, majdnem akarsz látni. Meg fogunk ölni. A bohóc ismét visítva nevetett.
– Megölni? Engem! – És hirtelen, hátborzongató módon, a hangja Richie Tozierébe váltott, nem igazán a sajátja volt az, hanem Richie Tozier, amint a kisfiúhangot adja elő: – Nem megölni engemet, uraság, én lenni jó nigger, nem megölni fekete fiú, Boglya! – Aztán megint az a visító nevetés.
Ben remegett, elfehéredett az arca, így ment végig a felnőttkönyvtár visszhangos közepén. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Egy polc előtt megállt, iszonyúan remegő kézzel levett egy könyvet. Dermedt ujjal forgatta a lapokat.
– Ez az egyetlen esélyed, Boglya! – kiáltott a hang fentről. – Tűnj el a városból. Tűnj el, még ma, sötétedés előtt. Ma este a nyomotokban leszek... megyek utánad meg a többiek után. Túlságosan öregek vagytok, hogy megállítsatok, Ben. Mindnyájan túlságosan öregek vagytok. Csak arra vagytok jók, hogy megölessétek magatokat. Lépj le, Ben. Vagy ezt akarod végignézni ma este?
Ben hátrafordult, dermedt kezében még mindig szorongatta a könyvet. Nem akarta végignézni, de mintha egy láthatatlan kéz felemelte volna a fejét az állánál fogva, egyre magasabbra, magasabbra és magasabbra.
A bohóc eltűnt. Drakula állt a lépesd tetején, de nem a filmek Drakulája; nem Lugosi Béla, nem Christopher Lee, nem Frank Langella, nem Francis Lederer, nem is Reggie Nalder. Egy ősöreg emberféle állt ott, az arca mint a kiszáradt gyökér. Halottfehér volt, a szeme lilás vörös, mint a vérrögök. A lebiggyedd szájából egy maroknyi Gilette Blue penge látszott ki, amelyeket más és más szögben nyomtak az ínybe; mintha életveszélyes tükörlabirintusba tekintene az ember, ahol egyetlen rossz lépés, és máris kettészelik.
– RRECCCS! – visította, és összezárult az állkapcsa. Vörös-fekete vérfolyam tört elő a szájából. Szétvágott ajkából darabok hullottak kifogástalan fehér selyemingére, és miközben lecsúsztak, vérből csiganyomokat hagytak rajta.
– Mit látott Stan Uris mielőtt meghalt? – üvöltötte lefelé a lépcsőfordulón álló vámpír, és nevetett vérző, feltépett szájával. – Talán Albertet a zacskóban? Talán Davy Crockett-et, a Vadnyugat királyát? Mit látott, Ben? Te is látni akarod? Mit látott? Mit látott? – Aztán megint az a visító nevetés, és Ben érezte, hogy ő is sikoltani fog, nem lehet visszafogni a sikoltást, jön feltartóztathatatlanul. Kopogott a lépcsőn a vér, ahogy sűrűn csöpögött lefelé. Egy csepp egy Wall Street Journal-t olvasó öregúr ízületi gyulladásos, göcsörtös kezére esett. Az öreg nem látta, nem is érezte, hogy folyik le a vér az ujjai között.
Ben levegőért kapkodott, biztosra vette, hogy a sikoly következik, a lassan permetező esős tavaszi délután csendjében elképzelhetetlen sikoly, amely vág, mint egy kés... vagy egy borotvapengével tele száj.
Helyette remegő, bizonytalan hangon, nem kiáltva, sőt halkan, mint ahogy imát mondanak, ezeket a szavakat ejtette ki:.
– Természetesen lövedékeket csináltunk belőle. Az ezüstdollárosból ezüstlövedékeket csináltunk.
A sofőrsapkás úriember, aki a de Vargas-rajzokat tanulmányozta, rögtön felpillantott. – Badarság! – csattant fel. Erre aztán az emberek tényleg odanéztek; valaki idegesen odapisszegett az öregúrnak.
– Elnézést – mondta Ben halk, remegő hangon. Érezte, hogy az arca verítékben úszik, és az inge a testéhez tapad. – Csak hangosan gondolkodtam...
– Badarság – ismételte az öregúr még hangosabban. – Nem lehet ezüstdollárosból ezüstgolyót csinálni. Elterjedt tévképzet. Ponyvairodalom. A problémát a sajátos gravitációs...
Hirtelen ott termett a lány, Miss Danner.
– Mr. Brockhill, tessék csendben maradni – szólt rá kedvesen. – Mások olvasnak...
– Beteg ember – váltott Brockhill hirtelen, és visszatért a könyvéhez. – Adj neki egy aszpirint, Carole.
Carole Danner Benre nézett, és az arca aggodalmat tükrözött. – Valóban, csak nincs rosszul, Mr. Hanscom? Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de rettenetesen néz ki.
– Én... én csak kínai ételt ettem ebédre – mondta Ben. – Azt hiszem, a gyomrom nem bírja.
– Ha le akarna feküdni, Mr. Hanlon irodájában van egy heverő. Ott le lehet...
– Nem. Köszönöm, de nem. – Leginkább nem feküdni akart, hanem messze rohanni a derryi könyvtárból. Felnézett a lépcsőfordulóra. A bohóc már nem volt ott. Nem volt ott a vámpír sem. A lépcső alacsony kovácsoltvas korlátjához azonban egy léggömböt erősítettek. A dagadó burokra ezeket a szavakat írták: ÉREZD JÓL MAGAD MINÁLUNK! MA ESTE MEGHALSZ!
– Megvan a könyvtári jegye – mondta a lány, és próbaképpen Ben karjára tette a kezét. – Akarja?
– Igen, köszönöm – válaszolta Ben. Mély lélegzetet vett és megborzongott. – Nagyon sajnálom és elnézést kérek.
– Remélem, nem ételmérgezés – mondta a lány.
– Nem működne – mondta Mr. Bfockhill, miközben fel sem nézett a de Vargasból, és szája sarkában még mindig ott lógott a kialudt pipa. – Ponyvairodalmi találmány. A golyó letérne a pályájáról.
Bár most sem állt szándékában, Ben megszólalt:
– Hengeres lövedékeket, nem golyókat. Majdnem azonnal rájöttünk, hogy golyót nem tudunk csinálni. Hiszen gyerekek voltunk. Az én ötletem volt, hogy...
– Pszt! – mondta megint valaki.
Brockhill kissé meglepetten tekintett fel Benre, épp azon volt, hogy mondjon valamit, de csak visszasüppedt a rajzok böngészésébe.
A pultnál Carole Danner átadott neki egy kis naracssárga kártyát, amelynek tetejére a KÖNYVTÁR, DERRY bélyegzőt ütötték. Ben homályosan arra gondolt, hogy ez élete első felnőttkönyvtári jegye. A gyerekkori kártyája kanárisárga színű volt.
– Biztosan nem akar ledőlni egy kicsit, Mr. Hanscom?
– Valamivel jobban érzem magam, köszönöm.
– Biztos?
Sikerült mosolyt erőltetnie magára.
– Biztos.
– Tényleg jobban néz ki – mondta a lány, de kétkedően, mintha azt mutatná, hogy tudja, mit illik mondani, de maga sem hisz benne igazán.
Egy mikrofilmes vacak alá tartott egy könyvet, akkoriban ezekkel jegyezték be a könyvkölcsönzést, a könyv láttán Bent hisztérikus vidámság fogta el. Ezt a könyvet vettem le a polcról, amikor a bohóc utánozni kezdte a Néger Kisfiú hangot, gondolta. A lány erre azt hitte, hogy ezt akarom kivenni. Huszonöt éve először veszek ki könyvet a derry-i könyvtárban, és még azt sem tudom, mi az. Sőt nem is érdekel. Csak hadd tűnjek el innen, jó? Annyi elég nekem.
– Köszönöm – mondta, és hóna alá vette a könyvet.
– Igazán nagyon szívesen, Mr. Hanscom. Biztos, hogy nem kér aszpirint?
– Egészen biztos – mondta, majd tétovázott egy pillanatra. – Nem tudja véletlenül, mi történt Mrs. Starrett-tel? Barbara Starrett-tel? A gyerekkönyvtár vezetője volt akkoriban.
– Meghalt – válaszolta Carole Danner. – Három éve. Infarktusa volt, úgy tudom. Nagyon sajnáltuk. Hiszen viszonylag fiatal volt... ötvennyolc, ötvenkilenc éves. Mr. Hanlon arra a napra bezáratta a könyvtárat.
– Ó – csak ennyit mondott Ben, és üresség támadt a szíve közepén. Ez történik, ha az ember visszatér a régi emlékekhez, ahogy a dal mondja. A torta máza édes, de alatta a tészta keserű. Az emberek vagy elfeledtek, vagy elhaltak, vagy kihullt a hajuk és a foguk. Egyesek megőrültek. De jó életben lenni. Szervusz, komám.
– Sajnálom – mondta a lány. – Szerette, ugye?
– Minden gyerek szerette Mrs. Starrettet – mondta Ben ijedten, mert érezte, hogy közel áll hozzá, hogy elsírja magát.
– Biztos benne...
Ha még egyszer megkérdezi, hogy jól vagyok-e, akkor tényleg elbőgöm magam, azt hiszem. Vagy felüvöltök. Vagy valami.
Az órájára pillantott, és azt mondta:
– Igazán sietnem kell. Köszönöm a kedvességét.
– Minden jót, Mr. Hanscom, érezze jól magát nálunk. Hát persze. Mert ma este meghalok.
Búcsút intett és visszaindult, át a termen. Mr. Brockhill felpillantott rá egyszer, élesen és gyanakodva nézte.
Ben felnézett a balra csavarodó lépcső tetejére. A léggömb még most is ott úszott a levegőben, a zsinórja tartotta a csipkés kovácsoltvas fölött. De most más írás szerepelt rajta:

ÉN ÖLTEM MEG BARBARA STARRETTET!
– KRAJCÁROS, A BOHÓC

Elfordította a fejét, érezte, hogyan gyorsul fel torkában az érverése. Amikor kijutott az épületből, visszahökkentette a napfény – a fellegek lassan felszakadoztak, és meleg késő májusi nap szórta sugarait a páratlanul zöld és buja fúre. Ben érezte, hogy megkönnyebbül a szíve. Mintha valami elviselhetetlen terhet hagyott volna hátra a könyvtárban... Letekintett a könyvre, amelyet szándéka ellenére kölcsönzött ki, és ekkor az állkapcsa váratlanul, fájdalmasan összerándult. A Buldózer volt az, Stephen W. Meader könyve, az egyik könyv, amelyet aznap vett ki, amikor a Pusztába menekült Henry Bowers és a haverjai elől.
Észrevette, hogy a könyv fedőlapján még mindig ott van Henry nehéz csizmájának a nyoma.
Ideges, remegő kézzel forgatta a könyvet, és a hátsó lapon nyitotta ki. A könyvtár mikrofilmes kölcsönzési rendszerre tért át: hiszen ezt látta is. Ennek a könyvnek a végén azonban mégis volt egy zseb, amibe egy kártyát dugtak. A kártya minden egyes sorába egy nevet írtak, mellette pecsételte be a könyvtáros a lejárati dátumot. Ben ezt olvasta a kártyán:

KÖLCSÖNZŐ NEVE – LEJÁRAT DÁTUMA PECSÉT
Charles N. Brown – 58. V. 14.
David Hartwell – 58. VI.
Joseph Brennan – 58. VI. 17.

Alatta, a kártya utolsó sorában, saját, jól megnyomott ceruzával írott gyermeki aláírását látta:

Benjamin Hanscom – 58. VII. 9.

A kártyára, a könyv előzéklapjára, a könyv oldalára és minden egyes lapra elmosódó vérvörös színnel az volt pecsételve: TÖRÖLVE.
– Édes jó Istenem – suttogta Ben. Nem tudott mást mondani; úgy tetszett, ez az egész helyzetre igaz. – Ó, Istenem, édes jó Istenem.
Megtorpant az éles napsütésben, és hirtelen arra gondolt, vajon mi lehet a többiekkel.

2
EDDIE KASPBRAK ELKAPJA A LABDÁT

Eddie a Kansas utca és a Kossuth köz sarkán szállt le a buszról. A Kossuth köz vagy negyed mérföld hosszan lejtett, mielőtt váratlanul véget ért ott, ahol a szétporló föld a Pusztában végződik. Fogalma sem volt, hogy miért éppen itt szállt le; a Kossuth köz nem jelentett neki semmit, és a Kansas utcának ezen a részén senkit sem ismert. Mégis ez tűnt a megfelelő helynek. Csak ezt tudta, de most beérte ennyivel. Beverly leszállt már az egyik Alsó Fő-utcai megállónál, kezével intett búcsút. Mike autóval visszament a könyvtárhoz.
Most, ahogy figyelte a távolodó Mercedes kisbuszt, amely valahogyan abszurdnak tűnt, törte a fejét, hogy mit is csinál itt, ezen az eldugott utcasarkon, ebben az eldugott városban, majdnem ötszáz mérföldnyire Myrától, aki egészen biztosan sír, annyira aggódik miatta. Egy pillanatra szinte fájdalmas szédülés fogta el, megérintette a zakózsebét és eszébe jutott, hogy a Dramamime-ját a Városház Szállóban hagyta, a többi gyógyszerével együtt. Aszpirinja viszont volt. Soha el nem indult volna ohne aszpirin, ahogy el nem indult volna ohne nadrág sem. Víz nélkül lenyelt vagy kettőt és elindult a Kansas utcán, homályosan az járt az agyában, hogy esetleg elmegy a könyvtárba vagy talán átsétál a Costello sugárútra. Mivel már tisztult az ég, arra gondolt, hogy esetleg elmehet a Nyugati Broadwayre is és megcsodálhatja a régi viktoriánus házakat, Derry két igazán szemrevaló lakótömbjének házait. Gyerekkorában is megtette néha ezt az utat – végigsétált a Nyugati Broadwayn, mintha épp csak arra járt volna, mintha éppen valahova máshová sietne. Ott volt a Mueller-ház is, a Witcham utca és a Nyugati Broadway sarkán, vörös színú ház, két tor-nyocska volt a két oldalán és előtte sövény. Muelleréknek volt egy kertészük, aki mindig gyanakodva figyelte Eddie-t, amikor haladt el a ház előtt.
Aztán ott volt a Bowie család háza, néggyel a Muelleréké után, ugyanazon az oldalon – Greta Bowie és Sally Mueller biztosan ezért voltak olyan jó barátnők az iskolában. Zöld volt a zsindelye, és ennek is voltak tornyai... de míg a Muellerék házán lapostetőben végződtek a tornyok, Bowie-éknál fura kúp alakú micsodák voltak rajtuk, amiket Eddie inkább tömzsi bohócsipkának nézett volna. Nyaranta kerti bútorokat tettek ki a ház oldalában a gyepre – asztalt, fölé sportos, sárga napernyőt, nádszékeket és egy kötélből font függőágyat, amelyet két fa közé feszítettek ki. A hátsó kertben pedig felállították a krokettjátékot. Eddie tudta ezt, bár sohasem hívták meg Gretáékhoz krokettet játszani. Amikor egész véletlenül arra sétált (mintha éppen valahová máshová sietne), néha hallotta a labdák pattogását, nevetést, nyögéseket, amikor valaki „elküldte” a labdát. Egyszer meglátta magát Gretát is, az egyik kezében limonádé, a másikban a krokettütő, karcsú és csinos volt, hogy egy költő sem tudná szavakba önteni (még a napon leégett válla is csodálatosan szépnek tűnt Eddie szemében, aki akkor kilencéves volt), Greta a labda után szaladt, amit valaki „elküldött”; egy fáról visszapattant, és ezért láthatta meg Gretát Eddie.
Egy kicsit szerelmes lett bele aznap – a fénylő, szőke hajába, ahogy aláhullt a friss, kék, nadrágszoknyás ruhájára. Körülnézett, és egy pillanatra Eddie-nek úgy tűnt, hogy észrevette, de kiderült, hogy nem, mert amikor félénken oda integetett neki, Greta nem intett vissza, csak belevágott a labdába, és máris futott utána a hátsó kertbe. Eddie továbbment, nem bánta a viszonzatlan köszöntést (őszintén azt hitte, hogy Greta nem látta), sem azt a tényt, hogy sosem hívták meg a szombat délutáni krokettmeccsekre: miért is hívna meg egy gyönyörű lány, mint Greta Bowie, egy ilyen gyereket, mint ő? Keskeny mellű volt és asztmatikus, az arca pedig olyan, mint egy vízbe fojtott patkányé.
Ez az, gondolta, amint céltalanul sétált végig a Kansas utcán, elmehettem volna a Nyugati Sroadwayre, megnézhettem volna megint azokat a házakat... Muellerékét, Bowie -ékét, dr. Hale házát, Tracker ékét...
Ez utóbbi gondolatának hirtelen fonala szakadt, mert – fessük falra az ördögöt! – éppen a Tracker fivérek teherraktára előtt állt.
– Hogy éppen itt álljak meg! – mondta ki Eddie hangosan és felnevetett. – Nem semmi!
A Nyugat Broadway nagy házai közül talán a legszebbnek volt tulajdonosa Phil és Tony Tracker, a két megrögzött agglegény. Hibátlan, fehér, közép-viktoriánus házuk volt, zöld gyeppel és nagy virágágyásokkal, amelyek egész tavasszal és nyáron burjánzottak (persze gondos kertépítészeti tervek szerint). A kocsifelhajtójukat minden ősszel új réteggel borították be, így mindig fekete volt, mint egy sötétlő tükör, a tetőn a palazsindelyek mindig tökéletes mentazöldek, majdnem olyan volt a színük, mint a pázsité, és az emberek néha megálltak, hogy lefényképezzék a függőleges bordával megosztott ablakokat, amelyek igen régiek és igen szembetűnőek voltak.
– Ha két férfi ennyire szépen rendben tart egy házat, akkor az már furcsa – zsémbelt egyszer Eddie anyja, Eddie meg nem mert további magyarázatot kérni tőle.
A teherraktár a Nyugati Broadwayn álló háznak éppen az ellentéte volt. Alacsony téglaépítmény; az öreg téglák helyenként mállottak, piszkos narancssárga színük az épület alapjánál kormos feketébe ment át. Az ablakok mind koszosak, kivéve egy kis kört az indító irodájának ablakán. Az üvegnek ezt a lenti részét Eddie előtt és utána is a hozzá hasonló srácok tartották makulátlanul tisztán, mert az indító egy Playboy-naptárat tartott az asztala felett. Amikor a fiúk erre jártak, hogy hátul baseballozzanak, megálltak előbb az üvegnél, és megtörölték a baseballkesztyűjükkel, hogy megnézzék, milyen a modell abban a hónapban.
A raktárát három oldalról is leszórt kavics vette körül. A nagy távolságra szállító kamionokhoz pótkocsik álltak ott – Jimmy – Pete és Kenworth és Rio gyártmányok –, amelyekre mind fel volt írva, hogy TRACKER FIVÉREK DERRY NEWTON PROVIDENCE HARTFORD NEW YORK, néha annyi, hogy egymástól mozdulni sem bírtak. Esetenként csak a vezetőfülkék vagy a karosszériák álltak ott, csendben a hátsó kerekükön és a támasztékon egyensúlyozva.
A fivérek úgy rendelkeztek, hogy az épület mögötti területen ne álljanak teherautók, mert mindketten lelkes baseballrajongók voltak, és örültek, ha a gyerekek kijöttek játszani. Phil Tracker maga is szállított, ezért a srácok csak ritkán látták, de Tony Tracker, akinek irdatlan nagy karja és hozzáillő hasa is volt, a könyvelést vezette, és Eddie hozzászokott, hogy mindig látja (Eddie maga sohasem játszott – az anyja agyon is csapta volna, ha azt hallja, hogy baseballozik a fia, fel-alá rohangál, port szív az érzékeny tüdejébe, kockáztatja, hogy eltöri a lábát, agyrázkódást szenved, meg isten tudja, mi éri). A nyár tartozéka volt Tony is, Eddie számára a hangja legalább annyira részét képezte a játéknak, mint később Mel Aliéné: a termetes, de mégis valahogy kísértetszerű Tony Tracker fehér ingében, amely csillogott a leszálló nyári alkonyatban, amikor felrepdestek a szentjánosbogarak, fénycsipkét húzva a levegőben – Tony Tracker, aki így kiabál: „Kerülj előbb a laszti alá, ha el akarod kapni, te Vörös!... Nem nézted a lasztit, mi, Negyedlityi! Hogy a francba ütnél bele, ha oda sem nézel! ... Csússzál, Lópata! Nyomda cipőd talpát jól a második pontnál állónak az orrába, akkor nem bír kiütni!”
Eddie emlékezett, hogy soha egyiküket sem szólította a nevén. Mindig hé, Vörös, hé, Szőke, hé, Négyszemu, hé Negyedlityi: így szólította őket. Sosem mondott labdát, mindig lasztit. Az ütőt Tony Tracker mindig „salakozólapát”-nak nevezte, mondjuk, így szólt: „Kapaszkodj bele a salakozólapátbajól, különben sohanapján sem ütöd meg azt a lasztit, Lópata!”
Eddie vigyorgott, ahogy közeledett az épülethez... de egyszerre lehervadt a mosolya. A hosszú téglaépület, ahol rendeléseket fogadták, teherautókat javítottak és rövid távon árut tároltak, most sötét és csendes volt. Gaz nőtt a kavicsok között, és az udvaron egyetlen teherautó sem állt... csak egy elhagyott, rozsdás, kopott oldalú vezetőfülke.
Ahogy még közelebb ment, észrevett egy ingatlanügynökségi táblát az ablakban: ELADÓ.
Tracker tönkrement, jutott eszébe, és meglepődött, hogy ez mennyire elszomorítja... mintha meghalt volna valaki. Most már örült, hogy nem sétált el a Nyugati Broadwayre. Ha a Tracker fivérek tönkremehettek – a Tracker fivérek, akiket ő örökkévalónak hitt –, mi történhetett akkor abban az utcában, ahol gyerekkorában oly szívesen lófrált? Szorongva döbbent rá, hogy nem is akarja megtudni. Nem akarta Greta Bowie-t őszülő hajjal látni, a csípője és combja biztosan megvastagodott a sok üléstől, sok evéstől és sok ivástól; jobb – biztonságosabb –, ha távol tartja magát.
Mindünknek ezt kellett volna tennünk, távol kellett volna maradnunk. Semmi keresnivalónk nincs itt. Visszajönni oda, ahol az ember felnőtt, olyan, mintegy őrült jógamutatvány: beveszi az ember a lábát a szájába, és lenyeli magát úgy, hogy nem marad belőle semmi; nem lehet megcsinálni, és minden normális embernek inkább örülnie kellene} hogy nem lehet... de vajon mi történhetett Tony és Phil Tracker-rel?
Tonynak talán infarktusa volt; vagy harmincöt kiló túlsúlyt cipelt a csontjain. Vigyázni kell az embernek a szívére. A költők romantikázhattak a megszakadt szívről, énekelhet róla Barry Manilow, ezt Eddie nem is bánta (Myrával megvették Barry Manilow összes lemezét), de ő a biztonság kedvéért inkább minden évben csináltatott egy alapos EKG-t. Egész biztos, hogy Tonynak a szíve adta föl. Hát Phil? Talán baleset érte egyszer az országúton. Eddie, aki maga is a kormány mögött ülve kereste meg a kenyerét (pontosabban kereste volt; mostanában csak a sztárokat szállítgatta, egyébként pedig az irodát vezette), tudta, hogy mi az: balesetet szenvedni az országúton. Jó öreg Phil, talán összetörte a kocsit a jeges úton New Hampshire-ben vagy a hainesville-i erdőben Maine északi részén, vagy talán nem fogott a fékje egy hosszú lejtőn Derrytől délre, a Haven felé vezető úton, a tavaszi felhőszakadásban. Ilyen dolgokról meg hasonlókról énekelnek azok a nagyokos country énekesek: kamionsofőrökről, akik Stetson kalapot viselnek, és csalfaságon jár az eszük. Az irodában is magányos néha az ember, de Eddie nemegyszer ült már a sofőrülésben, vitte magával a szippantóját a műszerfalra lógatva, a kioldókar szellemképe tükröződött a szélvédőn (a kesztyűtartóban pedig egy vödörnyi tabletta), ezért tudta, hogy az igazi magány elmosódott piros színű: az elöl haladó autó hátsó lámpájának fénye, ahogy visszaverődik a nedves motorháztetőn a csapkodó esőben.
– A francba, múlik az idő – sóhajtotta halkan Eddie Kaspbrak, és még csak észre se vette, hogy fennhangon szólalt meg. Csendes derűvel és szomorkásan – nem is tudott róla, hogy milyen jellemző rá ez az állapot – megkerülte az épületet, a Gucci mokaszinja alatt csikorgott a kavics, körbement, hogy megnézze azt a telket, ahol gyerekkorában baseballozni szoktak – amikor még úgy tűnt, a világ kilencven százaléka gyerekekből áll.
A telek nem sokat változott, de első látásra meggyőződhetett, hogy meccset itt már nem játszanak – ez a hagyomány elhalt az elmúlt években, biztosan megvolt ennek is a maga oka.
1958-ban akaró alakú belsőpályát nem mésszel rajzolták föl, hanem a futásnyom jelölte ki. Valódi alappontjaik nem is voltak azoknak a fiúknak, akik itt baseballoztak (akik mind nagyobbak voltak, mint a Vesztesek, bár Eddie-nek most eszébe jutott, hogy Stan Uris néha játszott; az ütései éppen csak megfeleltek, de a külső pályán gyorsan tudott szaladni, és angyali reflexei voltak), ezért négy piszkos vászondarabot tartottak állandóan a hosszú téglaépület mögötti rakodódokk alatt, ezeket aztán ünnepélyesen elővették, amikor elegendő gyerek gyúlt össze a hátsó telken, s játszani kezdtek, majd ugyanolyan ünnepélyesen vissza is helyezték őket, amikor az esti sötét már olyan sűrű lett, hogy nem lehetett tovább játszani.
Ahogy most itt állt, Eddie nem látott bemélyedt nyomokat. Foltokban buja gyom tört fel akavicsok között. Itt is, ott is törött üdítős- és sörösüvegek csillogtak; régen az üvegszilánkokat nagy ceremóniával összeszedték. Egyedül a hátsó dróthálós kerítés nem változott, négy méter magas volt és rozsdás, a színe, mint az alvadt vér. Az eget milliónyi káróformára osztotta.
Ez volt a hazajutás helye, gondolta Eddie örvendezve, zsebre dugott kézzel éppen ott állt, ahol a ház volt huszonhét évvel azelőtt. Át a kerítésen, ki a Pusztába. Automata lövésnek nevezték. Hangosan felnevetett, azután idegesen körülnézett, mintha egy kísértet kacagott volna, nem pedig egy hatvandolláros nadrágban feszítő férfi, aki olyan erős, mint... hát, olyan erős, mint... mint.
Térj észre, Eds, mintha Richie hangja súgta volna. Egyáltalán nem vagy erős, és az elmúlt néhány évben kevesebbet és ritkábban nevettél. Nem igaz?
– De igaz – mondta Eddie, és odébb rúgott egy-két nagyobb kavicsot.
Igazság szerint csak kétszer látta, hogy átrepül a labda a Tracker fivérek hátsó kerítésén, mindkettőt ugyanaz a gyerek ütötte: Böfi Huggins. Böfi szinte komikusan nagy volt, tizenkét évesen már száznyolcvan centi, a súlya pedig vagy nyolcvanöt kiló. A nevét onnan kapta, hogy lenyűgözően hosszan és hangosan tudott böfögni – amikor igazán formában volt, olyan hangot adott ki, mintha egy kecskebékát kereszteztek volna egy kabócával. Néha böfögés közben gyorsan ütögette a száját, ettől olyannak hallatszott, mint egy rekedt indián.
Böfi nagy volt, de nem igazán kövér, világosodott meg most Eddie-ben az emlék, de úgy tűnt, hogy az Úr nem szán ilyen testet egy tizenkét éves fiúnak; ha nem hal meg azon a nyáron, akkor talán megnő kétméteresre vagy még nagyobbra, és közben megtanulja, hogyan kormányozza túlméretezett testét az apróbb honpolgárok között. Talán még emberséget is tanul. De tizenkét évesen ügyetlen is volt és gonosz is, nem visszamaradott, de majdnem annak tűnt, olyan döbbenetesen idétlenül és lomhán mozgott. Hiányzott belőle az a természetes ritmus, ami Stanleyben megvolt; olybá tűnt, mintha a Böfi teste nem is érintkezett volna az agyával, hanem a maga lassú morajlásainak világában létezne. Eddie emlékezett arra az estére, amikor egy hosszú és lassú röptű labda éppen a Böfi felé szállt a külső pályára – a Böfinek mozdulnia sem kellett. Csak állt ott, bámult felfelé, tétova mozdulattal tartotta fel a kesztyűjét, és a labda, ahelyett hogy a kesztyűben állt volna meg, jó erősen fejen vágta, hogy csak úgy kongott. Mintha három emelet magasból ejtették volna a labdát egy Ford tetejére. Felpattant majdnem másfél méternyire, és visszahullott a Böfi kesztyűjébe. Egy Owen Phillips nevű gyerek pórul is járt, amiért nevetni merészelt a kongó hangon. A Böfi odalépett, és olyan erősen fenék berúgta, hogy a Phillips gyerek visítva rohant haza, a nadrágja ülepe meg felszakadt. Más nem nevetett... legalábbis láthatóan nem. Eddie azt gondolta, hogy ha ott van Richie Tozier, akkor ő nem bírja ki, és a Böfi biztos kórházba juttatja. A Böfi ugyanilyen lassú volt a tányérnál is. Könnyen ki lehetett ütni, és ha a földre ütötte a labdát, akkor még a legügyetlenebb pontjátékosok is könnyedén kidobták az első pont előtt. De amikor végre eltalált egyet, akkor az nagyon, nagyon messze szállt. Az a két labda, amit Eddie a kerítés fölött átrepülni látott, szinte csoda volt. Az elsőt meg sem találták, bár több mint egy tucat fiú kereste a Puszta felé lejtő meredek domboldalon.
A másikat viszont de mennyire hogy megtalálták. A labda egy hatodikosé volt (Eddie-nek most nem jutott eszébe a neve, csak az, hogy a többi gyerek Szipogósnak hívta, mert mindig taknyos volt), és legtöbbször ezzel játszottak '58 tavaszának végén, a nyár elején. Emiatt persze már nem volt olyan tökéletes a pirossal összevarrt fehér lóbőr gömb, mint újkorában; lehorzsolódott, fűnyomok voltak rajta és több hasadás attól, hogy a külső pálya kavicsára pattant és gurult. Egy helyen a tűzés is kezdett kibomlani, és Eddie, aki utánarohant az érvénytelen labdáknak, amikor nem kínozta éppen az asztmája (és boldoggá tette, ha odavetettek neki egy Kösz, öcsi!-t, amikor visszadobta a játéktérre a labdát), tudta, hogy valaki nemsokára hoz egy Fekete Macska ragasztószalagot, hogy még vagy egy hetet játszhassanak a labdával.
Ám mielőtt ennek eljött volna az ideje, az egyik hetedikes, a fura nevű Stringer Dedham Böfi Hugginsnak ütötte a labdát, „sebességváltást” próbált. A Böfi pontosan időzítette az ütést (a lassú ütés, már elnézést a tréfáért, volt a neki megfelelő sebesség), és akkorát vert a Szipogós viseltes labdájába, hogy annak azonnal levált a borítása, és mint egy nagy fehér molylepke, a második alappontra ereszkedett libegve. Maga a labda egyre feljebb és feljebb szállt a csodás alkonyi égbe, közben reptében lecsavarodott, a gyerekek néma áhítattal figyelték az útját; szállt felfelé, el a drótkerítés fölött, egyre feljebb, és Eddie nem felejtette el, hogy Stringer Dedham azt mondta: „Atyavilág!”, halkan és lenyűgözve, míg a labda haladt tovább az útján, fel az égbe, és mindannyian látták, ahogy letekeredik a szalag, és mielőtt még földet ért volna, már vagy hat fiú majomügyességgel felmászott a kerítésre, és Eddie emlékezett, hogy Tony Tracker meglepetten, holdkóros módjára nevetett, és azt kiabálta: „Ez aztán kirepült volna a Yankee Stadionból is! Halljátok? Ez még a szaros Yankee Stadionból is kirepült volna!”
Peter Gordon találta meg a labdát, nem messze attól a pataktól, ahol három héttel később a Vesztesek Klubja gátat épített. A közepéből megmaradt egy alig nyolccentis rész; kész csoda, hogy a fonadék nem szakadt el.
A fiúk mintha előre megbeszélték volna: visszavitték Szipogós labdáját Tony Trackerhez, aki szó nélkül megvizsgálta, körülötte szintén szótlanul álltak a fiúk. Messzebbről a magas, nagydarab, domborodó hasú ember és a körben álló gyerekek látványa szinte vallásos célzatúnak tűnhetett – akár valamely szent tárgy imádása. Böfi Huggins még csak körül sem futott a pályán. Csak állt a többiek között, mint akinek nincs pontos fogalma arról, hogy hol is van. Tony Tracker egy teniszlabdánál kisebb tárgyat adott a kezébe.
Eddie, aki elmerült ezekben az emlékekben, a ház egykori helyéről átment a dobóhely-re (csak épp ez igazából sohasem volt domb; inkább egy horpadás, ahonnan eltisztították a kavicsot), aztán a shortstop helyére. Egy pillanatra megállt, hallgatta a csöndet, azután odaballagott a drótkerítéshez. A kerítés rozsdásabb volt, mint valaha, benőtte valami ronda kúszónövény, de még állt. Átnézett rajta és látta, hogyan lejt lefelé az élénkzöld domboldal.
A Puszta még dzsungelszerűbb volt, mint valaha, és Eddie most először gondolkodott el azon, hogy egy ilyen sűrű és életerős növényzettel benőtt helyet miért is neveznek egyáltalán Pusztának: sok mindennek lehetett nevezni, de pusztának aztán nem. Miért nem Vadon? Vagy Dzsungel?
Puszta.
Vészjósló, szinte gyászos hangzású szó, nem buján összenőtt bokrokat és fákat idéz fel, amelyek megküzdenek egy kis napsütötte résért; ellenkezőleg, végtelen, szélfútta homokdűnéket vagy kemény altalajú, szürke palasivatagot sejtet. Puszta. Mike beszélt korábban a sajátpusztaságukról, terméketlenségükről. Heten vannak, és egyikőjüknek sincs gyereke. Még ma, a családtervezés korában is a valószínűtlen eset.
Átlesett a rozsdás kárókockákon, hallotta a Kansas utcán elhaladó autók távoli zaját és alant víz csörgedezését. Látta, amint itt-ott megcsillan a napfényben, mintha apró üvegdarabkák úsznának a felszínén. A bambuszok még mindig ott voltak lent, betegesen fehéren világítottak, úgy hatottak, mint gombásodás a zöld növények között. Mögöttük, a Kenduskeag partján levő mocsaras részen, állítólag ingoványos a terep.
Gyerekkorom legboldogabb részét ebben a mocsokban töltöttem, borzongott meg Eddie.
Már éppen visszafordult volna, amikor megakadt a szeme valamin: egy cementhenger volt, a tetején nehéz acélsapka. Ben vakondtúrásnak nevezte őket, de csak a szája nevetett közben, a szeme nem. Ha közel mentél hozzá, derekadig ért (mármint egy gyereknek), és láttad rajta a feliratot DERRY VÁROS KÖZMŰVEK, ami félkörben domborodott ki a fémből. És lehetett hallani a zümmögést bentről. Valamilyen gépezet.
Vakondtúrások. Augusztusban. A végén. Lementünk Ben egyik vakondtúrásán a csatornába, de egy idő múlva már nem is csatorna volt az. Mi is, mi is... mi is volt ott?
Megtaláltuk lent Patrick Hockstettert. Mielőtt Az elvitte, Beverly látta, hogy Patrick valami rosszat tesz. Valami, aminek köze volt Henry Bowershez, vagy nem? Igen, úgy volt, azt hiszem. És...
Hirtelen visszafordult, megindult a magányos raktár felé, nem akart többet lenézni a Pusztára, nem tetszett neki, hogy ilyen gondolatokat ébreszt benne. Otthon akart lenni Myrá-val. Nem akart itt lenni. Gsak.
– Kapd el, gyerek!
A hang felé fordult, és már repült is valamiféle labda, át a kerítésen, éppen feléje. Leért a kavicsra és visszapattant. Eddie kinyújtotta a kezét és elkapta. Ösztönös mozdulattal, ügyesen, már szinte elegánsan.
Lenézett, hogy mi van a kezében, és egyszerre megfagyott benne a vér. Valamikor baseball-labda lehetett. Most csak zsinórral átkötött gömb volt, mert a bőre levált. Látta, hogyan száll el a zsinór. Átrepült a kerítés fölött, mint egy pókhálófonal, és eltűnt a Pusztában.
Úr Jézus, gondolta Eddie. Úr Jézus, Az itt van, itt van, velem, MOST...
– Gyere le, Eddie, játsszunk – mondta a hang a kerítés másik oldalán, és Eddie holtra rémülten döbbent rá, hogy Böfi Huggins hangját hallja, akit 1958 augusztusában a Derry alatti csatornák egyikében öltek meg. És most itt volt a Böfi maga, kapaszkodott felfelé a parton, a kerítés másik oldalán.
Vékony csíkos New York Yankees baseballszerelést viselt, amire néhány őszi levél tapadt és zöld csíkok maszatolták össze. Egyszerre volt ez Böfi és a leprás, az a lény, aki hosszú évek után felkel a nyirkos sírjából, hogy halálra rémítse az embereket. Húsos arcán lógott az oszlásnak indult rost és izom. Egyik szemgödre üres. A hajában valamik tekergőztek. Az egyik kezén mocsártól iszamós baseballkesztyű. Jobb kezének rothadó ujjait becsúsztatta a drótkerítés hálóján, és amikor meghajlította, Eddie iszonyú, spriccelő hangot hallott, azt hitte, beleőrül.
– Ez aztán kirepült volna a Yankee Stadionból is – mondta a Böfi, és vigyorgott. Egy mérges, fehér, nedvedző varangy esett ki a szájából és huppant le a földre. – Hallasz? Ez még a szaros Yankee Stadionból is kirepült volna! Eddie, mit szólsz, ne szopjalak le? Egy tízcentesért megteszem. A fenét, megteszem ingyen.
A Böfi arca megváltozott. Az a zselészerű gumó, ami az orra volt, beesett, és kivillant a nyers hús, két vörös járat, Eddie látta már álmában. A Böfi haja égnek állt, halántékán már kikopott, fehér volt, mint a pókháló. A homlokán felszakadt a rothadó bór, kilátszott alóla a nyálkás anyaggal takart fehér csont, amely olyan volt, mint egy fényszóró homályos lencséje. A Böfi eltűnt; előtte állt az a valami, amit a Neibolt utca 29. tornáca alatt látott.
– Bobby tízéit szopott le – búgta a valami, és nekiindult, hogy felmásszon a kerítésre. Húsából ottmaradt egy-egy darab a kereszteződő drótfonalak alkotta négyszögekben. A kerítés lengett és zörgött a súlya alatt. Amikor hozzáért a kúszógazokhoz, azok rögtön elfeketültek. – Bármikor hajlandó. Tizenöt centért tovább is.
Eddie kiáltani próbált. Csak egy száraz, értelmetlen nyikkanásra futotta. Mintha a tüdeje a világ legöregebb okarinája volna. Ránézett a kezében levő labdára, ami egyszeriben vért izzadt az átkötött zsinórok mentén. Lefolyt a kavicsra, és a cipőjére loccsant.
Eldobta a labdát, két lépést botorkált hátrafelé, a szeme kidülledt, észvesztve törölgette a kezét az ingében. A leprás közben felért a kerítés tetejére. Fejének körvonala kirajzolódott az ég előtt, az ember rémálmában lát ilyet, olyan volt, mint egy kidagadt farsangi töklámpás. A nyelve lecsüngött, egyméteres vagy talán másfél is megvolt. Kígyóként tekergett lefelé a kerítés mentén a leprás vicsorgó szájából.
Az egyik pillanatban még ott volt... a másikban eltűnt.
Nem elhalványult, mint a kísértetek a mozifilmeken: egy szemhunyás, és már nem létezett. De Eddie hallott egy pukkanást, ami igazolta a lény anyagiságát, olyan volt ez a hang, mint amikor a dugó kipattan a pezsgősüvegből. Azt hallotta, ahogy a levegő kitölti azt a teret, ahol korábban a leprás volt.
Megfordult és futásnak eredt, de alig tett öt lépést, amikor négy merev valami szállt elő az elhagyott, téglafalú raktár rakodódokkja alól a sötétből. Először azt hitte, denevérek, felkiáltott és a fejéhez kapott... Azután észrevette, hogy kocka alakú vászonlapok – a vászonlapok, amelyeket alappontnak használtak a gyerekek, amikor itt baseballoztak. Örvénylettek és kavarogtak a levegőben; el kellett kapnia a fejét az egyik elől. Egyszerre mind leereszkedett a szokott helyén: ház, első, második, harmadik pont.
Levegőért kapkodva, elszorult torokkal elfutott a ház mellett, az ajka megfeszült, az arca olyan fehér volt, mint a túró.
PUFF! Egy ütővel belevágnak a láthatatlan labdába. És akkor...
Eddie megállt, az erő kiszállt a lábából, egy nyögés hagyta el az ajkát. A föld egyenes vonalban emelkedett a ház-tól az első pontig, mintha egy óriási vakond túrta volna alagútját szélsebesen, közvetlenül a felszín alatt. A kavicsok kétoldalt legurultak róla. A föld alatti forma elérte a pontot, és a vászondarab felröppent a levegőbe. Olyan mereven és gyorsan libbent fel, hogy hangot adott: mint amikor a cipőpucoló gyerek jókedvében feldobja a levegőbe a rongyát. A föld az első és a második pont között is emelkedni kezdett, egyre gyorsabban. A másodikról is a levegőbe pukkant a vászondarab, és alig hullt vissza a földre, a felszín alatti valami már elérte a harmadikat és sebesen kúszott tovább a ház felé.
Felröppent a ház is, de mielőtt visszahullhatott volna, valami kibukkant a föld alól, mint egy ijesztő zsákbamacska, és az a valami Tony Tracker volt, az arca helyén koponya, amihez még néhány megfeketedett húscafat tapadt, egykor fehér inge rothadó lenvászon csíkokban lógott. A ház-nál derékig kibújt a földből, és előre-hátra himbálta magát, mint egy groteszk hernyó.
– Kapaszkodhatsz abba a salakozólapátba – mondta Tony Tracker szemcsés, csikorgó hangon. Vigyorgó fogai egy őrült bizalmaskodásával fenyegettek. – Nem ér semmit, keheském. Elkapunk. Téged és a haverjaidat. Miénk lesz a laszti!
Eddie hatalmasat sikoltott és odébb botorkált. Kéz nehezedett a vállára. Elhúzódott előle. A kéz egy pillanatra szorosabban fogta, aztán hagyta. Megfordult. Greta Bowie volt az. Holtan, Arcának fele már nem volt meg; kukacok bújtak ki a még megmaradt vörös húscafatból. Az egyik kezében zöld léggömböt tartott.
– Autóbaleset – mondta a szája felismerhető fele, és vigyorra húzódott. A vigyort szakadás zaja követte, elmondhatatlan volt, és Eddie látta az inakat, ahogy rémséges szíjakként dolgoznak. – Tizennyolc voltam, Eddie. Részeg voltam, kábítóztam is. Itt vannak a barátaid, Eddie.
Eddie visszahőkölt, a kezét az arca elé kapta. Greta feléje indult. Lábára vér loccsant, azután hosszú foltokban rászáradt. Mokaszin volt rajta.
És ekkor, mögötte, Eddie észrevette a mindennél rémesebbet: Patrick Hockstetter csoszogott felé a pálya széléről. Rajta is New York Yankees-mez volt.
Eddie menekült. Greta megint utánakapott, elszakította az ingét, és valami rémes nyálkát kent a nyakára. Tony Tracker kifelé húzódzkodott az embernagyságú vakondtúrásából. Patrick Hockstetter tántorgott és botladozott. Eddie csak futott, nem is értette, hogy bírja szusszal, de valahogy mégiscsak bírta. És ahogy futott, szavak lebegtek el a szeme előtt, azok a szavak, amelyeket a Greta Bowie kezében levő zöld léggömbre írtak:
AZ ASZTMAGYÓGYSZEREK TÜDŐRÁKOT OKOZNAK! A VÁROSKÖZPONT UTCAI GYÓGYSZERTÁRTÓL
Eddie rohant. Futott, futott, aztán egyszer csak összeesett, halálos ájulással a McCarron park közelében, néhány gyerek látta, de messze elkerülték, mert azt hitték részeg, vagy talán valami furcsa betegsége lehet, vagy talán éppen ő a gyilkos, és felmerült bennük, hogy bejelentik a rendőrségen, de végül nem tették.

3
BEV ROGAN LÁTOGATÁST TESZ

Beverly szórakozottan ment végig a Fő utcán a derryi Városháza Szállótól, ahova visszatért, hogy farmert és élénksárga, sportos blúzt vegyen fel. Nem is figyelte, hogy merre megy. Helyette erre gondolt:

   Hajad téli tűz,
   Januári parázs,
   Szívem is benne ég.

Az alsó fiókjába rejtette valamikor, a fehérneműje alá. Lehet, hogy az anyja megtalálta ott, de az nem baj. A lényeg, hogy abba a fiókba az apja sohasem nézett bele. Ha meglátja, akkor lányára néz azzal a fényes, majdnem barátságos és tökéletesen dermesztő tekintetével, és megkérdezi a maga majdnem barátságos módján: „Tettél valamit, amit nem lett volna szabad, Bev? Csináltatok valamit, te meg egy fiú?” És mindegy, hogy igennel válaszol vagy nemmel, mindenképpen jön a gyors piff-puff, olyan gyors, hogy először nem is fáj – eltelik néhány pillanat, míg eloszlik a vákuum, és helyét betölti a fájdalom. Aztán megint szól, majdnem barátságosan: „Sokat aggódom miattad, Beverly. Szörnyen sokat. Fel kell nőnöd, ugye jól mondom?”
Az is előfordulhat, hogy az apja még mindig itt lakik Derryben. Amikor utoljára hallott felőle, még itt élt, de az már... mikor is volt? Tíz éve? Mindenesetre jóval azelőtt, hogy hozzáment Tómhoz. Kapott tőle egy képeslapot, nem olyan levelezőlapot, mint amilyenre a verset írták, ezen rajta volt Paul Bunyan ocsmány műanyag szobra, amely a városközpontban állt. A szobrot valamikor az ötvenes években emelték, gyermekkora egyik meghatározó pontja volt, de az apjától jött képeslap nem idézett fel benne semmilyen vágyakozást vagy emléket; lehetett volna azon a képen akár a Saint Louis-i Gateway diadalív vagy a San Franciscó-i Golden Gate híd.
„Remélem, jól vagy és jó vagy” állt, a kártyán. „Remélem, küldesz nekem valamit, mert nem állok valami jól. Szeretlek Bevvie. Apu.”
És tényleg szerethette, s Beverly most arra gondolt, hogy emiatt szeretett őbele olyan rettenetesen Bill Denbroughba 1958 hosszú nyarán, mert a fiúk közül Bill volt az, akiből valamiféle apai tekintély sugárzott... de ez a tekintély másmilyen volt, valahogy – figyelmességgel párosult. Bill szemében vagy tettein nem látszott az az aggódás, ami az apja szerint a tekintély létezésének egyetlen igazi indoka... mintha az emberek állatok lennének, s becézgetni és fegyelmezni kellene őket.
Mindegy mi volt az oka, de az első olyan találkozójuk végére, ahol mint csoport jöttek össze júliusban, azon a találkozón, amelyet Bill egymaga, teljes könnyedséggel irányított, őrülten, fülig szerelmes lett belé. Csupán gyerekszerelemnek vélni akkora tévedés volna, mint egy Rolls-Royce-ról azt mondani, hogy négykerekű jármú, hasonlít a szénásszekérhez. Nem vihogott szédülten és nem pirult el, amikor meglátta, nem is írta fel krétával a nevét a fákra vagy a Csókok hídjára. Egyszerűen csak állandóan ott élt a szívében az arca, végesvégig, édes fájdalommal. Meghalt volna érte.
Elég természetes volt, gondolta most, hogy azt akarta hinni: Bill küldte a szerelmes verset... habár erről végül is nem győzte meg magát. Azért nem, mert tudta, hogy ki írta a verset. És később – valamivel később – nem maga a küldője vallotta-e be neki? Igen, Ben megmondta (ámbár most sehogy sem volt képes felidézni, hogy mikor vagy milyen körülmények között mondta meg), és bár a Szerelmét majdnem olyan jól álcázta, mint ő a Bill iránti érzelmeit,
(de te elmondtad neki, Bevvie, hogy szerelmes vagy)
egy figyelmes (és jószívű) szemlélőnek mindjárt feltűnt Ben szerelme – látszott azon, ahogy gondosan tartotta a távolságot közöttük, ahogy levegőt vett, amikor Beverly megérintette a karját vagy a kezét, ahogyan öltözött, amikor tudta, hogy találkozni fognak. Kedves, aranyos, kövér Ben.
Valahogy vége lett, vége lett ennek a kamaszkor előtti háromszögnek, de hogy hogyan éri véget, többek között erre sem emlékezett. Mintha Ben bevallotta volna, hogy ő írta és küldte el a szerelmes verset. Mintha ő meg elmondta volna Billnek, hogy szereti és örökké szeretni fogja. És valahogy ez a két vallomás mintha megmentette volna mindannyiuk életét... vagy nem így volt? Nem emlékezett. Ezek az emlékek (vagyis inkább az emlékek emlékei) olyanok voltak, mint azok a szigetek, amelyek igazából egyetlen korallgerinc vízfelszín fölé nyúló pontjai, nem különállóak, sőt nagyon is együvé tartoznak. Amikor azonban megpróbált lebukni az emlékek tengerébe, egy őrjítő kép akadályozta meg: a csókák, amik minden tavasszal visszaköltöztek New Englandbe, összezsúfolódtak a telefondrótokon, a fákon és a háztetőkön, helyért harcoltak egymással, és az olvadó március levegőjét betöltötte a rekedtes fecsegésük. Állandóan ez a kép járt a fejében, idegen és nyugtalanító volt, mint egy erős rádióhullám, amely zavarja a jelet, amit fogni akarunk.
Hirtelen rémülten vette észre, hogy a Kleen-Kloze Tisztítószalon előtt áll, ahova Stan Urisszal, Bennel és Eddie-vel vitték el a rongyokat egy késő júniusi napon – vérfoltos rongyokat, de a vérfoltokat csak ők látták. Az ablakokat fehérre mázolták,és egy kézzel írt ELADÓ táblát ragasztottak az ajtóra. Belesett a festékcsíkok között, és látta az üres helyiséget, amelynek koszos, sárga fala világosabb volt ott, ahol valaha a mosógépek álltak.
Hazafelé megyek, gondolta komoran, de csak folytatta útját.
Ez a környék nem sokat változott. Egypár fát kivágtak, valószínűleg szilfákat, tán valami kór pusztította ki őket. A házak valamivel csiricsárébbak voltak; és több törött ablakot látott most, mint kislánykorában. Némelyiket keménypapírral pótolták ki. Némelyiket úgy hagyták.
És már ott is állt az Alsó Főutca 127-es épület előtt. Még megvan. A lepattogzott fehérből, amire emlékezett, lepattogzott csokoládébarna lett valamikor az eltelt évek során, de mégsem lehetett eltéveszteni. Ott volt az egykori konyhájuk ablaka; és ott volt az ő hálószobája.
(Jim Doyon, gyere le azonnal az útról! Gyere le azonnal, el akarod üttetni magad?)
Borzongva szorította magához keresztben összefont karját, könyöke a tenyerében.
Lehet, hogy apu még itt lakik; könnyen elképzelhető. Nem költözne el, csak ha muszáj. Akkor menj oda, Beverly, nézd meg a postaládákat. Három postaláda, három lakás, éppúgy, mint régen. És ha az egyikre MARSH van írva, akkor csengethetsz, és nemsokára meghallod a papucscsoszogást az előszobából, és az ajtó kinyílik, és az az ember, akinek a spermája miatt lettél te vörös hajú és balkezes és ügyes rajzoló... emlékszel, hogyan rajzolt? Mindent le tudott rajzolni, amit csak akart. Persze csak, ha kedve volt hozzá. Ami nem sokszor fordult elő. Biztos túlságosan sok minden miatt kellett aggódnia. De amikor hozzákezdett, akkor órákon át ültél mellette, és nézted, ahogy rajzolja a macskákat és kutyákat és lovakat és teheneket, a szájukba rajzolt MÚÚ szöveggel. Nevettél, ő is nevetett, és aztán azt mondta: Most te jössz, Bevvie, és amikor a kezedben volt a toll, övezette a kezedet, és láttad, hogyan ölt testet az ujjaid nyomán a tehén vagy a macska vagy a mosolygó ember, és közben érezted a Mennen arctonikjának illatát és a bőre melegségét. Menj fel, Beverly. Csengess be. Kijön, öreg már, a ráncok mélyen az arcába szántanak, és a maradék foga sárga, és rád néz, és azt mondja, Nahát, ez Bevvie Bevvie hazajött az öreg papájához, gyere be, Bevvie, úgy örülök, örülök, mert sokat aggódom miattad, Bevvie, NAGYON sokat.
Lassan végigment az ösvényen, az aszfalt repedéseiből növő gazok súrolták a farmernadrágja szárát. Megvizsgálta közelről a földszinti ablakokat, de nem látott semmit, mert el voltak húzva a függönyök. Megnézte a postaládákat. Második emelet: STARKWEATHER. Első emelet: BÜRKE. Földszint: MARSH.
Nem fogok becsöngetni. Nem akarom látni. Nem csöngetek.
Végre egy határozott döntés! Egy döntés, amelyet további határozott döntések követnek egy teljes és hasznos élet során Megindult végre a jó úton! Vissza a derryi Városháza Szállóba! Csomagolni! Taxit hívni! Hazarepülni! – Tomot kirúgni! Sikeresen élni! Boldogan meghalni!
Becsöngetett. A nappaliból hallotta az ismerős csengőhangot, amely mindig kínai névként zengett a fülében: Csing-csong! Csend. Semmi mozgás. Egyik lábáról a másikra állt a tornácon, hirtelen pisilnie kellett.
Senki sincs otthon, gondolta megkönnyebülten. Elmehetek.
Ehelyett megint csöngetett: Csing-csong! Semmi válasz. Ben szép kis verse jutott az eszébe, és megpróbált visszaemlékezni, hogy pontosan mikor és hogyan vallotta be, hogy ő írta és miért, és egy futó pillanatra az első menstruációját hozta vele kapcsolatba. Tizenegy évesen kezdett volna menstruálni? Biztos nem, bár a melle tél közepén már domborodni kezdett, kicsit fájt is. Miért...? Ekkor lelki szemei előtt hirtelen bevágott az ezernyi csóka képe, ahogy ülnek a telefondrótokon és a háztetőkön, és csivognak, hátterük a fehér tavaszi ég.
Akkor most elmegyek. Kétszer már csengettem; ennyi elég.
Erre megint becsöngetett.
Csing-csong!
Most meghallotta, hogy valaki közelít, pontosan olyan neszezéssel, amit elképzelt: öreg papucs fáradt csosszanása. Vadul körülnézett, és nagyon, nagyon közel állt ahhoz, hogy egyszerűen elfusson. Elérne-e a cementjárdáig, onnan a sarokig, hogy aztán az apja gondolhatná azt, hogy csak rakoncátlan gyerekek jártak nála? Hé, miszter, van Albertjük zacskóban...?
Gyorsan kifújta tüdejéből a levegőt, és meg kellett köszörülnie a torkát, mert majdnem előtört belőle a megkönnyebbült nevetés. Nem az apja volt. Az ajtóban egy magas, hetvenes ével vége felé járó nő állt, és nézte őt. A haja hosszú volt és gyönyörű, szinte teljesen fehér, de itt-ott a legnemesebb arany színe szőtte át. Keret nélküli szemüvege mögött kék volt a szeme, mint a fjordok, ahonnan az ősei jöhettek. Lila moaréselyem ruhát viselt, amely viseltes volt, de méltóságteljes. Ráncos arca kedvességet sugárzott.
– Kit keres, kisasszony?
– Elnézést kérek – felelte Beverly. A nevetési inger amilyen gyorsan jött, úgy el is párolgott. Észrevett egy kámeát az idős nő nyakán. Majdnem biztosra vette, hogy igazi elefántcsont, olyan vékony aranyláncon függött, hogy szinte láthatatlan volt. – Rossz csengőt nyomtam meg véletlenül. – Vagy szándékosan, suttogta az esze. – A Marsh-lakásba akartam becsöngetni.
– Marsh? – Az asszony könnyedén összeráncolta a homlokát.
– Igen, ugyanis...
– Itt aztán nem lakik Marsh – mondta az öreg hölgy. – De...
– Hacsak... nem Alvin Marshra gondol véletlenül.
– De igen! – mondta Beverly. – Az apám!
Az öreg hölgy felemelte a kezét, és megérintette a kámeát. Közelebb hajolt Beverlyhez, aki a nézésétől nevetségesen fiatalnak érezte magát, mintha egy doboz cserkészkekszet szorongatna a markában, vagy éppen kitűzőket – támogassuk a Derryi Középiskola Tigriseit. Azután az idős nő elmosolyodott... kedvesen, de valahogy szomorúan.
– Meg kell hagyni, maga igazán elmaradt az eseményektől, kisasszony. Nem jó, hogy ezt nekem, idegennek kell megmondanom, de az apja öt éve meghalt.
– De hiszen... a csengőn... – Ismét megnézte, és apró, csodálkozó kiáltást hallatott, majdnem felkacagott. Izgatottságában, tudatalatti, de sziklabiztos hitében, hogy az örege ott lesz, a KERSH nevet MARSH-nak olvasta.
– Maga Mrs. Kersh? – kérdezte. Megszédült a hírtől, de ostobának is érezte magát a tévedés miatt – az idős asszony meg azt hiheti, hogy nem tud olvasni.
– Mrs. Kersh vagyok – válaszolt az.
– Maga... ismerte az apámat?
– Alig valamelyest – mondta Mrs. Kersh. Kissé úgy beszélt, mint Yoda A birodalom visszavág-ban, és Beverly-nek megint nevethetnékje támadt. Mikor hullámzottak utoljára ilyen hevesen az érzelmei? Igazság szerint nem tudott most visszaemlékezni... de érezte a komor fenyegetést, – hogy hamarosan eszébe fog jutni. – Előttem ő bérelte a földszinti lakást. Néhány napig többször találkoztunk, amikor én beköltöztem, ő meg ment el. A Roward közbe költözött. Ismeri?
– Igen – felelte Beverly. A Roward köz négy tömbbel odébb ágazott ki az Alsó Főutcából, és ott a bérházak még kisebbek és még elkeserítőbben kopottak voltak.
– Néha láttam a Costello sugárúton lévő bevásárlóközpontban – folytatta Mrs. Kersh –, meg a mosodában, mielőtt bezárták. Időnként váltottunk egy-két szót. Néha... kislány, maga sápadt. Ne haragudjon. Jöjjön be, igyon egy teát.
– Nem, nem köszönöm – felelte Beverly gyenge hangon, de valóban érezte, hogy sápadt, mint a tejüveg, amin épp hogy nem lehet átlátni. Jót tenne egy kis tea, meg egy szék, ahova leülhet, amíg megissza.
– Dehogynem, jöjjön csak – mondta Mrs. Kersh kedvesen. – Ez a legkevesebb, azután, hogy ilyen szomorú hírt kellett közölnöm.
Még mielőtt tiltakozhatott volna, Beverlyt bevezették a sötét előszobába, a régi lakásába, amely most sokkal kisebbnek, de biztonságosabbnak tűnt – talán azért érezte biztonságosnak, mert szinte minden megváltozott. A rózsaszín lapú asztal helyén, amely mellett három szék állt, egy alacsony, kerek asztal volt, alig magasabb, mint egy éjjeliszekrény, rajta kerámiavázában selyemvirágok. A régi Kelvinator hűtőszekrény helyett, amelynek tetején kerek dob volt (és az apja állandóan szerelgette, hogy be ne dögöljön), egy rézszínű Frigidaire állt. A tűzhely kicsiny, de ügyes alkotmány. Föléje egy Amana RadarRange elszívót szereltek. Élénkkék színű függöny lógott az ablakon, és Beverly észrevette, hogy kívül virágládák vannak. Kislánykorában linóleum volt a padlón, ezt most levették, és látni lehetett az eredeti fát. A többszörös olajrétegtől vidáman csillogott.
Mrs. Kersh teáskannát tett a tűzhelyre, onnan fordult vissza:
– Itt nőtt fel?
– Igen – felelt Beverly. – De most annyira más... olyan tiszta és rendes... nagyon szép!
– Milyen kedves – mondta Mrs. Kersh, megfiatalodva a mosolytól. Ragyogott. – Van egy kis pénzem, tudja. Nem sok, de a nyugdíjból jól kijövök. Lány koromban Svédországban éltem. 1920-ban jöttem át Amerikába, tizennégy évesen, pénz nélkül – az ember így tanulja meg legjobban, mit ér a pénz, nem igaz?
– De igen – mondta Beverly.
– Kórházban dolgoztam – folytatta Mrs. Kersh. – Sok-sok évig – 1925-től dolgoztam ott. Főgondnok lettem. Nálam volt minden kulcs. A férjem befektette a pénzünket, eléggé ügyesen. Most megpihenhetek. Nézzen körül, kisasszony, amíg felforr a víz!
– Nem, igazán...
– Nagyon kérem... olyan kellemetlen nekem. Nézzen körül, ha kedve tartja!
Ezért hát körülnézett. A szülei hálószobája most Mrs. Kersh hálója volt, és alaposan megváltozott. Nagyobbnak és levegősebbnek tűnt. Egy termetes cédrusfa szekrény, rajta intarziával az R. G. monogram, finom aromával töltötte meg a levegőt. Az ágyon hatalmas, színes takaró. Rajta vizet húzó asszonyok, tehenet hajtó fiúk, szénakazlat rakó férfiak képe. Csodálatos munka.
Az ő szobájából varrószoba lett. Fekete Singer gép állt a kovácsoltvas asztalon két erős fényű Tresor lámpa alatt. Az egyik falon Jézus-festmény, a másikon John F. Kennedy képe. Gyönyörű, legömbölyített vitrin állt JFK képe alatt – porcelán helyett könyvek voltak benne, de ettől egyáltalán nem mutatott rosszabbul.
A fürdőszobába ment be legutoljára.
Felújításkor rózsaszínű lett az egész, de visszafogott és kellemes, egyáltalán nem ízléstelen. A szerelvények mind újak, de a mosdókagyló előtt elfogta a régi rémképzet; mindjárt meglátja azt a fekete, szemhéj nélküli szemet, kezdődik a suttogás, és azután jön a vér...
A mosdókagyló fölé hajolt, s egy pillanatra meglátta a saját, vértelen arcát és sötét szemét a kagyló fölötti tükörben, és azután csak bámulta azt a szemet, várta a hangokat, a nevetést, a nyögéseket, a vért.
Nem tudta, mennyi ideje állhatott már a mosdókagyló fölé hajolva, a huszonhét év előtti sóhajokat és zajokat várva, amikor meghallotta Mrs. Kersh hívó szavát: – A tea, kisasszony!
Hátrahőkölt, magához tért e majdnem hipnotikus állapotból, és kiment a fürdőszobából. Mintha lent, a csatornában valami sötét mágia működött volna, ami már nincs ott... vagy csak alszik.
– Igazán nem kellett volna!
Mrs. Kersh mosolyogva válaszolt:
– Ha tudná, kisasszony, hogy milyen ritkán jön hozzám társaság mostanában, nem beszélne így. A vízóraleolvasónak, aki a bangori vízműtől jön, többet is készítek. Még el fog hízni a kosztomon!
Finom, alátétes teáscsészék álltak a kerek konyhai asztalon, tiszta, csontfehér színűek, kék peremmel. Egy tányéron kis sütemények és kekszek. Az édességek mellett ónozott teáskanna pöfögött könnyű gőzt és kellemes illatot. Beverly boldog elégedettséggel gondolt rá, hogy csak a parányi szendvicsek hiányoznak, amelyekről levágják a héjat: ezeket hívta ő nagy néniszendvics-nek, mindig egybe mondva a szót. A nagynéniszendvicseknek három fő fajtája van: sajtkrémes olajbogyóval, vízitormás és tojásos.
– Üljön le – mondta Mrs. Kersh. – Üljön le, kisasszony, öntök magának.
– Asszony vagyok – emelte fel bal kezét Beverly, hogy megmutassa rajta a gyűrűt.
Mrs. Kersh mosolygott és legyintett: ugyan, kérem!, jelezte a mozdulat.
– Én minden csinos fiatal lányt kisasszonynak hívok – magyarázta. – Ez a szokásom. Semmi sértő nincs benne.
– Persze – felelte Beverly. Miért is volna. Valami okból mégis enyhe nyugtalanság fogta el: volt valami az idős nő mosolyában, ami...milyennek is tűnt? Kellemetlennek? Hamisnak? Tudálékosnak? De hiszen ez nevetséges, nem?
– Nagyon tetszik, ahogy átalakította ezt a lakást.
– Tényleg? – mondta Mrs. Kersh, és kitöltötte a teát. A tea sötét volt és zavaros. Beverlynek nem nagyon volt kedve meginni... és különben is elbizonytalanodott, hogy maradni akar-e egyáltalán.
A csengő alatt mégiscsak Marsh volt felírva, súgta belül valami, és Beverly megrémült. Mrs. Kersh odaadta a csészét.
– Köszönöm – mondta Beverly. Lehet, hogy zavaros volt a tea, az aromája azonban remek. Megkóstolta. Semmi baja.
Ne ijedj meg az árnyékodtól is, figyelmeztette magát. – Az a cédrusszekrény különösen szép darab.
– Az antik! – nevetett Mrs. Kersh. Beverly észrevette, hogy az öreg hölgy szépségét csak egy fogyatékosság csökkentette, és az is igen gyakori volt itt, északon. A fogai nagyon rossz állapotban voltak – erősnek tűntek, mégis látszott, hogy rosszak. A színük sárga volt, és az elülső két fog egymásra nőtt. A szemfogai nagyon hosszúak, szinte agyarszerűek.
Fehér volt a foga... amikor kinyitotta az ajtót, mosolygott, és észrevetted, hogy milyen fehér a foga.
Most már nem csak kicsit félt. Egyszerre menekülni akart, el kellett menekülnie.
– Nagyon régi, ó, igen! – kiáltott fel Mrs. Kersh, és egy hajtásra felhörpintette a teáját, váratlan, ijesztő, szürcsölő hangot adva. Rámosolygott Beverlyre – rávigyorgott – és, Beverly látta, hogy a nő szeme is megváltozott. A fehérje sárga színt öltött, ősöregnek látszott, és piros vonalak szőtték át. A haja ritkásabb lett; a hajfonata elvesztette a csillogó szőkével árnyalt ezüstös színét, és fénytelen szürkévé tompult.
– Nagyon régi – merengett a múltba Mrs. Kersh az üres csészével a kezében, és besárgult szemével oldalvást Beverlyre lesett. Undorítóan, szinte gonoszul vigyorogva kivillantotta a csorba fogait. – Otthonról való még. A belefaragott RG? Észrevette?
– Igen. – Messziről hallotta a saját hangját, és az agyának egyik része azt sikoltotta: Ha nem veszi észre, hogy felfedezted a változásokat, akkor még megúszod, ha nem veszi észre, ha nem látja meg...
– A fater – mondta., fater, ezt a szót használta, és Beverly észrevette, hogy a nőnek a ruhája is megváltozott. Pikkelyes, foszladozó fekete ruha lett belőle. A kámea eszelősen tátott állkapcsú koponyává torzult. – Robert Gray volt, ismertebb nevén Bob Gray, még ismertebb nevén Krajcáros, a Táncoló Bohóc. Bár az sem volt az igazi neve. De viccelni, azt szeretett a fater.
Nevetett megint. Néhány foga olyan fekete lett, mint a ruhája. Az arcán elmélyültek a ráncok. Rózsaszínes bőre betegesen sárgává vált. Az ujjai helyén karmok. Rávigyorgott Beverlyre. – Egyél valamit, kedves. – A hangja fél oktávval magasabb volt, de az oktáv megbicsaklott ebben a regiszterben és csikorgott, mint a kriptaajtó, amely nyikorogva leng a fekete földdel eltömődött sarokvason.
– Nem, köszönöm – hallotta Beverly a saját szájából amolyan gyermeki már-igazán-mennem-kell hangon. Mintha a szavak nem az agyában keletkeztek volna, hanem a szájában, és körbe kellett járniuk az utat a füle érintésével, hogy megtudja, mit is mondott.
– Nem? – kérdezte a boszorkány, és vigyorgott. A karmaival a tányérhoz kapott, és két kézzel tömni kezdte a szájába a vékonyra szelt melaszsüteményeket és a puha, cukormázas tortát. Rémséges fogaival bele-belekapott; hosszú és piszkos körmét belevájta az édességbe; morzsák gurultak le nagy, csontos arcán. Szája úgy szaglott, mint az elhullott állatok, amelyek hasát felpuffasztja a felgyülemlő gáz. Nevetése mostanra vészjósló vihogássá vált. A haja teljesen kiritkult. A fejéről itt-ott mállott a bőr.
– Ó, de szeretett viccelni a fater! Ez mind vicc, kisasszony, ha tudja élvezni: a fater szült meg engem, nem a mutter. A segge lyukából szart ki engem. Hihihi!
– Mennem kell – hallotta Beverly a saját hangját – a megbántott kislány magas hangját, akit gonoszul megszégyenítenek, amikor először megy társaságba. Az erő kiszállt a lábából. Homályosan látta, hogy nem tea van a csészéjében, hanem szar, folyékony szar, egy kis ajándék a város alatti csatornákból. Ο meg ivott belőle, nem sokat, csak egy kortyot, ó, Istenem, ő, Istenem, ó, drága Jézus, kérlek, kérlek...
Az asszony a szeme láttára töpörödött össze; aszott arcú banya ült Beverlyvel szemben, magas malachangon vihogott, és előre-hátra hintázott.
– Ó, a fater meg én egy vagyunk – mondta –, csak én, csak ő, és ha okos vagy, kedvesem, akkor elfutsz innen, futsz vissza oda, ahonnan jöttél, futsz gyorsan, mert ha ittmaradsz, az rosszabb, mint a halál. Aki meghal Derryben, nem igazán hal meg. Tudtad ezt korábban is; most már elhiheted.
Mint lassított felvételen, úgy húzta be a lábát Beverly. Kívülről látta magát, amint feláll és hátrál az asztaltól és a boszorkánytól, rémülten és hitetlenkedve, hitetlenkedve, mert most vette észre, hogy a csinos kis ebédlőasztal nem barna tölgyből készült, hanem vajkaramellából. Most is, ahogy nézte őt, a boszorkány, miközben vihogott és vénséges szemével ferdén a szoba sarkába pislogott, letört az asztalból egy darabot, és mohón a szájába, ebbe a fekete szélű csapdába tömte.
Észrevette azt is, hogy a csészéket kékkel festett fehér faháncsból kötözték gondosan össze. Jézus és John Kennedy képe szinte átlátszó vattacukorból volt, és amikor odapillantott, Jézus kinyújtotta a nyelvét, és Kennedy szemérmetlenül kacsintott.
– Mind rád várunk! – sipította a banya, és a karmolászta a vajkaramella asztalt, mély árkokat húzva rajta. – Ó, igen! Ó, igen!
A mennyezeti lámpák keménycukor gömbök voltak. Lenézett, és látta, hogy a cipője nyomot hagy a hajópadlón, mert a padlólécek csokoládészeletekké változtak. Émelyítő volt az édességszag.
Uramisten, ez a Jancsi és Juliska, ez a boszorkány, mindig ettől rettegtem legjobban, mert a boszorkány felfalta a gyerekeket...
– Téged és a barátaidat! – vihogott a banya. – Téged és a barátaidat! A ketrecbe! A ketrecbe addig, amíg felizzik a kemence! – Visítva nevetett, és Beverly futott az ajtó felé, de mintha lassított felvételen futott volna. A banya nevetése csapkodott és keringett a feje körül, mint egy csapat denevér. Beverly sikoltott. Az előszoba cukortól, nugáttól, tej-karamellától és undorító szintetikus epertől bűzlött. Az ajtókilincs, ami befelé jövet kristályutánzatnak látott, mostanra hatalmas cukorröggé változott.
– Sokat aggódom miattad, Bevvie... NAGYON sokat! Megfordult, a vörös haja csak úgy repült az arcába, és meglátta az apját, amint feléje botorkál az előszobában, rajta a boszorkány fekete ruhája és kámeája; az arcán csomós, nedvedző cafatokban lógott a hús, a szeme fekete, mint az obszidián, a kezét ökölbe zárta és kinyitotta, vigyorgó szája nyáladzott a kéjvágytól.
– Azért vertelek, mert meg akartalak BASZNI, Bevvie, ez volt minden vágyam, meg akartalak BASZNI, meg akartalak ENNI, meg akartam enni a PUNCIKADAT, be akartam SZÍVNI a CSIKLÓCSKÁDAT a fogam közé, NYAM-NYAM, Bevvie, óóóó, HÚ DE FINI A POCIMNAK, be akartalak rakni egy ketrecbe... és befűteni a kemencét... és érezni a PUNCIDAT, a kövér PUNCIDAT, és amikor eléggé meghízott, akkor enni... enni... ENNI...
Beverly sikítva rántotta fel az ajtót a ragacsos kilincsnél fogva és kirohant a tornácra, amelyet pralinémütyürkékkel dekoráltak és vajkaramellával köveztek. A messzeségben, homályosan, autók úsztak el a szeme előtt, egy nő mintha bevásárlókocsit tolt volna a Costello sugárút felől.
Ki kell jutnom oda, gondolta, de alig bírta összeszedni a gondolatait. Az ott a valóság, elég, ha a járdára kijutok...
– Nem ér semmit, ha rohansz, Bevvie – mondta az apja (a faterom)
és nevetett. – Sokat vártunk már erre. Jól fogjuk érezni magunkat, nagyon. FINI lesz a POCINKNAK.
Ismét visszanézett, de halott apja most már nem a boszorkány fekete ruháját viselte, hanem bohócruhát, nagy, narancssárga pompongombokkal. A fején 1958-as divatú mosómedveszőr sapka, amilyet Fess Parker népszerűsített a Davy Crockettről szóló Disney-filmben. Az egyik kezében egy köteg léggömb. A másikban egy gyerek lába, úgy fogta, mintegy csirkecombot. A léggömbökön a következő felirat: AZ ŰRBŐL SZÁRMAZIK.
– Mondd meg a barátaidnak, hogy egy kihaló faj utolsó képviselője vagyok – mondta a valami beesett szájával vigyorogva, ahogy botladozva és tántorogva követte Beverly- t. – Az utolsó túlélő egy haldokló bolygóról... Azért jöttem, hogy kiraboljam a nőket... megerőszakoljam a férfiakat... és megtanuljam a Peppermint tvisztet!
És egyszerre őrülten elkezdte ropni, az egyik fezében a léggömbök, a másikban a levágott láb, amelyből folyt a vér. A bohócruha lengett és hullámzott, de Beverly nem érzett szelet. A lába összeakadt, végigzuhant a járdán, a kezét még előre tudta nyújtani, hogy felfogja az esést, de így is beütötte a vállát. A bevásárlókocsit toló nőmegállt, furcsállva nézett vissza, azután lépteit meggyorsítva továbbsietett.
A bohóc megint közelebb jött hozzá, a levágott lábat közben eldobta. Leírhatatlan a huppanás, amivel földet ért a pázsiton. Beverly csak egy pillanatig feküdt elnyúlva a járdán, legbelül biztos volt, hogy hamarosan felébred, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez csak álom...
Hogy tévedés, arra egy pillanattal azelőtt jött rá, hogy a bohóc görbe, hosszú karmú ujjai hozzáértek volna. Valódi; akár meg is ölheti. Mint ahogy megölte a gyerekeket.
– A csókák tudják a neved! – vágta az arcába váratlan ötlettel. Amaz visszahúzódott, és Beverlynek egy pillanatra úgy tűnt, hogy a ráfestett nagy vörös vigyorba rejtett száj gyűlölködő és fájdalmas grimaszba húzódik... talán félelem is látszott rajta. Lehet, hogy csak képzelte, azt meg főképp nem tudta, hogy miért mondott ilyen őrült dolgot, de egy pillanatot nyert vele.
Talpraállt és futott. Fék csikorgott, és egy nyers hang dühösen és ijedten azt kiabálta:
– Miért nem nézel körül, hülye tyúk!
Homályosan látott egy kenyérszállító teherautót a szeme sarkából, amely majdnem elütötte, amikor kiugrott az úttestre, mint a gyerekek szoktak a gumilabdájuk után, aztán már ott állt a túloldali járdán, lihegett és szúrt a bal oldala. A kenyérszállító autó továbbment az Alsó Főutcán.
Eltűnt a bohóc. Eltűnt a láb. A ház most is ott állt, de most már látta, hogy rogyadozik és elhagyatott, az ablakokat bedeszkázták, a tornáchoz felvezető lépcsők repedtek és töröttek.
Tényleg ott voltam vagy csak álmodtam az egészet?
De a farmernadrágja piszkos volt, a sárga blúza csupa por.
És az ujja csokoládés.
Beletörölte a farmer szárába, és gyorsan elindult, az arca égett, a háta jéghideg, a szemgolyói mintha szívverésének gyors ütemére lüktettek volna.
Nem tudjuk legyőzni Azt. Bármi legyen is Az, nem tudjuk legyőzni. Az még szeretné is, ha megpróbálnánk – rendezni akarja a régi tartozást. Gondolom, nem egyezik ki döntetlenben. El kellene mennünk innen... itthagyni ezt a helyet.
Valami hozzáért a lábához, könnyedén, mintha egy macska tapogatná a mancsával.
Halk sikoltással ugrott el előle. Lenézett, és összerándult, szájára tapasztotta a kezét.
Egy léggömb volt, sárga, mint a blúza. Neonkékkel a következő szavakat írták rá: EZ AZ, NYUSZI.
Beverly követte tekintetével, ahogy a léggömböt pattogva vitte tovább a könnyű, tavasz végi szél.

4
RICHIE TOZIER NYOMOT HAGY

Az a nap, amikor Henry és a haverjai üldöztek – ez még a tanév vége előtt volt...
Richie a Külsó Csatorna utcán haladt, elment a Bassey park mellett. Most megállt, keze a zsebében, a Csókok hídja felé nézett, de nem igazán látta.
A Freese's játékosztályán szöktem el előlük...
Az ebéd szörnyű befejezése óta céltalanul járkált, próbálta feldolgozni a látványát azoknak a rémes izéknek, amik a szerencsepatkóból jöttek eló... ha patkó volt az egyáltalán. Úgy vélte, hogy valószínűleg semmi sem jött ki belőle.
Egyszerűen csoportos hallucináció volt, mert előtte annyit beszéltek mindenféle kísérteties marhaságról. A feltételezés legszilárdabb bizonyítéka az volt, hogy Rose nem látott semmit. Persze Beverly szülei sem látták a fürdőszobai lefolyóból feltörő vért, de ez nem ugyanaz.
Nem? Miért nem?
– Mert már felnőttek vagyunk – mormogta, és ráébredt, hogy nem logikus és gyengécske ez az érv; lehetne akár egy gyerekversike értelem nélküli sora is, amit ugrókötelezéskor énekelnek.
Elindult.
Elmentem a Városközpontig, leültem egy padra a parkban, és akkor azt hittem, hogy láttam.
Megint megállt, homlokát ráncolta.
Mit látott?
...de hiszen azt csak álmodtam.
Tényleg? Valóban csak álmodta?
Balra nézett és látta a nagy, üvegből, téglából és acélból szerkesztett épületet, amely oly modernnek tűnt az ötvenes évek vége felé, most viszont meglehetősen vénnek és giccsesnek hatott.
És itt is vagyok, gondolta. Egyenesen idejöttem a rohadék Városközponthoz. A másik hallucináció színhelyére. Vagy álom volt az. Vagy mifene.
A többiek az osztály bohócának, fő viccmesterének tartották, ő pedig ismét simán és könnyedén felvette ezt a szerepet. Mi mind könnyedén felvettük a régi szerepünket, nem vetted észre? De mi ebben a szokatlan? Úgy gondolta, hogy ez biztosan így van minden tíz- vagy húszéves iskolai találkozón – az osztály komédiása, aki az egyetemen elhivatottságot érzett a papi pálya iránt, két pohár után szinte automatikusan visszaváltozik a régi jópofává; aki a legjobban tudta az irodalmat, az, hiába lett közben egy GM autószalon tulajdonosa, egyszerre megállás nélkül szónokolni kezd John Irvingról vagy John Cheeverról; az a srác, aki szombat esténként a Vonító Kutyákkal játszott, és azóta matematikaprofesszor lett belőle a Cornell Egyetemen, váratlanul fellép a színpadra a zenekarhoz, egy Fender gitárt akaszt a nyakába, és már pengeti is a „Gloriá”-t vagy a „Surfin' Bird”-öt, vidáman, részegen, vadul. Hogy is mondta Springsteen? „Nincs visszatérés, babám, ne adjuk fel...”, könnyebb volt azonban hinni a régi táncdaloknak néhány pohár bor vagy egy remek Panama Red után.
Richie azonban úgy vélte, hogy a visszaváltozás a hallucináció, nem pedig a jelen élet. Lehet, hogy az ember apja a gyermek, de apáknak és fiúknak gyakran igen eltérnek a kedvtelései, és alig hasonlítanak egymásra. Ők...
De amikor kimondod azt, hogy felnőttek, az egész értelmetlenül hangzik; értelmetlen duma. Miért van ez, Richie? Miért?
Mert Derry ugyanolyan furcsa, mint régen. Miért nem hagyjuk ennyiben?
Mert a dolgok nem olyan egyszerűek, azért.
Gyerekként elég balfácán volt, néha közönséges, néha szórakoztató bohóc, ez legalább módot adott arra, hogy ne csapják agyon a Henry Bowers-féle srácok, vagy ne dilizzen be teljesen az unalomtól és a magánytól. Rájött most, hogy a gondot nagyrészt az okozta, hogy az ő agya vagy tízszer-hússzor olyan gyorsan járt, mint az osztálytársaié. Furcsának, érthetetlennek, sőt vakmerőnek is tartották, attól függően, hogy éppen milyen csínyt követett el, de lehet, hogy egész egyszerűen az agya volt túlfűtött – már ha lehet ez egyszerű.
A lényeg az, hogy egy idő után az ember az ilyesmit kordában tudja tartani – vagy kordában tartja, vagy pedig kifutást keres neki mint például Minden Belefér szexügyi főkönyvelő vagy Bumfordi, a Csókos Tengernagy. Richie az egyetemi rádiónál töltött első hónapokban jött rá, azután, hogy hirtelen ötlettel besétált oda, és mindent felfedezett, amit akart, a mikrofonnál töltött első hét alatt. Először nem volt valami jó; túlságosan ideges volt. Rájött, hogy képes nemcsak jól, hanem remekül is csinálni, és ettől aztán elszállt a feje, a hetedik mennyországban érezte magát. Ugyanakkor kezdte kapiskálni a világot mozgásban tartó nagy elvet is, legalábbis a világ egyik, a karriert és sikert érintő részét: az ember megtalálja magában a belsejében fel-alá rohangáló, az életét tönkretevő őrültet. Akkor az ember sarokba szorítja és fülön ragadja. De nem öli meg. Nem ám. Efféle kurafiaknak túl szép lenne a halál. Nyakába teszi az igát, és aztán kezdődhet a szántás. Az őrült pedig dolgozik, mint a kisangyal, ha már befogták. És időről időre le lehet aratni a termést. Valójában ennyi az egész. És ennyi elég is.
Mindig is vicces volt, ez igaz, percenként felnevetett, de végül kinőtte azokat a rémképzeteket, amelyek megbújtak a nevetésében. Legalábbis így hitte. Egészen máig, amikor a felnőtt szó olyan értelmetlenül csengett a fülében. És most előtte állt még valami, amivel foglalkozni kell, vagy legalábbis gondolkodni rajta: Paul Bunyan hatalmas és teljesen idiotikus szobra, amely a Városközpont előtt emelkedett.
Én lehetek α kivétel, amelyik erősíti a szabályt, Nagy Bill.
Biztos vagy benne, hogy nem volt semmi, Richie? Egyáltalán semmi?
A Városközpontnál... azt hiszem, láttam...
Éles fájdalom szúrt a szemébe, aznap már másodszorra, a szeméhez kapott és felnyögött. Aztán elmúlt, éppen olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött. De valami szagot is érzett, nem? Valamit, ami már nem volt ott, de korábban igen, valami, ami eszébe juttatta
(itt vagyok melletted, Richie, fogd meg a kezemet, eléred, fogd meg jól)
Mike Hanlont. Füst csípte a szemét, könnyezett. Huszonhét évvel ezelőtt belélegezték azt a füstöt; végül csak Mike meg ő maradtak, és látták...
De már nem volt ott.
Tett egy lépést Bunyan műanyag szobra felé, ugyanúgy lenyűgözte vidám közönségessége, ahogy gyermekként csodálta a méretét. A mitikus Paul hat és fél méter magas volt, amihez még két métert hozzátett a talapzat. Alit és mosolyogva nézte az autó- és gyalogosforgalmat az Külső Csatorna utcán a Városközpont gyepének széléről. A Városközpontot 1954-55-ben építették egy másodosztályú kosárlabdacsapat számára, amiből aztán nem lett semmi. Egy évvel később, 1956-ban Derry Város Tanácsa pénzt szavazott meg a szoborra. Ezt élénk viták előzték meg a városi tanács nyílt ülésein és a derryi Híradó olvasói levelek rovatában. Sokan úgy vélték, hogy tökéletes, szép szobor lesz, és bizonyosan vonzani fogja a turistákat. Mások a műanyagba öntött Paul Bunyan ötletét szörnyűnek, ízléstelennek és hihetetlenül idétlennek tartották. A derryi középiskola rajztanárnője, idézte fel Richie, levelet írt a Híradónak, hogy ha Derryben felállítanak egy ilyen szörnyszülöttet, akkor ő fel fogja robbantani. Richie vigyorogva találgatta, hogy vajon meghosszabbították-e a leányzó szerződését.
A vita – amit Richie most tipikus kisvárosi viharnak mondott volna egy pohár vízben – hat hónapig parázslott, és természetesen teljesen értelmetlen volt, hiszen még ha a városi tanács eltévelyedett volna (New Englandben ilyet!) és úgy dönt, hogy nem használ fel egy olyan tárgyat, amelyre már pénzt adtak ki, hol az ördögben tudták volna tárolni? Aztán a szobrot, amit nem is igazán „szoboroltak”, csak kiöntötték egy ohiói műanyagöntödében, felállították a helyén, de még eltakarta egy nagy vászondarab, akkora, mint egy klipperen a vitorla. 1957. május 13-án leplezték le, a község alapításának százötvenedik évfordulóján. Az egyik párt tagjai, mint várható volt, a felháborodástól nyögtek; a másik párt tagjai, mint hasonlóképpen várható volt, az elragadtatástól.
Amikor Pault leleplezték, feltárult kertésznadrágja és piros-fehér kockás inge. A szakálla lenyűgözően fekete volt, lenyűgözően sűrű, lenyűgözően fatelepi. A műanyag fejsze, vitathatatlanul minden műanyag fej szék legtökéletesebbje, egyik vállán pihent, és Paul fáradhatatlanul vigyorgott az északi égre, amely azon a napon oly kék volt, mint Paul híres társa (Baba nem lehetett jelen a szoboravatáson; túlságosan nagy pótköltséget jelentett volna, ha szoborcsoport készül a kék ökörrel).
Az ünnepségen részt vevő gyerekek (több százan voltak, köztük volt a tízéves Richie Tozier is az apukája társaságában) kritikátlanul örültek a műanyag óriásnak. A szülők felrakták a totyogós kicsiket a négyszögletes talapzatra, amelyen Paul állott, fényképeztek, és azután aggodalommal és nevetve figyelték, hogyan csúsznak-másznak és kacagnak a gyerekek Paul hatalmas fekete csizmája (pontosítok: hatalmas fekete műanyag csizmája) körül.
A következő év márciusában történt az, hogy a kimerült és halálra ijedt Richie leült itt az egyik padra azután, hogy elmenekült – hajszál híján – Bowers, Criss és Huggins urak elől, akik a derryi általános iskolától üldözték, keresztül a város központján. Végül a Freese's áruház játékosztályán szabadult meg tőlük.
A Freese's derryi áruháza sokkal kisebb volt, mint a bangori városközpontban levő tetszetős áruházuk, de ez aztán nem izgatta akkor Richie-t – viharban minden kikötőnek örül az ember. Henry Bowers már majdnem utolérte az erejének végén járó Richie-t, aki utolsó menedékként ugrott be az áruház forgóajtaján. Henrynek, aki láthatólag nem fogta fel, hogyan működik egy ilyen ajtó, majdnem ottmaradt az ujja hegye, amikor megpróbálta elkapni Richie-t, aki már fordult befelé az áruházba.
Lélekszakadva rohant a földszinten, a nadrágjából kibújt inge lobogott utána, és a forgóajtó felöl egy sorozat durranást hallott, olyan volt, mint a puskaropogás a tévében, amiből megértette, hogy Larry, Moe és Curly továbbra is a sarkában van. Úgy tűnt, mintha nevetett volna, ahogy lefelé rohant az alagsori szintre: valójában csak az idegességtől rángatózott az arca; rémült volt, mint egy kis nyuszi a csapdában. Ez alkalommal nagyon el akarták verni (nem sejtette még, hogy úgy tíz hét múlva azt is el fogja hinni róluk, hogy a gyilkosságot kivéve bármire képes ez a három, különösképpen Henry, és falfehér lett volna a rémülettől, ha megsejti az apokaliptikus kőcsatát júliusban, amikor ez utóbbi megszorítást is készséggel elhagyta volna).
Richie és a többi ötödik osztályos fiú sorban állt a tornaterem előtt. A hatodikos osztály jött kifelé, a nagy melák Henry olyan volt közöttük, mint ökör a tehenek között. Bár még ötödikes volt, tornaórára a nagyobb fiúkkal járt. A mennyezeti csövek már megint csöpögtek, és Mr. Faziónak még nem volt alkalma kitenni a VIGYÁZZ! NEDVES PADLÓ! táblát a kis állványon. Henry elcsúszott egy tócsában és seggre esett.
Richie nem bírta megállni, hogy szája, az áruló, szóra ne nyíljék:
– Van még mit fejlődni, banánsarkú!
Kitört a nevetés, nevettek Henry osztálytársai és Richie-éi is, de Henry arcán nyoma sem volt vidámságnak, ahogy föltápászkodott – csak a színe változott meg, olyan volt, mint a frissen égetett tégla.
– Veled majd később, négyszemű – mondta, és továbbment.
A nevetés azonnal elhalt. A folyosón levő fiúk úgy néztek Richie-re, mint aki már halott. Henry nem állt meg, hogy megvárja a hatást; egyszerűen továbbment, a fejét lehorgasztotta, a könyöke vöröslött, mert arra érkezett eséskor, és a nadrágja ülepén nagy, nedves folt éktelenkedett. Richie nézte azt a nedves foltot, és közben érezte, hogy a vakmerően humoros szája már nyílik megint... de aztán rögtön be is csukta, olyan gyorsan, hogy majd' leharapta a nyelve hegyét a várkapuként lecsapódó foga.
Hát, csak elfelejti, nyugtatgatta magát az öltözőben. Egész biztos. A jó öreg Hanknek nincs is ennyi használható agytekervénye. Amikor szarnia kell, biztos mindig meg kell néznie a kezelési utasításban, hogy mit csináljon, ha-ha.
Ha-ha.
– Véged van, Nagypofájú – mondta neki Vince Taliendo, azaz Bagó, és közben bújtatta be a nadrágjába a cipőjét, ami körülbelül akkora volt, mint egy vérszegény földimogyoró. Szomorúan és csodálattal mondta. – Azért ne aggódj. Viszek virágot.
– Aztán nehogy már egy csokor penészvirágot – válaszolt Richie szellemesen, és mindenki nevetett, még a jó öreg Bagó Taliendo is, miért ne, nevetni csak szabad. Mit,. én aggódjak? Rég otthon volt már mindegyik és nézte Jimmy Doddot és az Egértestőröket a Miki egér klub-ból vagy Frankié Lymont, amint a „Nem vagyok fiatalkorú elkövető” címú dalt énekli az Amerikai zenepavilon-ban, miközben Richie rohant, mint űzött vad a női fehérnemű-osztályon és a háztartási eszközök osztályán, az izzadság folyt le a hátán, be a segge likába, és a félelemtől a golyói olyan picire és magasra húzódtak vissza, hogy úgy érezte, mintha a köldökére lennének rákötve. Hát persze, nevetni csak szabad. Ha-ha-ha-ha.
Henry nem felejtette el. Richie a biztonság kedvéért az iskolának az óvoda felőli kapuján ment ki, de Henry odaállította Böfi Hugginst, szintén csak a biztonság kedvéért. Ha-ha-ha-ha.
Richie látta meg előbb a Böfit, különben nem lett volna semmilyen verseny. A Böfi a Derry park felé nézett, az egyik kezében meggyújtatlan cigaretta, a másikkal elgondolkozva húzogatta ki a seggéből a nadrágja ülepét. Richie torkában dobogó szívvel, csendesen átvágott a játszótéren, és már majdnem a Charter utca végére ért, amikor a Böfi megfordult és észrevette. Henry és Victor után kiáltott, és a hajsza megkezdődött.
Amikor Richie beért a játékosztályra, az teljesen, ijesztően elhagyatott volt. Még csak eladó sem volt sehol – egy felnőtt, aki végre megállíthatta volna őket, mielőtt túlságosan elvadulnak. Hallotta, hogy közeledik az apokalipszis három dinoszaurusza. És egyszerűen nem bírt már továbbfutni. Minden lépésre szúrt a bal oldala.
Észrevett egy ajtót, amelyen ez a felirat állt: VÉSZKIJÁRAT! RIASZTÓ MŰKÖDÉSBE LÉP! Remény járta át a szívét.
Végigfutott a feltornyozott, dobozból kiugró Donald kacsák sora mellett, a Japánban készült USA-harci tankok, a Magányos Telepes kapszlis pisztolyok, a felhúzható robotok között. Elérte az ajtót, és olyan erővel csapott a kereszt-rúdra, ahogy csak bírt. Az ajtó kinyílt, bevágott a hűvös, március közepi levegő. A riasztó fülsiketítően harsogni kezdett. Richie azonnal visszafordult, négykézlábra ereszkedett, és a következő polcsorhoz mászott. Lebukott, még mielőtt az ajtó becsukódott.
Henry, a Böfi és Victor éppen akkor viharzott be a játékosztályra, amikor az ajtó becsukódott és a riasztó elhallgatott. Odarohantak, az élen Henryvel, akinek elszánt és merev volt az arca.
Végre megjelent egy eladó. Kék nejlonköpenyt viselt a kibírhatatlanul ronda kockás sportzakója fölött. Rózsaszín szemüvegkerete, mint az angóranyúl szeme. Richie-nek az jutott eszébe, hogy úgy néz ki, mint Wally Cox Mr. Peepers szerepében, és az alkarja húsosabb részével kellett befognia a száját, azt az árulót, hogy hangos, bár fáradt hahotában ne törjön ki.
– Hé, fiúk! – kiáltotta Mr. Peepers. – Fiúk, ott nem mehettek ki! Az vészkijárat! Hé, ti! Fiúk!
Victor egy kicsit ijedten nézett vissza rá, de Henry és Böfi meg sem fordult, így Victor is ment utánuk. A riasztó megint felharsant, hosszabb ideig szólt most, éppen amikor beértek a fasorba. Még akkor is szólt, amikor Richie talpra ugrott, és már ügetett is vissza a női fehérnemű felé.
– Ki vagytok tiltva az áruházból, fiúk! – kiabált utána az eladó.
Richie visszanézett, és a válla fölött a Zsörtölődő Nagymama hangján visította oda:
– Fiatalember, mondta már magának valaki, hogy pont úgy néz ki, mint Mr. Peepers?
Hát így menekült meg. És így került végül, a Freese's áruháztól majdnem egy mérföldnyire a Városközpont elé... és, őszintén remélte, a biztonságba. Legalábbis egy időre. Teljesen kimerült. Leült egy padra, a Paul Bunyan-szobortól mindjárt balra, csak egy kis nyugalmat kívánt, hogy összeszedje magát. Mindjárt feláll és elindul haza, de most olyan jó itt ülni és élvezni a délutáni napsütést. Nedves, búbánatos idővel kezdődött a nap, de mostanra végre meglátszott, hogy valóban közeledik a tavasz.
A gyep távolabbi részén látta a Városközpont nagy sátrát, amelyen ezen a napon világító betűkkel a következő hír szerepelt:

HAHÓ, TIΝΙΚ!
MÁRCIUS 28-ÁN JÖN!
AZ ARNIE „WOO-WOO” GINSBERG
ROCK AND ROLL SHOW!
JERRY LEE LEWIS
THE PENGUINS
FRANKIÉ LYMON AND THE TEENAGERS
GENE VINCENT AND THE BLUE CAPS
FREDDIE „BOOM-BOOM” CANNON

EGY ESTÉNYI TARTALMAS SZÓRAKOZÁS!

Ezt a műsort Richie nagyon szerette volna megnézni, de tudta, hogy esélye sincs rá. Az anyja szerint a tartalmas szórakozás fogalmába nem fért bele Jerry Lee Lewis, amint magyarázza az amerikai fiataloknak, hogy csirkénk van a csűrben, kinek a csűrjében, milyen csűrben, az én csűrömben. Ami azt illeti, nem tartozott bele Freddy Cannon sem, akinek a Tallahassee skót juhásza hi-fi alvázzal rendelkezett. Anyja nem tagadta, hogy térdzoknis korában ő is eleget visított Frank Sinatra koncertjein (akit most Nyálas Frankie-nek nevezett), de mint Bill Denbrough anyját, őt is a sírba vitte a rock and roll. Chuck Berrytől félt, és kijelentette, hogy Richard Pennimantól, akit tinédzser és annál fiatalabb közönsége Little Richard néven ismert, „öklendenie kell”.
Ehhez a kifejezéshez Richie sosem kért magyarázatot.
Az apja semleges volt a rock and roll kérdésében, és őt talán még meg lehetett volna győzni, de Richie a szíve mélyén tudta, hogy az anyja akarata számít ebben a témában – tizenhat-tizenhét éves koráig mindenképpen –, és addigra, az anyja meggyőződése ez volt, úgyis elmúlik a rock and roll-őrület ebben az országban.
Richie szerint a Danny and the Juniorsnak volt igaza, nem az anyjának: a rock and roll sose hal meg. Ő maga imádta, habár csak két forrásból jutott hozzá – az Amerikai zenepavilon-ból a 7. csatornán délutánonként, és a WMEX rádióadón Bostonból, éjjel, amikor a levegő megritkult, és Arnie Ginsberg érdes hangján lelkesedett, hol gyengébb, hol erő-sebb teljesítménnyel, mint a szeánszon felidézett szellem. A ritmustól nem egyszerűen csak vidámabb lett. Nagyobbnak, Erősebbnek, jelenlévőbbnek érezte tőle magát. Amikor Frankié Ford elénekelte a „Sea Cruise”-t vagy Eddie Cochran a „Summertime Blues”-t, Richie-t magával ragadta az öröm. Erő volt abban a zenében, erő, ami szinte jog szerint jár a vézna gyerekeknek, a kövér gyerekeknek, a csúnya gyerekeknek, a félénk gyerekeknek – röviden, a világ veszteseinek. Őrült, elektromos jókedvet érzett benne, amelynek volt ereje ölni is és az egekig emelni is. A Fats Dominót istenítette (akik mellett még Ben is vékonynak és karcsúnak tűnt), és Buddy Hollyt, aki szemüveget viselt, mint Richie, és Screaming Jay Hawkinst, aki a koncertjein egy koporsóból ugrott elő (legalábbis Richie-nek így mondták) és a Dovellst, akik ugyanolyan jól táncoltak, mint a feketék.
Vagy majdnem.
Fog ő még elég rock and rollt hallgatni, ha akar – hitte, hogy akkor is lesz még, amikor az anyja végre beadja a derekát és megengedi neki – de az nem március 28-án lesz, 1958-ban... se nem 1959-ben... vagy...
Lassan másfelé nézett a sátortól... és akkor... hát... akkor bizonyára elaludt. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Ami azután történt, csak álomban fordulhat elő.
És most itt van megint Richie Tozier, aki végre annyi rock and rollt hallgathatott, amennyit csak akart... és aki szerencsére arra is rájött, hogy még ez sem elég. A Városközpontsátor felé pillantott, és észrevette a kellemetlen meglepetést – ugyanolyan kék betűk fogadták:

JÚNIUS 14-ÉN
HEAVY METAL-MÁNIA!
JUDAS PRIEST
IRON MAIDEN
JEGYEK ITT ÉS A TICKETRON KIRENDELTSÉGEKEN

Valahol menet közben elhagyták a dumát a tartalmas szórakozásról, de szerintem ez az egyetlen különbség, gondolta Richie.
És hallotta a Danny and the Juniorst, halkan és távolról, mint hangokat a hosszú folyosó másik végén szóló rádióból: A rock and roll nem hal meg soha, végig kitartunk, ugye... Bekerül a történelembe, csak jól figyelj, haver...
Richie megint Paul Bunyanra nézett, Derry védőszentjére – Derryt pedig azért alapították a monda szerint, mert itt jöttek felszínre a vízen úsztatott szálfák. Volt idő, amikor tavasszal a Penobscoton és a Kenduskeagon szinte összeértek a szálfák, fekete kérgük csillogott a tavaszi napsütésben. Ha az ember rendesen szedte a lábát, akkor szárazon eljuthatott a Wally's Spától a brewsteri Ramper's kocsmáig (amelynek olyan rémes híre volt, hogy rendszerint Véres Vödör néven emlegették). Richie kiskorában legalábbis így mesélték, és ő úgy vélte, hogy ezek a történetek egyenesen Paul Bunyantól származnak.
Jó öreg Paul, gondolta és feltekintett a műanyag szoborra. Mit csináltál, mióta elmentem? Kiástál-e új folyómedret, amikor este fáradtan mentél haza és húztad magad mögött a fejszédet? Ástál-e új tavakat merthogy nem volt elég nagy fürdőkádad, amiben nyakig merülhettél volna? Megijesztettél-e más gyereket is, mint ahogy engem megijesztettél azon a napon?
És igen, ebben a pillanatban minden eszébe jutott, úgy, ahogy az embernek eszébe jut a szó, miután egy ideje már a nyelve hegyén táncolt.
Itt ült akkor, a vidám márciusi napsütésben, egy kicsit bóbiskolt is, azon gondolkodott, hogy hazainduljon-e, akkor még megnézhetné a Zenepavilon utolsó félóráját, amikor hirtelen meleg csapta meg az arcát. Még a haját is hátrafújta. Felnézett és előtte volt Paul Bunyan hatalmas műanyag arca, nagyobb, mint egy arc a mozivásznon, betöltött mindent. A légáramlást az okozta, ahogy Paul lehajolt... bár már nem is hasonlított igazából Paulra. A homlokcsontja egyszerre alacsony és kiugró lett; drótszálú szór lógott csomókban az orrából, amely vörös volt, mint egy vén iszákosé; a szeme véreres, és az egyik kissé bandzsított.
A fejsze már nem volt a vállán. Paul a nyelére támaszkodott, és a szerszám tompa vége árkot vágott a betonjárdába Vigyorgott most is, de nem volt a vigyorában semmi vidámság. Hatalmas, sárga fogai közül az átforrósodott aljnövényzetben rothadó kisállatok szaga bűzlött.
– Fel foglak falni – morajlott az óriás mély hangja. Mintha kövek verődnének egymáshoz földrengés idején. – Ha vissza nem adod a tyúkomat és a hárfámat és az arannyal teli zsákjaimat, felfallak, te kis szaros.
Leheletének szelétől Richie inge libegni és csapkodni kezdett, mint vitorla a hurrikánban. A pad támlájához lapult, a szeme kiguvadt, a haja minden irányba meredezett, mint a sün tüskéje, beborította a rothadásszag.
Az óriás nevetni kezdett. Úgy ragadta meg a fejszéje nyelét, ahogy Ted Williams nyúlt kedvenc baseballütőjéhez (vagy ha jobban tetszik: salakozólapátjához), és kihúzta a járdán ütött lyukból. A fejsze a levegőbe emelkedett. Mélyen, fenyegetőn surrogott. Richie hirtelen megértette, hogy az óriás ketté akarja szelni.
De érezte, hogy nem bír mozdulni; apátia kerítette hatalmába. De mit számít? Hiszen csak szunyókál és álmodik. Mindjárt rádudál egy autóvezető az előtte átrohanó gyerekre, és akkor felébred.
– Aha – morajlott az óriás hangja –, felébredsz majd a pokolban). – És az utolsó pillanatban, amikor a fejszéjét a legmagasabbra lendítette, amikor a fenyegető szerszám a holtponton egyensúlyozott egy pillanatra, Richie megértette, hogy ez egyáltalán nem álom... vagy ha az, akkor ez az álom meg is megölheti.
Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Legördült a padról a gondosan gereblyézett kavicsra, amely körbevette a szobor egykori helyét, ahol most csak a talapzat volt meg, amelyből két hatalmas acélszeg meredezett a lábak helyén. A lezuhanó fejsze súlyos, éles surrogása töltötte be a levegőt; az óriás vigyora gyilkos fintorrá torzult. Ajka úgy hátrahúzódott, hogy a foga fölött kivillant a műanyag, piros, undorítóan piros fogíny.
A fejsze éle ott csapott le a padra, ahol Richie ült egy pillanattal előbb. Olyan éles volt, hogy szinte hangot sem adott, ahogy a pad egy szemvillanás alatt kettéhasadt. A két fele elvált egymástól, a külső, zöld festék alatt a fa vakítóan, már-már gyomorforgatóan fehér volt.
Richie a hátán feküdt. Kiáltani próbált, közben a sarkával tolta el magát. Kavics csúszott az inge alá, le egészen a nadrágjáig. És ott állt Paul, akkora szemmel nézett le rá, mint egy aknafedő; ott állt Paul, és figyelte a kavicsra lekushadt kisfiút.
Az óriás egyet lépett feléje. Richie érezte, amint a föld megremeg a fekete csizmák alatt. Kavicsfelhők röppentek a magasba.
Richie a hasára gördült, és feltápászkodott. A lába már rohant, még mielőtt az egyensúlyát visszanyerte volna, ezért ismét hasra vágódott. Hallotta, ahogy a levegő kitör a tüdejéből. A haja a szemébe hullt. Látta a forgalmat a Csatorna és a Főutcán, olyan volt, mint bármely más napon, mintha semmi sem történne, mintha senki sem látta volna az elhaladó autókból, hogy Paul Bunyan életre kelt és lelépett a talapzatáról, hogy gyilkoljon a fejszéjével, amely majd' akkora, mint egy luxus lakókocsi.
A napot eltakarta valami. A hason fekvő Richie-re emberalak árnyéka borult.
Térdre kecmergett, közben majdnem oldalra dőlt, felállt végre és rohant, ahogy csak bírt – majdnem a melléig rántotta fel a térdét, úgy rohant, a karja járt, mint a dugattyú. Hallotta, amint a háta mögött egyre erősödik az az elnyújtott surrogás, talán nem is a zajt hallotta meg, inkább a bőrén és a dobhártyáján érzékelte a nyomást: Szvüüüpppp! ...
Megrázkódott a föld. Richie felső és alsó fogsora összekoccant, mint földrengéskor a porcelántányérok. Oda se nézett, mégis tudta, hogy Paul fejszéje, alig néhány hüvelyknyire a sarkától, félig belefúródott a járdába.
Őrült félelmében a Dovells énekelt az agyában: Be szép város Bristol, mindenkinél pisztoly, elegáns hely Bristol...
Az óriás árnyékából ismét kijutott a napsütésre, és ekkor nevetni kezdett – ugyanazzal a kimerült nevetéssel, mint amikor a Freese's áruházban trappolt lefelé. Lihegett, megint érezte a szúrást az oldalában, de végre megkockáztatta, hogy hátrapillantson.
Ott állt Paul Bunyan szobra, ahol mindig is állt, a talapzaton, a fejszéje a vállán, az arcát az ég felé fordítja, a szája a mitikus hősök örök optimista vigyorába merevedve. A pad, amelyet kettészelt, egészben, érintetlenül megvolt, köszönöm szépen. Ahova Pózna Paul (Ő az enyém, énekelte tébolyodottan Annette Funicello Richie fejében) letette a lábát, a kavics érintetlen és rendezett volt, kivéve ott, ahol Richie elesett és szétdúlta, amikor
(menekült az óriás elől)
álmodott. A betonon nem volt semmilyen lábnyom vagy fejsze ütötte lyuk. Nem volt ott semmi más, csak egy fiú, akit megkergettek a nagyobb fiúk, és ezért álmodott egy nagyon rövid (de ijesztően életszerű) álmot az emberölő Kolosszusról... az óriás, nagyker csomagolású Henry Bowersről, ha úgy tetszik.
– A fenébe – mondta Richie halkan, remegő hangon és bizonytalanul felnevetett.
Még várt egy kicsit, hátha a szobor még egyszer megmozdul – kacsint, esetleg átteszi a fejszét az egyik válláról a másikra, talán lelép és megint utánaered. Természetesen semmi ilyesmi nem történt.
Természetesen.
Még hogy aggódjak? Ha-ha-ha-ha.
Elszundított. Álmodott. Ennyi az egész.
De, mint azt Abraham Lincoln vagy Szókratész, vagy valaki hasonló egyszer megjegyezte: ami sok, az sok. Ideje hazamenni és lehűteni magát; úgy tenni, mint Süti a Sunset Strip 77-ben: lefeküdni.
És bár rövidebb lett volna, ha a Városközpont parkján vág át, úgy döntött, hogy nem fog. Csak minél távolabb a szobortól. Ezért körbekerült, és estére már majdnem el is felejtette az egészet.
Egészen mostanáig.
Itt ül egy férfi, gondolta, itt ül egy férfi mohazöld sportzakóban, amit a Rodeo Drive egyik legjobb üzletében vett; itt ül egy férfi, akinek Bass Weejun cipő van a lábán, és Calvin Klein alsónadrág takarja a seggét; itt ül egy férfi, akinek a lágy kontaktlencséje szinte észrevehetetlen; itt ül egy férfi, és emlékezik egy kisfiú álmára, aki a divat csúcsának az Ivy League pólót tartotta, amelyiknek gyümölcskoszorú van a hátán, meg a Snap-Jack cipőt; itt ül egy felnőtt, és nézi ugyanazt az öreg szobrot, és hej, Paul, Pózna Paul, itt vagyok, és mondhatom, semmit sem változtál, nem öregedtél semmit, nem öregedtél egy kibaszott napot sem.
Az egykori magyarázat most is igaznak tetszett: álom volt.
Szörnyetegekben tudott hinni, ha kell; egy szörnyeteg nem nagy szám. Hiszen olvasott már be a stúdióban híreket olyan alakokról, mint Idi Amin Dada vagy Jim Jones, meg az a fickó, aki a közeli McDonald'sból kirobbantotta a bentlevőket, hogy senki sem élte túl! Ebben a jó életben szörnyetegből nincs hiány! Kinek kell öt dollárért mozijegy, ha harmincöt centért lehet olvasni róluk az újságban vagy ingyen hallani róluk a rádióban? És ha a Jim Jones-féle változatot el tudta hinni, akkor miért ne hihetné el Mike Hanlonét, legalább is egy ideig? Azt még valami bánatos vonzerő is belengte, mert Az kívülről jött, és senkinek sem kellett felelősséget vállalnia Azért. Tudott hinni olyan szörnyetegben, amelyiknek annyi arca volt, ahány gumimaszk van a meglepetések boltjában (ha megvesz egyet, akkor miért ne vegyen egy egész csomagot, gondolta, tucatjával olcsóbb, nem igaz, fiúk), vagy legalább jót vitázik róla... de egy tíz méter magas műanyag szobor, amelyik lelép a talapzatáról, és azután megpróbálja felszeletelni az embert a műanyag fejszéjével? Ez már kicsit túlérlélt változat. Ahogy Abraham Lincoln vagy Szókratész vagy akárki más mondta: eszek halat, eszek húst, de ezt a szarságot ne akarjátok megetetni velem. Egyszerűen nem volt...
Az éles fájdalom megint beleszúrt a szemébe, olyan váratlanul, hogy feljajdult. Ez volt az eddigi legrosszabb, mélyebbre ment és hosszabban tartott, amúgy istenesen beijedt tőle. A szeméhez kapta a kezét, és aztán ösztönösen az alsó szemhéját kereste a mutatóujjával, hogy kiszedje a lencséket. Talán fertőzés, gondolta határozatlanul. De a Jézusát, ez fáj!
Lehúzta a szemhéját, és már éppen a szokott módon pislantani akart, hogy kihulljon a kontaktlencséje (aztán persze a következő negyedórát azzal tölti majd, hogy vaksin keresgéli a lencséket a pad körüli kavicson, de Jézus Úristen, kit érdekel, ha egyszer úgy érzi, mintha karmok marnának a szemébe), amikor a fájdalom megszűnt. Nem enyhült; teljesen elmúlt. Egyik pillanatban még érezte, aztán már nem. A szeme rövid ideig még könnyezett, majd az is abbamaradt.
Lassan leengedte a kezét, hallotta, hogy a szíve sebesen ver a mellében, felkészült, hogy kipislogja a lencséket, amint a fájdalom újra előveszi. De nem történt semmi. És ekkor eszébe jutott az egyetlen horrorfilm, ami gyerekkorában tényleg megijesztette, lehet, hogy azért, mert olyan sok gúnyolódást kellett elviselnie, amiért szemüveges, és ezért sokat foglalkoztatta a szeme. A film címe A csúszómászó szem volt, Forrest Tucker játszott benne. Nem volt valami jó. A többi gyerek hülyére nevette magát rajta, de Richie nem nevetett. Richie megdermedt, elfehéredett és megnémult, és azon egyetlen alkalommal egy hangnak sem tudott parancsolni, ahogy az a zselatinszerű, tapogatókaros szem előjött a működből az angol filmjelenetben, és körbetapogatott az erezett csápjaival. Nagyon rossz volt látnia azt a szemet, mert nem teljesen felismert félelmeit és szorongásait testesítette meg. Nem sokkal ezután egy éjjel azt álmodta, hogy nézi magát a tükörben, közben felemel egy nagy tut, és lassan beleszúrja a szemébe, a fekete szivárványhártyába, és érzi, hogy zsibbadt és folyósan rugalmas a szeme alja, ahová a vér folyt. Emlékezett rá – most már emlékezett –, hogy felébredt és észrevette, hogy bevizelt. Az álma olyan hátborzongató volt, hogy első érzése nem a szégyen volt az éjszakai bepisilés miatt, hanem a megkönnyebbülés; testével hozzátapadt a meleg, nedves folthoz, és áldotta a megnyugtató valóságot.
– Leszarom – dörmögte Richie Tozier kissé bizonytalan hangon, és azon volt, hogy feláll.
Visszamegy a derryi Városháza Szállóba és lepihen. Ha ez is az Emlékek utcája, akkor ő inkább választja a Los Angeles-i főutcát csúcsforgalomban. A szemét bántó fájást valószínűleg csak a kimerültség, a repülés fáradtsága okozza, meg az, hogy a múlttal egyszerre kell szembesülnie, egyetlen délutánon. Elég a sokkokból; elég a felfedezésekből. Sehogyan sem tetszett neki, ahogy az agya témáról témára cikázik. Hogy is volt Peter Gabrielnek az a száma? „Sokkold a majmot.” Nohát, ezt a majmot már eleget sokkoltuk. Ideje hunyni egyet, hogy aztán kellő rálátással újra végiggondolhassa ezt a dolgot.
Ahogy felállt, a tekintete ismét a Városközpont előtti sátorra tévedt. Mindjárt kiszállt a lábából az erő, és visszaült a padra. Visszazuhant.

RICHIE TOZIER, AZ 1000 HANGÚ EMBER
VISSZATÉR DERRYBE, AZ 1000 TÁNC FÖLDJÉRE

NAGYPOFÁJÚ VISSZATÉRÉSÉNEK TISZTELETÉRE
A VÁROSKÖZPONT ÖRÖMMEL
MUTATJA BE
RICHIE TOZIER „CSUPA HULLA” C. MŰSORÁT

BUDDY HOLLY RICHIE VALENS THE BIG BOPPER
FRANKIÉ LYMON GENE VINCENT MARVIN GAYE

A KÍSÉRŐZENEKAR TAGJAI
JIMI HENDRIX SZÓLÓGITÁR
JOHN LENNON RITMUSGITÁR
PHIL LINOTT BASSZUSGITÁR
KEITH MOON DOB

MEGHÍVOTT VENDÉGÉNEKES JIM MORRISON

ÜDVÖZLÜNK ITTHON, RICHIE!
TE IS HULLA VAGY!

Úgy érezte, mintha kiszippantották volna belőle az összes levegőt... és aztán újra meghallotta azt a hangot, a hangot, amely feszítette a bőrét és a dobhártyáját, azt az éles, emberölő surrogást – Szvüpppp! Legurult a padról a kavicsra, és arra gondolt: Ha ezt hívják déjà vu-nek, akkor most már tudod, milyen, soha többet nem kell megkérdezned...
A vállára esett, átfordult, és felpillantott a Paul Bunyan-szoborra – csakhogy az már nem Paul Bunyan szobra volt. Helyette a bohóc állt ott, fénylő és feltűnő volt, csodás így, műanyagba öntve, rikító színek hat méter magasig, festett arca kozmikus-komikus nyakfodorból bújt elő.
Ezüstös ruhája elején narancssárga pompongombok sorjáztak, akkora volt mindegyik, mint egy röplabda. A kezében nem fejszét, hanem hatalmas köteg léggömböt tartott. Mindegyiken ez a két felirat szerepelt: NEKEM MÉG ^IINDIG A ROCK AND ROLL ÉS RICHIE TOZIER „CSUPA HULLA” ROCKMŰSORA.
Hátrafelé araszolt, sarkával és tenyerével tolta magát. Kavics csúszott be hátul a nadrágjába. Hallotta, hogy felreped a varrás a Rodeo Drive-on vásárolt sportzakója hónaljában. Átfordult, felállt, megtántorodott, visszanézett. A bohóc lenézett rá. A szeme nedvedzve forgott az üregében.
– Rád ijesztettem, haver? – dörögte.
Richie hallotta a saját hangját, de amit mondott, annak semmi köze sem volt bénult agyához:
– Olcsó játék hülye gyerekeknek, te nagy marha. Nagy nulla.
A bohóc vigyorgott és bólintott, mintha többet nem s várt volna. Kinyitotta vérvörösre festett száját, kimutatta borotvaéles, agyarszerű fogait. – Elkaphatnálak most is, ha akarnám – mondta. – De akkor elszalasztanám ezt a jó mókát.
– Nekem is jó móka lesz – mondta Richie szája. – És a legjobb móka az lesz, amikor levágjuk a kibaszott fejedet, babám.
A bohóc vigyora egyre szélesebbre húzódott. Felemelte egyik fehér kesztyűs kezét, és Richie érezte, hogy a mozdulattól kiszáll a haja a homlokából, mint azon a huszonhét év előtti napon. A bohóc feléje bökte a mutatóujját. Akkora volt, mint egy gerenda.
Akkora, mint egy ge... gondolta Richie, és akkor a fájdalom újra belevágott. Rozsdás szegekkel szúrta föl szemének lágy kocsonyáját. Felkiáltott, az arcához kapott.
– Mielőtt kivennéd a szálkát a felebarátod szeméből, foglalkozz a gerendával a sajátodban – kántálta a bohóc, remegtek és morajlottak a szavak, és Richie-t ismét elborította a leheletéből áradó édeskés rothadásbűz.
Felnézett, és sietve hátrált vagy fél tucat lépést. A bohóc lehajolt, kesztyűs kezével a színes nadrág térdére támaszkodott.
– Akarsz még játszani, Richie? Mondjuk, rámutatok a fütyikédre, és prosztatarákot kapsz? Vagy rámutathatok a fejedre, és akkor kapsz egy helyes kis agy tumort – bár egyesek szerint már úgyis az van benne. Mutathatok a nyelvedre is, és akkor az az idétlen kereplő nyelved szépen átváltozik folyékony gennyé. Nekem ez mind megy, Richie. Megmutassam?
Tágult, egyre tágult a szeme, és a labda méretűre nőtt fekete pupillákban Richie meglátta az őrület sötétjét, amilyen a világegyetem határán túl létezhet; undorító örömet látott, és úgy érezte, megőrül tőle. Abban a pillanatban megértette, hogy Az mindezeket meg tudja tenni, sőt még többet is.
Ekkor megint mondott valamit a szája, de most nem a saját hangján, nem is a kitalált, régi vagy új hangok egyike volt ez; ezt a hangot még soha nem hallotta. Később a többieknek bizonytalanul valamiféle Mr. Táncosseggű-Nigger-hangnak írta le, nagyhangúnak és büszkének, öngúnnyal telinek és rikácsolónak.
– Szállj le rólam, te ronda, fehér pofájú bohóc! – kiabálta, és ekkor már nevetett újra. – Nincs duma és elkenés, te szarrágó! Jár a lábam, jár a szám, és jár a táncos farkam is! Időm is van, eszem is van, erőm is, tudom, hogy mit akarok, és ha kevered a szart, akkor megkapod tőlem! Hallasz, te fehér képű lyukas hordó?
Richie-nek úgy tetszett, visszahőkölt a bohóc, mégsem maradt ott, hogy efelől megbizonyosodjék. Rohant, könyöke előre-hátra lódult, a sportzakó szárnyként csapkodott mögötte, s azzal sem törődött, hogy egy férfi, aki épp megállt, hogy a kisgyereke megcsodálhassa Pault, úgy néz rá, mint egy őrültre. Ami azt illeti, gyerekek, gondolta Richie, úgy érzem, tényleg megörültem. Te jó Isten, ha valaha is. És persze ilyenkor a Villanás Nagymester lehető legpocsékabb utánzását produkálom, de valahogy mégiscsak ez kellett, valahogy...
És ekkor meghallotta maga mögött a bohóc mennydörgő hangját. A kisfiú apja nem hallotta, de a kicsi szája széle hirtelen legörbült, és a gyerek bőgni kezdett. Az apa csodálkozva kapta fel kisfiát, és magához ölelte. Richie még rémületében is képes volt alaposan megfigyelni ezt a kis mellékdrámát. A bohóc hangja dühösen vidámnak vagy egyszerűen csak dühösnek hatott: „Itt van a szem, lent, minálunk... hallasz, Richie? Az, amelyikcsúszik-mászik. Ha nem repülsz el, ha nem búcsúzol, akkor gyere le hozzánk a kisvárosba, és köszöntsd szépen a nagy szemet. Lejöhetsz bármikor. Amikor csak neked tetszik. Hallasz, Richie? Hozd a jojódat. Beverlyre adjatok nagy, bokáig érő szoknyát és négy-öt alsószoknyát. Mondjátok neki, hogy tegye a férje gyűrűjét a nyakába! Eddie meg vegye fel a betétes félcipőjét! Majd játszunk jó kis beebop zenét, Richie! Lejátsszuk az ÖSSZES SLÁGERT!”
Amikor végre elérte a járdát, Richie hátra mert nézni, de amit látott, nem nyugtatta meg. Paul Bunyan nem volt ott most se, eltűnt a bohóc is. Egy hat méter magas, műanyag Buddy Holly-szobor állt a helyén. A kockás zakója egyik hajtókáján kitűzőt viselt. RICHIE TOZIER „CSUPA HULLA” ROCKMŰSORA: ez volt a felirata.
Buddy szemüvegét egy helyen ragasztószalaggal erősítették meg.
A kisfiú még mindig torkaszakadtából bömbölt; az apja sietett vissza a belváros irányába, karjában a síró gyerekkel. Richie-t nagy ívben elkerülte.
Richie megindult,
(lábam, csak most ne hagyjál cserben)
megpróbált nem gondolni arra,
(lejátsszuk az ÖSSZES SLÁGERT)
ami az előbb történt. Csak arra a whiskyre akart gondolni, amit legurít a torkán a derryi Városháza Szálló bárjában, mielőtt felmegy és lepihen.
Az ital gondolatától mindjárt jobban lett. Még egyszer visszanézett a válla fölött, és mivel már ismét ott állt Paul Bunyan, vigyorgott az égre, vállán a fejszével, még inkább megnyugodott. Megszaporázta lépteit, igyekezett eltávolodni a szobortól. Már számba vette a hallucináció lehetőségét is, amikor a fájdalom ismét belevágott a szemébe, olyan mélyen, kínzóan fájt, hogy rekedten felkiáltott. Egy fiatal, csinos lány, aki előtte haladt, és idáig ábrándosan figyelte a felszakadozó felhőket, visszafordult, tétovázott, azután odasietett hozzá.
– Uram, valami baj van?
– A kontaktlencsém – felelte nyögve. – Az az átkozott kontaktle... Úristen, de fáj!
Most már olyan gyorsan nyúlt a szeméhez a mutatóujjával, hogy majdnem belekapott. Lehúzta az alsó szemhéját, s közben az járt az agyában: Nem fogom tudni kipislogni, ez lesz, nem fogom tudni kipislogni, és egyre jobban fog fájni, amíg meg nem vakulok vakulok vak...
De mint mindig, most is elég volt egyetlen pislantás. Az éles és körvonalazott világ, ahol a színek megmaradtak a vonalakon belül, és ahol az ember tisztán és világosan látta az arcokat, egyszerűen kiesett. Helyére pasztellárnyalatok elmosódott, széles csíkjai kerültek. És bár ő meg a segítőkész és aggódó középiskolás lány majdnem tizenöt percig keresgéltek a járda betonján, egyik lencsére sem leltek rá.
Valahol legbelül Richie hallotta a bohóc nevetését.

5
BILL DENBROUGH KÍSÉRTETET LÁT

Bill nem látta a Krajcárost aznap délután – viszont látott egy kísértetet. Egy igazi kísértetet. Legalábbis Bill így hitte akkor, és semmilyen későbbi esemény nem változtatta meg ezt a véleményét.
Amikor Witcham utcára ért, megállt annál a csatornanyílásnál, ahol George halálát lelte azon az esős októberi napon 1957-ben. Leguggolt és belesett a csatornába, amely a járdaszegély beszögellésében nyílt. A szíve sebesen vert, de mégis lenézett.
– Gyere ki, na gyere már – mondta halkan, és az a nem is egészen eszelős gondolata támadt, hogy a hangja sötét és nedves járatokon száll végig, nem hal el, hanem halad egyre tovább, saját visszahangja erősíti, visszapattan a mohalepte kőfalakról és a régóta működésképtelen gépekről. Érezte, hogyan lebeg el a mozdulatlan és komor vizek felett, és hogyan tör felszínre egyazon pillanatban a város száz különböző csatornanyílásából.
– Gyere ki onnan, vagy mi megyünk be és e-elkapunk. Idegesen várta a választ, ahogy guggolt, két keze a térde közt, mint a baseballban a fogadónak két dobás között. Semmi válasz.
Éppen felállt volna, amikor árnyék vetődött rá.
Bill elszántan, mindenre készen kapta fel a fejét... de csak egy kölyök volt az, tíz-, tizenegy éves lehetett. Színevesztett, rövid cserkésznadrág volt rajta, remekül látszott a sebes térde. Az egyik kezében egy Freeze-Pop pohár volt, a másikban pedig egy Fiberglas gördeszka, ami majdnem olyan megviseltnek tűnt, mint a tulajdonosa térde. A Freeze-Pop színe neonsárga volt. A gördeszka neonzöld.
– Maga gyakran beszél bele a csatornába? – kérdezte a fiú.
– Csak Derryben – felelte Bill.
Egy pillanatra komolyan néztek egymás szemébe, aztán egyszerre törtek ki nevetésben.
– Szeretnék tőled egy buta dolgot k-kérdezni – mondta Bill.
– Oké – mondta a gyerek.
– Hallottál már hangokat ezekből?
A kölyök úgy nézett Billre, mint aki megbuggyant.
– O-oké – mondta Bill –, f-felejtsd el a kérdést. Elindult, és már megtett jó néhány lépést – felfelé ment a dombon, homályosan az járt az agyában, hogy talán megnézi az otthonát –, amikor a gyerek utánakiabált: – Uram!
Bill visszafordult. A sportzakója az ujjára akasztva himbálózott a hátán. Kigombolt ingén lazán lógott a nyakkendője. A fiú gondosan méregette, mintha máris megbánta volna a döntését, hogy mást is elmond. Aztán vállat vont, ami azt fejezte ki: Miért is ne.
– Aha.
– Aha?
– Aha.
– Mit mondott?
– Nem tudom. Valami idegen nyelven beszélt. Az egyik szivattyúállomásból jött ki a hang, a Pusztán. Azok a szivattyúállomások, azok úgy néznek ki, hogy kiáll egy cső a földből...
– Tudom, mire gondolsz. Gyerekhangot hallottál?
– Először gyerek volt, aztán egy férfi, legalábbis úgy hallatszott. – A fiú itt megállt. – Akkor aztán jól megijedtem. Hazarohantam, és elmondtam az apukámnak. Azt mondta, hogy az visszhang vagy mi, valakinek a házából jön végig a csövön.
– Te ezt elhiszed?
A fiú erre elragadó mosollyal válaszolt.
– Olvastam a Ripley hihetetlen történetei-ben, hogy volt egy ember, aki zenélt a fogával. Rádiózenét fogott vele. A tömései olyanok voltak kicsiben, mint a rádió. Azt hiszem, ha azt elhittem, elhiszek én mást is.
– A-aha – mondta Bill. – De elhitted! A fiú vonakodva rázta meg a fejét.
– Hallottad később is azokat a hangokat?
– Egyszer a fürdőkádban – válaszolta a fiú. – Lány hangja volt. Csak sírt. Nem mondott semmit. Féltem kihúzni a dugót, amikor megfürödtem, mert akkor belefullad.
Bill megint bólintott.
A kölyök most már nyíltan nézte Billt, a szeme ragyogott a csodálkozástól.
– Ismeri ezeket a hangokat, uram?
– Hallottam őket – felelte Bill. – Régen, nagyon régen. Ismerted valamelyik gy-gyereket, akit megöltek, fiam?
A gyerek szeméből eltűnt a csillogás; gyanakvás és nyugtalanság zavarta meg a tiszta tekintetet.
– Apukám azt mondta, hogy nem beszélhetek idegenekkel. Azt mondta, bárki lehet a gyilkos. – Még egy lépést hátrált Billtől, foltos árnyékába annak a szilfának, amelyikbe Bill huszonhét évvel ezelőtt belehajtott a biciklijén. Elzuhant, és elgörbítette a kormányt.
– Én nem, kölyök – mondta. – Az utóbbi négy hónapban Angliában voltam. Csak tegnap jöttem Derrybe.
– Akkor sem szabad beszélnem magával – felelte a gyerek.
– Az igaz – helyeselt Bill. – Szabad országban élünk. A fiú tétovázott, aztán megszólalt:
– Johnny Feuryvel jól elvoltunk. Jó srác volt. Bőgtem – fejezte be tárgyilagosan, és felhörpölte a maradék Freeze-Popot. Aztán gondolt egyet, kinyújtotta a most élénksárga színben pompázó nyelvét, és lenyalta a kezét is.
– Tartsd magad távol a csatornáktól és az aknáktól – mondta Bill halkan. – Ne menj néptelen és elhagyatott helyekre. Ne menj pályaudvarokra. De a legfontosabb az, hogy maradj távol minden csatornától és aknától.
A gyerek szeme már csillogott megint, és nagyon hosszú ideig semmit sem mondott. Aztán:
– Uram? Akar valami furcsát hallani? – Persze.
– Látta azt a filmet, ahol a cápa megesz mindenkit?
– Mindenki látta. A c-c-cápa.
– Szóval, van ez a barátom, érti? Úgy hívják, hogy Tommy Vicananza, és nem valami okos. Játékai vannak a padláson, ugye, világos, milyen lehet?
– Aha.
– Azt hiszi, hogy látta a cápát a Csatornában. Egyedül volt a Bassey parkban néhány hete, és azt mondja, hogy látta az uszonyát. Azt mondja, hogy majdnem három méter magas volt. Az uszony egymaga volt olyan magas, világos? Azt mondja: „Ez ölte meg Johnnyt és a többi gyereket. A Cápa volt, tudom, mert láttam.” Erre én azt mondom neki: „A Csatorna olyan szennyezett, hogy nem él meg benne semmi, még egy ponty sem élne meg benne. És szerinted te láttad benne a Cápát. Inkább menj fel a padlásra játszani, Tommy.” Tommy azt mondja, hogy felállt a vízben, mint a filmben a végén, és megpróbálta megharapni, de még idejében el tudott menekülni. Elég furcsa, nem gondolja, uram?
– Elég furcsa – ismerte el Bill.
– Inkább játsszon a padláson, mi? Bill tétovázott.
– A Csatornához se menj, fiam. Figyelsz?
– Vagyis maga hisz benne?
Bill tétovázott. Vállat akart vonni. Ehelyett bólintott. A kölyök fújtatott egyet. Lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.
– Aha. Néha az az érzésem, hogy nekem kellene felmenni a padlásra játszani.
– Megértelek – mondta Bill. Odament a gyerekhez, aki komolyan nézett fel rá, de most már nem riadt vissza tőle. – Tönkreteszed a térdedet azon a gördeszkán, fiam.
A kölyök odalesett a sebhelyes térdére, és elvigyorodott.
– Ja, az lehet. Néha elszállok.
– Kipróbálhatom? – kérdezte Bill hirtelen.
A kölyök először csak bámult rá tátott szájjal, aztán elnevette magát.
– Az vicces lenne – mondta. – Felnőttet még nem láttam gördeszkázni.
– Adok egy negyeddollárost – ígérte Bill.
– Az apukám azt mondta...
– Hogy sose fogadj el pénzt vagy é-édességet idegenektől. Hasznos tanács. Mégis, adok neked egy n-negyeddollá-rost. Mit szólsz hozzá? Csak a J-jackson utca sarkáig.
– Nem is kell a pénz – mondta a kölyök. Megint nevetett – vidáman és őszintén. Üdítően. – Nem kell nekem a negyeddollárosa. Van két dolcsim. Tulajdonképpen gazdag vagyok. De ezt meg kell néznem. Csak ne vádoljon, ha valamijét összetöri.
– Ne aggódj – mondta Bill. – Van biztosításom. Ujjával megpörgette a gördeszka egyik agyonkoptatott kerekét, tetszett neki, hogy milyen könnyedén forog – olyan volt a hangja, mintha egymillió golyóscsapágy lenne belül. Jó volt hallani. Valami nagyon régi emléket idézett fel Bill lelkében. Egy kívánságot, amely melenget, mint a vágy, és szép, mint a szerelem. Elmosolyodott.
– Mire gondol? – kérdezte a gyerkőc.
– Arra gondolok, hogy ki fogom törni a nyakamat – felelte Bill, és a kölyök nevetett.
Bill letette a gördeszkát a járdára, és rátette az egyik lábát. Előre-hátra görgette, kísérletképpen. A kölyök figyelte. Lelki szemeivel Bill már látta is magát, hogy gurul lefelé a a Witcham utcán a Jackson felé a gyerek avokádózöld gördeszkáján, a zakója szárnya kidagadva röpül utána, a kopasz feje villog a napfényben, a térdét olyan bátortalan módon behajlítva tartja, mint ahogy a zöldfülű síelők a lejtőn. Ebből a tartásból rögvest látszik, hogy szinte már előre érzik, hogyan fognak elesni. Biztosra vette, hogy a kölyök nem így gördeszkázik. Biztosra vette, hogy úgy megy, mintha
(magát az ördögöt is lehagyná)
nem lenne holnap.
A jó érzése elmúlt. Látta, túlságosan is világosan látta, hogyan csúszik ki a talpa alól a gördeszka és suhan tovább akadálytalanul lefelé a lejtőn, valószerűtlen neonzöld színben, ami csak gyereknek tetszhet ennyire. Látta már magát, hogyan landol a fenekén, esetleg a hátán. A kép lassan átúszik a derryi kórház egyszemélyes betegszobájába, olyanba, amilyenben Eddie-t látogatták meg, amikor eltörte a karját. Bill Denbrough az egész testét beborító gipszben fekszik, az egyik lábát csigák és kötelek tartják. Bejön egy orvos, átfutja a kartonját, ránéz, és azt mondja: „Két főbenjáró mulasztást követett el, Mr. Denbrough. Az első a gördeszka hűtlen kezelése. A második: elfelejtette, hogy nemsokára negyvenéves lesz.”
Lehajolt, felvette a gördeszkát és visszaadta a gyereknek. – Inkább mégsem – mondta.
– Gyáva nyúl – mondta a kölyök, de nem bántóan. Bill a fejére csapta a két kezét, és előre-hátra billegette.
– Nyiszi-nyuszi – mondta. A kölyök nevetve mondta:
– Az a helyzet, hogy nekem haza kell mennem.
– Vigyázz ezzel az izével – mondta Bill.
– Gördeszkával nem lehet vigyázni – felelte a kölyök, és úgy nézett Billre, mint akinek játékai vannak a padláson.
– Értem-mondta Bill. – Oké. Ahogy nálunk, filmeseknél mondják: fogom az adást. De ne menj közel az aknákhoz és csatornákhoz. És maradj a barátaid között.
A kölyök bólintott.
– Egy köpésny ire lakok. Mint az öcsém, gondolta Bill.
– Egyébként is hamarosan vége lesz – mondta a kölyöknek.
– Tényleg? – kérdezte az.
– Én azt hiszem – felelte Bill.
– Akkor jó. Viszlát, gyáva nyúl!
A kölyök felrakta egyik lábát a gördeszkára, a másikkal ellökte magát. Amikor felgyorsult, felkapta a másik lábát is a deszkára, és viharzott lefelé az utcán olyan gyorsan, mintha nyakát akarná törni. De úgy irányította a deszkát, ahogy azt Bill is sejtette: könnyed csípőmozdulatokkal, kecsesen. Bill szeretetet érzett a fiú iránt, elfogta a vágy, hogy ő lehessen az a fiú, de ugyanakkor a félelem is a torkába mart. A fiú úgy száguldott, mintha nem is létezne halál, mintha nem is létezne öregség. Valahogy örökéletűnek tűnt ez a fiú, múlhatatlannak a khakiszínű cserkésznadragjában és agyonnyúzott tornacipőjében, zoknitlan és meglehetősen piszkos bokájával, a szélben csapkodó hajával.
Vigyázz, kölyök, nem tudod bevenni a kanyart!, gondolta Bill rémülten, de a gyerkőc kitolta balra a csípőjét, mint egy breaktáncos, elfordította a lábujjait a Fiberglas deszkán, és erőfeszítés nélkül, szédítő sebességgel fordult be a Jackson utcára, biztosra véve, hogy nem állja el az utat senki és semmi. Kölyök, gondolta Bill, ez nem mindig lesz így.
A régi házuk felé ment, de nem állt meg előtte; lassított csak, mintha sétálgatna. Embereket látott a füvön – egy anyát kerti széken, a karjában alvó kisbaba, amint figyeli tíz és nyolc év körüli két gyerekét, akik tollaslabdáznak az esőtől még nedves füvön. A fiatalabbik, a fiú, visszaütötte a labdát a háló fölött, és a nő odakiáltott neki: – Szép volt, Sean!
A ház ugyanolyan sötétzöld színű, és a bejárati ajtó fölötti kisablak is megvolt, de az anyja virágágyásai már nem. Nem látta a dzsungelmászókát sem, amit az apja épített összegyűjtött csövekből a hátsó udvaron. Emlékezett arra a napra, amikor Georgie leesett a tetejéről, és letört a fogából egy darab. Hogy visított!
Látta mindezt (a megmaradt és az elmúlt dolgokat), és arra gondolt, hogy odamegy az alvó babát ringató nőhöz. Elképzelte, hogy köszön neki: Jó napot, a nevem Bill Denbrough. Én régen itt laktam. És a nő azt mondaná: Nahát, micsoda véletlen! Mi más lehetne? Megkérdezhetné-e tőle, hogy az arc, amit olyan gondosan faragott bele a padlás egyik gerendájába – Georgie meg ő néha célba dobtak rá –, megvan-e még? Megkérdezhetné-e tőle, hogy kinn alszanak-e a gyerekei a beépített hátsó tornácon meleg nyári éjszakákon, és suttogva beszélnek-e, miközben figyelik a hővillámok táncát a horizonton? Úgy gondolta, nyugodtan feltehet néhány kérdést, de érezte, hogy valószínűleg szörnyen dadogna, ha kedvesnek akarna látszani... és minek is neki válasz ezekre a kérdésekre? Georgie halálával kihűlt a ház, és amiért visszajött Derrybe, azt sem itt fogja megtalálni.
Elment hát a sarokig, befordult jobbra, és vissza sem tekintett közben.
Hamarosan kiért a Kansas utcára, és elindult a Városközpont felé. Rövid időre megállt a járda széli kerítés mellett, amelyen túl a Puszta terült el. Ugyanolyan volt a kerítés, rozoga falécek, rajtuk megkopott a meszelés, és a Puszta is ugyanúgy nézett ki... talán valamivel elvadultabbnak tűnt. A különbség csak az volt, hogy nyoma sem volt a fojtogató füstfelhőnek, amely a városi szeméttelepről szállt fel régente (a szeméttelepet felváltotta egy modern szemétfeldolgozó üzem), illetve az, hogy hosszú felüljáró haladt el a növényzet fölött – az országúthoz tartozott. Minden más változatlan volt, akárha tavaly nyáron látta volna: balra gyomnövények és bokrok a sík, mocsaras rész melletti lejtőn, jobbra satnya, csenevész fák a sűrű bozótban. Látta az állványokat, amiket akkor bambusznak hittek, a négy, négy és fél méter magas, ezüstfehér szárakat. Eszébe jutott, amikor Richie egyszer megpróbált valamennyit elszívni az anyagából, azzal, hogy a dzsesszzenészek is ezt szívják, és remekül feldobja az embert. Richie persze beteg lett tőle.
Bill hallotta a víz csobogását, ahogy sok kis patakban folydogált, látta, hogyan tükröződik a nap a széles Kenduskeag felszínén. A szag is ugyanaz volt, még így, szemétlerakó nélkül is. A tavaszi virágzásukat élő növények tömény illata nem tudta egészen elnyomni a hulladék és emberi ürülék szagát. Gyengén érződött, de összetéveszthetetlenül. A romlás szaga; az alulról jövő fuvallat.
Itt ért véget akkoriban, és itt lesz vége most is, borzongott meg Bill. Ott lent... a város alatt.
Várt még egy kicsit, meg volt győződve, hogy látni fog valamit – valami jelét a gonosznak, hiszen azért jöttek vissza Derrybe, hogy legyőzzék. Semmi. Hallotta a víz csobogását, és ez a tavaszias és életteli hang eszébe juttatta a gátat, amit ott lent építettek. Látta, hogyan borzolja a könnyű szellő a fák lombját és a bokrokat. Más semmit. Semmi jel. Elindult hát, közben letisztogatott a tenyeréről egy kis rátapadt fehér festéket.
Ment tovább a belváros felé, emlékezgetett, ábrándozott, és ekkor szembetalálkozott egy másik gyerekkel, ez alkalommal egy tízévesforma kislánnyal, aki magasított derekú kordnadrágot és kifakult piros blúzt viselt. Az egyik kezével labdát pattogtatott, a másikban a szőke hajú játék babáját szorongatta.
– Hé! – mondtaBill.
A kislány felnézett.
– Mi van?
– Melyik a legjobb bolt Derryben? Gondolkozott egy kicsit.
– Szerintem vagy csak úgy mindenki szerint?
– Szerinted – mondta Bill.
– A Használt Rózsa, Használt Ruhák – felelt a kislány tétovázás nélkül.
– Elnézést kérek, micsoda? – kérdezte Bill.
– Mit kér?
– Úgy értem, ez tényleg egy bolt neve?
– Az hát – felelte a kislány, és úgy nézett Billre, mint egy gyengeelméjűre. – Használt Rózsa, Használt Ruhák. Az anyukám szerint csak vacakokat árulnak, de nekem tetszik. Vannak náluk régi dolgok. Olyan lemezek, hogy sosem hallott róla. Meg képeslapok is. Padlásszaga van. Nekem haza kell mennem. Viszlát.
A kislány továbbment, nem nézett vissza, egy kézzel a labdáját pattogtatta, a másikban a babáját vitte hajánál fogva.
– Hé! – kiáltott utána Bill.
– El... izét kérek? – nézett vissza a kislány.
– Hol van az a bolt?
A válla fölött mondta oda:
– Pont jó irányba megy. A Felsődomb lábánál van. Bill érezte, hogy a múlt emléke egyre erősödik és magával ragadja. Nem akart ő semmit sem kérdezni a kislánytól; a kérdés olyan váratlanul hagyta el a szájat, mint amikor kipattan a pezsgősüvegből a dugó.
Felfelé gyalogolt a Felsődombon a belváros felé. A raktárak és csomagolóüzemek, amelyekre gyerekkorából emlékezett – gyászos téglaépületek, az ablakok mind piszkosak, és dől belőlük a nehéz hússzag – már többnyire eltűntek, bár a Páncél és a Csillag marhahúscsomagoló üzemek még megvoltak. De nyoma sem volt már a Hemphillnek, autósbank és pékség volt azon a helyen, ahol korábban a Sas Marhahús és Kóser Húsok épülete állott. Ott pedig, ahol egykor a Tracker Fivérek toldaléképülete állt, most régies betűkkel írt tábla lógott, ahogy a játék babás kislány mondta: HASZNÁLT RÓZSA, HASZNÁLT RUHÁK. A piros téglákat sárgára festették, ami tizenkét évvel ezelőtt talán vidámnak látszhatott, de mostanra megkopott: ezt a színt nevezte Audra pisisárgának.
Bill lassan indult meg az épület felé, a déjà vu érzete megint hatalmába kerítette. Később úgy mesélte el a többieknek, hogy már tudta, ki lesz a szellem, még mielőtt meglátta volna.
A Használt Rózsa, Használt Ruhák kirakata már nem is kopott, inkább rémesen koszos volt. Nem olyan, mint egyes kis régiségboltok, tele csinos kis orsóhajókkal, Hoosier-szekrényékkel és a gazdasági világválság idejéből származó üvegáruval, amit rejtett ponijámpák világítanak meg; az ilyet nevezte az anyja mélységes megvetéssel „jenki zálogház”-nak. A tárgyak összevissza hevertek, mindenféle rendezőelv nélkül rakták őket kupacba itt is, ott is, mindenfelé. Ruhák lógtak a vállfákról. A gitárok úgy függtek a nyakuknál fogva, mint a kivégzett bűnözők. Egy dobozban 45-ös percenkénti fordulatszámú lemezek voltak – DARABJA 10 CENT, ez állt a táblán. EGY DOLLÁRÉRT TIZENKETTŐT ANDREWS SISTERS, PERRY COMO, JIMMY ROGERS, MÁSOK. Voltak gyerekruhák is és szörnyen kinéző cipők, előttük a tábla: HASZNÁLT, DE NEM ROSSZ! DARABJA 1 DOLLÁR. Két tévé: látszott, hogy nem működik egyik sem. Egy harmadik tévé elmosódott képet sugárzott az utca felé: a Brady Bunch ment. Egy dobozban régi, papírkötésű könyvek, legtöbbjének letépték a címlapját (KETTŐT NEGYED DOLLÁRÉRT, 10-ET EGY DOLLÁRÉRT, BENT NAGYOBB VÁLASZTÉK, „FORRÓ” TÉMÁK IS), a doboz alatt pedig egy méretes rádió, aminek bekoszolódott a fehér műanyag doboza, és az állomáskeresője akkora volt, mint egy vekker. Volt ott egy megroggyant, poros étkezőasztal is, amiről rég lepattogzott a politúr, rajta művirágok piszkos vázában.
Bill mindezt csak mint kaotikus háttért érzékelte, mert az első pillanatban észrevett valamit. Csak azt nézte, bámulta hitetlenkedve, tágra nyílt szemmel. Egész testében libabőrös lett. A homloka égett, a keze megfagyott, és egy pillanatig úgy érezte, hogy most mindjárt feltárulnak a belső ajtók, és eszébe jut minden.
A jobb oldali kirakatban ott állt a Silver.
Az állványa most sem volt meg, az első és a hátsó sárhányót belepte a rozsda, de ugyanaz a duda volt a kormányon, a gumija viseltes volt a repedésektől és a kortól. A duda fémrésze, amit Bill mindig gondosan kifényezett, most matt és rozsdafoltos volt. A hátsó csomagtartó, amin Richie olyan sokszor utazott, megvolt még, de csálén állt, egyetlen szegecs fogta a hátsó sárhányóhoz. Valamikor valaki tigrisbőrutánzattal vonta be a csomagtartót, ami mostanára a sok súrlódástól annyira megkopott, hogy a csíkok szinte már nem is látszottak.
A Silver.
Észre sem vette, hogy felemeli a kezét, és letörli a könnycseppeket, amelyek lassan gördültek le az arcán. Végre előhalászta a zsebkendőjét, letörölte könnyeit, és bement.
A Használt Rózsa, Használt Ruhák levegője dohos volt a kortól. Valóban padlásszaga volt, ahogy a kislány is mondta, de nem jó szag volt ez, nem a jó padlások szagára emlékeztetett. Nem az a szag volt, ami a lenmagolajjal gondosan lekent asztalokból vagy az ősrégi plüssből és bársonyból árad. Itt bent a rothadó könyvfedelek szaga érződött, piszkos nejlonpárnáké, amik szinte megsültek a napon valamely régmúlt nyáron, poré, egérürüléké.
A kirakatban levő tévében a Brady Bunch lármázott és üvöltözött. A bolt hátsó részéből pedig versenyzett vele egy rádiós disc-jockey hangja, aki „a ti Bobby Russelletek”-nek nevezte magát, és Prince egy új lemezét ígérte annak a telefonálónak, aki meg tudja mondani, hogy ki játszotta Wally-t a Hagyd a hódra című filmben. Bill tudta – egy Tony Dow nevű gyerek –, de a Prince-album nem kellett neki. A rádió egy magas polcon állt, körülötte a falon tizenkilencedik századi festmények lógtak. Alattuk ült a tulajdonos, egy negyven körüli férfi, akin márkás farmer és lyukacsos pólóing volt. A haját hátrafésülte, és szinte már betegesen sovány volt. A lábát az asztalán pihentette, ami tele volt üzleti könyvekkel, és amit egy viharvert készpénznapló uralt. Papírkötésű regényt olvasott: Bill látta rajta, hogy ez a mű aligha Pulitzer-díjas. A címe Izmos építőmunkások volt. Az asztal előtt a padlón egy borbélycégér állt, a szalagja szinte a végtelenségig tekergőzött felfelé. Kirojtosodott zsinórja fáradt kígyóként nyúlt végig a padlón a lambéria alatti konnektorig. Elöl a felirat így szólt: KIHALÓFÉL· BEN LEVŐ FAJTA! $ 250.
Amikor megcsendült az ajtó fölötti csengő, az asztalnál ülő férfi előbb megjelölte egy levélgyufával, hogy hol tartott a könyvben, azután nézett csak fel.
– Segíthetek?
– Igen – felelte Bill, és már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mennyibe kerül a bicikli a kirakatban. De mielőtt megszólalhatott volna, fülébe csengett egy mondat, és ezek a szavak minden mást kitöröltek az agyából:
Kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem.
Az isten szerelmére: mi?
(vertem)
– Van valami határozott kívánsága? – kérdezte a tulaj. Udvarias volt ugyan, de közben közelről vizsgálgatta Billt.
Úgy néz rám, gondolta Bill, akit ez gyötrelmében is szórakoztatott, mint aki szívott egy kicsit abból, amitől elszállnak a dzsesszzenészek.
– Igen, engem é-é-érdekelne a-a...
(falba vertem)
– ...af-f-fal...
– A borbélycégért gondolja? – A tulajdonos szeméből Bill most az ismerős és gyerekkorában is utált zavarodottságot olvasta ki, még ilyen zaklatott állapotában is észrevette: azt a türelmetlenséget, amit a dadogót hallgató ember mutat, aki alig várja már, hogy közbevághasson és ő fejezhesse be a gondolatot, csak hallgasson el végre az a szerencsétlen dadogós. De én nem dadogok! Legyőztem a dadogást! ÉN NEM DADOGOK, AZ ISTENIT NEKI! ÉN...
(mégis, most is)
Olyan pontosan hallotta a szavakat, hogy úgy tűnt, valaki már beszél ott benne, olyan volt, mint az az ember a bibliai időkből, akit megszálltak a démonok – valamilyen Kívülről jött létezők. De felismerte a hangot, ráismert: az övé. Érezte, hogy forró izzadság üt ki az arcán.
– Van egy
(kísért szellem)
– jó ajánlatom erre a cégéroszlopra – mondta közben a tulajdonos. – Az igazat megvallva, kettő-ötvenért nem viszi el senki. Odaadom magának egy-hetvenötért, jó? Ez az egyetlen igazán antik darabom.
(falba)
– RÚD – tört ki Billből olyan hangosan, hogy a tulajdonos visszahőkölt. – Nem a rúd érdekel engem.
– Jól van, uram? – kérdezte a tulajdonos. Együttérző hanghordozásával ellentétben állt a szeméből kiolvasható óvatosság, és Bill észrevette, hogy a férfi lassan az asztal alá csúsztatja a bal kezét. Bill egy szempillantás alatt megértette, hogy a tulajdonos bizonyára egy pisztolyra tette a kezét. Lehet, hogy betöréstől tart; valószínűbb, hogy egyszerűen fél. Hiszen feltűnően látszott, hogy homoszexuális, és ebben a városban történt az, hogy a helyi ifjúság Adrian Mellont halálba fürdette.
(kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem)
Ez minden más gondolatot kitörölt; mintha nem lett volna ép eszénél. Honnan jön ez?
(vertem)
Újra és újra.
Egyszerre Bill minden erejét bevetette ellene. Méghozzá úgy, hogy rákényszerítette az agyát, hogy fordítsa le az idegen mondatot franciára. Ugyanúgy, ahogy tizenéves korában a dadogást legyőzte. Ahogy a szavak végigmentek gondolatainak mezején, megváltoztatta őket... és hirtelen megérezte, hogy a dadogás már nem tartja a markában.
Rájött, hogy a tulajdonos közben mondott valamit.
– E-e-elnézést kérek?
– Csak azt mondtam, hogy ha rohama van, akkor menjen ki az utcára. Nem kell nekem az ilyesmi ebbe a boltba.
Bill nagy levegőt vett.
– Kezdjük elölről – mondta. – Vegye úgy, mintha most jöttem volna be.
– Oké – egyezett bele a tulajdonos viszonylag könnyen.
– Most jött be. És most mit?
– A bicikli a kirakatban – felelte Bill. – Mennyit kér a bicikliért a kirakatban?
– Az egy húszas. – Látszott rajta, hogy már fellélegzett, de a kezét még nem vette ki az asztal alól. – Azt hiszem, valamikor Schwinn lehetett, de ma már csak egy öreg korcs.
– Végigmérte Billt. – Nagy bicikli. Maga is felülhet rá.
Billnek eszébe jutott a kölyök zöld gördeszkája, és így válaszolt:
– Attól tartok, ahhoz már túl ö-öreg vagyok.
A tulajdonos vállat vont. Végre előhúzta a kezét.
– A gyerekének lesz?
– Igen.
– Hány éves?
– T-t-tizenegy.
– Nagy bicikli ez egy tizenegy éves gyereknek.
– Utazási csekket elfogad?
– Feltéve, hogy nem kell tíz dollárnál többet visszaadnom.
– Adhatok húszdolláros csekket is – mondta Bill. – Megenged egy telefont?
– Persze, de csak ha helyi. – Az.
– Vendégem egy telefonra.
Bill tárcsázta a derryi könyvtárat. Mike-ot ott találta.
– Hol vagy, Bill? – kérdezte Mike. – Minden rendben? – tette hozzá azonnal.
– Rendben. Láttál valakit a többiek közül?
– Nem. Majd este találkozunk velük. – Rövid szünet. – Azaz, remélem. Mit tehet érted, Nagy Bill?
– Megveszek egy biciklit – válaszolt Bill nyugodtan. – Azt szeretném tudni, hogy eltolhatnám-e a házadhoz. Van garázsod vagy valami, ahol tarthatnám?
Csend. – Mike? Mi...
– Itt vagyok – felelt Mike. – A Silver?
Bill ránézett a tulajdonosra. Az megint a könyvébe mélyedt... vagy talán csak úgy tett, és közben hegyezte a fülét.
– Igen – mondta.
– Hol vagy?
– Úgy hívják, hogy Használt Rózsa, Használt Ruhák.
– Értem – mondta Mike. – A címem Palmer köz 61. Menj végig a Főutcán...
– Meg fogom találni.
– Rendben, ott találkozunk. Kérsz vacsorát?
– Az jó lenne. El tudsz jönni a munkából?
– Nem gond. Majd Carole átveszi a teendőket. – Mike megint tétovázott. – Azt mondta Carole, hogy járt itt egy ember, úgy egy órával azelőtt, hogy én visszaértem. Azt mondta, úgy ment ki innen, mint egy kísértet. Megkértem, hogy írja le. Ben volt az.
– Biztos?
– Ja. Most meg a bicikli. Az is része, nem?
– Nem csodálkoznék – mondta Bill, s közben fél szemmel a tulajdonost figyelte, akit látszólag most is teljesen lekötött a könyve.
– Akkor nálam találkozunk – mondta Mike. – Hatvanegyes szám. Ne felejtsd el.
– Nem fogom. Kösz, Mike.
– Minden jót, Nagy Bill.
Bill letette a telefont. A tulajdonos azon nyomban becsukta a könyvét. – Szerzett magának biciklitárolót, haver?
– Ja. – Bill elővette az utazási csekk-könyvét, és aláírt egy húszdollárost. A tulajdonos olyan gondosan egyeztette a két aláírást a csekken, hogy azt kevésbé zaklatott idegállapotban Bill talán sértőnek is találja.
A boltos nagy sokára megírta a számlát, és az utazási csekket becsúsztatta a rozzant kasszájába. Felállt, csípőre tette a kezét és nyújtózott egyet, aztán átment a bolt elülső részébe. Olyan ügyesen és látszólag oda sem figyelve lavírozott az értéktelen és majdnem értéktelen áruk kupacai közt, hogy kivívta Bill elismerését.
Megemelte a biciklit, megfordította, és eltolta a kirakat széléig. Bill megfogta a kormányt, hogy segítsen, és ekkor ismét megborzongott. Silver. Újra. A Sirvert fogja és
(kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem)
el kellett űznie ezt a gondolatot, mert elgyengült és furcsán érezte magát tőle.
– A hátsó gumi kicsit puha – mondta a tulajdonos (valójában lapos volt, mint egy palacsinta). Az elülső gumi fel volt fújva, de annyira elkopott már, hogy itt-ott kilátszott a belső.
– Nem számít – mondta rá Bill.
– Innen már tud vele mit kezdeni?
(régen mindig tudtam mit kezdeni vele; most mi lesz, nem tudom)
– Azt hiszem, igen – felelt Bill. – Köszönöm.
– Nincs mit. És ha akarna még társalogni arról a borbélycégérről, akkor jöjjön vissza nyugodtan.
A tulajdonos kinyitotta előtte az ajtót. Bill kitolta a biciklit, balra fordult, és elindult a Fő utca felé. Az emberek mosolyogva és kíváncsian lestek a kopasz férfit, aki hatalmas biciklit tol, amelynek a hátsó gumija lapos, és a rozsdás biciklikosara fölött pumpás dudája van, de Bill észre sem vette őket. Annak örült, hogy felnőtt kezébe is milyen jól illik a kormány gumifogantyúja, eszébe jutott, hogy mindig azt tervezte, különböző színű, vékony műanyag szalagokat fog csomózni a fogantyúkra, hogy majd röpüljön a levegőben. Végül is nem lett belőle semmi.
Megállt a Városközpont és a Fő utca sarkán, a Mr. Puhafedelű előtt. Falnak támasztotta a biciklit, de csak addig, amíg levette a sportzakóját. Lapos gumijú biciklit tolni fárasztó dolog, és egyre melegebb lett á délután. Bedobta a kosárba a zakóját, és továbbment.
Rozsdás a lánca, gondolta. Bárkié volt is, nem vigyázott eléggé e becses
(lényre)
tárgyra.
Homlokát ráncolva megállt egy pillanatra, megpróbált visszaemlékezni, hogy valójában mi történt a Silverrel. Eladta volna? Elajándékozta? Esetleg elvesztette? Nem emlékezett rá. Ehelyett az a hülye mondat
(kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem)
ötlött újra az eszébe, furcsa volt, oda nem illő, mint egy fotel a csatamezőn, lemezjátszó a kandallóban vagy egy sor ceruza, ami kiáll a cementjárdából.
Bill megrázta a fejét. A mondat széttört és eloszlott, mint a füst. Tovább tolta a Silvert Mike háza felé.

6
MIKE HANLON FELFEDEZI AZ ÖSSZEFÜGGÉST

De előbb még megfőzte a vacsorát – hamburgert és párolt gombát készített hagymával és spenótsalátával. Addigra már végeztek a Silver szerelésével, és igencsak megéheztek.
A csinos kis ház fala fehér volt, zöld szegéllyel, Cape Codban látni ilyeneket. Mike éppen akkor érkezett, amikor Bill a Palmer közben tolta a Silvert. Rozzant Fordot vezetett, aminek rozsdásak voltak a rugói, és repedés húzódott a hátsó szélvédőjén, és Billnek eszébe jutott, amit Mike olyan csendesen jegyzett meg: ők hatan a Vesztesek Klubjából, akik elmentek Derryből, többé már nem vesztesek. Mike itt ragadt és lemaradt.
Bill begurította a Silvert Mike garázsába, amelynek olajozott földpadlója olyan makulátlanul tiszta és rendes volt, mint, ahogy később kiderült, az egész ház is. A falon szegre akasztott szerszámok lógtak, és a lámpákat bádogtölcsér védte, úgy néztek ki, mint a biliárdasztalok fölött függő lámpák. Bill falhoz támasztotta a biciklit. Egy ideig hallgatagon, zsebre dugott kézzel vizsgálgatták.
– Ez tényleg a Silver – szólalt meg végre Mike. – Gondoltam, hogy talán tévedsz. De tényleg ő az. Mit akarsz csinálni vele?
– Üssenek agyon, ha tudom. Van biciklipumpád?
– Van. Azt hiszem, van gumifoltozó készletem is. Tömlő nélküli gumi?
– Régen mindig az volt. – Bill lehajolt, és ellenőrizte a lapos gumit. – Az. Tömlő nélküli.
– Megint jársz majd vele?
– Természetesen nem – válaszolt élesen Bill. – Csak nem tetszik, hogy --lapos a gumija.
– Ahogy akarod, Nagy Bill. Te vagy a főnök.
Bill kérdőleg fordult vissza, de Mike már ott sem volt, a hátsó falhoz ment, és már emelte is le a biciklipumpát.
Elővette a gumifoltozó készlet bádogdobozát az egyik szekrényből, és odaadta Billnek, aki kíváncsian szemlélgette. Ilyenekre emlékezett a gyerekkorából is: kicsiny bádogdoboz, körülbelül akkora, mint amekkorát a cigarettájukat maguk sodró férfiak hordanak maguknál, csak ennek fényes és bordázott volt az oldala – ezzel kellett feldörzsölni a lyuk szélén a gumit, mielőtt az ember feltette a foltot. Látszott a dobozon, hogy vadonatúj, a Woolco-árcédulán rajta volt az ár: 7 dollár 23 cent. Úgy rémlett neki, hogy kölyökkorában egy ilyen készlet egy dollár huszonötbe került.
– Ez nem csak úgy véletlenül van itt – mondta Bill. Nem kérdés volt.
– Nem – ismerte be Mike. – A múlt héten vettem. Méghozzá a bevásárlóközpontban.
– Van biciklid?
– Nincs – felelte Mike, és a szemébe nézett.
– Csak úgy megvetted ezt a dobozt.
– Valami erre késztetett – mondta Mike, még mindig Bill szemébe nézve. – Azzal ébredtem egy reggel, hogy jól jöhet az ilyen. Aztán egész nap vissza-visszatért ez a gondolat. Így aztán... megvettem. És most itt vagy, és szükséged van rá.
– Itt vagyok, és szükségem van rá – ismerte el Bill. – De ahogy a tévésorozatokban pihegik: mondd, mit jelent ez, szivi?
– Kérdezzük meg a többieket – felelte Mike. – Ma este.
– Szerinted mindenki ott lesz?
– Nem tudom, Nagy Bill. – Szünetet tartott, aztán hozzátette: – Szerintem az is előfordulhat, hogy nem mindenki lesz ott. Egyikük-másikuk talán úgy dönt, hogy csendesen lelép innen. Vagy... – Vállat vont.
– Mit csináljunk ez esetben?
– Nem tudom. – Mike rámutatott a gumifoltozó készletre. – Hét dollárt fizettem ezért az izééit. Kell vagy csak nézegetni akarod?
Bill kivette a zakóját a biciklikosárból, és gondosan egy szabad szegre akasztotta a falon. Azután felfordította a Silvert, a nyergére állította, és lassan forgatni kezdte a hátsó kereket. Nem tetszett neki, hogy a keréktengely mennyire nyikorog a rozsdától, és eszébe jutott, hogy milyen észrevehetetlenül halkan forgott a golyóscsapágy a gyerkőc gördeszkájában. Egy kis olajozással megoldható, gondolta magában. A láncot sem ártana beolajozni. Rozsdás az is, mint a fene... Meg játékkártya kell, a küllőkre. Fogadni mernék, hogy Mike-nak van kártyája. Méghozzá jó. Ha a biciklikártyát celluloiddal vonják be, hogy merev lesz tőle és csúszik, akkor, amikor először megkeveri az ember, mindjárt szétszóródik a padlón. Játékkártya, igen, no meg biztosítótű, hogy legyen mivel rögzíteni...
Hirtelen megdermedt.
Mi az öreg isten jár a te fejedben?
– Valami baj van, Bill? – kérdezte halkan Mike.
– Semmi. – Az ujja valami kicsiny, kerek és kemény dologra talált. Kipiszkálta a körmével. Egy apró rajzszeg jött ki a kerékgumiból. – Itt a bű-bű-bűnös – mondta, és megint, furcsán, váratlanul és nagy erővel felhangzott a lelkében, hogy: Kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem. Ez alkalommal azonban a hang után megszólalt az anyja hangja is, azt mondta: Próbáld meg újra, Billy. Már majdnem sikerült. És Andy Devine Jinglesnek, Guy Madison segédjének szerepében üvölti: Hé, Vad Bill, várj meg!
Megborzongott.
(falba)
Megrázta a fejét. Most is dadognék, ha ki kellene mondanom, gondolta, és egy pillanatig az volt az érzése, hogy mindjárt megért mindent. Azután elmúlt ez az érzés.
Felnyitotta a bádogdobozt és nekilátott. Sok időt eltöltött azzal, hogy mindent jól megcsináljon. Mike a falnak dőlt, a késő délutáni nap egy sugara éppen odavilágított, az ingujját felgyűrte és a nyakkendőjét meglazította, egy dallamot fütyörészett: Bill nagy sokára rájött, hogy a „Szántszándékkal vakítottál el” címűt.
Amíg várta, hogy megkössön a gumiragasztó, Bill – csak úgy, mert úgyis ráér, mondta magában – megolajozta a Silver láncát, a lánckereket és a tengelyeket. Ettől ugyan még nem festett szebben a bicikli, de amikor megpörgette a kereket, nem hallotta a rozsdás nyikorgást, és ez elégedettséggel töltötte el. A Silver úgysem nyert volna soha szépségversenyt. Az volt a jó benne, hogy ment, mint a kék villám.
Már fél hat felé járt, szinte el is felejtette, hogy Mike is ott van: annyira lefoglalták a szerelés apró, de figyelmet igénylő feladatai. A pumpa csövének végét rácsavarta a hátsó gumi szelepére, és figyelte, hogyan dagad ki a gumi, igyekezett eltalálni a megfelelő nyomást. Örömmel látta, hogy a folt szépen tapad.
Amikor úgy vélte, hogy már jó, lecsavarta a pumpa végét, és már éppen fel akarta állítani a Silvert, amikor a háta mögött pörgetett játékkártyák suhogását hallotta meg. Úgy perdült hátra, hogy majdnem felborította a Silvert.
Ott állt Mike, a kezében egy csomag kék hátú biciklikártya.
– Kell?
Billből hosszú, remegő sóhaj szakadt föl:
– Ugye van biztosítótűd?
Mike kivett a zsebéből négyet, és odanyújtotta őket.
– Csak úgy véletlenül, m-mi?
– Aha, valami olyasmi – felelte Mike.
Bill elvette a kártyát, és megpróbálta megkeverni. Remegett a keze, és a kártyák szétrepültek. Szétszóródtak mindenfelé... de csak kettő esett lapjával felfelé. Bill megnézte őket, aztán Mike-ra emelte a tekintetét. Mike meredten bámulta az összevissza heverő kártyákat. Megfeszülő ajka alól előbukkant a foga.
Mindkét kártya pikk ász volt.
– Ez lehetetlen – mondta Mike. – Most bontottam fel a csomagot. Nézd meg. – A garázsajtó melletti vödörre mutatott, és Bill látta benne a celofán csomagolópapírt. – Hogy lehet egy kártyacsomagban két pikk ász?
Bill lehajolt és felvette. – Hogy lehet, hogy egy egész kártyacsomagból csak kettő esik lapjával felfelé? – kérdezte. – Ez még jobb kér...
Megfordította a kártyákat, rápillantott, aztán odamutatta Mike-nak. Az egyiknek kék, a másiknak piros volt a hátlapja.
– Az ég szerelmére, Mikey, mibe húztál be minket?
– Mit csinálsz velük? – kérdezte Mike fakó hangon.
– Mit, hát felteszem – felelte Bill, és váratlanul nevetésben tört ki. – Ezt várják el tólem, nem? Ha vannak a mágia alkalmazásának bizonyos előfeltételei, akkor azok az előfeltételek elrendeződnek maguktól is. Igazam van?
Mike nem válaszolt. Csak nézte Billt, ahogy az feltette a kártyákat a Silver hátsó kerekére. A keze még mindig remegett, így eltartott egy ideig, de végül sikerült, nagy lélegzetet vett, visszatartotta és megpörgette a hátsó kereket. A játékkártyák hangosan verődtek a küllőkhöz, a garázs csendjében olyan volt, mint valami gépfegyversorozat.
– Gyere be – mondta halkan Mike. – Gyere be, Nagy Bill. Készítek valami harapnivalót.
Hamar befalták a hamburgert, és aztán csak ültek, dohányoztak, figyelték, hogyan száll le az este Mike kertjében. Bill elővette a tárcáját, kivett egy névjegykártyát, és ráírta azt a mondatot, ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy meglátta a S il vert a Használt Rózsa, Használt Ruhák kirakatában. Megmutatta Mike-nak, aki lassan, a szavakat gondosan formázva elolvasta.
– Mond ez neked valamit? – kérdezte Bill.
– Kezem sokszor falba vertem, mégis, most is, kísért szellem. – Bólintott. – Igen, tudom, mi ez.
– Hát akkor mondd meg. Vagy ezt is azzal m-m-mismá-solod el, hogy majd úgyis rájövök én magam?
– Nem – felelte Mike. – Ezt szerintem megmondhatom. Az angol időkből származik ez a kifejezés. Nyelvtörő, beszédgyakorlatnak alkalmazták selypítő vagy dadogó emberek számára. Anyád ezt akarta kimondatni veled egész nyáron. 1958 nyarán. Még ha magadban voltál, akkor is mindig ezt motyogtad.
– Ezt motyogtam? – kérdezte Bill, és aztán megfelelt a saját kérdésére: – Ezt motyogtam.
– Biztos nagyon szerettél volna a kedvére tenni. Bill csak bólintott, mert hirtelen úgy érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Nem bízott magában, félt, hogy nem tud megszólalni.
– Nem sikerült – mondta Mike. – Erre emlékszem. Próbáltad pedig, de a nyelved állandóan beletört.
– Pedig kimondtam – felelte Bill. – Legalább egyszer.
– Mikor?
Bill akkorát ütött az öklével a dohányzóasztalra, hogy fájt.
– Nem emlékszem! – üvöltötte. És aztán tompán megismételte: – Nem emlékszem.

Tizenkettedik fejezet
Három hívatlan vendég

Egy nappal azután, hogy Mike Hanlon sorra hívta a többieket, Henry Bowers hangokat kezdett hallani. Egész nap hangok beszéltek hozzá. Egy ideig azt gondolta, hogy a holdról jönnek. Késő délután, amikor a kertben, kapálás közben felnézett az égre, meglátta a holdat a kék, napfényes égen. Sápadt és kicsiny volt: kísértethold.
Valójában ezért hitte, hogy a hold beszél hozzá. Csak kísértethold beszélhet kísértethangon – a régi barátainak a hangján és azoknak a kisgyerekeknek a hangján, akik egykor a Pusztában játszottak. Azok, és még valaki, akit nem mert megnevezni.
Először Victor Criss beszélt a holdról. Jönnek vissza, Henry. De jön ám mind. Jönnek vissza Derrybe.
Azután Böfi Huggins beszélt a holdról, talán a hold árnyékos oldaláról. Te vagy az egyetlen, Henry. Csak te maradtál. El kell kapnod őket a kedvemért és Vic kedvéért. Nekünk nem parancsolhat senki kisgyerek. Nekem, amikor én egyszer akkorát ütöttem a labdába a Trackeréknél, hogy azt mondta Tony Tracker, hogy az a labda kirepült volna a Yankee Stadionból is.
Kapált, nézte az égen a kísértetholdat, és egy idő után átjött Fogarty és nyakon csapta, amitől hasra vágódott.
– Kikapálod a borsót is a gyommal együtt, te idióta!
Henry felállt, leverte a földet az arcáról meg a hajáról. Ott állt Fogarty, magas volt, fehér kabát és fehér nadrág feszült rajta, a hasa kidülledt. Az őröknek (akiket itt, a Juniper Hillben „tanácsadók”-nak neveztek) nem volt szabad gumibotot hordani, ezért néhányan – a legrosszabb Fogarty, Adler és Koontz volt – zsebkendőbe csavart negyeddollárosokat tartottak a zsebükben. Majdnem ugyanott találták el az embert minden alkalommal: éppen a tarkóján.
A negyeddollárosok ellen nem szólt semmilyen szabály. A negyeddollárosokat nem tartották halálos fegyvernek a Juniper Hill elmegyógyintézetben, Augusta külvárosában, a sidneyi városhatárnál.
– Nagyon sajnálom, Fogarty úr – mondta Henry, és vigyorogni próbált, amitől kilátszott szabálytalan, sárgás fogsora. Mint egy kísértetjárta ház kerítéslécei. Henrynek tizennégy éves kora körül kezdtek kiesni a fogai.
– Na ja, sajnálod – mondta Fogarty. – Sokkal jobban fogod sajnálni, ha még egyszer rajtakaplak, Henry.
– Igenis, uram, Fogarty úr.
Fogarty elment, a nagy fekete cipője nagy barna nyomokat hagyott a Nyugati Kert porában. Most, hogy Fogarty hátat fordított, Henry lopva körülnézett. Amint kitisztult az ég, kizavarták őket kapálni, kizavartak mindenkit a Kék Osztályról – ahova azokat rakták, akik korábban nagyon veszélyesnek számítottak, de azután átkerültek a korlátozottan veszélyes kategóriába. Egyébként a Juniper Hill valamennyi páciense legalább korlátozottan veszélyes volt: ebben az intézményben az elmebeteg bűnözőkkel foglalkoztak. Henry Bowers azért volt itt, mert 1958 késő őszén meggyilkolta apját – igencsak hírhedtté vált az az év a gyilkossági perekről; jó kis év volt az 1958-as a gyilkossági perek tekintetében.
Csak persze nem kizárólag az apja megölésével gyanúsították; ha csak az apjáról lett volna szó, akkor Henry nem töltött volna húsz évet az augustai Állami Elmegyógyintézetben, az idő nagy részét fizikai korlátozás és gyógykezelés alatt. Nem, nem csak az apját; a hatóságok szerint ő ölte meg mindőjüket, legalábbis a többségét.
Az ítélet kihirdetése után az Híradó első oldalán ezzel a címmel jelent meg a vezércikk: „Véget ért Derry hosszú éjszakája.” Ebben összefoglalták a lényeges pontokat: a Henry íróasztalában talált öv, amely Patrick Hockstetteré volt; egy kupac tankönyv Henry szekrényében, némelyiken az eltűnt Böfi Huggins, másokon az eltűnt Victor Criss nevével, akikről tudták, hogy a Bowers fiú társai; és a legterhelőbb bizonyíték a Henry matraca alá rejtett bugyi, amelyről a mosószernyomok alapján megállapították, hogy az elhunyt Veronica Grogané volt.
Henry Bowers, jelentette ki a Híradó, volt arém, aki 1958 tavaszán és őszén rettegésben tartotta Derryt.
A Híradó a december 6-i számában kihirdethette, hogy vége Derry hosszú éjszakájának, de azt még egy olyan idióta is, mint Henry, tudja, hogy Derryben az éjszakának soha nincs vége.
Arcába üvöltötték a kérdéseiket, körbeállták, ujjal mutogattak rá. A rendőrfőnök kétszer pofon vágta és egyszer egy Lottman nevű detektív behúzott neki, és azt mondta, hogy köpjön, de gyorsan.
– Sokan állnak odakint, Henry, és nem valami vidámak – mondta ez a Lottman. – Hosszú ideje nem volt már lincselés Derryben, de attól most még lehet.
Tudta, hogy folytatták volna, ameddig csak kell, nem mintha bármelyik is komolyan gondolta volna, hogy a jó derryi polgárok betörnének a rendőrségre, kicipelnék Henryt és felakasztanák a vadalmafára, hanem azért, mert kétségbeesetten szerették volna lezárni a nyár véres és rettenetes aktáit; folytatták volna, de Henry megkönnyítette a dolgukat. Egy idő után megértette, hogy azt akarják: mindent vállaljon magára. Nem számított. Az után a szörnyűség után, amit a Csatornában átélt, azután, ami a Böfivel és Victorral történt, nem érdekelte már szinte semmi. Igen, mondta, ő ölte meg az apját. Ez igaz is volt. Igen, ő ölte meg Victor Crisst és Böfi Hugginst. Ez is igaz volt, legalábbis abban az értelemben, hogy ő vezette őket az alagútba, ahol halálukat lelték. Igen, megölte Patricket. Igen, Veronicát. Igen, egyet, igen, mindet. Nem igaz, de az nem számít. Valakinek vállalnia kell a felelősséget. Talán azért kímélték meg őt. És ha tiltakozott volna...
Patrick fiúról tudott. Áprilisban nyerte el Patricktől, kiderült, hogy nem jó rá, bedobta az asztalfiókba. A könyvekről is tudott – hiszen együtt jártak mindenfelé, és nem törődtek jobban a nyári tankönyvekkel sem, mint a rendesekkel, vagyis annyira érdekelte őket, mint a harkályt a szteppelés. Biztosan volt a másik kettő szekrényében is az ő könyvel közül néhány, és ezt a zsaruk is nyilvánvalóan tudták.
A bugyi... nem, azt nem tudta, hogy Veronica Grogan bugyija hogyan került a matraca alá.
De úgy vélte, sejti, hogy ki – vagy mi – tette oda.
Jobb nem beszélni az ilyen dolgokról.
Jobb, ha az ember befogja a száját.
Így aztán elkülték Augustába, és végül, 1979-ben, átirányították Juniper Hillbe, és ott csak egyszer került bajba, és az is azért volt, mert először senki sem értette meg. Az egyik fickó meg akarta fújni Henry éjjeli lámpáját. Az éjjeli lámpa egy Donald kacsa volt, amint éppen veszi le a tengerészkalapkáját. Donald védte őt, amikor lement a nap. Ha nincs fény, bejöhetnek a dolgok. Az ajtózár és a drótkerítés nekik nem akadály. Jönnek, mint a köd. Dolgok. Beszéltek és nevettek... és néha szorítottak. Szőrös dolgok, sima dolgok, dolgok, amiknek szeme van. Azok a dolgok, amik valójában megölték Vic-et és Böfit, amikor ők hárman bekergették a kölyköket a Derry alatti csatornába 1958 augusztusában.
Ahogy most körülnézett, csak a Kék Osztály többi lakóját látta. Ott volt George DeVille, aki megölte a feleségét és négy gyerekét egy téli estén 1962-ben; George elmélyedten hajtotta félre a fejét, a szellő lobogtatta a haját, az orrából vígan folyt a takony, a hatalmas fakereszt ugrált és táncolt a mellén, ahogy kapált. Ott volt Jimmy Donlin, az újságok csak annyit írtak róla, hogy megölte az anyját Portlandben, 1965 nyarán, de azt már nem írták meg az újságok, hogy Jimmy új dologgal kísérletezett a test eltüntetése terén: mire a zsaruk megérkeztek, Jimmy már több mint felét megette az anyjának, közte az agyát. „Kétszer olyan okos lettem tőle”, mondta el bizalmasan Henrynek lámpaoltás után egy este.
A Jimmy utáni sorban a kis francia, Benny Beaulieu kapált ádázul, és mint mindig, ugyanazt a dallamsort énekelte újra és újra. Benny volt a tűzmadár – a piromániás. Most is, kapálás közben, ezt a sort énekelgette a Doorstól. „Gyújtsuk fel az éjszakát, gyújtsuk fel az éjszakát, gyújtsuk...”
Bizonyos idő elteltével az ember idegeire ment.
Benny mögött Franklin D'Cruz volt, aki több mint ötven nőt megerőszakolt, mielőtt elkapták letolt gatyával a bangón Terrace parkban. Az áldozatok között volt hároméves és nyolcvanegy éves is. Franklin D'Cruz nem volt válogatós. Mögötte, de jóval távolabb, Arlen Weston állt, aki majdnem annyit bámulta ábrándozva akapáját, mint amennyit dolgozott. Fogarty, Adler és John Koontz mind kipróbálták Westonon a trükköt a negyeddollárosokkal, hogy meggyőzzék, tud ő gyorsabban is mozogni, aztán egyszer Koontz mintha egy kicsit túlságosan erősen ütött volna rá, mert Arlen Westonnak nem csak az orrából, hanem a füléből is folyt a vér, és aznap éjjel rángógörcsöt kapott. Nem nagyon; csak egy kicsit. De azóta Arlen egyre beljebb és beljebb került a saját belső sötétségébe, és mostanra reménytelen esetté vált, szinte teljesen megszűnt a kapcsolata a világgal. Arlen mögött volt...
– Folytatod vagy segítsek, Henry? – üvöltötte messziről Fogarty, és Henry folytatta a kapálást. Ő nem akart rángógörcsöt. Nem akarta úgy végezni, mint Arlen Weston.
Nemsokára újra kezdték bent a hangok. De most a többiek hangja szólt, a kölyköké, azoké, akik miatt egyáltalán idekerült, hallatszott a suttogásuk a kísértetholdról.
Még egy kövér fiút sem bírsz elkapni, Bowers, suttogta az egyik. Én már gazdag vagyok, te meg borsót kapálsz. Haha, seggfej!
B-b-bowers, t-t-te még a n-n-náthát sem t-t-tudod elkapni! O-o-olvastál jó k-k-könyvet ott b-b-benn? E-é-én írtam sokat! Én g-g-gazdag vagyok, és t-te a J-j-juniper Hillen vagy! Ha-ha, hülye seggfej!
– Fogjátok be – suttogta Henry a kísértethangoknak, és gyorsabban kapált, kikapálta a zsenge borsópalántákat is a gazzal együtt. Úgy folyt az arcán az izzadság, mint a könny. – El tudtunk volna kapni benneteket. El tudtunk volna kapni.
Bezártunk, seggfej, mondta nevetve egy másik hang. Üldöztél, és nem tudtál elkapni, és én is meggazdagodtam! Sok van még hátra, banánsarkú!
– Pofa be – mormogta Henry, és gyorsabban kapált. – Pofa be és kész!
Le akartad húzni a bugyimat, Henry?, incselkedett egy újabb hang. Nagy kár! A többinek mind megengedtem, a kurvájuk voltam, de most már én is gazdag vagyok, és mind együtt vagyunk megint, és megint csináljuk, te akkor sem tudnád, ha hagynám, mert nem áll fel neked, ha-ha, Henry, ha-ha EGÉSZEN...
Egyre veszettebbül kapált, repültek a gyomok, a borsópalánták, a rögök; a kísértethangok a kísértetholdról egyre hangosabbak voltak, visszhangzottak és cikáztak a fejében, és rohanhatott feléje Fogarty üvöltve, Henry nem hallotta. A hangok miatt.
Még egy niggert sem tudsz elkapni, amilyen én vagyok, ugye?, gúnyolódott egy másik kísértethang. Kinyírtunk benneteket a kőcsatában! Kurvára kinyírtunk! Ha-ha, seggfej! Ha-ha egészen!
Aztán mind egyszerre beszélt, nevettek rajta, banánsarkúnak nevezték, megkérdezték, hogy tetszett a sokkterápia, amit adtak, amikor a Piros Osztályra jött, megkérdezték, hogy tetszik a J-j-juniper Hill, kérdezték és nevettek, nevettek és kérdezték, és Henry ledobta a kapáját és üvölteni kezdett fel a kísértetholdra a kék ég közepén, és először haragjában üvöltött, és akkor maga a hold változott meg és alakult át a bohóc arcává, az arca csúf, himlőhelyes, fehér, a szeme fekete lyuk, véres vigyora úgy fordult felfelé, olyan obszcénul és zseniálisan, hogy az már kibírhatatlan, és ekkor Henry már nem dühében üvöltött, hanem halálos félelmében, és a bohóc hangja hallatszott a kísértetholdról:
Vissza kell menned, Henry, ezt mondta. Vissza kell menned, és be kell fejezned a munkát. Vissza kell menned Derrybe, és mindet meg kell ölnöd. Értem. És...
Ekkor Fogarty, aki a közelben állt, és már vagy két perce üvöltött Henryre (míg a többi állt szépen a maga sorában, a kapát úgy tartották a kezükben, mint komikus falioszt, az arcukon nem érdeklődés látszott, de majdnem, igen, majdnem gondolat, mintha megértették volna, hogy ez része annak a rejtélynek, ami miatt odakerültek, hogy Henry Bowers hirtelen üvöltőgörcse nemcsak technikailag érdekes, hanem valami másért is), most belefáradt a kiabálásba, és a negyeddollárosokkal jó nagyot húzott Henryre, és Henry elzuhant, mint egy zsák, de követte őt a szörnyű, örvénylő sötétségbe a bohóc hangja, amely azt kántálta újra és újra: Öld meg mindet, Henry, öld meg mindet, öld meg mindet, öld meg mindet.

Henry Bowers éberen feküdt.
Most nem világított a hold, s ezért szinte elöntötte a hála. Éjjel nem olyan kísérteties a hold: valószerűbb, és ha véletlenül azt az irtózatos bohócarcot látná az égen, amint hegyek-völgyek, erdők-mezők fölött úszik, szentül hitte, hogy szörnyethalna a rémülettől.
Az oldalán feküdt, és meredten nézte az éjjeli lámpáját. Donald kacsa kiégett; a polkát járó Miki és Minnie egérrel helyettesítette; őket Mogorva Oscar zölden izzó ábrázata követte a Szezám utcá-ból, Oscart meg a múlt év végén Fozzie Medve váltotta fel. Henry a fogsága évelt kiégett éjjeli lámpákkal mérte ki, nem pedig kávéskanalakkal.
Május harmincadikán, pontban hajnali két óra négy perckor kialudt az éjjeli lámpája. Egy kis nyögés szakadt ki Henryből – semmi több. Koontz ma éjjel a Kék Osztály ajtajában állt – Koontz volt a társaságból a legrosszabb.
Rosszabb még Fogartynál is, aki délután olyan erősen megütötte, hogy Henry alig bírta elfordítani a fejét.
Körülötte a többi kék osztálybeli aludt. Benny Beaulieu elasztikus kényszerzubbonyban. Engedélyt kapott; hogy megnézze a Szükségállapot ismétlését az osztály tévéjén, amikor visszajöttek a kapálásból, és hat óra körül nekiálltak rejszolni, és szünet nélkül rejszoltak, s közben azt sikoltották, hogy: „Gyújtsuk fel az éjszakát! Gyújtsuk fel az éjszakát! Gyújtsuk fel az éjszakát!” Nyugtatót adtak be neki, ami körülbelül négy órán át ki is tartott, és aztán tizenegy táján újra elkezdte, amikor az Elavilnak megszűnt a hatása, és olyan hevesen cibálta a jó öreg szerszámát, hogy vérezni kezdett, és az ujjai közt folyt a vér, és azt sikoltotta, hogy „Gyújtsuk fel az éjszakát!”. Úgyhogy megint csak lenyugtatózták, és kényszerzubbonyt húztak rá. Most aludt, és a félhomályban elgyötört kis arca olyan komornak látszott, mint Arisztotelészé.
Maga körül Henry mély horkolásokat hallott meg hangos röffenéseket, olykor egy-egy fingást. Hallotta Jimmy Donlin lélegzését; senkiével sem lehetett összetéveszteni, noha Jimmy öt ággyal odébb aludt. Szapora volt, és mintha enyhén sípolna: Henryt mindig egy varrógépre emlékeztette. Az ajtón túlról, amely az előcsarnokba nyílt, hallotta Koontz tévéjének gyönge hangját. Tudta, hogy Koontz az éjjeli filmet nézi a 38-as csatornán, Texas Drivert iszik és vacsorázik. Koontz nagyon kedvelte a mogyoróvajjal dúsan megkent, bermudai hagymával ízesített szendvicseket. Amikor Henry ezt meghallotta, megborzongott, és arra gondolt: És azt mondják, hogy az örültek mind be vannak zárva.
Ezúttal a hang nem a holdból érkezett.
Ezúttal az ágy alól jött.
Henry azonnal felismerte a hangot. Victor Criss volt az, akinek valahol Derry alatt, huszonhét éve szakadt le a feje. Mégpedig a Frankenstein-szörny szakította le. Henry látta, ahogy történt, és utána látta, hogy a szörny szeme elmozdul, és magán érezte sárga, vizenyős, meredt tekintetét. Igen, a Frankenstein-szörny ölte meg Victort, aztán meg Böfit, de Vic itt volt megint, mint egy fekete-fehér műsor majdnem kísérteties ismétlése a Tipp-topp Ötvenes Évekből, amikor az elnök kopasz volt, és a Buickokon ökörszemablakok voltak.
És most, hogy megtörtént, most, hogy a hang megérkezett, Henry észrevette, hogy megnyugodott és nem fél. Mi több, megkönnyebbült.
– Henry! – szólt Victor.
– Vic! – kiáltotta Henry. – Mit csinálsz te odalenn?
Benny Beaulieu felhorkant, és motyogott valamit álmában. Jimmy takaros orrhangú – varrógépre emlékeztető – lélegzése egy pillanatra abbamaradt. Az előcsarnokban Koontz kis Sonyjának a hangját lecsavarták, és Henry Bowers észlelte, amint Koontz félrebillentett fejjel, egyik kezével megfogja a tévé hangerőállító gombját, másik kezének ujjai pedig megérintik a fehér flanelnadrágjának jobb zsebében dagadó hengert – a körletlistát.
– Nem kell hangosan beszélned, Henry – mondta Vic. – Én hallak akkor is, ha csak gondolkodol. A többiek meg engem nem hallanak egyáltalán.
Mit akarsz, Vic?, kérdezte Henry.
Hosszú ideig nem jött válasz. Henry arra gondolt, hogy Vic netán elment. Az ajtón túl Koontz tévéje megint hangosabban szólt. Aztán valami csikorgó zaj hallatszott az ágy alól; halkan felsírtak a rugók, ahogy egy sötét árnyék kikecmergett alulról. Vic felnézett rá és elvigyorodott. Henry zavarodottan visszavigyorgott. Az öreg Vic mostanság maga is egy kicsit úgy nézett ki, mint a Frankenstein-szörny. Körben a nyakán seb: mint valami akasztókötél-tetoválás. Henry arra gondolt, hogy esetleg ott varrták vissza a fejét. Szemének hátborzongatóan szürkészöld volt a színe, és a szaruhártyája mintha valami ragadós, vizenyős anyagon úszott volna.
Vic még mindig tizenkét éves volt.
– Én ugyanazt akarom, amit te – mondta Vic. – Meg akarok fizetni nekik.
Megfizetni nekik, mondta álmatagon Henry Bowers.
– De innen ki kell menned, hogy megtedd – mondta Vic. – Vissza kell menned Derrybe. Szükségem van rád, Henry. Mindnyájunknak szüksége van rád.
Téged nem bánthatnak, mondta Henry, mert megértette, hogy nem csupán Vicnek beszél.
– Nem bánthatnak engem, ha csak a felét is elhiszik – mondta Vic. – De vannak aggasztó jelek, Henry. Arra sem gondoltunk, hogy akkor képesek visszaverni bennünket. De a Pusztában a dagadt elmenekült tőled. A dagadt, a nagypofájú meg a fürtös aznap mozi után elmenekült elölünk. És a kőcsata, amikor megmentették a niggert...
Ne beszélj róla!, kiáltotta Henry Vicnek, és egy pillanatra ellentmondást nem túró és kemény lett a hangja, aminek köszönhetően annak idején ő lett a vezérük. Aztán összehúzta magát, arra gondolt, hogy Vic bántani fogja – nyilvánvaló, hogy Vic bármit megtehet, amit akar, lévén szellem –, de Vic csak vigyorgott.
– Én gondoskodhatom róluk, hogyha csak a felét hiszik el – mondta –, de te élsz, Henry. Elkaphatod őket, függetlenül attól, hogy hisznek-e, félig hisznek-e vagy egyáltalán nem hisznek. Te elkaphatod őket egyenként vagy egyszerre. Megfizethetsz nekik.
Megfizethetsz nekik, ismételte Henry. Aztán megint kételkedve nézett Vicre. De innen nem tudok kimenni, Vic. Az ablakokon rács van, és ma éjjel Koontz figyeli az ajtót. Koontz a legrosszabb. Esetleg holnap éjjel...
– Koontz miatt ne aggódj – mondta Vic, és felállt. Henry látta, hogy még mindig azt a farmert viseli, amit azon a napon, s ami még mindig azzal a száradó kloákamocsokkal volt pettyes. – Koontzról majd én gondoskodom. – Vic előrenyújtotta a kezét.
Egy másodperc múlva Henry megragadta. Vickel a Kék Osztály ajtaja meg a tévé hangja felé indultak. Már majdnem odaértek, amikor Jimmy Donlin, aki megette az anyja agyat, felébredt. Elkerekedett a szeme, ahogy megpillantot ta Henry késő éjjeli látogatóját. Az anyja volt. A kombinéja egy csöppet kilátszott, mint mindig. Az anyja feje búbja eltűnt. A szeme, amely rémisztően vörös volt, feléje fordult, és amikor elvigyorodott, Jimmy látta a rúzsfoltokat a sárga lófogain, mint mindig. Jimmy sikoltani kezdett. – Mama, ne! Mama, ne! Mama, ne!
A tévé tüstént elhallgatott, s mielőtt a többiek akár csak mocorogni kezdtek volna, Koontz fölrántotta az ajtót, és azt mondta: – Oké, seggfej, készülj fel egy kis agyrázásra! Énnekem is volt már benne részem.
– Mama, ne! Mama, ne! Kérlek, mama! Ne, mama...
Koontz berohant. Először Bowerst vette észre, magas, pohos, álló alakját, majdhogynem kacagnivaló volt hátul fűzős muszlinpendelyében, bőre petyhüdt és tésztás a folyosóról beszüremlő fényben. Aztán balra pillantott, és teli tüdőből kétszer elsikoltotta magát. Bowers mellett egy jelenés állt, bohócgúnyában. Csaknem két és fél méter magas lehetett. Gúnyájának ezüstös volt a színe. Az elején narancssárga pomponok sora. A lábán mókásan túlméretes cipő. De a feje nem emberé volt és nem is bohócé; dobermanfeje volt: John Koontz Istennek e zöld planétáján egyes-egyedül ettől a jószágtól félt. A szeme vérben úszott. Selymes orra ráncolódva hátrahúzódott, és feltárultak hatalmas fehér fogai.
Koontz zsibbadt ujjai közül kihullott a körletlista, és a henger végiggurult a padlón, be a sarokba. Benny Beaulieu, aki az egészet átaludta, fogja megtalálni holnap, és a ládájába rejti. A körlet egy hónapig vette neki a cigarettát, gyárilag töltöttet.
Koontz szisszenve levegőt szívott be, hogy újra sikoltson, amikor a bohóc feléje vetette magát.
– Ideje, hogy egy kis cirkuszt csapjunk! – üvöltötte a bohóc kutyamorgással, és fehér kesztyűs kezével lecsapott Koontz vállára.
Csakhogy a keze abban a kesztyűben mintha mancs lett volna.

Azon a napon – azon a hosszú-hosszú napon – Kay McCall immár harmadszor ment a telefonhoz.
Ezúttal tovább jutott, mint az előző két alkalommal; ezúttal megvárta, amíg a telefont felvették, és beleszólt egy joviális ír zsaruhang: – Hatodik utcai őrszoba, O'Bannon őrmester, parancsoljék –, s csak utána tette le.
Ó, nagyszerűen haladsz. Istenemre mondom. A nyolcadik vagy a kilencedik próbálkozásra már ahhoz is lesz bátorságod, hogy a neved is megadd neki.
Bement a konyhába, és készített magának egy híg szódás whiskyt, noha tudta, hogy nem a legjobb ötlet a darvon után. Eszébe villant egy népdalfoszlány a fiatalságából, az egyetemi kávéházakból – A gyomrombul a fejembe szállt a whiskey / A doktor nem tudja, a temetőbe mikor visz ki –, és szaggatottan fölnevetett. A pult fölött tükör futott végig. Meglátta benne a képét, és hirtelen abbahagyta a nevetést.
Ki az az asszony?
Egyik dagadt szeme szinte csak résnyi.
Ki az az elnyűtt asszony?
Az orra olyan tarjagos, mint holmi iszákos lovagé harmincévnyi hiábavaló küzdelem után a pálinkamérések ellen, groteszk méretűvé dagadva.
Ki a csoda az az elnyűtt asszony, aki úgy fest, mint azok, akik valami női menhelyre vonszolják magukat, miután végül eléggé megijedtek vagy eléggé felbátorodtak, vagy egyszerűen csak megőrültek, hogy elhagyják a férfit, aki bántja őket, aki szisztematikusan bántalmazta őket hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre?
Egyik orcáján teljes hosszában végigfutó karmolás.
Kicsoda ez a nő, Kay-Bird?
Fél karja fel van kötve.
Kicsoda? Te vagy az, lehet, hogy te vagy az?
– Itt van ő... Miss America – énekelte, és azt szerette volna, ha a hangja kemény és cinikus. Először sikerült is, de a hetedik szótagnál turbékolós lett, a nyolcadiknál pedig megtört. Nem volt ez kemény hang. Ijedt hang volt. És ő tudta; megijedt ő már korábban is, de mindig legyűrte félelmét. Arra gondolt, hogy ezúttal hosszú ideig fog tartani.
Az orvos, aki a fél mérföldre fekvő Irgalmas Nővérek Kórházban, közvetlenül a baleseti felvétel melletti egyik kis fülkében kezelte, fiatal volt és nem is nézett ki rosszul. Más körülmények között talán eljátszadozott volna – talán egész komolyan eljátszadozott volna – a gondolattal, hogy megpróbálja hazavinni a férfit és elcipelni egy világ körüli szextúrára. Csakhogy egy csöppet sem viszketett a micsodája. A fájdalomtól az ember lányának nem viszket. És a félelemtől se.
A férfit Geffmnek hívták, és Kay nem törődött vele, hogy Geffinnek majd kiguvad a szeme, úgy nézi. A férfi egy kis fehér papírpoharat vitt a csaphoz, félig megtöltötte vízzel, elővett egy csomag cigarettát az íróasztala fiókjából, és megkínálta Kayt.
Kihúzott egy szálat, és Geffin tüzet adott neki. Pár másodpercig ügyeskednie kellett, hogy eltalálja a cigi végét a lánggal, mert Kay keze annyira remegett. Aztán a gyufát a pohárba hajította. Sssss!
– Csodálatos szokás, ugye? – kérdezte az orvos.
– Orális fixáció – válaszolta Kay.
A férfi bólintott, aztán csend lett. Továbbra is meredten bámulta Kayt. Kaynek az az érzése támadt, hogy Geffin azt várja tóle, hogy sírva fakadjon, és ez szinte megőrjítette, hiszen úgy érezte, hogy tényleg menten elbőgi magát. Utálta, amikor megpróbálták kitalálni az érzelmeit, kivált, ha egy férfi kísérletezett vele.
– Barátja van? – kérdezte végül az orvos.
– Erről inkább nem beszélnék.
– Aha. – Geffin megszívta a cigarettáját, és Kayt nézte.
– Az édesanyja nem mondta magának, hogy udvariatlan dolog így bámulni?
Szerette volna, ha keményen hangzik, amit mond, de inkább esdeklésfélének sikeredett: Ne nézzen már így rám, tudom, hogyan festek, láttam a tükörben. Ezt a gondolatot egy másik követte, s gyanította, hogy Beverlynek, a barátnőjének ez nemegyszer megfordulhatott a fejében: hogi a legfájóbb verést belül kapja az ember, ahol is olyasmit szenvedhet el, amit lélekközi vérzésnek nevezhetnénk. Igen, nagyon jól tudta, hogy hogyan fest. S ami még rosszabb, tudta, hogy mit érez: gyávaságot. Lehangoló érzés volt.
– Csak egyszer mondom el – így Geffin. Halkan beszélt, kellemes volt a hangja. – Amikor ügyeletes vagyok, akkor talán két tucat kékre-zöldre vert nőt látok egy héten. A bentlakó orvosok kéttucatnyival többet kezelnek. Úgyhogy tessék, itt egy telefon az asztalomon. A vendégem egy telefonra. Felhívja a Hatodik utcát, megadja a nevét és a címét, elmondja, mi történt és hogy ki tette. Aztán leteszi a kagylót, én meg előveszek egy üveg konyakot onnan, az iratszekrényből, ahol tartom – szigorúan orvosi célzattal, érti, ugye –, és iszunk rá egyet. Mert történetesen arra gondolok, ez csak az én személyes véleményem, hogy csupán a szifiliszes patkány alacsonyabb rendu lény annál a férfinál, aki nőt szokott verni.
Kay halványan elmosolyodott. – Köszönöm az ajánlatot – mondta –, de majd megleszek. Egyelőre még.
– Hát, jó – mondta a férfi. – De ha hazamegy, jól nézze meg magát a tükörben, asszonyom. Bárki volt is a tettes, alaposan helybenhagyta magát.
És Kay akkor elsírta magát. Nem bírta elfojtani.
Tom Rogan dél körül hívta fel, miután Beverly már rég elment Kaytől, és azt akarta tudni, hogy Kay találkozott-e a feleségével. A férfinak nyugodt és józan volt a hangja, csöppet sem volt zaklatott. Kay azt mondta neki, hogy már vagy két hete színét se látta Beverlynek. Tom megköszönte, és letette a kagylót.
Egy óra tájban, amikor a dolgozószobájában írt, csöngettek. Kay az ajtóhoz ment.
– Ki az?
– Cragin-féle virágot tessék! – kántálta egy magas hang, és úristen, milyen idióta volt, hogy nem jött rá, hogy Tom változtatta el a hangját, milyen idióta volt, hogy elhitte: Tom ilyen könnyen föladja, milyen idióta volt, hogy kiakasztotta a láncot, mielőtt kinyitotta az ajtót!
És a férfi berontott, Kay meg csak addig jutott, hogy: – Takarodj ki in... –, és Tom ökle már lendült is a semmiből, és Kay jobb szemébe vágódott, mire földöntúli fájdalom hasított a fejébe. Kay támolyogva hátrált az előszobában, és megragadott egy-egy tárgyat, hogy megkapaszkodjon benne: egy karcsú, egy szál rózsának való vázát, amely csattanva eltört a padlócsempén, egy álló ruhafogast, amely felborult. Kay meg a saját lábában esett el, amikor Tom becsukta a bejárati ajtót maga mögött, és megindult felé.
– Takarodj ki innen! – sikoltotta Kay.
– Rögtön, mihelyt megmondod, hol van Beverly – felelte Tom, ahogy közeledett feléje az előszobában. Kay homályosan érzékelte, hogy Tom nem néz ki valami jól – mi több, szörnyen néz ki –, és homályos, de egyben vad öröm fogta el ennek láttán. Bármit művelt is Tom Bevvel, úgy látszott, hogy Bev egyáltalán nem maradt adósa. Eléggé ellátta a baját Tomnak, olyannyira, hogy egy egész napig képtelen volt lábra állni – és Tom még most is úgy festett, mint akire ráfér egy alapos kórházi kezelés.
Tom nagyon aljasul nézett és nagyon dühösen.
Kay talpra kecmergett és hátrálni kezdett, tekintetét a férfira függesztve, mint ahogy az ember egy vadállatot figyel, amelyik kiszökött a ketrecéből.
– Mondtam már, hogy nem láttam, és ez az igazság – mondta Kay. – És most már takarodj, mert hívom a rendőrséget.
– Találkoztál Bevvel – erősködött Tom. Dagadt ajkával vigyorogni próbált. Kay látta, hogy Tom fogainak vonala furán cikcakkos. Az elülső fogai közül néhányból letört egy-egy darab. – Felhívlak, és azt mondom, nem tudom, hol van Bev. Te azt mondod, két hete a színét se láttad. Sehol egy árva kérdés, sehol egy elbátortalanító szó, pedig tisztában vagyok vele, hogy kurvára utálod a pofámat. Tehát hol van Bev, te hülye picsa?! Ki vele!
Kay ekkor megfordult, és rohant az előszoba végébe, be akart jutni a nappaliba, és össze akarta húzni maga után a mahagóni tolóajtót és ráfordítani a reteszt. Oda is ért a férfi előtt – Tom ugyanis bicegett –, de mielőtt hirtelen összehúzhatta volna a két szárnyat, Tom teste már közéjük férkőzött. Tom egy rántással kiszabadította magát, és előrelendült. Az asszony ismét megfordult, hogy tovább szaladjon; Tom elkapta a ruháját, és akkorát rántott rajta, hogy a ruha egész háta derékig leszakadt. A feleséged varrta ezt a ruhát, te szarházi, futott át Kay agyán a gondolat, és akkor hátraperdült.
– Hol van?
Kay hatalmas pofont kevert le Tomnak, hogy a feje is hátrányaklott, és a képe bal oldalán a vágás újra vérezni kezdett. Tom megragadta a haját, és Kay fejét szinte belerántotta az öklébe. Egy pillanatra Kay úgy érezte, mintha szétrobbanna az orra. Felsikoltott, újabb adag levegőt szívott be, hogy még egyet sikoltson, aztán köhögni kezdett a saját vérétől. Most már páni félelem lett rajta úrrá. Korábban fogalma se volt róla, hogy széles e világon létezhet ilyen tömény félelem. Ez a rohadt őrült még megöli!
Sikoltott, sikoltott, aztán Tom ökle a hasába vágódott, és minden levegő kiszaladt Kay tüdejéből, és csak hápogni tudott. Köhögött és hápogott egyszerre, és egy irtózatos pillanatra átcikázott az agyán, hogy megfullad.
– Hol van?
Kay megrázta a fejét. – Nem... láttam – hápogta. – A rendőrséget... börtönbe kerülsz... te seggfej...
Tom fölrántotta a földről, és Kay érezte, hogy valami enged a vállában. Még több fájdalom, de olyan erős, hogy émelyegni kezdett. Tom hátrapenderítette, továbbra is fogta a karját, és most úgy hátratekerte, hogy Kay beleharapott az alsó ajkába, megfogadva magában, hogy nem fog még egyszer sikoltani.
– Hol van?
Kay megrázta a fejét.
Tom még följebb rántotta a karját, olyan erővel rántott rajta, hogy Kay hallotta, ahogy Tom az erőfeszítéstől nyög egyet. A férfi forró lehelete a fülébe csapott. Kay érezte, hogy Tom jobb ökle a lapockacsontjába csapódik, és újra felsikoltott, amikor az a valami a vállában még tovább engedett.
– Hol van?
– ...t'om...
– Micsoda?
– NEM TUDOM!
Tom eleresztette, és taszajtott rajta egyet. Kay lerogyott a földre, zokogott, szipákolt, és ömlött az orrából a vér. Szinte zeneinek nevezhető csattanás hallatszott, és amikor Kay körbepillantott, látta, hogy Tom fölébe hajol. Letörte egy másik vázának, egy waterfordi kristály vázának a tetejét, és ott volt a kezében a csonka üveg. A cakkos nyaka alig öt centire volt Kay arcától. Kay csak bámulta, megbabonázva.
– Jól figyeljél rám – mondta a férfi zihálva, forró levegőt fújva Kay arcába –, szépen megmondod, hova ment Bev, vagy pedig miszlikbe vagdosom a pofikádat. Van rá három másodperced, de lehet, hogy kevesebb. Amikor begőzölök, az idő mintha sokkal gyorsabban telne.
A pofikám, gondolta, és végül ez késztette rá, hogy beadja a derekát. Beleborzongott, ha elképzelte, mit művelhet ez a szörnyeteg azzal a csonkkal a képén.
– Hazament – zokogta Kay. – A szülővárosába. Derrybe. Úgy hívják, hogy Derry, és Maine-ben van.
– Hogyan ment?
– B-b-busszal Milwaukee-ba. Onnan meg repülővel.
– A szaros kis némber! – kiáltotta Tom, és fölegyenesedett. Céltalanul tett egy nagy félkört a szobában, és két kézzel beletúrt a hajába, úgyhogy mint az őrült, úgy nézett ki üstökének meredező tüskéivel és vadul tekergőcsigáival. – Az a picsa, az a hülye némber, az a félcédulás ribanc! – Fölkapott egy szeretkező párt ábrázoló kecses faszobrot – Kay huszonkét éves korában szerezte –, és belehajította a kandallóba, ahol ripityára tört. Egy pillanatra farkasszemet nézett önmagával a kandalló fölötti tükörben, és csak állt tágra meredt szemmel, mint aki kísértetet lát. Aztán megint rárontott Kayre. Elővett valamit a sportkabátja zsebéből, és Kay hülyén elcsodálkozva látta, hogy egy papírkötésű regény az. A fedele majdnem teljesen fekete volt, leszámítva a vörösen csillámló címet meg néhány fiatalember képét, akik egy folyó meredek partján álltak. A fekete zuhatag.
– Ki ez a fasz?
– Hogy? Micsoda?
– Denbrough! Denbrough! – Türelmetlenül rázta a könyvet Kay area előtt, aztán pofon is vágta vele. Kay orcájába beléhasított és vörösen felizzott a fájdalom, mint szén a kályhában. – Ki ez az ember?
Kay kezdte kapisgálni.
– Barátok voltak. Gyerekkorukban. Mindketten Derry-ben nőttek föl.
Tom újfent megcsapta a könyvvel, ezúttal a másik oldalról.
– Kérlek – zokogta Kay. – Kérlek, Tom.
Tom egy vékony, kecses lábú, régi amerikai széket húzott Kay fölé, megfordította, és letelepedett rá. Lidércszeru arcával a szék támlája mögül nézett le az asszonyra.
– Ide hallgass – mondta. – Figyelj szépen az öreg Tommy bácsira. Már ha képes vagy rá, te melltartóégető lotyó!
Kay bólintott. Forró és rezes vért ízlelt a torkában. A válla égett. Nagyon remélte, hogy csak kificamodott, és nem tört el. De a legrosszabb nem is ez volt. A pofikám, miszlikbe akarta vagdosni a pofikámat...
– Hogyha felhívod a rendőrséget, és megmondod nekik, hogy itt jártam, letagadom. Lófaszt sem tudsz bizonyítani.
Szabadnaposak a szobalányok, és mind édes kettesben vagyunk a szerelmesünkkel. Persze letartóztatni azért letartóztathatnak, minden lehetséges, igaz?
Kay azon kapta magát, hogy erre is rábólint, mintha madzagon rángatnák a fejét.
– Hát hogyne! És mit csinálnék? Feladnám postán az óvadékot, és visszajönnék egyenesen ide, ni! A dudáidra a konyhaasztalon találnának rá, a szemgolyódra pedig az akváriumban. Világosan beszélek? Érthetően beszél az öreg Tommy bácsi?
Kay megint könnyekben tört ki. A fejéhez erősített madzagot még mindig rángatták; a feje föl-le járt, föl-le, föl-le.
– Miért?
– Mit... miért?
– Ébredj föl, az isten szerelmére! Miért ment vissza?
– Nem tudom! – Kay majdnem sikította. Tom megcsóválta a törött vázát.
– Nem tudom – mondta Kay halkabban. – Nem árulta el, hogy miért. Könyörgök, ne bánts!
Tom a szemétkosárba hajította a vázát, és föltápászkodott.
Lehorgasztott fejjel kiment, vissza se nézett, olyan volt, akár egy nagy, cammogó medve.
Kay utánaszaladt, és bezárta az ajtót. A konyhába ment, és azt az ajtót is bezárta. Egy percnyi pihenő után fölbicegett a lépcsőn (már amilyen gyorsan sajgó hasa engedte), és bezárta az emeleti verandára nyíló franciaablakokat is – nem lehetett kizárni, hogy Tom gondol egyet, és felmászik valamelyik oszlopon, hogy újra behatoljon, ezúttal fontról. Sebesült volt ugyan, de éppen elég őrült, hogy megtegye.
Odament a telefonhoz, első ízben, és csak rátette a kezét, amikor az eszébe villant, mit mondott a férfi.
És mit csinálnék? Feladnám postán az óvadékot, és visszajönnék egyenesen ide, ni!... A dudáid a konyhaasztalon, a szemgolyód pedig az akváriumban.
Elrántotta a kezét a telefonról.
Aztán bement a fürdőszobába, és megszemlélte csöpögő paradicsomorrát és fekete szemét. Nem sírt; a szégyen meg az iszonyat, amit érzett, túl mély volt ahhoz, hogy könnyeket hullasson. Ó, Bev, minden tőlem telhetőt megtettem, kedvesem, gondolta. De az arcom... azt mondta, hogy miszlikbe vagdossa a pofikámat.
Az orvosságos szekrényben ott volt a darvon meg a válium. Tipródott, melyikből vegyen be, aztán végül ebből is, abból is bevett egy szemet. Aztán fogta magát, és elment az irgalmas nővérekhez, hogy ellássák, és ott a híres dr. Geffinnel találkozott, aki ebben a pillanatban az egyetlen férfi volt a földtekén, akinek az eltűnése a föld színéről nem töltötte volna el túláradó boldogsággal.
És onnan aztán megint haza, megint haza, tillárom-haj.
A hálószobaablakhoz lépett, és kipillantott. A nap most már a látóhatár szélén járt. A keleti parton a szürkület sötétségbe hajlik – Maine-ben hét óra felé járhat az idő.
Később még eldöntheted, hogy mi legyen a rendőrséggel. Most az a fontos, hogy figyelmeztesd Beverly- t.
Sokkal egyszerűbb lett volna a dolog, Beverly drágám, gondolta Kay, ha elárultad volna, pontosan hol leszel. Alighanem magad sem gyanítottad ezt az egészet.
Bár már két éve leszokott a dohányzásról, minden eshetőségre készen tartott egy csomag Pali Mailt az íróasztalfiókjában. Kipöckölt egy szálat a dobozból, meggyújtotta, és elfintorodott. Valamikor 1982 decemberében szívta el az utolsó szálat ebből a csomagból, így hát szegény olyan száraz volt, mint a tapló. De azért csak elszívta, fél szemét félig lehunyta, mert csípte a füst, a másik ugyancsak félig lehunyva. Hála Tom Rogannak.
Bal kezével kínkeservesen – az a rohadék a jobb karját ficamította ki – feltárcsázta a maine-i tudakozót, és kérte, hogy sorolják föl neki az összes hotelnek és motelnek a nevét és telefonszámát Derryben.
– Asszonyom, ez bizony el fog tartani egy darabig – közölte a női hang kétkedve.
– Még annál is tovább fog tartani, kedvesem – mondta Kay. – Kénytelen leszek a rossz kezemmel jegyzetelni. A jobbik szabadságolta magát.
– Nem szokás, hogy...
– Figyeljen rám – mondta Kay, nem durván. – Chicagóból hívom magát, és a barátnőmet igyekszem elérni, aki épp most hagyta ott a férjét, és visszament Derrybe, ahol felnőtt. A férje tudja, hogy hova ment. Kitaposta belőlem az információt, de ezt értse szó szerint. Ez az ember pszichopata. A barátnőmnek tudnia kell, hogy a férje utánamegy.
A vonal túlsó végén hosszú hallgatás, aztán azt mondta a nő, határozottan emberibb hangon:
– Szerintem magának elsősorban a derryi rendőrőrs számára van szüksége.
– Remek. Kérem azt is. De a barátnőmet figyelmeztetni kell – mondta Kay. – És... – Tom megvágott arcára gondolt, a bütyökre a homlokán, a másikra a halántékán, a bicegősére, a viszolyogtatóan duzzadt ajkára. – És ha tudja, hogy megy a férje, ez már elég.
Újabb hosszú hallgatás.
– Ott van még, kedvesem? – kérdezte Kay.
– Arlington Motor Lodge – kezdte a nő –, 643-8146. Bassey Park Fogadó, 648-4083. Bunyan Motor Court,...
– Egy kicsit lassabban, jó? – kérte Kay, vadul körmölve. Hamutartót keresett, nem látott egyet sem, úgyhogy a Pali Mailt az itatósmappán nyomta el. – Jól van, folytassa.
– Clarendon Fogadó...

Az ötödik hívás félig-meddig sikeres volt. Beverly Rogant megtalálták a derryi Városháza Szálló névjegyzékében. De azért volt csak félig-meddig sikeres a hívás, mert Beverly épp a városban tartózkodott. Kay meghagyta a nevét, a telefonszámát, valamint azt üzente, hogy mihelyt hazaér, Beverly tüstént hívja föl, mindegy, milyen késő van.
A recepciós elismételte az üzenetet. Kay fölment az emeletre, és bevett még egy váliumot. Azzal lefeküdt, és várta az álmot. De az csak nem akarta meglepni. Bocsáss meg, Bev, gondolta, a sötétbe meredve, kábultan az altatótól. Azt, amit a képemről mondott... hát, azt nem bírtam elviselni. Hívjál hamar, Bev. Kérlek! És óvakodj attól a rohadt őrülttől, akihez hozzámentél.

Az a rohadt őrült, akihez Bev hozzáment, csatlakozások dolgában jobban állt, mint az előző nap Beverly, mert Tom az O'Hare reptérről szállt föl, amely a kereskedelmi légiforgalom központja az Egyesült Államok szárazföldi részén. A repülőút alatt újra meg újra elolvasta a kurta életrajzi jegyzetet a szerzőről A fekete zuhatag végén. Eszerint William Denbrough New England-ben született, és három másik regény szerzője (amelyek szintén kaphatók, tette hozzá a jegyzet segítőkészen, Signet puhafedeles kiadásban). Ő és a felesége, Audra Phillips színésznő, Kaliforniában élnek. Jelenleg újabb regényén dolgozik. Látván, hogy A fekete zuhatag puhafedeles változata 1976-ban jelent meg, Tom arra a következtetésre jutott, hogy a fickó a többi regénye némelyikét azóta írhatta.
Audra Phillips... a moziban látta, ugye? Ritkán jegyezte meg a színésznőket – Tom szemében jó mozi a krimi, az üldözéses sztori meg az a film volt, amelyben szörnyek garázdálkodnak –, de ha ez a baba az, akire gondol, akkor azért akadt meg rajta a szeme, mert annyira hasonlított Beverlyre: hosszú, vörös haj, zöld szem, lankadatlanul meredő dudák.
Tom egy kicsit jobban felült, kiegyenesítve a hátát, s a papírfedelet a lábához ütögette, megpróbálta kikapcsolni a tudatából, hogy fáj a feje meg a szája. Igen, biztos volt benne. Audra Phillips volt az a vörös hajú a jó dudákkal.
Látta egyszer egy Clint Eastwood-os filmben, aztán körülbelül egy évvel később egy horrorfilmben, aminek Hold a temetőben volt a címe. Az utóbbit együtt nézték meg Beverly vel, és amikor kiléptek a moziból, Tom megemlítette neki, hogy szerinte a színésznő nagyon hasonlít rá. – Szerintem nem – így Bev. – Én magasabb vagyok, ő meg csinosabb. És a haja is sötétebb vörös, mint az enyém. – Ennyi. A dolog most először jutott eszébe azóta.
Ő és a felesége, Audra Phillips színésznő...
Tómnak volt valami halvány gőze a pszichológiáról; végig a házasságuk ével alatt arra használta, hogy manipulálja vele a feleségét. És most valami kellemetlen érzés kezdett motoszkálni a fejében – tényleg inkább csak érzés volt, nem pedig gondolat. Azzal függött össze, hogy Bev meg ez a Denbrough együtt játszottak gyerekkorukban, és hogy Denbrough olyan nőt vett el, aki döbbenetesen hasonlít Tom Rogan feleségére, akármit mondott is Beverly.
Miféle játékokat játszott Denbrough és Beverly? Papás-mamást? Olyanokat, amelyekben csókolózni kell?
Vagy másféléket?
Tom csak ült a helyén, a könyvet rendületlenül ütögette a lábához, és a halántékán lüktetni kezdtek az erek.
Amikor megérkezett a Bangori Nemzetközi Repülőtérre, és végigjárta az autókölcsönző cégek kis irodáit, a lányok – volt, amelyiken sárga ruha volt, másokon piros vagy smaragdszínű – mindenhol idegesen nézegették dagadt, nem sok jót ígérő fizimiskáját, és közölték vele (még idegesebben), hogy nincs szabad kocsijuk, nagyon sajnálják.
Tom odament az újságoshoz, és vett egy bangori lapot. A hirdetési rovathoz lapozott, teljesen megfeledkezve arról, micsoda képpel néznek rá mindazok, akik elsietnek mellette. Az „autót kínál” rovatban három apróhirdetést szúrt ki. Amikor a második hirdetés ügyében telefonált, úgy tűnt, jó fogást csinál.
– Az újságban az áll, hogy magának van egy hetvenhatos LTD furgonja. Ezernégyszáz dolcsiért.
– Igen, úgy van.
– Ide hallgasson – mondta Tom, megérintve a tárcáját a zakója zsebében. Majd' szétrepedt – hatezer dollár dagadozott benne. – Maga kihozza a reptérre, és itt nyélbe ütjük a dolgot. Ideadja az autót, ad egy számlát az eladásról meg a felmondási papírját. Én pedig készpénzzel fizetek.
Az LTD-t eladni szándékozó pasas hallgatott egy sort, aztán így szólt: – Le kéne vennem a rendszámtáblámat.
– Jó, vegye.
– Hogy fogom felismerni, Mr...
– Mr. Barr – mondta Tom. Egy táblát nézett éppen a csarnok túloldalán: A BAR HARBOR LÉGITRÁSASÁG KITÁRJA ÖNNEK NEW ENGLANDET – ÉS A VILÁGOT! – A legtávolabbi ajtónál fogok állni. Arról fog felismerni, hogy a képem nincs valami rózsás állapotban. A feleségemmel tegnap görkorcsolyáztunk, és taknyoltam egy irdatlan nagyot. Még ennél rosszabbul is alakulhatott volna a dolog. Csak a képemet törtem össze, hogy meg ne sántuljak.
– Hű, hát ez rém sajnálatos, Mr. Barr.
– Túlélem. Csak hozza ki azt a kocsit, pajtikám. Letette a kagylót, átvágott a csarnokon, és kilépett a meleg és illatos májusi estébe.
Az LTD-s fickó tíz perc múlva már meg is jelent a tavasz végi szürkületben. Srác volt még. Nyélbe ütötték a dolgot; a srác firkantott neki egy számlát az eladásról, amelyet Tom közönyösen a felöltője zsebébe gyömöszölt. Állt és nézte, amint a srác leveszi a maine-i rendszámtáblát.
– Adok még plusz három dollárt a csavarhúzóért – mondta Tom, amikor a kölyök végzett.
A srác egy pillanatig tűnődve ránézett, vállat vont, átadta a csavarhúzót, és elvette a három dollárt, amit Tom feléje nyújtott. Semmi közöm hozzá, mondta ez a vállrándítás, Tom meg azt gondolta: Mennyire igazad van, pajtikám! Tom látta, amint taxiba száll, ő meg bevágódott a Ford volánja mögé.
Lerohadt jószág volt: sebességváltásnál csikorgott, a fékek nem fogtak tökéletesen, az egész majdhogy szét nem esett. De ez mit sem számított. Odahajtott a hosszú távú parkolóba, vett egy jegyet, és befordult a járgánnyal. A Forddal egy Subaru mellé állt, amely szemlátomást ott volt már jó ideje. A srác csavarhúzójával leszedte a Subaru rendszámtábláit, és rácsavarozta az LTD-re. Munka közben dudorászott.
Tíz órakor már kelet felé hajtott a 2-es úton, a mellette levő ülésen kiterítve egy maine-i autótérkép. Időközben kiderült, hogy az LTD rádiója nem működik, úgyhogy csendben vezetett. Ami nem volt probléma. Akadt min gondolkodnia. Például hogy milyen remek dolgokat fog művelni Beverlyvel, amikor utoléri.
Valami azt súgta, határozottan azt súgta, hogy Beverly nincs messze tőle.
És hogy dohányzik.
Ó, drágaságom, nem azzal basztál, akivel kellett volna, amikor Tom Rogannal basztál A kérdés pediglen a következő: pontosan mit is csináljunk teveled?
A Ford bőgve szelte át az éjszakát tulajdon fénykévéinek nyomában, és mire Tom Newportba ért, már tudta. A főutcán talált egy szatócsboltot, ami még nyitva tartott. Betért, és vett egy karton Camelt. A tulaj jó estét kívánt. Tom hasonlóképpen üdvözölte.
A kocsiülésre hajította a cigarettát, és továbbment. Lassan hajtott a 7-es úton, és vadászta a táblát, hol kell lefordulnia. Megvan! 3-as út, a táblán pedig az áll, hogy HAVEN 21 DERRY 15.
Lefordult, aztán megnyomta a gázpedált. A karton cigarettára sandított, és mosolyra húzta a száját. A műszerfal zöld fényében megvágott, darabos képe fura, kísérteties látványt nyújtott.
Hoztam neked egy kis cigit, Bevvie, gondolta Tom, miközben a furgon luc- és vörösfenyők közt gurult Derry felé, hatvan mérföldnél valamivel többel. Ó, hogyne! Egy egész kartonnal. Csak neked. És amikor odaérek, drágám, az utolsó kurva szál Camelt is megetetem veled. És ha ennek a Denbrough gyereknek kell egy kis kultúra, majd teszünk róla. Nem gond, Bevvie. Ez egyáltalán nem gond.
Azóta, hogy a büdös kurva csapdába ejtette és elhagyta, Tom most először kezdte jól érezni magát.

Audra Denbrough a British Airways egyik DC-10-esén repült Maine-be, első osztályon. Hat előtt tíz perccel szállt föl Heathrow-ról, s a gép azóta szakadatlanul üldözte a napot. Úgy nézett ki, hogy a nap a gyorsabb – gyakorlatilag már nyert is –, de ez nem igazán számított. Kiderült, hogy a gondviselés kegyelméből a British Airways 23-as járata, amely Londonból Los Angelesbe tartott, megáll egyszer tankolni... a Bangori Nemzetközi Repülőtéren.
Olyan volt ez a nap, mint valami őrült, lidérces álom. Freddie Firestone, a Padlásszoba producere mindenekelőtt természetesen Billt akarta. Volt egy kis kavar a kaszkadőrnővel, akinek Audra helyett le kellett volna zuhannia egy lépcsőn. Úgy tűnt, hogy a kaszkadőröknek is van szakszervezetük, és ez a nő állítólag már teljesítette a heti kvótáját a nyaktörő mutatványokból, vagy valami ilyesmi. A szakszervezet azt követelte Freddie-tól, hogy vagy emelje meg a nő fizetségét, vagy szerezzen másvalakit a lépcsőesésre. A probléma az volt, hogy nem volt kéznél más nő, akinek a testalkata hasonló lett volna Audráéhoz. Freddie azt mondta a szakszervezeti fejesnek, hogy férfit fognak szerezni a mutatványra, mit szól hozzá? A szereplőnek elvégre nem melltartóban és bugyiban kell lebucskáznia a lépcsőn. Volt aranybarna paróka, és a kosztümös nő elláthatja a fickót műmellekkel meg csípőtöméssel. Akár seggtöméssel is, ha szükség mutatkozna.
Az lehetetlen, cimbora, mondta a szakszervezeti góré. Ellenkezik a szakszervezeti alapszabállyal, hogy nő helyett férfi lépjen fel. Nemi megkülönböztetés!
A moziszakmában legendák keringtek Freddie angyali türelméről, de most az egyszer kijött a sodrából. Azt mondta a szakszervezetisnek, ennek az iszonyatos testszagú, kövér tagnak, hogy húzza el a belét. A tag azt felelte Freddie-nek, hogy vigyázzon a szájára, vagy nem lesz több kaszkadőrmutatvány a Padlásszoba felvételén. Aztán összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját, mint aki baksist kér, amivel tisztára megőrjítette Freddie-t. A szakszervezetis nagydarab ürge volt, de puhány; Freddie, aki még mindig futballozott, amikor csak tehette, és akinek a krikettben egyszer százas futama volt, nagydarab is volt meg keménykötésű is. Kipenderítette a szakszervezetis főnököt, s azzal visszatért az irodájába meditálni, s aztán amikor húsz perc múlva előbújt, Bill után kiáltozott. Azt akarta, hogy írja át az egész jelenetet, úgy, hogy egyszersmind törölni lehessen az esést. Audra kénytelen volt megmondani Freddie-nek, hogy Bill már nincsen Angliában.
– Micsoda? – Freddie-nek tátva maradt a szája. Úgy meredt Audrára, mintha azt hitte volna, hogy az asszony meggárgyult. – Mit mondasz?!
– Hazahívták az Államokba – ezt mondom.
Freddie már mozdult, hogy megragadja Audrát, aki kissé ijedten hátrahőkölt. Freddie lepillantott a kezére, aztán zsebre dugta, és csak meredt Audrára.
– Sajnálom, Freddie – mondta cérnahangon. – Tényleg sajnálom.
Audra fölállt, és töltött magának egy csésze kávét a Freddie villanyfőzőjén álló üvegedényből, és észrevette, hogy enyhén reszket a keze. Ahogy leült, megütötte a fülét Freddie öblös hangja, aki a stúdió hangszóróin utasított mindenkit, hogy menjen haza vagy a kocsmába; a forgatásnak mára vége. Audrának megrándult az arcizma. Legalább tízezer font elszállt, ki az ablakon.
Freddie kikapcsolta a stúdió belső telefonját, fölállt, és ő is töltött magának egy csészével. Visszatelepedett a helyére, és megkínálta Audrát Silk Cut cigivel.
Audra megrázta a fejét.
Freddie kivett egy szálat, rágyújtott, és a füstgomolyon át Audrára hunyorgott. – Ez komoly, ugye?
– Igen – mondta Audra, és igyekezett nem összeomlani.
– Mi történt?
S mivel őszintén kedvelte Freddie-t, és őszintén bízott benne, mindent elmondott neki, amit tudott. Freddie feszülten, komoran figyelt. Nem tartott sokáig; még ajtók csapódtak és motorokat indítottak be a parkolóban, amikor Audra már a végére is ért.
Freddie egy darabig hallgatott, s kinézett az ablakon. Aztán az asszony felé perdült. – Valamiféle ideg-összeroppanása volt.
Audra a fejét rázta. – Nem. Nem olyan volt, Bill nem olyan típus. – Nyelt egyet, és hozzátette: – Talán ott kellett volna lenned.
Freddie aljasul elmosolyodott. – El kell ismerned, hogy felnőtt férfiak ritkán éreznek késztetést arra, hogy megtartsák kisfiúként tett ígéreteiket. És olvastad Bill munkáját; tudod, hogy mennyi minden a gyerekkorról szól benne, és csakugyan nagyon jó anyag. A probléma lényegét érinti. Az ötlet, hogy mindent elfelejtett, ami akkor történt vele, egészen abszurd.
– A sebhelyek a kezén – mondta Audra –, azok sohasem léteztek. Ma reggeltől léteznek.
– A francokat! Egyszerűen csak ma reggel vetted észre őket!
Audra tehetetlenül vállat vont. – Észrevettem volna. – Látta, hogy a férfi ezt sem hiszi el neki.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Freddie, és Audra csak tanácstalanul rázta a fejét. Freddie újabb cigarettára gyújtott az első hamvadó végéről. – A szakszervezeti vezetővel majd elintézem a dolgot – mondta. – Talán nem személyesen; jelenleg legszívesebben a pokol fenekén látna, nemhogy engedne még egy mutatványt. Teddy Rowlandot küldöm el az irodájába. Teddy homokos, de képes leimádkozni a madarakat a fákról. De aztán mi lesz? Még négy hét forgatás van hátra, a férjed meg valahol Massachusettsben... – Maine-ben...
– Tökmindegy – legyintett a férfi. – És hogyan leszel meg nélküle?
– Hát...
Freddie előrehajolt. – Kedvellek, Audra. Őszintén mondom. És kedvelem Billt is – annak ellenére is, hogy ezt a gubancot okozta. Szerintem sikerülni fog. Ha a szövegkönyvön egy kicsit igazítani kell, majd igazítok. Annak idején bőven volt részem ilyen toldozásban-foldozásban, Isten a tudója... Ha Billnek nem tetszik, ami ki fog sülni belőle, csak magának tehet szemrehányást érte. Bill nélkül még elboldogulok, de nélküled aligha. Nem engedhetem, hogy te is az Államokba szökj az embered után, szükségem van arra, hogy gőzerővel dolgozz. Képes vagy rá?
– Nem tudom.
– Én sem. De szeretném, ha valamit az eszedbe vésnél. A dolgot elaltathatjuk egy darabig, talán a forgatás végéig, ha a sarkadra állsz, és végzed a munkádat. De ha elmész, nem állok jót magamért. Én kurva elegáns tudok lenni, és a természetem szerint nem vagyok bosszúálló, így nem áll szándékomban elárulni neked, hogy ha elmész, teszek róla, hogy sohase dolgozz többé a szakmában. De azt tudnod kell, hogy ha arról leszel híres, hogy szenvedélyes vérmérsékletű vagy, már azzal is befellegzett neked. Úgy beszélek veled, mint holmi erkölcsprédikátor, tudom. Haragszol érte?
– Nem – felelte Audra fásultan. Valójában ezzel az egésszel nem is igen törődött. Csak Bill járt a fejében. Freddie nagyon aranyos ember, de nem ért semmit; végső soron akármilyen aranyos, ő meg csak arra képes gondolni, hogy milyen hatással lesz ez az ügy a filmjére. Ő szemét nem látta, milyen volt Bill tekintete... és nem hallotta a dadogását sem.
– Jó – mondta Freddie, és fölállt. – Gyere át velem a Nyúl és az agarak-ba.. Mindkettőnknek jót fog tenni egy pohár ital.
– Arra van a legkevésbé szükségem – rázta meg a fejét Audra. – Hazamegyek, és átgondolom ezt a dolgot.
– Hívom a kocsit – mondta a férfi.
– Nem. Vonattal megyek.
Freddie meredten nézte az asszonyt, fél keze a telefonon. – Szerintem úgy érted, hogy utánamész – mondta. – Hallgass rám, súlyos hiba volna, kisangyalom. Egy kicsit flúgos a fiú, de alapvetőién hűséges típus. Meghányja-veti a dolgot, és utána szépen visszajön. Ha azt akarta volna, hogy te is elkísérd, ő maga kért volna meg rá.
– Még nem döntöttem el semmit – mondta Audra, tudván tudva, hogy már mindent eldöntött; már akkor eldöntötte, amikor reggel érte ment a kocsi.
– Vigyázz, kedvesem – figyelmeztette Freddie. – Ne tégy olyasmit, amit később megbánsz.
Érezte, milyen erővel hat rá a férfi személyisége, követelve, hogy adja be a derekát, tegyen ígéretet, végezze a munkáját, passzívan várja, hogy Bill visszajöjjön... vagy hogy megint eltűnjön a múlt nagy lyukában, ahonnan jött.
Odament Freddie-hez, és csókot lehelt az orcájára. – Majd találkozunk, Freddie.
Hazament, és felhívta a British Airwayst. Azt mondta az alkalmazottnak, hogy ő egy kicsiny maine-i városba szeretne eljutni, ha egyáltalán lehetséges: Derrybe. Egy darabig csönd volt, míg a no utánanézett a számítógépén... aztán jött a hír, mint valami égi jel, hogy a British Airways 23-as járata megáll Bangorban, amely város alig ötven mérföldnyire van onnan.
– Foglaljak magának helyet, asszonyom?
Audra lehunyta a szemét, és maga előtt látta Freddie csontos, legtöbbször kedves, nagyon őszinte arcát, és hallotta, amint azt mondja: Vigyázz, kedvesem. Ne tégy olyasmit, amit később megbánsz.
Freddie nem akarta, hogy elmenjen; Bill nem akarta, hogy elmenjen; akkor meg a szíve miért súgja – mi az, hogy súgja, sikoltja! –, hogy el kell mennie! Jézusom, miért van bennem ez az őrült zavarodottság?...
– Asszonyom, vonalban van még?
– Igen, foglaljon helyet – mondta Audra, aztán tétovázott. Vigyázz, kedvesem... Talán aludnia kellene rá egyet; hogy eltávolodhasson kicsit ettől az őrülettől. Kutatni kezdett a tárcájában az American Express kártyája után. – Holnapra. Első osztályra, ha van, de más is megteszi. – És ha meggondolom magam, még mindig lemondhatom. Alkalmasint le is fogom. Amikor felébredek, már józan leszek, és minden tiszta lesz.
De reggel nem lett tisztább semmi, és a szíve ugyanolyan hevesen sürgette, hogy keljen útra. Az alvása nem volt egyéb, mint lidérces álmok őrült sora. Úgyhogy felhívta Freddie-t, nem mintha sok kedve lett volna hozzá, de úgy érezte, ennyivel tartozik neki. Nem jutott valami messzire a közlendőjével – akadozva azt igyekezett megmagyarázni, hogy az az érzése, hogy Billnek szüksége lehet rá –, amikor a vonal másik végén halk kattanás hallatszott. Freddie letette, egy szót sem szólt az üdvözlő hellón kívül.
De Audra arra gondolt, hogy az a halk kattanás magáért beszélt.

A keleti parti idő szerint hét óra kilenc perckor landolt a gép Bangorban. Audra volt az egyetlen utas, aki kiszállt, a többiek meg furcsálkodva nézték, nyilván azon tűnődtek, miért pont itt száll le valaki, ezen az isten háta mögötti kis helyen. Megfordult Audra fejében, hogy akár el is árulhatná nekik: A férjemet keresem, ezért. Visszatért egy közeli kisvárosba, mert az egyik gyermekkori cimborája hívta, és emlékeztette egy fogadalmára, amit szinte teljesen elfelejtett. A hívás azt is az eszébe idézte, hogy már több mint húsz éve nem is gondolt a halott öccsére. Ó, igen: és ettől visszatért a dadogása...és a tenyerén újra megjelentek valami furcsa fehér sebhelyek.
Aztán arra gondolt, hogy a vámtisztviselő majd odafüttyenti a fehér kabátos embereket.
A szalagról levette egyetlen szál poggyászát – fagyon árvának látszott, ahogy ott forgott körbe-körbe egymagában –, és elindult az autókölcsönző irodák felé, mint majd Tom Rogan egy óra múlva. Ő több szerencsével járt, mint a férfi; az Országos Autókölcsönzőnek akadt egy Datsunja.
A lány kitöltötte a nyomtatványt, és Audra aláírta.
– Gondoltam, hogy maga az – mondta a lány, majd félénken hozzátette: – Kérhetnék egy autogramot?
Audra adott: egy kölcsönzési nyomtatvány hátoldalára írta rá a nevét, és azt gondolta: Örülj neki, amíg teheted, leányzó. Ha Freddie Firestone-nak igaza van, öt év múlva egy lyukas garast sem ér majd.
Jót mulatott magában, amikor rájött, hogy noha még csak negyedórája tért vissza az Államokba, máris úgy gondolkodik megint, mint egy amerikai.
Szerzett egy autótérképet, és a lány, akit olyannyira elkábított a szerencséje, hogy szólni is alig bírt, berajzolta neki a legrövidebb utat Derrybe.
Tíz perc múlva Audra már ott gurult azon az úton, s minden kereszteződésnél emlékeztette magát, hogy ha kihagy az agya, és a bal oldalon kezd vezetni, rövidesen az árokban találja magát.
És ahogy vezetett, rádöbbent, hogy még soha életében nem félt ennyire.

A sors furcsa fintora volt, vagy csak egyszerű véletlen (újabban azonban egyre több ilyen véletlen történt Derry-ben), hogy Tom a Koala Fogadóban vett ki szobát a Külső Jackson utcában, Audra meg a Holidayben; a két motel egymás tőszomszédságában volt, parkolóikat csupán egy emelt betonjárda választotta el. És hogy, hogy nem, Audra bérelt Datsunja meg Tom megvásárolt LTD-je farkasszemet néztek egymással a járda két oldaláról. Most mind a ketten aludtak, Audra nyugodtan az oldalán, Tom pedig a hátán, olyan hevesen horkolva, hogy duzzadt ajka is belerezgett.

Henry bujkálással töltötte a napot – az árkokban bujkált a 9-es út mentén. Olykor lefeküdt, és úgy figyelte a rendőrségi cirkálókat, amelyek úgy iramodtak el mellette, mint holmi vadászkutyák. Miközben a Vesztesek ebédeltek, Henry a holdból érkező hangokat hallgatta.
És amikor leszállt a sötétség, kiment az út szélére, és az ujját föltartva stoppolni kezdett.
Kisvártatva egy marha arra ment, és fölvette.

DERRY:
Harmadik közjáték

A sétányon madár jött,
Nem is gondolt velem,
Egy férget kettéharapott,
S lenyelte nyersiben.

EMILY DICKINSON: Madár jön az úton

1985. március 17.

A tűzeset a Fekete Bugyorban 1930 késő őszén történt. Amennyire meg tudom állapítani, ez a tűz – amelyben az apám hajszál híján odaveszett – lezárt egy ciklust, amelyet sorozatos gyilkosságok és eltűnések jellemeztek 1929-ben és '30-ban, amiképpen a vasmű robbanása is lezárt egy ciklust úgy huszonöt esztendővel azelőtt. Mintha valami szörnyű áldozatot kellene hozni minden egyes ciklus végén, hogy lecsillapodjon az az iszonytató erő, amely itt dolgozik... hogy körülbelül egy negyedszázadra újra elaltassuk Azt.
De ha ilyen áldozat szükséges, hogy véget érjen egy-egy ciklus, alkalmasint valami hasonló esemény kell a ciklus elindításához is.
Ami a Bradley-bandához vezet engem.
Kivégzésük a Csatorna, a Fő és a Kansas utca hármas elágazásánál zajlott – valójában nem messze a fényképen megörökített helytől, amely 1958 egyik júniusi napján Billnek és Richie-nek mozogni kezdett –, úgy tizenhárom hónappal a Fekete Bugyor-beli tűz előtt, 1929 októberében... a tőzsdekrachot megelőzően.
Miként a Fekete Bugyor-beli tűzzel kapcsolatban is, számos derryi lakos úgy tesz, mintha nem emlékezne, mi történt azon a napon. Vagy a rokonaikat mentek meglátogatni, ezért nem voltak a városban, vagy szundikáltak aznap délután, és csak akkor szereztek tudomást a történtekről, amikor este bemondták a hírekben. Vagy egyszerűen az ember szemébe néznek, és a képébe hazudnak.
A rendőrségi szolgálati naplók szerint Sullivan főnök még csak nem is tartózkodott a városban (Hát hogyne emlékeznék, mesélte nekem Aloysius Nell a bangori Paulson szanatórium napozóteraszán. Az volt az első évem az őrsön, és kellene hogy emlékezzek rá. Ő odavolt Nyugat-Maine-ben, madarászni. Azokat már letakarták és el is vitték, mire visszajött. Jim Sullivan erre szörnyen begurult), ám a Gyilkosok és útonállók című, gengszterekről szóló könyvben volt egy kép, amelyen egy vigyorgó embert látni, aki a hullaházban áll Al Bradley golyószaggatta teteme mellett, és ha ez az ember nem Sullivan főnök, akkor csakis az ikertestvére lehet.
Végül a történet – szerintem – hiteles változatát Mr. Keene-től tudtam meg – Norbert Keene-tól, aki 1925-tól 1975-ig a Városközpont utcai gyógyszertár tulajdonosa volt. Elég készségesen mesélt, de – akárcsak Betty Ripsom apja – ő is kikapcsoltatta velem a magnót, mielőtt belefogott a voltaképpeni történetbe. Nem mintha számítana; még mindig a fülemben cseng cérnavékony hangja – újabb a capella énekes ennek a városnak az átkozott kórusában.
– Nincs rá okom, hogy elhallgassam – mondta. – Senki sem fogja kinyomtatni, de ha kinyomtatnák, akkor se hinné el a kutya se. – Egy régimódi gyógyszerésztégelyt nyújtott felém. – Tessék, édesgyökér-cukorka. Ha jól emlékszem, te mindig inkább a pirosat kedvelted Mikey.
Elvettem egyet. – Tehát Sullivan fónök ott volt aznap? Mr. Keene elnevette magát, és ő is vett egy cukorkát. – Nem tudtad, mi? Hogy mi a helyzet.
– Nem tudtam – hagytam helyben, a piros cukorkát rágcsálva. Gyerekkoromban ettem ilyet utoljára – a garasaimat a pulton löktem oda az akkor még jóval fiatalabb és elevenebb Mr. Keene-nek. Ugyanolyan finom volt, mint régen.
– Túl fiatal vagy, nem emlékezhetsz arra, amikor Bobby Thomson hazai pályán megnyerte az újrajátszott meccset az óriásoknak 1951-ben – mondta Mr. Keene. – Te akkor még csak négyéves lehettél. Na, hát pár esztendővel később az újságban megjelent egy cikk erről a meccsről, és az derült ki, hogy egymillió New York-i állítja magáról, hogy ott volt azon a napon a stadionban. – Mr. Keene egyre csak ürgette-forgatta fogatlan szájában a cukrot, és szája szögletéből vékony, sötét nyálcsík csurrant ki. Gondosan letörölte a zsebkendőjével. A gyógyszertár mögötti irodában ültünk, mert bár Norbert Keene már nyolcvanöt esztendős volt, és tíz éve visszavonult, továbbra is ő végezte a könyvelést az unokája helyett.
– De amikor a Bradley-banda került szóba, akkor épp ellenkezőleg! – kiáltott fel Keene. Elmosolyodott, de nem derűs mosoly volt ez; inkább cinikus mosoly, a rideg emlékezésé. – Akkoriban talán húszezren éltek Derry központjában. A Fő utcát és a Csatorna utcát már négy esztendeje kikövezték, de a Kansas utca még földút volt. Nyáron porfelhő gomolygott fölötte, márciusban és novemberben meg dagasztani lehetett a sarat. Minden júniusban petróleummal locsolták a Felsődombot a szúnyogok ellen, és július negyedikén a polgármester mindig megígérte, hogy kikövezik a Kansas utcát, de erre csak 1942-ben került sor. És... de mit is mondtam?
– Hogy húszezren éltek a központban – emlékeztettem.
– Ja igen! No, ennek a húszezernek mostanra valószínűleg afelé meghalt, de lehet, hogy még nagyobb része – ötven esztendő hosszú idő. És az embereknek van egy különös szokásuk Derryben: előszeretettet halnak meg fiatalon. Talán benne van a levegőben. De azok közül, akik megmaradtak, nem hinném, hogy egy tucatnál többet találnál, aki azt mondaná, hogy a városban volt, amikor a Bradley-bandát a pokol fenekére küldték. Butch Rowden, odaát a húspiacon, szerintem nem hallgatna – ott, ahol a húst vágja, van egy képe az egyik autójukról a falon. Ha azt a képet megnézed, nemigen jössz rá, hogy autót látsz. Charlotte Littlefîeld is elárulna egyet-mást, hogyha a jó oldalról közelíted meg; odaát tanít a középiskolában, s bár, ha jól számolom, aligha lehetett több tíz- vagy tizenkét évesnél, fogadok, hogy rengeteg mindenre emlékszik. Carl Snow... Aubrey Sta cey ... Eben Stampnell... meg az a vén szivar, aki azokat a jópofa képeket festi, és egész álló este Wally' s Spaban iszik – Pickham, azt hiszem, így hívják –, ők mindnyájan emlékeznének. Mindnyájan ott voltak...
Elhallgatott, az édesgyökér-cukorkát nézte a kezében. Gondoltam faggatom tovább, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem.
– A többiek szinte mind hazudnának – szólalt meg végül –, mint ahogy azok is hazudtak, akik azt állították, hogy ott voltak, amikor Bobby Thomson megnyerte a meccset, így értem. De az emberek azért hazudtak, hogy ott voltak azon a mérkőzésen, mert szerettek volna ott lenni. Azért hazudják neked, hogy aznap nem voltak Derryben, mert azt kívánják, hogy bárcsak ne lettek volna ott. Értesz engem, fiacskám?
Bólintottam.
– Biztos, hogy kíváncsi vagy a történet végére? – kérdezte Mr. Keene. – Kissé megviseltnek látszol, Mr. Mikey.
– Nem is tudom... – feleltem – de azért mégis szeretném megtudni, hogy végződött.
– Rendben – mondta Mr. Kenne szelíden. Ez nekem az emlékek napja volt; ahogy cukorkával kínált a gyógyszerésztégely ból, hirtelen eszembe jutott egy rádióműsor, amit az apám és az anyám szokott hallgatni, amikor még kissrác voltam: Mr. Keene, az elveszettek megtalálója.
– Az egyszer biztos, hogy a seriff aznap ott volt. Úgy volt, hogy madarászni megy, de egy szempillantás alatt megváltoztatta az elhatározását, amikor bejött Lal Machen, és közölte vele, hogy épp aznap délutánra Al Bradleyt várja.
– Hogyan szerzett róla tudomást Machen? – kérdeztem. – Hát, ez maga is tanulságos történet – mondta Mr. Keene, és a cinikus mosoly megint ráncokat gyúrt az arcára. – Az FBI slágerparádéján Bradley nem szerepelt soha mint az Első Számú Közellenség, de körözni igenis körözték – úgy 1928 óta. Szerintem azért, hogy megmutassák országnak-világnak: ők aztán mindent megtesznek. Al Bradley meg a bátyja, George hat vagy hét bankot rabolt ki a Közép-Nyugaton, aztán elrabolt egy bankárt, és váltságdíjat követelt érte. Megkapta a váltságdíjat – harmincezer dollárt, ami akkoriban nagy pénz volt –, de a bankárt mégis megölték. Addigra a Közép-Nyugat már túlságosan megszokott helyévé vált az odamenekülő bandáknak, úgyhogy Al és George fogták magukat, és a szaros sleppjükkel északkelet felé, erre mifelénk vették az irányt. Béreltek maguknak egy nagy tanyaházat, éppen Newport városhatárán kívül, nem messze onnan, ahol most a Rhulin-farm fekszik... Ez '29 kánikulai napjaiban történt, talán júliusban, talán augusztusban, de lehet, hogy szeptemberben... Nem tudom pontosan, mikor. Nyolcan voltak – Al Bradley, George Bradley, Joe Conklin és a bátyja, Cal, egy Arthur Malloy nevű ír, akit „Csúszómászó” Malloynak neveztek, mert rövidlátó volt, de nem volt hajlandó föltenni a szemüvegét, csak ha abszolút szükséges volt, meg Patrick Caudy, egy fiatal chicagói fickó, aki majd' megőrült a gyilkolásért, és aki olyan gyönyörű volt, mint maga Adonisz. Két nő is volt velük: Kitty Donahue, George Bradley élettársa, és Marie Hauser, aki Caudy hoz tartozott, de néha a többiek is végigmentek rajta, mint a róluk szóló történetekből később megtudtuk... Egy dologban igencsak elszámították magukat, fiacskám – azt vették a fejükbe, hogy ilyen messze Indianától már biztonságban vannak... Egy ideig meghúzták, magukat, de aztán elunták az életüket és úgy határoztak, hogy újra vadásznak. Hatalmas tűzerővel rendelkeztek, de egy kissé híjával voltak a muníciónak. Úgyhogy október hetedikén két kocsival mindnyájan bejöttek Derrybe. Patrick Caudy elvitte a nőket bevásárolni, miközben a többi férfi Machen sportboltjába ment be. Kitty Donahue Freese's-nél vásárolt egy ruhát – abban is halt meg két nappal később... Maga Lal Machen szolgálta ki őket. Ő 1959-ben halt meg. Túl kövér volt, az volt abaja. Mindig is az volt. De a szemével nem volt semmi probléma, és abban a minutában, hogy belépett, tudta, hogy Al Bradley az, mondta. A többieket is mintha felismerte volna, csak Malloyban nem volt biztos, amíg föl nem tette a szemüvegét, hogy az egyik vitrinben megszemléljen egy késkollekciót. Al Bradley odament hozzá, és így szólt: „Egy kis muníciót szeretnénk vásárolni.” „Hát – mondja Lal Machen –, akkor a legjobb helyre jöttek.” Bradley átadott neki egy papírlapot, és Lal átolvasta. A papír elveszett, tudtommal legalábbis, de Lal azt mondta, hogy meghűlt benne a vér. Ötszáz darab harmincnyolcas kaliberű golyót akartak, nyolcszáz darab negyvenötös kaliberűt, hatvan darab ötvenes kaliberűt, ezt ma már nem is gyártják, őzsöréttel és madársöréttel töltött vadászpuskatöltényeket, valamint ezer darab huszonkettes töltényt rövid csövű karabélyba és ezret hosszú csövűbe. Plusz – most fogóddz meg! – tizenhatezer, negyvenötös kaliberű géppuskatöltényt.
– Uramisten! – szörnyülködtem.
Mr. Keene újfent arra a cinikus mosolyra húzta a száját, és újfent megkínált az üvegből. Először a fejemet ráztam, de aztán csak kihalásztam egy cukorkát.
„Szép kis bevásárlólista, fiúk”, mondja Lal.
„Gyerünk, Al”, mondja Csúszómászó Malloy. „Mondtam, hogy nem fogjuk megkapni ezeket egy ilyen isten háta mögötti porfészekben. Menjünk föl Bangorba. Azoknak sem lesz semmijük, de legalább útközben sok minden történhet.”
„Lassabban a testtel”, mondja Lal hidegvérrel. „Ez pokolian jó megrendelés, és én nem szeretnék lemondani róla annak a bangori zsidónak a javára. A huszonketteseket rögtön megkaphatják, akárcsak a madár- és őzsörétes töltényeket. És tudok száz-száz darabot adni a harmincnyolcas meg a negyvenötös kaliberűekből is. A többit pedig... – és ekkor Lal félig lehunyta a szemét, és az állát kocogtatta, mintha nagy számolásba merülne – ...holnapután megkaphatják. Mit szólnak hozzá?”
Bradley vigyorgott, mint a repedt tök, és azt mondta, hogy faszául hangzik. Cal Conklin azt mondta, hogy ő mégis inkább Bangorba szeretne fölmenni, de leszavazták. „Na mármost, ha nem tudja biztosra, hogy be tudja-e szerezni mindet, akkor most mondja meg – mondja Al Bradley Lalnek –, mert én finom ember vagyok, de hogyha begurulok, nem ajánlatos ujjat húzni velem. Bír követni?”
„Hogyne – így Lal –, és megszerzem a muníciót, amire szükségük van, Mr...”
„Rader – mondta Bradley. – Richard D. Rader, szolgalatjára.” Kinyújtotta a kezét, és Lal jól megrázta, egyre csak vigyorogva. „Örvendek, Mr. Rader.”
Úgyhogy aztán Bradley megkérdezte tóle, mikor volna alkalmas, hogy ő meg a barátai beugorjanak a szajréért, Lal Machen meg visszakérdezett, hogy délután két óra megfelelne-e. Megállapodtak, hogy az nagyszerű lesz. És azzal elmentek. Lal nézte, ahogy távoznak. Odakint a járdán már ott várta őket a két no meg Caudy. Lal Caudyt is fölismerte.
– No – mondta Mr. Keene, és csillogó szemmel rám nézett –, mit gondolsz, mit tett ezután Lal? Hívta a rendőrséget?
– Szerintem nem – feleltem –, a történtek alapján. Én az ő helyében hanyatt-homlok rohantam volna a telefonhoz.
– Vagy igen, vagy nem – mondta Mr. Keene ugyanazzal a cinikus mosollyal, ugyanolyan csillogó szemmel, nekem meg végigfutott a hátamon a hideg, mert tudtam, mire gondol... ő meg tudta, hogy én tudom. Ha egyszer valami nehéz dolog gurulni kezd, lehetetlenség megállítani; egész egyszerűen addig fog gurulni, amíg akadályba nem ütközik, s csak a saját lendületét vesztve fog megállni. Elébe állhat az ember annak a dolognak, de akkor szétlapul, mint a palacsinta... de megállítani ezzel sem lehet.
– Vagy igen, vagy nem – ismételte Mr. Keene. – De elmondhatom, hogy mit csinált Lal Machen. A nap hátralevő részében meg másnap is, amikor valaki ismerős betért – férfiakról van szó, persze –, elmondta neki, hogy tudja, kik tanyáznak odakint az erdőben, Newport és Derry határán, és vadásznak szarvasra meg fajdra és isten tudja még mire a Kansas City-beli fegyvereikkel. A Bradley-banda az. Biztosra tudja, mert felismerte őket. Elmondta nekik, hogy másnap Bradley és az emberei két óra körül visszajönnek, hogy magukhoz vegyék, ami még hiányzik a megrendelt áruból. Elmondta nekik, hogy minden tétel muníciót megígért Bradleynek, amit csak kívánt, és ezt az ígéretét szándékában is áll megtartani.
– Hány embernek? – kérdeztem. Szinte megdermesztett csillogó szeme. Hirtelen a száraz szaga ennek a hátsó helyiségnek – orvosságok, mindenféle porok, a Musterole, a Vicks bedörzsöld meg a Robitussin köhögés elleni szirup szaga –, hirtelen ez a sok-sok szag fojtogató lett... de az meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek: lélegzetvisszafojtva hallgattam.
– Hány embernek adta le a drótot Lal? – egészítette ki a kérdésemet Mr. Keene. – Nem strázsáltam mellette. Gondolom, mindazoknak, akikben úgy érezte, megbízik.
– Akikben megbízik – töprengtem. Kissé rekedt volt a hangom.
– Aha. A derryiekben, tudod. Nem sokan neveltek közülük teheneket. – Felnevetett ezen a régi tréfán, aztán folytatta: – Én a Bradleyék első látogatását követő napon úgy tíz óra körül tértem be Lalhez. Elmesélte a történetet, majd Megkérdezte, mivel szolgálhat. Csak azért ugrottam be hozzá, hogy megnézzem, elő van-e már híva a filmtekercs, amit legutóbb leadtam – azokban az időkben Machen foglalkozott a Kodak filmekkel és fényképezőgépekkel –, de miután megkaptam a fotóimat, azt is mondtam, hogy elkelne egy kis muníció a Winchesterembe.
– „Vadra akarsz lőni, Norb?”, kérdezi Lal, átnyújtva a töltényeket.
– „Lehet, hogy élősködőket fogok lepuffantani”, mondtam És jót kuncogtunk rajta. – Mr. Keene felröhögött, és úgy csapkodta sovány lába szárát, mintha ez volna a legjobb vicc, amit életében hallott. Előrehajolt, és megkocogtatta a térdem. – Csak azt akarom mondani, fiam, hogy a drót annak rendje és módja szerint le lett adva. Tudod, milyenek a kisvárosok. Ha megfelelő embereknek adod le a drótot, az információ el fog jutni oda, ahova kell... érted, mire gondolok? Még egy cukorkát?
Zsibbadt ujjakkal emeltem ki egy újabb szemet.
– El fogsz hízni – mondta Mr. Keene vihorászva. Nagyon öregnek látszott ekkor... végtelenül öregnek, ahogy a bifokális szemüvege lecsúszott ösztövér orrnyergén, és a vékony bőr annyira megfeszült az orcáin, hogy nem is volt ráncos.
– Másnap magammal vittem a karabélyomat a boltba, és Bob Tanner, aki keményebben dolgozott, mint bármelyik másik segédem őutána, a papája vadászpuskáját hozta be. Tizenegy körül Gregory Cole jött be szódabikarbónáért, és vesszek meg, ha nem egy negyvenötös colt volt az övébe dugva.
„Nehogy eltrafáld vele a tojásaidat, Greg”, mondtam neki.
„Egyenesen a milfordi erdőből jövök ezért, és kibaszottul másnapos vagyok – mondja Greg.
– Alighanem valaki másnak a tojásait fogom eltrafálni, mielőtt lebukik a nap.”
Fél kettő körül kiakasztottam a kis táblát – RÖGTÖN JÖVÖK, KÖSZÖNÖM A TÜRELMÉT – az ajtóra, fogtam a karabélyomat, és hátul kimentem a Richard közbe. Megkérdeztem Bob Tannert, akar-e velem tartani, mire ő azt felelte, hogy el kell készítenie Mrs. Emerson receptjét, s majd később csatlakozik hozzám. „Egyet hagyjon életben nekem, Mr. Keene”, mondta, de én nem tehettem felelőtlen ígéretet... A Csatorna utcán alig volt forgalom, nem voltak se járókelők, se autók. Olykor elhaladt egy áruszállító teherautó, de jószerivel ez minden. Láttam, hogy Jake Pinnette átvág az úton, mindkét kezében puska. Andy Criss-szel találkozott, és együtt odamentek az egyik padhoz, amelyik annak idején ott állt, ahol a háborús emlékmű volt – tudod, ahol az út lemegy a föld alá.
Petie Vanness, Al Neil és Jimmy Gordon a bíróság épületének lépcsőjén ültek, szendvicset és gyümölcsöt ettek, és úgy csereberélték egymás közt a kaját, mint gyerekek az iskolaudvaron. Mindnyájuknál fegyver volt. Jimmy Gordonnál egy első világháborús Springfield, ami nagyobbnak látszott, mint ő maga.
Látok egy kölyköt, aki a Felsődomb felé slattyog – talán Zack Denbrough volt az, az öreg pajtásod apja, azé, akiből író lett –, és Kenny Borton így szól neki a Christian Science olvasóterméből: „Jó is, hogy el akarsz menni innen, kölyök; lövöldözés lesz úgyis itten.” Zack egy pillantást vetett az arcára, és szedte a lábát.
Mindenfelé férfiak voltak, puskás férfiak, álltak az ajtókban, ültek a lépcsőkön, és nézelődtek az ablakokból. Greg Cole egy ajtóban ücsörgött lejjebb az utcán, ölében a negyvenötöse, s mellette vagy két tucat fölállított töltény sorakozott, mintha játék katonák volnának. Bruce Jagermeyer és az a svéd, Olaf Theramenius a Bizsu mozi védőteteje alatt álltak, az árnyékban.
Mr. Keene rám nézett, azaz inkább keresztülnézett rajtam. A tekintete most nem volt éles; az emlékezés fátyla borult rá; lágy volt, mint az olyan férfiaké, akiknek eszébe jutnak életük legszebb szakaszai – amikor először nyertek hazai bajnokságot, amikor először fogtak akkora pisztrángot, hogy érdemes volt megtartani, amikor először háltak nővel.
– Emlékszem, hogy hallottam a szél zúgását, fiacskám – mondta álmatagon. – Emlékszem, hogy hallottam a szelet, meg hallottam, hogy a bíróság órája elüti a kettőt. Bob Tanner utolért, és én annyira ideges voltam, hogy majdnem szétlőttem a fejét.
Ő csak biccentett, és átvágott az úton Vannock szövetáru-kereskedéséhez, maga mögött húzva az árnyékát.
Azt gondolta volna az ember, amikor két óra tíz lett és nem történt semmi, amikor negyed három lett, aztán két óra húsz, hogy a népek fogják magukat és elmennek, ugye? De egyáltalán nem ez történt. Az emberek szépen ott maradtak a helyükön. Mert...
– Mert maguk tudták, hogy igenis el fognak jönni, igaz? – kérdeztem. – Efelől nem volt semmi kétség.
Sugárzó szemmel rám nézett, mint a tanár, amikor a diák szépen fölmondja a leckét. – Igaz! – lelkendezett. – Tudtuk hát! Senkinek sem kellett beszélnie róla, nem kellett azt mondani, hogy „na, várjunk húszig, és ha nem mutatkoznak, nekem vissza kell mennem melózni”. Mindenki nyugton maradt, és úgy fél három előtt öt perccel ez a két autó, az egyik piros, a másik sötétkék, felbukkant a Felsődombon és jött lefelé, s odaért az útkereszteződéshez. Az egyik Chevrolet volt, a másik meg egy La Salle. A Conklin fivérek, Patrick Caudy és Marie Hauser a Chevroletben ültek. A Bradley fivérek, Malloy meg Kitty Donahue a La Salle-ban.
Épphogy átértek a kereszteződésen, és akkor Al Bradley úgy beletaposott a La Salle fékjébe, hogy Caudy hajszál híján belerohant. Az utca túlságosan csendes volt, és Bradley tudta. Ő csak egy állat volt, de az állat hamar szimatot fog, pláne ha négy évig úgy hajszolták, mint menyétet a kukoricásban.
Kinyitotta a La Salle ajtaját, és egy pillanatra ráállt a felhágóra. Körbekémlelt, aztán intett Caudynak, hogy forduljanak vissza. „Mi van, főnök?”, kérdezte Caudy. Tisztán hallottam, aznap mindössze ezt hallottam tőlük. A kocsiban megvillant a napfény, erre is emlékszem. Egy púderesdobozról tükröződött vissza. A Häuser az orrát púderozta.
Ekkor történt, hogy Lal Machen és a segítője, Β iff Marlow kiszaladtak Machen boltjából. „Fel a mancsokkal, Bradley, körül vagytok véve!”, kiáltja Lal. és mielőtt Bradley akár csak elfordíthatta volna a fejét. Lal már tüzelt is. Az első lövés nem talált, de a másodikkal eltrafálta Bradley vállát. A lyukból azonnal ömleni kezdett a vér. Bradley megragadta a La Salle ajtaját, és visszavágta magát a kocsiba. Gyorsan sebességbe kapcsolt, és ekkor kezdett el mindenki tüzelni.
Az egésznek négy vagy legfeljebb öt perc alatt vége volt, de amíg tartott, addig pokol ian hosszúnak rémlett. Petié, Al és Jimmy Gordon csak ültek a bíróság lépcsőjén, és fegyvereik okádták a golyókat a Chevrolet hátuljába. Láttam, hogy Bob Tanner fél térdre ereszkedett, és mint az őrült tüzel és húzogatja a závárt azon a vén mordályon. Jagermeyer és Theramenius a La Salle jobb oldalát vették célba a védőtető alól, Greg Cole meg az út menti árokban állt, és két kézzel fogta negyvenötös automata fegyverét, és olyan sebesen húzogatta a ravaszt, amilyen sebesen csak lehetett.
Voltunk vagy ötvenen, hatvanan, akik egyszerre tüzeltünk. Miután az egésznek vége lett, Lal Machen harminchat lövedéket bányászott ki boltjának téglafalából. És ez három nappal később történt, miután az égvilágon mindenki, mindenki, aki csak mozgott a városban és akart valami szuvenírt, odament, és bicskával kipiszkált egyet a téglafalból. Amikor a legcudarabb volt, mintha a marne-i csata dörgését hallotta volna az ember. Machen boltjának a környékén egyetlen ablaktábla sem maradt épen.
Bradley félkörben megfordult a La Salle- lal, mégpedig elég gyorsan, de addigra a kocsinak mind a négy gumija ki volt lőve. A lámpái is ripityára törtek, a szélvédő úgyszintén. Csúszómászó Malloy és George Bradley a hátsó oldalablakoknál ültek, és pisztolyból lőttek. Láttam, hogy egy golyó eltalálja Malloy tarkóját, és hatalmas lyukat üt rajta. Még két lövésre futotta az erejéből, aztán két kezét kilógatva az ablakra csuklott.
Caudy a Chevroletét próbálta visszafordítani, de csak Bradley La Salle-jának a hátuljába sikerült beleszaladnia. Ezzel aztán meg is pecsételődött a sorsuk, fiam. A Chevrolet elülső lökhárítója valahogy beleakadt a La Salle hátsó lökhárítójába, és elszállt minden esély, hogy elhúzhassák a csíkot.
Joe Conklin kiszállt a hátsó ülésről, és csak állt a kereszteződés kellős közepén, mindkét kezében pisztoly, és elkezdett vadul tüzelni. Jake Pinnette-et és Andy Crisst vette célba. Mindketten lebuktak a padról, amelyen ültek, és a fűben kötöttek ki, Andy Criss azt ordibálta, hogy „Megöltek! Megöltek!”, újra meg újra, bár egy horzsolás nem sok, annyi sem érte; egyiküket sem.
Joe Conklinnak elég ideje volt rá, hogy mindkét pisztolyának tárát kiürítse, és a haja szála se görbült. A kabátja a háta mögött lobogott a szélben, a nadrágszára meg úgy verdesett, mintha egy láthatatlan asszony ráncigálta volna hátulról, hogy összetűzze. Szalmakalapot viselt, ami egyszer csak leröpült a fejéről, és látni lehetett, hogy középen van elválasztva a haja. Az egyik fegyvert a hóna alá csapta, és megpróbálta újratölteni a másikat, amikor valaki ellőtte alóla a két lábát, és ő a földre bukott. Kenny Borton később azt állította, hogy ő találta el, de igazándiból ezt sehogyan se lehetett kideríteni. Bárki eltalálhatta.
Cal, Conklin bátyja rögtön kiszállt, amint Joe elbukott, és azon nyomban el is terült, mint egy béka, golyóval a fejében.
Aztán Marie Hauser szállt ki. Talán szerette volna megadni magát, nem t'om. Még mindig ott volt a jobb kezében a púderesdoboz, amiből az orrát szépítgette. Sikoltott, azt hiszem, de addigra már nemigen lehetett hallani. Mindenfelől golyók süvítettek mellettük. A púderesdoboz tükrét valaki kilőtte a kezéből. Visszaindult a kocsihoz, de akkor kapott egyet a csípőjébe. Valahogy elvergődött a kocsiig, és nagy nehezen visszamászott.
Al Bradley felpörgette a La Salle motorját, amennyire csak lehetett, és sikerült elindítania. Talán úgy három métert húzta maga után a Chevroletét, aztán leszakadt róla a lökhárító.
A fiúk golyózáport zúdítottak rá. Az összes ablaka betört. Az egyik sárhányója az utcán hevert. Malloy hullája kilógott az ablakon, de még mindkét Bradley fivér életben volt. George a hátsó ülésről tüzelt. A nője ott volt mellette holtan, fél szeme kilőve.
Al Bradley eljutott a nagy kereszteződéshez, aztán az autója felmászott a járdára, és megállt. Kiszállt a volán mögül, és rohanni kezdett föl a Csatorna utcán. Szitává lőtték.
Patrick Caudy kiszállt a Chevroletből, egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarná adni magát, majd előrántott egy harmincnyolcast a hónalja alá rejtett pisztolytáskából.Talán ha háromszor elsütötte, vaktában, amikor a mellén az inge egyszeriben mintha lángra kapott volna: csurom vér lett. Lecsúszott a Chevy oldala mentén, és leült a kocsi felhágóján. Lőtt még egyet, és tudtommal ez volt az egyetlen golyó, amelyik eltalált valakit. Gellert kapott valamiről, és súrolta Greg Cole keze fejét. Maradt is egy sebhely, amivel Greg részegen hencegni szokott, mígnem egyszer valaki – ha jól tudom, Al Nell volt az – félrevonta, és azt mondta neki, hogy ajánlatos volna hallgatni arról, ami a Bradley-bandával történt.
A Hauser előmászott, és ezúttal nem férhetett hozzá kétség, hogy meg akarja adni magát – feltartotta a kezét. Lehet, hogy senkinek nem állt szándékában kinyírni, de addigra kereszttűz alakult ki, ő meg egyenesen belegyalogolt.
George Bradley egészen a háborús emlékmű melletti padig rohant, amikor valaki péppé zúzta a tarkóját egy vadászpuska-lövedékkel. Holtan rogyott össze, összehugyozta magát...
Szinte öntudatlanul vettem egy cukorkát a gyógyszerészüvegből.
– Még körülbelül egy percig záporoztak a golyók az autókra, s csak azután csöndesedett el a lárma – mondta Mr. Keene. – Amikor az embernek a fejébe szalad a vér, nem egykönnyen szalad ki onnan. Ekkor volt, hogy körülnéztem, és láttam, hogy Sullivan seriff – Nell és a többiek mögül, akik a bíróság lépcsőjén voltak – egyre eregeti a golyókat a döglött Chevybe egy Remingtonnal. Senkinek el ne hidd, hogy nem volt ott; Norbert Keene, aki itt ül előtted, azt mondja, hogy igenis ott volt.
Mire a tüzelés véget ért, azok az autók már nem hasonlítottak autókra, üszkös roncsok voltak, körülöttük üvegtörmelék. Az emberek megindultak feléjük. Senki nem szólt semmit. Csak a szél zúgását lehetett hallani, meg a törött üveg csikorgását a lábak alatt. És ekkor vette kezdetét a fényképezkedés. És tudnod kell, fiacskám, hogy amikor megkezdődik a fényképezkedés, a történetnek vége.
Mr. Keene hintázott a székében, a papucsa halkan neki-nekicsapódott a padlónak, s közben engem nézett.
– Ilyesmiről szó sem volt a derryi Híradó-ban! – Mindössze ennyi jutott eszembe. Az újság aznapi főcíme így hangzott: AZ ÁLLAMI RENDŐRSÉG ÉS AZ FBI HEVES TŰZHARCBAN VÉGEZ A BRADLEY-BANDÁVAL. Az alcím pedig: „A helyi rendőrség is segített.”
– Hát persze hogy nem! – mondta Mr. Keene, és jóízűen fölnevetett. – Maga a kiadó, Mack Laughlin a szemem láttára eresztett bele két golyót Joe Conklinba.
– Úristen! – motyogtam.
– Elég volt a cukor, fiacskám?
– Köszönöm, elég – mondtam, és megnyaltam az ajkam. – Mr. Keene, hogyan lehetséges, hogy... egy ilyen horderejű dolgot... így eltussoljanak?!
– Nem volt itt semmi eltussolás – felelte, őszinte meglepetéssel. – Csak arról van szó, hogy senki se nagyon beszélt róla. És valóban, kit érdekelt az egész? Nem Hoover elnököt és a feleségét puffantották le aznap. Csak veszett kutyákat terítettek le, amelyek egy harapással megölnék az embert, ha hagyná.
– Na de a nők...
– Két kurva – mondta közömbösen. – Azonkívül Derry-ben történt, nem pedig New Yorkban vagy Chicagóban. Attól válik hírré, hogy hol történt, meg hogy mi történt, fiacskám. Ezért van az, hogy nagyobb szenzáció, ha egy földrengés tizenkét embert elpusztít Los Angelesben, mint ha valaki megöl háromezer embert valamelyik pogány országban a Közép-Keleten.
Azonkívül Derryben történt.
Már hallottam korábban is, és az a gyanúm, hogy ha folytatom a nyomozást, újra hallani fogom... újra meg újra... Úgy mondják ezt, mintha egy szellemi fogyatékosnak magyaráznák nagy türelemmel. Úgy mondják, mintha azt mondanák, hogy a gravitáció miatt, ha az ember megkérdezné tőlük, hogy mért nem tudunk elszakadni a földtől, amikor gyalogolunk. Úgy mondják, mintha valami természeti törvény volna, amit minden épeszű embernek ismernie kellene. És, persze, ami a legrosszabb: én igenis értem!
Még egy kérdést intéztem Norbert Keene-hez.
– Látott aznap valakit, akit nem ismert föl, miután a lövöldözés elkezdődött?
Mr. Keene olyan gyorsan válaszolt, hogy úgy éreztem, egyszeriben megfagy az ereimben a vér. – A bohócra gondolsz? Hogyan bukkantál a nyomára, fiacskám?
– Hát, csak valahol hallottam – válaszoltam.
– Csak egy szempillantásig láttam. Mihelyt meleg lett a helyzet, nemigen bagóztam másra, csak a csetepatéra. Csupán egyszer pillantottam körbe, és láttam, hogy megy fölfelé az úton, és akkor már elhagyta azokat a svédeket a Bizsu mozi védőponyvája alatt – mondta Mr. Keene. – Nem viselt bohócruhát, semmi ilyesmit. Farmergúnyát hordott, alatta gyapjúinget. De a képit az a fehér festék fedte, amit használni szoktak, meg egy nagy piros bohócmosoly is rá volt pingálva. Meg olyan műhajtincsek is voltak rajta, tudod. Narancssárga színűek. Elég komikusan nézett ki.
Lal Machen soha nem látta azt a fickót, de Biff igen. Csakhogy Biff nyilván összezavarodott, mert úgy rémlett neki, hogy valahol balra fönt, az egyik lakás ablakában látta az ürgét, és egyszer, amikor megkérdeztem Jimmy Gordont – Pearl Harborban veszett oda, tudod, elsüllyedt a hajója, a California, azt hiszem, így hívták –, azt mondta, hogy az ürgét a háborús emlékmű mögött látta.
Mr. Keene megrázta a fejét, és félmosolyra húzta a száját.
– Nagyon szórakoztató, hogy az embereket hogyan változtatja meg egy ilyen dolog, és még szórakoztatóbb, hogy hogyan emlékeznek rá később, amikor már vége az egésznek. Az ember hall tizenhat különféle mesét, és kettő nem egyezne közülük az istennek se! Vegyük például annak a bohócürgének a fegyverét...
– Fegyverét?! – csodálkoztam el. – Ő is lövöldözött?
– Hajaj! – mondta Mr. Keene. – Abban az egyetlen pillanatban, hogy láttam, úgy tűnt, mintha egy záváras Winchester volna nála, és csak később jöttem rá, hogy bizonyára azért hittem ezt, mert nekem is olyan volt. Bill Marlow úgy látta, Remingtonja van, merthogy neki meg az volt. És amikor Jimmyt kérdeztem a dologról, ő váltig állította, hogy a fickó egy öreg Springfielddel lövöldözött. Pont olyannal, amilyen az övé. Érdekes, mi? – Érdekes – ismertem el. – Mr. Keene... senki sem tűnődött el azon, hogy mi az ördögöt keres ott egy bohóc, épp akkor, kivált farmergúnyában?
– Dehogynem – mondta Mr. Keene. – Nem mintha nagy ügy lett volna, érted, de persze hogy eltűnődtünk rajta. Mindnyájan azt hittük, hogy olyasvalaki lehet, aki csatlakozni akar a társasághoz, de el akarja kerülni, hogy felismerjék. Egy városi tanácsnok, esetleg. Talán Horst Mueller vagy akár Trace Naugler, aki akkor polgármester volt. Vagy valamelyik szellemi foglalkozást űző férfiú, aki nem akarta, hogy felismerjék. Orvos vagy ügyvéd. Én a tulajdon apámat nem ismertem volna meg ilyen álcával.
Nevetett egy kicsit, én meg megkérdeztem, min derül.
– Az a lehetőség is fennáll, hogy csakugyan bohóc volt – mondta. – A húszas meg a harmincas években a megyei vásárt Estyben sokkalta korábban rendezték, mint mostanság – azon a héten indult, és akkor volt a legzajosabb, amikor a Bradley-bandát elérte a végzet. És a megyei vásáron igenis voltak bohócok. Talán az egyiknek a fülébe jutott, hogy mi is meg akarjuk rendezni a magunk kis karneválját, és eljött, hogy részt vegyen benne.
Szárazon rám mosolygott.
– Jól kibeszéltem magamat – jegyezte meg –, de egyvalamit még elárulok, mert rajtad nagyon látszik, hogy igen érdekel, és figyelmesen hallgatsz. Tizenhat évvel később Biff Marlow mondott valamit, amikor odafönt Bangorban bekaptunk néhány pofa sört, a Pilot nevű csehóban. Biff minden felvezetés nélkül mondta. Azt mondta, hogy az a bohóc olyan nagyon kihajolt az ablakon, hogy Biff képtelen volt elhinni, hogy nem zuhan ki. Nemcsak a feje, a válla meg a karja nyúlt ki; Biff szerint egészen a térdéig kint volt, ott lógott a levegőben, úgy lőtt az autókra, amikkel Bradleyék bejöttek, az arcán az a nagy vörös vigyor. „Úgy nézett ki, mint egy kicicomázott lidérc, akit elfogott a félsz”, így mondta Biff.
– Mintha lebegett volna – mondtam.
– Aha – hagyta helyben Mr. Keene. – És Biff azt mondta, hogy volt még valami, ami még hetekkel később se hagyta nyugodni. Olyasmi, ami ott van az ember nyelve hegyén, de nem bírja kinyögni, vagy olyasvalami, ami az ember bőrére száll, mint a moszkitó vagy a szúnyog. Azt mondta, hogy egyik éjjel ugrott be neki, hogy mi volt az, amikor föl kellett kelnie, hogy megcsapolja a hólyagját. Ahogy ott állt, és az éjjelibe csurgatott, és nem gondolt semmi különösre, egyszeriben eszébe jutott, hogy két óra huszonöt perc volt aznap délután, amikor a lövöldözés megkezdődött, és sütött a nap, de az a bohóc nem vetett árnyékot. Egyáltalán nem volt árnyéka.

NEGYEDIK RÉSZ
1958 júliusa

Letargikus, ki őrzöl, őrzöd
a tüzet s engem
ki szolgáltalak s szépséged megrendít

Szépséged megrendít
Megrendít

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

Kibújok anyaszülten,
S a doki a hátsómra csap,
s mondja: „Nem akárki leszel,,
süvölvény, aki vagy.”

SIDNEY SIMIEN

Tizenharmadik fejezet
Az apokaliptikus kőcsata

Bill van ott elsőnek. Az egyik füles karosszékben ül, közvetlenül az olvasóterem ajtaja mellett, és figyeli, ahogy Mike végez a néhány utolsó esti olvasóval – egy idős hölggyel, aki papírfedelű rémregényeket szorongat, egy férfival, akinél egy hatalmas kötet van a polgárháborúról, meg egy vézna sráccal, aki arra vár, hogy kivehessen egy regényt, melynek a fölső sarkába, a fóliára hétnapos kölcsönzési címke volt ragasztva. Bill látja, hogy ez az ő legutóbbi regénye, de egy csöppet sem lepődik meg, és nem érzi, hogy a fölfedezés különösebben megdobogtatná a szívét. Úgy érzi, ő már nem lepődik meg semmin, és hogy véletlen fölfedezések nincsenek, ez csak érzéki csalódás, amiről a végén úgyis kiderül, hogy álom volt csupán.
Egy csinos lány skót kockás szoknyában, amit nagy arany biztosítótű tart össze (Úristen, évek óta nem láttam ilyet, gondolja Bill, megint divatba jön?), huszonöt centeseket dobál a xeroxgépbe, és egy különlenyomatot másol le, közben fél szemmel a nagy ingaórát figyeli a kölcsönzőasztal mögött. A zajok – könyvtárhoz illően – fojtottak, megnyugtatóak: cipőtalpak és -sarkak tompa nyikorgása a vörös-fekete linóleumpadlón; az óra egyhangú tiktakolása, ahogy komótosan pergeti az időt; a másológép macskára emlékeztető dorombolása.
A fiú fogja a William Denbrough-regényt, és odamegy a másolónál álló lányhoz, aki épp végez, és kezdi összeigazítani a kész lapokat.
– A nyomtatványt otthagyhatja az asztalon, Mary – mondja Mike. – Majd én elteszem.
A lány hálás mosolyt villant rá. – Köszönöm, Mr. Hanlon. – Jó éjt. Jó éjt, Billy. Ti ketten egyenesen hazamentek.
– Majd elkapnak a rézfaszú baglyok, ha nem... vigyáztok! – kántálja Billy, a vézna kölyök, és mint a jó gazda, karját a lány dereka köré csúsztatja.
– Hát, nem hinném, hogy fűlne a foguk ilyen csúnya párhoz, mint ti ketten – mondja Mike –, de azért vigyázzatok.
– Vigyázni fogunk, Mr. Hanlon – feleli Mary kellő komolysággal, és enyhén belebokszol a fiú vállába. – Na, gyerünk, te csúfság – mondja, és vihog. Amikor ezt csinálja, a csinos, mérsékelten kívánatos középiskolás lányból átalakul afféle szeleburdi, már nem teljesen ügyefogyott tizenegy évessé, amilyen Beverly Marsh volt... és ahogy elhaladnak mellette, Billt szinte megrendíti a szépsége... és elfogja a félelem; oda akar menni a fiúhoz, és őszintén meg akarja mondani neki, hogy jól kivilágított utcákon kell hazamennie, és nem szabad körülnéznie, ha valaki megszólítja.
Az ember nem tud vigyázni egy gördeszkán, miszter, mondja egy fantomhang a fejében, és Bill szomorú felnőttmosolyra húzza a száját.
Nézi a fiút, ahogy kitárja az ajtót a csaja előtt. Az előcsarnokba mennek, egyre szorosabban egymás mellett, és Bill a könyve honoráriumát tenné rá, azét a könyvét, amelyet a Billy nevű fiú a hóna alatt tart, hogy mielőtt kinyitotta volna a lánynak a külső ajtót, csókot lopott tőle. Nagyobb marha vagy, ha nem loptál, Billy fiam, gondolja. Most pedig kísérd haza épségben. Az isten szerelmére, kísérd haza épségben!
– Még egy kis türelmet, Nagy Bill – kiáltja Mike. – Hadd töltsem ezt ki.
Bill bólint, és keresztbe teszi a lábát. A papírzacskó egy kicsit zizeg az ölében. Van benne egy fél liter konyak, és átfut az agyán, hogy még soha életében nem kívánt úgy egy kis italt, mint most. Mike majd ad vizet, ha jéggel nem is szolgálhat – és jelen pillanatban úgy érzi, megteszi nagyon kevés víz is.
A Silverre gondol, amit nekitámasztott Mike garázsa falának a Palmer közben. És innen a gondolatai természetesen arra a napra terelődnek, amikor a Pusztában találkoztak – csak Mike nem volt ott –, és mindegyikük újra elmondta a maga történetét; leprások a tornácok alatt; jégen járkáló múmiák; vér a lefolyóból és halott fiúk a Csatornában, fényképek, amik mozogtak, és elhagyatott utcákon kisfiúkat üldöző farkasemberek.
Mélyebben bementek a Pusztába aznap, július negyedike előtt, jut most eszébe. A városban forróság volt, de a Kenduskeag keleti partjának sűrű árnyékában hűvös. Emlékszik az egyik betonhengerre, nem messze onnan, ami magában búgott, mint a xeroxgép az imént a csinos középiskolás lánynak. Bill emlékszik rá, és arra is, hogy amikor mindenki elmondta a maga történetét, hogyan néztek rá a többiek.
Azt akarták, hogy mondja meg nekik, mitévők legyenek, hogyan fogjanak hozzá, de ő egyszerűen nem tudta. És ez a nemtudás egyfajta kétségbeeséssel töltötte el.
Ahogy most Mike hatalmas árnyékára néz az olvasóterem sötét lambériás falán, egyszeriben eltölti a bizonyosság: akkor nem tudta, mert nem volt teljes a létszám, amikor azon a július harmadiki délutánon találkoztak. A létszám az elhagyatott kavicsbányánál, ott, a szeméttelep mögött lett teljes, ahol is à Pusztából könnyedén ki lehetett mászni mindkét oldalon – a Kansas utca és a Merit utca felől egyaránt. Pontosan ott, ahol most az államközi országúti felüljáró ível. A kavicsbányának nem volt neve; omladozó fala azért is volt veszélyes, mert benőtte a gyom meg mindenféle bokrok. Ott még mindig rengeteg muníció volt – több mint elég egy apokaliptikus kőcsatához.
De még azt megelőzően, a Kenduskeag partján fogalma se volt, hogy mit mondjon – mit akartak volna hallani tőle? És mit akart ő mondani? Eszébe jut, ahogy egyik arcról a másikra nézett – Benére, Bevére, Eddie-ére, Stanére, Richie-ére. És emlékszik a zenére. Little Richard. „Tam-tara-ram-tam...”
Zene. Halk zene. És a szemében fénynyilak. Azért emlékszik a fény nyilakra, mert

Richie fölakasztotta a tranzisztoros rádióját annak a fának a legalsó ágára, amelynek aztán nekitámaszkodott. Noha árnyékban voltak, napfény táncolt a Kenauskeag vizén, ahonnan a rádió krómfelületére villant, onnan meg egyenesen Bill szemébe.
– V-v-vedd le onnan azt az i-i-izét, R-r-richie – mondta Bill. – M-m-majd' megv-v-vakít!
– Oké, Nagy Bill – mondta azonnal Richie, egyáltalán nem fennhéjázó hangon, és levette a rádiót az ágról. El is zárta, noha Bill szívesen hallgatta volna; utána szinte üvöltött a csönd, amit csak a víz kotyogása meg a szennyvízszivattyú alig hallható bugása enyhített. Őrá függesztették a tekintetüket, ő meg szerette volna azt mondani nekik, hogy nézzenek másfelé, mi a fenét néznek rajta, talán nyomorék!
De nem mondhatta persze, mert csupán arról volt szó, hogy várták, hogy megmondja, mitévők legyenek most. Rettenetes tudás birtokába jutottak, és szükségük volt arra, hogy megmondja nekik, mit kezdjenek vele. Miért én?, szeretett volna felordítani, de hát persze ezt is tudta. Azért, mert – tetszik, nem tetszik – őt jelölték ki erre a pozícióra. Mert d volt az ötletek embere, mert elveszítette az öccsét valami furcsa dolog miatt, de legfőképp azért, mert valami homályos módon, amit sohasem fog teljesen megérteni, Nagy Bill lett belőle.
Beverlyre pillantott, de hamar el is fordította a tekintetét a lány szeméről, amiből nyugodt bizalom áradt. Beverlyre pillantva különös érzés támadt a gyomrában. Ideges reszketésféle.
– Nem m-m-mehetünk a r-r-rendórségre – mondta végül. Túlságosan nyersnek hallotta a hangját, túl hangosnak. – Nem m-m-mehetünk a ssz-szülőkhöz se. B-b-bár... – Reményteljesen Richie-re pillantott. – M-m-mit szólnál a t-t-te p-p-papádhoz meg a mamádhoz, n-n-négyszemú? Egész r-r-rendesnek látszanak.
– Nagy jó uham – válaszolta Richie elókelősködő hanghordozással –, önnek nyilvánvalóan fhogalma sincsen hhhóla, hogy milyen az én édesanyám és atyám. Meht-hogy...
– Beszélj érthetően, Richie – mondta Eddie a Ben melletti helyéről. Nagyon egyszerű, hogy miért ült Ben mellett: mert Ben elég árnyékot szolgáltatott neki, ahol meghúzhatta magát. Az arca aprónak, elgyötörtnek és aggodalmasnak látszott – akár egy vénemberé. A szippantóját a jobb kezében tartotta.
– Még azt hinnék, hogy egészen meggárgyultam – mondta Richie. Aznap egy régi szemüveget viselt. Előző nap ugyanis Henry Bowers egyik barátja, a Gard Jagermeyer nevezetű, hátulról odament Richie-hez, amikor Richie épp kijött a Derry Fagylaltbárból, kezében egy tölcsér pisztáciafagyival. – Ha meg nem foglak, elesel! – kiáltotta ez a Jagermeyer, aki vagy húsz kilóval nehezebb volt Richie-nél, és összekulcsolt kezével teljes erejéből előrelökte Richie-t. Richie a csatornába röpült, a tölcsér kiesett a kezéből, a szemüveg meg a szemétől vett búcsút. A szemüveg bal lencséje eltörött, az anyja meg egészen begurult, és nemigen akaródzott elhinnie Richie magyarázatát.
– Én csak azt tudom, hogy marhultatok – mondta az anyja. – Őszintén, Richie, te talán azt hiszed, hogy van valahol egy szemüvegfa, és egyszerűen csak leszakajthatunk róla egy új szemüveget, amikor eltöröd a régit?!
– De mama, ez a srác lökött meg, hátulról jött oda ez a nagy srác, és meglökött... – mondta Richie, a sírás szélén. Az, hogy hiába próbálta megmagyarázni az anyjának a dolgot, sokkal jobban fájt neki, mint hogy Gard Jagermeyer a csatornába lökte, hisz az a srác olyan ostoba, hogy még nyári iskolába se küldték el.
– Egy pisszt se akarok hallani róla többet! – mondta kereken Maggie Tozier. – De amikor majd legközelebb azt látod, hogy apád három éjjel egymás után teljességgel kidögölve jön haza a munkából, akkor majd gondolkozzál el egy kicsit, fiam. Gondolkozzál el.
– De mama...
– Pissz legyen, mondtam már! – Kurtán, ellentmondást nem tűrően mondta – s ami még rosszabb, sírásba csuklott a hangja. Kiment a szobából, a tévé meg szólt tovább, túlságosan hangosan. Richie magára maradt, ott ült szerencsétlenül a konyhaasztalnál.
Ez az emlék volt az oka, hogy Richie még egyszer megrázta a fejét. – Az őseimmel minden oké, de soha nem hinnének el ilyesmit.
– És a t-t-többiek?
És körbenéztek, emlékezett évekkel később Bill, mintha kerestek volna valakit, aki nincs közöttük.
– Kicsoda? – kérdezte Stan kétkedve. – Nem hinném, hogy bárkiben megbíznék.
– M-m-mindegy... – mondta Bill zavartan, és kis időre megint elhallgattak, Bill meg közben arra gondolt, hogy most mi a csudát fog mondani.

Ha megkérdezik, Ben Hanscom azt mondta volna, hogy Henry Bowers őt jobban gyűlölte mindenki másnál a Vesztesek Klubjában azért, ami azon a napon történt, amikor Henry-vel összeverekedett a Pusztában; azért, ami azon a napon történt, amikor Richie-vel és Beverlyvel el tudták húzni a csíkot az Aladdinból, de főleg azért, mert – mivel nem engedte, hogy Henry lemásolja a matekdogáját – Henrynek nyári iskolába kellett mennie, amivel persze magára vonta az apja, a köztudomásúlag elmebeteg Butch Bowers haragját. Ha megkérdezik, Richie Tozier azt mondta volna, hogy Henry őt gyűlölte jobban mindenki másnál, mert egyszer hülyét csinált Henryból és két haverjából a Freese's áruház játékosztályán.
Stan Uris azt mondta volna, hogy Henry leginkább őt gyűlölte, mert zsidól (amikor Stan harmadikos volt, Henry meg ötödikes, Henry egyszer addig mosta Stan arcát hóval, amíg vérezni nem kezdett, és Stan hisztérikusan sikoltozott a fájdalomtól meg a félelemtől).
Bill Denbrough azt hitte, hogy Henry őt gyűlöli a legjobban, mert vézna, mert dadog, és mert szeret jól öltözködni („N-n-nézd azt a k-k-kurva bu-bu-buzeránst!” – kiáltotta Henry, amikor a derryi iskolában pályaválasztási nap volt áprilisban, és Bill nyakkendőt vett fel; a nyakkendőt még aznap letépték róla és földobták egy fára a Charter utca közepe táján).
Csakugyan mind a négyőjüket gyűlölte, de Henry gyűlöleti listáján az a derryi fiú állt legelöl, aki még csak nem is volt a Vesztesek Klubjában azon a július harmadikai napon; egy Michael Hanlon nevezetű fekete fiú, aki egy negyed mérföldre lakott az úton Bowersék farmjától.
Henry apját, aki éppolyan őrült volt, amilyennek mondták, Oscar „Butch” Bowersnek hívták. Butch Bowers az anyagi, fizikai és elmebeli leromlását általában a Hanlon családdal, közelebbről pedig Mike apjával hozta összefüggésbe. Will Hanlon előszeretettel mesélte kevés barátjának és a fiának, hogy ő vettette a megyei börtönbe, amikor a csirkéi megdöglöttek. – Azért találta ki, hogy megkaphassa értük a biztosítási pénzt, ha nem tudnátok – szokta mondani Butch olyan fenyegető és harcias pillantással, hogy senkinek sem volt kedve vitába szállni vele. – Megdumálta néhány barátját, hogy hazudjanak a bíróságon, ezért kellett nekem eladnom a rőfösboltot.
– Ki hazudott neki a bíróságon, apu? – kérdezte Henry nyolcéves korában, dohogva az igazságtalanság miatt, ami az apját érte. Arra gondolt magában, hogy ha majd felnő, megkeresi ezeket a hazudozókat, mézet csurgat rájuk, és hangyaboly fölé kötözi őket, ahogy azokban a westernfilmekben látni, amiket a Bizsu moziban vetítettek szombat délutánonként.
S mivel a fia végtelen türelemmel hallgatta (bár, ha megkérdezték volna, Butch azt mondja, hogy ez csak természetes), idősb Bowers szakadatlanul a gyűlölet és a balszerencse litániáját zengte a fia fülébe, elmagyarázta a fiának, hogy bár minden nigger ostoba, néhányan azért agyafúrtak is – és a lelkük mélyén mindnyájan gyűlölik a fehér férfiakat, és fehér asszonnyal akarják megzsírozni a kanócukat. Lehet, hogy nem is csak a biztosítási pénzről volt szó, mondta Butch; lehet, hogy Hanlon elhatározta, hogy az ajtaja előtt heverő döglött csirkékért őrá hárítja a felelősséget, mert Butché volt a következő árusítóbódé az utcán. Sikerült neki, akárhogy is, és ez olyan biztos, mint hogy a szar ragad. Sikerült neki, és aztán ügyesen megdumált egy csomó fehér embert a városból, akiknek vérzett a szívük a niggerekért, hogy hazudjanak neki a bíróságon, úgyhogy azzal fenyegették Butchot, hogy az állami dutyiba csukják, ha nem kártalanítja a niggert. – És miért is ne? – tette fel a kérdést Butch szutykos nyakú, elkerekedett szemmel hallgató fiának. – Miért is ne? Én csak a japcsik ellen harcoltam ezért az országért. Nagyon sok ilyen fickó volt, mint mi, de ő volt az egyetlen nigger a megyében.
A csirkeügy után csőstül jöttek a bajok – Butch traktorja felrobbant; az északi szántóföldön tönkrement a jó boronája; kelevény támadt a nyakán, ami elfertőződött, föl kellett vágni, aztán megint elfertőződött, és sebészileg el kellett távolítani; a nigger arra kezdte használni ebül szerzett pénzét, hogy letörje Butch árait, úgyhogy elvesztették a vevőkörüket.
Henry feje ettől az állandó litániától zsongott: a nigger, a nigger, a nigger... Minden a nigger hibája volt. A niggernek szép fehér háza volt, lépcsővel meg olajkályhával, miközben Butch a feleségével meg a fiával holmi kátránypapír vityillónál alig valamivel jobb kalyibában lakott. A nigger hibája volt, hogy Butchnak el kellett mennie dolgozni az erdőbe, amikor a gazdaságból nem folyt be elég pénz. A nigger hibája volt 1956-ban, hogy kiszáradt a kútjuk.
Később, ugyanebben az évben a tízéves Henry Mike kutyáját, Mr. Chipst főtt csontokkal meg zacskós sült krumplival kezdte etetni. Végül Mr. Chips már vadul csóválta a farkát, és Henryhez rohant, amikor csak a fiú hívta. Amikor a kutya már megszokta Henryt és a traktált, Henry egy nap egy félkilós hamburgert adott neki, rovarirtó méreggel ízesítve. A szert a hátsó fészerben találta; a húst pedig háromheti megtakarított zsebpénzéből vette Cos-tellónál.
Mr. Chips bezabálta a mérgezett hús felét, és akkor abbahagyta. – Folytasd csak, fald fel ezt a finomságot, Niggerkutya – nógatta Henry. Mr. Chips a farkát csóválta. Mivel Henry a kezdet kezdetétől így nevezte, a jószág azt hitte, hogy ez neki egy másik becsületes neve. Amikor elkezdődtek a fájdalmai, Henry elővett egy ruhaszárító kötelet, és Mr. Chipst kikötötte egy nyírfához, hogy ne tudjon hazarohanni. Aztán letelepedett egy lapos, napmeleg sziklára, és állát a két tenyerébe támasztva nézte, ahogy megdöglik a kutya. Jó sokáig tartott, de Henry úgy vélte, nem volt elvesztegetett idő. A végén Mr. Chips vonaglani kezdett, és zöld hab csordogált az állkapcsa közül.
– Na, hogy tetszik, Niggerkutya? – kérdezte Henry, mire az állat feléje fordította a szemét, és csóválni próbálta a farkát. – Jólesett az ebéd, te szaros korcs?
Miután a kutya kimúlt, Henry leszerelte róla a kötelet, hazaballagott, és elmesélte az apjának, mit tett. Oscar Bowers addigra már nagyon, de nagyon őrült volt; egy év múlva elhagyta a felesége, mert egyszer csaknem halálra verte. Henry szintén félt az apjától, és néha szörnyen gyűlölte, de imádta is. És azon a délutánon, miután elmesélte a dolgot, úgy érezte, végre-valahára megtalálta a kulcsot az apja szívéhez, mert az apja jól hátba vágta (olyannyira, hogy Henry kis híján orra bukott), bevezette a nappaliba, és adott neki egy sört. Henry ekkor ivott először sört, és a sör íze egész hátralevő életére pozitív érzelmekkel kapcsolódott össze: győzelemmel és imádattal.
– Derekas munkát végeztél – mondta Henry őrült apja. Koccintottak barna üvegeikkel, és kiitták a sört. Henry tudomása szerint a niggerek sohasem jöttek rá, ki nyuvasztotta ki a kutyájukat, de feltételezte, hogy gyanítják. Remélte is, hogy így van.
A többiek a Vesztesek Klubjában látásból ismerték Mike-ot – egy olyan városban, ahol ő volt az egyetlen néger gyerek, furcsa is lett volna, ha nem ismerik –, de ez minden, mert Mike nem járt a derryi elemi iskolába. Az anyja buzgó baptista volt, következésképp Mike-ot a Neibolt utcai egyházi iskolába küldték. Földrajz, olvasás és számtan között gyakorlati bibliaórák kaptak helyet, amelyeken olyan témákkal foglalkoztak, mint „A tízparancsolat értelme egy istentelen világban”, és vitákat folytattak arról, hogy miként kell megoldani mindennapi erkölcsi problémákat (ha az ember például bolti lopáson kap valakit, vagy azt hallja, hogy egy tanár Isten nevét hiába a szájára veszi).
Mike úgy vélte, hogy az egyházi iskola oké. Néha-néha felmerült benne halványan a gyanú, hogy bizonyos dolgok hiányoznak az életéből – talán a szélesebb körű érintkezés a maga korabeli srácokkal –, de hajlandó volt várni, amíg a középiskolában majd ez is eljön. Ettől a kilátástól egy kicsit ideges lett, mert barna volt a bőre, de apjával is, anyjával is jól bántak a városban, és Mike abban a hiszemben volt, hogy ővele is jól bánnak, ha ő is jól bánik másokkal.
Ez alól a szabály alól Henry Bowers természetesen kivétel volt.
Bár tőle telhetőleg igyekezett palástolni, Mike állandóan rettegett Henrytől. 1958-ban Mike karcsú volt és jó testalkatú, magasabb Stan Urisnál, bár alacsonyabb, mint Bill Denbrough. Gyors volt és mozgékony, s így megmenekült jó néhány veréstől, amit Henry kezétől szenvedett volna el. És persze másik iskolába járt. Ezért, meg a korkülönbség miatt, útjaik ritkán keresztezték egymást. Mike minden tőle telhetőt meg is tett, hogy így is maradjon. Úgyhogy a dolog iróniája az volt, hogy bar Henry Mike Hanlont gyűlölte a leginkább, jobban minden más srácnál Derryben, Mike volt a legkevésbé sebzett közülük.
No, azért neki is kijutott. Az azt követő tavaszon, hogy Mike kutyáját kinyuvasztotta, Henry egy szép napon előugrott a bokrok mögül, amikor Mike gyalogszerrel a városba ment, a könyvtárba. Március vége volt, elég meleg már a biciklizéshez, de azokban a napokban a Witcham út sártengerré változott a Bowersék tanyáján túl, ami azt jelentette, hogy nem volt éppenséggel a legalkalmasabb a kerekezésre. – Hello, nigger! – mondta Henry, amint fölbukkant a bokrok mögött, széles vigyorral. Mike hátrálni kezdett, szeme jobbra-balra cikázott, leste, merre menekülhetne. Tisztában volt vele, hogy ha egérutat nyerhetne, lehagyná Henryt futásban. Henry nagydarab gyerek volt és erős, de lassú.
– Na, csinálok magamnak egy kátrányos babát – mondta Henry, és megindult az alacsonyabb fiú felé. – Nem vagy elég fekete, de majd teszünk róla.
Mike-nak balra cikkant a pillantása, és bal felé rándította a testét. Henry bekapta a horgot, és arrafelé iramodott – túlságosan gyorsan és túl messze, semhogy visszalendülhessen. Mike ugyanis megtorpant, majd könnyedén és természetes sebességgel jobbra iramodott (tizedikes középiskolásként már tagja lesz az egyetemi futballcsapatnak mint a támadóktól legmesszebb elhelyezkedő védőjátékos, és csak azért nem döntötte meg minden idők legjobb futórekordját az iskolában, mert az utolsó éve közepén eltörött a lába). Könnyen elhúzhatott volna Henry mellett, ha nincs a sár. Ráadásul csúszott rendesen, és Mike térdre bukott. Mielőtt felkelhetett, Henry már ott volt fölötte. – Niggerniggernigger! – kiáltotta Henry valami vallásos eksztázisban, amint oldalra döntötte Mike-ot. Mike ingének a háta meg végig hátul a nadrágja csupa sár lett. Érezte, ahogy beleszivárog a sár a cipőjébe. De csak akkor fakadt sírva, amikor Henry sarat kent a képére, és az orrlikait is eldugaszolta.
– Na, most már elég fekete vagy! – visította Henry diadalittasan, és Mike hajába is sarat dörgölt. – Most már TÉÉÉÉÉÉNYLEG fekete vagy! – Föltépte Mike ballon vihar-kabátját, fölrántotta a pólóját, és egy jó marék sarat tapasztott a fiú köldökére. – Na, most már olyan fekete vagy, mint nigger asszony seggén a májfolt! – visította Henry győzedelmesen, és sárdugókat tömött Mike fülébe is. Aztán föltápászkodott, sáros kezét hüvelykjével az övébe akasztotta, és elordította magát: – Én nyuvasztottam ki a kutyádat, fekete fiú! – De Mike ezt nem hallotta a sár füldugótól meg saját rémült zokogásától.
Henry még egy utolsó ragadós sárgombócot rúgott Mike-ra, azzal sarkon fordult, és vissza se nézve hazaballagott. Néhány másodperc múlva Mike fölkelt, és még mindig sírva, ugyancsak hazafelé indult.
Az anyja természetesen dühbe gurult; azt akarta, hogy Will Hanlon hívja Borton főnököt, és citálja ki Bowersék tanyájához, még mielőtt lemegy a nap. – Régóta üldözi Mikeyt – hallotta Mike az anyját. Ő a fürdőkádban ült, a szülei meg a konyhában voltak. Ez már a második eresztés víz volt; az első szinte azon nyomban fekete lett, hogy belelépett és leült. Dühében az anyja vastag texasi kiejtésre váltott, amit Mike alig értett. – Szabadíjjad rája a törvént, Will Hanlon! Az eb meg a kölök miatt is! Pöröjjed be űket, hallod?
Will hallani hallotta, de nem tette, amire a felesége kérte. Végül aztán, mikor az asszony lehiggadt (ekkor már éjjel volt, és Mike két órája aludt), Will emlékeztette az élet tényeire. Borton főnök nem Sullivan seriff. Ha Borton lett volna a seriff, amikor a csirkemérgezési eset történt, Will soha nem kapta volna meg a kétszáz dollárját, és nem szólhatott volna egy szót sem. Vannak, akik mellé állnak az embernek, vannak, akik nem; Borton az utóbbiak csoportjába tartozik. Meglehetősen gyönge ember.
– Mike-nak már korábban is meggyúlt a baja azzal a kölyökkel, igen – mondta Jessicának. – De azért nem volt vészes, mert óvatos volt Henry Bowersszel. Ettől most még óvatosabb lesz.
– Azt akarod mondani, hogy annyiban hagyod a dolgot?! – Bowers teletömte a fia fejét mindenféle történettel, hogy mi történt közöttünk, gondolom – felelte Will –, és a fia ezért gyűlöl mindhármunkat, meg azért, mert az apja azt mondta neki, hogy a niggert az embernek gyűlölni illik. Erre vezethető vissza az egész. Azon a tényen nem tudok változtatni, hogy a fiunk néger, csak azt mondhatom, hogy Henry Bowers lesz a legutolsó, aki hasonlítani fog rá, lévén, hogy Mike bőre barna. Ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennie, mint ahogy én is tudomásul vettem meg te is, és elviseltük. Hiszen abban a keresztény iskolában is, amelyhez annyira ragaszkodtál, hogy odajárjon, ott is azt mondta nekik a tanárnő, hogy a feketék nem olyan jók, mint a fehérek, mert Kám, Noé fia megnézte részeg, mezítelen atyját, Noé másik két fia viszont elfordította a tekintetét. Kám fiai ezért ítéltettek arra, hogy mindig csak favágók és vízhordók legyenek, mondta. És Mikey szerint a tanárnő egyenesen őrá nézett, miközben a történetet mesélte nekik.
Jessica a férjére nézett, némán és szerencsétlenül. Két könnycseppet ejtett, egyet-egyet mindkét szeméből, s a cseppek lassan végigszántották az arcát. – Hát ez elől végképp nincs menekvés?
A férfi kedvesen válaszolt, de a hangja kérlelhetetlen volt; akkoriban a feleségek hittek a férjüknek, és Jessicának sem volt oka kételkedni Will szavában.
– Nincs. A nigger szó elől nincs menekvés, most nincs, abban a világban nincs, amelyben élnünk adatott, neked és nekem. A vidéki niggerek Maine-ból továbbra is niggerek. Néha arra gondoltam, hogy azért jöttem vissza Derrybe, mert ezt itt lehet a legkevésbé elfelejteni. De beszélni fogok a fiúval.
Másnap előhívta Mike-ot a pajtából. Will a boronáján ült, és maga mellé csapott a tenyerével, hogy Mike telepedjen oda.
– Nagy ívben kerüld el Henry Bowerst – mondta. Mike bólintott.
– Az apja őrült.
Mike erre is rábólintott. Ennyit már ő is Hallott a városban. És amikor néha rásandított Mr. Bowersre, még inkább megbizonyosodott róla.
– Úgy értem, hogy nem csak egy kicsit őrült – folytatta Will, és rágyújtott egy házi sodrású Bugler cigarettára, s a fiára nézett. – Nem sok kell hozzá, hogy a bolondokházába dugják. Már így jött vissza a háborúból.
– Szerintem Henry is őrült – mondta Mike. Halk, de határozott volt a hangja, és ez megacélozta Will lelkét... bár ő még egy olyan változatos élet után is, amilyen kijutott neki – egyszer kis híján bennégett egy Fekete Bugyor nevezetű ócska, bádogfalú, tiltott italmérésben –, képtelen volt elhinni, hogy egy olyan kölyök, mint Henry, őrült lehet.
– Hát, túlságosan is hallgat az apjára, de hiszen ez csak természetes – mondta Will. Azonban ebben a kérdésben a fia közelebb járt az igazsághoz. Henry Bowers, vagy azért, mert állandó kapcsolatban volt az apjával, vagy valami más – valami belső dolog – miatt, lassan, de biztosan valóban az őrület felé haladt.
– Nem akarom, hogy úgy légy sikeres, hogy elmenekülsz – mondta az apja. – Mivel néger vagy, sok mindent elbírsz. Tudod, mire gondolok?
– Igen, apu – felelte Mike, és Bob Gautier jutott az eszébe az iskolából, aki megkísérelte elmagyarázni Mike-nak, hogy a „nigger” nem lehet rossz szó, mivel az apja állandóan használja. Sőt, Bob őszintén megmondta Mike-nak, hogy kifejezetten jó szó. Amikor egy ökölvívó a Péntek Esti Boksz-ban cefet sokat kapott az ellenfelétől, de sikerült állva maradnia, a papája azt mondta: – Olyan kemény feje van, akár egy niggernek –, amikor meg valaki apait-anyait beleadott a munkába, a papája így kommentálta: – Az az ember úgy dolgozik, mint egy nigger. – És az én papám legalább olyan jó keresztény, mint a tied – fejezte be Bob. Mike emlékezett rá, ahogy Bob Gautier őszinte, fehér, elgyötört képébe nézett, amit a használtruha-boltban vett ócska, prémes orkánkapucni keretezett, hogy nem dühöt, hanem csak szörnyű szomorúságot érzett, úgyhogy sírhatnékja támadt. Őszinteséget és jó szándékot látott Bob arcán, ő viszont csak magányt érzett, idegenséget, nagy kongó űrt kettejük között.
– Látom, tudod, mire gondolok – mondta Will, és megborzolta a fia haját. – Az az egésznek a veleje, hogy óvatosnak kell lenned, amikor ellenállsz. Fel kell tenned a kérdést, megéri-e a zúrt Henry Bowers. Megéri?
– Nem – felelte Mike. – Nem, nem hiszem. – Eltelik még egy kis idő, amíg megváltoztatja a véleményét. Ez 1958. július harmadikán fog bekövetkezni.

Miközben Henry Bowers, Victor Criss, Böfi Huggins, Peter Gordon és egy kissé visszamaradott középiskolás fiú, Steve Sadler (akit Jávorszarvasnak ismertek az Archie-ról szóló rajzfilm egyik szereplője után) a teljesen kifulladt Mike Hanlont üldözték a sínek közt a Puszta felé, amely úgy félmérföldnyire volt onnan, Bill és a Vesztesek Klubjának a többi tagja a Kenduskeag partján ücsörgött, lidérces gondjukon tűnődve.
– T-t-tudom, h-h-hogy hol v-v-van, azt hiszem – mondta Bill, végre megtörve a csendet.
– A Csatorna – mondta Stan, és mindnyájan talpra ugrottak egy hirtelen felhangzó éles, kereplő zajra. Eddie bűntudatosan elmosolyodott, ahogy visszaengedte a szippantóját az ölébe.
Bill bólintott. – P-p-pár nappal ezelőtt e-e-egyik este m-m-megkérdeztem a-a-a-apámat a Csatornáról.
– Eredetileg ez az egész terület mocsár volt – mondta Zack a fiának –, és a városatyáknak sikerült a legrosszabb részébe telepíteni azt, ami ma a város központja. Az a része a kanálisnak, amelyik a Városközpont és a Fő utca alatt fut, és a Bassey parkban jön elő, voltaképpen nem egyéb, mint vízlevezető csatorna, amely történetesen a Kenduskeag vizét tárolja. Az év túlnyomó részében ezek a csövek csaknem üresek, és a tavaszi olvadás meg árvíz idején válnak fontossá... – Itt elhallgatott, talán arra gondolt, hogy a múlt év őszén bekövetkezett áradáskor veszítette el a kisebbik fiát.
– ...a szivattyúk miatt – fejezte be.
– Szi-szi-szivattyúk? – kérdezte Bill, önkéntelenül elfordítva kissé a fejét. Ahogy dadogás közben erőlködött, nyál fröccsent az ajkáról.
– Csatornaszivattyúk – mondta az apja. – A Pusztában vannak. Betontömlők, amelyek majd' egy méterre kiállnak a földből...
– B-b-ben H-h-hanscom m-morlock-lyukaknak h-h-hív-ja őket – jegyezte meg Bill vigyorogva.
Zack visszavigyorgott rá... de ez már csak halványan emlékeztetett a régi vigyórára. Zack műhelyében beszélgettek, ahol Zack székcsapokat esztergált nem nagy élvezettel.
– Valójában mocsári szivattyú mindegyik, kölyök – mondta. – Hengerekben helyezkednek el úgy három méter mélyen, és a szennyvizet meg a folyadéktöbbletet szivattyúzzák tovább, amikor a talaj lejtése kiegyenlítődik vagy kissé meredekebb lesz. Régi szerkezetek, és a városnak már elkelnének az újabb szivattyúk, de a tanács mindig a szegénységére hivatkozik, amikor a téma a költségvetés tárgyalásakor terítékre kerül. Ha annyi huszonöt centest kapnék, ahányszor én már megfordultam odalent, térdig a szarban, hogy megjavítsam valamelyik motort... de hiszen te nem akarod ezt az egészet meghallgatni, Bill. Mért nem mégy és nézel inkább tévét? Azt hiszem, ma este vetítik a Cukorláb-at.
– D-d-de i-i-igenis meg a-a-akarom hallgatni – nyögte ki Bill, és nem csupán azért, mert arra a következtetésre jutott, hogy Derry alatt valahol valami szörnyű dolog van.
– Miért vagy te ennyire kíváncsi a szennyvízszivattyúkra? – kérdezte Zack.
– Iskolai b-b-beszámolóhoz k-k-kell – felelte Bill váratlanul.
– Most nincs iskola.
– M-m-majd jövőre.
– Hát, elég unalmas téma – fanyalgott Zack. – A tanár egész biztosan elégtelent ad majd, amiért álomba ringatod vele. Na, ide süss, itt van a Kenduskeag – s azzal húzott egy egyenes vonalat a világos fűrészporba az asztalon, amelybe bele volt illesztve a szalagfűrész –, és itt van a Puszta. Na már most, mivel a városközpont mélyebben fekszik, mint a lakónegyedek – mint a Kansas utca, vagy az Öregfok, vagy a Nyugati Broadway – a városközpont szennyének a zömét a folyóba kell szivattyúzni. A lakóházak szennye pedig lefolyik szépen magától a Pusztába. Érted?
– I-i-igen – felelte Bill, egy kicsit közelebb húzódva az apjához, hogy megszemlélje a vonalakat, elég közel ahhoz, hogy a válla nekinyomódjon az apja karjának.
– Egy szép napon majd beszüntetik a tisztítatlan szennyvíznek a folyóba szivattyúzását, és akkor ennek az egész dolognak vége lesz. De jelenleg azok a szivattyúk ott vannak a... hogy is nevezte a pajtásod?
– A morlock-lyukakban – mondta Bill, s nyoma sem volt a dadogásának. Se ó, se az apja nem vette észre.
– Igen. Erre szolgálnak hát a morlock-lyukakban lévó szivattyúk, és végzik is a munkájukat tűrhetően, kivéve amikor túl sok eső esik és a folyók kiáradnak. Mert bár a gravitáció elve szerint működő csatornákat meg a szennyvízcsatornákat a szivattyúkkal külön-külön rendszerként képzelték el, valójában ezek mindenütt keresztezik egymást. Érted? – Egy sor X-et rajzolt a fűrészporba, amelyek a Kenduskeagot jelképező vonaltól ágaztak szét sugár alakban, Bill meg bólintott. – Nos, egyetlen dolgot kell tudni a vízelvezetésről, nevezetesen azt, hogy a víz oda megy, ahova bír. Amikor magasra kerül, kezdi feltölteni a vízelvezető csöveket, aminthogy a szennyvízcsatornákat is. Amikor elég magas a vízszint az elvezető csövekben, akkor eléri azokat a szivattyúkat, rövidzárlatot okoz bennük, és ezzel nekem csinálják a bajt, mert meg kell javítanom okét.
– P-p-papa, m-m-mekkorák ezek a cs-cs-csatornák és elvezeteik?
– Úgy érted, mekkora a furatátmérőjük? Bill bólintott.
– A fő szennyvízcsatornák átmérője talán száznyolcvan centi. A lakónegyedekből jövő mellékcsatornáké kilencven vagy százhúsz centi, azt hiszem. Akadhat köztük olyan, amelyik egy kicsit szélesebb. És higgy nekem, Billy, amikor ezt mondom neked, és a barátaidnak is megmondhatod: eszetekbe ne jusson lemenni azokba a csövekbe, se játékból, se hősködésből, se semmilyen más okból.
– Miért ne?
– Vagy egy tucat különböző városi kormányzat építkezett rájuk 1885-től fogva. A világválság idején a közmunkahivatal egy teljes másodlagos vízelvezető rendszert és egy harmadlagos szennyvízcsatorna-rendszert telepített; akkoriban sok pénz volt közmunkákra. De az a fickó, aki ezeknek a terveknek a kivitelezését irányította, elesett a második világháborúban, és úgy öt évvel később a vízügyi minisztérium rájött, hogy a rendszer tervrajzainak zöme elveszett. Négy és fél kilónyi papír egyszerűen eltűnt, valamikor 1937 és 1950 között. Szerény véleményem szerint a kutya se tudja, hol vezetnek azok az átkozott szennyvízcsatornák és elvezetők, vagy hogy miért ott vezetnek ahol vezetnek.
Amikor működnek, senki nem törődik velük, viszont amikor nem, három vagy négy szerencsétlen flótásnak a Derryi Vízművektől meg kell kísérelnie rálelni, melyik szivattyú mondta föl a szolgálatot, vagy hol történt dugulás. És mielőtt lemennek oda, bizony csomagolnak maguknak elemózsiát. Sötét van odalent, büdös, és hemzsegnek a patkányok. Ezek az okok külön-külön elegendőek, hogy távol tartsa magát az ember, de a legnyomósabb ok az, hogy el is lehet veszni. Már történt ilyen eset.
Elveszni Derry alatt. Elveszni a szennyvízcsatornában. Elveszni a sötétben. Olyan gyászos kilátás volt ez, olyan hátborzongató, hogy Billnek egy pillanatra a szava is elakadt. Aztán így szólt: – D-d-de még s-s-soha senkit nem küldtek l-le, hogy f-f-feltérképezze...?
– Be kéne fejeznem ezeket a csapokat – mondta hirtelen Zack, hátat fordított, és elhúzódott a fiától. – Menj, nézd meg, mi van a tévében.
– D-d-de apa...
– Menj, Bill – mondta Zack, és Bill megint azt a hidegséget érezte. Ettől a hidegségtől kész kínszenvedés volt minden vacsora, mert ekkor az apja a villamossági szaklapjait böngészte (a következő évben előléptetést remélt), az anyja meg valamelyik végeérhetetlen brit detektívregény ét olvasta – Marshot, Sayerst, Innest vagy Allinghamet. Ez a hidegség az ízétől is megfosztotta az ételt. Mintha fagyasztott kosztot enne az ember, olyat, amely véletlenül se látta a sütő belsejét. Utána néha fölment a szobájába, lefeküdt az ágyára, és csikaró hasára téve kezét erre gondolt: A kis vonat püffög, prüsszög, kürtőjéből füstöt tüsszög. Egyre többet gondolt erre Georgie halála óta, noha az anyja két esztendeje tanította neki a mondókát. Egyre inkább bűvös erőt kezdett tulajdonítani neki: azon a napon, amikor képes lesz odaállni az anyja elé, és botlás meg dadogás nélkül elmondani a mondókát, egyenesen az anyja szemébe nézve, az a hidegség egyszeriben felenged; az anyja szeme felragyog, megöleli Billt, és azt mondja: „Nagyszerű, Billy! Remek fiú vagy. Micsoda remek fiú!”
Természetesen senki ember fiának el nem árulta a mondókát. Harapófogóval sem lehetne kihúzni belőle; semmiféle kínzóeszközzel nem bírnák rávenni, hogy adja ki titkos varázsigéjét, amely ott volt a szíve közepében. Ha képes volna elmondani ezt a mondókát, amit az anyja egy szombat reggel tanított neki, csak úgy mellékesen, amikor Georgie-val Guy Madisont és Andy Devine-t nézték A vad Bill Hickok kalandjai-ban, az olyan lenne, mint a csók, amely hideg álmaiból fölébresztette az Alvó Szerbséget a mesebeli herceg szerelmétől meleg világra.
A kis vonat püffög, prüsszög, kürtőjéből füstöt tüsszög.
A barátainak sem árulta el azon a július harmadikán – elmondta viszont, amit az apja mesélt neki Derry szennyvíztisztító és vízelvezető rendszeréről. Igen könnyen és szinte erőfeszítés nélkül talált ki történeteket (néha könnyebben ment, mint az igazságot elmondani), és a jelenet, amit lefestett, egészen más volt, mint ahogy a valóságban zajlott a beszélgetés: azt füllentette, hogy az ősével együtt nézték a csövet, s közben kávéztak.
– A papád engedi, hogy kávét igyál? – kérdezte Eddie.
– P-p-persze – így Bill.
– Tyű! – mondta elismerően Eddie. – Az én anyám nekem soha nem engedné. Azt mondja, veszélyes a benne levő koffein miatt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ő viszont elég sokat iszik.
– Az én papám engedi, hogy igyak, ha akarok – szólt közbe Beverly –, de agyonütne, ha megtudná, hogy cigizek.
– Mitől vagytok olyan biztosak benne, hogy a szennyvízcsatornában van? – kérdezte Richie Billről Stan Urisra pillantva, majd újra Billre.
– M-m-minden oda v-v-vezethe-tő vissza – mondta Bill. – A ha-hangok, amiket B-b-beverly ha-hallott, a lefolyóból jöttek. M-m-meg a vér. Amikor a b-b-bohóc üldözött b-b-bennünket, a-a-azok a narancssárga gombok a csatornanyílás mellett voltak. É-é-és George...
– Nem bohóc-volt az, Nagy Bill – vágott a szavába Richie. – Mondtam már. Tudom, hogy őrülten hangzik, de farkasember volt. – Védekezően nézett a többiekre. – Isten a tanúm! Ezzel a két szememmel láttam!
– T-t-te láttad cs-cs-csak farkasembernek – így Bill. – Hogy?
– N-n-nem érted? T-t-te láttad csak a-a-annak, mert az A-a-aladdinban láttad azt a n-n-némafilmet.
– Nem értem.
– Én, azt hiszem, értem – mondta Ben nyugodtan.
– Elmentem a kö-kö-köny vtárba, és u-u-utánanéztem – mondta Bill. – Azt hiszem, egy gl-gl-gl... – elhallgatott, megint nekikezdett, s csak kibökte: – Egy glamour.
– Glammer? – kérdezte Eddie kétkedve.
– G-g-lamour – mondta Bill, majd betűzte. Elmesélte nekik, hogy a témáról talált egy címszót az enciklopédiában, és megemlítette, hogy Az éj igazsága című könyv – ezt korábban olvasta – egyik fejezete is erről szól. Glamour, mondta, a gael neve annak a teremtménynek, amely Derry-ben kísért; más népeknek és más kultúráknak más korokban más és más szavuk volt rá, de mind ugyanazt a dolgot jelölték. A síkvidéki indiánok manitounak hívták, amely hol puma, hol jávorszarvas, hol meg sas alakját öltötte. Ezek az indiánok úgy hitték, hogy egy manitou szelleme néha beléjük költözhet, és ilyenkor képessé válnak arra, hogy ők maguk formálják olyan állat alakjára a fellegeket, amelyekről a házaikat elnevezték. A Himalája népei tallus-nak vagy taelus-nak nevezték, amely gonosz varázslóféle lényt jelentett, amely olvasni bír az ember fejében, s aztán képes annak a dolognak az alakját magára ölteni, amitől az ember leginkább fél. Közép-Európában eylak-nak hívták – ő volt vurderlak fivére –, vagy vámpírnak. Franciaországban ez a le loup-garou volt, vagyis alakváltó, s a fogalmat durván farkasembernek fordították, de – mondta Bill – a le loup-garou bármi lehet, bármi az égvilágon: farkas, sólyom, birka, de még bogár is.
– Adtak valami tanácsot ezek az írások, hogy hogyan küzdjünk a glamour ellen? – kérdezte Beverly.
Bill bólintott, de látszott rajta, hogy nem táplál vérmes reményeket. – A hi-himalájaiaknak v-v-van egy szertartásuk, amivel megszabadulnak t-t-tőle, de ez e-e-elég r-r-ré-mes.
Ránéztek, nem mintha hallani akarták volna, de nem tehettek mást.
– Chü-chüd szertartásának ne-nevezték – kezdett bele Bill. – Ha valaki szent ember a Himaláján, a taelus nyomába ered. Amikor utoléri, a taelus kiölti a nyelvét. A szent ember kiölti a magáét. Ketten egymáséra helyezik a nyelvüket, majd mindketten ráharapnak, úgyhogy bizonyos értelemben összeszögezik egymást, mégpedig szemtől szembe.
– Öööö, mindjárt elhányom magam... – mondta Beverly, a földön henteregve. Ben kísérletképpen megütögette a hátát, aztán körülnézett, hogy figyelték-e. Rá se hederítettek; mindenki Billt nézte megbabonázva.
– És aztán mi van? – sürgette Eddie.
– H-h-hát – hímezett-hámozott Bill – ö-ö-őrülten hangzik, d-de a kö-könyv azt mondta, hogy akkor v-v-vicceket és t-t-találós kérdéseket kezdenek mondogatni egymásnak.
– Micsoda! – hitetlenkedett Stan.
Bill bólintott, arcán annak a tudósítónak a kifejezése, aki szeretné, ha tudnák – anélkül hogy ő maga előrukkolna vele –, hogy a hír nem az ο találmánya, ő csak közvetíti. – Ahogy m-m-mondtam. Először a t-taelus szörny mond egyet, aztán a ssz-szent, és ez így megy, hol ez mond egyet, hol az...
Beverly ismét fölült, a térdét fölhúzta a melléhez, és a kezével átfogta a lábát. – Nem értem, hogyan lehet beszélni, hogy úgy mondjam, összeszögezett nyelvvel.
Richie azonnal kiöltötte a nyelvét, megragadta az ujjaival, és harsogni kezdte: – Az apám egy szartelepen dolgozik!
– Ezen derültek egy sort, még ha gyermeteg tréfa volt is.
– T-t-talán a t-t-telepátia egy formája volt – mondta Bill.
– A-a-akárhogy van is, ho-hogyha a szent ember ne-nevette el magát először, dacára a f-f-f-f...
– Fájdalomnak? – kérdezte Stan.
Bill bólintott. – ...akkor a t-taelus-nak m-m-meg kellett ö-ö-ölnie és m-m-meg kellett ennie. A le-lelkét, gondolom. D-d-de ha az embernek sikerült először megn-nevettetnie a taelus-t, ennek száz e-e-esztendőre el kellett t-t-túnnie.
– Kiderült a könyvből, hogy honnan ered ez a dolog? – kérdezte Ben.
Bill megrázta a fejét.
– Te elhiszel ebből egy szót is? – kérdezte Stan olyan hangon, mintha gúnyolódni akarna, de nemigen volt hozzá se erkölcsi, se lelkiereje.
Bill vállat vont, és így felelt: – V-v-valamennyit el. – Úgy tűnt, még hozzáfűzne valamit, de aztán megcsóválta a fejét, és csöndben maradt.
– Ez sok mindent elárul – jegyezte meg lassan Eddie. – A bohóc, a leprás, a farkasember... – Stan felé pillantott. – És a halott fiúk is, gondolom.
– Úgy tűnik, ez Richard Toziernek való feladat – mondta Richie, holmi vásári kikiáltó hangján. – Az ezer tréfa és a hatezer találós kérdés emberének!
– Ha tégedet küldenénk, mindnyájunkat megölne a taelus – mondta Ben. – Lassú, keserves kínok közt múlnánk ki. – Erre ismét mindnyájan elnevették magukat.
– Akkor hát mit csináljunk? – kérdezte Stan, és Bill ezúttal is csak a fejét rázta... de úgy érezte, majdnem tudja a választ. Stan fölállt. – Menjünk valahova máshova – javasolta. – Egészen elmacskásodott a zrityóm.
– Nekem tetszik itt – mondta Beverly. – Szép, árnyékos hely. – Stanre pillantott. – Hajói sejtem, te valami gyermekded dolgot forgatsz a fejedben, például, hogy lemész a szeméttelepre, hogy kővel üvegeket törj szét.
– Én szeretek kővel üvegeket széttörni – jelentette ki Richie, és Stan mögött ő is fölállt. – Mocorog bennem a fiatalkorú bűnelkövető, bébi. – Föltűrte a gallérját, és úgy lépkedett körbe peckesen, mint James Dean Az ok nélküli lázadó-ban. – Megsértettek – mondta mogorva ábrázattal, és a mellét vakarta. – Tudjátok, mennyire?! A szüleim. Az iskola. A táhsadalom. Mindenki. Tudod, bébi, a nyomás...
– Baromság – kommentálta Beverly, és felsőhajtott.
– Van néhány petárdám – jelentette ki Stan, és egyszeriben mindent elfelejtettek a glamourokról, manitoukról meg Richie csapnivaló James Dean-utánzásáról, amint Stan előszedett egy csomag petárdát a farzsebébal. Még Bill is le volt nyűgözve.
– J-j-jézus M-m-mária, Stan, ho-ho-hol szerezted ezeket?
– Attól a dagadt sráctól kaptam, akivel néha a zsinagógába megyek – mondta Stan. – Egy rakás supermanes és Kis Lulu-s képregényért cseréltem.
– Durrogtassuk el őket! – kiáltotta Richie, majd' megveszve az örömtől. – Menjünk, és durrogtassuk el őket, Stanny, ezután már semelyik gyereknek se fogom azt mondani, hogy te meg az apád öltétek meg Jézus Krisztust, megígérem, na, mit szólsz hozzá? Azt mondom majd nekik, hogy kifejezetten kicsike a heftid, Stanny! És azt is mondom majd, hogy nem vagy körülmetélve!
Erre Beverly sivítozva röhögni kezdett, s amikor már kétrét görnyedt, a kezébe temette eltorzult arcát. Bill is nevetni kezdett, Eddie is, s egy perc múlva még Stan is. A kacagás végigszállt a Kenduskeag széles, sekély vizén azon a július negyedike előtti napon, a kacagás, ez a nyári hang, amely úgy gyöngyözött, mint a vízen csillámló napsugarak, és egyikük sem vette észre a narancssárga szempárt baloldalt, a sűrű tüskebokrok és a meddő földiszeder között, a szempárt, amely meredten bámulta őket. Ez a bozótos rész tíz méter szélességben az egész partot benőtte, s a közepében ott volt Ben egyik morlock-lyuka. Ebből a kiálló betoncsőből bámultak ezek a szemek – mind a kettő jóval több, mint fél méter átmérőjű.

Mike-nak azért gyűlt meg a baja Henry Bowersszel és nem is oly vidám bandájával ugyanezen a napon, mert másnapra esett a „dicsőséges negyedike”. Az egyházi iskola zenekarában Mike volt a harsonás. Negyedikén a zenekar végig szokott vonulni az ünnepi parádén, „A köztársaság harci dalá”-t, az „Előre, keresztény katonák!”-at, meg a „Gyönyörű Ameriká”-t játszva. Mike lélekben már több mint egy hónapja készülni kezdett az eseményre. Az utolsó próbára gyalog ment, mert elszakadt a biciklilánca. A próba csak fél háromkor kezdődött, de ő már egykor elindult, mert ki akarta fényesíteni az iskola zenetermében tárolt harsonáját, hogy ragyogó legyen. Bár a harsonajátéka alig volt jobb, mint Richie utánzásai, szerette a hangszerét, és amikor lelombozódott, fél órán át Sousa-indulókat, himnuszokat vagy hazafias dalokat recsegtetett, és ismét földerült a lelke. Volt egy doboz Saddler-féle rézfényező a khakiinge leffen-tyus zsebében, és két-három tiszta rongy csüngött farmernadrágja farzsebéből. Henry Bowerst agyának egyik legel-zártabb rekeszébe száműzte.
Ha visszapillant, miközben a Neibolt utca és az egyházi iskola felé bandukol, vészes gyorsasággal megváltoztatta volna a tervét, mert Henryt, Victort, Böfit, Peter Gordont és Jávorszarvas Sadlert látta volna szétszéledve az úton. Ha öt perccel később jönnek el Bowerséktól, Mike-ot a következő hegygerincen túl már nem láthatták volna; az apokaliptikus kőcsata és minden, ami utána jött, esetleg máshogy történik, ha egyáltalán megtörténik.
De maga Mike volt az, aki évekkel később fölvetette a gondolatot, hogy azon a nyáron talán egyikük sem volt ura a maga cselekedeteinek az események menetében; hogy ha volt is szerepe a szerencsének és a szabad akaratnak, hát igen csekély. Ezek közül a gyanús egybeesések közül jó néhányra felhívta a figyelmét a többieknek a közös ebéden, de volt egy, amelyikről nem tudott. Aznap az összejövetel a Pusztában akkor oszlott föl, amikor Stan Uris előszedte a petárdákat, és a Vesztesek Klubja megindult a szeméttelep felé, hogy eldurrogtassa őket. Victor, Böfi és a többiek meg azért jöttek el a Bowers-farmról, mert Henryriek is voltak petárdái – vörös, „cseresznyebomba” nevű nagyobb és veszélyesebb fajtájúak is – meg M-80-asai (ez utóbbiak birtoklása néhány esztendeje még bűntettnek számított). A nagyfiúk azt tervezték, hogy lemennek az állomás széntelepe mögé, és ott robbantják föl Henry kincseit.
Rendes körülmények között egyikük £em, még Böfi sem ment ki Bowersék farmjára – elsősorban Henry őrült apja miatt, de azért sem, mert mindig azzal végződött a dolog, hogy be kellett szállniuk segíteni Henrynek a napi teendők elvégzésébe: a gyomlálásba, a végtelen kőszedésbe, a facipelésbe, a vízhordásba, a szénahányásba és valamilyen zöldség szedésébe, ami éppen akkor érett be – borsó, uborka, paradicsom, krumpli. Ezek a fiúk nem kaptak épp kiütést a munkától, de nekik is volt untig elég tennivalójuk otthon, nem volt szükségük arra, hogy Henry gyagyás faterjának robotoljanak, aki nem is nézte, kinek sóz oda (egyszer fogott egy jókora fahasábot, és azzal vágott végig Crissen, amikor a fiú elejtett egy kosár paradicsomot, amit az út menti standhoz cipelt ki). Elég kellemetlen volt megtapasztalni a nyírfahasáb keménységét; s ami még rosszabb, Butch Bowers közben ezt kántálta: – Kinyírom az összes japcsit! Kinyírom az összes kurva japcsit!
Amilyen hülye volt, Böfi Huggins fejezte ki legjobban a tényállást: – Én baszok közösködni őrültekkel! – mondta Victornak valamikor két éve. Victor nevetett raj ta, de egyetértett.
Ám annak a sok petárdának a szirénhangja túlságosan vonzó volt, nemigen lehetett neki ellenállni.
– Tudod mit, Henry? – mondta Victor, amikor Henry aznap reggel kilenckor telefonált neki, és kihívta a farmra. – Találkozzunk a széntelepen egy körül, mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy nem fogsz senkivel se találkozni egykor a széntelepen – felelte Henry. – Túl sok a meló idehaza. Hogyha háromkor ott leszel a széntelepen, akkor engem is ott találsz. És az első M-80-as egyenesen a te seggedben fog robbanni, Vic.
Vic tétovázott, aztán belement, hogy átugrik és segít a munkában.
A többiek is átmentek, és az öt nagyfiú dolgozott, mint a güzü Bowerséknál, és kora délutánra elvégezték az összes tennivalót. Amikor Henry megkérdezte az apjától, hogy mehet-e, idősb Bowers csak bágyadtan intett a fiának. Butch a délután hátralevő részére már letelepedett a hátsó tornácon, hintaszéke mellett egy literes tejesüvegben pompás, erős almabor, Philco táskarádiója a tornác rácsán (később, a délután folyamán a Red Sox a „Washingtoni szenátorok”-at fogja játszani, amely kilátástól mindenkinek, aki nem őrült, a hideg futkosna a hátán). Egy hüvely nélküli japán kard feküdt keresztben Butch ölében, háborús emlék, amely Butch állítása szerint kioltotta egy haldokló japcsi életét Tarawa szigetén – ezzel szemben hat üveg Budweiserért meg három botkormányért cserélte Honoluluban. Az utóbbi időben Butch szinte mindig elővette a kardját, amikor ivott. S mivel az összes fiú, magát Henryt is beleértve, titokban meg volt győződve róla, hogy előbb-utóbb használni is fogja valakin, jobbnak látták, ha minél távolabb kerülnek attól a szerszámtól, amikor Butch ölében megjelent.
Alighogy a fiúk kiléptek az útra, Henry rögtön kiszúrta Mike Hanlont, aki valamivel messzebb, előttük baktatott. – Az a nigger! – mondta, és úgy felcsillant a szeme, mint a kisgyereknek, aki karácsony este szívrepesve várja, hogy megjelenjen a Télapó.
– A nigger? – Böfi Huggins tanácstalannak látszott – csak nagy ritkán látta Hanlonékat –, de aztán az ő szeme is fölcsillant. – Ja, a nigger! Kapjuk el, Henry!
Böfi nekilódult, a többiek utána, de Henry megragadta Böfi grabancát, és visszarántotta. Henrynek nagyobb tapasztalata volt Mike Hanlon üldözésében, mint a többieknek, és tudta, hogy könnyebb ésszel becserkészni, mint erővel. Az a fekete gyerek aztán tud szaladni...
– Nem lát bennünket. Csak szaporázzuk a lépteinket, de ne rohanjunk, amíg ő sem rohan. Csökkentsük a távolságot.
Így is tettek. Egy külső szemlélő jót mulatott volna rajtuk: az öt fiú úgy festett, mintha azt a különleges olimpiai gyaloglószámot gyakorolná. Jávorszarvas Sadler tekintélyes pocakja föl-alá rengett a derryi középiskola emblémájával díszített pólója alatt. Veríték patakzott Böfi képéről, amely nemsokára ki is vörösödött. De k köztük és Mike közti távolság csakugyan egyre csökkent – kétszáz méter, százötven méter, száz – és a Kis Fekete Zambó még ekkor sem nézett hátra. Már hallották a fütyörészését.
– Mi a szándékod vele, Henry? – kérdezte halkan Victor Criss, mintha csak érdeklődne, de valójában aggódott. Az utóbbi időben Henry viselkedése egyre jobban aggasztotta. Az ellen nem lett volna kifogása, ha Henry csak azt akarja, hogy tángálják el a Hanlon gyereket, vagy akár tépjék le róla az ingét, esetleg hogy fölhajigálják a nadrágját meg az alsógatyáját egy fára, de nem volt biztos benne, hogy Henry csupán ilyesmit forgat a fejében. Ebben az esztendőben számos kellemetlen találkozás esett a derryi elemi iskola diákjaival, akiket Henry nemes egyszerűséggel „kis szarosok”-nak titulált. Henry hozzá volt szokva a kis szarosok fölötti uralkodáshoz és a megfélemlítésükhöz, de március óta időről időre keresztbe tettek neki a kis szarosok. Henry és a barátai bekergették az egyiket, a pápaszemes Tozier kölyköt Freese's-hez, de aztán a nyomát vesztették valahogy, pedig már majdnem elcsípték. Aztán, az utolsó tanítási napon a Hanscom kölyök...
De Victor még csak gondolni se szeretett rá.
Ami aggasztotta, az egyszerűen ez volt: Henry esetleg túl messzire megy. Hogy pontosan mit is jelent ez a „túl messzire”, erre Victor nem gondolt szívesen... de rossz lelkiismerete azért csak sürgette a választ.
– Elkapjuk, és levisszük a széntelepre – mondta Henry. – Arra gondoltam, hogy beleteszünk pár petárdát a cipőjébe, és megnézzük, hogyan táncol.
– De ugye nem az M-80-ast, Henry?
Hogyha Henry valami ilyesmit forgat a fejében, akkor Victor felveszi a nyúlcipót. Egy-egy M-80-as mindkét cipőjében le vinné annak a niggernek a lábát, és ez egyértelműen a „túl messzire” kategóriába sorolható.
– Azokból csak négy van – közölte Henry, le nem véve szemét Mike Hanlon hátáról. Most már alig hetven méterre voltak egymástól, és már ő is halkra fogta a szavát. – Csak nem képzelitek, hogy elpocsékolnék belőle kettőt egy kurva szerecsenre?!
– Nem, Henry. Dehogyis.
– Csak beleteszünk két fekete macskát a csukájába – mondta Henry –, aztán leszaggatjuk róla a gatyát, és a göncét belehajítjuk a Pusztába. Aztán mehet pőre seggel, hogy megkeresse, és talán meglegyinti egy kis mérges szömörce útközben.
– Meg kell hempergetnünk a szénben is – mondta Böfi és előbb még unott tekintete most már izzott. – Oké, Henry? Tök jó lesz, nem?
– Még annál is jobb – mondta Henry odavetőleg; Victornak nemigen tetszett ez az egész. – Meghempergetjük a szénben, mint ahogy a múltkor meghempergettem a sárban. És... – Henry elvigyorodott, és látni engedte a fogait, amelyek már tizenkét éves korára rohadásnak indultak. – ...és valamit el kell mondanom neki. Nem hiszem, hogy hallotta volna, amikor legutóbb elmondtam neki.
– És mi az, Henry? – kérdezte Peter. Peter Gordont pusztán csak érdekelte és izgatta a dolog. Derry egyik „jó család”-jából származott; a Nyugati Broadwayn lakott, és úgy volt, hogy két év múlva Grotonba küldik, abba az előkelő bennlakásos középiskolába – ő legalábbis így hitte azon a július harmadikán. Élesebb eszű volt, mint Vic Criss, de nem lógott velük eleget, hogy megértse, milyen rohamosan züllik Henry.
– Majd megtudod – mondta Henry. – Most viszont fogd be a szád. Már egészen közel vagyunk.
Alig huszonöt méternyire voltak Mike-tól, és Henry már épp nyitotta a száját, hogy parancsot adjon a rohamra, amikor Jávorszarvas Sadler eldurrantotta az aznapi első petárdát. Jávorszarvas három tányér főtt babot evett vacsorára, és a fingja majdnem olyan zajos volt, mint egy vadászpuska.
Mike körülnézett. Henry látta, hogy kitágul a szeme.
– Kapjátok el! – üvöltötte Henry.
Mike egy pillanatra megdermedt; aztán a nyakába szedte a lábát – rohant, hogy mentse a bőrét.

A Vesztesek kacskaringós úton haladtak át a Puszta bambusznádasán. Elöl ment Bill, mögötte sorban: Richie, Beverly – karcsú volt és csinos kék farmernadrágjában és fehér, ujjatlan blúzában és japános szandáljában –, Ben (aki igyekezett, hogy ne lihegjen nagyon hangosan, ugyanis aznap huszonhét fok volt, ő mégis bő tréningfelsőt viselt), Stan, Eddie – ő volt a sereghajtó, szippantójának szája nadrágjának jobb elülső zsebéből kandikált ki.
Bill „dzsungelszafari”-fantáziálásba révedt, mint oly sokszor, amikor a Pusztának ezen a részén vágott át. A bambusznád magas volt és fehér, alig lehetett látni tőle az ösvényt, amelyen haladtak. A fekete földben cuppogott a cipőjük – ha valaki nem kerülte ki vagy ugrotta át az átázott részeket, hamar telement a lábbelije sárral. Az állóvizes pocsolyák felszíne furcsán fakó szivárványszínekben játszott. A levegő búzös kipárolgását részint a szeméttelep, részint a rothadó növényzet okozta.
Bill megállt az utolsó kanyar előtt, amely már a Kenduskeaghoz vezetett ki, és hátrafordult Richie-hez. – Elöl t-t-tigris, Tozier.
Richie bólintott, és hátrafordult Beverlyhez. – Tigris! – lehelte suttogva.
– Tigris – adta tovább Beverly.
– Emberevő? – kérdezte Ben lélegzet-visszafojtva, hogy elállítsa a zihálását.
– Csupa vér a bundája – mondta Beverly. – Emberevő tigris – motyogta Ben Stannek, aki meg Eddie-nek adta tovább a hírt, és Eddie keskeny arca egészen lázas lett az izgalomtól.
Eltűntek a bambusznádasban, elhagyván a fekete földű ösvényt, amely varázslatosan csupaszon tekergőzött át rajta. A tigris előttük haladt el, és szinte látták is mindnyájan: nehéz jószág, lehet akár kétszáz kilós is, az izmai kecsesen és erőtől duzzadón mozognak csíkos, selymes bundája alatt. Látni vélték zöld szemét, és a vérfoltokat a pofája körül – legutóbb egy csapat pigmeus harcost falt föl elevenen.
A bambusz halkan megzörrent – szinte zenei s egyben hátborzongató volt ez a hang, aztán megint csönd lett. Nyári szellő susogása is lehetett... vagy akár egy afrikai tigris, amely a Puszta Öregfok felőli oldala irányában halad.
– Elment – mondta Bill. Kiengedte visszafojtott lélegzetét, és újra rálépett az ösvényre. A többiek követték példáját.
Richie volt az egyetlen, aki felfegyverkezve jött: előhúzott egy kapszlis, szigetelőszalagos agyú pisztolyt. – Akadálytalanul lelőhettem volna, ha odébb mész, Nagy Bill – mondta komoran. Szemüvegének nyergét a pisztoly csövével tolta föl.
– W-w-watusik járnak errefelé – mondta Bill. – Túlságosan kockázatos lenne egy ilyen durranás. Azt akarod, ho-hogy a nny-nyakunkba csö-csö-csődüljenek?
– Ja... – visszakozott Richie, meggyőzve.
Bill a karjával intett, hogy „gyerünk”, és újra az ösvényen voltak, amely a bambuszösvény végén egészen elkeskenyedett. Kiléptek a Kenduskeag partjára, ahol is köveken lépkedve lehetett átkelni a folyón. Ben megmutatta nekik, hogyan kell elhelyezni őket. Az ember fog egy nagy követ, és beledobja a vízbe, aztán fog egy másikat, és beledobja a vízbe, miközben rálép az elsőre, aztán fogja a harmadikat, beledobja a vízbe, miközben a másodikra lép, és így tovább, míg az ember száraz lábbal át nem ér a folyón (amely itt, az évnek ebben a szakában alig volt harminc centi mély, és sárgásbarna fövenytorlaszok követték egymást benne, mint megannyi palaréteg). Megy, mint a karikacsapás, de egyikük sem gondolt rá, amíg Ben el nem magyarázta nekik. Az ilyesmiben nagyon ügyes volt, de amikor megmutatta, sohasem éreztette az emberrel, hogy hülyének tartja.
Libasorban leballagtak a partra, és elindultak a száraz köveken, amiket ők maguk telepítettek.
– Bill! – kiáltotta Beverly erélyesen.
Bill azonnal megdermedt, nem nézett hátra, karja széttárva. A víz kotyogott, csörgedezett a lábánál. – Mi van?
– Itt piranhák vannak! Két napja láttam, hogy egy egész tehenet megettek. Egy perccel azután, hogy belezuhant, csak puszta csontok maradtak belőle. Nehogy beleessetek!
– Rendben – mondta Bill. – Csak óvatosan, emberek. Imbolyogva egyensúlyoztak a köveken. Egy tehervonat dübörgött el a vasúti töltésen, épp amikor Eddie Kaspbrak félúton járt, és a vonat hirtelen fel visító füttye egészen kibillentette egyensúlyából. A csillámló vízbe nézett, és a szemébe fénynyilakat lövöldöző napsugarak között csakugyan látta az odalent cirkáló piranhákat. Ók nem tartoztak a dzsungelszafari látszatkeltóeszközei közé; ebben egészen biztos volt. Az állatok, amiket látott, túlméretes aranyhalaknak látszottak, nagy, ronda állkapoccsal, amilyen a törpeharcsának és a fűrészes sügérnek van. Vastag ajkaik közt elómeredtek fűrészfogaik, és akárcsak az aranyhalak, ezek is narancssárga színűek voltak. Olyan narancssárgák, mint a bolyhos pomponok, amiket az ember olykor a cirkuszi bohócok gúnyáján lát.
Fogcsikorgatva köröztek a sekély vízben.
Eddie karja úgy pörgött, mint a cséphadaró. Belefogok esni, gondolta. Belefogok esni, és elevenen fölfalnak...
Aztán Stanley szilárdan megragadta a csuklóját, és ezzel megmentette.
– Hajszálon múlott – mondta Stan. – Ha beleesel, anyád jól megmosta volna a fejed.
Eddie-nek most nagyon távol jártak a gondolatai az anyjától. A többiek már elérték a túlpartot, és a tehervonat kocsijait számolták. Eddie vadul Stan szemébe bámult, majd ismét a vízbe pillantott. Egy sültkrumplis zacskót látott táncolva elúszni, ez minden. Aztán megint fölnézett Stanre.
– Stan, tudod, mit láttam...? – Mit?
Eddie megrázta a fejét. – Nem, azt hiszem, semmit – mondta. – Csak egy kicsit
(de igenis ott voltak igen ott voltak és elevenen megettek volna)
ijedős vagyok. A tigris miatt, azt hiszem. Menjünk.
A Kenduskeagnak ez a nyugati partja – az Öregfok felőli part – esős időben merő ingovány volt, meg a tavaszi áradás idején, de már két hete nem esett komoly eső Derryben, és a part a szárazságtól összevissza repedezett, mindenféle fura alakzatban, s azok a betonhengerek, amik kiálltak belőle, nyomasztó kis árnyékokat vetettek. Úgy húsz méterrel lejjebb egy betoncső a Kenduskeag fölé nyúlt, és vékony, de állandó áramban randa kinézetű barna vizet eresztett a folyóba.
– Elég hátborzongató hely – mondta nyugodtan Ben, a többiek meg rábólintottak.
Bill fölvezette őket a száraz parton, be a sűrű bozótosba, ahol bogarak zümmögtek és homoki bolhák ugrándoztak. Olykor nagy szárnycsattogtatással fölszállt egy-egy madár. Egyszer egy mókus iszkolt át az ösvényükön, és úgy öt perc múlva, ahogy közeledtek a város szeméttelepének hátsó részét övező alacsony gerinchez, egy hatalmas, jól táplált patkány – bajsza közt egy darab celofánnal – sietett el Bill előtt a saját titkos csapásán, a maga mikrokozmikus vadonjában.
A szeméttelep csípős bűze most már tisztán érződött; fekete füstoszlop szállt az ég felé. A föld, amelyet – leszámítva a keskeny ösvényt, ahol mentek – még mindig sűrűn benőtt a növényzet, itt-ott már elszórt hulladékkal volt elrondítva.
Faágakba akadt papírdarabok integettek és lobogtak árbocszalagok gyanánt; itt egy kusza, zöjd növényzettel benőtt üreg aljából egy csomó bádogdoboz ezüstösen verte vissza a nyári nap fényét; amott egy törött sörösüvegről tükröződött sokkal vakítóbban a napsugár. Beverly kiszúrt egy játék babát, műanyag bőre olyan élénk rózsaszínű volt, hogy úgy nézett ki, mintha megfőzték volna. Fölvette, de egy kis sikoly kíséretében el is dobta, amint meglátta a szürkésfehér bogarakat, amelyek előrajzottak málló szoknyája alól, és végigszaladtak rothadó lábain. Beverly a farmerja szárába dörgölte az ujjait.
Fölmásztak a gerincre, és lenéztek a szeméttelepre.
– Ó, a fenébe! – mondta Bill, és zsebre vágta a kezét, miközben a többiek odagyűltek köréje.
Ma az északi oldalt égették, de itt, az ő oldaluknál a telep őre (név szerint Armando Fazio, a barátainak Mandy, a derryi elemi iskola portásának agglegény bátyja) éppen egy második világháborús, D-9-es dózert bütykölt, amellyel a sok szart szokta halomba tolni az égetéshez. Levette az ingét, és a nagy táskarádió, amely ott terpeszkedett a vitorlavászon ernyő alatt a dózer ülésén, éppen a Red Sox-Szenátorok műsorát jelentette be.
– Oda nem mehetünk le – szontyolodott el Ben. Mandy Fazio nem volt rossz szivar, de amikor kölyköket látott a szeméttelepen, tüstént elkergette őket – a patkányok miatt, a méreg miatt, amit a patkánypopuláció alacsonyan tartása végett szórt el, a bekövetkezhető vágások, esések és égések miatt... de legfőképpen azért, mert úgy vélte, a szeméttelep nem gyerekeknek való hely. – Legyetek jók! – szokta bömbölni a kölyköknek, akik mégis a telepre csábultak, hogy huszonkettes pisztolyukkal üvegekre (patkányokra vagy sirályokra) lődözzenek, vagy mert ellenállhatatlanul vonzotta őket a „szemétturkálás”: az ember rábukkanhatott egy játékra, amelyik még működött, egy székre, amelyet egy kis javítással használhatóvá lehetett tenni egy klubba, vagy egy roncstévére, érintetlen képcsővel – ha nekivágtak egy követ a képcsőnek, pompásat robbant. – Legyetek jók! – bömbölte Mandy (nem azért bömbölt, mert mérges volt, hanem mert süket, és nem viselt hallókészüléket). – Hát a szüléitek mire neveltek benneteket?! Rendes gyerekek nem játszanak a szeméttelepen. Menjetek a parkba. Vagy menjetek a könyvtárba. Vagy menjetek a közösségi házba bokszhokizni. Legyetek jók!
– Nem hát – mondta Richie. – Gondolom, a telepen most nincs semmi.
Egy kis időre mindnyájan letelepedtek, hogy nézzék Mandyt, amint a dózerén dolgozik, remélve, hogy esetleg abbahagyja és elmegy, de hinni nem igazán hittek benne: a rádió jelenléte azt sejtette, hogy az egész délutánt ott szándékszik tölteni. Ez elég a boldogtalansághoz, gondolta Bill. Nem igazán volt jobb hely a telepnél a petárdarobbantásra. Az ember bádogdobozok alá tette őket, és nézte, ahogy a dobozok a levegőbe röpülnek, vagy az ember meggyújthatott valami mechanikus robbanószerkezetet, beleejthette egy üvegbe, és rohanhatott, mint az őrült. Az üvegek nem mindig törtek el, de általában igen.
– Bárcsak volna néhány M-80-asunk – sóhajtotta Richie, nem tudván, hogy milyen hamar a fejéhez fognak vágni egyet.
– Az anyám azt mondja, hogy az embereknek annak kellene örülniük, amijük van – közölte Eddie olyan ünnepélyesen, hogy mindnyájan elnevették magukat.
Amikor a nevetés elhalt, megint mind Billre néztek.
Bill törte a fejét, aztán megszólalt: – É-é-én ismerek egy h-h-helyet. V-v-van egy öreg k-k-kavicsbánya a Puszta v-v-végében, a vonatudvar m-m-mellett...
– Tényleg! – mondta Stan, és fölpattant. – Én is ismerem azt a helyet! Te egy lángész vagy, Bill!
– Ott aztán fognak visszhangzani – mondta elismerően Beverly.
– Igen, akkor menjünk – mondta Richie.
Úgyhogy egy híján heten, majdnem mint a gonoszok, végigballagtak a szeméttelepet övező gerinc meredélyének szélén. Mandy Fazio egyszer fölpillantott, és meglátta a sziluettjüket az ég kékjének az alján – akár a portyára induló indiánok. Megfordult a fejében, hogy üvölt nekik – a Puszta nem kölyköknek való hely –, de aztán inkább visszafordult a munkájához. Legalább nem az ő szeméttelepén vannak.

Mike Hanlon megállás nélkül, lóhalálában elrohant az egyházi iskola mellett, rohant föl egyenesen a Neibolt utcán a derryi vonatudvar felé. Volt ugyan portása az iskolának, de Mr. Gendron rettenetesen öreg volt már, és még Mandy Faziónál is süketebb. Ráadásul a nyári napokat legszívesebben alvással töltötte az alagsorban, a nyáron néma kazán mellett végignyúlva, egy ütött-kopott, vén, állítható támlájú széken, ölében a derryi Híradó- val. Mike még most is püfölné a kaput és ordítaná az öregnek, hogy eressze be, ha Henry Bowers oda nem ért volna mögé, és le nem tépte volna a fejét.
Úgyhogy Mike csak rohant.
De nem úgy, mint az őrült; igyekezett megtalálni a ritmust, egyenletesen lélegezni, hogy ki ne fulladjon. Henry, Böfi és Jávorszarvas Sadler nem jelentettek problémát; még amikor viszonylag frissek, akkor is úgy futnak, akár egy megsebzett bivaly. Victor Criss és Peter Gordon azonban sokkal gyorsabb volt náluk. Amikor Mike elviharzott a ház mellett, ahol Bill és Richie a bohócot látta – vagy a farkasembert –, hátravetett egy pillantást, és rémülten látta, hogy Peter Gordon csaknem beérte. Peter vígan vigyorgott – terepfutó vigyor volt, jaj-de-jó-móka vigyor, és Mike arra gondolt: Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy vigyorogna-e, ha tudná, mi történik, ha elkapnak... Csak nem képzeli, hogy majd azt mondják, hogy „Gyere, fogócskázzunk! Te vagy a fogó!”, és elszaladnak!?
Akkortájt, amikor a távolban meglátta a vonatudvar bejáratán a feliratot – MAGÁNTERÜLET! IDEGENEKNEK BÜNTETÉS TERHE MELLETT BELÉPNI TILOS! –, Mike arra kényszerült, hogy hozzányúljon az energiatartalékához. Fájni nem fájt semmije – szaporán lélegzett, de továbbra is egyenletesen –, ám tisztában volt vele, hogy egy szer csak mindene sajogni kezd majd, ha még sokáig ebben az iramban kell loholnia.
A kapu félig nyitva volt. Ismét vetett hátra egy fürge pillantást, és látta, hogy megint elhúzott Pétertől. Victor talán ha tíz lépéssel ügetett Peter mögött, míg a többiek mostanra már negyven-ötven méterrel lemaradtak. Bármilyen fürge volt ez a pillantás, Mike látta, milyen sötét Henry képe a dühtől.
Beszökkent a nyíláson, hátraperdült, és becsapta maga mögött a kaput. Hallotta, ahogy zörren a retesz. Egy pillanat múlva Peter Gordon nekirontott a láncnak, majd rögtön utána Victor Criss is ott volt mellette. Peter mosolya lehervadt; egyszeriben morcos lett az ábrázata, mint akivel csúnyán kibabráltak. Már nyúlt is a retesz után, de persze nem találta – belül volt ugyanis.
Elképesztő, mit mondott: – Na, gyerünk, kölyök, nyisd ki a kaput. Ez nem tisztességes!
– Furcsa elképzelésed van a tisztességről – mondta Mike zihálva. – Öten egy ellen.
– Leszel szíves – kötötte az ebet a karóhoz Peter, mintha nem is hallotta volna, mit mondott Mike. Mike Victorra nézett, és látta, milyen zavart a tekintete. Épp beszélni kezdett, amikor a többiek is odaértek a kapuhoz.
– Kinyitni, nigger-bömbölte Henry. Olyan bőszen kezdte rázni a láncot, hogy Peter riadtan ránézett. – Nyisd ki! nyisd ki most azonnal.
– Nem nyitom – közölte higgadtan Mike.
– Nyisd ki! – ordította Böfi. – Nyisd ki, te kurva boxos!
Mike elhátrált a kaputól, a szíve csak úgy dübörgött. Mióta az eszét tudta, életében nem félt még ennyire, soha még ennyire föl nem zaklatták. Felsorakoztak a kapu másik oldalán, ordibáltak neki, mindenféle csúfneveket kiabáltak, amelyeknek a létezéséről Mike nem is álmodott eddig – negró, feka, boxos bence, füstölt hús, kormos képű meg egyebek. Nemigen észlelte, hogy Henry előszed valamit a zsebéből, és hogy a hüvelykje körmén hirtelen mozdulattal meggyújt egy gyufát – és aztán egy gömbölyű és vörös valami röpült át a kerítésen, mire Mike ösztönösen elugrott, és a cseresznyebomba már robbant is nagy port fölverve, tőle balra.
A durranás egy pillanatra mindnyájukat elnémította – Mike hitetlenkedve bámult rájuk a kerítésen át, ők visszabámultak. Peter Gordon teljesen elképedt, és még Böfi is meg volt lepve.
Most már félnek tőle, futott át Mike agyán, és új hang szólalt meg benne, talán most először, egy zavaróan felnőttes hang. Félnek, de ez nem állítja meg őket. El kell tűnnöd, Mikey, különben valami történni fog. Lehet, hogy nem mindegyikőjük akarja, hogy megtörténjen – Victor semmiképp, és lehet, hogy Peter Gordon se –, de be fog következni, mert Henry úgy akarja. Úgyhogy tűnj el. Mégpedig gyorsan.
Újabb két-három lépést hátrált, és akkor Henry Bowers azt mondta: – Én nyiffantottam ki a kutyádat, nigger.
Mike megdermedt, úgy érezte, mintha iszonyatos erővel gyomorszájon vágták volna. Belebámult Henry Bowers szemébe, és megértette, hogy Henry az igazat mondja: ő gyilkolta meg Mr. Chipst.
Ez a pillanat, amikor megértette, Mike számára szinte végtelennek tűnt – ahogy belenézett Henry őrült, verejtékes szemébe és dühtől elsötétült képébe, úgy érezte, most először ért meg rengeteg dolgot, és az, hogy Henry sokkal őrültebb, mint amilyennek Mike valaha is álmodta, a legkevésbé volt fontos közöttük. Mindenekelőtt rájött, hogy a világ nem jó, és inkább ez a fölismerés, mint maga a hír préselte ki belőle a kiáltást: – Te szaros sápadt fattyú!
Henry őrjöngve rikoltott, és nekiesett a kerítésnek, s majom módjára mászott fölfelé olyan állati erővel, hogy ijesztő volt nézni. Mike még egy pillanatot várt, ellenőrizni akarta, hogy a felnőtt hang, amely az imént megszólalt benne, igazat szólt-e – és igen, igazat szólt: csekélyke tétovázás után a többiek is megragadták a kerítést, és mászni kezdtek fölfelé.
Mike megfordult, és ismét nekiiramodott, átügetett a vonatudvaron, árnyéka ott kushadt a lábánál. A tehervonat, amelyet a Vesztesek átdübörögni láttak a Pusztában, már rég elment, és Mike csupán a saját légzését hallotta, meg a lánc dallamos csörgését, ahogy Henry meg a többiek másztak át a kerítésen.
Mike átrohant három pár vágányon, s közöttük papucscipője salakot rúgott hátra. A második sínpár fölött megbotlott, elesett, és egy másodpercre belenyilallt a fájdalom a bokájába. Felkelt, és rohant tovább. Tompa puffanást hallott: Henry leugrott a kerítés tetejéről. – Mindjárt elkapom a grabancodat, nigger! – bődült el.
Mike gondolkodó énje úgy látta, hogy immár egyetlen esélye maradt: a Puszta. Ha oda lejuthatna, elrejtőzhetne a sűrűi bozótosban, a bambusznádasban... vagy, ha a dolgok valóban nagyon kilátástalanná válnak, bemászhat valamelyik vízelvezető csőbe, és kivárhatná ott, amíg elmúlik a veszély.
Ezt mind megtehetné, talán... de majd szétvetette a düh, és ennek bizony semmi köze sem volt a gondolkodó énjéhez. Azt még megértette, hogy Henry üldözőbe veszi, amikor alkalma adódik rá, de hogy Mr. Chips mit ártott neki?... megölte Mr. Chipst? A KUTYÁM nem volt nigger, te szarházi fattyú, futott át Mike agyán futás közben, és nőttön-nőtt benne a zavarodottság és a harag.
Most egy másik hangot is hallott, ezúttal az apjáét. Nem akarom, hogy úgy légy sikeres, hogy elmenekülsz... és az az egésznek a veleje, hogy óvatosnak kell lenned, amikor ellenállsz. Fel kell tenned a kérdést, megéri-e a zűrt Henry Bowers...
Mike nyílegyenesen futott keresztül a vonatudvaron a fém raktárbarakkok irányába. Mögöttük egy újabb lánckerítés választotta el a vonatudvart a Pusztától. Eredetileg azt tervezte, hogy fölmászik rá, és leugrik a másik oldalon, ehelyett azonban éles szögben jobbra fordult, és a kavicsbánya felé rohant tovább.
Ezt a kavicsbányát úgy 1935-ig széntelepnek használták – itt töltötték fel a mozdonyok kazánjait, amelyek áthaladtak a derryi vonatudvaron. Aztán jöttek a dízelek meg a villanyvonatok. Miután a szén eltűnt (a maradék zömét széntüzelésű kályhával rendelkező emberek lopták el), egy helyi vállalkozó kavicsbányát nyitott, de 1955-ben tönkrement, és azóta a bánya elhagyatottan állt. Egy rövidke szárnyvonal, amely hurok alakban vezetett a bányához, majd vissza a rendezőpályaudvarhoz, még most is megvolt, de a vágányokat rozsda marta, és parlagfű nőtt a rohadó talpfák között. Ugyanilyen parlagfű nőtt magában a bányában is, vetekedve az élettérért az arany vesszővel és a bólogató napraforgóval. A növényzet között még bőven akadt összesült szénsalak.
Miközben Mike errefelé futott, lecibálta magáról az ingét. Végre elérte a bánya szélét, és visszanézett. Henry a vágányok között járt, a pajtásai ott voltak körülötte, szétszóródva. Talán jó lesz így.
Amilyen gyorsan csak tudott, Mike összeszedett hat-hét marék összesült salakdarabot – és beletette a tarisznyának kinevezett ingébe. Aztán visszarohant a kerítés irányába, az inget az ujjainál fogta. Ahelyett hogy fölmászott volna a kerítésre, amikor elérte, megfordult, s háttal a kerítésnek kiszórta a szenet az ingéből, lehajolt, és fölvett pár jókora darabot.
Henry nem látta a szenet; csak azt látta, hogy a nigger csapdába került, mert ott a kerítés. Mike felé lódult üvöltve.
– Ezt a kutyámért kapod, te fattyú! – kiáltotta Mike, és nem is hallotta, hogy kiabálni kezdett. Széles ívben elhajította a szénrögöt. Nagy erővel, egyenes vonalban röpült. Jól hallható, visszhangos csattanással csapódott Henry homlokának. Henry térdre rogyott. Kezével a fejéhez kapott. Azonnal vér kezdett szivárogni az ujjai közt, mintha varázslat történt volna.
A többiek majd' fölbuktak, olyan gyorsan álltak meg, arcukra ugyanaz a döbbent kifejezés ült ki. Henry felsikoltott a fájdalomtól, és ismét talpra állt. Még mindig fogta a fejét. Mike újabb széndarabbal célozta meg. Henry félrekapta a fejét. Nyugodt léptekkel megindult Mike felé, és amikor Mike egy harmadik darabot dobott el> Henry fél kezét levette felhasított homlokáról, és könnyed mozdulattal félreütötte, mint valami labdát. Vigyorgott.
– Hű, neked halvány gőzöd sincs róla, mit fogsz kapni ezért! – mondta. – ÚRISTEN! – Henry mondott volna még többet is, de csak artikulálatlan, gurgulázó hangok jöttek ki a száján.
Mike egy újabb darabot küldött Henry felé, és ez telibe találta Henry nyakát. Henry újfent térdre esett. Peter Gordon tátott szájjal bámult. Jávorszarvas Sadler a homlokát ráncolta, mintha egy nehéz matekpéldán törné a fejét.
– Ti meg mire vártok, srácok?! – nyögte ki végre Henry. Vér szivárgott az ujjai közt. Érdes és valahogy idegen volt a hangja. – Kapjátok már el! Kapjátok el a kis faszszopót!
Mike nem várta meg, hogy engedelmeskednek-e vagy sem. Eldobta az ingét, és nekiugrott a kerítésnek. Kezdett fölfelé húzódzkodni, aztán érezte, hogy durva kezek megragadják a lábát. Lenézett, és Henry Bowers eltorzult ábrázatát látta – teljesen szétkenődött rajta a vér meg a szénpor. Mike fölrántotta a lábát. A papucscipője ott maradt Henry kezében. Meztelen lába, mint valami dugattyú, gőzerővel csapódott Henry képébe, és hallotta, hogy valami roppan. Henry megint felsikoltott, hátratántorodott, s most az orrát fogta meg, amelyből sugárban spriccelt a vér.
Egy másik kéz – Böfi Hugginsé – pár másodpercre megmarkolta a farmerja szegélyét, de Mike ki tudta szabadítani magát. Egyik lábát átvetette a kerítésen, amikor valami örült erővel oldalt az arcába vágódott. Orcáján melegség csurgott végig. Valami más a csípőjébe vágódott, az alkarjába, a combja tövébe. A saját lőszerkészletével dobálták.
Rövid ideig lógott a kezén, aztán lehuppant, majd kétszer oldalra hengerült. Itt a bozótos rész lefelé lejtett, és könnyen lehet, hogy ez mentette meg Mike Hanlon szeme világát, vagy akár az életét is; Henry megint a kerítéshez közelített, és most áthajította fölötte a négy M-80-asa közül az egyiket. Irgalmatlan durranással robbant, nagyot visszhangzott, és egy jókora foltot letarolt a fűben.
Mike-nak csengett a füle, és esve-kelve-bukdácsolva haladt az immár magas fűben, a Puszta szélén. Kezét végighúzta a jobb orcáján, és véres lett. A vér nem aggasztotta különösebben; nem is remélte, hogy szárazon megússza a dolgot.
Henry eldobott egy újabb cseresznyebombát, de Mike látta, és könnyedén elkerülte.
– Kapjuk el! – ordította Henry, és mászni kezdett a kerítésre.
– Úristen, Henry, én nem tudom... – Ez már sok volt Peter Gordonnak, aki soha nem került még hasonló helyzetbe, amely tudniillik ilyen gyorsan elmérgesedett. Nem lett volna szabad odáig fajulniuk a dolgoknak, hogy vér folyjon – legalábbis az ő csapatában –, amely sokkal erősebb volt.
– Pedig nem ártana, ha tudnád! – mondta Henry, visszanézve Péterre, félúton a kerítésen. Úgy csüngött ott, mint egy emberi alakot öltött pöffeszkedő mérges pók. Vészjósló tekintete Péterre szegeződött, a szeme vérben forgott. Mike dugattyúrúgása eltörte az orrát, bár egy darabig Henry még nem lesz tudatában a dolognak. – Nem ártana, ha tudnád, különben téged foglak üldözni, te mitugrász, a kurva anyádat!
A többiek mászni kezdtek föl a kerítésen, Peter és Victor kissé kelletlenül, Böfi és Jávorszarvas viszont ugyanolyan vak buzgalommal, mint annak előtte.
Mike-nak nem volt kedve tovább várni és nézni őket. Megfordult, és berohant a bozótosba. Henry utánaordított: Megtalállak, nigger! Megtalállak!

A Vesztesek elérték a kavicsbánya túlsó oldalát, amely alig volt egyéb, mint egy hatalmas gazos ragyafolt a föld színén három esztendővel azután, hogy az utolsó rakomány kavicsot is elszállították. Mindnyájan Stan köré gyűltek, és elismerően mustrálgatták a fekete macskás dobozát, amikor az első robbanást meghallották. Eddie fölpattant – még mindig nem heverte ki az állítólagos piranhák látványát (nem tudta, pontosan milyenek az igazi piranhák, de abban egészen biztos volt, hogy nem holmi túlméretes aranyhalak nagy fogakkal).
– Cák nugálom, nugálom, Eddie fiám – mondta Richie, Kínai Kuli-hangján. – Cák a többi kölke isz duránószt robbántgát.
– Ez m-már egész f-f-fasza, R-r-richie – jegyezte meg Bill. A többiek nevettek.
– Igyekszem, Nagy Bill – válaszolta Richie. – Úgy érzem, hogy ha elég jó leszek, egy szép napon elnyerem a szerelmedet. – Kecses mozdulatokkal csókokat dobott Billnek. Bill fityiszt mutatott neki. Ben és Eddie kétoldalt állt, és vigyorgott.
– Oh, én oly fiatal vagyok, te meg oly öreg! – zendített rá hirtelen a dalra Stan Uris, ijesztően pontosan utánozva Paul Ankát. – Ezt mondtam a kedvesemnek...
Richie most Stan Urist tüntette ki kegyeivel, egészen belefeledkezett a bohóckodásba és mindenféle emberek utánzásába.
Végül Bill könnyedén megkocogtatta Richie karját. Mindnyájan izgalomba jöttek a közelgő petárdadurrantástól.
– Bontsd ki őket, Stan – mondta Beverly. – Van nálam gyufa.
Megint összegyűltek, ahogy Stan óvatosan kinyitotta a petárdás dobozt. A fekete címkén egzotikus kínai jelek voltak láthatók, meg egy józan figyelmeztetés angolul, amelytől Richie ismét vihogni kezdett: „Ne tartsa a kezében, miután a gyutacsot meggyújtotta.”
– Jó, hogy mondják – így Richie. – Én mindig a kezemben tartom, miután meggyújtom. Azt hittem, mindenki így szabadul meg a körme alá férkőzött szálkáktól.
Stan lassan, szinte megilletődött mozdulatokkal leszedte a vörös celofánt, és a kék, piros és zöld színű kartonhengerek blokkját a tenyerére fektette. Gyutacsaikat kínai copf alakban fonták össze.
– Széttekerem a... – kezdte Stan, és akkor egy sokkal hangosabb robbanást hallottak. A visszhang lassan végiggördült a Pusztán. Sirályfelhő szállt föl a szeméttelep keleti részéből, fülsértő rikoltozással. Ezúttal mindnyájan felpattantak, Stan elejtette a petárdákat, fel kellett vennie őket a földről.
– Dinamit volt ez? – kérdezte idegesen Beverly. Billre nézett, aki fölszegte a fejét és tágra meresztette a szemét. A lánynak átfutott az agyán, hogy még soha nem látta ilyen jóképűnek Billt – de a fejtartásában volt valami túlzott riadalom, túlérzékenység. Mint egy őz, amely tüzet szimatol.
– Azt hiszem, ez egy M-80-as volt – mondta higgadtan Ben. – A tavalyi július negyedikén a parkban voltam, és ott voltak ezek a középiskolás srácok, nekik volt néhány. Az egyiket egy acél szemétládába tették. Annak volt ilyen hangja.
– Robbantott lyukat a ládába, Boglya? – kérdezte Richie.
– Nem, de az egyik oldala jól kidagadt. Úgy nézett ki, mintha egy kissrác volna benne, összegörnyedve. Aztán elszaladtak.
– Ez a nagyobbik robbanás közelebb volt – mondta Eddie. Ő is Billre pillantott.
– Most akkor el akarjátok ezeket durrogtatni, srácok, vagy nem? – kérdezte Stan. Már vagy egy tucat petárda gyújtózsinórját széttekerte, a többit meg szépen visszatette a zsírpapírba, jobb időkre.
– Hát persze! – mondta Richie.
– T-t-tedd el ö-ö-őket.
Kérdőn néztek Billre, egy kicsit ijedten – inkább amiatt, ahogy mondta, nem pedig amit mondott.
– T-t-tedd el ö-ö-őket! – ismételte Bill eltorzult arccal: nagy erőfeszítésébe került kinyögni ezt a pár szót. Nyál fröccsent az ajkáról. – V-v-valami t-t-történni f-fog.
Eddie megnyalta a száját, Richie a hüvelykjével izzadt orrnyergén föltolta a szemüvegét, Ben meg közelebb húzódott Beverlyhez, anélkül hogy észrevette volna.
Stan kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, és akkor egy újabb, kisebb robbanás ütötte meg a fülüket – egy újabb cseresznyebomba.
– Kö-kö-kövek – mondta Bill.
– Micsoda, Bill? – kérdezte Stan.
– Kö-kö-köveket. L-l-lőszernek. – Bill köveket kezdett gyűjteni, és addig tömte a zsebeit, míg ki nem dagadtak. A többiek csak bámultak rá, mint az őrültre... és akkor Eddie érezte, hogy kiüt a veríték a homlokán. Hirtelen rájött, milyen lehet a maláriás roham. Valami ilyesféle érzés fogta el azon a napon, amikor ő és Bill találkoztak Bennel (csakhogy Eddie, a többiekhez hasonlóan, Benre már csak mint Boglyára gondolt), amikor Henry Bowers csak úgy, a hecc kedvéért beverte az orrát – de ez most rosszabb volt. Ez olyan érzés volt, mintha Hirosima-kettő készülődne a Pusztában.
Ben is nekifogott a kőgyűjtésnek, aztán Richie, szapora mozdulatokkal, szó nélkül. A szemüvege végigszánkázott az orrán, és koppanva a kavicsos földre hullott. Richie szórakozottan összecsukta a szárát, és betette az inge mögé.
– Ezt meg mért csináltad, Richie? – kérdezte Beverly. Vékony és túlságosan feszült volt a hangja.
– Beverly, talán nem ártana, izé, ha egy időre visszaballagnál a szeméttelep felé – tanácsolta Ben. Mindkét keze tele volt kővel.
– Egy szart! – mondta a lány. – Nagy büdös lószart, Ben Hanscom. – S azzal lehajolt, és ő is nekilátott követ szedegetni.
Stan eltűnődve rájuk nézett – ahogy ott gyűjtögették a köveket, olyanok voltak, mint megannyi eszelős farmer. Aztán ő maga is nekifogott a gyűjtésnek, ajkát úgy összeszorította, hogy csak egy vékony vonal maradt belőle.
Eddie ismerős érzéssel küszködött: kezdett összeszorulni a torka.
Ne most, a fene egye meg!, gondolta hirtelen. Ne akkor, amikor a barátaimnak szükségük van rám. Bevnek igaza van, nagy büdös lószart!
És ő is elkezdett követ szedni.

Henry Bowers túlságosan hamar nőtt túl nagyra, úgyhogy rendes körülmények között nem volt se gyors, se mozgékony, de a mostaniak nem voltak rendes körülmények. Majd' eszét vette a fájdalom és a düh, és ezek tiszavirág életű ösztönös fizikai géniuszt keltettek életre benne. A tudatos gondolkodás eltűnt; agya akár a késő nyári préri tűz alkonyatkor: tulipiros és füstszürke kavargás. Úgy lódult Mike Hanlon után, mint a bika a vörös lepel után. Mike egy kezdetleges ösvényt követett a nagy bánya oldalában, olyan ösvényt, amely végül a szeméttelephez vezetett, Henry viszont már olyan kicsiségekkel, mint ösvény, rég nem törődött; toronyiránt belevetette magát a bozótosba, a tüskebokrok közé, és nem érezte sem a piciny vágásokat, amiket a tüskék ejtettek rajta, sem azt, hogy a cserjék rugékony gallyai szakadatlanul csapdossák az arcát, a nyakát, a karját. Csupán az számított, hogy a nigger bongyor üstöke egyre közelebb került hozzá. A jobbjában Henry az egyik M-80-ast tartotta, a baljában gyufát. Amikor elkapja a niggert, meggyújtja a gyufát, arról a gyújtózsinórt, és az egészet bedugja elöl a nigger gatyájába.
Mike tudta, hogy Henry hátránya egyre csökken, s hogy a többiek szorosan ott vannak a nyomában. Mike megpróbált gyorsítani az iramon. Most már nagyon félt, minden erejére szüksége volt, hogy el ne uralkodjon rajta a pánik. Komolyabban megrándította a bokáját, amikor átvágott a síneken, mint eleinte hitte, s futás helyett most már inkább szökdécselt. Henry eszeveszett csörtetése a háta mögött azt a kellemetlen érzést keltette benne, mintha egy gyilkos kutya vagy egy megvadult medve üldözné.
Az ösvény hirtelen véget ért, és Mike inkább zuhanva, mint rohanva jutott el a kavicsbányába. Legurult az aljára, fölállt, és már félúton járt, amikor észrevette, hogy srácok vannak ott, mégpedig hatan. Egyenes vonalban álltak, egymástól nagyjából egyenlő távolságra, és különös kifejezés ült az arcukon. Csak később, amikor volt már ideje a gondolatait összerendezni, jött rá, mi is volt olyan különös a tekintetükben: mintha várták volna őt.
– Segítség! – sikerült kinyögnie, ahogy bicegett feléjük. – Srácok... nagy srácok jönnek a...
– Ösztönösen a magas, vörös hajú fiúhoz intézte szavait.
Ekkor robbant be Henry a kavicsbányába. Látta a hat gyereket, és olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem orra bukott. Az arcán egy pillanatra bizonytalanság tükröződött, és a válla fölött visszasandított. Látta maga mögött a csapatát, és amikor újra a Vesztesekre nézett (Mike most már Bill Denbrough mellett állt, egy kicsit hátrébb, zihálva), széles vigyor terült szét a képén.
– Téged ismerlek, kölyök – mondta Billnek. Richie-re pislantott. – Meg téged is. Hol hagytad a pápaszemedet? – S mielőtt Richie válaszolhatott volna, Henry észrevette Bent. – Hú, a kurva anyád! A bibsi meg a dagadt is itt vannak! Az a te barátnőd, dagadt?
Ben megugrott, mint akit fenéken billentettek.
És Peter Gordon, pontosan ekkor, fölzárkózott Henry mellé. Majd megérkezett Victor, és megállt Henry másik oldalán; Böfi és Jávorszarvas futottak be utoljára. Ok Peter és Victor oldalára álltak, úgyhogy a két szembenálló csapat úgyszólván szabályos alakzatba fejlődött föl és nézett farkasszemet egymással.
Hevesen zihálva Henry szólalt meg, s még most is olybá tűnt, mintha afféle emberbőrbe bújt bika volna: – Sokatokkal van elszámolnivalóm, de ma ezt nem bolygatom. Azt a niggert akarom. Úgyhogy ti, kis szarosok, húzzatok el.
– Szó szerint – helyeselt fürgén Böfi.
– Megölte a kutyámat! – kiáltotta Mike éles, mutáló hangon. – Ő maga mondta!
– Most azonnal átjössz ide – mondta Henry –, és akkor lehet, hogy téged nem öllek meg.
Mike reszketett, de nem mozdult.
Bill halkan, de tisztán ezt mondta: – A P-puszta a m-mi-énk. Ti m-m-menjetek i-innét.
Henry szeme elkerekedett. Mint akit váratlanul pofon vágtak. – Te akarsz engem távozásra bírni, te, lőcslábú?!
– M-m-mi – felelte Bill. – T-t-többé nem alázkodunk m-m-meg előtted, B-b-bowers. T-t-tűnj el!
– Mit habogsz itt, te nyomorult!? – Henry leeresztette a fejét, és támadott.
Billnél volt egy marék kő; mindnyájuknál volt egy marék, kivéve Mike-ot, valamint Beverlyt, aki egy darabot tartott a kezében. Bill dobálni kezdte Henryt, de nem siette el a dolgot: elég pontosan célozva jó erőseket dobott. Az első dobás nem talált, a második Henry vállát érte. Ha a harmadik se talál, Henry talán ökölre ment volna Bill-lel, és a földre teperi, de talált; Henry lehorgasztott fejét találta el.
Henry a fájdalomtól meglepetten fölordított, és fölnézett... és még négy kő találta el: egy szerelmes kis üzenet Richie Toziertól a mellén, egy Eddie-tól, ami a lapockáján kapott gellert, egy Stan Uristól, ami a sípcsontját trafálta el, és Beverly egy szál köve, ami a hasának vágódott.
Hitetlenkedve meredt rájuk, és a levegő hirtelen megtelt süvítő lövedékekkel. Henry hátrabukott, a képén ugyanazzal a megrökönyödött, fájdalmas kifejezéssel. – Gyertek már, srácok! – kiáltotta. – Segítsetek!
– T-t-támadás! – adta ki halkan az ukázt Bill, és hátra se nézve, hogy követik-e a többiek, rohamra indult.
A többiek persze a nyomában voltak, s most már nem csak Henryre tüzeltek, a csapatára is. A nagyfiúk muníciót kerestek a földön, de nem sokra mentek, mert a kicsik pergőtűz alatt tartották őket. Peter Gordon felsikoltott, amikor egy kő, amit Ben hajított el, a pofacsontjáról pattant le, és a képe vérezni kezdett. Néhány lépést hátrált, megállt, és tétován viszonozta egy-két kővel... aztán menekülésre fogta a dolgot. Elege lett; az ilyesmit a Nyugati Β roadway n nem így csinálták.
Henry vadul besepert magának egy marék muníciót. A Vesztesek szerencséjére azonban a többségük kavics volt. A nagyobbak közül az egyikkel Henry Beverlyt célozta meg, és a lánynak a kavics megvágta a karját. Beverly felkiáltott.
Ben üvöltve rárontott Henry Bowersre, aki időben körülnézett, és látta, hogy jön, de arra már nem maradt ideje, hogy oldalt sasszézvaki is kerülje a rohamozót. Henry elvesztette az egyensúlyát; Ben hatvannyolc kiló volt, és jó ütemben gyarapodott; az eredmény nem lehetett kétséges. Henry nemhogy elterült, de egyenesen elröpült. Hanyatt zuhant, és még csúszott is egy sort a földön. Ben megint rárohant, és csak halványan érzékelte, hogy valami meleg fájdalom árad szét a fülében, miután Böfi Huggins hozzávágott egy golflabda nagyságú követ.
Henry bizonytalan mozdulatokkal térdeplőhelyzetbe tornászta magát, amikor Ben odaért, és papucscipős lábával jól belerúgott a csípőjébe. Henry nehézkesen a hátára hengeredett. A szeme lángot lövellt Benre.
– Lányokat nem lehet kővel dobálni! – ordította Ben. Mióta az eszét tudta, még soha nem volt ennyire fölháborodva. – Lányokat...
Aztán valami lángot pillantott meg Henry kezében, ahogy Henry meggyújtotta a gyufát. Odatartotta az M-80-as vastag zsinórjához, és a bombát Ben arca felé dobta. Ben – ösztönös mozdulattal – tenyérrel elütötte a szerkezetet, ahogy tollasozáskor üti vissza az ember a labdát. Az M-80-as lefelé repült. Henry látta, ahogy közeledik felé. A szeme kitágult, aztán Henry sikoltva elgurult. A bomba egy töredékmásodperccel később robbant, megfeketítve Henry ingének a hátát, egy darabon ki is szakította.
Egy pillanat múlva Jávorszarvas Sadler eltalálta Bent, aki erre térdre rogyott. Elharapta a nyelvét, még a fogai is összekoccantak, vérízzel telt meg a szája. Kábultan, hunyorogva nézett körbe. Jávorszarvas megindult felé, de mielőtt odaért volna, ahol Ben térdelt, Bill a háta mögé került, és kőzáport zúdított rá. Jávorszarvas hirtelen megfordult, és ráüvöltött: – Hátba támadsz, gyáva féreg?! Aljas rohadék!
Jávorszarvas már támadni készült, de akkor Richie csatlakozott Billhez, és ő is tüzelni kezdett Jávorszarvasra. Richie-t nem hatotta meg Jávorszarvas retorikája, hogy hogyan viselkedik a gyáva féreg; látta, hogy öten üldözik azt a halálra vált srácot, és úgy vélte, hogy ez nem válik éppenséggel dicsőségükre. Richie egyik petárdája felhasította a bőrt Jávorszarvas bal szemöldöke fölött. Jávorszarvas felüvöltött.
Eddie és Stan Uris is Bill és Richie segítségére sietett. Beverly is ott forgolódott körülöttük vérzőkarral és lángoló tekintettel. Csak úgy süvítettek a kövek. Böfi Huggins felsikoltott, amikor az egyik eltalálta azt az áramütésszerű fájdalmat okozó helyet a könyökén. Tohonyán táncolni kezdett, egyre dörzsölve a könyökét. Henry talpra állt, ingének hátulja csupa rongy, de alatta a bőre a csodával határos módon sértetlen maradt. Mielőtt megfordulhatott volna, már koppant is a tarkóján Ben Hanscom köve, amitől újfent térdre rogyott.
Victor Criss volt az, aki aznap a legtöbb kárt okozta a Veszteseknek, részint, mert a baseballban egészen tűrhető dobó volt, de főleg azért, mert – paradox módon – érzelmileg őt érintette a legkevésbé a dolog. Egyre kevésbé akart itt maradni. Az ember komoly sérülést szerezhet egy ilyen kődobálás során. Eltörhet a koponyája, kitörhet egy rakás foga, sőt még a szemét is kiverhetik. De mivel benne volt a buliban, hát benne volt. Úgy gondolta, akkor már illő kitennie magáért.
Ez a hűvös távolságtartás lehetőséget adott neki, hogy még vagy fél percig egy marékra való, jókora méretű kő összeválogatásával bíbelődhessen, miután a többiek már belevetették magukat a harcba. Az egyik kővel Eddie-t vette célba, amikor a Vesztesek újrarendezték a kezdetleges csatárláncot, és az állán találta el: Eddie sírva elzuhant, s már folyt is a vére. Ben feléje fordult, de Eddie már tápászkodott fel, a vér rémesen élénkvörösnek hatott sápadt bőrén, a szemét összehúzta.
Victor megcélozta Richie-t, és hallatszott a tompa puffanás, ahogy a kő Richie mellének vágódott. Richie visszadobott, de Vic könnyedén kikerülte, és csípőből megeresztett egy követ Bill Denbrough felé. Bill hátrakapta a fejét, de nem elég fürgén; a kő mélyen felhasította az orcáját.
Bill Victor felé fordult. Tekintetük egymásba fúródott, és Victor észrevett valamit a hebegő kölyök nézésében, amitől majd' kilelte a hideg. Képtelenség, de majdnem az tolult a nyelvére, hogy „Bocs, ne haragudj...”, csakhogy ilyesmit nem mond az ember egy kissrácnak. Legalábbis ha nem akarja, hogy a pajtásai a kutyák rangjára süllyesszék, vagy éppenséggel a béka segge alá.
Bill most megindult Victor felé, Victor meg Bill felé. Mint valami telepatikus jelre, ugyanabban a pillanatban kezdtek kőzáport zúdítani egymásra, még mindig közeledve egymás felé. Körülöttük lankadt a harci hév, mert a többiek őket figyelték; még Henry is odafordult.
Victor jobbra-balra kapkodta a fejét, meg behúzta, Bill viszont nem próbálkozott ilyesmivel. Victor kövei telibe találták a mellét, a vállát meg a gyomrát. Egyiket a füle mellé kapta. Bill szemlátomást nem rendült meg egyiktől sem – egyik követ a másik után küldte Criss felé, gyilkos erővel. A harmadik – magas, reccsenő hang – térden találta Victort, mire Victor fojtott nyögést hallatott. Kifogyott a munícióból. Billnek azonban még volt egy köve. Sima volt és fehér, tele kvarcszemcsékkel, körülbelül akkora és olyan formájú, mint egy kacsatojás. Victor Criss nagyon keménynek látta.
Bill már alig másfél méterre volt tőle.
– M-m-most pedig t-t-tűnjetek el i-i-innen – mondta –, vagy ssz-szétloccsantom a k-k-koponyádat. K-k-komo-lyan mondom.
A szemébe nézve Victor látta, hogy tényleg komolyan gondolja. Szó nélkül sarkon fordult, és megindult arrafelé, amerre Peter Gordon is távozott a csata mezejéről.
Böfi és Jávorszarvas Sadler bizonytalanul körülnézett. Vér szivárgott Sadler kisfiús szájának a szögletéből, és Böfi fél arcát alvadó vér rútította el, ami a felhasadt fejbőréből folyt le.
Henry szája rángatózott, de nem jött ki belőle hang.
Bill Henry felé fordult. – T-t-tűnés innen.
– És ha nem? – Henry igyekezett keménynek mutatkozni, de Bill most más valamit látott Henry szemében. Henry félt, és Bill tudta: el fog menni. Ez jó érzéssel kellett volna hogy eltöltse, sőt diadalérzettel, de Bill csak fáradtságot érzett.
– H-ha n-n-nem – felelte Bill –, b-b-be fogunk k-k-kerí-teni b-b-benneteket. Gondolom, mi h-h-hatan e-e-elegen vagyunk ahhoz, hogy a k-k-kórházba k-k-kerüljetek.
– Heten – mondta Mike Hanlon, és odalépett. Mindkét kezében baseball-labda nagyságú követ tartott. – Na gyere, Bowers. Nagyon szeretném látni, mire megyünk ketten.
– Te kurva NIGGER! – mondta elcsukló hangon Henry, a sírás szélén. Ez a hang a maradék harci kedvet is kiölte Böfiből és Jávorszarvasból; hátrálni kezdtek, ernyedt kezükből kihullottak a kövek. Böfi úgy nézett körül, mint aki tudni szeretné, hova is csöppent tulajdonképpen.
– Tűnjetek el a mi területünkről! – mondta Beverly. – Fogd be a pofád, hülye picsa! – förmedt rá Henry.
– Te... – Négy kő repült feléje egyszerre, és négy különböző helyen találta el. Henry felsikoltott, és négykézláb hátrált a gazzal sűrűn benőtt földön, ingének foszlányai ott lifegtek körülötte. A kissrácok kérlelhetetlen, koravén arcáról Böfi és Jávorszarvas rémült ábrázatára nézett. Itt már nem volt segítség; semmi az égvilágon. Jávorszarvas zavartan elfordult.
Henry talpra állt, zokogva és törött orrával szortyogva. – Mindnyájatokat kinyírlak – mondta, és egyszerre csak futásnak eredt az ösvény irányába. Egy pillanat múlva már el is tűnt.
– R-r-rajta – szólt most Bill Böfíhez. – N-neked is t-t-tu-nés. És n-n-ne gyertek v-v-vissza soha t-t-többé. A P-puszta a m-m-miénk.
– Még megbánod, kölyök, hogy keresztbe tettél Henry-nek – mondta Böfi. – Gyerünk, Jávorszarvas.
Elindultak, lehorgasztott fejjel, és vissza se néztek.
Ok heten laza félkörben álltak, és mindnyájan véreztek valahol. Az apokaliptikus kőcsata alig négy percig tartott, de Bill úgy érezte, mintha az egész második világháborút végigharcolta volna, percnyi szünet nélkül.
A csöndet Eddie Kaspbrak törte meg, aki sípolva, zihálva kezdte szedni a levegőt. Ben elindult felé, és érezte, hogy a három Twinkie és a négy Ding-Dong, amit a Puszta felé jövet megevett, kavarogni és háborogni kezd a gyomrában, és elrohant Eddie mellett, be a bokrok közé, ahol viszonylag nyugodt elvonultságban rókázhatott.
Richie és Bev ment oda Eddie-hez. Beverly átkarolta a vékony fiú derekát, miközben Richie kibányászta a zsebé ből a szippantót. – Harapj rá, Eddie! – mondta, és Eddie mély, hörgő lélegzetet vett, amikor Richie megnyomta a kioldót.
– Köszi – nyögte ki végre Eddie.
Ben visszajött a bokrok közül, kipirult arccal, kezével törölve a száját. Beverly odament hozzá, és mindkét kezét megfogta.
– Kösz, hogy megvédtél – mondta.
Ben bólintott, és lepillantott mocskos papucscipőjére. – Szívesen máskor is, haveeer!
Egymás után fordultak meg, hogy szemügyre vegyék Mike-ot, Mike-ot, a barna bőrűt. Óvatosan, tűnődve nézték. Mike már tapasztalt ilyen kíváncsiságot korábban is – sőt ez a kíváncsiság soha nem szűnt meg iránta –, és ő nagy, őszinte szemmel nézett vissza.
Bill Mike-ról Richie-re pillantott. És Bill mintha szinte hallotta volna a kattanást – a legutolsó alkatrész szépen a helyére kattant az ismeretlen szándékú masinában. Megborzongott. Most már mind együtt vagyunk, gondolta, és a képzet olyan erős volt, olyan helyes, hogy egy pillanatra megfordult a fejében, hogy akár ki is mondhatta volna. De erre természetesen nem volt szükség; látta Richie szemében, Benében, Eddie-ében, Beverlyében, Stanében.
Most már mind együtt vagyunk, futott át az agyán még egyszer. Istenem, segíts mirajtunk! Most kezdődik a tánc. Könyörgök, Istenem, segíts mirajtunk.
– Hogy hívnak, kölyök? – kérdezte Beverly.
– Mike Hanlon.
– Van kedved eldurrogtatni néhány petárdát? – kérdezte Stan, és Mike széles vigyoránál ékesebb választ nem is kaphatott volna.

Tizennegyedik fejezet
Az album

Mint kiderült, nem Bill az egyetlen; mindnyájan hoznak piát. Billnél konyak van, Beverlynél vodka meg egy doboz narancslé, Richie-nél egy hatos karton sör, Ben Hanscom-nál egy üveg Wild Turkey. Mike-nak egy hatos karton söre van a kis hűtőben a személyzeti szobában.
Eddie Kaspbrak lép be legutoljára, kezében kis barna táska.
– Abban mit hoztál, Eddie? – kérdezi Richie. – Za-Rexet vagy Kool-Aidet?
Eddie idegesen mosolyogva elővesz egy üveg gint, majd egy üveg szilvalevet.
A beálló döbbent csöndet Richie higgadt szavai törik meg: – Valaki szóljon a fehér köpenyes embereknek. Eddie Kaspbrak túllőtt a célon.
– A gin és szilvalé együtt történetesen nagyon egészséges – mentegetőzik Eddie... és aztán mindnyájan vad röhögésben törnek ki, és a hahota oda-vissza végigvisszhangzik a csöndes könyvtárban, végiggördül a felnőtt- és a gyermekkönyvtárat összekötő üvegezett folyosón.
– Csak rajta, kezdd el! – mondja Ben, és megtörli elhomályosuló szemét. – Kezdd csak el, Eddie. Azt hiszem, ez még a követ is meglágyítaná.
Eddie mosolyogva megtölt háromnegyedig egy papírpoharat szilvalével, aztán józanul tesz hozzá két kupak gint.
– O, Eddie, imádlak! – mondja Beverly, és Eddie fölpillant, riadtan, de továbbra is mosolyogva. Beverly végigjártatta tekintetét az asztaltársaságon. – Imádlak mindnyájótokat.
– M-m-mi is i-i-imádunk téged, B-bev – mondja Bill.
– Igen – erősíti meg Ben. – Imádunk. – Szeme kitágul egy kicsit, és nevet. – Szerintem mi még mindig imádjuk egymást. Tudjátok ti, milyen ritka dolog ez?
Egy pillanatnyi hallgatás következik, és Mike igazán nincs meglepve, hogy Richie -n rajta van a szemüvege.
– A kontaktlencsém égetni kezdett, és kénytelen voltam kivenni – válaszolja tömören Richie, amikor Mike szóvá teszi. – Mi volna, ha munkához látnánk?
Ekkor mind Billre néznek, akárcsak annak idején a kavicsbányában, és Mike arra gondol: Akkor néznek Billre, ha vezérre van szükségük, ha meg navigátorra, akkor Ed-die-re. Munkához látni, micsoda szörnyű kifejezés! Mondjam meg nekik, hogy a gyermektesteken, amiket akkor és most találtak, nem látszott szexuális molesztálás nyoma, de nemhogy megcsonkították őket – hanem egyenesen ettek belőlük?! Mondjam meg nekik, hogy van hét bányászsisakom, olyan, amilyennek az elejébe be van építve egy erős fényű villanylámpa, otthon őrzöm, egyiket egy Stan Uris nevű fickónak őrzöm, aki – mint annak idején mondtuk – nem volt képes odatolni a képét? Vagy lehet, hogy elég, ha csak annyit mondok, hogy menjenek haza és aludjanak egy jót, mert a holnapi nap során vagy éjjel egyszer s mindenkorra véget ér minden – vagy Az, vagy mi bevégezzük?
Talán semmi ilyesmit nem kell kimondani, és az, hogy miért nem mondják ki, már elhangzott: még mindig szeretik egymást. A dolgok nagyon megváltoztak huszonhét esztendő alatt, de ez, csodálatos módon, mit sem változott. Mike arra gondol: ez a mi igazi reményünk.
Az egyetlen feladat, hogy jussunk a dolog végére, hogy érjük utol magunkat valahára, hogy kapcsoljuk össze a múltat a jelennel, hogy a tapasztalat vonala valami unalmas kereket alkosson. Igen, gondolja Mike, ez az. Ma este az a feladat, hogy összehozzuk a kerekét; holnap majd meglátjuk, forog-e még... úgy, mint mikor kiűztük a nagy srácokat a kavicsbányából meg a Pusztából.
– A folytatásra emlékszel? – kérdezi Mike Richie-t. Richie belekortyol a sörbe, és megrázza a fejét. – Arra emlékszem, hogy te meséltél nekünk a madárról... meg a füstlyukról. – Vigyor terül szét Richie képén. – Ez járt az eszemben, amikor ma este idefelé tartottunk Bevvie-vel és Bennel. Milyen fasza horrorshow volt...
– Hajrá, Richie! – figyelmezteti Beverly, mosolyogva.
– Na szóval, tudod – mondja, maga is mosolyog még, és rendre tolja föl a szemüvegét az orrán – olyan mozdulattal, amely kísértetiesen emlékeztet a régi Richie-re. Mike-ra kacsint. – Te meg én, igaz, Mikey?
Mike horkanva felnevet és bólint.
– „Scarlett kisasszonka! Scarlett kisasszonka! – sikoltja Richie a Néger Gyerek hangján. – Ed kicit meleg kezdik lenni a füstölőben, Scarlett kisasszonka!”
Bill nevetve azt mondja: – Ben Hanscom újabb mérnöki és építészeti diadala.
Beverly rábólint. – A klubházat ástuk ki éppen, amikor elhoztad a Pusztába az apád fényképalbumát, Mike.
– Uramisten! – kiált fel Bill, és hirtelen megmerevedik ültében, mint aki karót nyelt. – És a képek...
Richie komoran bólint. – Ugyanaz a trükk, mint Georgie szobájában. Azzal a különbséggel, hogy akkor mindnyájan láttuk.
– Eszembe jutott, mi történt az extra ezüstdollárral – mondja Ben.
Mind feléje fordulnak.
– A másik hármat egy barátomnak adtam, mielőtt idejöttem – mondja Ben higgadtan. – Költse a kölykeire. Emlékeztem, hogy volt egy negyedik, de nem jutott eszembe, hogy azzal mi lett. Most már emlékszem. – Billre pillant. – Ezüst töltényhüvelyt csináltunk belőle, igaz? Te, én meg Richie. Először úgy volt, hogy ezüstgolyót csinálunk belőle...
– Elég magabiztosan állítottad, hogy meg tudod csinálni – hagyja helyben Richie. – De végül aztán...
– B-b-berezeltünk – bólint rá lassan Bill. Az emlék természetesen a helyére zökken, és ő ekkor ugyanazt a halk, de tisztán kivehető kattanást hallja. Na, már közeledünk, gondolja.
– Visszamentünk a Neibolt utcába – mondja Richie. – Mind.
– Te mentetted meg az életemet, Nagy Bill – jelenti ki hirtelen Ben, és Bill megrázza a fejét.
– Dehogynem! – erősködik Ben, és ezúttal Bill nem rázza a fejét. Gyanítja, hogy talán valóban így van, bár nem emlékszik, hogy hogyan... és ővolt az csakugyan? Arra gondol, hogy esetleg Beverly... de nem áll össze a kép. Még nem, egyelőre.
– Bocsássatok meg egy pillanatra – mondja Mike. – Van egy hatos karton söröm a hátsó frigóban.
– Végy egy dobozzal az enyémből – ajánlja Richie. – Hanlon nem issza fehér ember sörit – feleli Mike. – Különösen a magáét nem, Nagypofájú.
– Hajrá, Mikey – mondja Richie ünnepélyesen, és a többiek barátságos kacagása közepette Mike indul a söréért.
Felkattintja a villanyt a személyzeti szobában, vacak kis helyiség kopott székekkel, egy hőálló üveg kávéibrikkel, amire ráférne egy alapos tisztogatás, meg egy hirdetőtáblával, ami tele van régi üzenetekkel, bérrel és munkaidővel kapcsolatos információkkal és néhány karikatúrával a New Yorker-ből, amik már kezdenek sárgulni és a szélük is fölkunkorodik. Kinyitja a kis hűtőszekrényt, és mélyen belehatol a dermedtség, a csontjáig hatol, jégfehéren, úgy, ahogy a februári hideg hatol az emberbe, amikor februárt írunk, és az április még beláthatatlan messzeségben van. Kék és narancssárga léggömbök úsznak ki belőle, tucatjával, egy újévi csokréta party-léggömb, és nagy félelmében minden összefüggés nélkül arra gondol, hogy: Csak Guy Lombardo hiányzik, hogy elfújja a „Régi szép idők” című skót dalt. Ellebegnek az arca mellett a menny ezét felé. Egyre csak sikítani szeretne, de nem bír, látva, hogy mi volt a léggömbök mögött, hogy Az mit dugott a hűtőbe a söre mellé afféle késő esti harapnivaló gyanánt, miután a hitvány barátai egymás után elmesélték hitvány történeteiket, és megtértek bérelt ágyaikba a szülővárosukban, amely nem otthonuk többé.
Mike egy lépést hátrál, kezét az arcához emeli, a szeme elé, hogy ne lásson. Megbotlik az egyik székben, kis híján elvágódik, és leengedi a kezét. Még mindig ott van; Stan Uris levágott feje Mike hatos karton Bud Light söre mellett, nem a férfi, hanem egy tizenkét éves fiú feje. A száj szétnyílva hangtalan sikolyra, de Mike se a fogakat, se a nyelvét nem látja, mert a száj tollakkal van teletömve. A tollak világosbarna árnyalatúak, és kimondhdtatlanul nagyok. Jól tudja, milyen madár tollai. Hát persze. Hát hogyne! Ő látta a madarat 1958 májusában, és aztán, évekkel később, mikor haldokló apját látogatta meg, megtudta, hogy Will Hanlon is látta egy ízben, miután kimenekült a Fekete Bugyorban tomboló tűzből. A vér Stan bőrcafatos nyakából a frigó legalsó polcára csöpögött, ahol most alvadt vértócsa áll. Sötét rubinvörösen csillog a frigó körtéjének kegyetlenül izzó fényében.
– Úha... – nyögi ki Mike, csak ennyire futja az erejéből. Aztán a fej kinyitja a szemét, és a Krajcáros Bohóc ezüstösen ragyogó szeme mered rá. Az ajkak vonaglani kezdenek a tolltömés előtt. A száj szólni próbál, talán próféciát akar mondani, mint az orákulum egy görög drámában.
Csak arra gondoltam, melléd állok, Mike, mert nélkülem nem győzhetsz. Nem győzhetsz nélkülem, és ezt tudod is, ugye? Talán lett volna esélyed, ha én mindenestül megjelenek, de az én egész Amerikát átfogó agyam képtelen volt elviselni a feszültséget, ha érted, mire gondolok, kisapám. Ti mindössze annyit tehettek, hogy felelevenítitek a régi időket, aztán megöletitek magatokat. Úgyhogy gondoltam, lebeszéllek benneteket erről az ösvényről. Lebeszéllek benneteket, érted, Mikey? Világos, öreg haver? Világos, te szemétláda nigger!?
Te nem vagy valóságos!, sikoltja Mike, de nem jön ki hang a torkán; olyan, mint egy tévé, aminek teljesen lecsavarták a hangját.
Hihetetlen, de a fej groteszkül rákacsint.
De mennyire, hogy valóságos vagyok. És tudod, hogy miről beszélek, Mikey. Amit ti hatan terveztek, az olyan, mint fölszállni egy sugárhajtású géppel, amelynek nincsen futóműve. Nincs értelme fölemelkedni, ha nincs mód visszatérni, nemde? És nincs értelme leszállni, ha nincs többé mód fölemelkedni. Soha nem fognak eszedbe jutni a megfelelő találós kérdések és viccek. Soha nem fogsz megnevettetni, Mikey. Mindnyájan elfelejtettétek, hogyan állítsátok a feje tetejére a sikoltásaitokat. Hajrá, Mikey, na mit mondasz? Emlékszel a madárra? Csak egy veréb volt, de milyen! Párját ritkította, igaz? Akkora, mint egy ház, akkora, mint azok a hülye japán moziszörnyek, amik annyira megijesztettek kissrác korodban. Az az idő, amikor még tudtad, hogyan irányítsd el azt a madarat az ajtódból, örökre letűnt. Hidd el, Mikey. Ha okos dologra akarod használni a fejed, akkor fogod magad és eltűnsz innen, eltűnsz Derry-ből, most azonnal. Ha nem akarod okos dologra használni, akkor az is úgy végzi, mint ez itt. A mai útirányjelző az élet nagy országútján azt mondja: Ha nem jön meg az eszed, elveszted a fejed, haver.
A fej arcára gördül (a tollak a szájban borzalmas sustorgást hallatnak), és kizuhan a frizsiderből. Nagyot koppan a padlón, és förtelmes teke golyóként gurulni kezd Mike felé, hol a vértől összetapadt haj, hol a vigyorgó arc látszik; ragacsos vércsíkot hagy maga után, meg csonka tolldarabokat, a száj továbbra is vonaglik a tollgombóc körül.
Hajrá, Mikey!, sikoltja a fej, miközben Mike vadul hátrál előle, kezét védekezőn maga elé tartja. Hajrá, hajrá, a rohadt kurva életbe, hajrá!
Hirtelen hangos pukkanás – egy műanyag dugó hangja, amely kiugrott egy üveg olcsó pezsgőből. A fej eltűnik (Valóságos, gondolja Mike émelyegve; mindenesetre ebben a pukkanásban nem volt semmi természetfölötti; ilyen hangja vari a levegőnek, amikor betódul egy vákuumos helyre... valóságos, Úristen, valóságos). Aprócska vércsöppek vékony hálója libeg fölfelé, majd a csöppek kopogva visszahullanak. A szoba kitakarítása viszont szükségtelen; amikor Carole holnap reggel bejön, nem fog látni semmit, még akkor sem, ha át kell evickélnie a léggömbökön, hogy eljuthasson a rezsóhoz, és elkészíthesse az első csésze kávéját. Milyen ügyes! Harsányan vihog.
Mike fölpillant, és igen, a léggömbök még mindig ott vannak. A kékek azt mondják: A DERRYI NIGGEREK MEGKAPJÁKA MADARAT. A narancssárgák azt mondják: A VESZTESEK MÉG MINDIG VESZÍTENEK, DE STANLEY URIS VÉGÜL AZ ÉLRE KERÜLT.
Nincs értelme fölszállni, ha nincs mód visszatérni, nincs értelme leszállni, ha nincs mód újra fölszállni. Ez utóbbi ismét eszébe juttatja a raktáron őrzött bányászsisakokat. És ez igaz volt? Hirtelen az a nap ötlik föl benne, amikor először ment le a Pusztába a kőcsata után. Július hatodika volt, két nappal azután, hogy fölvonult a július negyedikéi parádén... két nappal azután, hogy először látta személyesen a Krajcáros Bohócot. Az után a pusztabeli nap után volt, amikor meghallgatta a történeteiket, majd némi tétovázás után ő is elmondta a magáét, hogy hazament és megkérdezte az apját, hogy megnézheti-e a fényképalbumát.
Pontosan miért is ment le a Pusztába azon a július hatodikai napon? Netán tudta, hogy ott találja őket? Úgy tűnik, igen – és nemcsak hogy ott lesznek, hanem hogy éppen hol lesznek. Valami klubházról folyt a szó közöttük, emlékszik rá, de neki az volt a benyomása, hogy azért beszélnek erről, mert volt valami más, amiről nem tudták, hogyan beszéljenek.
Mike fölpillant a léggömbökre, bár most nem igazán látja őket, mert megkísérli felidézni, hogyan is alakult az a nap pontosan, mi történt azon a rendkívül forró napon. Egyszeriben nagyon fontosnak érzi, hogy felidézze, hogy felidézzen minden árnyalatot, hogy milyen hangulata volt.
Merthogy akkor volt, hogy a dolgok megindultak. Azelőtt a többiek Az meggyilkolásáról beszéltek, de egy tapodtat sem haladtak előre, nem volt terv. Amikor Mike jött, bezárult a kör, a kerék gurulni kezdett. Később, ugyanezen a napon Bill, Richie és Ben lement a könyvtárba, és komoly kutatásba fogott egy olyan elképzeléssel kapcsolatban,amely Bill fejében már megvolt egy napja, vagy egy hete, vagy akár egy hónapja. Minden akkor kezdett...
– Mike! – kiáltja Richie az olvasóteremből, ahol a többiek összegyűltek. – Mi van veled? Meghaltál?
Majdnem, gondolja Mike a léggömböket nézve, a vért, a tollakat a frigóban.
Visszaszól: – Srácok, nem ártana, ha idejönnétek.
Hallja a székek nyikorgását, a mormogásukat; hallja, amint Richie azt mondja: – Most meg mi az isten van? – és a lelki fülével, amellyel emlékezik, hallja, hogy Richie valami mást mond, és egyszeriben eszébe jut, mi az, ami után kutat; sőt még azt is megérti, miért tűnt olyan megfoghatatlannak. Milyen is volt a többiek reakciója aznap, amikor a Puszta legsötétebb, legmélyebb és leggazosabb részénél megjelent a tisztáson? Semmilyen. Nem lepődtek meg, nem kérdezősködtek, hogy miképp talált rájuk, nem csináltak nagy ügyet belőle. Emlékszik, hogy Ben korábban megevett egy Twinkie-t. Beverly és Richie cigiztek, Bill a hátán feküdt, két keze a feje alatt, és az eget nézte, Eddie és Stan kétkedve nézett egy sor kötelet, amit másfél méter oldalú négyzet alakban a földhöz cövekeltek.
Semmi meglepetés, semmi kérdés, semmi hűhó. Egyszerűen csak megjelent, és befogadták. Olybá tűnt, mintha – tudtukon kívül is – vártak volna rá. És a lelki fülével, amivel emlékezik, hallja Richie magas hangját, a Néger Gyerekhangot, mint már korábban is az este folyamán: „Asszonság, Clawdy kisasszonka, itten gyön

megen az a fekete kölke! A ruhája kicit gyűrött, nem t'om, hova jutik így ez a Puszta. Nézzed áztat a gyapjas fejét, Nagy Bill!” Bill még csak körül sem nézett; továbbra is álmatagon bámulta a kövér nyári felhőket, amint elúsznak az égen. Épp egy fontos kérdésen tűnődött el nagyon alaposan. Richie azonban nem sértődött meg, hogy nem figyelnek rá. Ő csak mondta a magáét. – „Ahogy elnézem áztat a gyapjas fejet, az jut eszembe, hogy kelletik még nekemnek még egy jeges-mentás konyak! Inkább a verandán fodasztanám el, ahol ed kicikét hűsebb a lég...”
– Hajrá, Richie – mondta Ben, a szája teli Twinkie-vel, és Beverly elnevette magát.
– Sziasztok – mondta bizonytalanul Mike. A szíve egy kicsit kalapált, de eltökélte, hogy nem futamodik meg. Köszönetet kell mondania a srácoknak, és az apjától azt tanulta, hogy mindig meg kell adni a tartozásunkat – mégpedig a lehető leggyorsabban, nehogy nagyon sok legyen a kamat.
Stan körülnézett. – Szia. – Aztán tovább szemlélte a tisztás közepére cövekéit kötélnégyzetet. – Ben, biztos vagy te benne, hogy ez így jó lesz?
– Biztos – felelte Ben. – Szia, Mike.
– Kérsz egy cigit? – kérdezte Beverly. – Még van kettő.
– Kösz, nem. – Mike mély lélegzetet vett, és így szólt: – Csak szerettem volna még egyszer megköszönni, hogy a múltkor segítettetek rajtam. Azok a srácok csúnyán elbántak volna velem. Sajnálom, hogy néhányótoknak jócskán kijutott.
– Ne is t-t-törődj vele – legyintett Bill. – M-m-már egy egész éve f-f-fenekednek ránk. – Fölült, és Mike-ra nézett hirtelen felragyogó érdeklődéssel. – K-k-kérdezhetek v-v-valamit?
– Hát persze – felelte Mike. Óvatosan leült. Hallott már korábban ilyen bevezetőket. A Denbrough gyerek azt fogja megkérdezni tőle, hogy milyen négernek lenni.
Ehelyett Bill azt kérdezte: – Amikor k-k-két éve a b-baseball-ligák döntőjén L-l-larsen no-hittert ütött, g-g-gon-dolod, hogy az cs-cs-csak szerencse volt?
Richie mélyen megszívta a cigarettáját, aztán majd' kiköpte a tüdejét. Beverly kedélyesen ütögette a hátát. – Kezdő vagy, Richie, még bele kell tanulnod.
– Szerintem be fog roskadni, Ben – mondta Eddie aggodalmasan, a lecövekelt négyzetet nézve. – Nem mondhatnám, hogy hidegen hagy az élve eltemettetés gondolata.
– Nem leszel élve eltemetve – nyugtatta meg Ben. – De ha mégis, csak szívd meg azt a jó öreg szippantódat, amíg valaki ki nem húz.
Ezt Stanley Uris elragadó ötletnek és nagyon szórakoztatónak találta; a könyökére támaszkodva hátrahajolt, a fejét az ég felé fordította, és addig nevetett, amíg Eddie sípcsonton nem rúgta, hogy hagyja abba.
– Szerencse – mondta végül Mike. – Szerintem minden no-hitter inkább szerencse, mint ügyesség dolga.
– Sszerintem is – mondta Bill. Mike várt, hátha mond még valamit, de a jelek szerint Bill megelégedett ennyivel. Megint elnyúlt a földön, kezét ismét összekulcsolta a feje alatt, és újfent az elúszó fellegek tanulmányozásába mélyedt.
– Ezzel mit akartok kezdeni, srácok? – érdeklődött Mike a föld fölé kifeszített kötélnégyzetet nézve.
– Ja, ez a Boglya e heti nagy ötlete – válaszolt Richie. – A múltkor elárasztotta a Pusztát, ami tök jó volt, de ez a mostani világbajnok ötlet. Ez a hónap az Ásd-Meg-a-Ma-gad-Klubházát jelszó jegyében telik el. A jövő hónap meg...
– N-n-nem kell l-l-letorkolnod B-b-bent – mondta Bill, változatlanul az eget bámulva. – Jópofa d-d-dolog l-l-lesz.
– Az isten szerelmére, Bill, csak vicceltem!
– N-n-néha egy k-k-kicsit túlzásba viszed, R-r-richie. Richie szó nélkül lenyelte a rendreutasítást.
– Még mindig nem értem – mondta Mike. – Nagyon egyszerű – mondta Ben. – Ők egy faházat akartak, és meg is tudnánk csinálni, de az embereknek van egy olyan rossz szokásuk, hogy a csontjaikat törik, amikor kiesnek a faházakból...
– Dilinyós... Dilinyós... add kölcsön a csontjaidat – mondta Stan, és megint elnevette magát, miközben a többiek zavartan nézték. Stannek nem volt valami nagy humorérzéke, azt a kevéskét meg, ami volt, elég különösnek ehetne nevezni.
– Ön kezd becsavarodni, senhorr – így Richie. – Szerintem agy a meleg a ludas önben, vagy a bogarrak másztak önbe.
– Egy szó, mint száz – mondta Ben –, leásunk kábé másfél méter mélyre az általam kicövekelt területen. Annál mélyebbre nemigen mehetünk, különben talajvizet érünk, hajói sejtem. Itt meglehetősen közel van a felszínhez. Aztán kidúcoljuk az oldalait, nehogy véletlenül beomoljon. – Jelentőségteljesen Eddie-re pillantott, de Eddie továbbra is aggodalmas képet vágott.
– Aztán mi lesz? – kérdezte érdeklődve Mike.
– Befedjük a tetejét. – Hogy?
– Deszkákat fektetünk a nyílásra. Egy csapóajtót is beépíthetünk, amin be- és kijuthatunk, sőt még ablakokat is, ha akarjuk...
– Szükségünk lesz n-n-néhány zs-zs-zsanérra – jegyezte meg Bill, továbbra is a felhőket bámulva.
– Beszerezhetjük a Reynolds Vaskereskedésben – mondta Ben.
– N-n-nektek, s-s-srácok, van zs-zs-zsebpénzetek – emlékeztette őket Bill.
– Nekem öt dollárom van – közölte Beverly. – Gyerek-vigyázásból gyűjtöttem össze.
Richie azonnal csúszni-mászni kezdett négykézláb a lány felé. – Szejetlek, Bevvie – mondta, és hűséges kutyaszemmel nézte. – Hozzám jössz fejeségül? Fenyőfa gejendás bungalóban fogunk jakni...
– Egy micsodában!? – kérdezte Beverly, Ben meg az aggodalom, a derű és a koncentráció furcsa keverékével figyelte őket.
– Egy bungófa gejendás fenyalóban – mondta Richie. – Elég lesz öt dolcsi, szivi, hájmónknak: neked, nekem meg a bébinek...
Beverly elnevette magát, elpirult, és odébbment Richie-től.
– M-m-megosztjuk a k-k-költségeket – jelentette be Bill. – Ezért alapítottunk k-k-lubot.
– Tehát amikor befedjük a tetejét deszkákkal – folytatta Ben –, lekenjük erős ragasztóval, és visszahelyezzük rájuk a gyeptéglákat. Esetleg beszórjuk tűlevelekkel. Mi szépen ellehetünk odalent, miközben az emberek – olyanok, mint Henry Bowers – elsétálnak fölöttünk, anélkül hogy tudnák, hogy mi odalent vagyunk.
– Ezt te sütötted ki?! – kérdezte elismerően Mike. – Tyű, ez aztán klassz!
Ben elmosolyodott. Most rajta volt az elpirulás sora. Bill hirtelen fölült, és Mike-ra nézett. – Akarsz s-s-segí-teni?
– Hát... persze! – mondta Mike. – Tök jó lenne!
A többiek összenéztek – Mike érezte is, meg látta is. Mi heten vagyunk itt, gondolta Mike, és minden ok nélkül megborzongott.
– Mikor kezditek el a földásást?
– H-h-hamarosan – mondta Bill, és Mike tudta – tudta –, hogy Bill nemcsak Ben föld alatti klubházáról beszél. És tudta Ben is. Akárcsak Richie, Beverly és Eddie. Stan Uris már nem mosolygott. – H-h-hamarosan n-n-nekikezdünk a terv m-m-megvalósításának.
Ekkor elhallgattak, és Mike egyszeriben két dologgal volt tisztában: mondani akarnak valamit, el akarnak mondani neki valamit... és hogy ő nem egészen biztos benne, hogy szeretné-e hallani. Ben fölvett egy botot, és céltalanul firkált vele a földön, a haja eltakarta az arcát. Richie már egészen a körme tövét rágta. Egyedül Bill nézett Mike szemébe.
– Valami baj van? – kérdezte Mike feszengve.
Bill ezt mondta, igen lassan: – M-m-mi egy k-k-klub vagyunk. Lehetsz a k-k-lubunkban, h-h-ha akarsz, d-d-de meg k-k-kell t-t-tartanod a titkainkat.
– Mint például a klubház titkát? – kérdezte Mike, s most még inkább feszélyezve, érezte magát. – Hát persze...
– Van egy másik titkunk, kölyök – mondta Richie, de még ekkor sem nézett Mike-ra. – És Nagy Bill azt mondja, hogy ezen a nyáron van egy fontosabb dolgunk is, mint föld alatti klubházat ásogatni.
– És igaza is van – tette hozzá Ben.
Valaki hirtelen sípolva kezdte szedni a levegőt. Mike összerezzent. Csak Eddie volt az. Eddie bocsánatkérően nézett Mike-ra, vállat vont, aztán bólintott.
– Na – mondta végül Mike –, nagyon fúrja már az oldalamat a kíváncsiság. Áruljátok el.
Bill a többiekre pillantott. – V-v-van valaki, aki n-n-nem látná ssz-szívesen a k-k-lubban Mike-ot?
Senki sem szólalt meg, és nem emelte föl a kezét.
– K-k-ki szeretné elárulni n-n-neki? – tette föl a kérdést Bill.
Újabb hosszú hallgatás következett, és Bill ezúttal nem törte meg. Végül Beverly nagyot sóhajtott, és fölnézett Mike-ra.
– Azokról a kölykökről van szó, akik meghaltak – mondta. – Tudjuk, hogy ki tette, és ez a valaki nem emberi lény.

Pontról pontra beszámoltak róla: a bohóc a jégen, a leprás a tornác alatt, a vér meg a hangok a csatornából, a halott fiúk a felszállócsőben. Richie elmesélte, mi történt, amikor Bill meg ő visszamentek a Neibolt utcába, és Bill utolsóként beszámolt az iskolai fényképről, ami mozgott, meg a másik fotóról, amibe beledugta a kezét. Végül azzal zárta, hogy az ölte meg Georgie-t, az öccsét, és hogy a Vesztesek Klubjának az a küldetése, hogy megölje a szörnyet... légyen az a szörny bárminemű lény.
Amikor aznap este hazafelé tartott, Mike arra gondolt, hogy borzadállyal és hitetlenkedve kellett volna hallgatnia az elmondottakat, s végül elrohannia, ahogy a lába bírja, vissza se nézve, meggyőződve arról, hogy egy csapat fehér srác, olyan fiúk, akik nem szeretik a feketéket, jól felültették, vagy pedig, hogy hat komplett őrült közé keveredett, akik az őrültségüket valahogy egymástól kapták el, mint ahogy az egy osztályban tanulók kapják el egymástól a különösen fertőző influenzavírust.
De mégsem rohant el, mert a borzadály ellenére furcsa biztonságérzete támadt. Biztonságérzet és valami más, valami elementárisabb érzés: a hazatérésé. Heten vagyunk itt, gondolta megint, amikor Bill végül befejezte a mondókáját.
Szóra nyitotta a száját, de nem tudta pontosan, mit akar mondani.
– Én már láttam a bohócot – ezt mondta.
– Mit?! – kérdezte egyszerre Richie meg Stan, Beverly meg olyan sebesen fordította feléje a fejét, hogy a lófarka a bal válláról a jobbra lendült át.
– Negyedikén láttam – mondta Mike lassan, többnyire Billhez intézve a szavait. Bill éles, végtelenül összpontosított tekintetét Mike-éba fúrta, követelve a folytatást. – Igen, július negyedikén... – Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai: De én ismertem őt. Ismertem, mert nem az volt az első alkalom, hogy láttam. És nem az volt az első alkalom, hogy láttam valamit... valami rosszat.
A madárra gondolt ekkor, május óta most engedélyezte magának először, hogy rágondoljon – a lidércálmokat leszámítva. Arra gondolt, hogy be fog golyózni. Nagyon megkönnyebbült, hogy megtudta: nem golyózott be... de azért sekély vigasz volt ez, mondhatni, rettenetes. Megnedvesítette az ajkát.
– Folytasd – unszolta Bev türelmetlenül. – Mondd már!
– Na, hát az a helyzet, hogy ott voltam a felvonuláson. És...
– Én láttalak – mondta Eddie. – Szaxofonoztál. – Csak a pontosság kedvéért: harsonáztam – mondta Mike. – A Neibolt Egyházi Iskola Zenekarában játszom. Egyszóval, láttam a bohócot. Léggömböket osztogatott a gyerekeknek a Városközpontban, a hármas elágazásnál. Szakasztott olyan volt, amilyennek Ben és Bill mondta. Ezüstszín ruha, narancssárga gombok, fehér arcfesték, nagy vörös vigyor. Nem tudom, hogy rúzs volt-e vagy arcfesték, de nagyon hasonlított a vér színéhez.
A többiek buzgón bólogattak, most már egészen izgalomba jöttek, ám Bill továbbra is csak meredten nézte Mike-ot.
– N-n-narancssárga h-h-hajtincsek? – kérdezte.
Mike bólintott.
– Igen, ilyennek láttam... és megijesztett. És ahogy néztem, ő megfordult, és intett nekem, mintha olvasott volna a gondolataimban vagy az érzéseimben, vagy nevezzük akárminek. És ettől... még jobban megijedtem. Akkor nem tudtam, hogy miért, de olyan szörnyen megijedtem, hogy egyszerűen képtelen voltam játszani a hangszeremen. Teljesen kiszáradt a szám, és úgy éreztem... – Egy pillanatra Beverlyre sandított. Most egészen világosan emlékezett rá, hogy a nap egyszeriben elviselhetetlenül vakította, ahogy a sárgaréz hangszerről meg az autók krómjáról visszaverődött, a zene túl harsány volt, az ég meg túlságosan kék. A bohóc fölemelte egyik fehér kesztyűs kezét (a másikkal a léggömbök köteleit tartotta), és lassan intett, a vigyora túl vörös volt és túlságosan széles – egy fordított sikoly. Emlékezett rá, hogy a heréjén a bór hogy húzódott össze, hogy a zsigereiben hirtelen forróság áradt szét, úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban összeszarhatná magát. De Beverly előtt semmi ilyesmit nem mondhat. Lányok előtt ilyesmit nem mond az ember, még ha olyasfajta lányokról van is szó, akik előtt lehet olyasmit mondani, hogy „kurva” meg „a picsába”...
– Be voltam rezelve – fejezte be, és érezte, hogy ez gyönge kifejezés, és fogalma sem volt, hogy hogyan folytassa. De ők csak bólogattak egyre, mintha értenék, ő meg leírhatatlan megkönnyebbülést érzett. Ahogy az a bohóc ránézett, ahogy rávigyorgott a vörös vigyorával, lassan ingatta fehér kesztyűs kezét... ez rosszabb volt, mint amikor Henry Bowers és bandája ott volt a nyomában. Sokkalta rosszabb.
– Aztán elhaladtunk mellette – folytatta Mike. – Fölmasíroztunk a Főutcán a dombra. Én meg újra láttam, léggömböket osztogatott a gyerekeknek, csak éppen jó néhányan nem akarták elfogadni. A kisebbek között volt, aki sírt. El nem bírtam képzelni, hogy a csudába tudott olyan gyorsan feljutni oda. Arra gondoltam, hogy ketten lehetnek, értitek, hogy mind a ketten ugyanúgy vannak öltözve. Csapatmunka. De aztán megfordult, és megint intett felém, és tudtam, hogy ő az. Ugyanaz az ember.
– Nem ember – igazította ki Richie, és Beverly megborzongott. Bill egy pillanatra átfogta Beverly vállát, és a lány hálásan nézett rá.
– Integetett... és aztán kacsintott. Mintha valami titkunk volna. Vagy mintha... mintha esetleg én fölismertem volna őt.
Bill leengedte a karját Beverly válláról. – Te f-f-fölismer-ted?
– Azt hiszem, föl – mondta Mike. – Valaminek utána kell néznem, mielőtt biztosra állítom. Az apámnak van néhány képe... Gyűjti őket... Figyeljetek, ti ugye sokat játszotok itt lent?
– Naná – mondta Ben. – Ezért építünk klubházat. Mike bólintott. – Utánanézek annak a dolognak, hogy tényleg igazam van-e. Ha igen, elhozom a képeket.
– R-r-régi képek? – kérdezte Bill.
– Régiek.
– Akarsz m-m-még valamit m-m-mondani?
Mike szóra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Bizonytalanul körülnézett a társaságon, és azt mondta: – Azt gondolhatjátok, hogy bolond vagyok. Bolond vagyok, vagy pedig hazudok.
– Te azt h-h-hiszed, hogy mi b-b-bolondok vagyunk? Mike megrázta a fejét.
– Naná, hogy nem! – mondta Eddie. – Elég sok hibám van, de bogaras, az aztán nem vagyok. Nem hinném.
– Nem – így Mike. – Nem hinném, hogy bolond volnál.
– Hát, m-m-mi sem h-h-hisszük, hogy te b-b-b... őrült vagy – mondta Bill.
Mike mindnyájukat végigmérte, megköszörülte a torkát, és így szólt: – Láttam egy madarat. Két-három hónapja. Láttam egy madarat.
Stan Uns Mike-ra nézett. – Miféle madarat?
Mike most már nagyon nem szívesen mondta: – Tulajdonképpen verébnek látszott, de olyan is volt, mint a vörösbegy. Viszont narancssárga melle volt.
– De hát mi olyan különös egy madáron? – kérdezte Ben. – Sok madár van Derry ben. – De kellemetlenül érezte magát, és Stanre pillantva sejtette, hogy Stan emlékszik arra, mi történt a víztoronyban, és hogy hogyan sikerült megállítania a dolgot úgy, hogy madárneveket kiáltott. De erről teljesen megfeledkezett, és minden másról is, amikor Mike újra megszólalt.
– Ez a madár nagyobb volt, mint egy lakókocsi.
A döbbent, megrökönyödött arcokra nézett. Azt várta, hogy kinevetik, de hiába. Stan úgy festett, mint akit egy téglával főbe kólintottak. Úgy elsápadt a képe, mint a tompa novemberi napfény.
– Esküszöm, hogy igaz – mondta Mike. – Óriási madár volt, akkora, mint azok, amiket a szörnyfilmekben látni, mint az olyan ősmadarak.
– Igen, mint Az óriási karom-ban – mondta Richie. Úgy vélte, hogy az abban látható madár valahogy nem néz ki igazinak, de mire a szárnyas eljutott New Yorkba, Richie még mindig úgy izgult, hogy miközben tátott szájjal bámult az Aladdin moziban, kiszórta a pattogatott kukoricát az erkélypáholyból. Foxy Fox worth kirúgta volna, de addigra a film véget ért. Néha úgy kirúgják az embert, hogy a lába se éri a földet, de mint Nagy Bill mondta, néha viszont Megússza.
– De nem nézett ki ősmadárnak – mondta Mike. – És nem is úgy nézett ki, mint azok a hogyishívjákok, amikről a görögök meg a rómaiak találtak ki történeteket...
– A r-r-rúkh madár? – próbált segíteni Bill.
– Aha, azt hiszem. Ilyen se volt. Egyszerűen csak vörösbegy és veréb keveréke. A két legközönségesebb madár, amit láthat az ember. – Harsányan fölnevetett.
– H-h-hol...? – kezdte Bill.
– Meséld el! – kérte Beverly minden körítés nélkül, és Mike – miután összeszedte a gondolatait – bele is kezdett. És ahogy mesélte, és látta, hogy a tekintetük egyre aggodalmasabb és rémültebb, de korántsem hitetlenkedő vagy gunyoros, nagy kő esett le a szívéről. Mint Ben a múmiát, Eddie a leprást és Stan a vízbe fúlt fiúkat, ő is olyasmit látott, ami egy felnőttet őrületbe kergetett volna, nemcsak a rettenet miatt, hanem a valószerűtlenség lehengerlő erejével, mert túlságosan valószerűtlen, hogy megnyugtató magyarázatot lehessen rá találni, de ha nincs is rá ésszerű magyarázat, nem lehet csak úgy egyszerűen elhessegetni. Illés orcáját feketére égette Isten szeretetének fénye, valami ilyesmit olvasott Mike; de Illés öreg ember volt, amikor ez történt, és lehet, hogy ennek van valami jelentősége. A bibliabeli fickók közül az egyiknek, aki alig volt nagyobb egy kissrácnál, amikor valamelyik angyallal birkózott, döntetlent sikerült elérnie, ugye?
Látta a madarat, és ment tovább az élete; az emléket beépítette a világképébe. Fiatal volt még, bőven belefért a képbe. De ami azon a napon történt, az újra meg újra kísértett az agya sötétebb zugaiban, és álmában olykor a groteszk madár elől menekült, ahogy a magasból rávetette az árnyékát. Volt, amelyik álomra emlékezett, volt, amelyikre nem, de létezni léteztek ezek a maguktól mozgó árnyékok.
Hogy milyen kevéssé felejtette el, és hogy milyen rettenetesen nyugtalanította (miközben a napi teendőit végezte: segített az apjának, ment az iskolába, biciklizett, sietett, ahova az anyja szalajtotta, az iskola után várta, hogy fekete együttesek lépjenek fel az Amerikai zenepavilon-ban), az talán csak egyetlen módon volt lemérhető – hogy mennyire megkönnyebbült, amikor a többiekkel megoszthatta az élményt. S közben rájött, hogy most először engedte meg magának egyáltalán, hogy elejétől a végéig átgondolja az egészet az óta a kora reggel óta a Csatorna mellett, amikor első ízben pillantotta meg a fura nyomokat... meg a vért.

Mike elmondta a madár történetét a régi vasműnél, és hogy hogyan menekült előle a kéménybe. Később, a délután folyamán három Vesztes – Ben, Richie és Bill – a derryi könyvtár felé battyogott. Ben és Richie vadul tekingetett mindenfelé, nehogy Bowers és társasága megtámadja őket, de Bill csak a járdát nézte a lába előtt, homlokát ráncolta, mélyen elmerült gondolataiban. Körülbelül egy órával azután, hogy elmesélte nekik a történetét, Mike otthagyta őket, mondván, hogy az apja meghagyta, legyen otthon négyre borsót szedni. Beverly meg azt mondta, hogy a piacra kell mennie és vacsorát kell sikerítenie az apjának. Eddie-nek is meg Stannek is megvolt a maga dolga. De mielőtt feloszlottak volna aznapra, ásni kezdték a leendő föld alatti klubházukat – ha Ben álma megvalósítható. Bill szemében (s gyanította, hogy mindannyiuk szemében) a munka megkezdése úgyszólván jelképes tett volt. Úgyhogy megkezdték. Bármi lesz is belőle, a lényeg, hogy együtt, közösen kezdték el.
Ben megkérdezte Billtől, elhiszi-e Mike Hanlon történetét. Épp a Derry Közösségi Ház mellett haladtak el, a könyvtár meg, ez a téglalap alakú kőépület pontosan ott volt előttük, kellemesen beárnyékolták a százéves szilfák – ezeket még nem támadta meg a párás szilfavész, ami később pusztított közöttük, és alaposan megritkította őket.
– I-i-igen – mondta Bill. – Ssz-szerintem igaz. Ö-ö-őrült történet, de igaz. N-n-na és szerinted, Richie?
Richie bólintott. – Igen. Nem szívesen hiszem el, ha érted, mire gondolok, én mindenesetre értem. Emlékszel, mit mondott a madár nyelvéről?
Bill és Ben bólintott. Narancssárga pihék voltak rajta.
– Ez benne a pláne – mondta Richie. – Olyan, mint egy képregényben gazfickó. Lex Luther vagy a Joker, vagy ilyesvalaki. Valahogy mindig hátrahagyja a névjegyét.
Bill tűnődve bólintott. Tényleg olyan, mint egy képregénybeli gazfickó. Mert ők ilyennek látták? Ilyennek gondolták? Igen, talán ezért. Dajkamese, de úgy látszott, hogy ezt a dolgot a dajkamesék éltetik.
Átvágtak az út könyvtár felőli oldalára.
– M-m-megkérdeztem S-stant, h-h-hallott-e valaha ilyen m-m-madárról – mondta Bill. – N-n-nem okvetlenül i-i-ilyen nagyról, h-h-hanem égy...
– Egy igaziról! – sürgette Richie.
Bill bólintott. – Azt m-m-mondta, létezhet ilyen m-m-madár D-d-dél-Amerikában vagy Afrikában, d-d-de e-e-ezen a tájékon n-n-nem.
– Tehát ő nem hitte el? – kérdezte Ben.
– D-d-de elhitte – felelte Bill. És akkor elmondott nekik valamit, amit Stan hozott szóba, amikor Bill visszagyalogolt vele oda, ahol Stan a biciklijét hagyta. Stan úgy vélte, hogy senki más nem láthatta azt a madarat, mielőtt Mike elmesélte nekik ezt a történetet. Esetleg valami mást, de azt a madarat semmiképp, mert a madár Mike Hanlon különbé-járatú szörnye. De most... de hiszen most az a madár az egész Vesztesek Klubjának a tulajdona, nem? Láthatja bármelyikük. Lehet, hogy nem mindenki látja egyformának; Bill esetleg varjúnak látja, Richie sólyomnak, Beverly aranysasnak, akármilyen madárnak, mondta Stan – de Az most már esetleg mindnyájuk szemében madár. Bill azt mondta Stannek, hogy ha igaz, akkor bármelyikük láthatja a leprást, a múmiát vagy éppenséggel a halott fiúkat.
– Ami azt jelenti, hogy hamarosan tennünk kéne valamit, ha egyáltalán tenni akarunk valamit – felelte Stan. – Az tudja...
– M-micsodát? – kérdezte élesen Bill. – M-m-mindent, amit m-m-mi tudunk?
– Ember, ha Az ezt tudja, elvesztünk – válaszolta Stan. – De arra mérget vehetsz, hogy Az tudja, hogy tudunk róla. Szerintem, megkísérel elkapni bennünket. Még mindig azon rágódsz, amiről tegnap beszélgettünk?
– Igen.
– Bárcsak veled mehetnék.
– B-b-ben és R-r-richie j-j-jön velem. Bennek igazán jól v-v-vág az esze, meg R-r-richie-nek is, ha nem kezd el hü-hü-hülyülni.
Most, a könyvtár előtt ácsorogva Richie megkérdezte Billtől, hogy egészen pontosan mit forgat a fejében. Bill elmondta nekik, lassan, hogy ne dadogjon olyan nagyon. Már két hete forgatja a fejében a dolgot, de szükség volt Mike történetére a madárról, hogy az elképzelése kikristályosodjon.
Mit csinálsz, ha meg akarsz szabadulni egy madártól?
Hát, lepuffantom, és kész.
Mit csinálsz, ha meg akarsz szabadulni egy szörnytől?
Hát, a filmek szerint ezüstgolyóval kell lepuffantani, és kész.
Ben és Richie tiszteletteljesen hallgatta. Aztán Richie megkérdezte: – Hogyan szerzel ezüstgolyót, Nagy Bill? Hozatsz valahonnan?
– N-n-nagyon jópofa! N-nekünk kell gyártanunk!
– Hogyan?
– Ha nem tévedek, azért jöttünk a könyvtárba, hogy kisüssük – mondta Ben.
Richie bólintott, és föltolta a szemüvegét az orrán. A lencse mögött a tekintete éles volt és aggodalmas... de egyáltalán nem kétkedő, gondolta Bill. Őt magát fogta el a kétely. Richie tekintete legalább nem ostoba, ami már egy lépés a helyes irányba.
– A faterod Waltherjára gondolsz? – kérdezte Richie. – Amit elvittünk a Neibolt utcába?
– Igen – felelte Bill.
– Még ha képesek volnánk is ezüstgolyókat gyártani – így Richie –, honnan szereznénk ezüstöt?
– Erre majd nekem lesz gondom – mondai Ben nyugodtan.
– Hát... jó – mondta Richie. – Legyen rá gondja a Boglyának. És azután? Megint a Neibolt utca?
Bill bólintott. – M-m-megint a Neibolt utca. És aztán ssz-szétrobbantjuk azt a k-k-kurva fejét.
Még egy pillanatig ott álltak, s néztek ünnepélyesen egymásra, majd bementek a könyvtárba.

– Isten a tanúm, ez megen az a fekete fickó! – kiáltotta Richie az ír Zsaru hangján.
Eltelt egy hét; már július közepe felé járt az idő, és a föld alatti klubház majdnem elkészült.
– Pájinkás jóreggelt, O'Hanlon uraság! Fáintos napunk lesz máma, fáintos, mer' nyől a kolompér, ahogy az én vén anyám szokta vót...
– Ha jól tudom, Richie, már jócskán elmúlt dél, két óra van – mondta Ben, kidugva fejét a gödörből. Richie-vel az üreg oldalainak a kidúcolásával foglalatoskodtak. Ben rég levette a tréningfelsőjét, mert az idő meleg volt, a munka meg nehéz. A pólója már szürke volt az izzadságtól, és a melléhez meg löttyedt hasához tapadt. Feltűnő, hogy menynyire nem volt tudatában, hogy néz ki, de Mike gyanította, hogy ha Ben hallaná, hogy Beverly közeledik, egy perc alatt visszabújna a tréningruhába, mely ápol s eltakar.
– Ne akadékoskodj már annyit, mintha a nagyanyámat hallanám! – mondta Richie. Öt perce mászott ki a gödörből, mert – mint Bennek kifejtette – eljött a cigiszünet ideje.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nincsen cigid – jegyezte meg Ben.
– Nincs is – így Richie –, de cigiszünet, az kell.
Mike az apja fényképalbumát szorongatta a hóna alatt. – Hé, hol vagytok? – kérdezte. Tudta, hogy Billnek valahol itt kell lennie, mert a bringáját ott hagyta a híd alatt, a Silver közelében.
– Bill meg Eddie úgy félórája lement a szeméttelepre, hogy beszerváljon még egypár deszkát – magyarázta Richie. – Stanny és Bev lement a Reynolds Vaskereskedésbe zsanérokat szerezni. Azt nem tudom, hogy a Boglyának mi a feltett szándéka odalent feltett odalent, ha-ha-ha, jó, mi? –, de nyilván rosszban sántikál. Tudod, kell, hogy valaki szemmel tartsa ezt a fiút. Mellesleg tartozol nekünk huszonhárom centtel, ha továbbra is tagja akarsz lenni a klubunknak. Ennyi a zsanérok vételárából rád eső rész.
Mike az albumot a jobb kezéből gyorsan áttette a balba, és kutatni kezdett a zsebében. Kiszámolt huszonhárom centet (mindösszesen egy huszonöt centes maradt a saját kincstárában), és odaadta Richie-nek. Aztán átmentek a gödörhöz, és belenéztek.
Már nem is volt afféle egyszerű gödör. Az oldalait szépen négyzetesre munkálták. Minden oldalt kidúcoltak. Minden szál deszka másmilyen volt, de Ben, Bill és Stan nagy szakértelemmel faragták őket megfelelő méretűre a Zack Denbrough boltjából származó szerszámokkal (és Bill gondosan ügyelt rá, hogy minden este visszakerüljenek a helyükre, mégpedig olyan állapotban, amilyenben elemelték őket). Ben és Beverly keresztléceket szögeltek a támaszgerendákba. A gödör Eddie-t egy kicsit még mindig idegesítette, de hát az ő természete már csak ilyen. A gödör egyik oldala mentén voltak gondosan egymásra rakva a gyeptéglák, amelyeket később a tetőhöz ragasztanak.
– Szerintem ti aztán tudjátok, srácok, hogy mit csináltok mondta Mike.
– Naná – felelte Ben, és az albumra mutatott. – Mi az ott nálad?
– A faterom albuma Derryről – válaszolta Mike. – Régi képeket és újságkivágásokat gyújt a városról. Ez a hobbija. Pár napja átnéztem őket – említettem nektek, hogy alighanem láttam már azt a bohócot. És láttam i$. Ebben, ni. Úgyhogy lehoztam ide. – Azt már szégyellte volna hozzáfűzni, hogy nem mert engedélyt kérni az apjától. Mivel félt a kérdésektől, amelyekhez egy ilyen kérés vezethet, úgy vitte ki a házból, mint egy tolvaj, miközben az apja krumplit ültetett a nyugatra eső mezőn, az anyja meg a hátsó udvaron teregetett. – Gondoltam, ti is megnézhetnétek, srácok.
– Hát, akkor lássuk – mondta Richie.
– Én inkább várnék, amíg itt lesz mindenki. Úgy talán jobb lenne.
– Oké. – Richie igazság szerint nem volt olyan szörnyen kíváncsi az újabb képekre Derryról akár ebben, akár más albumban. Nem bizony, azután, ami Georgie szobájában történt. – Segítenél nekem meg Bennek befejezni a dúcolást?
– Persze. – Mike óvatosan letette az apja albumát, elég messze a gödörtói, hogy rá ne hulljanak véletlenül a kihányt földdarabok, és megragadta Ben lapátját.
– Kezdj ásni itt – mondta Ben, megmutatva Mike-nak a pontos helyet. – Áss le úgy harminc centi mélyre. Utána beleállítok egy deszkát, és szorosan a gödör oldala mellett tartom, amíg te visszalapátolod a földet.
– Jó terv, haver – nyilatkoztatta ki bölcsen Richie az üreg széléről, ahol papucscipős lábát lelógatva csücsült.
– Neked valami bajod van? – érdeklődött Mike.
– Csont van a lábamban – mondta Richie kellemes hangon.
– Hogyan halad a terved Β ill-lel? – Mike elég hosszú időre megállt, hogy lehúzza az ingét, aztán nekifogott az ásásnak. Forró volt a levegő odalent, még itt, a Pusztában is. Tücskök dalolásztak álmatagon a csalitban, mint afféle nyári óraművek.
– Hát... nem éppen rosszul – mondta Richie, és Mike arra gondolt, hogy biztos enyhén figyelmeztető pillantást vet Benre. – Azt hiszem.
– Miért nem nyitod ki a rádiódat, Richie? – kérdezte Ben. Deszkát csúsztatott a lyukba, amit Mike ásott, és ott tartotta. Richie tranzisztoros rádiója a szíjon lógott a szokott helyén, egy közeli bokor vastag ágán.
– Kimerült az eleme – mondta Richie. – Az utolsó huszonöt centemmel mentél zsanért venni, emlékszel? Kegyetlen vagy, Boglya, nagyon kegyetlen. Mindazok után, amiket érted tettem. Azonkívül idelent csak a WABI-t tudom fogni, az meg csak buziknak való rockot játszik.
– Mi? – kérdezte Mike.
– Boglya azt képzeli, hogy Tommy Sands és Pat Boone rock and rollt énekel – magyarázta Richie –, de csak azért, mert beteg. Elvis énekel rock and rollt. Ernie K. Doe énekel rock and rollt. Carl Perkins énekel rock and rollt. Bobby Darin, Buddy Holly. Áááá... óóóó... Peggy... óóó...
– Kérlek, Richie – rimánkodott Ben.
– Aztán – vette át a szót Mike, a lapátjára támaszkodva – ott van még a Fats Domino, Chuck Berry, Little Richard, Shep and the Limelights, LaVerne Baker, Frankié Lymon és a Tinédzserek, Hank Ballard és az Éjfélezők, a Coasters, az Isley Fivérek, a Crests, a Chords, Stick McGhee...
Olyan döbbenten bámulták, hogy Mike elnevette magát.
– Little Richard után elvesztettétek a fonalat – mondta Richie. Szerette Little Richárdot, de ha azon a nyáron volt titkos rock and roll-hőse, akkor azt Jerry Lee Lewisnak hívták. A mamája egy ízben történetesen akkor jött be a nappaliba, amikor Jerry Lee az Amerikai zenepavilon-ban tepett föl. És éppen akkor, amikor Jerry Lee mászott föl a zongorájára és fölülről játszott rajta, úgy, hogy a haja a képébe lógott. A „High School Confidential”-t énekelte. Egy pillanatig Richie azt hitte, a mamája elájul. Nem ájult el, de olyan traumaként érte a látvány, hogy este a vacsoránál arról beszélt, hogy a nyár hátralevő részére el kéne küldeni Richie-t az egyik katonai jellegű táborba. Richie most megrázta az üstökét, ami így a szemébe lógott, és rázendített: – Gyere át, bébi, minden srác a suliban járja a rockot...
Ben támolyogni kezdett az üreg körül, fogta nagy hasát, és úgy tett, mintha hányna. Mike befogta az orrát, de annyira nevetett, hogy potyogtak a könnyek a szeméből.
– Mi nem stimmel? – követelte a magyarázatot Richie. – Úgy értem, mi a bajotok? Hát nem voltam jó? Szerintem nagyon jó voltam!
– Ó, ember! – nyögte ki Mike, és most már úgy rázta a nevetés, hogy alig bírt beszélni. – Szörnyen mulatságos volt, istenemre mondom!
– A négereknek nincs ízlése – mondta Richie. – Azt hiszem, még a Biblia is ezt állítja.
– Az anyukád – mondta Mike, és most már szinte fetrengett. Amikor Richie őszinte zavarodottságában megkérdezte, hogy ez mit jelent, Mike fenékre rogyott, előre-hátra ingatta a testét, üvöltött és a hasát fogta.
– Nyilván azt hiszed, hogy irigy vagyok – mondta Richie. – Nyilván azt hiszed, hogy én is néger akarok lenni.
Most már Ben is fenékre ült, és tele szájjal röhögött. Egész teste riasztóan rengett, csak úgy hullámzott a hája. A szeme kidülledt. – Elég már, Richie! Mindjárt összeszarom magam! Megdöglök a röhögéstől, ha nem hagyod abba...
– Nem akarok néger lenni! – tiltakozott Richie. – Ki akar rózsaszínű gatyát hordani, Bostonban lakni és szeletre venni a pizzát? Én zsidól akarok lenni, mint Stan. Zálogháztulajdonos akarok lenni, rugós késeket és műanyag kutyaokádékot meg használt gitárt akarok eladni az embereknek.
Ben és Mike most már egyenesen visongott. Nevetésük végigvisszhangzott a csupa zöld, dzsungelszerű vízmosáson, amit tévesen neveztek el Pusztának – madarak röppentek föl ijedtükben, a mókusok egy pillanatra megdermedtek az ágakon. Fiatal hang volt, átható, élénk, eleven, keresetlen, szabad. Hallótávolságon belül szinte minden élőlény reagált rá valahogyan, de az a lény, amely a széles betoncsőből zuhant ki, és esett bele a Kenduskeag felső szakaszába, nem volt élő. Előző délután hirtelen heves zivatar tört ki (a leendő klubház nem nagyon sínylette meg – mivel miután megkezdődtek az ásási munkálatok, Ben minden este gondosan letakarta a nyílást egy rongyos jutavászonnal, amit Eddie lovasított meg a Wally' s Spa mögül; festékszaga volt, de a célnak megfelelt), és az esőcsatornákban Derry alatt két vagy három óráig vadul zubogott a víz. A vízár nyomta föl ezt a kellemetlen csomagot a napvilágra, a legyek prédájául.
Egy Jimmy Cullum nevezetű kilencéves fiú teste volt. Az orrát leszámítva már nem is volt arca. Alaktalan, vonások nélküli massza volt a helyén. Ezt a nyers húst koromfekete foltok éktelenítették, amiket talán csak Stan Uris ismert volna föl: vágások. Vágások, amiket egy igen-igen nagy csőr ejtett rajta.
Víz csörgedezett Jimmy Cullum sáros zsávolynadrágja fölött. Fehér kezei úgy lebegtek, mint két döglött hal. Azokon is vágások látszottak, bár nem olyan csúnyák. Tarka mintás inge felfúvódott, összeesett, felfúvódott, összeesett, akár egy hólyag.
Bill és Eddie, a szeméttelepről elemelt deszkák súlya alatt görnyedve, a gázlóköveken kelt át a Kenduskeagon, alig negyven méterre a testtől. Hallották Richie, Ben és Mike egetverő nevetését, egy kicsit mosolyogtak magukban, és elsiettek Jimmy Cullum maradványai mellett, hogy megtudják, mi olyan mulatságos.

Még akkor is nevettek, amikor Bill és Eddie a tehertől verejtékezve megérkezett a tisztásra. Még Eddie-nek is, aki pedig olyan sápadt szokott lenni, mint a halál, kipirult az arca. Az új deszkákat a majdnem teljesen leapadt deszkahalomra dobták. Ben kimászott az üregből, hogy szemügyre vegye őket.
– A mindenit! – örvendezett. – Hű, de jó sok!
Bill a földre rogyott. – Szabad most szívrohamot kapnom, vagy v-v-várjak még v-v-vele?
– Várj még vele – tanácsolta Ben szórakozottan. Lehozott a Pusztába néhányat a saját szerszámai közül, és most gondosan átvizsgálta a deszkákat, kiütögette a szögeket, és eltávolította a csavarokat. Az egyiket félretolta, mert szilánkosan törött volt. Egy másikat is megkopogtatott, és három helyen is korhadásra utaló hangot hallott, úgyhogy ezt is félretolta. Eddie egy földhányáson ült, onnan figyelte. Hörgött egy sort a szippantóval, miközben Ben egy rozsdás szöget húzott ki az egyik deszkából a kalapácsa körmös végével. A szög szinte visított, mint valami undok kis állat, amire valaki rálép.
– Merevgörcsöt kaphatsz, ha megvágod magad egy rozsdás szöggel – tájékoztatta Bent Eddie.
– Valóban? – így Richie. – Mi az a merevgörcs? Az embernek örökké áll a farka?
– Anyád kínja! – torkolta le Eddie. – Tetanusznak is nevezik, és főleg szájzárat okoz. Vannak ezek a különleges mikrobák, amelyek a rozsdában tenyésznek, érted? És ha megvágod magad, bejuthatnak a testedbe, és izé, elbasszák az idegeidet. – Eddie ábrázata még sötétebb vörös lett, és még egyszer megnyomta a szippantót.
– Száj zár, uramisten! – szörnyülködött Richie. – Borzasztóan hangzik.
– Mi az, hogy! Először is az állkapcsod olyan szorosan összezáródik, hogy képtelen vagy kinyitni a szád, még enni sem tudsz. Lyukat kell vágni az arcodba, és egy csövön át táplálnak folyadékokkal.
– Te jó ég! – állt föl Mike a gödörben. Tágra meredt a szeme, barna képében szinte világított a szeme fehére – Ez tuti?
– A mamámtól tudom – mondta Eddie. – Aztán a torkod is összezárni, és már nem tudsz nyelni többé, és éhen hal.
Szótlanul emésztették magukban e borzalmat.
– Nincs ellenszere – locsogott tovább Eddie. Újabb hallgatás.
– Ezért – mondta Eddie pattogósan – én mindig vigyázok a rozsdás szögekkel, és még szarni is óvatosan szarok. Egyszer kaptam egy tetanuszoltást, és baromira fájt.
– Akkor minek mentél a szeméttelepre Β ill-lel, és hoztad el ezeket a szarokat? – kérdezte Richie.
Eddie futólag Billre pillantott, aki épp a klubházba nézett bele, és abban a tekintetben ott volt minden szeretet és hóskultusz – önmagában is ékes válasz volt Richie kérdésére, de Eddie halkan azt mondta: – Bizonyos dolgokat meg kell csinálni, még ha veszélyesek is lehetnek. Ez az első fontos dolog, amire rájöttem, és amit nem a mamámtól hallottam.
Ezután újabb hallgatás következett, nem kifejezetten kellemetlen. Aztán Ben folytatta a rozsdás szögek kiütögetését, és nemsokára Mike Hanlon is csatlakozott hozzá.
Richie rádiója, megfosztva a hangjától (legalábbis amíg Richie meg nem kapja az apanázsát vagy nem talál valami gyepet, amit lenyírhatna) ott himbálózott egy mélyre nyúló ágon a lágy szellőiben. Billnek volt ideje elgondolkodni azon, hogy milyen furcsa ez az egész, milyen furcsa és milyen tökéletes, hogy ezen a nyáron mind itt vannak. Voltak srácok, akikről tudta, hogy a rokonaikat látogatják meg. Voltak, akik nyaralni mentek a kaliforniai Disneylandbe vagy Cape Codra, vagy egy cimbora esetében egy elképzelhetetlenül távolinak hangzó helyre: a különös, de valahogy nagyon kifejező Gstaadba. Voltak srácok egyházi táborban, cserkésztáborban, gazdaggyerek-táborban, ahol meg lehetett tanulni úszni meg golfozni, olyan táborokban, ahol megtanulhatta az ember, hogy azt mondja: „Ez szép volt!”, ahelyett hogy „A kurva anyádat!”, amikor az ellenfeled védhetetlen adogatást küld el melletted a teniszben; srácok, akiket a szülei egyszerűen ELvittek. Bill ezt teljesen Megértette. Ismert pár srácot, aki EL akart menni, mert félt a mumustól, amelyik ezen a nyáron Derryben ólálkodott, de gyanította, hogy inkább a szülők azok, akik ettől a mumustól rettegnek. Olyanok, akik eleinte úgy tervezték, hogy otthon maradnak, hirtelen elhatározták, hogy ELmennek
(Gstaad? Svédországban van? Argentínádon? Spanyolországban?)
mégiscsak. Egy kicsit olyan volt ez, mint a gyermekbénulástól való félelem 1956-ban, amikor négy srác, aki úszni ment az O'Brian Memorial medencéjébe, megkapta a betegséget. A felnőttek – Bill agyában ez a szó teljesen az apákkal és az anyákkal volt rokonértelmú – akkor is, mint most, úgy látták, hogy jobb minél távolabb lenni innét. Biztonságosabb. Mindenki, aki megtehette, hogy ELMENJEN, ELMENT. Bill értette az EL szót, és merenghetett az olyan csodás hangzású szavakon, mint a Gstaad, de a csodás hangzás sekély vigasz volt a vágyhoz képest; Gstaad egyet jelentett az EL-lel, és Derry volt a vágy.
És egyikünk sem ment EL, futott át az agyán, miközben figyelte, mint ütögeti ki Ben és Mike a használt szögeket a használt deszkákból, mint sétál Eddie a bokrok közé csurrantam (rögtön könnyítsen magán az ember, nehogy komolyan megerőltesse a hólyagját, magyarázta egyszer Billnek, de vigyázni kell a mérges szömörcére is, mert ugyan kinek van rá szüksége, hogy viszkessen a dákója és hólyagok nőjenek rajta?). Mindnyájan itt vagyunk Derryben. Semmi tábor, semmi rokonlátogatás, semmi nyaralás, semmi EL-menés. Jól megvagyunk itt. Jelen vagyunk, teljes a létszám.
– Van odalent egy ajtó – jelentette be Eddie, ahogy visszajövet húzta föl a cipzárt a sliccén.
– Remélem, jól kiráztad, Eds – mondta Richie. – Ha nem rázod ki minden alkalommal, rákot kaphatsz. Ezt mondta a mamám.
Eddie riadtan nézett, kicsit aggodalmasan, aztán meglátta Richie vigyorát. Megpróbált gyilkos pillantást vetni Richie-re – „Hiába, a kis piskótának kell a játék” –, aztán így szólt: – Túl nagy lett volna kettőnknek. De Bill azt mondta, ha mindnyájan lemegyünk, fel bírjuk hozni.
– Természetesen sohasem lehet tökéletesen kirázni – folytatta Richie. – Szeretnéd tudni, mit mondott nekem egyszer egy bölcs, Eds?
– Nem – felelte Eddie –, és nem szeretném, ha Edsnek szólítanál, Richie. Tényleg, őszintén mondom. Én sem nevezlek Dicknek, mint abban a számban mondják, hogy „Van egy kis rágód, Dick?”, úgyhogy nem értem, minek...
– Ez a bölcs – makacskodott Richie – azt mondta nekem: „Bárhogy rázod is, ha a fene fenét eszik, az utolsó két csöpp úgyis a gatyába megy.” Hát ezért van annyi rák a világban, Eddie kedvesem.
– Azért annyi a rák a világban, mert az olyan marhák, mint te meg Beverly Marsh cigarettáznak – mondta Eddie.
– Beverly nem marha – tiltakozott Ben. – Vigyázz a szádra, Eddie!
– Hajrá, s-s-srácok! – mondta Bill szórakozottan. – És ha Beverlyről v-v-van szó, ő e-e-elég erős. S-s-segíthetne azt az a-a-ajtót cipelni.
Ben megkérdezte, miféle ajtó az.
– Ma-ma-mahagóni, azt h-h-hiszem.
– Valaki kihajított egy mahagóniajtót? – kérdezte Ben meglepetten, de nem hitetlenkedve.
– Az emberek mindent kihajítanak – mondta Mike. – Az a szeméttelep, hát kikészülök, ha lemegyek oda, teljesen kikészülök.
– Igen – toldotta meg Ben. – Egy csomó minden van ott, amit könnyen meg lehetne javítani. Kínában és Dél-Amerikában meg vannak olyanok, akik teljesen nincstelenek. Az én anyám meg ezt mondja.
– Itt, Maine-ben is vannak, akiknek nincs semmijük, Sunny Jim – mondta Richie komor ábrázattal.
– M-m-mi ez? – kérdezte Bill, amikor észrevette Mike albumát. Mike megmondta, és hozzátette, hogy meg fogja futatni nekik a bohóc képét, amikor Stan és Beverly is Megérkezik a zsanérokkal.
Bill és Richie összenézett.
– Mi a baj? – kérdezte Mike. – Arra gondolsz, ami az öcséd szobájában történt, Bill?
– I-igen – felelte Bill, de többet nem akart mondani. Felváltva dolgoztak a gödörben, amíg Stán és Beverly meg nem érkezett, mindegyiküknél egy-egy barna papírzacskó a zsanérokkal. Ahogy Mike beszélt, Ben keresztbe tett lábbal ült, mint a szabólegény, és üvegtelen lengőablakokat vágott két hosszú deszkába. Talán csak Billnek tűnt föl, milyen fürgén és könnyen jár a keze; micsoda szakértelemmel dolgozik, mint egy sebész. Bill nem győzte csodálni.
– Néhány kép ezek közül már százéves is megvan, mondta a papám – magyarázta Mike, az ölében tartva az albumot. – Több helyről szerzi be őket: használtcikk-boltokban veszi, meg olyan emberektől, akik az udvarukban árulnak dolgokat. Van, hogy megveszi őket, van, hogy más gyűjtőkkel cserél. Némelyik kép sztereoszkóp – két ugyanolyan kép egy hosszú kartonon, és amikor ezen a kétcsöves látcsőre hasonlító dolgon keresztül nézi az ember, olyan, mintha egyetlen kép volna, de háromdimenziós. Mint Λ viasz háza vagy A fekete lagúna réme.
– Miért szereti az ilyen dolgokat? – kérdezte Beverly. Közönséges Levi's farmert viselt, de jópofa dolgot művelt a hajtókájával, mert tíz centi vastagságban élénk, tarka szövetet varrt rá, úgyhogy rendkívül egyéni gatya lett belőle.
– Hát igen – mondta Eddie. – Derry többnyire marha unalmas.
– Hát, nem tudom biztosra, de szerintem azért, mert nem itt született – mondta Mike bátortalanul. – Nem tudom. ...de talán mert itt minden új volt neki, tudjátok, mint amikor az ember egy film közepén ül be a moziba...
– P-p-persze, és szeretné tudni, hogy kezdődött – mondta Bill.
– Pontosan – vágta rá Mike. – Sok történet kering Derry-ben. Én tulajdonképpen szeretem az ilyesmit. És azt hiszem, hogy sok történet összefügg ezzel a dologgal – Azzal, ha ezen a néven akarjuk nevezni.
Billre nézett, és Bill bólintott, merengő tekintettel.
– Úgyhogy átnéztem a július negyedikéi felvonulás után, mert tudtam, hogy láttam már azt a bohócot. Tudtam. És nézzétek!
Kinyitotta az albumot, lapozgatott benne, majd átnyújtot ta Bennek, aki jobbra ült tőle.
– N-n-ne érintsd m-m-meg a l-l-lapokat! – mondta Bill, és a hangja olyan fenyegető volt, hogy mindnyájan összerezzentek. Richie látta, hogy Bill ökölbe szorította a kezét, amit megvágott, amikor annak idején Georgie albuma után nyúlt. Védekező mozdulat volt.
– Billnek igaza van – mondta Richie, és ez a szelíd, Richie-re egyáltalán nem jellemző hang rendkívül meggyőző volt. – Legyetek óvatosak! Úgy van, ahogy Stan mondja.
Ha mi láttuk megtörténni, ti is láthatjátok megtörténni, J· srácok!
– Érezhetitek – helyesbített komoran Bill.
Az album kézről kézre vándorolt, mindannyian úgy tartották, mint a hímes tojást, kizárólag a széleinél.
Végül visszajutott Mike-hoz. Ő az egyik legelső oldalnál nyitotta ki.
– A papám azt mondja, hogy ennek nem lehet megállapítani a korát, de valószínűleg a tizennyolcadik század elejéről vagy közepéről való – magyarázta Mike. – Egy fickó szalagfűrészét javította meg egy régi könyveknek és képeknek szánt doboz készítéséhez. Ez közülük való. Azt mondja, hogy negyven dolcsit is megérhet, vagy még többet.
A kép fametszet volt, egy nagyobb képeslap méretű.
Amikor Billre került a sor, hogy megnézze, megkönnyebbülten látta, hogy Mike apjának olyan albuma van, amelyben a képeket műanyag védőfólia fedi. Elbűvölten nézte, és az jutott eszébe: Igen. Látom őt – vagy Azt. Csakugyan látom. Ez az ellenség arca.
A képen egy mókás figura zsonglőrködött túlméretes tekebábukkal a sáros utca kellős közepén. Az utca mindkét oldalán látszódott néhány ház meg pár bódé, amelyek Bill szerint raktárak vagy kereskedelmi lerakatok lehettek, vagy minek is nevezték akkoriban őket. Egyáltalán nem emlékeztetett az utcakép Derryre, leszámítva a Csatornát. Ott volt a Csatorna, mindkét oldalon szépen befedve macskaköves burkolattal. Fönt, a háttérben Bill egy csapat öszvért látott: bárkát vontattak a folyó melletti csapáson.
Körülbelül fél tucat szájtáti lurkó állta körül a mókás figurát. Egyikük fején olyan szalmakalap volt, amilyent a pásztorok szoktak viselni. A másiknál egy karika volt meg egy fa, amivel hajtani lehet. Nem olyasféle bot, ami egy karikához tartozna, amilyet ma venne az ember a Woolworthnél: egyszerű faág volt. Bill látta rajta a bütyköket, ahol a kisebb ágacskákat késsel vagy szekercével lenyesték vagy lecsapták. Ez a kölyök nem Made in Taiwan vagy Korea, futott át az agyán, mert egészen elbűvölte a fiú, aki akár ő is lehetett volna, ha négy vagy öt nemzedékkel korábban születik.
A mókás fickónak óriási vigyor ült az ábrázatán. Nem volt rajta arcfesték (noha Bill úgy látta, mintha magának a képének a színe volna olyan, mint az arcfesték, és leszámítva két hajtincset, amely a füle fölött meredezett egy-egy szarvacska gyanánt, kopasz volt, és Bill könnyen felismerte benne a bohócukat. Kétszáz esztendeje vagy még régebben, gondolta, és hirtelen elöntötte a rettenet, a harag és az izgalom örült hulláma. Huszonhét évvel később, a derryi könyvtárban ülve és visszagondolva arra, amikor először belepillantott Mike apjának az albumába, rájött, hogy annak idején úgy érezte magát, mint a vadász, amelyik egy öreg, vérszomjas tigris friss nyomára bukkan. Kétszáz esztendeje... ilyen régen, vagy Isten tudja, mikor! És ezután eltűnődött, hogy a Krajcáros szelleme vajon mióta lakozik Derry-ben – de aztán rájött, hogy tulajdonképpen nem is igen akar gondolni vele.
– Add ide, Bill! – sürgette Richie, de Bill még egy kis ideig magánál tartotta az albumot, és meredten bámulta a fametszetet, mert biztos volt benne, hogy megmozdul: a tekebábuk (már ha azok voltak), amikkel a mókás fickó zsonglőrködött, felröpülnek, majd visszaesnek, föl-le, föl-le, a lurkók nevetni fognak és tapsikolni (bár megeshet, hogy nem mind fognak nevetni és tapsikolni; lesznek, akik visítozva elszaladnak), a bárkát vontató öszvércsapat kilép a kép keretéből.
De nem így történt, és Bill átnyújtotta az albumot Richie-nek.
Amikor az album visszajutott Mike-hoz, fürkész tekintettel lapozott néhányat. – Tessék – mondta. – Ez 1856-ból való, négy évvel azelőttról, hogy Lincolnt megválasztották elnöknek.
Az album megint körbejárt. Ez egy színes kép volt – afféle karikatúra –, amely részeg csőcseléket ábrázolt egy kocsma előtt; a csőcselék egy kövér, pofaszakállas politikust hallgatott, aki a két jókora hordóra fektetett deszkán szónokolt. Egyik kezében habos söröskriglit tartott. A deszka, amin állt, erősen meghajlott irdatlan súlya alatt. Valamivel távolabb kalapos asszonyok csoportja látszott – undorral szemlélték a jelenetet, a bohóckodásnak és a részegeskedésnek a keverékét. A képaláírás szerint: DERRYBEN A POLITIKA SZÁRAZ MUNKA, MONDJA GARNER SZENÁTOR!
– Apukám azt mondja, hogy az ilyen képek tényleg nagyon népszerűek voltak úgy húsz évvel a polgárháború előtt – magyarázta Mike. – Az emberek ilyeneket küldözgettek egymásnak. Szerintem nagyon hasonlítanak a Mad magazin vicceire.
– Ssz-szatíra – mondta Bill.
– Igen – mondta Mike. – És most nézzétek, mi van ennek a sarkában.
A kép vigyorgó, kövér embert ábrázolt, aki egy pohár sört döntött egy pettyes kutya torkába. Volt a képen egy nő, aki énekre esett egy pocsolyában; két utcagyerek alattomban kénfejű gyufaszálakat szúrt egy sikeresnek látszó üzletember cipőjének talpába, egy szilfán hintázó lánynak pedig kilátszott a bugyija. De a részletek döbbenetes gazdagsága ellenére, egyik Vesztesnek sem volt szüksége , hogy Mike megmutassa, hol a bohóc. Harsány, kockás vigécöltönyben, amelynek a mellénye majd szétrepedt a hasán, „itt a piros, hol a piros”-t játszott egy csapat részeg favágóval. Épp az egyik favágóra kacsintott, aki – a tátott szájából és a meglepett arckifejezéséből ítélve – alighanem melléfogott. A vigéc/bohóc egy pénzdarabot vett át tőle.
– Megint ő – mondta Ben. – Mikor... száz évvel később?
– Körülbelül – válaszolta Mike. – És itt van egy 1891-ből.
A derryi Híradó címlapjáról vágták ki. HURRRÁ! MEGNYITJA KAPUJÁT A VASMŰ! – közölte a főcím túláradó örömmel. S közvetlen alatta: „Az egész város ott lesz az ünnepi pikniken.” A kép fametszet volt a Kitchener Vasmű szalagavató szertartásáról; a stílusa Billt a tizenkilencedik századi Currier- és Ives-nyomatokra emlékeztette, amelyek az anyja nappalijában függnek, bár ez korántsem volt olyan kidolgozott, mint azok. Egy zsakettes-cilinderes fickó egy jókora, nyitott ollót tartott a vasmű szalagja fölött, s a körülbelül ötszáz fős tömeg figyelte. Baloldalt ott volt egy bohóc – az ő bohócuk –, épp cigánykereket hányt egy csapat gyereknek. A művész fejjel lefelé kapta el, vigyorát így sikoltássá változtatva.
Az albumot Ben gyorsan továbbadta Richie-nek.
A következő kép egy fotó volt, ami alá Will Hanlon a következőt írta: 1933: Az alkoholtilalom eltörlése Derry-ben. Bár egyik fiú sem tudott túl sokat a Volstead-törvényről és az eltörléséről, a kép ismertette a legfontosabb tudnivalókat. A fotó a Wally' s Spáról készült. A helyiség a szó szoros értelmében dugig volt nyitott gallérú fehér inget, girardikalapot, favágóinget, pólót vagy bankáröltönyt viselő emberekkel. Mindannyian poharakat meg üvegeket emeltek diadalmasan a magasba. Az ablakban két nagy felirat ékeskedett. ÖRVENDÜNK, HOGY VISSZATÉRTÉL, ÁRPA JANKÓ!, így az egyik. A másik meg: MA ESTE INGYEN SER. A bohóc, aki úgy volt öltözve, mint a legnagyobb dendi, akit a föld a hátán hordott (fehér cipó, kamásni, gengszternadrág), egy Reo márkájú autó felhágóján állt fél lábbal, és pezsgőt ivott egy hölgy magas sarkú cipőjéből.
– 1945 – mondta Mike.
Megint a derryi Híradó. A főcím: JAPÁN KAPITULÁL – VÉGE! HÁL' ISTENNEK, VÉGE! Vidám felvonulás kígyózott végig a FŐ utcán a Felsődomb irányába. És a bohóc ott volt a háttérben, a narancssárga gombos ezüstös ruháját viselte, állt dermedten a szemcsés újságfényképen, s mintha azt sugallta volna (legalábbis Billnek), hogy semminek sincs vége, senki sem kapitulált, senki nem nyert meg semmit, nincs rend, nincs szabály; mintha leginkább azt sugallta volna, hogy továbbra is veszve van minden.
A kép szemcséi egyszer csak eltűntek, és az alak megmozdult.
– Ezt a... – kezdett volna valamit mondani Mike. – N-n-nézzétek! – mondta Bill. A szó úgy bukott ki a száján, mint egy félig felolvadt jégkocka. – I-i-ide nézzetek, mind-n-nnyájan!
A többiek köréje tömörültek.
– Úristen! – suttogta rettenettel Beverly.
– Ez AZ! – Richie szinte sikoltott, s közben izgatottan hátba verte Billt. Aztán Eddie falfehér, megnyúlt arcára nézett és Stan Uris dermedt ábrázatára. – Ezt láttuk George szobájában! Pontosan ezt...
– Psssszt! – csitította őket Ben. – Hallgassátok. – És Majdhogynem zokogva hozzátette: – Hallani őket – Uramisten, hallani őket odabent a képben!
És a csöndben, amit csupán a nyári szellő susogása tett elviselhetőbbé, mindnyájan észlelték, hogy tényleg hallani őket. A banda valami pattogó indulót játszott, ami persze Csak halk cincogásnak hatott a távolság miatt... vagy mert sok idő telt el azóta... vagy a csuda tudja, miért. A tömeg éljenzése olyan volt, mint egy rosszul beállított állomás zöreje a rádión. Pukkanások is hallatszottak, szintén igen halkan, mint mikor párnázott ajtó mögött csettint valaki.
– Petárdák – suttogta Beverly, és reszkető kézzel megdörgölte a szemét. – Ugye ezek petárdák?
Senki nem válaszolt. Csak nézték a képet, tekintetükkel szinte falták az ott látható arcokat.
A felvonulás feléjük kígyózott, de mielőtt a menetelők elérték volna a közvetlen előteret – azon a ponton, ahol úgy látszott, hogy kimasíroznak a képből, bele a tizenhárom évvel későbbi világba –, szem elől tűntek, akárha valami ismerhetetlen kanyarulatban. Először az első világháborús katonák, arcuk furcsán öregnek rémlett a régimódi sisak alatt, a transzparensükre az volt írva, hogy A DERRYI VETERÁNOK SZERETETTEL ÜDVÖZLIK ITTHON DERÉK FIAINKAT, aztán a Cserkészfiúk következtek, a Hátországi Egészségügyi Alakulat, a Derryi Keresztény Katonazenekar, majd maguk a második világháborús derryi veteránok, mögöttük a középiskola zenekara. A tömeg szakadatlanul mozgott. Szerpentin és konfetti hullott alá az utcákat szegélyező üzleti épületek első és második emeleti ablakaiból. A bohóc oldalt, a járdán lépdelt peckesen, hányta a cigánykerekeket meg spárgát csinált, volt, hogy orvlövészt mímelt, máskor meg szalutált. És Bill most először vette észre, hogy az emberek mind elfordulnak tőle – de nem úgy, mintha látnák, hanem mintha valami rossz szag áradna felőle.
Csupán a gyermekek látták, ők meg elhúzódtak tőle.
Ben a kép felé nyújtotta a kezét, mint ahogy Bill is George szobájában.
– N-n-n-ne! – kiáltotta Bill.
– Szerintem nem veszélyes, Bill – mondta Ben. – Nézd! – S azzal egy pillanatra a védőfóliára tette a kezét, majd fölemelte. – De ha azt a fóliát leszakítanánk...
Beverly felsikoltott. A bohóc abbahagyta a komédiázást, amikor Ben visszahúzta a kezét. Feléjük rohant, vérvörös festékes szájával zagyván beszélt meg nevetett. Bill visszahőkölt, de továbbra is a kezében tartotta az albumot, gondolván, hogy majd a figura is szem elöl vész, akárcsak a többi felvonuló, a katonazenekar, a Cserkészfiúk meg az 1945-ös Derry Szépét szállító, felnyitható tetejű Cadillac. Csakhogy a bohóc nem tűnt el abban a kanyarulatban, amely a jelek szerint annak a régi létnek a peremét képezte. Ijesztő fürgeséggel, kecses mozdulatokkal fölugrott egy lámpaoszlopra, amely a kép előterében, bal szélen állt. Olyan fürgén mászott föl rajta, mint a majom – és a képe egyszeriben nekinyomódott a kemény műanyag borítónak, amivel Will Hanlon az album minden oldalát befedte. Beverly megint felsikoltott, s ezúttal Eddie is, bár az ő sikoltása gyengébb volt és kevésbé kifejező, mint Beverlyé. A műanyag kidudorodott – később mindnyájan egybehangzóan állítják majd, hogy látták. Bill látta, amint a bohóc vörös gomborra belapul, ahogy az ember orra is belapul, ha ablaknak nyomja.
– Mindnyájatokat megöllek! – A bohóc nevetett és sikoltott. – Próbáljatok csak megállítani, és mindnyájatokat megöllek! Az őrületbe kergetlek benneteket, aztán pedig megöllek. Nem bírtok megállítani! Én vagyok a Kamasz Farkasember!
És egy pillanatra csakugyan Az volt a Kamasz Farkasember, a farkasember holdezüstös arca nézett rájuk az ezüst gúnya gallérja fölött, látszottak nagy fehér fogai.
– Nem bírtok megállítani, én vagyok a leprás!
Most a leprás riadt, málladozó, sebektől rothadó képe meredt rájuk az élőhalottakéra emlékeztető tekintettel.
– Nem bírtok megállítani, én vagyok a múmia!
A leprás arca megöregedett, és steril repedések szántották keresztül-kasul. Régi kötések meredtek ki a boréból, megszilárdulva. Ben elfordult, az arca falfehér, fél kezét a nyakára és a fülére tapasztotta.
– Nem bírtok megállítani, én vagyok a halott fiúk!
– Nem! – sikoltotta Stan Uris. A szeme kidülledt sarló alakú, horzsolásosnak látszó bőrredői fölött – „sokkos bőr”, futott át Bill agyán, s a kifejezést tizenkét évvel később egy regényben fogja használni, és fogalma se lesz, honnan szedi, egyszerűen csak alkalmazza, ahogyan az írók alkalmazzák a megfelelő szavakat a megfelelő helyen, s egyszerű ajándéknak tekintik őket abból a földön túli térből,
(a másik térből)
ahonnan néha a jó szavak érkeznek.
Stan kirántotta Ben kezéből az albumot, és összecsapta. Két kézzel nyomta rá a fedelét, az inak megfeszültek csuklója és alkarja belső oldalán. Körülnézett, és szinte eszelős tekintettel fürkészte a többieket. – Nem! – mondta sebesen. – Nem, nem, nem!
És Bill egyszeriben rájött, hogy jobban aggasztják Stan ismételgetett „nem”-jei, mint maga a bohóc, és megértette, hogy a bohóc pontosan ilyen reakcióban reménykedett, mert...
Mert talán Az fél tőlünk... először fél igazán hosszú, nagyon hosszú élete során.
Megragadta Stant, és a vállánál fogva kétszer jó erősen megrázta. Stannek összekoccant a foga, és elejtette az albumot. Mike fölvette, és sietősen félretette, mivel nem szívesen fogdosta azok után, amiket látott. De hát az album továbbra is az apjáé, és ösztönösen megértette, hogy az apja soha nem fogja azt látni benne, amit ő látott az imént.
– Nem! – mondta Stan halkan.
– De igen – mondta erre Bill.
– Nem! – mondta megint Stan.
– De igen! Mi m-m-mindnyájan... – Nem!
– ...l-l-láttuk, Stan – mondta Bill. A többiekre nézett.
– Igen – felelte Ben.
– Igen – mondta Richie.
– Igen – mondta Mike. – Ó, Istenem, igen!
– Igen – mondta Bev is.
– Igen – hörrentette Eddie, vészesen összeszűkülő torkából.
Bill Stanre nézett, a tekintetével parancsolva, hogy Stan nézzen vissza rá. – N-n-ne hagyd, hogy l-l-legyűrjön, ember – mondta neki Bill. – T-t-te is láttad!
– De nem akartam! – nyavalygott Stan. Homlokán olajos fénnyel csillogott a verejték.
– De l-l-látni l-l-láttad.
Stan körüljártatta a szemét a többieken. Két kézzel beletúrt rövid hajába, és mély, reszketeg sóhaj szakadt föl belőle. Tekintete mintha kezdett volna megszabadulni a rátelepedő őrülettől, amely annyira zavarta Billt.
– Igen – mondta végül. – Igen. Oké. Igen. Ezt akarjátok? Igen.
Bill arra gondolt: Még mind együtt vagyunk. Az nem állított meg bennünket. Még megölhetjük. Még megölhetjük Azt... ha bátrak vagyunk.
Bill végignézett a többieken, és minden szempárban Stan hisztériájából látott valamicskét. Ónáluk nem tűnt olyan vészesnek, mint Stannél, de azért csak ott bujkált.
– I-i-igen – mondta, és Stanre mosolygott. Kisvártatva Stan visszamosolygott, és oldódott valamelyest az a szörnyű sokk a tekintetében. – Ezt a-a-akartam, bolondtóbiás.
– Hajrá, Dumbo – mondta Stan, és mindnyájan elnevették magukat. Hisztérikus, sikoltásra emlékeztető nevetés volt, de még mindig jobb, mintha egyáltalán nem nevetnek, gondolta Bill.
– N-n-na gy-gy-gyerünk! – mondta, mert valakinek mondania kellett valamit. – F-f-fejezzük be a k-k-klubházat. Mit ssz-szóltok hozzá?
Látta a szemükben a hálát, és eltöltötte a boldogság... de a hálájuk nem enyhítette a saját borzalmát. Sőt volt valami a hálájukban, amitől legszívesebben gyűlölte volna őket. Ő már soha nem lesz képes kifejezni a maga rettegését, nehogy a vékony kötelék, amely kialakult köztük, elszakadjon? De hát csak gondolni is erre, már ez sem tisztességes, igaz? Mert bizonyos tekintetben folyamatosan arra használta őket – a barátait, az életüket kockáztatva –, hogy halott öccsének a számláját rendezze. De vajon ez volt az igazi ok? Nem, mert George már meghalt, és ha egyáltalán a bosszút ki lehet csikarni, akkor – csupán az élők érdekében, gyanította Bill. És ki lesz ő ettől? Egy önző kis szarjankó, aki az ónkardjával hadonászik, és megpróbál nemes lelkű lovagnak látszani?
Úristen, nyögött magában, ha a felnőtteknek ilyesmin kell gondolkodniuk, akkor én soha nem akarok felnőni.
Eltökéltsége mit sem változott, de keserűség töltötte el.
Nagy keserűség.

Tizenötödik fejezet
A füstlyuk

Richie Tozier feltolja a szemüvegét az orrán (már a mozdulatot is ismerősnek érzi, jóllehet húsz esztendeje kontaktlencsét visel), és némi rémülettel gondol arra, hogy a helyiségben fokozatosan megváltozott a légkör, miután Mike fölidézte a vasműnél történteket a madárral, és emlékeztette őket az apja fotóalbumára és a képre, amely megmozdult.
Richie úgy érezte, hogy valami őrült, mámorító energia áradt szét a helyiségben. Az utóbbi két évben kilencszer-tíz-szer bekokainozott – főleg összejöveteleken; a kokó nem olyan matéria, amit az ember csak úgy parlagon hevertet a házban, ha nagymenő disc-jockey – ez is ahhoz hasonló érzés volt, de nem teljesen. Ez az érzés tisztább volt, sokkal boldogítóbb. Arra gondolt, hogy a gyermekkorából ismeri, akkor mindennap érezte és természetes dolognak tekintette. Feltételezte, hogy ha kölyökként valaha is elgondolkodott volna ezen a mélyen a földben húzódó energiatároló rétegen (nem emlékezett, hogy elgondolkodott volna), egyszerűen elhessenti, mint olyasmit, ami szervesen hozzátartozik az élethez, olyasmit, ami mindig adott, mint a szeme színe vagy ocsmány kalapácsujjai.
Nos, tévedett. Az energia, amit oly pazarlón használt kölyökkorában, az energia, amelynek forrásáról azt hitte, sose merül ki – valahol tizennyolc és huszonnégy éves kora között elillant, hogy egy sokkal szürkébb valami helyettesítse, olyan hamis érzés, mint a kokós mámor: talán szándék, esetleg célok, vagy használjunk rá bármilyen kritikátlan, hivalkodó kifejezést a fiatalok szótárából. Nem volt nagy dolog; nem egyik pillanatról a másikra apadt el, mintegy Varázsütésre. És talán – fordult meg Richie fejében – épp ez lenne a félelmetes. Hogy az ember nem egyszerre szűnik meg gyerek lenni, nagy robajjal, pukkanással, mint annak a bohócnak a trükkös léggömbjei azokkal a fogpasztareklámokkal az oldalukon. A bennünk lévő gyerek egyszerűen csak elszivárgóit, mint a levegő az autógumiból. Aztán eljött a nap, amikor belenéztünk a tükörbe, és egy felnőtt nézett vissza ránk. Továbbra is viselhettük szépen a farmert, elmehettünk Springsteen- meg Seger-koncertekre, festethettük a hajunkat, de a tükörben az már bizony egy felnőtt arca volt, akárhogy is néztük. Az egész akkor történt talán, amikor aludtál, olyan volt, mint a fogtündér látogatása, aki pénzt tett a párnád alá a kiesett fogad helyébe, amit odakészítettél neki.
Nem, gondolja. Nem a fogtündér. Az öregedéstündér.
Hangosan fölnevet, hogy milyen hülye, hóbortos gondolat, és amikor Beverly kérdőn ránéz, csak legyint. – Semmi, bébi – mondja. – Csak elgondolkoztam.
De most az energia visszatért. Nem, nem az egész – egyelőre még nem –, de azért szépen jövöget vissza. És nemcsak őbelé; érzi, hogy az egész helyiséget kezdi megtölteni. Mike most először néz ki tűrhetően azóta, hogy összegyűltek arra a borzalmas ebédre. Amikor Richie belépett az előcsarnokba, és meglátta Mike-ot, amint ott ült Bennel és Eddie-vel, döbbenten arra gondolt: Ez az ember itt meg fog őrülni, talán öngyilkosságra készül. De most már nem így nézett ki. Az a valami az arcán nem megváltozott: eltűnt. Richie ott ült, és figyelte, ahogy teljesen eltűnik Mike arcáról, miközben újraélte a madárral és az albummal kapcsolatos élményeket. Energiával töltődött föl. És ugyanez történik mindnyájukkal. Látszik az arcukon meg a mozdulataikon, hallatszik a hangjukon.
Eddie önt magának egy újabb szilvaleves gint. Bill legurít néhány kupica konyakot, Mike pedig felpattint egy újabb doboz sört. Beverly felpillant a léggömbökre, amiket Bill a mikrofilmfelvevőhöz pányvázott ki az olvasószolgálat pultja mellé, és sietősen kivégzi harmadik narancsleves vodkáját. Mindnyájan meglehetősen lelkesen ittak, de egyikük sem részeg. Richie nem tudja, honnan jön az az energia, amit érez, de az bizonyos, hogy nem az üvegből.
A DERRYI NIGGEREK ELKAPJÁK A MADARAT: Kék.
A VESZTESEK TOVÁBBRA IS VESZÍTENEK, DE STAN URIS VÉGÜL AZ ÉLRE TÖR: Narancssárga.
Úristen, gondolja Richie, miközben kibont egy újabb doboz sört. Nem elég, hogy Az annak a rohadt szörnynek az alakját veszi föl, amelyikét csak akarja, nem elég, hogy a mi félelmeinkből táplálkozik. Még az is kiderül, hogy ő Rodney Dangerfield női ruhában.
Eddie töri meg a csendet. – Mit gondoltok, Az mennyit tud arról, amit csinálunk? – kérdezi.
– Az itt volt, nem? – mondja Ben.
– Nem tudom, hogy ez mit számít – feleli Eddie.
– Azok csak képek – bólint Bill. – Nem tudom, vajon ez azt jelenti-e, hogy Az lát minket, vagy tudja, miben sántikálunk. Mi látjuk a hírmagyarázót a tévében, de ő nem lát minket.
– Azok a léggömbök nemcsak képek – mondja Beverly, és a válla fölött odabök feléjük. – Valóságosak.
– Ez persze így nem igaz – mondja Richie, mire mindnyájan ránéznek. – A képek igenis valóságosak. Naná, hogy azok...
És hirtelen valami más is a helyére kattan, valami új dolog: akkora erővel kattan a helyére, hogy Richie befogja a fülét. A pápaszeme mögött kitágul a szeme.
– Ó, istenem! – kiált föl hirtelen. Támasztékot keres az asztalon, félig fölemelkedik, aztán mintha nem is lenne csontja, tompa puffanással visszazuhan a székébe. Fölborítja a sörösdobozát, majd érte nyúl, fölemeli, és kiissza, ami benne maradt. Mike-ra néz, míg a többiek őt fürkészik, rettegéssel és aggodalommal eltelve.
– Az égés! – szinte ordítja. – Az égés a szememben! Mike! Az égés a szememben...
Mike bólint, s egy kicsit mosolyog is.
– Richie, m-m-mi az? – kérdezi Bill.
De Richie nemigen hallja. Az emlék olyan hevesen zúdul ra, mint valami áradat, hol a hideg leli, hol elönti a forróság, és egyszeriben megérti, hogy miért egyesével tértek vissza ezek az emlékek. Ha minden egyszerre jutott volna eszébe, az akkora erővel hatott volna, mint valami lelki vadászpuska, amit egyhüvelyknyire a halántékától sütnek el. Az egész feje tetejét levitte volna.
– Láttuk, ahogy jön! – mondja Mike-nak. – Láttuk, ahogy jön Az, igaz?! Te meg én... vagy csak én láttam volna? – Felragadja az asztalról Mike kezét. – Te is láttad, Mikey, vagy csak én láttam? Láttad? Az erdőtüzet? A krátert?
– Láttam – mondja Mike nyugodtan, és megszorítja Richie kezét. Richie egy pillanatra lehunyja a szemét, és arra gondol, hogy még életében nem esett le ekkora kő a szívéről, még akkor sem, amikor az a gép, amivel Los Angelesből ment San Franciscóba, lecsúszott a leszállópályáról, megfarolt, és megállt – senki nem halt meg, és még csak meg sem sérült senki. Lebukfencezett néhány csomag a fönti poggyásztartóról, ennyi volt az egész. Richie ugrott a sárga gumicsúszdára, és egy asszonyt segített kimenekíteni a gép közeléből. Az asszonynak kificamodott a bokája, amikor megbotlott egy földhányásban, amit nem vett észre a magas fűben. Az asszony nevetett, és egyre azt hajtogatta: – Képtelen vagyok elhinni, hogy nem haltam meg, képtelen vagyok elhinni, egyszerűen nem bírom elhinni. – Úgyhogy Richie, aki fél kézzel az asszonyt cipelte, a másikkal meg a tűzoltóknak integetett, akik hevesen mutogattak a még a gépen lévő utasoknak, hogy csak csússzanak le bátran, szóval Richie azt mondta: – Oké, maga meghalt, halott, most jobban érzi magát? – és mind a ketten eszelős nevetésben törtek ki. A megkönnyebbüléstől nevettek... de ez a mostani megkönnyebbülés még azon is túltesz.
– Miről van szó, srácok? – kérdezi Eddie, és egyikről a másikra néz.
Richie Mike-ra pillant, de Mike megrázza a fejét. – Folytasd, Richie. Én már elmondtam a magamét ma estére.
– Ti, többiek, nem tudjátok, vagy talán nem emlékeztek rá, mert elmentetek – mondja nekik Richie. – Mi ketten Mikeyval voltunk az utolsó indiánusok a füstlyukban.
– Λ füstlyukban – mélázik Bill. Kék szeme a távolba réved.
– Az az égő érzés a szememben – mondja Richie – a kontaktlencse alatt. Először akkor tapasztaltam, miután Mike fölhívott Kaliforniában. Akkor nem tudtam, mi az, de most már tudom. A füst volt. Huszonhét éves füst. – Mike-ra pillant. – Lelkifüst, mondhatni ezt? Pszichoszomatikus? A tudatalattiból?
– Szerintem nem – feleli Mike nyugodtan. – Énszerintem, amit éreztél, ugyanolyan valóságos volt, mint azok a léggömbök, vagy a fej, amit a hűtőszekrényben láttam, vagy Tony Tracker holtteste, amit Eddie látott. Mondd el nekik, Richie.
Richie azt mondja: – Négy-öt nappal azután volt, hogy Mike lehozta a Pusztába a papája albumát. Valamivel július közepe után, azt hiszem. A klubház már elkészült. De... a füstlyukdolog, az a te ötleted volt, Boglya. Valamelyik könyvedből szedted.
Félmosolyra húzva a száját Ben bólint.
Richie arra gondol: Aznap felhős volt az ég. Szellő semmi. Mennydörgött. Olyan volt, mint az a nap kábé egy hónappal később, amikor körben álltunk a folyóban, és Stan megvágta a kezünket egy coca-colás üveg szilánkjával. A levegőben baljós nyugalom, vihar előtti csend, és később Bill azt mondta, hogy azért lett olyan rossz a levegő, mert nincs szél.
Július tizenhetedike. Igen, ez az, ez volt a füstlyuk napja. 1958 július tizenhetedike, majdnem egy hónappal a nyári vakáció kezdete után, s azután, hogy lent a Pusztában megalakult a Vesztesek Klubjának a magja – Bill, Eddie és Ben. Nézzük csak, mi volt az időjárási előrejelzés arra a csaknem huszonhét évvel ezelőtti napra, gondolja Richie, de megmondom én, mi volt, nem is kell elolvasnom: Richard Tozier, alias a Nagy Mentalizátor. „Forró, nedves idő, szórványos zivatarok. És őrizkedjenek a látomásoktól, amelyek akkor lephetik meg önöket, amikor lent vannak a füstlyukban...”
Két nappal azután történt, hogy Jimmy Cullum testét fölfedezték, és egy nappal azután, hogy Mr. Nell megint lejött a Pusztába, és leült, pontosan a klubház tetejére, anélkül hogy tudta volna, hogy ott van, mert addigra már lefedték, és maga Ben felügyelte a gyeptéglák elhelyezését. Ha csak nem ereszkedett négykézlábra az ember, és mászott körbe a talajt fürkészve, fogalma se lehetett, hogy van ott valami. Akárcsak a gát, Ben klubháza is egetverő siker volt, de Mr. Nell ezúttal semmit sem tudott róla.
Gondosan kikérdezte őket, hivatalos hangnemben, fekete jegyzetfüzetébe írta le a válaszaikat, de nemigen tudtak neki mit mondani – legalábbis Jimmy Cullumról –, és Mr. Nell megint elment, miután ismételten emlékeztette őket, hogy nem szabad egyedül játszaniuk a Pusztában... soha. Richie arra gondolt, Mr. Nell kerek perec megmondta volna, hogy tűnjenek onnan, ha valaki a derryi rendőrségről csakugyan azt hiszi, hogy a Cullum gyereket (vagy bárkit a többiek közül) valóban a Pusztában ölték meg. De nekik több eszük volt; a szennyvíz- és az esővízelvezető rendszer sajátosságai folytán a hulla egyszerűen ott végezte, ahol végezte.
Mr. Nell tizenhatodikán jött, igen, ezen a forró, párás, de napfényes napon. Tizenhetedikén borult volt az idő.
– Most fogsz nekünk mesélni, Richie, vagy nem? – kérdezi Bev. Kissé elmosolyodik telt és halvány rózsapiros ajkával, a tekintete csillog.
– Épp azon gondolkodom, hol kezdjem – mondja Richie. Leveszi a szemüvegét, megtörli az ingében, és már tudja is, hogy hol: ott, hogy a föld megnyílt az ő és Bill lába előtt. Természetesen tudott a klubházról – akárcsak Bill meg a többiek –, mégis kiborult, látván, hogy a föld egyszeriben megnyílik, és ott van előtte egy sötét hasadék.
Emlékszik, hogy Bill a Silveren elvitte a szokott helyre a Kansas utcában, és aztán a kis híd alá rejtette a bringáját. Emlékszik, hogy gyalogoltak az ösvényen a tisztás felé, és néha ki kellett térniük oldalra, mert olyan sűrű volt a bozót – nyár közepe lévén a Pusztában ekkor tombolt a legbujábban a természet. Emlékszik, hogy a moszkitókat csapdosta, amelyek őrjítően zümmögtek a füle mellett; még arra is emlékszik, hogy Bill azt mondta (ó, milyen tisztán hallja, nem úgy, mintha tegnap történt volna, hanem mintha most történne): – Maradj veszteg egy p-p-p-

– pillanatra, R-richie. V-v-van egy baromi ssz-szép példány a tarkódon!
– Úristen! – szörnyülködött Richie. Utálta a moszkitókat. Hajói meggondoljuk, nem mások, mint aprócska szárnyas vámpírok. – Öld meg, Nagy Bill!
Bill jókorát csapott Richie tarkójára.
– Jaj!
– N-n-nézd!
Bill Richie képe elé tartotta a kezét. Egy összezúzott moszkitótetemet lehetett látni egy szabálytalan alakú vérfolt közepén. Az én vérem, gondolta Richie, amelyet érted és sokakért ontottam. – Azannyát!
– N-n-ne a-a-aggódj! – nyugtatta meg Bill. – A k-k-kis szaros n-n-nem fog ssz-szambázni t-t-többet rajtad!
Továbbmentek, csapdosva a moszkitókat, hessegetve a kis harapós dögök felhőit, amiket a verejtékük szagában vonzott valami – valami, amiről majd évek múltán kiderül, hogy „feromon”-nak hívják. Hogy aztán az mi...?
– Bill, mikor mondod el a többieknek az ezüstgolyókat? – kérdezte Richie, miközben a tisztáshoz közeledtek. Ebben az esetben a „többiek” Bevet, Eddie-t, Mike-ot és Stant jelentette – bár Richie gyanította, hogy Stan már kapisgálja, mit tanulmányoznak olyan szorgosan a könyvtárban. Stan-nek vág az esze, mint a borotva, úgyhogy az már neki Magának se jó, tűnődött el néha Richie. Amikor Mike lehozta a Pusztába az apja albumát, Stan majdnem kiborult. Richie bizony azt hitte, hogy soha többé nem látják Stant, és hogy a Vesztesek Klubjából szextett lesz (ezt a szót nagyon szerette Richie, mindig jól megnyomta az első szótagot). De Stan már másnap ott volt, és Richie ezért még jobban becsülte. – Ma elmondod nekik az ezüstgolyókat?
– N-n-nem ma – felelte Bill.
– Szerinted nem működnének?
Bill vállat vont, és Richie, aki talán mindenki másnál jobban értette Bill Denbrought, amíg Audra Phillips meg nem jelent az életében, mindazt gyanította, amit Bill esetleg kimondott volna, ha nem megy neki olyan nehezen a beszéd: hogy az ezüstgolyókat gyártó kölykök – ez olyan fiúregénybe vagy képregénybe illó téma... Egyszóval, nagy marhaság. Veszélyes marhaság. Megkísérelhetik, hát hogyne! Ben Hanscomnak tán még sikerülne is, hát persze. Egy filmben naná, hogy használna az ezüstgolyó! De...
– Tehát?
– V-v-van egy ö-ö-ötletem – mondta Bill. – Egyszerűbb. De csak ha B-b-beverly...
– Ha Beverly mi?
– Hagyjuk...
És Bill nem óhajtott beszélni többet a témáról.
Kiértek a tisztásra. Ha az ember jobban megnézte, azt gondolhatta, hogy itt mintha egy kissé összeállna a fű, mintha kissé tiportnak tűnne. Még arra is gondolhatott a szemlélő, hogy egy kicsit mintha kissé mesterségesnek – túlságosan elrendezettnek – hatna a „szétszóródott” falevelek és tűlevelek elhelyezése a gyepen. Bill fölvett a földről egy rágópapírt – Bené lehetett, szinte biztosan –, és szórakozottan zsebre vágta.
A fiúk egyenesen a tisztás közepére mentek... és íme, fülsértő zsanércsikorgás kíséretében megnyílt egy harminc centi hosszú, tíz centi széles földdarab, és föltárult egy fekete üreg. Egy szempár nézett ki ebből a sötétségből, mire Richie-ben egy pillanatra megfagyott a vér. De csak Eddie Kaspbrak szeme volt – Eddie volt az, akit majd egy hét múlva meglátogat a kórházban, de most még tompa hangon megszólalt: – Ki tipeg-topog a hidamon? Alulról vihogás, egy elemlámpa villanása.
– Esz itten a rurales, szenyor – mondta Richie leguggolva, megpödörve láthatatlan bajuszát. Pancho Vaníliát utánozta.
– Igen? – szólt alulról Beverly. – Lássuk a jelvényeiteket.
– Jelfényeinket! – kiáltotta Richie sértődötten. – Hát nem világít a homlokunk a nagy észtói?!
– Elmész a francba, Pancho – zárta le a témát Eddie, és lecsapta a lejárat fedelét. Még több kölyök fojtott vihogása hallatszott odalentról.
– Mindenki jöjjön elő, föltartott kézzel! – kiáltotta el magát Bill visszafogott, parancsoló felnőttes hangján. Fel-alá trappolt a klubház gyeptégla fedte tetején. Látta, hogy a föld rugózik a léptei súlya alatt, de csak éppen hogy: jól építették meg. – Nincs semmi esélyetek! – üvöltötte, és lelki szemeivel a rettenthetetlen Joe Fridaynak képzelte magát a Los Angeles-i rendőrségtől. – Na, előjönni, punkok! Vagy mi megyünk le, de akkor már LÖVÜNK!
Ugrott egyet a tetőn, hogy súlyt adjon a szavának. Odalent sikoltás és vihogás. Bill mosolygott, nem tudta, hogy Richie milyen bölcs tekintettel nézi – nem úgy, mint egyik gyerek a másikat, hanem – arra a rövidke pillanatra – mint felnőtt a gyereket.
Nem tudja, hogy nem mindig, gondolta Richie.
– Ereszd be őket, Ben, mielőtt beszakítják a tetőt – mondta Bev. Egy pillanat múlva már tárult is föl a csapóajtó, akár egy tengeralattjáró nyílása. Ben kinézett. Az arca lángolt. Richie rögtön tudta, hogy Ben Beverly mellett ült.
Bill és Richie leereszkedett a nyíláson, aztán Ben megint becsukta a csapóajtót. Úgyhogy mindnyájan megvoltak, ott ültek szépen, fölhúzott lábbal, a deszkafalnak támaszkodva, arcuk Ben elemlámpájának fényében derengett.
– T-t-tehát, m-m-mi folyik i-i-itt? – kérdezte Bill.
– Nem sok – felelte Ben. Csakugyan Beverly mellett ült, és a képe tényleg a boldogságtól lángolt. – Mi csak...
– Mondd el nekik, Ben – szakította félbe Eddie. – Mondd el nekik a történetet! Majd meglátjuk, mit gondolnak róla.
– Nem tenne valami nagyon jót az asztmádnak – mondta Stan Eddie-nek a legjobb itt-valakinek-a-gyakorlati-dolgokra-is-gondolnia-kell hangján.
Richie Mike és Ben között ült, összekulcsolt kezét fölhúzott térdén nyugtatva. Üdítően hűvös volt odalent, üdítően titkos. Az elemlámpa fény nyalábját követve, amely egyik arcról a másikra vándorolt, egy időre elfelejtette, ami az imént annyira meglepte odakint. – Miről beszélgettek?
– Ó, Ben egy történetet mesélt nekünk erről az indián szertartásról – mondta Bev. – De Stannek igaza van, nem tenne valami jót az asztmádnak, Eddie.
– Lehet, hogy semmi bajt nem okozna – mondta Eddie, alig észlelhető nyugtalansággal a hangjában, ami igazán becsületére válik, fordult meg Richie fejében. – Általában csak akkor van baj, ha belehergelem magam. Mindenesetre szeretnék jelen lenni.
– Micsodán? – kérdezte Bill.
– A füstlyuk-szertartáson – felelte Eddie.
– A-a-az meg m-m-micsoda?
Ben elemlámpájának fénynyalábja fölfelé kúszott, és Richie követte az útját. Céltalanul átszelte a klubházuk tetejét, ahogy Ben magyarázott. Átszelte annak a szilánkos mahagóniajtónak a vésett tábláit, amit heten hoztak ide a szeméttelepről három napja – egy nappal azelőtt, hogy Jimmy Cullum tetemét megtalálták. Richie-nek az az emléke maradt Jimmy Cullumról, erről a szintén szemüveges, nyugodt kisfiúról, hogy esős napokon szeretett betűkirakós társasjátékot játszani. Soha többet nem fog már ilyet játszani, gondolta Richie, és végigfutott a hátán a hideg. A félhomályban senki nem vette észre, de Mike Hanlon, aki ott ült mellette, és akivel a válluk összeért, kíváncsian rápillantott.
– Hát, a múlt héten kivettem ezt a könyvet a könyvtárból – mondta Ben. – A Nagy Vadászmezők szellemei, ez a címe, és az egész az indián törzsekről szól, amelyek messze, nyugaton éltek másfél évszázada. A pajutok, a pónik, a kájovák, az otók meg a komancsok. Tényleg jó könyv. Állati jó lenne kimenni egyszer oda, ahol éltek. Iowába, Nebraskába, Coloradóba, Utah-ba...
– Ne erről karattyolj, meséld el a füstlyuk-szertartást – bökte oldalba könyökénél Beverly.
– Persze – hunyászkodott meg Ben. – Jól van. – És Richie azt képzelte, hogy a válasza ugyanez lett volna akkor is, ha Beverly oldalba böki és ráparancsol: – Idd ki most a mérget, Ben, oké?
– Értitek, szinte majdnem mindegyik indián törzsnek volt egy különleges szertartása, ami a mi klubházunkról jutott eszembe. Valahányszor nagy döntés előtt álltak – hogy menjenek-e tovább, a bölénycsordák után, vagy hogy friss vizet keressenek, vagy hogy szembeszálljanak-e az ellenséggel –, ástak egy nagy gödröt a földbe, lefedték ágakkal, csak egy kis szellőzőnyílást hagytak a tetején.
– A f-f-füstlyukat – mondta Bill.
– Fürge eszed sosem szűnő csodálattal tölt el, Nagy Bill – mondta Richie komoran. – Indulnod kéne a Huszonegyben. Mibe, hogy a jó öreg Charlie Van Dorent is taccsra tennéd.
Bill hirtelen fölemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, mire Richie hátrahőkölt, és jól beverte a fejét a faldeszkába. – Jaj!
– M-m-megérdemelted! – oktatta ki Bill.
– Megöllek, te roháték! – mondta Richie. – Neked nem világít a homlokod a nagy...
– Abbahagynátok végre?! – csattant föl Beverly. – Ez nagyon érdekes. – És olyan szeretettel nézett Benre, hogy Richie attól tartott, hogy e kitüntető figyelemtől Boglya füléből kicsap a gőz.
– Oké, B-b-ben – mondta Bill. – F-f-folytasd.
– Jó. – Ben válasza úgy hangzott, mint egy reccsenés. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytathassa. – Amikor elkészült a füstlyuk, tüzet gyújtottak odalent. Nedves fát használtak, hogy csakugyan füstös tűz legyen. És akkor a bátor férfiak mind lementek, és letelepedtek a tűz köré. A gödör megtelt füsttel. A könyv azt mondja, hogy ez vallási szertartás volt, de egyfajta versengés is, értitek? Körülbelül egy fél nap után a bátrak java része kimászott, mert már nem bírta tovább a füstöt, és csak ketten-hárman maradtak. És nekik látomásaik kellett hogy legyenek.
– Egén, ha öt-hat órán át füstöt lélegeznék be, valószínűleg nekem is látomásaim volnának, naná – mondta Mike, és mind elnevették magukat.
– A látomásokból állítólag kiderült, mit kell tennie a törzsnek – magyarázta Ben. – És én nem tudom, hogy ez a rész igaz-e vagy sem, de a könyv azt mondja, hogy a látomások legtöbbször igazat mondtak.
Csend telepedett rájuk, és Richie Billre nézett. Tisztában volt vele, hogy mindnyájan Billt nézik, és az az érzése támadt – megint –, hogy Ben története a füstlyukról több, mint egyszerű leírás, amit az embernek ki kell próbálnia, mint egy kémiai kísérletet vagy egy bűvésztrükköt. Tudta ő ezt, mindnyájan tudták. Talán Ben tudta a legjobban. Olyasmi volt ez, amit meg kellett csinálniuk.
És nekik látomásaik kellett hogy legyenek... a látomások legtöbbször igazat mondtak.
Richie ezt gondolta: Fogadok, hogy ha megkérdeznénk, Boglya azt mondaná, hogy a könyv egyszerűen csak úgy a kezébe akadt. Mintha valami azt akarta volna, hogy olvassa el pontosan ezt a könyvet, hogy aztán elmesélhesse nekünk a füstlyuk-szertartást. Mivel itt is van egy törzs, nem? Dehogynem. Mi vagyunk az. És persze, nekünk is alighanem nagy szükségünk van arra, hogy tudjuk, mi történjék legközelebb.
Egyik gondolat szülte a másikat: Ennek meg kellett történnie? Attól fogva, hogy Benben fölvetődött a föld alatti klubház ötlete, a faház helyett, ennek csakugyan meg kellett történnie? Ebből mennyi az, amit mi magunk találtunk ki, és mennyi, amit helyettünk találnak ki?
Bizonyos értelemben úgy érezte, hogy egy ilyen elképzelésnek majdhogynem vigasztalónak kéne lennie. Jó volt azt képzelni, hogy egy nálunknál nagyobb valami, egy nálunknál értelmesebb valami helyettünk is gondolkodik, akárcsak a felnőttek, akik összeállítják az ételeinket, megveszik a ruháinkat, beosztják az időnket – és Richie meg volt győződve, hogy az erő, ami összehozta őket, az erő, ami hírnökként használta Bent, hogy elvigye nekik a füst-lyuk üzenetét – hogy ez az erő nem ugyanaz, amelyik gyerekeket öl. Ez egyfajta ellenerő azzal a másikkal szemben...
(ó, hát azt is mondhatnánk, hogy azzal)
Azzal. Mindazonáltal nem szerette ezt az érzést, hogy nem ura a saját cselekedeteinek, hogy irányítják, vezetik.
Mind Billre pillantottak; mind azt várták, mit fog mondani Bill.
– T-t-tudod, ez t-t-tényleg n-n-nagyon jól hangzik – mondta Bill.
Beverly felsőhajtott, Stan meg feszengeni kezdett... ez minden.
– N-n-nagyon jól hangzik – ismételte Bill, lepillantva a kezére, és talán csak a Bennél lévő zseblámpa kellemetlen fénye tette vagy a saját képzelete játszott vele, de Richie úgy látta, mintha Bill kissé sápadt lenne és nagyon ijedt, annak ellenére, hogy mosolyog. – T-t-talán j-j-jól jönne egy l-l-lá-tomás, hogy megmondja n-n-nekünk, h-h-hogyan oldjuk meg a p-p-problémánkat.
Ha itt bárkinek látomása lesz, gondolta Richie, hát az csak Bill lehet. De ebben tévedett.
– Nos – folytatta Ben –, valószínűleg csak az indiánoknál működik a dolog, de klassz lenne kipróbálni.
– Hogyne, valószínűleg kinyúlnánk a füsttől, és szépen eldobnánk a talpunkat, ahányan csak vagyunk – mondta Stan komoran. – Ez aztán nagyon klassz lenne, mondhatom.
– Te nem akarod, Stan? – kérdezte Eddie.
– Hát, tulajdonképpen akarom – mondta Stan, aztán fölsóhajtott. – Azt hiszem, srácok, kezdtek az őrületbe kergetni, tudtok róla? – Billre nézett. – Mikor?
– H-h-hát, itt a r-r-remek alkalom, n-n-hem?
Riadt, komor csend támadt. Aztán Richie fölállt, és nyújtott karral kinyitotta a csapóajtót, beeresztve a csöndes nyári nap tompa fényét.
– Itt van nálam a szekerce – mondta Ben, és kimászott Richie után. – Ki segít egy kis nedves fát vágni?
Végül aztán mindenki segített.

Körülbelül egy óra alatt végeztek. Levágtak négy-öt nyaláb zöld gallyat, amelyekről Ben lenyesegette az ágacskákat meg a leveleket. – Füstölnek majd, hogy csak na! – mondta. – Nem tudom, egyáltalán hajlandóak lesznek-e meggyulladni.
Beverly és Richie lementek a Kenduskeag partjára, és egy rakás jókora méretű követ hoztak vissza, Eddie zekéjét használva batyunak (Eddie anyja mindig rábeszélte a fiát, hogy vigyen magával egy zekét, még akkor is, ha huszonhat-huszonnyolc fok volt – eleredhet az eső, mondta Mrs. Kaspbrak, és ha az embernek van egy zekéje, amit fölvehet, nem fog bőrig ázni). Ahogy a klubházhoz cipelték a köveket, Richie így szólt: – Te ezt nem csinálhatod, Bev. Te lány vagy. Ben azt mondta, hogy csak bátor férfiak mentek le a füstlyukba, az indián asszonyok nem.
Beverly megállt, s ahogy Richie-re nézett, tekintetében derültség és ingerültség keveredett. A lófarkából elszabadult egy tincs; előrebiggyesztette alsó ajkát, és kifújta a homlokából.
– Bármikor kétvállra fektethetnélek, Richie. Te is tudod.
– Annem számít, Scarlett kisasszonka! – feleselt Richie, Beverlyre villantva a szemét. – Magácka egy leánka, oszt mindég az is marad. Magácka nem bátor indiánus férfiú.
– Akkor leszek bátor indiánus asszony – mondta Beverly. – De most már visszük végre ezeket a köveket a klubházhoz, vagy hozzávágjak néhányat a hülye fejedhez?!
– Cak lasszan a teszteckével, Scarlett kisasszonka, az én fejem nem hülye! – visította Richie, és Beverlyt olyan nevetőgörcs fogta el, hogy elejtette Eddie zekéjének a nála lévő végét, és az összes kő kiborult. Szidta Richie-t, mint a bokrot, miközben újra összeszedegették a köveket, Richie meg rengeteg embert utánozva tréfálkozott, s magában azt gondolta, milyen gyönyörű ez a Beverly.
Bár Richie nem gondolta komolyan, hogy Beverlyt ki kell zárni a füstlyukból a neme miatt, Bill Denbrough igenis komolyan gondolta.
Beverly csípőre tett kézzel, a méregtől pulykavörösen farkasszemet nézett Bill-lel. – Jó volna, ha nem vennéd be ezt a maszlagot, hogy a nem akadály, Dadogós Bill! Én is benne volnék a buliban, vagy talán már nem vagyok tagja a tetves klubodnak?!
Bill türelmesen így felelt: – N-n-nem erről v-v-van szó, B-b-bev, ezt t-t-te is t-t-tudod. V-v-valakinek idefönt k-k-kell maradnia.
– Minek?
Bill nekiveselkedett a beszédnek, de nem nagyon sikerült. Segélykérően nézett Eddie-re.
– Arról van szó, amit Stan mondott – magyarázta Bevnek higgadtan Eddie. – A füstről. Bill szerint ez tényleg megtörténhet – mindnyájan elájulhatunk odalent. Aztán meghalunk. Bill azt mondja, ez történik a legtöbb emberrel, ha ég a háza. Nem tűztől halnak meg, hanem megfulladnak a esttől. És...
Bev erre Eddie-hez fordult. – Jó, rendben. Azt akarja, hogy maradjon idefönt valaki, ha netán baj történne? Eddie szerencsétlenül bólintott.
– Nos, akkor én téged javasolnálak. Szegénykém, neked asztmád van.
Eddie nem szólt semmit. Beverly újra Billhez fordult. A többiek zsebre dugott kézzel körülállták őket, s mindnyájan elmerültek a cipójuk tanulmányozásában.
– Azért, mert lány vagyok, azért?! Ugye erről van szó? – B-b-b-bev...
– Nem kell szólnod egy árva szót se! – csattant föl Bev. – Csak biccents vagy rázd meg a fejed. A fejed az nem dadog, ugye? Szóval, azért, mert lány vagyok?
Bill kelletlenül biccentett.
Beverly egy pillanatig nézte, remegő ajakkal, és Richie arra gondolt, hogy menten sírva fakad. Ehelyett Beverly kirobbant.
– Akkor baszd meg! – Megperdült, hogy a többiekre nézzen, és azoknak megrándult az arcuk Beverly tekintetétől, amely szinte villámokat szórt. – Basszátok meg mind, ha ugyanezt gondoljátok! – Visszafordult Billhez, és pergő nyelvvel nekitámadt: – Ez valamivel több holmi ártatlan gyerekjátéknál, mint a fogócska, a katonásdi vagy a bújócska, és ezt te is tudod, Bill. Ezt meg kell tennünk. Ez hozzátartozik a dologhoz. És engem nem fogtok kizárni azért, mert lány vagyok. Megértetted? Jól tennéd, ha megértenéd, különben most rögtön elmegyek. És ha elmegyek, akkor elmentem. Örökre. Világos?
Bev abbahagyta. Bill ránézett. Szemlátomást visszanyerte a nyugalmát, de Richie-t félelem töltötte el. Úgy érezte, hogy ezzel veszélybe került a győzelem, csökkent az esélye, hogy közös akarattal megleljék a módját, hogy eljussanak ahhoz a dologhoz, amely megölte Georgie Denbrought és a többi kölyköt, hogy megtalálják Azt és végezzenek vele. Hét, gondolta Richie. Ez a mágikus szám. Heten kell hogy legyünk. Ennek így kell lennie.
Valahol egy madár énekelt, abbahagyta, újrakezdte.
– R-r-rendben – egyezett bele Bill, és Richie-ből megkönnyebbült sóhaj szakadt föl. – D-d-de v-v-valakinek mindenképpen f-f-fönt kell m-maradnia. Ki v-v-vállalko-zik rá?
Richie azt hitte, hogy Eddie vagy Stan jelentkezik a feladatra, de Eddie nem szólt. Stan csak állt sápadtan, szótlanul, a gondolataiba mélyedve. Mike mindkét hüvelykjét az övébe dugta, mint Steve McQueen az Élve vagy halva című filmben, csak a szeme mozgott.
– N-n-na, rajta – nógatta őket Bill, és Richie rájött, hogy itt már nincs szerepjátszás; Bev szenvedélyes kitörése és Bill komoly, öreges arca tett róla. Ez is hozzátartozott a dologhoz, és talán ez is éppolyan veszélyes volt, mint kettejük felfedezőútja Bill-lel a Neibolt utca 29. számú házba. Tudják... és egyikük sem hátrál meg. Hirtelen nagyon büszke lett rájuk, nagyon büszke volt, hogy közéjük tartozik. Oly sok évig sehová se tartozott, de most végül közöttük van. Végre közéjük tartozik. Nem tudta, hogy még mindig vesztesek-e vagy sem, de azt tudta, hogy együtt vannak. És hogy barátok. Marhajó barátok. Richie levette a szemüvegét, és hevesen dörgölni kezdte az inge csücskével.
– Én tudom, hogyan döntsük el – mondta Bev, s elővett a zsebéből egy levél gyufát. Meggyújtott egy szálat, aztán elfújta a lángot. Kimart a levélből hat másik szálat, és hozzátette őket a megégetett gyufához. Elfordult, majd amikor visszafordult, összezárt kezéből hét fehér gyufavég kandikált ki. – Húzzatok! – mondta, és odatartotta Billnek a gyufákat. – Aki az égett fejú gyufát húzza, az marad fönt és szedi ki a többieket, ha gáz van.
Bill higgadtan ránézett. – I-i-így a-a-akarod? Beverly rámosolygott, szinte ragyogott az arca. – Igen, te flagy mamlasz, így akarom. És te?
– Ssz-sszeretlek, B-b-bev – mondta Bill, mire egy pillanat alatt tűzpiros lett a lány képe.
Bill mintha észre sem vette volna. A gyufavégeket tanulmányozta, amelyek kiálltak Bev összeszorított kezéből, s nagy sokára kihúzott egyet. A feje kék volt, érintetlen.
Beverly Benhez fordult, és odanyújtotta neki a maradék hat szálat.
– Én is szeretlek – mondta Ben rekedten. Szinte tarjagos volt a képe; mint akit a gutaütés kerülget. De nem nevetett senki. Valahol mélyebben a Pusztában a madár ismét dalba fogott. Stan tudná, hogy milyen madár, futott át Richie agyán a kósza gondolat.
– Köszönöm – mondta Bev mosolyogva, és Ben húzott egy gyufát. Nem volt égett.
Aztán Eddie-nek nyújtotta őket. Eddie elmosolyodott, félénk mosollyal – hihetetlenül aranyos volt és sírnivalóan őszinte. – Azt hiszem, én is szeretlek, Bev – mondta, és oda se nézve húzott egy gyufát. Ennek is kék volt a feje.
Beverly most Richie-nek nyújtotta a négy gyufavéget.
– Én isz szeretem magáckát, Scarlett kisasszonka – sikoltotta Richie torkaszakadtából, és vadul csücsörítve csókot imitált. Beverly csak nézett rá, egy csöppet mosolygott, és Richie-t egyszeriben szégyen fogta el. – Nagyon szeretlek, Bev – mondta, és megérintette a lány haját.
– Klassz csaj vagy.
– Köszönöm – mondta Bev.
Richie húzott egy gyufát, megnézte, tutira vette, hogy az égettet húzza, de nem. Bev most Stanhez lépett.
– Szeretlek – mondta Stan, és kirántotta az egyik gyufát Bev kezéből. Nem volt égett.
– Te meg én, Mike – mondta a lány, és feléje nyújtotta a két gyufát, válasszon.
Mike előrelépett. – Nem ismerlek elég jól ahhoz, hogy szeresselek, de azért mégiscsak szeretlek. Leckéket adhatnál az anyámnak, hogy hogyan kell ordítani.
Mind elnevették magukat, és Mike húzott egy gyufát. Ez se az égett szál volt.
– H-h-hát, cs-cs-csak te m-m-maradtál, B-b-bev – mondta Bill.
Undorral az arcán – az egész felhajtás hiábavaló volt – Beverly kinyitotta a kezét.
A maradék gyufa feje is kék volt. Hisz ez sem az égett szál!
– Átvertél b-b-bennünket! – vádolta Bill.
– Nem, nem igaz! – Beverly hangjából nem dühös tiltakozás csendült ki – amit gyanítani lehetett volna –, hanem döbbent csodálkozás. – Esküszöm az élő Istenre, hogy nem!
Azután megmutatta nekik a tenyerét. Saját szemükkel láthatták a halvány koromfoltot, amely az égett gyufafejtől származott.
– Bill, esküszöm az anyám nevére!
Bill egy pillanatra ránézett, aztán bólintott. Hallgatólagos egyetértéssel mindnyájan odaadták a gyufákat Billnek. Hét szál gyufa, egyiknek sem égett a feje. Stan és Eddie mászni kezdett a földön, de nem bukkantak égett gyufaszálra.
– Tényleg nem! – mondta megint Beverly, úgy az egész társaságnak.
– Most tehát mit tegyünk? – kérdezte Richie.
– M-m-mind l-l-lemegyünk – mondta Bill. – Merthogy ezt k-k-kell tennünk.
– És ha mindnyájan elájulunk? – kérdezte Eddie.
Bill ismét Beverlyre nézett. – Ha B-b-bev igazat m-mmond, márpedig i-i-igazat mond, akkor n-n-nem fogunk e-e-elájulni.
– Honnan tudod? – kérdezte Stan.
– T-t-tudom, és kész.
A madár ismét dalolni kezdett.

Ben és Richie ment le először, a többiek meg egyenként leadogatták a köveket. Richie Bennek adogatta őket, aki egy kis kört formált belőlük a klubház döngölt padlóján. – Oké –– mondta. – Elég lesz.
A többiek is lementek, mindenkinél volt egy maroknyi zöld ágacska, amiket Ben szekercéjével nyesegettek le. Bill ment le utoljára. Behúzta maga után a csapóajtót, és kinyitotta a keskeny, zsanéros ablakot. – N-n-na kérem – mondta –, ez a m-m-mi f-f-füstlyukunk. V-v-van valami gy-gy-gyújtósunk?
– Ezt használhatod annak, ha akarod – mondta Mike, és előhúzott egy szamárfüles Archie képregényt a farzsebéből. – Már kiolvastam.
Bill egyenként kitépte a lapokat a képregényből, lassan és komoran. A többiek ott ültek a falak mentén, fölhúzott, összeérő térddel, Összeérő vállal, és figyeltek, nem szóltak egy szót sem. A hallgatás burka alatt szinte tapintható volt a feszültség.
Bill kis ágacskákat és gallyakat helyezett a papírra, aztán Beverly re pillantott, és így szólt: – N-n-nálad van a gy-gy-gyufa.
Beverly meggyújtott egy szálat – apró sárga fény a félhomályban. Ez az átkozott fa valószínűleg úgyse fog lángra kapni – mondta reszelős hangon, és a lángot több helyen a papírhoz érintette. Amikor a gyufaláng már az ujjait kezdte nyaldosni, a gyufát bedobta középre.
A lángok sárgán fellobogtak, recsegve-ropogva, élesen megvilágítva az arcokat, és ebben a pillanatban Richie-nek nem volt nehéz elhinnie Ben indián történetét. Arra gondolt, hogy ilyen érzés lehetett akkor régen ott a tűz körül, amikor a fehér ember még csak kósza hírek és hihetetlen történetek szereplője volt az indiánok körében, akik akkora bölénycsordák nyomában jártak, amelyek az egész széles láthatárt betöltötték, akkora csordák nyomában, hogy amikor elhaladtak, úgy dübörgött a föld, mint földrengéskor. Abban a másodpercben Richie elképzelte azokat az indiánokat – kájovákat, póni-kat meg a többit –, amint odalent ülnek a füstlyukban, összeér a térdük és a válluk, és nézik, ahogy a lángok belemarnak a nedves fába, hallgatják a szivárgó nedvek halk, de állandó sercegését, és várják, hogy meglepje őket a látomás.
Igen. Ahogy most itt ült, elhitte az egészet... és a komor arcokra pillantva, amelyek a lángokat meg Mike képregényének szenesedő lapjait fürkészték, láthatta, hogy a többiek is elhiszik.
Az ágacskák lángra kaptak. A klubház kezdett megtelni füsttel. Valamennyi füst – olyan fehér, mint a gyapot füst-jelek egy szombati filmben, amelyben Randolph Scott vagy Audrey Murphy játssza a főszerepet –, valamennyi elillant a füstlyukon keresztül. De mivel odakint nem volt szélmozgás, ami huzatot csinált volna, a zöme lent rekedt. Fanyar volt és csípős, könnyezett tőle a szem és a torkot is csúnyán marta. Richie hallotta, hogy Eddie kétszer köhint – olyan hangon, mint amikor két száraz deszka egymáshoz csapódik –, aztán újra elhallgat. Nem volna szabad idelent lennie, fordult meg a fejében... de valami másnak erről láthatólag eltérő véleménye volt.
Bill újabb marék zöld ágacskát hajított a lappangó tűzre, és vékony hangon, amely nemigen hasonlított a normális beszédhangjára, megkérdezte: – Van v-v-valakinek l-l-lá-tomása?
– Olyan látomásom van, hogy szeretnék kikerülni innen – mondta Stan Uris. Beverly erre nevetni kezdett, de a nevetése hamar köhögési és fuldoklási rohammá változott.
Richie a falnak döntötte a fejét, és felpillantott a füstlyukra – lágy fehér fény keskeny négyszöge volt. A Paul Bunyan-szoborra gondolt azon a márciusi napon... de az csak délibáb volt, hallucináció
(látomás)
– Megöl ez a füst – mondta Ben. – Hú!
– Akkor menj föl – mormogta Richie, le nem véve a szemét a füstlyukról. Úgy érezte, mintha kapisgálná a dolgot. Ugy érezte, mintha leadott volna öt kilót, és holtbiztos volt benne, hogy a klubház nagyobb lett. Halálbiztos. Amikor leültek, Ben Hanscom kövér jobb lába az ő bal labához nyomódott, és Bill Denbrough csontos bal válla az ő jobb karját szúrta. Most viszont egyikükkel sem érintkezett. Lustán jobbra és balra pillogott, hogy meggyőződjön: észlelete igaz, és úgy is volt. Ben úgy harminc centire volt tőle balra. Jobboldalt meg Bill még messzebb helyezkedett el.
– Ez a hely nagyobb lett, kedves barátok és szomszédok – közölte. Mélyebb lélegzetet vett, és erősen köhögött. Fájt, belül a mellében fájt, mint az influenzás vagy hurutos vagy ilyesféle köhögés. Egy ideig azt hitte, hogy el nem múlik soha; hogy addig kínozza a köhögés, hogy végül kénytelenek lesznek kihúzni. Már ha képesek még rá, gondolta, noha a gondolat túlságosan homályos volt, s így korántsem félelmetes.
Aztán Bill jól hátba veregette, és a köhögési roham megszűnt.
– Nem tudod, hogy nem mindig – mondta Richie. Megint a füstlyukra függesztette tekintetét. Milyen fényesnek látszik! Mikor behunyta a szemét, a négyszöget akkor is látta, amint úszik a sötétben, de fénylő zöld színben, nem pedig fénylő fehérben.
– M-m-mit akarsz e-e-ezzel mondani? – kérdezte Bill.
– A dadogós. – Elhallgatott, tudatosult benne, hogy valaki más köhög, de nem volt benne biztos, kicsoda. – Neked kéne mások hangját utánoznod, Nagy Bill, nem nekem. Te...
A köhögés hangosabb lett. A klubházat hirtelen nappali világosság árasztotta el, mégpedig olyan váratlanul, hogy Richie-nek hunyorognia kellett. S ikerült kivennie Stan Uris alakját, amint mászik kifelé.
– Ne haragudjatok – nyögte ki Stan két görcsös köhögés között. – Ne haragudjatok, én nem bírom...
– Semmi baj – hallotta Richie a saját hangját. – Neked nem kellenek jelfények. – Mintha a hangja egy másik testből jött volna.
Nem sokra rá a csapóajtó visszavágódott, de elég friss levegő tódult be, hogy a feje egy kicsit kitisztuljon. Mielőtt Ben egy kissé odébb kecmergett volna, hogy betöltse a Stan helyén maradt űrt, Richie megint érezte, hogy Ben lába az övéhez nyomódik. Hogy a csudába képzelhette, hogy a klubház nagyobb lett?
Mike Hanlon újabb ágakat dobott a füstölgő tűzre. Richie ismét aprókat lélegzett, és megint a füstlyukra meredt. Elvesztette az időérzékét, de homályosan észlelte, hogy a klubház egyre jobb és melegebb.
Körülnézett, a barátait akarta látni. Nehezen bírta kivenni az alakjukat, mert félig elnyelte őket a kevéske fehér nyári fényben derengő, árnyékszerű füst. Bev egy dúcdeszkának támasztotta a fejét, keze a térdén, a szeme lehunyva, az orcáin könnyek csorogtak a fülcimpája irányába. Bill törökülésben ült, álla a mellén. Ben pedig...
Ám Ben egyszer csak fölállt, és megint fölnyitotta a csapóajtót.
– Ben is elmegy – mondta Mike. Indián módjára ült, épp szemben Richie-vel, s a szeme vörös volt, akár egy menyété.
Ismét megcsapta őket a viszonylagos hűvösség. A füst gomolyogva kitódult a nyíláson, és megint felfrissült a levegő. Ben köhögött és öklendezett. Stan segítségével húzódzkodott föl, és mielőtt valamelyikük becsukhatta volna a csapóajtót, Eddie is támolyogva fölállt, arca holtsápadt, leszámítva a horzsolásosnak látszó foltokat a szeme, illetve a pofacsontja alatt. Keskeny mellkasa szaporán, kis görcsös mozdulatokkal zihált. Erőtlenül tapogatózott a csapóajtó széle után, és el is esett volna, ha Ben meg nem ragadja az egyik kezét, Stan pedig a másikat.
– Ne haragudjatok – vinnyogta-suttogta Eddie, és aztán fölhúzták. Az ajtó nagy dörrenéssel megint lecsapódott.
Hosszú csönd következett. A keletkezett füst már sűrű, néma ködként ülte meg a klubházat. Ez aztán az igazi sűrű londoni köd, Watson, gondolta Richie, és egy pillanatra Sherlock Holmesnak képzelte magát (olyan Holmesnak, aki Módfelett hasonlít Basil Rathbone-ra, és aki teljesen fekekete-fehér), amint céltudatosan végigmegy a Baker utcán; Moriarty valahol ott van a közelben, az úton csinos konflis lakozik, kezdetét vette a játék.
Az elképzelés döbbenetesen tiszta volt, döbbenetesen szilárd. Akárha súlya lett volna, mintha nem afféle kis mindenkor felidézhető álmodozás volna, hanem olyasféle amely szinte valóságos.
Még mindig volt ereje okoskodni, úgyhogy arra gondolt, hogy ha tőle csak egy ilyen látomásra futja, hogy Basil Rathbone-t látja Sherlock Holmesként maga előtt, akkor ez az egész látomáselmélet kissé el van túlozva.
Csakhogy persze nem Moriarty az, aki odakint van. Hanem Az van odakint... valamilyen Az... és Az valóságos. Az...
Megint nyílt a csapóajtó, és Beverly küszködött fölfelé, szárazon köhögött, kezével eltakarta száját. Ben megfogta az egyik kezét, Stan meg a másik karja alatt ragadta meg. Félig húzták, félig maga mászott ki, de legalább kikerült.
– N-n-nagyobb lett ez a h-h-hely – mondta Bill. Richie körülnézett. Látta a kövek alkotta kört, benne a fojtottan égő tüzet, amelyből füstfelhő sistergett elő. Vele szemközt Mike, ahogy ült törökülésben, olyan volt, akár egy mahagóniból faragott totem, ami csak mered rá a tűz fölött a füsttől vörös szemével. Csakhogy Mike legalább húsz méterre volt tőle, Bill pedig még messzebb, Richie-től jobbra. A föld alatti klubház most már csaknem akkora volt, mint egy táncterem.
– Nem érdekes – mondta Mike. – Elég gyorsan fog jönni. Valami már jön is.
– I-i-igen – mondta Bill. – De én...én...én... Elfogta a köhögés. Megpróbált úrrá lenni rajta de a köhögés csak rosszabb lett – olyan volt, mint valami száraz kereplés. Richie homályosan látta, hogy Bill támolyogva föláll, a csapóajtó felé vetődik és kilöki.
– S-s-sok ssz-szerencsét...! Aztán eltűnt, felhúzták a többiek.
– Úgy látszik, mi ketten maradtunk, jó öreg Mikey – mondta Richie, és maga is köhögni kezdett. – Biztos voltam benne, hogy Bill lesz az, aki...
A köhögés egyre cudarabbul kínozta. Kétrét görnyedt, egyre csak köhögött, majd' megfulladt. A feje úgy lüktetett, hogy majdnem szétrobbant. A szemüvege mögött csurgott a könnye.
Messziről meghallotta Mike hangját: – Menjél csak föl, ha kell, Richie. Ne dobd fel a talpad.
Mike felé emelte a kezét, és föltartott mutatóujjal
(jelfények)
tagadólag megrázta. Lassacskán sikerült leküzdenie a köhögését. Mike-nak igaza van; valami történni fog, mégpedig hamarosan. Itt akart maradni, amíg bekövetkezik.
Hátrahajtotta a fejét, és megint a füstlyukat bámulta. A köhögési roham után enyhe szédülésfélét érzett, és most mintha valami levegőpárnán úszna. Kellemes érzés volt. Aprókat lélegzett, és ezt gondolta: Egy szép napon rock and roll-sztár leszek. Igen, pontosan. Híres leszek. Lemezeket készítek, albumokat és mozifilmeket. Fekete sportkabátom lesz, fehér cipőm és egy sárga Cadillacem. És amikor visszajövök Derrybe, mindenkit megesz majd a fene, még Bowerst is. Szemüveges vagyok, de hát le van szarva, Buddy Holly is szemüveges. Dzsesszt játszom, amíg bele nem kékülök, és táncolok, amíg össze nem esem. Én leszek az első rock and roll-sztár, aki Maine-ből származik. Én...
A gondolatsor megszakadt. Nem számít. Észrevette, hogy most már nem kell aprókat lélegeznie. A tüdeje hozzászokott a körülményekhez. Képes volt annyi füstöt belélegezni, amennyit akart. Talán a Vénuszról jött.
Mike újabb ágakat hajított a tűzre. Nehogy lepipálják, Richie is dobott rá egy marékkal.
– Hogy érzed magad, Rich? – kérdezte Mike. – Jobban – mosolyodott el Richie. – Majdhogynem jól. Este?
Mike bólintott, és visszamosolygott. – Minden oké. Varrni jópofa gondolataid voltak?
– Aha.Egy percre arra gondoltam, hogy én vagyok Sherlock Holmes. Aztán azt gondoltam, hogy úgy tudok táncol ni, mint a Deveils. Olyan vörös a szemed, hogy nem is hinnéd, tudod?
– A tied is. Tudod, mik vagyunk? Két menyét a ketrecben.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Azt akarod mondani, hogy jól vagy?
– Jól. Azt akarod mondani, hogy megértetted?
– Azt, Mikey. – Akkor jó.
Egymásra vigyorogtak, aztán Richie hátrabillentette a fejét, a falnak támasztotta, és megint fölnézett a füstlyukra. Kisvártatva érezte, hogy ellebeg. Nem... nem el. Föl. Fölfelé lebegett. Mint
(mi mind lefelé úszunk)
egy léggömb.
– J-j-jól v-v-vagytok, s-s-srácok?
Bill szólt le, a füstlyukon át. A Vénuszról jött a hangja. Az aggodalmas hangja. Richie érezte, hogy visszazuhan önmagába.
– Jól vagyunk – hallotta távolról saját ingerült válaszát. – Jól vagyunk, azt mondtuk, hogy jól vagyunk, nyughass, Bill, hadd kapjuk már meg azt az üzenetet, azt akarjuk mondani, hogy megkaptuk a
(világot)
az üzenetet.
A klubház még soha nem volt ilyen tágas, a padlója valamilyen fényezett fából készült. A füst sűrű volt, akár a köd, a tüzet is alig lehetett látni. Az a padló! Jézus Úristen! Akkora volt, mint egy táncterem padlója egy pazar musicalben. A másik oldalról ránézett Mike, alakját szinte teljesen elnyelte a köd.
Jössz, jó öreg Mikey?
Itt vagyok veled, Richie.
Még mindig azt akarod mondani, hogy jól vagy?
Igen... de fogd meg a kezem... meg tudod fogni?
Azt hiszem.
Richie kinyújtotta a kezét, s bár Mike a túloldalán volt annak a hatalmas teremnek, érezte, hogy az erős barna ujjak a csuklója köré kulcsolódnak. Ó, milyen jó volt, milyen jó érintés – milyen jó volt vágyra lelni a vigaszban, vigaszra a vágyban, szilárd anyagra a füstben és füstre az anyagban...
Hátrahajtotta a fejét és a füstlyukra nézett, ami olyan fehér volt és olyan parányi. Most magasabban volt. Sok-sok mérföld magasságban. Csak a Vénusz világított be rajta.
Ekkor történt... Lebegni kezdett. Hát akkor, rajta, gondolta, és egyre sebesebben emelkedett a füstön át, a ködön, a párán át, mindegy, mi volt az.

Már nem voltak odalent.
Ott álltak, ők ketten együtt, a Puszta közepén, az alkonyatban.
A Puszta volt az, tudta ó, de más volt minden. A lombozat bujább, sűrűbb, vadul illatozó. Olyan növények voltak ott, amilyeneket még sose látott, és Richie rájött, hogy azok, amiket először fának nézett, valójában óriáspáfrányok. Folyó víz hangját hallotta, de sokkal zajosabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna – ennek a víznek nem olyan volt a hangja, mint a komótosan folydogáló Kenduskeagnak, hanem inkább amilyennek a Colorado zúgását képzelte, ahogy a Grand Canyonban rohan.
És nagy forróság volt. Nem mintha nyaranta nem lett volna forróság Maine-ben, meg párás a levegő, de annyira, hogy néha úgy érezte az ember, hogy odaragad az ágyához. Miközben éjjel feküdt benne, de itt nagyobb volt a forróság és párásabb a levegő, mint amit valaha is tapasztalt. Füstös és sűrű talajmenti köd ült meg a föld üregeiben és tekergőzött a fiúk lába körül. Csípős szaga volt, mint az égő, nedves fának mindig.
Mike és ő szótlanul megindultak a rohanó víz hangja felé a különös növényzeten át. Egyes fák között vastag, kötélszerű; liánok csüggtek, mint pókhálóból szőtt függőágyak, és Richie egyszer csak nagy csörtetésre lett figyelmes az aljnövényzetben. Mintha szarvasnál is nagyobb állat zaja volna.
Megállt, legalább annyi időre, hogy körülnézzen, teljesen körbefordult, a láthatárt fürkészte. Tudta, hol kellett volna lennie a víztorony vastag fehér hengerének, de nem találta ott. És a Neibolt utca végében lévő vonatudvarhoz vezető vasúti hídállványzat sem volt sehol, sem pedig az épülő Öregfok-telep – a helyén alacsony sziklapartot és vörös homokkő tömböket látott a sűrű óriáspáfrányok és fenyők között.
A feje fölött szárnycsattogást hallott. A fiúk gyorsan lekushadtak, mert egy csapat denevér repült el fölöttük. Ekkora példányokat Richie még életében nem látott, és egy pillanatra jobban megijedt, mint amikor Bill megpróbálta lendületbe hozni a Silvert és hallotta, hogy a hátuk mögött a farkasember egyre közeledik. Ε táj némasága és idegensége egyaránt iszonyatos volt, de még ennél is iszonyatosabbnak hatott az, hogy mégis milyen ismerős.
Nem kell félni, mondta magának. Ne felejtsd el, hogy ez csak álom vagy látomás, vagy nevezd, aminek akarod. A jó öreg Mikey és én a klubházban vagyunk, csak a füst kábított el bennünket. Nagy Billt nemsokára elfogja az idegesség, mert már nem válaszolunk neki, úgyhogy Bennel lejönnek és fölhúznak minket.
De látta, hogy az egyik denevér szárnya olyan rongyos, hogy a ködbe burkolózó nap átsüt rajta, és amikor elhaladtak egy óriáspáfrány alatt, egy széles zöld levélen kövér sárga hernyót látott mászni, amely maga mögött hagyta az árnyékát. A hernyó testén apró fekete atkák ugráltak és sercegtek. Ha álom volt, hát a legtisztább álom, amiben valaha része volt.
Mentek tovább a víz hangja felé, és a sűrű, térdmagasságig érő ködben Richie képtelen volt megállapítani, hogy a lába vajon érinti-e a földet vagy sem. Aztán elérkeztek egy olyan helyre, ahol a köd is meg a föld is véget ért. Richie csak nézett, hitetlenkedve. Ez nem a Kenduskeag – és mégis az. A folyó ugyanabba az omladozó sziklába vájt keskeny mederben fortyogott-kavargott – s átnézve a túloldalra látta az egymásra következő korok rétegeit a kőben, vörös réteget, narancssárgát, aztán megint vöröset. Ezen a folyón nem lehetett köveken átgázolni; kötélhídra lett volna szükség, ha meg belepottyan az ember, az ár azonnal elsodorja. A víz zaja a keserű, eszelős düh hangja volt, és ahogy Richie tátott szájjal figyelt, megpillantott egy rózsaszín-ezüst halat, amely lehetetlenül magas ívben röpült a víz fölött, és a felszínen hatalmas rajokban szállongó bogarak után kapdosott. A hal a vízbe csobbant, csak annyi időt hagyva Richie-nek, hogy tudatosíthassa magában: ez olyan hal, amilyenhez foghatót még soha életemben nem láttam, még könyvekben sem.
Az égboltot fülsértően rikoltozó madársereg töltötte be. Nem egy tucat és nem két tucat madár; e percben oly sokan voltak, hogy sötétlett tőlük az ég, és a napot is eltakarták. Valami más csörtetett a bokrokon keresztül, aztán a zaj újra meg újra megismétlődött. Richie hátraperdült, a szíve úgy dübörgött a mellében, hogy szinte fájt, és mintha egy antilopot látott volna elillanni délkeleti irányban.
Valami történni fog. És ők tudják.
A madarak elrepültek, vélhetőleg seregestül leszálltak valahol, messze délebbre. És elcsörtetett mellettük egy újabb állat... aztán még egy. Aztán csönd borult a tájra, leszámítva a Kenduskeag szakadatlan morajlását. A csönd vihar előtti, vészterhes csöndnek rémlett, ami Richie-nek fiagyon nem tetszett. Érezte, hogy a tarkóján égnek állnak a hajszálak, és kezével ismét Mike kezét kereste bizonytalanul.
Tudod, hol vagyunk?, ordította Mike-nak. Kaptál üzenetet?
Jézusom, hát persze!, ordította vissza Mike. Kaptam hát! Régen volt, Richie! Régen!
Richie bólintott. Régen, hajdanában-danában, nagyon-nagyon régi időkben, amikor még mind az erdődben éltünk, és senki sem élt máshol. A Pusztában voltak, Isten tudja, hány évszázaddal ezelőtt. Valami elképzelhetetlen múltba csöppentek vissza a jégkorszak előtt, amikor New England-nek ugyanolyan trópusi éghajlata volt, mint ma Dél-Amerikának... ha még van egyáltalán ma. Megint körülnézett, idegesen, szinte várta, hogy egy brontoszaurusz az égnek emelje darunyakon ülő fejét, és lebámuljon rájuk, szája tele földdel és gyökerestül fölszakított növényekkel, vagy hogy egy kardfogú tigris sompolyogjon elő a bozótból.
De csak az a csönd volt, ami öt-tíz perccel egy cudar égiháború kitörése előtt szokott lenni, amikor fönt az égen bíborlila felhők dagadoznak és a fénynek különös, bíborsárga lesz a színe, a szél meg teljesen elül, és az ember a túltöltött autóakkumulátorok tömör szagát érzi a levegőben.
A múltban vagyunk, millió vagy talán tízmillió, esetleg nyolcvanmillió évvel ezelőtti időben, de itt vagyunk, és valami történni fog, nem tudom, hogy mi, de valami fog, és félek, azt akarom, hogy vége legyen, vissza akarok térni és Bill kérlek Bill húzz ki bennünket olyan ez mintha beleestünk volna a képbe valamilyen képbe kérlek kérlek segíts...
Mike keze a keze köré kulcsolódott, és rájött, hogy most megtört a csönd. Állandó, mély vibrálást hallott – vagy inkább érzett a dobhártyáján, a vibrálás megrezegtette a hallójárat apró csontjait is, és egyre erősödött. Nem volt tónusa; egyszerűen csak:
(a szó az elején a szó volt a világ a)
dallamtalan, lélektelen hang volt. A fa után tapogatózott, amelynek a közelében álltak, és ahogy a kezével megérintette és a tenyerét a törzs görbe vonalára szorította, érezte a bennrekedt vibrálást. Ugyanabban a pillanatban rájött, hogy a lábában is érzi, állandó bizsergés volt, amely felkúszott a bokájáig, a lábikrájáig, a térdéig, inait megannyi hangvillává alakította át.
Egyre erősödött.
Az égből jött. Richie nem akarta, de önkéntelenül fölfelé fordította az arcát. A nap olvadt pénzdarab volt, amely kört éget az alacsonyan lógó felhőtakaróba, és nedvességből szőtt boszorkány gyűrű övezi. Alatta, a zöldellő bozótos mocsárban, ami a Puszta volt, tökéletes csönd honolt. Richie arra gondolt, hogy ő érti, mi ez a látomás: hamarosan tanúi lesznek Az eljövetelének.
A vibrálásnak immár hangja is lett – morajló zúgás volt, amely lassan harsogó bömböléssé erősödött. Kezét a fülére tapasztotta, sikoltott, de nem hallotta a tulajdon sikoltását sem. Mellette Mike Hanlon ugyanezt tette, és Richie látta, hogy Mike-nak egy kicsit vérzik az orra.
Nyugaton a felhőket valamiféle vörös tűzvirág világította meg. A tűzvirág feléjük közeledett, erecskéből baljós színű folyammá szélesedett; és aztán, ahogy egy égő, zuhanó tárgy áttörte a felhőtakarót, feltámadt a szél. Forró volt és perzselő, füstszagú és fojtogató. Az égen lévő dolog gigantikus méretű volt, egy égő gyufafej, amely olyan fényesen égett, hogy lehetetlen volt belenézni, ív alakú elektromos kisülések ágaztak ki belőle, kéken villanó terelőostorra emlékeztettek, s a nyomukban jött a mennydörgés.
Űrhajó!, sikoltotta Richie, térdre rogyott, és eltakarta a szemét. Úristen, ez egy űrhajó! De szentül hitte – és később is ezt mondta a többieknek, váltig ezt állította –, hogy nem űrhajó az, noha az sincs kizárva, hogy az űrön át jött ide. Bármi volt is, ami a földre szállt azon a réges-régi napon, sokkal, de sokkal távolabbról érkezett, mint egy másik csillag vagy egy másik galaxis, és ha az űrhajó volt az első szó, ami az eszébe jutott, hát talán csak azért, mert más szóval nem tudta kifejezni, amit látott.
Aztán robbanás hallatszott – hatalmas dörej, amelyet rázkódássorozat követett, s ez a földre is terítette mindkettőjüket. Ezúttal Mike volt az, aki Richie keze után tapogatózott. Jött egy újabb robbanás. Richie kinyitotta a szemét es vakító tüzet látott meg égbe törő füstoszlopot.
Az!, sikoltotta Mike-nak, immár a rettegés eksztázisában – soha életében, se azelőtt, se később, nem érzett és nem érez át ilyen mélyen semmit, soha semmilyen érzés így le nem taglózta, és később se fogja. Az! Az! Az!
Mike talpra ráncigálta, és rohanni kezdtek a fiatal Kenduskeag magas partján, és észre sem vették, milyen közel vannak a meredély széléhez. Egy ízben Mike elesett, és csúszott a térdén. Aztán Richie -n volt az esés sora, felhorzsolta a bőrét a sípcsontjánál, és elszakadt a nadrágja. Feltámadt a szél, és az égő erdő szagát fújta feléjük. A füst sűrűbb lett, és Richie-ben homályosan tudatosult, hogy nemcsak ők ketten rohannak Mike-kal. Az állatok is szedték a lábukat megint, menekültek a füsttől, a tűztől, a tűzhaláltól. Talán Az elől menekültek. Az új jövevény elől, aki betört az ő világukba.
Richie köhögni kezdett. Hallotta, hogy Mike ott van mellette, és szintén köhög. A füst sűrűbb volt, elmosta a nap zöldjeit, szürkéit meg vöröseit. Mike megint elesett, és Richie elveszítette a kezét. Nyúlkált utána, de nem lelte.
Mike!, sikoltotta pánikba esve, és köhögött. Mike, hol vagy? Mike! MIKE!
De Mike eltűnt; Mike nem volt sehol.
richie! richie! richie!
(!! DE KÜLÖNÖS!!)
– richie! richie! richie, jól

vagy?
A szeme rebegve kinyílt, és látta, hogy Beverly térdel mellette. A száját törölte egy zsebkendővel. A többiek – Bill, Eddie, Stan és Ben – a lány mögött álltak, ünnepélyes és ijedt arccal. Richie arca oldalt pokolian fájt. Beszélni próbált Beverlyvel, de csak károgásféle jött ki a száján. Nekiveselkedett, hogy megköszörülje a torkát, de kis híján elhányta magát. Olyan érzése volt, mintha a torkát és tüdejét füsttel bélelték volna ki.
– Felpofoztál, Beverly? – nyögte ki végre.
– Jobb nem jutott az eszembe – mondta a lány.
– De különös! – motyogta Richie.
– Nem hittem volna, hogy magadhoz térsz, ez minden – mondta Bév, és hirtelen könnyekben tört ki.
Richie ügyetlenül a lány vállát veregette, Bill meg a tarkójára tette a kezét. Beverly azonnal odanyúlt, megragadta, megszorította.
Richie nagy nehezen fölült. A világ hullámzani kezdett körülötte. Amikor a hullámzás elült, észrevette, hogy Mike egy közeli fának támaszkodik, arca hamuszürke, tekintete kába.
– Rókáztam? – kérdezte Richie Β évtől. A lány, még mindig sírva, bólintott.
Richie az ír Zsaru hangján károgva, akadozva megkérdezte: – Van... még valiami mondanivalód, bébi?
Bev könnyes szemmel nevetett, és megrázta a fejét. – Az oldaladra fordítottalak. Attól féltem... h-h-hogy esetleg m-m-megfulladsz... – S azzal megint bőgni kezdett.
– Ez n-n-nem j-j-járja! – mondta Bill, továbbra is Beverly kezét fogva. – Itt én v-v-vagyok az, aki d-d-dadog.
– Nem rossz, Nagy Bill – mondta Richie. Megkísérelt lábra állni, de visszazöttyent a fenekére. A világ még mindig hullámzott. Köhögni kezdett, és elfordította a fejét, mert erezte, hogy okádni fog, s a következő pillanatban okádott p. Jó adag zöld hab jött ki belőle, meg sűrű nyál, ami egészen összecsomósodott. Szorosan lehunyta a szemét, és ezt károgta: – Nem akar valaki kajálni?
– Fuj! – kiáltotta Ben undorodva, de közben nevetett is.
– Szerintem inkább hányásnak néz ki – mondta Richie, noha a szeme még mindig szorosan le volt hunyva. – De igazad van, Ben, fújni kell, mert még nagyon meleg. Temérdek eszed van, Boglya. – Amikor végre kinyitotta a szemét, látta, hogy úgy húsz méterre van a klubház. Az ablak is meg a nagy csapóajtó is ki volt tárva. Füst szállt föl mindkettőből, bár most már nem olyan sűrű.
Richie-nek ezúttal sikerült lábra állnia. Egy másodpercig egész biztos volt benne, hogy ismét hányni fog vagy elájul, vagy mindkettő. – De különös! – motyogta, és nézte, ahogy a világ imbolyog és meg-megvetemedik körülötte. Amikor az érzés elmúlt, elindult Mike felé. Mike szeme még mindig menyétvörös volt, és mivel a nadrágja hajtókája nedvesnek látszott, Richie arra következtetett, hogy a jó öreg Mikeynak is liftezett a gyomra.
– Fehér fiú létedre egész jól bírtad – recsegte Mike, és finoman vállba bokszolta Richie-t.
Richie-nek nem jött válasz a nyelvére – ez nála ritkaságszámba ment.
Odament hozzájuk Bill. A többiek utána.
– Te húztál ki bennünket? – kérdezte Richie.
– É-é-én meg B-b-ben. S-s-sikoltoztatok. M-m-mindketten. D-d-de... – Β ennre nézett.
– Nyilván a füst miatt, Bill – mondta minden meggyőződés nélkül.
Richie kerek perec kimondta: – Kíváncsi vagyok, ugyanarra gondolunk-e.
Bill vállat vont. – Te mire g-g-gondolsz, R-r-richie?
– Ugye először nem találtatok bennünket? – kérdezte Mike. – Azért mentetek le, mert hallottátok, hogy sikoltozunk, de először nem voltunk ott.
– Csupa füst volt az egész – mondta Ben. – Ahogyan mind a ketten sikoltoztatok, az volt a félelmetes. De a sikoltozás... szóval úgy hangzott...
– M-m-mintha n-n-nagyon távolról j-j-jönne – mondta Bill. Csúnyán dadogva beszámolt, hogy amikor Bennel lementek, se Richie-t, se Mike-ot nem látták. Ott bolyongtak pánikba esve, körbe-körbe a füstös klubházban, mert attól tartottak, hogy ha nem cselekszenek gyorsan, a két fiú esetleg meghal füstmérgezésben. Végül Bill megragadott egy kezet – Richie-ét. „J-j-jól m-m-megrántotta”, és Richie röpülve jött a homályból, de csak alig-alig volt magánál. Amikor Bill megfordult, látta, hogy Ben és Mike szorosan átölelik egymást, és mindketten köhögnek. Ben a csapóajtón át kidobta Mike-ot a klubházból. Ben bólogatva hallgatta végig.
– Szorosan tartottalak, tudod? Valójában nem csináltam semmit, csak hirtelen előrenyújtottam a kezem, mint aki kezet akar fogni. Te pedig megragadtad, Mike. És baromi jól tetted, hogy akkor megragadtad. Már éppen kezdtél volna eltűnni.
– Srácok, amit mondtok, abból az derülhetne ki, hogy a klubház jóval nagyobb, mint valójában – jegyezte meg Richie. – Hogy „bolyongtatok” körbe-körbe, meg minden. Hisz az oldalai másfél méter szélesek.
Egy kis időre elhallgattak, miközben mindenki Billt nézte, aki homlokát ráncolva gondolkodott.
– T-t-tényleg n-n-nagyobb volt – mondta végül. – Ugye, B-Ben?
Ben vállat vont. – Valóban nagyobbnak látszott. Bár lehet, hogy csak a füst miatt.
– Nem amiatt – mondta Richie. – Mielőtt ez történt – mielőtt kimentünk –, emlékszem, arra gondoltam, hogy legalább akkora, mint egy filmbeli táncterem. Mint azokban a musicalekben. Olyanokban, mint a Hét testvér hét menyasszonya. Alig láttam Mike-ot a velem szemközti falnál.
– Mielőtt kimentetek! – kérdezte Beverly.
– Hát... arra gondolok... hogy...
Beverly megragadta Richie karját. – Megtörtént, nem? Valóban megtörtént! Látomásotok volt, ahogy Ben könyvében meg van írva! – Kigyúlt az arca. – Valóban megtörtént!
Richie végignézett magán, aztán Mike-on. Mike kordbársony nadrágjának fél térde elszakadt, az ő farmerének meg mind a két térde. Belátott a lyukakon: mindkét térdén vérző sebek.
– Ha ez látomás volt, akkor én soha többé nem kérek belőle – jelentette ki. – Egy biztos, amikor lementem oda, egy lyuk sem volt a nadrágomon. Gyakorlatilag új, az istenit neki! A mamám majd jól ellátja a bajomat.
– Mi történt? – kérdezte egyszerre Ben és Eddie. Richie és Mike egymásra pillantott, aztán Richie így szólt: – Bevvie, van egy staubod?
Volt neki kettő is, egy rongyba bugyolálva. Richie az egyiket a szájába vette, aztán mikor rágyújtott, az első slukktól olyan cudar köhögési roham jött rá, hogy a cigit visszaadta Bevnek. – Bocs, de nem bírom.
– A múltban jártunk – mondta Mike.
– Egy szart! – mondta Richie. – Nem egyszerű múlt volt az, hanem valami egészen réges-régi idő.
– Igen, persze. A Pusztában voltunk, de a Kenduskeag őrült módjára rohant. Mély volt. És kurvára vad. Bocsánat, Bevvie, tényleg az volt. És voltak benne halak. Lazac, azt hiszem.
– A p-p-papám azt m-m-mondja, hogy m-m-már régóta n-n-nincs hal a K-k-kenduskeagban. A ssz-szennyvíz miatt.
– Ez nagyon-nagyon rég volt – mondta Richie. Bizonytalanul körbejártatta rajtuk a tekintetét. – Azt hiszem, egymillió éve, legalább.
Ezt a kijelentést döbbent csönd fogadta. Végül Beverly törte meg: – De mi történt?
Richie érezte, hogy jönnek föl benne a szavak, de küzdenie kellett, hogy kimondhassa őket. Majdnem olyan érzése volt, mintha megint a hányinger kerülgetné. – Láttuk jönni Azt. Szerintem ez történt.
– Úristen! – motyogta Stan. – Te jó Úristen!
Éles, sípoló légzés hallatszott, Eddie kénytelen volt a szippantóját használni.
– Az égből jött – magyarázta Mike. – Soha életemben nem akarok még egyszer hasonló dolgot látni. Olyan forrón égett, hogy nem is igen lehetett ránézni. Villámok csaptak ki belőle, és mennydörgött. Az a hang... – Megrázta a fejét, és Richie-re nézett. – Olyan volt, mintha a világvége közeledne. És amikor becsapódott, erdőtűz keletkezett. És ezzel vége is lett.
– Űrhajó volt? – kérdezte Ben.
– Igen – felelte Richie.
– Nem – mondta Mike. Egymásra pillantottak.
– Hát, meglehet, hogy az volt – mondta Mike, és ugyanabban a minutában Richie is helyesbített: – Nem, tulajdonképpen nem volt űrhajó, tudjátok, de...
Megint elhallgattak, miközben a többiek csak nézték őket, zavarodottan.
– Mondd te – udvariaskodott Richie. – Mike, mi ugyanarra a dologra gondolunk, de ők nem értik.
Mike az öklébe köhögött, majd fölpillantott a többiekre, szinte bocsánatkérő tekintettel. – Egyszerűen nem tudom, hogyan mondjam el.
– P-p-próbáld m-m-meg – sürgette Bill.
– Az égből jött – ismételte Mike –, de nem volt űrhajó, nem volt kifejezetten az. Nem volt meteor se. Inkább az... izére... a frigyládára emlékeztetett, tudjátok, a Bibliából, amiben állítólag Isten szelleme volt benne... csakhogy ez nem Isten volt. Csak éreztük, hogy Az, láttuk jönni, tudjátok, hogy Az rosszat jelent, hogy Az igenis rossz.
Rájuk emelte a tekintetét.
Richie bólintott. – Az valahonnan... kívülről jött. Nekem ez volt az érzésem. Kívülről.
– De honnan kívülről, Richie? – kérdezte Eddie.
– Mindenen kívülről – mondta Richie. – És amikor Az lejött... Akkora lyukat vájt, hogy olyat életedben nem láttál. Apácafánkot csinált Ebből a nagy hegyből, nem túlzás. Pontosan ott ért földet, ahol most Derry belvárosa van.
Rájuk pillantott. – Értitek?
Beverly eldobta a félig szívott cigarettát, és eltaposta a cipőjével.
– Mindig is itt volt – mondta Mike –, az idők kezdetétől fogva... jóval azelőtt, hogy megjelent volna az ember a földön, leszámítva talán azt a néhányat valahol Afrikában, aki a fákon ugrált vagy barlangokban lakott. A kráter most már nincsen meg, és a jégkorszak valószínűleg mélyebbre vájta a völgyet, megváltoztatott ezt-azt a környéken, feltöltötte a krátert... de Az akkor itt volt, talán szendergett, várta, hogy elolvadjon a jég, várta, hogy jöjjenek az emberek.
– Ezért van, hogy Az a szennyvízcsatornát és a lefolyócsöveket használja – szúrta közbe Richie. – Számára ezek a rendes közlekedési útvonalak.
– Nem láttátok, hogy Az hogyan nézett ki? – vágott közbe hirtelen Stan Uris kissé rekedten.
Megrázták a fejüket.
– Legyőzhetjük? – kérdezte Eddie a nagy csöndben. – Legyőzhetünk egy ilyen lényt?
Senki nem felelt.

Tizenhatodik fejezet
Eddie csúnya törése

Amikor Richie a végére ér, mind bólintanak. Eddie is bólint, mint ők, emlékezik, mint ők, amikor egyszer csak a fájdalom belenyilall a bal karjába. Mit belenyilall? Belehasít: olyan, mintha valaki rozsdás fűrészt próbálna élesíteni a csonton. Elfintorodik, és belenyúl a sportkabátja zsebébe, a számos üvegcse közül kitapogatja az Excedrint, s előhúzza. Bekap két tablettát, és gines szilvalével leöblíti. A karját egész álló nap hasogatta a fájdalom, hol jobban, hol kevésbé. Először nem törődött vele, azt hitte, már megint az ízületi gyulladása, ami általában nyirkos időben vacakol. De Richie történetének a közepe táján újabb emlék kattan a helyére, és ő megérti, mitől a fájdalom. Ez már nem az Emlékezet utca, amin végigballagunk, gondolja; ez egyre inkább a Long Island-i gyorsforgalmi útra hasonlít.
Öt éve egy rutinvizsgálaton (Eddie hathetente esik át rutinvizsgálatokon), az orvos tárgyilagos hangon közölte: – Itt van egy régi törés, Ed... Gyerekkorában talán leesett egy fáról?
– Olyasmi – hagyta helyben Eddie, de nem fáradt azzal, hogy elmesélje dr. Robbinsnak, hogy az anyja minden bizonnyal agyvérzést kapott volna és holtan rogyott volna össze, ha látja vagy hallja, hogy az ő Eddie-je fára mászik. Az igazat megvallva nem emlékezett pontosan, hogy hogyan törte el a karját. Nem tulajdonított neki jelentőséget (bár – gondolja most Eddie – az érdeklődésnek ez a hiánya maga is igen furcsa, hisz ő az a fajta ember, aki egy tüsszentesre vagy a széklete színének csekély változására is felfigyel). De ez régi törés volt, nem különösebben bosszantó, olyasmi, ami gyerekkorában történt, alig emlékezett már rá, és nem is erőltette meg magát, hogy fölidézze. Kicsit fájt, amikor esős napokon hosszú órákat töltött a volán mögött. Két aszpirinnal szépen elintézte. Nem nagy ügy.
De most már több, mint apró bosszúság; mintha egy eszelős élezné csontzenét játszva a rozsdás fűrészt, és emlékszik, ilyen érzés volt akkor is, a kórházban, kivált késő éjjel, az első három-négy napon, közvetlenül utána. Feküdt az ágyban, csak izzadta nyári melegben, várta az ápolónőt, hogy behozza a pirulát, s a könnyek csöndben peregtek le az arcán, bele a fülébe, és arra gondolt, hogy Olyan, mintha egy dilis fűrészt élesítene ott benn.
Hogyha ez az Emlékezet utca, gondolja Eddie, akkor szívesen elcserélném egy nagy agyi beöntésre – szellemi klistélyozásra.
Nem is tudva, hogy szóra nyílik a szája, ezt mondja: – Henry Bowers törte el a karom. Emlékeztek rá?
Mike bólint. – Közvetlenül az előtt volt, hogy Patrick Hockstetter eltűnt. A pontos dátumra nem emlékszem.
– Én igen – jelenti ki Eddie. – Július huszadika. A Hockstetter gyerek eltűnését... mikor is? ...huszonharmadikán jelentették?
– Huszonkettedikén – mondja Beverly Rogan, bár azt nem árulja el, honnan tudja ilyen pontosan: látta, amint Az elvitte Hockstettert. Azt sem köti az orrukra, hogy akkor is az volt a véleménye, és most is, hogy Patrick Hockstetter őrült volt, tán még Henry Bowersnél is őrültebb. El akarja mondani nekik, de most Eddie-é a szó. Ő utána következik, aztán meg – úgy véli – Ben fogj a elmesélni azoknak a júliusi eseményeknek a tetőpontját... az ezüstgolyót, amit végül nem mertek elkészíteni. Lidérces napirend, már ha volt ilyen valaha is, gondolja – de az az őrült jókedve nem hagy alább. Mikor érezte magát utoljára ilyen fiatalnak? Alig bír nyugton ülni a fenekén.
– Július huszadika – töpreng Eddie, a sprayt szórakozottan egyik kezétől a másikig görgeti az asztalon. – Háromnégy nappal a füstlyuk dolog után. A nyár java részében be volt gipszelve a karom, emlékeztek?
Richie olyan mozdulattal csap a homlokára, amire mindnyájan emlékeznek a régi időkből, és Bill arra gondol – magában derül, ugyanakkor feszeng is –, hogy egy pillanatra Richie úgy festett, mint Beaver Cleaver. – Hát persze! Be volt gipszelve a karod, ugye, amikor a Neibolt utcai házba mentünk? És később... a sötétben... – De most Richie enyhén megrázza a fejét, tanácstalanul.
– M-mi az, R-richie? – kérdi Bill.
– Erre a részére még nem emlékszem – ismeri be Richie.
– És te? Bill lassan megrázza a fejét. – Hockstetter velük volt aznap – mondja Eddie. Akkor láttam élve utoljára. Talán ő foglalta el Peter Gordon helyét. Szerintem Bowers kiutálta a bandájából Pétert, miután a kőcsatában úgy megfutamodott.
– Mind meghaltak, ugye? – kérdezte nyugodtan Beverly.
– Jimmy Cullum után Henry Bowers barátai... vagy volt barátai haltak meg.
– Bowers kivételével – hagyja helyben Mike, és a mikrofilmfelvevőhöz kikötött léggömbökre pislant. – Ő meg a Juniper Hillen kötött ki. Ez egy privát elmegyógyintézet Augustában.
– Ho-ho-hogy volt az, amikor e-e-eltörte a k-karod, E-e-eddie? – kérdezte Bill.
– Egyre csúnyábban dadogsz, Nagy Bill – jelenti ki Eddie ünnepélyesen, és egyetlen kortyintással kivégzi az italát.
– Rá se ránts – mondja Bill. – M-m-meséld el.
– Meséld el – kérleli Beverly is, és kezét finoman Eddie karjára teszi. Megint beléhasít a fájdalom.
– Rendben – mondja Eddie. Tölt magának egy újabb pohár italt, tanulmányozza, és így szól:
– Két nappal azután, hogy hazaengedtek a kórházból, átjöttetek hozzám, és megmutattátok az ezüst golyóscsapágyakat. Emlékszel, Bill?
Bill bólint.
Eddie Beverlyre néz. – Bill megkérdezte tőled, hogy elsütnéd-e azokat a golyókat, ha arra kerülne a sor... mert neked volt a legjobb szemed. Azt hiszem, azt mondtad, hogy nem... mert nagyon félnél. És még mondtál valami mást is, de nem jut eszembe, mi volt az. Nem a... – Eddie kidugja a nyelvét, aztán megfogja a hegyét, mintha valami odaragadt volna hozzá. Richie és Ben elvigyorodik. – Nem a Hockstetter gyerekkel volt kapcsolatos?
– De igen – feleli Beverly. – Majd elmondom, hogyha te végeztél. Most folytasd.
– Miután ti mind elmentetek, az anyám bejött, és jó nagyot veszekedtünk. Nem akarta, hogy a továbbiakban bármelyikőtökkel is elmenjek csellengeni. És még képes lett volna rávenni – értett hozzá, hogy megdolgozza az embert, tudjátok...
Bill megint bólint. Emlékszik Mrs. Kaspbrakra, erre az óriás asszonyra, akinek olyan fura, tudathasadásos volt az arca, hogy egyszerre látszott megkövültnek, dühösnek, szerencsétlennek és ijedtnek.
– Igen, már majdnem rávett – mondja Eddie. – De ugyanazon a napon, hogy Bowers eltörte a karom, történt valami más is. Valami, ami tényleg nagyon felrázott.
Röviden felnevet, és arra gondol: Az felrázott, rendben... Csak ennyit tudsz mondani? Minek beszélsz, ha sosem vagy képes elmondani az embereknek, hogy hogyan érzel valójában? Az, amit azelőtt egy nappal megtudtam, hogy Bowers eltörte a karom, örökre megváltoztatta volna az életemet egy könyvben vagy egy filmben, és semmi sem történt volna úgy, ahogy történt... egy könyvben vagy egy filmben ez fölszabadított volna. Egy könyvben vagy egy filmben nem volna egy egész táska tele pirulákkal a Városháza szállóbeli szobámban, nem vettem volna el Myrát, nem volna itt ez a hülye szar spray. Egy könyvben vagy egy filmben. Mert...
Hirtelen, miközben mind nézik, Eddie spraye magától gurulni kezd az asztalon. Ahogy gurul, száraz, kereplő hangot ad, egy kicsit olyan, mint amaraca és egy kicsit mint az egymáshoz ütődő csontok... és egy kicsit olyan, mint a nevetés. Amikor az asztal túloldalára ér, Richie és Ben közé, fölugrik a levegőbe, majd leesik a földre. Richie riadtan nyúlna utána, de Bill rárivall: – N-n-ne érj h-h-hozzá!
– A léggömbök! – üvölti Ben, és mind arra fordulnak.
Most mindkét léggömbön ez olvasható: Az ASZTMAGYÓGYSZER RÁKKELTŐ! A mondat alatt vigyorgó halálfejek.
Egyszerre kidurran mindkettő.
Eddie odanéz, a szája száraz, lent a mellében a fulladás ismerős érzése...fojtogató, mintha valamit elreteszelnének.
Bill visszanéz rá. – K-k-ki beszélt v-v-veled, és m-m-mit mondott?
Eddie megnyalja az ajkát, szeretne a spray után menni, de nem nagyon mer. Ki tudja, mi lehet most benne?
Arra a napra gondol, huszadikára, hogy mekkora forróság volt, hogy az anyja odaadta neki a csekket, mindent kitöltött, az összeget kivéve, és odaadta Eddie-nek az apanázsát is – egy dollárt, készpénzben. – Mr. Keene – mondja, és olyan távolinak, erőtlennek hallja a saját hangját. – Mr. Keene volt az.
– Nem éppen a legkedvesebb ember Derryben – mondja Mike, de Eddie, aki elmerült a gondolataiban, nemigen hallja.
Igen, nagy forróság volt aznap, de a Városközpont utcai gyógyszertárban hűvös volt, a fa ventilátor lustán forgott a domborított bádogmennyezet alatt, és a levegőben a kevert porok és csodaszerek vigasztaló illata terjengett. Ez az a hely, ahol az egészséget árulják – így hangzott az anyja ki nem mondott, de világosan kifejezett meggyőződése, és Eddie, fél tizenkettőre beállított biológiai órájával, nem is sejtette, hogy anyja esetleg tévedhet is ebben a dologban vagy bármi másban.
Na, Mr. Keene mindenesetre véget vetett ennek, gondolja nőst Eddie, és jóleső düh tölti el.
Emlékszik, hogy a forgatható állványon a képregényeket nézegette, kíváncsi volt, hogy vannak-e új Batmanek vagy Superboyok, vagy a kedvence, a Műanyag ember. Az anyja listáját odaadta Mr. Keene-nek (az anyja őt a gyógyszertárba küldözgette, ahogy más fiúkat a sarki fűszereshez küldte az anyjuk), valamint az anyja csekkjét is; Mr. Keene szokta kitölteni az utalványt, aztán beírta az összeget a csekkre, majd átadta Eddie-nek az elismervényt, hogy az anyja kiszámíthassa az összeget az új egyenleg alapján. Ez az egész ENGESZTELŐ AJÁNDÉK volt Eddie-nek. Három különféle recept az anyjának, meg egy üveg Geritol, mert – az anyja titokzatosan azt mondta: – Tele van vassal, Eddie, és a nőknek több vasra van szükségük, mint a férfiaknak. – Meg aztán ott voltak az ő vitaminjai, egy üveg dr. Swett Gyer-mekelixírjéből... és persze az asztma elleni orvossága.
Mindig ugyanaz. Később meg szokott állni a Costello sugárúti piacon, és az egy dollárjáért vett két cukorrudacskát és egy Pepsit. A cukrot megette, a Pepsit megitta, az aprópénzt meg egész úton hazafelé a zsebében csörgette. De ez a nap más volt; ő a nap végén kórházban kötött ki, és ez bizony nem volt megszokott, de a nap akkor zökkent ki a normális kerékvágásból, amikor Mr. Keene behívta. Mert ahelyett hogy átadta volna a gyógyszerekkel teli nagy fehér zacskót meg az elismervényt, figyelmeztetve, hogy az elismervényt tegye a zsebébe, nehogy elveszítse, Mr. Keene elgondolkodva ránézett, és azt mondta: – Gyere

be egy pillanatra az irodába, Eddie. Beszélni szeretnék veled.
Eddie csak egy másodpercre nézett rá, és pislantott, kissé ijedten. Átvillant az agyán, hogy Mr. Keene esetleg azt hiszi, hogy lopott. Ott volt az ajtó mellett az a nagy tábla, amit mindig elolvasott, amikor belépett a Városközpont utcai gyógyszertárba. Vádló fekete betűkkel, de akkorákkal, hogy fogadni mert volna, még Richie Tozier is el tudná olvasni szemüveg nélkül, ez állt rajta: A BOLTI LOPÁS NEM „HECC”, „MÓKA” VAGY „JÓ MULATSÁG”. A BOLTI LOPÁS BŰNCSELEKMÉNY, ÉS A KELLŐ SZIGORRAL LÉPÜNK FÖL ELLENE!
Eddie soha életében nem lopott semmit, de az a tábla mindig bűntudattal töltötte el – azt az érzést keltette benne, hogy Mr. Keene valami olyasmit tud róla, amit ő sem tud magáról.
Aztán Mr. Keene még jobban zavarba hozta, amikor ezt mondta: – Mit szólnál egy fagylaltszódához?
– Hát...
– Ó, van itt ilyesmi is. Mindig van az irodában a napnak ebben a szakában. Jó energiaforrás, hacsak nem kell az embernek a kilóira vigyáznia, márpedig szerintem egyikünknek sem kell. A feleségem azt mondja, olyan vagyok, mint a piszkafa. A barátodnak, a Hanscom gyereknek viszont igencsak vigyáznia kell a súlyára. Milyen ízesítéssel kéred, Eddie?
– Az anyám azt mondta, hogy legyek otthon, amilyen gyorsan csak.
– Fogadjunk, hogy te a csokoládét szereted. Jó lesz csokoládéval? – Mr. Keene-nek felcsillant a szeme, de ez csak száraz csillanás volt, ahogy a napfény verődik vissza a csillámkőről a sivatagban. Legalábbis Eddie, aki olyan westernírók csodálója volt, mint Max Brand és Archie Joceylen, így gondolta.
– Jó – adta be a derekát. Ahogy Mr. Keene feltolta aranykeretes szemüvegét pengevékony orrán, attól Eddie valahogy nyugtalan lett. Meg attól, hogy Mr. Keene egyszerre látszott idegesnek és titokban elégedettnek. Nem akart bemenni az irodába Mr. Keene-nel. Nem a szóda miatt hívta be. Egy fenét. És bármi volt is az igazi indok, Eddie-nek az volt az érzése, hogy az nem lesz valami nagy újság.
Talán azt akarja közölni, hogy rákot kaptam vagy ilyesmi, száguldottak Eddie gondolatai. Azt a gyermekrákot. A leukémiát. Jézusom!
Jaj, ne marháskodj!, torkolta le magát olyan hanglejtésül, ami Dadogós Billnek volt a sajátja. Eddie életének nagy hőse Dadogós Bill lett, aki Jock Mahoneyt váltotta fel, azt, aki a Range Ridert játszotta szombat délelőttönként a tévében. Annak ellenére, hogy nem tudott rendesen beszélni, Nagy Bill mintha mindig a helyzet magaslatán állna. Ez a fickó gyógyszerész, nem orvos, az isten szerelmére. De Eddie nyugtalansága nem múlt el.
Mr. Keene fölhajtotta a pultajtót, és csontos ujjával intett Eddie-nek. Eddie ment, de nagyon nem szívesen.
Ruby, a kiszolgálólány a pénztárgép mögött ült, és egy Silver Screen-t olvasott. – Volnál szíves két fagylaltszódát készíteni, Ruby? – szólt oda neki Mr. Keene. – Egy csokoládésat meg egy kávésat?
– Hogyne – mondta Ruby, és egy darab sztaniolpapírral megjelölte a helyet a magazinban, ahol tartott, majd fölállt.
– Hozd be az irodába. – Hogyne.
– Na, gyere, fiam. Nem harapom le a fejed. – És Mr. Keene szó szerint kacsintott, amivel teljesen megdöbbentette Eddie-t.
Még soha életében nem volt annak a pultnak a túloldalán, és érdeklődve bámulta a sok üveget, pirulát meg mindent. Egymagában szívesen elidőzött volna itt, Mr. Keene mozsarát és mozsártörőjét, mérlegét meg súlyait nézegetve, meg a kapszulákkal teli gömbölyű tartályait. De Mr. Keene befelé terelte az irodába, és határozott mozdulattal csukta be az ajtót. Amikor az ajtó becsukódott, Eddie figyelmeztető szorulást érzett a mellében, amit megpróbált leküzdeni. Az anyja dolgai között lesz egy új spray is, és mihelyt kiteszi innen a lábát, első dolga lesz egy nagyot szippantani belőle.
Egy üveg édesgyökér-cukorka állt Mr. Keene íróasztalának sarkán. Megkínálta Eddie-t.
– Köszönöm, nem kérek – hárította el udvariasan Eddie. Mr. Keene leült a forgószékébe az asztal mögé, és vett egyet. Aztán kihúzta a fiókját, és előszedett valamit. Letette a magas, édesgyökér-cukorkás üveg mellé, és Eddie-t, amint meglátta, hirtelen riadalom fogta el. Egy spray volt.
Mr. Keene úgy dőlt hátra a forgószékében, hogy a feje csaknem a kalendáriumhoz ért, amely mögötte lógott a falon. A kalendáriumi képen még több pirulát látott. Az állt rajta, hogy SQUIBB. És...
...és egy lidérces pillanatra, amikor Mr. Keene szólásra nyitotta a száját, Eddie-nek eszébe jutott, mi történt egyszer a cipőboltban, még kissrác korában, amikor az anyja felsikoltott, amiért betette a lábát a röntgengépbe. És ebben a lidérces pillanatban az cikázott át az agyán, hogy Mr. Keene azt fogja mondani: „Eddie, tíz orvos közül kilenc azon a véleményen van, hogy az asztmagyógyszer rákot okoz, akárcsak a röntgengépek, amiket a cipőboltokban állítottak be. Valószínűleg már megkaptad a rákot. Csak arra gondoltam, hogy nem árt, ha tudod.”
De amit Mr. Keene a valóságban mondott, az olyan különös volt, hogy Eddie nem is tudta, mit feleljen; csak ült az egyenes támlájú széken, mint a hülye, Mr. Keene íróasztalának másik oldalán.
– Ez már elég régóta tart.
Eddie kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
– Hány éves vagy, Eddie? Tizenegy, ugye?
– Igen, uram – mondta Eddie elhalóan. Tényleg egyre apróbbakat lélegzett. Még nem sípolt úgy, mint a teáskanna (Richie ilyenkor azt mondta: Valaki zárja már el Eddie-t! Felforrt szegény!), de ez az állapot bármikor bekövetkezhet. Sóvárogva nézett a Mr. Keene asztalán álló sprayre, és mintha bővebb magyarázatot kívánnának tőle, hozzátette: – Novemberben töltöm be a tizenkettőt.
Mr. Keene bólintott, aztán úgy hajolt előre, mint egy tévéreklámban szereplő gyógyszerész, és úgy is csapta Össze a kezét. Szemüvege csillogott a mennyezeti világító-csövek erős fényében. – Tudod, hogy mi a placebo, Eddie?
– Azok az izék a teheneken, amikből a tej kijön, nem? – találgatott idegesen Eddie, ez volt a legjobb ötlete.
Mr. Keene elnevette magát, és hátrabillent a székében. – Nem – mondta, mire Eddie a sünis haja tövéig elvörösödött.
Most már hallotta, hogy sípolás vegyül a légzésébe. – A placebo...
Két fürge kopogás szakította félbe. Meg sem várva a választ, Ruby lépettbe, mindkét kezében egy-egy régimódi fagylaltszódás pohár. – Biztos a tiéd a csokoládés – mondta Eddie-nek, és rámosolygott. Eddie viszonozta, ahogy tőle tellett, de a fagylaltszódák iránti érdeklődése egész életében ekkor süllyedt a mélypontra. Félelemérzete homályos is volt, meg nagyon konkrét is egyben; így félt dr. Handor vizsgálóasztalán is, alsónadrágra vetkőzve, várva, hogy az orvos bejöjjön, és tudja, hogy az anyja odakint van a váróteremben, s ahogy ül, a kanapé nagy részét elfoglalja, s egy könyvet tart a kezében (nagyon valószínű, hogy Norman Vincent Peale A pozitív gondolkodás ereje című munkáját, vágy Dr. Jarvis vermonti népi gyógyászatá-t), egészen közel a szeméhez, mintha énekeskönyv volna. Védtelenül, a ruhájától megfosztva úgy érezte magát, mintha kelepcébe került volna dr. Handor és az anyja között.
Amikor Ruby kiment, belekortyolt a szódájába, de nemigen ízlelgette.
Mr. Keene kivárta, amíg az ajtó becsukódott, és megint Eddie-re villantotta száraz, napfény-a-csillámkövön mosolyát. – Engedd el magad, Eddie. Nem szándékozom leharapni a fejed, nem akarlak bántani.
Eddie bólintott, mivelhogy Mr. Keene felnőtt volt, és úgy illett, hogy az ember a felnőttekkel mindenáron értsen egyet (az anyja legalábbis erre tanította), de belül arra gondolt: Ó, ezt a szarságot már hallottam. Nagyjából ezt mondta az orvos is, amikor kinyitotta a fertőtlenítőt, és kiáradt belőle az alkohol szúrós, ijesztő szaga, ami csípte az orrát. Az a szag a szúrás szaga volt, ez pedig a szarságé, és a lényeg mindkét esetben ugyanaz: amikor azt mondták, hogy csak egy kis szuri lesz, amit alig fog érezni, az azt jelentette, hogy cefetül fog fájni.
Nem nagy lelkesedéssel mégegyszer megszívta a szalmaszálát, de a szóda csak nem ízlett; összeszűkülő torkában minden helyre szüksége volt, hogy levegőt tudjon beszívni. A Mr. Keene itatósmappájának közepén álló spray re sandított, szerette volna elkérni, de nem merte. Bizarr gondolat futott át az agyán: Mr. Keene esetleg tudja, hogy szüksége volna rá, de nem meri kérni; és hogy Mr. Keene esetleg
(kínvallatásnak veti alá)
gyötri. Csakhogy ez rém hülye elképzelés, igaz? Egy felnőtt – kivált egy egészségosztó felnőtt – nem szokott így gyötörni egy kisgyereket, ugyebár. Hát persze hogy nem. Erre még gondolni sem lehet, hiszen ha lehetségesnek tartjuk az ilyesmit, akkor alkalmasint elkerülhetetlen az Eddie által megismert világ fájdalmas újraértékelése.
De hát ott volt, ott volt, közel és mégis oly távol, mint a víz, amit már éppen hogy nem ér el a szomjúságtól haldokló ember a sivatagban. Ott volt, ott állt Mr. Keene mosolygó csillámkő szeme alatt.
Eddie nem adta volna egy vak lóért, ha odalent lehetne a Pusztában a barátai körében. Elképzelni, hogy van egy szörny, egy hatalmas szörny, amely ott bujkál a szülővárosa alatt, ahol fölnőtt, s a szennyvíz- és esővízelvezető csatornákban mászkál ide-oda – hát ez ijesztő, és még ijesztőbb elképzelni egy esetleges ellene folytatott küzdelmet, vállalni a küzdelmet... de ez valahogy még rosszabb volt. Hogyan lehet megküzdeni egy felnőttel, aki azt mondta, hogy nem fog fájni, amikor pedig tudni való, hogy igenis fájni fog? Hogyan lehet megküzdeni egy felnőttel, aki fura kérdéseket tesz föl, és olyan ködös és nyugtalanító dolgokat mond, hogy Ez már elég régóta tart?
És amúgy mellékesen, amolyan kósza gondolat formájában Eddie rájött gyerekkorának egyik nagy igazságára. A felnőttek az igazi szörnyek. Nem nagy dolog, nem olyan gondolat, amely a látomás erejével fénylik fel az emberben, és nem is olyan, amit harsonák vagy harangok szava kísér. Csak jött, aztán már tova is túnt, szinte elfeledtette egy sokkal erősebb, mindent elsöprő gondolat: A spraymet akarom, és ki akarok innen jutni.
– Engedd el magad – mondta megint Mr. Keene. – Eddie, a bajod nagyrészt onnan származik, hogy szüntelenül olyan feszült és merev vagy. Vegyük például az asztmádat. Ide nézz!
Mr. Keene kinyitotta az asztalfiókot, matatott benne, majd elővett egy léggömböt. Teleszíva levegővel csenevész mellkasát (nyakkendője úgy ringott fel-alá, mint sajka az enyhe hullámzásban), belefújta a gumiba, és felfújta a léggömböt. VÁROSKÖZPONT UTCAI GYÓGYSZERTÁR, ez volt a léggömbre írva. RECEPTEK, RÖVIDÁRU, SIPOLYMŰTÉT-KEL-LÉKEK. Mr. Keene összeszorította a léggömb nyakát, és a léggömböt Eddie elé tartotta. – Most egy pillanatra képzeld azt, hogy ez egy tüdő – mondta. – A te tüdőd. Igazság szerint kettőt kellett volna fölfújnom, de mivel már csak egy maradt a karácsony utáni kiárusításból...
– Mr. Keene, megkaphatnám most a spraymet? – Eddie feje már lüktetni kezdett. Érezte, hogy lassan összeszűkül a légcsöve. A szíve szaporán vert, a homlokán kiütött a verejték. Csokoládés fagylaltszódája ott állt Mr. Keene íróasztalának a sarkán, a tetejére biggyesztett cseresznye lassan süllyedni kezdett a tömör tejszínhabba.
– Mindjárt – mondta Mr. Keene. – Figyelj, Eddie. Én segíteni akarok neked, ideje már, hogy valaki segítsen. Hogyha Russ Handor csődöt mondott, akkor rám vár a feladat. A tüdőd olyan, mint ez a léggömb, azzal a különbséggel, hogy a tüdődet izomkötegek veszik körül; ezek az izmok olyanok, mint egy fújtatót működtető ember karjai, érted? Egy egészséges embernél ezek az izmok segítik a tüdőt, hogy könnyen kitáguljon és összehúzódjon. De ha ennek az egészséges tüdőnek a gazdája mindig merev és feszült, az izmok a tüdő ellen kezdenek dolgozni, ahelyett hogy segítenék. Nézd!
Mr. Keene csontos, göcsörtös, májfoltos kezével átfogta a léggömböt, és szorítani kezdte. A léggömb kidülledt az ökle alatt és fölött, és Eddie visszahőkölt, próbált felkészülni a durranásra. Egyidejűleg érezte, hogy a légzése teljesen leáll. Átnyúlt az asztalon, és megragadta a sprayt. A vállával felborította a nehéz fagylaltszódás poharat. Az lezuhant az asztalról, és mint valami bomba, szétrobbant a padlón.
Eddie ezt alig-alig hallotta. Letépte az spray kupakját, a szívókát a szájába dugta, és megnyomta. Ijesztően sípoló lélegzetet vett, gondolatai szokás szerint akár a pánikba esett, fogoly patkány, úgy száguldoztak, mint ilyenkor mindig: Kérlek anyu megfulladok nem bírok LÉLEGEZNI ó drága istenem ó drága jézusom drága aranyos jézusom nem bírok LÉLEGEZNI kérlek nem akarok meghalni nem akarok meghalni ó kérlek...
Aztán a spray permetje összesűrűsödött a torka duzzadt falán, és megint képes volt lélegezni.
– Bocsánat – mondta, a sírás szélén. – Bocsánatot kérek, amiért eltörtem a poharat... feltakarítom és kifizetem... csak kérem, ne mondja meg az anyámnak, jó? Bocsánatot kérek, Mr. Keene, de nem kaptam levegőt...
Újra az a kettős kopogás hallatszott, és Ruby bedugta a fejét az ajtón. – Minden rendben?
– Minden a legnagyobb rendben van – mondta élesen Mr. Keene. – Hagyj minket magunkra!
– Jaj, ezer bocsánat – mondta Ruby a szemét forgatva, és becsukta az ajtót.
Eddie lélegzete megint sípolni kezdett. Még egy adag permetet lövellt a torkába, aztán újfent nekilátott az ügyetlen szabadkozásnak. Csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy Mr. Keene rámosolyog – azzal a különös, száraz mosolyával. Mr. Keene a kezét összekulcsolva a hasán nyugtatta. A léggömb ott hevert az asztalon. Valami felötlött Eddie-ben; igyekezett elhessegetni, de nem sikerült. Mr. Keene-nek mintha azt lehetett volna leolvasni az arcáról, hogy jobban ízlett neki Eddie asztmarohama, mint félig elfogyasztott kávés szódája.
– Ne izgasd magad – mondta. – Ruby majd később föltakarítja, és ha tudni akarod az igazat, nagyon örülök, hogy eltörted a poharat. Mert megígérem, hogy nem mondom el az anyádnak, hogy eltörted, ha te is megígéred, hogy te se mondod el neki, hogy volt ez a kis beszélgetés közöttünk.
– Ó, persze hogy megígérem! – esküdözött égre-földre Eddie.
– Remek – mondta Mr. Keene. – Akkor megegyeztünk. És most sokkal jobban érzed magad, ugye?
Eddie bólintott.
– Miért?
– Miért? Hát... mert megkaptam az orvosságomat. – Olyan tekintettel nézett Mr. Keene-re, amilyennel Mrs. Caseyre szokott az iskolában, amikor olyan feleletet adott, aminek a helyességében nem volt egészen biztos.
– De te nem kaptál semmiféle orvosságot, Eddie – mondta Mr. Keene. – Placebót kaptál. A placebo, Eddie, olyasvalami, ami úgy néz ki, mint az orvosság, olyan íze van, mint az orvosságnak, csak éppen nem orvosság. A placebo azért nem orvosság, mert nincsenek benne aktív alapanyagok. Vagy, ha mégis orvosság, akkor egy nagyon különleges fajta. Fejorvosság. – Mr. Keene elmosolyodott. – Érted, Eddie? Fejorvosság.
Persze hogy értette Eddie; Mr. Keene azt magyarázza neki, hogy örült. De zsibbadt ajkai közül azt préselte ki: – Nem, nem értem.
– Hadd mesélek el egy kis történetet – mondta Mr. Keene. – 1954-ben egy sor orvosi kísérletet végeztek fekélybetegeken a DePaul Egyetemen. Száz fekélybetegnek pirulát adtak. Mindnyájuknak azt mondták, hogy segíteni fog a fekélyükön, de ötvenen a százból valójában placebót kaptak... M & M golyók voltak ugyanazzal a rózsaszín mázzal. – Mr. Keene harsányan felvihogott, elég különös hangon – mint mikor egy férfi valami csínyt ismertet, nem pedig kísérletet. – Ebből a száz betegből kilencvenhárom azt mondta, hogy határozott javulást észlel, és nyolcvanegynél csakugyan kimutatható volt a javulás. Tehát mit gondolsz? Milyen következtetést vonsz le egy ilyen kísérletből, Eddie?
– Nem tudom – mondta Eddie elhalóan.
Mr. Keene ünnepélyesen megkopogtatta a fejét. – A legtöbb betegség idebent kezdődik, nekem ez a véleményem. Már nagyon-nagyon régóta vagyok a szakmában, és már sok-sok évvel azelőtt tudtam a placebóról, hogy azok az orvosok a DePaul Egyetemen vizsgálódni kezdtek. Általában öregek kapják a placebokat. Az öreg tata meg a nyanya elmegy az orvoshoz, meg van győződve róla, hogy szívbaja van, rákja, cukorbaja vagy valami hasonló átkozott nyavalyája. De nagyon sok esetben szó sincs ilyesmiről. Azért nem érzik jól magukat, mert öregek, ennyi az egész. De mitévő legyen egy orvos? Mondja azt nekik, hogy olyanok, mint a karóra, melynek elkopott a főrugója? Á! Nem valószínű. Az orvosok igen ragaszkodnak a maguk kis honoráriumához. – És Mr. Keene arcára most olyan kifejezés ült ki, amely félúton volt a mosoly és a gúnyos vigyor között.
Eddie csak ült ott, és várta, hogy vége legyen, vége, vége, vége. Te nem kaptál semmiféle orvosságot: ezek a szavak csengtek a fülében.
– A doktorok ezt nem árulják el nekik, és én sem árulom el. Minek izgassam magam? Néha bejön egy vén szivar egy recepttel, amin feketén-fehéren az áll, hogy Placebo vagy 25 granum kék ég, az öreg Pearson doki ilyesmit szokott volt fölírni hajdanán.
Mr. Keene felvihogott, és megszívta a kávés szódáját.
– Mi ebben a rossz? – kérdezte Eddie-t, és amikor Eddie csak ült szótlanul, Mr. Keene maga válaszolt a kérdésre. – Hát semmi! Semmi az égvilágon!... Legalábbis általában. A placebo áldás az öregeknek. És aztán vannak más esetek is – rákosok, szervi szívbetegségben szenvedők, meg olyanok, akiknek a szörnyű betegségét még a mai napig sem értjük, s vannak közöttük gyerekek is, mint te, Eddie! Ilyen esetekben, ha a placebótól a beteg jobban érzi magát, mi kifogás lehet ellene? Szerinted lehet valami kifogás, Eddie?
– Nem, uram – mondta Eddie, és lepillantott a szétloccsant csokoládés fagylaltra, szódavízre, tejszínhabra és a széttört pohárra. És az egésznek a közepén ott piroslott a maraschino cseresznye, olyan vádlón, akár egy vérrög a bűntett helyszínén. Ahogy erre a ronda munkára nézett a padlón, megint szűknek kezdte érezni a mellkasát.
– De hisz akkor hasonlóan gondolkodunk! Öt éve, amikor Vernon Maitlandnek nyelőcsőrákja volt – ez nagyon-nagyon fájdalmas rákfajta –, és az orvosok már tehetetlenek voltak, nem tudtak újabb, hatékony fájdalomcsillapítóval előállni, én beállítottam a kórházi szobájába egy üveg cukorpirulával. Tudod, igen kedves barátom volt. És azt mondtam neki, „Vern, ezek különleges, kísérleti fájdalomcsillapítók. Az orvos nem tudja, hogy hoztam neked, úgyhogy az isten szerelmére, vigyázz, el ne fecsegd, hogy tőlem van. Lehet, hogy nem használ, de szerintem fog. Egy nap csak egy szemet végy be, és csak akkor, ha nagyon kínoz a fájdalom.” Könnyes szemmel köszönte meg. Könnyes szemmel, Eddie! És használt neki! Igen! Csak cukorpirulák voltak, de megszüntették a fájdalma nagyját... mert a fájdalom itt van.
Mr. Keene ünnepélyesen megint megkopogtatta a fejét.
– Az orvosságom igenis használ – mondta Eddie.
– Tudom, hogy használ – válaszolta Mr. Keene, és egy észveszejtően önelégült felnőttmosolyt villantott rá. – Azért használ a légzésednek, mert használ a fejednek. Eddie, a HydrOx az nem más, mint víz meg egy kevéske kámfor, amit azért adnak hozzá, hogy orvosságíze legyen.
– Nem! – tiltakozott Eddie. Ismét sípolóvá kezdett válni a légzése.
Mr. Keene ivott egy kis szódát, kanalazott az olvadozó fagylaltból, és nagy gondosan megtörülte az állát a zsebkendőjével, miközben Eddie megint a szippantóhoz folyamodott.
– Most már el akarok menni – jelentette be Eddie.
– Engedd meg, hogy befejezzem.
– Nem! Menni akarok, megkapta a pénzét, és én el akarok menni!
– Hadd fejezzem be! – mondta Mr. Keene olyan fenyegetően, hogy Eddie hátraült a székében. A hatalmuk tudatában a felnőttek néha olyan utálatosak tudnak lenni. Olyan utálatosak.
– Ehhez a problémához az is hozzátartozik, hogy az orvosod, Russ Handor gyönge. Meg az is, hogy az anyád eldöntötte, hogy te beteg vagy. És te, Eddie, kettőjük közé szorultál.
– Nem vagyok őrült – suttogta Eddie.
Mr. Keene széke úgy recsegett, mintha egy gigászi tücsök ciripelne. – Micsoda?
– Azt mondtam, hogy nem vagyok őrült! – ordította Eddie. Majd hirtelen szánalmas szégyenpír öntötte el az arcát.
Mr. Keene elmosolyodott. Gondolj, amit akarsz, mondta ez a mosoly. Te azt gondolsz, amit akarsz, és én is azt gondolok, amit akarok.
– Én csupán annyit mondok, Eddie, hogy testileg nem vagy beteg. Nem a tüdődnek van asztmája, hanem a fejednek.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy őrült Vagyok.
Mr. Keene előrehajolt, és fürkész tekintettel nézte összekulcsolt keze fölött.
– Nem tudom – mondta halkan. – Az vagy?
– Ez az egész hazugság! – kiáltotta Eddie, és meglepődött, hogy a szavak milyen erővel törnek elő összeszorult tüdejéből. Billre gondolt, arra, hogy Bill hogyan reagált volna ilyen döbbenetes vádakra. Bill tudná, mit kell mondani, akár dadog, akár nem. Bill tudná, hogyan álljon a sarkára. – Az egész egy nagy hazugság! Nekem asztmám van, igenis asztmám!
– Igen – mondta Mr. Keene, és mostanra a száraz mosolya hátborzongató csontvázvigyorrá hervadt. – De kitől kaptad, Eddie?
Eddie feje lüktetett, forgott vele a világ. Hu, de rosszul érezte magát, de még milyen rosszul!
– Négy esztendeje, 1954-ben – furcsamód pont akkor, amikor a DePaulon azokat a kísérleteket végezték – kezdte fölírni neked dr. Handor ezt a HydrOxot. Ez a név a hidrogén és az oxigén összevonása, ezek ugyanis a víz alkotóelemei. Azóta szótlanul elnéztem ezt a csalást, de most már nem fogom elnézni. A te asztmagyógyszered az agyadra hat, nem a testedre. Az asztmád a rekeszizom ideges összehúzódásának eredménye, amit az agyad irányít... vagy az anyád. Te nem vagy beteg.
Szörnyű csend telepedett az irodára.
Eddie csak ült a székében, és forgott vele a világ. Egy másodpercre felötlött benne a lehetőség, hogy Mr. Keene esetleg az igazat mondja, de ez oly messzire vezetett volna, hogy most nem vehette fontolóra. De mégis, miért hazudna Mr. Keene, különösen egy ilyen komoly dologgal kapcsolatban?
Mr. Keene se szólt, csak mosolygott azzal a száraz, ragyogó, lélektelen, sivatagi mosolyával.
Nekem igenis asztmám van, igen. Azon a napon, amikor Henry Bowers orrba vágott, amikor Bill meg én megpróbáltunk gátat építeni a Pusztában, kis híján meghaltam. Most higgyem azt, hogy egyszerűen az agyam... hogy egyszerűen az agyam műve az egész?
De miért hazudna? (Csak évekkel később, a könyvtárban tette föl magának Eddie a még ennél is szörnyűbb kérdést: Miért mondana igazat?)
Alig hallotta, mit mond Mr. Keene: – Egy ideje rajtad tartom a szemem, Eddie. Azért mondtam el neked mindezt, mert már elég nagy vagy, hogy megértsd, és mert észrevettem, hogy végül találtál magadnak barátokat. Ugye jó barátaid?
– Igen – felelte Eddie.
Mr. Keene hátrabillentette a székét (megint azt a tücsökszerű hangot adta), fél szemét lehunyta, amit akár kacsintásnak is vélhetett volna az ember. – És fogadok, hogy az anyád nem nagyon kedveli őket, igaz?
– De, kedveli őket – mondta Eddie, és azokra a csípős megjegyzésekre gondolt, amit az anyja Richie Tozierről mondott (Randa szája van... és megszagoltam a leheletét, Eddie... szerintem dohányzik), meg a fintorgására, hogy egy centet se adjon kölcsön Stan Urisnak, mert zsidól, és arra, hogy Bill Denbrought meg „azt a dagadtat” kifejezetten nem szereti.
– Nagyon kedveli őket – erősítette meg, amit az előbb mondott.
– Csakugyan? – mondta Mr. Keene, még mindig mosolyogva. – Nos, talán igaza van, talán téved, neked mindenesetre vannak barátaid. Esetleg nem ártana, ha beszélnél velük erről a problémádról. Erről a... erről a lelki gyengeségről. És figyeld meg, mit mondanak.
Eddie nem válaszolt. Ο a maga részéről már befejezte a beszélgetést Mr. Keene-nel; ez biztonságosabbnak tűnt. És attól tartott, hogy ha nem jut ki innen hamarosan, megint kiabálni fog.
– Nos! – mondta Mr. Keene, és fölállt. – Azt hiszem, végeztünk is, Eddie. Bocsánatot kérek, hogyha felzaklattalak. Én úgy érzem, hogy csak a kötelességemet teljesítettem. Én...
De mielőtt befejezhette volna, Eddie fölkapta a sprayt meg a pirulákkal és csodaszerekkel teli fehér zacskót, és elmenekült. Fél lába megcsúszott a fagylaltos trutymóban a padlón, és majdnem elesett. Aztán mintha puskából lőtték volna ki, úgy rohant ki a Városközpont utcai gyógyszertárból, sípoló lélegzet ide vagy oda. Ruby csak bámult utána tátott szájjal a filmmagazinja fölött.
Eddie szemlátomást maga mögött érezte Mr. Keene-t, aki az irodája ajtajában állt és a pult fölött figyelte ügyetlen menekülését – a nyurga, jó megjelenésű Mr. Keene csak állt, gondolataiba merülve, mosolyogva. Azzal a száraz, sivatagi mosolyával.
Eddie szusszant egyet a Kansas, Fő- és Városközpont utca hármas kereszteződésénél. Szippantott egy nagyot a spray ből, a buszmegálló melletti alacsony kőfalon ülve – a torka már egy merő nyálka volt és csupa orvosságíz,
(nem egyéb, mint víz meg egy kevéske kámfor)
és arra gondolt, hogy ha ma még egyszer használnia kéne a sprayt, alighanem a belét is kihányná.
A zsebébe csúsztatta, és a forgalmat figyelte, a Főutcán fölfelé és a Felsődombról lefelé tartó járműveket. Próbált nem gondolkodni. A nap a fejére tűzött, majd' felforrt az agya. Minden elhaladó autóról vakító fény tükröződött a szemébe, és a halántékánál fájni kezdett a feje. Egyszerűen nem bírt tovább haragudni Mr. Keene-re, Eddie Kaspbrakra viszont igen. Nagyon haragudott Eddie Kaspbrakra. Feltételezte, hogy Bill Denbrough sosem fecsérelt időt az önsajnálatra, Eddie viszont egyszerűen nem tehetett róla, hogy ilyen.
Mindennél inkább szerette volna megfogadni, amit Mr. Keene javasolt: lemenni a Pusztába, és mindenről beszámolni abarátainak, meghallgatni, mit mondanak, megtudni, hogyan vélekednek. De most nem teheti. Az anyja várja, hogy hamar hazaérjen a gyógyszerekkel
(az agyad... vagy az anyád)
és ha nem ér haza,
(az anyád elhatározta, hogy te beteg vagy)
abból baj lesz. Az anyja azt képzelné, hogy Bill-lel, Richie-vel vagy azzal a „zsidól fiúval” töltötte az időt – így nevezte Stant (hangsúlyozva, hogy ez nem azt jelenti, hogy előítéletei volnának, csak azt, hogy „szeret tiszta vizet önteni a pohárba” – így fejezte ki az igazság kimondását nehéz helyzetekben). És ahogy állt az utcasarkon, s reménytelen kísérletet tett, hogy rendet teremtsen kavargó gondolatai közt, Eddie tudta, mit szólna az anyja, ha tudomást szerezne róla, hogy egy másik barátja néger, egy harmadik meg lány – egy olyan nagy lány, akinek már nő a melle.
Lassan megindult a Felsődomb felé, és előre rettegett a kaptatótól ebben a hőségben. Akkora volt a forróság, hogy tojást lehetett volna sütni az aszfalton. Most először kapta magát azon, hogy azt kívánja: bárcsak megint az iskolában lehetne, egy felsőbb osztályban, egy új tanár keze alatt, j akinek meg kell szokni a rigolyáit. Azt kívánta, bárcsak lenne már vége ennek az irtózatos nyárnak.
Ahogy ballagott föl a dombra, félúton megállt, nem messze attól a helytől, ahol Bill Denbrough huszonhét esztendő múlva újra föl fogja fedezni Silver biciklijét, és előhúzta a sprayt a zsebéből. Hydrox permet, állt a címkén. Alkalmazás szükség szerint.
Valami beugrott neki. Alkalmazás szükség szerint. Még csak kölyök volt, még a fenekén volt a tojáshéj (ahogy az anyja mondogatta, amikor „tiszta vizet öntött a pohárba”), de azt egy tizenegy éves kölyök is tudja, hogy nem adnak az embernek igazi orvosságot olyan szöveggel, hogy Alkalmazás szükség szerint. Ha igazi orvosság volna, könnyen kinyiffanthatná magát az ember, ha csak úgy sétálgatna, mint egy önelégült faszkalap, és alkalmazgatná a szert szükség szerint. Arra gondolt, hogy ha az egyszerű aszpirint így szedegetnénk, már attól kinyiffanhatnánk.
Meredten nézte a sprayt, és nem vette észre az idős hölgyet, aki karján a bevásárlókosarával kíváncsian rápillantott, ahogy elhaladt mellette a Fő utca felé, a dombról lefelé jövet. Eddie úgy érezte, hogy elárulták. S egy pillanatra késztetést érzett, hogy eldobja a sprayt – de még jobb volna, gondolta, ha a műanyag flakont ledobná la szennyvízcsatorna rácsán. Persze! Miért ne? Hadd legyen Azé odalent, hadd játszadozzon vele az alagútjaiban és a csöpögő szennyvízcsöveiben. Vadul felnevetett, és ρ csaknem meg is tette. De végül egyszerűen túl erősnek bizonyult a megszokás. Visszatette a flakont a jobb nadrágzsebébe, és továbbment, alig hallva a szórványos dudálásokat, vagy a Bassey parkbeli dízelbusz berregését, ahogy elpöfögött mellette. Hasonlóképpen annak sem levőit tudatában, hogy milyen közel került ahhoz, hogy prájöjjön: mit is jelent az, ha az embert nagyon, de nagyon Β megsértik.

Amikor huszonöt perccel később kijött a Costello sugárúti ABC-ből, egyik kezében egy Pepsivel, a másikban két Payday cukorrudacskával, Eddie-t kellemetlen meglepetésként érte, hogy Henry Bowerst, Victor Crisst, Jávorszarvas Sadlert és Patrick Hockstettert látta térdelni a kis áruháztól balra, a murván. Egy pillanatra Eddie azt hitte, hogy kockáznak, de aztán észrevette, hogy Victor baseballtrikóján épp a pénzüket gyűjtik össze. Nyári iskolai tankönyveik rendetlen halomban hevertek valamivel odébb.
Egy átlagos napon Eddie egyszerűen visszasomfordált volna szép csendben az áruházba, és megkérte volna Mr. Gedreau-t, hogy engedje ki a hátsó ajtón, de ez a mai nem volt átlagos nap. Ehelyett Eddie csak állt, mint a sóbálvány, fogta a szúnyoghálós ajtót, rajta a bádogtáblák a cigarettareklámokkal (A WINSTONNAK JÓ AZ ÍZE, GYÚJTSÁL HÁT RÁ TE IS EGYRE! HUSZONEGY NAGY DOHÁNYFAJTA Ε HÚSZ FINOM SZÁL TARTALMA, a küldöncfiú, aki azt kiáltja, hogy KERESSE A PHILIP MORRIST), a másik kezében a fűszerestől való barna zacskót tartotta meg a fehér gyógyszertári zacskót.
Victor Criss észrevette, és könyökkel oldalba bökte Henryt. Henry fölpillantott; Patrick Hockstetter hasonlóképpen. Jávorszarvas, aki lassúbb észjárású volt, még vagy öt másodpercig számolgatta az aprópénzt, s csak utána döbbent rá, hogy a csend jelent valamit, s nézett föl ő is.
Henry felállt, és a kertésznadrágja térdéről lesöpörte a murvaport. Orra mindkét oldalán rögzítő kötés volt, és a hangja akár egy náthás ködkürté. – Akármi legyek – mondta –, ha ez nem az egyik kődobáló. Hol vannak a haverjaid, seggfej? Odabenn?
Eddie kábultan megrázta a fejét, aztán rájött, hogy ez újabb hiba volt.
Henry mosolya már a füléig ért. – Nagyon jó! Nem bánom, egyenként is elővehetlek benneteket. Na, gyere le ide, seggfej.
Victor Henry mellett állt; Patrick Hockstetter mögöttük, üres disznóvigyorát rávillantotta Eddie-re, aki már ismerte ezt az iskolából. Jávorszarvas még csak ekkor tápászkodott fel.
– Na, gyere, seggfej – nógatta Henry. – Beszélgessünk a kődobálásról. Beszélgessünk róla, gondolom, te is akarod?
Most, hogy már késő volt, Eddie úgy döntött, bölcs dolog volna, ha visszamenne az áruházba. Vissza az áruházba, ahol van egy felnőtt. De ahogy hátrált, Henry a nyílvesszőnél is sebesebben ott termett, és megragadta. Húzta Eddie karját, kegyetlenül húzta, vigyora vicsorgassa változott. Eddie keze nem bírta tovább, elengedte a szúnyoghálós ajtót. Lerántották a lépcsőről, és fejjel előre a murvába zuhant volna, ha Victor durván el nem kapja a karja alatt. Aztán Victor lódított rajta egy nagyot. Eddie-nek sikerült talpon maradnia, de csak úgy, hogy kétszer megpördült a tengelye körül. A négy fiú most három méterről nézett vele farkasszemet, Henry egy kicsit előrébb állt, mint a többiek, és mosolygott. Rakoncátlan tincsei az ég felé ágaskodtak a tarkóján.
Henry mögött, kissé balra Patrick Hockstetter állt – egy hamisítatlan kísértet. Eddie egészen a mai napig még soha senkinek a társaságában nem látta. Annyira túlsúlyos volt, hogy a hasa rálógott az övére, amelyet egy Red Ryder-csat díszített. Arca tökéletesen kerek, s általában olyan sápadt, mint a hold. Most azonban kissé megkapta a nap, a legjobban az orrán, ami hámlott, de a napégette terület lepkeszárny alakban az orcájára is kiterjedt. Az iskolában Patrick előszeretettel csapdosta agyon a legyeket a zöld műanyag vonalzójával, és a tolltartójába rejtette. Szünidőben a játszótéren néha megmutatta egy-egy új srácnak a gyűjteményét, súlyos ajkát mosolyra húzta, szürkészöld szeme ilyenkor komoly volt és méla. Soha egy szót sem szólt, amikor a döglött legyeit szemlére bocsátotta, mindegy, mit szólt hozzájuk az új srác. Most is ez a kifejezés ült az arcán.
– Hogy ityeg a fityeg, dobálózós barátom? – kérdezte Henry, és elindult Eddie felé. – Most is vannak nálad kövek?
– Hagyjatok békén – mondta Eddie reszketeg hangon.
– „Hagyjatok békén” – majmolta Henry, és £z ijedt embert utánozva hadonászni kezdett. Victor elnevette magát. – Na és mit csinálsz, ha nem hagyunk, he? – A keze hihetetlenül gyorsan előrelendült, és akkorát csattant Eddie képén, mint a puskalövés. Eddie feje hátravágódott. Bal szeméből ömleni kezdtek a könnyek.
– A barátaim odabent vannak – mondta Eddie.
– „A barátaim odabent vannak” – visította Patrick Hockstetter. – Hogy oda ne rohanjak! – Eddie-t jobbról kezdte becserkészni.
Már épp fordult abba az irányba, de Henry keze megint előrelendült, és Eddie most a másik orcájára kapta a csattanós pofont.
Ne bőgj, gondolta, hiszen éppen ezt akarják, de te azért se, Eddie, Bill se bőgne, Bill aztán nem bőgne, úgyhogy te se...
Victor előrelépett, és jó erősen mellbe taszította Eddie-t, aki féllépésnyit hátratántorodott, majd átzuhant Patrick fölött, aki közvetlenül a lába mögött guggolt. Nyekkenve landolt a murván, mindkét karját felhorzsolta. És ekkor egy hufff!-al kiszaladt a tüdejéből a levegő.
A következő pillanatban Henry Bowers rávetette magát, térdével Eddie karját szögezte a földhöz, ökle Eddie gyomrán.
– Vannak nálad kövek, kisapám?! – őrjöngött Henry, és Eddie inkább a Henry szemében lobogó őrülettől rémült meg, mintsem a karjába hasító fájdalom miatt, vagy mert képtelen volt visszanyerni a lélegzetét. Henry tombolt. Valahol a közelben Patrick vihogott.
– Van kedved dobálózni, he? Majd én adok neked köveket! Nesze! Van itt elég!
Henry összesöpört a földön egy maréknyi murvát, és Eddie képébe vágta, majd beledörgölte a murvát Eddie arcába, fölhasogatva az arcbőrét, a szemhéját, az ajkát. Eddie kinyitotta a száját, és sikoltott.
– Akarsz köveket?! Majd én adok neked köveket! Nesze, kisapám! Ez mind a tiéd! Tessék!
Murva csapódott a nyitott szájába, felsértve az ínyét, megcsikordulva a fogain. Amikor töméshez ért a murva, csillagokat látott. Megint felsikoltott, és murvát köpött ki.
– Akarsz még egy kis követ?! Na? Mit szólnál hozzá, szívesen adom, nesze...
– Hagyd abba!, te, ott! Hagyod abba rögtön! Szállj le róla! Most azonnal! Nem hallod? Szállsz le róla?!
Félig lehunyt, könnytó! elhomályosult szemmel Eddie látta, hogy lenyúlik egy nagy kéz, és az inggallérjánál és a kertésznadrágja jobb pántjánál fogva megragadja Henryt. A kéz rántott rajta egyet, és Henry odébbröpült. A murvában landolt, de már kelt is föl. Eddie lassabban tápászkodott fel; mintha gumiból lettek volna a csontjai. Levegő után kapkodott, és véres murvát köpött ki.
Mr. Gedreau volt az a hosszú fehér kötényében, és nagyon dühösnek látszott. Az arcán nem volt félelem, noha Henry úgy tíz centivel magasabb volt nála, és jó huszonöt kilóval nehezebb. Az arcán nem volt félelem, mert ő volt a felnőtt, Henry meg a gyerek. Csakhogy ez most lehet, hogy semmit sem jelent, gondolta Eddie. Mr. Gedreau nem tudja, hogy Henry őrült.
– Tűnés innen! – mondta Mr. Gedreau, és egészen odaállt a nagydarab, dacos ábrázatú fiú orra elé. – Tűnés innen, és nehogy még egyszer itt lássalak! Nem csípem az erőszakot. Nem csípem, hogy négyen támadtok egy ellen. Mit gondolna a jó anyátok?
Izzó, dühös tekintete végigsiklott a többieken. Jávorszarvas és Victor lesütötte a szemét, a cipőjüket tanulmányozták. Patrick azzal az üres, szürkészöld szemével csak meredt Mr. Gedreau-ra, azaz inkább valahova mögé. Mr. Gedreau tekintete végül ismét Henryn állapodott meg, es annyit bírt mondani, hogy: – Most felültök a bringátokra, és... – amikor Henry jó erősen hátrataszította.
Más körülmények között még komikus is lehetett volna a Mr. Gedreau képére kiülő meglepetés, amint röpül hátrafelé, és a sarka alól szinte spriccel szét a murva. A szúnyoghálóhoz vezető lépcsőnek vágódott, és nagy lendülettel fenékre ült.
– Hát, hogy képze...
Rávetült Henry árnyéka. – Befelé!
– Ide figyelj...! – kezdte volna a mondókáját Mr. Gedreau, de ezúttal saját magát állította le. Mr. Gedreau végül meglátta – jött rá Eddie – azt a fényt Henry szemében. Gyorsan fölállt, csak úgy lobogott a köténye. Fölment a lépcsőn, amilyen fürgén csak tudott, az utolsó előtti fokon térdre esett. De a következő pillanatban már állt is föl, de az az esés, bármilyen rövid ideig tartott is, Mr. Gedreau-t mint felnőttet szemlátomást terjesen megfosztotta maradék tekintélyétől. Odafönt hátrapördült, és azt ordította: – Hívom a zsarukat!
Henry olyan mozdulatot tett, mintha rá akarná vetni magát, mire Mr. Gedreau hátrahőkölt. Ez a vég, állapította meg Eddie. Bármilyen hihetetlennek, elképzelhetetlennek tűnik is, itt nincs számára menedék. Ideje kereket oldani.
Míg Henry a lépcső aljánál állt és dühödten nézett föl Mr. Gedreau-ra, s míg a többiek dermedten bámultak (– Patrick Hockstetter kivételével – nem csekély borzadállyal), hogy Henry ilyen sikeresen szembeszállt egy felnőttel és ilyen gyorsan lerombolta a tekintélyét, Eddie elérkezettnek látta az időt. Sebesen megfordult és nekiiramodott.
Már fél háztömbnyit rohant, mikor Henry lángoló tekintettel megfordult. – Kapjátok el! – üvöltötte.
Asztma ide vagy oda, Eddie jócskán megfuttatta őket aznap. Voltak szakaszok, még tíz-húsz méter hosszúak is, amikor egyszerűen nem emlékezett, hogy P. F. Flyers cipője érintette-e egyáltalán a járdát. Néhány pillanatig még az a szédítő elképzelés is megfordult a fejében, hogy lehagyja őket.
Aztán – épp mielőtt elérte volna a Kansas utcát, s nagy valószínűséggel a biztos révet – egy tricikliző kissrác pedálozott ki hirtelen egy kocsifelhajtóból, egyenesen Eddie elé. Eddie megpróbálta kikerülni, de amilyen lóhalálában rohant, jobban tette volna, ha átugrik akissrác feje fölött, vagy legalább megkísérli: (A kissrácot különben Richard Cowannek hívták, szépen fel fog nőni, megházasodik, és nemzeni fog egy Frederick Cowan nevű fiút, akit egy vécében fog megfullasztani, majd pedig részben megenni egy lény, amely a vécéből száll föl, mint valami fekete füst, s aztán valami elképzelhetetlen alakot ölt).
Eddie fél lába beleakadt a tricikli hátsó felhágójába, amin állva a kalandor szellemű kis szarházi a triciklit roller gyanánt lendítheti előre. Richard Cowan, akinek meg nem született fiát huszonhét év múlva Az fogja megölni, szinte meg sem rezdült a tricikliben. Eddie ellenben röpült. Vállal zuhant neki a járdának, visszapattant, megint zuhant, és vagy három métert csúszott, leradírozva a bőrt a könyökéről meg a térdéről. Már éppen föl akart kászálódni, amikor Henry Bowers akkorát húzott be neki, hogy a feje menten visszacsapódott a járdára, az ütés pont az orránál érte, amelyből spriccelni kezdett a vér.
Henry gyorsan oldalra fordult, mint egy ejtőernyős, és már talpon is volt. Eddie-t a tarkójánál és a jobb csuklójánál ragadta meg. Lehelete meleg volt és nedves, és a dagadt és bekötözött orra miatt horkanva szedte a levegőt.
– Akarsz köveket, kisapám!? Hát hogyne akarnál! – Eddie csuklóját félig a háta fölé rántotta. Eddie visított. – Kaphatsz köveket, amennyit csak akarsz. – Még följebb rántotta Eddie csuklóját. Eddie sikoltott. Hallotta, bár csak gyengén, hogy a háta mögött a többiek is közeledek, s hogy a kissrác a triciklin bömbölni kezd. Lépjél be te is a klubba, kispofám, gondolta, s a fájdalom meg a könnyek és a félelem ellenére elbődült, mint a szamár, és teli szájjal hahotázott.
– Te azt hiszed, hogy ez olyan vicces? – kérdezte Henry, és inkább döbbenet volt a hangjában, mint düh. – Szerinted ez vicces! – És jól hallotta, hogy félelem is bujkál Henry hangjában. Évekkel később Eddie majd arra gondol: Igen, félt, félelem volt a hangjában.
Eddie csavarintott egyet a csuklóján Henry szorításában. Csúszott az izzadságtól, és majdnem kiszabadult. Talán ezért történt, hogy Henry most még durvábban rántotta föl Eddie csuklóját, mint az imént. Eddie reccsenést hallott a karjában, mint mikor télen a fa megroppan a vastag jégréteg alatt. Hatalmas, szürke fájdalom áradt szét törött karjából. Felsikoltott, de mintha távolról hallaná saját hangját. A világból kiveszett minden szín, és amikor Henry eleresztette és meglökte, szinte lebegett a járda felé. Jól látott rajta minden egyes repedést, ahogy siklott feléje. Volt alkalma megcsodálni, hogyan verődik vissza annak a vén járdának a csillámkő darabkáiról a júliusi napfény. Volt alkalma megfigyelni egy nagyon régi ugróiskola már alig-alig látható négyzeteinek nyomait, amiket annak idején rózsaszín krétával rajzoltak arra a nagyon vén járdára. Aztán egy pillanatra elmosódott az alakzat, és valami egészen másnak látszott. Teknősbékának.
Lehet, hogy el is ájult volna ekkor, de frissen eltört karjára esett, és az éles, szörnyű fáj dalom vakító fényességgel áradt szét a testében. Érezte, hogy a zöldgallytörés csontszilánkos végei összeőrlődnek. A nyelvébe harapott, hogy kiserkedt belőle a friss vér. A hátára hengeredett, és látta, hogy Henry, Victor, Jávorszarvas és Patrick ott állnak fölötte. Lehetetlenül magasnak látszottak, toronymagasnak, akár a koporsóvivők, amint lepillantanak a sírba.
– Na, hogy tetszik, kisapám? – kérdezte Henry, a hangja nagyon messziről hatolt le hozzá, s tört át a fájdalom vastag ködén. – Hogy tetszik ez az egész, kisapám? Te élvezed ezt a csihipuhit?
Patrick Hockstetter vihogott egy verset.
– Az apád őrült – hallotta Eddie a saját hangját –, és te is az vagy.
A vigyor oly gyorsan hervadt le Henry képéről, mintha lepofozták volna onnét. Rúgásra lendítette a lábát... aztán sziréna vijjogása hasított a forró délután csöndjébe. Henry mozdulatlanná merevedett. Victor és Jávorszarvas aggodalmasan körülnéztek.
– Henry, szerintem el kéne húzni a csíkot innen – mondta Jávorszarvas.
– Én aztán elhúzom innen a csíkot, az egyszer biztos – mondta Victor. Milyen távolinak tűnt a hangjuk! Mintha lebegne, akárcsak a bohóc léggömbjei. Victor a könyvtár felé iramodott, átvágott a McCarron parkon, hogy minél messzebb kerüljön az utcától.
Henry még egy másodpercig tétovázott, talán abban a reményben, hogy a rendőrautó más ügyben jár erre, s ő folytathatja a maga dolgát. De a sziréna megint felvijjogott, még közelebbről. – Ezúttal megúsztad, faszfej – mondta, majd Jávorszarvassal Victor nyomába eredt.
Patrick Hockstetter még várt egy pillanatig. – Nesze, egy kis különajándék – suttogta halk, fojtott hangon. Nagy lélegzetet vett, és hatalmas, zöld turhát köpött Eddie fölfelé fordított, izzadt, véres arcába. Placcs! – Nem muszáj mindet egyszerre megenned – mondta Patrick epebajos, nyugtalanító mosollyal. – Hagyhatsz valamennyit későbbre is, ha gondolod.
S azzal lassan elfordult, és ő is elment.
Eddie megpróbálta letörölni a turhát a jó karjával, de még ettől a kis mozdulattól is csillagokat látott.
Na, amikor elindultál a gyógyszertárba, nem gondoltad volna, hogy a Costello sugárút járdáján fekve végzed törött karral meg Patrick Hockstetter taknyával, ami folyik le a képeden, mi? Még a Pepsidet se tudtad meginni. Az élet tele van meglepetésekkel, igaz?
Hihetetlen, de újfent elnevette magát. Gyönge hang volt, és a rázkódástól belenyilallt a fájdalom a törött karjába, mégis jólesett. És volt valami más is: az asztma megszűnt. A légzése rendben volt, legalábbis egyelőre. Ez is jó. Merthogy nem lett volna képes hozzájutni a szippantójához. Ha ezer évig él, akkor se, ilyen állapotban! A szirénázás most már nagyon közel volt, fülsiketítő lett a vijjogás. Eddie lehunyta a szemét, és a szemhéja alatt vöröset látott. Majd a vörös feketévé változott, amikor rávetült egy árnyék. A triciklis kissrác volt az.
– Minden oké? – kérdezte a kicsi.
– Úgy nézek ki, mintha oké volna minden? – kérdezett vissza Eddie.
– Nem, szörnyen nézel ki – mondta a kissrác, és tovapedálozott, „A farmer az erdő mélyén”-t énekelve.
Eddie vihogni kezdett. Megérkezett a rendőrautó; hallotta a fékcsikorgást. Rájött, hogy homályosan azt reméli, hogy Mr. Nell száll ki az autóból, noha tudta, hogy Mr. Nell gyalogos járőr.
Mi az istenen vihogsz voltaképpen?
Nem tudta, mint ahogy azt sem, a nagy fájdalom ellenére miért tölti el ilyen hatalmas megkönnyebbülés. Talán csak azért, mert még életben van, mert a legrosszabb, ami történt vele, az, hogy eltört a karja, és a darabjait még össze kell szedni? Akkor megelégedett ennyivel, de évekkel később, amikor a derryi könyvtárban ült egy pohár gines szilvalé mellett, s a spraye is elérhető közelségben volt, elárulta a többieknek, hogy szerinte többről is szó volt akkor; elég nagy volt már, hogy érezze: többről van szó, de ahhoz nem volt elég nagy, hogy meg is értse, sőt hogy meg is tudja fogalmazni.
Azt hiszem, életemben először ekkor éreztem igazi fájdalmat, fogja mondani a többieknek. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem zúzott össze mint embert... Azt hiszem, alapot adott az összehasonlításhoz, rájöttem, hogy továbbra is lehet létezni a fájdalmon belül, a fájdalom ellenére.
Eddie erőtlenül jobbra fordította a fejét, és jókora fekete Firestone gumikat látott, vakító króm dísztárcsákat és villogó kék fényt. És akkor megütötte a fülét Mr. Nell vastag ír, hihetetlenül ír hangja, amely inkább hasonlított Richie ír Zsaru-hangjára, mint Mr. Nell saját hangjára... de talán a távolság tette: – Úrjézus, dejszen ez a Kaspbrak kölök!
És ekkor Eddie elájult.

És, egy megszakítással, elég sokáig eszméletlen is maradt. Rövid időre a mentőautóban nyerte vissza öntudatát. Látta, hogy Mr. Nell ott ül átellenben, és egy kis barna üvegből nyakal, és egy papírfedelű könyvet olvas, melynek az a címe, hogy Én, az esküdt. A borítón levő lánynak hatalmas melle volt, Eddie életében nem látott még ekkorát. A tekintete Mr. Nellről a magasan elöl ülő sofőrre siklott. A sofőr széles, gúnyos vigyorral hátrasandított Eddie-re, a bőre halálsápadt az arcfestéktől meg a hintőportól, a szeme pedig olyan fényes, mint az új huszonöt centes. Krajcáros volt az.
– Mr. Nell – mondta fojtott hangon.
Mr. Nell fölpillantott, és elmosolyodott. – Hogyan érzed magadat, kölök?
– ...sofőr... a sofőr...
– Mingyá ott vagyunk – vigasztalta Mr. Nell, és odaadta neki a kis barna üveget. – Húzd meg ezt, jobban leszöl tőle.
Eddie meghúzta, és mintha folyékony tüzet ivott volna. Köhögni kezdett, ettől belenyilallt a fájdalom a karjába. A kocsi eleje felé nézett, és megint a sofőrt nézte. Egyszerű, sörtehajú fickó volt. Nem bohóc.
Aztán megint se kép, se hang.
Sokkal később, az elsősegélyszobában egy nővér a vért, földet, taknyot és murvát törölgette le a képéről egy hideg ruhával. Csípett, de ugyanakkor csudálatos érzés is volt. Hallotta, hogy az anyja odakint harsogva fújja a magáét, és próbálta megmondani a nővérnek, hogy ne eressze be, de bárhogy igyekezett is, nem jött ki szó a száján.
– ...hogy haldoklik-e, tudni akarom! – üvöltötte az anyja. – Hallja, amit mondok?! Jogom van tudni, és jogom van látni! Beperelhetem magukat, értik?! Ismerek ügyvédeket, nagyon sok ügyvédet. A legjobb barátaim között számos ügyvéd van!
– Ne fáraszd magad a beszéddel – mondta a nővér Eddie-nek. Fiatal volt, és Eddie érezte, ahogy a melle a karjának nyomódik. Egy pillanatra az az örült képzete támadt, hogy a nővér Beverly Marsh, és aztán újra eszméletét vesztette.
Amikor pedig visszanyerte, az anyja már bent volt a szobában, és dr. Handorral beszélgetett. SoniA Kaspbrak hatalmas termetű asszony volt. Gyógyharisnyás lába mint két oszlop, de mint két szokatlanul sima oszlop. Az arca most igen sápadt volt, leszámítva a két lázas pirosítófoltot.
– Mama... – nyögte ki Eddie – ...minden rendben... nincs semmi bajom...
– Dehogyis nincs! – nyögte Mrs. Kaspbrak. A kezét tördelte. Eddie hallotta, hogy recsegnek-ropognak az anyja ízületei. Érezte, hogy egyre apróbbakat lélegzik, mert látja, hogy az anyja milyen állapotban van, mennyire megrendítette a fiának ez a legutóbbi virtuskodása. Mondani akarta az anyjának, hogy ebcsont beforr, különben még szívrohamot kap szegény, de nem volt képes beszélni. Kiszáradt a torka. – Dehogyis nincs bajod, súlyos baleseted volt, nagyon súlyos baleseted, de majd meggyógyulsz, Eddie, megígérem neked, meg fogsz gyógyulni, még akkor is, ha mindenféle specialistára szükség lesz hozzá, ó, Eddie... Eddie... az a szegény karod...
Jajveszékelve zokogni kezdett. Eddie látta, hogy a nővér, aki az arcát mosta, nem valami nagy együttérzéssel néz az anyjára.
Ε hosszú ária alatt dr. Handor végig azt hebegte: – Sonia... kérem, Sonia... Sonia... – Ε keszeg és szemlátomást puhány férfiú ritkás bajuszát eléggé egyenetlenül nyírták meg, úgyhogy baloldalt hosszabb volt. Dr. Handor idegesnek látszott. Eddie-nek eszébe jutott, amit Mr. Keene-tól hallott délelőtt, hogy tulajdonképpen sajnálja dr. Handort.
Végül Russ Handor összeszedte magát, és figyelmeztette Sonia Kaspbrakot: – Ha nem képes uralkodni magán, Sonia, el kell hagynia a helyiséget.
Mrs. Kaspbrak hirtelen odafordult, mire dr. Handor hátrahőkölt. – Na még mit nem! Hát hogy képzeli?! Az én fiam az, aki itt a kínok kínját szenvedi el! Az én fiam fekszik itt a betegágyán!
Eddie mindnyájukat meglepte, amikor megtalálta a hangját, és így szólt: – Azt akarom, mama, hogy menj el. Ha valamit csinálnak velem, akkor üvölteni fogok, és jobb lesz neked is, ha nem vagy itt.
Az anyja feléje fordította döbbent arcát... meg volt bántva. Megbántott arckifejezése láttán Eddie érezte, hogy az a vasmarok menthetetlenül összeszorítja a tüdejét. – Dehogy megyek! – kiáltotta az anyja. – Micsoda szörnyűség ilyet mondani, Eddie! Te félrebeszélsz! Fogalmad sincs, miket beszélsz, csak ez lehet a magyarázat!
– Én nem tudom, mi a magyarázat, és nem is érdekel – mondta a nővér. – Csak annyit tudok, hogy állunk itt tétlenül, ahelyett hogy a fia karjával foglalkoznánk.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy... – kezdte Sonia, s majdnem olyan magasra emelte a hangját, mint amikor a legjobban föl volt háborodva.
– Kérem, Sonia – csitította dr. Handor. – Ne vitatkozzunk itt. Segítsünk Eddie-nek.
Sonia hátrébb állt, de izzó tekintete – ilyen a tekintete az anyamedvének, ha fenyegetik a bocsát – azt ígérte, hogy ezt lég megbánja a nővér. Akár még perre is viszi az ügyet. Aztán elködösült a tekintete, az izzás kihunyt vagy csak elfedte a köd. Mrs. Kaspbrak megragadta Eddie jó kezét, és olyan fájdalmasan szorította meg, hogy Eddie-nek megrándult az arca.
– Csúnya a sérülésed, de hamarosan jól leszel – mondta. – Hamarosan jól leszel. Megígérem neked.
– Persze, mama – zihálta Eddie. – Ide adnád a szippantómat?
– Hogyne – mondta készségesen az anyja. Sonia Kaspbrak diadalmasan a nővérre nézett, mintha éppen egy nevetséges bűn vádat hárított volna el magától. – A fiamnak asztmája van. Meglehetősen komoly, de nagyszerűen elboldogul vele.
– Pompás – mondta a nővér színtelenül.
A mamája odatartotta neki a sprayt, hogy belélegezhessen. Egy másodperc múlva dr. Handor megtapogatta Eddie törött karját. A lehető legfinomabban csinálta, a fájdalom mégis irtózatos volt. Eddie legszívesebben felsikoltott volna, s hogy ezt elkerülje, a fogát csikorgatta. Attól tartott, hogy ha ő felsikolt, akkor az anyja is sikoltozni kezd. Hatalmas csöppekben ütött ki a homlokán a verejték.
– Fájdalmat okoz neki! – mondta Mrs. Kaspbrak. – Tudom, hogy így van. Semmi szükség rá! Hagyja abba! Nagyon érzékeny fiú, nem bírja ezt a fájdalmat!
Eddie észrevette, hogy a nővér dühödten farkasszemet néz a fáradt, aggodalmas tekintetű dr. Handorral. Látta, hogy szavak nélküli beszélgetés zajlik közöttük. Küldje ki innen ezt az asszonyt, doktor úr! Dr. Handor lesüti a szemét: Nem bírom. Nem merem.
Nagy világosságot gyújtott ez a fájdalom (bár, az igazat megvallva, az effajta világosságot Eddie nem szerette volna gyakran megtapasztalni: túl nagy árat fizetett érte), és abban a szavak nélküli beszélgetésben Eddie belátta, hogy Mr. Keene-nek mindenben igaza van. HydrOx sprayének tartalma nem más, mint szagosított víz. Az asztma nem a torkában vagy a tüdejében van, hanem a fejében. Ezt az igazságot valami módon meg kell emésztenie.
Az anyjára nézett, és fájdalmában igen tisztán látta: látott minden egyes virágot a Lane Bryant ruháján, az izzadságfoltokat a hónaljában, ahol az izlapok már mind átnedvesedtek, a kopásnyomokat a cipőjén. Látta, hogy milyen pici a szeme a nagy bőrredők között, és szörnyű gondolat hasított belé: szinte egy ragadozó állat szeme, mint a leprásé, aki a Neibolt utca 29. alagsorából előmászott. Jövök már, minden rendben... semmit nem érsz vele, ha elszaladsz, Eddie...
Dr. Handor mindkét kezével finoman átfogta Eddie törött karját, és megszorította. Robbant a fájdalom.
Eddie elvesztette az eszméletét.

Valami folyadékot itattak vele, és dr. Handor helyre illesztette a törött csontokat. Hallotta, amint dr. Handor azt mondja a mamájának, hogy zöldgallytörés volt, semmivel sem súlyosabb a megszokott gyermekkori töréseknél: – Ilyen törést szenvednek azok a srácok, akik leesnek a fáról – mondta, és Eddie hallotta, hogy a mamája dühödten válaszolja: – Eddie nem mászik fára! Most már az igazságot akarom hallani! Milyen komoly a baj?!
Aztán a nővér egy pirulát adott Eddie-nek – megint ott érezte a mellét a vállánál, és hálás volt e vigasztaló nyomásért. Eddie a ködön át is látta, hogy a nővér mérges, és ő azt hitte, hogy ezt mondja neki: Az anyám nem a leprás, kérem, nehogy azt higgye, csak azért nyúz engem, mert szeret, de alkalmasint egy hang el nem hagyta a száját, mert a nővér mérges arckifejezése mit sem változott.
Csak halványan emlékezett rá, hogy tolószékben gurították végig egy folyosón, és az anyja elmosódott hangja valahonnan hátulról hallatszott: – Hogyhogy látogatási időben?! Mit beszél itt nekem látogatási időről?! Akkor látogatom meg a fiamat, amikor akarom!
Örült, hogy az anyja hangja egyre jobban elmosódik, s annak is, hogy a saját tudata egyre inkább elhomályosul. Megszűnt a fájdalom, s vele együtt a tisztánlátás. Nem akart gondolkodni. Lebegni akart. Annyit tudott, hogy a jobb karját ólomnehéznek érzi. Vajon gipszbe tették már? Valahogy nem látta. Halványan eljutott a tudatáig, hogy a kórtermekből rádiók szólnak, és hogy hátul kötős kórházi pendelybe öltözött, kísértetszerű betegek járnak fel s alá a széles folyosókon, meg hogy forró a levegő... nagyon forró. Amikor begurították a szobájába, épp lemenőben volt a nap, e fenyegető, véres-narancssárga korong – és minden összefüggés nélkül arra gondolt: Akár egy hatalmas, óriási bohócgomb.
– Állj föl, Eddie, tudsz a magad lábán járni – szólt egy hang, és kiderült, hogy csakugyan tud. Becsúszott a hűs, ropogós lepedők közé. A hang közölte vele, hogy éjjel lesz egy kis fájdalma, de csak akkor csöngessen fájdalomcsillapítóért, ha már cudarul kínozza. Eddie megkérdezte, hogy kaphatna-e egy pohár vizet. A víz meg is érkezett egy szívószállal, aminek harmonikás közepe volt; úgyhogy be lehetett hajlítani. Hús volt, nagyon jó. Megitta mindet.
Volt fájdalma az éjjel, jócskán. Ébren feküdt az ágyban, a bal kezében tartotta a csöngőt, de nem nyomta meg. Kint égiháború dúlt, és amikor a villám kékesfehéren felvillant, elfordította a fejét az ablaktól, mert attól tartott, hogy valami szörnyű, vigyorgó pofa képét látja az égre vetülni a fényben.
Végül megint elaludt, és álmot látott. Álmában Bill, Ben, Richie, Stan, Mike meg Bev – a barátai – a bringáikon eljöttek a kórházba (Richie-t Bill hozta a Sil véren). Meglepve látta, hogy Beverly csodás nőies ruhát visel – gyönyörű zöld volt a színe, mint a Karib-tengernek a National Geographie egész lapos fényképein. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna nőies ruhában; csak farmerre emlékezett, térdig érő biciklistanadrágra, meg amit a lányok „iskolai szerkó”-nak neveztek: szoknyára és blúzra – a blúz általában fehér, a gallérja kerekített végú, a szoknya többnyire barna, pliszírozott, és úgy a sípcsont közepéig ér, úgyhogy a térdükön éktelenkedő hegekből semmi sem látszik.
Látta, hogy a délután kettőkor kezdődő látogatási időre jönnek, és az anyja, aki türelmesen várt tizenegy óta, úgy rájuk kiabált, hogy mindenki arrafelé fordult.
Ha azt hiszitek, hogy bementek ide, hát verjétek ki a fejetekből!, ordította Eddie anyja, és most a bohóc, aki végig ott ült a váróteremben (csak egy kicsit hátrébb, az egyik sarokban, s mindmostanáig a Look magazint tartotta az arca elé), felpattant, és tapsolást mímelt, gyorsan összeütögetve fehér kesztyűs kezét. Ugrándozott és táncolt, cigánykereket vetett, aztán szabályos hátraszaltót csinált, miközben Mrs. Kaspbrak csak nyomta a sódert Eddie Vesztes-társainak, akik meghunyászkodva hátráltak lassan Bill mögé, aki csak állt ott, sápadtan, de látszólag nyugodtan, mindkét keze mélyen a farmerja zsebébe dugva (így talán senki, még maga Bill se láthatja, reszket-e vagy sem). Senki nem látta a bohócot Eddie -n kívül... bár egy csecsemő, aki békésen tentikélt az anyja karjában, fölébredt, és teli torokból sírni kezdett.
Éppen elég bajt okoztatok már!, kiabálta Eddie mamája. Tudom, kik voltak azok a fiúk! Már az iskolában is bajba keveredtek, sőt már a rendőrségnek is meggyűlt a baja velük! És ha azoknak a fiúknak valami bajuk van veletek, ez nem ok arra, hogy Eddie-t bántsák. Meg is mondtam neki, és ő egyetértett. Azt akarja, mondjam meg nektek, menjetek el, végzett veletek, egyikőtöket se akarja látni többé. Nem kér az úgynevezett barátságotokból! Egyikőtökéből sem! Tudtam, hogy baj lesz belőle, és tessék! Az én Eddie-m kórházban fekszik! Egy ilyen érzékeny fiú...
A bohóc ugrándozott, lement spárgába, tótágast állt. A mosolya most elég valóságos volt, és álmában Eddie rájött, hogy természetesen ezt akarja a bohóc: szép nagy éket verni közéjük, hogy elszakítsa őket egymástól, hogy esélyük se legyen összehangoltan cselekedni. Obszcén eksztázisában dupla orsót csinált, és börleszkbe illő csókot nyomott az anyja orcájára.
A-a-azok a ff fiúk, akik ezt m-m-m-művelték... – kezdte Bill.
Ne beszélj itt vissza nekem!, sikoltotta Mrs. Kaspbrak. Ne Merészelj visszabeszélni! Eddie végzett veletek, mondtam már. Végzett!
Aztán egy bennlakó orvos jött futva a váróterembe, és közölte Eddie mamájával, hogy ha nem marad csöndben, el kell hagynia a kórházat. A bohóc halványulni kezdett, s miközben elenyészett, változáson ment át. Eddie látta a leprást, a múmiát, a madarat; látta a farkasembert, meg egy vámpírt, amelynek a fogai Gillette Kék-Pengék voltak, őrült szögbe állítva – mint holmi tükrök egy karneváli tükörlabirintusban; látta Frankensteint, a teremtményt meg egy húsos, kagylószerű valamit, ami úgy nyílt és csukódott, mint egy száj; látott tucatnyi más szörnyűséget, mit tucatnyit?! Vagy százat! De mielőtt a bohóc teljesen elenyészett volna, meglátta a legszörnyúségesebb dolgot: a mamája arcát.
Ne!, próbált sikoltani. Ne! Ne! Ót ne! A mamámat ne!
De senki sem nézett rá; senki sem hallotta. És amikor már töredezett szét az álom, fagyos borzadály fogta el, mert rájött, hogy nem hallhatják. Halott volt. Megölte Az, és ő halott – kísértet lett.

A keserédes diadalérzet, ami Sonia Kaspbrakot Eddie úgynevezett barátainak az elküldésekor töltötte el, szinte azon nyomban elpárolgott, hogy másnap délután, július huszonegyedikén belépett Eddie egyszemélyes kórtermébe. Nem bírta volna megfogalmazni, miért enyészett el ilyen hamar a diadalérzet, és hogy miért váltotta fel valami bizonytalan félelem; alighanem a fia sápadt arcával volt kapcsolatos, amelynek vonásait nem mosta el a fájdalom és az aggódás, hanem valami olyan kifejezés ült rajta, amilyet Sonia Kaspbrak, emlékezete szerint, még soha nem látott rajta. Valahogy éles volt. Éles, éber és merev.
A szembesülés Eddie barátai és a mamája között nem a váróteremben zajlott, mint Eddie álmában; Sonia Kaspbrak tudta, hogy el fognak jönni – Eddie „barátai”, akik alkalmasint cigarettázni tanították, annak ellenére, hogy asztmás, a „barátai”, akiknek olyan természetellenes hatalmuk van fölötte, hogy csak őróluk tudott beszélni, amikor este hazament, a „barátai”, akik miatt eltörött a karja. Mindezt elmesélte Mrs. Van Prettnek, a szomszédasszonynak. – Eljött az idő – mondta komoran Mrs. Kaspbrak –, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. – Mrs. Van Prett, akinek rémes bőrproblémái voltak, és szinte mindig lehetett rá számítani, hogy buzgón egyetért mindennel, amit Sonia Kaspbrak mond neki, ezúttal vette magának a bátorságot, hogy ellenvéleményt nyilvánítson.
Szerintem inkább örülnie kéne, hogy a fia barátokra tett szert, mondta Mrs. Van Prett, miközben munkába menet előtt, a kora reggeli hűvösben teregettek – ez július első hetében történt. És nagyobb biztonságban is van, ha más gyerekekkel tölti az idejét, Mrs. Kaspbrak, nem gondolja? Ha azt nézzük, hogy mi minden történik ebben a városban, meg hogy azt a sok szegény gyereket meggyilkolták...
Mrs. Kaspbrak mindössze egy dühödt fintorral felelt (éppen akkor nem jutott eszébe megfelelő válasz – később aztán, a lépcsőházban, tucatjával ötlöttek föl benne, némelyik rendkívül csípős volt), és amikor Mrs. Van Prett felhívta aznap este, aggodalmas hangon, hogy megkérdezze, elmegy-e vele Mrs. Kaspbrak a Beanóba, odalent a Saint Maryben, ahogy szoktak, Mrs. Kaspbrak hidegen azt felelte, hogy most alighanem otthon marad inkább és felpolcolja a lábát.
Na, remélte, hogy Mrs. Van Prett most elégedett. Remélte, hogy Mrs. Van Prett most már látja, hogy ezen a nyáron nemcsak a gyermekeket és csecsemőket meggyilkoló szexmániás jelenti az egyetlen veszélyforrást Derry városában. Itt van a fia, aki a derryi kórházban fekszik, a kínok kínját szenvedi el, lehet, hogy soha nem lesz többé képes használni a jobb karját, hallott már ilyesmiről, vagy pedig, Isten ne adja!, a törésnél elszabadult csontszilánkok a vérkeringéssel eljuthatnak a szívéhez, átszúrhatják, és megölik Eddie-t, ó, Isten soha nem engedné, hogy ez megtörténjen, pedig már hallott ilyen esetről, úgyhogy ez azt jelenti, hogy Isten engedné, hogy megtörténjen ilyesmi. Bizonyos esetekben.
Úgyhogy ott maradt a kórház hosszú és árnyas elülső tornácán, mert tudta, hogy előbb-utóbb felbukkannak, és ő hidegen elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek az úgynevezett barátságnak, ennek a haverkodásnak, aminek törött kar és kórházi ágy az eredménye.
Valahára csak megérkeztek, mint ahogy tudta is, hogy jönni fognak, és borzadállyal látta, hogy az egyikük nigger. Nem mintha bármi kifogása lett volna niggerek ellen; úgy vélte, hogy odalent Délen minden joguk megvan ahhoz, hogy oda buszozzanak, ahova kedvük tartja, hogy fehér ebédlőpultoknál egyenek, és hogy nem szabad őket a kakasülőre kényszeríteni a moziban, csak ha a jelenlétük zavarja a fehér
(nőket)
közönséget, de szilárdan hitt abban is, amit ő „madárelmélet”-nek nevezett: a feketerigó más feketerigóval röpül, nem vörösbeggyel. A csóka csókával tér nyugovóra; nem közösködik sem a kékmadárral, sem a csalogánnyal. Mindenkinek a magáét – ez volt a jelmondata, és amikor meglátta, hogy Mike Hanlon ott pedáloz a többiekkel, mintha közéjük tartozna, elszántsága, akárcsak a dühe és kétségbeesése, újabb tápot kapott. Mintha Eddie mellette volna és hallhatná, szemrehányóan megjegyezte magában: Soha nem szóltál róla, hogy az egyik „barátod” nigger.
No, gondolta húsz perccel később, amikor belépett a kórházi szobába, ahol a fia feküdt – karja hatalmas gipszkötésben a melléhez rögzítve (Sonia Kaspbraknak a puszta látvány is fájt) –, nem sok időbe tellett, hogy kiadja az útjukat. A Denbrough fiút kivéve, aki olyan borzalmasan dadog, egyiküknek sem volt mersze, hogy visszabeszéljen neki. A lány, akárki volt is, határozottan olyan szemeket villantott rá, mint egy kis vadóc szajha – valahonnan az Alsó Fő utcáról való, vagy még rosszabb helyről, vélekedett Sonia Kaspbrak –, de a kis fruska bölcsen befogta a száját. Ha csak megnyikkan, Sonia a keresztvizet is leszedi róla; megmondja neki, miféle lányok lógnak fiúkkal. Voltak bizonyos elnevezések az ilyen lányokra, és ő nem óhajtotta, hogy a fiát ilyen nevet viselő lányokkal említsék egy napon.
A többiek nem csináltak mást, csak a csoszogó cipőjük orrát bámulták. Nagyjából ezt is várta tőlük. Amikor végzett a mondókájával, felkaptak a bringájukra, és elkerekeztek.
A Denbrough fiú a Tozier gyereket is vitte annak a hatalmas, veszélyes kinézetű biciklinek a csomagtartóján, és Mrs. Kaspbrak a gondolatára is beleremegett, hogy Eddie hányszor utazhatott azon a rozoga biciklin, a karját, a lábát, a nyakát meg az életét veszélyeztetve.
Érted tettem, Eddie, gondolta, ahogy öntudatosan, felszegett fővel bement a kórházba. Tisztában vagyok vele, hogy először kissé csalódott leszel; ez teljesen természetes. De a szülők jobban tudják, mint a gyerekeik, mi a jó nekik; Isten elsősorban azért teremtette a szülőket, hogy vezessenek, okítsanak... és védelmezzenek. Kezdeti csalódottsága után Eddie meg fogja érteni. És ha most egy kis megkönnyebbülést érzett, akkor azt Eddie miatt érezte, nem maga miatt. Az ember csak akkor érezhet megkönnyebbülést, ha kimentette a fiát egy rossz társaságból.
Csakhogy megkönnyebbülését most újabb kellemetlen momentum árnyékolta be, amint Eddie arcába nézett. A fia nem aludt, mint képzelte. A gyógyszeres szendergés helyett, amiből zavarodottan, kábultan ébred, megbántottan, éles, fürkész tekintettel nézett, amely annyira más volt, mint Eddie szokásos lágy, tétova pillantása. Mint Ben Hanscom (bár Sonia ezt nem tudta), Eddie is az a fajta fiú volt, aki sietve belenéz másnak az arcába, hogy felmérje, milyen érzelmi viszonyok tükröződnek rajta, és aztán ugyanilyen gyorsan el is fordítja a szemét. De Eddie most mereven nézte {talán a gyógyszereléstől van, gondolta, hát persze hogy attól; ki kell kérnem dr. Handor véleményét erről a gyógyszerelésről), és ő, Sonia érezte szükségét, hogy elfordítsa a szemét. Úgy néz, mintha várt volna rám, gondolta, és ez fel kellett volna hogy vidítsa – egy fiú, aki az anyukájára vár, minden bizonnyal Isten egyik legkedveltebb teremtménye...
– Elküldted a barátaimat. – Egyszerű megállapítás volt, kételynek vagy kérdésnek nyoma sem volt benne.
Sonia szinte bűntudatosan összerándult, és az első gondolat, ami az agyán átfutott, csakugyan bűnös gondolat volt – Honnan tudja? Ezt nem tudhatja! –, és rögtön dühös lett magára (meg Eddie-re), amiért így érzett. Úgyhogy rámosolygott a fiára.
– Na, Eddie, hogy vagyunk máma?
Ez a helyes válasz. Valaki – valami idiótát önkéntes lány, vagy esetleg az a tehetetlen és ellenséges érzületű nővér tegnapról – spicliskedik. Valaki.
– Hogy vagyunk máma? – kérdezte megint, miután Eddie nem reagált. Arra gondolt, hogy a fia tán nem hallotta. Az orvosi irodalomban eddig még sosem olvasott arról, hogy a törött csont befolyásolná a hallást, de úgy vélte, létezhet ilyesmi, minden lehetséges.
Eddie ezúttal sem reagált.
Sonia még beljebb nyomult a szobába, és nagyon nem tetszett neki, hogy olyan bizonytalan érzés, majdhogynem félénkség lett úrrá rajta; nem akarta elhinni, mert Eddie mellett még soha nem volt bizonytalan és félénk. Kezdett méregbe gurulni. Mi jogon éreztet vele Eddie ilyesmit, azok után, amit érte tett, a sok áldozat után, amit érte hozott?
– Beszéltem dr. Handorral, és megnyugtatott, hogy tökéletesen rendbe fogsz jönni – mondta Sonia pergó nyelvvel, és letelepedett az ágy mellett álló, egyenes támlájú faszékre.
– Természetesen, ha a legcsekélyebb probléma is felmerül, fölkeresünk Portlandben egy specialistát. Vagy Bostonban, ezen nem múlik. – Elmosolyodott, mintha valami nagy kegyet gyakorolna. Eddie nem mosolygott vissza. És még most sem reagált.
– Eddie, hallasz engem?
– Elküldted a barátaimat – ismételte meg a fia.
– El – mondta Sonia, és nem szólt többet, abbahagyta a színlelést. Ez kétszemélyes játék. Egyszerűen csak visszanézett Eddie-re.
De furcsa dolog történt; sót mondhatni, szörnyű dolog. Eddie szeme... mintha valahogy egyre nőne. Azok a szürke foltok mozogni látszottak benne – mint vágtázó viharfelhők az égen. Sonia hirtelen tudatára ébredt, hogy Eddie-re nem az „ötperc” jött rá, nem a rapli vagy ilyesmi. Hanem dühös az anyjára... és Sonia hirtelen megijedt, mert mintha a fián kívül valami más is lett volna abban a szobában. Nem állta tovább Eddie tekintetét, ügyetlenkedve kinyitotta a kézitáskáját. Papír zsebkendő után kezdett kotorászni.
– Igen, elküldtem őket – mondta, és úgy találta, hogy elég erős és határozott a hangja... amíg rá nem néz Eddie-re. – Súlyos balesetet szenvedtél, Eddie. Most semmi szükséged látogatókra a mamádon kívül, és ilyen látogatókra soha nem is lesz szükséged. Ha ők nincsenek, most otthon lennél és néznéd a tévét, vagy a kis versenyautódat építgetnéd a garázsban.
Eddie arról álmodott, hogy épít egy kis versenyautót, és elviszi Bangorba. Ha ott győz, akkor részt vehet az Országos Kisversenyautó Derbin, az Ohio állambeli Akronban, és minden költségét fizetik. Soniának az égvilágon semmi kifogása nem volt ez ellen az álom ellen mindaddig, amíg úgy látta, hogy a narancsosládákból és a Töf-töf Gyorsvonat kerekéből épülő versenyautó elkészítése megmarad álomnak. Esze ágában sem volt hagyni, hogy Eddie az életét kockáztassa egy ilyen veszélyes masinával, se Derryben, se Bangorban, és pláne nem Akronban, ahová – Eddie elmondása szerint – repülővel mentek volna, és a verseny öngyilkos száguldozás lefelé valami meredek domboldalon egy kerekekkel ellátott, de fék nélküli narancsosládában. De – mint a saját anyjától gyakorta hallotta – amiről az ember nem tud, az nem fáj neki (azt is előszeretettel mondogatta az anyja, hogy „Az igazság mindenekelőtt”, ám amikor az aforizmák jöttek elő, Soniának – mint a legtöbb gyarló embernek – olykor feltűnően szelektív volt az emlékezete).
– Nem a barátaim törték el a karomat – közölte Eddie ugyanazon a tárgyilagos hangon. – Tegnap este mondtam Dr. Handornak is, meg amikor ma délelőtt bejött, Mr. Nell- nek is. Henry Bowers törte el. Voltak vele más srácok is, de Henry törte el. Ha a barátaimmal vagyok, ez nem történhetett volna meg. Azért történt, mert egyedül voltam.
Erről eszébe jutott Soniának az, amit Mrs. Van Prett mondott: hogy biztonságosabb, ha az embernek barátai vannak, s ettől megint éktelenül feldühödött. Fölkapta a fejét. – Az nem számít, tudod is te! Mit képzelsz, Eddie?! Hogy a mamád tegnap mászott le a fal védőről?! Ezt hiszed? Nagyon jól tudom, hogy a Bowers fiú miért törte el a karod. Járt nálunk az ír hekus. Az a nagyfiú azért törte el a karod, mert te meg a „barátaid” valami módon kereszteztétek az útját. Gondolod, hogy akkor is megtörtént volna, ha hallgatsz rám, és nem közösködsz velük?
– Nem, szerintem még rosszabb történt volna – felelte Eddie.
– Eddie, ezt nem gondolod komolyan.
– Dehogynem – mondta Eddie, és Sonia érezte, hogy csak úgy árad a fiából az erő, belőle jön, hullámokban. – Bill meg a többi barátom vissza fog jönni, mama. Ezt meg én tudom. És ha visszajönnek, te nem fogod megállítani őket. Egy szót nem szólsz hozzájuk. Ők a barátaim, és te nem fogsz megfosztani a barátaimtól csak azért, mert félsz az egyedülléttől.
Sonia hüledezve meredt a fiára, le volt taglózva. Könny szökött a szemébe, és csorgott le a képén, eláztatva a rákent púdert. – Hát így beszélsz az anyáddal – mondta zokogva Sonia. – Talán így beszélnek a „barátaid” is a szüleikkel. Nyilván tőlük tanultad.
Könnyek közt biztonságosabban érezte magát. Amikor sírt, általában Eddie is sírva fakadt. Hitvány fegyver, lehetne ellene vetni, de hitvány fegyver-e az, amelyikkel egy anya a fiát védi? Korántsem, gondolta.
Fölpillantott, csak úgy ömlöttek a könnyei, és kimondhatatlanul szomorúnak, magára maradottnak, becsapottnak érezte magát... de egyúttal biztos is volt a dolgában. Eddie nem lesz képes ellenállni a könnyek és a szomorúság áradatának. Az a hideg, éles tekintete meg fog enyhülni. Esetleg zihálni kezd, egy kicsit sípolva szedi a levegőt, és szokás szerint ez lesz a jele, hogy vége a küzdelemnek, s hogy Sonia újabb győzelmet aratott... Eddie érdekében, természetesen. Csakis az ő érdekében.
Annyira megdöbbent, hogy Eddie arcán továbbra is ugyanazt a kifejezést látta – amely ha lehet, még el is mélyült –, hogy a zokogás közepén akadt el a hangja. Szomorúság bujkált Eddie arcán, de még ez is ijesztő volt: Soniát szíven ütötte, hogy mennyire felnőttszomorúság ez, márpedig ha Eddie-re mint felnőttre gondolt – bármilyen tekintetben –, mindig egy pánikba esett kismadár kezdett repdesni a lelkében. Így érzett akkor is, amikor nagy ritkán eltűnődött, mi lenne vele, ha Eddie nem akarna a Derryi Kereskedelmi Főiskolára vagy az oronói Maine Egyetemre, esetleg a bangori Hussonra járni, hogy mindennap hazajöhessen az órái után. Mi lenne, ha Eddie megismerkedne egy lánnyal, szerelmes lenne, és meg akarna házasodni. Nekem akkor hol volna a helyem? Szeretlek, Eddie! Szeretlek! A gondodat viselem, és szeretlek! Te nem tudsz főzni, ágyneműt váltani, nem tudod kimosni a fehérneműdet! És miért is kellene? Én mindezt elvégzem helyetted! Elvégzem, mert szeretlek!
Most maga Eddie mondta: – Szeretlek, mama. De a barátaimat is szeretem. Szerintem... magadat hergeled a sírásba.
– Eddie, annyira fáj, amit mondasz – suttogta Sonia, és frissen kicsorduló könnyeitől duplán, sőt triplán látta a fia sápadt arcát. Ha az imént számításból sírt, a könnyek most jöttek maguktól. A maga módján kemény asszony volt – elvesztette a férjét, és nem roppant össze, szerzett munkát a pangó munkaerőpiacon, fölnevelte a fiát, és amikor szükséges volt, küzdött érte. Ezek voltak évek óta az első teljesen őszinte, természetes könnyei, talán azóta, hogy Eddie ötéves korában hörghurutot kapott, és Sonia biztos volt benne, hogy meghal, ahogy csak elnézte a betegágyán, a láztól égő, görcsös, húzó köhögéssel küszködő, levegő után kapkodó gyereket. Most az Eddie arcán tükröződő szörnyen felnőttes és valahogy idegen kifejezés miatt sírt. Aggódott Eddie-ért, de valahogy félt is tőle, félt az aurától, amely a jelek szerint körülvette a fiát... az aurától, amely mintha követelt volna tőle valamit.
– Ne kényszeríts arra, hogy választanom kelljen közted és a barátaim közt, mama – mondta Eddie kissé egyenetlen, erőlködő hangon, de határozottan. – Mert ez nem tisztességes.
– Ezek rossz barátok, Eddie! – kiáltotta az anyja az őrjöngés határán. – Egész lelkemmel tudom, érzem, csak fájdalmat és szomorúságot okoznak neked! – És a legborzasztóbb az volt, hogy csakugyan valami ilyesmit érzékelt; valahogy ösztönösen megsejtette, amikor a Denbrough fiú szemébe nézett, aki csak állt előtte zsebre dugott kézzel, vörös haja szinte lángolt a nyári napfényben. Az a szem olyan komor volt, olyan furcsa, hideg... mint amilyen most Eddie-é.
És nem hasonló aura vette körül, mint most Eddie-t? Hasonló, csak még erősebb? Dehogynem, gondolta.
– Mama...
Sonia hirtelen fölpattant, majdnem hátradöntötte az egyenes támlájú széket. – Ma este visszajövök – mondta. – A baleset, a sokk meg a fájdalom miatt beszélsz így, nem másért. Tudom. Te... Te... – kereste a szavakat, aztán meg is találta az eredeti szöveget a fejében uralkodó átmeneti zűrzavarban. – Csúnya baleseted volt, de gyönyörűen rendbe fogsz jönni. És belátod, hogy igazam van, Eddie. Rossz barátok ezek. Nem a mi fajtánkból valók. Nem neked valók. Gondolj csak bele, és tedd föl magadban a kérdést, hogy mondott-e neked valaha is butaságot az anyukád. Gondolkodj el rajta, és... és...
Menekülök!, gondolta beteges és fájdalmas kétségbeeséssel. Menekülök a saját fiamtól! Ó, Istenem, kérlek, ne hagyd ezt!
– Mama...
Volt egy pillanat, hogy Sonia majdnem elrohant, mert most már félt a fiától, ó, igen, ez a fiú nem az ő Eddie-je; a többiek jelenlétét érzékelte benne, a „barátait” meg valami mást, valamit, ami orajtuk is túlmutatott, és Sonia attól tartott, hogy ez a valami lecsaphat rá. Mintha a fia valaminek a karmai között volna, valami rettenetes láznak, mint ahogy annak idején, ötéves korában a hörghurut karmai között vergődött, és majdnem meghalt.
Sonia megállt, keze a kilincsgombon, de nem akarta meghallani, amit Eddie esetleg mond... és amikor kimondta, az olyan váratlanul érte, hogy egy pillanatig nem is igazán értette. Aztán amikor megértette, akkora súllyal szakadt rá, mint egy betontömb, s egy másodpercre azt hitte, elájul.
Eddie ezt mondta: – Mr. Keene azt mondta, hogy az asztmagyógyszerem csak víz.
– Micsoda? Micsoda?! – Sonia lángoló tekintettel meredt rá.
– Csak víz. Meg még valamit hozzáadnak, hogy orvosságíze legyen. Azt mondta, hogy pla-ce-bo.
– Hazugság! Szemenszedett hazugság! Miért akarna Mr. Keene ilyen hazugsággal traktálni téged? Hát, azt hiszem, vannak Derryben más gyógyszertárak is, nem csak ez az egy...
– Volt időm gondolkodni a dolgon – mondta Eddie halk és kérlelhetetlen hangon, le nem véve a szemét az anyjáról –, és énszerintem nem hazudik.
– Eddie, én mondom neked, hogy hazudik! – Megint repdesett a pánik kismadara.
– Én azt gondolom – mondta Eddie –, hogy igaznak kell lennie, mert különben volna valami figyelmeztetés az üvegen, hogy például ha túladagolja az ember, akkor belehal. Vagy legalábbis rosszul lesz. Még...
– Eddie, egy szót sem akarok hallani erről! – kiáltotta Sonia, és heves mozdulattal mindkét kezét a fülére tapasztotta.
– Te... te... egyszerűen nem vagy magadnál, erről van szó!
– Még azokat a szereket is, amelyeket az ember csak úgy recept nélkül megkap a patikában, ellátják használati utasítsál – folytatta Eddie ugyanolyan higgadtan. Szürke szemével anyja szemébe nézett, és anyja mintha képtelen lett volna arra, hogy elfordítsa a szemét vagy akár csak megmozdítsa. – Még ha csak Vicks köhögés elleni szirup is az.. vagy a te Geritolod.
Eddie egy pillanatra elhallgatott; az anyja leengedte a kezét a füléről; mintha túlságosan nagy munka lett volna huzamosan ott tartani. Igen súlyosnak rémlett a keze.
– És olyan, mint a... de ezt neked is tudnod kellett volna, mama.
– Eddie! – Az anyja szinte rimánkodott.
– Mert – folytatta Eddie, mintha Sonia meg sem szólalt volna; most már homlokát ráncolva koncentrált a problémára –, mert az ember szüleinek tudniuk kell a gyógyszerekről. Hiszen én azt a sprayt ötször, néha hatszor is használom naponta. És te nem engednéd, ha úgy vélnéd, hogy esetleg árthat. Mert neked az a feladatod, hogy védjél engemet. Tudom, hogy az, mert te is folyton ezt mondod. Tehát... tudtad, mama? Tudtad, hogy csak víz?
Az anyja nem szólt. Remegett az ajka. Úgy érezte, mintha az egész arca remegne. Már nem sírt. Ijedtében sírni is elfelejtett.
– Mert ha tudtad – mondta Eddie, továbbra is összeráncolva a homlokát –, ha tudtad, szeretném tudni, hogy miért. Mert néhány dolgot el tudok képzelni, de azt nem, hogy miért akarná a mamám, hogy azt higgyem, a víz orvosság... vagy hogy itt van asztmám – a mellére mutatott –, mikor pedig Mr. Keene azt mondta, hogy csak idefönt van – most a fejére mutatott.
Az anyja ekkor arra gondolt, hogy mindent elmagyaráz. Nyugodtan és logikusan elmagyarázza az egészet. Hogy amikor Eddie ötéves volt, azt hitte, meg fog halni, és hogy ebbe beleőrült volna, mindössze két évvel azután, hogy elvesztette Franket. Hogy lassan megértette, hogy az ember csak figyelemmel és szeretettel védelmezheti a gyermekét, hogy egy gyereket úgy kell gondozni, mint ahogy egy kertet gondozunk, trágyázni kell, gyomlálni, és igen, olykor bizony metszeni és ritkítani, bármennyire fájdalmas is. Elmondja neki, hogy néha jobb egy gyereknek – kivált egy olyan érzékeny gyereknek, mint Eddie –, ha azt hiszi, hogy beteg, mintha valóban megbetegszik. És azzal fejezi be, hogy megemlíti: az orvosok menthetetlenül ostobák, meg hogy a szeretetnek csodatévő ereje van; elmondja Eddie-nek, hogy ő, az anyja tudja, hogy asztmája van, és hogy az nem számít, hogy az orvosok mit gondolnak, és hogy mit adnak Eddie-nek az asztmájára. Elmondja neki, hogy nemcsak egy gonosz, minden lében kanál patikus mozsarával és mozsártörőjével lehet orvosságot készíteni. Eddie, mondja majd a fiának, azért orvosság ez, mert anyád szeretete teszi azzá, és ameddig akarod és hagyod, hogy orvossággá tegyem, addig képes is vagyok rá. Ez olyan erő, amit Isten ad a gondos, szerető anyáknak. Kérlek, Eddie, kérlek, szívem szerelme, hinned kell nekem.
De végül nem mondott semmit. Ahhoz túl nagy volt az ijedelme.
– De talán nem is kell erről beszélnünk – folytatta Eddie. – Lehet, hogy Mr. Keene csak tréfált. A felnőttek néha...· hisz tudod, szeretik átejteni a gyerekeket. Mert a gyerekek szinte mindent elhisznek. Aljas dolog ezt művelni a gyerekekkel, de a felnőttek néha megteszik.
– Igen – mondta Sonia Kaspbrak lelkesen. – Szeretnek tréfálni, és néha ostobák... aljasak... és... és...
– Úgyhogy óvatos leszek Bill-lel meg a többi barátommal – mondta Eddie –, és továbbra is szépen használom a sprayt. Valószínűleg ez a legjobb, nem gondolod?
Sonia csak most ébredt rá, amikor már késő volt, hogy milyen ügyesen – milyen kegyetlenül – csalták tőrbe. Amit Eddie csinál, az felér a zsarolással, de neki, az anyjának van más választása? Meg akarta kérdezni a fiától, hogyan lehet ilyen számító, ilyen ravasz. Már nyitotta a száját, hogy megkérdezze... de aztán megint becsukta. Nagyon is valószínű volt ugyanis, hogy jelenlegi hangulatában a fia még képes lenne válaszolni.
De egy dolgot tudott. Igen. Teljes bizonyossággal: hogy többé soha az életben be nem teszi a lábát Mr. Minden-lé-ben-kanál Keene gyógyszertárába.
Eddie zavarta meg a gondolatait; a fia hangja most furcsán félénknek hatott: – Mama...
Az anyja fölnézett, és látta, hogy Eddie az, csak Eddie, és boldogan ment oda hozzá.
– Kaphatok egy puszit, mama?
Sonia Kaspbrak megölelte, de óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon a törött karjának (vagy kimozdíton a helyéből kilazult csontszilánkokat, hogy aztán azok végzetes versenyfutást rendezzenek a véráramában, s megtelepedjenek a szívében – melyik anya szeretné megölni a gyermekét a szeretetével?), és Eddie is megölelte.

Ami Eddie-t illeti, a mamája épp időben távozott. A borzalmas szembesülés alatt Eddie érezte, hogy a levegő egyre jobban felgyülemlik a tüdejében és a torkában, hogy egyre állottabb és kellemetlenebb lesz, s lassan azzal fenyegeti, hogy megmérgezi.
Egészen addig kitartott, amíg az ajtó be nem kattant az anyja mögött, és akkor elkezdett sípolva levegő után kapkodni. A torkában dolgozó savanyú levegő föl-alá ugrált, akár a dugattyú. Megragadta a szippantót, még a karját is megütötte, de nem törődött vele. Jó hosszan permetezte a torkát. Mélyen beszívta a kámforszagot, s közben arra gondolt: Nem számít, hogy placebo, nem számítanak a szavak, ha a dolog működik.
Behunyt szemmel hátradőlt a párnára, most először lélegzett szabadon, mióta az anyja betette a lábát. Eddie meg volt ijedve, de szörnyen. Amiket az anyjának mondott, ahogy viselkedett vele – ő volt az, és mintha mégsem ő lett volna. Mintha valami működött volna benne vagy inkább általa, valamilyen erő... és az anyja is érezte. Látta a szemében meg a remegő ajkán. Eddie nem érzékelte, hogy ez az erő gonosz, csak a hatalmas ereje volt döbbenetes. Ahhoz volt fogható, mint mikor az ember fölül a hullámvasútra, és rájön, hogy bármilyen veszélyes is, csak akkor szállhat le róla, ha már vége van, akármi történik is.
Nincs visszaút, futott át Eddie agyán, s érezte a törött karja körül a forró, viszkető gipsz súlyát. Senki nem megy haza, amíg a végére nem jártunk. De istenem, én félek, annyira félek! És tudta, hogy legfőképpen azért követelte az anyjától, hogy ne vegye el tőle a barátait, mert volt valami, amit nem mondhatott el neki: Ezzel nem bírok egyedül szembenézni.
Utána sírdogált kicsit, majd nyugtalan álomba szenderült. Sötétségről álmodott, amelyben gépek – szivattyúk – zakatoltak rendületlenül.

Este, amikor Bill meg a többi Vesztes visszatért a kórházba, ismét zivatar fenyegetett. Eddie nem lepődött meg, mikor látta, hogy libasorban bemasíroznak. Tudta, hogy vissza fognak jönni.
Egész álló nap forróság volt – később megállapították, hogy annak a kivételesen forró nyárnak ez volt a leges-legforróbb szakasza: július harmadik hete –, és délután négy körül kezdtek dagadni a viharfelhők, bíborfeketék voltak, kolosszális méretűek, esővel terhesek, majd szétrobbantak az elektromos feszültségtől. Az emberek sietősen intézték az ügyeiket, egy kicsit szorongva, fél szemmel az égre sandítottak. A legtöbben úgy vélték, hogy vacsora idején jó kiadós eső lesz, ami ki fogja mosni a levegőből a már-már elviselhetetlen párát. Derry parkjai és játszóterei, amelyeken egész nyáron igen kevesen jártak, aznap este hatra tökéletesen kiürültek. Még ekkor sem esett az eső, és a hinták mozdulatlanul és ámyéktalanul árválkodtak valami különös, egynemű sárga fényben. Szórványosan felmorajlott egy-egy súlyos mennydörgés, ugatott egy kutya, halkan zúgott a forgalom a Külső Fő utcán – csupán ezek a hangok jöttek be Eddie ablakán a Vesztesek érkeztéig.
Bill lépett be elsőnek, utána Richie. Beverly és Stan követte őket, majd Mike. Ben lépett be utolsónak. Lerítt róla, hogy szörnyen kényelmetlenül érzi magát fehér, garbónyakú szvetterében.
Ünnepélyesen odaléptek az ágyához. Még Richie sem mosolygott.
Az arcuk! Hogy néznek!, gondolta Eddie lenyűgözve. Te jó szagú Úristen, hogy néznek!
Azt látta rajtuk, amit az anyja látott őrajta délután: az erőnek és a gyámoltalanságnak azt a különös elegyét. A beszűrődő sárga fényben az arcuk kísérteties volt, idegen, árnyszerű.
Most megyünk át, gondolta Eddie. Most megyünk át valami újba – most vagyunk a határon. De mi van a másik oldalon? Merre tartunk? Merre?
– Ssz-szia, E-e-eddie – üdvözölte Bill. – H-h-hogy v-v-vagy?
– Megvagyok, Nagy Bill – mondta Eddie, és mosolyogni próbált.
– Jó kis napod volt tegnap, mi? – mondta Mike, s közben mennydörgés morajlott. Sem a mennyezeti lámpa, sem Eddie éjjeli lámpája nem volt fölkapcsolva, s mintha mindnyájan hol eltünedeznének, hol előderengenének abban a sárga félhomályban. Eddie arra gondolt, hogy ebben a pillanatban egész Derry fölött ez a fény az uralkodó, hosszan, mozdulatlanul ül meg a McCarron parkon, a Csókok hídja tetőszerkezetének lyukain ábrándos emlékeket ébresztő, tompa nyalábokban hullik be, a Kenduskeag meg, ahogy átvág a Pusztán széles, sekély medrében, olyan lesz tőle, mint a füstüveg; arra gondolt, hogy a libikókák a derryi elemi iskola mögött holttérben állnak, ahogy a viharfelhők egyre magasabbra tornyosulnak; erre a vihart előlegező sárga fényre gondolt, meg a csöndességre, mintha az egész város elaludt... vagy meghalt volna.
– Igen – mondta. – Nagy nap volt.
– Ho-ho-holnapután e-e-este az ö-ö-őseim m-m-moziba mennek – mondta Bill. – Amikor v-v-változik a m-m-mo-ziműsor. Akkor f-f-fogjuk e-e-elkészíteni. Az e-e-ezzz...
– Ezüstgolyókat – fejezte be Richie.
– Én arra gondoltam...
– Jobb így – mondta Ben higgadtan. – Még most is úgy gondolom, hogy megcsinálhattuk volna a golyókat, de a gondolkodás kevés. Hogyha felnőttek volnánk...
– Na persze, a világ olyan hamvas volna, mint az őszibarack, hogyha felnőttek volnánk – mondta Beverly. – A felnőttek, ugye, mindent megtehetnek, amit csak akarnak. A felnőttek az égvilágon mindent megcsinálhatnak, amit akarnak, és mindig jól végződik. – Szaggatott, ideges hangon fölnevetett. – Bill azt akarja, hogy én lőjem le Azt. El bírod ezt képzelni, Eddie? Szólítsál csak Beverly Oakleynak.
– Nem tudom, miről beszéltek – mondta Eddie, de aztán arra gondolt, hogy mégiscsak tudja – mindenesetre egyre világosabb képet kap róla.
Ben magyarázni kezdett. Megolvasztják az egyik ezüstdollárját, és csinálnak belőle két ezüstgolyót – valamivel kisebbeket a golyóscsapágynál. És aztán, ha csakugyan farkasember lakik a Neibolt utca 29-ben, Beverly golyót röpít a fejébe Bill Ökörszem csúzlijával. Viszlát, farkasember. És ha egy teremtményről, akinek sok arca van, helyesen vélekedtek, akkor Az volt, nincs.
Minden bizonnyal megjelent valamilyen kifejezés Eddie arcán, mert Richie elnevette magát és bólintott.
– Tudom, hogyan érzel, ember. Azt hittem, Bill a maradék három kerekét is elvesztette, amikor a csúzlijáról kezdett beszélni, nem pedig a papája puskájáról. De ma délután... – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. Ma délután, azután, hogy a mamád kidobott bennünket, mint a macskát szarni: ígyakarta kezdeni, de nyilvánvaló, hogy ez nem megfelelő fogalmazás. – Ma délután lementünk a szeméttelepre. Bill elhozta a csúzliját. Nézd! – A farzsebéből Richie előszedett egy lapos fémdobozt, melyben egykor Del Monte-féle ananászszeletek voltak. A közepében egy öt-hat centi átmérőjű, szaggatott szélű lyuk tátongott. – Beverly ütötte rajta ezt a lyukat egy kődarabbal, úgy hat méterről. Szerintem olyan, mintha egy harmincnyolcas golyó fúrta volna át. Möszjő de Nagypofájú meg lett győzve. És amikor de Nagypofájú meg van győzve, akkor de Nagypofájú meg van győzve.
– Egy dolog fémdobozokat eltrafálni – jegyezte meg Beverly. – Ha valami más volna... valami élő... Bill, neked kéne megtenned. Komolyan.
– N-n-nem – tiltakozott Bill. – M-m-mindnyájan m-mmegpróbáltuk. Nny-nyilvánvaló v-v-volt az eredmény.
– Mi volt az eredmény? – kérdezte Eddie.
Bill elmagyarázta, lassan és akadozva, miközben Beverly kibámult az ablakon, és olyan szorosan préselte össze az ajkát, hogy egészen elfehéredett. Olyan okok miatt, amiket maga sem értett, nem egyszerűen félt: teljesen meg volt zavarodva attól, ami ma történt. Este, idefelé jövet újra amellett kardoskodott nagy szenvedéllyel, hogy mindennek ellenére kíséreljék meg elkészíteni a golyókat... nem azért, mintha ő Billnél és Richie-nél biztosabb lett volna, hogy használni is fognak, ha eljön az idő, hanem mert – ha valami csakugyan történik odakint, a háznál – a fegyver
(Bill kezében)
valaki másnak a kezében lesz.
De a tényeken nem lehet változtatni. Mindnyájan magukhoz vettek tíz-tíz követ, és kilőtték az Ökörszemet a hat méterre fölállított tíz konzervdobozra. Richie-nek egy találata volt (az is csak olyan érintőleges), Bennek kettő, Billnek négy, Mike-nak öt.
Beverly, aki csak úgy könnyedén és látszólag célzás nélkül tüzelt, tíz dobozból kilencet telibe trafált. De a tizedik is felborult, amikor a kő a szélét érte, onnan pattant le.
– De e-e-először el kell k-k-készíteni a m-m-muníciót.
– Holnapután este? Addigra kint kéne lennem – lelken-t dezett Eddie. Az anyja tiltakozni fog, hogy... de Eddie úgy vélte, annyira azért nem fog tiltakozni. Azok után, ami ma történt, nem nagyon fog.
– Fáj a karod? – kérdezte Beverly. Rózsaszín ruhát viselt (nem azt, amiről Eddie álmodott; talán ezt viselte ma délután is, amikor a mama kiadta az útjukat), amelyre kis virágokat erősített. És selyem- vagy nejlonharisnyát; nagyon felnőttesnek látszott, de egyben nagyon gyerekesnek Ι is, mint egy kislány, aki azt játssza, hogy nőnek öltözik. Arckifejezése álmatag volt, és látszott, hogy lélekben másfelé jár. Eddie arra gondolt: Lefogadom, hogy ilyen, amikor alszik.
– Nem nagyon – válaszolta.
Beszélgettek egy darabig, de gyakran beléjük fojtotta a szót egy-egy mennydörgés. Eddie nem kérdezte, hogyan történt, amikor az anyja elküldte őket, ők meg nem hozták szóba. Richie elővette a jojóját, párszor leengedte, aztán eltette.
A beszélgetés el-elakadt, és az egyik ilyen szünetben apró kattanást lehetett hallani, mire Eddie körülnézett. Billnek volt valami a kezében, és egy pillanatra Eddie szíve riadtan kalapálni kezdett. Egy villanásnyi időre azt hitte, egy kés az. De aztán Stan felkapcsolta a mennyezeti lámpát, eloszlatta a félhomályt, és ekkor Eddie észrevette, hogy csak egy golyóstoll. A fényben mind természetesnek látszottak megint, valóságosnak: csak a barátai voltak.
– Azt hiszem, rá kéne vésni a nevünket a gipszedre – mondta Bill. Őszinte tekintete találkozott Eddie-ével.
De ez nem jó, gondolta Eddie riadtan, amikor hirtelen világosság gyúlt az agyában. Ez egy szerződés. Egy szerződés, Nagy Bill, nem? Vagy majdnem az. Megijedt... és aztán elszégyellte magát, és mérges volt magára. Ha nyár előtt töri el a karját, ki véste volna rá a nevét a gipszre? Mármint az anyján és esetleg dr. Handoron kívül? A haveni nagynénikéi netalán?
Ezek a barátai, és az anyja téved: ezek nem rossz barátok. Talán, gondolta, nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát – talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akikkel együtt akarsz lenni, akikkel együtt kell lenned; olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.
– Oké – mondta Eddie egy kicsit rekedten. – Oké, ez baromi jó lenne, Nagy Bill.
Úgyhogy Bill ünnepélyesen az ágy fölé hajolt, és rávéste a nevét az Eddie gyógyuló karját tartó alabástrom gipszre, nagy és hurkos betűkkel. Richie aláírása merőcikornya volt. Ben betűi olyan keskenyek voltak, amilyen vastag ő, ráadásul még hátrafelé is dőltek. Az embernek az volt az érzése, hogy a legkisebb nyomásra elterülnének. Mike Hanlon aláírása nagy volt és ormótlan, mivel – balkezes lévén – neki nem esett kézre a szög, ami másoknak jó volt. Ő Eddie könyöke fölé írta a nevét, aztán kört is kanyarított köréje. Amikor Beverly hajolt fölé, Eddie-nek valami könnyű, virágillatú parfüm csapta meg az orrát. Neki gömbölyded betűi voltak. Stan volt az utolsó, ő Eddie csuklójánál írta alá a nevét – betűi úgy egymáshoz préselődtek, mint a heringek.
Aztán mind hátraléptek, mintha tudatosodott volna bennük, mit cselekedtek. Odakint ismét súlyos mennydörgés morajlott. Szaggatott villám villantotta fényét a kórház külsejére.
– Ez az? – kérdezte Eddie.
Bill bólintott. – H-h-holnapután este, vacsora után, gy-gy-gyere át h-h-hozzám, ha t-t-tudsz, oké?
Eddie bólintott, s ezzel a téma le volt zárva.
Volt még egy szakasza a látogatásnak, amikor a társalgás elsekélyesedett, és szinte céltalanná vált. Ekkor nagyrészt azt vitatták meg, ami azon a nyáron a fő beszédtéma volt Derryben – Richard Macklin gyilkossági pere, aki egy furkósbottal agyonvágta a mostohafiát, Dorseyt; valamint Dorsey bátyjának, Eddie Corcorannak az eltűnése. Macklinnek esze ágában sem volt összeomlani és sírva vallomást tenni a tanúk padján még két napon át, de a Vesztesek egyetértettek abban, hogy Macklinnek valószínűleg semmi köze Eddie eltűnéséhez. A fiú vagy megszökött... vagy Az kaparintotta a keze közé.
Negyed hét körül mentek el, de még ekkor sem esett az esó. Még sokáig azután is csak lógott a lába, hogy Eddie mamája újra eljött, meglátogatta a fiát, és ismét hazament (elborzadt az Eddie gipszén díszlő aláírások láttán, és még inkább elborzadt Eddie eltökéltségén, hogy másnap elhagyja a kórházat – ő körülbelül egyheti vagy még hosszabb, abszolút nyugalomban töltött kórházi tartózkodásra gondolt, hogy a törött végek „összeforrhassanak”).
Végül a viharfelhők feloszlottak és tovaúsztak. Egy csöpp nem sok, annyi eső sem esett Derryre. Maradt a pára, és az emberek a tornácon, a gyepen aludtak aznap éjjel, meg hálózsákokban a házuk mögött, a mezon.
Az eső másnap jött meg, nem sokkal azután, hogy Beverly szemtanúja volt, hogy valami szörnyűség történik Patrick Hockstetterrel.

Tizenhetedik fejezet
Újabb eltűnt személy:
Patrick Hockstetter halála

Mikor elhallgat, Eddie reszkető kézzel újra tölt a poharába. Beverlyre pillant és azt kérdezi:
– Láttad, ugye? Láttad, ahogy Az elvitte Patrick Hockstettert rá egy napra, hogy mind aláírtátok a gipszemet?!
A többiek előrehajolnak.
Beverly hátraveti vörös felhőhaját. Arca iszonyatosan sápadtnak tűnik. Kiráz egy újabb cigarettát a dobozból – az utolsót –, rá akar gyújtani, de képtelen a lángot a cigaretta végéhez közelíteni. A következő másodpercben Bill óvatosan, de erőteljesen megfogja a csuklóját, és oda irányítja a lángot, ahova kell. Beverly hálásan pillant rá, majd kékesszürke füstfelhőt fúj ki.
– Aha – feleli. – Láttam. Beverly megborzong.
– Ö-őrült volt – mondja Bill, és azt gondolja: Már maga a tény, hogy Henry eltűrte, hogy egy ilyen idióta egész nyáron a közelében lebzseljen... már az önmagáért beszél, nem igaz? Vagy arra lehet belőle következtetni, hogy Henry vonzereje, mágnesessége kezdett megkopni, vagy hogy az őrültsége már annyira előrehaladt, hogy a Hockstetter kölyök normálisnak tűnt neki. Mindkettő» ugyanazt jelenti – Henry egyre... degeneráltabb lett. Ez a megfelelő szó? Igen, annak fényében, ami vele történt, ahol végezte, azt hiszem, ez.
Van még valami, ami alátámasztja ezt a feltételezést, gondolja Bill, de csak nagyon halványan emlékszik rá. Ο és Richie és Beverly lent voltak a Tracker Testvéreknél – augusztus eleje volt, és a nyári iskola, mely szinte egész nyáron távol tartotta tőlük Henryt, a vége felé járt – és tán nem akkor környékezte meg őket Criss? A halálra rémült Victor Criss? De igen, ez történt. Addigra már nagyon gyorsan közeledtek a dolgok a végkifejlethez, és most, utólag úgy véli, hogy minden gyerek érezte ezt Derryben – a Vesztesek is, de leginkább Henry csapata. De az később volt.
– Az biztos – mondja Beverly tompán. – Patrick Hockstetter őrült volt. Egyetlen lány sem akart előtte ülni a suliban. Csak ülsz a helyeden, csinálod a matekot vagy fogalmazást írsz, mikor hirtelen egy kezet érzel magadon... pihekönnyű, de meleg és izzadt Olyan, mint a nyers hús. – Beverly nyel egyet, halk kattanás hallatszik a torkából. A többiek komolyan nézik az asztal körül. – Az oldaladon érzed, vagy esetleg a melleden. Na nem mintha olyan nagy melle lett volna bármelyikünknek is akkoriban! De Patricket ez nem érdekelte.
– Megérzed azt... azt az érintést, elugrasz és megfordulsz, és ott ül Patrick és szélesen vigyorog azzal a nagy, gumiszerű szájával. Volt egy fából készült tolltartója...
– Tele legyekkel – mondta hirtelen Richie. – Aha. A zöld vonalzójával megölte őket, aztán berakta a tolltartójába. Még arra is emlékszem, hogy nézett ki... piros doboz hullámosfehér tetővel, amit el lehetett rajta csúsztatni.
Eddie bólint.
– Elugrasz, és rád vigyorog és esetleg kinyitja a tolltartóját, hogy lásd a benne lévő döglött legyeket – mondja Beverly. – És a legrosszabb – a legborzasztóbb – az volt, ahogy mosolygott, és egy szót se szólt. Mrs. Douglas tudta. Greta Bowie beárulta Patricket, és azt hiszem, hogy egyszer Sally Mueller is mondott róla valamit. De... azt hiszem, hogy Mrs. Douglas is félt tőle.
Ben székének hátsó lábain hintázik, és kezét összefonja a tarkóján. Beverly még most sem akarja elhinni, hogy milyen sovány.
– Elhiszem, hogy igazat mondasz – mondta.
– M-mi l-lett v-v-vele, Beverly? – kérdezi Bill.
Beverly újra nyel egyet, megpróbálja legyőzni azt a rémisztő erőt, amit annak a napnak az emléke kelt benne ott a Pusztában, görkorcsolyája összekötve lóg a vállán, egyik térdét elviselhetetlen fájdalom hasogatja mióta elesett a Saint Crispin közben, egy másik rövid, zsákutcába torkolló, fasorral szegélyezett utcában, ahol a föld élesen belefújt a Pusztába. Emlékszik (ó, ezek az emlékek!, amikor jönnek, annyira tiszták és erőteljesek), hogy farmersort volt rajta – igazán rövid, a szára épphogy eltakarta a bugyiját. Az utóbbi egy évben egyre jobban odafigyelt a testére – illetve az utóbbi hat hónapban, mióta az teltebb, nőiesebb lett. Természetesen a tükör volt az egyik oka ennek a fokozott figyelemnek, de nem a legfontosabb; a legfontosabb ok az volt, hogy az apja még durvábban bánt vele az utóbbi időben, még készségesebben emelte kezét vagy akár öklét ütésre. Az apja nyughatatlan volt, szinte szűk lett neki a lakás, és ő egyre idegesebb volt, amikor a közelébe került, egyre feszültebb. Olyan volt, mintha egy szag keletkezett volna közöttük, egy szag, amely nem volt jelen, mikor egyedül volt a lakásban, mely sosem voltjelen, mikor együtt voltak a lakásban – egészen eddig a nyárig. És mikor anyu nem volt otthon, még rosszabb volt. Ha volt egy ilyen szag, akármilyen szag, azt valószínűleg az apja is tudta, mert Bev egyre kevesebbet látta otthon a forró nyárfolyamán, részben a nyári tekeverseny miatt, részben mert segített Joe Tammerly haverjának autókat javítani... de Beverly gyanította, hogy leginkább a köztük keletkezett szag miatt, amit egyikük sem akart, de az mégis ott volt, és amit annyira képtelenek voltak megszüntetni, ahogy az ember az izzadás ellen sem tehet semmit júliusban.
Ismét beugrik a madarak látványa, sok száz, sok ezer madáré, ahogy leszállnak a házak tetejére, a telefonkábelekre, az antennákra.
– És csalán – mondja hangosan.
– M-m-mi? – kérdezi Bill.
– Valami csalánszerű – mondja lassan Beverly Billre nézve. – De nem az volt. Csak úgy éreztem, mintha csalán lenne. Mike...?
– Semmi baj – mondja Mike. – Majd visszajön. – Azt mondd, Beverly, amire emlékszel.
Emlékszem a kék sortra, mondaná nekik, és hogy mennyire kifakult, milyen szűk lett a fenekemen meg a combomon. Egy fél doboz Lucky Strike volt az egyik zsebemben, a másikban meg az Ökörszem...
– Emlékszel az Ökörszemre? – kérdezi Richie-től, de mindannyian bólintanak.
– Bill adta oda – mondja. – Nem akartam, de... de ő... – Billre mosolyog, kicsit halványan. – A Nagy Billnek egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Szóval nekem adta, és ezért voltam egyedül aznap. Gyakorolni. Nem voltam biztos benne, hogy lenne elég bátorságom használni, ha eljön az ideje. Azaz... aznap használtam. Muszáj volt. Megöltem az egyiküket... Az Az egyik részét. Borzasztó volt. Még most is nehezemre esik rágondolni. És egy másik elkapott. Nézzétek!
Beverly fölemeli a karját és kifordítja, így mindannyian láthatják a könyöke alatti húsos részen a ráncos sebhelyet. Olyan, mintha egy forró, kör alakú, havannaszivar vastagságú tárgyat nyomtak volna bele a bőrébe. A sebhely kicsit besüppedt – Mike Hanlont már a látványától kirázza a hideg. Ez is olyan része a történetnek, amit – csakúgy mim Eddie kényszeredett beszélgetését Keene-nel – csak sejtett, de igazából sosem mesélték el neki.
– Egyvalamiben igazad volt, Richie – mondja Beverly. – Az az Ökörszem ölni tudott. Féltem tőle, de valahogy szerettem is.
Richie felnevet, és hátba vágja Beverly t.
– Hát persze, te buta liba, én ezt már akkor is tudtam!
– Tudtad? Tényleg?
– Aha, tényleg tudtam – feleli Richie. – A szemed árulta el, Bevvie.
– Szóval olyan volt, mint egy játék, de mégis igazi. Ki lehetett vele lyukasztani a dolgokat.
– Este aznap kilyukasztottál vele valamit – mondja eltűnődve Ben. Beverly bólint.
– Patricket...
– Nem, istenem, dehogy! – feleli Beverly. – A másik volt... várjatok!
Elnyomja a cigarettáját, kortyol egyet az italából, és igyekszik összeszedni magát. Végre sikerül. Nos... nem egészen, de valahogy úgy érzi, hogy ennél jobban ma este úgysem sikerülne.
– Szóval görkorcsolyáztam, elestem, és jól lehorzsoltam a lábam. Ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a Pusztába gyakorolni. Elmentem a klubház mellett, hogy megnézzem, ott vagytok-e. Nem voltatok. Csak a füstszag. Emlékeztek, srácok, hogy az a hely milyen sokáig füstszagú maradt?!
Mindannyian bólintanak, mosolyogva.
– Sosem sikerült megszabadulnunk attól a szagtól, ugye?! – mondja Ben.
– Szóval a szeméttelep felé tartottam – mondja Beverly –, mert ott voltak a... a próbák, gondolom, lehet így nevezni őket, és tudtam, hogy ott sok mindenre lehet lőni. Akár patkányra is. – Szünetet tart. Mostanra vékony izzadságréteg csillog a homlokán. – Igazából arra akartam lőni – folytatja végre.– Valamire, ami él. Nem sirályra, mert arra képtelen lettem volna – hanem egy patkányra... Meg akartam nézni, hogy képes lennék-e rá.
– Örülök, hogy a Kansas utcai oldalról mentem és nem az Öregfok felől, mert arról nem sokat takart a vasúti töltés. Ha meglátnak, csak az Isten tudja, mi történt volna.
– K-kik l-lá-látnak meg?
– Ők – mondja Beverly. – Henry Bowers, Victor Criss, Böfi Hug gins és Patrick Hockstetter. Lent voltak a szeméttelepen és.
Hirtelen, mindannyiuk nagy megrökönyödésére, nevetni kezd, mint egy kisgyerek, és elpirul. Addig nevet, míg a szeme könnybe lábad.
– Ugyan, Bev – szólal meg Richie. – Avass már be minket is abba a tréfába!
– Hát nagy tréfa volt, az biztos – mondja Beverly. – Tréfa volt, de szerintem megöltek volna, ha észreveszik, hogy megláttam őket!
– Most már emlékszem! – kiált fel Ben, és ő is nevetni kezd. – Emlékszem, hogy elmesélted!
Beverly vigyorogva folytatja.
– Le volt tolva a gatyájuk, és gyújtogatták a fingjukat! A döbbenet szinte mennydörgéssé erősítette a csendet, majd mindannyian nevetni kezdtek – a nevetés visszhangzott a könyvtárban.
Miközben azon gondolkodott, hogy pontosan hogyan mesélje el nekik Patrick Hockstetter halálát, arra összpontosított, hogy a Kansas utca felöl olyan érzés volt megközelíteni a szeméttelepet, mintha egy furcsa aszteroida gyűrűjébe lépett volna az ember. Egy keréknyomnyi széles földút (mely valójában igazi utca volt, Régi Lyme utcának hívták) vezetett a Kansas utcából a szeméttelephez, ez volt az egyetlen igazi út a Pusztába – a város szemeteskocsijai is ezt használták. Beverly elsétált a Régi Lyme utca felé, de nem fordult rá – sokkal óvatosabb volt, mint ahogy szerinte mindannyian –, mióta Eddie eltörte a karját. Főleg mikor egyedül volt.
Utat tört magának a vastag aljnövényzetben, az oldalát végigsimították egy csalánbokor pirosas, olajos levelei, érezte a szeméttelep füstös, rothadó szagát, és hallotta a sirályok rikoltozását. A bal oldalán, a bozót ritkásabb részeinél, rálátott a Régi Lyme utcára.
A többiek mind ránéznek, várnak. Megnézi a cigarettásdobozát. Üres. Richie szó nélkül odalöki a magáét.
Beverly rágyújt, körülnéz, majd megszólal:
– A Kansas utca felől olyan volt megközelíteni a szeméttelepet, mintha egy

furcsa aszteroida gyűrűjébe jutna az ember. A szeméttelep gyűrűje. Először csak az aljnövényzet ágaskodik a szivacsos földből, majd az ember megpillantja a szeméttelep első jeleit: egy rozsdás konzervdobozt, melyben egykor Prince spagettiszósz lehetett, vagy egy üres üdítősdobozt, amiben a kóla vagy narancs édes-ragadós maradéka odavonzotta a bogarakat. Aztán a nap élesen megvillan egy fán fennakadt alufóliadarabon. Akad itt ágyrugó (az ember bele is botolhat, ha nem néz a lába elé!) vagy szétrágott csont, amit egy kutya hozhatott ide, hogy elrejtse kincsét a világ elől.
Maga a szeméttelep nem olyan szörnyű – sót tulajdonképp egészen érdekes, gondolta Beverly. Ami kellemetlenné (és egyben ijesztővé) tette, az a fekvése volt. Ahogy létrehozta ezt a szeméttelep-gyűrűt.
Beverly egyre közelebb jutott; a fák magasabbak voltak, főleg fenyők, a bokrok pedig ritkulni kezdtek. A sirályok panaszkodva vijjogtak, és a levegőben fojtogató égett szag terjengett.
Beverly jobb oldalán, egy lucfenyőnek támasztva rozsdás Amana hűtőgép állt. Beverly rápillantott, majd halványan eszébe jutott az a rendőr, akit harmadikos korában meghívtak az osztályba. A rendőr azt mondta nekik, hogy az elhagyatott hűtőgépek nagyon veszélyesek – egy gyerek belemászhat bújócska közben, majd megfullad bent, mert nem tud kijönni. Habár minek akarna bárki is bemászni egy ilyén ócska...
Hirtelen kiáltást hallott, olyan közelről, hogy nagyot ugrott ijedtében, majd a kiáltást nevetés követte. Beverly elmosolyodott. Szóval itt vannak! Kijöttek a klubból, mert olyan nagy ott a füst, és lejöttek ide. Lehet, hogy üvegekre dobálnak kővel vagy csak turkálnak a szemétben.
Beverly meggyorsította a lépteit, a friss csaláncsípésről teljesen elfeledkezett nagy igyekezetében, hogy minél előbb meglássa őket... hogy meglássa őt, akinek a haja majdnem olyan vörös, mint az övé, aki majd rámosolyog a megnyerő, féloldalas mosolyával. Tudta, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy szerelmes lehessen egy fiúba, hogy „rajongásnál” többet érezhessen iránta, de mindenesetre nagyon szerette Billt. Egyre gyorsabban haladt, korcsolyája súlyosan himbálózott a vállán, Bill Ökörszemének gumija puhán ütögette a bal fenekét.
Már majdnem odaért, amikor rájött, hogy egyáltalán nem az ő bandája van a szeméttelepen, hanem Bowersék.
Kijutott a bokrok takarója mögül, és a szeméttelep legmeredekebb lejtője úgy hetven méterre lehetett tőle, csillogó szemétlavina a kavicsbánya magas széle mentén. Mandy Fazio buldózere a bal oldalon állt. Közelebb hozzá roncsautók hevertek. Minden hónap végén összezúzták ezeket, és ócskavasként elszállítottak Portlandbe, de most legalább egy tucat hevert előtte. Némelyik a csupasz abroncsokon állt, egy másik az oldalán feküdt, és egy vagy kettő döglött rovarként, felfordulva meregette kerekeit az ég felé. Két sorban voltak lerakva, és ahogy Beverly végigment a köztük húzódó göröngyös, szemetes folyosón, mint valami jövőbeli punk menyasszony, arra gondolt, hogy vajon be tudna-e törni egy ablakot az Ökörszemével. Kék sortjának egyik zsebe dagadt a csapágygolyóktól, melyeket munícióként hozott magával a gyakorlatozáshoz. A hangok és a nevetés a roncsautók bal oldaláról hallatszottak, a szeméttelep széléről. Beverly megkerülte az utolsó autót, egy Studebakert, melynek az eleje hiányzott. Az üdvözlő kiáltás az ajkára fagyott. Felemelt karja nem egyszerűen lezuhant a teste mellé, hanem szinte lekonyult.
Első mérges és szégyenkező gondolata az volt, hogy: Ó, édes istenem, miért meztelenek?
Ezt követte az ijesztő felismerés, hogy tulajdonképpen kiket is lát. Mozdulatlanná dermedt a fél Studebaker előtt, árnyéka tornacipőjének sarkához tapadt. Ebben a pillanatban a négy közül észrevehette volna bármelyik, ha guggolás közben fölpillant, mindenképp észrevették volna az átlagosnál valamivel magasabb lányt, a vállán görkorcsolya, az egyik térde vérzik, amint vérvörös arccal eltátja a száját.
Mielőtt visszahúzódott a Studebaker mögé, Beverly észrevette, hogy mégsem egészen meztelenek; volt rajtuk póló, csak a nadrágjukat és az alsónadrágjukat tolták le a bokájukra, mintha nagydolgoznának (megdöbbenésében Beverly agyába automatikusan az a kifejezés ugrott be, amire még kisgyerekként tanították) – de ki hallott már olyat, hogy négy fiú egyszerre nagy dolgozzon?!
Amint kikerült a látószögükből, az első gondolata az volt, hogy el kell tűnnie – éspedig minél előbb. Szíve vadul dörömbölt, izmai elnehezedtek a bennük lüktető adrenalintól. Körülnézett, és észrevett valamit, amire idefelé jövet nem figyelt fel, mert azt hitte, hogy a barátai hangját hallja. A bal oldalán sorakozó autók nem álltak szorosan egymás mögött – egyáltalán nem mutattak olyan egységes képet, mint egy hét múlva fognak, mielőtt a zúzógép jön, hogy durván csillogó fémlapokat csináljon belőlük. Többször is megláthatták volna a fiúk, ahogy a kocsisor végéhez közeledett; és ha így vonul vissza, ugyanúgy megláthatják, s ezúttal bizonyára meg is látná valamelyikük.
Ráadásul egyfajta szégyentelen kíváncsiságot is érzett: mi a francot csinálhatnak ezek?
Óvatosan kipillantott a Studebaker mögül.
Henry és Victor Criss nagyjából vele szemben guggoltak. Patrick Hockstetter Henry bal oldalán volt. Beverly megjegyezte magában, hogy Böfinek iszonyúan nagy és iszonyúan szőrös a feneke, majd hirtelen hisztérikus kuncogás csiklandozta meg a torkát, mintha egy frissen felbontott szénsavas üdítőből húzott volna egy nagyot. Két kezét a szája elé kapta, és újra vissza kellett húzódnia a Studebaker mögé, erősen küzdött a kitörni akaró nevetéssel.
El kell tűnnöd innen, Beverly! Ha elkapnak...
Visszanézett a roncsok közötti sávra, a kezét még mindig a szája előtt tartotta. A folyosó körülbelül három méter széles lehetett, tele konzervdobozokkal, üvegszilánkokkal, csenevész gazzal. Ha a legkisebb zajt csapná, ezek meghallhatják... főleg, ha már nem figyelnek olyan nagyon arra a fura dologra, amit csinálnak. Amikor Beverlynek eszébe jutott, hogy milyen nyugodtan jött idáig, meghűlt ereiben a vér. Meg aztán...
Mi a francot csinálhatnak?
Újra kilesett, és ezúttal több részletet tudott megfigyelni. A közelben rendetlen kupacban könyvek és füzetek – a tankönyveik. Most jöttek a nyári iskolából, amit a legtöbb gyerek dili-sulinak, vagy ál-iskolának szokott hívni. És mivel Henry és Victor arccal feléje guggoltak, látta az izéjüket. Ezek voltak az első izék, amiket életében látott, eltekintve annak a maszatos kis könyvnek a képeitől, amit Brenda Arrowsmith mutatott neki egy éve, és azokon a képeken nem lehetett valami sokat látni. Bev most megfigyelte, hogy az izéjük kis csövecske, ami a lábuk között lóg. Henryé kicsi volt és csupasz, de Victoré meglehetősen nagy és finom, fekete szőrfelhő borította.
Billnek is van ilyen, gondolta, és hirtelen a feje búbjáig elpirult – a forróság olyan gyorsan öntötte el, hogy szédülni kezdett, lábából kifutott az erő, és a gyomra görcsbe rándult. Ε pillanatban valahogy úgy érezte magát, mint Ben Hanscom az utolsó tanítási napon, amikor lenézett Beverly bokaláncára, és észrevette, hogy megcsillan rajta a napfény... de Bent nem töltötte el az a hatalmas rémület, ami most Beverlyt.
Még egyszer hátranézett. A kocsik közt futó folyosó, mely a Puszta menedékébe vezetett, sokkal hosszabbnak tűnt. Nem mert megmozdulni. Ha megtudnák, hogy látta az izéjüket, biztosan megvernék. És nem is kicsit. Valószínűleg nagyon megvernék.
Böfi Huggins hirtelen felüvöltött, mire Beverly nagyot ugrott, majd Henry kiáltását hallotta.
– Egy méter! Jézusom, Böfi! Egy méter volt! Ugye, Vic?
Vic szerint is volt egy méter, mire mindannyian iszonytató röhögésbe kezdtek.
Beverly újra kikukucskált a roncs Studebaker mögül.
Patrick Hockstetter elfordult egy kicsit és félig fölemelkedett, így a fenekét szinte odatolta Henry arca elé. Henry egy ezüstösen csillogó tárgyat tartott a kezében. Rövid tanulmányozás után Beverly úgy döntött, hogy egy öngyújtó lehet.
– Azt hittem, azt mondtad, hogy jön egy – mondta Henry. – Jön is – felelte Patrick. – Majd szólok, hogy mikor.
Figyelj!... Figyelj... már jön! Figyelj... most!
Henry meggyújtotta az öngyújtót. Ugyanabban a pillanatban egy jóízű fing félreismerhetetlen hangja hallatszott. Lehetetlen volt nem felismerni; Beverly hallotta éppen elégszer otthon is, főleg szombat esténként a kolbászos babfőzelék után. Az apja ugyanis imádta a babot. Ahogy Patrick elengedte magát, és Henry meggyújtotta az öngyújtót, Beverlynek leesett az álla a látottaktól. Patrick fenekéből vakító kék láng csapott ki. Beverlynek a gáztűzhely lángja jutott róla az eszébe.
A fiúk újra harsányan röhögni kezdtek, és Beverly visszahúzódott a kocsi mögé, elfojtani igyekezett ismét feltörni készülő nevetését. Nem azért nevetett, mert szórakoztatta a dolog. Bizarr módon tényleg vicces volt, amit látott, de sokkal inkább azért nevetett, mert eddigi izgatottsága most mély rémületbe csapott át. Azért nevetett, mert nem tudta másképp lereagálni az eseményt. Ennek köze volt ahhoz, hogy látta a fiúk izéjét, de egyáltalán nem ez tette rá a legmélyebb benyomást. Végtére is azt már korábban is tudta, hogy a fiúknak van izéjük, mint ahogy a lányoknak is van másfajta izéjük; a látvány most csak igazolta, amit eddig is tudott. De amit csináltak, annyira furcsa, annyira groteszk és ugyanakkor annyira, de annyira primitív, hogy a nevetőgörcs leküzdése közben magában rémülten valami racionális magyarázat után kutatott.
Hagyd abba, gondolta, mintha ez lenne a válasz, hagyd abba! Megfognak hallani, azonnal hagyd abba, Bevvie!
De lehetetlen volt. Maximum arra volt képes, hogy némán nevessen, így sikerült alig hallható szuszogássá fojtani a feltörő nevetést, kezét a szájára szorította, arca pipacspiros volt, szeme könnyben úszott.
– A fenébe, ez fájt! – nyögött fel Victor.
– Négy méter! – üvöltötte Henry. – Esküszöm, Vic, kibaszott négy méter volt! Az anyám életére esküszöm!
– Felőlem akár hét kibaszott méter is lehetett, nem érdekel, de leégetted a seggemet! – üvöltötte Victor, mire újabb harsány röhögés csattant fel. A kocsi menedékében a még mindig nevetéssel küszködő Beverlynek eszébe jutott egy film, amit a tévében látott. Jon Hall játszott benne. Egy őserdőbeli törzsről szólt, volt egy titkos szertartásuk, ha azt meglátta valaki, akkor feláldozták az istenüknek, egy nagy kőszobornak. Ez nemhogy csökkentette volna a nevetési ingerét, hanem még tovább fokozta. Fel-feltörő kuncogása egyre inkább elfojtott sikolyhoz hasonlított. Megfájdult a hasa. Könnyek csorogtak végig az arcán.

Rena Davenport volt az oka, hogy Henry, Victor, Böfi és Patrick Hockstetter egymás fingját gyújtogatták a szeméttelepen azon a forró júliusi délutánon.
Henry tisztában volt vele, hogy milyen következménnyel jár, ha az ember megeszik egy nagy tál sült babot. Ezt valószínűleg valamivel szebben fejezte ki az a versike, amit kiskorában tanult az apja térdén lovagolva: Bölcs Salamon mondá vala, hangos fingnak nincsen szaga, de amelyikhang nélküli, annak szaga rendkívüli!
Majdnem nyolc éve járt az apjához Rena Davenport. A nő kövér, lompos, piszkos negyvenes. Henry gondolta, hogy Rena és az apja néhanapján basznak, bár képtelen belegondolni, hogy bárki Rena Davenportéhoz nyomja a testét.
Rena büszke volt a sült babjára. Szombat este beáztatta a babot, majd kis lángon egész vasárnap sütötte. Henry nem bánta – be lehetett lapátolni, és ez volt a lényeg –, de nyolc év alatt az ember mindent megun.
Ráadásul Rena nem érte be kis mennyiséggel; mindig hatalmas adagokat készített. Amikor vasárnap esténként megállt a ház előtt az öreg DeSotojával (egy meztelen baba lógott a visszapillantóról, mely úgy festett, mint a világ legkisebb meglincselt áldozata), mellette egy harmincliteres, rozsdamentes acélból készült fazékban ott gőzölgött a Bowerséknek hozott bab. Aznap este hármasban babot vacsoráznak (Rena szünet nélkül a saját főztjéről áradozik, az őrült Butch Bowers morogva mártogatja a kenyeret a szaftba, vagy egyszerűen rámordul a nőre, hogy kussoljon, mert meccs van a rádióban, Henry csak tömi magába a babot, kibámul az ablakon, elmerül a saját gondolataiban – egy ilyen vasárnap esti babvacsora alatt döntötte el, hogy megmérgezi Mike Hanlon Mr. Chips nevű kutyáját); majd másnap este Butch felmelegít egy adagot vacsorára. Kedden és szerdán Henry babbal teli műanyag dobozt cipel magával az iskolába ebédre. Csütörtökön és pénteken már sem Henry, sem az apja nem bírnak ránézni a babra. A kétszobás ház a nyitott ablakok ellenére bűzlik a sok fingtól. Butch összekeveri a maradék babot a többi maradékkal, és megeteti Bippel és Boppal, a Bowersék két disznajával. A következő vasárnap este Rena ismét feltűnik a gőzölgő fazékkal, és kezdődik elölről az egész.
Aznap reggel Henry iszonyú mennyiséget cipelt magával az iskolába, és délben azt ették a másik három fiúval a játszótéren, a nagy, öreg szilfa árnyékában. Pukkadásig tömték magukat.
Patrick javasolta, hogy menjenek le a szeméttelepre, ahol nyári délutánokon mindig nagy a nyugalom. Mire odaértek, a bab már ugyancsak dolgozott bennük.

Beverly lassan összeszedte magát. Tudta, hogy el kell tűnnie; még mindig kevésbé veszélyes, ha megpróbál lelépni, mint ha itt marad. A fiúk teljesen el vannak merülve a kisded játékukban, és még ha észreveszik, akkor is jókora előnnyel indul (és valahol a lelke mélyén azt is elhatározta, hogy ha nagyon nagy baj lesz, néhány lövés az Ökörszemből majd megfutamítja őket).
Már éppen indult volna, amikor Victor megszólalt.
– Muszáj mennem, Henry. Segítenem kell az apámnak kukoricát szedni.
– Ugyan, szard le – felelte Henry. – Túl fogja élni.
– Nem lehet, már így is haragszik rám. A miatt a múltkori miatt.
– Kapja be, ha nem érti a viccet!
Beverly most már jobban odafigyelt, azt hitte, arról a verekedésről fognak beszélni, amiben Eddie-nek eltört a keze.
– Nem, tényleg mennem kell!
– Szerintem fáj a segge – mondta Patrick.
– Vigyázz a pofádra, seggfej! – felelte Victor. – Még véletlen összetörik!
– Nekem is mennem kell – mondta Böfi.
– Segítened kell az apádnak kukoricát szedni? – kérdezte Henry mérgesen. Henry valószínűleg viccesnek tartotta magát; Böfi apja ugyanis meghalt.
– Nem. De ki kell hordanom a Heti Vásárló-t. Muszáj ma este megcsinálnom.
– Mi a szar az a Heti Vásárló? – kérdezte Henry egyszerre rosszkedvűen és mérgesen.
– Egy magazin, amit ki kell hordanom – felelte Böfi türelmesen. – Pénzt keresek vele.
Henry undorodva felhorkant, és Beverly megkockáztatta, hogy újra kipillantson a kocsi mögül. Victor és Böfi már álltak, az övüket csatolták be. Henry és Patrick még mindig csupasz fenékkel guggoltak. Az öngyújtó megcsillant Henry kezében.
– Te nem lépsz le, ugye?! – kérdezte Henry Patricktól.
– Nem – felelte Patrick.
– Neked ugye nem kell kukoricát szedned vagy valami más asszonymunkát csinálnod?
– Nem – felelte újra Patrick.
– Hát – mondta bizonytalanul Böfi –, szia, Henry!
– Aha – mondta Henry, és Böfi bumfordi cipője mellé köpött.
Vic és Böfi együtt indultak a roncsautók kef sora felé... a Studebaker felé, ami mögött Beverly guggolt. Beverly először képtelen volt megmozdulni az ijedségtől. Majd hátrakúszott a kocsi bal oldalán, és lekucorodott a Studebaker és a mögötte álló szétesett, ajtó nélküli Ford között. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, hallotta, hogy közelednek a fiúk, mire gyorsan körülpillantott. Szája, mint a tapló, hátát csiklandozta az izzadság; agyának egy része tompán azon gondolkodott, hogy ő vajon hogy nézne ki Eddie gipszével, amit a Vesztesek aláírtak. Majd beugrott a Fordba. A lehető legkisebbre húzta össze magát az ülés előtt a mocskos padlón. Iszonyú forróság volt a lerobbant Fordban, és a levegő annyira tele volt porral, rothadó kárpit és állott patkányszar szagával, hogy minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne tüsszentse vagy köhögje magát. Hallotta, amint Victor és Böfi halkan beszélgetve elmennek mellette. Elmentek.
Hármat tüsszentett gyors egymásutánban a tenyerébe.
Úgy gondolta, hogy most már majd el tud menni, ha elég óvatos. Az volna a legjobb, ha átcsúszna a Ford vezetőülése elé, visszalopakodna a kocsik közti folyosón, és aztán futna, ahogy a lába bírja. Úgy gondolta, végig tudná csinálni, de a sokk, hogy majdnem felfedezték, elvette a bátorságát. Legalábbis egy kis időre. Biztonságban érezte magát a Fordban. És lehet, hogy Victor meg Böfi után a másik kettő is hamarosan elmegy. Akkor visszamegy a klubba. Egészen elment a kedve a célbalövés gyakorlásától.
És pisilnie is kellett.
Gyerünk, gondolta. Gyerünk, siessetek már, álljatok fel és menjetek el! NaaAA!
Egy pillanattal később hallotta, ahogy Patrick fájdalmasan fölnevet.
– Két méter! – üvöltötte Henry. – Mint egy kibaszott fáklya! Esküszöm, olyan volt!
Aztán rövid csend. Izzadságcseppek gurulnak a lány hátán. A nap erős sugarakkal bombázza a nyakát a Ford törött szélvédőjén keresztül. Erős nyomás a hólyagjában.
Henry olyan hangosan üvöltött fel, hogy Beverly, aki a kényelmetlen kucorgás közepette majdnem elszunnyadt, szinte maga is majdnem felkiáltott.
– A francba, Hockstetter! Leégetted a rohadt seggemet! Mi a fenét csinálsz azzal az öngyújtóval?
– Három méter – kuncogott Patrick (Β everly már a hangja hallatára is libabőrös lett, mintha egy giliszta mászott volna elő a salátájából). – Három méter, egy centivel sem kevesebb, Henry! Vakító kék. Egy centivel sem volt kevesebb! Esküszöm!
– Add ide! – mordult fel Henry. Gyerünk, gyerünk, ostobák, tűnjetek már el!
Amikor Patrick újra megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy Beverly alig hallotta. Ha aznap délután a legenyhébb szellő is fújdogál, nem hallott volna belőle egy szót sem.
– Mutatok neked valamit! – mondta Patrick.
– Mit? – kérdezte Henry.
– Valamit – felelte Patrick. – Jó érzés.
– Mit? – kérdezte újra Henry. Aztán csend.
Nem akarok kinézni, nem akarom látni, hogy mit csinálnak, és különben is, lehet, hogy meglátnának, sőt valószínűleg meglátnak, mert mára elfogyott a szerencséd, leányzó. Szóval maradj szépen itt! Semmi kukucskálás...
De a kíváncsisága erősebb volt a józan eszénél. Volt valami furcsa ebben a csendben, valami ijesztő. Lassan addig emelte a fejét, míg kilátott a Ford törött, homályos szélvédőjén. Nem kellett félnie, hogy meglátják, mindkét fiú arra koncentrált, amit Patrick csinált. Beverly nem értette, mit lát, de azt tudta, hogy undorító... na nem mintha bármi mást várt volna Patricktől, aki annyira gusztustalan.
Egyik kezével Henry izéjét fogta, a másikkal a sajátját. Óvatosan masszírozta mindkettőt. Illetve nem is masszírozta, hanem úgy... nyomkodta, húzogatta.
Mit csinál ez?, csodálkozott Beverly undorodva.
Nem tudta biztosan, de megijesztette. Akkor volt ennyire megrémülve, amikor vér tört fel a fürdőszoba lefolyóján, és összekent mindent. Valami az agyában azt súgta, hogy ha észreveszik, hogy látta ezt, akármi legyen is, nem egyszerűen csak bántanák; lehet, hogy meg is ölnék.
Ennek ellenére képtelen volt elfordítani a tekintetét.
Látta, hogy Patrick izéje egy kicsit hosszabb lett, de nem sokkal; még mindig úgy lógott a két lába között, mint egy gerinctelen kígyó. Azonban Henryé hatalmasat nőtt. Keményen felfelé ágaskodott, majdnem a köldökéig ért. Patrick keze fel-alá járt, fel-alá, fel-alá, egyszer Henry izéjét nyomkodta, máskor az alatta lévő nagy zsákot csiklandozta.
Azok a golyói, gondolta Beverly. A fiúknak állandóan ezekkel kell járkálniuk? Jézusom, én megbolondulnék! Majd agyának egy másik része azt súgta: Billnek is van ilyen. Elképzelte, hogy milyen lehet azt fogni, a tenyerébe zárni, milyen lehet a tapintása... mire újra végigfutott rajta a forróság, és arca lángvörös lett.
Henry úgy bámulta Patrick kezét, mint akit hipnotizáltak. Az öngyújtója mellette feküdt a földön, visszatükrözte a forró, délutáni napsugarat.
– Akarod, hogy bevegyem a számba? – kérdezte Patrick. Nagy, vastag ajkával önelégülten vigyorgott.
– Mi? – kérdezte Henry kábán, mint aki mély álomból ébredt.
– Beveszem a számba, ha akarod. Engem nem... Henry keze félig ökölbe szorítva előrelendült. Patrick hanyatt vágódott. A feje nagyot koppant a földön. Beverly újra lekucorodott, szíve dübörgött a mellkasában, fogait összeszorítva halkan felnyögött. Miután megütötte Patricket, Henry megfordult, és miközben Beverly újra összegömbölyödött a kocsiban, úgy érezte, hogy Henry tekintete egy pillanatra találkozott az övével.
Istenem, segíts, ugye elvakította a nap?!, könyörgött. Istenem, segíts, sajnálom, hogy leskelődtem! Istenem, segíts!
Halálfélelemmel teli szünet következett. Fehér blúza teljesen a testéhez ragadt az izzadságtól. Barna karján gyöngyszemekként csillogtak az izzadságcseppek. Hólyagja fájdalmasan lüktetett. Érezte, hogy nemsokára bepisil. Várta, hogy Henry mérges arca mikor jelenik meg a Ford ajtajának helyén – biztos, hogy idejön –, kizárt dolog, hogy nem vette észre! Kirángatja innen és bántani fogja. Megfogja...
Új, még fájdalmasabb gondolat merült fel benne, mire újra minden erejét össze kellett szednie, hogy visszatartsa a pisilést. Mi van akkor, ha az izéjével csinál vele valamit? Mi van akkor, ha bele akarja majd rakni valahová? Azt persze tudta, hogy hova rakhatja; a felismerés szinte fejbe verte. Arra gondolt, hogy ha Henry próbálná meg belerakni az izéjét, abba ő biztosan belebolondulna.
Ne, Istenem, ne engedd, hogy meglásson, ne engedd, jó?!
Ekkor Henry megszólalt, és Beverly hatalmas rémületére a hangja sokkal közelebbről hallatszott.
– Nem érdekelnek ezek a buziságok. Patrick hangja messzebbről hallatszott.
– De jó volt neked.
– Nem volt jó! – kiáltotta Henry. – És ha bárkinek is azt mered mondani, hogy jó volt, megöllek, te rohadt kis buzi!
– Felállt a farkad! – mondta Patrick. Olyan volt a hangja, mintha mosolyogna. Akármennyire félt is Beverly Henry Bowerstől, ez a mosoly tulajdonképpen meg sem lepte. Patrick őrült volt, őrültebb, mint Henry, és akik ennyire őrültek, azok nem félnek semmitől. – Láttam.
Lépések csikorogtak a durva talajon – egyre közelebb. Beverly tágra nyílt szemmel felpillantott. A Ford törött szélvédőjén keresztül látta Henry tarkóját. Most Patrick felé néz, de ha megfordul...
– Ha egy szót is szólsz valakinek, hát világgá kürtölöm, hogy faszszopó vagy – mondta Henry. – Aztán megöllek.
– Nem félek tőled, Henry – felelte Patrick, majd kuncogni kezdett. – De ha adsz egy dollárt, lehet, hogy nem mondóm el!
Henry feszengett, kissé elfordult, így Beverly már nem a tarkóját látta, hanem az arcát, negyed profilból. Kérlek, Istenem, kérlek, Istenem, fohászkodott zavarosan, miközben hólyagja még erősebben lüktetett.
– Ha elmondod – folytatta Henry halk, de elszánt hangon –, akkor én is elmondom, hogy mit szoktál csinálni a macskákkal. Meg a kutyákkal. Elmesélem a hűtőgépet is. És akkor tudod, mi lesz, Hockstetter? Érted jönnek, és elvisznek egy kibaszott bolondokházába!
Patrick nem felelt.
Henry ujjaival idegesen dobolt a Ford tetején, melyben Beverly rejtőzködött.
– Hallottad?
– Hallottam – jött Patrick sértődött hangja. Sértődött volt és kicsit ijedt. Hirtelen kitört. – Jó volt neked! Felállt a farkad! A legnagyobb fasz, amit valaha is láttam!
– Fogadni mernék, hogy már rengeteget láttál, te rohadt kis buzi. De ne felejtsd el, amit a hűtőről mondtam. A te hűtődről. És ha még egyszer meglátlak, hát laposra verlek.
Patrick ismét nem válaszolt.
Henry elmozdult. Beverly elfordította a fejét és látta, ahogy a fiú elmegy a Ford vezetőülés felőli oldalán. Hacsak egy kicsit is balra néz, meglátta volna őt. De nem nézett. Egy másodperccel később Beverly hallotta, ahogy eltűnik az úton, amerre Victor és Böfi is eltűnt.
Most már csak Patrick maradt.
Beverly várt, de nem történt semmi. Öt lassú perc telt el. Addigra kegyetlenül kellett pisilnie. Még két vagy három percig vissza tudja tartani, de tovább semmiképp sem. És zavarta, hogy nem tudja pontosan, hol van Patrick.
Újra kilesett a törött szélvédőn, és látta, hogy az még mindig ott ül. Henry ott felejtette az öngyújtóját. Patrick visszarakta a tankönyveit a kis vászontáskába, és a nyakába akasztotta, mint egy újságárus, de a nadrágja és az alsónadrágja még mindig a bokáján. Az öngyújtóval játszott. Meggyújtja, az öngyújtó kékes lángot ad, ami szinte láthatatlan az erős nappali fényben, majd lecsapja az öngyújtó tetejét, és aztán kezdi elölről. Mintha hipnotizálta volna az öngyújtó. Vékony vére sík futott végig az arcán a szája sarkából, és az ajka dagadni kezdett a jobb oldalon. De ő észre sem vette. Beverly mély undort érzett. Az biztos, hogy Patrick őrült; Beverly még soha életében nem akart ilyen gyorsan elmenekülni valaki közeléből, mint most Patrickéból.
Nagyon óvatosan hátrálva átcsúszott a Ford kormánya alá. Kirakta a lábát, majd a Ford hátuljához lopakodott Aztán visszarohant azon az úton, ahol jött. Amikor bejutott a fenyők közé a roncsautók után, a válla fölött hátrapillantott. Senki. A szeméttelep szunyókált a napsütésben. A szorító érzés a mellkasa és gyomra körül a megkönnyebbüléstói fölengedett, és már csak pisilnie kellett, azt viszont annyira, hogy szinte fájt.
Sietve elindult az ösvényen, majd néhány méter után jobbra kanyarodott. Alighogy a bokrok összezáródtak mögötte, már tolta is le a sortját. Gyorsan körülnézett, hogy megbizonyosodjon, nincs-e ott csalán, majd egy bokor erős ágába kapaszkodva leguggolt. Éppen a sortját húzta fel, amikor közeledő lépteket hallott a szeméttelep felől. A bokrokon keresztül csak egy farmer és egy kopott, kockás ing foszlányait látta, Patrick volt. Lebukott és várta, hogy Patrick elmenjen a Kansas utca irányába. Itt már nem félt annyira. A rejteke jó, már pisilnie sem kell, és Patrick teljesen el van merülve a saját gyagyás világában. Mihelyt eltűnik, ő is kimegy az útra és elindul a klubba.
De Patrick nem ment el. Megállt az úton, szinte pont vele szemben, és az út túloldalán álló rozsdásodó Amana hűtőgépet nézte.
Beverly nyugodtan figyelhette Patricket a bokrok közül, nem kellett attól tartania, hogy a fiú észre veszi. Most, hogy megkönnyebbült, ismét felébredt benne a kíváncsiság – és ha Patrick észrevenné, hát majd elfut. Biztos volt benne, hogy gyorsabban fut Patricknél, aki ugyan nem volt olyan kövér, mint Ben, de eléggé dagadt volt. A biztonság kedvéért előhúzta a hátsó zsebéből az Ökörszemet, és berakott vagy hat acélgolyót ócska ingének felső zsebébe. Őrült vagy nem őrült, egy golyó a térdébe elég lesz, hogy gyorsan leállítsa Patrick Hockstettert.
Most már emlékezett a hűtőre. Sok kiszuperált hűtő volt a szeméttelepen, de Beverlynek hirtelen eszébe jutott, hogy ez az egyetlen, aminek Mandy Fazio nem szedte ki a zárószerkezetét vagy nem tépte le az ajtaját egészben.
Patrick dúdolni kezdett, és előre-hátra himbálta magát a régi hűtőgép előtt. Beverly érezte, hogy belsejét újra elönti a rémület. Olyan volt, mint amikor egy horrorfilmben a főszereplő egy halottat próbál előhívni a kriptából.
Mit csinál?
Ha tudta volna, hogy mit csinál Patrick, vagy hogy mi következik, amikor rítusát befejezve kinyitja a halott Amana rozsdás ajtaját, bizonyára minden erejét összeszedve elmenekül.

Senkinek, még Mike Hanlonnak sem volt fogalma arról, hogy valójában mennyire őrült Patrick Hockstetter. Tizenkét éves volt, az apja festékkereskedő. Az anyja hithű katolikus volt, aki mellrákban halt meg 1962-ben, négy évvel azután, hogy Patricket elemésztette a Derryben és környékén lakozó sötétség. Bár az intelligenciahányadosa normálisnak volt mondható, Patrick már kétszer megbukott, elsőben és harmadikban. Azért járt nyári iskolába ebben az évben, hogy ne kelljen az ötödiket is megismételnie. Tanárai közönyös diáknak tartották (sokan ezt is írták be a derryi általános iskola bizonyítványában lévő TANÁRI MEGJEGYZÉSEK hat sorába) és meglehetősen idegesítőnek (amit senki sem jegyzett meg – mert megérzésük túl megfoghatatlan, túl kusza volt ahhoz, hogy azt akár hatvan, nemhogy hat sorban is kifejtsék). Ha tíz évvel később született volna, egy nevelési tanácsadó biztosan gyermekpszichológushoz küldte volna, aki talán (talán igen, talán nem, mert Patrick sokkal eszesebb volt annál, amit az IQ-ja kimutatott) észrevette volna a nyugodt, élettelen holdarc mögött húzódó félelmetes mélységeket.
Szociopata volt, és 1958 forró nyarára valószínűleg terjes pszichopatává fejlődött ki. Idejét se tudta volna megmondani, mikor hitte azt utoljára, hogy az emberek – illetve bármilyen más élőlény – „valódiak”. Magát létező teremtménynek tartotta, valószínűleg az egyetlennek az egész világegyetemben, de egyáltalán nem volt meggyőzve, hogy létezése „valódi”. Nem egészen érezte át a bántás fogalmát, mint ahogy azt sem érezte, ha őt bántották (erre nagyon jó példa volt Henry ütése a szeméttelepen). De amíg a valóságot teljesen értelmetlen fogalomnak vélte, tökéletesen értette a „szabályok” fogalmát. És miközben minden tanára furcsának tartotta (mind Mrs. Douglas, aki ötödikben, mind Mrs. Weems, aki harmadikban tanította Patricket, tudtak a legyekkel teli tolltartóról, és bár egyikük sem siklott el közönyösen a dolog jelentése felett, mindkettőnek volt még húsz-huszonnyolc másik diákja is, szintén tele problémákkal), egyiknek sem okozott komoly fegyelmezési gondokat. Előfordult ugyan, hogy dolgozatíráskor teljesen üres papírt adott be – vagy egy üres papírt, amin egy nagy, mutatós kérdőjel állt –, és Mrs. Douglas észrevette, hogy nem árt távol tartani a lányoktól, mert állandóan fogdosná őket, de egyébként csöndes volt, olyan csöndes, hogy sokszor ember formájú agyagfigura benyomását keltette. Könnyű volt nem odafigyelni Patrickre, aki szép csendben megbukott, mikor olyan fiúkra kellett ügyelni, mint Henry Bowers és Victor Criss, akik állandóan zavarták az órát, pimaszkodtak, ellopták mások uzsonnapénzét, és ha módjuk nyílt rá, előszeretettel firkálták össze az iskola tulajdonát, no meg az olyan lányokra, mint például a nem túl szerencsésen elnevezett Elizabeth Taylorra, aki epilepsziás volt, és akinek az a néhány magányos agysejtje is csak néha-néha működött, és akire úgy kellett rászólni, hogy ne húzogassa fel a ruháját az udvaron, hogy megmutassa az új bugyiját. Más szóval a derryi általános iskola a megszokott zagyva oktatási cirkusz látványát nyújtotta, ráadásul annyi poronddal, hogy ott még maga a Krajcáros se keltett volna feltűnést. Annyi azonban bizonyos, hogy egyik tanára sem gondolta volna (sőt még a szülei sem), hogy ötéves korában Patrick meggyilkolta Avery nevű öccsét.
Patricknek nem tetszett, amikor az anyja hazahozta Averyt a kórházból. Nem érdekelte (legalábbis először ezt mondta magának), hogy a szüleinek két gyereke van vagy öt, vagy akár öt tucat, egészen addig, amíg a gyerek vagy gyerekek nem zavarták az ő életét. De rájött, hogy Avery zavarja. Később kapott enni. A baba éjszakánként sírt, és felébresztette. Úgy tűnt, hogy a szülei állandóan a bölcső fölött állnak, és ő hiába próbálta magára vonni a figyelmüket, nem sikerült. És bár életében nagyon ritkán fordult vele elő, akkor Patrick megijedt. Felmerült benne, hogy a szülei őt, Patricket is a kórházból hozták haza, és ha ő „valódi”, akkor lehet, hogy Avery is valódi. Még az is lehet, hogy ha Avery akkorára megnő, hogy megtanul beszélni és járni, és be tudja hozni az apjának a derryi Híradó-t a postaládából, és oda tudja adni az anyjának az edényeket, amikor az kenyeret süt, akkor azok majd teljesen meg akarnak szabadulni tőle, Patricktól. Nem attól félt, hogy Averyt jobban szeretik nála (bár egyértelmű volt Patrick számára, hogy tényleg Averyt szeretik jobban, és ebben az esetben a megérzése valószínűleg helyes volt). Zavarni az zavarta, hogy (1) megszegték vagy megváltoztatták a szabályokat, amióta Avery a házban van, (2) Avery esetleg valódi lehet, és (3) felmerült benne, hogy netán őt dobják ki, mert Averyt jobban szeretik.
Patrick egy délután úgy fél három körül, nem sokkal azután, hogy az iskolabusz hazahozta az óvodából, bement Avery szobájába. Január volt. Kint éppen esni kezdett a hó. Erőteljes szél süvített végig a McCaron parkon, és megzörgette a befagyott ablakokat a padláson. Az anyja a hálószobában aludt; Avery egész éjjel cirkuszolt. Az apja dolgozott. Avery a hasán aludt, fejét oldalra fordította.
Patrick rezzenetlen arccal visszafordította Avery fejét úgy, hogy a kicsi arca a párnába nyomódjon. Avery nagyot szusszant, és ismét oldalra fordította a fejét. Patrick figyelmesen nézte, elgondolkodva állt fölötte, miközben a hó leolvadt a sárga csizmájáról, és tócsában összegyúlt körülötte. Úgy öt perc telhetett el (a gyors gondolkodás sosem volt Patrick erőssége), mikor újra a párnába fordította Avery arcát, és egy pillanatra ott is tartotta. Avery küszködve vonaglott a keze alatt. De gyenge volt. Patrick elengedte. Avery újra félrefordította a fejét, hüppögő hangot hallatott, majd aludt tovább. A szél tombolt odakint, vadul rázta az ablakokat. Patrick arra várt, hogy vajon ez a rövid kis kiáltás felébresztette-e az anyját. Nem.
Izgalom söpört végig benne. Most először érezte úgy, hogy tisztán látja a világot. Érzelmi berendezése komoly sérüléseket szenvedett, és ebben a pillanatban úgy érezte magát, ahogy egy szín vak ember érezhet, akinek megadatik a lehetőség, hogy rövid időre megkülönböztesse a színeket... vagy mint egy narkós, aki éppen beadta magának az adagot, és az agya máris fénysebességre kapcsolt. Ez új volt számára. Nem is tudta, hogy ilyen létezik.
Nagyon óvatosan ismét a párnába nyomta Avery fejét. Ezúttal, amikor Avery küzdeni kezdett, Patrick nem engedte el. Még erősebben belenyomta a csecsemő arcát a párnába. A kicsi most már folyamatosan nyöszörgött, és Patrick tudta, hogy felébredt. Halványan arra gondolt, hogy ha abbahagyja, az majd beárulja az anyjának. A csecsemő küzdött. Patrick nyomta. A csecsemő szellentett. Egyre gyengébben küzdött. Aztán mozdulatlanná dermedt. Patrick még vagy öt percig lenyomva tartotta, közben érezte, hogy izgatottsága csúcspontjára hág, majd csökkenni kezd; a kábítószer hatása gyengül, a világ újra szürke lesz, ő pedig újra visszasüllyed szokásos közönyébe.
Patrick lement a konyhába, süteményt vett elő, és öntött magának egy pohár tejet. Az anyja félórával később lement és azt mondta, nem is hallotta, mikor ért Patrick haza, annyira fáradt volt (többet nem leszel az, gondolta Patrick, ne aggódj, én elintéztem). Az anyja leült mellé, bekapott egy süteményt, és megkérdezte, mi volt az óvodában. Patrick azt mondta, hogy semmi különös, és megmutatta a rajzát, amin egy ház meg egy fa volt. A papír barna és fekete zsírkrétával rajzolt értelmetlen hullámvonalakkal volt tele. Az anyja azt mondta, hogy nagyon szép. Patrick mindennap ugyanazokat a barna és fekete zsírkrétával rajzolt hullámvonalakat hozta haza. Néha azt mondta, hogy az egy pulyka, néha, hogy egy karácsonyfa, néha pedig, hogy egy fiú. Az anyja mindig azt mondta, hogy nagyon szép... bár néha, a lelke legrejtettebb mélyén, melynek szinte a létezéséről is alig tudott, aggódott. Volt valami zavaró a barna és fekete hullámvonalak sötét azonosságában.
Avery halálát csak kevéssel öt óra előtt vette észre; addig azt hitte, hogy a csecsemő végre kialussza magát. Patrick épp egy rajzfilmet nézett a kisképernyős tévéjükön, és az azt követő felhajtás alatt is a tévé előtt maradt. A Helikopter ment, amikor Mrs. Henley átjött a szomszédból (sikoltozó anyja a nyitott konyhaajtóban állt, karjában a halott kis testtel, ostobán azt gondolva, hogy a hideg levegő varázslatos módon feléleszti majd a fiát; Patrick fázott, és kivett egy pulóvert a lenti szekrényből). Az Országúti őrjárat, Ben Hanscom kedvence, amikor Mr. Hockstetter hazaért a munkából. Mire kiért az orvos, éppen kezdődött a Sci-fi Színház, a műsorvezető Truman Bradley volt. „Ki tudja, milyen csodákat tartogat számunkra a világegyetem?”, gondolkodott hangosan Truman Bradley, miközben Patrick anyja sikoltozva küzdött férje karjai közt a konyhában. Az orvos felfigyelt Patrick mély nyugalmára és közönyös tekintetére, és feltételezte, hogy a fiú sokkos állapotban van. Be akart adni Patricknek egy nyugtatót. Patrick nem tiltakozott.
Bölcsőhalálnak diagnosztizálták. Évekkel később lehet, hogy megkérdőjelezték volna a balesetet, vagy észrevettek volna a szokásos bölcsőhaláltól eltérő tüneteket. De akkor a halált egyszerűen jegyzőkönyvbe vették, és a csecsemőt eltemették. Patrick elégedett volt, hogy miután elült a dolog, az étel ismét időben került az asztalra.
Annak a délutánnak és estének az őrületében – ki-be járkáló emberek a házban, a mentőautó vörös villogójának lüktetése a falakon, Mrs. Hockstetter sikoltozása és siránkozása és megállíthatatlan hisztériája – csak Patrick apja jutott az igazság közelébe. Döbbenten állt Avery üres bölcsője mellett – úgy húsz perccel azután, hogy a kis testet elszállították, csak állt ott, képtelen volt elhinni a történteket. Lenézett, és vizes lábnyomokat látott a parkettán. A Patrick sárga gumicsizmájáról leolvadt hó hagyta ott a nyomot. A férfi csak bámult, és akár egy mérgeskígyó, iszonyú gondolat kúszott be az agyába. Kezét lassan a szájához emelte, és a szeme kikerekedett... Egy kép kezdett formát ölteni agyában. Mielőtt teljesen összeállt volna, elhagyta a szobát, s olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a ház beleremegett.
Sosem kérdezett semmit Patricktól.
Azután Patrick sosem csinált semmi ehhez hasonlót, bár ha alkalom lett volna rá, lehet, hogy újra megteszi. Nem érezte magát bűnösnek, nem voltak rossz álmai. Az idő múlásával azonban egyre inkább a tudatára ébredt, hogy mi történhetett volna, ha elkapják. Voltak szabályok. Kellemetlen dolgok történnek, ha az ember nem tartja be őket... illetve, ha elkapják, hogy megszegte őket. Bezárhatják vagy kivégezhetik egy villamosszékben.
De annak az izgalomnak az érzése – a színeknek és a tapasztalásnak az érzése – egyszerűen túl erőteljes volt ahhoz, hogy teljesen feladja. Patrick legyeket ölt. Először csak az anyja légy csapójával csapta őket agyon; de később rájött, hogy egy műanyag vonalzóval is igen hatékonyan tud ölni. Felfedezte azt is, hogy mekkora örömét leli a légypapírban. A hosszú, ragacsos papírdarabot két centért megkapta a Costello sugárúti ABC-ben, és Patrick néha akár két órán át is állt a garázsban és nézte, ahogy a legyek rászálltak, majd megpróbáltak elszabadulni, szája tátva, szürke szeme lángol a ritkán érzett izgalomtól, izzadság folyik végig az arcán és tömzsi testén. Patrick bogarakat is ölt, de ha lehetett, először csak elkapta őket. Néha ellopott egy hosszú tűt az anyja tűpárnájából, felszúrt rá egy bogarat, és törökülésben nézte a kertben, ahogy az haldoklik. Ilyenkor olyan elégedettség ült az arcán, mint amikor valaki egy jó könyvet olvas. Egyszer felfedezett egy macskát a Fő utca végén a sárban, valaki elüthette, és a macska döglődött. Patrick leült, és nézte, míg egy öregasszony meglátta, hogy a lábával tologatja a nyávogó, összetört szerencsétlent. Jól rávágott egy seprűvel. Takarodj haza!, kiáltotta. Te megbolondultál?! Patrick hazament. Nem haragudott az öregasszonyra. Mindössze annyi történt, hogy rajtakapták a szabályok megsértésén.
Aztán egy éve (Mike Hanlon vagy a többiek már meg se lepődtek volna, ha megtudják, hogy pontosan ugyanazon a napon, amikor George Denbrought megölték) Patrick felfedezte a rozsdás Amana hűtőgépet – a szeméttelepgyűrű egyik alkotóját.
Mint Bev, ő is hallotta már az ilyen kiszuperált elektromos berendezésekre vonatkozó figyelmeztetéseket, hogy évente mintegy harmincmillió hülyegyerek fulladt bele az ilyenbe. Patrick hosszan nézte a hűtőgépet, közben bambán fogdosta magát. Az izgalom visszajött, erősebb volt, mint valaha, kivéve azt az alkalmat, amikor elintézte Averyt. Az izgalom visszatért, mert abban a jeges, mégis csavaros agyában Patrick Hockstetternek támadt egy ötlete.
Egy héttel később eltűnt Bobby, a háromháznyira lakó Luce-ék macskája. A Luce gyerekek nem is emlékeztek arra az időre, amikor még nem volt meg nekik a Bobby, órákon át járták a környéket, keresték a macskájukat. Még a pénzüket se sajnálták, és feladtak egy hirdetést a derryi Híradó „Elveszett” rovatában. Hiába. De még ha bármelyikük látta is volna Patricket aznap, kövérebben, mint valaha a naftalinszagú dzsekijében (ahogy elvonult az árvíz '57 őszén, szinte azon nyomban kegyetlen hideg lett), a kezében egy kartondobozzal, akkor sem gondolt volna semmire.
Engstroméknak, akik egy tömbbel lejjebb, szinte pontosan Hockstetterék háza mögött laktak, hálaadásnap előtt tűnt el a spanielkölykük. Az elkövetkező hat-nyolc hónapban még több családnak veszett el a kutyája vagy macskája, és természetesen mindegyiket Patrick vitte el, nem is beszélve a tucatnyi kóbor macskáról, melyeket Derry külvárosában szedett össze.
Egyesével rakta be őket a szeméttelep közelében álló Amana hűtőbe. Minden alkalommal, mikor egy új állatot hozott, a szíve vadul dübörgött a mellkasában, szeme forrón és fényesen lüktetett az izgalomtól, mindig arra számított, hogy Mandy Fazio mostanra leverte az Amana kilincsét vagy letépte az ajtaját. De Mandy soha a közelébe se ment ennek a hűtőnek. Lehet, hogy nem vette észre, lehet, hogy Patrick akaratának ereje tartotta távol... vagy valami másnak az ereje.
Engstromék spánielje bírta a legtovább. A nagy hideg ellenére még akkor is életben volt, amikor Patrick a harmadik napon megnézte, bár már egyáltalán nem volt olyan virgonc (amikor kivette a dobozból és benyomta a hűtőbe, még boldogan ficánkolt és a farkát csóválta). Amikor másnap visszament, a kutya majdnem elmenekült. Patricknek egészen a szeméttelepig kellett utánarohannia, mire el tudta kapni az egyik hátsó lábát. A kutya éles kis fogaival belekapott Patrick kezébe. De Patricket nem zavarta. Mit sem törődve a harapásokkal, visszavitte a spaniel a hűtőhöz és begyömöszölte. Közben végig merevedése volt. Ez elég gyakran előfordult.
A kutya a második nap is megpróbált elszökni, de már túl lassan mozgott. Patrick visszalökte, rácsapta az Amana rozsdás ajtaját, és nekitámaszkodott a hűtőnek. Hallotta, ahogy a kutya kaparássza az ajtó belsejét, és hallotta a fojtott ugatását is. „Jó kutya”, mondta Patrick Hockstetter. Szeme csukva volt, és gyorsan kapkodta a levegőt. „Jó kutya vagy.” A harmadik napon a kutya csak a szemét fordította Patrick felé, amikor az kinyitotta az ajtót. Oldala gyorsan emelkedett és süllyedt. Mire Patrick a következő nap visszament, a kutya már nem élt. Szája és pofája körül megdermedt a hab. Erről Patricknek a kókuszos jégkrém jutott az eszébe, és teli tüdőből röhögött, miközben kiszedte a döglött testet a gyilkos hűtőből és bedobta a bokrok közé.
Az áldozatok utánpótlása (melyekre Patrick „tesztállatokként” gondolt, már amikor egyáltalán gondolt rájuk) elég sovány volt ezen a nyáron. A valóság megítélésének kérdésétől eltekintve az életösztöne működött, és nagyon jó megérző képességgel rendelkezett. Gyanította, hogy gyanakodnak rá. Azt nem tudta pontosan, hogy ki: Mr. Engstrom? Lehet. Tavasszal Mr. Engstrom utánafordult, és erősen elgondolkodva nézte meg magának az áruházban. Mr. Engstrom cigarettát vásárolt, Patricket pedig kenyérért küldték el. Mrs. Josephs? Lehet. Sokszor távcsővel ült a nappalija ablakában, és Mrs. Hockstetter azt állította, hogy „minden lében két kanál”. Mr. Jacubois, aki az Állatvédő Egyesület matricáját ragasztotta a kocsija hátsó ütközőjére? Mr. Nell? Vagy valaki más? Patrick nem tudta, de az ösztönei azt súgták, hogy gyanakodnak rá, és ő sosem vitatkozott az ösztöneivel. Csak néhány állatot vitt el a rothadó bérházak környékéről, de onnan is csak a soványakat vagy betegeket szedte össze.
Arra azonban rájött, hogy a szeméttelep közelében álló hűtő valamilyen furcsa erővel hat rá. Rajzolgatni kezdte, amikor unatkozott az iskolában. Néha álmodott is róla, és álmában az Amana legalább húsz méter magas volt, fehérre meszelt sír, hatalmas kripta, mely jegesen csillog a holdfényben. Ezekben az álmokban a hatalmas ajtó kinyílik, és belülről hatalmas szemek bámulnak ki rá. Jeges verítékben úszott, amikor felébredt ezekből az álmokból, de rájött, hogy ennek ellenére sem képes teljesen lemondani a hűtőgép örömeiről.
Ma végre megtudta, hogy ki gyanakszik rá. Bowers. A tudat, hogy Henry Bowers kezében van gyilkos hűtőjének titka, pánikkal töltötte el, már amennyire érezte a pánik érzését. Ez ugyan közelében sem járt az igazi pániknak, de ennek ellenére kellemetlen volt és zavaró – nem félelem, inkább mentális készültség. Henry tudta. Henry tudta, hogy Patrick néha megszegi a szabályokat.
Legutolsó áldozata egy galamb volt, amit a Jackson utcán talált két napja. A galambot elütötte egy autó, és ezért nem tudott repülni. Patrick hazament, elővette a dobozát a garázsból, és beletette a galambot. A galamb többször belevájta csőrét Patrick kézfejébe, véres lyukakat szaggatva. Patricket nem zavarta. Amikor másnap megnézte a hűtőt, a galamb már rég megdöglött, de Patrick akkor még nem vette ki a testet. Most, Henry fenyegetését hallva, Patrick úgy döntött, jobb, ha azonnal eltünteti a döglött galambot. Még az is lehet, hogy hoz egy vödör vizet meg néhány rongyot, és kitörli a hűtő belsejét. Nem volt túl kellemes szaga. Ha Henry beárulja, és Mr. Nell lejön, hogy megnézze a hűtőt, valószínűleg rájön, hogy valami – valójában több valami – döglött már meg benne.
Ha beárul, gondolta Patrick a fenyők közt állva, a rozsdás Amanát bámulva, én is beárulom, hogy ő törte el Eddie Kapsbrak kezét. Persze ezt eddig is tudta mindenki, de nem tudták bebizonyítani, mert mindannyian azt mondták, hogy Henryék házában játszottak aznap, és Henry őrült apja igazolta őket. De ha beárul, én is beárulom. Szemet szemért.
Most ne ezzel foglalkozz! Meg kell szabadulni a madártól. Nyitva hagyja a hűtő ajtaját, és utána visszajön a vízzel meg a rongyokkal, és kitakarítja. Jó lesz.
Patrick kinyitotta a hűtő ajtaját, hogy a saját halálát lelje benne.
Először csak nem értette a dolgot, képtelen volt felfogni, amit lát. Nem jelentett semmit a számára. Nem volt értelme. Patrick csak bámult, a feje félrebillent, a szeme elkerekedett.
A galambból csak egy csontváz maradt, körülötte tollhalom. Semmi hús nem maradt meg a testéből. És körülötte, a hűtő belső falaira tapadva, a fagyasztó ajtajáról és a rácsokról több tucat hússzínű valami lógott, leginkább a kagylótésztához fogható. Patrick látta, hogy enyhén libegnek, mintha a szél lebegtetné őket. Csakhogy nem fújt a szél. Megdermedt.
Hirtelen az egyik kagylószerű valami kiterjesztette rovarszárnyait. Mielőtt Patrick bármit is csinálhatott volna azonkívül, hogy rögzítette a tényt, az a valami átrepülte a hűtő és Patrick bal karja közt a távolságot. Cuppanva tapadt a karjára. Patricket hirtelen elöntötte a hőség. Aztán a hőség elült, és Patrick úgy érezte, mintha semmi sem történt volna a karjával... de a kagylószerű teremtmény sápadt hússzíne először rózsaszínné, majd döbbenetes hirtelenséggel égővörössé változott.
Bár Patrick szinte semmitől nem félt, a szó hagyományos értelmében (nehéz lenne félni bármitől is, ami nem „valódi”), de volt legalább egy dolog, ami halálos félelmet ébresztett benne. Egy meleg augusztusi napon kijött a Brewster-tóból, és észrevette, hogy négy vagy öt pióca lóg a hasán és a lábán. Rekedtre sikoltozta magát, míg az apja le nem szedte őket.
Most halálos felismeréssel rájött, hogy ezek valamiféle furcsa repülő piócák. Betelepedtek a hűtőjébe.
Patrick sikoltozni kezdett, és másik kezével csapkodni kezdte azt a valamit a bal karján. A csípés helye szinte teniszlabda nagyságúra dagadt fel. A harmadik csapásra undorító hangot hallatva szétpattant. Vér – az ő vére – spriccelt végig a karján a könyökétől a csuklójáig, de a valami kocsonyaszerű, szem nélküli feje továbbra is a karjára tapadt. Valahogy olyan volt, mint egy madár keskeny feje, de a csőre nem lapos vagy hegyes, hanem csőszerű és tompa, mint egy szúnyog szívószerve. Ez a szívószerv Patrick karjába mélyedt.
Még mindig sikoltozva ujjaival megfogta a szétrobbant teremtményt, és letépte a karjáról. A szívócső simán kijött, de a helyén vérrel kevert sárgásfehér, gennyszerű folyadék tört elő a karjából. Az a valami érme nagyságú lyukat vágott a karjában.
És a teremtmény, annak ellenére, hogy szétrobbant, még mindig rángatózott, vonaglott az ujjai között.
Patrick eldobta, megfordult... és most több szörny repült elő, szinte azonnal ráragadtak, ahogy az Amana kilincséért nyúlt. Ellepték a karját, a kezét, a nyakát. Egy a homlokán landolt. Amikor Patrick fölemelte a kezét, hogy leszedje, látta, hogy a karján négy másik csüng, először rózsaszínre, majd vörösre válva.
Nem érzett fájdalmat... de olyan volt, mintha valahogy elfolyna a teste. A sikoltozó, forgó, piócával lepett kezével a nyakát és fejét csapkodó Patrick Hockstetter agya így siránkozott: Ez nem valódi, ez csak egy rossz álom, ne aggódj, ez nem valódi, semmi sem valódi...
De a szétcsapott piócák nyomán ömlő vér elég valódinak tűnt, a szárnyak verdesésének hangja elég valódinak tűnt... és saját halálfélelme is elég valódinak tűnt.
Az egyik beesett az ingébe, és megállapodott a mellkasán. Miközben vadul ütötte, és nézte, ahogy a vérfolt egyre terjed a pióca körül, egy másik beleszállt a jobb szemébe.
Patrick becsukta a szemét, de nem volt semmi értelme; hirtelen lángolást érzett, ahogy annak a valaminek a szívócsöve átszúrta a szemhéját, és szívni kezdte a folyadékot a szemgolyójából. Patrick érezte, ahogy a szemgolyója összezsugorodik a szemüregében, és újra sikoltozni kezdett. Egy pióca beszállt a nyitott szájába, és rátelepedett a nyelvére.
Szinte fájdalommentes volt az egész.
Patrick csapkodva, hadonászva a roncsautók felé tántorgott. A paraziták az egész testét belepték. Némelyik addig szívta magát, míg szétrobbant; és egy-egy nagyobb pióca szétrobbanásakor közel negyedliternyi meleg vér spriccelt szét. Érezte, hogy a szájában lévő pióca egyre nagyobb lesz, mire kinyitotta a száját, mert az az egyetlen gondolat lüktetett az agyában, hogy annak nem szabad ott bent szétrobbannia, nem szabad.
De az szétrobbant. Patrick hatalmas mennyiségű, a parazita testével elegyedő vért hányt ki. Elesett és összevissza hempergett a porban, képtelen volt abbahagyni a sikoltozást. Lassan a saját sikolyait is halványabbnak, távolibbnak hallotta.
Mielőtt elájult, látta, hogy egy alak lép eló a legutolsó roncsautó mögül. Patrick először azt hitte, hogy egy férfi az, esetleg Mandy Fazio, és hogy megmenekül. De ahogy az alak közelebb lépett, Patrick látta, hogy az arca olyan, mint a folyékony faggyú. Néha szilárdulni kezdett és valamire – vagy valakire – hasonlítani, de aztán újra felolvadt, mintha képtelen volna eldönteni, hogy ki vagy mi akar lenni.
– Szia és viszlát – szólt egy bugyborékoló hang az olvadt faggyúarc mögül, és Patrick újra sikoltani próbált. Nem akart meghalni; mint az egyetlen „valódi” személynek, nem volna szabad meghalnia – ha meghal, a világon minden más meghal vele együtt.
Az alak megmarkolta a piócákkal borított karját, és húzni kezdte a Puszta felé. Vérrel borított iskolakönyves szatyra még-mindig a nyakában lógott, és vonszolódott utána a porban Patrick, aki még ekkor is sikoltani próbált, elvesztette az eszméletét.
Csak egyszer tért magához: amikor a sötét, bűzös, csöpögős pokolban, ahol nem volt fény, egyáltalán nem volt semmi fény, Az táplálkozni kezdett.

Beverlynek először fogalma sem volt, hogy mi folyik... csak azt látta, hogy Patrick Hockstetter csapkodni, ugrálni és sikoltozni kezd. Ijedten állt fel, egyik kezében a csúzlit szorította, a másikban két csapágygolyót. Hallotta, hogy Patrick torkaszakadtából üvöltve a kocsik felé közelít. Abban a pillanatban Beverly olyan gyönyörű volt, mint amilyen majd felnőtt nőkorában lesz, és ha Ben Hanscom akkor láthatta volna, a szíve is belesajdul.
Szálfaegyenesen állt, fejét balra fordította, szemét tágra nyitotta, haja két fonott copfban lógott a vállára a Dahliesben tíz centért vásárolt piros bársony masnikkal megkötve. Testtartása teljes figyelemről és összpontosításról árulkodott; olyan volt, mint egy macska, vagy inkább mint egy hiúz. Előredőlt, testsúlyát a bal lábára helyezte, testét félig elfordította, mintha Patrick felé akarna futni, és kopott sortjának szára annyira felcsúszott, hogy kilátszott a sárga pamutbugyijának a széle. Lába már akkor is izmos volt, annak ellenére gyönyörű, hogy tele volt sebekkel és hegekkel.
Ez valami trükk. Meglátott, és valószínűleg tudja, hogy úgysem kapna el, ha versenyt kéne futnotok, ezért így akar előcsalogatni. Ne menj, Bevvie!
De agyának másik fele azt súgta neki, hogy túl sok fájdalom, túl sok rémület van ezekben a sikolyokban. Azt kívánta, bárcsak jobban látta volna, mi történt Patrickkel – ha történt egyáltalán valami. De mindennél jobban azt kívánta, hogy bárcsak egy másik úton jött volna a Pusztába, hogy kimaradjon ebből a zavaros ügyből.
Patrick abbahagyta a sikoltozást. A következő pillanatban hallotta, hogy valaki megszólal – de tudta, hogy csak képzelődik. Hallotta, hogy az apja azt mondja: „Szia és viszlát.” Az apja nem is volt Derryben aznap: reggel nyolckor elment Brunswickba. Ő és Joe Tammerly egy Chevy teherautóért mentek Brunswickba. Megrázta a fejét, mintha várná, hogy kitisztuljanak a gondolatai. A hang nem szólalt meg újra. Egyértelműen képzelődött.
Kilépett a bokrok közül az ösvényre, figyelme pattanásig feszült, hogy azonnal elrohanjon, ha észreveszi, hogy Patrick feléje rohan. Patrick felé nézett az ösvényen, és a szeme tágra nyílt. Vért látott. Sokat.
Művér, vágta rá az agya. Negyvenkilenc centért vehetsz egy üveggel Dahliesnél. Vigyázz, Bevvie!
Letérdelt és egy pillanatra ujjával megtapogatta a vért. Megnézte közelről. Nem művér volt.
Hirtelen hő csapta meg a bal karját, pont a könyöke alatt. Lenézett, és amit látott, arról először azt hitte, hogy bogáncs. Nem – ez nem bogáncs. A bogáncs nem rángatózik és remeg. Ez a valami él. A következő pillanatban rájött, hogy a valami csípi a karját. Jobb kézfejével rácsapott, az vért spriccelve szétrobbant. Hátralépett, és már éppen sikoltani akart, most, hogy az egész véget ért:., amikor észrevette, hogy még egyáltalán nem ért véget. A teremtmény test nélküli feje még mindig a karján volt, pofája a húsába mélyedt.
Undorral és félelemmel teli sikolyt hallatva lekapta és látta, hogy a szívócsöve úgy jön ki a karjából, mint egy vértől csöpögő, kisméretű tőr. Most már megértette, hogy kerülhetett a vér az ösvényre, de meg ám, és a hűtőre pillantott.
Az ajtó becsapódott, de több parazita kívül rekedt, és lustán csüngtek a rozsdás, fehér ajtón. Miközben Beverly nézte őket, egyikük kitárta hártyás, légyhez hasonló szárnyait, és feléje repült.
Gondolkodás nélkül cselekedett. Berakta az egyik acélgolyót a csúzli kosarába, és kifeszítette a gumit. Ahogy az izmok puhán megfeszültek a bal karján, látta, hogy vér spriccel elő a lyukból, amit az a valami csinált a karján. Ennek ellenére elengedte a gumit, megcélozta a repülő valamit.
A francba! Mellément! gondolta, ahogy az Ökörszem elcsattant, és a csapágygolyó csillogva kirepült az erőtlen napsütésben. És később azt mondta a többi Vesztesnek, hogy tudta, hogy mellélőtt, mint ahogyan a tekéző is azonnal tudja, hogy nem fog tízet találni, abban a pillanatban, amikor a tekegolyó elhagyja a kezét. De utána észrevette, hogy a golyó elkanyarodik. Egy pillanat töredéke alatt történt, de teljesen egyértelműen látta: a golyó elkanyarodott. Elkapta a repülő valamit és szétrobbantotta. Sárgás cseppek hullottak az ösvényre.
Beverly először lassan hátralépett, szeme hatalmasra kerekedett, ajka remegett, arca döbbent szürkésfehér. Tekintetét a kiszuperált hűtőgép ajtajára szegezte, arra várt, hogy vajon megérzi-e egy másik teremtmény is a szagát vagy a jelenlétét. De a paraziták csak csúszkáltak összevissza, mint a hidegben megdermedt legyek késő ősszel.
Végül megfordult és elrohant.
Pánik dobolt sötéten az agyában, de nem hagyta, hogy egészen eluralkodjon rajta. Bal kezében fogta az Ökörszemet, és időnként hátrapillantott a válla fölött. Még mindig látott vércseppeket a földön és az ösvény két oldalán a bokrok levelein, mintha Patrick ide-oda tántorgott volna menekülés közben.
Beverly visszatért a roncsautókhoz. Előtte a földön egy nagyobb vértócsa, a koszos talaj éppen kezdte beinni. A talaj fel volt dúlva, sötétebb csíkok szabdalták a fehér poros, felső réteget. Mintha küzdelem nyomairól árulkodna. Két, egymástól úgy nyolcvan centire lévő árok vezetett ki a pontról.
Beverly lihegve megállt. Megnézte a karját, és megkönnyebbülten látta, hogy a vér már lassabban folyik a sebből, bár alkarja és tenyere lucskos a vértől. A seb lüktetett, fájt. Olyan érzés volt, mint a fogorvosi kezelés után egy órával, amikor az érzéstelenítő hatása kezd elmúlni.
Újra hátrapillantott, nem látott semmit, maja visszanézett a roncsautóknál induló árkokra, melyek nem a szeméttelep irányába, hanem a Pusztába vezettek.
Azok a valamik benne voltak a hűtőben. Teljesen ellephették – egészen biztos, rengeteg itt a vér. Eddig jutott, és aztán
(szia és viszlát)
történt valami. De mi?
Iszonyúan félt attól, hogy tudja a választ. A piócák Az részei voltak, és Az egy másik részéhez vezették, ahogy a félelemtől félőrült tinót a vágóhídra vezetik.
Tűnj el innen! Tűnj el innen, Bevvie!
Ehelyett követni kezdte a földön futó árkokat, izzadó tenyerében szorongatva az Ökörszemet.
Legalább hívd ide a többieket!
Oké... mindjárt.
Továbbment, követte az árkokat, ahogy a talaj lejteni kezdett és puhábbá vált. Majd a nyomok újra kemény talajra vezettek. Valahol egy kabóca zümmögött fel hangosan, majd újra elhallgatott. Szúnyogok szálltak véres karjára. Elhessegette őket. Erősen harapta az alsó ajkát.
Valami feküdt előtte a földön. Felemelte és megnézte. Egy kézi készítésű pénztárca volt, olyan, amit a gyerekek csinálnak gyakorlati órán. Az egyértelmű volt Beverly számára, hogy az a gyerek, aki ezt csinálta, nem sok kézügyességgel rendelkezett, a széles műanyag tűzés már felfoszlott, és a papírpénzt tartó rész lazán fityegett. A fémpénzt tartó részben talált egy negyeddollárost. A pénztárcában volt még valami: egy könyvtári kártya Patrick Hockstetter nevére kiállítva. Eldobta a pénztárcát a könyvtári kártyával és mindennel együtt. Beletörölte ujjait a sortjába.
Tizenöt méterrel arrébb talált egy tornacipőt. Az aljnövényzet most már túl sűrű volt ahhoz, hogy az árkokat követhesse, de nem kellett nyomkeresőnek lennie ahhoz, hogy a bokrokon lévő vércsöppeket és vérfoltokat követni tudja.
A nyom egy meredek lejtőn folytatódott. Beverly egyszer megcsúszott, és felkarcolták a tüskés bokrok. Friss vércsíkok jelentek meg a combján. Kapkodva vette a levegőt, haja csapzottan tapadt koponyájához. A vércsöppek a Pusztából kifutó vékonyka ösvényre vezettek. Közel volt a Kenduskeag.
Patrick másik tornacipője, véres cipőfűzővel, elhagyottan feküdt az ösvényen.
Bev az Ökörszem gumiját félig megfeszítve közeledett a folyóhoz. Az árkok újra megjelentek a földön. Most sekélyebbek voltak – mert elhagyta a cipőjét, gondolta.
Kilépett az utolsó kanyarból, és a szeme elé tárult a folyó. Az árkok lefelé vezettek, egyértelműen az egyik betonhengerhez futottak – a szivattyútelep egyik hengeréhez. Ott megszűntek. Ennek a hengernek a vasteteje nem illeszkedett pontosan a helyére.
Ahogy ott állt fölötte és lenézett, hirtelen szörnyűséges csuklás hallatszott lentről.
Ez már túl sok volt. A pánik, ami eddig csak kerülgette, most teljesen a hatalmába kerítette. Beverly megfordult, rohanni kezdett a tisztás, a klub felé, véres bal karját az arca elé emelte, hogy védje a szemébe csapódó ágaktól.
Néha én is aggódom, gondolta vadul. Néha NAGYON aggódom.

Négy órával később a Vesztesek, Eddie kivételével, a bokrok közt guggoltak, nem messze attól a helytől, ahonnan Beverly Patrick Hockstettert figyelte, amint az a hűtőhöz lép és kinyitja az ajtaját. Az ég esőfelhőktől volt nehéz, és megint esőszag terjengett a levegőben. Bill egy hosszú ruhaszárító kötél végét tartotta a kezében. Mind a hatan öszerakták a pénzüket, és vettek egy kötelet meg egy Johnson elsősegélycsomagot Beverlynek. Bill óvatosan gézpárnát tett a Beverly karján lévő véres lyukra.
– M-mondd a-azt a szü-szü-szüleidne-ek ho-hogy g-g-görkori-izás k-k-közben ssze-szerezted – mondta Bill.
– A korcsolyám! – kiáltott fel Beverly idegesen. Teljesen elfeledkezett róla.
– Ott van – mondta Ben egy pontra mutatva. A közelben feküdt, és Beverly érte indult, mielőtt még Ben vagy Bill, vagy valamelyik másik felajánlaná, hogy oda viszi. Most már emlékezett, hogy pisilés előtt rakta le a válláról. Nem akarta, hogy bármelyikük is odamenjen.
Bill kötötte oda a kötél egyik végét az Amana hűtő kilincséhez, bár együtt közelítették meg nagy elővigyázatossággal, készen arra, hogy az első gyanús mozgásra futásnak eredjenek. Bev felajánlotta, hogy visszaadja az Ökörszemet Billnek, de az ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa. Semmi mozgást nem észleltek. Bár a hűtő előtt az ösvény vérfoltokkal volt teli, a paraziták eltűntek. Lehet, hogy elrepültek.
– Ide hívhatnánk Borton parancsnokot és Mr. Nellt és még száz másik rendőrt, de az sem érne semmit – jegyezte meg Stan Uns keserűen.
– Nem bizony. Nem találnának semmit – értett vele egyet Richie. – Hogy van a karod, Bev?
– Fáj. – Billre nézett, majd Richie-re, aztán vissza Billre. – Észre fogják venni a szüleim a lyukat a karomon, amit az a valami csinált?
– N-n-nem h-h-hi-hiszem – mondta Bill. – K-k-készül-j-jetek f-fel. R-rákötöm.
Egy bombát hatástalanító műszerész gondosságával hurkolta át a szárítókötél végét a hűtőgép rozsdafoltos kilincsén. Úgy-ahogy megcsomózta, majd hátralépett, tenyerét a kötélen futtatta.
Amikor már valamelyest eltávolodtak a hűtőtől, halványan a többiekre mosolygott.
– Húúú – mondta. – Ö-ö-örülök, h-ho-hogy t-túl va-va-gyunk r-r-rajta.
Most, hogy biztonságos távolságra voltak a hűtőtől (legalábbis remélték), Bill figyelmeztette őket, hogy álljanak futásra készen. Közvetlenül a fejük fölött mennydörgés harsant, mire mindannyian nagyot ugrottak. Ritka cseppekben esni kezdett az eső.
Bill minden erejét összeszedve megrántotta a ruhaszárító kötelet. Rosszul megkötött csomója kipattant, de csak közvetlenül azután, hogy a rántás kinyitotta a hűtó ajtaját. Narancssárga pomponlavina zúdult ki, és Stan Uris fájdalmasan felnyögött. A többiek tátott szájjal bámultak.
Az eső jobban rákezdett. Mennydörgés csattant fölöttük, összerezzentek, és liláskék villám lobbant, amint a hűtő ajtaja teljesen kitárult. Rich vette észre először, és magas, fájdalmas hangon felsikoltott. Bill mérges, ijedt kiáltást hallatott. A többiek csendben voltak.
Az ajtó belsején, száradó vérrel ezek a szavak voltak:

Már jégeső esett. A hűtő ajtaja csapkolódott a növekvő szélben, a falára festett betűk kezdtek elfolyni, a szöveg olyan volt, mint a horrorfilmek hatásvadász plakátjai.
Ben észre se vette, hogy Bill felpattant mellőle, aztán meglátta, hogy az ösvényen a hűtő felé rohan. Az öklét rázta. Víz folyt végig az arcán, inge a hátára tapadt.
– M-megölünk! – kiáltotta Bill. Mennydörgés csattant. Villám csapott be olyan élesen, hogy Bev még a szagát is erezte, és nem messze nagy reccsenéssel-robajjal kidőlt egy fa.
– Bill, gyere vissza! – kiáltotta Richie. – Gyere már vissza! – Fel akart ugrani, de Ben visszarántotta.
– Megölted az öcsémet, George-ot! Te rohadt szemét! Te állat! Te kurvapecér! Gyere elő! Gyere elő!
A jégeső nekivadult, még a bokrok védelmében is csapkodta őket. Beverly karjával takarta el az arcát. Ben égő arcán már látta a piros foltokat.
– Bill, gyere vissza! – sikoltotta kétségbeesetten, de egy újabb mennydörgés elnyomta a hangját; végigsöpört a Pusztán az alacsony, fekete felhők alatt.
– Gyere elő, te kibaszott rohadék!
Bill vadul belerúgott a hűtőből kihullott pomponhalomba. Megfordult, és fejét leszegve visszaindult feléjük. Mintha nem is érezné a jégesőt, bár már vastag rétegben borította a földet.
Berontott a bokrok közé, és Stan a karjánál fogva tartotta vissza, hogy ne csörtessen bele a tövisbozótba. Sírt.
– Nyugi, Bill – mondta Ben, és esetlenül átkarolta a vállát.
– Aha – mondta Richie. – Ne aggódj! Nem hagyunk cserben! – Körülnézett, szeme vadul villogott. – Van itt valaki, aki cserbenhagyná Billt?
Megrázták a fejüket.
Bill felnézett, megtörölte a szemét. Mindannyian bőrig áztak, olyanok voltak, mint egy maroknyi kiskutya, akik az imént úsztak át a folyón.
– F-f-fél t-t-tőlünk, t-tudjátok?! – mondta. – É-érzem. I-istenre e-e-esküszöm, h-ho-hogy é-é-érzem.
Beverly ünnepélyesen bólintott.
– Azt hiszem, igazad van.
– S-s-se-segítsetek! – mondta Bill. – K-k-ké-érlek s-sesegítsetek!
– Segítünk – mondta Beverly, és átkarolta Billt. Eddig észre sem vette, hogy milyen könnyen át tudja karolni, milyen sovány a fiú. Érezte, hogy a szíve vadul ver mellkasában; nem messze Billétől. Azt gondolta, hogy soha még érintés nem volt ilyen édes és erős.
Richie átkarolta mindkettőjüket, és Beverly vállára hajtotta a fejét. Ben a másik oldalról tette ugyanezt. Stan Uris Richie-t és Bent karolta át. Mike habozott egy kicsit, majd egyik karját Beverly csípője köré fonta, a másikkal átkarolta Bill remegő vállát. Csak álltak ott, miközben a jégeső elcsendesedett, és helyét erős zivatar vette át, olyan sűrű, hogy szinte külön atmoszférát teremtett. Villámok szikráztak, mennydörgés csattant. Senki nem szólt. Beverly lehunyta a szemét. Összeölelkezve álltak az esőben, egymást karolva hallgatták a cseppek susogását a bokrok levelein. Beverly erre emlékezett a legtisztábban: az eső hangjára, a közös hallgatásra és a tompa fájdalomra, hogy Eddie nincs ott velük. Erre emlékezett.
Arra, hogy nagyon fiatalnak és erősnek érezte magát.

Tizennyolcadik fejezet
Az Ökörszem

– Oké, Boglya – mondja Richie. – Rajtad a sor. A kis vörös már elszívta a saját cigijét és az enyémnek is nagy részét. Későre jár.
Ben az órára pillant. Tényleg késő van, már majdnem éjfél. Még egy történet belefér, gondolja. Egy történet és itt az éjfél. Hogy melegen tartson bennünket. Melyik legyen az? De persze csak viccel, a vicc ráadásul nem valami fényes; már csak egy történet van hátra, legalábbis már csak egyre emlékszik, és az az ezüstlövedékek története – hogyan készültek el Zack Denbrough műhelyében július 23-a éjszakáján, és hogyan használták fel 25-én.
– Nekem is vannak sebhelyeim – mondja. – Emlékeztek? Beverly és Eddie a fejüket rázzák; Bill és Richie bólintanak.
Mike némán ül, szeme figyelmesen világít fáradt arcából.
Ben feláll, kigombolja a munkásingét és széttárja. Egy N alakzatot kirajzoló régi sebhely válik láthatóvá. A vonalak kissé szaggatottak – a fiú hasa jóval nagyobb volt, amikor a seb odakerült –, de az alakja felismerhető.
A H keresztvonalától lefelé vezető heg sokkal tisztábban látszik. Olyan, mint egy csavart, fehér akasztókötél, melynek levágták a hurkát.
Beverly a szájához kapja a kezét.
– A farkasember! Abban a házban! Ó, Jézusom! – Majd az ablak felé fordul, mint aki látni akarja, hogy odakint settenkedik-e a sötétben.
– Pontosan – felelte Ben. – És akartok valami vicceset hallani? Az a sebhely két nappal ezelőtt még nem volt ott. Henry régi névjegye igen; tudom, mert megmutattam a barátomnak, egy Ricky Lee nevű bárpincérnek Hemingford Home-ban. De ez... Kínjában felnevet és gombolni kezdi az ingét.
– Ez csak most jött vissza.
– Mint ezek itt, a kezünkön.
– Aha – mondja Mike, miközben Ben begombolja az ingét. – A farkasember. Az akkor a farkasember képében jelent meg mindannyiunknak.
– M-mert R-ri-richie annak látta e-e-előtte – mondja halkan Bill. – U-ugye e-ezért?
– Igen – feleli Mike.
– Milyen jóban voltunk, ugye? – mondja Beverly. Hangja enyhén csodálkozó. – Annyira jóban voltunk, hogy olvasni tudtunk egymás gondolataiban.
– A Nagy Szőrös majdnem elkapta a valagadat, Ben – mondja Richie, és nem mosolyog közben. Feltolja megumbuldált szemüvegét az orrán, arca sápadt, fakó és kísérteties.
– Bill mentett meg – mondja Eddie hirtelen. – Azaz Bev mentett meg mindannyiunkat, de ha te nem lettél volna, Bill...
– Igen – helyesel Ben. – Te voltál az, Nagy Bill. En, hogy is mondjam, teljesen elvesztem a kísértetkastélyban.
Bill az üres szék felé bök.
– Stan Uris segített. Meg is adta az árát. Talán ezért kellett meghalnia.
Ben Hans com a fej ét rázza.
– Ne mondd ezt, Bill!
– De i-igaz. És h-ha t-te tehetsz r-róla, a-akkor én is, és m-m-mindannyian, mert tovább folytattuk. Még P-p-patrick után és a hű-hűtőgép ajtajára írt üzenet után sem hagytuk abba. G-gondolom, hogy le-leginkább én tehetek róla, mert én a-a-akartam, h-hogy folytassuk. G-g-george miatt. Meg lehet, hogy azért is, mimért azt hittem, hogy ha megölöm azt, ami m-megölte George-ot, akkor a szü-szüleim m-m-majd ú-ú-újra ssz-sze...
– Szeretni fognak? – kérdezte kedvesen Beverly.
– Igen. Természetesen. De n-n-nem h-hiszem, hogy b-b-bárki is tehetett r-róla, Ben. Stan e-egyszerűen ilyen volt.
– Képtelen volt szembenézni vele – mondja Eddie. Eszébe jut, mit tudott meg Mr. Keene-től az asztmagyógyszeréről, és hogy annak ellenére képtelen volt lemondani róla. Arra gondol, hogy lehet, hogy felül tudott volna berekedni a betegségtudatán; csak hát bebeszélte magának, életképtelen néLküle. A végén a dolog úgy alakult, hogy elképzelhető, hogy ez mentette meg az életét.
– Nagyot alakított aznap – mondja Ben. – Stan meg a madarai.
A hangjuk elfúl és a székre néznek, ahol Stannek kellene ülnie, egy normális világban, ahol a végén mindig a jók nyernek. Hiányzik, gondolja Ben. Istenem, mennyire hiányzik! Megkérdi:
– Emlékszel arra a napra, Richie, amikor azt mondtad neki, hogy valahol azt hallottad, hogy ő ölte meg Jézus Krisztust, mire Stan fapofával azt válaszolta, hogy „Azt hiszem, az az apám lehetett”?
– Emlékszem – felelte Richie alig hallható hangon. Kiveszi a zsebkendőjét a farzsebéből, leveszi a szemüvegét, megtörli a szemét, majd visszateszi a szemüvegét. Elrakja a zsebkendőt, tekintetét nem emeli fel a kezéről, és azt mondja:
– Miért nem mondod el, Ben?
– Nehezedre esik, ugye?
– Aha – feleli Richie. Hangja olyan rekedt, hogy alig érteni, mit mond. – Hát persze. Nehezemre esik. Ben körülnéz, aztán bólint.
– Oké... Még egy történet éjfél előtt. Hogy melegen tartson bennünket. Billnek és Richie-nek volt egy ötlete a golyókkal...
– Nem – tiltakozik Richie. – Bill gondolt rá először, és ő is lett ideges először.
– Én csak aggódni k-k-kezdtem...
– Azt hiszem, nem számít igazán – mondja Ben. – Mi hárman rengeteg időt töltöttünk a könyvtárban akkor júliusban. Meg akartuk tudni, hogy lehet ezüstlövedékeket készíteni. Ν ekem volt ezüstöm; négy ezüstdollárom, ami régen az apámé volt. Aztán Bill ideges lett, mert belegondolt, hogy mekkora bajba kerülhetünk, ha nem találjuk el, miközben a szörny ránk támad. És amikor láttuk, hogy Beverly milyen ügyesen bánik Bill csúzlijával, inkább golyókat csináltunk az egyik ezüstdolláromból. Összeszedtünk mindent, és lementünk Billhez. Eddie, te is ott voltál...
– Azt mondtam az anyámnak, hogy Monopoly-t fogunk játszani – mondja Eddie. – Nagyon fájt a karom, de nem adott pénzt buszra. Annyira haragudott rám. És valahányszor lépteket hallottam a hátam mögött, megfordultam, mert azt hittem, hogy Bowers az. Nem tett jót a fájós karomnak.
Bill elvigyorodik.
– És aztán csak álltunk és néztük, hogyan csinálja Ben a muníciót. Szerintem Ben igazi ezüstlövedékeket is tudott volna csinálni.
– Hm, nem. Ez nem olyan biztos – mondja Ben, bár tudja, hogy dehogyisnem. Emlékszik, hogy kint sötétedett (Mr. Denbrough megígérte, hogy mindannyiukat hazaviszi), hogy cirpeltek a tücskök a fűben, és hogy szentjánosbogarak villogtak az ablakok előtt. Bill gondosan felállította a Monopoly-táblát a nappaliban, és úgy rendezte el, mintha a játék már legalább egy órája tartana.
Erre emlékszik, és a Zack munkaasztalára hulló sárga fényre. Emlékszik, hogy Bill azt mondta „Muszáj ó-ó

óvatosnak lennünk. Nem akarok r-r-rendetlenséget hagyni. Az apám... – Leadott egy sorozat »d«t, majd végre sikerült kinyögnie: – dühös lenne.”
Richie széles gesztussal úgy csinált, mintha letörölné az arcát.
– Törölközőt nem köpsz hozzá, Dadogós Bill?
Bill tréfásan ütésre emelte a karját. Richie összerándult és a Nigger Gyerek hangján vinnyogott.
Ben rájuk se hederített. Nézte, ahogy Bill egyenként előszedi a műszereket. Agyának egy része azt kívánta, bárcsak neki is lenne ilyen szép munkaasztala, de a nagyobbik része az előtte álló munkára összpontosított Nem lesz olyan bonyolult, mintha ezüstlövedékeket kellene csinálnia, de azért figyelnie kell. A rossz munkára nincs mentség. Ezt nem tanította neki senki, tudta magától.
Bill ragaszkodott hozzá, hogy Ben készítse el a golyókat, mint ahogy ahhoz is ragaszkodott, hogy Beverlynél legyen az Ökörszem. Ezeket a dolgokat persze megvitathatták volna, de csak huszonhét évvel később, a történet mesélése közben jött rá Ben, hogy soha senki nem vonta kétségbe, hogy egy ezüstlövedék vagy golyó nem állíthat meg egy szörnyet – olyan súly nehezedett rájuk, hogy azzal ezer horrorfilm sem ért fel.
– Oké – mondta Ben. Megropogtatta ujjait, majd Billre nézett. – Nálad vannak a formák?
– Ó! – Bill felpattant. – I-itt vannak. – Benyúlt a nadrágzsebébe, és előhúzta a zsebkendőjét. Kirakta a munkapadra és széthajtotta. Két tompa vasgolyó volt benne, mindkettőn egy kis lyuk. Csapágygolyóformák voltak.
Miután a lövedékek helyett golyók mellett döntöttek, Bill és Richie visszamentek a könyvtárba, és utánanéztek, hogyan készülnek a golyóscsapágyak.
– Nagyon igyekeztek, fiúk – mondta Mrs. Starrett. – Egyik héten lövedékek, a másikon csapágyak! Ráadásul nyári szünet van!
– Nem akarunk berozsdásodni – mondta Richie. – Ugye, Bill?
– I-igen.
Kiderült, hogy csapágygolyót készíteni gyerekjáték, ha az embernek van hozzá formája. Az egyetlen kérdés az volt, hogyan juthatnak formához. Néhány diszkrét kérdés Zack Denbroughhoz, és máris megvolt a válasz... és a Vesztesek egyáltalán nem voltak meglepve, amikor megtudták, hogy a Kitchener Precíziós Műszerek és Öntőszerszámok az egyetlen bolt Derryben, ahol formákat lehet kapni. Kitchener, a bolt tulajdonosa és vezetője, ükunokája volt a hajdani Kitchener Vasmű tulajdonosainak.
Bill és Richie együtt mentek el, a pénz, amit a Vesztesek ilyen rövid idő alatt össze tudtak szedni – tíz dollár, ötvenkilenc cent – Bill zsebében lapult. Mikor Bill megkérdezte, hogy mennyibe kerül két ötcentis forma, Carl Kitchener – akin ránézésre látszott, hogy idült alkoholista, és olyan szaga volt, mint egy öreg lópokrócnak – megkérdezte, hogy minek kell két kölyöknek öntőforma. Richie átengedte a szót Billnek, tudta, hogy így valószínűleg egyszerűbb – a gyerekek csúfot űztek Bill dadogásából, a felnőttek zavarba jöttek tőle. Ez néha ugyancsak kapóra jött. Bill a magyarázat felénél tartott, amit Richie-vel együtt eszeltek ki odamenet – egy szélmalom-modellról magyarázott valamit, amit a következő tanévben kell majd elkészíteniük gyakorlati órán –, amikor Kitchener intett, hogy hagyja abba, majd hihetetlenül alacsony árat mondott. Formánként ötven cent.
Bill alig akarta elhinni, milyen szerencséjük van, gyorsan átnyújtott egy egydollárost.
– De zacskót nem adok – mondta Kitchener egy olyan ember megvetésével, aki azt hiszi, hogy már mindent látott, amit ezen a világon látni lehet, sőt a legtöbbet már kétszer is. – Csak akkor jár zacskó, ha öt dollárnál többet költötök.
– R-rendben v-v-van, u-uram – mondta Bill.
– És ne tébláboljatok nekem a bolt előtt – mondta Kitchener. – Inkább menjetek el fodrászhoz.
Kint Bill azt mondta:
– É-é-észreveettedm-már, R-r-richie, hogy a fe-felnőttek cu-cukorka v-vagy ké-képeskönyv v-vagy m-mozijegy k-kivételével nem adnak el se-semmit egy gye-gyereknek anélkül, hogy m-megkérdeznék, hogy m-m-mire k-kell az ne-neki?
– Aha – felelte Richie.
– De-de m-miért? M-miért v-van ez?
– Mert azt hiszik, hogy veszélyesek vagyunk.
– T-tényleg? K-k-komolyaan g-gondolod?
– Aha – felelte Richie, majd elvigyorodott. – Maradjunk egy kicsit itt a bolt előtt, oké!? Felhajtjuk a gallérunkat, beleröhögünk az emberek arcába, és növesztjük a hajunkat!
– K-kapd be! – mondta Bill.

– Oké – mondta Ben figyelmesen tanulmányozva a formákat, majd lerakta őket. – Jó. Most...
Egy kicsit nagyobb helyet szorítottak neki, és reménykedve néztek rá, mint az autóhoz semmit nem értő tulajdonos a szerelőre. Ben nem látta a szemükben azt a kifejezést. A feladatra összpontosított.
– Add ide azt a gránátot – mondta – és a forrasztópisztolyt.
Bill odaadta a gránátdarabot. Háborús emlék volt. Zack öt nappal azután szedte fel, hogy Patton tábornok hadseregével átlépték a német határfolyót. Régen, amikor Bill még nagyon kicsi volt és George még pelenkás, az apja hamutálcának használta. Később abbahagyta a dohányzást, és a gránátdarab eltűnt. Bill alig egy hete találta meg a garázs végében.
Ben berakta a gránátdarabot Zack satujába, jól beszorította, majd elvette Beverlytől a forrasztópisztolyt. A zsebébe nyúlt, elővett egy ezüstdollárt, és beledobta a rögtönzött olvasztótégelybe. A pénz kongó hangot hallatott.
– Az apádtól kaptad, ugye? – kérdezte Beverly.
– Igen – mondta Ben. – Már alig emlékszem.
– Biztos, hogy nem sajnálod? Beverlyre nézett és rámosolygott.
– Biztos – felelte.
Beverly visszamosolygott rá. Ennyi elég volt Bennek. Ha kétszer rámosolygott volna, boldogan csinál annyi ezüstgolyót, hogy az akár egy falkára való farkasember ellen is elég lett volna. Sietve elkapta a tekintetét.
– Oké. Gyerünk. Minden rendben. Pofonegyszerű az egész. Nem igaz?
Tétován bólintottak.
Évekkel később, felidézve ezeket az emlékeket, Ben azt gondolja: Ma már minden kölyök vehetne magának egy propán-bután hegesztőpisztolyt... vagy az apjának van a műhelyében.
Azonban 1958-ban ez még nem volt lehetséges. Zack Denbrough töltőállomáson dolgozott, és Beverly emiatt idegeskedett. Ben érezte, hogy Beverly ideges, és mondta volna neki, hogy ne aggódjon, de nem merte, mert félt, hogy remeg a hangja.
– Ne aggódj! – mondta Stannek, aki Beverly mellett állt.
– Mi van? – nézett rá pislogva Stan. – Ne aggódj!
– Nem aggódom.
– Ó, akkor bocs. Csak meg akartalak nyugtatni, hogy ez teljesen veszélytelen. Mármint ha... már amennyiben aggódnál.
– Valami baj van, Ben?
– Semmi – morogta Ben. – Add ide a gyufát, Richie! Richie odaadta a doboz gyufát. Ben elfordította a palack csapját, és a cső végénél meggyújtott egy gyufát. Lobbanó hang hallatszott, és éles, kékes-narancssárga láng tört elő. Ben beállította a lángot, hogy teljesen kék legyen, és melegíteni kezdte a gránátdarab alját.
– Nálad van a tölcsér? – kérdezte Billtől.
– I-itt van. – Bill odaadta a házi készítésű tölcsért, amit Ben korábban csinált. Az alján lévő aprócska lyuk szinte tökéletesen illeszkedett az öntőforma lyukába. Ben anélkül csinálta meg, hogy egyszer is mértéket vett volna. Billt ezzel teljesen lenyűgözte, ugyanakkor nem tudta, hogyan juttathatná kifejezésre elragadtatottságát anélkül, hogy zavarba hozná Bent.
Ben teljesen elmerült abban, amit csinál, így képes volt Beverlyhez szólni – azzal a száraz tömörséggel beszélt, amivel a műtőorvos szól az asszisztáló nővérhez.
– Bev, neked van a legbiztosabb kezed. Helyezd be a tölcsér végét a lyukba! Vedd fel az egyik kesztyűt, hogy meg ne égesd a kezed!
Bill odanyújtotta apja egyik munkakesztyűjét. Beverly beillesztette a bádogtölcsér végét a forma lyukába. Mindenki hallgatott. A gázláng sistergése nagyon hangosnak tűnt. Szemüket résnyire szűkítve mindannyian azt nézték.
– V-v-várj! – mondta hirtelen Bill, és berohant a házba. Egy perc múlva egy olcsó, gumis napszemüveggel jött vissza, ami már több mint egy éve a konyhafiókban hevert. – V-vedd fel ezt B-b-boglya!
Ben elvette, majd vigyorogva a fejére húzta.
– Jézusom, tiszta Fabian! – mondta Richie. – Vagy Frankie Avalon vagy egy hasonló Bandstand digó!
– Kapd be, Nagypofájú! – mondta Ben, de azért kuncogni kezdett. Még hogy úgy néz ki, mint Fabian! Nevetséges. A láng inogni kezdett, erre abbahagyta a nevetést. Ismét egyetlen pontra figyelt.
Két perc múlva átnyújtotta a gázpalack csövét Eddie-nek, aki óvatosan fogta meg az ép kezével.
– Kész van – szólt Billnek. – Add ide a másik kesztyűt! Gyorsan! Gyorsan!
Bill odaadta. Ben felvette, és kesztyűs kezével tartotta a gránátdarabot, míg a másikkal kitekerte a satut.
– Fogd erősen, Bev!
– Kész vagyok, felőlem mehet – felelte a lány.
Ben megdöntötte a gránátdarabot a tölcsér fölött. A többiek szinte révületben nézték az ezüstfolyamot. És Ben egy pillanatra új embernek érezte magát. Mintha minden vakító, fehér fényben ragyogna. Abban a pillanatban nem a jó öreg, kövér Ben Hanscom volt, aki mindig melegítőfelsőben járt, hogy eltakarja nagy fenekét és hájas hasát; hanem Thor, aki villámokkal és mennydörgéssel dolgozik az istenek kovács-műhelyében.
Aztán eltűnt ez az érzés.
– Oké – mondta. – Újra fel kell melegítenem az ezüstöt. Valaki dugjon fel egy szöget vagy valamit a tölcsér száján, mielőtt megkeményedik benne az ezüst!
Stan megcsinálta.
Ben visszaerősítette a gránátdarabot a satuba, és elvette a hegesztőpisztolyt Eddie-től.
– Oké – mondta. – Jöhet a második. És újra elmerült a munkában.

Tíz perccel később készen voltak.
– És most? – kérdezte Mike.
– Monopolyzunk egy órát, míg az ezüst megszilárdul a formákban. Aztán a vésővel szétpattintom, és készen vagyunk.
Richie feszengve nézett Timex karórájának repedezett számlapjára, mely a sok ütés, leejtés ellenére is tökéletesen működött.
– Mikor jönnek haza a szüleid, Bill?
– T-t-tíznél vagy f-fél t-ti-tizenegynél ko-korábban bi-biztos n-nem – mondta Bill. – E-egy k-kétrészes f-filmet n -néznek az A-a-a...
– Aladdinban – mondta Stan.
– Aha. És utána biztos elmennek pizzát e-enni. Majdnem m-m-mindig el-elmennek.
– Szóval rengeteg időnk van – mondta Ben. Bill bólintott.
– Akkor menjünk be – mondta Bev. – Haza akarok telefonálni. Megígértem. És közben ne dumáljatok, mert az apám azt hiszi, hogy a Közösségi Házban vagyok, és majd onnan visz haza valaki!
– Mi van akkor, ha ο akar érted jönni, hogy hamarabb hazavigyen? – kérdezte Mike.
– Akkor – felelte Beverly – iszonyú nagy pácban leszek.
Ben azt gondolta: Én megvédenélek, Beverly! Lelki szeme előtt azonnal kibontakozott egy látomás, melynek a vége olyan kellemes volt, hogy belereszketett. Bev apja szemétkedni kezd Beverlyvel; ordibál meg ilyenek (még elképzelni sem tudta, milyen szemét tudott lenni valójában Al Marsh!). Ben Beverly elé veti magát, és elküldi Marshot a francba.
Ha bajt akarsz, dagi, hát csak próbáld megvédeni a lányomat!
Hanscom, aki általában csendes könyvkukac, dühöngd tigrissé tud változni, ha felbosszantják. Őszintén szól Al Marshhoz. Ha a lányodat akarod elkapni, először velem kell elbánnod!
Marsh feléje indul... majd Hanscom szemének jeges szikrája megállítja.
Megbánod, motyogja, de egyértelműen látni rajta, hogy inába szállt a bátorsága. Csak a szája volt nagy.
Valami azt súgja nekem, hogy téved, mondja Hanscom Gary Cooper-mosollyal az ajkán, mire Beverly apja megfutamodik.
Mi történt veled, Ben?, kiáltja Bev, de szemében csillagok ragyognak. Olyan voltál, mintha meg akarnád ölni!
Megölni?, mondja Hanscom, a Gary Cooper-mosoly még mindig ott bujkál az ajkán. Ugyan már, kedves! Lehet, hogy egy rothadék, de akkor is az apád. Lehet, hogy kapott volna egyet-kettőt, de csak azért, mert rögtön viszketni kezd a tenyerem, ha valaki csúnyán szól hozzád! Érted?
Bev a nyakába veti magát és megcsókolja (az ajkán!, az AJKÁN!). Szeretlek, Ben!, szipogja. Ben érzi, hogy a lány kis mellei puhán hozzányomódnak a mellkasához, és...
Megborzongott, és kényszerítette magát, hogy kilépjen Ebből a vakító, iszonyúan tiszta képből. Richie állt az ajtóban, azt kérdezte tőle, hogy jön-e már, és Ben csak ekkor vette észre, hogy egyedül maradt a műhelyben.
– Aha – felelte elindulva. – Hát persze hogy jövök.
– Kezdesz meghülyülni, Boglya – mondta Richie, amikor Ben kilépett az ajtón, de kedvesen megveregette Ben vállát. Ben elfintorodott, és játékosan a könyökhajlatába szorította Richie nyakát.

Nem volt gond Beverly apjával. Késón jött haza a munkából, mondta Beverlynek az anyja, aztán elaludt a tévé előtt, és csak annyi időre kelt fel, hogy átfeküdjön az ágyába.
– Hazahoz majd valaki, Bev?
– Igen. Bill Denbrough papája visz majd haza bennünket. Mrs. Marsh hirtelen aggódni kezdett.
– Nem randevún vagy, ugye, Bevvie?!
– Nem, persze hogy nem – mondta Bev a sötét előszobából, ahol ő volt, és az árkádos ajtón kipillantott a nappaliba, ahol a többiek ültek a Monopoly-tábla körül. Bárcsak azon lennék! – Fiúk, ugyan! De felírták a neveket egy papírra, és minden este egy másik gyerek szülei visznek haza mindenkit. – Ez legalább igaz volt. A többi akkora hazugság, hogy a füle tövéig belepirult a sötétben.
– Rendben – mondta az anyja. – Csak biztos akartam lenni. Mert ha az apád rajtakap, hogy a te korodban randevúzgatsz, nagyon mérges lesz. – Majd pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: – És én is az lennék.
– Oké, tudom – mondta Bev még mindig a nappali felé sandítva. Tényleg tudta; ennek ellenére itt van egy üres házban nem is egy, hanem hat fiúval. Látta, hogy Ben idegesen néz rá, és mosolyogva intett neki. A fiú pirulva visszaintett.
– Ott van valamelyik barátnőd is?
Ugyan miféle barátnőim vannak nekem, mama? – Aha. Patty O'Hara. Meg Ellie Geiger, azt hiszem. Lent társasozik. – Elszégyellte magát, hogy milyen folyékonyan képes hazudni. Azt kívánta, bárcsak az apjával beszélne, mert jobban félne ugyan, de kevésbé sz égyellné magát. Feltételezte, hogy valószínűleg mégsem jó kislány.
– Szeretlek, mama – mondta.
– Én is szeretlek, Bev. – Az anyja kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Vigyázz magadra! Az újság szerint lehet, hogy van egy újabb eset. Egy Patrick Hockstetter nevű fiú. Eltűnt. Ismerted, Bev vie?
Beverly egy pillanatra becsukta a szemét. – Nem, anyu. – Nos... akkor szia.
– Szia.
Csatlakozott a többiekhez az asztalnál, és egy óra hosszat játszottak. Stan nyerő passzban volt.
– A zsidólk nagyon értenek a pénzecsináláshoz – mondta Stan, azzal kirakott egy szállodát az Antlantic sugárútra és két másik házat a Ventnor sugárútra. – Ezt mindenki tudja.
– Istenem, csinálj belőlem zsidólt! – vágta rá Ben, mire mindenki nevetett. Bennek már szinte semmije sem volt.
Beverly időnként átpillantott az asztal fölött Billre, megnézte tiszta kezét, kék szemét és finom, vörös haját. Ahogy Bill megmozdította a táblán a kis ezüstcipőt – ez volt az ő bábuja –, Bev azt gondolta: Ha megfogná a kezem, lehet, hogy belehalnék a boldogságba! Meleg fény lobbant fel hirtelen a mellkasában, és titokban lemosolygott a kezére.

Az este hátralévő része szinte teljesen nyugodtan telt. Ben vette el Zack egyik vésőjét a polcról, és egy kalapács segítségével szétpattintotta a formákat. Könnyen szétnyíltak. Két kis ezüstgolyó esett ki belőlük. Az egyikben halványan lehetett látni egy dátum darabját: 925. A másikban a hullámvonalas rész Beverlyt a Szabadság-szobor kőalakjának hajára emlékeztette. Egy pillanatig szótlanul nézték, majd Stan felvette az egyiket.
– Elég kicsi – mondta.
– Dávid csúzlijában is kis kő volt, mikor Góliáttal kiállt – mondta Mike. – Nekem erősnek tűnnek.
Ben bólintott. Neki is annak tűntek.
– K-kész v-v-vagyunk? – kérdezte Bill.
– Kész – felelte Ben. – Tessék. – Odaadta a másikat Billnek, aki annyira meglepődött, hogy majdnem elejtette.
Körbeadták a golyókat. Mindenki alaposan megvizsgálta mindkettőt, megcsodálták gömbölyűségét, súlyát, valódiságát. Amikor mindkettő visszajutott Benhez, a fiú az egyik kezébe vette, majd Billre nézett.
– És most mit csinálunk?
– A -add oda B-beverlynek! – Nem!
Bill ránézett. Arckifejezése elég kedves volt, de ugyanakkor kemény.
– B-b-beverly, e-ezt m-már m-megbe-eszéltük, és...
– Megteszem – mondta Bev. – Le fogom lőni azokat az átkozott izéket, ha eljön az ideje! Ha jön egyáltalán! Valószínűleg megöletem mindnyájunkat, de megteszem. De nem akarom hazavinni őket. A szüleim
(apám)
megtalálhatják. Akkor nagy bajba kerülök!
– Nincs egy titkos rejtekhelyed? – kérdezte Richie. – A mindenit! Nekem négy vagy öt is van!
– Van egy – mondta Beverly. Volt egy kis rés az ágyneműtartó alján, ahová néha cigit, újságokat és újabban filmes divatmagazinokat dugott el. – De olyan nincs, ahová ezeket el tudnám dugni. Te tartsd meg őket, Β ill! Amíg eljön az ideje, legyenek nálad!
– Oké – mondta Bill, és ebben a pillanatban fénycsóva kanyarodott be a ház elé. – Sszent i-i-isten! M-m-már m-m-megjö-öttek! M-m-menjünk ki i-i-innen!
Épp leültek az asztal köré, amikor Sharon Denbrough kinyitotta a konyhaajtót.
Richie a szemét forgatta és úgy csinált, mintha izzadságot törölne le a homlokáról; a többiek vidáman felnevettek. Richie elszalasztott egy jó poént.
A következő pillanatban belépett Bill anyja.
– Apád a kocsiban vár a barátaidra, Bill.
– O-oké, a-anyu – mondta Bill. – Ú-úgyis p-pont b-befejeztük.
– Ki nyert? – kérdezte Sharon, és melegen rámosolygott Bill kis barátaira. A lány nagyon csinos lesz, gondolta. Rájött, hogy egy-két éven belül már nem lehet őket felügyelet nélkül hagyni, ha lányok is lesznek a társaságban, nemcsak fiúk. De egyelőre még korai aggódni, hogy a szex bűnös hatalmába kerítené őket.
– S-s-stan nnyert – mondta Bill. – A zs-zsidólk n-n-na-gyon é-ért-értenek a p-pénzcsináláshoz.
– Bill! – kiáltott fel az asszony rémülten és vérvörösen... majd körülnézett, és meglepetten látta, hogy a gyerekek harsány nevetésben törtek ki, még Stan is. Meglepetése félelembe csapott át (bár később az ágyban egy szót sem szólt róla a férjének). Valamit érzett a levegőben, az elektrosztatikus töltéshez volt hasonló, de annál sokkal erősebb, sokkal ijesztőbb. Úgy érezte, hogy ha bármelyikükhöz hozzáérne, az biztosan megrázná. Mi történt velük?, gondolta rémülten, és lehet, hogy ki is nyitotta a száját, hogy valami ehhez hasonlót kérdezzen. De akkor Bill bocsánatot kért (még mindig azzal az ördögi csillogással a szemében), és Stan azt mondta, hogy nem haragszik, ez csak egy vicc, amivel néha cukkolni szokták, és ő képtelen volt bármit is mondani.
De megkönnyebbült, amikor a gyerekek elmentek, és saját érthetetlen, dadogós fia felment a szobájába és eloltotta a villanyt.

Az a nap, amikor Az végre szembekerült a Vesztesek Klubjával egy csatában, az a nap, amikor Az majdnem megkaparintotta Ben Hanscomot, 1958. július huszonötödike volt. Forró, párás és mozdulatlan nap volt. Ben elég tisztán emlékezett; a forró időszak utolsó napja volt. Másnap már hűvös és felhős lett az idő.
Úgy délelőtt tíz körül érkeztek a Neibolt utca 29-hez, Bill Richie-vel ment a Silveren, Ben méretes feneke mindkét oldalon lelógott Raleigh kerékpárjáról· Beverly női Schwinnjén tekert végig a Neibolt utcán, vörös haját zöld szalag fogta hátra a homlokából. A szalag vadul lobogott mögötte. Mike egyedül ment, és úgy öt perccel később Stan és Eddie is megérkezett.
– H-h-hogy v-v-van a k-karod, Eddie?
– Ó, már nem vészes. Csak akkor fáj, ha álmomban arra az oldalamra fordulok. Elhoztad?
Bill kivett egy ruhába tekert csomagot a Silver nyeregtáskájából, és kicsomagolta. Átnyújtotta a csúzlit Beverly-nek, aki enyhe grimasszal vette át, de nem szólt. Egy bádog Sucrets cukorkásdoboz is volt a csomagban. Bill kinyitotta, és megmutatta nekik a két ezüstgolyót. Csendben nézték, szorosan egymás mellett álltak a Neibolt utca 29. előtti kiszáradt füves területen – amely füves területen egyébként is csak gaz nőtt. Bill, Richie és Eddie már látták a házat korábban; a többiek viszont nem, és most kíváncsian méregették.
Az ablakok olyanok, mintha szemek lennének, gondolta Stan, és keze a farzsebében lévő papírkötésű könyvre csúszott. Kabalából megfogta. Szinte mindenhová magával vitte ezt a könyvet – M. K. Handey: Észak-amerikai madarak kézikönyve. – Piszkos, vak szemek.
Bűzlik, gondolta Beverly. Érzem a szagát – de nem az orrommal, nem egészen az orrommal.
Mike azt gondolta: Olyan, mint amilyen régen a vasműnél. Ugyanolyan érzés... mintha hívna, hogy lépjünk be.
Ez Az egyik tanyája, annyi szent, gondolta Ben. Olyan, mint a morlock-lyukak, ahol Az kimegy az egyiken, majd visszajön a másikon. És Az tudja, hogy itt vagyunk kint. Várja, hogy bemenjünk. }
– Mi-mi-mindenki a-a-akarja? – kérdezte Bill. Ránéztek, sápadtan, de komoly tekintettel. Senki sem mondta, hogy nem. Eddie reszkető kézzel kiszedte zsebéből a sprayét és hosszan szippantott belőle.
– Adj nekem is – mondta Richie.
Eddie meglepetten nézett rá, várta a vicc csattanóját.
– Semmi poén, haver! Kérhetek belőle?
Eddie megrántotta az ép vállát – furcsán féloldalas mozdulat volt –, majd átnyújtotta a sprayt. Richie megnyomta, és mélyet lélegzett.
– Pont erre volt szükségem – mondta, majd visszaadta. Köhögött egy kicsit, de a szeme nyugodt volt.
– Én is kérek – mondta Stan. – Oké?
Egymás után mindegyikük szippantott Eddie sprayéból. Amikor visszajutott hozzá, Eddie benyomta a farzsebébe, ahonnan kikandikált a szórófeje. Aztán ismét a házat kezdték tanulmányozni.
– Lakik ebben az utcában egyáltalán valaki! – kérdezte Beverly halkan.
– Ezen a felén nem – mondta Mike. – Már nem. Csak csavargók szoktak itt meghúzódni rövid ideig, mielőtt felszállnak valamelyik tehervonatra.
– Ők úgyse látnák – mondta Stan. – Biztonságban lennének. Legalábbis legtöbbjük. – Billre nézett. – Egyáltalán, van olyan felnőtt, aki már látta Azt?
– Nem tu-tu-tudom – felelte Bill. – B-biztosan a-akad n-n-néhány!
– Bárcsak tudnánk akár egyről is – mondta Richie rosszkedvűen. – Ez valójában nem gyerekeknek való munka, ugye értitek, mit akarok mondani?!
Bill értette. Valahányszor a Hardy fiúk bajba kerültek, Fenton Hardy mindig ott termett, hogy kihúzza őket a pácból. Csakúgy, mint Hartson, Rick Brant apja, a Rick Brant Tudományos Kalandjaiban. És a francba, még Nancy Drew apja is azonnal feltűnt, ha a rosszfiúk megkötözték a lányát és bedobták valami elhagyatott bányába vagy ilyesmi!
– Kéne, hogy legyen velünk egy felnőtt! – mondta Richie, tekintetét a málladozó festésű, mocskos ablakú, árnyékos verandájú, zárt házra szegezve. Fáradtan felsőhajtott. Egy pillanatra Ben úgy érezte, fogyóban az elszántságuk.
Ekkor Bill megszólalt:
– Gye-gye-gyertek i-i-i-ide! E-ezt n-n-nézzétek m-m-meg!
Balról megkerülték a tornácot, ahol a szegőléc fel volt szakítva. Az elvadult rózsabokrok még mindig ott voltak... de azok, amelyeket Eddie leprása megérintett, amikor kimászott, még mindig el voltak szenesedve.
– Csak hozzáért, és ilyenek lettek? – kérdezte Beverly rémülten.
Bill bólintott.
– Biztosak v-vagytok b-be-benne, s-srá-srácok?
Egy másodpercig senki sem válaszolt. Nem voltak biztosak; Bill arcáról ugyan azt olvasták le, hogy nélkülük is folytatná, mégsem voltak biztosak. Bill arcáról a szégyenkezést is leolvasták. Mondta már korábban is, hogy George nem az ő testvérük volt.
De az összes többi gyerek, gondolta Ben. Betty Ripsom, Cheryl Lamonica, a Clements fiú, Eddie Corcoran (talán), Ronnie Grogan... még Patrick Hockstetter is. Az gyerekeket öl... az istenit, gyerekeket!
– Én megyek, Nagy Bill – mondta.
– Francba, én is! – mondta Beverly.
– Naná – mondta Richie. – Mit képzelsz, majd hagyjuk, hogy egyedül élvezkedj, dadogós?!
Bill rájuk nézett, torka kaparni kezdett, majd bólintott. Odaadta a bádogdobozt Beverlynek.
– Biztos vagy benne, Bill?
– B-b-biztos.
Beverly bólintott. Egyszerre érezte rémisztőnek a felelősségét és megtisztelőnek Bill bizalmát. Kinyitotta a dobozt, kivette a két ezüstgolyót, és az egyiket farmerja jobb első zsebébe csúsztatta. A másikat behelyezte a csúzli gumikosarába, és szorosan a gumikosárra kulcsolta ujjait. Érezte, hogy a golyó először hideg a tenyerében, majd lassan felmelegedik.
– Gyerünk! – mondta meglehetősen bizonytalan hangon. – Gyerünk, mielőtt meggondolom magam!
Bill bólintott, majd élesen Eddie-re nézett.
– V-végig t-t-tudod cs-cs-csinálni, E-e-eddie? Eddie bólintott.
– Hát persze. Legutóbb egyedül voltam. Most meg a barátaimmal. Nem igaz? – Rájuk nézett, és apró mosolyra húzta a száját. Arca egyszerre volt szégyenlős, törékeny és szép.
Richie hátba vágta.
– Pontyosan, szenyorr! Bárrki megprószálja lenyúlni a szpréjedet, azt megőjük! De széép lassan.
– Ez iszonyú, Richie! – mondta kuncogva Beverly.
– A-a t-tornác a-a-alá – mondta Bill. – M-mind á-á-állja-álljatok mö-mö-mögém! A-aztán b-be-bemegyünk a pi-pi-pincébe.
– Ha te mész előre, és az a valami rád ugrik, akkor mit csináljak? – kérdezte Beverly. – Lőjek át rajtad?
– Ha m-muszáj – felelte Bill. – D-de j-j-javaslom, h-h-hogy e-először m-máshonnan p-próbáld!
Richie vadul felnevetett.
– Á-átfésüljük az e-egész h-há-házat, ha m-muszáj. – Bill megrántotta a vállát. – Az is lehet, hogy n-n-nem találunk m-majd semmit.
– Azt hiszed? – kérdezte Mike.
– Nem – válaszolt Bill röviden. – Itt van.
Érezte, hogy igaza van. A Neibolt utca 29-et mintha mérgezett burok venné körül. Az nem látható... de a jelenléte érezhető. Megnyalta a száját.
– K-készen ν-ν- vagy tok? – kérdezte tőlük Bill. Mindannyian ránéztek.
– Készen, Bill – mondta Richie.
– A-a-akkor gyerünk! – mondta Bill. – Gyere sszorosan m-mögöttem, B-beverly! – Letérdelt, átmászott az elvadult rózsabokrok között, be a tornác alá.

A sorrend a következő volt: Bill, Beverly, Ben, Eddie, Richie, Stan, Mike. Levelek ropogtak a tornác alatt, és savanyú, régi szagot árasztottak. Ben elfintorodott. Szagolt valaha is ilyen rossz szagú leveleket? Nem emlékezett rá. És ekkor kellemetlen gondolat jutott az eszébe. A leveleknek olyan szaga volt, amilyennek egy múmia szagát képzelné, amit felfedezője éppen kiszabadított a szarkofágból: poros és keserű, ősi csersavszag.
Bill odaért a törött pinceablakhoz, és benézett. Beverly mellékucorodott.
– Látsz valamit? Bill megrázta a fejét.
– De ez nem j-j-jelenti, hogy n-n-nincs is ott s-semmi! N-nézd, o-ott az a ssz-szénkupac, a-amin R-r-richie-vel akkor k-k-kimenekültünk!
Ben, aki köztük nézett be a pincébe, látta. Egyszerre fogta el az izgalom és rémület; az izgalomnak örült, mert ösztönösen tudta, hogy majd hasznát veszi. Olyan érzés volt megpillantani a szénkupacot, mint amikor az ember először lát meg egy híres műemléket, amiről addig csak másoktól hallott.
Bill megfordult, és becsúszott az ablakon. Beverly odaadta az Ököfszemet Bennek, ujjait szorosan ráfonta a kosárban lapuló golyóra.
– Add vissza abban a pillanatban, ahogy leérek! – mondta. – Abban a. pillanatban!
– Értettem!
Könnyedén lecsúszott. Volt – legalábbis Ben számára – egy lélegzetelállító pillanat, amikor Bev blúza kicsúszott a farmerjéből és Ben meglátta lapos, fehér hasát. Aztán a keze érintésének öröme, amikor leadta neki a csúzlit.
– Oké, megvan. Gyere!
Ben maga is megfordult, és kezdett benyomakodni az ablakon. Tudhatta volna előre, mi lesz; a dolog elkerülhetetlen volt. Beszorult. A feneke beszorult a háromszögletű pinceablakba, és nem ment tovább. Megpróbálta visszahúzni magát, és rémülten tapasztalta, hogy kifelé ugyan menne a dolog, de nagyon nagy valószínűséggel lemaradna a nadrágja – és esetleg az alsónadrágja is –, és lecsúszna egészen a térdéig. És akkor úgy fog ott állni, hogy hatalmas segge a szó szoros értelmében imádottja arcába lóg.
– Siess! – sürgette Eddie.
Ben keményen nyomta magát mindkét kezével. Egy pillanatig se föl, se le, majd a feneke becsúszott az ablakon. Farmere fájdalmasan bevágott a heréjébe, összenyomta a golyóit. Az ablak felső pereme felhúzta az ingét egészen a válláig. Most a hasánál szorult be.
– Húzd be, Boglya! – röhögött Richie hisztérikusan. – Inkább húzd be, minthogy megint Mike-ot kelljen szalasztani az apja vontatóköteléért!
– Ha-ha, Richie – mondta Ben összeszorítva a fogát. Behúzta a hasát, amennyire csak tudta. Beljebb csúszott egy kicsit, de aztán újra beszorult.
Amennyire bírta, elfordította a fejét, le kellett küzdenie a félelmét és klausztrofóbiáját. Arca vörösen csillogott az izzadságtól. A levelek fojtogató, savanyú szaga megtöltötte orrát.
– Bill! Meghúznátok?
Érezte, hogy Bill megragadja az egyik bokáját, Beverly a másikat. Ismét behúzta a hasát, és egy másodperccel később berepült az ablakon. Bill elkapta. Majdnem elestek mindketten. Ben képtelen volt Beverlyre nézni. Soha életében nem szégyellte magát ennyire, mint abban a pillanatban.
– J-jól v-v-vagy, e-ember? – Aha.
Bill reszketősen felnevetett. Beverly csatlakozott hozzá, és még Ben is képes volt megereszteni egy kis kacajt, bár éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy kicsit is mulatságosnak tartsa az esetet.
– Hé! – szólt le Richie. – Segítsetek Eddie-nek, oké!?
– O-o-oké. – Bill és Ben az ablak alá álltak. Eddie a hátán csúszott be. Bill valamivel a térde fölött fogta meg a lábát.
– Vigyázz! – csattant fel Eddie ideges hangon. – Csiklandós vagyok.
– Rrramón naaagyon csiklandó-hós, szenyor – hallatszott le Richie hangja.
Ben átfogta Eddie derekát, igyekezett nem hozzáérni a gipszhez és a kendőhöz, amivel a karja a nyakába volt kötve. Bill-lel úgy vették le az ablakból Eddie-t, mint egy próbababát. Eddie csak egyszer jajdult fel.
– E-e-eddie?
– Oké – mondta Eddie. – Jól vagyok. Semmi vész. – De hatalmas izzadságcsöppek jelentek meg a homlokán, és kapkodva szedte a levegőt. Tekintetét körbejártatta a pincében.
Bill megint hátralépett. Beverly mellette állt, most már mindkét kezével a csúzlit fogta, hogy bármelyik pillanatban lőhessen. Tekintetével szünet nélkül a pincét pásztázta. Richie következett, majd Stan és Mike. Mindketten ruganyos eleganciával mozogtak, ezt irigyelte Ben olyan nagyon. Most már mindannyian lent voltak a pincében, abban a pincében, amelyikben Bill és Richie alig egy hónapja látta Azt.
A helyiségben félhomály volt. Tompa fény szűrődött be az ablakokon és terült szét a földön. Ben a pincét iszonyúan nagynak találta, szinte túl nagynak, mintha optikai illúzió lenne az egész. Poros gerendák keresztezték egymást a fejük fölött. A csővezetékek rozsdásak voltak. A vízvezeték csövei között kifeszített koszos zsinórokon felismerhetetlen, fehéres ruhák lógtak. A szag itt is erős volt. A mocskos, sárga szag. Ben azt gondolta: Az itt van, de mennyire. Ó, igen.
Bill a lépcső felé indult. A többiek sorban követték. Bill megállt, egy lyukba bámult a földön. Az egyik lábával lenyúlt és kipiszkált valamit. Némán nézték. Egy poros, koszos fehér bohóckesztyű volt.
– F-f-fent – mondta.
Felmentek, és egy piszkos konyhába jutottak. Egyszerű, egyenes támlájú szék állt elhagyatottan a hepehupás linóleum közepén. Ebből állt a berendezés. Üres likőrösüvegek sorakoztak az egyik sarokban. Ben látta, hogy a kamrában is van belőlük. Italszagot érzett – elsősorban borszagot – és régi, beivódott bagószagot. Bár ezek a szagok erősek voltak, lehetett érezni azt a másikat is. Ami egyre erősebb lett.
Beverly a konyhaszekrényhez lépett, és kinyitotta az egyik ajtót. Áthatóan felsikoltott, amikor a feketésbarna norvég patkány szinte az arcába zuhant. Nagyot koppant a konyhaszekrényen, és fekete szemével őket bámulta. Beverly – még mindig sikoltozva – felemelte az Ökörszemet és meghúzta a gumit.
– NE! – harsogta Bill.
Beverly feléje fordult, sápadtan és rémülten. Majd bólintott és leengedte a karját, az ezüstgolyó a kosárban maradt – de Ben úgy érezte, hogy Bev nagyon, nagyon közel járt ahhoz, hogy lőjön. Bev lassan hátralépett, nekikoccant Bennek, megremegett. Ben szorosan átkarolta.
Â patkány végigszaladt a konyhapulton, leugrott a padlóra, és eltűnt a kamrában.
– Az azt akarta, hogy lőjek rá – mondta Beverly elhaló hangon. – Hogy elhasználjam rá a muníciónk felét.
– Igen. – felelte Bill. – E-ez e-egy kicsit o-olyan, m-mi-mint a-az FBI-t-t-te-teszt Qu-qu-quanticóban. V-végig k-ke-kell menned egy m-makett-utcán, a-ahol m-mindenféle célpontok u-ugranak eléd. H-ha lelősz e-egyetlen t-ti-tisztes-séges á-állampolgárt is, n -nem csak a ga-gazfickókat, sok p-pontot ve-veszíthetsz.
– Képtelen vagyok rá, Bill – mondta Beverly. – El fogom szúrni. Tessék. Legyen nálad. – Odatartotta az Ökörszemet, de Bill megrázta a fejét.
– N-neked k-k-kell, Beverly!
Ny ivákolás hallatszott a konyhaszekrény másik részéből. Richie odalépett.
– Ne menj túl közel! – csattant fel Stan. – Lehet, hogy... Richie bepillantott, és iszonyú undor ült ki az arcára.
Nagy lendülettel becsapta a szekrény ajtaját, a dörrenés kongó visszhangot keltett az üres házban.
– Újszülött patkányok – Richie hangja elcsuklott az undortól. – Ekkora rakást még életemben nem láttam... és más se. – Kézfejét végighúzta a száján. – Több százan vannak. – Rájuk nézett, szája sarka rángatózott. – A farkuk... mind egy kupacban, Bill. Össze vannak kötve. – Grimaszolt. – Olyanok, mint a tekergőző kígyók.
A konyhaszekrény ajtajára néztek. A nyivákolás halk volt, de hallható. Patkányok, gondolta Ben, amint Bill falfehér, majd Bill mögött Mike hamuszürke arcára pillantott. Mindenki fél a patkányoktól. Az is tudja.
– Gyerünk t-t-tovább! – mondta Bill. – Itt a N-n-neibolt utcán a m-m-móka so-sosem hagy alább!
Végigmentek az előszobán. Itt rothadó vakolat és tömény vizelet szaga keveredett a levegőben. Kinéztek a mocskos ablakokon az utcára – ott álltak a kerékpárjaik. Beverlyé és Bené kitámasztva állt. Bill egy kis juharfának döntötte. Bennek úgy tűnt, mintha a biciklik ezer mérföldre lennének, mintha fordítva nézett volna bele egy távcsőbe. A kihalt utca a néhány aszfaltfoltjával, a halvány, nedves ég, a vágányokon tolató vonatok állandó csing-csing-csing-je... mind olyan volt, mint egy álom, hallucináció. Csak ez a mocskos előszoba volt valódi, a bűzével és árnyékaival.
Az egyik sarokban barna üvegcserepek feküdtek – rheingoldos üvegek.
A másik sarokban kisméretű, nedves, gyűrött szexmagazin. A nő a borítón egy szék fölött előrehajolt, szoknyája felhúzva a hátára, hogy kilátsszon neccharisnyánadrágja és fekete bugyija. Ben nem találta a képet különösen szexisnek, és az sem zavarta, hogy Beverly is látta. A nedvesség megsárgította a nő bőrét és meggyűrte a borítót úgy, hogy a gyűrődés vonalai ráncokká változtak a nő arcán. Kacér pillantása egy halott kurva mosolyává változott.
(Évek múltán, amikor Ben mindezt felelevenítette, Bev mindannyiukat meglepve hirtelen felkiáltott – tulajdonképpen nem hallgatták, hanem újra végigélték a történetet. „Ő volt az! – kiáltotta Bev. – Mrs. Kersh! Ő volt!”)
Ahogy Ben odapillantott, a fiatal/öreg banya rákacsintott a magazin borítójáról. Obszcén „gyere már” mozdulattal riszálni kezdte a fenekét.
A reszkető-verítékező Ben elkapta a tekintetét.
Bill belökött egy ajtót balra, és a többiek követték egy boltíves szobába, ami egykor a szalon lehetett. Gyűrött, zöld nadrág volt a mennyezetről lelógó lámpára akasztva. Akár a pincét, Ben a szalont is túlságosan nagynak találta, majdnem olyan hosszúnak, mint egy vonatvagon. Sokkal hosszabb, mint ami egy akkora házban elfér, amilyennek ez kívülről látszott...
Ó, de hát az kint volt, szólalt meg egy új hang az agyában. Derűs, magas hang volt, és Ben hirtelen halálos bizonyossággal tudta, hogy magát á Krajcárost hallja. Krajcáros valami őrült, agyi rádión beszélt hozzá. Kint mindig minden kisebbnek látszik, mint amilyen valójában, nem igaz, Ben!?
– Hagyj békén! – suttogta.
Richie megfordult, feszült, sápadt arccal nézett rá.
– Mondtál valamit?
Ben megrázta a fejét. A hang eltűnt. Ez fontos. Jó volt. Ugyanakkor (kint) megértette. Ez a ház különleges hely, egyfajta állomás, azoknak a helyeknek az egyike Derryben (lehet, hogy rengeteg van belőlük), melyekből Az képes volt átmenni a túlvilágra. Ez a bűzös, rothadó ház, ahol valahogy rossz minden. Nemcsak egyszerűen túl nagy; a szögek is rosszak, az egész perspektíva kész téboly. Ben az előszobából a szalonba vezető ajtón belül állt, és a többiek olyan messze távolodtak el tőle, mintha már a Bassey park túloldalán lennének... de ahogy távolodtak, egyre nagyobbak lettek, ahelyett hogy kisebbnek látszottak volna. A padló lejteni kezdett és...
Mike megfordult.
– Ben! – kiáltott, és Ben ijedséget látott az arcán. – Gyere már! Le ne maradj!
Ben alig hallotta az utolsó szót. Elhalt a levegőben, mintha a többieket elrepítette volna egy gyorsvonat.
Hirtelen megrémült és futásnak eredt. Az ajtó tompa puffanással becsapódott mögötte. Felsikoltott... és mintha közvetlenül mögötte végigsöpört volna valami a levegőben. Hátranézett, de nem volt ott semmi. Azonban ettől nem változott meg az az érzése, hogy egy pillanattal azelőtt még volt ott valami.
Utolérte a többieket. Lihegett, alig kapott levegőt, meg mert volna esküdni, hogy legalább fél mérföldet futott... de amikor visszanézett, látta, hogy a szalon bejárati ajtaja alig három méterre van tőle.
Mike úgy megmarkolta a vállát, hogy az fájt.
– Megijesztettél, ember – mondta. Richie, Stan és Eddie kérdőn néztek rá. – Kicsinek látszott – mondta Mike. – Mintha egy mérföldre lett volna.
– Bill!
Bill hátranézett.
– Figyeljünk oda, hogy szorosan együtt maradjunk! – lihegte Ben. – Ez a hely... olyan, mint egy elvarázsolt kastély a vidámparkban. El fogunk tévedni. Szerintem Az akarja, hogy eltévedjünk. Hogy elválasszon bennünket egymástól.
Bill száját összeszorítva nézett rá egy másodpercig.
– Rendben – mondta. – M-maradjunk sszorosan együtt! S-semmi elmászkálás!
Mindannyian rémülten bólintottak, és közelebb húzódtak egymáshoz a szalonból kivezető ajtónál. Stan erősen markolta a madaras könyvét a farzsebében. Eddie a szippantóját fogta az egyik kezében, ujjait rászorította, ellazította, majd újra rászorította, olyan volt, mint egy nyápic, negyvenöt kilós alak, aki egy teniszlabdával akarja felépíteni az izmait.
Bill kinyitotta az ajtót, és egy másik, keskenyebb folyosó tárult eléjük. A tapéta, melyen rózsabokrok és zöld sapkás manók látszottak, nagy darabokban mállott le a szivacsos falról. Sárga, szabálytalan vízfoltok díszelegtek fejük fölött a mennyezeten. Bágyadt fénysugár szűrődött át a mocskos ablakon a folyosó végén.
A folyosó mintha hirtelen megnyúlt volna. A mennyezet emelkedni kezdett, majd a semmibe vezetett, mint egy furcsa rakéta. Az ajtók együtt nőttek a mennyezettel, nyúltak, mint a karamellcukorka. A manók arca is megnyúlt, egészen megváltozott, a szemük helyén vérző fekete lyukak tátongtak.
Stan felsikoltott és kezét a szeme elé kapta.
– E-ez n-n-nem v-va-va-VALÓDI! – kiáltotta Bill.
– De igen! – üvöltötte vissza Stan, öklét a szemére szorítva. – Valódi, és te is tudod, hogy az, istenem, meg fogok őrülni, ez őrület, ez őrület...
– V-v-VIGYÁZZ! – üvöltött Bill Stanre és a többire, és Ben kábultan nézte, ahogy Bill lehajol, összekuporodik, majd hirtelen előrelendül. Ökölbe szorított bal keze nem talált el semmit, az égvilágon semmit, mégis nehéz puffanás hallatszott. Vakolat hullott onnan, ahol már nem volt mennyezet... és aztán ott volt, megint. A folyosó visszaváltozott folyosóvá – keskeny, alacsony mennyezetű, koszos, de a falak már nem nyúltak fel a végtelenbe. Csak Bill állt ott és fogta vérző kezét. A fejük fölött tisztán látszott öklének nyoma a puha mennyezeten.
– N-n-nem ν-ν- valódi – mondta Stannek, mindannyiuknak. – Cs-csak egy álarc. Mint f-f-farsangkor.
– Neked, lehet – felelte tompán Stan. Arca rémült, döbbent. Úgy nézett körül, mint aki már azt sem tudja, hová került. Ahogy Ben ránézett, és megérezte a pórusaiból áradó savanyú szagot, újra félni kezdett, pedig már megrészegült Bill győzelmétől. Stan az összeomlás szélén állt. Hamarosan rájön a hisztériás roham, esetleg sikoltozni is kezd, és akkor mi lesz?
– Neked – ismételte meg Stan. – De ha én próbáltam volna meg, nem történt volna semmi. Mert... mert neked ott az öcséd, Bill, de nekem meg semmim sincs. – Körülnézett – először vissza a szalonba, mely mostanra sötétbarnává vált, és olyan sűrű, olyan ködös volt benne a levegő, hogy alig lehetett látni az ajtót, amelyen beléptek, aztán vissza a folyosóra, mely világos volt, de valahogy mégis sötét, mocskos és teljesen eszelős. Manók bolondoztak a málló tapétán a rózsabokrok alatt. Napfény szűrődött be a folyosó végén az ablakon, és Ben tudta, hogy ha odamennek, döglött legyeket fognak látni... még több törött üvegcserepet... és még mit? Szétnyílik a parketta, ők pedig leesnek a halálos sötétségbe, ami tekergő ujjaival már vár rájuk? Stannek igaza volt. Istenem, minek jöttek Az rejtekhelyére mindössze két hülye ezüstgolyóval és egy nyamvadt csúzlival?
Látta, hogy Stan rémülete a többiekre is átragad – mint a bozóttűz, melyet a forró szél repít. Ott ült Eddie szemében, Bev döbbenten levegő után kapkodott, Richie mindkét kezével feltolta orrán a szemüveget, és úgy bámult ki mögüle, mint akinek nyomába szegült egy démon.
Ott remegtek a menekülés határán, szinte teljesen elfeledkeztek Bill figyelmeztetéséről, hogy maradjanak szorosan együtt. A fülükben pánikszél fütyült. Mint egy álomban, Ben hallotta, ahogy Miss Davies, a helyettes könyvtárosnő felolvas a kicsiknek: Ki tipeg-topog a hidamon? És látta is a kicsiket, ahogy előrehajolnak, arcuk merev és figyelő, nagy szemük a tündérmese izgalmát tükrözi: vajon legyőzik-e a szörnyet... vagy Az táplálkozni kezd?
– Nekem semmim sincs! – kiáltotta Stan Uris, és nagyon kicsinek látszott, olyan kicsinek, hogy akár keresztül is csúszhatna a folyosó parkettájának egyik repedésén, mint egy papírdarab. – Neked ott az öcséd, ember, de nekem semmim sincs!
– De v-v-v-van! – kiáltotta vissza Bill. Megragadta Stant, és Ben biztos volt benne, hogy behúz neki egyet. Magában felnyögött, Ne, Bill, kérlek, ne, ez Henry módszere, és ha megteszed, Az itt és most mindnyájunkat megöl!
De Bill nem ütötte meg Stant. Durván megpördítette, és kirántotta a papírborítású könyvet Stan farzsebéből.
– Add ide! – sikoltotta Stan zokogva. A többiek döbbenten álltak, elhúzódtak Billtől, akinek szeme lángban égett. Homloka úgy világított, mint egy lámpa, és úgy tartotta Stan felé a könyvet, mint egy pap, aki a kezében lévő kereszttel űzi el magától a vámpírt.
– Neked i-i-itt v-v-v-vannak a m-m-ma-ma-mada... Felé fordította a fejét, nyakán kidudorodtak az erek, ádámcsutkája kiállt, mintha egy nyílvessző feje lenne a torkában. Ben egyszerre érzett mérhetetlen rémületet és sajnálatot barátja, Bill Denbrough iránt; ugyanakkor csodálatos megkönnyebbülés áradt szét benne. Kételkedett Billben? Kételkedett benne bármelyikük? Ó, Bill, mondd ki, kérlek, ugye, ki tudod mondani?! És Billnek sikerült valahogy.
– Neked itt vannak a m-m-m-madaraid!
Odalökte a könyvet Stannek. Az elvette és értetlenül meredt Billre. Könnyek csillogtak az arcán. Úgy szorította a könyvet, hogy az ujjai elfehéredtek. Bill ránézett, majd a többiekre.
– Gy-gyerünk – mondta újra.
– A madarak segítenek? – kérdezte Stan. Hangja halk volt és reszelős.
– A víztoronyban segítettek, nem?! – kérdezte Bev.
Stan bizonytalanul nézett rá. Richie megveregette a vállát.
– Gyere, kicsi Stan! – mondta. – Férfi vagy vagy gyáva nyúl?
– Férfinak kell lennem – felelte Stan reszketősen, és bal kézfejével letörölte arcáról a könnyeket. – Tudomásom szerint a nyulak nem szarják össze magukat.
Felnevettek, és Ben meg mert volna esküdni, hogy érezte, ahogy a ház elhúzódik tőlük, a nevetés hangjától. Mike megfordult.
– À nagy szoba. Amin most jöttünk keresztül. Nézzétek!
Odanéztek. A szalon most már majdnem fekete volt. Nem volt benne füst vagy valamilyen gáz, csak feketeség, szinte tömör feketeség. A feketeség nyúlni, terjeszkedni látszott, ahogy belenéztek, szinte arcokká állt össze.
– Gy-gyertek!
Elfordultak a feketeségtól és elindultak. Három ajtó nyílt a folyosóról, kettőn mocskos, fehér porcelánkilincs, a harmadikon egy lyuk, ahol azelőtt a kilincs volt. Bill megragadta az első kilincset, lenyomta, és kitárta az ajtót. Bev szorosan mögötte ment, készenlétben tartotta az Ökörszemet.
Ben hátrahőkölt, érezte, hogy a többiek is ugyanezt teszik, úgy tömörültek Bill körül, mint egy rémült birkanyáj. Az ajtó egy hálószobára nyílt, egyetlen foltos matractól eltekintve üresen állt. A matrac sárgás huzatában mély nyomot hagytak a rég eltávolított rozsdás rugók. A szoba egyetlen ablaka előtt napraforgók bólogattak.
– Nincs itt... – kezdte Bill, mikor a matrac ritmikusan dudorodni-süllyedni kezdett. Hirtelen felszakadt a közepén. Fekete, ragadós folyadék folyt ki belőle, összekenve a matracot, majd csurogni kezdett a padlón az ajtó felé. Hosszú, nyálkás indákat nyújtott feléjük.
– Csukd be, Bill! – kiáltotta Richie. – Csukd be azt a kibaszott ajtót!
Bill becsapta, végignézett rajtuk, majd bólintott.
– Gyerünk.
Alig érintette meg a második ajtó kilincsét – a keskeny folyosó túloldalán –, amikor a berregő sikoly felharsant az ócska fa mögött.

Még Bill is visszarettent ettől a felfelé ívelő, nem emberi kiáltástól. Ben úgy érezte, hogy a hang meg tudná őrjíteni; egy óriási tücsköt képzelt az ajtó mögé, valami olyasmit, amit egy filmben látott, amelyben a radioaktivitástól minden bogár hatalmasra nőtt – lehet, hogy A vég kezdete volt vagy A fekete skorpió, vagy az, amelyik Los Angeles csatornahálózatának hangyáiról szólt. Akkor sem tudott volna elszaladni, ha az a berregő, barázdás rémség átrúgja az ajtó fáját, és hatalmas, szőrös lábaival simogatni kezdi. Halványan tudatában volt, hogy Eddie szaggatottan kapkodja a levegőt.
A sikoly egyre magasabban szólt, és végig hallatszott benne az a berregő, ro várszerű felhang. Bill még egy lépést hátrált, arcából teljesen kifutott a vér, a szeme kidülledt, ajka csak egy lila csík volt az orra alatt.
– Lődd le, Beverly! – hallotta Ben saját kiáltását. – Lődd le az ajtóból, mielőtt még elkap bennünket!
Beverly úgy emelte fel az Ökörszemet, mintha holdkóros lenne, miközben a berregő hang egyre hangosabb, hangosabb, hangosabb...
De mielőtt hátrahúzhatta volna a gumit, Mike felkiáltott.
– Ne! Ne! Beverly, ne! Ó, a szentségit! Én úgy éljek! – És Mike érthetetlen módon nevetni kezdett. Előrelépett, megragadta a kilincset, lenyomta, és kitárta az ajtót. Kis kattanást hallatva az ajtó könnyedén kinyílt a duzzadt félfában. – Ez egy madárijesztő! Csak egy madárijesztő, amivel a varjakat szokták elijeszteni!
A szoba üres. A padlón egy Sterno konzervdoboz hevert, mindkét vége levágva. A közepében, a konzervdoboz oldalába fúrt lyukak külső felén megcsomózott, viaszos madzag Ι feszült. Bár nem volt szél a szobában – az egyetlen ablak csukva volt, keresztbe-kasul deszkákat szegeztek rá, így a fény csak vékony sugarakban jutott be – egyértelmű volt, hogy a berregés a konzervdobozból jön.
Mike odalépett és erősen belerúgott. A berregés azonnal elhallgatott, a konzervdoboz a távoli sarokba gurult.
– Csak egy madárijesztő – mondta a többieknek, mintegy bocsánatkérően. – Madárijesztőkre szokták rakni. Semmi. Csak egy ócska trükk. De én nem vagyok varjú. – Billre nézett, és már nem nevetett, csak mosolygott. – Félek. Az, gondolom, mindannyiunkat megrémít, de Az is fél tőlünk. Az igazat megvallva, szerintem Az nagyon is fél.
Bill bólintott.
– Sszerintem is – mondta.
A folyosó végén lévő ajtóhoz mentek, és miközben Ben nézte, ahogy Bill bedugta az ujját a kilincs helyén tátongó lyukba, megértette, hogy itt a vége a dolognak; e mögött az ajtó mögött már nincs semmilyen trükk. A szag és az az érzés, hogy két ellentétes erő örvénylik körülöttük, most sokkal erősebb volt. Ben Eddie-re pillantott, a fiú egyik keze a nyakából lógó kendőben, jó kezével pedig a szippantóját szorongatja. Majd Beverlyre pillantott a másik oldalán; a lány falfehéren magasra tartja a csúzlit, mint egy szerencsecsontot. Azt gondolta: Ha menekülnünk kell, megpróbállak Ι megvédeni, Beverly. Esküszöm!
Bev megérezhette a gondolatát, mert feléje fordult, és ideges mosolyt villantott rá. Ben visszamosolygott.
Bill kinyitotta az ajtót. A sarokvasak tompán megcsikordultak, majd elhallgattak. Egy fürdőszoba... de valami nem volt rendjén. Valaki eltört itt valamit, Ben először csak erre tudott gondolni. De nem alkoholos üveget... hanem mit?
Gonoszul csillogó fehér szilánkok hevertek mindenfelé. Aztán megértette. A téboly csúcspontja. Felnevetett. Richie csatlakozott hozzá.
– Valaki szabadon engedhette a fingok ősnagyapját! – mondta Eddie, Mike pedig bólintott, majd ο is kuncogni kezdett. Stan halványan mosolygott. Csak Bill és Beverly őrizte meg komolyságát.
A padlót fehér porcelánszilánkok borítottak. A vécékagyló szétrobbant. A víztartály részeg dőlésszögben nagy víztócsa közepén állt. Csak azért nem borult fel, mert a vécé a fürdőszoba egyik sarkában állt, a víztartály pedig beszorult a sarokba.
Mindnyájan Bill és Beverly köré csoportosultak, lábuk alatt ropogott a porcelán. Akármi volt is az, gondolta Ben, atomjaira robbantotta a szerencsétlen vécét! Elképzelte, hogy Henry Bowers beletesz kettőt vagy hármat az M-80-asából, rácsapja a fedelet és kirohan a fürdőszobából. A dinamiton kívül képtelen volt másfajta robbanóanyagra gondolni, ami ilyen pusztító munkát végezhetett. Volt néhány nagyobb darab is, de nagyon kevés; javarészt apró, hegyes szilánkok maradtak. A tapéta (rózsabokrok és manók, mint a folyosón) körbelyuggatva az egész fürdőszobában. Olyan látvány volt, mintha puskapor robbantotta volna szét, de Ben tudta, hogy robbanás erejétől szétfröccsenő porcelándarabok ütötték a lyukakat.
A fürdőszoba másik felében egy fürdőkád állt mancslábakon, tompa karmai között több emberöltőnyi kosz halmozódott fel. Ben belenézett, iszapot és apró kavicsokat látott az alján, mintha az apály hagyta volna ott maga mögött. Rozsdás zuhanyrózsa meredezett odafenn. A mosdókagyló fölött gyógyszeres szekrény állt, nyitott ajtaja mögött üres polcok. A kis porkörök a polcokon jelezték, hol álltak egykor a gyógyszeres üvegcsék.
– Én nem mennék túl közel, Nagy Bill! – mondta élesen Richie, és Ben megfordult.
Bill a lyuk széléhez lépett, ahol valaha a vécé állt. Föléhajolt... aztán visszafordult a többiekhez.
– H-h-hallom a pu-pu-umpáló g-g-gépeket, ugyanúgy, m-m-mint a P-pusztában!
Bev közelebb lépett Billhez. Ben is odalépett, és igen, ο is hallotta: folyamatosan dübörgő hang. Csakhogy a csövekben visszhangozva egyáltalán nem géphangnak hallatszott. Valami élőlény hangja volt.
– Ez a-az a h-hely, a-ahonnan Az jött – mondta Bill. Arca még mindig halálsápadt, de a szeme izgalomban ég. – Ez az a hely, a-ahonnan Az jött aznap é-és ahonnan m-mi-mindig jö-jön! A cs-csatornából!
Richie bólintott.
– A pincében voltunk, de Az nem volt ott – Az a lépcsőn jött le. Mert Az itt tud kijönni.
– És ezt Az csinálta? – kérdezte Beverly.
– G-g-gondolom, sietett-mondta Bill komolyan.
Ben lenézett a csőbe. Körülbelül egy méter volt az átmérője, és olyan sötét volt benne, mint egy bányában. A cső belső kerámiaburkolata valamilyen anyaggal volt bevonva, amire gondolni se bírt. A dübörgő hang szinte hipnotizáló erővel hallatszott... és Ben hirtelen megpillantott valamit. Nem a szemével, nem fizikailag látta meg, legalábbis először nem, hanem mélyen az agyában.
Az feléjük rohant, egy expresszvonat sebességével közeledett, teljesen betöltötte ennek a sötét csőnek a keresztmetszetét; Az most a saját alakjában van, akármi legyen is az; Az valamilyen alakot fog ölteni az agyukban, mikor ideér. Az jön, jön, egyre közeledik saját, föld alatti, undorító járataiból és fekete katakombáiból, a szeme vad, sárgászöld színben ragyog, jön, jön, Az közeledik.
És akkor, először csak szikraként, megpillantotta Az szemét lent, a sötétben. Alakot öltött – lángoló gyűlölet sugárzott belőle. A gép dübörgő hangján felül Ben egy újabb zajt hallott meg.
– Húúúúúúú... rothadó bűzt büfögött fel a cső, és Ben köhögve, émelyegve hátratántorodott.
– Az jön! – kiáltotta. – Az közeledik, Bill, láttam! Beverly fölemelte az Ökörszemet.
– Jó – mondta.
Valami kirobbant az acélcsőből. Ben, amikor később megpróbált visszagondolni az első találkozásukra, csak egy ezüstös-narancssárgás képlékeny alakra emlékezett. Az nem szellemszerű volt, hanem szilárd, és Ben értett valami valódi és végső alakot mögötte... de a szeme nem tudta felfogni, amit lát, legalábbis nem egészen.
Ekkor Richie hátratántorodott, arcára kiült a halálfélelem, és újra meg újra azt sikoltotta:
– A Farkasember! Bill! Ez a Farkasember! A kamasz Farkasember!
És az alak hirtelen valóságossá vált Ben számára, mindannyiuk számára.
A Farkasember szétterpesztett lábbal állt a lyuk fölött, két szőrös lábát megvetette a lyuk két oldalán, ahol valaha a vécé állt. Zöld szemével Az bámulta őket vadul. Az ínye felcsúszott, és fogai között sárgásfehér folyadék szűrődött át. Az felmordult. Karjával Beverly felé csapott, gimnáziumi feliratos dzsekijének ujja felcsúszott szőrrel borított karján. Csípős szaga volt, nyers és gyilkos.
Beverly felsikoltott. Ben a blúzánál fogva olyan erővel rántotta hátra, hogy a blúz karöltőjénél elszakadt a varrás. Egy szőrös mancs hasított keresztül a levegőn ott, ahol alig egy pillanattal korábban Beverly állt. Beverly nekitántorodott a háta mögött lévő falnak. Az ezüstgolyó kiesett az Ökörszem kosarából. Egy pillanatig a levegőben ragyogott. Mike, gyorsabban, mint a gondolat, elkapta, és visszaadta Beverlynek.
– Lődd el, kicsi! – mondta. Hangja tökéletesen nyugodt volt; szinte derűs. – Most, nyomban!
A Farkasember iszonytató üvöltést hallatott, ami vérfagyasztó vonyításba ment át, Az a mennyezet felé fordította arcát.
A vonyítás nevetésre váltott. Az Billre vetette magát, ahogy Bill Beverlyre pillantott. Ben félrerántotta, és Bill elterült a földön.
– Lődd ki, Bev! – sikoltotta Richie. – Az isten szerelmére, lődd már le!
A Farkasember előreugrott, és Β ennek egy pillanatig sem volt kétsége afelől, sem akkor, sem később, hogy Az pontosan tudta, ki a főnök közöttük. Az Billt akarta elkapni. Beverly hátrahúzta a gumit és tüzelt. A golyó kirepült, és Beverly most sem talált, de a golyó ezúttal nem írt le mentő kanyart. Több mint harminc centivel mellément, és a kád fölött lyukat ütött a tapétában. Bill, akinek karja tele volt apró porcelánszilánkokkal és több helyen vérzett, káromkodva felhördült.
A Farkasember elfordította a fejét, csillogó szeme Beverlyt méregette. Ben gondolkodás nélkül Beverly elé lépett, míg a lány a zsebében kotorászott a másik ezüstgolyó után. A farmerja túl szúk volt. Egyáltalán nem feltünéskeltő szándékkal hordta; ugyanaz volt a helyzet ezzel a nadrággal is, mint a sortjával, amit Patrick Hockstetter és a hűtő esetének napján viselt: még mindig a tavalyi cuccait hordta. Ujjait a golyóra kulcsolta, de az kicsúszott. Utánakapott és kifordította a zsebéből. Tizennégy cent, két lejárt mozijegy az Aladdinba és egy használt papír zsebkendő esett ki a földre.
A Farkasember Ben felé ugrott, aki védőn Beverly elé állt... és közben elzárta előle a tüzelés útját. Az kissé oldalra billentette a fejét, mint egy ragadozó. A fogai csattogtak. Ben vakon feléje nyúlt. Mozdulata nem félelemről, inkább tiszta haragról árulkodott, meg a döbbent felismerésről, hogy valahogy hirtelen-váratlan eljött az idő, amikor abba kell hagyni a sikoltozást. Keze sűrű szőrzethez ért – a bundája, gondolta, Annak a bundáját fogom –, és alatta érezte a vastag koponyáját. Minden erejét összeszedve ellökte magától a farkasra emlékeztető fejét, de hiába, hogy nagydarab fiú volt, nem ért el vele semmit. Ha nem tántorodik hátra, és nem ütközik a falnak, Az szétharapta volna a torkát a fogaival.
Az utánavetette magát, zöldessárga szeme tűzben égett, minden lélegzetvételnél felmordult. Szennyvízszag áradt belőle és még valami, ami leginkább rothadt mogyoróra emlékeztetett. Az egyik nehéz mancsa a levegőbe emelkedett, és Ben amennyire tudott, félreugrott. Az vastag karmokban végződő mancsa vértelen sebeket hasított a tapétába és mögötte a puha falba. Ben hallani vélte, hogy Richie kiált valamit, és Eddie Beverlyre ordít, hogy lődd le, lődd már le! De Beverly nem lőtt. Ez volt az egyetlen esélye. Hogy nem számít; úgy érezte, másra már nem is lesz szüksége. Kristálytiszta éleslátás töltötte el, se azelőtt, se azután nem tapasztalt ilyet többé. Éles volt minden és világos; soha többé nem látta ilyen tisztán elhatárolódni a valóság három dimenzióját. Tudatában volt minden színnek, minden szögnek, minden távolságnak. A félelem megszűnt. A vadász biztonságát érezte, és a közeledő beteljesülést. Pulzusa lelassult. A hisztérikus szorítás, ahogy az Ökörszemet tartotta, ellazult, majd határozottá és természetessé vált. Mély lélegzetet vett. Úgy érezte, képtelen teleszívni a tüdejét. Távolról pattogó hangokat hallott. Nem számított, akármi volt is az. Balra fordult, és várta, hogy a Farkasember valószínűtlen feje húvös tökéletességgel a kifeszített csúzli V betűjének csúcspontjába illeszkedjen.
A Farkasember mancsa újra lecsapott. Ben megpróbált kitérni előle, de hirtelen Az szorításában találta magát. Az úgy lökte előre, mint egy rongybabát. Állkapcsa szélesre tárult.
– Rohadék...
Ben Az egyik szemébe döfte a hüvelykujját. Az fájdalmasan felhördült, mancsával feltépte Ben pólóját. Ben behúzta a hasát, de Az egyik karma élesen végigszántott a testén. Vér tört elő és folyt végig a nadrágján, tornacipőjén, le a padlóra. A Farkasember a kádba hajította. Ben beverte a fejét, csillagokat látott, majd amikor ülő helyzetbe küzdötte magát, észrevette, hogy a hasából dől a vér.
A Farkasember megpördült. Ben ugyanazzal az őrült tisztánlátással észlelte, hogy Az kopott Levi Strauss farmernadrágban van. A varrások mentén szétrepedt. A farzsebéből mocskos, vörös kendő lóg – a vasutasok hordanak ilyet.
Fekete-narancssárga gimnáziumi dzsekijének hátán A DERRYI GIMNÁZIUM GYILKOS CSAPATA felirat. Alatta a KRAJCÁROS név. És középen egy szám: 13.
Az újra Billre támadt. Bill már felállt, és hátát a falnak támasztva mereven nézte Azt.
– Lődd le, Beverly! – kiáltotta Richie újra.
– Hajrá, Richie – hallotta Bev a saját hangját körülbelül ezer mérföld távolságból. A Farkasember feje hirtelen a V betű csúcspontjába került. Bev befogta Az egyik zöld szemét a csúzli kosarával és tüzelt. Nem remegett a keze; ugyanolyan biztosan és természetesen lőtt, mint aznap, amikor felváltva konzervdobozokra lődöztek a szeméttelepen, hogy megnézzék, melyikük a legjobb.
Ben ezalatt arra gondolt: Ó, Beverly, ha most mellémegy, mindannyian meghalunk, és én nem akarok ebben a mocskos kádban meghalni, de nem tudok belőle kimászni. Nem ment mellé. Hirtelen kerek szem – nem zöld, hanem halottfekete – jelent meg Az pofájának közepén: Beverly a jobb szemére célzott, és alig egy centivel lőtt csak mellé.
Az felsikoltott – a meglepetés, a fájdalom, félelem és düh szinte emberi sikolya fülsiketítő volt. Bennek csöngeni kezdett tőle a füle. Aztán a tökéletes kerek lyuk eltűnt Az pofájáról, s a helyén vastag sugárban buggyant elő a vér. Nem egyszerűen vérzett, hanem hatalmas sugárban lövellt a sebből. A vérfolyam összefröcskölte Bill arcát és haját. Nem számít, gondolta hisztérikusan Ben. Ne aggódj, Bill! Úgysem fogja látni senki, ha kijutunk innen! Ha valaha kijutunk.
Bill és Beverly a Farkasemberre vetette magát, mögöttük Richie ordibált hisztérikusan.
– Lődd meg Azt, Beverly! Öld meg!
– Ez az, öld meg! – csatlakozott hozzá Eddie.
– Öld meg! – kiáltotta Bill, szája remegő csíkként futott végig az arcában. A mennyezet fehéressárga törmeléke vegyült véráztatta hajában. – Öld meg, Beverly, ne hagyd, hogy Az elmeneküljön!
Nincs több muníció, gondolta zavarosan Ben, mindet kilőttük. Mit ugattok, hogy ölje meg? De Beverlyre pillantott és megértette. Ha a szíve nem lett volna már eddig is Beverlyé, abban a pillanatban akkor is beleszeret. Beverly újra megfeszítette a gumit. Ujjai összezárultak a csúzli kosarán, elrejtve annak ürességét.
– Öld meg! – kiáltotta Ben, és ügyetlenül kifordult a fürdőkádból. Farmerja és alsónadrágja véresen tapadt a bőrére. Fogalma sem volt, hogy súlyos-e a sebe vagy nem. A kezdeti forró sistergést követően nemigen érzett fájdalmat, de az biztos, hogy rengeteg vért veszített.
A Farkasember zöldes szeme ide-oda járt, most már bizonytalanság is tükröződött benne, nemcsak fájdalom. A vér patakokban folyt a dzsekijén.
Bill Denbrough elmosolyodott. Kedves, szelíd mosoly volt... de a szeme nem mosolygott.
– Kár volt az öcsémmel kezdened – mondta. – Küldd a pokolra ezt a szemétládát, Beverly!
Az tekintetéből eltűnt a bizonytalanság. A hit vezérelte. Könnyű eleganciával megfordult és beugrott a csőbe. Ahogy mozgott, úgy változott a külseje. A derryi gimnázium dzsekije beleolvadt a bundájába, és mindkettőnek megfakult a színe. Az koponyája megnyúlt, mintha viaszból lenne, ami megolvadt kissé, aztán folyni kezdett. Az egész alakja megváltozott. Ben egy pillanatra úgy hitte, látja Az igazi alakját, és szíve megdermedt mellkasában. Alig kapott levegőt.
– Mindnyájatokat megöllek – dörgött egy hang a csatorna belsejéből. Erős, durva hang volt, egyáltalán nem emberi. – Mindnyájatokat megöllek... mindnyájatokat megöllek... mindnyájatokat megöllek... – A hangja egyre halkult, egyre távolabbról jött... majd végül a pumpáló gép halk dübörgése elnyomta.
A házból mintha megint az a hallhatatlan lüktetés áradt volna. De nem, jött rá Ben; furcsa módon összezsugorodott, visszanyerte eredeti méretét. Bármiféle varázslat segítségével növelte is Az nagyobbra a Neibolt utca 29-et, a varázslat most megszűnt. A ház rugalmasan összeugrott. Ismét közönséges ház volt, nyirkos, rothadt szagú – lakatlan ház, ahová néha részeges alakok és hobók járnak be inni, dumálni, és ha odakint esik, aludni.
Az eltűnt.
Nyomában szinte ordított a csend.

– T-tűnjünk i-innen – mondta Bill. Ben éppen fel akart tápászkodni, Bill odalépett és megfogta a kezét. Beverly a lefolyócső mellett állt. Végignézett magán, és a nyugalom egy csapásra cserbenhagyta, szinte egész testében lángolt. Lehet, hogy csak túl nagyot lélegzett. A tompa, kopogó hangpk a blúza gombjaitól származtak. Lepattogtak, egytől egyig. A blúz nyitva lógott, kis melle tisztán láthatóvá vált. Összerántotta magán a blúzt.
– R-r-richie! – mondta Bill. – S-segíts f-felemelni Bent. M-m-megsé...
Richie odalépett hozzá, aztán Stan és Mike is. Négyüknek sikerült felemelni Bent. Eddie odament Beverlyhez, és ép karjával furcsán átkarolta a vállát.
– Jó voltál – mondta, mire Beverly sírva fakadt.
Ben két reszketeg lépéssel eltántorgott a falig, majd nekidőlt, nehogy újra elessen. A feje könnyű volt. A világ kiszínesedett, majd újra fakóvá vált. Ben émelygett.
Ekkor magán érezte Bill erős, nyugtató karját.
– N-nagyon f-fáj, B-b-boglya?
Ben kényszerítette magát, hogy végignézzen a hasán. Rájött, hogy a két egyszerű mozdulathoz-ahhoz, hogy fejét lehajtsa és az ingét szétnyissa – nagyobb bátorságra van szüksége, mint ahhoz, hogy egyáltalán átlépje ennek a háznak a küszöbét. Arra számított, hogy belső szervei majd groteszkül kilógnak a hasából. Ehelyett a vérfolyam lassú szivárgássá apadt. A Farkasember hosszú és mély sebet ejtett rajta, de az szemmel láthatóan nem volt halálos.
Richie végignézett a vágáson, ami tekergőzve futott végig Ben mellkasán és kidudorodó hasán, majd nyugodt tekintetét Ben arcára emelte.
– Majdnem fasírtot csinált a seggedből, Boglya! Tudsz róla?
– Ne poénkodj, haver – mondta Ben.
Egy hosszú másodpercre egymásra meredtek, majd szinte egyazon pillanatban hisztérikus nevetésben törtek ki. Richie átkarolta Bent, és megveregette a hátát.
– Legyőztük, Boglya! Legyőztük!
– Azt n-n-nem gy-gy-győztük le – mondta Bill tárgyilagosan. – Sszerencsénk volt. T-tűnjünk el i-innen, m-mi-mielőtt Az vi-vi-visszajönne!
– Hová menjünk? – kérdezte Mike.
– A P-pusztába – felelte Bill.
Beverly a blúzát még mindig szorosan összefogva hozzájuk lépett. Arca tűzpiros volt. – A klubba? Bill bólintott.
– Odaadná valaki az ingét? – kérdezte Beverly még vörösebben. Bill végignézett rajta, és hirtelen neki is elöntötte a vér az arcát. Zavartan kapta el a fejét, de Benen azon nyomban végigcikázott a felismerés és a féltékenység. Abban a másodpercben, annak a pillanatnak a törtrészében Bill is meglátta Beverlyben azt, amit eddig csak Ben látott.
A többiek is ránéztek, majd elkapták a tekintetüket. Richie a kezét a szája elé tartva köhögött. Stan elpirult. És Mike Hanlon egy-két lépést hátrált, mintha megrémítette volna Beverly eltakart mellének látványa.
Beverly felszegte a fejét, hátradobta kusza hajzuhatagát. Még mindig vörös volt, ugyanakkor gyönyörű.
– Nem tehetek róla, hogy lány vagyok – mondta –, vagy hogy deréktól fölfelé egyre nagyobb... Na, megkaphatnám végre valakinek az ingét?!
– P-p-p-persze – mondta Bill. Fején áthúzta fehér trikóját, felfedve sovány mellkasát, kiálló bordáit és napsütötte, szeplős vállát. – Nesze!
– Köszönöm, Bill! – mondta Beverly, és egy forró, ködös pillanatra összekulcsolódott a tekintetük. Ezúttal Bill nem kapta el a szemét. Pillantása határozott volt, felnőttes.
– Ssz-szívesen – felelte.
Sok szerencsét, Nagy Bill, gondolta Ben és elfordította róluk a tekintetét. Fájt neki az a sokatmondó pillantás, sokkal jobban fájt, mint amekkora fájdalmat vámpír vagy farkasember valaha is okozhat neki. De azért meg ne feledkezzünk az illemről! A szót magát nem ismerte, de a fogalom jelentését nagyon is. Elnézni, ahogy egymást nézik, úgy, annyira nem helyénvaló, mint odanézni Beverly mellére, mikor az elengedi a blúzát, hogy belebújjon Bill pólójába. Legyen hát. De te sosem fogod őt úgy szeretni, ahogy én! Sosem!
Bill pólója Beverlynek majdnem térdig ért. Ha nem kandikál ki alóla a farmerja szára, olyan látványt nyújtott volna, mint aki kombinéban van.
– M-menjünk! – ismételte meg Bill. – N-nem tu- tudom, hogy ti h-hogy v-v-vagytok v-v-vele s-s-srácok, de nekem e-e-elég v-volt e-e-ennyi e-egy napra!
Kiderült, hogy a többinek is.

Egy óra múlva a klubban voltak, az ablak és a tetőajtó is nyitva volt. Csendben üldögéltek, mindenki elmerült a saját gondolataiban. Richie és Bev közösen szívtak egy Marlborót. Eddie rövidet szippantott az sprayból. Mike többször tüsszentett, majd elnézést kért. Valószínűleg elkapta az influenzát, mondta.
– Az az egggy dolog, amit te é' tucc kapni, szenyor – mondta Richie nyájasan, és ennyi volt az egész.
Ben egyre várta, hogy a Neibolt utcai házban történtek emléke halványodni kezdjen, mint egy álom. Összezsugorodik és darabokra törik, gondolta, mint a rémálmok általában. Az ember izzadtan levegő után kapkodva ébred, de negyedóra múlva már arra sem emlékszik, mit álmodott.
De nem így történt. Minden, ami a pinceablakon való nehézkes benyomulása és aközött történt, hogy Bill a konyhában lévő székkel kiverte az ablakot, hogy kijussanak az utcára, élesen és szilárdan rögzült az emlékezetében. Nem álom volt. A mellkasán és hasán húzódó, alvadt vér borította seb nem álom volt, és az sem számított, hogy a mamája meglátja-e vagy sem.
Végül Beverly felállt.
– Haza kell mennem – mondta. – Át akarok öltözni, mielőtt anyu hazaér. Ha meglátja, hogy egy fiú pólója van rajtam, megöl!
– Megöl, szenyorita! – helyeselt Richie. – De széép lassan ő maj' meg!
– Ha-ha, Richie!
Bill gyászosan nézett rá.
– Majd visszaadom a pólódat, Bill! Bill bólintott, és intett, hogy nem fontos.
– Nem fogsz kikapni? Hogy így mész haza?
– N-nem. Ú-úgyse nagyon v-v-veszik észre, h-ha o-o-ott-hon v-vagyok.
Beverly bólintott, alsó ajkába harapott – tizenegy éves létére magas, gyönyörű teremtés.
– Mi lesz legközelebb, Bill?
– N-nem t-t-tudom.
– Nincs vége, ugye? Bill a fejét rázta.
– Az most majd még jobban el akar kapni bennünket, mint valaha – mondta Ben.
– Kell újabb ezüstgolyó? – kérdezte Beverly. Ben alig bírt a szemébe nézni. Szeretlek, Beverly... legalább ez hadd maradjon meg nekem! Legyen tiéd Bill, a világ, ami csak kell. De ez hadd maradjon az enyém, hadd szeresselek továbbra is, és azt hiszem, ezzel be is érem!
– Nem tudom – felelte Ben. – Csinálhatunk még, de... – bizonytalanul elhallgatott, megrántotta a vállát. Nem tudta elmondani, mit érez, valahogy képtelen volt kimondani – hogy ez az egész olyan, mintha egy horrorfilmben lettek volna, de mégsem ott voltak. A múmia valahogy másmilyen... másképpen igazolta lényegi valóját. Ugyanez állt a Farkasemberre – meg merne rá esküdni, mert olyan bénító közelségből látta, hogy azt egyetlen film, még a háromdimenziós sem teszi lehetővé, hisz a keze beletúrt Az borzas bundájába, és látta az ördögi narancssárga tűzpontot (akár egy pompon) Az egyik zöld szemében. Ez mind... nos... nos... álomból vált valósággá. És ha egyszer az álmok valósággá válnak, akkor kiszabadulnak az álmodó hatalmából, és saját halálos eszközükké válnak, önálló cselekvésre képesen. Az ezüstgolyók azért váltak be, mert hetük hite egyesült, hogy jók lesznek. De nem ölték meg Azt. És Az legközelebb új alakban lepi majd meg őket, olyan alakban, ami fölött az ezüstnek nincs hatalma.
Hatalom, hatalom, gondolta Ben, és Beverlyre nézett. Most már minden rendben; Bev pillantása újra összekapcsolódott Billével, és elvesztek egymás tekintetében. Egyetlen másodperc volt az egész, de Ben nagyon hosszúnak érezte.
Mindennek a hatalom az oka. Szeretem Beverly Marshot, és ezért hatalma van felettem. Ο Bill Denbrought szereti, ezért Billnek hatalma van felette. De – azt hiszem – Bill is kezd beleszeretni. Talán Beverly arca miatt, ahogy akkor nézett, amikor azt mondta: nem tehet róla, hogy lány. Talán azért, mert egy pillanatra meglátta a mellét. Lehet, hogy egyszerűen csak amiatt, ahogy néha néz, amikor jó a fény, vagy éppen a szeme miatt. Nem számít. De ha Bill beleszeret, akkor Beverly-nek hatalma lesz felette. Supermannek is van hatalma – kivéve, amikor Kryptonite ott van. Batman-nek is van ereje, bár nem tud repülni és nem lát át a falon.
A mamámnak hatalma van felettem, és a főnökének lent a malomban hatalma van felette. Mindenkinek van hatalma... kivéve esetleg a kisgyerekeket és a csecsemőket.
Aztán arra gondolt, hogy még a kisgyerekednek és csecsemőknek is van hatalmuk; addig sírnak, amí£ az ember el nem hallgattatja őket.
– Ben? – kérdezte Beverly, és visszanézett rá. – Elvitte a cica a nyelvedet?
– Mi? Nem. A hatalomról gondolkodtam. A golyók hatalmáról.
Bill figyelmesen nézett rá.
– Azon gondolkodtam, hogy honnan jött a hatalmuk – mondta Ben.
– A-a-az – kezdte Bill, majd elhallgatott. Elgondolkodó kifejezés suhant át az arcán.
– Nekem tényleg mennem kell – mondta Beverly. – Holnap találkozunk, ugye?
– Persze, gyere csak el holnap – mondta Stan. – Holnap törjük el Eddie másik karját.
Mindannyian nevettek. Eddie úgy csinált, mintha hozzá akarná vágni a szippantóját Stanhez.
– Sziasztok – mondta Beverly. Felállt és kimászott a klubból.
Ben Billre nézett, és észrevette, hogy az nem nevet együtt a többiekkel. Az az elgondolkodó kifejezés még mindig ott. ült az arcán, és Ben tudta, hogy kétszer vagy háromszor is szólni kell hozzá, mire meghallja. Tudta, mire gondol Bill; ő maga is ugyanarra fog gondolni az elkövetkező napok során. Nem, nem állandóan. Ki kell teregetni a ruhákat, aztán bevinni az anyjának, játszani fognak a Pusztában, és augusztus első négy napjának esős időszakában őrült parcsézi-partit csapnak Richie Tozier házában, torlaszokat építenek, hatalmas lelkesedéssel vágják majd haza egymást, alaposan megfontolják, hogyan dobják a kockát, miközben kint szakad az eső. Az anyja majd bejelenti, hogy szerinte Pat Nixon a legszebb nő Amerikában, és megdöbben, amikor Ben Marilyn Monroe-ra szavaz (úgy gondolta, hogy a haja színétől eltekintve Bev pontosan olyan, mint Marilyn Monroe). Arra is szakít majd időt, hogy annyi Twinkiet, Ring-Dinget és Mad Dogot nyomjon le a torkán, amennyit csak bír, és hogy kiüljön a hátsó verandára a Lucky Starr and the Moons of Mercury magazint olvasni. Lesz idő mindenre, mielőtt a hasán lévő seb beheged és viszketni kezd, mert az élet megy tovább, ő pedig tizenegy éves, és ha mégoly okos és értelmes is, még nem gondolkodott hosszú távon. Képes volt együttélni a Neibolt utcában történtekkel. Végtére is a világ tele van csodákkal!
De lesznek olyan furcsa pillanatok, amikor újra előveszi a kérdést és megvizsgálja. Az ezüst hatalma, a golyók hatalma – honnan jön ez a fajta hatalom? Honnan jön bármiféle hatalom? Hogyan jut hozzá az ember? Mire használja?
Úgy érezte, lehet, hogy az életük ezeken a kérdéseken múlik. Egy éjszaka, elalvás közben hallgatta a háztetőn és az ablakokon monotonon doboló eső hangját, felmerült benne, hogy van még egy kérdés, lehet, hogy ez az egyetlen kérdés. Annak van egy valódi alakja; ő majdnem meglátta. Ha Az alakját meglátja, megérti a titkot. Vajon ugyanez áll a hatalomra is? Talán igen. Végtére is a hatalom ugyanúgy változtatja az alakját, mint Az! Ahogy az éjszaka közepén felsír a csecsemő, maga az atombomba, az ezüstgolyó, az, ahogy Beverly.Billre nézett és ahogy Bill visszanézett rá.
Különben is, pontosan mi a hatalom?

Az elkövetkező két hétben nem sok történt.

DERRY:
Negyedik közjáték

Vesztésre állsz,
Nem nyerhetsz folyton,
Vesztésre állsz,
Nem nyerhetsz folyton, mondom én.
Előre látom, kicsikém,
Látom csőstül jönni a bajt.

JOHN LEE HOOKER

1985. április 6.

Tudjátok mit, barátaim és szomszédaim – ma este részeg vagyok. Seggrészeg. Whisky. Lementem a Wally'sbe, ott kezdtem el, aztán félórával zárás előtt át a Városközpont utcaiba és vettem egy kétdecis whiskyt. Tudom, mit csinálok. Olcsón benyakalok ma éjjel, holnap meg drágán megfizetek érte. Szóval itt ülök, egy részeg néger zárás után a könyvtárban, előttem nyitva ez a könyv, és a bal oldalamon egy üveg Old Kentucky. „Mondj igazat, aztán bánja az ördög”, szokta volt mondani a mamám, de azt elfelejtette hozzátenni, hogy néha józanul nem megy a dolog. Az írek tudják, de persze ők Isten fehér négerei, és ki tudja, lehet, hogy egy lépéssel előrébb tartanak.
Az italról és az ördögről akarok írni. Emlékeztek a Kincses sziget-ből A vén tengeri medvére a Benbow Admirálisban. „Kicsinyájuk űket, Jacky!” Fogadni mernék, az öreg barom még hitt is benne! Átitatva rummal – vagy whiskyvel – bármiben hisz az ember.
Az italban és az ördögben. Oké.
Néha lenyűgöz, ha végiggondolom, hogy meg lennének számlálva a napjaim, ha valaha is nyilvánosságra hoznám, amit itt az éjszaka közepén írok. Ha fényt villantanék Derry egyik-másik titkára. A könyvtárnak van egy igazgatótanácsa. Tizenegy tagja van. Egyikük egy hetvenegy éves öreg, akinek két éve agyvérzése volt, és akinek most már sokszor segíteni kell, hogy az ülések nyomtatott napirendjében megtalálja a maga helyét (és akit néha azon kapunk, hogy hatalmas száraz fikákat szed ki a szőrös orrlyukából és berakja a fülébe, mint aki rosszabb időkre készül). A másik egy erőszakos nő, aki New Yorkból költözött ide az orvos férjével, és aki nyerítve arról monologizál, hogy Derry milyen provinciális, hogy itt mennyire nem érti senki A ZSIDÓL TAPASZTALATOT, és hogy muszáj az embernek Bostonba menni, ha egy rendes szoknyát akar venni magának. Ezzel az aneroxiás nősténnyel utoljára úgy másfél évvel ezelőtt váltottam szót az igazgatótanács karácsonyi partiján. Meglehetősen nagy mennyiségű gint vedelt be, aztán megkérdezte tőlem, hogy akad-e vajon Derryben bárki is, aki megérti A NÉGER TAPASZTALATOT. Én is meglehetősen nagy mennyiségű gint vedeltem be, és így válaszoltam:
– Mrs. Gladry, lehet, hogy a zsidólság nagy rejtély, de a niggereket az egész világon megértik!
Az ital a torkán akadt, és olyan gyorsan fordult el, hogy a bugyija egy pillanatra kivillant a lebegő szoknyája alól (nem volt lelkesítő látvány; bezzeg az lett volna, ha Carole Dannerrel fordul elő ugyanez!), ezzel azután véget is ért az utolsó közvetítő nélkül folytatott beszélgetésem Mrs. Ruth Gladryvel. Nem volt nagy veszteség!
A tanács többi tagjai a fakitermelő bárók leszármazottai. Ők örökölt kötelességtudatból támogatják a könyvtárat: ők irtották ki az erdőket, és most szívükön viselik a könyvek sorsát, mint mikor egy középkorú férfi, aki fiatalkorában ugyancsak kicsapongó életmódot folytatott, úgy határoz, hogy mostantól anyagilag is támogatja ifjonti félrelépéseinek sarjait. A nagyapjuk és üknagyapjuk sorra szétterpesztette az erdő lábát Derrytől és Bangóitól északra, ők erőszakolták meg fejszéikkel és fűrészgépeikkel a zöldellő szüzeket. Vágtak, aprítottak, irtottak és vissza sosem néztek. Akkor Cleveland elnöksége idején tépték fel azoknak a hatalmas erdőségeknek a szűzhártyáját, és nagyjából akkor fejezték be a pusztítást, amikor Woodrow Wilson agyvérzést kapott. Ezek a csipkés kézelős vadállatok erőszakolták meg a gyönyörű erdőket, forgáccsal és fenyőmaradványokkal termékenyítették meg, és Derryből, az álmos hajóépítő városból virágzó másodrendű lebujt csináltak, ahol sosem álltak le a ginmalmok, és kurvák árulták magukat egész éjszaka. Egbert Thoroughgood, a kilencvenhárom éves veterán mesélte, hogy egyszer egy sovány kurvát egy faládán kapott el a Baker utcán (mely utca már nem létezik; középosztálybeli lakótelep áll ott, ahol valaha a Baker utca forrt és sistergett).
– Csak asztán vettem észre, hogy má elsültem, hogy vagy háromúnyi trutymóba hempereg. Az má szinte mekkocsonyásodott. „Te lyány”, mondok néki, „há nem törőce te magaddá?” Erre ű lenéz, oszt aszongya, „Főrakhatok egy új lepedőt, ha újra akar gyünni. Asszem kettő is van a kredencbe. Úgy kilencig-tízig még tudom mibe fekszek, de asztán úgy meggémberedik a pinám, hogy akár az Északi-sarkon is lehetne.”
Szóval ez volt Derry a huszadik század első húsz évében: csupa terjeszkedés, tivornya és táncmulatság. A Penobscot és a Kenduskeag tele volt úszó rönkökkel az áprilisi olvadástól a novemberi fagyokig. Az ipar a húszas évek elején kezdett hanyatlani, amikor véget ért a Nagy Háború, nem volt többé szükség a keményfára, és a gazdasági válság alatt a termelés le is állt, A fakitermelő bárók azokba a New York-i és bostoni bankokba rakták a pénzüket, amelyek átvészelték a tőzsdekrachot, kiléptek Derry gazdasági életéből, hagyták, hogy boldoguljon egyedül – vagy pusztuljon el. Visszavonultak csodálatos házaikba a Nyugati Broadwayn, és magániskolába küldték a gyerekeiket New Hampshire-be, Massachusettsbe és New Yorkba. Tőkéjük kamatából és összeköttetéseikből éltek.
Hetvenegy évvel azután, hogy Egbert Thoroughgood egy dolláros kurva spermaáztatta ágyában pazarolta a szerelmét, a fakitermelő bárók birodalmából mindössze az elvadult erdők maradtak meg Penobscot és Aroostook megyékben, és azok a hatalmas viktoriánus házak, melyek két tömböt alkottak a Nyugati Broadwayn... és a könyvtáram, természetesen. Kivéve persze, hogy azok a jóemberek a Nyugati Broadwayről azon nyomban elvennék az „én könyvtáram”-at, ha bármit is közzétennék a Méltóságos Csapatról, a Fekete Bugyor leégéséről, a Bradley-banda kivégzéséről... vagy Claude Heroux kalandjáról az Ezüst-dollárban.
Az Ezüstdollár egy söröző volt, és 1905-ben talán Amerika egész történetében a legnagyobb tömegmészárlás helyszíne lett. Még mindig van egy-két veterán Derryben, aki azt állítja, hogy emlékszik rá, de Thoroughgood története az egyetlen, amit tényleg el is hiszek. Tizennyolc éves volt, amikor történt. Thoroughgood most a Paulson Öregek Otthonában él, és a Szent János-völgyi tájszólása olyan vaskos, hogy valószínűleg csak egy másik öreg maine-i tudná megérteni, ha fonetikusan leírnánk a beszédét. Sandy Ives, a Maine-i Egyetem néprajzkutatója, akit korábban már említettem ezeken a vad oldalakon, segített nekem lefordítani a hangkazettáimat.
Claude Heroux Thoroughgood szerint:
– Égy rohatt kanadaji kurafi vót, aki úgy forgatta a szemét az emberre, mint a kanca teliholdkó.
Thoroughgood azt mondta, hogy olyan agyafúrt volt, mint egy csirketolvaj kutya – és ez nemcsak az ő véleménye volt, hanem mindenkié, aki együtt dolgozott Heroux-val... aminek tudatában az Ezüstdollárban történt fejszeforgató tombolása csak még megdöbbentőbb. Egészen addig a derrybeli favágók azt hitték, hogy Heroux inkább erdőtüzek fellobbantásában bontakoztatta ki tehetségét.
1905 nyara hosszú volt és forró, és sokszor lobbant fel erdőtűz azon a nyáron. A legnagyobb, amiről később Heroux elismerte, hogy ő okozta, mégpedig úgy, hogy egyszerűen egy égő gyertyát rakott a tűzifa- és faforgácshalmazba, a Manitu Nagy Indián Erdejében történt. Kilencezer hektár első osztályú fa égett el, és az ember még ötvenöt kilométerrel odébb is érezte a füstszagot, ahogy a ló vasúton utazott Derryben a Felsődombon.
Annak az évnek a tavaszán szóba került, hogy létre kéne hozni egy szakszervezetet. Négy favágó szervezkedett (nem mintha sok lett volna a szerveznivaló, a maine-i munkásemberek java része akkor is szakszervezet-ellenes volt, és most is az), és Claude Heroux volt a négyből az egyik, valószínűleg lehetőséget látott arra, hogy nagyokat mondhasson és sok időt tölthessen italozással a Baker és az Exchange utcában. Heroux és a másik három „szervező”-nek nevezte magát, a fakitermelő bárók pedig „főkolomposok”-nak hívták őket. Monroe-tól Haven Village-ig, Summer Plantationtől Millinocketig a favágótelepek konyhasátrára kitűzött proklamáció tudatta a favágókkal, hogy bárkit, akit szakszervezetről hallanak beszélni, azonnal kirúgnak.
Annak az évnek a májusában volt egy rövid sztrájk fent, Trapham Notch mellett, és bár a sztrájkot rövid időn belül letörték, részben sztrájktörők, részben „városi csendőrök” segítségével (és tudják, ez meglehetősen furcsa volt, hiszen majdnem harminc „csendőr” forgatta a fejszéjét és hasogatta szét a koponyákat, de az előtt a májusi nap előtt egyetlen „csendőr” sem volt Trapham Notchban – melynek az 1900-as évi népszámláláskor hetvenkilenc fő volt a lakossága –, vagy legalábbis senki nem ismert egyet sem), Heroux és „szervező” barátai óriási győzelemnek vélték a céljuk szempontjából. Az elbeszélések szerint azért jöttek le Derrybe, hogy berúgjanak és szervezősködjenek egy kicsit... illetve főkolomposkodjanak, ki melyik oldallal értett egyet. Akármelyik volt is, az biztosan száraz munka volt. Végigjárták a legtöbb bárt, az Álmos Ezüstdollárba tértek be utoljára, egymás vállát átkarolva, holtrészegen, és szakszervezeti dalokat énekeltek, meg olyan szívszakasztó melódiákat, mint például az „Anyám szeme néz le rám a mennyből”, bár én magam bocsánatos dolognak tartom, hogy egy anya, aki lenéz a mennyből, és ilyen állapotban pillantja meg a fiát, elkapja a tekintetét.
Egbert Thoroughgood szerint Heroux kizárólag Davey Hartwell miatt vett részt a mozgalomban. Hartwell volt a fő „szervező”, illetve „főkolompos”, és Heroux szerelmes volt belé. És nem ő volt az egyetlen. A legtöbb férfi a mozgalomban mélyen és szenvedélyesen szerette, azzal a büszke szerelemmel, amit a férfiak kizárólag a saját nemük azon képviselőire tartogatnak, akik olyan mágneses erővel rendelkeznek, hogy az már szinte természetfeletti.
– Davey Ardwell ollan ember vót, aki úgy megy, mintha az üvé vóna a fé' világ, oszt a másik félin meg rajta lenne a lakattya! – mondta Thoroughgood.
Heroux úgy követte Hartwellt a szervezkedésbe, ahogy akkor is követte volna, ha az úgy dönt, hogy elmegy hajóácsnak fel Brewerbe vagy le Bathba, vagy hogy részt vesz a Hétpillérű híd építésében odaát Vermontban, vagy hogy megpróbálja visszahozni nyugatra a Póni Expresst, Heroux ravasz volt és kegyetlen, úgy gondolom, hogy ez egy regényben kizárna minden esetleges jó tulajdonságot. Ha az ember úgy élt egész életében, hogy nem bízott meg senkiben és senki nem bízott meg őbenne, magányos (és vesztes) volt mind a saját döntése, mind a közvéleményben róla kialakult kép miatt, aztán mégis talál egy barátot vagy szeretőt, képes egyszerűen csak azért a személyért élni, mint ahogy a kutya csak a gazdájáért él. Valószínűleg ilyen kapcsolat volt Heroux és Hartwell között.
Akárhogy is, négyen együtt töltötték azt az éjszakát a Brentwood Arms Hotelben, amit akkor a favágók Lebegő Kutyának hívtak (hogy miért, annak története máig nem tisztázott). Négyen jelentkeztek be; egy sem jelentkezett ki. Az egyiküket, Andy DeLessepset soha többé nem látták. A történet szerint lehet, hogy békében és nyugalomban élte le életét Portsmouthban, de én valahogy nem hiszem el. Két másik „főkolompos”-t, Amsei Bickfordot és magát Davey Hartwellt, arcra borulva szedték ki a Kenduskeagból. Bickfordnak hiányzott a feje; valaki egy favágók által használt, kétkezes fűrésszel vághatta le. Hartwell mindkét lába hiányzott, és akik megtalálták, megesküdtek rá, hogy soha emberi arcon nem láttak még ilyen iszonytató fájdalmat és rémületet. Fel volt puffadva az arca, kitömve a szája, és amikor megfordították és szétnyitották a száját, hét lábujja esett ki a sárba. Néhányan azt gondolták, hogy a másik hármat a favágással töltött sok év alatt veszthette el; de másoknak az volt a véleménye, hogy valószínűleg lenyelte őket, amikor még élt.
Mindkét férfi ingének a hátára egy SZAKSZERVEZET feliratú papírdarabot tűztek.
Claude Heroux-t sosem vitték bíróság elé azért, ami szeptember kilencedikének az éjszakáján történt, így soha senki sem tudta meg pontosan, hogy is menekült meg azon a májusi éjszakán a többiek halálát okozó eseménytől. Lehet találgatni; már régóta a maga ura volt, gyorsan félre tudott ugrani, talán kialakult benne egyfajta vészjelzés, mint néhány korcs kutyában, hogy elmeneküljön a helyszínről, mielőtt az igazi baj elkezdődik. De miért nem vitte magával Hartwellt? Vagy lehet, hogy őt is bevitték az erdőbe a többi „uszítóval” együtt? Lehet, hogy sikerült elmenekülnie, miközben Hartwell sikolyai (melyek bizonyára tompultak, amikor a lábujjait beletömték a szájába) visszhangoztak a sötétben, és felzavarták a fészkeikben a madarakat? Nem lehet tudni, legalábbis nem biztosan, de ez utóbbi tűnik számora a legvalószínűbbnek.
Claude Heroux kísértetemberré változott. Besétál a Szent János-völgyben a táborba, beáll a konyhasátor előtti sorba a többi favágóval, megfog egy tányér pörköltet, megeszi, majd eltűnik, mielőtt még rájönnének, hogy nem is a favágócsapat tagja. Hetekkel később megjelenik egy winterporti sörözőben, a szakszervezetről beszél, és esküdözik, hogy bosszút áll azokon az embereken, akik megölték a barátait – Hamilton Tracker, William Mueller és Richard Bowie nevét emlegeti a leggyakrabban. Mindannyian Derryben éltek, és csúcsos, manzárdtetős, kupolás házaik a mai napon is ott állnak a Nyugati Β roadway n . Évekkel később ők és leszármazottaik gyújtották fel a Fekete Bugyort. Minden kétséget kizáróan ezek voltak azok az emberek, akik szerettek volna megszabadulni Claude Heroux-tól, főleg azután, hogy az év júniusában elkezdődtek az erdőtüzek. De bár Heroux-t rendszeresen látták, nagyon fürge volt, és egy állat éberségével érezte meg a veszélyt. Tudomásom szerint soha nem körözték hivatalosan, és a rendőrség sosem avatkozott bele az ügybe. Talán sokan féltek mindattól, amit Heroux mondhatott volna, ha szándékos gyújtogatás gyanújával kihallgatják.
Akármi volt is az oka, Derry és Haven körül egész nyáron égtek az erdők. Gyerekek tűntek el, több verekedés és gyilkosság történt, mint általában, és félelem leple ereszkedett le a városra, mely olyan valódi volt, mint amilyen a Felsődomb tetején érezhető füstszag.
Szeptember elsején végre eleredt az eső, és egy álló hétig esett. Derry belvárosát elöntötte a víz, ami nem volt szokatlan, de a Nyugati Broadway nagy házai magasan a belváros fölött emelkedtek, és néhány nagy ház lakói megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Csak bujkáljon az az őrült kanadai egész télen az erdőben, ha akar, mondhatták. Erre a nyárra véget ért a munkája, és elkapjuk, mielőtt kiszáradnak a gyökerek jövő júniusban.
Aztán jött szeptember kilencedike. Nem tudom elmagyarázni, mi történt; Thoroughgood sem tudta elmagyarázni; és azt hiszem, más sem tudja. Csak a részleteket tudom felidézni.
Az Álmos Ezüstdollár tele volt söröző favágókkal. Kint a szitáló eső kezdte sötétségbe vonni az eget. Az ezüstösen csillogó Kenduskeag magas volt, teljesen kitöltötte a medrét, és Egbert Thoroughgood szerint:
– Őszi szél fútt, de ollan, amellik megtalájja az ember gatyáján a likat, oszt igyenest befú az ember seggibe.
Az utcákon hömpölygött a víz. A kocsma egyik hátsó asztalánál William Mueller emberei kártyáztak. Mueller a GS&WM vasútvonal résztulajdonosa volt, valamint fakitermelő báró, akinek több millió hektárnyi első osztályú fa volt a birtokán, és azok az emberek, akik aznap este a Dollárban pókereztek, részben favágók, részben vasúti munkások, viszont teljes egészében nagy bajkeverők voltak. Kettő közülük, Tinker McCutcheon és Floyd Calderwood már ültek börtönben is. Velük volt Lathrop Rounds (a beceneve legalább olyan bizarr, mint a Lebegő Kutya Hotelé: El Katook). David „Tüskés” Grenier és Eddie King is – ez utóbbinak majdnem olyan vastag volt a szemüvege, mint a feneke. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ők is azok közé tartoztak, akik a legutóbbi két és fél hónapban rajta tartották a szemüket Claude Heroux-n. Ugyanilyen valószínűnek nínik – bár a legapróbb bizonyíték sincs rá –, hogy ők is benne voltak abban a kis májusi vagdosós buliban, amikor Hartwellt és Bickfordot eltették láb alól.
A bár tele volt, mondta Thoroughgood; több tucat férfi álldogált és iszogatta a sörét, a bár egytálételeit eszegetve, és izzadságot csöpögtetve a fűrészporral felszórt földre.
Kinyílt az ajtó, és belépett Claude Heroux. Egy kétélű fejsze volt a kezében. A bárpulthoz lépett, és könyökével helyet csinált magának. Egbert Thoroughgood a bal oldalán állt; azt mondta, hogy Heroux-nak olyan szaga volt, mint a görénypörköltnek. A csapos Heroux elé tett egy korsó sört, egy tányérban két kemény tojást és egy sószórót. Heroux kétdollárossal fizetett, és a visszajárót – egy dollár nyolcvanöt centet – favágókabátjának egyik felső zsebébe tette. Megsózta a tojásokat és megette. Megsózta a sört, egy hajtásra kiitta, majd hangosan böfögött.
– Kívül tágasabb, mint idebe, Claude! – mondta Thoroughgood, mintha Észak-Maine fegyvereseinek fele nem Heroux nyomát kutatta volna egész nyáron.
– Te tudod, hogy ez az igazság – mondta Heroux, illetve, mivel kanadai volt, amit mondott, az valószínűleg jobban hasonlított ehhez: „Té tod ho éza 'gassá”!
Újabb korsó sört rendelt, megitta, majd ismét böfögött. A beszélgetés a bárban folytatódott. Többen köszöntek neki, Claude bólintott és intett, de nem mosolyodott el. Thoroughgood szerint olyan volt, mint aki félálomban van. A hátsó asztalnál folytatódott a pókerjátszma. El Katook osztott. Senki sem vette a fáradságot, hogy megmondja a játékosoknak: Claude Heroux a bárban van... habár, mivel az asztaluk alig hét méterre volt a bárpulttól, és mivel többen is nevén szólították Claude-ot, nehéz felfogni, hogyan folytathatták a játékot, hogy nem vettek tudomást a potenciális gyilkos jelenlétéről. De így történt.
Miután kiitta a második korsó sörét, Heroux elköszönt Thoroughgoodtól, felvette kétélűjét, és hátrament ahhoz az asztalhoz, ahol Mueller emberei pókereztek. És akkor elkezdett vagdalkozni.
Floyd Calderwood éppen öntött magának egy pohár gint, és már rakta le az üveget, amikor Heroux odaért, és csuklóban levágta Calderwood kezét. Calderwood a kezére nézett és felsikoltott; még mindig az üveget tartotta, de a keze hirtelen már nem csatlakozott máshoz, mint nedves porcokhoz és kilógó erekhez. Levágott keze egy pillanatra még szorosabban markolta az üveg nyakát, majd leesett, és úgy feküdt az asztalon, mint egy döglött pók. Vér spriccelt a csuklójából.
A bárpultnál valaki újabb sört rendelt, és valaki azt kérdezte a csapostól, akit Jonesynak hívtak, hogy még mindig festi-e a haját.
– Sosem festettem – felelte durván Jonesy; nagyon hiú volt a hajára.
– Találkoztam egy kurvává Courtney Madámná, aki aszonta, hogy a farkad körű olyan fehér a szór, mint a hó – mondta a férfi.
– Hazudott – felelte Jonesy.
– Dobd le a gatyád, hadd lássuk! – mondta egy Falkland nevű favágó, akivel Egbert Thoroughgood gyufahúzóst játszott italra, mielőtt Heroux bejött. Ez általános nevetést keltett.
Mögöttük Floyd Calderwood üvöltött. A bárpultra támaszkodók közül néhányan szép lassan megfordultak, ezért épp látták, hogy Claude Heroux Tinker McCutcheon fejébe temeti a fejszéjét. Tinker nagy ember volt, fekete szakálla már őszbe csavarodott. Fel akart állni, de ahogy a vér végigfolyt az arcán, visszaült. Heroux kihúzta a fejszét a fejéből. Tinker újra fel akart állni, de ekkor Heroux oldalról csapott bele a fejszével, ezúttal a hátába. Olyan hangot adott ki, mondta Thoroughgood, mint amikor egy nagyobb halom szennyest a szőnyegre hajít valaki. Tinker az asztalra zuhant, a kártyák kirepültek a kezéből.
A többi játékos rémülten ordibált. Calderwood, még mindig üvöltve megpróbálta bal kezével felszedni a jobb kezét az asztalról, miközben megcsonkított csuklójából patakokban ömlött a vér. Tüskés Greniernél volt egy „akasztós pisztoly” (Thoroughgood szavajárásával, mely valójában puska volt, hónalj alatti fegyvertáskában), de hiába kapkodott utána. Amikor Eddie King megpróbált felállni, lefordult a székről, hanyatt a padlóra. Mielőtt felállhatott, Heroux már fölötte állt, a fejsze a magasba emelkedett a feje fölött. King védekező mozdulattal az arca elé kapta mindkét kezét.
– Kérlek, Claude, egy hónapja nősültem! – sikoltotta King.
A fejsze lecsapott, feje szinte terjesen eltűnt King hatalmas hasában. A vér egészen a Dollár fagerendás mennyezetéig fröccsent. Eddie hátrálva kúszott a földön. Claude úgy húzta ki belőle a fejszét, ahogy egy jó favágó húzza ki a puha fából, előre-hátra mozgatva, hogy lazítson a nedves fa szorításán. Amikor kiszabadította, magasan a feje fölé tartotta. Újra lecsapott, mire Eddie abbahagyta a sikoltozást. Azonban Claude Heroux még nem végzett vele, nekilátott darabolni, mintha tűzifát aprítana.
A bárpultnál a beszélgetés az előttük álló télre terelődött. Vernon Stanchfield, egy palmyrai farmer azt mondta, hogy biztosan enyhe telük lesz – az őszi eső ugyanis feleszi a téli havat. Alfie Naugler, akinek Derryben a Naugler út mellett volt a farmja (már nincs meg; ahol Alfie Naugler valaha babot, borsót és céklát termesztett, most egy hatsávos, tizenötkilométerhosszú autópálya-szakasz fut), határozottan tiltakozott a kijelentés ellen. Alfie erősködött, hogy a tél bizony kőkemény lesz. Nem kevesebb, mint nyolc gyűrűt számolt meg a mohair hernyókon, márpedig, amióta az eszét tudja, ennyiről még sosem hallott. Egyik másik ember fagyot jósolt, egy harmadik sarat. Természetesen szóba hozták 1901 telének nagy hóviharát. Jonesy rendre végigcsúsztatta a bárpulton a korsó söröket és a tányérnyi főtt tojásokat. Mögöttük folytatódott a sikoltozás, és patakokban folyt a vér.
Az Egbert Thoroughgooddal folytatott interjúmban ekkor kikapcsoltam a magnót, és megkérdeztem:
– Hogy történt az egész? Azt akarja mondani, hogy maguk észre se vették, hogy mi folyik a hátuk mögött, vagy hogy tudták, de nem avatkoztak bele, vagy mit?
Egbert Thoroughgood állát pecsétes mellényének legfelső gombjáig lehorgasztotta. Összevonta a szemöldökét. A kicsi, zsúfolt, gyógyszerszagú szobában olyan sokáig lebegett a kérdésem, hogy már épp újra fel akartam tenni, amikor megszólalt.
– Tuttuk. De nem számított. Égy kicsit ollan vót, mint a politika. Ja, ollan. Mint a városi dogok. Jobb ráhagyni a politikáhun értő emberekre a politikát, a városi dógokhun értő emberekre meg a városi dogokat. Ezeket úgy a légjobb intézni, hogy a dogozó ember nem szó bele.
– Maga most végzetről beszél, csak egyszerűen fél kimondani? – kérdeztem hirtelen. A kérdés váratlanul tört ki belőlem, és az egész biztos, hogy nem vártam, hogy az öreg, lelassult és írástudatlan Thoroughgood majd válaszolni fog rá... de válaszolt, és még csak nem is volt meglepve.
– Ja – mondta. – Asszem, arrú.
Miközben a bárpultnál az emberek tovább beszéltek az időjárásról, Claude Heroux tovább kaszabolt. Tüskés Gre-niernek végre sikerült előszednie a pisztolyát. A fejsze ismét lecsapni készült Eddie Kingre, akinek a teste már darabokban hevert a földön. A golyó, amit Grenier kilőtt, eltalálta a fejsze pengéjét, és szikrázva, csikorogva visszapattant.
El Katook feltápászkodott és hátrálni kezdett. Még mindig fogta a paklit, amiből osztott; kártyák hullottak a földre. Claude feléje indult. El Katook maga elé tartotta a kezét.
Tüskés Grenier kilőtt még egy golyót, mely két méterre sem közelítette meg Heroux-t.
– Hagyd abba, Claude! – mondta El Katook. Thorough-good szerint, mintha El Katook mosolyogni próbált volna. – Nem voltam közöttük. Én nem avatkoztam bele.
Heroux csak felmordult.
– Én Millinocketben voltam – mondta El Katook egyre magasabb hangon. – Millinocketben voltam, az anyám nevére esküszöm! Kérdezz meg bárkit, ha nem hiszel nekeee-eem...
Claude felemelte csöpögő fejszéjét, és El Katook az arcába dobta a maradék kártyalapokat. A fejsze fütyülve csapott le. El Katook lebukott. A fejsze belecsapott az Ezüstdollár hátsó falaként szolgáló deszkapalánkba. El Katook futni próbált. Claude kirántotta a fejszét a falból, és a két bokája közé fogta. El Katook elterült. Tüskés Grenier újra Heroux-ra lőtt, ezúttal kicsivel több szerencséje volt. Az eszement favágó fejére célzott; a golyó Heroux combjába fúródott.
Közben El Katook négykézláb iparkodott az ajtó felé, haja az arcába lógott. Heroux vicsorogva és hörögve újra felemelte a fejszét, és a következő másodpercben El Katook levágott feje végiggurult a fűrészporos földön, nyelve groteszkül lógott ki a fogai között. Egy Varney nevű favágó csizmás lábához gurult, aki szinte az egész napot a Dollárban töltötte, és aki akkorra már olyan csodálatosan be volt állítva, hogy azt sem tudta, a szárazföldön van-e vagy a tengeren. Belerúgott a fejbe, meg se nézte, mi az, és újabb korsó sörért kiáltott Jonesynak.
El Katook még egy métert mászott, vastag sugárban spriccelt a vér a nyakából, aztán vette csak észre, hogy meghalt, erre összeesett. Már csak Tüskés volt hátra. Heroux feléje fordult, de Tüskés berohant a vécébe, és magára zárta az ajtót.
Heroux üvöltve, rikongatva, artikulálatlanul ordibálva hasogatta szét a vécé ajtaját, nyál fröcsögött a szájából.
Amikor bejutott, Tüskés nem volt ott, holott a hideg kis helyiségnek nem is volt ablaka. Heroux csak állt ott egy pillanatig, fejét lehajtotta, erős karja csupa vér, majd hörögve felcsapta a háromlyukú tetejét. Még éppen megpillantotta Tüskés csizmájának a sarkát, amint eltűnt a vécé deszkafalának alján. Tüskés Grenier sikoltozva futott végig az Exchange utcán a szakadó esőben, lábujja hegyétől feje búbjáig tiszta szar volt, azt kiabálta, hogy meg fogják ölni. Túlélte ugyan a fejszés bulit az Ezüstdollárban – ő volt az egyetlen, aki túlélte –, de mivel három hónapra rá még mindig menekülésének módjával cukkolta mindenki, fogta magát és örökre eltűnt Derry környékéről.
Heroux kilépett a vécéből, és megállt, mint egy bika a viadal után. Fejét leszegte, fejszéjét maga előtt lógatta. Zihálva fújtatott, tetőtől talpig csupa vér volt.
– Csugd má be az ajtót, Claude, a szargödör bűzlik, mint a fene! – mondta Thoroughgood. Claude a földre dobta a fejszéjét, és becsukta az ajtót, ahogy kérték. Odalépett a kártyákkal borított asztalhoz, ahol előtte az áldozatai ültek, és félrerúgta Eddie King egyik levágott lábát az útjából. Aztán egyszerűen leült, és a kezébe temette arcát. A bárban folytatódott az ivászat és a beszélgetés. Öt perccel később újabb férfiak tűntek fel, köztük három vagy négy a seriff embere (Lal Manchen apja volt az ügyeletes, de amikor meglátta a mészárlást, szívinfarktust kapott, és el kellett vinni dr. Shratt rendelőjébe). Claude Heroux-t elvezették. Hagyta magát elvezetni, úgy tűnt, mintha nem is, lenne magánál.
Azon az éjszakán minden bár a mészárlás hírétől volt hangos az Exchange és a Baker utcán. Virtuskodó, részeg düh lett úrrá az embereken, és amikor bezártak a bárok, több mint hetven férfi indult a belvárosba a börtön és a bíróság épülete elé. Fáklyák és lámpások égtek. Néhányuknál fegyver volt, másoknál fejsze, megint másoknál kampós nyárs.
A megyei seriff et másnap délre várták vissza Bangorból, szóval ő nem volt ott, Lal Manchen dr. Shratt rendelőjében feküdt kiterítve a szívinfarktusával. A két ügyeletes, akik az irodában ültek és römiztek, meghallották a közeledő tömeget, és gyorsan felszívódtak. A részegek betörtek, és kirángatták Claude Heroux-t a cellájából. Szinte nem is próbált ellenállni, kába volt és eltompult.
A vállukon vitték, mint egy futballhőst; le a Városközpont utcára, és ott fölakasztották a kanális fölé lógó öreg szilfára.
– Ollan hamar meghótt, talán ha kéccó rúgott – mondta Egbert Thoroughgood. A városi jegyzőkönyvek alapján ez volt az egyetlen lincselés a város történelmében. És szinte mondanom sem kell, nem írtak róla a derryi Híradó-ban. Sokan azok közül, akik közönyösen folytatták az ivást, miközben Heroux tette a dolgát az Ezüstdollárban, részt vettek az akasztásban. Éjfélre megváltozott a hangulatuk.
Feltettem Thoroughgoodnak az utolsó kérdést: látott-e idegent az aznapi vad események közben? Valakit, aki nem volt odavaló, idegen volt, kicsit bohócszerű? Valakit, aki a bárpult mellett ivott azon a délutánon, valakit, aki talán az egyik felbujtó volt a tömegben, amikor folytatódott az ivászat és szóba jött a lincselés?
– Talán vót – felelte Thoroughgood. Ekkorra már elfáradt, elbágyadt, készen állt a szokásos délutáni szunyókálásra. – Régen vót, miszter. Réges-rég.
– De emlékszik valamire – mondtam. – Emlékszek, hogy ászt gondútam, bisztos vásár van odafönn Bangorba – mondta Thoroughgood. – A Véres Vödörbe ittam égy korsóvá aznap este. A Vödör ollan hat ajtóvá, vót odébb az Ezüstdollártú. Vót ott égy embő... ollan vicces embő... cigénykerekezött meg ugrat... poharakat dobátt... trükköket mutatott be... négy tíszcentöst tött a homlokára, oszt azok ott is marattak... vicces vót, tuggya... Csontos álla ismét a mellkasára bukott. Majdnem elaludt ott a szemem előtt. Nyálbuborék nőtt a szája sarkában, olyan ráncos-rekeszes volt, mint egy női pénztárca.
– Láttam azúta is néhányszó – mondta Thoroughgood. – Gondútam, bisztos ollan jó érezte itt magát akkó éccaka... hogy itt maratt.
– Aha. Már régóta itt van.
Halkan horkolni kezdett. Thoroughgood elaludt az ablak előtt a székben, gyógyszerei és csodaszerei mellette sorakoztak az ablakpárkányon, mint az öregkor katonái névsorolvasáskor. Kikapcsoltam a magnót, és egy pillanatig csak néztem ezt az 1890-es évekből itt ragadt idegen időutazót, aki emlékezett arra az időre, amikor még nem jártak autók, nem volt elektromosság, nem voltak repülők, nem létezett Arizona állam. Krajcáros ott volt, újabb égbekiáltó áldozat felé vezette őket – hisz ez is csak egy volt a sok közül Derry történelmében. 1905 szeptemberében követték el, utána magasra csapott a rémület, s csak fokozódott a Kitchener-féle vasműben bekövetkezett húsvéti robbanásig.
Itt felvetődik néhány érdekes (és szerintem létfontosságú) kérdés. Például, mivel táplálkozik valójában Az? Tudom, hogy néhány gyereket részben megevett – legalábbis harapásnyomok látszottak rajtuk –, de lehet, hogy mi kényszerítjük rá. Az biztos, hogy kicsi gyerekkorunktól fogva arra tanítottak bennünket, hogy ha a szörny elkap a sötét erdőben, akkor megesz. Lehet, hogy ez a legrosszabb, amit el tudunk képzelni. De valójában a hit az, ami ezeket a szörnyetegeket táplálja, nem igaz? Kénytelen vagyok levonni a következtetést, miszerint lehet, hogy a táplálék maga az élet, de a hatalom forrása a hit, nem a táplálék. És ki képesebb nagyobb hitre a gyereknél?
De van egy probléma: a gyerekek felnőnek. A templomban a hatalom folytonosságát az ismétlődő szertartások biztosítják. Derryben a hatalom szintén ismétlődő szertartásokon alapul. Lehetséges, hogy Az számára az biztosítja a legnagyobb védelmet, hogy amikor a gyermekek felnőnek, elvesztik a hit képességét, illetve a lélek és a képzelőerő bénultsága uralkodik el rajtuk?
Igen, azt hiszem, ez a titok nyitja. És ha felhívom őket, vajon mire fognak emlékezni? És mennyit fognak elhinni? Annyit, hogy egyszer s mindenkorra végét vessük ennek a rémségnek, vagy csak annyit, hogy megölessem okét? A bűvös szó elhangzott – ezt tudom. Ennek az új sorozatnak minden gyilkossága egy-egy felhívás. Kétszer majdnem sikerült megölnünk Azt, és a végén mélyen bekergettük a város alatti alagútrendszerbe. De azt hiszem, Az tudatában van még egy titoknak: lehet, hogy Az halhatatlan (vagy legalábbis majdnem), mi nem vagyunk azok. Csak ki kellett várnia, hogy a hit ereje, melytől egyszerre lettünk potenciális szörny-ölők és erőforrások, egyszerűen megszűnjön. Huszonhét év. Lehet, hogy Az számára ez csak rövid, frissítő pihenő, mint számunkra a délutáni szundítás. Amikor felébred Az, ő nem változott, de a mi életünk egyharmada letelt. Beszűkült a látószögünk – a varázslatba vetett ^hitünk, mely lehetővé teszi a varázslatot, úgy megkopott, mint egy új cipő fénye az egész napos gyalogtúra után.
Miért szólít vissza bennünket? Miért nem hagyja, hogy meghaljunk? Gondolom, azért, mert majdnem megöltük Azt, mert megrémisztettük. Mert Az bosszút akar állni.
És most, most, hogy már nem hiszünk a Mikulásban, a tündérmesékben, Jancsi és Juliskában vagy a híd alatt lakó manóban, Az készen áll. Gyertek csak vissza! mondja Az. Gyertek csak vissza, járjunk a dolog végére Derryben! Hozzátok a kártyáitokat, a kavicsaitokat és a jojóitokat! Majd játszunk! Gyertek csak vissza, és meglátjuk, emlékeztek-e a legegyszerűbb dologra: milyen érzés gyereknek lenni, biztosan hinni és félni a sötétben!
Ebben az egyben ezerszázalékos vagyok: félek. Iszonyúan félek.

ÖTÖDIK RÉSZ
Chüd szertartása

„Nem lehet. Kimosta a víz,
rohad a függöny. A háló
tönkrement. Vedd ki a húst
a gépből. Többé ne építs
hidat. Most milyen levegőn lebegsz
kontinensek közt? A szavak
essenek bárhogy – súrolják talán
a szerelmet. Mely ritka
kegyelem. Túl sokat mentenének.
Az árvíz tette dolgát.”

WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Paterson

„Nézz s emlékezz! Nézd e földet,
ott messze, gyárakon és füvön át.
Bízz, bízva bízz, hogy áteresztenek.
Szólj akkor, kérdezz erdőt, agyagot.
Mit válaszolnak? A föld mit parancsol?
A világ foglalt. Már nem otthonod.”

KARL SHAPIRO: Úti epilógus számkivetetteknek

Tizenkilencedik fejezet
Az átvirrasztott éjszaka

Derryi könyvtár / éjjel 1.15

Amikor Ben Hanscom befejezte az ezüstgolyók történetét, még beszélgetni akartak, de Mike azt mondta, hogy szerinte menjenek mindannyian aludni.
– Mára ennyi elég – mondta, de igazából ő festett úgy, mint akinek elég volt aznapra; arca fáradt volt, nyúzott, és Beverly úgy gondolta, betegnek látszik...
– De még nem végeztünk – mondta Eddie. – Mi van a többivel? Én még mindig nem emlékszem...
– M-mike-nak igaza van – mondta Bill. – Vagy v-visszaemlékszünk, v-vagy n-n-nem. Sszerintem vissza fogunk e-emlékezni. Amire k-kellett, arra m-már visszae-em-lékeztünk.
– Márminthogy arra, ami fontos? – kérdezte Richie. Mike bólintott.
– Holnap találkozunk. – Majd az órájára nézett. – Illetve ma.
– Itt? – kérdezte Beverly. Mike lassan megrázta a fejét.
– Szerintem találkozzunk a Kansas utcában. Ahol Bill régen elrejtette a biciklijét.
– Lemegyünk a Pusztába – mondta Eddie, és hirtelen kirázta a hideg.
Mike újra bólintott.
Egy pillanatig csend volt, amíg végignéztek egymáson. Aztán Bill felállt, és a többiek követték példáját.
– Mindannyian legyetek nagyon óvatosak az éjszaka hátralévő részében – mondta Mike. – Az itt volt; Az bárhol ott lehet, ahol vagytok. De ettől a találkozástól jobban érzem magam. – Billre nézett. – Szerintem még most is sikerülhet, szerinted, Bill?
Bill lassan bólintott.
– Igen. Azt hiszem, hogy még most is sikerülhet.
– És Az ezt is tudni fogja – mondta Mike –, és mindent el fog követni a maga érdekében.
– Mit csinálunk, ha Az megjelenik? – kérdezte Richie. – Megfogjuk az orrunkat, lehunyjuk a szemünket, háromszor megfordulunk a tengelyünk körül, és valami jóra gondolunk? Varázsport szórunk Az arcába? Régi Elvis Presley-dalokat énekelünk? Vagy mit?
Mike a fejét rázta.
– Ha én ezt előre meg tudnám nektek mondani, akkor ugyebár nem volna semmi probléma. Csak azt tudom, hogy van egy másik erő – legalábbis létezett, amikor gyerekek voltunk –, és ez azt akarta, hogy életben maradjunk és járjunk a dolog végére. Lehet, hogy még mindig létezik. – Megrántotta a vállát. Kimerült mozdulat volt. – Azt hittem, legalább ketten, de akár hárman is hiányozni fogtok, mire elkezdjük a ma esti megbeszélést. Eltűntetek vagy meghaltatok. Már az, hogy mind eljöttetek, feljogosít a reményre.
Richie az órájára nézett.
– Negyed kettő. Hogy repül az idő, ha az ember ilyen jól mulat, mi, Boglya?
– Ha-ha, Richie! – felelte Ben, és halványan elmosolyodott.
– Akarsz sétálni a V-v-v-városháza Szállóig, Beverly? – kérdezte Bill.
– Rendben. – Beverly már vette a kabátját. A könyvtár most nagyon csöndesnek runt, árnyékos volt, rémisztő. Bill hirtelen magán érezte az utolsó két nap teljes súlyát, szinte összeroppantotta a hátát. Ha csak a kimerültség, az még hagyján, de többről volt szó: úgy érezte, hogy kezd becsavarodni, hallucinálni, kényszerképzetek gyötrik, paranoiás. Úgy érezte, figyelik. Talán nem is vagyok itt, gondolta. Lehet, hogy dr. Seward elmegyógyintézetében vagyok, a gróf felrobbant városi házának tőszomszédságában, a szemközti szobában Renfield, ő a legyeket fogdossa, én a szörnyeimet hajszolom, mindketten biztosak vagyunk benne, hogy folyik a mulatság, és dögösen kiöltözünk, persze nem frakkba, hanem kényszerzubbonyba.
– És te, Richie?
Richie megrázta a fejét.
– Engem a Boglya és Kaspbrak majd hazavisz – mondta Richie. – Oké, srácok?
– Persze – mondta Ben. Beverlyre pillantott, aki Bill mellett állt, és beléhasított a fájdalom, amiről már majdnem megfeledkezett. Újabb emlék derengett fel előtte, szinte kéznyújtásnyira, de aztán tovalebegett.
– És te, M-mike? – kérdezte Bill. – Hazasétálsz velünk? Mike a fejét rázta.
– Nekem még...
Beverly ekkor felsikoltott, az éles hang belehasított a nyugalomba. A boltíves mennyezet felkapta a sikolyt, és a visszhangok egy haláltündér nevetéseként repkedték és ölelték körül őket.
Bill megpördült; Richie elejtette a sportkabátját, amit éppen fölemelt széke háttámlájáról; üvegcsörömpölés hallatszott, ahogy Eddie levert egy üres ginesüveget az asztalról.
Beverly a kezét maga elé tartva hátrált, arca fehér volt, mint a frissen meszelt fal. Szeme kidülledt mély, sötétlila gödrében.
– A kezem! – Kiáltotta. – A kezem!
– Mi... – kezdte Bill, de aztán látta, hogy vér csöpög lassan Beverly remegő ujjai közül. Feléje indult, és hirtelen az ő kezébe is fájdalmas meleg hasított. Nem éles fájdalom volt, inkább olyan, mint amikor egy régi seb helye sajogni kezd.
Tenyerén a régi hegek, melyek Angliában jelentek meg újra, felszakadtak és vérezni kezdtek. Elfordult, és látta, hogy Eddie Kaspbrak hülyén bámulja a saját tenyerét. Az is vérzett. Mike-é is. És Richie-é is. És Bené is.
– Most már végig kell csinálnunk, igazam van? – mondta Beverly. Sírni kezdett. Ezt a hangot is felnagyította a könyvtár dermedt üressége; mintha az egész épült vele sírt volna. Bill arra gondolt, hogy ha sokáig kellene ezt a hangot hallgatnia, biztosan megbolondulna. – Isten segítsen meg minket, végig kell csinálnunk! – Beverly szipogva az orrához nyúlt. Reszkető kézfejével letörölte, mireAnég több vér csöpögött a padlóra.
– Gy-gy-gyorsan! – mondta Bill, és megragadta Eddie kezét.
– Mi...
– Gyorsan!
Kinyújtotta a másik kezét, és a következő pillanatban Beverly megfogta. Még ekkor is sírt.
– Igen – mondta Miké. Olyan volt, mint akit elkábítottak. – Igen, így van, nem igaz?! Az újra kezdi, ugye, Bill? Az újra kezdi.
– I-i-igen, azt h-hiszem...
Mike egyik kezével Eddie kezét, a másikkal Beverlyét fogta meg. Egy másodpercig Ben csak nézett rájuk, majd mint egy holdkóros, felemelte mindkét kezét, és Mike és Richie közé lépett. Megragadták egymás kezét. A kör bezárult.
(Ó Chüd és a Chüd szertartás és a Teknősbéka nem tud segíteni nekünk)
Bill sikoltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Látta, hogy Eddie feje hátracsuklik, kidagadtak az erek a nyakán. Bev csípője kétszer gyorsan megrándult, mintha egy 22-es pisztolygolyó gyorsaságával lett volna orgazmusa. Mike szája furcsán mozgott, egyszerre nevetett és grimaszolt. A könyvtár csendjében ajtók csapódtak és nyíltak, a hangok tekegolyókként gurultak végig köztük. A folyóiratolvasóteremben magazinok röpködtek a szél nélküli hurrikánban. Carole Danner irodájában a könyvtár IBM írógépe életre kelt és írni kezdett:
belever
öklévélazoszlopba
ésmégmindigragaszkodikhozzáhogyakísértetetlátja
beleveröklévelazoszlopba
Az írófej elakadt. Az írógép morgott és vastag elektromos hangon felböfögött, ahogy minden egymásra halmozódott benne. Az okkult könyvek polca hirtelen megbillent, szanaszét szórva Edgar Cayce-t, Nostradamust, Charles Fortot és az Apokrifeket.
Billen felemelő érzés lett úrrá. Alig volt tudatában, hogy erekciója lett, és hogy minden hajszála az égnek áll. A teljes kör erőtere hihetetlen volt.
A könyvtár összes ajtaja egyszerre csapódott be.
A regisztrációs pult mögötti régi óra megkondult.
Aztán minden abbamaradt, mintha valaki lekapcsolt volna egy kapcsolót.
A kezük lehanyatlott, kábultan néztek egymásra. Senki nem szólt egy szót sem. Ahogy a hatalom erőtere visszahúzódott, Billt borzasztó pusztulás érzete kerítette hatalmába. Végignézett a fehér, kimerült arcokon, majd lepillantott a kezére. Tenyere vérrel volt összekenve, de a seb, melyet Stan Uris ejtett rajta egy törött kólásüveg darabjával 1958 augusztusában, kusza, fehér vonalakat hagyva maga mögött, újra összezárult. Azt gondolta: Az volt az utolsó alkalom, hogy mind a heten együtt voltunk... amikor Stan a vágásokat ejtette a Pusztában. Stan nincs itt; meghalt. És ez az utolsó alkalom, hogy így hatan együtt vagyunk. Tudom, érzem.
Beverly reszketve hozzábújt. Bill átkarolta. Mindannyian ránéztek, szemük hatalmas és ragyogó a félhomályban, a hosszú asztal, melynél korábban ültek, tele üres üvegekkel, poharakkal és teli hamutálakkal – a fény kis szigete.
– Ennyi elég – mondta Bill rekedten. – Elég szórakozás egy estére. A bált egy másik alkalomra halasztjuk.
– Emlékszem – mondta Beverly. Felnézett Billre, szeme elkerekedett, sápadt arca nedves. – Mindenre emlékszem. Amikor az apám megtudta, hogy vagytok, srácok. A rohanásra. Bowersre és Crissre és Hugginsra. Hogy mennyire rohantam. Az alagút... a madarak... Az... mindenre emlékszem.
– Aha – mondta Richie. – Én is. Eddie bólintott.
– A szivattyútelep...
– És ahogy Eddie... – mondta Bill.
– Menjetek haza – mondta Mike. – Pihenjelek egy kicsit. Késő van.
– Gyere velünk, Mike! – kérte Beverly.
– Nem. Be kell zárnom. És néhány dolgot még le kell írnom... a megbeszélés jegyzőkönyvét, ha úgy tetszik. Nem tart sokáig. Menjetek csak!
Az ajtóhoz indultak, egy szót se szóltak. Bill és Beverly együtt mentek, Eddie, Richie és Ben pedig mögöttük. Bill kinyitotta az ajtót Beverlynek, és Beverly halkan megköszönte. Ahogy lefelé ment a fehér gránitlépcsőkön, Bill arra gondolt, hogy milyen fiatalnak, milyen sebezhetőnek látszik... Elszomorította a tudat, hogy valószínűleg újra bele fog szeretni. Megpróbált Audrára gondolni, de Audra oly távolinak tűnt. Ott alszik a házukban, Fleetben, miközben a nap felkel, és a tejesember elindul mindennapos körútján.
Derry ege megint befelhősödött, és sűrű foltokban köd terjeszkedett a kihalt utcákon. Az utcán feljebb a Közösségi Ház, magas, keskeny viktoriánus épület, feketeségbe burkolózott. Bill azt gondolta És bármi sétált be a Közösségi Házba, egyedül volt. Vissza kellett fojtania a feltörő vad vihogást. Lépteik zaja nagyon hangosnak tűnt. Beverly keze hozzáért az övéhez, és ő hálásan fogta meg.
– Az korábban kezdte el, semhogy felkészültünk volna rá – mondta Beverly.
– F-fel l-lehet rá k-készülni valaha is?
– Te felkészültél volna, Nagy Bill!
Beverly kezének érintése hirtelen egyszerre tűnt csodálatosnak és szükségesnek. Arra gondolt, milyen érzés lenne megérinteni a mellét életében másodszor, és gyanította, hogy meg fogja tudni, mielőtt ez a hosszú éjszaka véget ér. Most teltebb, érettebb... és a keze a szemérméhez érve most szőrzetet találna. Azt gondolta: Szerettelek, Beverly... Szeretlek most is. Ben szeretett... szeret most is. Szerettünk akkor... szeretünk most. De jobb is, mert kezdődik. Most már nincs menekvés. Visszanézett, és félsaroknyira látta a könyvtárat. Richie és Eddie a lépesd tetején álltak; Ben az alján állt, és utánuk nézett. Kezét mélyen zsebre vágta, görnyedt testtartással állt, és a köd mozgó lencséjén keresztül nézve akár tizenegy éves is lehetett volna. Ha képes lett volna a gondolatátvitelre, Bill ezt küldte volna Bennek: Nem számít, Ben. A szeretet az, ami számít, a törődés... mindig sóvárgunk, és sosem kapjuk meg, amit akarunk. Lehet, hogy csak ennyit viszünk magunkkal, amikor kilépünk az életből és belépünk a halálba. Sovány vigasz, de még ez is jobb a semminél.
– Az apám tudta – mondta hirtelen Beverly. – Egyik nap hazamentem a Pusztából, és ő egyszerűen tudta. Elmondtam már, mit mondott mindig, amikor mérges volt?
– Mit?
– „Aggódom miattad, Bevvie.” Ezt mondta, „nagyon aggódom.” – Beverly egyszerre nevetett és reszketett. – Azt hiszem, meg akart verni, Bill. Szóval... már előtte is többször megvert, de az utolsó alkalom más volt. Olyan... nos, sok szempontból nagyon furcsa ember volt. Szerettem. Nagyon szerettem, de...
Billre nézett, lehet, hogy az ő szájából akarta hallani. De Bill nem mondta ki; ezt előbb vagy utóbb magának kell kimondania. A hazugság és az önámítás olyan teherré vált, amit nem engedhettek meg maguknak. – Gyűlöltem is – mondta, és keze görcsösen szorította Billét egy hosszú másodpercre. – Ezt még soha az életben nem mondtam el senkinek. Azt hittem, hogy Isten halálra sújtana, ha hangosan kimondanám.
– Akkor mondd ki még egyszer!
– Nem, én...
– Gyerünk! Fájni fog, de lehet, hogy már nagyon régóta elfojtod. Mondd ki!
– Gyűlöltem az apámat – mondta Beverly, és menthetetlenül sírni kezdett. – Gyűlöltem, féltem tőle, gyűlöltem, soha nem lehettem elég jó neki, és gyűlöltem, tényleg, de ugyanakkor szerettem is.
Bill megállt és szorosan átkarolta Beverlyt. Beverly rémülten kapaszkodott belé. Könnyei eláztatták Bill nyakát. Bill tökéletesen érezte Beverly testet, mely érett volt és kemény. Kicsit távolodott, mert nem akarta, hogy Beverly megérezze, hogy erekciója van... De Beverly újra hozzábújt.
– Lent voltunk aznap reggel – mondta –, kártyáztunk vagy valami hasonló. Valami ártalmatlan dolgot csináltunk. Az még csak szóba sem került aznap, legalábbis akkor nem... pedig szinte mindennap beszéltünk róla. Emlékszel?
– Igen – felelte Bill. – Szinte mindennap.
– Borús idő volt... de meleg. Majdnem egész délelőtt játszottunk. Úgy fél tizenkettő körül mentem haza. Úgy gondoltam, hogy lezuhanyozom, azután eszem egy tányér levest és egy szendvicset. És aztán visszamegyek még játszani. A szüleim mindketten dolgoztak. De az apám ott volt. Otthon volt. Úgy

A Főutca alsó szakaszán / délelőtt 11.30

dobta keresztül a szobán, hogy még szinte át sem lépett a küszöbön. Csodálkozó sikoly szakadt ki belőle, majd azonnal elhallgatott, amikor olyan erővel vágódott neki a falnak, hogy a válla azonnal elzsibbadt. Lerogyott az ócska kanapéra, és rémülten körülnézett. A bejárati ajtó nagy durranással becsapódott. Az apja állt mögötte.
– Aggódom miattad, Bevvie – mondta. – Néha nagyon aggódom. Tudod jól. Mondom elégszer, nem igaz? Naná, hogy mondom!
– Apu, mit...
Lassan indult Beverly felé, át a nappalin, arca merengő, szomorú, elszánt. Beverly nem akarta látni az utóbbit, de az ott volt, mint az állóvíz tetején megvillanó szennyfolt. Elgondolkodva rágcsálta jobb kezén az egyik bütyköt. Khakiszínű ing és nadrág volt rajta, és amikor Beverly lenézett, látta, hogy magas szárú cipőjével foltokat hagy az anyja szőnyegén. Elő kell vennem a porszívót, gondolta zavarosan. Fel kell porszívóznom. Ha olyan állapotban leszek, hogy fel tudok porszívózni. Ha...
Sár volt. Fekete sár. Bevvi gondolatai ijesztően elkalandoztak. Újra a Pusztában volt Bill-lel, Richie- vel, Eddie- vel és a többiekkel. Fekete, sűrű sár volt apu cipőjén, olyan, mint lent a Pusztában, a mocsaras részen, ahol a fehér, csontvázszerű, Richie által bambusznak nevezett valamik alkottak ligetet. Amikor fújt a szél, a szárak üreges, csörgő hangja a négerek dobjainak pergésére emlékeztetett. Az apja lent járt volna a Pusztában? Az apja...
DURR!
Apja keze széles ívben csapott le és vágott bele az arcába. Beverly feje nekivágódott a falnak. Apja hüvelykujját beakasztotta az övébe, és arcán értetlen, kíváncsi kifejezés ült. Beverly érezte, hogy vércsík fut végig melegen alsó ajka bal sarkából.
– Észrevettem, hogy kezdesz nőni – mondta az apja, és Beverly azt hitte, hogy még mást is fog mondani, de úgy tűnt, hogy egyelőre beéri ennyivel.
– Apu, miről beszélsz? – kérdezte halk, remegő hangon. – Ha hazudsz, kitaposom belőled a szuszt, Bevvie – mondta, és Beverly rémülten látta, hogy az apja nem rá néz; hanem a feje fölött, a kanapé mögötti falon lógó Currier- és Ives-nyomatot bámulja. Gondolatai ismét ijesztően elkalandoztak, négyéves volt, a fürdőkádban ült a kék műanyag hajójával és a Popeye szappanával; apja, a hatalmas és imádott apja mellette térdelt, szürke köppernadrágban és csíkos pólóban, egyik kezében a mosdókendő, a másikban egy pohár szénsavas narancslé, a hátát szappanozza, és közben azt mondja: Hadd nézzem a fülecskédet, Bevvie; anyádnak kell egy kis retek vacsorára! És hallja, amint a kis Bevvie kuncog, felnéz apja enyhén őszülő aícába, amit akkor örökkévalónak hitt.
– Én... én nem fogok hazudni, apu – mondta. – Mi a baj? – Apja alakja fokozatosan szétfolyik, ahogy könnyek öntik el Bev szemét.
– Lent voltál a Pusztában egy csomó fiúval, ugye?
Beverly lélegzete elakadt; szeme ismét lepillantott a sáros cipőre. Az a fekete, ragadós sár. Ha túl mélyen lép bele az ember, azonnal beszippantja a tornacipőjét vagy mokaszinját... és mind Richie, mind Bill állították, hogy ha az ember teljesen belemegy, gyilkos lápként biztosan elnyeli.
– Szoktam ott lent játszani né...
Durr!, a bőrkeményedésekkel teli kéz újra lesújtott. Beverly fájdalmában és félelmében felkiáltott. Az az arc félelmet keltett benne, meg az is, hogy az apja elszántan félrenézett. Valami nagyon nincs rendben. Mostanában egyre rosszabb... És ha meg akarja ölni? És ha...
(ó, hagyd abba, Beverly, az APÁD, és az APÁK nem ölik meg a LÁNYAIKAT)
elveszti az önuralmát? És ha...
– Mit engedtél meg nekik? Mit csináltak veled?
– Mit csináltak? Mi... – Fogalma sem volt, miről beszél az apja.
– Vedd le a nadrágod!
Zavara fokozódott. Egy szót se értett abból, amit az apja mondott. Próbálta követni a gondolatmenetét, de ettől a rosszullét környékezte... úgy érezte, menten elhányja magát.
– Mit.... miért...?
Apja felemelte a kezét; ő összerándult.
– Vedd le, Bevvie! Látni akarom, hogy érintetlen vagy-e. Újabb kép merült fel benne, még tébolyítóbb, mint az előzők: látta magát, amint lehúzza a farmerjét és az egyik lába is lejön vele. Az apja csak üti, pofozza körbe a szobában, és ő fél lábon próbál elugrálni előle. Apu kiáltozik: Tudtam, hogy nem vagy érintetlen! Tudtam! Tudtam!
– Apu, nem tudom, miről...
A férfi keze lecsapott, ezúttal nem ütötte, hanem markolta. Ujjai gyűlöletes erővel mélyedtek Beverly vállába. Felsikoltott. Apja felrántotta, és most először egyenesen a szemébe nézett. Beverly újra sikoltott attól, amit a szemében látott. Nem látott... semmit. Az apja eltűnt. És Beverly hirtelen megértette, hogy csak ő van a lakásban és Az, egyedül van Azzal ezen az álmos augusztusi délelőttön. Nem érezte azt a sűrű erőteret és a színtiszta gonosz jelenlétét, mint másfél héttel azelőtt a Neibolt utcai házban – apja alapvető kedvessége valahogy enyhített a helyzeten –, de Az ott volt – apján keresztül megjelent.
Apja félrelökte. Beverly nekivágódott a dohányzóasztalnak, átbukott rajta, és hangos kiáltással elterült a földön. Szóval így megy, gondolta. Elmondom majd Billnek, hogy számítson rá. Az mindenhol ott van Derryben. Az csak... Az csak kitölti az üres részeket, ennyi az egész.
Odébbgurult. Az apja feléje indult. Beverly a fenekén csúszva tért ki előle. Haja a szemébe lógott.
– Tudom, hogy lent voltál – mondta az apja. – Mondták. Nem hittem el. Nem hittem el, hogy az én Bevvie-m fiúkkal mászkál. Aztán ma reggel a saját szememmel láttalak. Az én Bevvie-m egy csomó fiúval. Még nincs tizenkettő, de fiúkkal mászkál! – Ez a legutolsó gondolat új, friss haragot ébresztett benne; elektromos áramként futott végig szikár testén. – Még nincs tizenkét éves! – üvöltötte, és hatalmasat rúgott a lány combjába. Beverly felsikoltott. Az apja állkapcsa úgy kapaszkodott ebbe a ténybe vagy gondolatba, vagy akármi volt is ez számára, mint éhes kutya állkapcsa az elévetett húsdarabba. – Még nincs tizenkettő! Nincs tizenkettő! Nincs TIZENKETTŐ!
Ismét belerúgott. Beverly odébbgurult. Már a konyhához közeledtek. A férfi magas szárú cipőjével belerúgott a tűzhely alatti fiókba, az edények hangosan összekoccantak.
– Ne menekülj előlem, Bevvie – mondta. – Ne akarj elmenekülni előlem, mert csak neked lesz rosszabb. Hidd el! Higgy az apádnak! Ez komoly dolog. Fiúkkal mászkálni, hagyni, hogy Isten tudja, mit csináljanak veled – nincs tizenkettő –, Jézusom, ez nagyon komoly! – Megragadta és a vállánál fogva felrántotta.
– Csinos kislány vagy – mondta. – Rengeteg ember van, aki boldogan megrontana egy ilyen csinos kislányt. Rengeteg csinos kislány van, aki szívesen hagyja, hogy megrontsák. Szajhálkodtál azokkal a fiúkkal, Bevvie?
Végre megértette, Az mit ültetett el az apja fejében... illetve agyának egy része tudta, hogy a gondolat akár ott is bujkálhatott mindvégig; Az csak használta a meglévő eszközöket, melyek csak az alkalomra vártak.
– Nem, apu. Nem, apu...
– Láttam, hogy cigiztél! – üvöltötte az apja. Ezúttal pofozta, olyan erővel, hogy Beverly tántorogva nekiesett a konyhaasztalnak, a földre zuhant, és a derekába iszonyú fájdalom nyilallt. A só- és a borstartó a földre esett. A borstartó eltört. Fekete virágok nyíltak és tűntek el a szeme előtt. A hangok mélyebbek lettek. Látta az apja arcát. Valamit az arcában. Az ő mellét nézte. Beverly hirtelen tudatára ébredt, hogy a blúza kicsúszott a nadrágjából és hogy nincs rajta melltartó – merthogy összesen csak egy melltartója volt, amit tornázáshoz használt. Gondolatai visszatértek a Neibolt utcai házhoz, amikor Bill odaadta neki a pólóját. Tudta, hogy melle áttetszik a puha pamutanyagon, de a fiúk elvétett, futó pillantásai nem zavarták; teljesen természetesnek tartotta. És Bill tekintete több volt, mint természetes – melegnek és kívánatosnak érezte, ha mégoly veszélyes volt is.
Rémületébe most bűntudat keveredett. Olyan nagyot tévedett az apja? Hát nem fordult meg
(szajhálkodtál azokkal a fiúkkal)
a fejében? A rút gondolat? Bármi volt is, amiről most az apja beszél?
Ez nem ugyanaz! Ez nem ugyanaz, ahogy most
(szajhálkodtál)
az apja bámulja. Nem ugyanaz!
Visszagyúrte a blúzát.
– Bevvie?
– Apu, mi csak játszunk. Tényleg. Játszunk... mi... mi nem csinálunk semmi olyat... semmi rosszat. Mi...
– Láttam, hogy cigiztél – mondta újra az apja, és feléje indult. Tekintete végigfutott Beverly mellkasán, és keskeny, egyenes csípőjén. Hirtelen egy fiatal fiú hangján kántálni kezdett, és ez még jobban megrémítette Beverlyt: Az a lány, aki rágózik, cigizik is! Az a lány, aki cigizik, iszik is! És az a lány, aki iszik – mindenki tudja, hogy egy olyan lány mikre képes!
– NEM CSINÁLTAM SEMMIT! – kiáltotta Beverly, miközben apja keze a vállára ereszkedett. Ezúttal nem markolt bele, nem okozott fájdalmat. Szelíden fogta meg a vállát. És valahogy ez volt a legijesztőbb.
– Beverly – mondta apja, hangjában a rögeszmések őrült logikájával, mellyel vitatkozni sem lehet –, láttalak a fiúkkal. Elmondanád, mit csinál egy lány a fiúkkal ott lent a szemétdombon, ha nem azt, amit egy lány a hátán fekve csinál?
– Hagyjál békén! – kiáltotta Beverly. A harag egy mély forrásból tört fel, melynek létezéséről Beverly nem is tudott. Kékessárga lángra lobbant az agyában. A gondolatait fenyegette. Hányszor rémítette meg az apja; hányszor szégyenítette meg, hányszor okozott neki fájdalmat. – Hagyjál békén!
– Ne beszélj így az apáddal! – mondta az apja csodálkozó hangon.
– Nem csináltam azt, amiről beszélsz! Soha!
– Lehet. Lehet, hogy nem. Meg fogom nézni, hogy biztos legyek benne. Tudom a módját. Vedd le a nadrágod!
– Nem.
Az apja szeme elkerekedett, sárga szaruhártyát villantva fel a mélykék írisze körül.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy nem. – Apjának tekintete mélyen az övébe fúródott, és lehet, hogy látta benne a lángoló haragot, a lázadás fényes kitörését. – Honnan tudtad meg?
– Bevvie...
– Ki mondta meg, hogy ott szoktunk játszani? Egy idegen? Egy narancssárga és ezüst ruhás férfi? Kesztyűt viselt? Olyan volt, mint egy bohóc, de mégsem az? Hogy hívták?
– Bevvie, abbahagyod...
– Nem: te hagyd abba! – mondta az apjának.
A férfi keze újra ütött, ezúttal nem nyitott tenyérrel, hanem ökölbe szorítva. Mintha be akarna törni valamit. Beverly lehajolt. Apja ökle elzúgott a feje fölött, és belecsapott a falba. Felhördült, elengedte Beverly t, és a szájához kapta az öklét. Beverly gyors, puha lépésekkel hátrált.
– Azonnal gyere vissza!
– Nem-felelte Beverly. -Bántani akarsz. Szeretlek, apu, de gyűlöllek, amikor ilyen vagy. Többet nem fogom eltúrni. Az vesz rá, de te engedsz neki.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta az apja –, de azonnal gyere ide! Nem mondom többször.
– Nem – felelte Beverly, és sírni kezdett.
– Ne várd meg, amíg én megyek oda, Bevvie! Piszkosul megbánod, ha nekem kell odamennem. Gyere ide!
– Mondd meg, hogy kitől tudod – felelte Beverly –, és akkor odamegyek.
A férfi fürgén vetette rá magát, mint egy macska, s bár Beverly számított rá, az apjának majdnem sikerült elkapnia. A lány reszkető kézzel a konyhaajtó kilincse után kapott, épp csak résnyire nyitotta ki az ajtót, hogy kiférjen, aztán a folyosón a kapu felé rohant, olyan rémülten, ahogy huszonhét év múlva Mrs. Kersh elől fut majd. Mögötte Al Marsh nekizuhant az ajtónak, az becsapódott, és a közepén végighasadt.
– AZONNAL GYERE VISSZA, BEVVIE! – harsogta az apja, majd feltépte az ajtót és utánaeredt.
A kapu be volt reteszelve; Beverly a hátsó kapun ment be a házba. Egyik reszkető keze a retesszel bajlódott, míg a másikkal eredménytelenül nyomogatta a kilincset. Mögötte az apja ismét felhördült: hangja egy
(vedd le a nadrágod, szajha)
állaté. A retesz engedett, és a bejárati ajtó végre kicsapódott. Forró levegő vibrált a torkában. Hátrapillantott és látta, hogy az apja a nyomában van, vigyorogva, eltorzult arccal nyújtja a kezét, sárga lófoga akár a medvecsapda.
Beverly kirobbant a szúnyoghálós ajtón, apja ujjai érintették hátul a blúzát, de nem tudta elkapni. Bev lerepült a lépcsőn, elvesztette az egyensúlyát és hasra esett, lehorzsolva a bórt mindkét térdéről.
– AZONNAL VISSZAJÖSSZ, BEVVIE, VAGY ISTEN LÁTJA LELKEMET, LENYÚZOM RÓLAD A BŐRT!
Apja lejött a lépcsőn, Beverly ezalatt feltápászkodott, farmerjének mindkét szárán hatalmas lyuk tátongott,
(le a nadrágodat)
a térde véres, csupasz ideg végződései fájdalmas éneket énekelnek. Hátranézett, és már megint a nyomában volt Al Marsh, felügyelő és gyerekgondozó, ősz férfi, khakizöld nadrágban és khakizöld ingben két hajtókás zsebbel, övén egy láncon kulcskarika lóg, a haja repked. De a szeme nem az övé – az apja lényege, az apjáé, aki régen megmosta a hátát és megpaskolta a hasát, és aki mindezt azért tette, mert aggódott, nagyon aggódott, az apja, amikor Bev hétéves volt, egyszer megpróbálta befonni a haját, és alaposan összegubancolta, és aztán nagyokat kuncogott, hogy milyen viccesen áll ki mindenfele, az apja, aki vasárnaponként fahéjas tojáslikőrt csinált, ami sokkal finomabb mindennél, amit az ember negyed dollárért vehet a fagyizóban – nem az apja a figura, az ő férfi-mintaképe, a másik nem vegyes érzelmeket keltő ideálja. Ennek most mind nyoma sem volt a szemében. Beverly csakis a gyilkost látta benne. Az volt a szemében.
Futni kezdett. Az elől futott.
Mr. Pasquale értetlenül nézett fel a kertjében, ahol a kopár gyepet locsolta, és közben a Red Sox-meccset hallgatta a veranda korlátján elhelyezett rádióból. A Zinnerman gyerekek hátraléptek az öreg Hudson Hornet ihellől, amit huszonöt dollárért vettek, és szinte naponta lemostak. Az egyik locsolócsövet tartott a kezében, a másik egy vödör szappanos vizet. Mindkettő a száját tátva bámulta. Mrs. Denton kinézett második emeleti lakásának ablakán, ölében hat lánya közül az egyiknek a ruhája, a padlón a kosárban a többi javítanivaló, szája tele gombostűvel. A kis Lars The- ramenius sietve lelépett a repedezett járdáról, és triciklijével leparkolt Bucky Pasquale haldokló gyepén. Zokogni kezdett, amikor Bevvie, aki tavasszal egy üres délelőttjén türelmesen tanította, hogyan kösse be a cipőfűzőjét, hogy az úgy is maradjon, kimeredt szemmel, sikoltozva száguldott el mellette. A rá következő másodpercben az apja rohant üvöltve utána, és Lars, aki akkor hároméves volt, és aki tizenkét év múlva egy motorbalesetben fog meghalni, valami borzasztót és nem emberit látott Mr. Marsh arcában. Utána három hétig rémálmai voltak. Azt álmodta, hogy Mr. Marsh pókká változik a ruhájában.
Beverly rohant. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy talán az életét menti. Ha az apja most elkapná, nem számítana, hogy az utcán vannak. Az emberek csináltak néha őrültségeket Derryben; nem kellett újságot olvasnia vagy a város furcsa történetét ismernie ahhoz, hogy ezt megértse. Ha az apja elkapná, megfojtaná vagy halálra verné, vagy rugdosná. Aztán, ha vége, valaki begyűjtené és berakná egy cellába, ahogy Eddie Corcoran mostohaapja is egy cellában üldögél, kábán és értetlenül.
A belváros felé rohant, egyre több embert hagyott el futtában. Azok csak bámultak – először őt, aztán a nyomában az apját –, az arcukon meglepetés ült, néhányukén döbbenet. De ennél nem több. Odanéztek, aztán tették a dolgukat. Bev tüdejében egyre nehezebben lüktetett a levegő.
Átvágott a Csatornán, lába dobogott a cementen, miközben tőle jobbra kocsik dübörögtek át a híd vastag fagerendáin. Balra Beverly látta a Csatorna kő félkörívét, amint bebukott a belváros alá. Átvágott a Fő utcán, mit se törődve a felharsanó autódudákkal és csikorgó fékekkel. Jobbra fordult, mert abban az irányban volt a Puszta. Az még majdnem egy mérföldnyire volt, és ha oda akar menni, valahogy előnyt kell szereznie az apjával szemben a Felsődomb kegyetlen emelkedőjén (vagy egy másik, még meredekebb mellékutcában). De nem volt más választása.
– GYERE VISSZA, TE KIS ROHADÉK, FIGYELMEZTETLEK!
Ahogy elérte aj árdát a túloldalon, hátrapillantott, haj ának súlya a mozdulat közben eltűnt a válláról. Az apja az úttest közepén állt, ugyanúgy mit se törődve a forgalommal, mint ő, arca izzadt-vörösen fénylett.
Bev bemenekült egy sikátorba a Raktársor mögött. A Felsődombra néző épületek hátát látta: Sztár Marhahús, Armour Húscsomagoló, Hemphill Hűtő- és Nagykereskedelmi Áruház, Eagle Marha és Kóser Húsok. A keskeny, macskaköves sikátor csak még keskenyebb lett a sok gőzölgő szemeteskukától és konténertől. A macskakő, isten tudja, miféle szeméttől és mocsoktól csúszott. Szagok keveredtek a levegőben, némelyik enyhe volt, némelyik erősebb, némelyik egyszerűen észbontó... de mindegyik hússal és mészárlással kapcsolatos. Legyek zümmögtek felhőkben. Némelyik épület belsejéből csontfűrész vérfagyasztó zaját hallotta. Lába meg-megbotlott az egyenetlen, csúszós macskaköveken. Egyik megcsúszáskor meglökött egy fém szemeteskukát, újságpapírba csomagolt belsőség esett ki belőle, mint egy hatalmas, húsos trópusi virág.
– AZONNAL GYERE IDE VISSZA, BEVVIE! KOMOLYAN MONDOM! NE RONTSD TOVÁBB A HELYZETED!
Két férfi ült a Kirshner Csomagolóanyag-gyár rakodóajtajánál, vastag szendvicseket majszoltak, mellettük uzsonnástáska.
– Benne vagy a pácban, kislány – mondta az egyik kedvesen. – Nyomodban az apád!
Az apja közelebb került hozzá. Beverly szinte közvetlenül maga mögött hallotta hangos lábdobogást és nehéz zihálását; jobb felől a fakerítés mellett feléje röpült az apja fekete árnyéka.
Aztán az apja meglepetten és dühösen felüvöltött, a lába kicsúszott alóla, és elterült a macskakövön. Egy pillanat múlva fel is pattant, már nem szavakat kiabált, hanem fékezhetetlen haragját hörögte a világba, miközben a két férfi az ajtóban hatalmasakat nevetett egymás hátát csapkodva.
A sikátor balra kanyarodott... és Beverly hirtelen megtorpant, szája döbbenten tágra nyílt. A sikátor végében egy kukásautó állt. Egyik oldalán sem volt egy csepp hely. A motorja hangosan berregett. A motorzúgás mögül nagyon gyengén kihallatszott a vezetőfülkében üló férfiak beszéde. Még több férfi tart ebédszünetet. Alig három vagy négy perc volt hátra délig, a bíróság órája nemsoká elüti a delet.
Beverly hallotta, hogy az apja jön, egyre közelebb ér. Ledobta magát, és könyökén meg sérült térdén bekúszott a szemeteskocsi alá. A kipufogógáz és a dízelolaj szaga keveredett az erős hússzaggal, és Beverlynek felfordult a gyomra. Az előnyszerzésnek ez a szakasza volt a legrosszabb: hason csúszott a nyálkás macskakövön az undorító szemétben. Folyamatosan haladt előre, egyszer túl magasra emelkedett, s a háta hozzáért a kukásautó forró kipufogócsövéhez. A nyelvébe harapott, hogy fel ne sikoltson.
– Beverly? Ott vagy alatta? – Minden szót zihálás választott el az előzőtől. Beverly hátrapillantott, a tekintete találkozott apjáéval, aki épp lehajolt és benézett a kukáskocsi alá.
– Hagyjál... békén! – mondta ki nehezen.
– Te rohadék – mennydörgött az apja. A földre vetette magát, csörögtek a kulcsai, és kúszva megindult Bev után, groteszk úszómozdulatokkal lendítve előre magát.
Beverly átjutott a kukásautó vezetőfülkéje alatt, megmarkolta az egyik hatalmas kereket – ujjai belemélyedtek a gumiba –, és felrántotta magát. Farkcsontját beverte az első lökhárítóba, majd szaladt tovább, most felfelé a Felsődombon, blúza és farmere csupa szemét és iszonyúan büdös. Visszanézett és látta, hogy apjának keze és szeplős karja épp előbukkan a kukáskocsi vezetőfülkéje alól, mint egy elképzelt gyermekkori szörny mancsa az ágy alól.
Gyorsan, gondolkodás nélkül bevágódott a Feldman Raktár és a Tracker Testvérek melléképülete közé. Ez a szűkület még ahhoz is keskeny, hogy sikátornak lehessen nevezni, tele Volt törött ládákkal, gazzal, napraforgóval és, természetesen, még több szeméttel. Beverly beugrott egy ládarakás mögé, és összekucorodott. Pár pillanat múlva látta, hogy apja elrohan a szűkület szája előtt, föl a hegyre.
Beverly felállt, és a szűkület másik végéhez sietett. Rácsos kerítés állt ott. Felmászott és leugrott a másik oldalán. Most a Teológiai Szeminárium papneveldéjének a területén volt. Végigrohant a szépen karbantartott gyepen, és elfordult az épület oldalán. Hallotta, hogy bent valaki klasszikus zenét játszik az orgonán. A kellemes hangok szinte rést ütöttek a mozdulatlan levegőben.
Magas sövény húzódott a papnevelde és a Kansas utca között. Beverly átlesett rajta, és látta az apját az utca túlsó végében, zihálva szedte a levegőt, hónaljánál sötét izzadságfolt éktelenkedett az ingén. Csípőre tett kézzel tekingetett körbe. Kulcskarikája vakítóan csillogott a napfényben. Beverly ugyancsak zihálva figyelte, szíve iszonyú sebességgel vert a torkában. Nagyon szomjas volt, és saját kipárolgása undorította. Ha egy rajzfilmben lennék, gondolta zavarosan, akkor most olyan hullámos bűzvonalak vennének körül.
Apja lassan átment a papnevelde oldalára.
Beverlynek elállt a lélegzete.
Kérlek, Istenem, nem tudok tovább futni... Istenem, segíts! Ne hagyd, hogy megtaláljon!
Al Marsh lassan lépdelt a járdán, közvetlenül ott ment el, ahol a lánya a sövény túloldalán rejtőzött.
Édes Istenem, ne hagyd, hogy megérezze a szagom!
Nem érezte meg – lehet, hogy azért, mert attól, hogy a sikátorban elesett, aztán átmászott a kukás autó alatt, Al maga is olyan büdös volt, mint Beverly. Továbbment. Beverly nézte, amíg legyalogolt a Felsődombról, és eltűnt a szeme elől.
A lány lassan felállt. Ruhája csupa mocsok, arca maszatos, háta fájt, ahol megégette a kipufogócső. Ezek a fizikai problémák azonban eltörpültek gondolatainak zavaros örvénye mellett – úgy érezte, levitorlázott a világ széléről, és rá már egyetlen szokásos illemszabály sem érvényes.
Elgondolhatatlan volt, hogy hazamenjen; de elgondolhatatlan volt az is, hogy ne menjen haza. Szembeszállt az apjával – szembeszállt vele...
Erőszakkal elhessegette a gondolatot, mert elgyöngyült tőle és rájött a reszketés, még a gyomra is felfordult. Szerette az apját. Hát nem azt mondta a tízparancsolat egyike, hogy „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr, a te Istened ád te néked”? De igen. De az apja nem volt önmaga. Az a férfi nem az ő apja volt. Sőt teljesen ellentétben állt az ő jellemével. Egy szörnyeteg. Az.
Beverly hirtelen jéggé dermedt, mert egy borzasztó kérdés merült fel benne: Ez lesz a többiekkel is? Vagy valami hasonló? Figyelmeztetnie kell őket. Megsebesítették Azt, és lehet, hogy Az most lépéseket tesz annak érdekében, hogy ez soha többé elő ne fordulhasson. És komolyan, hova mehetne máshova? Ők az egyedüli barátai. Bill. Bill tudná, hogy mitévő legyen. Bill megmondaná, hogy mit kell tennie, Bill megmondaná, mi a következő lépés.
Beverly megállt ott, ahol a papnevelde sétánya belefutott a Kansas utcába, és kikukucskált a sövény szélén. Az apja valóban elment. Jobbra fordult, és elindult a Kansas utcán a Puszta felé. Valószínűleg most egyikük sem lesz ott; biztosan hazamentek ebédelni. De biztosan visszajönnek. Ó addig lemehet a hűvös klubba, és valamelyest összeszedheti magát. Nyitva hagyja a kis ablakot, hogy bejöjjön egy kis fény, és még az is lehet, hogy el tud aludni. Fáradt teste és kimerült agya mohón kapott a gondolat után. Aludni, igen, az jó lenne.
Lehajtotta a fejét, ahogy az utolsó házcsoport mellett elhaladt, utána a talaj már túl meredek ahhoz, hogy házakat építsenek rá – ez az út vezet a Pusztába, abba a Pusztába, ahol, ha mégoly hihetetlen is, apja titokban kémkedett utána.
Egyáltalán nem hallotta a mögötte koppanó lépteket. A fiúk iszonyúan ügyeltek, hogy csendben legyenek. Beverly már többször elfutott előlük; ez nem fordulhat elő többé. Lábujjhegyen lopakodva egyre közelebb kerültek hozzá. Böfi és Victor vigyorgott, de Henry arca üres volt és komoly. Haja kócos, gubancos. Tekintete olyan zavaros, mint korábban Al Marshé, odahaza a lakásban. Egyik koszos ujját csendet intve a szájára illesztette, ahogy a távolság húsz méterről tizenötre, majd tízre csökkent.
Herny annak a nyárnak a folyamán végig a lelki pokol szélén táncolt, olyan hídon sétált, ami könyörtelenül egyre keskenyedett. Azon a napon, amikor hagyta, hogy Patrick Hockstetter simogassa, a híd kifeszített kötéllé keskenyedett. Ezen a reggelen a kötél elpattant. Rongyos, sárgás alsónadrágban ment ki a kertbe, és felnézett az égre. Az előző éjszaka holdjának kísértete még látszott, és ahogy nézte, a hold hirtelen vigyorgó koponyává változott. Henry térdre esett ez előtt az arc előtt, izgatottan a félelemtől és az örömtől. Kísértethangok jöttek a holdból. A hangok változtak, néha mintha alig érthető motyogássá álltak volna össze... de ő érezte, mi az igazság: hogy az összes hang tulajdonképpen egyetlen hang, egyetlen intelligencia. A hang azt mondta neki, hogy szedje össze Victort és Böfit, és dél körül legyenek a Kansas utca és a Costello sugárút sarkán. A hang azt mondta, hogy majd tudni fogja, mit kell csinálnia. Igaza volt, a csaj arra szambázott. Henry várta, mit mond a hang, mit kell csinálnia. A válasz megjött, miközben ők egyre csökkentették a távolságot. A hang nem a holdból jött, hanem a szennyvízcsatorna aknatácsából, ami mellett elhaladtak. A hang halk volt, de tiszta. Böfi és Victor a rács felé néztek ködös tekintettel, mintha megbabonázta volna őket, majd újra Beverlyt nézték.
Öld meg a lányt, mondta a hang a szennyvízcsatornából.
Henry Bowers benyúlt farmerjének zsebébe, és előhúzott egy vékony, közel harminc centi hosszú tárgyat, oldalán elefántcsont-utánzat betéttel. Kis fémgomb csillant meg ennek a gyanús tárgynak az egyik végén. Henry megnyomta a gombot, és egy tizennyolc centis penge ugrott ki a másik végén. A tenyerébe fogta a pengét. Kicsit gyorsított a tempóján. Victor és Böfi, még mindig kába tekintettel, megszaporázták lépteiket, hogy le ne maradjanak.
Beverly nem hallotta őket; nem emiatt nézett vissza, amikor Henry Bowers közvetlenül mögéje ért. A behajlított térdű, lopakodó Henry az arcára fagyott vigyorral, olyan csöndes volt, mint egy indián. Nem; egyszerű megérzés volt, olyan tiszta, közvetlen és erőteljes, hogy észre kellett vennie; megérezte, hogy

Derryi könyvtár / éjjel 1.55

figyelik.
Mike Hanlon lerakta a tollát, és végigpillantott a könyvtár nagytermének árnyékos boltíve alatt. Látta a lógó villanykörték vetette fény szigeteket; látta a sötétségbe olvadó könyveket; látta a polcok mentén felfutó vaslépcsők elegáns, rácsozott spirálját. Semmi rendellenességet nem látott.
Ugyanakkor mégsem hitte el, hogy egyedül van a teremben. Már nem.
Miután a többiek elmentek, Mike szokás szerint rendet rakott. Automata vezérlésre kapcsolt, agya több millió mérfölddel odébb – és huszonhét évvel azelőtt – járt. Kiürítette a hamutartókat, kidobta az üres likőrösüvegeket (vastag szemétréteget pakolt rájuk, hogy Carol ne döbbenjen meg), és a visszaváltható palackokat az asztala mögötti ládába tette. Aztán elővette a seprűt, és összesöpörte a ginesüveg maradványait, amit Eddie tört el.
Amikor az asztalt rendbehozta, bement a folyóirat-olvasóba, és összeszedte a szétszórt magazinokat. Miközben ezeket az egyszerű feladatokat végezte, agya a felelevenített történeteken járt – és közben leginkább, azokra összpontosított, amiket kihagytak. Azt hitték, mindenre emlékeznek; szerinte Bill és Beverly majdnem mindenre emlékeztek. De volt még más is. Majd beugrik... ha Az hagy elég időt rá. 1958-ban nem volt lehetőségük a felkészülésre. Véget nem érően beszéltek róla – beszélgetésüket csak a kőcsata szakította meg és az az egyetlen csoportos hőstett a Neibolt utca 29-ben –, és lehet, hogy a végén ennyiben maradt Volna az egész. De akkor jött augusztus tizennegyedike, és Henry meg a bandája egyszerűen bekergették őket a szennyvízcsatornába.
Lehet, hogy el kellett volna mondanom nekik, gondolta, miközben az utolsó magazinokat rakta vissza a helyére. De valami erősen ellene szólt – a Teknősbéka hangja, feltételezte. Lehet, hogy része volt az is, és lehet, hogy a körmozgás is része volt. Elképzelhető, hogy az az utolsó felvonás modernizált változatban megismétlődik. A holnapi napra gondolva gondosan előkészítette a zseblámpákat és a bányászsisakokat; és ugyanabba a szekrénybe tette Derry csatornahálózatának csinosan összetekert és gumival összefogott tervrajzát. De gyerekkorukban minden beszélgetésük és félkész tervük a végén hamvába holt; a végén egyszerűen bezavarták őket a csatornahálózatba, előkészület nélkül kényszerültek szembesülésre. Ez lesz újra? Hitte, hogy a sors és a hatalom egymással felcserélhetek. A végső igazság még ennél is egyszerűbb? Hogy a meggyőződésen alapuló cselekedet teljességgel lehetetlen, amíg az embert kegyetlenül bele nem lökik a dolgok sűrűjébe, úgy, ahogy az újszülött csecsemő ejtőernyő nélkül zuhan ki anyjának méhéből? Aki zuhan, az rákényszerül, hogy higgyen az ejtőernyőben, nem igaz? Esés közben megnyomni a gombot, így vagy úgy, de ez mindenképpen a végső választás.
Jézusom, ez Fulton Sheen feketében, gondolta Mike és felnevetett.
Mike takarított, rendet rakott és a gondolatain rágódott, miközben agyának egy másik része azt remélte, hogy hamarosan a végére ér, és elég fáradt lesz ahhoz, hogy hazamenjen és aludjon néhány órát. De amikor mindennel elkészült, éberebb volt, mint valaha. Így odament az irodája mögötti zárt részhez, a kulcskarikáján lógó kulccsal kinyitotta a rácsos ajtót, és bement. Ebben a részben – mely tűzbiztos, ha a páncélajtót becsukják és bezárják – tartották a könyvtár értékesebb első kiadású köteteit, régen halott írók által dedikált könyveket (a dedikált kötetek közt volt a Moby Dick és Whitman Fűszálak kötete), a várossal kapcsolatos történelmi anyagokat és azon kevés írók közül néhánynak a személyes iratait, akik Derryben éltek és dolgoztak. Mike remélte, ha minden jól végződik, majd sikerül rávennie Billt, hogy a kéziratait hagyja a derryi könyvtárra. Amikor a foncsorozott égők fényében a harmadik sorhoz ért, beszívta az öregedő papír és a könyvtár ismerős dohos, poros szagát, és arra gondolt: Ha meghalok, egyikkezemben biztosan egy könyvtári kártya lesz, a másikban pedig egy LEJÁRT bélyegző. Nos, talán van ennél rosszabb is.
A harmadik sor közepén megállt. Szamárfüles gyorsírófüzete, melyben a Derryről szóló történeteket és saját zavaros gondolatait írta le, Fricke A hajdani Derry és Michaud Derry története című művei közé volt beszorítva. Olyan mélyre nyomta a füzetet a két könyv közé, hogy azt szinte észre se lehetett venni. Senki sem bukkanna rá, hacsak nem kifejezetten ezt keresi.
Mike kivette, és visszament ahhoz az asztalhoz, amit eddig körülültek, közben megállt, hogy lekapcsolja a villanyt és visszazárja a rácsos ajtót. Leült, belelapozott a füzetbe; közben arra gondolt, hogy milyen furcsa, torz megnyilvánulás, amit a kezében tart: részben történelem, részben pletyka, részben napló és részben gyónás. Április hatodika óta nem volt benne új megjegyzés. Hamarosan füzetet kell vennem, gondolta, belelapozva a még hátralevő néhány oldalba. Eszébe jutott Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényének első kézirata, amit az írónő több tucat iskolai vonalas füzetbe írt. Aztán levette a kupakot a tolláról, és két sorral az utolsó bejegyzés alatt felírta: Május 31. Megállt, tétován végignézett az üres könyvtáron, majd jegyezni kezdte mindazt, ami az utolsó három nap során történt, attól kezdve, hogy felhívta telefonon Stanley Urist.
Tizenöt percig csendben írt, majd figyelme kezdett szétszóródni. Egyre többször állt meg. Stan Uris levágott fejének rémképe a hűtőben folyton előtérbe tolakodott. A véres fej, a tátott száj tele tollakkal, amint kigurul a hűtőből és megindul felé a padlón. Erővel elhessegette a képet, és írt tovább. Öt perc elteltével felkapta a fejét és körülnézett, azt hitte, mindjárt meglátja a feléje guruló fejet a terem öreg, piros-fekete kockakövein: szeme üveges és sóvár, mint egy kitömött fejű szarvasé.
Nem látott meg semmit. Se fejet nem látott, se hangot nem hallott, csak saját szívének dobogását.
Szedd össze magad, Mikey! Csak a fantáziád, nem más! Nincs itt semmi.
De hiába. A szavak, a gondolatok szertefoszlottak. Nyomást érzett hátul a tarkóján és ez a nyomás fokozódott.
Mint akit figyelnek.
Letette a tollát és felállt.
– Van itt valaki? – kiáltotta, hangja visszaverődött a boltívekről, és a hideg is kilelte. Megnyalta az ajkát és újra kiáltott. – Bill?... Ben?
Bill-ill-ill... Ben-en-en...
Mike e percben úgy döntött, hogy hazamegy. Hogy magával viszi a jegyzetfüzetet. Fölemelte... és halk, csoszogó lépést hallott.
Újra felnézett. Fény medencék mély árnyéklagúnák között. Más semmi... legalábbis semmi látható. Várt, a szíve vadul dübörgött.
Újabb lépést hallott, és ezúttal sikerült meghatároznia, honnan. A beüvegezett folyosóról, ami a felnőttkönyvtárat köti össze a gyermekkönyvtárral. Ott bent. Valaki. Valami.
Mike nesztelenül a könyvtárospulthoz ment. A folyosóra vezető kétszárnyú ajtót két faék támasztotta ki, és valamelyest belátott a folyosóra. Látott valamit, ami lábra emlékeztetett, és hirtelen a lélegzete is elakadt, rémülten arra gondolt, lehet, hogy Stan mégis eljött, hogy Stan kilép az árnyékból, madárhatározója az egyik kezében, arca fehér, ajka lila, csuklója, erei felvágva. Végre itt vagyok, mondaná Stan. Eltartott egy ideig, mert ki kellett keverednem egy föld alatti lyukból, de végre itt vagyok.
Újabb lépés, és most már Mike biztos volt benne, hogy egy cipőt lát – cipőt és egy farmer rongyos szárát. Fakó kék rongycafatok lógtak le a mezítelen bokára. És a sötétben, majdnem két méterrel a boka fölött, Mike villogó szempárt pillantott meg.
Ujjaival benyúlt a félkör alakú pult alá, és tapogatni kezdett anélkül, hogy tekintetét levette volna arról a szempárról. Ujjai egy kis fadoboz peremét érintették – a lejárt kartonok. Egy kisebb doboz – gemkapcsok és gumigyűrűk. Aztán egy fémes tapintású tárgyat tapintott ki és megragadta. Papírvágó kés, nyelén a szöveg: JÉZUS MEGMENT. Ócskaság, a Megbocsátás Baptista Egyház adománya, egy adománygyűjtési akció során kapták levélben. Mike már tizenöt éve nem vett részt szertartáson, de anyja a Megbocsátás Baptista Egyházhoz tartozott, ezért küldött nekik öt dollárt, amit nem igazán engedhetett meg magának. Ki akarta dobni a papírvágó kést, de az ottmaradt, a pult feléje esőrészén, a rendetlenségben (Carole oldala mindig tiszta és rendes volt) egészen mostanáig.
Ujjait szorosan a késre fonta, és mereven bámult a folyosó sötétjébe.
Újabb lépés... és még egy. A rongyos farmer már térdig látszott. Látta az alakot is, amihez a farmer tartozott: magas volt és tagbaszakadt. Kócos haj. Leginkább ősemberre hasonlított.
– Maga kicsoda?
Az alak csak állt ott, őt nézte.
Bár még mindig félt, Mike elvetette azt az észbontó ötletet, hogy Stan Uris az, aki visszatért a sírból, visszahívták a tenyerén lévő forradások, valami hátborzongató mágnesesség, mint egy horrorfilmbeli zombit. Akárki volt is, nem lehetett Stan Uris, aki egy méter hetven lett felnőttkorára.
Az alak lépett még egyet, és a folyosóhoz legközelebbi lámpa fénye megvilágította a derekát. Nem viselt övet.
Mike hirtelen rájött, ki az. Még mielőtt az alak megszólalt, tudta.
– Hello, nigger! – mondta az alak. – Hajigálsz köveket mostanában? Akarod tudni, ki mérgezte meg a kibaszott kutyádat?
Az alak újabb lépést tett, és a fény Henry Bowers arcára esett. Kövér volt és petyhüdt; a bőre színe egészségtelen viaszsárga; többnapos, egyenetlen borosta éktelenkedett lelógó tokáján, legalább annyi volt közte ősz, mint fekete. Három hullámos ránc futott végig bozontos szemöldöke felett a homlokán. Két másik ránc a szája szegletében formált zárójelet. Szeme kicsi volt és kegyetlen – alattuk fakó táskák, véraláfutásos, tekintete szétszórt. Olyan férfi arca, akit korai érettségbe taszítottak: egy harminckilenc éves férfi, aki hetvenháromnak látszik. Ugyanakkor egy tizenkét éves fiú arca is benne bujkált. A ruhája még ekkor is zöld, a bokroktól, melyek közt a napját végigbujkálta.
– Azt se mondod, hogy bikmakk, nigger? – kérdezte Henry.
– Hello, Henry. – Halványan eszébe jutott, hogy nem hallgatott rádiót a legutóbbi két nap során, és még az újságot sem olvasta el, ami pedig mindennapos szokása volt. Túl sok minden történt. Túl sok dolga akadt.
Öreg hiba.
Henry kilépett a gyermekkönyvtár és a felnőttkönyvtár közti folyosóról és disznószemével Mike-ot bámulta. Ajka szótlan vigyorra húzódott, kivillantva rothadt, fekete fogait.
– A hangok – mondta. – Hallasz néha hangokat, nigger?
– Miféle hangokat, Henry? – Mike mindkét keze a háta mögött, mint egy iskolás fiúé, akit felszólítottak felelni, most bal kezéből átvette a papírvágó kést a jobba. A régi falióra, amit Horst Mueller ajándékozott a könyvtárnak 1923-ban, ünnepélyesen ketyegte a másodperceket a könyvtár csendjének tükörsima tavában.
– A holdból – mondta Henry. Zsebre vágta a kezét. – A holdból jönnek. Sok-sok hang. – Elhallgatott, a homlokát ráncolta, majd megrázta a fejét. Sok hang, de igazából csak egy. Az hangja.
– Láttad Azt, Henry?
– Aha – felelte Henry. – Frankenstein. Letépte Victor fejét. Hallanod kellett volna. Olyan volt, mint mikor egy hatalmas cipzárat húznak le. Aztán Az Böfire vetette magát. Böfi szembeszállt vele.
– Komolyan?
– Aha. Ezért tudtam elszökni.
– Hagytad odaveszni.
– Ilyet ne mondj! – Henry arca fakópirosra gyúlt. Két lépést lépett előre. Ahogy távolodott a két könyvtárat összekötő folyosótól, Mike-nak egyre fiatalabbnak tűnt. Ugyanazt a régi kegyetlenséget látta Henry arcában, de látott valami mást is: a gyermeket, akit az őrült Butch Bowers nevelt fel egy szép farmon, mely az évek során iszonyúan lepusztult. – Ilyet ne mondj! Engem is megölt volna!
– Minket nem ölt meg.
Henry szemében kegyetlen fény csillant.
– Még nem. De meg fog ölni. Hacsak Az előtt nem végzek én mindegyikőtökkel. – Kivette a kezét a zsebéből. Benne vékony, majd' harminccentis tárgy feküdt, az oldalán elefántcsont-utánzat betét. Kis fémgomb csillant meg a gyanús tárgy egyik végén. Henry megnyomta a gombot, és egy tizennyolc centis penge ugrott ki a másik végén. A tenyerébe fogta a pengét, és lépteit szaporázva megindult a pult felé.
– Nézd, mit találtam! – mondta. – Tudtam, hol keressem. – Egyik kivörösödött szemhéjával trágárul kacsintott. – A holdbéli ember mondta meg. – Henry újra kivillantotta fogait. – Egésznap bujkáltam. Este stoppoltam. Öregember. Leütöttem. Azt hiszem, megöltem. Newport után otthagytam a kocsit. Pont Derry városhatára előtt hallottam a hangot. Benéztem a csatornába. Ott voltak ezek a ruhák. És a késem. A régi késem.
– Valamiről megfeledkeztél, Henry! Henry vigyorogva rázta a fejét.
– Mi megmenekültünk és te megmenekültél. Ha Az el akar kapni bennünket, téged is el akar kapni.
– Nem.
– De igen. Lehet, hogy ti, dilinyósok elvégeztétek a munkáját, de Az nem igazán díjazta a segítőkészségeteket, ugye? Elkapta mind a két barátodat, és míg Böfi szembeszállt vele, te elmenekültél. És most újra itt vagy. Szerintem te is része vagy Az befejezetlen ügyének, Henry. Tényleg úgy hiszem.
– Nem!
– Lehet, hogy Frankensteinnek fogod látni. Vagy Farkasembernek? Vámpírnak? Bohócnak? Vagy, Henry! Lehet, hogy meglátod Az valódi alakját! Mi láttuk. Akarod, hogy elmondjam? Akarod...
– Pofa be! – sikoltotta Henry, és Mike-ra vetette magát.
Mike félreállt, és kidugta az egyik lábát. Henry megbotlott, és kiterült a kopott kockaköveken. Fejét beverte annak az asztalnak a lábába, amelyik körül korábban a Vesztesek ültek, és történeteiket mesélték. Egy pillanatra megdöbbent, a kés majdnem kiesett a kezéből.
Mike rávetette magát, el akarta venni a kést. Abban a pillanatban végezhetett volna Henry vel; nyugodtan belevághatta volna Henry tarkójába a JÉZUS MEGMENT papírvágó kést, aztán hívhatta volna a rendőrséget. Bizonyos hivatalos packazásra persze számíthatott volna, de nem túl sokra – Derryben nem, ahol az ilyen bizarr és vad dolgok nem mennek eseményszámba.
Az a villámszerű, öntudatlan felismerés, hogy ha megöli Henryt, Az munkáját végzi, mint ahogy Henry is Az munkáját végezné, ha megöli őt. És még valami: az a másik kifejezés, amit Henry arcában felismert, a nehéz sorsú gyermek fáradt, elvadult kifejezése volt, aki valamilyen ismeretlen okból a halál ösvényére lépett. Henry Butch Bowers agyának mérgező sugarán belül nőtt fel; természetes hát, hogy Az kapcsolt része volt, még mielőtt tudomást szerzett volna a létezéséről.
Így ahelyett, hogy a papírvágó kést Henry védtelen nyakába döfte volna, térdre vetette magát, és megragadta a kést. A kés – látszólag a saját akaratából – megpördült a kezében, és Mike ujjai összezáródtak a penge körül. Nem érzett azonnal fájdalmat; de látta, hogy piros vér folyik jobb keze első három ujjáról sebhelyes tenyerébe.
Hátrahőkölt. Henry megfordult, és újra megmarkolta a kését. Mike feltérdelt, és a két férfi hasonló tartásban bámult egymásra mereven, mindkettő vérzett: Mike-nak az ujjai, Henrynek az orra. Henry megrázta a fejét, és vércseppek spricceltek szét a sötétbe.
– Azt hitted, túljársz az eszemen! – üvöltötte rekedten. – Kibaszott puhányok voltatok mindannyian! Tisztességes küzdelemben legyőztünk volna benneteket!
– Tedd le a kést, Henry! – mondta csendesen Mike. – Hívom a rendőrséget. Érted jönnek és visszavisznek Juniper Hillbe. Kikerülsz Derryből. Biztonságban leszel.
Henry beszélni akart, de képtelen volt rá. Nem mondhatta el ennek a gyűlöletes szarjankónak, hogy nem lenne biztonságban Juniper Hillben, se Los Angelesben, se Timbuktu őserdejében. Előbb-utóbb felkel a hold, csontfehéren és jéghidegen, és a kísértethangok megszólalnak, és a hold arca Az arcává változik, és motyogva, nevetve utasításokat ad. Taknyos, nyálas vért nyelt.
– Sosem küzdöttél tisztességesen!
– És te? – kérdezte Mike.
– Te buziniggeréjjellopakodócsavargóősembertee! – üvöltötte Henry, és ismét Mike-ra vetette magát.
Mike hátrahajolt, hogy kivédje Henry meggondolatlan, váratlan támadását, de elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett. Henry megint az asztalnak vágódott, felpattant, megfordult és megragadta Mike karját. Mike végighúzott rajta a papírvágó késsel, és érezte, hogy az mélyen beleszalad Henry alkarjába. Henry felordított, de ahelyett hogy elengedte volna Mike karját, még szorosabban fogta. Mike felé húzta magát, haja a szemébe lógott, törött orrából vér folyt húsos ajkára.
Mike egyik lábát Henry oldalába támasztotta, hogy ellökje magától. Henry csillogó ívben csapott le a késsel, ami markolatig eltűnt Mike combjában. Könnyedén szaladt bele, mintha csak meleg süteményt vagy vajat vágna. Henry kirántotta a vértói csöpögő kést, Mike feljajdult és elrúgta magától.
Mike talpra küzdötte magát, de Henry gyorsabb volt, és Mike alig kerülte el Henry következő támadását. Érezte, hogy ijesztően patakzik a vér a lábából, és már tocsog a cipőjében. Azt hiszem, elvágta a combi ütőeret. Jézusom, ez telibe kapott! Minden csupa vér. Véres apadió. A cipőmnek lőttek, a francba, alig két hónapja vettem...
Henry újra támadt, fújtatott és zihált, mint egy tüzelő bika. Mike botorkálva kitért, és újra feléje vágott a papírvágó késsel. Felhasította Henry rongyos ingét, és mély sebet ejtett bordáin. Henry felhördült, Mike pedig újra ellökte magától.
– Te szemét buzi nigger! – Harsogta. – Nézd, mit csináltál!
– Dobd el a kést, Henry! – mondta Mike.
Kuncogás hallatszott mögöttük. Henry odanézett... majd holtra válva sikoltozni kezdett, kezét arca elé kapta, mint egy megbotránkozott vénlány. Mike a pult felé kapta a tekintetét. Hangos, vibráló da-angg! hallatszott, és Stan Uris feje ugrott fel a pult mögül. Levágott, vértol csöpögő nyakába rugót csavaroztak. Ólomszürke arca csupa festék. Két lázrózsát festettek rá rúzzsal. Nagy, narancssárga pomponok virágoztak a szeme helyén. Ez a groteszk Stan-ördögfej előre-hátra bólingatott rugóján, mint azok a hatalmas napraforgók a Neibolt utcai ház kertjében. A száj kinyílt, és egy visító, nevető hang kántálni kezdett: Öld meg, Henry! Öld meg a niggert, öld meg az ürgét, öld meg, öld meg, ÖLD MEG!
Mike visszafordult Henry felé, elszomorította a tudat, hogy megtréfálták, és azon tűnődött, vajon Henry kinek a fejét láthatta annak a rugónak a végén. Stanét? Victor Cris-sét? Esetleg az apjáét?
Henry felordított, és Mike felé vetődött, a kés pengéje fel-alá táncolt, mint egy varrógépül.
– Nesze, nigger! – sikoltotta Henry. – Nesze, nigger! Nesze, nigger!
Mike hátrálni kezdett, lába, amit Henry megszúrt, aláfordult, így elterült a padlón. Szinte már nem is érezte azt a lábát. Hideg volt és távoli. Mike lenézett, és látta, hogy krémszínű nadrágja mostanra élénkvörös lett.
Henry kése megvillant az orra előtt.
Mike odavágott a JÉZUS MEGMENT feliratú papírvágó késsel, miközben Henry visszafordult, hogy újra támadásba lendüljön. Úgy szaladt bele a papírvágóba, ahogy a gombostűre szúrják fel a bogarat. Meleg vér ömlött Mike kezére. Valami elpattant, és amikor Mike visszarántotta a kezét, már csak fél papírvágó kése volt. A másik fele Henry gyomrából állt ki.
– Nesze, nigger! – üvöltötte Henry, és ujjait a gyomrából kiálló pengére kulcsolta. Vér csorgott az ujjai között. Kidülledt, hitetlenkedő szemmel nézte. A nyikorgó, bólogató ördögfej visongva nevetett. Mike, aki most már szédült és öklendezett, hátranézett, és Böfi Huggins fejét ismerte fel, olyan volt, mint egy emberi pezsgősdugó, megfordított New York Yankees baseballsapkában. Felhördült – a hangja távolról jött, saját fülében a visszhangját hallotta. Érezte, hogy meleg vértócsában ül. Ha nem kerül érszorító a lábamra, meghalok.
– Nesze! Nesze! – ordította Henry. Fél kezével még mindig vérző hasát fogta, a másikkal pedig a kést, de már a könyvtár ajtaja felé tántorgott. Ide-oda dülöngélt, úgy kacsázott át a visszhangzó termen, mint egy golyó a játékautomatában. Nekiesett az egyik könnyű széknek és felborította. Tapogatózás közben a földre rántott egy újsághalmot. Elérte az ajtót, egyik szárnyát kicsapta, és eltűnt az éjszakában.
Mike kezdte eszméletét veszteni. Ujjaival, melyek már alig engedelmeskedtek, övének csatját babrálta. Végre kikapcsolta, és kihúzta az övtartóból. Közvetlenül a combtőnél körbefogta vele a lábát, és szorosan meghúzta. Fél kezével az övet szorongatva a pult felé kúszott. Ott volt a telefon. Nem tudta, hogy fogja elérni, de nem is ez volt a lényeg. A lényeg, hogy eljusson odáig. A világ hullámzani kezdett, elsötétedett és elhalványult a szürke hullámok mögött. Kidugta a nyelvét és vadul beleharapott. A fájdalom azonnali volt és heves. A világ ismét fókuszba került. Rájött, hogy még mindig markolja a papírvágó kés csonkját, eldobta. Végre elérte a pultot, mely olyan magasnak látszott, mint a Mount Everest.
Mike maga alá húzta az egészséges lábát és feltolta magát, a szabad kezével kapaszkodott az asztal szélébe, amelyikkel nem az övet szorította a lábán. Szája reszkető grimaszba görbedt, szemét összeszorította. Végül sikerült felállnia. Fél lábon állt, mint egy gólya, és odarángatta a telefont. Annak az oldalára három telefonszám volt ragasztva. A tűzoltóságé, a rendőrségé és a kórházé. Remegő ujjával, mely mintha tíz mérföldnyire lenne tőle, Mike a kórház számát tárcsázta: 555-3711. Amikor a telefon ki-csöngött, lehunyta a szemét... majd annál nagyobbra nyitotta, amikor Krajcáros, a Bohóc hangja válaszolt.
– Mizujs, nigger! – kiáltotta Krajcáros, majd harsányan felröhögött. A hang élesen hasított Mike fülébe, mint egy törött üvegdarab. – Mi van? Hogy vagy? Szerintem kampec, szerinted? Henry jól elintézett! Akarsz egy lufit, Mikey? Hogy vagy? Na, szia!
Mike felnézett a régi faliórára, és egyáltalán nem lepte meg, hogy az óra számlapja helyett elrákosodott apja szürke arcát látja. A szemét felfelé fordította, csak a fehérje látszott. Az apja hirtelen kiöltötte a nyelvét, és az óra kongatni kezdett.
Mike ujjai eleresztették a pultot. Egy pillanatig a jó lábán ingadozott, majd újra elesett. A telefonkagyló úgy himbálózott előtte, mint egy hipnotizőr amulettje. Most már nagyon nehezen tartotta az övét.
– Szia, Arnos! – kiáltott vidáman Krajcáros a telefonkagylóból. – Itt a Halkirály! Én vagyok a Halkirály Derry-ben, és ez az igazság! Egyetértesz, fiú?
– Ha van ott valaki – krákogta Mike –, egy valódi hang amögött, amit én hallok, kérem, segítsen. A nevem Michael Hanlon, és a könyvtárban vagyok. El fogok vérezni. Van ott valaki? Nem hallom. Nem hallhatom. Ha van ott valaki, kérem, siessen!
Az oldalára feküdt, és felhúzta a lábát, amíg olyan helyzetbe nem jutott, mint a magzat az anyaméhben. Kétszer áthurkolta az övet a jobb kezén, és arra összpontosított, hogy szorosan tartsa, miközben a világ vattaszerű, szürke luftbalonfelhőkben távolodott tőle.
– Hello, szia, hogy s mint – kiáltozta Krajcáros a lógó, himbálózó telefonkagylóból. – Hogy s mint, te mocskos nigger? Hello..;

Kansas utca / délután 12.20

– ...szia – mondta Henry Bowers. – Hogy vagy, te kis picsa?
Beverly azon nyomban futásnak eredt. Gyorsabb reakció volt, mint bármelyikük is számított volna rá. Akár előnyhöz is juthatott volna... ha a haja meg nem akadályozza. Henry elkapta hosszú, lebegő haját és visszarántotta. Beverly arcába vigyorgott. Lélegzete sűrű volt, meleg és büdös.
– Hogy s mint? – kérdezte Henry Bowers. – Hova mész? Vissza a barátaidhoz, még egy sort játszani? Azt hiszem, levágom az orrodat és megetetem veled! Mi a véleményed?
Beverly szabadulni igyekezett. Henry nevetett és hajánál fogva rángatta a fejét. A kés veszélyesen csillogott a párás augusztusi napfényben.
Autóduda harsant mérgesen és hosszan.
– Hé! Hé! Mit csináltok, fiúk? Engedjétek el azt a lányt! Idős hölgy volt egy alaposan kiszolgált 1950-es Ford kormánya mögött. A járdához kanyarodott, és áthajolt a védőhuzattal ellátott anyósülésen, hogy kinézzen a jobb oldali ablakon. Őszintén felháborodott arcának láttán most először tűnt el a kábulat Victor Criss szeméből, és idegesen Henryre nézett. – Mit...
– Kérem! – sikoltotta Beverly magas hangon. – Kés van nála! Kés!
Az idős hölgy mérge most aggodalommá, meglepetéssé és egyben félelemmé is változott.
– Mit csináltok, fiúk! Hagyjátok békén!
Az utca túloldalán – Beverly világosan látta – Herbert Ross felállt a verandára kitett kempingszékéből, a veranda korlátjához lépett és rájuk nézett. Arca olyan üres volt, mint Böfi Hugginsé. Összehajtotta az újságját, megfordult, és csendesen bement a házba.
– Hagyjátok békén! – sikoltotta harsányan az idős hölgy. Henry elvigyorodott, majd a kocsihoz rohant, Beverlyt a hajánál fogva húzta maga után. Beverly elvesztette az egyensúlyát, fél térdre esett, Henry így vonszolta. Fejbőrében a fájdalom iszonytató volt, elviselhetetlen. Érezte, hogy Henry csomóban tépi a haját.
Az idős hölgy felsikoltott, és rémülten tekerte fel a jobb oldali ablakot. Henry lesújtott, és a kés pengéje végigsiklott az üvegen. A nő lába lecsúszott az öreg Ford kuplungjáról, és a kocsi három nagy rángassál felugratott a járdára és ott megállt. Henry utána, továbbra is maga után vonszolva Beverlyt. Victor megnyalta a száját és körülnézett. Böfi feltolta a homlokára a New York Yankees baseballsapkát, és zavartan a fülét kezdte piszkálni.
Beverly egy pillanatra látta az idős nő rémült arcát, majd hogy az gyorsan lenyomja az ajtók zárját, először a jobb oldali ajtóét, majd a magáét. A Ford motorja felhörgött, aztán felberregett. Henry fölemelte csizmás lábát, és kirúgta az egyik hátsó lámpát.
– Tűnés innét, te száraz fapina!
A kerekek felsikoltottak, ahogy az idős hölgy visszatolatott az úttestre. Egy arra jövő kisteherautó vezetője félrekapta a kormányt, hogy kikerülje a tolató kocsit; felharsant a dudája. Henry visszafordult Beverlyhez, újra elvigyorodott, amikor Beverly tornacipős lábával egyenesen az ágyékába rúgott.
Henry arca eltorzult a fájdalomtól. A rugós kés kiesett a kezéből, és nagyot csattant a járdán. Másik kezét kikapta Beverly bozontos hajából (még közben is hatalmasat rántva rajta), majd térdre esett, sikoltani próbált, és mindkét kezével az ágyékához kapott. Beverly látta rézvörös haját Henry kezében, és abban a pillanatban rémülete színtiszta gyűlöletbe csapott. Mély lélegzetet vett, és komoly ütést mért Henry feje búbjára.
Aztán megfordult és futni kezdett.
Böfi nehézkesen tett utána három lépést, majd megállt.
Victorral odament Henryhez, aki félrelökte okét, feltápászkodott, két keze még mindig az ágyékát szorította; azon a nyáron nem ez volt az első alkalom, hogy ott rúgták meg. Lehajolt és felvette a kést.
– ...ünkü-lihegte.
– Mi van, Henry? – kérdezte Böfi idegesen.
Henry feléje fordította izzó fájdalomtól és gyűlölettói lángoló arcát, mire Böfí önkéntelenül egy lépést hátrált.
– Azt... mondtam... gyerünk! – nyögte ki Henry, és ágyékát markolva, tántorogva elindult Beverly után.
– Most nem tudjuk elkapni, Henry! – feszengett Victor.
– A pokolba, járni is alig bírsz!
– Elkapjuk – lihegte Henry. Felsőajkával úgy vicsorgott, mint egy kutya. Izzadságcseppek ütköztek ki a homlokán és futottak végig zavart arcán. – Naná, hogy elkapjuk! Mert tudom, hova megy. A Pusztába megy, hogy az idióta bará

Városháza Szálló, Derry / éjjel 2.00

taim – mondta Beverly.
– Hmm? – Bill ránézett. Gondolatai messze jártak. Kéz a kézben sétáltak, meghitt csönd telepedett közéjük, a kölcsönös vonzódás csendje. Bill csak az utolsó szót kapta el abból, amit Beverly mondott. Egy saroknyira a szálló lámpái ragyogtak át a ködön.
– Azt mondtam, hogy ti voltatok a legjobb barátaim. Nem is volt barátom rajtatok kívül akkoriban. – Beverly mosolygott. – Sohasem dúskáltam barátokban, bár most van egy nagyon jó barátnőm odahaza, Chicagóban. Kay McCallnak hívják. Biztosan kedvelnéd, Bill.
– Meglehet. Én se kapkodtam el a barátkozást senkivel.
– Elmosolyodott. – Akkoriban nem is volt másra sszükségünk. – Bill a nedvesség gyöngy cseppjeit fedezte fel Beverly hajában és elragadtatva nézte, ahogy a fény glóriát vont a feje köré. Beverly komolyan nézett fel rá.
– Szükségem volna valamire – mondta Beverly.
– M-mi az?
– Szeretném, ha megcsókolnál – felelte Beverly.
Bill Audrára gondolt, és most vette csak észre, hogy hasonlít Beverlyre. Eltűnődött, vajon ez lehetett-e vonzalmának eredendő oka, ez bátorította-e fel, hogy randevút kérjen Audrától egy hollywoodi partin, ahol megismerkedtek. Furdalta a lelkiismeret... majd karjába vette gyermekkori barátját, Beverlyt.
Beverly csókja erős volt és meleg és édes. Mellét Bill nyitott kabátjára, csípőjét a csípőjére szorította... majd elhúzódott... majd újra rátapadt. Amikor a csípője másodszor is elhúzódott, Bill mindkét kezével Beverly hajába túrt és magához vonta. Amikor Beverly érezte Bill merevedését, kicsit felnyögött és arcát Bill nyakára hajtotta. Bill a bőrén érezte Beverly meleg és meghitt könnyeit.
– Gyere – mondta Beverly –, siessünk!
Bill megfogta a kezét és megtették a Városháza Szállóhoz vezető út hátralévő részét. A hall a régi volt, tele virágokkal, és még mindig érződött volt hajdanvolt, kissé megkopott bája. A bútorzat tizenkilencedik századi Lumberman. A hall teljesen kihalt volt ebben az órában, csak az éjszakai portás körvonalai rajzolódtak ki a belső irodában, lábát feltette az asztalra, és tévét nézett. Bill ujja kissé remegett, amikor megnyomta a harmadik emelet gombját – izgalom?, idegesség?, bűntudat?, mindezek együtt? Ó, hát persze, és ugyanakkor szinte földöntúli öröm és rettegés. Ezek az érzések nem alkottak kellemes egyveleget, de szükség volt rájuk. A maga szobája felé vezette Beverlyt, zavartan úgy határozott, hogy ha már megcsalja a feleségét, legyen teljes a hűtlenség, és az ő szobájában kerüljön rá sor, ne pedig Beverlyében. Hirtelen Susan Browne jutott az eszébe, első irodalmi ügynöke, és alig húszévesen, első szeretője.
Megcsalom a feleségem. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de az egyszerre tűnt reálisnak és irreálisnak. A legerősebbnek a honvágy érzése tűnt: hogy elszakadt mindattól, ami már a múlté. Audra már felkelt, kávét főz, köntösben ül a konyhaasztalnál, talán a szövegét tanulja, vagy egy Dick Francis-regényt olvas.
Bill kulcsa megfordult a 31 l-es szoba zárjában. Ha a Beverlyébe mentek volna az ötödikre, észrevették volna a villogó „Üzenet”-gombot Beverly telefonján; a tévéző portás átadta volna az üzenetet, hogy hívja fel a barátnőjét, Kay-t Chicagóban (Kay harmadik kétségbeesett hívása után végre eszébe jutott, hogy üzenetet hagyjon), és akkor a dolgok esetleg másképp alakulnak: nem üldözte volna mind az ötüket a derryi rendőrség, amikor végre pirkadni kezdett azon a hajnalon. De ők Bill szobájába mentek – bizonyára így rendeltetett.
Kinyílt az ajtó. Beléptek. Beverly Billre nézett, a szeme csillogott, arca ragyogott, szaporán vette a levegőt. Bill a karjába vette, és elöntötte a helyénvalóság mindent elsöprő érzése – a múltat és a jelent bezáró kör diadalmas egybefonódásának érzése. Lábával ügyetlenül belökte az ajtót, és Beverly meleg leheletével a szájába nevetett.
– A szívem... – mondta Beverly, és Bill kezét a bal mellére szorította. Bill érezte, ahogy a kemény, mégis őrjítő puhaság alatt a szíve vadul zakatol.
– A ssz-szíved...
– A szívem.
Már az ágyon voltak, még mindig ruhában, csókolóztak. Beverly ujjait Bill inge alá csúsztatta, majd visszahúzta. Egyik ujjával végiglépkedett Bill gombjain, megállt a csípőjénél... majd ugyanazt az ujját lejjebb csúsztatta, feltérképezve Bill kőkemény merevedését. Olyan izmok is remegni, vibrálni kezdtek az ágyékában, melyeknek létezéséről eddig fogalma sem volt. Bill megtörte a csókot, és elhúzódott Beverly-től.
– Bill?
– M-muszáj leállnom egy p-pi-pillanatra – mondta. – Különben a nadrágomba jövök, m-mint egy gyerek. Beverly ismét felnevetett, és ránézett.
– Erről van szó, vagy meggondoltad magad?
– Hogy meggondolom-e – mondta Bill. – Én mindig mindent meggondolok.
– Én nem! – mondta Beverly.
Bill látta, hogy lehervad a mosoly Beverly arcáról.
– Csak két nappal ezelőtt tisztult ki bennem minden – mondta Beverly. – Ó , persze, közben mindvégig valószínűleg tudtam. Ver is, és bánt is. Azért mentem hozzá, mert.,. azt hiszem, azért mentem hozzá, mert az apám állandóan aggódott értem. Hiába igyekeztem, ő mindig aggódott. És azt hiszem, tudtam, hogy az apám meg volna elégedve Tómmal. Mert Tom is mindig aggódott. Nagyon aggódott. És amíg van, aki aggódik értem, addig biztonságban vagyok. Mit biztonságban, az az igazi. – Beverly józanul nézett rá. A blúza kicsúszott nadrágja derekából, kivillant egy csík fehér hasából. Bill szerette volna megcsókolni. – De nem az volt igazi. Kész rémálom volt. A Tómmal kötött házasságom olyan volt, mintha visszamentem volna abba a rémálomba. Miért tesz ilyet az ember, Bill? Miért megy vissza a rémálomba a saját jószántából?
Bill azt mondta:
– Az e-e-egyetlen ok, a-amire g-gondolni t-t-tudok, az, hogy m-me-megtalálja önmagát.
– A rémálom itt van – mondta Bev. – A rémálom Derry. Ehhez képest Tom egészen eltörpül. Most már világosabban látom. Gyűlölöm magam a vele töltött évekért... Fogalmad sincs... miket művelt velem, és ó, én boldogan mindenre hajlandó voltam, tudod, mert aggódott értem. Néha bőgtem... de néha már túlontúl szégyelltem magamat. Érted?
– Ne! – mondta Bill csendesen, és Beverly kezére tette a kezét. Beverly erősen megszorította. Szeme gyanúsan csillogott, de a könnycseppek nem jelentek meg. – Mindenki e-elszúrja. D-de ez n -nem v- vi- vizsga. Egyszerűen a l-leg-jobb tudásod sszerint kell v-végigcsinálnod.
– Azt akarom mondani – mondta Beverly –, hogy én ezt nem érzem csalásnak, és nem használom fel az alkalmat, hogy bosszút álljak rajta vagy ilyesmi. Számomra ez az egész... logikus és normális és édes. De nem akarok fájdalmat okozni neked, Bill. Vagy belerángatni olyasmibe, amit később megbánnál.
Bill elgondolkozott ezen, őszintén és komolyan elgondolkozott. Hosszú volt a nap. Mike telefonja és az ebéd a Kelet Ékköve étteremben mintha száz évvel azelőtt lett volna. Mennyi történet hangzott el azóta. Mennyi emlék elevenedett fel, mint például a fényképek George albumában.
– Barátok nem rángatják bele egymást semmibe – mondta Bill, és Beverly felé hajolt az ágyon. Az ajkuk összeért, és Bill gombolni kezdte Beverly blúzát. Beverly egyik kezével Bill tarkóját fogta, míg a másikkal lehúzta a sliccét és letolta a nadrágját. Egy pillanatra Bill meleg keze a hasához ért, majd a bugyi egy szempillantás alatt lekerült róla; aztán Bill föléje került, Beverly keze pedig bevezette.
Amikor Bill beléje hatolt, Beverly hátát homorítva óvatosan feléje tolta a csípőjét, és azt suttogta:
– Légy a barátom... szeretlek, Bill!
– Én is szeretlek – felelte a férfi Beverly meztelen vállába mosolyogva. Lassan kezdték, és Bill érezte, hogy izzadság önti el a testét, miközben Beverly egyre gyorsabban mozgott alatta. Tudata elhomályosult, egyre inkább az érintkezésükre összpontosított. Beverly pórusai megnyíltak és kellemes pézsmaillatot árasztottak.
Beverly érezte, hogy mindjárt a tetőpontra ér. Alig várta, egy pillanatig nem kételkedett, hogy jönni fog. Teste hirtelen megremegett és ívbe hajlott, nem orgazmusa volt, hanem egy olyan magasabb szintre ért, amit soha nem ért el Tommal vagy a két szeretőjével, akik Tom előtt voltak az életében. Rájött, hogy nem a megszokott orgazmus jön; ez egy hatalmas robbanás lesz. Kicsit félni kezdett... de a teste újra felvette a ritmust. Érezte, ahogy Bill egész teste megkeményedik, hirtelen olyan kemény lesz, mint a benne lévő része, és ugyanabban a pillanatban jött az orgazmus – elkezdődött, s az élvezet olyan mérhetetlen volt, olyan elképzelhetetlen hullámokban öntötte el a testét, hogy Beverly Bill vállába harapott, hogy elfojtsa sikolyát.
– Uram Isten! – lihegte Bill, és bár Beverly később elbizonytalanodott, akkor érezte, hogy Bill sír. Bill visszahúzódott, és Beverly biztosra vette, hogy kilép – megpróbált felkészülni a pillanatra, mely mindig az elmúlás érzését keltette benne, a veszteség, üresség megmagyarázhatatlan érzését, mint amikor az ember egy lábnyomot lát –, és akkor Bill újra erősen belehatolt. Abban a pillanatban másodszor is orgazmusa lett, addig nem is sejtette, hogy képes rá, az emlékek ablaka újra kinyílt, és madarakat látott, sok ezer madarat, ahogy leszállnak a háztetőkre, a telefonkábelekre, minden derryi postaládára, tavaszi madarak az áprilisi égen – és fájdalom keveredett az élvezetbe, de az javarészt tompa volt, ahogy a fehér, tavaszi ég is tompának tűnik. Tompa fizikai fájdalom keveredik tompa élvezettel és a helyes cselekedet őrült érzete. Akkor ő vérzett... ő... ő...
– Mindannyiótokkal? – kiáltotta hirtelen, szeme elkerekedett a döbbenettől.
Ezúttal Bill valóban visszahúzódott, de a megvilágosodás hirtelen döbbenetében Beverly alig érezte.
– Mi van, Beverly? J-jól v-v-va...
– Mindannyiótokkal? Mindannyiatokkal szeretkeztem?
Beverly látta a döbbenetet Bill arcán, aztán hogy elámul... majd hirtelen megvilágosodik. De ez nem az ő megvilágosodása volt, ezt még ilyen döbbenten is észlelte. Ez Bill megvilágosodása volt.
– Mi... – Bill? Mi az?
– E-ez volt a módszered, hogy k-kihozzál b-bennünket – mondta Bill, és szeme olyan fényesen csillogott, hogy Beverly megrémült. – Beverly, h-h-h-hát nem é-érted! E-ez volt a módszered, hogy k-kihozzál b-bennünket! Mi mindannyian... de mi... – Bill hirtelen rémültnek és bizonytalannak tűnt.
– Most már a többire is emlékszel? – kérdezte Beverly. Bill lassan megrázta a fejét.
– A r-ré-részletekre n -nem. De... – Bill ránézett, és Beverly látta, hogy nagyon meg van rémülve. – Az e-egészből a-az d-derült k-ki, h-hogy m-mi k-kerestük a k-kiutat. És n -nem vagyok b-benne b-biztos... Beverly, nem vagyok benne biztos, hogy erre képesek a felnőttek is!
Beverly egy hosszú másodpercig szótlanul nézett rá, majd mintegy kábulatban, kiült az ágy szélére. Teste sima volt és gyönyörű, gerincének vonala halványan kirajzolódott, miközben előrehajolt, hogy levegye a nejlon térdzokniját. Haja dús virágcsokorként omlott a vállára. Bill arra gondolt, hogy mielőtt megvirrad, ismét meg fogja kívánni, és a bűntudat újra hatalmába kerítette, csak abban lelt szégyenteljes vigasztalást, hogy Audrát egy óceán választja el tőle. Dobj be még egy érmét a zenedobozba, gondolta. Ennek a dalnak az a címe, hogy „Amiről nem tud, nem fájhat neki”. De valahol akkor is fájdalmat okoz. Az emberek közötti térben, talán.
Beverly felállt és felemelte az ágytakarót.
– Gyere, feküdjünk le! Aludnunk kell. Mindkettőnknek. – J-jó. – Mert tényleg jó volt, de még mennyire jó!
Leginkább aludni akart... de nem egyedül, ma éjjel nem. A legutóbbi megrázkódtatás már kezdett tompulni – talán egy kicsit gyorsabban is a kelleténél, de annyira fáradt, annyira törődött volt. Minden egyes pillanat olyan volt, mintha álmodna, és bűntudata ellenére biztonságban érezte magát. Most egy kicsit megpihenhet, elalhat Beverly karjában. Igényelte Beverly melegét és barátságát. Mindkettőjük csupa szexualitás, de ez most egyiküknek sem árthat.
Levette a zokniját és az ingét, és bebújt Beverly mellé. Beverly hozzákucorodott, melle meleg volt, hosszú lába hideg. Bill magához szorította, tudatában volt, mennyire más – Beverly teste hosszabb volt Audráénál, melle, csípője teltebb. De szívesen látott test.
Bennek kellett volna veled lennie, drága, gondolta kábán. Azt hiszem, valójában így lett volna rendjén. Mién nem Ben van itt?
Mert te voltál akkor és te vagy most is, azért. Mert ami körbemegy, az körbeér. Azt hiszem, Bob Dylan mondta ezt... vagy lehet, hogy Ronald Reagan. És lehet, hogy most azért vagyok én, mert Bennek kellett hazakísérnie a hölgyet.
Beverly hozzábújt, nem szexuálisan (bár miközben Bill álomba merült, Bev érezte, hogy a férfi ismét merevedni kezd, és ez boldoggá tette), csak hogy átvegye testének melegét. Beverly is félálomban volt már. Ez a mostani boldogságuk, annyi év után, végre valódi. Tudta, mert érezte keserű mellékízét. Volt a ma este, és talán még lesz egy lehetőségük holnap reggel. Aztán lemennek a Csatornába, ahogy régen is, hogy megkeressék Azt. A kör még szorosabbra zárul, jelenük puhán összeolvad a gyermekkorukkal; olyanok lesznek, mint egy őrült Möbius-szalag teremtményei.
Vagy ez, vagy meghalnak odalent.
Beverly megfordult. Bill átcsúsztatta kezét az oldalán és gyöngéden megfogta a mellét. Beverlynek nem kellett ébren őrködnie, azon tűnődve, hogy ez a kéz mikor mar bele iszonyú erővel.
Gondolatai széttöredeztek, ahogy álomba merült. Mint mindig, most is gyönyörű vadvirágokat látott – egymást érték a mezők, és a virágok vidáman bólogattak a kék ég alatt. A képek elhalványultak, és ő zuhanni kezdett – az a fajta zuhanás volt, melyből gyermekkorában izzadtan, sikoltva szokott felriadni. A gyermekkori zuhanásos álmok, olvasta az egyetemen egyik pszichológiakönyvében, gyakoriak.
De ezúttal nem riadt fel; érezte Bill kezének melegét és megnyugtató súlyát, ahogy a mellét fogta. Arra gondolt, hogy ha zuhan, legalább nem zuhan egyedül.
Aztán leért és futni kezdett: ez az álom, akármi volt is, gyorsan pergett. Utánarohant, üldözte az álmot, a csendet vagy talán csak az időt. Az évek gyorsan haladtak. Az évek futottak. Ha az ember visszanéz és futni kezd a gyermekkora után, hatalmasakat kell lépnie és iszonyú gyorsan kell szednie a lábát. Huszonkilenc – ennyi idős volt, amikor melíroztatta a haját (gyorsabban). Huszonkettő – amikor beleszeretett egy Greg Mallory nevű rögbijátékosba, aki kis híján megerőszakolta egy iskolai buli után (gyorsabban, gyorsabban). Tizenhat – két barátnőjével leitták magukat a Kékmadárhegy Kilátóban Portlandben. Tizennégy... tizenkettő...
...gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban...
Belerohant az álomba, kergette a tizenkettedik életévét, elkapta, keresztülrohant az emlékezetgáton, amit Az vetett mindannyiuk elé (ziháló álomtüdejében olyan íze volt, mint a hideg ködnek), rohant vissza a tizenegyedik felé, rohant, rohant, mint az őrült, rohant, száguldott, gyorsabban a szélvésznél, és most visszafelé nézett, visszafelé

A Puszta / délután 12.40

a válla fölött, hogy látja-e őket, miközben lefelé botorkált, botladozott, futott a töltésen. Sehol senki, legalábbis egyelőre. Tényleg „jól ráfázott”, ahogy az apja szokta mondani... és apjának már a gondolata is a bűntudat és levertség újabb hullámát indította el benne.
Benézett a rozoga híd alá, remélte, hogy megpillantja a Silvert, de a Silver nem volt ott. Csak azok a játék pisztolyok voltak odahajítva, amelyeket már haza se akartak vinni. Lefelé indult az ösvényen, visszanézett... és ott álltak, Böfi és Victor kétfelől támogatták Henryt, a töltés mellett álltak, mint egy Randolph Scott-film indián őrei. Henry iszonyúan sápadt volt. Feléje mutatott. Victor és Böfi lefelé támogatták a lejtőn. Por és kavics spriccelt szét a sarkuk alatt.
Beverly hosszan nézte őket, mint akit megbabonáztak. Aztán megfordult, és keresztülrohant a keskeny patakon, nem is figyelt Ben lépőköveire, tornacipőjével laposan spriccelte szét a vízsugarakat. Az ösvényen rohant, lélegzete forrón lüktetett torkában. Érezte, hogy lábában remegnek az izmok. Fogytán volt az ereje. A klub. Ha eléri, talán biztonságban lesz.
Rohant végig az ösvényen, ágak csapkodták még pirosabbra az arcát, az egyik a szemébe csapott, a könnyei is eleredtek. Jobbra levágott, keresztülbukdácsolt a sűrű aljnövényzeten, és beért a tisztásra. Az álcázott csapóajtó és a keskeny ablak is nyitva volt, rock and roll szűrődött ki rajtuk. Beverly közeledtének hangjára Ben Hanscom bukkant eló. Egyik kezében egy doboz Junior mentolos cukorka, a másikban egy Archie magazin.
Alaposan megnézte Beverlyt, és eltátotta a száját. Más körülmények között még vicces is lett volna.
– Bev, mi a.pokol...
Beverly nem vesződött a válasszal. A háta mögött, és nem is sokkal mögötte, csapódó ágakat hallott; majd hangos káromkodás csattant fel. Úgy tűnt, hogy Henry kezd magához térni. Beverly a négyszögletű csapóajtó felé rohant, haja, melyben már zöld levelek és gallyak keveredtek a kukáskocsi alatt összeszedett szeméttel, hosszan lobogott mögötte.
Ben látta, hogy Beverly egy Concorde repülőgép sebességévei közeledik, és olyan gyorsan ugrott vissza, ahogy az imént megjelent. Beverly utána ugrott és Ben sután elkapta.
– Zárj be mindent! – lihegte Beverly. – Siess, Ben, az isten szerelmére! Jönnek!
– Kik?
– Henry és a barátai! Henry becsavarodott, kés van nála...
Ennyi elég volt Bennek. Eldobta a cukorkát és a magazint. Nyögve behúzta a csapóajtót. A teteje füves talajjal volt befedve; a ragasztó még mindig fantasztikusan tartott. Mindössze néhány helyen esett ki egy kis darab föld. Beverly lábujjhegyre állt, és becsukta az ablakot. Sötétben voltak.
Beverly Ben után tapogatózott, és rémült szorítással kapaszkodott belé. Aztán Ben is átkarolta. Mindketten térdeltek. Hirtelen rémülettel Beverly rájött, hogy Richie tranzisztoros rádiója még mindig szól valahol a sötétben: Little Richard „A lány nem tehet róla” dalát énekelte.
– Ben... a rádió... meghallják... – Ó, istenem!
Ben nagyot lökött Beverlyn vaskos csípőjével, és a lány majdnem kiterült a sötétben. Hallotta, hogy a rádió a földre zuhan. „A lány nem tehet róla, ha a férfinép megáll és megbámulja”, tájékoztatta őket Little Richard szokásos rekedt hangján. „Nem tehet róla!”, visszhangozta a vokál, „A lány nem tehet róla!”. Most már Ben is lihegett, fújtatott. Olyanok voltak, mint két gőzmozdony. Hirtelen reccsenés hallatszott... majd csend lett.
– Ó, a francba! – mondta Ben. – Ráléptem. Richie leharapja a fejem! – Beverly felé nyúlt a sötétben. Beverly érezte, ahogy a keze hozzáér a melléhez, majd visszakapja, mintha megégette volna. Most Beverly tapogatózott Ben felé, megfogta a pólóját és magához húzta.
– Beverly, mit...
– Cssss!
Ben elhallgatott. Egymást átkarolva ültek és néztek felfelé. A sötét nem volt teljes, vékony rés látszott a tető egyik oldalánál, és három másik keresztezte az ablakot. A három rés közül az egyik elég széles volt ahhoz, hogy egy napsugár rézsút bejusson a klubba. Beverly csak azon imádkozott, hogy azok ne lássák meg.
Hallotta, ahogy közelednek. Először nem tudta kivenni a szavakat... de aztán igen. Karja szorosabban kapaszkodott Benbe.
– Ha a nádasba ment, könnyen a nyomára bukkanunk – mondta Victor.
– Itt szoktak játszani – felelte Henry. Hangja erőlködött, minden egyes szavát lihegés követte, hallatszott, hogy komoly erőfeszítésébe kerül a beszéd. – Bagó Taliendo mondta. És aznap, amikor kőcsatát vívtunk, ők innen jöttek.
– Aha, puskákkal meg ilyenekkel szoktak játszani – mondta Böfi.
Hirtelen dübörgő léptek hallatszottak közvetlen fölöttük, a fűvel borított tető berezgett. Föld hullott Beverly felfelé fordított arcába. Egy, kettő, lehet, hogy mind a hárman a klub fölött álltak. Beverly hasa görcsbe rándult, ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kiáltson. Ben lapátkezét Beverly arcára tette, és a karjához húzta Beverly fejét, közben végig felfelé nézett, várta, hogy vajon rájönnek-e... vagy már tudják is, csak játszanak velük.
– Van egy helyük – mondta Henry. – Bagó mondta. Valami odú egy fán vagy valami hasonló. A klubjuknak nevezik.
– Majd adnék én nekik klubot, ha klub kell nekik – mondta Victor. Erre Böfi mennydörgésszerűen felröhögött.
Trapp, trapp, trapp, a fejük fölött. Ezúttal a tető még jobban berezonált. Egészen biztos, hogy észreveszik, a rendes talajnak nincs ilyen játéka.
– Nézzünk le a folyóhoz – mondta Henry. – Fogadni mernék, hogy ott van!
– Oké – mondta Victor.
Trapp, trapp. Leléptek a tetőről. Bev a megkönnyebbüléstől apró sóhajt engedett ki összeszorított fogai közt... majd Henry azt mondta:
– Böfi! Te maradj itt, és figyeld az ösvényt!
– Oké – mondta Böfi, és fel-alá kezdett járkálni, hol lelépett a tetőről, hol újra átment rajta. Még több föld szóródott be a résen. Bev és Ben feszülten, piszkos arccal néztek egymásra. Bev észrevette, hogy már nemcsak a porszag érződik a klubban, hanem az izzadság és a szemét szaga is érezhetőbb. Ez én vagyok, gondolta elkeseredetten.
De azért még szorosabban kapaszkodott Benbe. A fiú nagy teste hirtelen jó érzéssel töltötte el, megnyugtatta, és Beverly hálás volt, hogy olyan sokat lehet belőle átölelni. Lehet, hogy amikor az iskola beadta derekát a nyárnak, Ben csupán egy rémült, dagadt kölyök volt, de most már több annál; mint mindegyikük, dis megváltozott. Ha Böfi felfedezné őket itt lent, Ben akár meglepetést is okozhat majd neki.
– Maj' adnák én nekik klubot, ha klub kő nekik – mondta Böfi, és kuncogott. Böfi Huggins kuncogása mély, torz hang volt. – Maj' adnák én nekik klubot, ha klub kő nekik. Ez jó. Ez baromi jó.
Beverly észrevette, hogy Ben felsőteste gyors, szaggatott mozdulatokkal emelkedik és süllyed; kapkodva szedte és kis fújásokkal engedte ki a levegőt. Egy pillanatra Beverly riadtan arra gondolt, hogy a fiú még a végén sírni kezd, de aztán jobban megnézte Ben arcát, és látta, hogy a nevetését igyekszik visszafojtani. Szeméből könnyek peregtek, elkapta Beverly tekintetét, „ez nem lehet igaz” pillantást vetett rá, majd elfordította az arcát: A csukott tető és az ablak résein beszűrődő halvány fényben Beverly látta, hogy Ben arca szinte lila az erőlködéstől, hogy visszatartsa a nevetését.
– Adnák én nekik, ha klubi-dubi kő nekik – mondta Böfi, és nehézkesen leült pontosan a tető közepére. Ezúttal az még ijesztőbben rezgett, és Beverly halk, de fenyegető reccsenést hallott az egyik támaszték felől. A tető a rajta szétterített álca növénytakarót hivatott tartani... nem pedig Böfi Huggins hetven kilóját.
Ha nem áll fel, a végén még az ölünkben köt ki!, gondolta Bev, és Ben nevetőgörcse már-már rá is átragadt. A nevetés hatalmas folyamban, áradatban akart kitörni belőle. Lelki szeme előtt hirtelen látta magát, amint annyira kinyitja az ablakot, hogy kiférjen a keze, és iszonyúan belecsíp Böfi Huggins fenekébe, ahogy az magában motyogva és nevetgélve ott ül a fakuló délutáni napfényben. Beverly Ben mellkasába fúrta a fejét, és erejének utolsó cseppjével igyekezett visszatartani a nevetést.
– Cssss! – suttogta Ben. – Az isten szerelmére, Beverly... Recccccs. Ezúttal hangosabb.
– Ki fog tartani? – suttogott vissza Beverly.
– Igen, ha nem fingja el magát – mondta Ben, és a következő pillanatban Böfi tényleg szellentett egyet, a hangos és ízes trombitaszóló legalább három másodpercig tartott. Még szorosabban fogták egymást, próbálták visszafogni a nevetést. Beverly feje annyira fájt, hogy azt hitte, menten agyvérzést kap.
Aztán halkan hallani lehetett Henry hangját, ahogy Böfi-nek kiált.
– Mi van? – harsogta Böfi nagy dübörgéssel és robajjal felállva, még több földet szórva Benre és Beverlyre. – Mi van, Henry?
Henry visszakiáltott valamit, Beverly csak a part és bokrok szavakat tudta kivenni belőle.
– Oké! – harsogta Böfi, és lába utoljára trappolt végig a tetőn. Egy utolsó reccsenés hallatszott, ez volt mind közül a leghangosabb, és egy fadarab esett Beverly ölébe. Elgondolkodva vette fel.
– Még öt perc – suttogta halkan Ben. – Ennyin múlt az egész.
– Hallottad, mekkorát fingott? – kérdezte Beverly, és újra kuncogni kezdett.
– Olyan hangja volt, mint a harmadik világháborúnak – felelte Ben, és szintén nevetett.
Megkönnyebbültek, hogy végre kiengedhették magukból, bár a vadul feltörő nevetést még most is igyekeztek suttogássá tompítani.
Végül, teljességgel felkészületlenül arra, amit mondani fog (és egyértelműen nem azért, mert a helyzetnek bármiféle köze lett volna hozzá), Beverly azt mondta:
– Köszönöm a verset, Ben.
Ben azonnal abbahagyta a nevetést, és józanul, figyelmesen nézett rá. Farzsebéből előhúzott egy koszos zsebkendőt, és lassan megtörölte az arcát.
– Verset?
– A haikut. A képeslapon. Te küldted, nem?
– Nem – felelte Ben. – Én nem küldtem neked haikut. Mert ha egy ilyen fiú, mint én – egy ilyen kövér fiú, mint én – ilyesmit csinálna, a lány valószínűleg kinevetné.
– Én nem nevettelek ki. Szerintem gyönyörű volt.
– Én nem tudnék semmi gyönyörűt írni. Bill, talán. De én nem.
– Majd Bill is ír – hagyta helyben Beverly. – De sosem fog ilyen szépet írni. Kölcsönadod a zsebkendődet?
Ben odaadta, és Beverly tisztogatni kezdte az arcát, már amennyire lehetősége volt rá.
– Honnan tudtad, hogy én voltam? – kérdezte végül Ben.
– Nem tudom – felelte Beverly. – De tudtam. Ben nagyot nyelt. Lenézett a kezére.
– Nem gondoltam komolyan. Beverly egyenesen a szemébe nézett.
– Remélem, ezt nem mondtad komolyan – mondta. – Mert ha igen, az nagyon elrontaná a napomat, és megmondom őszintén, az már enélkül is elég rossz.
Ben továbbra is a kezét nézte, majd végül halkan szólalt meg, hogy Beverly alig hallotta.
– Szóval, szeretlek, Beverly, de nem szeretném, ha ez bármit is elrontana közöttünk.
– Nem fog – felelte Beverly, és átölelte Bent. – Pillanatnyilag minden szeretetre szükségem van, amit csak kaphatok.
– De te Billt szereted a legjobban.
– Lehet, hogy így van – mondta Beverly –, de ez nem számít. Talán ha felnőttek lennénk, számítana egy kicsit. De mindannyiótokat nagyon szeretlek. Ti vagytok az egyetlen barátaim. Téged is szeretlek, Ben.
– Köszönöm – felelte Ben. Elhallgatott, a torkát köszörülte, majd kimondta. Még Beverly szemébe is bele tudott nézni, miközben kimondta. – Én írtam a verset.
Kis ideig szótlanul ültek. Beverly biztonságban érezte magát. Úgy érezte, nincs mitől tartania. Apja arca és Henry kése kevésbé tűnt valósnak, ahogy így szorosan egymás mellett ültek. Hogy mitől ez a biztonságérzet, azt nehéz lett volna megfogalmazni és Beverly meg sem próbálta, bár sokkal később felismerte a forrását: egy oblyan férfi ölelte át, aki gondolkodás nélkül az életét adta volna érte. Ezt a tényt egyszerűen csak tudta: benne volt a Ben pórusaiból áradó illatban, ősi erő, amire saját mirigyei válaszoltak.
– A többiek vissza fognak jönni – mondta hirtelen Ben. – Mi van, ha elkapják őket idefelé jövet?
Beverly kihúzta magát, most vette csak észre, hogy majdnem elaludt. Eszébe jutott, hogy Bill meghívta Mike Han lont ebédre. Richie Stannel ment haza, hogy bekapjanak néhány szendvicset. És Eddie megígérte, hogy visszahozza a parcsézitábláját. Hamarosan jönni fognak, és nem is sejtik, hogy Henry meg a barátai a Pusztában vannak.
– Szólnunk kell nekik – mondta Beverly. – Henry nem csak engem akar elkapni.
– Ha kimegyünk és ők visszajönnek...
– Igen, de mi legalább tudjuk, hogy itt vannak. Bill és a többiek viszont nem. Eddie még futni sem nagyon tud a törött keze miatt.
– Jesszusom – mondta Ben. – Hát, azt hiszem, vállalnunk kell a kockázatot.
– Igen. – Beverly nagyot nyelt, és Timex karórájára nézett. Nehéz volt kivenni a számokat a félhomályban, de úgy látta, egy óra múlt néhány perccel. – Ben...
– Igen?
– Ez a Henry tényleg nem normális. Olyan, mint az a gyerek Az iskolatábla rengetege című filmben. Meg akart ölni, és a másik kettő segített volna neki.
– Á, dehogy – felelte Ben. – Henry nem normális, de azért nem ennyire. Csak...
– Csak mi? – kérdezte Beverly. Eszébe jutott Henry és Patrick a kocsitemetőben azon a napsütéses délutánon. Henry üres tekintete.
Ben nem felelt. Gondolkodott. A dolgok megváltoztak, ugyebár? Amikor az ember maga is részese a változásoknak, nehezebb meglátni őket. Hátra kell lépni, hogy észrevegye... legalábbis meg kell próbálnia. Amikor vége lett az iskolának, ő félt Henrytől, nemcsak azért, mert az nagyobb volt, hanem mert olyan durva – az a fajta, aki nem átall elkapni egy elsőst, jól kicsavarja a karját, aztán a síró kicsit lelöki a földre. Nagyjából emiatt. Meg hogy összekaszabolta a hasát. Aztán a kőcsata, és Henry M-80-asokat vágott a fejükhöz. Akár meg is lehet ölni az embert egy olyannal! Könnyedén meg lehet ölni. És a kinézete is változott... olyan, mint aki kísérteteket lát. Állandóan figyelni kellett rá, ahogy a dzsungelben az embernek mindig figyelnie kell a tigrisekre és a mérgeskígyókra. De az ilyesmit meg lehet szokni; annyira hozzá lehet szokni, hogy már nem is tűnik rendellenesnek – egyszerűen ez van. De Henry nem normális, nem igaz? De. Ben ezt azon a napon tudta, amikor vége lett az iskolának, de azóta igyekezett nem gondolni rá, nem emlékezni. Nem az a fajta felismerés, amit az ember szívesen elhisz, vagy amire szívesen visszaemlékszik. És hirtelen egy gondolat – egy olyan erős gondolat, hogy az már szinte bizonyosság – kúszott be az agyába hidegen, mint az októberi sár. Az a maga céljaira használja Henryt. Lehet, hogy a többieket is, de őket Henryn keresztül. És ha ez az igazság, akkor Beverly-nek valószínűleg igaza van. Nemcsak a kicsavart karokról vagy a nyaklevesekről van szó, amiket a tanulószobán osztogat, miközben Mrs. Douglas a könyvét olvassa a tanári asztalnál, nemcsak a játszótéri lökdösődésekről van szó, amikor az ember elesik, és lehorzsolja a bőrt a térdéről. Ha Az a maga céljaira használja Henryt, használni fogja a kést.
– Egy idős hölgy látta, hogy meg akarnak verni – mondta Beverly. – És Henry utána vetette magát! Kirúgta az egyik lámpáját!
Ez mindennél jobban megijesztette Bent. Ösztönösen érezte, mint ahogy majdnem minden gyerek érzi, hogy ők a legtöbb felnőtt látóhatára és gondolatkerítése alatt élnek. Amikor egy felnőtt végigmegy az utcán, elmerül felnőttgondolataiban a munkáról, értekezletekről, autóvásárlásról, és amiről még a felnőttek gondolkodni szoktak, sosem veszi észre az ugróiskolázó, lövöldöző vagy bújócskát játszó gyerekeket. Az olyan durva fiúk, mint Henry gyakran megússzák, hogy másokat bántalmaznak, ha elég óvatosak, hogy ez alatt a látóhatár alatt maradjanak. Egy arra haladó felnőtt legföljebb ilyet mondana, hogy „Na, elég legyen Ebből!”, és továbbmenne anélkül, hogy megnézné, valóban abbahagyta-e a gyerek, amit csinált. A gyereknek csak meg kell várnia, hogy a felnőtt beforduljon a sarkon,.. aztán ott folytathatja, ahol abbahagyta. Mintha a felnőttek szerint a valódi élet csak egy méter hatvan fölött kezdődne.
Ha Henry az idős hölgy után vetette magát, átlépett ezen a látóhatáron. És ez mindennél erősebben bizonyította Β ennek, hogy tényleg nem normális.
Beverly látta Ben arcán, hogy hisz neki, és határozottan megkönnyebbült. Nem kell elmesélnie, hogy Mr. Ross egyszerűen összehajtotta az újságját, és bement a házba. Nem akarta elmondani. Túl ijesztő volt.
– Menjünk fel a Kansas utcáig – mondta Ben, és hirtelen felnyomta a csapóajtót. – Lehet, hogy futnunk kell!
Felállt a nyílásban és körülnézett. A tisztás csendes volt. Hallotta a Kenduskeag halk csobogását a közelben, a madarak énekét és egy dízelmotor zakatolását, tum-tu-tum-tu-tum-tu-tum, ahogy a vasútállomás felé közeledett. Mást nem hallott, és ez idegesítette. Még az is jobb lett volna, ha hallja Henry, Victor és Böfi hangját, amint káromkodva keresztülcsörtetnek a sűrű aljnövényzeten a patak felé. De egyáltalán nem hallotta őket.
– Gyere! – mondta, és felsegítette Beverlyt. Beverly is idegesen nézett körül, hátrasimította a haját, és elfintoro-dott, amikor megérezte, milyen zsíros.
Ben megfogta a kezét, és elindult a bokrok közt a Kansas utca felé.
– Jobb, ha nem megyünk ki az ösvényre!
– De sietnünk kell! – mondta Beverly. Ben bólintott.
– Rendben.
Kimentek az ösvényre, és a Kansas utca felé indultak. Egyszer Beverly megbotlott egy kőben és

A papneveldénél / éjjel 2.17

nagyot puffanva elesett a hold ezüstös fényében fürdő járdán. Felnyögött, és a nyögéssel együtt vérpatak buggyant ki belőle, majd szétloccsant a repedezett betonon. A holdfényben szurokfeketének látszott, mint a rovarok vére. Henry egy hosszú, kába pillanatig csak bámult, aztán fölemelte a fejét és körülnézett.
A Kansas utca kora hajnali csendbe burkolózott, a csukott házak egy-két éjszakai lámpától eltekintve sötétek.
Ó. Itt egy kanális.
Egy mosolygós arcú léggömb volt az egyik rácsra kötve. A lufi ugrált, bólingatott az enyhe fuvallatban.
Henry felállt, koszos kezét a hasára szorította. A nigger jól eltalálta, de Henry még jobban helybenhagyta. Bizony ám. Ami a niggert illeti, Henry úgy érezte, elég jó munkát végzett.
– A kölyök el van intézve – motyogta Henry, és reszkető lépteivel a lufi felé botorkált. Friss vér folyt az ujjai közül és áramlott tovább a gyomrából. – Jól elintéztem. Helybenhagytam a marháját. Elkapom mindegyiket. Majd én megtanítom őket kövekkel dobálózni.
A világ lassú hullámokban jött felé, nagy, fodros hullámokban, mint ahogy a Hawaii szappanopera elején szokták ábrázolni a tévében
(kapd el őket, Danno, ha-ha Jack Bunkó, oké. Jack Bunkó baromira oké)
és Henry hallotta Henry hallotta Henry szinte
(hallani vélte a hangokat, amiket az Oahu nagyfiúk csaptak, ahogy felemelkednek, kígyóznak és megrázkódnak
(megrázzákmegrázzákmegrázzák
(a világ valóságát. „Csatornarendszer.” Kántálás. Emlékszel a „Csatornarendszer”-re? A „Csatornarendszer” baromi oké volt. „Végső megoldás.” Az elején őrült röhögés. Mintha Patrick Hockstetter hangja volna. A kibaszott buzi· Jól elintézte magát, és felőlem)
Henry felől
(több mint oké. NAGYSZERŰ, OLYAN NAGYSZERŰ, AMILYEN CSAK LEHET
(oké Csatorna kapd el a vonalat ne hátrálj az én fiaim ugyan nem kapd el a hullámot és
(kapd
(kapdkapdkapd el
(a hullámot és járda-szörfözz velem kapd
(el a vonalat kapd el a világot de tartsd
akár egy fül is dobolhatott a fejében: folyamatosan azt a da-angg! hangot hallotta; egy szem is lehetett a fejében: mintha Victor feje billegett volna annak a rugónak a végén, szemhéja, arca és homloka vérfoltokkal tetoválva.
Henry zavartan jobbra nézett, és látta, hogy a házakat magas, fekete sövény váltotta fel. Fölötte a papi szeminárium keskeny, nyomasztó Viktória korabeli épülete magasodott. Egyetlen ablakban sem volt világosság. A szeminárium utolsó évfolyama 1974 júniusában végzett. Azon a nyáron bezárta a kapuit, és most ha kóborolt benne valami, az egyedül kóborolt... és csakis a magát Derryi Történelmi Bizottságnak nevezd», csacsogó nói klub beleegyezésével.
Henry a kapuhoz vezető sétányhoz ért. Nehéz vasláncot fűztek rajta keresztbe, a vasláncon fémtábla: DERRY VÁROSI RENDŐRSÉG RENDELETE: TILOS AZ ÁTJÁRÁS.
Henry lába megbicsaklott és – puff! – újra elesett. Feljebb, a Hawthorne utcáról egy autó kanyarodott a Kansas utcára. Fényszórója végigpásztázta az utcát. Henrynek sikerült annyi időre felülkerekednie kábaságán, hogy észrevegye a kocsi tetején lévő lámpát. Rendőrautó volt.
Bekúszott a lánc alatt, és balra mászott, be a sövény mögé. Égő arcán fantasztikus érzés volt a hűs kora hajnali harmat. Hasalt, fejét egyik oldalról a másikra fordította, hogy megnedvesítse az arcát, és annyit ivott, amennyit bírt.
A rendőrautó lassítás nélkül elhaladt.
Aztán hirtelen felvillant a fény a tetején, lüktető kék fény mosta el a sötétséget. Nem volt szükség szirénára a kihalt utcán, de Henry hallotta, ahogy a kocsi motorja teljes erővel felbőg. Gumi sikoltott döbbenten az aszfalton.
Elkaptak, elkaptak, makogta az agya... majd észrevette, hogy a rendőrautó nem felé, hanem az ellenkező irányba gyorsít, felfelé a Kansas utcán. A következő pillanatban pokoli nyivákolás töltötte be az éjszakát, dél felől közeledett. Henry egy hatalmas, selymes szőrű fekete macskát képzelt maga elé, amint a sötétben oson, a szeme zöld, a szőre csillogó, Az új alakban, jön érte, jön, hogy felfalja.
Apránként (és csak akkor, amikor a nyivákolás távolodni kezdett) rájött, hogy egy mentőkocsi volt, abba az irányba tartott, amerre a rendőrautó is ment. Reszketve feküdt a füvön, most már nagyon fázott, és azon volt, hogy
(zsaru haver sziréna haver rock and roll haver van egy csirkénk a csűrben milyen csűrben kinek a csűrében az én)
ne hányja el magát. Félt, hogy ha hányni kezd, a belét is kihányja... feljön, és még öten vannak, akiket el kell kapnia...
Mentő és rendőrautó. Hova mennek? A könyvtárba, természetesen. A nigger. De elkéstek. Elintéztem. Akár le is kapcsolhatnátok a szirénátokat, fiúk! Ο bizony nem fogja meghallani. Merev, mint egy kerítésléc. Merev...
De vajon tényleg meghalt?
Henry száraz nyelvével megnyalta cserepes száját. Ha meghalt volna, nem szirénáznának az éjszaka kellős közepén. Nem bizony, hacsak a nigger fel nem hívta őket. Szóval lehet – csak lehet –, hogy a nigger nem halt meg.
– Nem – zihálta Henry. A hátára fordult, és felnézett az égre, az égen ragyogó több milliárd csillagra. Az onnan jött, tudta. Valahonnan onnan, fentről az égből. ...Az
(a világegyetemből jött vággyal eltelve a Föld asszonyok iránt hogy kiraboljon minden nőt és megerőszakoljon minden férfit mondd Frank nem azt akarod mondani hogy kiraboljon minden férfit és megerőszakoljon minden nőt ki vezeti ezt a műsort ostoba te vagy Jesse? Victor mondta ezt mindig és ez baromi)
a csillagok közti űrből jött. A csillagos ég látványától kirázta a hideg: túl nagy volt, túl fekete. Nagyon is elképzelhető volt, hogy mindez vérvörössé válik, nagyon is elképzelhető, hogy a túzvonalakban egy arc rajzolódjon ki...
Becsukta a szemét, reszketve összerántotta karját a hasán és azt gondolta: A nigger meghalt. Valaki meghallotta, hogy verekszünk, és odaküldte a zsarukat, erről van szó.
Akkor miért ment a mentő is?
– Kuss legyen, kuss legyen! – nyögte Henry. A régi zavaros gyűlölet lángolt fel benne; visszaemlékezett, hogyan győzték le mindig akkor régen – régen, ami most olyan közelinek és létfontosságúnak tűnt a számára –, hogy hányszor hitte azt, hogy most elkapta őket, és valahogy mindig sikerült kicsúszniuk a keze közül. Mint azon az utolsó napon, amikor Böfi meglátta a bigét a Kansas utcán, amint a Puszta felé fut. Emlékezett rá, ó, igen, tisztán emlékezett rá. Ha az embert tökön rúgják, arra emlékszik, bizony. Azon a nyáron újra és újra megesett vele.
Henry ülőhelyzetbe küzdötte magát, összerándult az altestébe hasító mély fájdalomtól.
Victor és Böfi támogatták le a Pusztába. Olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott, az ágyékában és a hasa mélyén tomboló fájdalom ellenére. Eljött az idő, hogy vége legyen az egésznek. Egy tisztásra követték a nyomokat, ahonnan hat ösvény vezetett ki pókhálószerűen. Igen, itt gyerekek szoktak játszani; nem kellett Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy észrevegyék. Cukorkáspapírok hevertek szanaszét, fekete és piros szerpentin összetekeredett maradéka. Néhány deszka is volt, és egy kis kupac fűrészpor, mintha valamit építettek volna itt.
Henry emlékezett, hogy a tisztás közepén állt és a fákat pásztázta szemével, hogy megtalálja a dedós házukat. Meglátja, aztán felmászik, és a lány ott reszket félelmében, és ő a késével elvágja a torkát, és aztán simogatja a cicijét, amíg ki nem hűl.
De nem látott semmilyen fán épített kis házat; és Böfi és Victor sem. A régi, ismerős vereségérzet megmarkolta a torkát. Ő és Victor otthagyták Böfit, hogy őrizze a tisztást, amíg ők lemennek a folyóhoz. De ott sem látták a lány nyomát. Emlékezett, hogy lehajolt, felvett egy követ és

A Puszta / délután 12.55

nagy ívben a folyóba hajította. Mérges volt és zavart.
– Hova a picsába mehetett? – fordult számonkérőn Victor felé.
Victor lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom – felelte. – Vérzel.
Henry lenézett és elöl a farmerjén negyeddollár nagyságú sötét foltot pillantott meg. A fájdalom gyönge lüktetéssé csitult, de az alsónadrágját túl kicsinek, túl szűknek érezte. A golyói feldagadtak. Újra feléledt benne a gyűlölet, olyan volt, mintha kötelet csomóztak volna a szíve köré. A lány tette ezt.
– Hol a lány? – sziszegte Victornak.
– Nem tudom – ismételte meg Victor ugyanazon a tompa hangon. Olyan volt, mint akit hipnotizáltak, vagy mintha napszúrást kapott volna, mintha valójában ott se lenne. – Elfutott, gondolom. Mostanra akár az Öregfokig is eljuthatott.
– Nem juthatott el – mondta Henry. – Elbújt. Van egy rejtekhelyük és oda bújt el. Lehet, hogy nem fán van az a hely. Lehet, hogy máshol van.
– Hol?
– Nem... tudom! – üvöltötte Henry, és Victor hátrahőkölt. Henry a Kenduskeagban állt, a hideg víz a tornacipője orrán bugyborékolt, és tekintetével a környéket pásztázta. Szeme végül egy betonhengeren állapodott meg, mely a töltés oldalából állt ki, úgy hét méterrel lejjebb a folyóban – egy szivattyútelep. Kimászott a vízből, és odament a betonhengerhez, közben érezte, hogy megtelepszik benne az elengedhetetlen félelem. Bőre megfeszült, szeme kitágult, hogy többet tudjon befogadni; már-már érezni vélte, ahogy a fülében apró szőrszálak lebegnek és mozognak, mint a hínár a mélyben áramló víztömegben.
Halk, dúdoló hang hallatszott a szivattyútelep felől, és a betonhengerben egy csövet látott, mely a Kenduskeag fölé emelkedett. A cső iszapot pumpált folyamatosan, ami bele-ömlött a vízbe.
Henry a betonhenger vasfedele fölé hajolt.
– Henry? – kiáltott Victor idegesen. – Henry? Mit csinálsz?
Henry nem figyelt rá. Szemét a vasfedél egyik lyukára tapasztotta, de csak sötétséget látott. A szeme helyett a fülét illesztette oda.
– Várj...
A hang a benti sötétségből kúszott fel hozzá, és Henry érezte, ahogy testhőmérséklete mínusz húsz fokra zuhan, vénái és artériái kristályos jégcsövekké fagynak. De ezzel az érzéssel egy időben egy szinte ismeretlen érzés is érkezett: szeretet. Szeme kitágult. Szája bohócos vigyorra húzódott nagy, szétfolyós arcában. A holdból ismert hang volt. Az most lent van a szivattyútelepen... lent a csővezetékben.
– Várj... figyelj...
Henry várt, de csupán a szivattyúgép álmosító dörmögése hallatszott. Visszament oda, ahol Victor állt a parton és őt nézte figyelmesen. Henry nem is törődött vele, hanem Böfi után kiáltott. Kisvártatva megjelent Böfi.
– Gyerünk! – szólt nekik.
– Mit csinálunk, Henry? – kérdezte Böfi.
– Várunk. Figyelünk.
Visszaosontak a tisztásra és leültek. Henry megpróbálta elhúzni az alsónadrágját sajgó golyóiról, de túlságosan fájt.
– Henry, mit... – kezdte Böfi. – Ssss!
Böfi engedelmesen elhallgatott. Henrynél volt néhány Camel cigi, de nem osztotta szét. Nem akarta, hogy a picsa megérezze a szagát, ha a közelben van. Megmagyarázhatta volna nekik, de nem volt rá szükség. A hang csak két szót mondott neki, de az önmagáért beszélt. Idelenn szoktak játszani. A többiek hamarosan visszajönnek. Miért érné be a picsával, amikor elkaphatja mind a hét szarjankót?
Vártak és figyeltek. Victor és Böfi mintha nyitott szemmel aludna. Nem kellett sokat várni, de Henrynek volt ideje átgondolni a dolgokat. Például, hogy hogyan találta ma reggel a bicskát. Ez nem ugyanaz a bicska volt, ami az utolsó tanítási napon nála volt; azt elvesztette valahol. Ez sokkal dögösebben nézett ki.
Postán jött.
Úgy valahogy.
A verandán állt, viharvert, megdőlt postaládájukat nézte, és megpróbált rájönni, mit lát. A postaláda tele volt aggatva lufival. Kettőt a fémkarra kötöttek, ahová a postás néha a csomagokat akasztja; a többit a zászlóra. Piros, sárga, kék, zöld. Olyan volt, mintha egy bizarr cirkusz osont volna végig a Witcham úton az éjszaka leple alatt, maga mögött hagyva azt a jelet.
Ahogy a postaládához közeledett, látta, hogy a lufikon arcok virítottak – azoknak a gyerekeknek az arca, akik kiszúrtak vele ezen a nyáron, akik szinte meghiúsították minden tettét.
Mereven, szájtátva bámulta a jelenéseket, mire a lufik sorra kipukkadtak. Ez jó érzéssel töltötte el; mintha azért pukkadtak volna ki, mert rájuk gondolt, megölte őket az agyával.
A postaláda eleje hirtelen lecsapódott. Henry odalépett és bekukucskált. Bár a postás ilyen messze mindig csak délután ért el, Henry nem lepődött meg, amikor megpillantotta a lapos, négyszögletes csomagot. Kivette. MR. HENRY BOWERS, RFD 2, DERRY, MAINE, szólt a címzés. Még feladó is volt rajta: MR. ROBERT GRAY, DERRY, MAINE.
Kinyitotta a csomagot, és a barna csomagolópapírt a földre dobta, a lába elé. Kinyitotta a kis dobozt. Fehér vattaágyon egy rugós kés feküdt. Bevitte a házba.
Apja közös hálószobájukban feküdt a matracán, körülötte üres sörösdobozok, hasa sárga alsónadrágjára lógott. Henry letérdelt mellé, hallgatta hörgő, szuszogó lélegzését, nézte, ahogy apja vastag ajka dülled és beesik minden lélegzetvételnél.
Henry apja vékony nyakához helyezte a bicska pengés végét. Az apja kissé megrezzent, majd visszazuhant sörgőzös álmába. Henry majdnem öt percig úgy tartotta a kést, tekintete bambán a távolba meredt, hüvelykujja becézve simogatta a rugós kés végéből kiálló ezüstös gombot. A hang a holdból szólt hozzá – suttogott, mint a meleg tavaszi szél, melynek jeges penge van a közepében, zümmögött, mint egy felajzott lódarazsakkal teli kaptár, hízelgett, mint egy ravasz politikus.
Minden, amit a hang mondott, Henry számára világos volt és érthető? Így megnyomta az ezüstös gombot. Kattanás hallatszott a kés belsejéből, ahogy az öngyilkos-rugó kipattant, és a tizennyolc centis acél keresztülfúródott Butch Bowers nyakán. Olyan könnyen szaladt bele, mint a húsvilla ágai egy jól átsütött csirkemellbe. A penge hegye kibukkant az apja nyakának másik oldalán, vér csöpögött róla.
Butch Bowers szeme felpattant. A mennyezetre bámult. Szája kinyílt. Vércsík jelent meg szája szegletében és futott végig az arcán a füle felé. Bugyborékoló hang tört fel belőle. Hatalmas vérbuborék fújódott fel széles ajkai közt, majd elpattant. Egyik kezével megmarkolta és nagy erővel megszorította Henry térdét. Henry nem bánta. A kéz lehanyatlott. A következő pillanatban a bugyborékoló hang elhallgatott. Butch Bowers meghalt.
Henry kihúzta a kést, beletörölte az apja matracára terített mocskos lepedőbe, és visszatolta a pengét, amíg a rugó a helyére kattant. Különösebb érdeklődés nélkül nézte az apját. A hang közölte vele az aznapi feladatot, amíg Butch nyaka mellett térdelt a bicskával. A hang mindent elmagyarázott. Henry tehát bement a másik szobába, hogy felhívja Böfit és Victort.
És most itt állnak mindhárman, és bár ágyéka még mindig iszonyúan fájt, a bicska a bal első zsebében kellemes érzést keltett. Érezte, hogy a mészárlás nemsokára elkezdődik. A többiek visszajönnek, hogy folytassák kisded játékukat, akármi legyen is az, és akkor elkezdődik a mészárlás. A hang a holdról részletesen elmondta, miközben az apja mellett térdelt, és a városba menet képtelen volt levenni a szemét a sápadt kísértetlemezről az égen. Látta, hogy tényleg van ember a holdon. Ijesztő, csillogó kísértetarc kráterszemekkel és olyan széles, sima vigyorral, hogy szája majdnem a füléig ért. Az beszélt,
(idelenn lebegünk Henry mindannyian lebegünk te is lebegni fogsz)
amíg beért a városba. Öld meg mindet, Henry, mondta a kísértetarc a holdról, és Henry megértette; azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az érzés. Megöli mindet, a kínzóit, és akkor azok az érzések – az, hogy kezdi elveszíteni a hatalmát, hogy elkerülhetetlenül egy nagyobb világba kerül, melynek nem lesz ura többé úgy, ahogy a derryi általános iskola udvarát uralta, hogy a tágabb világban a dagadt és a nigger és a dadogós hülye valahogy nagyobbra nőnek majd, míg ő csak öregedni fog – egy csapásra eltűnnek.
Megöli mindet, és akkor a hangok – a bentiek éppúgy, mint az, amelyik a holdról beszél hozzá – békén hagyják. Megöli őket, aztán visszamegy a házba, kiül a verandára, és ölébe veszi az apja japán játék kardját. Megissza az apja egyik Rheingold sörét. Hallgatja a rádiót, de nem baseball-meccset. A baseball túl unalmas. Inkább rock and rollt hallgat. Bár Henry nem tudta (és ha tudja, akkor sem érdekli), ebben az egyben véleménye azonos volt a Vesztesekkel: a rock and roll a menő. Csirke van a csűrben, kinek a csűrében, milyen csűrben, az én csűrömben. Akkor minden jó lesz; akkor tök jó lesz minden; akkor minden oké, és ami azután következik, nem számít. A hang gondoskodni fog róla – ezt érezte. Ha te teszed, amit Az mond, Az gondoskodik rólad. Mindig is így működtek a dolgok Derry- ben.
De a kölyköknek véget kell vetni, hamar, még ma. A hang mondta.
Henry kivette új kését a zsebéből, ide-oda forgatta, gyönyörködött benne, ahogy a nap megcsillant, majd elcsúszott a krómozáson. Ekkor Böfi megragadta a karját, és idegesen suttogni kezdett.
– Odané, Henry! Jesszum pepi! Odané!
Henry odanézett, és érezte, hogy a megértés tiszta fénye tölti el. A tisztás egy négyszögletes darabja emelkedni kezdett, mintha valamiféle varázserő emelné, és alatta egyre növekvő sötét folt látszott. Egy pillanatra Henryt mélységes rémület fogta el, arra gondolt, hogy esetleg a hang gazdája lehet ott... mert biztosra vette, hogy Az valahol a város alatt él. Aztán meghallotta, hogy az egyik támaszték megcsikordul, és megértette. Azért nem találtak odút egyik fán sem, mert nincs odú a fán.
– Jézusom, pont rajtuk álltunk – nyögte Victor, és amikor Ben feje és válla megjelent a tisztás közepén lévő lyukban, már indult volna, hogy elkapja. Henry megragadta és visszafogta.
– Nem kapjuk el őket, Henry? – kérdezte Victor, miközben Ben felnyomta magát a lyukból.
– Elkapjuk őket – felelte Henry, tekintetét le nem véve a gyűlölt dagadtról. A másik tökönrugdosó. De én olyan magasra rúgom a golyóidat, hogy fülbevalóként viselheted, te kövér állat. Majd meglátod! – Ne aggódj!
A dagadt kisegítette a picsát a lyukból. A picsa aggódva tekintett körül, és egy pillanatra Henry azt hitte, hogy egyenesen rá néz. Aztán a lány elfordította a tekintetét. Motyogtak valamit, majd bevetették magukat a sűrű aljnövényzetbe, és eltűntek szem elől.
– Gyerünk! – mondta Henry, amikor a csapódó ágak és súrlódó levelek hangja már alig volt hallható. – Követjük őket. De maradjatok mögöttem és legyetek csendben! Együtt akarom elkapni mindet!
Úgy mentek keresztül a tisztáson, mint az őrségen lévő katonák, mélyen lehajoltak, tágra nyitott szemük a környéket pásztázta. Böfi megállt, hogy lenézzen a klubba, és álmélkodva rázta a fejét.
– Pont a fejük fölött ültem – mondta. Henry türelmetlenül odaintette.
Kimentek az ösvényre, mert ott halkabban lehetett mozogni. Már félúton voltak a Kansas utca felé, amikor a picsa és a dagadt kézen fogva (hát nem aranyos?, gondolta Henry egyfajta eksztázisban) épp az orruk előtt bukkant elő.
Szerencsére háttal voltak, és egyikük sem nézett körül. Henry, Victor és Böfi mozdulatlanná dermedtek, majd behúzódtak az ösvény árnyékos szélére. Benből és Beverlyből hamarosan csak két póló látszott a bokrok ágain keresztül. Akkor újra a nyomukba eredtek... nagyon óvatosan. Henry újra elővette a kését és

Henry stoppol / éjjel 2.30

megnyomta a nyélen a fémgombot. A penge kiugrott. Álmodozva bámulta a holdfényben. Tetszett neki, ahogy a csillagok fénye megvillant a pengén. Fogalma sem volt, mennyi lehet az idő. Most már kisodródott a valóságból.
Egy hang vert gyökeret a tudatában és erősödni kezdett. Egy autó motorja volt. Közeledett. Henry szeme kitágult a sötétben. Szorosabban fogta a kést, és várta, hogy a kocsi elhaladjon.
Nem haladt el. A papnevelde sövénye mögött egyszerűen megállt, a motorja tovább berregett. A fájdalomtól eltorzult arccal (mostanra a hasa megdagadt; kőkemény lett és az ujjai közül szivárgó vér olyan állagú volt, mint a juharszirup, mielőtt március végén vagy április elején leszűrik) feltérdelt, és széttolta a sövény merev ágait. Látta a fényszórókat, és ki tudta venni a kocsi alakját. Zsaruk? Ujjait összeszorította a kés nyelén, majd ellazította, összeszorította, ellazította, összeszorította, ellazította.
Kocsit küldtem érted Henry, suttogta a hang. Akárha taxi volna, ugye érted? Végtére is hamar el kell jutnod a Városháza Szállóba. Halad az idő, múlik az éjszaka.
Aztán a hang még vékonyan felkuncogott, majd elhallgatott. Már csak a tücskök cirpelése hallatszott és a kocsi monoton berregése. Olyan, mint egy hangtompítós golyószóró, gondolta Henry zavarosan.
Nehézkesen lábra állt, és visszafelé indult a papnevelde sétányán. Megnézte a kocsit. Nem rendőrautó: nincs sziréna a tetején, és az alakja sem olyan. Az alakja olyan... régimódi.
Henry újra hallotta a kuncogást... de lehet, hogy csak a szél volt.
Kilépett a sövény árnyékából, átbújt a lánc alatt, felegyenesedett,, és a berregő kocsi felé indult, mely fekete-fehér polaroid képként állt a ragyogó holdfényben a sötét árnyékok között. Henry iszonyú látványt nyújtott: inge fekete volt a vértől, a farmere is egészen a térdéig elázott. Arca fehér volt az intézeti bubifrizura alatt.
Odaért a papnevelde sétányának és a járdának a kereszteződéséhez, és a kocsit nézte, megpróbálta kivenni a kormány mögött ülő nagydarab alakot. De először a kocsit ismerte fel – az apja kedvenc kocsija volt, meg is esküdött, hogy egy napon az övé lesz: egy 1958-as Plymouth Fury. Piros-fehér kocsi volt, és Henry tudta (tán nem elégszer hallotta az apjától?), hogy a motorháztető alatt egy V-8327- es motor berreg. Kettőszázötvenöt lóerős, és körülbelül kilenc másodperc alatt gyorsul fel száztízre, a négyhengeres motor szinte zabálja a benzint. Megszerzem azt a kocsit, és ha meghalok, abban temethetnek majd el, mondogatta Butch... csak hát persze sosem szerezte meg, és az állam temette el, miután a szörnyektől becsavarodott és sikoltozó Henryt elvitték a bolondokházába.
Ha ο ül benne, nem hiszem, hogy be tudok ülni, gondolta Henry, szorosan markolva a kést, részegen előre-hátra dülöngélve, mereven a kormány mögött ülő alakot bámulva.
Ekkor a Fury jobb oldali ajtaja kicsapódott, kigyulladt a lámpa az utastérben, a vezető feléje fordult és ránézett. Böfi Huggins volt. Az arca cafatokban lógott. Hiányzott az egyik szeme, és az arcában lévő rothadt lyuk látni engedte fekete fogait. Böfi a New York Yankees baseballsapkáját viselte a fején, mint azon a napon is, amikor meghalt. A simlije hátra volt fordítva. Szürkészöld penész villant elő a sapka pereme alól.
– Böfi! – sikoltotta Henry, és iszonyú fájdalom tört fel a hasából, amitől újra felsikoltott, ezúttal némán.
Böfi halott ajka vigyorra húzódott, fehéresszürke vértelen ráncokat repesztve arcára. Kicsavart karjával hívogatón a nyitott ajtó felé mutatott.
Henry tétovázott, majd megkerülte a Fury rácsozatát, egyik kezével megérintette a V alakú emblémát a kocsi orrán, ahogy gyerekkorában is mindig, amikor az apja elvitte az autószalonba, hogy megnézzék ezt az autót. Ahogy a nyitott ajtóhoz ért, puha hullámban elborította a szürkeség, és meg kellett kapaszkodnia az ajtóban, hogy el ne essen. Leszegett fejjel állt, szörcsögve kapkodta a levegőt. Végül visszatért a világ – legalábbis részben –, őpedig megkerülte az ajtót, és berogyott az ülésre. Ismét fájdalom hasított testébe, és friss vér ömlött a kezére. Olyan volt, mint a meleg zselatin. Fejét hátrabillentette, és összeszorította a fogait. Nyakán kidagadtak az erek. Végül a fájdalom csökkenni kezdett egy kicsit.
Az ajtó magától becsapódott. A benti fény kialudt. Henry látta, hogy Böfi az egyik rothadt kezét a sebességváltóra teszi. Böfi ujjpercei fehéren csillantak meg az ujjait takaró kevés hús alatt.
A Fury megindult a Kansas utcán a Felsodomo felé.
– Hogy vagy, Böfi? – hallotta magát Henry. Hülye kérdés volt, természetesen – hiszen Böfi nem lehet itt, halott emberek nem tudnak autót vezetni –, de semmi más nem jutott az eszébe.
Böfi nem válaszolt. Megmaradt beesett szeme az utat bámulta. Fogai betegesen vigyorogtak Henryre az arcában lévő lyukon keresztül. Henry ekkor ébredt rá, hogy a jó öreg Böfinek ugyancsak érett szaga van. Az igazat megvallva, a jó öreg Böfinek olyan szaga volt, mint egy kosár rohadt paradicsomnak.
A kesztyűtartó lecsapódott, nekiütődött Henry térdének, és a benne lévő kis lámpa fényénél Henry felfedezte, hogy egy fél üveg Texas Driver van benne. Kivette, kinyitotta és alaposan meghúzta. Hűs selyemként csúszott le a nyelőcsövén, és forró lávaként robbant a gyomrában. Egész testében megremegett, felnyögött... majd egy kicsit jobban lett, mintha több köze lett volna a világhoz.
– Kösz – mondta.
Böfi feje feléje fordult. Henry hallotta, hogy rozsdás sarokvasként sikoltanak fel nyakában az inak. Böfi egy pillanatig mereven nézte fél szemével, és Henry csak ekkor vette észre, hogy az orrának nagy része is hiányzik. Olyan volt, mintha valami nekiesett volna a jó öreg Büfögós orrának. Talán egy kutya. Vagy patkány. A patkány valószínűbbnek tűnt. Az alagutak, ahová aznap bekergették a kiskölyköket, tele voltak patkányokkal.
Böfi feje ugyanolyan lassan, mint az imént, visszafordult az útra. Henry örült. Nem igazán értette, hogy a jó öreg Böfi miért tanulmányozza olyan figyelmesen. Kiolvasott valamit Böfi beesett fél szeméből. Szemrehányást? Haragot? Mit?
Egy halott fiú ül a kocsi kormányánál.
Henry lenézett a karjára, és látta, hogy tiszta libabőr. Sietve újból meghúzta az üveget. Ez a korty kicsit puhábban csapódott be, és melege továbbterjedt testében.
A Plymouth legurult a Felsődombon, és behajtott a körforgalmú kereszteződésbe... Ebben az időben egyáltalán nem volt forgalom; a közlekedési lámpák folyamatosan villogó sárga fénnyel árasztották el az utcákat és a közeli épületeket. Olyan csend volt, hogy Henry hallotta a lámpák belsejében kattogó reléket... vagy csak képzelte?
– Nem akartalak otthagyni aznap, Böfi – mondta Henry. – Szóval, tudod, ha esetleg ezt gondolnád.
Ismét a száraz inak sikolya. Böfi ismét ránéz a beesett fél szemével. És ajka iszonyú vigyorra húzódik, kivillantva a szürkésfekete, penészlepte ínyét. Miféle vigyor ez? kérdezte magában Henry, miközben a kocsi lustán bekanyarodott a Főutcára, egyik oldalon a Freese's áruház, a másikon Nan büféje és az Aladdin filmszínház mellett futottak el. Megbocsátó vigyor? A „régi haver” vigyora? Vagy az a fajta vigyor, mely azt mondja, hogy „elkaplak, Henry, elkaplak, amiért ott hagytál engem és Victort”? Miféle vigyor?
– Meg kell értened, a dolog úgy történt – mondta Henry, majd elhallgatott. Hogy is történt? Minden összezavarodott, összekuszálódott, mint egy kirakós játék apró részei, amit éppen most szórtak ki egy vacak asztalra a Juniper Hill társalgójában. Hogy is történt pontosan? Követték a dagadtat és a picsát a Kansas utcáig, aztán elbújtak a bokorban, míg azok felmásznak a töltés tetejére. Ha eltűntek volna a szemük elől, akkor ő, Β öffés Victor abbahagyták volna a bújócskát, és egyszerűen elkapták volna őket; kettő még mindig több a semminél, és idővel majd elkapják a többit is.
De nem tűntek el. Egyszerűen nekidőltek a kerítésnek, beszélgettek, és az utcát figyelték. Időnként lepillantottak a Pusztába vezetőlejtőn, de Henry jól elrejtőzött a csapatával.
Az ég, emlékezett vissza Henry, kelet felől befelhősödött, és a levegő nyomott lett. Eső közeledett.
Mi történt utána? Mi...
Csontos, aszott kéz fogta meg felsőkarját, és Henry felsikoltott. Már-már ismét átsiklott a vattás szürkeségbe, de Böfi undorító érintése és a sikoltás előidézte éles fájdalom a gyomrában visszarántották a valóságba. Körülnézett, Böfi arca alig öt centire volt az övétől; a lélegzete is elakadt, és azt kívánta, bár ne nézett volna körül. A jó öreg Büfögős tényleg miszlikben volt. Henrynek újra a hűvösben csendesen rothadó paradicsomok jutottak az eszébe. Felfordult a gyomra.
Hirtelen eszébe jutott, hogyan végződött – legalábbis Böfi és Victor számára. Hogy valami kijött a sötétből, miközben a Csatornában álltak, és a csatornanyílás alatt azon gondolkodtak, vajon merre menjenek. Valami... Henry nem tudta megmondani, mi az. Amíg Victor fel nem sikoltott: „Frankenstein! Ez Frankenstein!” És az is volt, a Frankenstein szörny, csavarok álltak ki a nyakából, és egy mély, összevarrt seb futott végig a homlokán – gyerekfejre hasonlító cipőben rohant előre.
– Frankenstein! – sikoltotta Vic. – Fr... – És ekkor Vic feje eltűnt, átrepült a Csatornán, és undorító, cuppanós hanggal nekicsapódott a távolabbi falnak. A szörny vizenyős sárga szeme Henryre pillantott, és Henry megdermedt. A húgyhólyagja eleresztett, és érezte, hogy meleg folyadék ömlik le a lábán.
Az az alak feléje vetette magát, és Böfi... Böfi...
– Nézd, tudom, hogy elfutottam – mondta Henry. – Nem lett volna szabad. De.., de...
Böfi csak bámult.
– Eltévedtem – suttogta Henry, mintha azt akarta volna mondani a jó öreg Büfögősnek, hogy bizony, ő is megadta az árát. Gyenge érv volt, mintha azt mondta volna, hogy Persze, tudom, hogy téged megöltek, Böfi, de nekem egy kibaszott szálka ment a körmöm alá. De tényleg rémes volt... rémes. Bűzös sötétségben mászkált órákon keresztül, és végül, emlékezett vissza, sikoltozni kezdett. Egyszer elesett – sokáig zuhant, s közben arra gondolt, hogy Ó, Istenem, egy pillanat és vége, meghalok – és aztán sebes víztömegbe került. A Csatornában, feltételezte. Kihunyó napfénybe ért ki, a part felé kapálózott, és végül alig ötven méterrel arrébb mászott ki a Kenduskeagból, ahol Adrian Mellon huszonhat évvel később megfullad majd. Megcsúszott, beütötte a fejét és elájult. Amikor magához tért, már sötét volt. Valahogy kitalált a 2-es útra, és stoppolt hazáig. Ahol már vártak rá a zsaruk.
De az akkor volt, és ez most van. Böfi a Frankenstein szörny elé lépett, és a szörny lehámozta a fél arcát egészen a koponyacsontig – ennyit látott Henry, mielőtt elfutott. De Böfi most visszajött, és épp rámutatott valamire.
Henry észrevette, hogy a derryi Városháza Szálló előtt állnak és hirtelen megértett mindent. A Városháza volt az egyetlen megmaradt hotel Derryben. Régen, 1958-ban még megvolt a Keleti Csillag az Exchange utca végében és a Pihenő a Torrault utcában. Mindkettő eltűnt a városkép átrendezésekor (Henry tudta, mert a Juniper Hillben mindennap kötelességtudóan elolvasta a derryi Híradó-t). Csak a Városháza maradt meg és néhány himihumi motel az autópálya mentén.
Itt lesznek, gondolta. Pontosan itt. Amelyik még megvan. Az igazak álmát alusszák az ágyikójukban, minden szépet és jót álmodnak – netán csatornák tekergőznek a fejükben. És én elkapom őket. Egyesével elintézem őket.
Újra kivette a Texas Driver üveget, és elfojtott egy nyögést. Érezte, hogy friss vér folyik az ölében és ragad alatta az ülés, de a bor elviselhetőbbé tette; a bortól valahogy nem számított az egész. Jobb lett volna valami jóféle konyak, de a Driver is jobb a semminél.
– Nézd – mondta Böfinek –, sajnálom, hogy elfutottam. Nem tudom, miért tettem. Kérlek... ne haragudj!
Böfi először és utoljára szólalt meg, de a hang nem az d hangja volt. A hang, mely Böfi rothadó szájából jött, mély volt, erőteljes és rémisztő. Henry vinnyogni kezdett a hallatán. A holdról jövő hang volt, a bohóc hangja, az a hang, amit csatornákkal és lefolyókkal teli zavaros álmaiban hallott, ahol a víz csak folyt, egyre folyt.
– Kuss, és intézd el őket! – mondta a hang.
– Persze – nyögte Henry. – Persze, rendben, el is intézem, hát persze...
Visszatette az üveget a kesztyűtartóba. Az üveg nyaka nekikoccant a kesztyűtartó falának, olyan hangja volt, mint mikor az ember fogai összekoccannak. És Henry meglátta a papírlapot ott, ahol korábban az üveg feküdt. Kivette és széthajtotta, közben véres ujjlenyomatokat hagyott a sarkán. A tetején élénkvörös színnel a következő felirat:

Alatta gondosan írt nyomtatott betűkkel a következő állt:

BILL DENBROUGH – 311
BENHANSCOM – 404
EDDIE KAPSBRAK – 609
BEVERLY MARSH – 518
RICHIE TOZIER – 217

A szobaszámaik. Ez jó. Ezzel időt spórol meg.
– Kösz, Bö...
De Böfi eltűnt. A vezetőülés üres. Csak a New York Yankees baseballsapka feküdt ott, penész kandikált ki a pereme alól. És valami nyúlós ragacs a sebességváltón.
Henry csak bámult, szíve a torkában dobogott... aztán mintha megmozdult és arrébb csúszott volna valami a hátsó ülésen. Sietve kiszállt, úgy csapta ki az ajtót, hogy majdnem kiesett az útra. Igyekezett minél messzebb kerülni a kocsitól, amelynek négyhengeres motorja még mindig puhán berregett (ezt a motort 1962-ben tiltották be Maine államban).
Nehezére esett a mozgás, minden lépésnél sajgott és nyilallt a hasa. Fellépett a járdára és megállt, szemügyre vette a hétemeletes téglaépületet, mely a könyvtárhoz, az Aladdin mozihoz és a papneveldéhez hasonlóan tisztán élt az emlékezetében. A felsőbb emeleteken alig égett néhány lámpa, de a főbejaratot megvilágító halvány égők lágyan világítottak a sötétben, és a szitáló köd párával vette körül az égőket.
Henry nehézkesen megindult, vállával nyitotta ki a bejárati ajtó egyik szárnyát.
A hall teljesen kihalt volt. Kopott török szőnyeg futott végig a padlón. A mennyezetet hatalmas festmény borította, a kockákból álló műalkotás derryi életképeket ábrázolt. Túltömött szófák, karosszékek álltak a hallban, és egy hatalmas kandalló, mely hideg volt és néma, egy nyírfarönk feküdt keresztben a kandallóvasakon – igazi rönk, a kandalló nem gázzal működött. Növények burjánoztak alacsony cserepeken. A bárba és az étterembe vezető kétszárnyú üvegajtókat bezárták. Valamelyik hátsó helyiségből Henry egy tévé halk zaját hallotta.
Keresztülvágott a halion, inge és nadrágja csupa vér. Vértócsa a tenyerében, vér folyt a halántékán és homlokán. Szeme majd' kiugrott a helyéből. Bárki meglátta volna így a hallban, rémült sikollyal menekült volna előle. De nem volt ott senki.
Ahogy megnyomta a felfelé mutató nyilat, a lift ajtaja azonnal kinyílt. A kezében lévő papírra pillantott, majd a lift gombjait nézte. Némi gondolkodás után a 6-os gombot nyomta meg, mire az ajtó becsukódott. Halk, zümmögő géphang hallatszott, ahogy a lift emelkedni kezdett.
Legfölül kezdem, és majd lefelé haladok.
Nekidőlt a lift hátsó falának, és lehunyta a szemét. A lift zümmögése megnyugtató volt. Mint azon a napon a Csatornában a szivattyúk zúgása. Az a nap: mindig visszatért. Hogy mintha előre elrendeztek volna mindent, mintha mindannyian csak a szerepüket játszották volna. Hogy Victor és Böfi... nos, mintha teljesen kábultak lettek volna. Emlékezett...
A lift megállt, Henry megrázkódott, és ismét éles fájdalom markolt a gyomrába. Kinyílt az ajtó. Henry kilépett a csendes folyosóra (újabb növények, lelógok, futók, nem akart hozzájuk érni, nem, ezek a nyálas zöld futók túlságosan emlékeztették azokra a valamikre, amik ott lent lógtak a sötétben). Újra megnézte a papírt. Kapsbrak a 609-es szobában van. Henry elindult a folyosón, egyik kezével a falba kapaszkodott, keze halvány vércsíkot hagyott a tapétán (de mindig félrelépett, amikor egy futónak a közelébe ért, nem akart hozzáérni azokhoz). Érdesen, szárazon vette a levegőt.
Itt van. Henry előhúzta a kést a zsebéből, nyelvét végigfuttatta száraz ajkán és kopogott. Semmi. Újra kopogott, ezúttal hangosabban.
– Ki az? – Álmos. Helyes. Pizsamában van, félálomban. És amikor kinyitja az ajtót, Henry egyenesen a nyakába szúrja majd a kést, pont az ádámcsutkája alatt.
– A küldönc, uram – mondta Henry. – Üzenetet hoztam a feleségétől. – Van felesége Kapsbraknak? Lehet, hogy butaság volt ezt mondani. Jeges feszültségben várt. Közeledő léptek – papucs csoszogása.
– My rátol? – Ijedt volt a hangja. Helyes. Néhány másodperc múlva még ijedtebb lesz. Henry jobb halántékán egy ideg lüktetett ütemesen.
– Azt hiszem, uram. Nincs rajta név. Csak hogy a felesége.
Kis szünet, majd fémes csörgés, ahogy Kapsbrak kiakasztja a láncot. Henry vigyorogva megnyomja a gombot a rugós kés nyelén. Katt. Az arcával egy vonalba emeli a kést, készen áll. Hallja, hogy elfordul a zár. Egy pillanat, és belemeríti a pengét akis gebe torkába. Várt. Kinyílt az ajtó, és Eddie

A Vesztesek együtt / délután 1.20

meglátta Stant és Richie-t, amint éppen kifordultak a Costello sugárúti ABC-ből, mindketten egy-egy pálcikás jégkrémet ettek.
– Hé! – kiáltotta. – Hé, várjatok!
Megfordultak, és Stan intett neki. Eddie futni kezdett, hogy mihamarabb utolérje okét, de persze nem igazán ment neki. Fél keze begipszelve, a másikban a parcsézitábláját szorongatta.
– Mit mond, Eddie? Mit mond, fiham? – kérdezte Richie remek Déli Úriember hangján (mely inkább hasonlított a Warner Brothers egyik rajzfilmfigurájára, mint bármi másra). – Ó, nézze... ő nézze... a fihúnak eh van töhve a kahja! Nézze Stan, a fihúnak el van töhve a kahja! Ó, nézze kehem, legyen ohan jó, és vegye eh a fihútól a parcsézitábláhát!
– Tudom én vinni! – mondta Eddie, és kapkodva szedte a levegőt. – Adsz egy nyálast?
– A mamád nem örülne neki, Eddie – mondta szomorúan Richie. Gyorsabban tömte magába a jégkrémet. Épp a közepéhez ért, ahol a csokis rész kezdődött, amit a legjobban szeretett. – A bacilusok, fiú!, tudod... tudod, ehkaphatod a bacikat, ha más után eszel!
– Megkockáztatom – felelte Eddie.
Richie vonakodva tartotta Eddie szájához a jégkrémet... és azonnal elrántotta, mihelyt Eddie belenyalt néhányszor.
– Az enyémet befejezheted, ha akarod – mondta Stan. – Túl sokat ettem ebédre.
– A zsidók keveset esznek – magyarázta Richie. – A vallásukhoz tartozik. – Egymás mellett mentek mind a hárman, a Kansas utca és a Puszta felé. Derry mintha mély délutáni álmába veszett volna. A legtöbb házon, melyek előtt elhaladtak, le voltak húzva a redőnyök. Játékok hever tek elhagyatva a füvön, mintha a tulajdonosaikat sietve hívták volna be a játékból, vagy fektették volna le csendes-pihenőzni. Nyugat felól hatalmas mennydörgés hallatszott.
– Ez igaz? – kérdezte Eddie S tantól.
– Nem, Richie csak téged heccel – felelte Stan. A zsidók is annyit esznek, mint a normális emberek. – Richie-re mutatott. – Mint ó.
– Tudod, piszokul szemét vagy Stannel – mondta Eddie Richie-nek. – Örülnél, ha rólad állítana valaki ilyen baromságokat, csak azért, mert katolikus vagy?
– Hát, a katolikusok elég szemetek – felelte Richie. – Az apám egyszer azt mondta, hogy Hitler is katolikus volt, és Hitler több millió zsidót megölt. Igaz, Stan?
– Igen, azt hiszem – felelte Stan zavartan.
– Az anyám irtó dühös volt, amikor az apám ezt mondta – folytatta Richie. Kis vigyor jelent meg az arcán, ahogy visszaemlékezett az esetre. – Iszonyúan dühös. Mi, katolikusok csináltuk az inkvizíciót is, az olyan kínpados meg hüvelykszorítós buli volt. Szerintem minden vallás elég fura.
– Szerintem is – mondta Stan halkan. – Mi nem vagyunk ortodox zsidók. Szóval megesszük a sonkát meg a szalonnát. Nem igazán tudom, mit jelent zsidónak lenni. Derryben születtem, és néha felmegyünk Bangorba a zsinagógába, a zsidól újévkor, de... – Megrántotta a vállát.
– Sonkát? Szalonnát? – csodálkozott Eddie. Ő és az anyja metodisták voltak.
– Az ortodox zsidók nem esznek ilyesmit – mondta Stan.
– Van valami a Mózes Öt könyvében, hogy nem lehet olyat enni, ami a sárban hentereg vagy az óceán fenekén jár. Nem tudom pontosan, hogy van. De állítólag a disznóhús és a rák tilos. De a szüleim megeszik, így én is.
– Ez fura – mondta Eddie, és nevetni kezdett. – Sosem hallottam még olyan vallásról, ami megmondja, hogy mit lehet enni. Legközelebb még azt is megmondják, hogy milyen benzint vehetsz!
– Kóser benzint – mondta Stan, és maga is nevetni kezdett. Sem Richie, sem Eddie nem értették, hogy min nevet.
– Lásd be, Stanny, hogy ez elég fura – mondta Richie. – Szóval hogy ne ehess kolbászt, csak mert véletlenül zsidó vagy!
– Igen? – kérdezte Stan. – Te eszel húst pénteken? – Jézusom, dehogy! – felelte Richie megdöbbenve.
Pénteken tilos húst enni, mert... – Elvigyorodott. – Ó, oké, értem már, mire gondolsz.
– A katolikusok tényleg a pokolra jutnak, ha húst esznek pénteken? – kérdezte Eddie elképedten. Nem is sejtette, hogy két emberöltővel azelőtt az ősei hívó lengyel katolikusok voltak, akik ugyanúgy nem ettek volna húst pénteken, mint ahogy az utcára sem mentek ki ruha nélkül.
– Nos, megmondom neked, mi az igazság, Eddie – mondta Richie. – Nem hinném, hogy Isten leküldene engem a Forró Katlanba csak azért, mert megfeledkezem arról, hogy péntek van, és bekapok egy húsos szendvicset ebédre, de minek kockáztatni? Igazam van?
– Gondolom, igen – felelte Eddie. – De olyan... – Hülyeség ez az egész, szerette volna mondani, de ekkor eszébe jutott a történet, amit Mrs. Portleigh mesélt a vasárnapi iskolában, amikor Eddie még kicsi volt – elsős a Kis Imádkozóknál. Mrs. Portleigh szerint egy rossz fiú egyszer lopott az áldozati kenyérből, amikor körbeadták a tálcát, a kenyeret zsebre vágta. Hazavitte és bedobta a vécébe, csak hogy lássa, mi történik. A vécében a víz azon nyomban – legalábbis Mrs. Portleigh ezt állította a figyelmesen hallgató Kis Imádkozóknak – élénkvörössé változott. Jézus vére volt, mondta, és azért jelent meg annak a kisfiúnak, mert az valami nagyon rosszat csinált, amit úgy hívnak, hogy ISTENKÁROMLÁS. Azért jelent meg neki, hogy figyelmeztesse: mivel a vécébe dobta a kenyeret, halhatatlan lelkét kiszolgáltatta a pokol veszedelmének.
Egészen addig Eddie roppantul élvezte az áldozás ceremóniáját, amiben csak egy éve, hogy részt vehetett. A metodisták szőlőlét ittak bor helyett, és Isten testét friss mazsoláskenyér-kockák jelképezték. Tetszett neki az ötlet, hogy ételt és italt vesznek magukhoz a vallási ceremónia részeként. De Mrs. Portleigh története után a rítus iránt érzett csodálata erőteljesebbé vált, félelmetessé sötétedett. Már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy kinyújtsa kezét a kenyérkockák után, és mindig attól tartott, hogy áramütés éri... vagy valami még rosszabb, hogy a kenyér hirtelen színt vált a kezében, vérröggé változik, és egy test nélküli hang végigmennydörög a templomon: Méltatlan! Méltatlan! Pokolra vele! Pokolra vele! Sokszor megesett, hogy miután végigcsinálta az áldozás szertartását, a torka összeszorult, kapkodva szedte a levegőt, és rémült türelmetlenséggel várta, hogy vége legyen az áldásnak, hogy kiszaladhasson az előcsarnokba, és szippanthasson az asztmaspray-ből.
Nem volna szabad ilyen butának lenned!, mondta magának, ahogy nagyobb lett. Az csak mese volt, Mrs. Portleigh találta ki, aki egyáltalán nem volt szent – a mama mondta, hogy elvált Kitteryben, és hogy bingózni szokott Bangorban a Szent Máriában, és hogy igazi keresztények nem játszanak szerencsejátékokat, az igazi keresztények meghagyják a szerencsejátékokat a pogányoknak és a katolikusoknak.
Mindez tökéletesen érthető volt, de ő mégse tudta kiverni agyából a történetet. Aggasztotta az áldozati kenyér története, amely a vécékagylóban vérré vált, nyugtalanította, még aludni sem tudott miatta. Egy éjszaka aztán arra gondolt, hogy úgy szabadulhatna meg végre a történettől, hogy maga is ellop egy darab kenyeret, és bedobja a vécébe, hogy lássa, mi történik.
De persze az ilyesmihez nem volt bátorsága; józan esze nem tudott felülkerekedni a bűnös képen, hogy vér terjed szét vádoló és átkozó felhő képében a vízben. Nem tudott felülkerekedni a búvös hatású mondaton: Vegyétek, egyétek, ez az én testem; ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.
Nem, sosem végezte el a kísérletet.
– Azt hiszem, minden vallás fura – mondta most Eddie. De erőteljes, tette hozzá agya, szinte varázslatos... vagy ez ISTENKÁROMLÁS? Eszébe jutott, amit a Neibolt utcában láttak, és most először őrült párhuzamot vélt felfedezni – a Farkasember a vécéből jött elő.
– Nahát, azt hiszem, mindenki alszik – mondta Richie, és hanyagul a Csatornába dobta fagyijának csomagolópapírját. – Láttatok már valaha ilyen csendes várost? Mi az, ma mindenki a Bar Harbourba ment?
– H-h-hé f-f-f-fiú-úk! – kiáltott a hátuk mögül Bill Denb-rough. – V-vá-vá-várjatok meg!
Eddie megfordult, örült, mint mindig, amikor meghallotta Nagy Bill hangját. Bill a Silver nyergében éppen befordult a Costello sugárút sarkán, lehagyva Mike-ot, a majdnem új Schwinn kerékpárján.
– Hajrá, Silver, HAJRÁ! – kiáltotta Bill. Vagy harminc kilométeres sebességgel tekert feléjük, a kerékpárküllőre erősített kártyák iszonyú gyorsan csattogtak. Aztán hátranyomta a pedált, a fék bekattant, és csodálatraméltó hosszúságú féknyomot hagyott maga mögött az aszfalton.
– Dadogós Bill! – kiáltotta Richie. – Hogy s mint, fiú? Hogy van, fiham, mondok.
– J-j-jól – felelte Bill. – Láttátok Bent vagy B-b-beverlyt? Mike odatekert és csatlakozott hozzájuk. Izzadság gyöngyözött az arcán apró cseppekben.
– Mennyivel megy ez a bicaj? – kérdezte. Bill felnevetett.
– N-nem tu-tudom p-po-pontosan. Ε -elég gy-gyorsan megy.
– Nem láttam őket – mondta Richie. – Biztosan lent vannak. Két szólamban énekelnek. „Tra-ta, tra-ta... ja-da-da-da-da-da-da... kedvesem, csak álmodom.”
Stan Uris olyan hangokat hallatott, mintha hányna.
– Csak féltékeny – mondta Richie Mike-nak. – A zsidók nem tudnak énekelni.
– Bru-hu-hu...
– Ha-ha, Richie – dicsérte magát Richie, és mindannyian nevettek. Újra elindultak a Puszta felé, Mike és Bill tolták a biciklijüket. Kezdetben beszélgettek, aztán már el-elhallgattak. Eddie látta, hogy Bill arca feszült, és arra gondolt, hogy talán őt is feszélyezi a nagy csend. Tudta, hogy Richie csak tréfált, de tényleg olyan volt, mintha mindenki Bar Harbourba ment volna... vagy valahova máshova. Egyetlen autó sem járt az utcán; egyetlen öreg nő sem húzta teli bevásárlókosarát a háza vagy lakása felé.
– Ugye, milyen csend van? – próbálkozott Eddie, de Bill csak bólintott.
Átmentek a Kansas utca Puszta felőli oldalára, és ekkor meglátták a feléjük rohanó, kiabáló Bent és Beverlyt. Eddie megdöbbent Beverly külsején; a lány mindig tiszta volt és csinos, ragyogó haja copfba fonva. Most pedig tiszta mocsok, mintha a világ összes ocsmányságát belé törölték volna. Szeme kerek volt és vad. Arcán horzsolás. Farmerje tiszta mocsok, a blúza elszakadt.
Ben mögötte szaladt, nagyokat szuszogott, pocakja jobbra-balra rázkódott.
– Nem mehetünk le a Pusztába! – lihegte Beverly. – A fiúk... Henry... Victor... lent vannak valahol... a kés... kés nála...
– Cs-csak lassan! – mondta Bill, és ösztönösen átvette az irányítást. Benre pillantott, aki akkor futott be, arca vörösen ragyogott, tekintélyes mellkasa zihált.
– Beverly azt mondja, hogy Henry megőrült, Nagy Bill – mondta Ben.
– Na ne már, csak nem azt akarod mondani, hogy előtte normális volt? – kérdezte Richie és kiköpött a fogai közt.
– K-kuss, R-ri-richie! – mondta Bill, majd újra Beverlyre nézett. – B-beszélj! – mondta. Eddie a zsebébe csúsztatta a kezét, és megmarkolta a sprayt. Nem tudta, mi történt, de érezte, hogy semmi jó.
Beverly igyekezett higgadtan, összefüggően beszélni, és sikerült a történetet rövidre fogva előadnia – onnantól kezdve, hogy Henry, Victor és Böfi elkapták az utcán. Nem mesélte el az apját – azt borzasztóan szégyellte.
Amikor elhallgatott, Bill egy másodpercig csendben állt, kezét zsebre vágta, a fejét lehajtotta, a Silver kormányát a mellkasának döntötte. A többiek vártak, közben tekintetük szünet nélkül a töltés tetején futó kerítést pásztázta. Bill sokáig gondolkodott, és senki sem zavarta meg. Eddie hirtelen rádöbbent, hogy könnyen megeshet: ez lesz a végső felvonás. Ezért volna olyan fura a csend?! Mintha az egész város felkerekedett és elment volna, kihalt épületeket hagyva maga mögött.
Richie a George albumában látott képre gondolt, ami hirtelen megelevenedett.
Beverly az apjára gondolt, hogy milyen fakó volt a szeme.
Mike a madárra gondolt.
Ben a múmiára gondolt, és az állott fahéj szagára.
Stan Uris a fekete és átázott farmerre gondolt, meg a szintén csupa víz, fakófehér kézre.
– Gy-gye-gyerünk! – mondta végül Bill. – L-lemegyünk. – Bill... – kezdte Ben. Arca zavart volt. – Beverly azt mondta, hogy Henry valóban megörült. Hogy ölni akar...
– N-nem az ö-ö-övék – mondta Bill, és az alattuk jobbra húzódó Puszta ék alakja felé bökött – az aljnövényzetre, a fák sűrűjére, a csillogó vízre. – N-nem az ő t-tu-tulajdonuk. – Végignézett rajtuk, az arca elszánt. – Ε -elegem van az ö-ö-örö-kös rettegésből! L-le-legyőztük ő-őket a k-kőcsatában, és ha ú-újra l-le kell gy-győznünk ő-őket, hát m-me-megtesszük.
– De Bill – mondta Eddie – mi van, ha nem csak róluk van szó?
Β Hl Eddie felé fordult, aki mélységes döbbenettel látta, hogy milyen fáradt és nyúzott Bill arca – és volt valami ijesztő is ebben az arcban, de csak sokkal, sokkal később, a könyvtárbeli találkozás után álomba szenderülve értette meg, hogy miért volt olyan ijesztő: egy olyan fiút látott maga előtt, aki az őrület határán táncolt, egy olyan fiút, aki talán éppúgy nem ura magának és saját döntéseinek, mint Henry. Ugyanakkor Bill lényege is ott volt, kinézett afáradt, űzött szempárból... a mérges, elszánt Bill.
– Nos – mondta –, és m-mi van a-akkor?
Senki sem válaszolt. Mennydörgés csattant, ezúttal közelebb. Eddie felnézett az égre és látta, hogy fekete viharfelhők úsznak be nyugatról. Cudar vihar jön, ahogy az anyja szokta mondani.
– M-megmondom, m-mi van – mondta Bill rájuk nézve. – Senkinek n -nem kell j-jö-jönnie, ha n -nem a-akar. Ti d-dö-döntitek el.
– Én megyek, Nagy Bill – mondta csendesen Richie.
– Én is – mondta Ben.
– Persze – rántotta meg a vállát Mike.
Beverly és Stan is helyeselt, és a legvégén Eddie is.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet, Eddie – mondta Richie. – A karod, tudod, nem az igazi.
Eddie Billre nézett.
– A -akarom, hogy jöjjön – mondta Bill. – T-te v-ve-ve-lem l-leszel, E-e-eddie. M-majd v-vi-vigyázok rád.
– Kösz, Bill! – mondta Eddie. Bill fáradt, félőrült arcát hirtelen gyönyörűnek látta – gyönyörűnek és szeretetreméltónak. Egészen megdöbbent. Meghalnék érte, azt hiszem, ha akarná. Miféle hatalom ez? Ha úgy néz ki tőle az ember, ahogy most Bill, akkor valószínűleg nem is lehet olyan jó az a hatalom.
– Aha, Bill kezében van az abszolút, fegyver – mondta Richie. – Bűzbombák. – Felemelte bal karját, és jobb kezével legyezni kezdett a hóna alatt. Ben és Mike felnevettek, Eddie is elmosolyodott.
Újabb mennydörgés csattant, ezúttal olyan közel és akkora hangerővel, hogy ijedtükben összerezzentek és közelebb húzódtak egymáshoz. A szél felerősödött, a Csatornába dobott szemét zörögni kezdett. Az első sötét felhő bevitorlázott a nap homályos korongja elé, és az árnyékok felolvadtak. Hideg szél fújt, Eddie meztelen, izzadt karja fázni kezdett. Reszketett.
Bill Stanre nézett, és feltett egy különös kérdést.
– N-nálad van a m-madaras könyved, Stan? Stan a farzsebére csapott.
Bill megint végignézett rajtuk.
– N-na gy-gyerünk! – mondta.
Libasorban mentek le a töltésen, kivéve Billt, aki Eddie mellett maradt, ahogy megígérte. Lefelé menet átengedte Richie-nek a Silvert, és amikor leértek, Bill berakta a kerékpárt a szokott helyére, a híd alá. Aztán álltak egymás mellett és körülnéztek.
A közeledő vihartól nem sötétedett el az ég, még csak el sem szürkült. De a fény minősége megváltozott, és a tárgyak álomszerű, acélos kontúrral emelkedtek ki a környezetből: árnyék sehol, de tisztán kivehető minden apró részlet. Eddie gyomrában a rémület és megvilágosodás lélegzetelállító érzése lüktetett, amikor rájött, hogy miért olyan ismerős a fény minősége – ugyanaz a fény volt, amire a Neibolt utcai házból emlékezett.
Villám hasított végig a felhőkön, olyan fényes volt, hogy Eddie hunyorogni kezdett. Kezét az arca elé kapta, és számolni kezdett: Egy... kettő... három... És akkor egyetlen hatalmas ugatással dörögni kezdett. Akkora hangja volt, mint egy M-80-asnak, és a gyerekek még közelebb húzódtak egymáshoz.
– Mára nem is jósoltak esőt – mondta Ben feszengve. – Az újságban azt írták, hogy forró és párás nap lesz.
Mike tekintete az eget pásztázta. A felhők fekete fenekű uszályok, magasak és súlyosak, lustán özönlötték el a fátyolfelhős kék eget, mely még uralta a horizontot, amikor ebéd után Bill-lel kijöttek a Denbrough-házból.
– Gyorsan jön – mondta. – Még sosem láttam ilyen gyors vihart. – És mintegy igazolásképp, újabb hatalmas mennydörgés csattant.
– Gy-gyerünk – mondta Bill. – T-tegyük be E-eddie pa-a-acsézitábláját a k-klubba!
Elindultak az ösvényen, amerre néhány hete, a gáttal történt eset óta jártak. Bill és Eddie haladtak a sor elején, vállukat súrolták a bokrok széles zöld levelei, a többiek szorosan utánuk. A szél újra felerősödött, a bokrok és a fák levelei összesúgtak a nyomában. Jóval előttük bambusznád csörgött rémisztően, mint egy dzsungelról szóló mesében a dobok.
– Bill? – szólalt meg Eddie halkan.
– Igen?
– Azt hittem, ilyen csak a filmekben van... – Eddie nevetni próbált. – Úgy érzem, valaki figyel.
– Ó, itt vannak, persze – felelte Bill.
Eddie idegesen nézett körül, és egy kicsit szorosabban fogta a parcsézitábláját. Egy

Eddie szobája / éjjel 3.05

horrorfilmből kilépett szörnynek nyitotta ki az ajtót. Egy vérbe fagyott látomás állt ott, aki csakis Henry Bowers lehetett. Henry úgy festett, mint egy hulla, mely kilépett a sírból. Henry arcáról sütött a gyűlölet és az ölni vágy ás. Jobb kezét fejmagasságba emelte, és miközben Eddie a szemét meresztve döbbenten levegő után kapkodott, a kéz előrelendült, benne a kés pengéje selyemként csillogott.
Eddie gondolkodás nélkül – ha arra vesztegeti az idejét, halál fia – becsapta az ajtót. Az ajtó nekivágódott Henry alkarjának, és eltérítette a kés ívét úgy, hogy az alig három centire süvített el Eddie nyaka mellett.
Reccsenés hallatszott, ahogy az ajtó odaszorította Henry karját az ajtófélfához. Henry tompán felnyögött. Keze kinyílt. A kés nagyot koppant a padlón. Eddie belerúgott. A kés becsúszott a tévé alá.
Henry teljes súlyával az ajtónak esett. Legalább negyven kilóval volt nehezebb Eddie-nél, és Eddie rongybabaként repült hátra; az ágynak ütközött és ráesett. Henry belépett a szobába, és becsapta az ajtót maga mögött. Ráfordította a kulcsot, miközben Eddie tágra nyílt szemmel felült az ágyon. A torka máris sípolni kezdett.
– Oké, buzi – mondta Henry. Tekintetével egy pillanatig a padlót pásztázta, a kést kereste. Nem látta. Eddie az éjjeliszekrényen tapogatózott, és rátalált a két ásványvizes üveg közül az egyikre, amit korábban rendelt a nap folyamán. Ez volt a tele üveg; a másikat kiitta, mielőtt elindult a könyvtárba, mert az idegei pattanásig feszültek, és a gyomra égett a sok savtól. Az ásványvíz jót tesz az emésztésnek.
Miközben Henry felhagyott a kés keresésével és feléje indult, Eddie megragadta a zöld, körte alakú üveg nyakát, és az éjjeliszekrény széléhez verte. Az ásványvíz bugyborékolva kifolyt, lemosva az ott sorakozó gyógyszeresdobozokat.
Henry inge és nadrágja csurom vér volt, részben friss vér, részben megszáradt. Jobb keze furcsa szögben lógott.
– Te kis buzi – mondta Henry –, majd most megtanítalak köveket dobálni!
Az ágyhoz lépett és Eddie után kapott, aki még most sem értette a történteket. Egy perce sincs, hogy kinyitotta az ajtót. Henry utánakapott. Eddie az arcába vágott az ásványvizes üveg szilánkos csonkjával. Az végigszántott Henry arcán, bizarr alakban szétkaszabolta a jobb felét, és kiszúrta a jobb szemét.
Henrynek elállt a lélegzete, némán felsikoltott és hátratántorodott. Sérült szeméből sárgásfehér folyadék csurgott, a szeme lazán lógott szemüregéből. Arcából, mint egy ízléstelen szökőkútból, vér spriccelt. Eddie sikolya annál hangosabb volt. Felállt az ágyról és Henry felé lépett – talán, hogy segítsen neki, maga sem tudta –, mire Henry újból rávetette magát. Eddie úgy csapott felé az üvegdarabbal, mint egy vívó a kardjával, és ezúttal a zöld üveg szilánkos széle mélyen Henry bal kezébe fúródott, és bevágott az ujjainál. Friss vér tört elő. Henry felhördült, majdnem úgy, mintha csak a torkát köszörülné, és jobb kézzel megütötte Eddie-t.
Eddie hátrarepült és az íróasztalnak vágódott. Bal keze valahogy mögéje tekeredett, és ő súlyosan rázuhant. Hirtelen, émelyítő lángként csapott fel benne a fájdalom. Érezte, ahogy a csont ismét kettétörik, a régi törés mentén, és össze kellett szorítania a fogát, hogy elfojtsa sikolyát.
Árnyék vetődött rá a fényben.
Henry Bowers állt fölötte, előre-hátra dülöngélt. A térde megbicsaklott. Bal kezéből vér csöpögött Eddie fürdőköpenyére.
Eddie magához szorította az ásványvizes üveg csonkját, és ahogy maga elé tartotta, a szilánkos vége felfelé mutatott, az üveg kupakja pedig szegycsontjára támaszkodott. Henry úgy dőlt el, mint egy fa, szinte felnyársalta magát. Eddie érezte, hogy az üveg összetörik a kezében, és újabb fájdalom hasított a bal karjába, mely még ekkor is a teste alá csavarodott. Friss melegség áradt szét a testében. Eddie nem tudta eldönteni, hogy az ő vére folyik vagy Henryé.
Henry megvonaglott, mint egy partra vetett pisztráng. Cipője szinte ritmust vert a szőnyegen. Eddie érezte rothadó leheletét. Aztán Henry megmerevedett és legurult róla. Az üveg groteszk módon állt ki a testéből, a kupak a mennyezet felé meredt, mintha onnan nőtt volna ki.
– Gluggy – mondta Henry, majd elhallgatott. A mennyezetre meredt. Eddie azt hitte, hogy meghalt.
Eddie küzdött az ájulás rátörő hullámaival, melyek el akarták lepni és le akarták teperni. Feltérdelt, majd végre sikerült felállnia. Friss fájdalom hasított bele, ahogy törött karja előrelendült, és ez kitisztította a fejét egy kicsit. Levegő után kapkodva elért az éjjeliszekrényhez. Felemelte a szénsavas víztócsából az asztmasprayét, bedugta a szájába és megnyomta. Kirázta a hideg az ízre, majd egy újabb spriccnit adott magának. Lenézett a szőnyegen fekvő testre – tényleg Henry volna? Lehetséges? Ő volt. Megöregedve, bubifrizurája már inkább szürke, mint fekete, teste fehér, kövér és formátlan, de még mindig Henry volt. És Henry meghalt. Henry végre...
– Gluggy! – mondta Henry, és felült. Kezével a levegőben csápolt, mint aki olyan kapaszkodó után nyúl, amit csak ő lát. Kifordult szeme folyt és csöpögött, az alja az arcába lógott. Körülnézett, meglátta a falhoz lapuló Eddie-t, és megpróbált felkelni.
Kinyitotta a száját, és vérpatak buggyant eló belőle. Henry újra összeseit.
Eddie szíve a torkában dobogott, miközben a telefon után nyúlt. Lelökte az éjjeliszekrényről, rá az ágyra. Megragadta, és tárcsázta a 0-t. A telefon csak csöngött, csöngött és csöngött.
Gyerünk, gondolta Eddie, mit csinálsz ott lent, te szerencsétlen? Gyerünk, vedd már fel azt a rohadt telefont!
Újra és újra kicsöngött. Eddie le nem vette a szemét Henryról, arra számított, hogy bármelyik pillanatban megpróbál újra felkelni. Vér. Édes Istenem, mennyi vér!
– Porta – mondta végre egy rekedt, mérges hang.
– Kapcsoljon Mr. Denbrough szobájába! – mondta Eddie. – Amilyen gyorsan csak tud. – Másik fülével most a szomszédos szobákat figyelte. Mekkora lármát csaptak? Lehet, hogy valaki bedörömböl az ajtón és megkérdezi, hogy minden rendben van-e?
– Biztos, hogy kapcsoljam? – kérdezte a portás. – Három óra múlt tíz perccel.
– Igen, most azonnal! – Eddie majdnem kiabált. A telefont tartó keze görcsösen meg-megrándult, és megállás nélkül reszketett. Másik kezében mintha támadni készülő darazsak zümmögnének. Henry megint megmozdult? Nem; biztosan nem.
– Oké, oké – felelte a portás. – Csak nyugi, barátom! Kattanás hallatszott, majd a szobatelefon harsány csörgése. Gyerünk, Bill, gyerünk, gy...
Egy hirtelen gondolat, hátborzongatóan hihető gondolat merült fel benne. Mi van akkor, ha Henry Bill szobájába ment először?! Vagy Richie-ébe? Benébe? Beverlyébe? Vagy esetleg a könyvtárba? Az biztos, hogy előtte már volt valahol; ha valaki őelőtte el nem intézte volna Henryt, most Eddie feküdne holtan a padlón bicskával a mellkasában, ahogy most az ásványvizes üveg ágaskodott Henry hasából. Vagy mi van akkor, ha Henry már mindannyiunkat végigjárja, kábán, félálomban lepte meg őket, ahogy őt is? Mi van, ha mind meghaltak? És ez a gondolat olyan szörnyű volt, hogy Eddie biztos volt benne, hogy ha valaki most rögtön föl nem veszi Bill szobájában a telefont, sikoltozni kezd.
– Kérlek, Nagy Bill! – suttogta Eddie. – Légy ott, öregem! Felvették a telefont, és Bill rá csöppet sem jellemző gyanakvással beleszólt: – H-h-halló?
– Bill! – bukott ki Eddie-ból – Bill, hála istennek!
– Eddie? – Bill hangja egy pillanatra elhalkult, odaszólt valakinek, megmondta, hogy kivel beszél. Aztán újra erősebben hallatszott. – M-m-mi a b-baj, Eddie?
– Henry Bowers – mondta Eddie. Újra lepillantott a padlón fekvő testre. Elmozdult? Ezúttal nem volt könnyű meggyőznie magát, hogy nem. – Bill, idejött... és én megöltem. Kés volt nála. Azt hiszem... – Lehalkította a hangját.
– Azt hiszem, ugyanaz a kés, ami aznap is nála volt. Amikor bementünk a csatornába. Emlékszel?
– E-emlékszem – felelte gyászosan Bill. – Eddie, figyelj rám! Azt akarom, hogy

A Puszta / délután 1.55

m-menj vissza és h-hívd i-ide B-b-bent!
– Oké – mondta Eddie, és azonnal lemaradt. Közeledtek a tisztáshoz. Mennydörgés csattant a felhős égen, és a bokrok összesúgtak az egyre erősödő szélben.
Ben csatlakozott hozzá, ahogy odaértek a tisztáshoz. A klub csapóajtaja nyitva állt, valószínűtlenül feketén tátongott a zöldben. A folyó hangja tökéletesen tisztán hallatszott, és Billt hirtelen őrült bizonyosság járta át: hogy ezt a hangot most hallja utoljára gyermekkorában. Nagy levegőt vett, beszívta a föld és a levegő illatát, a távoli kormos szeméttelep szagát, mely füstölgött, mint egy zaklatott vulkán, amelyik nem tudja eldönteni, hogy kitörjön-e vagy se. Bill látta, hogy egy madárraj röppen fel a vasúti híd pillérjéről, és az Öregfok felé száll. Felnézett a gomolygó felhőkre.
– Mi van? – kérdezte Ben.
– M-m-mi-miért n -nem p-próbáltak m-meg elkapni b-bennünket? – kérdezte Bill. – Ott vannak. Eddie-nek i-i-iga-za v-volt. É-é-érzem őket!
– Aha – mondta Ben. – Gondolom, azt hiszik, vagyunk olyan hülyék, hogy visszamegyünk a klubba. És akkor csapdába ejtettek bennünket.
– L-l-le-lehet – felelte Bill, és hirtelen tehetetlen düh fogta el dadogása miatt, ami megakadályozta, hogy gyorsan beszéljen. Az is lehet persze, hogy bizonyos dolgokat úgysem tudna kimondani – például, hogy úgy érzi, mintha Henry Bowers szemével látná a világot, ellentétes erők eszközeként ő és Henry nagyon közel kerültek egymáshoz.
Henry arra számított, hogy majd felveszik velük a küzdelmet.
Az elvárta, hogy felveszik a küzdelmet.
És hogy Henry ék megölik őket.
Fehér fény robbant szét jegesen az agyában. Ők lennének a gyilkos áldozatai, aki George halála óta leselkedik a városra – mind a heten. Lehet, hogy megtalálják a testüket, de lehet, hogy nem. Minden azon múlik, hogy Az megvédi-e vagy meg tudja-e védeni Henryt – és bizonyos fokig Böfit és Victort. Igen. A külvilág, a város szemében mi lennénk a gyilkos áldozatai. És ez igaz is, mulatságos, de igaz. Az azt akarja, hogy meghaljunk. Henry az eszköze, hogy neki ne kelljen előjönnie. Én vagyok az egyes számú célpont, gondolom – Beverly és Richie talán képesek lennének összetartani a többieket, vagy Mike, de Stan fél és Ben is, bár azt hiszem, Ben erősebb, mint Stan. És Eddie karja el van törve. Miért hoztam őket le ide? Jézusom! Miért?
– Bill? – szólt idegesen Ben. A többiek csatlakoztak hozzájuk a klub mellett. Újabb mennydörgés csattant, és a bokrok egyre sürgetőbben susogtak. A bambusz zörgött a halványodó, viharos fényben.
– Bill... – ezúttal Richie szólt.
– Ssss! – A többiek feszengve hallgattak el villogó, zavaros tekintetétől.
Az aljnövényzetbe bámult, ahol az ösvény kis kanyarral visszafordult a Kansas utca irányába, és érezte, hogy agya egy magasabb régióba emelkedik. Az agya nem dadogott; úgy érezte, mintha gondolatait az előérzet őrült folyama mosná el – mintha minden feléje áramlana.
George az elején, én a barátaimmal a végén. És akkor abbahagyja
(újra)
újra, igen, újra, mert ez már máskor is megtörtént, és kell valami áldozat a végén, valami borzasztó dolog, hogy megállítsuk, nem tudom, honnan szedem, de tudom... és ők... ők...
– Ők h-ha-hagyják, h-hogy bekövetkezzen – motyogta Bill és elkerekedett szemmel bámulta a kanyargó ösvényt. – B-b-biztos.
– Bill? – szólalt meg Beverly könyörgő hangon. Stan állt az egyik oldalán, kék pólójában és nadrágjában, kicsi volt és csinos. A másik oldalon Mike állt, mereven nézve Billt, mintha a gondolataiban olvasna.
Ők hagyják, hogy bekövetkezzen, mindig hagyják, aztán elülnek a dolgok, minden megy tovább, Az... Az...
(alszik)
alszik... vagy áttelel, mint egy medve... de aztán újra kezdi, és ők tudják... az emberek tudják... tudják, hogy így kell lennie, hogy Az létezhessen.
– Én a-a-a-a-a...
Ó Istenem kérlek ó Istenem kérlek belever öklével kérlek Istenem az oszlopba hadd mondjam ki az oszlopba és ragaszkodik hozzá ó Istenem ó Jézusom Ó KÉRLEK ENGEDD HOGY VÉGIG TUDJAM MONDANI!
– Én a-a-azért h-hoztalak le i-ide b-b-be-benneteket, m-mert e-egyetlen h-hely sem b-b-bi-biztonságos – mondta Bill. Nyál spriccelt, miközben beszélt; keze fejét végighúzta a száján. – D-d-de-derry maga Az! É-értitek, amit m-mmondok? – Mereven bámult a többiekre; azok elhúzódtak egy kicsit, csillogó szemükben halálfélelem tükröződött. – D-d-derry m-maga Az! A-akárhovám-m-megyünk... ha Az e-elkap b-b-be-bennünket, ők n-n-nem f-f-fogják l-l-látni, ők n-n-hem f-f-fo-fogják h-h-hallani, ők nin-nem f-f-fogják t-tu-tu-tudni. – Könyörgő tekintettel nézett rájuk. – H-h-h-hát n-n-n-nem l-l-l-lá-látjátok, h-hogy m-m-m-mi van? E-e-egyétlen d-d-dolgot t-tehetünk, h-h-hogy v-végigcsináljuk, a-amit e-e-elkezdtünk!
Beverly felidézte, ahogy Mr. Ross felállt, ránézett, összehajtotta az újságját és egyszerűen bement a házba. Nem fogják látni, nem fogják hallani, nem fogják tudni. És az apám
(vedd le a nadrágodat, te szajha!)
meg akarta ölni.
Mike az ebédre gondolt Billnél. Bill anyja megszokott álomvilágában járt, tudomást se vett róluk, egy Henry James-regényt olvasott, míg a fiúk elkészítették a szendvicseket és befalták a konyhai pultnál. Richie Stanék tiszta, de teljesen kihalt házára gondolt. Stan meglepődött egy kicsit; az anyja szinte mindig otthon volt ebédidőben. Ha nagy ritkán mégis elment hazulról, mindig hagyott egy cetlit, hogy hol lehet elérni. De ma nem volt cetli. A kocsi nem volt ott, ez minden.
– Biztosari vásárolni ment a barátnőjével, Debbie-vel – mondta Stan kicsit rosszallóan, majd nekilátott, hogy elkészítse a tojássalátás szendvicseiket. Richie meg is feledkezett róla. Mostanáig. Eddie az anyjára gondolt. Amikor elindult a parcsézitáblájával a házból, egyetlen szokásos intelem sem repült felé: Vigyázz magadra, Eddie, menj fedél alá, ha esni kezd, Eddie, ne vegyél részt durva játékokban, Eddie! Meg sem kérdezte, hogy nála van-e a szippantója, nem mondta, mikorra legyen otthon, nem figyelmeztette, hogy vigyázzon „azokkal a durva fiúkkal, akikkel játszani szoktál!” Egyszerűen csak nézte a megszokott szappanoperát a tévé képernyőjén, mintha ο nem is létezne.
Mintha ő nem is létezne.
Más-más megfogalmazásban ugyanaz a gondolat futott végig a fiúk agyában: valamiképpen a felkelés és az ebéd között eltelt időben egyszerűen kísértetté váltak.
Kísértetté.
– Bill – szólalt meg Stan hangosan –, mi van, ha átvágunk? Át az Öregfokon?
Bill a fejét rázta.
– Szerintem n-n-nem jó. Β -b-beragadnánk a n-n-nádas-ba... vagy a m-m-mocsárba... vagy i-igazi p-p-p-piranha lenneaK-k-kenduskeagban... v-vagy v-v-v-valamim-más.
Mindegyiküknek megvolt a maga változata ugyanarra a végre. Ben bokrokat látott, melyek emberevő növényekké változtak. Beverly repülő piócákat, olyanokat, amelyek az öreg hűtőgépből repültek elő. Stan látta, ahogy a nádas undorító talaja gyerekek élő csontvázait veti fel, azokét, akiket elnyelt a mesebeli mocsár. Mike Hanlon kisméretű Jurassic parkbeli fenevadakat képzelt el undorító fűrészfogakkal, amint váratlanul kiözönlenek egy rothadó farönkből, megtámadják és darabokra szaggatják őket. Richie látta, ahogy a Csúszó Szem csöpög le rájuk, miközben berohannak a vasúti híd pillére alá. És Eddie látta, ahogy felfelé másznak az Öregfok töltésén, felnéznek és látják, hogy a tetején ott áll és őket várja a leprás, a testéről lógó húscafatok tele vannak bogarakkal és lárvákkal.
– Ha valahogy sikerülne kijutnunk a városból... – motyogta Richie, majd összehúzta a szemét, ahogy egy mennydörgés mérgesen tiltakozva csattant fel az égen. Esett – még csak szemerkélt, de hamarosan komolyan ömleni kezd, mintha dézsából öntenek. A nap párás békéje teljesen oda lett, mintha nem is létezett volna. – Biztonságban lennénk, ha sikerülne kijutnunk Ebből a kibaszott-városból!
– Ha-ha... – kezdte Beverly, amikor egy kő repült ki a sűrű bokrok közül, és oldalról találta el Mike arcát. Mike hátratántorodott, vér folyt végig dús haja alatt, és elesett volna, ha Bill el nem kapja.
– Majd én megtanítalak köveket dobálni! – úszott feléjük Henry csúfondáros hangja.
Bill látta, hogy a többiek rémült tekintettel néznek körül, készen arra, hogy hatfelé rohanjanak. És ha megteszik, akkor valóban vége mindennek.
– B-b-ben! – mondta élesen. Ben ránézett.
– Bill, fussunk! Ezek...
Két újabb kő repült ki a bokrok közül. Az egyik Stan combját találta el, a fiú inkább meglepetésében, mintsem a fájdalomtól felkiáltott. Beverly kitért a másik kő elől. Az a földre esett, és a nyitott csapóajtón begurult a klubba.
– E-emlékszel a-az e-e-elsőn-napra, a-amikori-ide lejöttél? – ordította túl Bill a mennydörgést. – Aznap, a-a-amikor v-vége l-lett az i-iskolának?
– Bill....– kiáltotta Richie.
Bill egy mozdulattal elhallgattatta; szeme továbbra is Benre meredt, szinte odaszögezte a földhöz.
– Persze – felelte Ben, és kétségbeesetten igyekezett egyszerre több irányba nézni. A bokrok most már vadul rázkódtak, táncoltak, szinte hullámzottak.
– A cs-cs-csatorna – mondta Bill. – A sszivattyútelep. O-oda kell m-mennünk. Gyerünk!
– De...
– Gyerünk!
Kőzápor hullott rájuk a bokrokból, és Bill egy pillanatra meglátta Victor Criss arcát: valahogy egyszerre volt rémült, kába és mohó. Aztán egy kő eltalálta a pofacsontját, és most Mike-nak kellett elkapnia őt, nehogy elessen. A látása egy pillanatra elhomályosult. Az arca elzsibbadt. Aztán megérezte a lüktető fájdalmat, és hogy vér folyik az arcán. Odanyúlt, összerándult, ahogy a máris növekedő púphoz ért, megnézte a vért a kezén, majd farmerjébe törölte. Haját vadul borzolta az erősödő szél.
– Majd én megtanítalak köveket dobálni, te dadogós seggfej! – hallatszott Henry félig nevető, félig sikoltó hangja.
– Gy-gyerünk! – kiáltotta Bill. Most már rájött, miért küldte hátra Eddie-t Benért; ahhoz a szivattyúállomáshoz kellett menniük, ahhoz a bizonyoshoz, és csak Ben tudta pontosan, melyik az – mert egymástól szabálytalan távolságra voltak a Kenduskeag mindkét oldalán. – A-a-az a-az a h-h-h-hely! A b-b-bejárat! Az út, amelyik Az felé vezet!
– Bill, ezt nem tudhatod! – kiáltotta Beverly. Bill mérgesen kiáltott rá – mindannyiukra:
– De tudom!
Ben egy pillanatig csak állt ott, megnyalta az ajkát, és Billt nézte. Aztán megindult a tisztáson, a folyó felé tartott. Vakítóan fényes villám hasított keresztül az égen, és olyan éles mennydörgés követte, hogy Bill megtántorodott. Öklömnyi kő vitorlázott el az orra előtt és találta el Ben hátsó felét. Ben fájdalmasan feljajdult, és kezével a becsapódás helyére kapott.
– Húúú, dagadt! – kiáltotta Henry ugyanazon a félig nevető, félig sikoltó hangon. A bokrok susogva szétváltak, és Henry megjelent a tisztáson, miközben az eső abbahagyta a bohóckodást, és igazából eleredt. Patakokban folyt a víz Henry hajából, szemöldökén és végig az arcán. Széles vigyorra húzott szájából kivillantak a fogai. – Majd én megtanítalak k...
Mike ráakadt az egyik deszkadarabra, ami a klub építésekor kimaradt, és most elhajította. Az kétszer megpördült a levegőben, majd nekivágódott Henry homlokának. Henry felsikoltott, egyik kezével a homlokára csapott, mintha pont most jutott volna eszébe egy fantasztikusan jó ötlet, és nagy puffanással leült.
– F-f-fussatok! – harsogta Bill. – B-b-ben után! Újabb bokrok váltak szét susogva, és ahogy a Vesztesek Ben Hanscom után futottak, Victor és Böfi jelent meg a tisztáson, Henry pedig felállt, és hármasban üldözőbe vették a csapatot.
Még később is, amikor Ben már vissza tudott emlékezni annak a napnak a többi eseményére, az a futás a bokrok közt csak zavaros képekben élt a tudatában. Arra emlékezett, hogy csöpögő levelektől elnehezült ágak csaptak az arcába, és csupa víz lett; arra emlékezett, hogy szinte egymásba folyt a villámlás és a mennydörgés, és emlékezett Henry kiáltásaira, hogy menjenek vissza és küzdjenek meg vele – mindez összeolvadt a Kenduskeag hangjával, ahogy egyre közelebb értek hozzá. Valahányszor lelassult egy kicsit, Bill hátba vágta, hogy siettesse.
És ha nem találom meg? És ha nem találom meg azt a bizonyos szivattyútelepet?
A tüdejét szinte széttépő ki-be áramló levegő forró volt és vérízű, amikor nyelt. Szúrt az oldala. A feneke sajgott, ahol a kő eltalálta. Beverly azt mondta, hogy Henry és a barátai meg akarják ölni őket, és Ben most már elhitte, de mennyire, hogy elhitte!
Olyan hirtelen ért ki a Kenduskeag partjára, hogy majdnem átbukott a töltés tetején. Sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és ekkor a töltés, amit alámostak a tavaszi esőzések, beszakadt alatta, és Ben legurult, egészen a gyors folyású víz széléig. A pólója felcsúszott, és agyagos föld tapadt a bőrére.
Bill rávetette magát és talpra rángatta.
A többiek egymás után vágtattak elő a partra belógó bokrok közül. Richie és Eddie bukkant ki utoljára, Richie fél kézzel· Eddie derekát tartotta, ő maga a szippantóját elővigyázatosan a szájához fogta.
– H-h-hol? – kiáltotta Bill.
Ben előbb balra, majd jobbra nézett, közben tudatában volt, hogy az idő gyilkosan rövid. A folyó máris magasabbnak tűnt, és az esőmosta ég ijesztő palaszürke árnyalatot adott a hömpölygő, zúgó víztömegnek. Két partját bokrok és csonka fák szegélyezték, ezek most mind a szél zenéjére táncoltak. Ben hallotta, hogy Eddie levegő után kapkod.
– H-h-hol?
– Nem tu... – kezdte, de akkor meglátta a belógó fát és alatta a vízvájta üreget. Ott bújt el akkor. Elaludt, és amikor felébredt, Bill és Eddie hangját hallotta, ahogy egymással viccelődtek. Aztán a nagyfiúk jöttek... láttak... győztek. Ta-ta, fiúk, igazi gyerekjáték volt, annyit mondhatok.
– Ott! – kiáltotta. – Arra!
Ismét villámlott, és ezúttal Ben hallotta is, úgy zümmögött, mint egy túlterhelt transzformátor. Belecsapott a fába, kék-fehér elektromos tűz sistergett végig rajta, hogy fog-piszkálót csináljon belőle egy óriásnak valamelyik tündérmeséből. A fa hatalmas reccsenéssel a folyóba zuhant, magasra spriccelt körülötte a víz. Ben rémülten mély lélegzetet vett, és valami forró, korhadt és vad szagot érzett. Tűzgolyó futott végig a kidőlt fa tönkjén, élesen felvillant, majd kialudt. Mennydörgés robbant, nem fölöttük, hanem körülöttük, mintha pontosan a viharfelhő kellős közepén állnának. Az eső zuhogott.
Bill hátba vágta, magához térítette kába nézelődéséből.
– M-m-MENJ!
Ben ment, botladozva, vizesen haladt a folyó mentén, haja a szemébe lógott. Odaért a fához – az alatta lévő kis gyökérbarlang eltűnt –, átmászott rajta, lábujjait belevájta a nedves oldalába, a kezét és az alkarját összekaristolta.
Bill és Richie áttuszkolták Eddie-t a fa fölött, és ahogy Eddie majdnem legurult a túloldalon, Ben elkapta. Mindketten a földre buktak. Eddie feljajdult.
– Jól vagy? – üvöltötte Ben.
– Azt hiszem – kiáltott vissza Eddie, és felállt. A spray után kotorászott, majdnem leejtette. Ben elkapta, és Eddie hálás pillantást vetett rá, miközben a szájába tette és megnyomta.
Richie következett, majd Stan és Mike. Bill feltolta Beverly-t a fára, és Ben meg Richie elkapták, ahogy az ő oldalukon megjelent. Haja a fejbőrére tapadt, kék farmere most már fekete volt.
Bill jött utolsónak, felhúzódzkodott a rönkre, és átvetette rajta a lábát. Látta, hogy Henry és a másik kettő a folyóban gázolnak feléjük, és ahogy lecsúszott a kidőlt fa másik oldalán, kiabálni kezdett.
– K-k-köveket! D-dobáljunk k-k-köveket! Rengeteg kő volt a folyó partján, és a kidőlt fa rönkje tökéletes barikádot biztosított a számukra. A következő pillanatban mind a heten kőzáport zúdítottak Henryre és két haverjára. Már majdnem ott voltak a fánál; így közvetlen lőtávolságba kerültek. Fájdalom- és dühkiáltások közepette visszakoztak, ahogy kövek vágódtak arcukba, mellkasukba, karjukba és lábukba.
– Na, taníts meg köveket dobálni! – kiáltotta Richie, és tyúktojás nagyságú követ hajított Victor felé. A kő a vállát érte, és majdnem egyenesen felszállt a levegőbe. Victor felhördült. – Gyerünk, taníts meg, fiú! Jó tanítványok vagyunk, amondó vagyok.
– Hóóóó-haaaa! – üvöltötte Mike. – Hogy tetszik? Na, hogy tetszik?
Válasz nem érkezett. Visszavonultak lőtávolon kívülre, és egy kupacba gyűltek. A következő percben már a parton másztak felfelé, meg-megcsúszva a síkos, ázott földön, melyet át- meg átszeltek már az apró patakok, és a bokrok ágaiba kapaszkodtak.
Eltűntek az aljnövényzetben.
– Elénk fognak kerülni, Nagy Bill – mondta Richie, és feltolta az orrán a szemüvegét.
– Nem b-baj – felelte Bill. – Gyerünk, B-ben! K-követünk! Ben kocogva indult tovább a parton, majd megállt (arra számított, hogy Henry és a többiek bármelyik pillanatban az arcába robbannak), és alig húsz méterrel lejjebb a folyómeder mentén meglátta a szivattyútelepet. A többiek követték. Láttak több betonhengert a túlparton, az egyik elég közel volt, a másik úgy negyven méterrel feljebb a folyó mentén. Az a kettő iszapos vízáradatot lőtt a Kenduskeagba, de a csőből, ami ebből a hengerből állt ki, alig folyt valami. Ben észrevette, hogy nem is búg. A szivattyú elromlott.
Komolyan nézett Billre... és némi rémület ült a szemében.
Bill Richie-re, Stanre és Mike-ra nézett.
– F-fel k-kell e-e-emelnünk a f-fedelét – mondta. – S-se-gítsetek!
Volt ugyan kapaszkodó a vasban, de az esőtől csúszóssá vált, és maga a fedél iszonyú nehéz volt. Ben lehajolt Bill mellett, és Bill kicsit arrébb csúsztatta a kezét, hogy neki is helyet hagyjon. Ben hallotta, hogy víz csöpög ott bent – visszhangos, kellemetlen zaj volt, mint amikor víz csöpög egy kútba.
– M-m-MOST! – kiáltotta Bill, és mind az öten egyszerre emeltek. A fedél undorító, éles hanggal megmozdult.
Beverly Richie mellett ragadta meg, és Eddie még az ép kezével fogta.
– Egy, kettő, három, nyomd! – számolt Richie. A fedél egy kicsit odébb mozdult a betonhengeren. Megjelent egy sötét félhold.
– Egy, kettő, három, nyomd! A félhold kövérebb lett. Egy, kettő, három, nyomd!
Ben addig nyomta, amíg már piros pontok táncoltak a szeme előtt.
– Álljatok félre! – kiáltotta Mike, – Elég lesz, elég lesz!
Félreálltak és nézték, hogy a nagy, kör alakú fedél megbillen, majd leesik. Árkot vájt a nedves talajba, majd felfordulva megállt. Olyan volt, mint egy túlméretezett mágneses korong. Bogarak másztak le a felszínéről és tűntek el a sűrű fűben.
– Pfuj – mondta Eddie.
Bill belesett a betonhenger belsejébe. Vaslépcsők vezettek le a kör alakú, vízzel teli mederbe, a víz teteje pöttyös volt az esőcseppektől. A néma szivattyú a henger közepén állt, félig a vízben. Bill látta, hogy a bevezető csőből áramlik a víz a szivattyútelepbe, és gyomrában gombócot érzett a gondolatra: Oda kell mennünk. Oda be.
– E-e-e-eddie! K-k-kapaszkodj b-belém! Eddie értetlenül nézett rá.
– M-mássz fel a h-há-hátamra! A jó k-kezeddel k-k-kapaszkodj! – Megmutatta, hogyan.
Eddie megértette, de vonakodott.
– Na gyerünk! – csattant fel Bill. – M-m-mindjárt ideérnek!
Eddie belekapaszkodott Bill nyakába; Stan és Mike felemelték, hogy átkulcsolhassa a lábát Bill dereka körül. Ahogy Bill nehézkesen átmászott a betonhenger peremén, Ben látta, hogy Eddie összeszorította a szemét.
Az eső hangján kívül mást is hallott: csapkodó ágakat, pattanó gallyakat, beszédhangokat. Henry, Victor és Böfi. A világ legrémesebb rohamosztaga.
Bill megmarkolta a betonhenger durva peremét, és óvatos léptekkel megindult lefelé. A fémfokok csúszósak voltak. Eddie szinte halálos szorítással kapaszkodott belé, és Bill arra gondolt, hogy most aztán igazán kiderülhet, hogy mi váltja ki Eddie-ből az asztmás rohamot.
– Félek, Bill – suttogta Eddie.
– Ε -én is.
Elengedte a peremet, és megmarkolta a legfelső fokot. Bár Eddie majd' megfojtotta szorításával, és vagy negyven kilóval nehezebbnek érezte magát, Bill megállt egy pillanatra, a Pusztát nézte, a Kenduskeagot, a száguldó felhőket. Egy belső hang – nem rémült, csak határozott hang – azt mondta neki, hogy nézzen jól körül, mert lehet, hogy többé nem látja a fenti világot.
Körülnézett hát, majd Eddie-vel a hátán ereszkedni kezdett lefelé.
– Már nem bírok sokáig kapaszkodni – nyögte ki Eddie.
– N-nem is k-k-kell – felelte Bill. – Mindjárt l-leérünk. Egyik lába hideg vízbe ért. A következő létrafok után tapogatózott, és megtalálta. Még egy fok volt alatta, utána a létra véget ért. Térdig érő vízben állt a szivattyú mellett.
Leguggolt, megborzongott, amint a hideg víz átáztatta a nadrágját, és letette Eddie-t. Mély lélegzetet vett. A szag nem volt túl kellemes, de nagyszerű érzés volt, hogy Eddie karja már nem fojtogatja a torkát.
Felnézett a betonhenger szájára. Vagy három méterrel volt a feje fölött. A többiek a henger pereme fölül néztek le rá.
– Gy-gyertek! – kiáltotta. – Ε -egyesével! Gyorsan! Beverly jött először, könnyedén lépett át a peremen, és megragadta a létrát. Stan követte. Utána a többiek. Richie jött utoljára, egy pillanatra megállt, hallgatózott, hogy megtudja, milyen közel jár Henry a barátaival. Úgy vette ki a nehézkes zajokból, hogy egy kicsivel balra fognak kilyukadni a szivattyúteleptől, de biztosan nem elég messze ahhoz, hogy rájuk ne találjanak.
Abban a pillanatban felharsant Victor üvöltése.
– Henry! Ott vannak! Tozier!
Richie megfordult, és látta, hogy feléje rohannak. Victor futott elöl... majd Henry olyan vadul lökte félre, hogy Victor térdre esett. Henrynél valóban kés volt, egy jókora henteskés. Vízcsöppek hullottak a pengéjéről.
Richie lepillantott a betonhengerbe, látta, hogy Ben és Stan lesegítik Mike-ot a létráról, és maga is rálépett a felső fokra. Henry megértette, hogy mit csinál, és felkiáltott. Richie, őrülten hahotázva bal öklével a jobb könyökhajlatába csapott, majd az ég felé emelte: a világ talán legősibb gesztusát mutatta Henry felé. Hogy Henry biztosan megértse az üzenetet, a középső ujját is feltartotta.
– Meg fogtok dögleni ott lent! – kiáltotta Henry.
– Bizonyítsd be! – kiáltott vissza Richie nevetve. Iszonyúan félt ebben a betontorokban, de nem bírta abbahagyni a nevetést. Az ír Zsaru hangján folytatta: – Bizonyám, a teringettét, az írt sosem hagyja cserben a szerencséje, ebadta kölke, te!
Henry elcsúszott a nedves füvön és seggre esett, alig hét méterrel Richie-től, aki a szivattyútelep betonhengerének belső felén futó létra legfelső fokán állt. Richie feje és mellkasa kiemelkedett a hengerből.
– Jaj de csúszik ez a banánhéj! – kiáltotta Richie megrészegedve a győzelemtől, majd gyorsan lemászott a létrán. A vasfokok csúszósak voltak, és egyszer majdnem leesett. Aztán Bill és Mike megragadták, ő pedig térdig vízben állt laza kört alkotva a többiekkel a szivattyú körül. Egész testében reszketett, a hátát hol a forróság, hol a jeges hideg öntötte el, de nem bírta abbahagyni a nevetést.
– Látnod kellett volna, Nagy Bill, olyan tohonya, képtelen kitérni a saját útjából...
Henry feje jelent meg a henger nyílásában. Az arca tele ágak és tüskék okozta karcolásokkal. Szája mozgott, szeme lángolt.
– Oké! – kiáltott le rájuk. Hangja gyengén visszhangozva, laposan rezgett a betonhengerben. – Megyek utánatok! Most aztán megvagytok!
Egyik lábát átvetette a betonhenger peremén, a legfelső fok után tapogatózott, megtalálta, majd a másik lábát is átlendítette.
Bill hangosan megszólalt.
– A-a-amikor l-l-leér, m-m-mind rávetjük m-m-magun-kat! L-l-lerántjuk! L-l-lenyomjuk a v-víz alá! É-értettétek?
– Igenis, elnök úr! – mondta Richie, és reszkető kezét szalutálásra emelte.
– Oké – mondta Ben.
Stan Eddie-re kacsintott, aki nem értette, mi folyik körülötte – csak azt látta, hogy Richie megőrült. Csak röhögött, mint egy gyagyás, miközben Henry Bowers – a rettegett Henry Bowers – készen áll, hogy utánuk jöjjön és megölje mindannyiukat, mintha csak patkányok lennének egy esővízgyűjtőben.
– Készen állunk, Bill! – kiáltotta Stan.
Henry három fokkal lejjebb megdermedt, válla fölött lenézett a Vesztesekre. Arca, most először, bizonytalanságról árulkodott.
Eddie hirtelen megértette. Ha azok lejönnek, egyesével kell jönniük. Ahhoz túl mély volt a betonhenger, hogy leugorjanak, ráadásul a szivattyún kellett volna landolniuk, ők. meg itt vannak heten, szoros körben állva várnak rájuk.
– Gy-gy-gyere, H-henry! – mondta kedvesen Bill. – M-m-mire v-vársz?
– Ez az! – csatlakozott hozzá Richie is. – Hiszen szereted megverni a kisebb gyerekeket, tán nem?! Gyere, Henry!
– Várunk, Henry! – mondta Beverly édesen. – Nem hiszem, hogy tetszeni fog, ami itt lent vár rátok, de azért gyere csak nyugodtan!
– Hacsak nem vagy gyáva nyúl! – tette hozzá, majd elkezdett nyulat utánozva makogni. Richie csatlakozott hozzá, aztán hamarosan már mindannyian makogtak. A gúnyos makogás visszhangzott a vizes, csöpögő falról. Henry lenézett rájuk, bal kezével a kését szorította, az arca falfehér. Körülbelül harminc másodpercig bírta, majd visszamászott. A Vesztesek fütyültek és sértő megjegyzéseket kiabáltak.
– O-oké – mondta Bill. Halkan beszélt. – B-be k-kell m-m-m-mennünk abba a cs-csatornába. Gy-gyorsan!
– Miért? – kérdezte Beverly, de Billnek nem kellett válaszolnia. Henry újra megjelent a betonhenger pereménél, és egy focilabda nagyságú követ dobott le. Beverly felsikoltott, és Stan vad kiáltással a henger falához rántotta Eddie-t. A kő a szivattyú rozsdás burkolatára esett és nagyot kondult. Balra pattant le róla, és nekicsapódott a betonfalnak, alig tizenöt centire Eddie-től. Egy kis betondarab ütődött fájdalmasan az arcának. A kő nagy csobbanással lemerült a vízben.
– Gy-gy-gyorsan! – kiáltotta újra Bill, és a szivattyútelep befolyó csatornája köré csoportosultak. Vagy másfél méter volt a cső belső átmérője. Bill egymás után küldte be őket (halvány cirkuszi kép – a sok nagy bohóc mind egy kis kocsiból jön elő – villant át az agyán egy meteor gyorsaságával; évekkel később ugyanezt a képet alkalmazta A fekete zuhatag című könyvében), ő mászott be legutoljára, miután kitért a következő kő elől. Ahogy visszanéztek, látták, hogy még újabb kövek hullanak a betonhengerbe, a legtöbb nekicsapódott a szivattyú burkolatának, és bizarr szögekben lepattant róla.
Amikor a kőeső elállt, Bill kinézett és látta, hogy Henry olyan sebesen mászik le a létrán, ahogy tőle telik.
– K-k-kapjátok el! – kiáltotta a többieknek. Richie, Ben és Mike mászott ki mögötte. Richie felugrott és megragadta Henry bokáját. Henry káromkodva rázta a lábát, mintha egy kiskutyát próbálna lerázni magáról, amelynek ugyancsak nagyra nőttek a fogai – talán egy foxit vagy egy pincsit. Richie megragadta az egyik lépcsőfokot, még magasabbra húzta fel magát, és valóban belevájta fogait Henry bokájába. Henry felsikoltott, és gyorsan felhúzódzkodott. Az egyik cipője nagy csobbanással beleesett a vízbe és azonnal el is süllyedt.
– Megharapott! – üvöltötte Henry. – Megharapott! Megharapott a barom állat!
– Aha, kész szerencse, hogy tavasszal kaptam tetanuszt! – vágta rá Richie.
– Dobáljátok őket! – tombolt Henry. – Dobáljátok, bombázzátok őket vissza a kőkorszakba, verjétek szét az agyukat!
Újabb kövek érkeztek. A fiúk gyorsan visszabújtak a csatornába. Mike karját eltalálta egy kisebb kő, és fogait összeszorítva addig préselte magához a karját, míg a fájdalom enyhülni nem kezdett.
– Patthelyzet – mondta Ben. – Ők nem tudnak lejönni, mi meg nem tudunk felmenni.
– N-nem is mehetünk – mondta csendesen Bill –, tudjátok mindannyian. S-soha t-t-többet nem szabad f-f-felmennünk.
Mindannyian ránéztek, tekintetükben fájdalom és rémület tükröződött. Senki nem szólt.
Henry hangja jött utánuk, olyan féktelen düh áradt belőle, hogy az szinte nevetséges volt.
– Akár egész nap itt várunk, fiúk!
Beverly elfordult és a csatorna mélyébe nézett. A fény hamar eltompult, nem látott túl sokat. Csak egy beton-alagutat, az alsó harmada rohanó vízzel tele. Észrevette, hogy a víz most már magasabbra ér, mint amikor bebújtak ide; nyilvánvalóan azért, mert a szivattyú nem működött, és a víznek csak kis része folyt ki a Kenduskeag oldalán. Érezte, hogy klausztrofóbia szorítja össze a torkát, és ettől egészen kiszáradt. Ha a víz elég magasra emelkedik, itt fulladnak meg.
– Bill, muszáj ezt?
Bill megrántotta a vállát. A mozdulat önmagáért beszélt. Igen, muszáj; mi mást tehetnének? Hagyják, hogy Henry, Victor és Böfi lemészárolja őket a Pusztában? Vagy valami más tegye meg – talán még rosszabb – a városban? Beverly tökéletesen értette, mire gondol Bill; a vállrándítás nem dadogott. A legjobb, ha Az elébe mennek. Hogy szembeszálljanak vele, mint egy westernfilmben. Ez így tisztességesebb. Bátrabb.
Richie megkérdezte:
– Mi az a szertartás, amiről meséltél, Nagy Bill? Amiről a könyvtárban olvastál?
– Ch-ch-chüd – mondta Bill kis mosollyal az ajkán.
– Child. – Richie bólintott. – Az nyelvébe harapsz, és Az is beleharap a tiedbe, így van?
– Í-így.
– És aztán vicceket mesélsz.
Bill bólintott.
– Muris – mondta Richie a sötét csatornába tekintve. – Egyetlen vicc se jut eszembe.
– Nekem se – mondta Ben. Félelme nagy súllyal nehezedett mellkasára. Érezte, hogy egyedül Bill nyugalma, biztos jelenléte tartja vissza attól, hogy egyszerűen leüljön a vízben és zokogni kezdjen, mint egy csecsemő – vagy hogy bedilizzen... no, és Beverly. Úgy érezte, inkább meghalna, mint hogy kimutassa Beverly előtt, mennyire fél.
– Tudod, hova megy ez a csatorna? – kérdezte Stan Billtől.
Bill a fejét rázta.
– Tudod, hogyan találjuk meg Azt? Bill ismét a fejét rázta.
– Tudni fogjuk, ha odaérünk – mondta váratlanul Richie. Hatalmas, reszkető lélegzetet vett.
– Ha meg kell tennünk, hát gyerünk!
Bill bólintott.
– Én m-m-m-megyek elöl. Aztán E-eddie. B-b-ben. Bev. S-stan. M-m-mike. T-te utoljára, R-richie. M-mindenki t-tegye az e-egy ik k-kezét a-az előtte lévő v-v-vállára! S-sötét l-lesz.
– Kijöttök? – üvöltötte le Henry Bowers.
– Valahol csak kimegyünk – mormogta Richie. – Gondolom.
Úgy sorakoztak fel, mintha mind vakok lennének. Bill visszanézett egyszer, ellenőrizte, hogy mindenki fogja-e az előtte lévő vállát. Aztán kicsit előredőlve az erős vízfolyás miatt, Bill Denbrough bevezette barátait a sötétbe, ahol az öccsének készített kis hajó majdnem egy évvel azelőtt eltűnt.

Huszadik fezejet
A kör bezárul

Tom

Tom Rogan kibaszott hülyeséget álmodott. Álmában megölte az apját.
Agyának egy része tudta, hogy hülyeség az egész; az apja meghalt, amikor Tom harmadikos volt. Nos... lehet, hogy a „meghalt” nem a legjobb szó. Lehet, hogy az „öngyilkosságot követett el” kifejezés takarja a valóságot. Ralph Rogan kevert magának egy gin-lúg koktélt. Útravalónak, mondhatni. Tómnak attól fogva vállalnia kellett a felelősséget az öccséért és a húgaiért, és ekkor kezdődtek a „tángálások”, ha valami baj volt velük.
Szóval nem ölhette meg az apját... és mégis ott volt, ebben a rémisztő álomban, valami ártalmatlan dolognak a nyelét fogta az apja nyakához... illetve nem is volt olyan ártalmatlan az a valami, ugye?! Egy gomb volt a nyél végén, és ha megnyomja, kiugrik egy penge, és egyenesen átszúrja az apja nyakát. Nem csinálok semmi ilyesmit, apu, ne aggódj!, gondolta álmodó agya közvetlenül azelőtt, hogy az ujja megnyomta a gombot, és a penge kiugrott. Apja alvó szeme felpattant, és a mennyezetre bámult; apja szája kinyílt, és véres, bugyborékoló hang jött ki rajta. Apu, nem én voltam!, sikoltott az agya. Valaki más...
Szeretett volna felébredni, de nem sikerült. Csak átcsúszott egy másik álomba (és kiderült, hogy az az álom se jó). Ebben egy sötét alagútban vadul csapkodva és fröcskölve halad elóre. Fájnak a golyói, csíp az arca, mert tele van karcolásokkal. Voltak ott mások is, de csak homályos alakokat tudott kivenni. De különben sem számítottak. Csak az előttük haladó kölykök számítottak. Meg kell fizetniük. Meg kell
(el kell tángálni)
büntetni okét.
Akármilyen purgatórium volt is ez, nagyon bűzös volt. Víz csöpögött és vert visszhangot. A cipője és a nadrágja teljesen elázott. A kis szarháziak valahol arra vannak ebben az alagút-labirintusban, és lehet, hogy azt hiszik, hogy
(Henry)
Tom és a barátai majd eltévednek, de a végén rajtuk csattan az ostor,
(ha-ha az egész testükön!)
mert neki van még egy barátja, ó, igen, egy különleges barátja, aki megjelölte az utat, amerre menniük kellett, olyan... olyan...
(hold-léggömbökkel)
izékkel, amik nagyok és gömbölyűek és valahogy belülről világítottak, olyan sejtelmes fényt árasztva, amilyen fényük a régi utcai lámpáknak volt. Minden egyes kereszteződésnél egy léggömb lebegett és úszott, és mindegyiknek az oldalán volt egy nyíl, ami abba az alagútfolyosóba mutatott, amerre neki és
(Victornak és Böfinek)
láthatatlan barátainak mennie kellett. És jó úton haladtak, ó, igen: hallotta a többieket előrébb, fröcskölődésük visszhangját, eltorzult mormogásukat. Közelednek, lassan utolérik őket. És ha ez bekövetkezik... Tom lenézett és látta, hogy még most is ott van a bicska a kezében.
Egy pillanatra megrémült – olyan érzése volt, mint mikor azokról az őrült asztrál-kísérletekról olvasott a heti összefoglalóban, amikor a szellem kilép az ember testéből, és belép valaki másnak a testébe. A test alakja idegen volt számára, mintha nem Tom lett volna, hanem
(Henry)
valaki más, valaki fiatalabb. Rémülten igyekezett kikerülni Ebből az álomból, de ekkor egy hang szólt hozzá, egy megnyugtató hang suttogott a fülébe: Nem számít, mikor történik, és nem számít, hogy ki vagy. Csak az számít, hogy Beverly ott van elöl, velük van, kedves barátom, és tudod mit? A titokban cigizésnél valami sokkal, de sokkal rosszabbat csinált. Tudod, mit? Régi barátjával, Bill Denbroughval kefélt! Bizony ám! Ο és a dadogás idióta bizony nekiláttak!
Ez hazugság!, próbált sikoltani. Nem merné megtenni!
De tudta, hogy nem hazugság. Beverly tökön
(rúgott)
verte egy övvel, elmenekült, és most megcsalja a kis szajha,
(gyerek)
repedtsarkú szemét, tényleg megcsalta, és ó, drága barátaim, ó, jó szomszédaim, ezért még megkapja a magáét – először ó, aztán Denbrough, a regényíró barátja. És ha bárki megpróbál az útjába állni, hát az is megkapja majd a magáét.
Gyorsabban kezdett lépkedni, bár a torka már így is sípolt minden lélegzetvételkor. Nem messze látta, hogy újabb kör libeg a sötétben – újabb hold-léggömb. Hallotta az előtte lévők hangját, és a tény, hogy ezek gyerekhangok, már egyáltalán nem zavarta. Úgy volt, ahogy a hang mondta: nem számított, hol, mikor, vagy hogy kit. Beverly ott van elöl, és ó, drága barátaim, ó, jó szomszédaim...
– Gyerünk, fiúk, mozgás! – mondta, és már az se számított, hogy a hangja nem a saját hangja, hanem egy fiúé.
Aztán, ahogy odaért a hold-léggömbhöz, hátranézett, és először pillantotta meg a kíséretét. Mindketten halottak voltak. Az egyiknek nem volt feje. A másik feje széthasítva, mintha egy hatalmas karom mart volna bele.
– Sietünk, ahogy bírunk, Henry – mondta a széthasított arcú fiú, szája kétfelé mozgott, ami még groteszkebbé tette a látványt, és Tom ekkor sikoltotta darabokra az álmot és tért vissza önmagához, imbolyogva, egy hatalmas üres tér peremén.
Próbálta megtartani az egyensúlyát, nem sikerült, és leesett a padlóra. A padlón volt ugyan szőnyeg, de az esés így is émelyítő fájdalmat küldött sérült térdébe, és alkarját a szája elé kapva újra felkiáltott.
Hol vagyok? Hol a picsában vagyok?
Észrevette a halvány, de tiszta fehér fényt, és egy rémisztő pillanatra azt hitte, hogy megint álmodik, és a fényt az egyik őrült léggömb veti. Aztán eszébe jutott, hogy résnyire nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, és bent égett a neonlámpa. Mindig égve hagyta a fürdőszobában a villanyt, ha idegen helyen aludt; megmenti az embert attól, hogy a sípcsontját beleverje valamibe, ha éjjel felkel, hogy kimenjen pisilni.
Ez helyre tette a valóságot. Álom volt csak, iszonyú hülye álom. Ez egy Holiday Inn motel Derryben, Maine államban. Idáig kergette a feleségét, és egy őrült rémálom közepén leesett az ágyról. Ennyi történt; se több, se kevesebb.
De ez nem csupán rémálom.
Akkorát ugrott, mintha ezeket a szavakat ott, mellette mondta volna valaki, nemcsak az agyában fogalmazódott volna meg. Egyáltalán nem hasonlított a saját belső hangjára – hideg volt, idegen... de valahogy megbabonázó és nagyon is hihető.
Lassan felkelt, fogta az ágya mellé készített pohár vizet és megitta. Remegő ujjaival beletúrt a hajába. Az asztalon lévő óra éjjel három óra tíz percet mutatott.
Feküdj vissza aludni! Várj reggelig!
Az idegen hang válaszolt: De reggel emberek lesznek mindenhol – túl sok ember. Ráadásul, most legyőzheted őket ott lent. Most te lehetsz az első.
Ott lent? Az álmára gondolt: a vízre, a csöpögő sötétre.
A fény hirtelen élesebbnek tűnt. Elfordította a fejét, bár nem akarta, de nem bírta megállítani a mozdulatot. Zavartan felkiáltott. Egy léggömb volt a fürdőszoba kilincsére kötve. Körülbelül egy méter hosszú madzag végén lebegett. A léggömb halványan világított, kísérteties, fehér fény jött belőle; olyan volt, mint egy lidércfény a mocsárban, mely ködösen lebeg el szürke mohával lepett fák között. Egy nyíl volt a léggömb puhán dudorodó felszínére festve, egy vérvörös nyíl.
A folyosóra vezető ajtó felé mutatott.
Nem igazán számít, ki vagyok, mondta nyugtatóan a hang, és Tom most vette észre, hogy nem a saját fejéből és nem is a füle közeléből jött; hanem a léggömbből, annak a furcsa, szép, fehér fénynek a közepéből. Csak az számít, hogy gondom lesz rá, hogy minden a te megelégedésedre történjen, Tom. Látni akarom, hogy Beverlyt eltángálják; látni akarom, hogy mindannyian megkapják a magukét. Túl sokszor keresztezték az utamat... és nekik már túl késő amúgy is. Szóval figyelj, Tom! Nagyon figyelj! Most mind együtt vannak... kövesd a lebegő labdát!
Tom figyelt. A hang a léggömbből mindent elmagyarázott.
Az mindent elmagyarázott.
Amikor a végére ért, még egyszer utoljára felvillant, és Tom öltözni kezdett.

Audra

Audrának is rémálmai voltak.
Felriadt, azonnal felült az ágyban, a takaró a derekára csavarodott, apró melle szapora lélegzésével egy ütemben mozgott.
Mint Tomé, az ő álma is zavaros volt és kellemetlen. Mint Tom, ő is valaki másnak álmodta magát – vagy inkább, hogy a saját tudata átkerült (és részben egyesült) egy másik testbe és másik agyba. Egy sötét helyen volt, mások is voltak körülötte, és ő érezte a rájuk leselkedő nyomasztó veszélyt – tudatosan mentek a veszélybe, és ő sikoltani akart, hogy álljanak meg, hogy magyarázzák el neki, mi történt... de úgy tűnt, hogy a személy, akivel egyesült, tudja, és szükségesnek tartja az egészet.
Annak is tudatában volt, hogy üldözik őket, és hogy üldözőik egyre közelebb és közelebb kerülnek.
Bill is benne volt az álomban, de Audra valószínűleg arra gondolt, hogy Bill nem emlékszik a gyerekkorára, mert álmában Bill kisfiú volt, tíz- vagy tizenkét éves lehetett – még egyáltalán nem kopaszodott! Ő Bill kezét fogta, és halványan érezte, hogy nagyon szereti, és a hajlandósága, hogy továbbmenjen, azon a sziklaszilárd bizonyosságon alapult, hogy Bill majd megvédi őt és mindannyiukat, hogy Bill, Nagy Bill valahogy keresztül viszi őket ezen, és visszavezeti őket a napfénybe.
De iszonyúan félt.
Egy többszörös elágazáshoz értek az alagútban, és Bill csak állt, egyikből a másikba nézett, és egy másik – egy begipszelt karú fiú, akinek a gipsze kísérteties fehérséggel ragyogott a sötétben – megszólalt:
– Az, az, Bill! Az alsó.
– B-b-biztos v-vagy b-b-benne?
– Igen.
És arra mentek tovább, és volt ott egy ajtó, egy pici faajtó, nem egészen egy méter magas, ilyen ajtót az ember egy tündérmeséket tartalmazó mesekönyvben láthat, és volt rajta egy jel. Arra nem emlékezett, hogy mi volt a jel, milyen furcsa rovásírásos vagy cirill betűs jel volt. De minden rémületét egyetlen pontra összpontosította, és kiszabadította magát abból a másik testből, annak a lánynak a testéből, akárki
(Beverly – Beverly)
legyen is az. Riadtan ült fel az idegen ágyban, átizzadva, kikerekedett szemmel és levegő után kapkodva, mintha éppen versenyt futott volna valakivel.
A lábához kapott, szinte számított rá, hogy vizes lesz és hideg, hiszen álmában a vízben haladt. De száraz volt.
Zavarba jött – ez nem az otthonuk Topanga Canyonban, és nem is a bérelt ház Fleetben. Egy nem létező hely volt – ággyal, fésülködőasztallal, két székkel és egy tévével berendezett üresség.
– Ó, istenem, gyerünk, Audra...
Vadul megdörzsölte az arcát, és a lelkében egy pillanatra alábbhagyott az örvénylés. Derryben volt. Derryben, Maine államban, ahol a férje gyermekkorában élt, bár e£re saját bevallása szerint egyáltalán nem emlékezett. Nem tetszett neki a hely, és nem is érezte itt jól magát, de legalább ismerős volt. Azért jött ide, mert Bill itt van, és holnap találkozni fog vele a Városháza Szállóban. Akármilyen szörnyűség leselkedett itt Billre, akármit jelentettek is azok a forradások a tenyerén, együtt néznek majd szembe vele. Fel fogja hívni, megmondja neki, hogy itt van, és csatlakozik hozzá. Azután... nos...
Valójában fogalma sem volt, mi lesz azután. Az örvénylés, az az érzés, hogy tulajdonképpen egy nem létező helyen van, ismét kezdett előtörni benne. Amikor tizenkilenc éves volt, egy lerobbant színtársulattal vidéki körútra ment, negyven nem túl nagyszerű Arzén és levendula-előadást csináltak végig negyven nem túl nagyszerű kisvárosban és faluban. Mindezt negyvenhét nem túl nagyszerű nap alatt. A Peabody Színházban kezdték Massachusettsben, és a Játszd Újra, Sam Színházban fejezték be Sausalitóban. És valahol közben, valamelyik közép-nyugati kisvárosban, az iowai Amesben vagy a nebraskai Grand Isle-ban, vagy talán az észak-dakotai Jubilee-ben ugyanígy ébredt fel az éjszaka kellős közepén, rémülten, összezavarodva, fogalma sem volt, hogy melyik városban van, milyen nap van, vagy hogy miért van ott, ahol van. Még a saját neve is valószerűtlennek túnt.
Ez az érzés most visszatért. Rossz álma vele tartott az ébredésig, és a szabadesés rémületét élte át. A város mintha óriáskígyóként ölelte volna körül. Érezte, és ez az érzés nem volt kellemes. Arra gondolt, bárcsak megfogadta volna Freddie tanácsát, és ne jött volna ide.
Billre koncentrált, úgy kapaszkodott a gondolatba, ahogy a fuldokló kapaszkodik egy árbocba, mentőövbe, bármibe, ami
(mindannyian itt lebegünk, Audra)
lebeg.
Jeges hideg futott végig a testén, és karját összekulcsolta meztelen mellén. Reszketve nézte, milyen libabőrös lett. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a hang hangosan szólt, de bent a fejében. Mintha egy földönkívüli lett volna.
Kezdek megörülni? Istenem, csak nem?
Nem, felelte az agya. Csak egy kis zavartság... a repülőút, az időeltolódás miatt... aggódsz az emberedért. Nem beszél senki a fejedben. Senki....
– Mindannyian itt lebegünk, Audra – mondta egy hang a fürdőszobából. Valódi hang volt, valódi, mint egy ház. És gonosz. Gonosz és mocskos és ördögi. – Te is lebegni fogsz. – A hang jóízűen kuncogott, egyre mélyebben szólt, míg olyan nem lett, mint egy öblösen bugyborékoló, eltömődött lefolyó. Audra felsikoltott... majd a szájára szorította a kezét.
Ezt nem hallottam.
Hangosan mondta ki, s várta, hogy a hang meghazudtolja-e. Az hallgatott. A szoba csendes volt. Valahol messze egy vonat fütyült bele az éjszakába.
Hirtelen olyan nagyon hiányzott Bill, hogy képtelenségnek tűnt, hogy reggelig várjon. Egy teljesen szokványos motelszobában volt, ugyanolyanban, mint a motel többi harminckilenc szobája, de hirtelen elege lett mindenből. Amikor az ember hangokat kezd hallani, már minden túl sok. Túl hátborzongató. Úgy érezte, visszacsúszik a rémálomba, amiből alighogy kiszabadult. Félt, és iszonyúan egyedül érezte magát. Rosszabb annál, gondolta. Mintha halott volnék. Szíve hirtelen kihagyott két dobbanást a mellkasában, levegő után kapkodott, és görcsösen köhögni kezdett. Nyomasztó klausztrofóbia uralkodott el rajta, bezártnak érezte magát a saját testében, és azon gondolkodott, hogy ennek a rémületnek nincs-e valami egészen egyszerű fizikai alapja: lehet, hogy szívinfarktust fog kapni. Vagy már kapott is.
Szíve lecsendesedett, de továbbra is nyugtalan volt.
Audra felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, és megnézte az óráját. Három óra múlt tizenkét perccel. Bill biztosan alszik, de ez most nem számít – semmi sem számít, csak az, hogy hallja a hangját. Bill-lel akarta befejezni az éjszakát. Ha Β ill vele lenne, a szívverése szinkronba kerülne az övével, és megnyugodna. A rémálmok elmúlnának. Bill másoknak okozott rémálmokat – ez a foglalkozása –, de neki soha nem adott mást, csak nyugalmat. A bizarr és hideg fanatikuson kívül, aki valahol a képzeletében ágyazta be magát, mintha maga lenne a megtestesült nyugalom és kifejezetten csak erre született volna. Audra elővette a telefonkönyvet, megtalálta a Városháza Szálló számát, és feltárcsázta.
– Városháza Szálló.
– Felcsöngetne kérem Mr. Denbrough szobájába? Mr. William Denbroughéba?
– Hívják ezt a pasit valaha nappal is? – kérdezte a portás, és mielőtt még Audra megkérdezhette volna, mit akart ezzel mondani, kapcsolta a kért szobát. A telefon megcsörrent egyszer, kétszer, háromszor. Elképzelte, hogy Billnek csak a feje búbja látszik ki a takaró alól; elképzelte, ahogy egyik kezét kidugja és a telefon után tapogat. Ismerte ezt a mozdulatot, és szeretetteljés kis mosoly ült ki az arcára. Majd elhalványult, ahogy a telefon negyedszer is kicsöngött... majd ötödször és hatodszor. A hetedik csörgés közben megszakadt a kapcsolás.
– Nem válaszol a szoba.
– Na ne mondja, Sherlock! – mondta Audra idegesebben és rémültebben, mint valaha. – Biztos, hogy jó szobát kapcsolt?
– Aha – felelte aportás. – Mr. Denbroughnak alig öt perce volt egy házi hívása. Tudom, hogy azt felvette, mert a lámpa égve maradt egy vagy két percig a kapcsolótáblán. Biztosan annak a személynek a szobájába ment.
– És melyik szoba volt az?
– Nem emlékszem. A hatodikról volt, azt hiszem. De...
Audra visszaejtette a telefonkagylót. Bizarr, lélegzetelállító bizonyosságot érzett. Egy nő volt. Egy no telefonált neki... és Bill odament. Nos, most mi legyen, Audra? Hogy kezeljük a dolgot?
Érezte, hogy könnyek tolulnak a felszínre. Csípték a szemét és az orrát, a sírás gombócot formált a torkában. Nem érzett haragot, legalábbis még nem... csak a veszteség és elhagyatottság émelyítő érzését.
Audra, szedd össze magad! Elhamarkodott következtetéseket vonsz le! Az éjszaka kellős közepén vagyunk, rosszat álmodtál, és most összehozod Billt egy másik nővel. De nem biztos, hogy így van. Először is, ülj fel – úgysem tudnál újra elaludni. Kapcsold fel a villanyt, ésfejezd be akönyvet, amit a repülőre hoztál magaddal olvasni. Emlékszel, mit szokott mondani Bill? A legjobb fajta kábítószer. Könyv-nyugtató. Elég az ijedezésből! Ne gyerekeskedj, ne hallucinálj! Dorothy Layers és Lord Peter, ez a jegy rá. A kilenc szabó. Ez majd kitart hajnalig. Ez...
A fürdőszobában hirtelen felkattant a villany, látta az ajtó alatti résben. Kattant a zár és az ajtó kicsapódott. Audra tágra nyílt szemmel nézte, karját ösztönösen újra összekulcsolta mellén. Szíve iszonyú erővel dörömbölt mellkasában, és adrenalin keserű íze öntötte el a száját.
Az a hang halkan és vontatottan azt mondta:
– Mindannyian itt lebegünk, Audra. – Az utolsó szó elnyújtott, mély, halkuló sikollyá változott – Audraaaaa –, mely megint ugyanabban a nevetéshez hasonlító beteges, öblös, bugyborékoló hangban végződött.
– Ki van ott? – kiáltotta az ellenkező irányba húzódva. Ez nem a képzeletem volt, kizárt dolog, azt ugyan be nem meséled nekem, hogy...
Bekapcsolódott a tévé. Audra megpördült, a képernyőn egy bohóc ugrált ezüstös ruhában, narancssárga gombokkal. A szeme helyén fekete lyukak tátongtak, és amikor kifestett szája még szélesebb vigyorra húzódott, Audra megpillantotta borotvaéles fogait. Egy vértől csöpögő, levágott fejet emelt a magasba. A szeme kifordult, a szája tátva, ennek ellenére Audra világosan látta, hogy Freddie Firestone feje. A bohóc nevetett és táncolt. Megpörgette a fejet, és vércsöppek fröccsentek a tévéképernyői belsejére. Audra hallotta a sistergést.
Sikoltani próbált, de csak halk nyöszörgés jött ki a torkán. Vakon a szék karfáján fekvő ruhája és táskája után nyúlt. Kirohant a folyosóra, és falfehér arccal, levegő után kapkodva bevágta maga mögött az ajtót. Lába elé dobta a táskát, és belebújt a ruhájába.
– Lebegj – mondta mögötte egy mély, kuncogó hang, és érezte, hogy egy hideg ujj simogatja a meztelen sarkát.
Újabb magas, elfúló sikoly hagyta el az ajkát, és eltáncolt az ajtótól. Fehér hullaujjak kapkodtak a lába alatt, a visszagörbülő körmök alól kivillant a lilásfehér, vértelen hús. Reszelős suttogás hallatszott a folyosó szőnyegének durva szövetén.
Audra felkapta a táskáját, és mezítláb a folyosó végén lévő ajtó felé iramodott. Mostanra teljesen úrrá lett rajta a pánik, egyetlen gondolata az volt, hogy meg kell találnia a Városháza Szállót és Billt. Nem számít, ha akár egy háremnyi nővel is találja egy ágyban. Meg fogja találni, és ráveszi, hogy vigye el ebből a kimondhatatlan valamiből, ami ebben a városban van.
A parkolóba rohant, kétségbeesetten kereste a kocsiját. Egy pillanatra megfagyott az ereiben a vér, nem jutott eszébe, milyen kocsit vezetett. Aztán rájött; dohánybarna színúDatsun. Megtalálta a dísztárcsáig érő talaj menti ködben, és odasietett. Nem találta a kocsikulcsot a táskájában. Növekvő rémülettel fésülte át újra, papír zsebkendő, arcfesték, aprópénz, napszemüveg és rágógumi értelmetlen egyvelegét tologatva. Észre se vette az ütött-kopott LTD furgont, mely az őbérelt kocsijával szemközt állt, és a kormány mögött ülő férfit sem látta. Nem vette észre, hogy kinyílt az LTD ajtaja, és a férfi kiszállt; megpróbálta elhessegetni magától az egyre erősebb bizonyosságot, hogy a szobában hagyta a Datsun kulcsát. Nem mehet vissza abba a szobába; lehetetlen!
Ujjai kemény, csipkézett fémet érintettek a mentolos cukorkás doboz alatt, és diadalittas kiáltással megragadta. Egy borzasztó másodpercig azt hitte, hogy esetleg a Roverjük kulcsa, az a kocsi háromezer mérföldnyire állt a fleeti vasútállomás parkolójában, azután kitapogatta az autókölcsönző jellegzetes kulcstartójának formáját. Remegő kézzel dugta be a kulcsot a kocsi zárjába, lihegve kapkodta a levegőt, és elfordította a kulcsot. Ekkor fogta meg egy kéz a vállát, és ő felsikoltott... ezúttal hangosan. Valahol egy kutya ugatott fel válaszképp, más nem történt.
A kéz, kemény, mint az acél, kegyetlenül belemarkolt, és kényszerítette, hogy megforduljon. Puffadt és dagadt arcot látott maga előtt. Csillogó szempárt. Amikor a feldagadt száj groteszk vigyorra húzódott, Audra látta, hogy a férfi néhány elülső foga letörött. A csonkok csipkézettek és vadállatiak.
Audra szólni akart, de nem tudott. A kéz még szorosabban markolta, belevájt a húsába.
– Nem láttam már magát a moziban? – suttogta Tom Rogan.

Eddie szobája

Beverly és Bill gyorsan, szó nélkül felöltöztek, és felmentek Eddie szobájába. Amint a lift felé mentek, valahol a hátuk mögött megszólalt egy telefon. Tompa, „máshol szól” hangja volt.
– Nem nálad csöng, Bill?
– D-de l-l-lehet – felelte. – T-talán v- va- valamelyik m-másik h-hívott. – Megnyomta a FEL gombot.
Eddie sápadtan, feszülten nyitott nekik ajtót. Bal karja különös szögben lógott, ugyanakkor bizarr módon a régi időket idézte.
– Jól vagyok – mondta Eddie. – Bevettem két Darvont. Most nem olyan elviselhetetlen a fájdalom. – De elviselhető sem volt, ez világosan látszott. Ajka, amit úgy összeszorított, hogy szinte nem is látszott, lila volt a sokktól.
Bill elnézett mellette, és meglátta a földön fekvő testet. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy két dolgot tisztázzon – valóban Henry Bowers az, és valóban meghalt. Ellépett Eddie-tól, és letérdelt a test mellett. A kristályvizes üveg nyaka Henry hasába fúródott, vele együtt az inge foszlányai. Üveges szeme félig nyitva. Vicsorgó szája alvadó vérrel tele. A keze karmokban végződött.
Árnyék esett rá, és Bill felnézett. Beverly volt. Kifejezéstelenül nézett le Henry re.
– M-mennyit ü-üldözött bennünket! – mondta Bill. Beverly bólintott.
– Nem öregedett meg. Látod te is, Bill? Egyáltalán nem öregedett meg! – Hirtelen visszanézett Eddie-re, aki az ágyon ült. Eddie megöregedett; öreg volt és sápadt. Karja magatehetetlenül feküdt az ölében. – Orvost kell hívnunk Eddie-hez.
– Nem! – mondta Bill és Eddie egyszerre.
– De hát megsérült! A karja....
– U-ugyanaz v-van, m-m-mint legutóbb – mondta Bill. Felállt, megfogta Beverly karját, és a szemébe nézett. – Ha k-kimegyünk... t-tudomást sszerez róla a v-város...
– Engem letartóztatnak gyilkosságért – mondta Eddie tompán. – Vagy mindannyiunkat. Vagy őrizetbe vesznek. Vagy valami hasonló. És aztán baleset történik. Egyike azoknak a különleges baleseteknek, amelyek csak Derryben esnek meg. Esetleg mindannyiunkat börtönbe zárnak, és a seriffhelyettes begolyózik és lepuffant bennünket. Vagy mind ételmérgezésben halunk meg, vagy úgy döntünk, hogy felakasztjuk magunkat a cellánkban.
– Eddie, ez hülyeség! Ez...
– Tényleg? – kérdezte Eddie. – Ne feledd, hogy ez itt Derry!
– De most már felnőttek vagyunk! Csak nem hiszed... szóval idejött az éjszaka kellős közepén... rád támadt...
– M-m-mivel? – kérdezte Bill. – N -hol a k-kés? Beverly körülnézett, nem látta a kést, majd letérdelt, hogy benézzen az ágy alá.
– Felejtsd el! – mondta Eddie ugyanazon a halvány, sípoló hangon. – Rácsaptam az ajtót a karjára, amikor megpróbálta belém vágni. A kés leesett, és én berúgtam a tévé alá. Eltűnt. Már kerestem.
– B-b-b-beverly, h-hívd fel a t-többieket! – mondta Bill. – Azt h-hiszem, t-tudom, hogy k-kell rögzíteni E-eddie k-karját.
Beverly egy hosszú másodpercig mereven nézett rá, majd újra lepillantott a padlón heverő testre. Azt gondolta, hogy a látvány, amit ez a szoba nyújt, egy féleszű rendőrnek is önmagáért beszél. Dulakodás nyoma mindenütt. Eddie karja eltört. Ez a férfi meghalt. Egyértelműen jogos önvédelem egy éjszakai betörővel szemben. És akkor eszébe jutott Mr. Ross, ahogy felállt, odanézett, majd szépen összehajtogatta az újságját, és bement a házba.
Ha kimegyünk... tudomást szerez róla a város...
Erről a gyerek Bill jutott az eszébe, arca sápadt, kimerült és félőrült, és azt mondja: Derry maga Az! Hát nem értitek?... Akárhová megyünk... amikor Az elkap bennünket, ők nem fogják látni, nem fogják hallani, nem fogják tudni. Hát nem látjátok, mi van? Egyvalamit tehetünk, hogy befejezzük, amit elkezdtünk!
Ahogy ott állt és lenézett Henry hullájára, Beverly arra gondolt: Mindketten azt mondják, hogy kísértetekké váltunk megint. Hogy ismétlődik az egész. Minden. Gyerekként még csak tudomásul vettem, mert a gyerekek majdnem kísértetek. De...
– Biztos vagy benne? – kérdezte kétségbeesetten. – Bill, biztos vagy benne?
Bill az ágyon ült Eddie mellett, és óvatosan megérintette a karját.
– T-t-te n -nem? – kérdezte. – M-m-mindazok után, a-ami m-ma történt?
Igen. Mindazok után. A hátborzongató káosz után, ami a találkozójuk végén kitört. A szép öregasszonya aki a szeme láttára változott csúf banyává,
(az apám volt az anyám is)
a történtek este a könyvtárban meg a kísérőjelenségek. Mindezek. És mégis.... agya kétségbeesetten üvöltött, hogy azonnal hagyja abba, hogy gondolkozzon a józan eszével, mert ha nem, akkor egészen biztos, hogy az lesz a vége, hogy még ma éjjel lemennek a Pusztába, keresni kezdik a szivattyúállomást és...
– Nem tudom – mondta. – Egyszerűen... nem tudom. A történtek után is azt hiszem, hogy hívni kellene a rendőrséget. Talán.
– N -hívd f-fel a t-többieket! – mondta újra Bill. – M-meg-látjuk, ők m-m-mit g-g-gondolnak.
– Rendben.
Először Richie-t hívta, majd Bent. Mindketten mondták, hogy azonnal jönnek. Egyik sem kérdezte, hogy mi történt. Kikereste Mike számát a telefonkönyvből, és feltárcsázta. Nem vette fel senki; tizenkét csörgés után Bev lerakta.
– P-p-pró-próbáld m-meg a k-k-könyvtárat! – mondta Bill. Már leszedte Eddie szobájának két ablaka közül a kisebbikről a függönyrudat, és sínbe tette Eddie karját, szorosan átkötötte fürdőköpenyének és pizsamájának övével.
Mielőtt Beverly megtalálta a könyvtár számát, kopogtak. Ben és Richie együtt érkezett, Ben farmerben volt, az inge kilógott, Richie divatos, szürke pamutnadrágban és pizsamafelsőben. Szemüvege mögül fáradtan nézett körül a szobában.
– Jézusom, Eddie, mi történt a...
– Ó, istenem! – kiáltott fel Ben. Meglátta Henryt a padlón.
– Csend legyen! – szólt rájuk élesen Bill. – És cs-cs-csuk-játok b-be az a-ajtót!
Richie becsukta, tekintetét a tetemre szegezte.
– Henry?
Ben három lépést tett a hulla felé, majd megállt, mint aki fél, hogy az megharapja. Tehetetlenül nézett Billre.
– T-t-te m-m-mondd! – mondta Bill Eddie-nek. – Ez a-az á-á-á-átkozott d-d-dadogás e-egyre r-r-rosszabb!
Eddie nagy vonalakban elmesélte, mi történt, miközben Beverly kikereste a derryi könyvtár telefonszámát, és tárcsázott. Arra gondolt, hogy esetleg Mike elaludt ott – lehet, hogy van egy heverő az irodájában. Amire viszont nem gondolt, az történt: a második csörgésnél felvették a telefont, és egy ismeretlen hang hallózott bele.
– Halló! – felelte, közben a többiekre nézett, és kezével intett nekik, hogy hallgassanak el. – Mr. Hanlonnal szeretnék beszélni!
– Ki beszél? – kérdezte a hang.
Beverly nyelvével megnedvesítette az ajkát. Bill szinte felnyársalta a tekintetével. Ben és Richie körülnéztek. Be-verlyn eluralkodott a rémület.
– Maga kicsoda? – csattant fel. – Maga nem Mr. Hanlon!
– Andrew Rademacher vagyok, a derryi rendőrség parancsnoka – felelte a hang. – Mr. Hanlon e percben a derryi Városi Kórházban van. Nem sokkal ezelőtt megtámadták és súlyosan megsebesítették. Szóval kivel beszélek? A nevét kérem!
De Beverly alig hallotta a végét. Hullámokban futott végig rajta a döbbenet, szédítőn egyre feljebb emelkedett, s fő vele emelkedett. Gyomrában, lábában és a hasában az izmok eleresztettek és megbénultak, és fásultan arra gondolt, hogy: Biztosan így megy, amikor az emberek rémületükben bepisilnek. Hát persze. Az ember egyszerűen elveszti uralmát az izmai fölött...
– Milyen súlyos a sérülése? – hallotta saját fakó hangját, és addigra Bill már mellette állt, kezét a vállára tette, és Ben is ott volt és Richie is. Iszonyú hálás volt nekik. Fölemelte szabad kezét, és Bill megfogta. Richie Bill karjára tette a kezét, Ben pedig Richie-ére. Eddie is odament hozzájuk, és a jó kezét legfölülre helyezte.
– Lesz szíves a nevét! – mondta Rademacher élesen, és egy pillanatra a belsejében lévő rémült kis nyuszi, amit az apja hozott létre és a férje gondozott, majdnem így felelt: Beverly Marsh vagyok, és a Városháza Szállóból beszélek. Kérem, küldje ide Mr. Nellt! Van itt egy halott férfi, egy majdnem gyerek, és mindannyian nagyon meg vagyunk rémülve.
Azt mondta:
– A... attól tartok, hogy nem mondhatom meg. Most még nem.
– Mit tud erről az ügyről?
– Semmit! – felelte döbbenten. – Miért gondolja, hogy bármit is tudok róla? Jézus!
– Szóval azt akarja mondani, hogy minden hajnalban fél négy tájban fel szokta hívni a könyvtárat? – kérdezte Rademacher. – Na elég legyen a tréfából, asszonyom! Súlyos testi sértés történt, mi több, amilyen állapotban a pasi van, lehet, hogy gyilkosság lesz belőle, mire felkel a nap. Megismétlem a kérdést: ki maga, és mit tud erről az ügyről?
Szemét lehunyva, minden erejével Billbe kapaszkodva újra megkérdezte:
– Lehet, hogy meghal? Nem csak ijesztgetni akar? Lehet, hogy tényleg meg fog halni? Kérem, mondja meg őszintén!
– Nagyon súlyosan megsebesült. És minden oka megvan az ijedségre, asszonyom! Most pedig tudni akarom, hogy ki maga és miért...
Mintha álmodna, Beverly keze átlebegett a térben, és a helyére ejtette a telefonkagylót. Henryre nézett, és olyan éles döbbenet járta át, mintha egy jeges kéz ütötte volna pofon. Henry egyik szeme becsukódott. A másik, amelyik kifolyt, csupaszon tátongott.
Mintha Henry kacsintana.

Richie felhívta a kórházat. Bill az ágyhoz vezette Beverlyt, aki leült Eddie mellé, és üres tekintettel bámult maga elé. Azt hitte, sírni fog, de a könnyek elmaradtak. Csak arra vágyott, de nagyon, hogy takarja már le valaki Henry Bowerst. Ez a kacsingatás csöppet sem volt kellemes.
Richie egyetlen szempillantás alatt a derryi Híradó riporterévé vált. Tudomására jutott, hogy Mr. Michael Hanlont, a városi könyvtár igazgatóját támadás érte késő éjjel a munkahelyén. Megtudhatna valamit Mr. Hanlon állapotáról?
Richie figyelt, bólintott.
– Értem, Mr. Kerpaskian – mind a kettőt k-val írja? Igen. Oké. És maga szerint...
Figyelt, és már annyira beleélte magát saját meséjébe, hogy jegyzetelő mozdulatokat imitált.
– Aha... aha... igen. Igen, értem. Nos, az ehhez hasonló esetekben általában úgy járunk el, hogy „önmagát megnevezni nem akaró forrás”-ként utalunk önre. És aztán később... aha-aha... pontosan! Pontosan! – Richie szívből nevetett, és karjával letörölte az izzadságot a homlokáról. Újra figyelt. – Értem, Mr. Kerpaskian. Igen. Majd... igen, lejegyeztem, K-E-R-P-A-S-K-I-A-N, ez az! Cseh zsidól név, ugye? Az! Nahát... ez igazán meglepő! Igen, feltétlenül. Jó éjt! Köszönöm.
Lerakta a telefont, és lehunyta a szemét.
– Jézusom! – kiáltotta vastag, mély hangon. – Jézusom! Jézusom! Jézusom! – Kezével olyan mozdulatot tett, mintha le akarná lökni a telefont az asztalról, de aztán csak leeresztette a kezét. Levette a szemüvegét, és beletörölte a pizsamafelsőjébe.
– Él, de az állapota életveszélyes – mondta a többieknek. – Henry úgy felszabdalta, mint egy karácsonyi pulykát. Az egyik vágás a combi artériát érte, és annyi vért vesztett, hogy majdnem elvérzett. Sikerült valahogy érszorítót raknia rá, egyébként meghalt volna, mire rátalálnak.
Beverly sírni kezdett. Úgy sírt, mint egy gyerek, arcát a két kezébe temette. Kis ideig csak az őhüppögése és Eddie szapora sípolása hallatszott a szobában.
– Nemcsak Mike-ot szabdalták úgy fel, mint egy karácsonyi pulykát – mondta végül Eddie. – Henry úgy festett, mintha az imént nyomott volna le tizenkét menetet Rocky Balboával a ringben.
– M-még m-m-most is a r-r-rendőrségre akarsz m-menni, Bev?
Volt ugyan papír zsebkendő az éjjeliszekrényen, de teljesen elázott az ásványvíztócsa kellős közepén. Beverly nagy ívben kikerülte Henryt, kiment a fürdőszobába, fogott egy mosdókesztyűt és bevizezte. Jóleső érzés volt, ahogy forró, felduzzadt arcára szorította. Úgy érezte, most már képes tisztán gondolkodni – nem ésszerűen, de tisztán. Hirtelen rájött, hogy az ésszerűségbe most egészen egyszerűen belepusztulnának. Az a zsaru. Rademacher. Mennyire gyanakvó volt. Hogy is ne lett volna? Az emberek nem hívogatják hajnali fél négykor a könyvtárat. Feltételezte, hogy köze van a bűnügyhöz. Mit feltételezett volna akkor, ha tudja, hogy a szobában, ahonnét telefonál, egy halott férfi fekszik a padlón, s a hasából egy törött üveg áll ki? Hogy Beverly és még négy másik idegen egy napja érkeztek a városba egy kis találkozóra, és ez a pasi váratlanul betoppant? Vajon ő bevenné-e a mesét a rendőr helyében? Bevenné-e bárki is? Persze védekezésül felhozhatják, hogy azért jöttek a városba, hogy végezzenek a város alatt, a csatornarendszerben élő szörnnyel. Az biztosan meggyőzően hangzana.
Kilépett a fürdőszobából, és Billre nézett.
– Nem – mondta. – Nem akarok a rendőrségre menni. Azt hiszem, Eddie-nek igaza van, valószínűleg történne velünk valami. Valami végzetes. De nem ez a valódi oka. – Végignézett mind a négyükön. – Megesküdtünk. Bill öccse..· Stan... a többiek... és most Mike. Én készen állok, Bill-Bill a többiekre nézett.
Richie bólintott.
– Oké, Nagy Bill. Próbáljuk meg! Ben azt mondta:
– Az esélyünk kisebb, mint valaha. Kettővel kevesebben vagyunk.
Bill nem szólt.
– Oké – bólintott Ben. – Beverly-nek igaza van. Megesküdtünk.
– E-e-eddie?
Eddie halványan elmosolyodott.
– Gondolom, most is valakinek a hátán kell lejutnom a létrán! Ha még ott a létra.
– De ezúttal senki sem fog köveket hajigálni – jegyezte meg Beverly. – Meghaltak. Mind a hárman.
– Most menjünk, Bill? – kérdezte Richie.
– I-igen – felelte Bill. – Azt h-hiszem, m-m-most jött el az i-ideje.
– Mondhatok valamit? – kérdezte Ben váratlanul. Bill ránézett, kissé elmosolyodott.
– B-bármikor!
– Még most is ti vagytok a legjobb barátaim – mondta Ben. – Függetlenül attól, hogy ez a dolog hogy végződik. Csak... tudjátok, ennyit akartam mondani.
Végignézett rajtuk, és a többiek ünnepélyesen néztek vissza rá.
– Örülök, hogy eszembe jutottatok – tette hozzá. Richie felnevetett. Beverly kuncogott. Aztán már mindannyian nevettek, úgy néztek egymásra, mint régen, hiába, hogy Mike kórházban van, és talán a végét járja, esetleg nem is él már, hiába, hogy Eddie karja eltört (ismét), hiába, hogy a hajnalok hajnalán jártak.
– Boglya, te aztán mestere vagy a szavaknak – mondta Richie nevetve, és közben a szemét törölgette. – Neki kellett volna írónak lennie, Nagy Bill!
Még mindig kicsit mosolyogva Bill azt mondta:
– Hát, akinek ilyen neve van.

Eddie bérelt limuzinjával mentek. Richie vezetett. A talaj menti köd most már sűrűbb volt, cigarettafüstként gomolygott végig az utcákon, de nem érte el a fémsisakos utcai lámpák magasságát. A csillagok fölöttük akár a fénylő jégkristályok, tavaszi csillagok... de a jobb oldali ülésen Bill, ahogy kihajolt a nyitott ablakon, mintha közelgő nyári vihar mennydörgését vélte volna hallani. Esőt rendeltek valahol fent a horizont fölött.
Richie bekapcsolta a rádiót, Gene Vincent a „Be-bop-A-Lula” című dalát énekelte éppen. Megnyomott egy másik gombot, azon Buddy Holly jött be. A harmadik gomb megnyomásakor Eddie Cochran zengte a „Summertime Blues”-t.
– Szívesen segítenék neked, fiam, de még túl fiatal vagy a szavazáshoz! – mondta egy mély hang.
– Kapcsold ki, Richie! – mondta szelíden Beverly. Richie odanyúlt, de a keze félúton dermedten megállt. – Maradjanak velünk, és hallgassák Richie Tozier „Csupa halott” rockműsorát! – a bohóc rikoltása túlharsogta Eddie Cochran gitárjátékát és ujjának csettintgetését. – Ne kapcsoljon át, hallgassa a rockműsort, bár a listákról már lekerültek, a szívünkben még élnek, és sorra következnek mind, egymás után! Idelenn minden slágert lejátszunk! Miiiiinden slágert! Ha nem hiszik, hallgassák meg ma reggeli vendég lemezlovasunkat, George Denbrought, egyenesen a temetőből! Mondd el nekik, Georgie!
És hirtelen Bill öccse sírt fel a rádióban.
– Kiküldtél, és Az megölt! Azt hittem, hogy Az a pincében van, Nagy Bill, azt hittem, hogy Az a pincében van, de Az a csatornában volt és megölt, te hagytad, hogy Az megöljön, Nagy Bill, te hagytad, hogy Az...
Richie olyan erővel csapott a rádióra, hogy a gomb lerepült a padlóra.
– A rock and roll kora reggel mégsem az igazi – mondta. A hangja meglehetősen bizonytalan volt. – Bevnek igaza van, kapcsoljuk ki! Helyes?
Senki sem válaszolt. Bill arca sápadt volt, merev és elgondolkodó az utcai lámpák elhúzó fényében, és amikor a mennydörgés ismét felcsattant nyugaton, mindannyian hallották.

A Pusztában

Ugyanaz az öreg híd.
Richie leparkolt mellette, kiszálltak a korláthoz mentek – ugyanaz az öreg kerítés –, és lenéztek.
Ugyanaz az öreg Puszta.
Mintha a huszonhét év érintetlenül múlt volna el felette; az autópálya lejárata, az egyetlen új dolog a képben, teljesen valószerűtlennek tűnt Bill szemében, mulandónak, mint az aszfaltrajz vagy egy háttérkivetítés a moziban. Torz kis fák és csenevész bokrok csillogtak a gomolygó ködben, és Bill arra gondolt: ilyen lehet, amikor a maradandó emlékekről beszélünk, ilyen vagy valami hasonló, amit az ember a megfelelő időben, a megfelelő szögből pillant meg, olyan kép, ami a fény sebességével rúgja félre az érzelmeket. Olyan tisztán áll előtted, hogy az időközben eltelt események semmivé foszlanak. Ha a világ és az akarat közt a vágy zárja be a kört, akkor a kör bezárult.
– Gy-gyerünk! – mondta Bill, és átmászott a palánkon. Követték lefelé a töltésen a szétszórt kavicsokon és apró köveken. Amikor leértek, Bill ösztönösen a Silvert kereste, majd elnevette magát. A Silver ott állt Mike garázsának falához támasztva. Úgy tűnt, a Silvernek most nincs szerepe ebben az egészben, bár az különös, hogy a végén mégiscsak előkerült.
– V-vezess oda b-bennünket! – mondta Bill Bennek.
Ben ránézett, és Bill kiolvasta a szeméből, hogy mire gondol – huszonhét éve történt, Bill, álmodj tovább –, majd bólintott, és megindult a bokrok között.
Az ösvényt – az ő ösvényüket – olyan sűrűn benőtte a növényzet, hogy utat kellett vágniuk a tüskék, tövisek és vadhortenzia-bokrok közt, mely utóbbi émelyítő szaga szinte fojtogatta őket. Tücskök cirpeltek körülöttük mindenfelé, néhány szentjánosbogár – a fantasztikus nyári buli korai vendégei – ütött lyukat a sötéten. Bill feltételezte, hogy mostanában is játszanak itt lent gyerekek, de nekik megvan a saját titkos ösvényük.
Kiértek a tisztásra, ahol régen a klub volt, de az most már egyáltalán nem volt tisztás. Bokrok és fakó, alacsony növésű fenyők vették birtokukba.
– Nézzétek! – suttogta Ben, és átvágott a tisztáson (emlékükben még mindig ott volt, egyszerűen csak egy újabb aszfaltrajzot festettek rá). Felemelt valamit. Az a mahagóniajtó volt, amit a szeméttelep szélén találtak, és amit a klub tetejének befejezéséhez használtak. Ide hajították, és mintha legalább tizenkét vagy még több esztendeje hozzá sem nyúlt volna senki. Kúszónövények kapaszkodtak mocskos felületébe.
– Hagyd békén, Boglya! – morogta Richie. – Ócska.
– V-vezess oda b-b-bennünket, Ben! – ismételte meg Bill.
Ben nyomában lementek a Kenduskeaghoz, maguk mögött hagyva a hajdanvolt tisztást. A folyó csobogása egyre erősödött, de még így is majdnem beleestek a Kenduskeagba, mielőtt megpillantották: az aljnövényzet falként emelkedett felfelé a töltés peremén, amely beszakadt Ben cow-boycsizmájának sarka alatt, és Bill a nyakánál fogva rántotta vissza.
– Kösz – monta Ben.
– De nada! A r-régi szép i-időkben m-magaddal r-rántot-tál v-volna! Ε -erre l-lefelé?
Ben bólintott, és továbbvezette őket a sűrűn benőtt parton, utat vágott a bokrok és cserjék rengetegében, és közben arra gondolt, mennyivel könnyebb volt mindez, amikor még csak egy méter negyven magas volt, és a nyakát behúzva elfért a legtöbb ág alatt (mind az agyában létezők, mind az útjába akadok alatt, feltételezte). Nos, minden megváltozott. A tanulság a mai napra az, fiúk és lányok, hogy minél jobban változnak a dolgok, annál jobban változnak. Akárki mondta is, hogy minél jobban változnak a dolgok, annál azonosabbak maradnak, egyértelműen súlyos szellemi visszamaradottságban szenvedett. Mert...
A lába beakadt valamibe, és nagy zajjal elvágódott, majdnem beleverte fejét a szivattyútelep betonhengerébe, amit szinte teljesen benőtt egy terebélyes feketeszeder-bokor. Miközben feltápászkodott, észrevette, hogy arcát, kezét és karját összevissza karmolták a szederbokor tüskéi.
– Mondjuk, még annál is jobban – jegyezte meg, és érezte, hogy vér folyik végig az arcán.
– Mi? – kérdezte Eddie.
– Semmi. – Lehajolt, hogy megnézze, mi az, amibe belebotlott. Valószínűleg egy gyökérbe.
De nem gyökér volt. A vasfedél. Valaki félretolta.
Persze, gondolta Ben. Mi toltuk félre. Huszonhét évvel ezelőtt.
De már azelőtt rájött, hogy hülyeség, mielőtt megpillantotta a fényesen futó karcolásnyomokat a rozsdás felületen. A szivattyú aznap nem működött. Előbb-utóbb valakinek le kellett jönnie és meg kellett javítania, és az illető ugyanakkor bizonyára vissza is rakta a fedelet a helyére.
Felállt, és mind az öten körülállták a betonhengert, és lenéztek. Halkan csöpögött a víz odalenn. Mást nem hallottak. Richie elhozott minden gyufát Eddie szobájából. Most meggyújtott egy egész dobozt, és ledobta. Egy pillanatra láthatóvá vált a betonhenger nedves belső íve és a néma szivattyú. Ez minden.
– Lehet, hogy régóta nem működik – mondta Richie feszengve. – Nem feltétlenül m...
– Nem olyan régóta – mondta Ben. – Legfeljebb azóta, hogy utoljára esett. – Elvett egy doboz gyufát Richie-től, meggyújtott egyet, és a friss karcolásokra mutatott.
– V-v-van a-alatta ν-ν- valami – mondta Bill, miközben Ben elfújta a gyufát.
– Mi? – kérdezte Ben.
– N-nem t-t-tudom. Olyan, m-mint e-egy p-pánt. S-segít-setek R-r-richie-vel elforgatni!
Megragadták a fedelet, és eltolták, mint egy hatalmas pénzérmét. Ezúttal Beverly gyújtott gyufát, Ben pedig óvatosan kiemelte a fedél alól a női táskát. A pántjánál fogva magasra tartotta. Beverly már épp elfújta volna a lángot, majd Bill arcára pillantott. Megdermedt, de megégette az ujját, mire felkiáltott, és eldobta a gyufát.
– Bill? Mi van? Mi a baj?
Bill nem bírta levenni a szemét a táskáról. Eszébe jutott a dal címe, amit a rádióban játszottak, miközben a bőrszaküzletben megvette neki ezt a táskát. „Sausalitói nyári éjszakák”. Iszonyúan kísérteties. A szája kiszáradt, nyelve a szájpadlására tapadt. Hallotta a tücsköket, látta a szentjánosbogarakat, érezte a buja, nagy, zöld sötétség szagát, és arra gondolt: Ez csak egy újabb trükk, illúzió. Angliában van, és ez csak egy ócska trükk, mert Az fél, ó, igen, lehet, hogy Az már nem olyan magabiztos, mint amikor visszahívott ide bennünket, és különben is, Bill, térj észre – mit gondolsz, hány ilyen kopott bőrtáska van a világon? Egymillió? Tízmillió?
Valószínűleg több. De ilyen csak egy. Burbankben vette Audrának egy bőrszaküzletben, miközben a „Sausalitói nyári éjszakák” szólt a rádióban az üzlet hátsó helyiségében.
– Bill? – Beverly keze a vállán, gyöngéden rázza. Távol van. Huszonhét mérfölddel a tenger alatt. Hogy is hívják az együttest, amelyik a „Sausalitói nyári éjszakák”-at énekelte? Richie biztosan tudja.
– Tudom – mondta Bill nyugodtan, és Richie rémült, elkerekedett szemébe nézett mosolyogva. – Dieselnek hívták. Mit szólsz, milyen memóriám van?
– Bill, mi a baj? – suttogta Richie.
Bill felüvöltött. Kiragadta a gyufát Beverly kezéből, meggyújtotta, és kitépte a táskát Ben kezéből.
– Bill, Jézusom, mi...
Kinyitotta a cipzárt, és felfordította. Ami kiesett belőle, az annyira Audráé volt, hogy egy pillanatra ahhoz sem volt ereje, hogy újra felordítson. A papír zsebkendő, rágógumi és arcfestékek közül egy kis mentolos cukorkás doboz került elő... és a drágakövekkel kirakott púderdoboz, amit Freddie Firestone-tól kapott, amikor aláírta a szerződést a Padlásszobá -τΆ.
– A f-f-feleségem odalenn van – mondta, majd térdre esett, és kezdte visszadobálni a holmikat a táskába. Kezével hátrasimította szeméből már nem is létező haját, észre se vette, mit csinál.
– A feleséged? Audra? – Beverly szeme hatalmasra tágult a döbbenettől.
– A t-t-táskája. A d-dolgai.
– Jézusom, Bill – motyogta Richie. – Ez lehetetlen, tudod, a...
Bill megtalálta az aligátorbőr tárcát. Kinyitotta és feltartotta. Richie meggyújtott még egy gyufát, és az az arc volt előtte, amit már több mint fél tucat filmből ismert. Audra kaliforniai jogosítványában nem a róla készült legelőnyösebb kép volt, de bizonyítéknak tökéletes.
– D-de H-h-henry halott, és Victor is, és B-b-böfi is... akkor ki kapta el? – Felállt, és lázasan meredt rájuk. – Ki kapta el?
Ben Bill vállára tette a kezét.
– Szerintem legjobb, ha lemegyünk és utánajárunk! Bill ránézett, mint aki nem tudja biztosan, ki lehet Ben, majd kitisztult a tekintete.
– Jó – mondta. – E-e-eddie?
– Bill, igazán sajnálom!
– Fel tudsz m-mászni a hátamra?
– Egyszer már sikerült.
Bill előrehajolt, és Eddie jobb karjával átkarolta Bill nyakát. Ben és Richie fölemelték, hogy a lábával bele tudjon kapaszkodni Bill derekába. Ahogy Bill nehézkesen átmászott a betonhenger peremén, Ben látta, hogy Eddie szorosan lehunyja a szemét... és egy pillanatra azt hitte, a világ legszörnyűbb rohamosztagának zaját hallja, amint épp utat tör magának a bokrok közt. Megfordult és várta, hogy a három fiú kilép a ködból és a cserjésből, de csak az erősödő szél zörgését hallotta a mintegy negyed mérföldre lévő nádasban.
Bill megmarkolta a betonhenger durva peremét, és óvatos léptekkel megindult lefelé. Lépésről lépésre, fokról fokra. Eddie szinte halálos szorítással markolta, Bill alig kapott levegőt. A táskája, édes Istenem, hogy került ide a táskája? Nem számít. De ha vagy, édes Istenem, és ha egyvalamit kérhetek, akkor ne hagyd, hogy baja essen, ne hagyd, hogy azért szenvedjen, amit Beverly és én tettünk ma éjjel, vagy amit akkor nyáron csináltam, amikor még gyerek voltam... és vajon a bohóc volt? Bob Gray kapta el? Ha igen, akkor nem hiszem, hogy akár Isten segíthet rajta!
– Félek, Bill – mondta Eddie vékony hangon.
Bill lába elérte a hideg állóvizet. Beleereszkedett, emlékezett az érzésre és a nedves szagra, emlékezett a klausztrofóbiára, ami elfogta itt lent... és ha már itt tartunk, mi történt velük? Mi történt itt a csatornák és alagutak útvesztőjében? Pontosan hova mentek, és pontosan hogy jutottak ki újra? Még mindig nem emlékezett; csakis Audrára tudott gondolni.
– Ε -én is. – Leereszkedett, megrázkódott, amint a hideg víz átáztatta a nadrágját és körülvette az ágyékát, majd letette Eddie-t. Lábszárközépig érő vízben álltai, és nézték, ahogy a többiek leereszkednek a létrán.

Huszonegyedik fejezet
A város alatt

Az / 1958 augusztus

Valami új dolog történt. Először az örökkévalóságban, valami új. A világegyetem előtt mindössze két dolog létezett. Az egyik maga Az volt, a másik pedig a Teknősbéka. A Teknősbéka ostoba volt és öreg, és sosem bújt elő a páncéljából. Az azt gondolta, hogy a Teknősbéka halott, már legalább egymilliárd éve halott. Még ha nem is halott, akkor is csak ostoba és öreg, és még ha a Teknősbéka okádta is ki a világegyetemet egészben, ostobaságának tényén az sem változtat.
Az sokkal azután jött ide a Földre, hogy a Teknősbéka visszahúzódott a páncéljába, felfedezte itt a képzelet mélységét, mely szinte új volt, szinte számottevő. E képzelet minősége nagyon gazdaggá tette a táplálékot. Az Az fogai közt szétmarcangolt testek megdermedtek a különös terrortól és a kéjes rettegéstől: éjszakai szörnyekről és mozgó iszapról álmodtak; akarva-akaratlan véget nem érő táplálékforrást biztosítottak számára. Ε gazdag táplálékon Az egyszerű ciklusban élt: felébredt, evett, aludt, álmodott. Az létrehozott egy helyet a maga képére, és igen megkedvelte a maga fényszóróján, Az szemén keresztül tanulmányozott helyet. Derry volt Az gyilkos szerszáma, Derry lakói Az nyája. A dolgok megszokott medrükben haladtak.
És akkor... ezek a gyerekek.
Valami új.
Először az örökkévalóságban.
Amikor Az berobbant a Neibolt utcai házba, azzal a feltett szándékkal, hogy megöli mindegyiket, kissé feszengve, amiért eddig még nem ölte meg őket (és kétségkívül ez a kínos érzés volt az első újdonság), valami teljesen váratlan történt, végképp elképzelhetetlen, ez a fájdalom, az eluralkodó fájdalom, ami betöltötte azt az alakot, amit Az felvett, meg a félelem, mert az egyetlen, ami közös tulajdonság volt az ostoba, öreg Teknősbékával, az mindössze ennyi: minden élő dolog köteles az általa felvett alak törvényeit betartani. Az először ismerte fel, hogy az a képessége, hogy változtassa alakját, nemcsak előnyére, hanem hátrányára is lehet. Azelőtt sosem érzett fájdalmat, azelőtt sosem érzett félelmet, egy pillanatra azt gondolta, meg is halhat – Az fej ét elöntötte a fehér, ezüstszínű fájdalom, Az bömbölt, nyögött és óbégatott, és a gyerekek megmenekültek valahogy.
És most jönnek. Beléptek Az felségterületére a város alá, hét bugyuta gyermek fegyver és fény nélkül barangol a sötétben. Az most egészen biztosan végez velük.
Az nagy felfedezést tett önmagával kapcsolatban: már nem akart változást, meglepetést. Az soha többé nem akart új dolgokat. Csak enni akart és aludni és álmodni és újra enni.
A fájdalmat és a rövid félelmet követően új érzelem kelt életre benne (mivel minden igazi érzelem új volt számára, bár Az az érzelmeket mélyen megvetette): harag. Az meg fogja ölni a gyerekeket, mert azok egy elképesztő, hihetetlen baleset következtében fájdalmat okoztak neki. De Az előbb jól megkínozza őket azért az egyetlen rövid pillanatért, amikor félelmet keltettek benne.
Gyertek csak, gondolta Az, közeledtüket hallgatva. Gyertek csak, gyerekek, és majd meglátjátok, hogyan lebegünk itt lent... hogyan lebegünk.
És mégis, gyökeret eresztett benne egy gondolat, ha mégoly erősen próbálta is elhessegetni magától. Ez pedig a következő volt: ha minden dolog belőle származik (márpedig egészen biztosan így van, mióta a Teknősbéke kiokádta a világegyetemet, majd elájult a páncéljában), akkor hogyan lehetséges, hogy egy másik teremtmény vagy egy másik világ bolonddá teszi Azt, vagy fájdalmat okoz neki, ha mégoly rövid időre is, és mégoly jelentéktelen legyen is az a fájdalom? Hogyan lehetséges?
És így az utolsó, ami Az eszébe jutott, nem érzelem volt, hanem hideg számítás: hátha nincs is egyedül, ahogy azt mindig is hitte?
Mi van akkor, ha van egy Másik?
És mi van akkor, ha ezek a gyerekek annak a Másiknak a követei?
Mi van akkor... mi van akkor...
Az remegni kezdett.
A gyűlölet új volt. A fájdalom új volt. Az is új volt, hogy keresztülhúzzák a számításait. De a legborzasztóbb ez a félelem. Nem a gyerekektől való félelem, az elmúlt, hanem a félelem attól, hogy nincs egyedül.
Nem. Nincs másik. Biztos, hogy nincs. Talán csak azért, mert a gyerekek képzeletének volt egy bizonyos nyers ereje, amit Az átmenetileg alábecsült. De most, hogy jönnek, csak hadd jöjjenek. Jönnek, és Az egyesével kirepíti őket a makroverzumba... Az szemének fény szórójába.
Igen.
Ha ideérnek, Az kirepíti őket, sikoltva és tébolyultan a fényszóró fényébe.

Az alagútrendszerben / délután 2.15

Beverlynek és Richie-nek együtt körülbelül tíz gyufája volt, de Bill nem engedte, hogy használják őket. Egyelőre még volt némi halvány fény a csatornában. Nem sok, de arra elég, hogy az előtte lévő egy métert lássa, és amíg ennyire ellát, nem pazarolják el a gyufákat.
Feltételezte, hogy a gyér fény a fejük fölötti csatornanyílások résein szűrődik keresztül, talán éppen a kör alakú csatornafedelek lyukain. Különös volt a gondolat, hogy a város alatt járnak, de mostanra már biztosan ott jártak.
A víz mélyebb lett. Három alkalommal úszott el mellettük döglött állat: egy patkány, egy újszülött cica és egy felfúvódott, fényes valami, ami talán mormota lehetett. Bill hallotta, hogy egyikük undorodva motyog valamit.
A víz, amelyben gázoltak, viszonylag nyugodt volt, de ennek hamarosan vége: a közelből állandó, tompa zúgás hallatszott. Egyre erősödött, egyszólamú dübörgésbe ment át. A csatorna jobbra elkanyarodott. Vele kanyarodtak ők is, és itt már három csőből ömlött a víz az ő csatornájukba. Úgy sorakoztak egymás felett, mint a közlekedési lámpa villogó színei. A csatorna itt véget ért. Mintha valamivel erősebb lett volna a fény. Bill felnézett és látta, hogy egy körülbelül öt méter magas, kikövezett aknában vannak. Látszott az aknarács a magasban, és azon keresztül ömlött rájuk a víz. Olyan volt, mint egy kezdetleges zuhanyzó.
Bill tehetetlenül nézte a három csövet. A legfelsőből folyó víz szinte tiszta volt, bár levelek, ágak és hulladékok – cigarettacsikkek, rágógumipapír, ehhez hasonlók kerültek elő belőle. A középső csőből szürke víz folyt. És a legalsóból sűrű szennyvíz szürkésbarna áradata.
– E-eddie!
Eddie odabotorkált. Haja a fejére tapadt. Gipsze átázott, csöpögött belőle a víz.
– M-m-melyik az? – Ha az ember arra kíváncsi, hogyan kell valamit megépíteni, Bent kérdezi; ha arra, hogy melyik irányba kell menni, Eddie-t. Nem vitatták meg a dolgot, de tudták mindannyian. Ha idegen környéken jártak, és vissza akartak jutni egy általuk ismert helyre, Eddie mindig visszavezette őket, tökéletes biztonsággal kanyarodott jobbra, balra, míg már nem is tehettek mást, mint hogy követték, és remélték, hogy a végén minden jóra fordul.. és úgy is lett. Bill egyszer elmesélte Richie-nek, hogy amikor először kezdtek Eddie-vel a Pusztában játszani, ő, Bill folyvást attól rettegett, hogy eltévednek. Eddie sosem félt, és mindig pontosan oda lyukadtak ki, Eddie elóre megmondta. „Ha e-elvesznék a h-hainsville-i erdőben, és E-eddie v-velem volna, cs-csöppet sem aggódnék”, mondta Bill Richie-nek. „E-egyszerűen t-t-tudja. A papám azt m-mondja, h-hogy néhány e-embernek m-mintha i-i-iránytű lenne a f-fejében. E-eddie is olyan.”
– Nem hallom, mit mondasz! – kiáltotta Eddie.
– Azt kérdeztem, m-melyik az?
– Hogyhogy melyik az? – Eddie szorosan fogta jó kezében a sprayét, és Bill arra gondolt, hogy sokkal inkább hasonlít kiöntött ürgére, mintsem gyerekre.
– M-melyikben k-kell mennünk?
– Hát, ez attól függ, hová megyünk – mondta Eddie, és Bill a legszívesebben megszorongatta volna a nyakát, bár a kérdés teljesen logikus volt. Eddie bizonytalanul nézte a három csövet. Mindegyikbe beférnek, de a legalsó meglehetősen szűknek tűnt.
Bill intett a többieknek, hogy álljanak körbe.
– Hol a picsában van A-a-az? – kérdezte tőlük.
– A város központjában – vágta rá Richie. – Pontosan a város közepe alatt. A Csatorna közelében.
Beverly bólintott. Ben is. Stan is.
– M-m-mike?
– Igen – felelt Mike. – Ott van. A Csatorna közelében. Vagy alatta.
Bill újból Eddie-hez fordult.
– M-melyik az?
Eddie vonakodva a legalsó csőre mutatott... és bár Billnek elszorult a szíve, egyáltalán nem volt meglepve.
– Az.
– O, pfuj! – mondta Stan elkeseredve. – Az a szarcső.
– Csak nem... – kezdte Mike, majd elhallgatott. Hallgatózott. Szeme aggodalomról árulkodott.
– Mi... – kezdte Bill, de Mike ujját a szája elé tette, s ezzel elhallgattatta. Most már Bill is hallotta: fröcskölő hangok. Közelednek. Nyögések és suttogóra fogott szavak. Henry még mindig nem adta fel.
– Gyorsan! – mondta Ben. – Gyerünk!
Stan arrafelé nézett, ahonnét jöttek, majd a három cső közül a legalsó felé fordult. Összeszorította az ajkát és bólintott.
– Gyerünk! – mondta. – A szart le lehet mosni.
– Stan bácsi beletrafált! – kiáltott Richie. – Juhé...
– Richie, befognád a szádat? – sziszegte Beverly.
Bill a csőhöz vezette őket, elfintorodott, ahogy a szag megcsapta az orrát, majd bemászott. A szag: szennyvíz és szar keveréke, de érezni lehetett egy másik szagot is, de még mennyire! Egy kegyetlenebb, erőteljesebb szagot. Ha egy állat morgásának volna szaga (és Bill feltételezte, hogy ha a szóban forgó állat a megfelelő dolgokkal táplálkozik, akkor bizony elképzelhető), az volna ehhez fogható. A jó irányba hatodunk, az biztos. Az itt járt... méghozzá nemegyszer.
Mire megtettek hét métert, a levegő savas lett és mérgező. Bill lassan gázolt a sűrű anyagban, ami nem sár volt. Hátranézett a válla fölött, és azt mondta:
– Gy-gyere k-k-közvetlenül m-m-mögöttem, E-e-eddie! Sszükségem van r-rád!
A fény halványszürkévé fakult, kis ideig úgy maradt, majd eltűnt, és ők
(ripsz-ropsz)
beértek a sötétségbe. Bill előrecsoszogott a bűzben, mintha a testével vágna utat benne, egyik kezét maga elé tartotta, és tudat alatt arra számított, hogy bármelyik pillanatban durva szőrzetet tapint, és zöld szempár villan rá a sötétben. A vég egyetlen forró fájdalomlángban éri majd, ahogy Az letépi fejét a nyakáról.
A sötét tele volt felerősödött, visszhangos zajokkal. Hallotta, ahogy a barátai mögötte gázolnak, néha motyogtak is valamit. Egyszer émelyítően meleg vízáramlat futott keresztül a két lába között, egészen a combjáig eláztatva a nadrágját, és Bill hátra is tántorodott. Érezte, hogy Eddie rémülten kapaszkodik az inge hátába, majd a meleg áradat csökkenni kezdett. A sorvégén Richie szomorúan felsőhajtott:
– Azt hiszem, Bill, hogy épp most pisált le bennünket a Vidám Zöld Óriás!
Bill hallotta, hogy víz vagy szennyvíz halad nyugodt hullámokban a kisebb csövekben, melyek most valószínűleg a fejük fölött futottak. Eszébe jutott, hogy apjával egyszer Derry csatornarendszeréről beszélgettek, és tudni vélte, mi lehet ez a cső – ennek a csőnek az a szerepe, hogy hosszú esőzések, árvíz idején levezesse a vízfelesleget. Az itt folyó víz Derryn túl becsatlakozik a Torrault patakba és a Penobscot folyóba. A város nem szívesen engedte a Kenduskeagba a szarát, mert attól büdös lesz a Csatorna. De az összes úgynevezett szürke víz mind a Kenduskeagba ment, és ha a lefolyó víz mennyiségét nem bírták el a rendes vízelvezető csatornák, akkor jön egy ilyen árhullám... mint amilyen most folyt végig rajtuk. Ha egyszer megesett, megeshet máskor is. Idegesen pillantott fel, és bár nem látott semmit, tudta, hogy a cső felső vége biztosan rácsozott, talán még az oldala is, és bármelyik pillanatban egy újabb...
Nem vette észre, hogy a cső végéhez ért, amíg ki nem lépett belőle, és előre nem zuhant. Kétségbeesve kalimpált a levegőben, de nem sikerült megtartania az egyensúlyát. Elhasalt a félszilárd masszában, úgy hetven centire a csőtől, amiből kizuhant. Valami cincogva futott végig a kezén. Sikoltva felült, csiklandós kezét a testéhez szorította, tudta, hogy egy patkány szaladt végig rajta; érezte csupasz farkának undorító érintését.
Megpróbált felállni, és fejét beverte az új cső alacsony tetejébe. Komoly ütés volt, és Bill újra térdre esett, hatalmas vörös szikrák robbantak szét a sötétben a szeme előtt.
– V-vigyázzatok! – kiáltott önkéntelenül. Szavai tompa visszhangot vertek. – Itt a vége! E-eddie! N -hol v-vagy?
– Itt! – Eddie egyik integető karja meglegyintette Bill orrát. – Segíts, Bill, nem látok semmit! Ez...
Hatalmas placcsanás hallatszott, Beverly, Mike és Richie egyszerre sikoltottak fel. Nappali fényben hármójuk szinte tökéletes összhangja vicces lett volna; itt lent a sötétben, a szennyvízcsatornában, rémisztő volt. Váratlanul, egyszerre botorkáltak elő. Bill átnyalábolta Eddie-t, igyekezett vigyázni a karjára.
– Ó, Jézusom, azt hittem, belefulladok! – nyögött fel Richie. – Ο, a francba, egy szarfürdő, nagyszerű, kellene szervezni ide egy osztálykirándulást, Bill, lehozhatnánk Mr. Carsont, hogy ő vezessen bennünket...
– És utána Miss Jimmison órát tarthatna egészségtanból – tette hozzá Ben remegő hangon, mire mindannyian sikoltva nevettek. Ahogy a nevetés elhalkult, Stan hirtelen szívet-tépőn felzokogott.
– Ne csináld, ember! – mondta Richie, és ügyetlenül átkarolta Stan ragadós vállát. – Mindjárt mindannyian elbőgjük magunkat!
– Nincs semmi bajom! – mondta Stan hangosan, még mindig sírva. – Azt elbírom, hogy félek, de gyűlölöm, hogy ilyen mocskos vagyok, gyűlölöm, hogy nem tudom, hol vagyok...
– G-gondolod, h-hogy van m-még h-használható gy-gyufa? – kérdezte Bill Richie-től.
– Bevnek adtam az enyémeket.
Bill érezte, hogy egy kéz ér a kezéhez a sötétben, és egy doboz gyufát nyom a markába. Száraznak tűnt.
– A hónom alá dugtam – mondta Beverly. – Lehet, hogy jók még. Mindenesetre próbáld meg!
Bill kivett egy gyufát a dobozból, és meggyújtotta. Mikor meggyulladt, feltartotta. Barátai szorosan egymás mellett álltak, hunyorogtak a felvillanó fényben. Csupa ürülék volt mindegyikük, és nagyon fiatalnak, nagyon rémültnek látszottak. Hátuk mögött a szennyvízcsatorna, amiből kijöttek. A cső, amiben most álltak, még kisebb volt. Egyenesen futott kétfelé; talaja mocskos üledékkel volt tele. És...
Sziszegve eloltotta a gyufát, ahogy az az ujjára égett. Figyelt, és sebesen áramló víz zaját hallotta, csöpögést és időnként robajlást, ahogy a túlfolyó zsilipek működésbe léptek, még több szennyvizet küldve a Kenduskeagba, mely már isten tudja, milyen messze volt mögöttük. Nem hallotta Henryt és a többieket – még nem.
Csendesen megszólalt.
– Egy h-hulla v-van t-tőlem jobbra. K-körülbelül h-há-rom méterre. Azt h-h-hiszem, h-hogy P-p-pa-...
– Patrick? – kérdezte Beverly, hangja majdnem hisztérikus. – Patrick Hockstetter?
– I-i-igen. Akarjátok, hogy m-meggyújtsak még egy gyufát?
– Kénytelen leszel, Bill – mondta Eddie. – Ha nem látom, merre fut a cső, nem fogom tudni, merre kell mennünk.
Bill meggyújtotta a gyufát. A fényében megpillantották a zöld, felpuffadt valamit, ami valaha Patrick Hockstetter volt. A hulla undorítóan barátságos vigyorral meredt rájuk, de csak fél arccal; arcának másik felét megették a csatornabeli patkányok. A nyári iskola tankönyvei szétszóródva hevertek Patrick körül, a szennyben lexikon vastagságúra duzzadtak.
– Jézusom! – mondta Mike rekedten, kikerekedett szemmel.
– Megint hallom őket – mondta Beverly. – Henryt és a többieket.
A csőrendszer akusztikája valószínűleg az önhangját is elvitte hozzájuk, mert Henry elbődült a szennyvízcsatornában, és egy pillanatig úgy érezték, ott áll mellettük.
– Elkapuuuuunk...
– Csak gyertek, gyertek! – kiáltotta Richie. Szeme csillogott, lázasan táncolt. – Csak gyertek, barmok! Pont olyan itt, mint ä sportuszodában! Csak...
Ekkor kegyetlen félelem és fájdalom sikolya hallatszott a csőből, mire Bill elejtette a pislákoló gyufát, és az elaludt. Eddie karja belécsimpaszkodott, és Bill is megfogta Eddie-t, érezte, hogy az egész testében remeg, mint egy berezonált hegedúhúr, majd Stan Uris bújt hozzá szorosan a másik oldalról. A sikoly egyre nőtt-növekedett... majd obszcén, durva csattanás hallatszott, és a sikoly elhallgatott.
– Egyiküket elkapta valami – mondta elcsukló, rémült hangon Mike a sötétben. – Valami... egy szörny... Bill, tűnjünk el innen... kérlek...
Bill hallotta, hogy akárhány maradt is meg közülük – egy vagy kettő –, az a csőben feléjük botorkál.
– M-m-merre, E-eddie? – kérdezte sürgetve. – T-tudod?
– A Csatorna felé? – kérdezte Eddie, Bill karjában reszketve. – Igen!
– Jobbra! Patrick mellett... vagy rajta keresztül. – Eddie hangja hirtelen megkeményedett. – Különösebben nem izgat. Azok között volt, akik eltörték a karomat. És szembe is köpött.
– Gyerünk! – mondta Bill, és visszanézett a csőbe, ahonnan kijöttek. – Ε -egyes sorban! Mindenki fogja meg az előtte állót, m-mint az előbb!
Tapogatózva végighúzta jobb vállát a cső belső porcelánburkolatán, fogait erősen összeszorítva arra összpontosított, hogy ne nézzen Patrickre... vagy Patrickbe.
Így haladtak tovább a sötétben, míg rohant körülöttük a víz, és míg kint a vihar tombolt és rombolt és korai sötétséget hozott Derryre – a sötétség a széllel sikoltott, elektromos kisülésekkel csattant, és a kidőlő fák iszonyú zaja hatalmas ősállatok halálsikolyaival takarta be a várost.

Az / 1985. május

Most újra jönnek, és bár minden pontosan úgy zajlott, ahogy Az várta, visszatért valami, amit Az egyáltalán nem várt: az az őrjítő, kegyetlen félelem... a Másiknak az érzése. Az gyűlölte a félelmet, nekitámad és megeszi, ha képes lett volna rá... de a félelem csúfolódva kitáncolt a keze közül, márpedig Az csak úgy tudja megölni a félelmet, ha okét megöli.
Biztosan tudta, hogy nincs oka a félelemre; öregebbek, és számuk hétről ötre csökkent. Az öt komoly erő, de hiányzik belőle a hét misztikus, bűvös hatása. Igaz, Az csatlósának nem sikerült megölnie a könyvtárost, de a könyvtáros megfog halni a kórházban. Később, ha a hajnal megérinti az eget, Az odaküld egy ápolót a rossz tablettával, hogy elintézze a könyvtárost egyszer s mindenkorra.
A nő, aki az íróval él, már Az markában van – él, de mégsem –, agyát teljesen szétroncsolta az első pillantás, ahogy Az igazi énjét meglátta, minden kis maszk és trükk nélkül – hisz minden trükk úgyis csak tükör, amely visszaveri a rémült néző agyában létező legszörnyűbb dolgokat, heliografikus képeket, ahogy a tükör visszaveri a napfényét a tágra nyílt, gyanútlan szembe, és elvakítja azt.
Az író feleségének az agya már Azé volt, beleépült a makroverzumon, a Teknősbékán túli sötétségbe; a földön túli földrészeken.
Benne Az szemében; Az agyában.
A fényszórók fény ében.
Ó, de a trükkök fantasztikusak voltak! Hanlon például – ő nem emlékszik rá, a tudatában nem, az anyja elmondhatta volna neki, hogy honnan jött a madár, amit a vasműben látott. Amikor hat hónapos volt, az anyja kitette a kisudvarba a bölcsőjében aludni, miközben ő hátrament, hogy kiteregesse az ágyneműt és a pelenkákat. Mike sikolyai hallatán rohanva jött vissza. Egy hatalmas varjú telepedett a bölcső szélére, és úgy csipkedte Mikey babát, mint egy ördögi teremtmény egy mesében. Mike fájdalmában és félelmében sikoltozott, de nem tudta elhessegetni a varjút, mely könnyű prédára talált benne. Az anyja öklével a madárra csapott, elhessegette, s amikor észrevette, hogy két vagy három helyen vérzik a kis Mikey karja, elvitte dr. Stillwagonhoz tetanuszra. Mike agysejtjei örökké emlékeztek erre – apró csecsemő, hatalmas madár –, és Az eljött Mike-hoz, Mike újra látta a hatalmas madarat.
De amikor csatlósa, a lány férje jött, még mielőtt idehozta az író nejét, Az nem viselt maszkot – Az odahaza nem viselt ruhát. A csatlós férj azonnal holttá dermedt a sokktól, arca elszürkült, szeme megtelt a vérrel, ami tucatnyi irányban spriccelt szét agyából. Az író nejének egyetlen rémült gondolata volt – Ó ÉDES ISTENEM AZ NŐNEMŰ –, majd minden gondolat kiveszett az agyából. Beúszott a reflektorfénybe. Az előjött a helyéről, és gondoskodott a nő testi maradványairól; előkészítette a későbbi táplálkozásra. Audra Denbrough most selyembe bugyolálva lógott középen, fenn a magasban, feje a vállára bukott, szeme döbbenten kitágult, lábujj ai felfelé mutattak.
De még volt bennük erő. Gyengült, de még élt. Gyerekként jöttek ide, és valahogy, mindennek ellenére, annak ellenére, hogy minek kellett volna történnie, mi minden történhetett volna, hatalmas fájdalmat okoztak Annak, majdnem megölték, kényszerítették Azt, hogy mélyen a föld belsejébe meneküljön, ahol összekucorodott, és fájdalmak közepette, gyűlölködőn, reszketve, saját idegen vérének egyre növekvő pocsolyájában fetrengett.
Így tehát még egy új dolog, ha úgy tetszik: véget nem érő történetében Annak életében először kellett tervet készítenie; Az először félt elvenni, amit el akart venni Derrytől, ami pedig Az kizárólagos játéktere volt.
Az mindig jóízűen befalta a gyermekeket. Sok felnőttet ki lehet használni úgy, hogy észre sem veszi, és Az meg is evett közülük néhányat az évek folyamán – a felnőtteknek is megvannak a saját félelmeik, és a mirigyeiket csapra lehet verni, fel lehet nyitni, s közben a félelem vegyületei elárasztják a testet és megsózzák a húst. De az ő félelmeik általában túl összetettek. A gyerekek félelmei egyszerűbbek és erőteljesebbek. A gyerekek félelmeit gyakran egyetlen arcban össze lehetett foglalni... és ha csalira van szükség, ugyan melyik gyereknek ne kellene egy bohóc?
Az homályosan megértette, hogy ezek a gyerekek a saját fegyverét fordították ellene – hogy valami véletlen folytán (biztosan nem szándékosan, biztosan nem egy Másik irányítása következtében) a hét különlegesen képzeletgazdag aggyal kapcsolatba kerülő Az óriási veszélybe keveredett. A hét gyerek közül bármelyik Az étele és itala lett volna egymagában, és ha a véletlen nem hozza őket össze, A biztosan sorjában kiszúrta volna őket, agyuk minősége vezette volna nyomra, mint ahogy a zebra szagát követve az oroszlán is megtalálja azt a bizonyos ivóhelyet. De együttesen rájöttek egy ijesztő titokra, melynek még Az sem volt a tudatában: hogy a hitnek van egy másik oldala is. Ha van tízezer középkori paraszt, akik vámpírokat keltenek életre azáltal, hogy valódinak hiszik őket, akadhat egy – csupáncsak egy gyerek –, aki elképzeli a husángot, amivel agyon lehet őt ütni. De a husáng csak egy ostoba fadarab; az agy a kalapács, mely a megfelelő helyre beveri.
A végén Az mégis megmenekült; lement mélyre, és a kimerült, rémült gyerekek úgy döntöttek, hogy nem mennek utána, pedig Az akkor volt a legsebezhetőbb. Úgy döntöttek, olybá veszik, hogy Az meghalt vagy haldoklik, és visszavonultak.
Az tudta, hogy megesküdtek, és tudta, hogy visszajönnek, ahogy az oroszlán is tudja, hogy a zebra valamikor vissza fog térni ahhoz a bizonyos ivóhelyhez. Az akkor kezdett tervezni, amikor álomba szenderült. Amikor Az felébred, a sebe begyógyul, új erőre kap – de a gyerekek gyerekkora úgy olvad szét addigra, mint hét kövér gyertya. Képzeletük hajdanvolt hatalma elcsendesedik és erejét veszti. Már nem fogják azt képzelni, hogy piranha van a Kenduskeagban, vagy ha az ember rálép egy repedésre a járdán, akkor tényleg eltörik az anyja háta, vagy ha megöli a katicabogarat, ami a pólójára szállt, akkor azon az éjszakán leég a háza. Helyette a biztosításban fognak hinni. Helyette abban fognak hinni, hogy a vacsorához bor illik – valami finom, de nem túl előkelő, mint a '83-as Pouilly-Fuissé, és hadd levegőzzön egy kicsit, rendben, főúr? Helyette abban fognak hinni, hogy a Rolaid tabletta saját súlyának negyvenhétszeresét képes felszívni a túltengő gyomorsavból. Helyette a köztelevíziózásban fognak hinni, Gary Hartban, abban, hogy rendszeres kocogással meg lehet előzni a szívinfarktust, és ha lemondanak a disznóhúsról és a marhahúsról, akkor megelőzhetik a vastagbélrákot. Dr. Ruthban fognak hinni, ha egy jó kefélésről van szó, és Jerry Falwellben, ha a lelkük megmentéséről. Az álmaik évről évre kisebbek lesznek. És amikor Az felébred, és Az visszahívja őket, igen vissza, mert a félelem termékenynek bizonyult, gyermeke a harag lett, és a harag bosszúért kiáltott.
Az visszahívja és megöli őket.
Csakhogy most velük együtt a félelem is visszatért. Felnőttek, a képzelőerejük is gyengült – de nem annyira, amennyire Az számított rá. Az úgy érezte, erejük vészjóslóan, aggasztóan megnövekedett attól, hogy újra összejöttek, és Az először tűnődött el, vajon nem követett-e el hibát.
De miért legyünk rosszkedvűek? A kocka el van vetve, és nem minden előjel jelent rosszat. Az író majd' eszét vesztette a felesége miatt, és ez jó. Az író a legerősebb, egyedül ő készítette fel agyát az ütközetre az évek során, és ha az író meghal és belei kifordulnak, ha a drága „Nagy Bill” meghal, Az gyorsan megkapja a többieket.
Az jól belakik... és lehet, hogy utána Az újra mélyre lemerül. És elalszik. Egy időre.

– Bill! – kiáltott Richie a visszhangos csőben. Sietett, ahogy csak tudott, de így sem haladt túl gyorsan. Emlékezett, hogy gyerekkorukban összegörnyedve haladtak a pusztabeli szivattyúállomásból kivezető csőben. Most négykézláb mászott, és a cső lehetetlenül szűknek tűnt. A szemüvege állandóan le akart csúszni az orráról, és mindig vissza kellett tolnia. Hallotta maga mögött Beverlyt és Bent.
– Bill! – harsogta újra. – Eddie!
– Itt vagyok! – úszott vissza hozzá Eddie hangja.
– Bill hol van? – kiáltotta Richie.
– Elöl! – felelt Eddie. Most már nagyon közel volt, és Richie inkább érezte, semmint látta a közelségét. – Nem hajlandó várni.
Richie feje Eddie lábának ütközött. A következő pillanatban Beverly feje ütközött neki Richie fenekének.
– Bill! – ordított Richie, amilyen hangosan csak bírt. A cső felkapta a hangját, és az visszazuhant rá, maga is majd' megsüketült a kiáltás erejétól. – Bill! Várj meg! Együtt kell maradnunk, hát nem tudod?
Bill hangja halványan visszhangzott.
– Audra! Audra! Hol vagy?
– Az isten verjen meg, Nagy Bill! – kiáltotta szelíden Richie. Leesett a szemüvege. Káromkodott, utánatapogatott, megtalálta, majd visszatette az orrára a csöpögő lencséket. Nagy levegőt vett, és újra kiabálni kezdett. – Eltévedsz Eddie nélkül, te szerencsétlen barom! Várjál már! Várj meg bennünket! Hallasz, Bill! VÁRJ MEG BENNÜNKET, AZ ISTENIT!
Egy feszült pillanatig teljes csend volt. A lélegzetüket is visszafogták. Richie csupán a távolban csöpögő víz hangját hallotta; a cső egyébként száraz volt, a néhány pocsolyától eltekintve.
– Bill! – Reszkető ujjaival beletúrt a hajába, torkát sírás fojtogatta. – UGYAN MÁR... LÉGY OLY JÓ! VÁRJ MEG! KÉRLEK!
Bill hangja még halkabban érkezett:
– Várok!
– Istennek hála az apró szívességekért! – motyogta Richie. Eddie hátára csapott. – Indulj!
– Nem tudom, meddig bírom majd fél kézzel – mondta Eddie bocsánatkérően.
– Eredj csak! – mondta Richie, mire Eddie továbbmászott.
Bill sápadtan, kimerülten várta őket az aknában, ahol a három cső elromlott közlekedési lámpaként sorakozott egymás fölött. Ott ki is egyenesedhettek.
– Oda nézz – mondta Bill. – C-c-criss. És B-böfi. Odanéztek. Beverly felnyögött, és Ben átölelte. Böfi Huggins penészes rongyokba öltöztetett csontváza érintetlen volt. Victornak azonban hiányzott a feje. Bill az akna másik végében felfedezett egy vicsorgó koponyát.
Ott... ott volt a többi része. Hagyhattátok volna békiben, fiúk!, gondolta Bill, és kirázta a hideg.
A szennyvízcsatorna-rendszernek ezt a részét nem használták, hogy miért, azt Richie világosan látta. A szennyvíztisztító üzem átvette a feladatot. Valamikor, akkortájt, amikor ők borotválkozni, vezetni, cigizni, jobbra-balra kefélni és hasonlókat tanultak, megalakult a Környezetvédelmi Ügynökség, és úgy döntött, hogy szennyvizet – és a szürke vizet – a folyókba és patakokba engedni szigorúan tilos. Szóval a szennyvíz-csatornarendszernek ez a része egyszerűen rothadásnak indult, és vele együtt rothadt Victor Criss és Böfi Huggins teste is. Mint Peter Pan Vad Fiúi, Victor és Böfi sem nőttek fel sosem. A két fiú csontváza megmaradt a póló és farmer oszlásnak indult cafataiban. Victor bordáinak domború xilofonját és a katonai övének csatján a sast moha lepte be.
– A szörny kapta el őket – mondta halkan Ben. – Emlékeztek? Hallottuk.
– A-audra meghalt – mondta Bill gépiesen. – Tudom.
– Már miért is tudnád! – Beverly olyan haragosan mondta, hogy Bill összerezzent és ránézett. – Csak azt tudod, hogy sokan meghaltak, a legtöbbjük gyerek! – Beverly odalépett, és csípőre tett kézzel megállt előtte. Arca és keze csupa kosz, haja ragadt a mocsoktól. Richie el volt tőle ragadtatva. – És tudod, hogy mi tette.
– N-nem l-lett volna szabad elmondanom n-neki, hova m-megyek – mondta Bill. – Miért is mondtam meg? Miért...
Beverly keze előrelendült, és az ingénél fogva megrázta Billt. Richie döbbenten nézte.
– Elég legyen! Tudod, miért jöttünk! Megesküdtünk, és végig is csináljuk! Megértetted, Bill? Ha meghalt, hát meghalt... de Az még él! Szükségünk van rád! Világos? Szükségünk van rád! – Most már sírt. – Szóval állj ki értünk! Állj ki értünk, mint régen, mert különben egyikünk sem jut ki innen!
Bill hosszan nézett rá, egy szót se szólt, és Richie érezte, hogy az agya kattog: Gyerünk, Nagy Bill! Gyerünk, gyerünk...
Bill körülnézett és bólintott.
– E-eddie!
– Itt vagyok, Bill!
– E-emlékszel m-még, hogy m-melyik cs-cső az? Eddie Victor felé bökött.
– Az. Elég kicsinek látszik, mi? Bill újra bólintott.
– Végig tudod csinálni? A t-t-törött karoddal?
– Érted igen, Bill!
Bill elmosolyodott; Richie életében még ilyen kimerült, ilyen borzasztó mosolyt nem látott.
– V-vezess oda b-bennünket, Eddie! I-intézzük el!

Az alagútrendszerben / éjjel 4.55

Miközben Bill előremászott, eszébe jutott a lyuk a cső végén, mégis meglepődött. Egyik pillanatban keze még a régi cső repedezett felületét tapogatta, a másikban már a levegőben kalimpált. Előrebukott, ösztönösen összehúzta magát, majd fájdalmas reccsenéssel a vállán landolt. – V-vigyázzatok! – kiáltott. – Itt v-van a vége! E-eddie?
– Itt vagyok! – Eddie tapogatózó keze Bill homlokát érte. – Segítenél?
Átkarolta és kiemelte Eddie-t, közben ügyelt a törött karjára. Mögötte Ben jött, majd Bev, aztán Richie.
– Van n-nálad gy-gy-gyufa, R-richie?
– Nálam van – mondta Beverly. Bill érezte, hogy egy kéz ér a kezéhez a sötétben, és egy doboz gyufát nyom a markába. – Csak nyolc vagy tíz van benne, de Bennél is van még. A szállodából.
Bill azt mondta:
– A hónod alatt volt, B-bev?
– Most nem – felelte Beverly, és átölelte Billt a sötétben. Bill lehunyt szemmel magához szorította, igyekezett megnyugvást találni az ölelésben, hisz Beverly olyan nagyon igyekezett.
Bill óvatosan elengedte, és gyufát gyújtott. Az emlék hatalmas erővel tört rájuk – mindannyian egyszerre néztek jobbra. Ami Patrick Hockstetterből megmaradt, még most is ott volt; néhány felduzzadt, óriásira dagadt valami, ezek régen a könyvek lehettek. Csak a fiú fogsorának kiemelkedő félkörívét lehetett felismerni, két vagy három tömött fog is volt közöttük.
És valami a közelében. Egy csillogó kör, alig látható a gyufa pislogó fényében.
Bill elfújta a gyufát, és meggyújtott egy másikat. Felvette a karikát.
– Audra jegygyűrűje – mondta kongó, kifejezéstelen hangon.
A gyufa kialudt.
A sötétben felhúzta a gyűrűt.
– Bill? – szólalt meg Richie tétován. – Van fogalmad róla, hogy

Az alagútrendszerben / délután 2.20

mennyi ideje bolyongtak a Derry alatti alagutakban, mióta elhagyták azt a helyet, ahol Patrick Hockstetter teteme feküdt, de Bill biztos volt benne, hogy soha vissza nem találna. Az apja szavai jártak az eszében: Hetekig is bolyonghatsz. Ha Eddie tájékozódási képessége most cserbenhagyja őket, akkor Az nem is kell, hogy megölje őket; addig bolyonganak, amíg el nem pusztulnak... vagy ha betévednek a rossz csövekbe, amíg meg nem fulladnak, mint a patkányok az esővíztárolóban.
De Eddie egyáltalában nem aggódott. Néha-néha megkérte Billt, hogy gyújtson meg egyet az egyre fogyó gyufakészletükből, figyelmesen körülnézett, majd továbbindult. Hol jobbra fordult, hol balra, teljesen véletlenszerűen. Néha olyan magasan voltak a csövek, hogy Bill még kinyújtott kézzel sem érte el őket. Néha mászniuk kellett, és egyszer, legalább öt borzalmas percig (ami inkább tűnt öt órának), hason kellett csúszniuk, Eddie vezetett, és egyik a másik nyomában követte.
Bill csak abban volt egészen biztos, hogy valahogy a derryi szennyvízcsatorna-rendszer egy használaton kívül helyezett részébe jutottak. A működésben lévő csöveket már rég maguk mögött, illetve maguk fölött hagyták. A víz robajlása távoli mennydörgéssé tompult. Ezek a csövek régebbiek voltak, nem kemencében égetett csempével borították, hanem valamilyen agyagszerű, porladó anyaggal, amiből kellemetlen folyadék szivárgott. Az emberi ürülék szaga – az érett, gázos szagok, melyek mindannyiukat gyilkosan fojtogatták – elhalványultak, de egy másik szag váltotta fel őket, sárga és ősi szag, még rosszabb az előbbinél.
Ben azt gondolta, hogy ez a múmia szaga. Eddie-nek a leprás jutott eszébe. Richie-nek a világ legöregebb, penészes és rothadt flaneldzsekijét juttatta eszébe – egy favágó hatalmas dzsekijét, ami olyan nagy, hogy talán még a Paul Bunyan-szoborra is jó. Beverly annak a fióknak a szagát érezte, amelyikben az apja a zoknijait tartotta. Stan Urisben iszonytató emléket ébresztett fel egészen kicsi gyerekkorából – bizarr zsidó emlék egy kisfiúban, aki csak halványan értette a saját zsidóságát. Olajjal kevert agyag szaga volt, és egy szem és száj nélküli démon, az agyagember jutott róla az eszébe, akit Gólemnek hívtak, és akit állítólag a zsidólk készítettek a középkorban, hogy megóvja őket a gójoktól, akik kirabolták őket, és megerőszakolták asszonyaikat, és elzavarták őket otthonukból. Mike-nak egy elhagyott fészekben heverő tollak száraz szagát juttatta az eszébe.
Amikor végre elérték a keskeny cső végét, angolnaként siklottak le egy másik, kanyargós csőbe, mely ferdén indult ki abból, amelyikben addig haladtak. Aztán újra ki tudtak egyenesedni. Bill kitapogatta a dobozban lévő gyufákat. Négy. Száját összeszorította, és úgy határozott, hogy nem mondja meg a többieknek, milyen közel járnak ahhoz, hogy elfogyjon a fényük... nem mondja meg, amíg nem muszáj.
– B-bírjátok, fiúk?
Mindenki motyogott valamit, és Bill bólintott a sötétben. Semmi pánik, semmi sírás, amióta Stan abbahagyta. Ez jó. A kezük után nyúlt, és egy darabig kéz a kézben álltak a sötétben, erőt merítve a másik érintéséből. Billen diadalmámor lett úrrá, biztosan érezte, hogy így együtt valahogy többet tesznek ki, mint heten együtt; valami megsokszorozza az erejüket, és így erősebb egészet alkotnak.
Meggyújtott még egy gyufát, és egy lefelé futó keskeny csövet láttak maguk előtt. A cső boltozata pókhálóval volt beszőve, némelyik félig leszakadva lógott lefelé. Billen atavisztikus borzongás futott végig. A talaj itt száraz volt, de ősi penész lepte be vastagon, és még valami, ami régen levél, gomba lehetett... és valami azonosíthatatlan potyadék. Kicsit arrébb csontok és zöld rongyhalmaz. A rongyhalmaz valószínűleg az a fajta munkásruha volt, amit régen „fényes pamut”-nak hívtak. Bill elképzelte, hogy a vízművek valamelyik dolgozója eltévedt a csőrendszerben, idáig vergődött, és itt rátaláltak...
A gyufa lángja megrebbent. Bill fejjel lefelé tartotta, hogy valamivel tovább tartson a fény.
– T-tudod, h-hol v-v-vagyunk? – kérdezte Eddie-től. Eddie a cső enyhén elkanyarodó torkára mutatott.
– A Csatorna arra van – mondta. – Alig fél mérföldre, ha ugyan ez a cső el nem kanyarodik egy másik irányba. Azt hiszem, hogy most épp a Felsődomb alatt vagyunk. De, Bill...
A gyufa megégette Bill ujját, mire eldobta. Újra sötétben voltak. Valaki – Bill úgy gondolta, hogy Beverly – felsőhajtott. De mielőtt a gyufa kialudt, Bill aggodalmat látott Eddie arcán.
– M-m-mi? M-m-mi van?
– Amikor azt mondtam, hogy a Felsődomb alatt vagyunk, úgy értettem, hogy tényleg alatta. Már régóta lefelé megyünk. Soha senki nem épített ilyen mélyre csőrendszert. Ha egy alagút ilyen mély, azt már tárnának nevezik.
– Mit gondolsz, milyen mélyen vagyunk? – kérdezte Richie.
– Negyed mérföldnyire – mondta Eddie. – Lehet, hogy még mélyebben.
– Isten irgalmazzon nekünk – mondta Beverly.
– Ezek különben sem szennyvízcsatornák – mondta Stan mögöttük. – Érezni a szagról. Büdös van, de nem szennyvízszag.
– Azt hiszem, én szívesebben szagolnám a szennyvizet – mondta Ben. – Olyan szag van, mint...
Egy sikoly úszott le hozzájuk, annak a csőnek az elejéből jött, amiből most kerültek ki, hallatán Bill haja égnek állt. Mind a heten összébb húzódtak, szorosan fogták egymás kezét.
– ...elkapunk benneteket, szarháziak! Elkapuuuuunk...
– Henry – suttogta Eddie. – Ó , istenem, még mindig jön utánunk!
– Nem lep meg – mondta Richie. – Egyes emberek túl hülyék ahhoz, hogy tudják, mikor kell leállni.
Hallották a szuszogását, léptek kaparó hangját, a ruhák susogását.
– elkapuuuuunk...
– Gy-gy-gyerünk! – mondta Bill.
Lefelé indultak a csőben, párosával mentek, Mike a sor végén haladt. Bill és Eddie, Richie és Bev, Ben és Stan.
– M-mit g-g-gondolsz, m-milyen m-messze v-van H-henry?
– Nem tudom, Bill – felelte Eddie. – Rossz a visszhang. – Suttogóra fogta a hangját. – Láttátok azokat a csontkupacokat?
– I-igen – mondta Bill halkan.
– Egy szerszámöv is volt a ruhák mellett. Szerintem a vízművek embere volt.
– V-valószínúleg.
– Mit gondolsz, milyen régóta...
– N-n-nem t-tu-tu-tudom.
Eddie a jó kezével megfogta Bill karját a sötétben.
Úgy tizenöt perc múlva meghallották, hogy valami közeledik.
Richie megállt, egész teste jéggé dermedt. Hirtelen hároméves lett megint. Figyelte a cuppogó, csúszós hangot – egyre közeledett – és az ágak susogásához hasonló hangokat, és mielőtt Bill meggyújtotta a gyufát, már tudta, hogy mi lesz az.
– A Szem! – sikoltotta. – Jézusom, a Csúszó Szem! Egy pillanatig a többiek nem tudták, mit látnak (Beverly azt hitte, az apja talált rá, még itt lent is megtalálta, és Eddie egy másodpercre arra gondolt, hogy Patrick Hockstetter feltámadt, valahogy elhúzott mellettük és elébük került), de Richie kiáltása, Richie bizonyossága megdermesztette az alakot mindannyiuk számára. Látták, amit Richie látott.
Egy gigantikus szem töltötte be az alagutat, az üveges fekete pupilla átmérője legalább hetven centi volt, az írisze pedig sáros, rozsdabarna színű. A fehérje domború és hártyaszerű, és lüktető vörös vérerek hálózták be a felszínét. Szemhéj nélküli, szempilla nélküli zselatinos horror, mely nyers csápokon mozgott előre. Ezek úgy tapogatták a cső durva felszínét, úgy kapaszkodtak, mintha ujjak lettek volna, és Bill pislákoló gyufájának fényében olybá tűnt, mintha a Szem valahogy rémálomujjakat növesztett volna, és azok húznák magukkal Azt.
Az üres, lázas mohósággal bámulta őket. A gyufa kialudt.
Bill a sötétben érezte, hogy az egyszerre csápok átfogják a bokáját, a lábszárát... de nem bírt mozdulni. Teste egészen megdermedt. Érezte Az közeledését, érezte a belőle sugárzó hőt, hallotta a vér lüktetését, ahogy az nedvesen tartja Az hártyáját. Elképzelte a csuszkos érzést, ami majd átjárja, amikor Az hozzáér, és még mindig nem bírt sikoltani. Még amikor újabb csápok fonódtak a dereka köré és belekapaszkodtak farmerje övtartóiba és húzni kezdték előre, akkor sem tudott sikoltani vagy ellenállni. Mintha halálos álomkór uralkodott volna el a testén.
Beverly érezte, hogy az egyik csáp a fülére fonódik, és hirtelen szoros hurokba fogja. Fájdalom lángolt fel testében, ahogy előrerántották, rángatózott, nyögött, mintha egy vénkisasszony tanárnő ragadta volna meg a fülét olyan most-már-aztán-elegem-van-velem-jössz-a-tanári-ba fogással, ahol majd megkapja a büntetését. Stan és Mike hátrálni próbáltak, de eddig láthatatlan csápok erdeje tekergőzött susogva körülöttük. Ben átkarolta Beverlyt, és igyekezett visszahúzni. A lány rémülten kapaszkodott a kezébe.
– Ben... Ben, Az elkapott...
– Nem, nem kapott el... Várj... húzlak...
Minden erejével húzta, és Beverly felsikoltott, ahogy fájdalom hasított a fülébe és ömleni kezdett a vére. Egy száraz és kemény csáp futott végig Ben trikóján, egy pillanatra megállt, majd fájdalmasan a vállára kulcsolódott.
Bill egyik kezével belecsapott a ragacsos, puha nedvességbe. A Szem!, sikoltotta az agya. Ó, Istenem, a kezem a Szemben van! A Szemben! A kezem a Szemben van!
Most már küzdött, de a csápok könyörtelenül húzták maguk felé. A keze belemerült a nedves, mohó forróságba. Az alkarja. Most már könyékig benne volt a karja a Szemben. A teste bármelyik pillanatban nekinyomódhat ennek a ragadós felületnek, és érezte, hogy akkor egészen biztosan megbolondul. Őrjöngve küzdött, másik kezével a csápokat ütlegelte.
Eddie csak állt ott, mint akit megbabonáztak, hallotta a fojtott sikolyokat és a küzdelem hangjait, ahogy a barátait magával akarta ragadni a Szem. Érezte a csápokat, de eddig egyetlen csáp sem érte el.
Fuss haza!, parancsolta az agya elég hangosan. Fuss haza a mamához, Eddie! Tudod az utat!
Bill felsikoltott a sötétben – magas, kétségbeesett sikoly volt, undorító cuppanás és nyáladzás követte.
Eddie bénaságából egyszeriben magához tért. – Az magával akarja ragadni Nagy Billt!
– Nem! – mennydörögte Eddie. Soha senki sem tételezte volna fel, hogy ilyen vad csatakiáltás törhet elő egy ilyen satnya mellkasból, Eddie Kapsbrak mellkasából. Eddie Kapsbrak tüdejéből, amit természetesen a legsúlyosabb asztma kínzott egész Derryben. Előrevetette magát, anélkül hogy tudatosult volna benne, mit tesz, átvetette magát a vadászó csápokon, törött karja mellkasába ütközött, ahogy hadonászott átázott gipszével. A zsebébe nyúlt, és elővette a szippantóját.
(sav olyan íze van mint a savnak az akkumulátorsavnak)
Beleütközött Bill Denbrough hátába, és félrelökte. Vizes, csöpögd hang hallatszott, majd halk, mohó nyávogás – a hangot Eddie nem is annyira a fülével hallotta, mint inkább az agyával érezte. Felemelte a szippantót
(sav ez akkumulátorsav ha azt akarom úgyhogy edd meg edd meg)
– AKKUMULÁTORSAV, SEGGFEJEK! – üvöltötte Eddie, és hatalmas adagot spriccelt szét a sprayből. Ugyanabban a pillanatban bele is rúgott a Szembe. Lába mélyen beleszaladt Az zselés szaruhártyájába. Visszahúzta a lábát, és észre se vette, hogy elvesztette a cipőjét.
– TAKARODJ! TŰNÉS, SAM! OLAJRA, JOSÉ! OLAJRA! TAKARODJ!
Érezte, hogy a csápok megérintik, de csak futólag. Újra spriccelt, bele a Szembe, és újra érezte/hallotta a nyávogó hangot... ezúttal megbántottnak, meglepettnek tűnt.
– Mindent bele! – üvöltötte tombolva Eddie a többieknek. – Csak egy kibaszott Szem! Mindent bele! Hallottátok? Mindent bele, Bill! Rúgd szét a rohadékot! Jézus Krisztus, én csináljak belőle krumplipürét, MIKOR NEKEM VAN ELTÖRVE A KAROM!
Bill érezte, hogy visszatér az ereje. Kirántotta csöpögő karját a Szemből... belecsapott az öklével, majd visszarántotta. A rákövetkező másodpercekben Ben ott volt mellette. Belerohant a Szembe, a meglepetéstől és az undortól felhördült, majd sebesen belebokszolt a zselés, remegő felületbe.
– Ereszd el! – kiáltotta. – Hallottad? Ereszd el! Tűnés innen! Tűnés!
– Csak egy Szem! Csak egy kibaszott Szem! – üvöltözte Eddie megrészegülten. Újra belespriccelt a sprayéból, és érezte, hogy Az kezd visszavonulni. A csápok, melyek ráfonódtak, lehullottak testéről. – Richie! Richie! Kapd el! Ez csak egy Szem!
Richie előrébb botladozott, alig akarta elhinni, hogy valóban megközelítette a világ legrettenetesebb szörnyetegét. Pedig azt tette.
Egyetlen gyönge ütést mért a Szemre, és ahogy keze belemerült a kocsonyás anyagba – ami surá volt, nedves és valahogy porcogós –, a gyomra egy csapásra felfordult. Egy hang tört fel belőle – buggy! –, és a gondolattól, hogy behúzott a Szemnek, újra elhányta magát. Egyetlen kis ütés volt, de mivel ő keltette életre ezt a bizonyos szörnyet, valószínűleg többre nem is volt szükség. A csápok hirtelen eltűntek. Hallották, ahogy Az visszavonul... és utána csak Eddie lihegése és Beverly sírása hallatszott, ahogy kezét vérző fülére szorította.
Bill meggyújtotta a maradék három gyufa közül az egyiket, és kába, döbbent arccal bámultak egymásra. Bill karja csöpögött a sűrű, zavaros ragacstól – olyan volt, mintha tojásfehérjét kevertek volna össze takonnyal. Vér csöpögött lassan Beverly nyakán, és friss vágás látszott Ben arcán. Richie lassan feltolta szemüvegét az orrán.
– M-m-mind m-megv-v-vagyunk? – kérdezte Bill rekedt hangon.
– És te jól vagy, Bill? – kérdezte Richie.
– A-aha. – Eddie-hez fordult, és lelkesen megölelte a kisebb fiút. – M-megmentetted az életemet, apám!
– Az megette a cipődet – mondta Beverly, és harsányan felnevetett. – Nahát, micsoda kár!
– Ha kijutunk innen, veszek egy új tornacipőt – mondta Richie. Hátba veregette Eddie-t a sötétben. – Hogy csináltad, Eddie?
– Lespricceltem a szippantómból. Úgy csináltam, mintha sav volna. Olyan íze szokott lenni, tudod, ha rossz napom van. Egész jól bejött.
– Nekem kell krumplipürét csinálnom belőle, PEDIG NEKEM VAN EL TÖRVE A KAROM! – mondta Richie, és vadul nevetett. – Nem rossz, Eds! Sőt mondhatni, nagyon frappáns!
– Utálom, ha Edsnek szólítasz!
– Tudom – mondta Richie, és megölelte. – De valakinek meg kell edzenie téged, Eds! Ha kilépsz a gyermeki lét burkából és felnősz, rá fogsz jönni, ó, hogy is mongyam ó, hogy is mongyam, rá fogsz jönni, hogy az élet nem habos torta!
Eddie hangosan nevetni kezdett.
– Ennél rondább hangot még életemben nem hallottam tőled, Richie!
– Hát, tartsd csak a kezed ügyében azt a szippantót – mondta Beverly. – Még szükségünk lehet rá.
– Nem láttátok sehol Azt? – kérdezte Mike. – Amikor meggyújtottad a gyufát?
– A-a-az eltűnt – mondta Bill, majd komoran hozzátette:
– De kezdünk közeledni. Ahhoz a h-helyhez, ahol A-a-az l-lakik. És a-azt h-hiszem, h-hogy ezúttal m-megsebesítet-tük.
– Henry még most is jön – mondta Stan. Hangja mély volt és rekedt. – Hallom hátulról.
– Akkor gyerünk! – mondta Ben.
Elindultak. Az alagút folyamatosan lejtett lefelé, és a szag – az a kegyetlen, vad búz – egyre erősebb lett. Néha hallották Henryt a hátuk mögött, de kiáltásai egyre távolodtak és egyre jelentéktelenebbnek tűntek. Mindannyian érezték, ahogy a Neibolt utcában is, hogy átléptek a világ peremén, és valami furcsa semmibe jutottak. Bill érezte (bár nem tudta, hogyan önthetné szavakba), hogy közelednek Derry sötét és szétrombolt szívéhez.
Mike Hanlon szinte érezni vélte ennek a szívnek a beteg, szabálytalan lüktetését. Beverly ördögi erőteret érzett maga körül, mely beburkolta testét, és megpróbálta elszakítani a többiektől, hogy magára maradjon. Két kezét kinyújtva megragadta Β ill és Ben kezét. Nagyon távolinak érezte őket, ezért idegesen felkiáltott.
– Kapaszkodjunk össze! Nehogy elszakadjunk egymástól!
Stan vette észre először, hogy látni lehet. Furcsa, tompa ragyogás volt a levegőben. Először csak a kezeket látta – a sajátját, ahogy az egyik oldalon Ben, a másik oldalon Mike kezét fogja. Aztán felfedezte a gombokat Richie mocskos ingén és az Éjféli Kapitány gyűrűt – egy müzlisdoboz ajándéka –, amit Eddie előszeretettel viselt a kisujján.
– Ti is láttok, srácok? – kérdezte Stan megállva. A többiek is megtorpantak. Bill körülnézett, most ébredt csak rá, hogy lát – legalábbis valamelyest –, és hogy az alagút elképesztően kiszélesedett. Boltíves üregbe jutottak, mely lehetett akkora, mint a Sumner alagút Bostonban. Tán még nagyobb is, helyesbített, ahogy csodálkozva körülnézett.
Nyakukat nyújtogatva bámultak fel a mennyezetre, ami most legalább tizenhét méterrel volt fölöttük, domború ívét bordaszerű gerendák tartották. Mocskos pókhálók lógtak köztük. A padló itt már kövezett volt, de olyan vastagon fedte az ősi mocsok, hogy lépteik zaja ugyanúgy nem változott meg, mint eddig. Az íves falak legalább tizenhét méterre voltak mindkét oldalon.
– A vízművek itt totál meghibbanhatott! – mondta Richie, és idegesen felnevetett.
– Olyan, mint egy katedrális – mondta halkan Beverly.
– Honnan jön a fény? – kíváncsiskodott Ben.
– M-mintha egyenesen a f-falakból jönne – mondta Bill.
– Nekem ez egy csöppet sem tetszik.
– Gyerünk! H-h-henry mindjárt a nnyakunkban lesz... Hangos reccsenés hasított a félhomályba, majd susogás, nehézkes szárnycsapdosás hallatszott. Egy alak vitorlázott ki a sötétből, egyik szeme mohón meredt rájuk – a másik sötét lámpás.
– A madár! – kiáltotta Stan. – Vigyázzatok, a madár!
Úgy csapott le rájuk, mint egy bizarr vadászrepülő, narancssárga csőre kinyílt és becsukódott, felvillantva szájának belső rózsaszínjét, mely olyan puhának látszott, mint egy koporsóban lévő szaténpárna.
Az egyenesen Eddie felé tartott.
Csőre a vállába csapott, és Eddie érezte, hogy a fájdalom savként mar a húsába. Vér folyt végig a mellkasán. Eddie felkiáltott, ahogy Az verdeső szárnya az alagút mérgező levegőjét csapta az arcába. Az visszafordult, szeme rosszindulatúan csillogott, forgatta szemüregében, és csak akkor homályosodott el, amikor pislogó szemhéját egy pillanatra lecsukta, hogy betakarja a szemet hártyavékony burkával. Az karmai Eddie-t keresték, aki sikoltva bukott le. Pengeként végigszántott pólójának hátán, felszakította és vérvörös csíkokat húzott lapockái mentén. Eddie ordítva menekülni próbált, de a madár újra visszafordult.
Mike előrevetette magát, keze a zsebében kotorászott. Egypengéjű Buck kést húzott elő. Ahogy a madár ismét lecsapott Eddie-re, gyors, kemény ívben felhasította a madár egyik karmát. A kés mélyen beleszaladt a karomba, ömlött belőle a vér. A madár felemelkedett, behúzta Az szárnyait, és lecsapott. Mike az utolsó pillanatban a földre vetette magát, karja ismét lesújtott a késsel. Nem talált, ellenben a madár karma olyan erővel vájt bele a csuklójába, hogy a keze azonnal elhalt és zsibbadni kezdett – a kék folt, mely később virágzott ki rajta, egészen a könyökéig futott. A Buck kés elrepült a sötétbe.
A madár győzedelmes vijjogással visszafordult, és Mike egész testével eltakarta Eddie-t, felkészülve a legrosszabbra.
Stan lépett előre a földön fekvő két fiú mellé, miközben a madár újabb lecsapásra készült. Stan megállt. Kicsi volt és jóképű, annak ellenére, hogy az arca, keze, inge csupa mocsok, hirtelen mindkét kezét furcsán fölemelte – tenyerét felfelé, ujjait lefelé fordította. A madár újra felvijjogott, és kiemelkedett zuhanórepüléséből, alig néhány centiméterrel Stan mellett zúgott el, felmarkolva, majd elejtve Stan haját Az útjának gyűlölködő nyomában. Lapos körben megfordult, hogy szembenézzen Az visszatértével.
– Hiszek a vörös tangarában, bár még egyet sem láttam – mondta Stan emelt, tiszta hangon. A madár vijjogva felemelkedett, mintha Stan belelőtt volna. – Hasonlóképpen a keselyűkben, az új-guineai széki pacsirtákban és a brazil flamingókban! – A madár vijjogva körberepült, majd hirtelen rikoltással eltűnt az alagútban. – Hiszek a kopasz aranysasban! – üvöltötte utána Stan. – És biztosan létezik főnix-madár is valahol! De benned nem hiszek, úgyhogy takarodj innen! Takarodj! Tűnj a francba!
Aztán elhallgatott, a hirtelen beállott csend végtelennek tűnt.
Bill, Ben és Beverly odamentek Mike-hoz és Eddie-hez; felsegítették Eddie-t, és Bill megnézte a karmolásokat.
– N-nem m-m-mélyek – mondta. – De f-fogadni m-mmernék, h-hogy p-piszkosul f-fájnak.
– Cafatokra tépte a pólómat, Nagy Bill! Eddie arcán könnyek csillogtak, és újra hüppögni kezdett. A harsogó, barbár hang eltűnt; nehéz volt elhinni, hogy valaha is létezett. – Mit mondok a mamámnak?
Bill halványan elmosolyodott.
– Ezen t-talán rá-ráérünk akkor aggódni, ha már k-kiju-tottunk i-innen! Sszippants egyet, Eddie!
Eddie szippantott, mélyen leszívta, majd újra hüppögni kezdett.
– Fantasztikus voltál, ember! – mondta Richie Stannek. – Egyszerűen fantasztikus!
Stan egész testében reszketett.
– Ilyen madár egyszerűen nincs, ennyi az egész. Nem is létezett, és soha nem is fog létezni.
– Jövünk utánatok! – kiáltott Henry a hátuk mögül. Hangja teljesen eszelős volt. Most már nevetett és torkaszakadtából üvöltött. Mintha most mászott volna elő egy kis résen a pokolból. – Én meg a Böfi! Elkapunk benneteket, kis rohadékok! Nincs menekvés!
Bill visszakiáltott:
– M-m-menj i-innét, H -henry! A-amíg nem k-késő!
Henry válaszképpen kísértetiesen, artikulálatlanul felsikoltott. Sietős lépteket hallottak, és Bill egy szempillantás alatt megértette, hogy Henry valódi halandó, neki nem lehet egy flakon sprayvel vagy egy madárhatározóval útját állni. Henryn nem fog a varázslat. Ahhoz túl ostoba.
– M-m-menjünk! E-előtte kell m-m-maradnunk!
Kéz a kézben nekiindultak, Eddie mögött lifegett a rongyos pólója. A fény egyre erősebb, az alagút egyre szélesebb lett. Ahogy lejtett lefelé, a mennyezet olyan magas lett, hogy már alig látták. Olyan volt, mintha nem is alagútban mennének, hanem egy hatalmas föld alatti udvaron vágnának át, egy küklopszi kastélyhoz közeledve. A falból áradó fény lobogó zöldessárga lánggá vált. A szag erősödött, és vibrálást éreztek, ami lehet, hogy valódi volt, de az is lehet, hogy csak az agyukban létezett. Állandó volt és ritmikus.
Szívdobogás volt.
– Ott a vége! – kiáltott fel Beverly. – Nézzétek! Egy csupasz fal!
De ahogy közelebb értek, apró hangyákként a mocskos kőtömbök hatalmas padlózatán – minden kőtömb nagyobb volt, mint a Bassey park –, észrevették, hogy a fal mégsem egészen csupasz. Egyetlen ajtó törte meg a felszínét. És bár maga a fal több száz méterre magasodott föléjük, az ajtó nagyon kicsi volt. Alig egy méter, olyan ajtó, mint egy tündérmesés könyvben, vastag tölgyfából készült, és X alakban vaspántok futottak rajta keresztbe. Azonnal rájöttek, hogy ez az ajtó kifejezetten gyerekek számára készült.
Ben agyában kísértetiesen felmerült, ahogy a könyvtáros felolvas a kicsiknek: Ki tipeg-topog az én hidamon? A gyerekek előrehajolnak, a régi varázslat ott ragyog a szemükben: vajon legyőzik-e a szörnyet... vagy Az megint táplálkozni kezd?
Egy jel volt az ajtóra vésve, előtte csonthalmaz. Apró csontok. Isten tudja, hány gyerek csontjai.
Elérték Az lakhelyét.
És ez a jel az ajtón: mi lehet?

Bill papírhajónak látta.
Stan ég felé emelkedő madárnak – talán egy főnixmadár. Michael egy csuklyás fejet látott – talán az őrült Butch Bowers, ha látni lehetne az arcát.
Richie két szemet látott egy üveg mögött. Beverly egy ökölbe szorított kezet.
Eddie a leprás arcának vélte, beesett szem, vicsorgó száj – minden járvány, minden betegség benne volt ebben az arcban.
Ben Hanscom egy csomó koszos csomagolópapírt látott, és közben savanyú fűszerszagot érzett.
Később, fülében még mindig Böfi sikolyainak visszhangjával, a magára maradt Henry Bowers a holdat fogja látni, kereken, éretten... és feketén.
– Félek, Bill – mondta Ben remegő hangon. – Muszáj bemennünk?
Bill lábával megérintette a csontokat, és hirtelen mozdulatától a halom port verve, csörögve összeomlott. Ő is félt... de George-ra kellett gondolnia. Az kitépte George karját. Vajon az ő törékeny kis csontjai is itt vannak a halomban? Igen, hát persze hogy itt.
Ők most a csontok tulajdonosai miatt voltak itt. Georgeért és a többiekért, akiket idehoztak, akiket lehet, hogy idehoznak, és azokért, akiket hagytak máshol elrothadni.
– Muszáj – felelte Bill.
– És ha be van zárva? – kérdezte Beverly elhaló hangon.
– N-n-nincs z-zárva – felelte Bill, majd elmondta, amit a lelke legmélyén tudott: – Az i-ilyen helyek s-soha nincsenek b-bezárva.
Jobb kezét óvatosan az ajtóra helyezte és benyomta. Az ajtó undorító sárgászöld fénynek nyitott szabad utat. Az állatkerti szag rájuk zúdult, most már iszonyú erős volt, hihetetlenül erőteljes.
Egyesével átmentek a tündérmeseajtón, és beléptek Az barlangjába. Bill

olyan hirtelen torpant meg, hogy mögötte a többiek úgy ütköztek neki és egymásnak, mint a vasúti kocsik, amikor valaki megrántja a vészféket.
– Mi történt? – kérdezte Ben.
– I-i-itt v-volt A-az. A Ssz-szem. E-emlékeztek?
– Én emlékszem – felelte Richie. – Eddie állította meg a szippantójával. Azzal, hogy úgy csinált, mintha sav volna benne. És mondott valamit a krumplipüréről. Valami jópofát, de már nem emlékszem, mit.
– N-nem sszámít. Ú-úgysem fogunk olyat l-látni, amit m-már korábban l-láttunk – mondta Bill. Meggyújtott egy gyufát, és végignézett a többieken. Arcuk sugárzott a pisla fényben, sugárzó volt és misztikus. És nagyon fiatalnak látszottak. – B-bírjátok, s-s-srácok?
– Bírjuk, Nagy Bill – felelte Eddie, de arcáról sütött a fájdalom. A Bill által összetákolt sín kezdett szétlazulni.
– És te?
– Bírom én is – mondta Bill, és elfújta a gyufát, mielőtt még arca másról árulkodhatott volna a többieknek.
– Hogy történt? – kérdezte Beverly, megérintve a karját a sötétben. – Bill, hogy lehet, hogy Audra...
– M-m-mert e-említettem a v-v-város n -nevét. U-u-utá-nam j-jött. M-már a-amikor b-beszéltem r-róla, v-valami a-a-akkor is a-azt súgta, h-hogy f-fogjam b-be a sszám. D-de n -nem h-h-hallgattam rá. – Tehetetlenül rázta meg a fejét a sötétben. – De m-még ha ide is j-jött D-d-derrybe, a-akkor s-sem é-é-értem, h-hogy h-hogy k-került l-le i-ide. H-ha n -nem H-h-henry h-hozta le, a-akkor k-ki?
– Az – mondta Ben. – Az nem feltétlenül visszataszító, ezt tudjuk. Lehet, hogy Az felkereste, és azt mondta, hogy bajban vagy. Azért vitte el, hogy... kibasszon veled, gondolom. Hogy elvegye a bátorságunkat. Mert te mindig is az voltál nekünk, Nagy Bill. A bátorságunk.
– Tom? – szólalt meg Beverly halk, szinte töprengő |, hangon.
– K-k-ki? – Bill meggyújtott még egy gyufát. Beverly őszinte kétségbeeséssel nézett rá.
– Tom. A férjem. Ő is tudta. Legalábbis azt hiszem, említettem neki a város nevét, ahogy te is megemlítetted Audrának. Én... én nem tudom, hogy megjegyezte-e. Elég mérges volt rám akkor.
– Jézusom, mi ez? Valami szappanopera, ahol előbb vagy utóbb mindenki felbukkan? – kérdezte Richie.
– Nem szappanopera – mondta Bill elhaló hangon –, show-műsor. Mint a cirkusz. Beverly elment innen, és feleségül ment Henry Bowershez. Amikor Beverly idejött, miért is ne jött volna utána az is? Végtére az igazi Henry is idejött!
– Nem – mondta Beverly. – Nem Henryhez mentem hozzá. Hanem az apámhoz.
– Ha meg szokott verni, mi a különbség?
– Gy-gyertek k-k-körém! – mondta Bill. – Lépjetek e-elő-rébb!
Előrébb léptek. Bill mindkét kezét kinyújtva megfogta Eddie jó kezét és Richie kezét. Körben álltak, ugyanúgy, mint akkor régen, amikor még többen voltak. Eddie érezte, hogy valaki a vállára teszi a kezét. Az érintés meleg volt, nyugtató és mélyen ismerős.
Bill ugyanazt az erőt érezte, amire korábbról emlékezett, de némi kétségbeeséssel el kellett ismernie, hogy bizonyos dolgok valóban megváltoztak. Az erő közel sem volt olyan intenzív – pislákolva lobogott, mint a gyertya lángja viharos időben. A sötétség sűrűbbnek tűnt, és mintha közelebb volna, mintha győzedelmesebb volna. És Bill érezte Az szagát. Lefelé, ezen az úton, gondolta, és nem is olyan rettenetesen messze, van egy ajtó és rajta egy jel. Mi volt a mögött az ajtó mögött? Ez az egyetlen, amire még mindig nem emlékszem. Emlékszem, hogy meg kellett feszíteni az ujjaimat, mert remegni kezdtek, és emlékszem, hogy benyomtam az ajtót. Még a kiáramló fényre is emlékszem, és hogy szinte élőnek tetszett, mintha nem is egy szerű fény lett volna, hanem fluoreszkáló kígyók sokasága. Emlékszem arra a szagra, olyan volt, mint egy nagy állatkertben a majomház, csak még annál is rosszabb. És aztán... semmire.
– Ε -emlékszik v-v-valamelyikőtök, h-hogy m-milyen is v-volt Az v-valójában?
– Nem – mondta Eddie.
– Azt hiszem... – kezdte Richie, majd Bill szinte érezte, hogy megrázza a fejét a sötétben. – Nem.
– Nem – mondta Beverly.
– Há-át. – Ez Ben volt. – Ez az egyetlen, amire nem emlékszem.
– Chüd – mondta Beverly. – Úgy harcoltunk ellene. De nem emlékszem, hogy az mit jelent.
– Állj mellém – mondta Bill –, és én mellétek állok, fiúk!
– Bill – szólalt meg Ben. Hangja nagyon nyugodt volt. – Valami jön.
Bill figyelt. Csoszogó, vánszorgó lépések közeledtek a sötétben... és félt.
– A-a-audra? – kérdezte... de abban a pillanatban tudta, hogy nem Audra az.
Akármi csoszogott is feléjük, egyre közelebb ért. Bill meggyújtott egy gyufát.

Derry / hajnal 5.00

Az első rossz dolog azon a késő tavaszi napon történt 1985-ben, két perccel napfelkelte előtt. Ahhoz, hogy valaki megértse, milyen rossz is volt, tudnia kell két tényt, amit Mike Hanlon tudott (aki eszméletlenül feküdt a derryi kórházban, miközben felkelt a nap), mindkettőnek a Megbocsátás Baptista Templomhoz volt köze, mely 1897 óta állt a Witcham és a Jackson utca sarkán. A templomnak keskeny, fehér tornya volt, mint New Englandben minden protestáns templomnak, melyet Isten dicsőségére emeltek. A torony aljában mind a négy oldalon volt egy-egy óralap, és magát az órát az 1898. évben készítették Svájcban, és onnan szállíttatták ide. Az egyetlen ehhez hasonló óra Haven Village főterén állt, Derrytől negyven mérföldre.
Stephen Bowie, a fakitermelő báró, aki a Nyugati Broadway n lakott, adományozta az órát a városnak, mely nagyjából tizenhétezer dollárba kerülhetett. Bowie megengedhette magának. Hithű templomjáró és segédlelkész volt negyven éven keresztül (utolsó éveiben a Derryi Fehér Tisztesség Rendjének elnöke is). Ezenkívül elkötelezett világi prédikációkat tartott anyák napján, amit ő tisztelettel mindig anyák vasárnapjának nevezett.
Ez az óra a beszerelésétől kezdve 1985. május 31-ig mindig hűségesen elütötte a felet és az órákat – egyetlen figyelemre méltó alkalom kivételével. A Kitchener Vasműben történt robbanás napján nem ütötte el a delet. A lakosok azt hitték, hogy Jollyn tiszteletes állíttatta le az órát, hogy ezáltal hozza a világ tudomására, hogy a templom gyászolja a halott kisgyerekeket, és Jollyn sosem cáfolta ezt, pedig nem volt igaz. Az óra egyszerűen nem kongott.
És 1985. május 31-én hajnal öt órakor sem kongott.
Abban a pillanatban a veteránok Derry-szerte kinyitották a szemüket, és zavartan felültek, de nem tudták volna megfogalmazni zavaruk okát. Gyógyszereket vettek be, protézisokat raktak be, pipára és szivarra gyújtottak.
Az öreg lakosok őrt álltak.
Az egyikük, Norbert Keene már a kilencvenes éveit taposta. Az ablakhoz bicegett, és kinézett a sötétedő égre. Az esti időjárás-előrejelzés tiszta napot ígért, de a csontjai elárulták, hogy esni fog, méghozzá nagyon. Testét mélyen átjárta a félelem; megfélemlítette valami, ami, akár a méreg, megállíthatatlanul tartott a szíve felé. Váratlanul eszébe jutott az a nap, amikor a Bradley-banda ész nélkül bevágtatott Derrybe, egyenesen bele hetvenöt pisztoly és puska kereszttüzébe. Az a fajta jól végzett munka kellemes melegséggel tölti el az embert belül, mintha... mintha valahogy minden biztos lenne. Ennél jobban nem tudta megfogalmazni, még magának sem. Az ilyen munka olyan érzést biztosított az embernek, hogy örökké fog élni, és Norbert Keene átkozottul közel járt az örök élethez. Június 24-én lesz kilencvenhat éves, és mind a mai napig megtette három mérföldes sétáját. De most félt.
– Azok a kölykök – mondta, miközben kinézett az ablakon, és észre sem vette, hogy megszólalt. – Mi van azokkal az átkozott kölykökkel? Vajon most mit művelnek?
A kilencvenkilenc éves Egbert Thoroughgood, aki ott volt az Ezüstdollárban, amikor Claude Heroux felhangolta a fejszéjét, és négy emberen eljátszotta a „Halálmenet”-et, ugyanabban a pillanatban ébredt fel, felült ágyában, rozsdás sikoly hagyta el ajkát, melyet senki sem hallott. Claude-ról álmodott, csakhogy most Claude őrá támadt, a fejsze lecsapott, és a rá következő pillanatban Thoroughgood látta a saját levágott kezét, ahogy ott rángatózott, vonaglott a pulton.
Valami rossz történik, gondolta zavarosan, rémült volt, és egész testében remegett a pisifoltos pizsamában. Valami halálosan rossz történik.
Dave Gardener, aki 1957 októberében megtalálta George Denbrough megcsonkított testét, és akinek a fia talált rá az újabb ciklus első áldozatára nemrégiben, ezen a tavaszon, abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor az óra kismutatója az ötösre ugrott, és még mielőtt a komódon álló órára nézett volna, azt gondolta: A Megbocsátás Templom órája nem ütötte el az egészet... Mi történt? Hatalmas, meghatározhatatlan félelem uralkodott el rajta. Dave üzlete szépen fejlődött az évek során; 1965-ben megvette a Varázstopánkát és mostanra már megnyitotta második cipőboltját a derryi bevásárlóközpontban és a harmadikat fent Bangorban. Hirtelen mindez – amiért egész életében gürcölt – veszélybe került. Mitől?, kiáltotta magában, és alvó feleségére nézett. Mién vagy ilyen átkozottul hangyás, csak mert az óra nem ütötte el az ötöt? De kérdésére nem volt válasz.
Felkelt, nagyot rántott pizsamanadrágjának derekán, és az ablakhoz ment. Az ég nyugtalan volt, felhők száguldottak nyugat felől, és Dave nyugtalansága nőttön-nőtt. Régóta először gondolt azokra a sikolyokra, amelyek hallatán kiment a verandára, és meglátta a vonagló alakot a sárga esőkabátban. A közeledő felhőket nézte, és azt gondolta: Veszélyben vagyunk. Mindannyian. Egész Derry.
Andrew Rademacher, a rendőrfőnök, aki komolyan hitte, hogy megtett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy megoldja a Derryt nyugtalanságban tartó újabb gyermekgyilkosság-sorozat rejtélyét, kint állt házának verandáján, hüvelykujja az övébe akasztva, felnézett az égre, és őt is ugyanaz a nyugtalanság járta át. Valami készülőben van. Úgy tűnik, mindjárt megindul a felhőszakadás, ez egy. De ez nem minden. Végigfutott hátán a hideg... és ahogy ott állt kint a verandán, s a szalonna illata, amit a felesége sütött, kiúszott hozzá a szúnyoghálós ajtón, megeredtek az első kövér esőcseppek, feketére festették a járdát kellemes, Reynolds utcai háza előtt, és valahol, a Bassey park fölötti látóhatáron mennydörgés csattant.
Rademacher hátán ismét végigfutott a hideg.

Bill feltartotta a gyufát... majd hosszan, reszketve, kétségbeesetten felordított.
George közeledett felé bizonytalan léptekkel az alagútban, George, még most is véráztatta, sárga esőkabátban. A kabát egyik ujja bénán és üresen, lifegett. George arca falfehér volt, a szeme ragyogó ezüst. Tekintete Billébe fúródott.
– A hajóm! – Georgie elkárhozott hangja egyre erősebb lett, bizonytalanul lebegett az alagútban. – Nem találom, Bill, már mindenhol kerestem, és nem találom, és közben meghaltam, és ez a te hibád a te hibád a TE HIBÁD...
– T-te Georgie! – sikoltotta Bill. Úgy érezte, hogy az agya meglódul, és horgonya elszabadul.
George feléje dülöngélt-botorkált, egyetlen megmaradt karja Bill felé nyúlt, keze karmokban végződött. És ezek a koszos karmok beléje akartak kapaszkodni.
– Te vagy az oka – suttogta George, és elvigyorodott. Agyarakká változott fogai szétnyíltak, majd lassan összecsukódtak, mint egy medvecsapda acélfogai. – Te küldtél ki, és ez az egész... a te... hibád!
– N-n-nem, G-g-g-georgie! – kiáltotta Bill. – Én n-nem t-tu-tudtam...
– Megöllek! – üvöltötte George, és ugató hangok törtek elő agy aras szájából, csaholás, vakkantás, vonyítás. Valamiféle nevetés. Bill most már a szagát is érezte, érezte George rothadó szagát. Pinceszaga volt, undorító, egy gyilkos szörny szaga, aki megbújva, sárga szemmel áll a sarokban, arra várva, hogy szétmarcangolja egy kisgyerek beleit.
George fogai összecsattantak. Olyan hangja volt, mint amikor a biliárdgolyók egymásnak ütköznek. Sárga genny folyt a szeméből, és végigcsöpögött az arcán... majd a gyufa elaludt.
Bill érezte, hogy a barátai eltűnnek – elfutnak, persze hogy elfutnak, és őt magára hagyják.
Elzárkóznak, ahogy a szülei is elzárkóztak tőle, mert George-nak igaza volt, ő volt az oka. Az az egy kéz mindjárt megragadja a torkát, azok az agyarak mindjárt széttépik, és mindez helyénvaló. Teljesen jogos. Kiküldte George-ot meghalni, és egész felnőttkorát azzal töltötte, hogy megírta ennek az árulásnak a szörnyűségét – ó, annyi arcot adott neki, majdnem annyit, amennyit Az vett fel őmiattuk, de a szörny mindenek mögött csak George volt, amint vízhatlanná tett papírhajójával kirohant a visszavonuló árvízbe. Most jön a bűnhődés.
– Halált érdemelsz, mert engem megöltél – suttogta George. Már nagyon közel volt. Bill lehunyta a szemét.
Ekkor sárga fény lobbant az alagútban, és Bill újra kinyitotta a szemét. Richie magasra tartott egy égő gyufát.
– Vedd fel a harcot Az ellen, Bill! – kiáltotta Richie. – Az isten szerelmére, vedd fel a harcot!
Mit kerestek ti itt? Csodálkozva nézett rájuk. Szóval mégsem futottak el! Hogy lehet? Hogy lehet, pedig látták, hogy milyen hitvány módon ölte meg az öccsét.
– Vedd fel a harcot Az ellen! – sikoltotta Beverly. – Ó, Bill, vedd fel a harcot. Csak te vagy rá képes. Kérlek...
George most már alig két méterre volt tőle. Hirtelen kiöltötte Billre a nyelvét. Fehér, fekélyes daganatokkal volt teli. Bill újra felsikoltott.
– Öld meg Azt, Bill! – kiáltotta Eddie. – Ez nem az öcséd! – Öld meg Azt, amíg még kicsi! Öld meg MOST RÖGTÖN!
George Eddie-re pillantott, egyetlen röpke pillanatra fordította csak oda csillogó, ezüstös tekintetét, mire Eddie hátratántorodott és a falnak esett, mint akit meglöktek. Bill bénultan állt, nézte, ahogy az öccse közeledik, annyi év után újra látja George-ot, George itt van mindennek a végén, mint ahogy ott volt a dolgok kezdetén is, ó, igen, és hallotta George sárga esőkabátjának súrlódó hangját, hallotta a gumicsizmája csatjának csörgését, és nedves levelek szagát érezte, mintha a sárga esőkabát alatt George levelekből állna, mintha a George lába levél-láb lett volna, igen, egy levél-ember, ez az, George, a levél-ember, rothadó léggömbarc és rothadó levelekből álló test, amilyenek árvíz után szokták eltömni a csatornanyílásokat.
Tompán hallotta, ahogy Beverly felsikolt.
(behúz egyet az öklével)
– Bill, kérlek, Bill...
(az oszlopnak és továbbra sem tágít)
– Majd együtt keressük tovább a hajómat – mondta George. A sűrű, sárga genny gúnyos könnycseppekben folyt végig az arcán. Bill felé nyújtotta a kezét, feje félrebillent, agyarai visszaváltoztak fogakká.
(látja a kísérteteket látja a kísérteteket LÁTJA)
– Meg fogjuk találni – mondta George, és Bill érezte Az leheletét; olyan szaga volt, mint egy szétloccsant, döglött állatnak éjfélkor az út közepén. Ahogy George szája tágra nyílt, Bill látta, hogy valami nyüzsög benne. – Még most is idelenn van, itt lebeg minden, mi is lebegünk, Bill, mind lebegni fogunk..
George sikamlós keze Bill nyaka köré fonódott.
(LÁTJA A KÍSÉRTETEKET LÁTJUK A KÍSÉRTETEKET ŐK MI TI LÁTJÁTOK A KÍSÉRTETEKET...)
George eltorzult arca Bill nyakához közeledett.
– ...lebegünk... – Behúz egyet az oszlopnak! – kiáltotta Bill. Hangja mélyebb volt, szinte nem is az övé, és egyetlen perzselő villanás alatt Richie visszaemlékezett, hogy Bill csak a maga hangján dadogott, amikor valaki másnak adta ki magát, sosem dadogott.
A George-szerűség sziszegve hátratántorodott. Az védekezőn emelte kezét Az arca elé.
– Ez az! – kiáltotta megrészegülten Richie. – Kapd el, Bill! Kapd el! Kapd el! Kapd el!
– Behúz egyet öklével az oszlopnak, és még továbbra is azt állítja, hogy látja a kísérteteket! – dörögte Bill. A George-szerűség felé lépett. – Te nem vagy kísértet! George tudja, hogy nem akartam megölni! A szüleimnek nem volt igaza! Rám fogták, de igazságtalanul! Megértetted?
A George-szerűség sarkon fordult, vinnyogott, mint egy patkány. A sárga esőkabát futni és vonaglani kezdett. Mintha maga az esőkabát kezdett volna csöpögni, élénksárga tócsákra folyt szét. Az kezdte elveszíteni az alakját, alaktalanná vált.
– Behúz egyet öklével az oszlopnak, te rohadt szemét! – üvöltötte Bill Denbrough –, és továbbra is azt állítja, hogy látja a kísérteteket! – Az után vetette magát, és ujjai megragadták a sárga esőkabátot, ami már nem volt esőkabát. Amit megmarkolt, furcsa, meleg karamellcukorka tapintású volt, azonnal elolvadt az ujjai között, ahogy rákulcsolta a kezét. Bill térdre esett. Richie felkiáltott, ahogy a lobogó gyufa megégette az ujját, majd újra körbefogta őket a sötét.
Bill érezte, hogy valami nőni kezd a mellkasában, forró és lélegzetelállító és fájdalmas, mint a tüzes csalán. Kezét a térde köré kulcsolta és felhúzta az arcához, remélte, hogy a fájdalom alábbhagy vagy legalábbis csökken egy kicsit; örült, hogy sötét van, örült, hogy a többiek nem látják, mennyire szenved.
Egy hang szakadt ki belőle önkéntelen – reszkető nyögés. Majd egy második és egy harmadik.
– George! – kiáltott fel. – George, ne haragudj! Sosem akartam f-f-fájdalmat o-okozni n-neked!
Lehet, hogy mást is kellett volna mondania, de nem tudta kimondani. Sírt, a hátán feküdt, és kezét a szemére szorította, visszaemlékezett a hajóra, a hálószobája ablakát verő monoton esőre, az éjjeliszekrényen sorakozó gyógyszerekre és papír zsebkendőkre, a láz tompa fájdalmára a fejében és a testében, George-ra, legfőképpen George-ra, a sárga, kapucnis esőkabátban.
– George, ne haragudj – kiáltotta könnyein keresztül. – Ne haragudj, annyira sajnálom, annyira s-sa-SAJNÁLOM...
És akkor köré gyűltek, a barátai, és senki sem gyújtott gyufát, valaki átölelte, nem tudta, ki, talán Beverly, talán Ben, esetleg Richie. Vele voltak, arra a kis időre és kifejezetten jólesett a sötétség.

Derry / hajnal 5.30

Fél hatra már szakadt az eső. A bangori rádióadók meteorológusa meglepetésének adott hangot és elnézést kért mindazoktól, akik az előző napi időjárás-jelentésben bízva aznapra pikniket vagy kirándulást terveztek. Meglepő fordulat, egyike azoknak a bizarr időjárás-változásoknak, melyek néha elképesztő gyorsasággal alakulnak ki a Penobscot völgyében.
Jim Witt, a WZON adó meteorológusa „rendkívül fegyelmezett” alacsony légnyomású rendszernek nevezte. Finoman fogalmazott. Bangorban felhős volt az ég, Hampdenben átlagos, Havenben szemerkélt, és Newportban csendes eső esett. De Derryben, mindössze harminc mérföldre Bangor belvárosától, zuhogott. A 7-es főúton utazók azt észlelték, hogy egyes helyeken harminccentis vízben haladnak, és a Ruhlin-farm után az egyik mélyedésben egy eltömődött vízlevezető-csatorna miatt akkora víztömeg halmozódott fel, hogy az autóút járhatatlanná vált. Reggel hat órára a derryi autópálya-felügyelet a mélyedés mindkét végére kitette a TERELŐÚT táblát.
Azok, akik a Fő utca árkádja alatt várták az első buszt, hogy munkába vigye őket, csodálkozva néztek le a Csatorna korlátjánál, mert a víz átkozottul magas volt betonmedrében. Árvíz azért nem lesz, természetesen; ebben mindannyian megegyeztek. A víz még mindig jó egy méterrel az 1977-es magasságot jelző vonal alatt volt, és abban az évben nem is volt árvíz. De az eső makacs kitartással zuhogott, és az ég hatalmasakat mennydörgött az alacsony felhők között. A víz széles patakokban folyt le a Felsődombon és bömbölve zúgott be a csatornanyílásokba.
Nem lesz árvíz, mondták, de minden arc feszült volt.
5.45-kor lila fénnyel felrobbant egy transzformátor az üres Tracker Testvérek Kamionraktára melletti oszlopon, fémdarabok repültek a zsindelyes tetőre. Az egyik fémdarab megsértett egy magasfeszültségű vezetéket, az is a tetőre zuhant, csavarodott és tekergőzött, mint egy kígyó, és szinte folyékony szikraáradat csapott ki belőle. A tető a szakadó eső ellenére tüzet fogott, és hamarosan az egész raktár lángokban állt. A magasfeszültségű vezeték arra a gazos pályára zuhant, ahol régen a gyerekek játszottak. A derryi tűzoltóságról aznap először 6.02-kor indultak el a tűzoltókocsik, és 6.09-re értek a Tracker Testvérek raktárához. Calvin Clark ugrott le elsőként a kocsiról, egyik a Clark ikerpár közül, akikkel Ben, Beverly, Richie és Bill egy iskolába járt. Alig tett meg három lépést, amikor bőrcsizmájának sarka az elektromos vezetéket érintette. Calvinnal egyetlen pillanat alatt végzett az áramütés. Nyelve kifordult a szájából, és gumi tűzoltókabátja parázslani kezdett. Olyan szaga volt, mint a városi szeméttelepen elégetett autógumiknak.
6.05-kor az Öregfoknál lévő Merit utca lakói valami olyat éreztek, ami leginkább föld alatti robbanásra emlékeztetett. A tányérok leestek a polcokról, a képek a falakról. 6.06-kor a Merít utcában minden vécécsésze felrobbant, hatalmas szar- és szennyvízgejzír kíséretében, amikor a Pusztában épült új szennyvíztisztító telep tankjaiba vezető összes csőben érthetetlen módon megfordult a folyás iránya. Egyes lakásokban akkora volt a robbanás, hogy lyukat ütött a fürdőszoba mennyezetébe. Egy Anne Stuart nevű nő meghalt, amikor a szennyvízzel együtt egy hajdanvolt fogaskerék katapultált a vécéjéből. A fogaskerék áttörte a zuhanyfülke homályos üvegajtaját, és úgy állt bele a nő torkába, aki épp hajat mosott, mint egy puskagolyó. Kis híján levágta a fejét. A fogaskereket a Kitchener Vasműben gyártották valamikor régen, és majdnem hetvenöt éve került be valahogy a szennyvízcsatornába. Egy másik nő akkor halt meg, amikor a hirtelen visszafelé áradó szennyvíz, amit a metángázok hajtottak, úgy robbant föl a vécéjében, mint egy hatalmas bomba. A szerencsétlen nőt, aki éppen a vécén ült és a Banana Republic katalógust olvasta, darabokra tépte.
6.19-kor villám csapott bele az úgynevezett Csókok hídjába, mely a Bassey parkot és a derryi gimnáziumot kötötte össze a Csatorna fölött. A szétforgácsolt darabok magasra repültek, majd sűrű esőfelhőben hullottak vissza a Csatornába, hogy továbbsodorja őket a vízfolyam.
A szél egyre erősödött. 6.30-kor a bíróság épületében elhelyezett műszer huszonnégy km/óra erősségű szelet jelzett. 6.45-re már harmincnégy km/óra erősségűt.
6.46-kor Mike Hanlon magához tért a derryi kórházban. Eszméletre térése lassú felengedés volt – sokáig azt hitte, hogy csak álmodik. Ha úgy lett volna, hát nagyon furcsa álmot látott – szorongásos álmot, ahogy Abelson doki, régi pszichológiaprofesszora nevezte volna. Úgy tűnt, nincs logikus oka a szorongásnak, és mégis; a csupasz, fehér szoba veszélyt sikoltott.
Fokozatosan rájött, hogy ébren van. A csupasz, fehér helyiség egy kórházi szoba. Üvegek lógtak a fejénél, az egyikben tiszta, átlátszó folyadék volt, a másikban sötétvörös. Tömény vér. Egy falra erősített, vak tévéképernyőit pillantott meg, és felfigyelt az ablakon kopogó monoton esőre.
Mike megpróbálta megmozdítani lábát. Az egyik szabadon mozgott, de a másik nem engedelmeskedett. Azt a lábát alig-alig érezte; észrevette, hogy szorosan körbe van kötve.
Apránként eszébe jutott, mi történt. Az asztalnál ült és a jegyzetfüzetébe írt, amikor felbukkant Henry Bowers. Hatalmas öröm a múltból, egy igazi aranytojás. Verekedtek és...
Henry! Hová ment Henry? A többiekhez?
Mike a hívócsengóért nyúlt. Az ágy fölött lógott, és már a kezében volt, amikor kinyílt az ajtó. Egy ápoló jelent meg. Fehér köpenyének felső két gombja nyitva, sötét szőre kuszán göndörödött, és ettől Ben Caseyre hasonlított. Egy Szent Kristóf-medál lógott a nyakában. Mike még kábult, féléber állapotában is azonnal tudta, ki a férfi. 1958-ban megöltek egy Cheryl Lamonica nevú lányt, Az ölte meg. A lánynak volt egy tizennégy éves öccse, Mark. Ο volt az.
– Mark – mondta gyöngén. – Beszélnem kell veled!
– Pszt! – mondta Mark. Keze a zsebében volt. – Nem szabad.
Belépett a szobába, és ahogy megállt az ágy lábánál, Mike-ot a hideg kilelte, hogy milyen üres Mark Lamonica tekintete. Fejét kicsit oldalra billentette, mint aki távoli zenét hall. Kivette a kezét a zsebéből. Egy fecskendő volt benne.
– Ettől majd elalszol – mondta Mark, és az ágy felé indult.

A város alatt / reggel 6.49

– Pssszt! – kiáltotta hirtelen Bill, bár nem hallatszott semmi más, csak a lépteik zaja.
Richie meggyújtott egy gyufát. Az alagút falai eltávolodtak, és ők öten nagyon kicsinek tűntek a város alatti térben. Közelebb húzódtak egymáshoz, és Beverlyt a hatalmas kőkockák és a lógó pókhálók láttán a déjà vu kába érzése töltötte el. Most már közeljártak. Közel.
– Mit hallasz? – kérdezte Billtől, miközben megpróbált egyszerre nézni mindenhová; Richie kezében végigégett a gyufa. Arra számított, hogy bármelyik pillanatban egy újabb meglepetés száguld vagy repül ki a sötétből. Rodan, akárki? A földönkívüli abból az undorító filmből Sigourney Weaverrel? Egy hatalmas, rohanó, narancssárga szemú és ezüstös fogú patkány? De semmi – csak a sötét por szaga, és valahol a távolban dübörgő víz hangja, mintha megtelő-ben lennének a csatornák.
– V-v-valami b-baj van – mondta Bill. – Mike...
– Mike? – kérdezte Eddie. – Mi van Mike-kal?
– Én is éreztem – mondta Ben. – Lehet... Bill, hogy meghalt?
– Nem – felelte Bill. Tekintete ködös volt, távolba meredő és érzelemmentes; a veszély érzete sütött egész testtartásából és arckifejezéséből. – Ő... ő... – Nagyot nyelt. Kattanás hallatszott a torkában. Szeme elkerekedett. – Ó, ó, ne...!
– Bill! – kiáltott fel Beverly rémülten. – Bill, mi az? Mi...
– F-f-fogjátok m-meg a k-k-kezem! – sikoltotta Bill. – Gy-gy-gyorsan!
Richie eldobta a gyufát, és megragadta Bill egyik kezét. Beverly megfogta a másikat. Szabad kezével Eddie felé nyúlt, aki törött kezének kikandikáló ujjaival erőtlenül fogta meg a kezét. Ben Eddie másik kezét ragadta meg, és Richie kezével bezárta a kört.
– Küldd el neki az erőnket! – kiáltotta Bill ugyanazon a furcsa, mély hangon. – Küldd el neki az erőnket, akármi vagy is, küldd el neki az erőnket! Most! Most! Most!
Beverly érezte, hogy valami elhagyja őket, és Mike felé áramlik. Fejét szinte eksztázisban forgatta, és Eddie sípoló lélegzése együtt harsogott a csatornákban zuhogó víztömeg mennydörgésével.

– Most – mondta Mark Lamonica halkan. Felsőhajtott – olyan sóhajtás volt, mint amikor az ember érzi, hogy közeledik az orgazmus.
Mike újra és újra megnyomta a hívógombot. Hallotta a csengetést a nővérszobában a folyosó végén, de nem jött senki. Valami belső érzés sugallatára megértette, hogy a nővérek ugyan ott ülnek, a reggeli újságot olvassák, kávéznak, és hallják ugyan a csengőt, de valahogy mégse hallják, hallják, de nem reagálnak, majd csak később, amikor mindennek vége, mert a dolgok így működnek Derryben. Derryben bizonyos dolgokat jobb nem látni és nem hallani, csak amikor már vége.
Mike elengedte a hívógombot.
Mark föléhajolt, a fecskendő hegye csillogott. Szent Kristóf-medálja megbabonázón himbálózott előre-hátra, miközben felhajtotta a takarót.
– Pont ide – suttogta. – A szegycsontba. – Majd újra sóhajtott.
Mike testét hirtelen erő töltötte el – valami őserő, mely áramként érte. Megmerevedett, ujj ai hátrafeszültek, mintha begörcsölt volna. Szeme elkerekedett. Nyögés szakadt fel belőle, és a halálos bénaság egyetlen pillanat alatt elhagyta testét.
Jobb keze az éjjeliszekrény felé lódult. Azon egy műanyag vizeskorsó állt, mellette nehéz, éttermi üvegpohár.
Megmarkolta a poharat. Lamonica megérezte a változást; az álmodozó, elégedett fény eltűnt a szeméből, és helyét fáradt zavar vette át. Kicsit hátrahúzódott, ekkor Mike fölemelte és az arcába vágta a poharat.
Lamonica felordított, hátratántorodott, és elejtette a fecskendőt. Vérző arcához kapott; vér folyt végig a csuklóján és fröccsent fehér köpenyére.
Az erő ugyanolyan hirtelen hagyta el, ahogyan jött. Mike kábán bámulta az ágyon szétszóródott üvegcserepeket és saját vérzőkezét. Gumitalpú cipők sietős, halk közeledését hallotta.
Most persze jönnek, gondolta. Ó, igen, most. És ha elmennek, ki tudja, kifog még felbukkanni? Ki lesz a következő?
Ahogy berontottak a nővérek, akik nyugodtan ültek, miközben Mike eszeveszetten nyomta a hívócsengőt, Mike lehunyta a szemét és azon imádkozott, hogy legyen már vége. Imádkozott, hogy a barátai lent legyenek valahol a város alatt, hogy ne essen bajuk, és azért, hogy vessenek már véget ennek az egésznek.
Azt nem tudta, hogy pontosan kihez imádkozik... de azért csak imádkozott.

A város alatt / reggel 6.54

– M-most már j-jól van – mondta végül Bill.
Β ennek fogalma sem volt, mennyi ideig álltak ott egymás kezét fogva. Úgy érezte, kiment belőlük, a körükből valami, kiment, majd visszajött. De azt nem tudta, hogy az a valami – ha létezett egyáltalán – hova ment, és mit csinált.
– Biztos vagy benne, Nagy Bill? – kérdezte Richie.
– I-igen. – Bill elengedte Richie és Beverly kezét. – D-de ezzel v-végeznünk k-k-kell, a-amilyen gy-gyorsan cs-csak lehet. Gy-gyerünk!
Továbbindultak, Bill és Richie időnként meggyújtott egy gyufát. Még egy vacak kis fegyver sincs nálunk, gondolta Ben. De ez hozzátartozik a dologhoz, vagy nem? Chüd. Mit jelent? Egyáltalán, mi volt az? Milyen volt Az végső arca? És igaz ugyan, hogy nem öltük meg Azt, de fájdalmat okoztunk neki. Hogyan csináltuk?
A terem, amiben haladtak – már nem lehetett alagútnak nevezni – egyre nagyobb. Lépteik visszhangoztak. Ben emlékezett a szagra, a sűrű állatkerti szagra. Észrevette, hogy már nincs szükségük a gyufára – már volt egy kis fény, valami fényféle; kísérteties ragyogás, mely egyre erősebb lett. Ebben a mocsári fényben a barátai mind sétáló hulláknak tetszettek.
– Fal előttünk, Bill – mondta Eddie.
– T-t-tudom.
Ben érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Szájában savanyú ízt érzett, és megfájdult a feje. Lassúnak és rémültnek érezte magát. És kövérnek.
– Az ajtó – suttogta Beverly.
Igen, valóban ott volt. Akkor, huszonhét éve úgy mentek át azon az ajtón, hogy csak a fejüket kellett lehajtaniuk. Most le kell guggolniuk, vagy mehetnek négykézláb. Felnőttek, ez a végérvényes bizonyíték, már ha egyáltalán szükség van végérvényes bizonyítékra.
Ben nyakában és csuklójában forrón lüktetett az ütőér, a szíve olyan sebesen vert, hogy akár szívritmuszavar is lehetett. Mint egy galambé, gondolta zavarosan, és megnyalta az ajkát.
Éles zöldessárga fény szűrődött ki az ajtó alatt; olyan vastag sugárban tűzött a cikornyás kulcslyukon, hogy szinte vágni lehetett.
A jel most is ott volt az ajtón, és most is mindannyian másnak látták a furcsa rajzot. Beverly Tom arcának látta. Bill Audra letépett fejének, üres tekintete halálos váddal meredt rá. Eddie vigyorgó koponyát látott, előtte keresztben két csont, a méreg jele. Richie Paul Bunyan eltorzult, szakállas arcát látta, a szeme gyilkos réssé szúkült. És Ben Henry Bowerst látta.
– Bill, elég erősek vagyunk? – kérdezte. – Meg tudjuk csinálni?
– N-n-nem t-t-tudom – felelte Bill.
– És ha be van zárva? – kérdezte Beverly gyönge hangon. Tom arca gúnyosan nézett rá.
– N-n-nincs z-zárva – felelte Bill. – Az ilyen helyek s-soha nincsenek b-bezárva.
Jobb kezét óvatosan az ajtóra helyezte – le kellett hajolnia hozzá –, és benyomta. Az ajtó undorító sárgászöld fénynek nyitott szabad utat. Az állatkerti szag rájuk zúdult, a múlt szaga jelenné vált, rémisztően élő volt, undorítóan eleven.
Forogj, kerék, gondolta Bill, és végignézett rajtuk. Aztán letérdelt. Beverly követte, majd Richie, aztán Eddie. Ben térdelt le utoljára, bőre bizsergett a padló ősi földjének érintésétől.
Átmászott az ajtón, és amikor felállt a csöpögő kőfalakon fénykígyókként fel-alá mászkáló bizarr tűz ragyogásában, az utolsó emlék faltörő kosként verte mellbe.
Felsikoltott, hátratántorodott, a fejéhez kapott, és első zavaros gondolata az volt, nem csoda, hogy Stan öngyilkos lett! Ó, istenem, bárcsak én is az lettem volna! Ugyanez a döbbent rémület és felismerés ült ki a többiek arcára is, ahogy az utolsó kulcs elfordult az utolsó zárban.
Aztán Beverly sikoltva Billbe kapaszkodott, ahogy Az rájuk rontott vékony pókhálójának függönyén – egy lidérces pók időn és téren túl, egy pók, amely a pokol legmélyebb bugyrában lakó élőlényekről kialakult lázas képzeletet is felülmúlja.
Nem, gondolta hűvösen Bill. Nem is pók, nem egészen az, de ezt az alakot Az az agyunkból szedte; legfeljebb az agyunk ennyire tudja körülírni
(a lidércfény t)
ahogy Az valójában kinéz.
Körülbelül öt méter magas volt és olyan sötét, mint egy holdtalan éjszaka. Az minden lába olyan vastag volt, mint egy izomember combja. Szeme ellenséges rubinként csillogott, kocsányon lógott ki csöpögő, fémszínű folyadékkal teli szemüregéből. Az fűrészfogas állkapcsa kinyílt, összecsukódott, kinyílt, összecsukódott, a szája sarkából hab folyt. A rémület eksztázisában megdermedve, a teljes őrület határán Ben a-vihar-előtti-derült-ég nyugalmával tapasztalta, hogy ez a hab él; amikor a bűzös kőpadlóra esett, véglényként vonaglott be a repedések közé.
De Az valami más, van egy végleges alakja, szinte látom, ahogy a filmvászon mögött mozgó ember alakját is ki lehet venni, miközben megy a film; egy másik alak, de én azt nem akarom meglátni, édes istenem, nem akarom meglátni Azt...
És mit se számít, igaz? Látták, amit láttak, és Ben valahogy megértette, hogy együtt nem keresett, ismeretlen látomásuk alapján Az ebbe a végleges alakba szorult, a pók alakjába. Ez Az, aki ellen meg kell küzdeniük életre-halálra.
A teremtmény vinnyogott és nyávogott, és Ben meg mert volna esküdni rá, hogy kétszer hallotta a hangot, amit Az kiadott – egyszer a fejében, majd egy fél másodperc múlva a fülében. Telepátia – gondolta, Az gondolataiban olvasok. Zömök tojás alakú árnyéka feléjük rohant barlangjának ősi falai mentén. Az testét durva szőr borította, és Ben látta, hogy olyan hosszú fullánkja van, hogy arra fel lehetne szúrni egy embert. Tiszta folyadék csöpögött Az fullánkjából, és Ben látta, hogy ez is él; mint a hab, ez a méreg is a padló repedései felé vonaglott. A fullánkja, igen... de alatta Az hasa groteszkül dudorodott, szinte a padlón húzta, ahogy enyhén irányt változtatva, halálos biztonsággal vezetőjük, Nagy Bill felé tartott.
A tojászacskója – gondolta Ben, és agya szinte felsikoltott mindattól, ami ebből következik. Akármi is az amögött, amit látunk, ez a jelenség legalábbis képletesen valódi; Az nőnemű és terhes... Az már akkor is terhes volt, és egyikünk sem tudta, csak Stan, ó, Jézus Krisztus, IGEN, Stan volt, Stan, nem Mike, aki felfogta, Stan volt, aki elmondta nekünk... Ezért kellett mindenképpen visszajönnünk, mert Az nőnemű, mert Az valami elképzelhetetlen ivadékkal terhes... és közeleg Az ideje.
Bill Denbrough hitetlenkedve előrelépett, hogy szembeszálljon Azzal.
– Bill, ne! – sikoltotta Beverly.
– M-m-maradjatok h-h-hátra! – kiáltotta Bill, és körül se nézett. És akkor Richie Bill felé rohant a nevét kiáltva, és Ben is megindult. Mintha egy fantomhas himbálózott volna előtte, és örült az érzésnek. Ismét gyerekké kell válnom, gondolta zavarosan. Ez az egyetlen módja, hogy Az ne Őrjítsen meg teljesen. Újra gyerekké kell válnom... tudomásul kell vennem. Valahogyan.
Rohant. Bill nevét kiáltotta. Tudat alatt észlelte, hogy Eddie mellette fut, törött karja lifeg, a fürdőköpeny övét, amivel Bill a sínt ráerősítette, a padlón húzza. Eddie elővette az sprayét. Olyan volt, mint egy őrült fegyverhordozó valami bizarr fegyverrel a kezében.
Ben hallotta, hogy Bill elbődül:
– M-megölted az ö-öcsémet, t-te sszemét K-K-KURVAÜ Aztán Az Billre vetette magát, Billt Az árnyékába temette, lábai a levegőben kapálóztak. Ben hallotta, hogy Az sóvárogva nyávog, belenézett Az időtlen, ördögi, vörös szemébe... és egy pillanatra meglátta az alakot az alak mögött: fényeket látott, véget nem érő szőrös valamit, ami csak fényből állt és semmi másból, narancssárga fényből, halott fényből, mely gúnyt űz az életből.
Másodszor is kezdetét vette a szertartás.

Huszonkettedik fejezet
Chüd szertartása

Az barlangjában / 1958

Bill volt az, aki összetartotta őket, miközben a hatalmas fekete pók lefelé rohant Az hálójában, mérgező szellőt csapva, mely összeborzolta a hajukat. Stan sikoltozott, mint egy csecsemő, barna szeme kidülledt, ujjai az arcát kaparászták. Ben lassan hátrált, míg méretes feneke az ajtótól balra a falnak nem ütődött. Hideg tűz égette végig a nadrágját; ellépett, teljes kábulatban. Ilyen nincs, ez biztos; a világ legszörnyűbb rémálmát álmodja. Rájött, hogy képtelen fölemelni a karját. Olyan nehéz volt, mintha hatalmas súlyokat kötöttek volna rá.
Richie nem tudta levenni tekintetét a hálóról. Itt-ott selyemkötéllel összetekerve, mely mintha maga is élne, rothadó, félig megevett testek lógtak. A mennyezet közelében felismerni vélte Eddie Corcorant, bár Eddie mindkét lába és az egyik karja hiányzott.
Beverly és Mike úgy kapaszkodtak egymásba, mint Jancsi és Juliska az erdőben, mozdulatlanul nézték, hogy a pók leér a padlóra és feléjük indul. Az torz árnyéka mellette futott a falon.
Bill végignézett rajtuk, magas, vékony fiú, valaha fehér, most sár- és szennyvízfoltos pólóban, felhajtott farmerben, sáros tornacipőben. Haja a homlokába lógott, a szeme ragyogott. Végignézett rajtuk, mint aki útjára bocsátja őket, majd visszafordult a pók felé. És, ha mégoly hihetetlen is, megindult a pók felé, nem futott, de gyorsan lépkedett, könyökét fölemelte, alkarját összefonta, kezét ökölbe szorította.
– M-megölted a-az ö-ö-öcsémet!
– Ne, Bill! – sikoltotta Beverly, kitépte magát Mike öleléséből és Bill felé rohant, vörös haja lebegett mögötte. – Hagyd békén! – üvöltötte a pókra. – Ne merj hozzányúlni!
A francba! Beverly!, gondolta Ben, és dis futásnak eredt, a hasa jobbra-balra ringott, ahogy szedte a lábát. Halványan észlelte, hogy Eddie Kapsbrak a bal oldalán fut, egészséges kezében úgy tartja a szippantóját, mint egy piszitolyt.
Aztán Az a fegyvertelen Billre vetette magát, árnyéka beborította Billt, lába a levegőben kalimpált. Ben Beverly válla felé nyúlt. Megragadta, majd lecsúszott a keze. Beverly feléje fordult, szeme lángolt, a fogai villogtak.
– Segíts neki! – ordította.
– Hogyan? – ordított vissza Ben. A pók felé fordult, hallotta Az kéjes nyávogását, belenézett Az időtlen, gonosz, vörös szemébe, és meglátott valamit az alak mögött: valamit, ami a póknál is sokkal rosszabb. Valamit, ami őrült fényekből állt. Elhagyta a bátorság... de hát Bev kérte, hogy segítsen, Bev, ő pedig szereti Beverlyt.
– Az istenit, hagyd békén Billt! – harsogta.
A következő pillanatban egy kéz csapott a vállára olyan erővel, hogy majdnem elesett. Richie volt az, és bár könnyek szántották végig az arcát, Richie elszántan vigyorgott. Szája sarka a füléig futott. Nyál szivárgott a fogai között.
– Kapjuk el a nőt, Boglya! – üvöltötte Richie. – Chüd! Chüd!
A nőt?, gondolta ostobán Ben. Azt mondta, a nőt?
Hangosan:
– Oké, demi az? Mi az a Chüd?
– Fogalmam sincs! – kiáltotta Richie, majd Bill felé rohant, bele Az árnyékába.
Az valahogy a hátsó lábain guggolt. Mellső lábai Bill fölött kalimpáltak a levegőben. És Stan Uris kényszerítette magát, hogy közelebb lépjen, közelebb kellett mennie, holott agyának és testének minden sejtje tiltakozott, látta, hogy Bill kék szeme felnéz Az nem emberi, narancssárga szemébe, amelyből az a borzasztó hullafény áradt. Stan megállt, megértette, hogy – akármi legyen is – kezdetét vette a Chüd szertartás.

Bill az űrben / korán

...ki vagy te, és miért jössz Hozzám?
Bill Denbrough vagyok. Tudod, ki vagyok és miért vagyok itt. Megölted az öcsémet és én azért jöttem, hogy megöljelek. Rossz srácot szúrtál ki magadnak, te büdös kurva!
...én örökkévaló vagyok. Én vagyok a Világok Felfalója.
Igen? Csak nem? Hát akkor megetted az utolsó vacsorádat, nővér!
...neked nincs erőd; itt az erő; érezd az erőt, kölyök, és aztán mondd újra, hogy az Örökkévalót jöttél megölni. Azt hiszed, hogy látsz Engem? Csak azt látod, amit az agyad láttat! Engem akarsz látni? Akkor gyere! Gyere, kölyök! Gyere!
Nekivetődik...
( ő )
Nem, nem vetődik, hanem kirepül, kirepül, mint egy élő puskagolyó, mint az Emberi Ágyúgolyó a Shrine Cirkuszban – ez a cirkusz szokott megjelenni Derryben minden májusban. Valami felkapta és keresztüllökte a pók termén. Ezt csak gondolom!, sikoltotta magában. A testem még mindig itt áll, farkasszemet nézve Azzal, légy bátor, ez csak egy trükk, légy bátor, légy igaz, állj szilárdan, állj...
(behúz egyet)
Előredübörgött, bevágódott a fekete, csöpögő alagútba, amit málló csempék fedtek egyre alacsonyabban, lehettek ötven-, száz-, ezer-, millió-, trillióévesek, ki tudja, halálos csendben rohant át kereszteződéseken, némelyiket megvilágította az a kígyózó, zöldessárga fény, némelyikét a hátborzongató, fehér koponya fényű léggömb, némelyik halott sötét volt; több ezer kilométeres óránkénti sebességgel repült át csontkupacok fölött, némelyik emberi volt, némelyik nem, száguldott, mint egy rakétameghajtású dárda egy szélcsatornában, most felfelé kanyarodott, de nem a fény, hanem a sötétség felé, bele a gigantikus sötétbe
(öklével)
és kirobbant a feneketlen feketeségbe, a feketeség volt minden, a feketeség volt a kozmosz és a világegyetem – a feketeség talaja kemény volt, kemény, olyan, mint a felsikált ebonit, és ő úgy csúszott előre a mellkasán, a hasán és a combján, mint egy biliárdgolyó a biliárdasztalon. Az örökkévalóság báltermének padlójára került, és az örökkévalóság fekete volt.
(az oszlopnak)
...hagyd abba, miket beszélsz? ez nem segít rajtad, te ostoba
és még mindig azt állítja, hogy látja a kísérteteket!
...hagyd abba!
behúz egyet öklével az oszlopnak, és még mindig azt állítja, hogy látja a kísérteteket!
...hagyd abba! hagyd abba! Követelem, megparancsolom, hogy hagyd abba!
Nem tetszik, mi?
És arra gondolt: Ha kitudnám mondani hangosan, dadogás nélkül ki tudnám mondani, megtörném ezt az érzéki csalódást...
...ez nem érzéki csalódás. Te ostoba kisfiú – ez az örökkévalóság, az Én örökkévalóságom, és te belevesztél, elvesztél örökre, sosem találsz vissza; most már örökkévaló vagy, és az a sors vár rád, hogy a sötétben barangolj... már persze csak azután, hogy szemtől szembe találkozol Velem.
De volt itt még valami. Bill érezte, őrült módon még a szagát is érezte: valami hatalmas lény előtte a sötétben. Egy Alak. Nem félelmet érzett, hanem mindenekfelett csodálatot; volt itt egy olyan erő, ami mellett eltörpült Az ereje, és Billnek csak arra volt ideje, hogy zavarosan azt gondolja: Kérlek, kérlek, akármi vagy is, ne feledd, hogy én nagyon kicsi vagyok...
Rohant felé, és meglátta, hogy egy óriási Teknősbéka az, páncélja ragyogó színekben pompázott. Ősi hüllőfeje lassan kibukkant páncéljából, és Bill érezte, mennyire megveti azt a valamit, ami őt kilőtte ide. A Teknősbéka nagyon kedvesen nézett rá. Bill arra gondolt, hogy ez valószínűleg a legősibb teremtés, amit bárki valaha is elképzelt, sokkal, de sokkal ősibb, mint Az, aki örökkévalónak mondta magát.
Mi vagy te?
...Én vagyok a Teknősbéka, fiam. Én alkottam a világegyetemet, de kérlek, ne hibáztass érte; fájt a hasam.
Segíts nekem! Kérlek, segíts!
...Én nem avatkozom bele ezekbe a dolgokba.
Az öcsém...
megvan neki is a maga helye a makroverzumban; az energia örökkévaló, ezt még egy olyan kisgyerek is biztosan megérti, amilyen te vagy
Most már a Teknősbéka mellett repült, és még iszonyatos sebessége ellenére is hosszan, hosszan húzódott jobb oldalán a Teknősbéka páncélja. Kábultan arra gondolt, hogy ez olyan, mintha egy vonatban ülne, és mellette az ellenkező irányba haladna egy vonat, egy nagyon hosszú vonat, ami lehet, hogy egy helyben áll, vagy talán egy irányba halad vele. Még mindig hallotta Az hangját, kiabált és rikácsolt, Az hangja magas volt és mérges, nem emberi, és csupa őrült gyűlölet. De amikor a Teknősbéka megszólalt, Az hangja teljesen eltűnt. A Teknősbéka Bill agyában beszélt, és Bill valahogy megértette, hogy mindig volt egy Másik, és az a Végleges Másik egy olyan űrben létezik, ami még emögött van. A Végleges Másik volt talán a Teknősbéka megalkotója, a Teknősbékáé, ami csak néz, és azé, ami csak eszik. Ez a Másik a világegyetem fölötti erő, a többi erő fölötti erő, minden létező alkotója.
Hirtelen úgy érezte, hogy megértette: Az át akarta dobni a világegyetem végén lévő falon, bele egy másik helybe,
(amit az öreg Teknősbéka makroverzumnak nevezett)
ahol Az valójában él; ahol Az gigantikus, ragyogó lényegként élt, ami valószínűleg nem több a legkisebb pontnál a Másik agyában; és ő ott meglátná Azt meztelenül, alaktalan, gyilkos fény formájában, ahol ő vagy megsemmisülne, vagy életben maradna örökre, tébolyultan, mégis eszméleténél Az vérengző, végtelen, alaktalan, éhes valójában.
Kérlek, segíts! A többiek...
...neked kell segítened magadon, fiam
De hogyan? Kérlek, mondd meg! Hogyan? Hogyan? HOGYAN?
Mostanra elérte a Teknősbéka vastagon pikkelyezett hátsó lábát; volt ideje megfigyelni gigantikus, ősi bőrét, volt ideje rácsodálkozni vaskos körmeire – furcsa kékessárga fényük volt, és Bill látta, hogy mindegyikben galaxisok úszkálnak.
Kérlek, te jó vagy, érzem és hiszem, hogy te jó vagy, és könyörgök... volnál szíves segíteni?
...te már tudod, csak Chüd van. és a barátaid.
Kérlek, ó kérlek
...fiam, be kell húznod az öklöddel egyet az oszlopba és tovább erősködnöd, hogy látod a kísérteteket... csak ennyit mondhatok, ha ilyen kozmologikus szarba keveredik az ember, el kell dobni a használati utasításokat
Bill észrevette, hogy a Teknősbéka hangja elhalkul. Már elhagyta, golyóként süvített a mélynél is mélyebb sötétségben. A Teknősbéka hangján kezdett felülkerekedni, diadalmaskodni a dolog vidám, gügyögő hangja, ami kirepítette őt ebbe a fekete űrbe – a pók hangja, Az hangja.
...hogy tetszik idekint, kis barátom? tetszik? jól érzed magad? kilencvennyolc pontra értékeled, mert jó a ritmusa és lehet rá táncolni? el tudod kapni a manduláddal és jobbra, balra dobálni? örültél, hogy megismerkedtél barátommal, a Teknősbékával? azt hittem, az az ostoba vén fasz már évekkel ezelőtt meghalt, de akár meg is halhatott volna, te tényleg azt hitted, hogy majd segít rajtad?
nem nem nem nem behúz nem b-b-b-behúz nem
...ne dadogj! rövid az idő; beszélgessünk, amíg még tudunk! mesélj magadról, kis barátom... mondd csak, tetszik a kinti hideg sötétség? élvezed a körutat a semmiben, ami Odakint van? várd csak meg, hogy áttörj, kis barátom! várj csak, amíg áttörsz oda, ahol én vagyok! várd csak alidércfényt! csak belenézel és megőrülsz... de élni fogsz... élni... és élni... bennük... Bennem...
Az gyilkosan felnevetett, és Bill észrevette, hogy a hangja egyszerre távolodik és dagad, mintha távolodna Az hatósugarától... és közben száguldana felé. Hát nem pontosan erről van szó? De igen. Úgy gondolta, hogy igen. Mert míg a hangok tökéletes összhangban voltak, az, amelyik felé száguldott, terjesen idegen volt, olyan hangon beszélt, amit emberi nyelv és torok sosem tudna utánozni. A lidércfény hangja, gondolta.
...rövid az idő; beszélgessünk, amíg még tudunk
Az emberi hangja úgy halkult, mint abangori rádió adása, amikor az ember délnek halad az autóval. Fényes, lángoló rémület töltötte el. Nemsokára túljut a józan kommunikálás határán... és agyának egy része megértette, hogy Az nevetése, Az idegen öröme pont ennek szól, Az ezt akarja elérni. Nem egyszerűen csak kirepíti oda, ahol Az valójában van, hanem megszakítja közöttük az agyi kapcsolatot. Ha az megszűnik, akkor neki vége. Ha a kommunikációnak vége, a megmentés lehetőségének is vége; ennyit megértett abból, ahogy a szülei bántak vele George halála után. Ez volt az egyetlen lecke, amit jeges hidegségükből megtanult.
Távolodni Attól... és közeledni hozzá. De a távolodás valahogy fontosabb volt. Ha Az idekinn akar kisgyereket enni vagy magába szippantani, vagy amit akar, akkor miért nem mindegyiküket repítette ide? Miért csak őt?
Mert Az le kellett hogy vétkezze pókalakját, azért. Valahogy a pók Az és a lidércfény Az kapcsolatban állt egymással. Akármi él is itt kint a feketeségben, lehet, hogy sértetlen, amikor Az csak itt van kint, és sehol máshol... most Az a Földön is volt, Derry alatt, testi alakban. Akármilyen visszataszító volt is Az, Derryben testi alakja volt... és ami testileg létezik, azt meg is lehet ölni.
Bill száguldott a sötétségben, sebessége egyre nőtt. Miért érzem úgy, hogy Az csak blöfföl, mesebeszéd az egész? Miért? Hogyan lehetséges?
Megértette hogyan, talán megértette... de csak talán.
Csak Chüd van, mondta a Teknősbéka. És ha ez az igazság? Tegyük fel, hogy mélyen beleharaptak egymás nyelvébe, nem testileg, hanem lelkileg? Tegyük fel, hogy Az elég messze ki tudja őt, Billt repíteni az űrbe, elég messze, hogy megközelítse Az örökkévaló lényét, akkor vége a szertartásnak? Akkor Az darabokra szaggatta, megölte volna, és ugyanakkor ő lett volna a nyerő.
...jól csinálod, fiam, de most már mindjárt túl késő lesz
Az fél! Fél tőlem! Fél mindannyiunktól!
...száguldott, száguldott, és előtte egy fal, érezte a sötétben, fal a folytonosság határán, és mögötte a másik alak, a lidércfény...
...ne szólj hozzám, fiam, és magadhoz se szólj – mert akkor cafatokra tép, harapj bele, ha akarsz, ha mersz, ha van hozzá bátorságod, ha kibírod... harapj bele, fiam!
Bill beleharapott – nem a fogaival, hanem a gondolataiban lévő fogakkal.
Egy teljes oktávval lejjebb vitte a hangját, már nem az övé volt (hanem valójában az apjáé, bár Bill úgy fog meghalni, hogy ezt nem tudja; bizonyos titkokra sosem derül fény, és ez talán jól is van így), mély lélegzetet vett és felkiáltott:
– BEHÚZ EGYET ÖKLÉVEL AZ OSZLOPNAK, ÉS MÉG MINDIG AZT ÁLLÍTJA, HOGY LÁTJA A KÍSÉRTETEKET, ÉS MOST ERESSZ EL!
Érezte, hogy Az felsikolt az agyában, mérges, sértődött haraggal... de a sikoly ugyanakkor rémült és fájdalmas is volt. Az nem szokott hozzá, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan akarja; ilyen még nem fordult elő Azzal, és létezésének egészen a legutóbbi pillanatáig Az nem is sejtette, hogy ilyesmi megeshet vele.
Bill érezte, hogy Az görcsösen megvonaglik, nem húzza, hanem ellöki – megpróbálja eltolni magától.
– AZT MONDTAM: BEHÚZ EGYET ÖKLÉVEL AZ OSZLOPNAK!
– HAGYD ABBA!
– VIGYÉL VISSZA MOST RÖGTÖN!MEGPARANCSOLOM! KÖVETELEM!
Az újra felsikoltott, fájdalma most már nagyobb volt – talán azért is, mert míg Az azzal töltötte hosszú életét, hogy fájdalmat okozott, abból táplálkozott, maga soha meg nem tapasztalta a fájdalmat.
Az még mindig megpróbálta ellökni magától, szabadulni akart, vakon és makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy neki kell győznie, mivelhogy ez idáig mindig Az győzött. Lökte... de Bill érezte, hogy a száguldás sebessége csökkent, és egy groteszk kép ugrott be az agyába: Az nyelve, tele élő nyállal, kinyúlik, mint egy kifeszített gumiöv, csupa repedés, csupa vér. Látta magát, amint a fogával ennek a nyelvnek a hegyébe kapaszkodik, és apránként megtépkedi, arcát telefröcsköli az az undorító gennyes váladék, Az vére, fuldoklik Az halálos leheletében, és mégis kitart, valahogy kitart, miközben Az vak fájdalmában és tomboló dühében vonaglik, nem engedi, hogy Az visszahúzza a nyelvét...
(Chüd, ez a Chüd, bírd ki, légy bátor, légy igaz, állj ki az öcsédért, a barátaidért; higgy, higgy mindabban, amiben korábban hittél, higgy abban, hogyha azt mondod egy rendőrnek, hogy eltévedtél, akkor az biztonságban hazavisz, és hogy van Fogtündér, aki egy hatalmas zománcozott kastélyban él, és van Mikulás, aki az Északi-sark alatt lakik, és játékokat készít a tündéreivel, és hogy Éjfél kapitány valódi lehet, igen lehet, annak ellenére, hogy Calvin és Cissy Clark bátyja, Carlton azt mondta, hogy ez az egész csak gyerekmese, higgy abban, hogy az apád és az anyád újra szeretni fognak, hogy a bátorság lehetséges és a szavak minden alkalommal folyékonyan jönnek majd; nem lesznek többé Vesztesek, nem lesz többé föld alatti lyukban való bujkálás, amit klubnak neveztek, nem lesz több sírás Georgie szobájában, mert nem tudtad megmenteni, higgy magadban, higgy annak a vágynak a forróságában)
Bill hirtelen nevetni kezdett a sötétben, nem hisztérikusan, hanem vidám csodálkozással.
– Ó, A FRANCBA, HISZEK MINDEBBEN! – kiáltotta, és ez igaz is volt; már tizenegy éves korában megfigyelte, hogy egyes dolgok nevetségesen rövid idő alatt megoldódnak. Fény lángolt fel körülötte. Felemelte a fejét, és hirtelen érezte, hogy erő hullámzik végig rajta.
Hallotta, hogy Az újra felsikolt... és hirtelen visszafelé kezdett repülni, azon az úton, ahogy idejött, még most is abba a képbe kapaszkodott, hogy fogait mélyen belevájja Az nyelvének különös húsába, fogait úgy zárja össze, mint a kegyetlen, öreg halál. Repült át a sötéten, a lába lebegett, sáros tornacipőjének fűzője zászlóként úszott mögötte, ennek az üres helynek a szele zúgott a fülében.
Elhúzott a Teknősbéka mellett, és látta, hogy az visszahúzta a fejét a páncéljába; hangja olyan távoli és torz volt, mintha maga a páncél, amiben élt, az is örökkévalóságnyi mélységű lett volna:
...nem rossz, fiam, de én most már be is fejezném, ne hagyd, hogy Az elmeneküljön! az energia szétoszolhat, tudod; amire képes vagy tizenegy éves korodban, arra lehet, hogy soha többé nem leszel képes
A Teknősbéka hangja egyre halkabb lett. Már csak a száguldó sötétség volt... aztán egy küklopszi alagút szája... öregség és rothadás szaga... pókhálók csaptak az arcába: egy kísértetház rothadó selyemgombolyagai... penészes csempék húznak el mellette... kereszteződések, most mind sötét, eltűntek a hold-léggömbök, és Az sikoltozik, sikoltozik:
...engedj el engedj el elmegyek nem jövök vissza soha engedj EL EZ FÁJ EZ FÁJ EZ FÁÁÁÁ
– Behúz egyet az öklével! – üvöltötte Bill szinte megrészegülve az örömtől. Fényt látott maga előtt, de az halványodott, úgy ingadozott, mint a csonkig égett hatalmas gyertyák lángja... és egy pillanatra látta magát és a többieket, amint sorban egymás kezét fogják, egyik oldalán Eddie állt, a másikon Richie. Látta a saját testét, görnyedten állt, a feje hátrabillent és felfelé nézett a pókra, ami vonaglott és tekergőzött, mint egy dervis, Az szőrös, szúrós lába a padlót verte, méreg csöpögött Az fullánkjából.
Haláltusájában sikoltozott.
Bill őszintén hitte.
Aztán olyan erővel csapódott vissza a testébe, mint amikor hatalmas dobás éri a baseballkesztyűt, a becsapódás olyan erős volt, hogy kiszakította kezét Eddie-éból és Richie-éból, térdre esett, és a padlón elcsúszott a pókháló száláig. Gondolkodás nélkül nyúlt a pókháló egyik szála után, és keze abban a pillanatban elzsibbadt, mintha egy egész fecskendő novokaint nyomtak volna bele. A szál maga olyan vastag volt, mint egy telefonpózna főkábele.
– Ne érj hozzá, Bill! – kiáltotta Ben, és Bill egyetlen rántással elkapta a kezét, a kábel nyomán nyers hús virított közvetlenül az ujjai alatt. A vonalat elöntötte a vér, és Bill talpra állt, tekintetét a pókra függesztette.
Az hátrált, távolodott tőlük, vissza a terem növekvő homályába, ahogy a fény halványodni kezdett. Elhaladtában Az fekete vértócsákat hagyott maga mögött: a küzdelmük valahogy több helyen, talán több száz helyen sérülést okozott Az belsejében.
– Bill, a pókháló! – sikoltotta Mike. – Vigyázz!
Bill hátralépett, továbbra is felfelé nézett, ahogy a pókháló szálai esni kezdtek lefelé, mindkét oldalán fehér kígyókként tekergőzve a kőpadlón. A pókháló lassan szétesett, több helyen is kiakadt. Az egyik test, selyembe bugyolálva, undorító rothadt loccsanással a padlóra zuhant.
– A pók! – kiáltotta Bill. – Hol van Az?
Még mindig hallotta a fejében, Az nyávogott és fájdalmában kiáltozott, és Bill megsejtette, hogy Az ugyanabba az alagútba húzódott vissza, ahová őt is bedobta... de most azért ment oda vissza, hogy meneküljön, oda, ahová Billt akarta vetni... vagy azért, hogy megvárja, amíg elmennek? Meghalni ment? Vagy megmenekülni?
– Jézusom, a fény! – kiáltotta Richie. – A fény kezd kialudni! Mi történt, Bill? Hova mentél? Azt hittük, meghaltál!
Ha zavarosan is, de Bill tudta, hogy ez nem igaz; ha tényleg azt hitték volna, hogy meghalt, hanyatt-homlok menekültek volna, és Az könnyedén összeszedte volna egyiket a másik után. De talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy azt gondolták, hogy meghalt, de hittek benne, hogy még él.
Meg kell bizonyosodni róla! Ha Az haldoklik, és visszamegy oda, ahonnan jött, és ahol Az többi része van, akkor minden rendben. De mi van akkor, ha Az csak megsérült? Mi van akkor, ha meggyógyul? Mi van akkor...
Stan sikolya úgy hasított bele gondolataiba, mint egy törött üvegcserép. A halványuló fényben Bill látta, hogy a pókháló egyik szála Stan vállára esett. Mielőtt Bill odanyúlt, Mike hatalmas ugrással a kisebb fiúra vetette magát. Elrántotta Stant, és a háló darabja visszahúzódott, és magával vitte Stan pólójának egy darabját.
– Húzódjatok vissza! – kiáltott rájuk Ben. – Húzódjatok el, lefog esni az egész! – Megragadta Beverly karját és a gyerekajtó felé rántotta, miközben Stan talpra állt, kábultan körülnézett, majd megragadta Eddie-t. Megindultak Ben és Beverly felé, kísértetként támogatták egymást a félhomályban.
A fejük fölött a pókháló kezdett megereszkedni, összeesett, elvesztette félelmetes szimmetriáját. Testek forogtak lustán a levegőben lidérces bombákként. Keresztszálak estek le egy bizarr létra elrothadt fokaiként. Szakadt szálak hullottak apadióra, úgy fújtak, mint a macskák, elvesztették alakjukat, majd futni kezdtek.
Mike Hanlon úgy tört utat magának köztük, mint ahogy később az ellenfél vonalán majdnem egy tucatnyi gimnáziumi rögbicsapatban tette, fejét leszegte, előrehajolt, ide-oda ugrált. Richie csatlakozott hozzá. Richie érthetetlen módon nevetett, bár a haja úgy égnek állt, mint egy tarajos sün tüskéi. A fény egyre halványult, a foszforeszkálás, ami a falakon tekergett, lassan eltűnt.
– Bill! – kiáltotta Mike. – Gyerünk! Tűnjünk innen a fenébe!
– Mi van akkor, ha Az nem halt meg? – kiáltotta vissza Bill.– Utána kell mennünk, Mike! Meg kell bizonyosodnunk róla!
– Meghalt! – kiáltotta Eddie, amikor csatlakozott hozzájuk. Szeme lázas lámpás, lélegzetvétele jeges téli szél a torkában. Leesett pókhálószálak égettek hegeket a gipszébe. – Hallottam, Az haldoklott, az ember nem ad ki ilyen hangokat, ha csak nyaskálni készül valahova! Az haldoklott, biztos vagyok benne!
Richie keze kinyúlt a sötétben, megragadta Billt, és szorosan magához szorította. Átszellemülten ütögetni kezdte Bill hátát.
– Én is hallottam! Az haldoklott, Nagy Bill! Az haldoklott...este nem dadogsz! Egyáltalán nem! Hogy csináltad? Hogy a pokolba...?
Bill agya zavartan kavargott. A kimerültség vonta magához vaskos, esetlen kezével. Nem emlékezett, hogy valaha is ilyen fáradt lett volna... de az agyában hallotta a Teknősbéka vontatott, szinte elcsigázott hangját: én most már be is fejezném, ne hagyd, hogy Az elmeneküljön!, amire képes vagy tizenegy éves korodban, arra soha többé nem leszel képes
– De meg kell bizonyosodnunk róla...
Az árnyékok megfogták egymás kezét, és most már majdnem teljes volt a sötét. De mielőtt a fény egészen kialudt volna, Bill ugyanazt a pokoli gyanút vélte felfedezni Beverly arcán... és Stan szemében is. És mégis, ahogy a fény utolsó szikrája is kialudt, hallották, ahogy Az iszonytató pókhálója komoran suttogva-reszketve-dörögve darabokra hullik szét.

Bill az űrben / későn

...hát itt vagy újra, kishaver! de mi történt a hajaddal? olyan kopasz vagy, mint egy biliárdgolyó! szomorú! milyen szomorú, hogy az emberek ilyen rövid ideig élnek! minden élet egy idióta által írt röpirat! -rat-rat, és így tovább
Még mindig Bill Denbrough vagyok. Megölted az öcsémet és megölted Stant, és megpróbáltad megölni Mike-ot is. És mondok neked valamit: ezúttal nem hagyom abba, amíg el nem végzem a munkát.
...a Teknősbéka olyan ostoba volt, túl ostoba ahhoz, hogy hazudjon, az igazat mondta neked, kishaver... csak egyszer adatik meg az alkalom, fájdalmat okoztál nekem... megleptél, ez soha többé nem fordul elő: én vagyok az, aki visszahívtalak, én.
Hívtál, az igaz, de te hívtál egyedül
...a barátod, a Teknősbéka... néhány éve meghalt, a vén bolond belehányt a saját páncéljába és egy – vagy két – galaxis megfojtotta, nagyon szomorú, nem gondolod? ugyanakkor elég bizarr is. megérdemelné, hogy bekerüljön Ripley Ha hiszik, ha nem könyvébe, legalábbis szerintem, nagyjából akkor történt, amikor nem tudtál írni. biztosan érezted, hogy elment, kishaver
Ezt sem hiszem el
...ó majd elhiszed... majd meglátod, ezúttal, kishaver, feltett szándékom, hogy mindent megmutatok neked, beleértve a lidércfényt is
Bill érezte, hogy Az hangja egyre emelkedik, zümmögött és eltorzult – végül érezte Az haragjának teljes erejét, és iszonyúan megrémült. Az agyának nyelve után nyúlt, koncentrált, kétségbeesetten igyekezett teljes egészében visszahozni azt a gyermeki hitet, ugyanakkor megértette, hogy halálosan igaz volt, amit Az mondott: legutóbb Az nem készült fel. Most... nos, még ha nem is egyedül Az hívta őket vissza, Az mindenesetre várt rájuk.
De mégis...
Érezte, hogy feltámadt benne a harag, tisztán és éneklőn, ahogy tekintetét Az szemébe fúrta. Megérezte Az régi sebeit, megérezte, hogy akkor tényleg nagy fájdalmat okoztak neki, és a sérülése még most is fáj.
És ahogy Az repíteni kezdte, ahogy érezte, hogy agya kilép a testéből, minden erejével arra koncentrált, hogy megragadja Az nyelvét... és elvétette.

Richie

A többi négy bénultan nézte. Ugyanaz történt, ami akkor régen – az első alkalommal. A pók már éppen meg akarta ragadni Billt, hogy felfalja, de hirtelen mozdulatlanná dermedt. Bill tekintete mereven fúródott Az rubinszemébe. Létrejött a kapcsolat... olyan kapcsolat, amely túlmutat az ő felfogóképességükön. De érezték, hogy folyik a küzdelem, akaratok csapnak össze.
Aztán Richie felpillantott az új hálóra, és meglátta az első különbséget.
Testek lógtak a hálóban, félig megevett, félig elrothadt testek, ez nem változott... de fönt a magasban, az egyik sarokban volt egy test, még friss, talán még élt is. Beverly nem nézett fel – tekintetét Billre és a pókra szögezte –, de Richie még rémületében is észrevette Beverly és a hálóban vergődő no közti hasonlatosságot. A nő haja hosszú volt és vörös. Szeme nyitva, de üvegesen, mozdulatlanul meredt előre. Szája sarkából nyálcsík futott végig az arcán. Vékony hámmal volt a pókháló egyik fő szálához kötve, ami a derekát ölelte körül és mindkét karját, így feje előrebukott, karja és lába erőtlenül csüngött. Lába csupasz volt.
Richie egy másik alakot is észrevett a nőhálója alatt, egy férfit, akit még soha életében nem látott... és agya ennek ellenére észlelte a szinte tudat alatti hasonlatosságot a megboldogult Henry Bowersszel. Az idegen mindkét szeméből vér folyt, és habként gyűlt össze szája sarkában és az arcán. A férfi...
Ekkor Beverly felsikoltott.
– Valami nincs rendben! Valami elromlott, és csináljatok valamit, az isten szerelmére, csináljon már valaki valamit...
Richie tekintete visszapattant Billre és a pókra... és hatalmas nevetést érzett/hallott. Bill arca megmagyarázhatatlanul eltorzult. Bőre pergamensápadt lett és olyan fényes, mint egy nagyon öreg emberé. Szeme kifordult, csak a fehérje látszott.
Ó, Bill, hol vagy?
Miközben Richie őt nézte, Bill orrából hirtelen ömleni kezdett a vér. Szája meg vonaglott, sikoltani próbált... és a pók újra rátámadt. Az megfordult, felvillantva fullánkját.
Az meg akarja ölni... legalábbis a testét... míg az agya valahol máshol jár. Az ki akarja zárni örökre. Az nyerésre áll... Bill, hol vagy? Az isten szerelmére, hol vagy?
És valahonnan, alig hallhatóan, valamilyen elképzelhetetlen messzeségből hallotta Bill sikolyát... és a szavak, bár teljesen értelmetlenek voltak, kristálytisztán hallatszottak, tele émelyítő
(a Teknősbéka meghalt ó Istenem a Teknősbéka valóban meghalt)
rémülettel.
Bev újra felsikoltott, kezét a füléhez kapta, mint aki megpróbálja kizárni azt az elhaló hangot. A pók fullánkja felemelkedett, és Richie megtámadta Azt, úgy vigyorgott, hogy szája a füléig ért, és legjobb tudása szerint előszedte ír Zsaru hangját.
– Ide, ide, én kedves kisjánkám! Ugyan má mitgondósz, mi a fészkes fenét csinász? Húzzad vissza ászt a micsodát, me leszedem a kis szoknyácskádat és enáspágolom a popsidat!
A pók abbahagyta a nevetést, és Richie hangos fájdalom és harag üvöltését hallotta Az fejében. Fájt neki!, gondolta győzedelmesen. Fájt neki, mit szólsz hozzá, fájt neki, és tudod mit? ELKAPTAM AZ NYELVÉT! AZT HISZEM BILL ELHIBÁZTA VALAHOGY, DE MÍG AZ NEM FIGYELT IDE, ÉN ELKAPTAM...
Aztán Az üvöltő sikolyai dühöngő méhkaptárként zsongtak a fejében, Richie kirepült magából, bele a sötétségbe, halványan érezte, hogy Az megpróbál szabadulni tőle. És nem is csinálta rosszul. Rémület lett rajta úrrá, majd kozmikus abszurditás. Eszébe jutott Beverly és a Duncan jojó, amikor Beverly megmutatta neki, hogyan kell elaltatni a jojót, megsétáltatni a kutyát és körbejárni a világot. És most ő, Richie az Emberi Jojó és Az nyelve a madzag. És ezt nem úgy hívták, hogy „megsétáltatni a kutyát”, talán inkább „megsétáltatni a pókot”, és ha ez nem vicces, akkor ugyan mi az?
Richie nevetett. Nem udvarias dolog tele szájjal nevetni, de meg mert volna esküdni rá, hogy itt kint senki sem olvasta az Illem kisasszonyt.
Ettől újra nevetnie kellett, és még jobban szorította a fogát.
A pók sikoltozott, dühösen rázta, szétkürtölte dühét, hogy már megint meglepték... Az azt hitte, hogy csak az író mer Az ellen támadni, és erre most ez a férfi, aki úgy nevet, mint egy bolond gyerek, megragadta Azt, méghozzá a legváratlanabb pillanatban.
Richie érezte, hogy csúszik.
...várrrjunk csak egy percre, szenyorrita, innécst bizony együtt megyünk ki, vagy nem adok magácskának lottójegyet, de nem ám, pedig mindeggyik nagy nyerro, esküszöm a mammám nevérre
Érezte, hogy fogai ezúttal még szorosabban kapaszkodnak. És halványan érezte, hogy Az belevájta agyarait Az saját nyelvébe. Apám, ez még mindig tök vicces! Még a sötétben is, miközben Bill után repül, és csak egy megnevezhetetlen szörny nyelve köti össze a saját világával, még azzal a fájdalommal együtt is, amit Az mérgező agyarai mindent betakaró vörös ködként küldenek az agyába, még azzal együtt is marhára vicces. Ezt nézzék, emberek! El fogják hinni, hogy a lemezlovasok tudnak repülni!
Repült, az biztos.
Richie hatalmasabb sötétségben járt annál, amit valaha ismert,, aminek a létezését valaha is elképzelté, fénysebességgel repült, és úgy rázták, ahogy egy terrier ráz egy patkányt. Érezte, hogy van valami előtte, egy gigantikus hulla. A Teknősbéka, amiről Bill elhaló hangon beszélt? Bizonyára. Csak egy páncél volt, egy halott héj. Aztán elhúzott mellette, száguldott a sötétségbe.
Ez aztán a sebesség, gondolta, és vad ingert érzett, hogy újra nevetni kezdjen.
bill! bill! hallasz engem?
...elment, a lidércfényben van, eressz el! ERESSZEL!
(richie?)
hihetetlenül távoli hang, hihetetlenül messze kint a feketeségben
bill! bill! jövök már! kapd el! az isten szerelmére kapd el!
...meghalt, mindannyian meghaltatok, túl öregek vagytok, hát nem értitek? és most eressz EL!
hé, kurva, az ember sosem túl öreg a rock and rollhoz
...ERESSZEL!
vigyél hozzá, és akkor talán elengedlek
Richie
...közelebb, most már közelebb volt hála az Istennek...
jövök már, Nagy Bill! Richie, a felmentő sereg! Megmentem a jó öreg seggedet! Ez a legkevesebb, amivel tartozom neked azért a napért a Neibolt utcában, emlékszel?!
...eresszEEEEL!
Áznak most már nagy fájdalmai voltak, és Richie rájött, hogy milyen tökéletesen kapta el Azt, amikor Az nem figyelt oda – Az azt hitte, hogy csak Bill-lel kell számolnia. Hát, annál jobb! Richie pillanatnyilag nem megölni akarta Azt; már nem is volt biztos benne, hogy Azt meg lehet ölni. De Billt meg lehet, és Richie érezte, hogy Billnek már nagyon, nagyon kevés ideje van hátra. Bill egyre közelebb került valami hatalmas, undorító meglepetéshez itt kint, valami olyan szörnyűséghez, amire még gondolni sem jó.
Richie, ne! Menj vissza! Ez itt a mindenség vége! A lidércfény!
úgy hangzzik, mint amit azz emberr felkapcsol, ha éjfélkorr vezzet, szenyorr.. és hol vagy, édes bogarram? mosolyogj, hogy észrrev egyelek!
És hirtelen Bill ott volt mellette, ott
(jobbra? balra? itt nem volt irány)
repült valamelyik oldalán.
És mögötte Richie látott/érzett valamit, ami gyorsan közeledett, valamit, ami végleg torkára fagyasztotta a nevetést. Egy gát volt, egy furcsa, nem geometriai alakzatú valami, amit az agya nem tudott felfogni. Helyette az agya a legjobb tudása szerint lefordította, mint ahogy Az alakját pókként fordította le, és gigantikus szürke falnak látta, mely megkövült facölöpökből állt. Ezek a cölöpök felnyúltak a végtelenségbe, és lenyúltak a végtelenségbe, mint a börtön rácsai. És közülük hatalmas, vakító fény ragyogott ki. Lángolt és mozgott, mosolygott és vicsorgott. A fény élt.
(lidércfény)
Nemhogy élt: tele volt erővel – mágnesességgel, gravitációval és talán még valami mással. Richie érezte, hogy felemelik és elejtik, forgatják és húzzák, mintha egy légcsatorna belsejében száguldana. Érezte, hogy a fény mohón mozog az arcán... és a fény gondolkodott.
Ez Az, ez Az, Az többi része.
...eresszel, megígérted, hogy ELERESZTESZ
Tudom, de néha hazudok, édes bogaram... a mamám, ő el szokott érte verni, de a papám már feladta a dolgot
Érezte, hogy Bill a falon lévő egyik lyuk felé zuhan, érezte a fény ördögi ujjait, ahogy feléje nyúltak, és végső, kétségbeesett erőfeszítésével a barátja után kapott.
Bill! A kezed! Add ide a kezed! A KEZED, AZ ISTEN ÁLDJON MEG! A KEZED!
Bill keze kilőtt, ujjai szétnyíltak, összecsukódtak, az élő tűz rovásírásos mintákkal kúszott, mászott Audra jegygyűrűjén – kerekek, félholdak, keresztek, kapcsolódó körök, melyek lánccá fonódtak össze. Bill arcát ugyanez a fény festette be, úgy nézett ki, mintha tetoválták volna. Richie olyan messze nyújtotta ki a kezét, amilyen messze csak tudta, közben hallotta Az sikolyait és kiáltásait.
(nem kaptam el, ó édes istenem nem kaptam el, keresztül fog száguldani)
Ekkor Bill ujjai rákulcsolódtak Richie-ére, és Richie ökölbe szorította a kezét. Bill lába keresztülrepült a fagyott fa egyik résén, és egy őrült pillanatra Richie észrevette, hogy látja az összes csontokat, ereket és hajszálereket Bill lábában, mintha Bill egyenesen a világ legerősebb röntgengépének torkában lenne. Richie érezte, hogy karizmai megnyúlnak, mint a karamellcukorka, érezte, hogy vallanak gömbízülete megreccsen és tiltakozva felnyög, ahogy a hatalmas nyomás ránehezedik.
Összeszedte minden erejét, és felkiáltott:
– Húzz vissza bennünket! Húzz vissza, vagy megöllek! En... én halált hozok rád a hanggal!
A pók újra felsikoltott, és Richie testén hirtelen hatalmas, csattanó ostorcsapás áramlott végig. Karja fehér-forró fájdalom. Bill szorítása gyöngült.
– Szoríts, Nagy Bill!
– Foglak, Richie! Foglak!
Jól teszed, gondolta Richie komolyan, mert szerintem itt az ember akár tízmilliárd kilométert is legyalogolhat úgy, hogy egyetlen nyilvános vécét sem talál!
Már visszafelé száguldottak, az az őrült fény egyre halványult, vakító tűszúrásnyi pontokká vált, majd végleg kialudt. Úgy repültek a sötétségben, mint két torpedó. Richie fogaival Az nyelvét szorította, fájó kezével pedig Bill csuklóját. Itt volt a Teknősbéka, majd egyetlen szempillantás alatt eltűnt.
Richie érezte, hogy közelednek ahhoz, amit valódi világnak nevezhetünk (bár biztos volt benne, hogy soha többé nem fogja „valódinak” gondolni, úgy fogja látni, mint egy ügyes vászonszőnyeget, amit alulról kereszteződő kábelek tartanak... olyan kábelek, mint annak a pókhálónak a szálai). De nem lesz semmi bajunk, gondolta. Vissza fogunk jutni. Vissza...
A csapkodás ekkor kezdődött el... a rázkódás, az ide-oda csapódás, ahogy Az még egyszer, utoljára szabadulni próbált tőlük, hogy Kint hagyja őket. És Richie érezte, hogy szorítása lazul. Hallotta Az győzedelmes morgását, és a szorításra koncentrált... de tovább csúszott. Halálra-váltan harapott rá még erősebben, de Az nyelve mintha elveszítette volna lényegét és valódiságát: mintha hálóvá vált volna.
– Segítség! – sikoltotta Richie. – Kicsúszik a szorításomból! Segítség! Valaki segítsen!

Eddie

Eddie alig volt tudatában annak, ami körülötte történik: valahogy érezte, látta, de mintha az egész egy fátyolfüggöny mögött játszódott volna. Valahol Bill és Richie azért küzdöttek, hogy vissza tudjanak jönni. A testük itt volt, de a többi részük – az igazi valójuk – messze járt.
Látta, hogy a pók fel akarta szúrni Billt a fullánkjára, és aztán Richie rohant felé azon a nevetséges ír Zsaru-hangon kiáltozva, ahogy máskor is szokott... de Richie biztosan sokat finomított rajta az évek során, mert a hang kísértetiesen hasonlított Mr. Nell hangjára a régi időkből.
A pók Richie felé fordult, és Eddie látta, hogy Az kimondhatatlan vörös szeme kidülled üregében. Richie újra kiáltott, ezúttal a Pancho Vanilla-hangon, és Eddie érezte, hogy a pók felsikolt fájdalmában. Ben vadul felüvöltött, amikor egy repedés jelent meg Az bőrén, az egyik régi sérülése vonalán. Nyersolaj-fekete, gennyes váladék spriccelt elő. Richie mondott volna még valamit... de ekkor a hangja elhalkult, mint egy dal végén az énekhang. Feje hátrabillent, szemét a pókra meresztette. A pók újra elcsendesedett.
Eltelt valamennyi idő – Eddie-nek fogalma sem volt róla, mennyi. Richie és a pók egymást bámulták; Eddie érzékelte a köztük élő kapcsolatot, valahonnan messziről beszéd és érzelmek keveredését érezte. Semmit nem tudott pontosan kivenni, de érezte a színek árnyalatát és hangszínét.
Bill összerogyva feküdt a földön, vérzett az orra és a füle, ujjai kicsit rángatóztak, hosszú arca sápadt volt, és a szemét lehunyta.
A pók most már négy vagy öt helyen vérzett, újra súlyosan megsebesült, súlyosan megsebesült ugyan, de még mindig vészesen erős volt, és Eddie azt gondolta: Miért álldogálunk mi itt? Megsebesíthetnénk, amíg az Richie-vel van elfoglalva! Miért nem mozdul már valaki, az isten szerelmére?
Vad győzelmet érzett... és ez az érzés tisztább, élesebb volt. Közelebbi. Jönnek visszafelé!, akarta kiáltani, de a szája túl száraz volt, a torka túl szúk. Jönnek visszafelé!
Aztán Richie feje lassan jobbról balra fordult. A teste szinte szétpattant a ruhái alatt. Szemüvege egy pillanatig az orra hegyén egyensúlyozott, majd leesett és darabokra tört a kőpadlón.
A pók megvonaglott, tüskés lábai száraz, kaparó hangot adtak ki a padlón. Eddie hallotta Az iszonyú diadalmas sikolyát, és a következő pillanatban Richie hangja robbant be tisztán az agyába:
(segítség! ki fog csúszni a szorításomból! valaki segítsen!)
Ekkor Eddie előrerohant, jó kezével kirángatta a szippantót a zsebéből, elfintorodott, a levegő fájdalmasan áramlott ki és be torkán, mely már tűhegynyire szűkült. Anyja arca táncolt előtte őrülten, és azt kiáltozta: Ne menj közel ahhoz a Valamihez, Eddie! Az ilyenektől rákot lehet kapni!
– Kuss, anyu! – sikoltotta Eddie magas, vékony hangon; összesen ennyi hangja maradt. A pók feje a hang felé fordult, Az szeme egy pillanatra eleresztette Richie tekintetét.
– Nesze! – harsogta Eddie vékonyodó hangján. – Nesze, tessék!
Rávetette magát, ugyanabban a pillanatban spriccelt a sprayból, minden gyermekkori hite a gyógyszerben visszatért, ez a gyermekkori gyógyszer, ami mindent megold, amitől azonnal jobban lett, amikor a nagyfiúk durván bántak vele, vagy amikor fellökték a nagy tolongásban, hogy minél előbb az ajtóhoz érjenek, amikor vége lett a tanításnak, vagy amikor a Tracker Testvérek pályájának a peremén kellett ülnie, nem játszhatott a többiekkel, mert az anyja eltiltotta a baseballtól. Ez jó gyógyszer volt, erős gyógyszer, és ahogy a pók arca felé vetődött, érezve Az undorító sárga szagát, elragadtatva Az mindent elsöprő haragjától és elszántságától, hogy lesöpörje őket a föld színéről, belespriccelt Az egyik rubinvörös szemébe.
Érezte-hallotta Az sikolyát – ezúttal nem volt benne harag, csak fájdalom, elviselhetetlen kínszenvedés. Látta, ahogy a cseppek leszállnak arra a vérvörös domborulatra, látta, hogy a cseppek elfehérednek ott, ahová leszálltak, látta, hogy belesüllyednek, ahogy a karbolsav is belesüllyedne; látta, hogy Az hatalmas szeme lapulni kezd, és mint egy véres tojásfehérje, élő vér és gennyes, férges váladék hátborzongató egyvelegeként folyni kezd.
– Gyere haza, Bill! – sikoltotta hangjának utolsó maradékával, majd Az képébe csapott, megcsapta Az mérgező forrósága; iszonytató meleg nedvességet érzett, és rájött, hogy a jó karja becsúszott a pók szájába.
Újra spriccelt a sprayból, ezúttal egyenesen Az torkába, egyenesen Az rothadó, ördögi, bűzös nyelőcsövébe, és ekkor hirtelen lángoló fájdalom hasított bele, olyan tisztán, mint egy késszúrás. Az agyarai összecsapódtak, és kitépték a karját a vállából.
Eddie a padlóra zuhant, karjának csonkjából vér spriccelt mindenfelé, valahogy észlelte, hogy Bill reszketegen feláll, és hogy Richie dülöngélve feléje botorkál, mint égy részeg ember egy hosszú, nehéz éjszaka után.
– ...eds...
Messze. Nem fontos. Érezte, hogy élete vérével együtt minden kifut belőle... minden harag, minden fájdalom, minden félelem és minden zavartság. Feltételezte, hogy haldoklik, de... ó, olyan jó érzés volt, olyan világos, olyan tiszta, mint egy ablaküveg, amit éppen most mostak le, és az most a hajnal szépségesen ijesztő fényét egyszeriben beengedi; a fény, ó, Istenem, a fény, az a tökéletesen racionális fény, ami minden egyes másodpercben kitisztítja a horizontot valahol a világban.
– ...eds ó istenem bill ben valaki elvesztette a karját a...
Felnézett Beverlyre és látta, hogy sír, könnyek folytak végig piszkos arcán, miközben egyik kezével megtámasztotta; észrevette, hogy Beverly levette a blúzát, és megpróbálja elállítani a vérfolyamot, és közben segítségért sikoltozik. Aztán Richie-re nézett, és megnyalta a száját. Elhomályosodik, kitisztul. Egyre tisztább lesz, kiürül, minden tisztátlanság kifolyik belőle, hogy megtisztulhasson, hogy a fény át tudja járni, és ha lett volna ideje, prédikált volna róla, szentbeszédet mondott volna róla: Nem is rossz, kezdené. Nem is olyan rossz. De előbb még muszáj volt valamit elmondania.
– Richie – suttogta.
– Tessék? – Richie előtte térdelt, és kétségbeesetten bámult rá.
– Ne szólíts Edsnek! – mondta mosolyogva. Lassan fölemelte a bal kezét, és megérintette Richie arcát. Richie sírt. – Tudod, én... én... – Eddie lehunyta a szemét, azon gondolkodott, hogyan fejezze be, és miközben gondolkodott, meghalt.

Derry / reggel 7.00-9.00

Reggel 7.00-re a szél már hatvan kilométer/órás sebességgel söpört végig Derryn, és egyes széllökések elérték a nyolcvan kilométer/órát. Harry Brooks, a Nemzeti Időjárás-előrejelzés Szolgálat bemondója, aki a bangori reptéren dolgozott, rémülten telefonált a NIES központba, Augustá-ba. A szél, mondta, nyugat felől jön, és furcsa, félkörös alakzatban fúj, amilyet még sosem látott... de egyre inkább úgy hiszi, hogy egy helyi hurrikán ismeretlen formája van kialakulóban, mely szinte kizárólag csak Derry városára korlátozódik. 7.10-kor a fontosabb bangori rádióadók beolvassák az első figyelmeztetéseket a zord időjárásra vonatkozóan. A transzformátor robbanása a Tracker Testvérek raktáránál egész Derryben áramszünetet okozott, a Puszta Kansas utcai szakaszán túl 7.17-kor hatalmas reccsenéssel kidőlt egy ősrégi juharfa a Puszta Öregfok felőli oldalán, és szétlapította a Merit utca és a Fok sugárút sarkán álló Éjszakai Bagoly elnevezésű üzletet. Egy Raymond Fogarty nevű idősebb vevőt agyonnyomott egy felborult hűtő. Ugyanaz a Raymond Fogarty volt, aki, mint Derry Első Metodista Templomának lelkésze, George Denbrough temetési szertartását vezette 1957 októberében. A juharfa még további vezetékeket leszakított, s ezáltal megszűnt az áramszolgáltatás az Öregfokon és a mögötte húzódó, divatosabb Sherburni Erdő lakótelepen. A Megbocsátás Baptista Templom tornyának órája nem ütötte el sem a hat órát, sem a hetet. 7.20-kor, három perccel azután, hogy a juharfa kidőlt az Öregfokon, és körülbelül egy órával és tizenöt perccel azután, hogy minden vécé és lefolyó hirtelen visszájára fordult, a toronyóra tizenháromszor kongatott. Egy percre rá kékesfehér villám csapott bele a templomtoronyba. Heather Libby, a lelkész felesége éppen kinézett a parókia konyhájának ablakán, és később azt mesélte, hogy a torony „úgy robbant szét, mintha valaki dinamittal rakta volna tele”. Fehér deszkák, gerendák és a svájci óramű darabjai hullottak az utcára. A templomtorony csonkja rövid ideig égett, majd kialudt az esőben, ami addigra trópusi zivatarrá alakult. A belvárosi vásárlórész felé lejtő utcán habosan zubogott lefelé a víz. A Fő utca alatti Csatorna megszakítás nélkül dübörgött, aminek hallatán az emberek feszengve néztek össze. 7.25-kor, amikor a Megbocsátás Baptista Templom tornyának gigantikus szétrobbanása még mindig visszangzott egész Derryben, a gondnok, aki vasárnap kivételével minden reggel ilyenkor érkezett a Wally' s Spa nevú kocsmába, hogy kitakarítson, olyat látott, amitől sikoltozva rohant ki az utcára. Ez a pasi, aki tizenegy éve, a Maine Egyetemen töltött első éve óta alkoholista volt, bagóért dolgozott – természetbeni jussa viszont az volt, hogy szabadon kiihatta az előző esti söröshordóban lötyögő maradékot. Richie Tozier talán nem is emlékezett rá: ő volt Viricent Caruso Taliendo, bár évfolyamtársai inkább Bagó Taliendónak ismerték. Ahogy azon az apokaliptikus reggelen felmosott, egyre közelebb és közelebb jutva a pulthoz, látta, hogy mind a hét sörcsap – három Budweiser, kettő Narrangansett, egy Schlitz (Wally zavaros törzsvendégei inkább Sliccnek mondták) és egy Miller Lite – előrebólogat, mintha hét láthatatlan kéz húzkodná. Sör patakzott belőlük arany-fehér folyamban. Vince előrelépett, nem kísértetekre vagy fantomokra gondolt, hanem arra, hogy a ma reggeli természetbeni fizetsége itt úszik el a szeme előtt. Aztán megállt, szeme kikerekedett, és rémült, sírós üvöltés szakadt ki belőle, megtöltve az üres, sörszagú barlangot, a Wally' s Spát. Sör helyett sűrű vér folyt a csapokból. Körbefutott a fém lefolyókon, majd kiáradt, és vékony patakokban lefelé csörgedezett a bárpult oldalán. Most már haj és húscafatok is folytak a sörcsapokból. Bagó Taliendo csak nézte, képtelen volt megmozdulni, annyi ereje sem volt, hogy újra sikoltson. Döngő, tompa durranás hallatszott, ahogy az egyik söröshordó felrobbant a bárpult alatt. A bár alatti konyhaszekrény ajtói kicsapódtak. Zöldes füst áramlott belőlük, amilyen a bűvészmutatványokat szokta követni. Bagó eleget látott. Sikoltozva rohant ki az utcára, mely mostanra sekély kanálissá vált. Fenékre esett, felállt, és rémülten pillantott vissza a válla fölött. A bár egyik ablaka kirobbant, olyan zajjal, amit a céllövöldék felöl lehet hallani. Üvegszilánkok röpködtek Vince feje körül. A következő pillanatban a másik ablak is kirobbant. Csodával határos módon most se sérült meg... de a pillanat hatása alatt úgy döntött, ideje, hogy meglátogassa nővérét fent Eastportban. Azonnal indult is, útja Derry városhatáráig és azon túl kész regény lenne... de legyen elég annyi, hogy végül is sikerült kijutnia a városból. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Aloysius Nell, aki nem sokkal azelőtt töltötte be hetvenhetedik évét, a feleségével ült Strapham utcai házuk szalonjában, és nézték a Derryt elárasztó vihart. Nell 7.32-kor halálos agyvérzést kapott. Felesége egy hétre rá azt mesélte a bátyjának, hogy Aloysius leejtette a kávéscsészét a szőnyegre, mereven előrehajolt, és azt kiáltotta:
– Ide, ide, én kedves kisjánkám! Ugyan má mit gondósz, mi a fészkes fenét csinász? Húzzad vissza ászt a micsodát, me leszedem a kis szoknyácská... – Aztán kiesett a székből, és összetörte maga alatt a kávéscsészét. Maureen Nell, aki pontosan tudta, hogy a legutóbbi három évben milyen rossz volt a férje szíve, azonnal tudta, hogy a férje meghalt, és miután kigombolta az inge nyakát, a telefonhoz szaladt, és McDowell atyát hívta. De a telefon nem működött. Mindössze egy furcsa hangot adott, ami leginkább rendőrségi szirénára emlékeztette. És bár tudta, hogy ez istenkáromlás, amiért majd neki magának kell elszámolnia Szent Péterrel, feladta az utolsó kenetet a férjének. Biztos volt benne, mondta a bátyjának, hogy Isten meg fogja érteni, még ha Szent Péter nem is. Aloysius jó férj volt és jó ember, és ha túl sokat ivott, hát az csak az ír öröksége miatt volt. 7.49-kor robbanások sorozata rázta meg a derryi bevásárlóközpontot, ami a hajdanvolt Kitchener Vasmű területén épült. Senki nem halt meg, a bevásárlóközpont csak 10.00-kor nyitott, és az öt takarítónak csak 8.00 körül kellett volna megérkeznie (és ilyen időben amúgy is csak néhányan jöttek volna el). A nyomozócsoport a későbbiekben elvetette a merénylet gyanúját. Véleményük szerint – amit meglehetősen bizonytalanul fejtettek ki – a robbanást a bevásárlóközpont elektromos rendszerébe szivárgott víz okozta. Akármi okozta is, hosszú, hosszú ideig nem fog senki vásárolni a derryi bevásárlóközpontban. Az egyik robbanás teljesen lerombolta Zale Ékszerboltját. Gyémántgyűrűk, monogramos karkötők, gyöngyfüzérek, több tálca jegygyűrű és Seiko digitális karórák repültek szanaszét csillogó, szikrázó sugarakban. Egy zenedoboz végigrepült a keleti folyosó egész hosszán és a J. C. Penney's előtti szökőkútban kötött ki, ahol röviden eljátszotta a Love Story főtémájának bugyborékoló változatát, majd elhallgatott. Ugyanez a robbanás hatalmas lyukat ütött a szomszédos Baskin-Robbins falán, a harmincegy különböző ízesítésű fagyit egyetlen fagyifolyammá változtatva, ami felhős patakokban futott szét a folyosókon. Az a robbanás, ami a Sears áruházban történt, megemelte a tető egy darabját, és a száguldó szél úgy ragadta magával, mint egy játék sárkányt; ezer méterrel arrébb ért földet, tisztán keresztülhasítva egy Brent Kilgallon nevű farmer gabonatárolóját. Kilgallon tizenhat éves fia kirohant az anyja Kodak fényképezőképével és lefényképezte. A National Enquirer magazin hatvan dollárért vette meg tőle a képet, amiből a fiú új gumikat vett a Yamaha motorjára. Egy harmadik robbanás a Dupla vagy Semmi üzletet kapta el, lángoló szoknyákat, farmereket és alsóneműt röpítve a vízben álló parkolóba. És a végső robbanás apró kekszekké alakította a derryi Farmerszövetség központját. A bank tetejének egy része is kiszakadt. Az elektromos riasztóberendezés bekapcsolt, és megszólaltak a szirénák, melyek csak négy óra múlva fognak elhallgatni, amikor a riasztórendszer független elektromos rendszere rövidzárlatot kap. Hitelszerződések, banki eszközök, befizetési csekkek, készpénzfelvevő érmék és Pénz-Menedzselő formanyomtatványok emelkedtek az ég felé, és repültek el az egyre erősödő szélben. És pénz: többnyire tízesek és húszasok, ötösök társultak az előbbiekhez nagyvonalúan, valamint néhány ötvenes és százas is. Több mint hetvenötezer dollár repült szét, a bank dolgozói szerint... Később, a bank vezetésének tömeges lecserélése (és egy FSLIC kezességvállalás) után, néhányan elismerték – természetesen jegyzőkönyvön kívül –, hogy több mint kétszázezer dollár repült szét. Egy Rebecca Paulson nevű nő Haven Villageben egy ötvendollárost talált a hátsó ajtaja előtt a lábtörlőn, két húszast a madáretetőben, egy százas pedig a hátsó udvarában akadt fenn a tölgyfán. A férjével arra használták fel a pénzt, hogy törlesszenek még két részletet a Bombardier Skiddo-kölcsönükből. Dr. Hale, egy nyugdíjas orvos, aki közel ötven éve élt a Nyugati Broadwayn, reggel 8.00-kor halt meg. Dr. Hale szeretett azzal dicsekedni, hogy az elmúlt huszonöt évben minden áldott nap megtette ugyanazt a három kilométeres sétát otthonából indulva a Derry park és az általános iskola körül. Semmi útját nem állta, sem eső, sem jégeső, sem vihar, sem üvöltő északi szél, sem pedig a mínusz húsz fok alatti hideg. Házvezetőnője aggódó kotko-dácsolása ellenére május 31-e reggelén is elindult. Búcsúszavai a világhoz – csak úgy, a válla fölött szólt vissza, miközben kalapját mélyen a fülére húzta, és kilépett az ajtón – ezek voltak:
– Ne legyen már olyan csacsi, Hilda! Ez csak egy kiadós kis eső. Látnia kellett volna, mi volt itt 1957-ben! Az igen, az vihar volt! – Ahogy dr. Hale visszafordult a Nyugati Β roadway re, a Mueller-ház előtti aknafedél fölemelkedett, mint egy Redstone rakéta. Olyan gyorsan és ügyesen vágta le a jó doktor fejét, hogy az még megtett három lépést, mielőtt holtan esett össze a járdán.
És a szél egyre erősödött.

A város alatt / délután 4.15

Eddie egy óra hosszat vezette őket az egyre sötétebb alagutakban, de az is lehet, hogy másfél óra hosszat, mielőtt inkább dühös, mintsem rémült hangon bevallotta, hogy életében először eltévedt.
Még mindig hallották a víz tompa dübörgését, de ezeknek az alagutaknak olyan őrült akusztikája volt, hogy képtelenség volt megmondani, elölről vagy hátulról, jobbról vagy balról, fölülről vagy alulról hallják a hangot. A gyufáik elfogytak. Eltévedtek a sötétben.
Bill félt... nagyon is félt. Az apja műhelyében folytatott párbeszéd újra és újra az eszébe jutott. Négy kiló tervrajz tűnt el valahogy az évek során... Ezzel azt akarom mondani, hogy senki sem tudja, hogy hova is futnak azok az átkozott szennyvízlefolyók és csövek, vagy hogy miért. Ha működnek, senkit sem érdekel. Ha nem, akkora vízművektől három vagy négy szerencsétlen flótásnak le kell mennie és meg kell találnia, hogy melyik szivattyú romlott el, és hogy hol van a dugulás... Sötét van és büdös, és patkányok is vannak. Ez mind jó ok arra, hogy az ember ne menjen le oda, de a legjobb ok az, hogy el lehet benne tévedni. Már megtörtént nemegyszer.
Már megtörtént nemegyszer. Már megtörtént nemegyszer. Már megtörtént...
Az biztos. Például ott volt az a csonthalmaz, és munkaruha-maradvány, amikor Az barlangjába tartottak.
Bill érezte, hogy a pánik feltörni készül benne, és visszanyomta. Visszament, de nem könnyen. Érezte lent a mélyben – egy élő valami, ami küzd, tombol, megpróbál kitörni. Mindehhez még ott volt a megválaszolatlan kérdés, hogy vajon megölték-e Azt. Richie szerint igen, Mike szerint is, és Eddie szerint is. De nem tetszett neki a rémült, kétkedő kifejezés Bev és Stan arcán, amikor kialudt a fény, és ők visszamásztak a kisajtón, s eltávolodtak az összeomló háló zajától.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Stan. Bill kihallotta a rémült, kisfiús remegést Stan hangjából, és tudta, hogy a kérdést egyenesen hozzá intézte.
– Igen – mondta Ben. – Mit? A francba! Bárcsak lenne egy zseblámpánk... vagy egy gyér... gyertyánk. – Bill elfojtott hüppögést hallott a második szótagban. Ez mindennél jobban megrémítette. Ben biztosan megdöbbent volna, ha tudja, de Bill keménynek és leleményesnek tartotta a kövér fiút, megbízhatóbbnak, mint Richie-t, és sokkal kitartóbbnak, mint Stant. Ha Ben kezd összeroppanni, akkor tényleg iszonyú nagy bajban vannak. Bill gondolatai most nem a vízmú szerelőjének a csontvázához tértek vissza folyton, hanem Tom Sawyerhez és Becky Thatcherhez, akik elvesztek McDougall barlangjában. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de az abban a pillanatban visszasomfordált.
Még valami bántotta, de az elgondolás túl nagy és túl alaktalan volt ahhoz, hogy fáradt agya megfogalmazza. Lehet, hogy épp az ötlet egyszerűsége tette nehézzé, hogy megfogalmazza: távolodni kezdtek egymástól. A kötelék, ami ezen a hosszú nyáron összekötötte őket, lazulni látszott. Szembeszálltak Azzal és legyőzték. Lehet, hogy Az meghalt, ahogy Richie és Eddie hitte, vagy lehet, hogy olyan súlyosan megsebesült, hogy száz évig, ezer évig vagy tízezer évig aludni fog. Szembeszálltak Azzal, látták Azt a maszkjai nélkül, és bár Az szörnyűséges volt – ó, de milyen szörnyűséges! –, de mivel már egyszer látták, Az fizikai alakja nem volt olyan elviselhetetlen, és ezzel megfosztották legerősebb fegyverétől. Végtére is mindannyian láttak már pókot korábban. Mindegyik undorító volt és valahogy bizsergetően rémisztő, és Bill feltételezte, hogy soha többet egyikük sem lesz képes még egyszer úgy pókra nézni, hogy
(ha valaha is kijutunk innen)
ne érezzen mérhetetlen undort. De a pók végtére is csak egy pók. Lehetséges, hogy a végén, amikor a horror minden maszkja lekerült, nem is maradt semmi, amivel az emberi agy ne tudott volna megbirkózni. Ez bátorító gondolat volt. Minden, kivéve
(a lidércfény)
ami ott volt kint, de lehet, hogy még az a kimondhatatlan élő fény is, ami a makroverzum küszöbén kuporgott, még az is meghalt vagy haldoklik. A lidércfény és a hozzá vezető feketeségben tett utazás már kezdett elmosódni, és nehéz volt visszahívni az agyába. És nem is ez volt a lényeg. A lényeg, amit ugyan érzett, de nem ragadott meg, egyszerűen annyi volt, hogy a barátságuk a végéhez közeledik... a végéhez közeledik, és még mindig itt vannak a sötétben. Az a Másik, a barátságukon keresztül, képes volt többet kihozni belőlük egyszerű gyerekeknél. De most újra visszaváltoztak gyerekekké. Bill ugyanúgy érezte ezt, mint a többiek.
– Most mi lesz, Bill? – kérdezte Richie, végre kibökte.
– N-n-nem t-t-tudom – felelte Bill. Dadogása teljes mértékben visszatért. Ο is hallotta, a többiek is hallották, és csak állt ott a sötétben, érezte egyre növekvő rémületük nedves szagát, azon gondolkodott, hogy vajon meddig fog tartani, míg valamelyikük – Stan, valószínűleg Stan – szétszakít mindent a kérdésével: Hogyhogy nem tudod? Te rángattál bele mindannyiunkat!
– És mi van Henryvel? – kérdezte aggódó hangon Mike. – Még mindig ott van kinn?
– Ó, Jézusom – nyögte Eddie. – Róla elfeledkeztem! Hát persze hogy ott van, biztos ott van, valószínűleg ő is eltévedt, ahogy mi, és bármelyik pillanatban belébotolhatunk... Jézusom, Bill, hát nincs semmi ötleted? A papád itt dolgozik lent! Hát egyáltalán nincs semmi ötleted?
Bill a víz távoli dübörgését hallgatta, és megpróbált kigondolni valamit, amit Eddie-nek-mindannyiuknak joga volt rajta számon kérni. Mert igen, valóban ő rángatta bele őket ebbe az egészbe, és az őkötelessége, hogy ki is juttassa őket innen. Nem jutott semmi az eszébe. Semmi.
– Nekem van egy ötletem – mondta csendesen Beverly. A sötétben Bill hallott valami hangot, amit nem ismert fel rögtön. Aztán egy könnyebben felismerhető hang követte... egy cipzár. Mi...? gondolta, de aztán rájött, hogy mi. Beverly vetkőzött. Valamilyen oknál fogva Beverly vetkőzött.
– Mit csinálsz? – kérdezte Richie, és döbbent hangja a második szónál a magasba emelkedett.
– Tudok valamit – mondta Beverly a sötétben, és Bill idősebbnek hallotta a hangját. – Tudom, mert az apám elmondta. Tudom, mi hozhat újra össze bennünket. És ha nem kerülünk újra össze, sosem fogunk kijutni innen.
– Mi az? – kérdezte Ben rémült és döbbent hangon. – Miről beszélsz?
– Valamiről, ami örökre összehoz bennünket. Valamiről, ami megmutatja...
– B-b-beverly n-ne! – mondta Bill hirtelen, mert megértett, megértett mindent.
– ...ami megmutatja, hogy mennyire szeretlek mind-annyiótokat – mondta Beverly. – Hogy mindannyian a barátaim vagytok.
– Miről b... – kezdte Mike.
Beverly nyugodt hangon vágott a szavába.
– Ki kezdi? – kérdezte. – Azt hiszem

Az barlangjában / 1985

haldoklik – szipogta Beverly. – A karja. Az megette a karját! – Bill felé nyúlt, belekapaszkodott, de Bill lerázta magáról.
– M-most is elfog menekülni! – harsogta Beverlyre. Vér vöröslött arcán és száján, – Gy-gy-gyerünk! R-r-richie! B-ben! M-most v-v-végzünk v-v-vele!
Richie maga felé fordította Billt, és úgy nézett rá, ahogy az ember egy reménytelenül tomboló őrültre néz.
– Bill, gondoskodnunk kell Eddie-ről. Érszorítót kell rátennünk, és ki kell innen juttatnunk!
De Beverly Eddie mellett ült, fejét az ölében ringatta. Becsukta a szemét.
– Menjetek Bill-lel! – mondta. – Ha hagyjátok, hogy Eddie hiába haljon meg... ha Az újabb huszonöt vagy ötven vagy akár kétezer év múlva visszajön, esküszöm... kísérteni foglak a sírotokban! Menjetek!
Richie egy pillanatig tétován nézett rá. Aztán észrevette, hogy Beverly arca elhomályosul, már nem is arc, csak egy sápadt alakzat a növekvő félhomályban. A fény tompulni kezdett. Ez meghozta a döntését.
– Oké – mondta Billnek. – Ezúttal utánamegyünk!
Ben a pókháló mögött állt, ami ismét elkezdett szétmállani. Ő is látta az alakot ott fent a magasban, és azon imádkozott, hogy Bill ne nézzen föl.
De ahogy a pókháló szálanként, darabonként, fonalanként kezdett lehullani, Bill felnézett.
Meglátta Audrát, mintha egy nagyon régi, nyikorgós liftből lógna. Zuhant három métert, megállt, jobbra-balra himbálózott, majd hirtelen még öt métert zuhant. Az arca közben nem változott. Porcelánkék szeme elkerekedve meredt maga elé. Csupasz lába ingaként himbálózott előre-hátra. Haja hosszan a vállára hullott. A szája tátva.
– AUDRA! – sikoltotta Bill.
– Bill, gyerünk! – kiáltotta Ben.
A pókháló körös-körül hullott le, puffanva ért földet, és azon nyomban futni kezdett. Richie hirtelen megragadta Bill derekát és előrelökte, a padló és a háló legalsó pontja közti háromméteres rés felé.
– Menj, Bill! Menjí Menj!
– Ez Audra! – kiáltotta kétségbeesetten Bill. – E-e-ezAUDRA!
– Piszkosul nem érdekel, még ha maga a pápa is az – felelte kegyetlenül Richie. – Eddie meghalt, és mi megöljük Azt, ha Az még él! Ezúttal befejezzük a munkát, Nagy Bill! Akár él, akár nem! És most gyere!
Bill még egy pillanatig hátramaradt, aztán a gyerekek, a halott gyerekek képe úszott be az agyába, akárcsak az elveszett képek George albumából. BARÁTAIM AZ ISKOLÁBAN.
– R-r-rendben! M-m-menjünk! I-i-isten b-b-bocsásson m-meg nekem!
Richie és ő átfutottak a pókháló alatt, alig néhány másodperccel azelőtt, hogy az leszakadt, és csatlakoztak Benhez a másik oldalon. Az után rohantak, miközben Audra ott himbálózott tizenöt méterrel a kdpadló fölött, bénító gubóba tekerve, ami a leomló pókhálóhoz volt erősítve.

Ben

Követték Az fekete vérének nyomát – az olajos genny tócsák a kövek közti repedésekbe futottak és csöpögtek. De ahogy a padló emelkedni kezdett a terem távoli végében lévő félkör alakú, fekete nyílás felé, Ben valami újat fedezett fel: tojások sorát. Mindegyik fekete volt és durva héjú, és körülbelül akkora, mint egy strucctojás. Viaszos fény áradt belőlük. Ben észrevette, hogy a tojások héja félig átlátszó: látta a belsejükben mozgó fekete alakokat.
Az kölykei, gondolta, és érezte, hogy felfordul a gyomra. Az elvetélt kölykei! Istenem, Istenem!
Richie és Bill megálltak, és idióta, tompa csodálkozással bámulták a tojásokat.
– Menjetek tovább! Menjetek tovább – kiáltotta Ben. – Ezeket majd én elintézem! Kapjátok el Azt!
– Nesze! – kiáltotta Richie, és odadobott Bennek egy doboz Városháza Szálló feliratú gyufát.
Ben elkapta. Bill és Richie továbbfutottak. Ben egy pillanatig még utánuk nézett a gyorsan halványuló fényben. Berohantak Az menedékcsatornájának sötétjébe, és eltűntek a szeme elől. Aztán lenézett az első vékony héjú tojásra, a benne mozgó fekete, pokrócszerű árnyékra, és érezte, hogy meginog az elszántsága. Ez... hé, srácok, ez túl sok! Ez egyszerűen iszonytató! És biztos, hogy nélküle is meghalnának, ezeket nem ide tojta, hanem kilökte Az.
De Az ideje közeledett... és ha csak egyetlenegy is megmarad közülük... ha csak... egyetlenegy...!
Összeszedte minden bátorságát, Eddie sápadt, haldokló arcára gondolt, majd Desert River csizmájával lecsapott az első tojásra. Nedves cuppanással tört szét, és bűzös placenta folyt ki belőle a csizmájára. Majd egy patkány nagyságú pók mászott bizonytalanul a padlón, megpróbált elmenekülni, és Ben hallotta a fejében a magas, nyávogó sírását, mintha egy kézifűrészt hajlítgatnának gyorsan előre-hátra, hogy kísértethangokat csiholjanak ki belőle.
Ben utánavetette magát, lába akár a gólyaláb, és újra lecsapott a csizmája sarkával. Érezte, hogy a pók teste elroppan és szétspriccel a sarka alatt. Gyomra újra felfordult, és ezúttal nem tudta visszatartani. Hányt, majd megforgatta a csizmája sarkát, beledarálva a valamit a kőbe, és hallgatta, ahogy kiáltásai elhalnak.
Hány? Hány tojás? Nem olvastam valahol, hogy a pókok több ezer tojást is tudnak petézni... vagy több milliót? Képtelen lennék ezt sokáig csinálni, beleőrülnék...
Muszáj! Muszáj! Gyerünk, Ben... szedd össze magad!
Odalépett a következő tojáshoz, és a haldokló fényben megismételte a folyamatot. Minden megismétlődött: a roppanás, a folyadék cuppanása, a végső kegyelemdöfés. A következő. A következő. A következő. Lassan haladt a fekete boltív felé, ahol a barátai eltűntek. Most már teljes volt a sötétség, Beverly és a leomló pókháló elmaradt mögötte. Még most is hallotta a susogva leomló pókháló zaját. A tojások élettelen kövek a sötétben. Amikor odalépett a következőhöz, meggyújtott egy gyufát. Minden alkalommal követni tudta a kába pókcsemete útját, és el is taposta, mielőtt a gyufa kialudt. Fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha hamarabb fogy el a gyufája, mint ahogy eljut az utolsó tojáshoz, és megöli annak kimondhatatlan rakományát.

Az / 1985

Még mindig jönnek.
Az érezte, hogy még mindig jönnek, egyre közelednek, és Az rémülete nőtt. Lehet, hogy Az mégsem örökkévaló – muszáj az elgondolhatatlanra gondolnia. Ami még rosszabb, Az érezte csemetéi halálát. A harmadik ezek közül a gyűlölt ember gyerekek közül módszeresen halad végig Az születendő csemetéinek során, és bár szinte félőrült az undortól, egyre folytatja, következetesen kitapossa az életet Az minden tojásából.
Ne!, jajveszékelt Az vergődve, érezte, hogy életereje több száz seben át kifolyik belőle, melyek közül magában egyik sem halálos, de mindegyik egy fájdalom-dal, mindegyik lelassítja Azt. Az egyik lábát egyetlen élő, vonagló húscafat tartja. A fél szemére megvakult. Az iszonytató törést érzett belül, annak a méregnek a hatását, amit a gyűlölt embergyereknek sikerült lespriccelnie Az torkán.
És egyre csak jönnek, egyre közelebb érnek, és ez hogy lehetséges? Az sírt és nyávogott, és amikor érezte, hogy most már szinte közvetlen mögötte vannak, Az az egyetlen lehetségest cselekedte: Az megfordult, hogy felvegye a küzdelmet.

Beverly

Mielőtt a fény teljesen kialudt volna, Beverly látta, hogy Bill felesége újabb hét métert zuhan, majd megint megáll. Pörögni kezdett, hosszú haja ventilátorként forgott körülötte. Bill felesége, gondolta. De én voltam az első szerelme, és ha azt hitte, hogy egy másik nő, az csak azért volt, mert elfelejtett... elfelejtette Derryt.
Aztán sötétség borult rá, egyedül maradt a lehulló pókháló zajával és Eddie könnyű, mozdulatlan fejével. Nem akarta elengedni, nem akarta, hogy Eddie arca ennek a helynek az undorító talajához érjen. Tartotta Eddie fejét zsibbadó karjában, és elsimította haját nyirkos homlokából. A madarakra gondolt... feltételezte, hogy ezt Stantól örökölte. Szegény Stan, nem tudott szembenézni ezzel.
Mindannyiuknak... én voltam az első szerelme.
Megpróbált visszaemlékezni rá... jólesett erre gondolni itt a sötétben, ahol az ember nem tudta azonosítani a hangokat. Ettől kevésbé érezte magát egyedül. Először nehezen ment; a madarak képe elévágott... varjak, csókák, seregélyek és költöző madarak, melyek most költöztek vissza valahonnan, miközben az utcákon még mindig folyt az olvadt hólé, és az utolsó koszos, összeesett hófoltok rémülten kapaszkodtak az árnyékos zugokba.
Úgy emlékezett, hogy mindig felhős volt az idő, amikor az ember először hallotta meg a költöző madarakat, és mindig eltűnődött, hogy vajon honnan jöttek. Egyszer csak újra itt voltak Derryben, megtöltötték a levegőt érdes csivitelésükkel. Felsorakoztak a telefonkábeleken, és a Nyugati Broadway viktoriánus házainak tetején; fészekrakó helyért küzdöttek a Wally' s Spa bonyolult tévéantennájának alumíniumágain; megtöltötték a Főutca alsó végében a szilfák nedves, fekete ágait. Leültek, olyan magas, csivitelő hangon beszélgettek egymással, mint az idős, vidéki hölgyek a Heti Farmer Bingo-játékokon, és aztán, valami jelre, amit az emberek nem képesek észrevenni, egyszerre mind felszálltak, az ég elfeketedett tőlük... és leszálltak valahol máshol.
Igen, a madarak, azokra gondoltam, mert szégyelltem magam. Az apám miatt szégyenkeztem, azt hiszem, és talán Az tehetett erről is. Talán.
Visszajött az emlék – az emlék a madarak mögött –, de halvány volt és zavaros. Lehet, hogy ez mindig így lesz. Ő...
Gondolata elszakadt, ahogy észrevette, hogy Eddie

Szeretet és vágy / 1958. augusztus 10.

jön hozzá először, mert ő fél a leginkább. Nem mint egész nyári barátja vagy mint e percben szeretője, hanem úgy, ahogyan alig három vagy négy évvel ezelőtt még az anyjához ment, hogy megnyugvást keressen; először nem húzódik el sima meztelenségétől, és Beverly kezdetben kétségbe vonja, hogy érzi-e egyáltalán. Reszket, és bár Beverly szorosan öleli, a sötét olyan tökéletes, hogy még ilyen közelről sem látja; ha nincs a fehér gipsz a karján, akár fantom is lehetne.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle Eddie.
– Belém kell raknod az izédet – feleli Beverly.
Megpróbál elhúzódni, de Beverly szorosan fogja, és végül Eddie elengedi magát. Beverly hallotta, hogy valaki – feltételezi hogy Ben – mély lélegzetet vesz.
– Bevvie, képtelen vagyok megtenni. Nem tudom, hogyan...
– Azt hiszem, könnyű. De le kell vetkőznöd. – Aztán arra gondol, milyen nehezen vetné le az ingét á gipszen át, majd vissza, ezért helyesbíti – Legalábbis a nadrágodat lékeli vetned.
– Nem, nem bírom – De Beverly úgy gondolja, hogy Eddie-nek az a része igenis meg bírja tenni, mert már nem remeg, és mert valami, ami kicsi és kemény, a hasa jobb oldalához nyomódik.
– Dehogynem – mondja, és lehúzza magához. Meztelen háta és lába alatt a talaj kemény, agyagos és száraz. A víz távoli dübörgése álmosító, megnyugtató. Eddie felé nyúl. Van egy pillanat, amikor maga előtt látja az apja kemény és tiltó arcát,
(látni akarom, hogy érintetlen vagy-e)
és aztán összekulcsolja a karját Eddie nyaka körül, sima arca hozzáér Eddie sima arcához, és ahogy Eddie óvatosan hozzáér kis melléhez, Beverly felsőhajt, és most először gondol rá, hogy ez Eddie, és visszaemlékszik arra a júliusi napra – lehetséges, hogy csak egy hónapja? –, amikor senki más nem jött le a Pusztába, csak Eddie, és egy egész csomó Lulu magazin volt nála, és a délután nagy részében együtt olvastak, a kis Lulu buborékmálnát keresett, és mindenféle őrült helyzetekbe keveredett Mogyoró boszorkánnyal meg hozzá hasonló rossz emberekkel. Jó móka volt.
Beverly madarakra gondol, leginkább varjakra, csókákra és seregélyekre, melyek a tavasz beköszöntével visszaköltöztek, és keze Eddie övéhez kúszik, kicsatolja, és Eddie újra mondja, hogy nem bírja megtenni, ő tudja, hogy meg bírja, és amit most érez, az nem szégyen vagy félelem, hanem egyfajta győzelem.
– Hová? – kérdezi Eddie, és az a kemény dolog sürgetően nekinyomódik a lány combja belsejének.
– Ide – feleli.
– Bevvie, rád esem! – mondja Eddie, és Beverly hallja, hogy a légzése fájdalmasan sípolni kezd.
– Azt hiszem, valahogy épp erről van szó! – feleli, miközben szelíden vezeti. Túl gyorsan nyomja előre, és Beverly fájdalmat érez.
– Szzzz! – akad el Beverly lélegzete, alsó ajkába harap, és újra a madarakra gondol, a tavaszi madarakra, ahogy ott sorakoznak a háztetőkön, és egyszerre kapnak szárnyra az alacsony márciusi felhők alatt.
– Beverly? – szólal meg Eddie bizonytalanul. – Jól vagy?
– Lassabban csináld – mondja Beverly. – Könnyebben fogsz lélegezni.
Eddie lassabban mozog, és kis idő múlva gyorsabban szedi a levegőt, de Beverly tudja, hogy ez nem azért van, mert megint beszűkült.
A fájdalom alábbhagy. Eddie hirtelen még gyorsabban mozog, majd megáll, megmerevedik, és egy hang szakad ki belőle – valamilyen hang. Beverly megérzi, hogy ez most valami kivételes dolog a számára, olyan, mint a... mint a repülés. Erőteljesnek érzi magát: diadal ível fel a testében.
Ettől félt az apja? Félhetett is! Erő van ebben az aktusban, az biztos, láncszaggató erő, ami a véréig hatolt. Nem érez fizikai örömöt, de egyfajta lelki ujjongás járja át. Érzi a közelséget. Eddie a nyakához hajtja a fej ét, és ömagához szorítja. Eddie sír. Ο szorítja. És érzi, hogy Eddie-nek az a része, ami a kapcsolatot létrehozta közöttük, kezd elmúlni. Nem elhagyja, nem egészen; egyszerűen elmúlik, kevesebb lesz.
Amikor Eddie súlya felemelkedik róla, Beverly felül és megérinti Eddie arcát a sötétben.
– Sikerült? – Mi sikerült?
– Ami ilyenkor szokott. Nem tudom pontosan.
Eddie megrázza a fejét – Beverly tenyere érzi, amivel Eddie arcát simogatja.
– Nem hiszem, hogy pontosan olyan volt... tudod, amiről a nagyfiúk beszélnek. De... de tényleg fantasztikus. – Halkan beszél, hogy a többiek ne hallhassák. – Szeretlek, Bevvie!
Bev tudata itt egy kicsit megbicsaklik. Biztos benne, hogy a többiek még beszélnek, van, aki hangosan, van, aki suttogva, és nem emlékszik, hogy mit mondtak. Nem számít. Hát egyesével kell őket rábeszélnie? Igen, valószínűleg. De nem számít. Rá kell beszélnie őket, ez az egyetlen lényegi emberi kapcsolat a világ és a végtelenség között, az egyetlen hely, ahol a vérkeringés megérinti az örökkévalóságot. Nem számít. Csak a szeretet és a vágy számít. Itt a sötétben éppolyan jó, mint bárhol máshol. Talán még jobb is, mint egyes helyeken.
Mike következik, aztán Richie, és az aktus megismétlődik. Most már érez egy kis örömöt, tompa meleget gyerekes, éretlen szexuális aktusukban, és lehunyja a szemét, ahogy Stan következik, és a madarakra gondol, a tavaszra és a madarakra, és látja őket, mind egyszerre száll fel, megtöltik a tél csupaszította fákat, a lökéshullámon, a természet legvadabb évszakának folyamatosan mozgó peremén utazók, látja, amint újra és újra szárnyra kapnak, szárnyaik csapkodása olyan, mint sok-sok kiterített lepedő csattogása, és azt gondolja: Mához egy hónapra Derryben minden gyereknek lesz sárkánya, és majd futtatják, hogy a zsinórok össze ne gubancolódjanak. És ismét azt gondolja: Ilyen lehet a repülés.
Stannel, mint a többiekkel is, megvan az elmúlás, a búcsú gyászos érzete, közel járnak ahhoz a valamihez, amit ettől az aktustól kapniuk kellene – valami véglegeset –, közel járnak, de mégsem érik el.
– Sikerült? – kérdezi újra, és bár nem tudja pontosan, minek kellett volna sikerülnie, tudja, hogy nem sikerült.
Hosszú várakozás, majd Ben következik. Egész testében remeg, de ez nem az a rémült remegés, amit Stannél érzett.
– Beverly, én képtelen vagyok rá – mondja meggyőzőnek szánt hangon, de persze minden, csak nem meggyőző.
– De igen, képes vagy rá. Érzem.
És érzi is. Több benne a keménység; ő is több. Beverly ezt hasának puha nyomása alatt érzi. Mérete bizonyos kíváncsiságot ébreszt benne, és finoman hozzáér a dudorodásához. Ben belenyög a nyakába, és lélegzetének érintésétől Beverly meztelen teste libabőrös lesz. Érzi, hogy testén végigfut az első igazi hőhullám – hirtelen az érzés nagyon nagy lesz; felfogja, hogy ez túl nagy
(és ő is túl nagy, ekkorát nem tud befogadni a teste!?) és túl öreg hozzá, tizennyolc éven felülieknek való érzés. Olyan, mint Henry M -80-asa, valami, ami nem gyerekeknek való, valami, ami felrobbanhat és darabokra szaggathat. De ez itt nem az aggódás ideje és helye; most szeretet és vágy van és sötétség. Ha nem próbálják meg az első kettőt, biztosan itt ragadnak a harmadikkal.
– Beverly, ne... – De igen. – Én...
– Taníts meg repülni! – mondja Beverly olyan nyugalommal, amit nem érez, az arcán és nyakán érzett friss, nedves melegség ráébreszti, hogy Ben sír. – Taníts meg, Ben!
– Nem...
– Ha te írtad azt a verset, akkor taníts meg! Simogasd a hajamat, ha akarod, Ben! Semmi baj!
– Beverly... én... én...
Már nem egyszerűen remeg; egész testében reszket. De Beverly újra érzi, hogy remegését nem kizárólag a félelem okozza – félig az aktust megelőző izgalomról van szó. Beverly
(a madarakra)
az arcára gondol, kedves, drága, komoly arcára, és tudj a, hogy nem félelemről van szó; vágyat érez, mély, szenvedélyes vágyat, amit már alig képes visszafogni, és újra érzi azt az erőt, mintha repülne, mintha lefelé nézne, és látná azokat a madarakat a háztetőkön a Wally's Spa tévéantennáján, látná a térképszerűen szétterpeszkedő fákat, ó, vágy, igen, ez már igen, a szeretet és a vágy tanítja meg repülni az embert.
– Ben! Igen! – kiált fel hirtelen, és a póráz elszakad. Újra fájdalom járja át, és egy rémült pillanatra úgy érzi, hogy összetörik. Aztán Ben felnyomja magát a kezével, és ez az érzés eltűnik.
Ben tényleg nagy, ó, igen, és a fájdalom sokkal mélyebb, mint amikor Eddie hatolt belé először. Újra az ajkába kell harapnia és a madarakra gondolni, amíg az égő érzés eltűnik. De aztán vége, és ő felnyúl, ujjával megérinti Ben ajkát, és Ben felnyög.
A forróság visszatér, és Beverly érzi, hogy ereje hirtelen átáramlik Benbe; boldogan adja és vele önmagát. Először mintha ringatnák, elragadó gyűrűző édesség járja át, amitől tehetetlenül ide-oda forgatja a fejét, és dallamtalan dúdolás tör elő zárt ajkai közül, ez repülés, ez, ó, szeretet, ó, vágy, ó, ez valami letagadhatatlan, kötelék, adomány, létrejön az erős kör; kötelék, adomány... repülés.
– Ó, Ben, ó, drágám, igen! – suttogja. Érzi, hogy arcát izzadság borítja, érzi kettejük kapcsolatát, valamit, ami pontosan a helyén van, valamit, ami teljességgel helyénvaló, maga a végtelen. – Annyira szeretlek, drágám.
És érzi, hogy az a valami – valami, amiről azoknak a lányoknak, akik az öltözőben a szexről szoktak suttogni, halvány fogalmuk sincs, legalábbis tudomása szerint; csak arról pletykálnak állandóan, hogy milyen undorító lehet a szex, és most fogja csak fel, hogy sokuknak a szex valami ismeretlen szörnyet jelenthet; úgy nevezik az aktust, hogy Az. Megtennéd Azt, a nővéred és a barátja szokták csinálni Azt, a mamád és a papád még mindig csinálják Azt, és hogy ők soha nem fogják Azt csinálni; ó, igen, az ember azt. hihetné, hogy az ötödik osztályos lányok mind vénlányok lesznek, és Bev megérti, hogy ezt egyikük sem sejtheti... hogy ez a végeredmény, és csak azért tartotta vissza a sikolyát, mert tudta, hogy ha a többiek meghallanák, azt hinnék, hogy nagyon fáj neki. Kezét a szájába teszi, és keményen beleharap. Most már jobban érti Greta Bowie és Sally Mueller és a többiek visongó nevetését: hát ők heten tán nem úgy töltötték életüknek ezt a leghosszabb, legfélelmetesebb nyarát, hogy tébolyultan nevettek? Azért nevet az ember, mert ami félelmetes és ismeretlen, az egyszerre nevetséges is, úgy nevet az ember, ahogy a kisgyerekek néha egyszerre sírnak és nevetnek, amikor az ugrándozó cirkuszi bohóc feléjük közelít, tudják, hogy ez nagyon vicces... mégis ismeretlen, tele az ismeretlen végtelen erejével.
Azzal, hogy beleharapott a kezébe, még nem állította meg a kiáltást, és csak úgy nyugtathatta meg őket – és Bent –, hogy belekiabálta boldogságát a sötétségbe.
– Igen! Igen! Igen! – A repülés varázslatos képei töltötték meg a fejét, összekeveredtek a csókák és a seregélyek éles kiáltásaival; ezek a hangok a világ legédesebb zenéjévé váltak.
Így repül, felrepül, és az erő most már nem vele van, nem Bennel, hanem valahol köztük, és Ben felkiált, Beverly érzi, hogy megremeg a karja, és homorít, hogy közelebb kerüljön Benhez, érzi a robbanását, az érintését, tökéletes, tiszavirág-életű intimitásukat a sötétben. Együtt törnek a fénybe.
Aztán vége, és egymás karjában fekszenek, és amikor Ben megpróbál mondani valamit – talán valami ostoba mentegetőzést, ami megsértené az emlékét, valami ostoba mentegetőzést, ami bilincset verne a történtekre, egy csókkal belefojtja a szót, és útjára bocsátja.
Bill következik.
Mondana valamit, de most már csak dadogni képes.
– Hallgass! – mondja Beverly, új tudása magabiztossággal tölti el, de közben érzi, hogy elfáradt. Elfáradt és átkozottul fáj mindene. Combjának belseje és alja ragadós, és arra gondol, valószínűleg azért, mert Β ennek sikerült, vagy talán mert vérzik. – A legnagyobb rendben lesz minden.
– B-b-b-biztos vagy b-b-benne?
– Igen – feleli, és összekulcsolja kezét Bill nyaka körül, megtapogatja izzadt haját. – De még mennyire!
– N-n-nemf-f-fog... nemf-f-fog...
– Psszt!
Nem olyan, mintBennel volt; él a szenvedély, de másképpen. Bill-lel lenni a lehető legjobb befejezése az egésznek. Kedves; óvatos; és olyan nyugodt. Beverly érzi, hogy mohón feltolul benne a vágy, de eluralkodik rajta és visszatartja az iránta érzett aggodalma, talán azért, mert csak Bill és ő fogják fel, hogy milyen óriási dolog ez, és hogy erről soha nem szabad beszélni, még egymással sem.
És a végén meglepődik a hirtelen fellángolástól, és még van ideje azt gondolni: O! Újra bekövetkezik! Nem tudom, kibírom-e...
De gondolatait elsöpri a tökéletes édesség érzete, és alig hallja, hogy Bill a fülébe suttog:
– Szeretlek, Bev, szeretlek, és mindig is szeretni foglak! – Újra és újra elismétli, és egyáltalán nem dadog.
Magához szorítja, és egy pillanatig így maradnak, Bill sima arca az övéhez simul.
Szótlanul elhúzódik tőle, és egy ideig Beverly magára marad, visszaveszi a ruháit, lassan húzza fel, érzi a tompa, lüktető fáj dalmát, amit ők, férfi létükre, sosem fognak megismerni; kimerült öröm és megkönnyebbülés tölti el, hogy vége az egésznek. Ott lent most üresség van, és bár örül, hogy a neme újra csak az övé, az üresség furcsa szomorúságról árulkodik, amit sosem tudna szavakba önteni... legfeljebb a csupasz fákra gondol a fehér, téli ég alatt, a meztelen fákra, melyek a feketerigókra várnak, akik csuhásokként érkeznek meg március végén, hogy prédikáljanak a hó halála fölött.
Kezük után nyúl, s megtalálja őket.
Egy pillanatig teljes csend van, majd amikor valaki megszólal, Beverlyt egy cseppet sem lepi meg, hogy Eddie az.
– Azt hiszem, hogy amikor kettővel ezelőtt jobbra fordultunk, akkor balra kellett volna mennünk! Jézus, ezt tudtam, de annyira féltem, annyira be voltam rezelve...
– Te mindig be vagy rezelve, Eds – mondja Richie. A hangja vidám. A nyers pánik teljesen eltűnt belőle.
– Máshol is rossz felé mentünk – mondja Eddie mit se törődve Richie megjegyzésével –, de az volt a legrosszabb. Ha oda visszatalálunk, akkor szerintem helyben vagyunk.
Sebbel-lobbal rendezik soraikat, Eddie áll elöl, Beverly most a második, keze Eddie vállán és Mike keze az ő vállán. Újra elindulnak, ezúttal gyorsabban haladnak. Eddie korábbi idegessége teljesen eltűnt.
Hazamegyünk, gondolja Ben, és megborzong a megkönnyebbüléstől és az örömtől. Haza, igen. És az jó lesz. Végére jártunk a feladatunknak, amiéit jöttünk, és most visszamehetünk, hogy újra gyerekek legyünk. És az nagyon jó lesz.
Ahogy haladnak a sötétségben, Beverly rájön, hogy a víz zubogása egyre közelebbről hallatszik.

Huszonharmadik fejezet
A kiút

Derry / délelőtt 9.00-10.00

Tíz perccel kilenc óra után a szél erőssége Derryben már elérte az óránkénti nyolcvan-kilencven kilométeres sebességet, helyenként százharminc kilométer/óra sebességű széllökésekkel. A bíróság szélsebességmérője kijelzett egy százötvennégy km/h sebességű széllökést, azután a mutató visszaesett a nullára. A szél letépte a bíróság épületének tetején elhelyezett forgó, csésze alakú műszert, és az elrepült a szélviharban. Akárcsak George Denbrough hajóját, ezt sem látták többé. Kilenc harmincra az, amire a derryi vízművek megesküdött, hogy soha többé elő nem fordulhat, nemcsak hogy lehetségessé vált, de bármelyik percben bekövetkezhetett: nevezetesen, hogy Derry belvárosa, 1958 augusztusa óta először, ismét víz alá kerül, ugyanis az irtózatos vihar következtében a régi vízlefolyók bedugultak vagy beomlottak. Háromnegyed tízkor komor arcú férfiak érkeztek autókon és kisteherautókon a Csatorna mindkét oldalára, automata sebességváltójuk rossz idő esetén használatos fokozata őrülten kattogott a tehervonat-sebességű szélben. 1957 októbere óta először homokzsákok sorakoztak a Csatorna betonfalai mentén. Az árkádnak, mely alá a Csatorna a Derry városának szívében lévő hármas elágazás alatt befutott, szinte a pereméig ért a víz; a Fő utca, a Csatorna utca és a Felsődomb alja csak gyalog volt megközelíthető, és azok, akik a vízben tocsogva a homokzsákos művelet felé igyekeztek, érezték, hogy az utcák remegnek a lábuk alatt tomboló vízáradattól, ahogy az autópályák felüljárója is berezonál, ha hatalmas kamionok haladnak át rajta szorosan egymás után. De ez a vibrálás állandósult, és az emberek örültek, hogy a belváros északi felén vannak, távol az állandó vibrálástól, amit inkább érezni lehetett, semmint hallani. Harold Gardener átkiáltott Alfred Zitner-nek, a város nyugati felében lévő Zitner Ingatlanközvetítő tulajdonosának, hogy szerinte beszakadnak-e az utcák. Zitner azt válaszolta, hogy szerinte hamarabb fagy be a pokol, mint hogy ezek az utcák beomoljanak. Haroldnak lelki szeme előtt feltűnt a kép, hogy Adolf Hitler és Júdás korcsolyákat osztogat, majd tovább adogatta a homokzsákokat. A víz már alig tíz centivel volt lejjebb a Csatorna betonfalának peremétől. A Pusztában a Kenduskeag már régen kilépett a medréből, és a déli oldalon a sűrű aljnövényzet és az alacsony fák egy hatalmas, sekély, bűzös tóból meredeztek az ég felé. A férfiak folytatták a munkát, csak akkor pihentek meg, amikor a homokzsákellátmány elfogyott... aztán tíz perccel tíz óra előtt mindannyian megdermedtek a fülsiketítő, recsegő-ropogó hang hallatán. Harold Gardener később azt mondta a feleségének, azt hitte, vége a világnak. Nem a belváros szakadt be – akkor nem –, hanem a víztorony. Csak Andrew Keene, Norbert Keene unokája látta, hogyan történt, és ő aznap reggel annyi marihuánát szívott, hogy először azt hitte, hallucinál. Úgy nyolc óra óta bolyongott Derry viharáztatta utcáin, körülbelül azóta, hogy dr. Hale felemelkedett az ég hatalmas háziorvosi munkakörébe. Ronggyá ázott (kivéve persze a hóna alatt rejtegetett kétunciás kábítószeres zacskót), de észre se vette. A szeme hitetlenkedve elkerekedett. Odaért az Emlékparkhoz, ami a víztorony lábánál terült el. És hacsak nem tévedett, a víztorony most határozottan ferdén állt, mint az az elbaszott pisai Ferde torony, ami rajta volt minden makarónisdobozon.
– Hűha! – kiáltotta Andrew Keene, és szeme még jobban elkerekedett – már olyan volt, mintha kis, feszes rugók tartanák szemüregében –, ahogy kezdetét vette a recsegés. Ott állt, nedves farmere sovány fenekéhez tapadt, átázott fejpántjáról a szemébe csöpögött a víz, és nézte, hogy a víztorony egyre jobban megdől. Fehér zsindelyek pattantak le a hatalmas, köralakú víztorony belváros felőli oldaláról... nem, nem egyszerűen lepattantak; sokkal inkább kiröpültek róla. És a víztorony betonalapozása fölött körülbelül hét méterrel megjelent egy repedés. Hirtelen víz kezdett spriccelni ebből a repedésből, és a víztorony már nemcsak kiröpítette a zsindelyeket a belváros felőli oldaláról; hanem kihányta őket a szélviharba. Reccsenés hallatszott a víztorony felől, és Andrew látta, ahogy megdőlt, mint amikor egy hatalmas óra mutatója tizenkettőről egyre, majd kettőre ugrik. A kábítószeres zacskó kiesett a hóna alól, és fennakadt valahol az ingében, a dereka fölött. Észre se vette. A látvány teljesen lekötötte a figyelmét. Iszonytató erejű pattanó hangok jöttek a víztorony belsejéből, mintha a világ leghatalmasabb gitárjának húrjai pattannának el sorra egymás után. A hengeren belüli kábelek voltak, amik a víznyomással szemben biztosították a megfelelő egyensúlyt. A víztorony egyre gyorsabban dőlt, gerendák és deszkák hasadtak szét, faforgács kavargott a levegőben.
– A KIBASZQTTTTT ÉÉÉLETBE! – üvöltötte Andrew Keene, de kiáltása elveszett a víztorony végső, hatalmas reccsenéssel kísért zuhanásának zajában, és a kiömlő hétmillió liter, hétezer tonna víztömeg emelkedő sikolyában. Óriási, szürke árhullám indult el, és ha Andrew Keene a víztorony lábánál áll, egyetlen pillanat alatt eltűnt volna a föld színéről. De Isten vigyáz a részegekre, a kisgyerekekre és a végső összeomlás előtt álló narkósokra; Andrew egy olyan helyen állt, ahonnan az egészet végignézte, de egyetlen csepp víz sem érte. – KIBASZOTTUL JÓ KÜLÖNLEGES HATÁS! – üvöltötte Andrew, ahogy a víz szilárd tömegként végigzúdult az Emlékparkon, elsöpörte a napórát, ami mellett egy Stan Uris nevű kisfiú gyakran álldogált és a madarakat figyelte apja látcsövén keresztül. – STEVEN SPIELBERG, EZT CSINÁLD UTÁNA! – A kőből készült kis szökőkút is elúszott, Andrew látta még egy pillanatig, egyszer a talapzat volt felül, egyszer a kőtányér, aztán eltűnt. Az Emlékparkot a Kansas utcától elválasztó juharfákat és nyírfákat úgy döntötte ki a víz, mint a tekegolyó a bábukat. Vadul tekergőző magasfeszültségű kábelek tömegét rántották magukkal. A víz végig-hömpölygött az utcán, egyre terjedt, és már inkább látszott víznek, mint tömör falnak, ami kidöntötte a napórát, a szökőkutat és a fákat, de még most is volt annyi ereje, hogy a Kansas utca végéből több tucat házat emelt le alapjairól és sodort be a Pusztába. Émelyítően könnyen sodródtak, a legtöbbjük ráadásul egészben maradt. Andrew Keene felismerte az egyikben Kari Massensik családjának házát. Mr. Massensik hatodik osztályos korában tanította – született vadállat volt az istenadta. Ahogy a ház átúszott a töltés peremén és lecsúszott a lejtőn, Andrew látta, hogy az egyik ablakban még mindig fényesen lobog egy gyertya, és egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon nem képzelődik-e, nem csak hallucinál. Robbanás hallatszott a Pusztából, ahogy valakinek a Coleman gázlámpája meggyújtotta az egyik összetört benzintartályból kiömlő benzint. Andrew a Kansas utca távolabbi végébe bámult, ahol alig negyven másodperccel előbb még középosztálybeli csinos kis házak sorakoztak. Halott Város állt a helyén, ha hiszed, ha nem, édes bogaram! Tíz pincelyuk tátongott a helyén, a leginkább úszómedencének látszottak. Andrew szívesen hangot adott volna véleményének, miszerint ez már mégiscsak több a soknál, de már kiáltani sem tudott. Mintha a kiáltókája kikészült volna. Rekeszizma csődöt mondott. Recsegő dörrenések követték egymást, mintha egy óriás dübörgött volna le a lépcsőn, akinek a csizmája tele van ropival. A víztorony gurult le a hegyoldalon, a hatalmas, fehér torony, mely gurulás közben a még benne maradt vízmennyiséget is szétspriccelte. A kábelek, amelyek összetartották, magasra repültek a levegőben, majd acélkorbácsként visszazuhantak, mély árkokat ásva a puha földbe, melyek azonnal megteltek a száguldó esővízzel. És miközben Andrew nyakát behúzva figyelte, a több mint negyven méter magas víztorony, mely most vízszintesen feküdt, a levegőbe repült. Egy pillanatra mintha megdermedt volna ott fent, szürrealisztikus kép egy gumiszobás, kény szerzubbonyos gyagya-világból, esővíz folyt végig összenyomott oldalán, ablaküvegei, ablakszárnyai betörtek, a tetején villogó fény, mely azt a célt szolgálta, hogy figyelmeztesse az alacsonyan szálló sportrepülőgépeket, még mindig villogott, majd egy végső, hatalmas reccsenéssel az utcára dőlt. A Kansas utca rengeteg vizet fogott fel, és az most a Felsődombon mind a belváros felé rohant. Ott házak álltak, gondolta Andrew Keene, és hirtelen minden erő kifutott a lábából. Nehézkesen lehuppant – zutty! A törött betonalapzatot nézte, amin a víztorony állt, amióta ő az eszét tudja. Azon gondolkodott, hogy elhiszi-e majd valaki, amit most látott. Hogy elhiszi-e ő maga is.

Az ölés / 1985. május 31. délelőtt 10.02

Bill és Richie látták, hogy Az feléjük fordul, állkapcsa kinyílik és becsukódik, jó szeme mereven bámul le rájuk, és Bill észrevette, hogy Az belülről világítja meg magát, olyan, mint egy rémisztő szentjánosbogár. De a fény csak bizonytalanul pislákolt; Az súlyosan megsebesült. Az gondolatai zümmögtek és zavarosan kavarogtak
(engedj el! engedj el és megkapsz mindent, amire valaha vágytál – pénzt, hírnevet, sikert, hatalmat –, ezt én mind megadom neked)
Bill fejében.
Bill üres kézzel előrelépett, tekintete belemélyedt Az egyetlen vörös szemébe. Egyre nőtt, növekedett belsejében az erő, hatalommal ruházta fel, megacélozta karját, mindkét ökölbe szorított keze erőtől duzzadt. Richie mellette haladt, vigyorgott, hogy az ínye is kivillant.
(visszaadhatom a feleséged – megtehetem, csak én –, nem fog emlékezni semmire, ahogy ti heten sem emlékeztetek semmire)
Most már közel voltak, nagyon közel. Bill érezte Az bűzös szagát, és hirtelen rémülettel rájött, hogy az a Puszta szaga, az a szag, amit ők a szennyvíznek, a szennyezett patakoknak és az égő szeméttelepnek tulajdonítottak... de vajon elhitték-e valaha is, hogy csak ez és mert más? Az szaga volt, és lehet, hogy a Pusztában erősebben érződött, de úgy terült szét Derry fölött, mint egy hatalmas felhő, és az emberek nem érezték a szagot, mint ahogy egy idő után az állatkerti dolgozók sem érzik az állataik bűzét, és még csodálkoznak is, hogy a látogatók miért fintorognak, amikor a ketrec közelébe érnek.
– Mi ketten – mondta Bill halkan Richie-nek, és Richie bólintott, de közben le nem vette szemét a pókról, ami most már hátrálni igyekezett. Undorító, szőrös lábai kapálóztak, ahogy végső küzdelemre kényszerítették.
(nem adhatok nektek örökkévaló életet, de megérinthetlek, és akkor hosszú, nagyon hosszú lesz az életetek – kétszáz évig, háromszáz évig, akár ötszáz évig is élhettek –, a föld isteneivé tehetlek benneteket – ha elengedtek ha elengedtek ha...)
– Bill? – kérdezte rekedten Richie.
A benne lévő sikoly egyre növekedett, és Bill támadásba lendült. Richie közvetlenül mellette rohant. Egyszerre vágtak bele öklükkel, de Bill tudta, hogy valójában nem az öklük volt; hanem kettejük együttes ereje, melyet felfokozott annak a Másiknak az ereje; az emlékezés és vágy ereje; és mindenekfölött a szeretet és az elfelejtett gyermekkor óriási ereje.
A pók sikolya megtöltötte Bill fejét, szinte darabokra szaggatta az agyát. Érezte, hogy ökle mélyen belecsapódik a vonagló nedvességbe. Karja egészen a válláig belecsúszott. Visszahúzta, az egész karjáról csöpögött a pók fekete vére. Gennyes váladék folyt a lyukból, amit öklével ütött.
Látta, hogy Richie szinte Az felpuffadt teste alatt áll, teljesen beborítja Az sötéten bugyborékoló vére, klasszikus bokszolóállást vett fel, és csöpögő öklével iszonyatos sebességgel püfölte a pókot.
A pók Az lábaival csapott feléjük. Bill érezte, hogy az egyik végigfut az oldalán, letépi az ingét, felhasítja a borét. Az fullánkja haszontalan csapkodta a földet. Sikolyai harsonaként zúgtak a fejében. Az nehézkesen előrevetette magát, megpróbálta megharapni, és Bill ahelyett, hogy visszahúzódott volna, előreugrott, most már nemcsak az öklével, hanem az egész testével támadott, szinte torpedóvá vált. Úgy rohant neki Az hasának, mint egy sprintelő hátvéd, aki leeresztett vállal előrevetődik.
Egy pillanatig érezte, hogy Az bűzös húsa összehúzódik, mintha vissza akarna pattanni, és el akarná repíteni magától. Artikulálatlan ordítással még keményebben támadt, lábával előrerúgott és felfelé, kezével mélyen Az húsába mart. Ahogy keze átszakította Az bőrét, egész testét elárasztotta Az forró vére. Végigfutott az arcán, belefolyt a fülébe. Vékony patakban az orrába is beszivárgott.
Újra bent volt a feketeségben, egészen a válláig benne volt Az iszonytató testében. És bedugult füle egy hatalmas basszusdob Puff-PUFF-puff-PUFF dübörgését dobolta, olyanét, amelyik a parádé élén halad, amikor cirkusz jön a városba, ugrándozó bohócokból és torzszülöttekből álló gárdájával.
Az szívének dobogása.
Hallotta, hogy Richie hirtelen fájdalmasan felkiált, a hang gyors, ziháló nyögésbe ment át, majd elhalt. Bill hirtelen mindkét öklével előrecsapott. Fuldokolva küzdött Az hasának és váladékainak lüktető zacskójában.
Puff-PUFF-puff-PUFF...
Belevágta a kezét, utat tépett, szakított magának, a hang forrását kereste; széttépte a belső szerveket, csúszós ujjai szétnyíltak, majd összecsukódtak, összepréselt mellkasa szinte feldagadt a levegő hiányától.
Puff-PUFF-puff-PUFF...
És hirtelen a kezében volt a hatalmas, élő valami, ami lüktetett, vert a tenyerében, előre-hátra lökte a kezét.
(NENENENENENENENE)
De igen!, kiáltott Bill fuldokolva. Igen! Na, ez hogy tetszik, te kurva! EZ HOGY TETSZIK? HOGY TETSZIK? NAGYON JÓ? NAGYON?
Összekulcsolta ujjait Az szívének lüktető boltívén, a két tenyere fordított V betűként szétállt – majd minden maradék erejét összeszedve megszorította.
Végső fájdalom és félelem sikoltása hallatszott, ahogy Az szíve szétrobbant Bill ujjai között, és patakokban végigfolyt ujjai közt.
Puff-PUFF-puff-PU
A sikoly egyre halkabb, egyre gyengébb. Bill érezte, hogy Az teste hirtelen összerándul, mint a kéz egy jéghideg kesztyűben. Aztán minden fellazult. Észrevette, hogy Az teste dőlni kezd, lassan oldalra ereszkedik. Ugyanabban a pillanatban, ahogy elhúzódott tőle, az eszmélete kezdte elhagyni.
A pók Az oldalára dőlt, hatalmas, gőzölgő, idegen hús, Az lábai még mindig vonaglottak és rángatóztak, az alagút oldalát simogatták, és zavaros mintákat karcoltak a talajba.
Bill arrébb tántorgott, hangosan zihálva levegő után kapkodott, köpködött, hogy megszabaduljon Az iszonyú ízétől. Megbotlott a saját lábában és térdre esett.
És tisztán hallotta a Másik hangját; lehet, hogy a Teknősbéka meghalt, de ami őt létrehozta, az nem.
– Fiam, nagyon jó munkát végeztél!
Aztán eltűnt. Az erő is eltűnt vele együtt. Gyönge volt, undorodott magától, félig olyan volt, mint aki meghibbant. Ahogy visszanézett, látta a pók haldokló, lidérces alakját, mely még mindig vonaglott és rángatózott.
– Richie! – kiáltott rekedt, megbicsakló hangon. – Richie, hol vagy, öregem?
Semmi válasz.
A fény mostanra eltűnt. Meghalt a pókkal együtt. Átázott ingének zsebében az utolsó doboz gyufa után kutatott. Megtalálta, de egyetlen gyufát sem tudott meggyújtani, mert teljesen eláztatta a vér.
– Richie! – üvöltötte újra, és már a sírás fojtogatta. Négykézláb elindult előre, először az egyik, majd a másik kezével tapogatózva a sötétben. Végre az egyik hozzáért valamihez, ami puhán engedett a tapintásának. Keze fölérepült... majd megállt, ahogy Richie arcához ért.
– Richie! Richie!
Továbbra sem kapott választ. A sötétben küszködve egyik kezét Richie háta alá, a másikat a térdhajlatába csúsztatta. Nagy nehezen talpra állt, és Richie-vel a karjában, botorkálva indult visszafelé, oda, ahonnan jöttek.

Derry / délelőtt 10.00-10.15

Tíz órára a monoton vibrálás, ami végigfutott Derry belvárosának utcáin, dübörgő harsogássá vált. A derryi Híradó később azt fogja írni, hogy a Csatorna föld alatti részének tartópillérei, melyek kilazultak a hirtelen árvíz vad támadásától, egyszerűen összeomlottak. Bár voltak, akik nem értettek egyet ezzel a véleménnyel.
– Én ott voltam, én csak tudom – mondta később Harold Gardener a feleségének. – Nem a Csatorna tartópillérei omlottak össze. Földrengés volt, bizony, az volt. Kurva nagy földrengés!
Akármi volt is, az eredményen mit sem változtatott. Ahogy a dübörgés egyre nőtt, ablakok törtek ki, mennyezetek szakadtak le, és a meggörbült gerendák és tartópillérek embertelen sikolya rémisztő kórussá dagadt. A Machen golyó lyuggatta téglahomlokzatán kapaszkodó ujjakra emlékeztető repedések futottak végig. Az Aladdin mozi kupoláját tartó pillérek elpattantak, és a kupola hatalmas recs-csenéssel beomlott. A Richard sétány, mely a Városközpont utcai drogéria mögött futott, hirtelen sárga tégla lavinájával telt meg, ahogy az 1952-ben épített, Brian X. Dowd mester munkáját dicsérő épület recsegve összeomlott. Hatalmas sárga porfelhő csapott fel, melyet a szél könnyű fátyolként azonnal felkapott.
Ugyanebben a pillanatban felrobbant a Városközpont előtt álló Paul Bunyan-szobor. Mintha csak annak a réges-régi rajztanárnak a fenyegetőzése, hogy egyszer még felrobbantja a szobrot, most beigazolódott volna. A szakállas, vigyorgó fej egyenesen felemelkedett a levegőben. Az egyik lába előrerúgott, a másik hátra, mintha Paul spárgába igyekezett volna lemenni, ami végül végtagjainak kiszakadását eredményezte. A szobor középső része repeszdarabokban robbant szét, és a műanyag fejsze foka fölemelkedett az esős égbe, eltűnt, majd lezuhant, forogva a tengelye körül. Utat vágott magának a Csókok hídjának tetején, majd kizuhant az alján.
És aztán délelőtt 10.02-kor Derry egész belvárosa beomlott.
A víztoronyból kizubogó víz java része végigrohant a Kansas utcán, és á Pusztában kötött ki, de többtonnányi víz még így is a város üzleti központja felé száguldott, a Felsődomb felé. Lehet, hogy ez tette fel a pontot az i-re... de lehet – ahogy azt Harold Gardener a feleségének kifejtette –, hogy tényleg földrengés volt. A Főutca felszínét repedések szántották fel. Kezdetben vékony repedések... majd éhes szájként tágulni kezdtek, és a Csatorna dübörgése felhallatszott, nem tompán, hanem rémisztően hangosan. Shorty Squire ajándéküzlete előtt a Saru Piac neonfelirat a földre zuhant, és magával ragadta az egyméteres vízáramlat. Shorty épülete, ami a Könyvbarlang mellett állt, süllyedni kezdett. Buddy Angstrom vette észre először. Könyökével meglökte Alfred Zitnert, aki odanézett, eltátotta a száját, majd oldalba bökte Harold Gardenert. A homokzsákrakodás a másodperc törtrésze alatt leállt. A Csatorna két oldalán sorakozó férfiak csak álltak és a belváros felé bámultak a szakadó esőben, arcukon rémült döbbenet. Az ajándékbolt mintha egy hatalmas liftre épült volna, ami most megindult lefelé. Lenyűgözd méltósággal süllyedt be a szilárdnak tűnő betonba. Amikor megállt, bárki nyugodtan négykézlábra ereszkedhetett és bemászhatott volna a vízzel telt járdán a második emeleti ablakon. Víz spriccelt mindenhonnan az épület körül, és a következő pillanatban maga Shorty jelent meg a tetőn, és kétségbeesetten segítségért integetett. Aztán neki is vége lett, amikor a szomszédos irodaház, aminek a földszintjén volt a Könyvbarlang, szintén a földbe süllyedt. Sajnos ez az épült nem egyenesen süllyedt le, ahogy Shorty háza tette; a Könyvbarlang épülete határozott szögben megdőlt (az igazat megvallva egy pillanatra erősen emlékeztetett arra az elbaszott pisai toronyra, ami a makarónisdobozokon látható). Ahogy megdőlt, téglák potyogtak a tetejéről és az oldaláról. Shortyt több is eltalálta. Harold Gardener látta, hogy hátratántorodik, a fejéhez kap... majd a Könyvbarlang épületének a legfelsőkét emelete olyan könnyedén csúszott le az épület aljáról, mintha rakott palacsinta lenne. Shorty eltűnt. Valaki felordított a homokzsákot rakodók közül, majd minden beleveszett a pusztulás csikorgó mennydörgésébe. Az emberek egyensúlyukat vesztve zuhantak hátra a Csatorna mentén. Harold Gardener látta, ahogy a Fő utcán egymással szemben álló házak előredőlnek, akár a hölgyek egy kártyapartin, kibicelnek, és közben a fejük is majdnem összeér. Maga az utca süllyedt, recsegett, szétrepedezett. Víz spriccelt és csapódott mindenhová. Azután az utca mindkét oldalán sorakozó épületek egyszerűen túlbillentek a súlypontjukon és az utcára omlottak. – A Northeast Bank, a Varázstopánka, Alvey Dohány- és Vicclapárudája, Bailley étterme, Β radier Lemez- és Zeneműboltja. Csakhogy addigra már nem volt utca, amire ráomolhattak volna. Az utca belezuhant a Csatornába, először elnyúlt, mint a takony, majd fel-alá hullámzó aszfaltdarabokra tört szét. Harold látta, hogy az egyik hármas kereszteződésben a járdasziget egyszer csak eltűnik, és ahogy a nyomában feltört a vízsugár, hirtelen megértette, mi következik.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta Al Zitnerre. – Visszafog fordulni az ár! Al! Vissza fog fordulni!
Al Zitner semmi jelét nem adta, hogy hallotta a kiáltását. Arca, akár egy alvajáróé, vagy inkább mintha mély hipnózisban lett volna. Csak állt ott átázott piros-kék kockás dzsekijében, nyitott nyakú Lacoste pólóban, bal mellén a kis aligátorral, kék zokniban, melynek mindkét oldalába két, egymást keresztező, fehér golfütőt hímeztek, és barna, Bean vitorlázáshoz való L. L. gumicsizmájában. Csak nézte, ahogy egymillió dollárnyi befektetése a mélybe süllyed, s vele együtt barátainak három- vagy négymillió dollárnyi vagyona – azoké, akikkel együtt pókerezett és golfozott a Rangely-beli luxusapartmanok szabadidőközpontjában. Hirtelen a szülővárosa, a Maine állambeli Derry bizarr módon hasonlítani kezdett arra az elbaszott városra, te jó ég, ahol a bennszülöttek hosszú, keskeny kenukba lökdöstek az embereket. Víz hullámzott és zubogott a még álló épületek közt. A Csatorna utca egy törött végű, fekete ugródeszkában ért véget egy reszkető tó fölött. Így aztán nem is csoda, hogy Zitner nem hallotta Haroldot. Ugyanakkor mások is arra a véleményre jutottak, mint Gardener – ennyi szart lehetetlenség beledobni a dühöngő víztömegbe anélkül, hogy az még nagyobb katasztrófát ne okozzon. Néhányan eldobták a kezükben lévő homokzsákokat, és futásnak eredtek. Közöttük Harold Gardener is, így túlélte. Mások nem voltak ilyen szerencsések, és még mindig a központi területen tartózkodtak, amikor a Csatorna vize – torka többtonnányi aszfalttal, betonnal, téglával, vakolattal, üveggel és körülbelül négymillió dollár értékű áruval eltömve – visszafordult, kiöntött betonperemén, válogatás nélkül magával ragadva az embereket és a homokzsákokat. Harold biztosra vette, hogy a víz utoléri; nem számít, milyen gyorsan fut, a víz egyre közelebb ér hozzá. Végül úgy menekült meg, hogy felmászott egy gazos, meredek töltésre. Egyszer visszanézett, és látott egy férfit, feltételezte, szinte biztosra vette, hogy Roger Lernerd az, Harold bankjában a hitelrészleg vezetője; megpróbálta beindítani az autóját a Csatorna Mini Bevásárlóközpont parkolójában. Harold még a víz dübörgése és a szél harsogása közben is hallotta, ahogy a kis kocsi gyenge motorja hörög, hörög, hörög, miközben az alvázáig éró fekete víz hömpölyög körülötte. Aztán, a Kenduskeag mély, mennydörgésszerű robajjal kiáradt, és elsöpörte a Csatorna Mini Bevásárlóközpontot, valamint Roger Lernerd égővörös kiskocsiját. Harold továbbmászott, mindenbe belekapaszkodott, gyökerekbe, ágakba, ami elég erősnek tűnt ahhoz, hogy a súlyát megtartsa. Minél magasabbra jutni, ez az egyetlen lehetőség. Andrew Gardener szavajárásával, Harold Gardener aznap reggel komolyan vette a magasabb talajszintet. Hallotta, hogy a háta mögött Derry egész belvárosa összeomlik.
Olyan hangja volt, mint egy tüzérségi támadásnak.

Bill

– Beverly! – kiáltotta. Háta és válla merő lüktető fájdalom. Richie-t legalább százötven kilónak érezte. Hát tedd le, suttogta az agya. Meghalt, tudod, hogy meghalt, akkor miért nem teszed már le?
De nem tudta, képtelen lett volna megtenni.
– Beverly! – kiáltott újra. – Ben! Valaki!
Azt gondolta: Ez az a hely, ahová Az Richie-t és engem lökött – illetve akkor messzebb lökött, sokkal messzebb. Milyen is volt? Kezdem elveszíteni a fonalat, nem emlékszem...
– Bill? – szólt Ben kimerült, reszketeg hangja valahol a közelében. – Hol vagy?
– Itt vagyok, öregem! Hozom Richie-t. Meg... megsebesült.
– Mondjad csak! – Ben hangja már közelebbről szólt. – Mondjad, Bill!
– Megöltük Azt – mondta Bill, és abba az irányba haladt, ahonnan Ben hangját hallotta. – Megöltük a büdös kurvát. És ha Richie meghalt...
– Meghalt? – kiáltott fel rémülten Ben. Már nagyon közel volt... majd keze kinyúlt a sötétből, és Bill orra előtt hadonászott.
– Én... ő... – Most már együtt tartották Richie-t. – Nem látom – mondta Bill. – Az a baj. N-n-nem l-l-látom!
– Richie! – kiáltotta Ben, és megrázta Richie-t. – Richie, mi lesz már! Mi lesz, a francba! – Ben hangja remegett, reszketőssé vált. – RICHIE, ÉBREDJ MÁR FEL, A KURVA ÉLETBE!
És Richie álmatagon megszólalt a sötétben, mint aki éppen eszméletére tért.
– Jó van, Boglya. Jó van. Nem kő semmilyen ragadós tapasz...
– Richie! – sikoltotta Bill. – Richie, jól vagy?
– A kurva ellökött – motyogta Richie még mindig ugyanazon a fáradt, éppen magához tért hangon. – Neki vágódtam valami keménynek. Ennyi... ennyire emlékszem. Hol van Bevvie?
– Erre, hátrébb – mondta Ben. Pár szóval beszámolt nekik a tojásokról. – Több mint százat tapostam szét. Azt hiszem, mindegyiket elintéztem.
– Isten adja, hogy így legyen! – mondta Richie. Most már erőteljesebb volt a hangja. – Tegyél le, Nagy Bill. Tudok menni... Nem hangosabb most a víz?
– De igen – felelte Bill. Kézen fogva álltak a sötétben. – Milyen a fejed?
– Iszonyúan fáj. Mi történt azután, hogy elájultam? Bill elmesélte nekik mindazt, amit képes volt elmondani a történtekből.
– Szóval Az meghalt! – csodálkozott rá Richie. – Biztos vagy benne, Bill?
– Igen – felelte Bill. – Ezúttal biztos.
– Hála Istennek – mondta Richie. – Fogjál, Bill, hánynom kell!
Bill fogta, és amikor Richie végzett, továbbmentek. A lába néha nekiütődött valami törékenynek, ami elgurult a sötétben. A pók tojásainak darabjai, amiket Ben széttaposott, feltételezte, és kirázta a hideg. Örült, hogy jó irányba haladnak, de azért nem bánta, hogy nem látja a maradványokat.
– Beverly! – kiáltotta Ben. – Beverly!
– Itt vagyok...
Beverly kiáltása halk volt, szinte elveszett a víz dübörgésében. A hang felé mentek a sötétben, és folyton szólongatták, s közben egyre közelebb értek.
Amikor végre odaértek, Bill megkérdezte, maradt-e még gyufája. Beverly a markába nyomott egy fél dobozzal. Bill meggyújtott egyet, és végignézett a többiek kísérteties alakján.
– Ben Richie-t karolta át egyik karjával, aki roskadtan állt, és jobb halántékából folyt a vér. Beverly Eddie fejét dajkálva ült a földön. Aztán a másik irányba fordult. Audra rongycsomóként, szétterpesztett lábbal feküdt a köveken, feje félrebillent. A háló már majdnem teljesen leolvadt róla.
A gyufa megégette az ujját, és Bill eldobta. A sötétben elvétette a távolságot, belebotlott Audrába, és majdnem átesett rajta.
– Audra, Audra, hallasz engem?
Egyik kezével felnyalábolta Audrát és felültette. Kezét becsúsztatta a vörös hajzuhatag alá, és ujját Audra nyakára tette. Tapintható volt a szívverése; lassú, monoton dobolás.
Meggyújtott egy másik gyufát, és ahogy fellobbant a láng, látta, hogy Audra pupillája összehúzódik. De ez csak reflex volt; tekintetének merevsége nem változott, még akkor sem, amikor olyan közel tartotta az égő gyufát az arcához, hogy a melegtől kipirosodott a bóre. Élt, de nem reagált a külső ingerekre. A pokolba, pontosan tudta, hogy ennél sokkal rosszabb a helyzet! Katatóniás állapotban volt.
A második gyufa is megégette az ujját. Elfújta.
– Bill, gyanús nekem ennek a víznek a hangja! – mondta Ben. – Szerintem minél előbb ki kell jutnunk innen!
– Hogy jutunk ki Eddie nélkül? – motyogta Richie.
– Kijutunk – mondta Bev. – Bill, Bennek igaza van. Ki kell jutnunk innen!
– Viszem Audrát.
– Hát persze! De indulnunk kell!
– Merre?
– Rá fogsz jönni – mondta gyöngéden Beverly. – Te ölted meg Azt. Rá fogsz jönni, Bill!
Bill felemelte Audrát, ahogy korábban Richie-t is, és visszament a többiekhez. Audra érintése hátborzongató, ijesztő érzés volt; mintha egy lélegző viaszbábut cipelne.
– Merre, Bill? – kérdezte Ben.
– N-nemt-t-...
(rá fogsz jönni, te ölted meg Azt, rá fogsz jönni)
– N -hát gy-gyertek – mondta Bill. – Lássuk, ki tudunk-e jutni! Beverly, hozd e-e-ezt! – Odanyújtotta a gyufásdobozt.
– Mi lesz Eddie-vel? – kérdezte Beverly. – Őt is ki kell vinnünk!
– H-h-hogyan? – kérdezte Bill. – Ez... B-beverly, ez a hely k-k-kezd b-beomlani!
– Ki kell vinnünk innen, öregem! – mondta Richie. – Gyerünk, Ben!
Sikerült felállítaniuk Eddie testét. Beverly meggyújtott egy gyufát, és visszavezette őket a tündérmeseajtóhoz. Bill átvitte rajta Audrát, minden igyekezetével azon volt, hogy a földre ne érjen. Richie és Ben keresztül vitték Eddie-t.
– Tegyétek le! – mondta Beverly. – Itt maradhat.
– Itt túl sötét van! – szipogta Richie. – Tudjátok, itt... túl sötét van! Eds... ő...
– Nem, szerintem is itt maradhat! – mondta Ben. – Lehet, hogy itt a legjobb neki. Szerintem lehet.
Letették, és Richie megpuszilta Eddie arcát. Aztán üres tekintettel nézett fel Β énre.
– Biztos?
– Aha. Gyere, Richie!
Richie felállt és az ajtó felé fordult. – Rohadj meg, büdös kurva! – kiáltott fel hirtelen, és berúgta az ajtót. Az nyikorgó hanggal visszacsukódott.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte Beverly.
– Nem tudom – felelte Richie, pedig pontosan tudta. Pont akkor nézett vissza a válla fölött, amikor Beverly kezében kialudt a gyufa.
– Bill... a jel az ajtón?
– Mi van vele? – lihegte Bill.
– Eltűnt – felelte Richie.

Derry / délelőtt 10.30

A felnőttkönyvtárat a gyerekkönyvtárral összekötő üvegfolyosó hirtelen briliáns lánggal felrobbant. Ernyő alakban repültek szét az üvegdarabok, beékelődve a hajlongó, csapkodó fák törzsébe, melyek sűrűn álltak a könyvtár körül. Ez a gyilkos sortűz súlyosan megsebesíthetett, vagy akár meg is ölhetett volna bárkit, de nem volt senki, se kint, se bent. Aznap egyáltalán nem nyitották ki a könyvtárat. Az alagút, ami gyerekkorában annyira lenyűgözte Ben Hanscomot, sosem lesz újjáépítve; olyan sok költséges újjáépítési feladat várt Derryre, hogy egyszerűbbnek tűnt a könyvtárakat két különálló épületben hagyni. Kis időelteltével már Derry Városi Tanácsának tagjai sem emlékeztek, hogy mi célt is szolgált az üveg köldökzsinór. Talán csak Ben mondhatta volna el nekik, hogy milyen érzés volt kint állni a januári hidegben, csöpögő orral, a kesztyűben jegesre fagyott ujj-hegyekkel, és nézni az üvegfolyosón kabát nélkül, fényben úszó, ide-oda sétáló embereket. Elmondhatta volna nekik... de lehet, hogy ez nem olyan dolog, amiért az ember felszólal a városi tanácsban – hogyan állt kint a hidegben, sötétben, és hogy tanulta meg szeretni a fényt. Ez mind igaz lehet, de tény, hogy a folyosó minden látszólagos ok nélkül robbant szét, nem sérült meg senki (ami áldás volt, hiszen az aznap reggeli vihar végső eredménye – legalábbis emberi életben – hatvanhét halott és több mint háromszázhúsz sebesült), és soha nem építették újjá. 1985. május 3 l-e után, ha az ember át akart menni a gyerekkönyvtárból a felnőttkönyvtárba, ki kellett mennie a szabadba. És ha hideg volt vagy esett az eső vagy havazott, bizony fel kellett venni a kabátot.

A kiút / 1985. május 31., délelőtt 10.54

– Várjatok! – lihegte Bill. – Adjatok egy kis időt... hogy pihenjek.
– Hadd segítsek! – ajánlotta fel újra Richie. Eddie-t otthagyták a pók barlangjánál, és erről egyikük sem akart beszélni. De Eddie meghalt és Audra még él – legalábbis fizikai értelemben.
– Nem, viszem én! – mondta Bill két kapkodó lélegzetvétel között.
– Egy frászt. Neked már csak egy kibaszott szívinfarktus hiányzik! Hadd segítsek, Nagy Bill!
– H-hogy van a f-fejed?
– Fáj – felelte Richie. – Ne tereld másra a szót!
Bill vonakodva engedte, hogy Richie átvegye Audrát. Rosszabb is lehetett volna; Audra magas nő volt, a súlya rendesen körülbelül hatvanhárom kiló. De a következő filmjében, a Padlásszobá-ban egy fiatal nőt kellett eljátszania, akit egy magát politikai terroristának tartó, az elmebetegség határán járó férfi tart túszul. Mivel Freddie Firestone először a padlásszoba-jeleneteket akarta felvenni, Audra szigorú csirkehús-túró-tonhal fogyókúrára fogta magát, és leadott kilenc kilót. Ennek ellenére, miután Audrával a karjában végigbotladozott ötszáz métert (vagy ezret, vagy akár ezerötszázat, ki tudja), az ötvennégy kilóját inkább száznak érezte.
– K-k-kösz, ö-öregem! – mondta.
– Szívesen, máskor is. Utána te jössz, Boglya!
– Ha-ha, Richie! – mondta Ben, és Bill megviselt állapota ellenére elmosolyodott. Fáradt mosoly volt és nem tartott sokáig, de a semminél mégis több volt.
– Merre, Bill? – kérdezte Beverly. – A víz hangosabb, mint valaha. Nem igazán szeretnék itt lent megfulladni.
– Egyenesen előre, aztán balra – mondta Bill. – Lehet, hogy gyorsabban kellene mennünk!
Félórán át követték Billt a jobbra-balra kanyargó csatornarendszerben. A víz hangja már olyan erőteljesre dagadt, mintha egy félelmetes dolby sztereó berendezés venné körül őket. Bill kitapogatott egy kanyart, keze nedves téglát érintett, és hirtelen víz érte a cipőjét. Sekély volt és sebes folyású.
– Add ide Audrát! – mondta Β ennek, aki erősen lihegett.
– Mostantól árral szemben megyünk. – Ben óvatosan átadta Billnek, aki tűzoltófogással a vállára emelte. Ha legalább kapálózna... megmozdulna... csinálna valamit.
– Hogy állunk gyufával, Bev?
– Nem túl jól. Talán hat darab lehet még. Bill... tudod, hová megyünk?
– Azt h-hiszem, i-igen – felelte. – Gyerünk! Bekanyarodtak a nyomában. Víz áramlott Bill bokája körül, aztán már a lábszáráig ért, majd a combjáig. A víz dübörgése összefüggő mennydörgéssé mélyült. Az alagút, amiben haladtak, egyfolytában remegett. Egy kis ideig Bill azt gondolta, hogy a víz sodrása túl erős ahhoz, hogy haladni lehessen benne, de aztán túljutottak egy befolyócsövön, melyből hatalmas mennyiségű víz ömlött az ο alagútjukba.
– Bill rácsodálkozott a gyors folyású patakra emlékeztető vízáramlatra –, aztán az áramlás erőssége egy kicsit csökkent, bár a víz egyre mélyült. Az...
Láttam, ahogy a víz ömlött az alagútba abból a befolyóból!
– H-h-hé! – kiáltotta. – L-l-láttok v-v-valamit?
– Az utóbbi negyedórában egyre világosabb lett! – kiáltott vissza Beverly. – Hol vagyunk, Bill, tudod?
Azt hittem, hogy tudom, akarta mondani Bill.
– Nem! Gyerünk!
Úgy vélte, hogy a Kenduskeag kibetonozott szakaszához közelednek, amit Csatornának neveztek... ott megy be a víz a város alá, és a Bassey parknál jön ki újra. De itt fény van, fény, és az biztos, hogy a város alatt nem lehet fény a Csatornában. De a fény ennek ellenére erősebb lett.
Bill egyre nehezebben bírta el Audrát. Nem az áramlat erősségével volt a baj – az egyre csökkent –, hanem a vízmélységgel. Nemsokára úsztatni fogom, gondolta. Látta Bent a balján és Beverlyt jobbról; ha kicsit elfordította a fejét, még Richie-t is látta Ben mögött. A talaj egyre furcsább lett. Az alagút alja most már tele volt törmelékkel – mintha téglák lettek volna. És előttük úgy meredt ki valami a vízből, mint egy félig elsüllyedt hajó orra.
Ben arrafelé evickélt, reszketett a hideg vízben. Egy átázott szivarosdoboz úszott az arcának. Félretolta, és megragadta a vízből kiálló valamit. Nagyot nézett. Egy nagy tábla volt. Néhány betűt el tudott olvasni AL, aztán alatta JÖV. És hirtelen rájött.
– Bill! Richie! Bev! – Nevetett a meglepetéstől.
– Mi az, Ben? – kiáltotta Beverly.
Ben megragadta és visszahúzta a táblát. A tábla karistolva végigkarcolta az alagút falát. Most már el tudták olvasni: ALADDIN és alatta, VISSZA A JÖVŐBE.
– Az Aladdin kupolájának a felirata – mondta Richie. – Hogy...
– Beszakadt az utca – suttogta Bill. Szeme elkerekedett. Végignézett az alagút belátható szakaszán. Ott elöl még erősebb volt a fény.
– Mi az, Bill?
– Mi az isten történt? – Bill? Bill? Mi...
– Ezek a csövek! – mondta vadul Bill. – Ezek a régi csövek! Újabb árvíz volt. És azt hiszem, ezúttal...
Továbbindult, magasra emelve Audrát. Richie szorosan haladt a nyomában. Öt percre rá Bill felnézett, és meglátta a kék eget. Az alagút tetején lévő repedésen nézett ki, a repedés vagy húsz méter hosszan futott. A sima vízfelületet rengeteg kis sziget és szigetcsoport törte meg – téglakupacok, egy Plymouth szedán nyitott csomagtartója, amelyből ömlött a víz, egy parkolóóra, ami részegen megdőlve támaszkodott az alagút falának, vörös LEJÁRT jelzése virított.
Két lábon továbbjutni szinte már lehetetlen volt – az érthetetlen módon emelkedő és összeeső minihegyek legalábbis bokatöréssel jártak volna. A víz lustán hömpölygött úgy mellmagasságban.
Most lustán hömpölyög – gondolta Bill. – De ha két órával ezelőtt lettünk volna itt, vagy akár csak eggyel, valószínűleg életünk legvadabb hajókázásán vettünk volna részt.
– Mi a fészkes fene ez, Bill? – kérdezte Richie. Bill bal könyökénél állt, és csodálkozva nézett ki az alagút tetejének repedésén – illetve ez nem az alagút teteje, gondolta Bill. Ez a Fő utca. Legalábbis azelőtt az volt.
– Azt hiszem, hogy Derry belvárosának nagy része Leomlott a Csatornába, és a Kenduskeag felé tart. Hamarosan eléri a Penobscotot és utána az Atlanti-óceánt. Ezt kurvára megúsztuk! Segítenél Audrát cipelni, Richie? Nem hiszem, hogy...
– Persze! – felelte Richie. – Hát persze, Bill! Szívesen! Átvette Audrát Billtől. Ebben a fényben Bill tisztábban látta, mint szerette volna – arca sápadtságát a kosz és a mocsok sem tudta elrejteni. Szeme még mindig tágra nyitva meredt.., tágra nyitva és teljességgel ártatlanul. Haja csapzottan és kócosan lógott. Akár egy felfújható gumibaba is lehetett volna, amilyet a New York-i szexboltokban vagy a hamburgi Reeperbahn mentén árultak. Az egyetlen különbség a lassú, folyamatos lélegzése... de az akár a szívének kegyetlen tréfája is lehetett.
– Hogy jutunk fel innen? – kérdezte Richie-től.
– Ben majd bakot tart neked – felelte Richie. – Aztán felhúzod Beverlyt, és ketten már fel tudjátok húzni a feleségedet: Ben felnyom engem, mi meg felhúzzuk Bent. És utána megtanítlak benneteket, hogyan szervezzetek röplabdabajnokságot ezer egyetemista lány részvételével!
– Ha-ha, Richie!
– Ha-ha a seggedbe, Nagy Bill!
A, fáradtság egymást követő hullámokban söpört végig Billen. Elkapta Beverly kutató tekintetét, és egy pillanatig fogva tartotta. Beverly alig észlelhetően bólintott, és Billnek sikerült apró mosolyt küldenie felé.
– Tartasz nekem bakot, B-b-ben?
Ben, aki szintén iszonyúan kimerültnek látszott, bólintott. Mély seb futott végig az arcán.
– Azt hiszem, az még menni fog.
Kicsit előrehajolt, és összekulcsolta az ujjait. Bill fölemelte az egyik lábát, belelépett Ben tenyerébe és felugrott. Nem volt elég. Ben felnyomta a kezével, és Bill elkapta a beszakadt alagút tetejét. Felhúzta magát. Az első, amit meglátott, egy fehér-narancssárga korlát volt. A második, beszélgető nők és férfiak a korlát mögött. A harmadik a Freese's áruház – illetve annak eldőlt, megrövidült változata. Eltartott egy másodpercig, mire felfogta, hogy az áruház fele belesüllyedt az utcába és az alatta lévő Csatornába. A felső fele az utca felé dóit, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban leomolhat, mint egy rosszul összerakott könyvhalmaz.
– Nézzék! Nézzék! Valaki van az utcán!
Egy nő mutatott oda, ahol Bill feje kiemelkedett a beomlott járda romjai közül.
– Istennek hála, még valaki túlélte!
Feléje indult, idősebb asszony volt, a fején négy sarkán megcsomózott zsebkendő. Egy rendőr tartotta vissza.
– Nem biztonságos ott, Mrs. Nelson! Tudja jól. Az utca többi része is bármikor beomolhat!
Mrs. Nelson, gondolta Bill. Emlékszem magára! A nővére néha vigyázott rám és Georg e-ra. Felemelte a kezét, intett neki, hogy nincs semmi baja; és amikor Mrs. Nelson visszaintett, hirtelen jó érzés töltötte el – és remény.
Visszafordult és lehasalt a beszakadt járda szélén. Megpróbálta annyira elosztani a súlyát, amennyire csak lehetséges, ahogy azt vékony jégen is szokták. Lenyúlt Beverlyért. Beverly megragadta a csuklóját, és Bill a maradék erejét összeszedve felhúzta. A nap, mely az imént megint eltűnt, kibújt az apró felhők mögül, és visszaverte az árnyékukat. Beverly csodálkozva felnézett, elkapta Bill tekintetét, és elmosolyodott.
– Szeretlek, Bill – mondta. – És imádkozom, hogy Audrának ne legyen semmi baja!
– K-k-köszönöm, Bevvie! – mondta Bill, és kedves mosolyától Beverly sírva fakadt. Bill átölelte, és a korlát mögött összeverődött kis tömeg megtapsolta őket. A derryi Híradó egyik újságírója lefényképezte a jelenetet. Az újság június elsejei, Bangorban nyomtatott kiadásában jelent meg, mert a Híradó nyomdájában károkat okozott a víz. Az egyszerű cím telitalálat volt, Bill ki is vágta és a pénztárcája mélyén évekig megőrizte: TÚLÉLŐK, szólt a cím. Ennyi, nem több.
Mindez tizenegy óra előtt hat perccel történt Maine államban, Derryben.

Derry / aznap, később

A gyerekkönyvtár és a felnőttkönyvtár közti üvegfolyosó délelőtt 10.30-kor robbant szét. 10.33-kor elállt az eső. Nem lassanként állt el; egyszer csak nem esett, mintha Valaki Ott Fönt elzárta volna a vízcsapot. A szél már gyengébben fújt, majd olyan hirtelen állt el, hogy az emberek ideges, gyanakvó arccal néztek össze. Olyan hangja volt, mint amikor egy 747-es repülőgépet biztonságban leparkolnak a kapu előtt, majd kikapcsolják a motorját. 10.47-kor bújt ki először a nap. A délután közepére a felhők teljesen szétoszlottak, és a nap kellemesen és melegen kisütött. 3.30-ra a használtruha-bolt ajtaja előtti Orange Crush márkájú hőmérő 28 fokot mutatott – az évszak addigi legmagasabb értékét. Az emberek zombikként sétáltak az utcákon, nem sokat beszéltek. Arckifejezése mindegyiknek ugyanaz; egyfajta ostoba csodálkozás, ami akár vicces is lehetett volna, ha nem olyan őszintén sajnálatraméltó. Aznap estére megérkeztek Derrybe az ABC, a CBS, az NBC és a CNN adók riporterei, és a kábeltévé riporterei eljuttatták az igazság egy részét az emberek otthonába; ők valódivá varázsolják a történteket... bár voltak, akik azt gondolták, hogy a valóság nagyon megbízhatatlan elmélet, alig szilárdabb egy darab vászonnál, amit egymást keresztező, pókhálóhoz hasonlító fonalakra feszítenek ki. Másnap reggel megérkezett Derrybe Bryant Gumble és Williard Scott a Ma című műsortól. Az adás alatt Gumble meginterjúvolta Andrew Keene-t.
– A víztorony egyszerűen összedőlt és legurult a hegyről – mondta Andrew. – Eszméletlen látvány volt! Érti, ugye? Olyan Steven Spielberg, ezt csináld utánam, érti? Hé, amikor a tévében néztem, mindig azt gondoltam, hogy maga, tudja, magasabb! – Az, hogy látják saját magukat és a szomszédjaikat a tévében, majd valódivá teszi a számukra az eseményeket. Helyet biztosít majd nekik, ahonnan megragadhatják ezt a borzasztó, megfoghatatlan valamit. KATASZTROFÁLIS VIHAR – írták. A következő napokban HALÁLOSZTÁS A GYILKOS VIHAR NYOMÁBAN. És valóban ez volt A LEGBORZASZTÓBB VIHAR DERRY TÖRTÉNELMÉBEN. Mindezek a főcímek, akármilyen rémesek voltak is, segítséget nyújtottak – segítettek abban, hogy enyhítsék a történtek lényegi furcsaságát... illetve lehet, hogy a furcsaság túl enyhe szó. Az őrültség szó talán jobban illene rá. Attól, hogy magukat látják a tévében, ténnyé válnak a dolgok, az őrültség érzése egyre gyengébb lesz. De órákkal azelőtt, hogy a riporterek megérkeztek, csak Derry lakói voltak a városban, döbbent hitetlenkedéssel az arcukon járkáltak a törmelékkel borított, sáros utcákon. Csak Derry lakói, akik alig szóltak, nézelődtek az Utcán, felvettek tárgyakat a földről, majd újra eldobták, igyekeztek kitalálni, hogy mi is történt a legutóbbi hét vagy nyolc órában. Cigarettázó férfiak álltak a Kansas utcán, és nézték a Pusztában az oldalukra feküdt házak sokaságát. Más férfiak és nők a fehér-narancssárga korlát mögül nézték a fekete lyukat, ami aznap délelőtt tíz óráig Derry belvárosa volt. Azon a vasárnapon az újság főcíme így hangzott: ÚJJÁ FOGJUK ÉPÍTENI! ÍGÉRI DERRY FŐPOLGÁRMESTERE, és talán tényleg újjá fogják építeni. De az azt követő hetekben, miközben a városi tanács azon tanakodott, hogyan kezdjenek neki az újjáépítésnek, a belváros helyén keletkezett fekete lyuk egyre csak nőtt. Nem feltűnően, de folyamatosan. A vihar utáni negyedik napon a Bangor Hidroelektronikai Vállalat irodaépülete beleomlott a lyukba. Három nappal később, a Repülő Kutyaház, ahol a legfinomabb savanyú káposztás és chilis hot-dogot lehetett kapni egész Derryben, szintén belezuhant. Időnként a lefolyók vizet és szennyvizet okádtak fel a házakban, lakásokban és boltokban. Az Öregfokon annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy az emberek kezdtek elköltözni. Június 10-e estéjén volt az első lóverseny a Bassey parkban; az első futamot 8.00 órára ütemezték, és ettől szinte mindenkinek jókedve lett. De ahogy az első futam versenyzői befordultak a célegyenesbe, a lelátó egy része összeomlott, és hat ember megsérült. Egyikük Foxy Foxworth volt, aki 1973-ig vezette az Aladdin mozit. Foxy két hetet töltött a kórházban, egyik lába eltörött, és valami átszúrta a nemiszervét. Amikor kiengedték, úgy döntött, hogy felköltözik a nővéréhez a New Hámpshire-i Somers-worthbe. Nem ő volt az egyetlen. Derry darabokra hullott szét.

Nézték, ahogy az ügyeletes mentős becsapja a mentőkocsi hátsó ajtaját, és körbemegy a jobb oldali üléshez. A mentőautó megindult felfelé a derryi kórház felé. Richie az élete és egy lábtörés kockáztatásával intette le, és ő vitatkozott az ingerült vezetővel a végsőkig, amikor a vezető közölte, hogy nincs több hely a mentőautóban. A végén a mentős a padlóra fektette Audrát.
– És most? – kérdezte Ben. Nagy barna karikák voltak a szeme körül, és a nyakán koszcsík futott körbe.
– Én v-v-visszamegyek a szállóba – mondta Bill. – L-leg-alább tizenhat ó-órát alszom.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – mondta Richie. Reménykedve nézett Beverlyre. – Van cigarettája, kisasszony?
– Nincs – felelte Beverly. – Azt hiszem, újra abbahagyom a dohányzást.
– Jó ötlet.
Lassan felfelé indultak a hegyen, egymás mellett haladtak mind a négyen.
– V-vége – mondta Bill. Ben bólintott.
– Elintéztük. Te intézted el, Nagy Bill!
– Mindannyian benne voltunk – mondta Bev. – Bárcsak fel tudtuk volna hozni Eddie-t! Mindennél jobban szeretném!
Elérték a Főutca felső vége és a Pont utca kereszteződését. Egy piros esőkabátos és zöld gumicsizmás kisfiú papírhajót úsztatott a fcsatorna felé siető vízfolyamban. Felnézett, látta, hogy mind őt nézik, és bizonytalanul intett nekik. Bill úgy gondolta, hogy ez a gördeszkás fiú lehet – az, akinek a barátját látták a Csatorna torkánál. Elmosolyodott, és a fiúhoz lépett.
– M-már minden rendben v-van! – mondta.
A fiú komolyan méregette, majd elvigyorodott. A mosoly napsugaras volt és reményteli.
– Aha – mondta. – Szerintem is.
– N-naná!
A srác felnevetett.
– V-vigyázni f-fogsz azzal a g-gördeszkával?
– Nem nagyon – felelte a fiú, és ezúttal Bill nevetett fel. Legszívesebben összeborzolta volna a gyerek haját, de uralkodott magán, hisz a srác ezt valószínűleg nem venné jónéven – és visszatért a többiekhez.
– Ki volt ez? – kérdezte Richie.
– Egy barátom – felelte Bill. Zsebre tette a kezét. – Emlékeztek rá? Amikor a múltkor kijutottunk? Beverly bólintott.
– Eddie visszavitt bennünket a Pusztába. Csak valahogy a Kenduskeag másik oldalán kötöttünk ki. Az Öregfok felőli oldalon.
– Te és Boglya toltátok félre a tetőt az egyik szivattyúállomásról – mondta Richie Billnek –, mert ti voltatok a legsúlyosabbak.
– Aha – mondta Ben. – Tényleg. A nap sütött, de már majdnem alkonyodott.
– Aha – mondta Bill. – És mind ott voltunk.
– De semmi nem tart örökké – mondta Richie. Visszanézett a hegyoldalról, amin most felfele mentek, és felsőhajtott. – Nézzétek például ezt!
Kinyújtotta a kezét. A tenyerén lévő apró forradások eltűntek. Beverly is kinyújtotta a kezét; Ben is; Bill is. Mindegyikük keze piszkos volt, de sebhelynek nyoma sem látszott.
– Semmi nem tart örökké – ismételte meg Richie. Felnézett Billre, és Bill látta, hogy könnyek folynak lassan végig koszos arcán.
– Kivéve talán a szeretet – mondta Ben.
– És a vágy – mondta Beverly.
– És a. barátok? – kérdezte Bill, és elmosolyodott. – Szerinted, Nagypofájú?
– Hát – mondta Richie mosolyogva és szemét törölgetve –, gondókodnom kő a dologró, fiam. Hogy is mongyam, hogy is mongyam, gondókodnom kő rúla.
Bill a kezét nyújtotta, a többiek megfogták, és egy pillanatig szótlanul álltak ok négyen, akik régen heten voltak, de még mindig kört tudtak formálni. Egymásra néztek. Ben is sírt, könnyek patakzottak a szeméből. De közben mosolygott.
– Annyira szeretlek benneteket – mondta. Egy pillanatra nagyon-nagyon-nagyon megszorította Bev és Richie kezét, majd elengedte őket. – És most megnézhetnénk, hogy van-e valami reggeli a szállodában. És fel kell hívnunk Mike-ot. Hogy megmondjuk neki, hogy jól vagyunk.
– Jó ötlet, szenyorr! – mondta Richie. – Néhanapján úgy érrzem, hogy a végén még jó sül ki belőled! Mit gondósz, Naagy Bíl?
– Azt, hogy kapd be! – felelte Bill.
Nevetve vonultak be a szállóba, és ahogy Bill benyomta az üvegajtót, Beverly egy pillanatra meglátott valamit, amiről sosem beszélt, de ugyanakkor sosem felejtett el. Egyetlen pillanatra látta a tükörképüket az üvegben – csakhogy hatan voltak, nem négyen, mert Eddie ott állt Richie mögött, és Stan Bill mögött, azzal a kis félmosollyal az arcán.

A kiút / 1958. augusztus 10., alkonyat

A nap csinosan ült a horizonton, enyhén ellipszis alakú vörös korong, mely lapos, lázas fényt vet a Pusztára. A szivattyútelep vasfedele felemelkedik egy kicsit, megáll, újra megemelkedik, majd kezd visszacsúszni.
– Nnyomd, B-ben, e-eltöri a vállamat...
A fedél még messzebbre csúszik, és beesik a betonhenger körül nőtt gazba. Hét gyerek mászik ki a lyukból egymás után, baglyokként pislognak néma örömükben. Úgy festenek, mintha még sosem lettek volna a szabadban.
– Milyen nagy a csönd – mondja Beverly szelíden.
Csak a víz hangos csobogása és a bogarak álmos dünnyögése hallatszik. Elmúlt a vihar, de a Kenduskeag még mindig nagyon magas. Közelebb a városhoz, nem messze attól a helytől, ahol a folyót betonmederbe vezették és Csatornának hívják, a folyó kilépett medréből, bár az áradást semmiképp sem lehet komolynak nevezni – a legrosszabb esetben néhány pince került víz alá. Ezúttal.
Stan ellép tőlük, arca merev és elgondolkodó. Bill körülnéz, és először azt hiszi, hogy Stan egy kis tüzet látott meg a folyóparton – a tűz az első gondolata: vörös ragyogás, szinte túl erős, hogy bele lehessen nézni. Amikor Stan fölemeli a tüzet, a fény szöge megváltozik, és Bill látja, hogy csak egy coca-colás üveg, vadonatúj, biztosan itt dobta el valaki a folyóparton. Bill csak nézi, ahogy Stan megfordítja, szorosan megfogja a nyakánál, és a folyóparton heverő kőhöz vágja. Az üveg eltörik, és Bill észreveszi, hogy mindannyian Stant nézik, ahogy az üvegcserepeket szemléli, arca komoly és elmélyült. Végül felszed egy vékony szilánkot. A nyugvó nap vörösen megcsillan rajta és Bill újra azt gondolja: Mint a tűz.
Stan felnéz rá, és Bill hirtelen megérti: tökéletesen világos, és ő egyetért. Odalép Stanhez, felfelé fordított tenyérrel kinyújtja a két kezét. Stan hátralép, bele a vízbe. Apró fekete bogarak repkednek közvetlenül a vízfelszínén, és Bill látja, hogy egy szivárványszínekben játszó szitakötő felszáll, és a túlparti nádas felé repül zümmögve, mint egy kicsi, repülő szivárvány. Egy béka monoton, basszus kuruttyolásba kezd, és Stan végighúzza az üvegcserép élét a bal tenyerén – felhasad a bőr és kiserken a vér. Bill elragadtatva gondolja: Milyen sok élet van ott lent!
– Bill?
– Persze. Mindkettőt.
Stan a másik kezét is megvágja. Érzi a fájdalmat, de nem erős. Egy pacsirta szólal meg valahol, és Bill azt gondolja: Az a pacsirta hozza fel a holdat.
A kezére pillant, most már mind a kettő vérzik, majd körülnéz. A többiek ott állnak mellette – Eddie egyik kezében a szippantóját szorongatja; Ben, akinek nagy hasa sápadtan dudorodik ki pólójának maradványai közül; Mike, csendes és komoly, egyébként telt ajka most vékony vonallá szűkül. És Beverly, fölemelt fejjel, tiszta és kerek szemmel, haja a rátapadó kosz ellenére is gyönyörű.
Mindannyian. Mindannyian itt vagyunk.
És utoljára látja őket, valóban utoljára, mert valahogy megérti, hogy soha többet nem lesznek mindannyian együtt – így nem. Nem szól senki. Beverly fölemeli a két kezét, és egy pillanat múlva Richie és Ben is tartják a magukét. Mike és Eddie ugyanezt teszi. Stan egymás után vágja meg a tenyerüket, közben a nap csúszni kezd a horizont mögé, rozsdás rózsaszínre hűtve a vörös kazánragyogást. A pacsirta újra megszólal, Bill látja az első halvány ködfoltokat a víz felszínén, és úgy érzi, mintha mindennek a részévé vált volna – erről a pillanatnyi, fantasztikus érzésről ugyanúgy soha nem fog beszélni, ahogy később Beverly sem fogja szóba hozni, hogy egy pillanatra látott két halott férfit, akik gyerekként a barátai voltak.
Gyönge fuvallat érinti meg áfákat és a bokrokat, melyek felsőhajtanak nyomában, és Bill azt gondolja: Ez egy csodálatos hely, és én sosem fogom elfelejteni. Csodálatos, és ők is csodálatosak, mindegyikük gyönyörű. A pacsirta újra megszólal, édesen és lágyan, és egy pillanatra Bill azonosul vele, mintha tudna énekelni, és utána ő is eltűnne a félhomályban – mintha el tudna repülni, csodálatosan szállni a levegőben.
Beverly re néz, aki rámosolyog. A lány lehunyja a szemét, és mindkét kezét kinyújtja. Bill megfogja a bal kezét; Ben a jobbat. Bill érzi, ahogy vérének melege összekeveredik az övével. A többiek is csatlakoznak, és kört alkotnak, kezük különlegesen bensőséges módon forr össze.
Stan türelmetlenül néz Billre; és rettegve.
– E-e-e-esküdjetek m-meg, h-hogy v-v-visszajöttök! – mondja Bill. – Esküdjetek meg, hogy ha A-az n-n-nem halt m-m-meg, akkor v-vi-isszajöttök!
– Esküszöm – mondja Ben.
– Esküszöm – Richie.
– Igen... esküszöm – Bev.
– Megesküszöm – motyogja Mike Hanlon.
– Aha. Esküszöm – Eddie hangja vékony, remegő suttogás.
– Én is esküszöm – suttogja Stan, de hangja megbicsaklik, és miközben beszél, tekintetét a földre szegezi.
– E-e-esküszöm.
Ennyi volt; ez volt az egész. De még egy ideig álldogálnak, érzik az erőt, amely átjárja őket, s hogy összefüggő testet alkotnak. A fény sápadt, halványuló színeket fest az arcukra; a nap már lebukott, és a naplemente a végét járja. Körben állnak, s közben a sötétség leoson a Pusztába, feltölti az ösvényeket, melyeken ezen a nyáron mászkáltak, a tisztásokat, ahol kártyáztak és a célba lövést gyakorolták, a folyóparti titkos helyeket, ahol üldögéltek és a gyermekkori véget nem érő kérdéseket tárgyalták, szívták Beverly cigarettáját, vagy ahol egyszerűen csak csöndben nézték a vízen az elhaladó felhők sorát. A nap lehunyja szemét.
Végül Ben leejti a kezét. Mondani kezd valamit, megrázza a fejét, majd elindul. Richie követi, aztán Beverly és Mike, egymás mellett haladnak. Senki nem szól; felmásznak a töltésen a Kansas utcára, és egyszerűen elválnak egymástól. És amikor Bill huszonhét év múlva visszagondol az egészre, rájön, hogy tényleg soha többet nem voltak együtt mindannyian. Négyen gyakran, néha öten, és talán egyszer vagy kétszer hatan. De heten soha többet.
Ő marad utoljára. Sokáig áll, kezét a rozoga, fehér kerítésen nyugtatja, néz le a Pusztába, miközben a feje fölött, a nyári égbolton megjelennek az első csillagok. Feje fölött a kékség, lába alatt a fekete föld, áll és figyeli, ahogy a Puszta megtelik sötétséggel.
Soha többé nem akarok ott lent játszani, gondolja hirtelen, és megdöbben, hogy a gondolat nem iszonyú vagy zavaró, hanem végtelenül felszabadító.
Még ott áll egy pillanatig, majd hátat fordít a Pusttának, és elindul hazafelé, zsebre vágott kézzel rója a sötét járdákat, időről időre felpillant Derry házaira, melyek melegen világítanak az éjszakában.
Egy vagy két háztömb után szaporázni kezdi a lépteit, a vacsorára gondol... és újabb egy-két háztömb után fütyörészni kezd.

DERRY:
Utolsó közjáték

– Az óceánon ebben az évszakban csak úgy nyüzsögnek a hajók; s átkelés közben bizonyára találkoznak nem egy olyannal, mely hazafelé tart. Mert csupán átkelésről van szó – tette hozzá Micawber úr, monoklijával játszadozva –, mindössze átkelésről. A távolság jóformán semmi.

CHARLES DICKENS: David Copperfield
(Szinnai Tivadar fordítása)

1985. június 4.

Bill vagy húsz perce jött be, és elhozta nekem ezt a könyvet – Carole találta meg az egyik asztalon a könyvtárban, és mikor Bill elkérte, odaadta neki. Azt hittem, Rademacher rendőrfőnök talán magával vitte. De ezek szerint nem akart vele semmit kezdeni.
Bill dadogása megszűnőben van ismét, de a szerencsétlen négy évet öregedett az elmúlt négy nap alatt. Azt mondja, holnap valószínűleg elbocsátják Audrát a kórházból (ahol én magam még maradok), hogy egy magán mentőautóval északra vigyék, abangori Lelki Sérültek Intézetébe. Fizikailag jó az állapota – az a néhány vágás és sérülés már gyógyulóban van. De szellemileg...
– Felemeled a kezét és úgy marad – mondta Β ill. Az ablak mellett ült, és idegesen forgatott egy doboz diétás kólát. – Ott lebeg, amíg valaki újra le nem engedi. Vannak reflexei, de nagyon lassúak. Az EEG súlyosan elfojtott alfa-hullámot mutatott ki. Katatóniás, Mike.
– Van egy ötletem – mondtam. – Lehet, hogy nem túl jó. Ha nem tetszik, mondd meg nyugodtan.
– Mi?
– Én még egy hétig itt maradok – mondtam. – Ahelyett hogy felküldenéd Audrát Bangorba, miért nem viszed el hozzám, Bill? Töltsd vele ezt a hetet! Beszélj hozzá, még akkor is, ha nem válaszol! Ó... szóval... bepisil?
– Igen – felelte Bill szomorúan.
– Meg tudod... szóval, ki tudod...
– Hogy tisztába tenném-e? – Elmosolyodott, olyan fájdalmas mosollyal, hogy egy pillanatra el kellett fordítanom a tekintetemet. Az apám mosolygott így, amikor Butch Bowersről és a csirkékről beszélt. – Igen. Azt hiszem, ezt igazán megtehetem.
– Nem fogom azt mondani, hogy ne szívd mellre a dolgot, amikor tudom, hogy képtelen lennél rá – mondtam. – De kérlek, ne feledd, hogy abban te is egyetértettél, hogy a történtek java része eleve elrendeltetett. Ez Audra szerepére is vonatkozik.
– N-nem kellett volna elmondanom, h-hova m-megyek. Néha jobb, ha az ember nem mond semmit-így hallgattam.
– Rendben – mondta végül. – Ha tényleg komolyan gondoltad...
– Komolyan gondoltam. Lent van a házam kulcsa a betegfelvételi irodán. Van néhány szelet bélszín a fagyasztóban. Lehet, hogy ez is eleve el volt rendelve.
– Audra többnyire csak könnyű ételeket és folyadékot b-bír enni.
– Hát – mondtam továbbra is mosolyogva – lehet, hogy lesz alkalom az ünneplésre. Van egy kellemes palack bor a pincében a legfelső polcon. Mondavi. Házi, de jó.
Hozzám lépett, és megszorította a kezemet.
– Köszönöm, Mike.
– Máskor is, Nagy Bill. Elengedte a kezemet.
– Richie reggel visszarepült Kaliforniába. Bólintottam.
– Gondolod, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot?
– T-talán – felelte. – Legalábbis egy ideig. De... – őszinte tekintettel nézett rám. – Azt hiszem, meg fog ismétlődni.
– A felejtés?
– Igen. Igazság szerint már el is kezdődött. Egyelőre csak apróságokra nem emlékszem. Részletekre. De azt hiszem, ki fog terjedni.
– Talán úgy a legjobb.
– Talán. – Kinézett az ablakon, még mindig forgatta a kezében az üdítősdobozt, szinte egészen biztosan a feleségén járt az esze, aki olyan merev tekintetű, olyan csendes, olyan gyönyörű; és olyan áttetsző. Felsőhajtott: – Talán igen.
– Ben? Beverly? Visszapillantott rám és elmosolyodott.
– Ben meghívta Beverlyt Nebraskába, és Beverly beleegyezett, legalábbis egy kis időre. Tudsz a chicagói barátnőjéről?
Bólintottam. Beverly elmesélte Bennek, és Ben tegnap elmondta nekem. Ha finoman akarok fogalmazni (iszonyúan finoman), akkor azt mondom, hogy Beverly utóbbi jellemzése a fantasztikusan csodálatos férjéről, Tomról sokkal igazabbnak bizonyult, mint az eredeti. A fantasztikusan csodálatos Tom a legutóbbi négy évben érzelmi, szellemi és néha testi rabságban tartotta Beverlyt. A fantasztikusan csodálatos Tom úgy jutott ide, hogy kiverte a város nevét Beverly legjobb barátnőjéből.
– Beverly azt mondta, hogy két hét múlva visszarepül Chicagóba, és bejelenti a rendőrségen, hogy eltűnt. Mármint Tom.
– Okos gondolat – mondtam. – Soha senki sem fogja megtalálni ott lent! – Eddie-t sem, gondoltam, de nem mondtam ki.
– Nem, gondolom, nem – mondta Bill. – És ha visszamegy, fogadni mernék, hogy Ben is vele fog tartani. És mondjak valamit? Ami kész téboly?
– Nos?
– Szerintem Beverly valójában nem is emlékszik, mi történt Tómmal.
Csak bámultam rá.
– Már el is felejtette, vagy éppen most felejti – mondta Bill. – És én már nem is emlékszem, milyen is volt az ajtó. Az A-az barlangjába vezető ajtó. Megpróbálok visszagondolni rá, de iszonyú őrültség lesz belőle k-k-kecskéket látok, a-amint egy h-hídon mennek át. A Három kecskegida címú meséből. Őrület, mi?
– Tom Rogan nyomai úgyis elvezetnek majd Derrybe – mondtam. – Kilométer széles papírnyomot kellett maga után hagynia. Az autókölcsönzőnél, a reptéren.
– Nem olyan biztos – mondta Bill, és rágyújtott. – Szerintem lehet, hogy készpénzzel fizette ki a repülőjegyét és egy álnevet adott meg. Az is lehet, hogy vett egy olcsó autót vagy éppen ellopott egyet. – Miért?
– Ugyan már – mondta Bill. – Gondolod, hogy csakazért jött idáig, hogy elnáspágolja egy kicsit?
Tekintetünk összefonódott egy pillanatra, majd Bill felállt. – Figyelj, Mike...
– Itt a vége, fuss el véle! – mondtam. – Értem én.
Bill felnevetett, hangosan nevetett, és amikor abbahagyta, azt mondta:
– Köszönöm, hogy kölcsönadod a házadat, Mikey!
– Nem mernék megesküdni rá, hogy van valami értelme. Nem hinném, hogy gyógyhatása lesz.
– Hát... akkor szia! – És ekkor valami furcsát csinált, furcsát, de nagyon kedveset. Megpuszilta az arcomat. – Isten áldjon meg, Mike! Még találkozunk!
– Lehet, hogy minden rendbe jön, Bill! – mondtam. – Ne add fel a reményt, és lehet, hogy minden rendbe jön!
Elmosolyodott és bólintott, de azt hiszem, hogy ugyanaz a szó járt mindkettőnk agyában: Katatónia.

1985. június 5.

Ben és Beverly bejöttek ma elbúcsúzni. Nem repülővel mennek – Ben egy hatalmas Cadillacet bérelt a Hertztól, és azzal mennek, szép kényelmesen. Van valami a tekintetükben, amikor egymásra néznek, és akár a nyugdíjbiztosításomat tenném rá, hogy ha most még nem is, mire Nebraskába érnek, biztosan összejönnek.
Beverly megölelt, mielőbbi javulást kívánt, majd elsírta magát.
Ben is megölelt, és harmadszor vagy negyedszer kérdezte meg, hogy fogok-e írni. Azt mondtam, hogy természetesen fogok, és fogok is... legalábbis egy darabig. Mert ezúttal velem is az történik.
Kezdek felejteni.
Ahogy Bill mondta, most még csak apróságokra, részletekre nem emlékszem. De valóban olyan érzés, mintha terjedne. Úgy érzem, hogy egy-két év múlva már csak ez a jegyzetfüzet fog emlékeztetni arra, hogy mi is történt Derry-ben. Gondolom, hogy a leírt szavak is el fognak halványulni, és a végén olyan üresen fog állni ez a füzet, mint amilyen akkor volt, amikor megvettem a Freese' s áruház iskolaszerosztályán. Ez iszonyú gondolat és fényes nappal veszettül paranoiásnak tűnhet... de mondjak valamit? Egy átvirrasztott éjszakán tökéletesen logikusnak hangzik.
Ez a felejtés... a lehetőség pánikkal tölt el, ugyanakkor megfoghatatlan megkönnyebbülést is nyújt. Mindennél jobban bizonyítja, hogy ezúttal tényleg megölték Azt; hogy többé nincs szükség őrre, aki vár és figyeli, hogy mikor kezdődik újra a ciklus.
Tompa pánik, megfoghatatlan megkönnyebbülés. A megkönnyebbülés az, amit keblemre ölelek, mindegy, hogy megfoghatatlan vagy sem.
Bill felhívott, hogy megmondja, beköltöztek AudrávaL Nincs változás az állapotában.
– Mindig emlékezni fogok rád. – Ezt mondta nekem Beverly, mielőtt elmentek Bennel.
Azt hiszem, más igazságot olvastam ki a szeméből.

1985. június 6.

Érdekes cikk a mai derryi Híradó első oldalán. A főcím: A VIHAR MIATT HENLEY FELADJA A HANGVERSENYTEREM FELÉPÍTÉSÉNEK TERVÉT. Tim Henleyról van szó, a multimilliomos építészről, aki forgószélként érkezett Derrybe a hatvanas években – Henley és Zitner szervezték meg a konzorciumot, amely felépítette a derryi bevásárlóközpontot (ami, mint az újság másik oldaláról kiderül, valószínűleg szintén teljesen tönkrement). Tim Henley elkötelezetten munkálkodott Derry fejlesztésén. Természetesen anyagi indítéka is volt a dolognak, de annál többről volt szó: Henley őszintén hitt abban, amit csinált. A hangversenyterem megépítésének hirtelen feladása több dolgot is sugall számopira. Az teljesen egyértelmű, hogy Henley nek elege lett Derry-ből. Valamint az is lehetséges, hogy a bevásárlóközpont összeomlása miatt anyagi nehézségei is támadtak.
De a cikk arra is utal, hogy Henley nincs egyedül; hogy más befektetők és potenciális befektetők is újragondolják a lehetőségeiket Derryben. Természetesen Al Zitnernek nem kell ezzel fáradnia; Isten nyugdíjazta, amikor beomlott a belváros. A többiek, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint Henley, szintén nagy bajba kerültek – hogyan lehet újjáépíteni egy várost, melynek legalább az ötven százaléka víz alá került?
Azt hiszem, hogy kísértetiesen élénk fennállása után Derry haldoklásnak indul... mint egy tiszavirág, mely megszületik, majd meghal.
Késődélután felhívtam Bill Denbrought. Nincs változás Audra állapotában.
Egy órával később újra telefonáltam, ezúttal Richie Toziernek Kaliforniába. Üzenetrögzítője vette az üzenetemet, Creedence Clearwater zenéjével a háttérben. Ezek a gépek valahogy mindig elszúrják az időzítésemet. Meghagytam a nevemet és a telefonszámomat, majd némi tétovázás után hozzátettem, hogy remélem, újra tudja viselni a kontaktlencséjét. Már éppen leraktam volna a kagylót, amikor Richie beleszólt a telefonba.
– Hé, Mikey! Hogy vagy? – mondta. Hangja elégedett volt és meleg... ugyanakkor egyértelmű döbbenet is kihallatszott a hangjából. Egy olyan ember arcát láttam magam előtt a hangja hallatán, akit teljesen felkészületlenül vontak kérdőre.
– Hello, Richie! – feleltem. – Kösz, jól vagyok.
– Helyes. Vannak még fájdalmaid?
– Nem vészes. Már múlóban. A viszketés rosszabb. Átkozottul hálás leszek, ha végre leveszik rólam a gipszet. Egyébként tetszett a Creedence.
Richie felnevetett.
– A francba! Az nem Creedence volt, hanem a „Rock and roll-lányok”, Fogarty új albumáról. „Középpálya” a címe. Nem is ismered?
– Háát, nem.
– Muszáj megvenned, fantasztikus! Olyan, mint a... – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Olyan, mint a régi szép időkben.
– Majd megveszem – mondtam, és valószínűleg meg is fogom venni. Mindig szerettem John Fogartyt. A „Zöld folyó” volt az egyes számú kedvencem Creedence-tól, azt hiszem. Gyere haza, mondja. Mielőtt elhalkulna a zene, akkor mondja.
– Mi van Bill-lel?
– Audra és ő vigyáznak a házamra, amíg én itt vagyok bent.
– Jó. Az jó – elhallgatott egy pillanatra. – Akarsz valami kibaszottul furcsát hallani, jó öreg Mikey?
– Persze! – feleltem. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy mit fog mondani.
– Hát... itt ültem a dolgozószobámban, a Cashbox legújabb esélyeseit hallgattam, újsághirdetéseket és néhány régi feljegyzésemet olvasgattam... legalább két hatalmas kupac van ott hátul, és körülbelül egy hónapot tudok átnézni egy huszonöt órás nap alatt. Szóval bekapcsoltam az üzenetrögzítőmet, de kihangosítottam, hogy halljam, ki hív, és csak akkor vegyem fel, ha valakivel beszélni akarok, a többi seggfej meg hagyjon csak üzenetet a szalagon. És az ok, amiért olyan sokáig hagytalak beszélni, az az...
– ...hogy először halvány fogalmad sem volt, ki vagyok. – Jézusom! Pontosan! Honnan tudtad?
– Mert újra felejteni kezdtünk. Ezúttal mindannyian.
– Mikey, biztos vagy benne?
– Mi volt Stan vezetékneve? – kérdeztem.
Csend a vonal másik végén... hosszú csend. Közben halványan hallottam, ahogy egy nő beszél Omahában... vagy lehet, hogy az arizonai Ruthvenben vagy a michigani Flintben. Olyan halkan hallottam, mint egy űrutazót, aki abban a pillanatban, hogy elhagyja a naprendszert kiégett rakétájában, épp valami süteményt köszön meg valakinek. Aztán Richie bizonytalanul megszólalt:
– Azt hiszem, Underwood, de az nem zsidól név, igaz? – Uris.
– Uris! – kiáltott fel Richie, hangja egyszerre volt megkönnyebbült és zavart. – Jézusom, rémes, amikor valami itt van a nyelvem hegyén, de képtelen vagyok kimondani! Valaki előszed egy Kérdezz-Felelek társasjátékot, és én azt mondom, hogy „Bocs, de úgy érzem, hogy kezd rám jönni a hasmenés, szóval inkább hazamennék, oké?!”. De mindenesetre te emlékeztél, Mikey! Mint előtte.
– Nem. Megnéztem a noteszemben. Újabb hosszú szünet. Aztán:
– Te nem emlékeztél? – Nem.
– Nem tréfálsz?
– Nem tréfálok.
– Akkor ezúttal tényleg vége – mondja, és a hangjában félreérthetetlen a megkönnyebbülés.
– Igen, azt hiszem.
Az a hosszú, távolsági csend ismét közénk telepedett – a Maine és Kalifornia közti kilométerek. Azt hiszem, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk: vége, igen, vége, és hat hét vagy hat hónap múlva teljesen el fogunk feledkezni egymásról. Vége, és ez a barátságunkba került, valamint Stan és Eddie életébe. Már majdnem elfeledkeztem róluk, értik? Akármilyen borzasztóan hangzik, már majdnem elfeledkeztem Stanről és Eddie-ról. Eddie-nek asztmája volt vagy krónikus migrénje? Átkozott legyek, ha meg tudom mondani, bár azt hiszem, hogy migrén volt. Majd megkérdezem Billt. Ő emlékezni fog.
– Hát, üdvözlöm Billt és a csinos feleségét – mondta Richie mesterkélt vidámsággal.
– Átadom, Richie – mondtam. Lehunytam a szemem, és megdörzsöltem a homlokom. Arra emlékezett, hogy Bill felesége itt volt Derryben... de a nevére már nem, és arra sem, hogy mi történt vele.
– És ha valaha Los Angelesbe jössz, tudod a számomat. Majd összejövünk és kajálunk valamit.
– Persze. – Forró könnyek marták a szemhéjamat. – És ha te jársz erre valaha, ugyanez vonatkozik rád is.
– Mikey?
– Itt vagyok.
– Szeretlek, haver!
– Szintén.
– Oké. Ne felejtsd el!
– Ha-ha, Richie! Felnevetett.
– Aha, aha, aha. Dugd fel a füledbe, Mike! Ó, hogy mongyam, a füledbe, fiam!
Lerakta a telefont. Én is leraktam. Aztán lehunyt szemmel hátradőltem a párnámon és sokáig nem is nyitottam ki.

1985. június 7.

Andrew Rademacher, a derryi rendőrfőnök, aki a hatvanas évek végén vette át a parancsnokságot Bortontól, meghalt. Bizarr baleset volt, és lehetetlen nem látni az összefüggést a balesete és a Derryben történtek között...
A rendőrség és a bíróság közös épülete annak a területnek a szélén áll, mely beleomlott a Csatorriába, és bár az épület megmaradt, a földmozgás – vagy az árvíz – olyan szerkezeti károkat okozhatott, melyekről senki sem tudott.
Rademacher sokáig dolgozott tegnap éjjel az irodájában, írja az újság, mint az árvíz óta minden éjjel. A rendőrfőnök irodája felköltözött a harmadikról az ötödikre, közvetlenül a padlás alá, ahol a jegyzőkönyveket és egyéb haszontalan városi tárgyakat tartották. Az egyik tárgy az a csavargók trónja volt, mely régen egy sétány mentén állt, és melyről korábban már tettem említést. Vasból készült, és több mint százharminc kiló volt. Az épület nagy mennyiségű vizet szívhatott magába a május 31-i vihar során, és az bizonyára meggyengítette a padlás padlóját (írja az újság). Akármi volt is az oka, a vasszék lezuhant a padlásról, és egyenesen Rademacher rendőrfőnökre esett, miközben az baleseti jegyzőkönyveket olvasott. Azonnal meghalt. Bruce Andeed közrendőr futott be a zajra, és a szék alatt találta meg széttrancsírozva, kezében még mindig szorongatta a tollat.
Újra beszéltem Bill-lel telefonon. Azt mondja, hogy Audra már evett egy kis szilárd ételt, de egyéb változás nincs az állapotában. Megkérdeztem tőle, hogy Eddie betegsége asztma volt-e vagy migrén.
– Asztma – felelte azonnal. – Hát nem emlékszel a szippantójára?
– De igen – feleltem, és rögtön emlékeztem is. De csak amikor Bill megemlítette.
– Mike?
– Mi volt a családneve?
Az éjjeliszekrényen fekvő noteszemre néztem, de nem vettem fel.
– Nem emlékszem pontosan.
– Valami Kerkorian volt – mondta Bill. Hangja zavart volt. – De nem egészen. De te mindent leírtál, ugye?!
– Igen – mondtam.
– Hála istennek!
– Van valami elképzelésed Audrával kapcsolatban?
– Van – felelte –, de az akkora őrültség, hogy nem is akarom elmondani.
– Biztos?
– Aha.
– Akkor rendben.
– Mike, ez ijesztő, nem? Hogy ennyire felejtünk?
– Igen – feleltem. És az is volt.

1985. június 8.

A Raytheon cég, mely júliusra ütemezte be, hogy elkezdi építeni a gyárát Derryben, az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy inkább Waterville-ben építi fel a gyárat. A Híradó szerkesztői levelében megdöbbenésének adott hangot... és ha jól olvastam a sorok között, aggodalmának is.
Azt hiszem, tudom, mi Bill elképzelése. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt a varázslat végleg el nem hagyja ezt a helyet. Ha ugyan még el nem hagyta.
Azt hiszem, amit korábban gondoltam, mégsem volt paranoiás őrültség. A többiek neve és címe egyre halványabb a noteszemben. A tinta színe és minősége együttesen azt a hatást keltik mintha ötven vagy hetvenöt évvel korábban jegyezték volna fel, mint a többi feljegyzésemet. Ez a legutóbbi négy vagy öt napban történt. Meggyőződésem, hogy szeptemberre teljesen el fognak tűnni a nevek.
Gondolom, megőrizhetném őket, egyszerűen újra meg újra át kellene másolnom a neveket egy másik oldalra. De abban is biztos vagyok, hogy akkor is eltűnnének, és hogy hamarosan értelmetlen gyakorlattá válna az egész – mintha százszor leírnám azt, hogy Soha többet nem fogok köpködni az órán. Olyan lenne, mintha számomra idegen neveket írnék, már nem is emlékszem, miért.
Felejtsük el, felejtsük csak el!
Bill, cselekedj gyorsan... de légy óvatos!

1985. június 9.

Az éjszaka közepén felébredtem egy rémálomból, amire nem tudtam visszaemlékezni, megrémültem, nem kaptam levegőt. A hívócsengőért nyúltam, de nem tudtam megnyomni a gombot. Az a borzasztó kép úszott be az agyamba, hogy Mark Lamonica felel majd rá egy injekcióstűvel... vagy Henry Bowers egy rugós bicskával.
Felvettem a noteszemet, és felhívtam Ben Hanscomot Nebraskában... a cím és a szám még jobban elhalványult, de azért még olvasható volt. Kár erőlködni, haver! Egy gépi hang bemondta, hogy a hívott szám megszűnt.
Vajon kövér volt Ben vagy dongalábú?
Ébren feküdtem hajnalig.

1985. június 10.

Azt mondták, hogy holnap hazamehetek. Felhívtam Billt és elmondtam neki a hírt – azt hiszem, figyelmeztetni akartam, hogy egyre kevesebb ideje van hátra. Bill az egyetlen, akire tisztán emlékszem, és biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen, akire tisztán emlékszik. Gondolom, azért, mert még mindketten itt vagyunk Derryben.
– Rendben – felelte. – Holnapra eltűnünk az életedből.
– Még mindig él az elképzelésed?
– Aha. Úgy tűnik, ideje, hogy kipróbáljam. – Légy óvatos!
Felnevetett és mondott valamit, amit egyszerre értettem is, meg nem is:
– Az ember n-n-nem lehet túl óvatos a g-gördeszkán, ember!
– Honnan fogom megtudni, hogy sikerült-e, Bill?
– Tudni fogod – felelte, és letette a telefont.
A szívem veled van Bill, akárhogy sikerül is a dolog! A szívem ott van mindannyiukkal, és biztos vagyok benne, hogy bár elfelejtjük egymást, az álmainkban emlékezni fogunk.
Már majdnem készen vagyok ezzel a naplóval – és feltételezem, hogy sosem lesz több egyszerű naplónál, és hogy Derry öreg történeteinek és őrültségeinek nincs helyük ezeken a lapokon kívül. Nem is bánom; azt hiszem, ha holnap kiengednek, talán ideje lesz, hogy valamiféle új életre gondoljak... de arról még fogalmam sincs, hogy mi legyen az.
Tudjátok, srácok, szerettelek benneteket.
Nagyon szerettelek.

EPILÓGUS
Bill Denbrough elhúzza a csíkot (II)

Ismertem az arát még póniháton,
Ismertem az arát, míg járt itt meg ott,
Ismertem az arát, mikor bulikra járt még,
Ismertem az arát, míg rock and rollozott.

NICK LOWE

Az ember nem lehet túl óvatos a gördeszkán!

EGY GYEREK

Nyári nap, délben.
Bill meztelenül állt Mike Hanlon hálószobájában, és sovány testét nézte az ajtón lévő tükörben. Kopasz feje csillogott a fényben, mely az ablakon esett be ferde szögben, és végigfuttatta árnyékát a padlón, fel a falra. Mellkasa csupasz volt, combja és lábszára vékony, de hosszú izomkötegek rajzolódtak ki bőre alatt. Akkor is, gondolta, ez egy felnőtt teste, semmi kétség. Kis pocak, a sok finom marhahústól, a sok üveg Kirin sörtói, a sok vízparti ebédtől, ahol a Reuben vagy a Francia dresszinget választottad a fogyókúrás menü helyett. A feneked is megereszkedett, Bill, öreg haver. Még most is tudsz ászt szerválni, ha nem vagy túl másnapos, és jól belövöd az irányt, de már nem tudsz úgy vetődni a Dunlop után, ahogy tizenhét éves korodban. Úszógumid van, és a golyóid kezdenek kórosan lógni. Ráncok vannak az arcodon, ezek sem voltak ott, amikor tizenhét éves voltál... A pokolba, az első könyved hátsó borítóján, a fényképeden sem voltak ott, amikor annyira próbáltál úgy nézni, mintha tudnál valamit... bármit. Túl öreg vagy ahhoz, amit a fejedben forgatsz, Billy fiú! Megölöd mindkettőtöket.
Felvette az alsónadrágját.
Ha ezt elhisszük, sosem lettünk volna képesek... megtenni azt, amit megtettünk.
Mert már nem igazán emlékezett, hogy valójában mit is tettek, vagy hogy mitől került Audra katatóniás állapotba. Csak azt tudta, amit most tudnia kellett, és azt tudta, hogy ha nem teszi meg most, akkor azt is el fogja felejteni. Audra lent ül Mike könnyű székében, haja hosszan a vállára hull, odaadó figyelemmel bámulja a tévét, ahol most a Tárcsázz a dollárért! műsor megy. Nem beszél, és csak akkor mozdul meg, ha valaki vezeti.
Ez most más. Egyszerűen túl öreg vagy, ember. Hidd el!
Nem hiszem.
Akkor halj meg itt, Derryben. Kibaszott nagy ügy!
Vastag zoknit vett fel, felhúzta az egyetlen farmert, amit magával hozott, és a pólót, amit előző nap vett a bangori Póló Kunyhóban. A póló élénk narancssárga volt. Az elején keresztben felirat: HOL A POKOLBAN VAN A MAINE ÁLLAMBELI DERRY? Leült Mike ágyára – arra, amit az utóbtíi egy hétben meleg, de hullaszeru feleségével osztott meg –, és felvette a tornacipőjét... egy pár Keds tornacipó volt, amit szintén előző nap vett Bangorban.
Felállt, és újra megnézte magát a tükörben. Egy középkorú férfit látott, aki gyerekruhába öltözött.
Nevetségesen nézel ki.
Melyik gyerek nem?
Te nem vagy gyerek! Add már fel!
– Kapd be, hadd rock and rollozzunk egy kicsit! – mondta puhán Bill, és kiment a szobából.

Az elkövetkező években álmodott álmaiban mindig egyedül hagyja el Derryt naplementekor. A város kihalt; mindenki elment. A Teológiai Szeminárium és a viktoriánus házak feketén merengenek a vörösen ragyogó ég alatt, minden valaha átélt nyári naplemente összesűrűsödött ebbe az egybe.
Hallja saját lépteinek visszhangját a betonon. Ezenkívül csak a víz csobogása, ahogy tompán beomlik a lefolyókba,

Kitolta a Silvert a kocsifelhajtóra, kitámasztotta, és újra ellenőrizte a kerekeket. Az első rendben volt, de a hátsót kicsit puhának érezte. Elővette a biciklipumpát, amit Mike vett, és felpumpálta. Amikor visszatette a pumpát a helyére, ellenőrizte a kártyákat és a ruhacsipeszeket. A kerekek még mindig ugyanolyan géppuskaszerű hangot hallattak, mint amire Bill gyerekkorából emlékezett. Hála istennek.
Megörültél.
Lehet. Majd meglátjuk.
Visszament Mike garázsába, előszedte az olajozót és beolajozta a láncot és a fogaskereket. Aztán felállt, a Silver-re nézett, és óvatosan megnyomta a duda gumibuborékját. Jó hangja volt. Bólintott, és visszament a házba.

és újra látja azokat a helyeket, érintetlenek, olyanok, amilyenek akkor voltak: A derryi általános lomha téglaépületét, a Csókok hídját a bevésett monogramhegyekkel, azokét a gimnazista szerelmespárokét, akik készen álltak, hogy megrengessék a világot a szenvedélyükkel, akikből felnőttkorukra biztosítási ügynökök és autókereskedők lettek, valamint pincérnők és kozmetikusok; látja Paul Bunyan szobrát a vérző naplementében és a fehér kerítést, mely a Kansas utca járdája mentén fut végig a Puszta szélén. Úgy látja, ahogy mindig is léteztek, ahogy az agyában mindig is létezni fognak... és szíve megszakad a szeretettől és a rémülettől.
Elmegyünk, itt hagyjuk Derryt, gondolja. Elhagyjuk Derry t, és ha ez egy regény lenne, akkor ez valahol az utolsó hat oldal tájára kerülne; lassan visszateheted a könyvet a polcra és elfeledkezhetsz róla! Lemegy a nap, és nincs más hang, csak a lépteim kopogása és a víz csobogása a lefolyókban. Ez az

A Tárcsázz a dollárért! átadta a helyét a Szerencsekeréknek. Audra kábán ül a tévé előtt, tekintetét egy pillanatra sem veszi le a képernyőről. Akkor sem, amikor Bill kikapcsolja a tévét.
– Audra – lépett oda Bill, és megfogta a kezét. – Gyerünk!
Audra nem mozdult. Keze meleg viaszként feküdt Bill kezében. Bill fölemelte a másik kezét Mike székének a karfájáról, és felhúzta. Ugyanúgy öltöztette fel Audrát is reggel, ahogy maga is felöltözött – Levi's farmert adta rá és egy kék pólót. Nagyon csinos lett volna, ha a szeme nem mered ilyen üresen maga elé.
– Gy-gyerünk! – mondta újra, és kivezette Audrát Mike konyhájába, majd onnan a ház elé. Készségesen követte... bár a hátsó verandán megbotlott, és orral előreesett volna, ha Bill át nem karolja a derekát, és vezeti le a lépcsőn.
Oda vezette, ahol a Silver állt kitámasztva a déli verőfényben. Audra a bicikli mellett állt, tekintetét nyugodtan Mike garázsának falára függesztette.
– Szállj fel, Audra!
Audra nem mozdult. Bill türelmesen segített átvetni hosszú lábát a Silver csomagtartója fölött. Végül ott állt terpeszben a csomagtartó fölött, de a feneke nem ért az üléshez. Bill finoman rányomta tenyerét Audra fejebúbjára, mire Audra leült.
Bill felpattant a Silverre, és sarkával fölcsapta a támasztót. Épp hátra akart nyúlni Audra kezéért, hogy a dereka köré fonja, de mielőtt még megtehette, az magától a dereka köré csúszott, mint két tétova kisegér.
Bill lenézett, szíve gyorsabban vert, és legalább annyira dübörgött a torkában, mint a mellkasában. Ez volt az első önálló cselekedet, amit Audra egész héten megtett, legalábbis Bill tudomása szerint... az első önálló cselekedet, mióta Az történt... akármi volt is Az.
– Audra?
Semmi válasz. Megpróbált hátrafordulni, hogy ránézzen, de nem sikerült teljesen. Csak a kezét látta a dereka körül, a körmein a vörös lakk utolsó pöttyei látszottak, amit egy szellemes, életvidám, tehetséges fiatalasszony festett rá egy angliai kis városban.
– Elmegyünk biciklizni – mondta Bill, és tekerni kezdte a Sil vert a Palmer köz felé, a kereke alatt recsegtek a kavicsok. – Kapaszkodj erősen, Audra! Azt hiszem... azt hiszem, hogy egy kicsit gyorsan f-f-fogok menni!
Ha nem hagy cserben a bátorságom.
A kisgyerekre gondolt, akivel korábban találkozott Derryben, amikor Az még nem ért véget. Az ember nem lehet túl óvatos a gördeszkán, mondta a kisgyerek.
Igazabb szavakat még sosem ejtettek ki, kölyök.
– Audra? Készen vagy?
Semmi válasz. Lehetséges, hogy a keze egy icipicit szorosabban fogja a derekát? Valószínűleg csak szeretné, ha így lenne.
Odaért a kocsifelhajtó végéhez és jobbra nézett. A Palmer köz egyenesen belefutott a Fő utca felső végébe, ahol egy bal kanyar ráviszi arra a lejtőre, ami a belváros felé fut. Remegő félelem suhant át rajta, ahogy belegondolt, és egy zavaró kép (az öreg csontok könnyen törtnek, Billykém)
futott végig az agyában, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy felfogja, majd azonnal el is tűnt. De... De nem egyértelműen volt zavaró a kép, ugye? Nem. Egyszerre érezte a vágyat is... az az érzés volt, amit gyerekként érzett, amikor gördeszkával a hóna alatt sétált. A vágyat, hogy száguldj on, hogy érezze, ahogy elsüvít mellette a szél, anélkül hogy tudná, hogy szemből fúj vagy hátulról, hogy csak menjen. Hogy repüljön.
Zavar és vágy. Ez különbözteti meg a világot az akaratától – a felnőttet, aki számol a következményekkel, a gyerektől, aki csak felpattan, és megy. A kettő között van az egész világ. Ugyanakkor mégsem olyan nagy a különbség. Valójában édestestvérek. Az érzés, amit akkor érzel, amikor a hullámvasút felér az első meredek emelkedő tetejére, ahol valójában elkezdődik a zuhanás.
Zavar és vágy. Amit akarsz, és amivel félsz megpróbálkozni. Ahol voltál, és ahova menni akarsz. Egy rock and roll-számban van valami arról, hogy akarja a lányt, a kocsit, azt a helyet, ahol áll és ezen felül létezni. Ó, édes Istenem, érted, mire akarok kilyukadni?
Bill egy pillanatra becsukta a szemét, érezte maga mögött édes feleségének puha, halott súlyát, érezte az előtte lévő hegyet, érezte saját szívét a testében.
Légy bátor, légy őszinte, állj ki az igazadért.
– Akarsz rock and rollozni egy kicsit, Audra?
Semmi válasz. De nem számított. Ő készen állt.
Újra tekerni kezdett. Először nehezen ment. A Silver ijesztően ingott előre-hátra, Audra súlya csak fokozta az egyensúlyhiányt... ugyanakkor kell hogy egyensúlyozzon, akár ösztönösen is, különben azonnal elzúgtak volna. Bill feláll a nyeregben, keze őrült szorítással markolja a kormányt, fejét az ég felé fordítja, szeme csak résnyire van nyitva, nyakán kidagadnak az erek.
Itt és most elzúgunk, szétloccsantom Audra koponyáját és a sajátomét...
(nem, nem fogod, gyerünk, Bill, az Isten áldjon meg)
Minden erejét beleadva taposta a pedált, magas vérnyomásában érezte az utóbbi húsz év minden elszívott cigarettáját és szívének dübörgését. Az is kapja be!, gondolta, és az őrült remény érzetétől elmosolyodott.
A kártyák, melyek eleinte külön lövéseket hallattak, elkezdtek gyorsabban lövöldözni. Újak voltak, szép új biciklis kártyák, és jó erős hangot adtak. Bill érezte, ahogy az első hideg szellő megérinti kopasz feje búbját, és vigyora szélesebb lett. Én csináltam azt a szellőt, gondolta. Én csináltam, ennek az átkozott pedálnak a taposásával.
Közeledett az utca végén a STOP tábla. Bill fékezni kezdett... majd (mosolya egyre szélesedett, egyre több foga villant ki) újra beletaposott a pedálba.
Figyelmen kívül hagyva a STOP táblát, Bill Denbrough balra kanyarodott a Fő utca felső végén, a Bassey park fölött. Audra súlya újra megtévesztette, és majdnem elvesztette az egyensúlyt. A bicikli megingott, jobbra-balra rángott, majd visszaállt egyenesbe. A szellő most már erősebb volt, lehűtötte az izzadságot a feje búbján, elpárologtatta, mély, részegítő hanggal száguldott el füle mellett, olyan volt, mint egy nagy kagylóban az óceán hangja, de valójában nem hasonlított semmi máshoz a világon. Bill feltételezte, hogy a gördeszkás kölyök is ismeri ezt a hangot. De ez egy olyan hang, amivel elveszted a valóságérzeted, kölyök, gondolta. A dolgok meg tudnak változni. Mocskos trükk, szóval jobb, ha felkészülsz rá.
Már gyorsabban tekert, biztosabban érezte az egyensúlyt. Paul Bunyan összeomlott kolosszushoz hasonlító romjai elhúztak a bal oldalán. Bill azt kiáltotta:
– Hahó, Silver! NYOMÁS!
Audra keze szorosabbra fonódott a derekán; érezte a hátán, hogy Audra közelebb hajolt. De most nem akart hátrafordulni és ránézni... nem akart, nem volt rá szükség. Gyorsabban tekert, hangosan nevetett – magas, sovány, kopasz férfi, aki ráhajol a kormányra, hogy azzal is csökkentse a légellenállást. Az emberek megfordultak utána, ahogy végigszáguldott a Bassey park mentén.
Most a Főutca vége meredekebb szögben kezdett lejteni a város összeomlott központja felé, és Bill belsejében egy hang azt suttogta, hogy ha nem kezd hamarosan fékezni, utána már képtelen lesz megállni, és egyszerűen belerepül a beszakadt hármas kereszteződésbe, mint egy pokolból szabadult denevér, és megöli mindkettőjüket.
Fékezés helyett tovább tekert, siettetve a biciklit, hogy még gyorsabban száguldjon. Most már lefelé repült a Fő utca lejtőjén, és látta a fehér-narancssárga korlátokat, a füstösen villogó lámpákat, melyek a beszakadás határát jelezték, látta az épületek tetejét, melyek agyrémként álltak ki az utcákból.
– Hahó, Silver, NYOMÁS! – kiáltott megrészegülten Denbrough, és leszáguldott a hegyről a felé a valami felé, ami ott vár rá, és érezte, hogy Derry most utoljára az övé, és legfőképpen azt tudta, hogy él, hogy feje felett az ég valódi, és hogy ez a vágy, vágy, vágy.
A Silver hátán leszáguldott a hegyről; leszáguldott, sebesebben a szélvésznél.

megyünk.
Szóval elmész, de mielőtt elmész, még egyszer visszanézel, csak még egyszer, miközben elhalványul a naplemente, még egyszer, utoljára látni akarod a zord New England-i eget – a templomtornyokat, a víztornyot, Pault, fejszéjével a vállán. De lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet visszanézni – minden történet ezt állítja. Emlékezz csak, mi történt Lót feleségével. A legjobb, ha nem nézel vissza. A legjobb hinni, hogy minden szép és jó lesz, amíg meg nem halsz – és lehet, hogy így is lesz; ki meri azt mondani, hogy nem így szoktak véget érni a dolgok? A sötétbe elvitorlázó hajók közül van, amelyik újra meglátja a napfényes eget, újra megtalálja egy másik gyerek kezét; ha az élet bármire is megtanítja az embert, arra biztosan, hogy annyi boldog végkifejlet létezik, hogy komolyan meg kell kérdőjelezni annak az embernek a józanságát, aki azt állítja, hogy nincs Isten.
Elmész, és gyorsan mész, amikor a nap hanyatlani kezd, gondolja álmában. Ezt teszed. És ha még egy utolsó gondolatot szentelsz neki, lehet, hogy kiderül, hogy egy kísértetről, ábrándoztál... gyerekek kísértetéről, akik a vízben állnak a naplementében, körben állnak, egymás kezét fogják, arcuk fiatal, magabiztos, de elszánt... legalábbis eléggé elszánt, hogy életet adjon azoknak az embereknek, akikké felnőnek, eléggé elszánt, hogy talán megértsék, hogy azoknak az embereknek, akikké majd válnak, életet kell adniuk azoknak az embereknek, akik előtte voltak, és csak azután próbálkozhatnak az emberiség mulandó létének a megértésével. A kör bezárul, a kerék forog, ez minden.
Nem kell visszanézned, hogy lásd azokat a gyerekeket; az agyad egy része örökké látni fogja őket, örökké velük fog élni, örökké szeretni fogja őket. Nem feltétlenül alkotják a legjobb részedet, de egyszer ők voltak mindannak a tárháza, amivé válhattál.
Gyerekek, szeretlek benneteket. Annyira szeretlek!
Szóval el innen, el, míg a fény utolsó sugara elillan, el Derryből, az emlékektől... de ne a vágytól. Az megmarad, csillogó kámeája mindannak, amik voltunk, és amiben gyermekként hittünk, ami a szemünkben ragyogott, még akkor is, amikor eltévedtünk, és a szél tombolt az éjszakában.
El innen, és próbálj mosolyogni. Kapcsolj be egy kis rock and rollt a rádión, és minden bátorságoddal és hiteddel menj az élet felé. Légy igaz, légy bátor, és állj ki az igazadért!
A többi csak sötétség

– Hé!
– Hé, maga...
– ...vigyázzon!
– Ez az őrült, bele fog...
Szavak csapódtak neki száguldás közben, olyan értelmetlenek, mint árboc a szélcsendben, vagy mint egy elszabadult léggömb. Jött a korlát; érezte a kerozin kormos szagát a lyukakból. Látta az ásító űrt ott, ahol korábban az utca volt, hallotta a barátságtalan víz robaját, ahogy rohant lefelé a zavaros sötétségbe, és nevetett a hang hallatán.
Keményen balra rántotta a Sil vert, olyan közel járt a korláthoz, hogy farmerének szára érintette. A Silver kerekei alig tíz centire voltak attól a helytől, ahol a beton tátongó űrben ért véget, és Billnek egyre kevesebb helye volt a manőverezésre. Előttük a víz Cash Ékszerboltjától kezdve elárasztotta az egész utat és a járda felét. Korlátok zárták el, ami a járdából megmaradt; a járda másik fele leszakadt a víz alá.
– Bill? – Audra hangja volt, kába és kicsit tompa. Olyan volt, mintha mély álomból ébredt volna fel. – Bill, hol vagyunk? Mit csinálunk?
– Hahó, Silver! – kiáltotta Bill a száguldó járműre mutatva, ahogy a Cash-üzlet üres kirakatüvegével megfelelő szöget záró korlát felé repült. – Hahó, Silver, NYOMÁS!
A Silver több mint hatvan kilométeres sebességgel csapódott bele a korlátba, ami a levegőbe repült. A deszka az egyik irányba, az A alakú lábak a másikba. Audra felkiáltott és olyan szorosan ölelte Billt, hogy az szinte nem kapott levegőt. A Fő utcán, a Csatorna és a Kansas utcán végig álltak az emberek, és őket bámulták.
A Silver kilőtt a járda víz alá süllyedt hídjára. Bill érezte, hogy bal lába és csípője hozzáér az ékszerbolt kirakatához. Érezte, hogy a Silver hátsó kereke a levegőben pörög, és hirtelen rájött, hogy omlik le alattuk a járda...
...majd a lendület újra szilárd talajra vitte őket. Bill oldalra kapta a kormányt, hogy kikerüljön egy felfordult kukát, majd visszakanyarodott az utcára. Fékek csikorogtak. Egy nagy kamion rácsozatát látta közeledni, és még most sem tudta abbahagyni a nevetést. Pontosan egy másodperccel a kamion előtt hasított végig a kereszteződésben. Ezt megúszta!
Kiabált, könnyek folytak a szeméből, és megnyomta a Silver dudáját, és hallgatta, ahogy minden egyes dudaszó beletemetkezett a nap éles fényébe.
– Bill, megölsz mindkettőnket! – kiáltotta Audra, és bár volt némi félelem a hangjában, ő is nevetett.
Bill bekanyarodott a Silverrel, és ezúttal érezte, hogy Audra vele együtt egyensúlyoz, segít, hogy megtartsa kettejüket a bicikli, mellyel, legalábbis erre az egyetlen, tömény pillanatra, szoros hármas egységet alkottak.
– Gondolod? – kiáltott vissza.
– Nem gondolom, hanem tudom! – sikoltotta, majd megragadta Bill lágyékát, ahol hatalmas, vidám erekciót érzett. – De ne hagyd abba!
Bill nem tudott mit válaszolni. A Silver sebessége lankadni kezdett a Felsődombon felfelé, a kártyák nehéz gép-puskaropogása újra egyes lövésekké lassult. Bill megállt, és Audrához fordult. Sápadt volt, tágra nyílt szemmel nézett rá, egyértelműen rémült volt és zavart... de magánál volt, eszméleténél, és nevetett.
– Audra – mondta Bill és vele nevetett. Lesegítette a Silverrol, a gépet nekitámasztotta egy közeli téglafalnak, és megölelte Audrát. Megcsókolta a homlokát, a szemét, az arcát, a száját, a nyakát, a mellét.
Audra szorosan ölelte közben.
– Bill, mi történik? Emlékszem, hogy leszálltam a repülőről Bangorban, de utána nem emlékszem semmire! Jól vagy?
– Igen.
– És én?
– Te is. Most már.
Audra eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni.
– Bill, még most is dadogsz?
– Nem – felelte Bill, és megcsókolta. – Elmúlt a dadogásom.
– Örökre?
– Igen – mondta. – Azt hiszem, ezúttal örökre.
– Mondtál valamit a rock and rollról?
– Nem tudom. Mondtam?
– Szeretlek – mondta Audra.
Bill bólintott, és elmosolyodott. A mosolytól még így, kopaszon is nagyon fiatalnak látszott.
– Én is szeretlek – mondta. – És mi más számít?

Úgy ébred fel álmából, hogy nem emlékszik pontosan, nagyjából csak arra, hogy álmában újra gyerek volt. Megérinti felesége sima hátát, miközben az melegen alszik, és saját álmát álmodja; arra gondol, hogy jó gyereknek lenni, de ugyanakkor felnőttnek is jó lenni, mert akkor képes az ember felmérni a gyerekkor misztériumát... annak hiedelmeit és vágyait. Egy nap majd írok minderről, gondolja, de közben tudja, hogy ez csak afféle hajnali gondolat, álom utáni gondolat.
De jólesik erre gondolni egy ideig a reggel tiszta csendjében, arra, hogy a gyermekkornak megvannak a maga édes titkai, és a halandóság bizonyítékaként létezik, és a halandóság magában foglalja a bátorságot és a szeretetet. Arra, hogy ami előre nézett, annak vissza is kell néznie, és minden egyes élet létrehozza a maga változatát a halhatatlanságra: egy kereket.
Vagy legalábbis néha erre gondol Bill Denbrough azokban a kora reggeli órákban, amikor majdnem visszaemlékszik a gyerekkorára és a barátaira, akikkel megosztotta.

Ezt a könyvet 1981. szeptember 9-én kezdtem el
a Maine állambeli Bangorban,
és 1985. december 28-án fejeztem be
ugyanott.