STAR WARS
VI. R É S Z

James Kahn
A Jedi visszatér

(Tartalom)

 

 

Réges-régen egy távoli galaxisban...

 

 

PROLÓGUS

Az űr mélységes mélye. Csak a hosszúság, a szélesség és a magasság; majd ezek a dimenziók visszagörbültek önmagukba, és olyan fekete mélységet hoztak létre, amelyet csak a pislákoló csillagok képesek mérni, bukdácsolva az űrben és elhomályosulva a végtelenben. A mélységes mélyben.
E csillagok jelölték a világegyetem pillanatait. Voltak öregedő, végsőt lobbanó narancsszínű napok, kék törpék, sárga ikeróriások. Voltak összeomló neutroncsillagok és tomboló szupernóvák, melyek egyre tágultak a jeges végtelenbe. Voltak születő csillagok, élő csillagok, pulzáló csillagok és haldokló csillagok. És ott volt a Halálcsillag.
A Halálcsillag stacionárius pályán keringett a galaktika peremén, a zöld Endor hold körül – a hold anyabolygója már rég elpusztult egy ismeretlen kataklizma következtében, és elenyészett az ismeretlen tartományban. A Halálcsillag a Birodalom fegyveres harcbázisa volt; majdnem kétszer akkora, mint elődje, amelyet a felkelők erői sok évvel ezelőtt elpusztítottak – majdnem kétszer akkora, de ereje több mint kétszerese. Pedig még csak félig készült el.
A sötét félgömb az Endor zöld világa fölött függött, félig kész építmények csápjai tekeregtek élő útitársa felé, mint egy mérges pók tapogatózó lábai.
A gigantikus űrállomás felé egy birodalmi csillagromboló közeledett utazósebességgel. Hatalmas volt – maga is egy város –, mégis méltóságteljes könnyedséggel haladt, mint valami óriási tengeri sárkány. TIE-vadászok tucatjai kísérték, fekete rovarra emlékeztető harci repülők, melyek előre-hátra cikáztak a csatahajó körül: felderítést végeztek, kutattak, dokkoltak, rajokba rendeződtek.
A hajó főzsilipje hangtalanul kinyílt. Rövid villanás látszott, ahogy egy birodalmi komphajó emelkedett ki az üreg torkából a világűr sötétjébe. Határozott céltudatossággal száguldott a félkész Halálcsillag felé.
A pilótafülkében a komphajó kapitánya és másodpilótája a műszereket olvasták le; figyelték a leszállási manővereket. Mindketten ezerszer végrehajtották már ezt a műveletet, most azonban különös feszültség volt a levegőben. A kapitány az adókészülék kapcsolójához nyúlt, és beleszólt mikrofonjába:
– Parancsnokság, itt ST-321. Kék engedélykód. Megkezdjük a közelítést. Kapcsolják ki a védőpajzsot!
A hallgatóban zörej hallatszott, majd a kikötőfelügyelő hangja:
– Amint ellenőriztük az adásuk kódját, kikapcsoljuk az elhárító védőpajzsot. Legyen készenlétben...
A pilótafülkére ismét csend borult. A hajó kapitánya a szája szélét harapdálta, idegesen mosolygott a másodpilótára, és azt mormogta:
– Amilyen gyorsan csak lehet, kérem, nehogy soká tartson. Ő most nincs olyan hangulatban, hogy várjon...
Uralkodtak magukon, nehogy hátrapillantsanak a hajó utastere felé, ahol most a leszállás miatt kihunytak a fények. A fülke sötétjéből hallatszó, félreismerhetetlen mechanikus légzés hangja félelmetes türelmetlenséggel töltötte be a helyiséget.
Alattuk, a Halálcsillag vezérlőtermében, technikusok járkáltak a műszerfalak előtt, figyelték a körzet űrforgalmát, repülési engedélyeket adtak, biztosítottak bizonyos területeket bizonyos járművek számára. A képernyőkezelő hirtelen riadtan pillantott a monitorjára; a képernyőn maga a harcállomás és az Endor látszott, meg egy energiaháló – a védőpajzs –, melyet a zöld hold bocsátott ki, és körülfonta a Halálcsillagot. Csakhogy most ez a biztonsági háló tágulni kezdett, szétvált, és egy tiszta csatorna formálódott benne – egy folyosó, amelyen át egy pont, a birodalmi komphajó akadálytalanul hajózott a hatalmas űrállomás felé.
A technikus gyorsan odahívta parancsnokát a képernyőhöz, mert nem tudta, mi a teendő.
– Mi ez? – kérdezte a tiszt.
– Ennek a hajónak első osztályú elsőbbsége van – igyekezett a technikus hitetlenkedésnek feltűntetni a hangjában bujkáló félelmet.
A tiszt csak egyetlen pillantást vetett a képernyőre, és már rá is jött, ki van a hajón. Csak ennyit mondott maga elé:
– Vader!
Végigsietett a kikötőt mutató képernyő előtt, ahol már látszott az utolsó manővereket végző komphajó, és a dokk bejárata felé igyekezett. Odafordult a felügyelőhöz:
– Tájékoztassa a parancsnokot, hogy Vader nagyúr hajója megérkezett.
A mozdulatlanul álló komphajó szinte eltörpült a hatalmas kikötődokk óriási méreteihez képest. Katonák százai rendeződtek alakzatba és vitték körül a hajó feljáróhídjának alját – fehér egyenruhás birodalmi rohamosztagosok, szürke ruhás tisztek és a vörös köpönyeges elit Császári Gárda. Valamennyien vigyázzba merevedtek, mikor Jerjerrod Moff belépett.
A magas, sovány és öntelt Jerjerrod volt a Halálcsillag parancsnoka. Sietség nélkül haladt végig a katonák sorfala előtt, a hajó feljáróhídja felé. Jerjerrod azért nem sietett, mert ez azt jelentette volna, hogy másutt szeretne lenni, ő pedig az az ember volt, aki pontosan ott tartózkodott, ahol lenni akart. A nagy emberek sosem sietnek – mondogatta előszeretettel –, a nagy emberek másokat siettetnek. Mindazonáltal Jerjerrodot nem vakította el a becsvágy; egy ilyen látogatást, mint a nagy Fekete Lovagé, nem lehetett félvállról venni. Ezért ott állt a komphajó ajtaja előtt, és várakozott – tisztelettel, de nyugodtan.
A hajó fedélzeti nyílása hirtelen felpattant, még merevebb vigyázzállásra ösztönözve az alakzatban álló osztagokat. A kijáratban először csak sötétség derengett; majd lépések, majd a jellegzetes elektromos légzés, akár egy gép levegővétele; végül a homályból kiemelkedett Darth Vader, Szith lovagja.
Vader lesietett a feljárón, keresztülnézve a gyülekezeten. Jerjerrodhoz érve megállt. A parancsnok biccentett a fejével és elmosolyodott.
– Vader nagyúr, ez aztán váratlan öröm. Megtisztel bennünket a jelenlétével...
– Hagyjuk az udvariaskodást, parancsnok. – Vader hangja úgy visszhangzott, mint a kút mélye. – A Császár elégedetlen azzal, ahogy maguk dolgoznak. Azért jöttem, hogy az építkezés újra a terv szerint haladjon.
Jerjerrod elsápadt. Ez váratlan hír volt.
– Biztosítom önt, Vader nagyúr, hogy embereim a lehető leggyorsabban dolgoznak.
– Esetleg felgyorsíthatom a munkájukat, olyan módszerekkel, amelyeket ön nem vett számításba – morogta Vader. Természetesen megvoltak a módszerei, ez köztudott volt. Módszerek és ismét csak módszerek.
Jerjerrod megőrizte tartását, bár valahol odabent a kapkodás réme kezdte szorongatni a torkát.
– Erre nem lesz szükség, nagyúr. Közölhetem önnel, hogy az állomás a terv szerinti időre működőképes lesz, ehhez nem férhet kétség.
– Félek, a Császár nem osztja az ön optimizmusát a helyzet megítélésében.
– Attól tartok, lehetetlent kér – próbálkozott a parancsnok.
– Magyarázza meg esetleg neki, ha megérkezik – Vader arca láthatatlan maradt a halálos fekete maszk alatt, de az elektronikusan modulált hangból is kiérződött a gúny. Jerjerrod még jobban elsápadt.
– A Császár idejön?
– Igen, parancsnok. És meglehetősen elégedetlen lesz, ha lemaradás lesz a tervhez képest, mikor megérkezik. – Hangosan beszélt, félelmet gerjesztve mindenütt, ameddig hangja elhallatszott.
– Megkettőzzük erőfeszítéseinket, Vader nagyúr. – És komolyan gondolta. Mert hát végszükség esetén még a nagy emberek is sietnek.
Vader ismét leeresztette hangját:
– Remélem is, parancsnok. Az ön érdekében. A Császár nem tűr további késedelmet, ami a törvényen kívüli lázadók megsemmisítését illeti. Titkos híreim is vannak. – Ezekbe a bizalmas részletekbe csak Jerjerrodot avatta be: – A lázadók flottája egyetlen hatalmas armadává gyűlt össze. Itt a lehetőség, hogy egyetlen könyörtelen csapással szétzúzzuk őket.
Egy rövidke pillanatra Vader lélegzete mintha felgyorsult volna, majd visszatért megszokott ritmusába, amely olyan volt, mint a barlangban süvítő szél.

 

1.

A kicsiny vályogkunyhó körül úgy tombolt a homokvihar, mint egy haldokló szörnyeteg, amely az életéért küzd. Odabent azonban alig hallatszott.
Itt, ebben a menedékben hűvösebb, csöndesebb és sötétebb volt minden. Miközben odakint bömbölt a szörny, itt, a homályos árnyakkal teli helyiségben egy alig kivehető alak dolgozott. Kaftánszerű köpenyének ujjából különös szerszámokat tartó, cserzett kezek nyúltak ki. Az alak a földön kuporogva dolgozott. Előtte különös formájú, korongféle eszköz hevert; egyik oldalából vezetékek kígyóztak elő, lapos felszínébe jelek voltak karcolva. Az alak összekapcsolta a tárgy vezetékes végét egy sima, cső formájú fogóval, áthúzta egy szerves anyagnak látszó csövön, és egy másik szerszámmal rögzítette. Intett egy árnynak a sarokban. Az árny elindult felé. A sötét figura óvatosan közeledett a köpenyes alakhoz.
– Vrrr-dit dviiit? – kérdezte bátortalanul a kis R-2-es egység, amikor odaért, és megállt éppen egylábnyira a furcsa szerszámot tartó köpenyes embertől.
A homályba burkolt ember még közelebb intette a robotot. Artu Detu sűrű pislogással tette meg az utolsó távolságot. A kezek kupolás kis feje felé nyúltak.
A finom homok vadul kavargott a Tatuin dűnéi fölött. A szél mintha egyszerre minden irányból fújt volna; forgószél örvénylett, amely hol feltámadt, hol elcsitult, minden rendszer és értelem nélkül.
A puszta síkságot út szelte át. Vonala állandóan változott; egyik pillanatban elfedte a sárga homokförgeteg, a következő percben tisztára söpörte, máskor meg eltorzult a fölötte remegő forró levegőtől. Olyan változékony út, hogy alig lehetett haladni rajta; mégis út, melyet követni lehet legalább. Mert ez volt az egyetlen út, amely Jabba, a Hutt palotája felé vezetett.
Jabba a galaktika legalávalóbb gengsztere volt. Mindenben benne volt a keze: csempészésben, rabszolga-kereskedelemben, gyilkosságban; bérencei elözönlötték a csillagokat. A kegyetlenségeket ő maga agyalta ki és hajtotta végre, udvara a gazság párját ritkító fészke volt. Egyesek szerint Jabba azért választotta székhelyéül a Tatuint, mert csak e bolygó száraz poklától remélhette, hogy nem rohad szét teljesen – itt a tikkasztó nap gennyedő váladékká aszalhatja testnedveit.
Mindenesetre olyan hely volt ez, amelyről nem sokat tudtak, nem is beszélve a megközelítéséről. Gonosz hely volt, ahol Jabba romlottságának ocsmány bűzétől még a legbátrabbak ereje is elszállt.
– Puut-viit beduuu gung uuble Diip – tagolta Artu Detu.
– Persze hogy aggódom – fontoskodott Szi Thripio. – És neked is kéne. Szegény Lando Calrissian soha nem tért innen vissza. El tudod képzelni, mit csinálhattak vele?
Artu tétován füttyentett.
Az aranyszínű robot merev lépteivel átgázolt egy mozgó homokbuckán, majd megtorpant, mert egészen közel hozzájuk hirtelen felderengett, felsötétlett előttük Jabba palotája. Artu megcsúszott az út szélén, és majdnem nekiütközött.
– Nézd meg, hová lépsz, Artu! – Szi Thripio bár lassabban, újra nekiindult. Kis barátja mellette gurult. Menet közben tovább fecsegett:
– Miért nem közvetíthette volna Csubakka ezt az üzenetet? Á, ha valami lehetetlen küldetés akad, mindig minket küldenek. A robotokért senki sem aggódik. Néha magam is csodálom, miért tűrjük.
És csak járt a szája, amíg megtették a sivár út végső szakaszát, míg végül odaértek a palota kapujához. Tömör vasajtók, magasabbak, mint ameddig Thripio látott – gigantikus, henger alakú tornyokat alkotó vas- és kőfalak rendszere, amely mintha egy összehordott homokhegyből emelkedett volna ki.
A két robot félve nézte a vészjósló ajtót. Életjeleket kutattak; üdvözlést vártak, vagy valami jelzőeszközt kerestek, mellyel jelenlétüket tudathatják. Mivel semmi ilyesmit nem találtak, Szi Thripio összeszedte bátorságát (ezt a funkciót már jóval régebben programozták belé), és óvatosan hármat kopogott a vastag fémkupon, majd fürgén hátrafordult, és kijelentette:
– Úgy látszik, nincs itt senki. Menjünk vissza, és mondjuk meg Luke gazdának.
Hirtelen kis nyílás tárult ki az ajtó közepén. Vékony gépkar nyúlt ki rajta, melyen hatalmas elektronikus szem bámult egykedvűen a két robotra. A szem megszólalt:
– Tii csuta hhat yudd!
Thripio büszkén kihúzta magát, bár áramkörei kissé reszkettek. Belenézett a szembe, és először Artura, majd saját magára mutatott.
– Artu Detuvha bo Szithripiosha ei toota odd mishka Jabba du Hutt.
A szem pillantása fürgén járt egyik robotról a másikra, majd a kis nyíláson át visszahúzódott, a nyílás pedig becsukódott.
– Buu-Diip ga Noong – suttogta nyugtalanul Artu.
Thripio bólintott.
– Nem hinném, hogy beengednek minket, Artu. Jobb, ha elmegyünk. – Sarkon fordult, mikor Artu kelletlenül négy hangot csippantott.
Ekkor félelmetes, csikorgó sivítás támadt, és a hatalmas vasajtó lassan emelkedni kezdett. A két robot gyanakodva nézett egymásra, majd a feléjük ásító fekete üregre. Vártak. Féltek belépni, féltek meghátrálni.
A homályból a szem különös hangja förmedt rájuk:
– Nudd csaa!
Artu füttyentett egyet, és begördült a homályba. Thripio habozott, majd nekilódult, és zömök társa után iramodott.
– Artu, várj meg! – Egymás mellett álltak a tátongó folyosón. Thripio pedig zsémbelődött: – El fogsz tévedni!
Hátuk mögött a hatalmas ajtó óriási csattanással bezárult, a dörej végigvisszhangzott a sötét csarnokban. A két rémült robot egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd tétován elindultak.
Három nagydarab gamorrai őr szegődött azonnal melléjük – óriási disznószerű szörnyek, amelyek köztudottan gyűlölik a robotfajt. Az őrök végigvezették a két robotot a sötét folyosón, de még csak feléjük sem bólintottak. Mikor elérték az első, félig kivilágított előcsarnokot, egyikük valami utasítást morgott. Artu ideges kérdést füttyentett Thripio felé:
– Nem akarod tudni! – felelt méltatlankodva az aranyszínű robot. – Csak add át Luke gazda üzenetét, aztán tűnjünk el innen gyorsan.
Mielőtt még egy lépést tehettek volna, a sötét keresztfolyosóból egy alak közeledett feléjük: Bib Fortuna, Jabba elfajzott udvarának faragatlan főudvarmestere. Magas, humanoid lény volt, szemei csak azt látták meg, ami szükséges, köpenye teljesen elfedte testét. Koponyája hátsó részén két vastag, csápszerű nyúlvány tekergett, melyek fogó, érzelmi és észlelő funkciót töltöttek be felváltva – ezeket vagy a vállára vetve hordta a dekoratív hatás kedvéért, vagy ha egyensúlyoznia kellett, a háta mögé lógatta, mint valami kettős farkat.
Megállt a két robot előtt, és halványan elmosolyodott.
– Die wanna wanaga.
Thripio hivatalos hangon válaszolt:
– Die wanna wanaga. Üzenetet hozunk gazdádnak, Jabbának, a Huttnak.
Artu még valami megjegyzést füttyentett hozzá, amire Thripio bólintott és hozzáfűzte:
– És ajándékot. – Ezen egy pillanatra eltöprengett, és olyan meglepetve nézett, ahogy egy robottól csak kitelik, és halkan odasúgta Artunak: – Ajándékot? Miféle ajándékot?
Bib határozottan megrázta a fejét.
– Nee Jabba no badda. Me csaade su gudiee. – Kezét Artu felé nyújtotta.
A kis robot félénken és hosszan tiltakozott:
– bDúú II NgvrrrOp dbuuDIIop!
– Add oda neki, Artu! – biztatta Thripio. Artu néha olyan bináris tud lenni.
Artu azonban végképp megmakacsolta magát, úgy csipogott és szirénázott Fortunának és Thripiónak, mintha mindkettejüknek kitörlődött volna a programja.
Végül Thripio bólintott, nem túl boldogan Artu válaszától. Mentegetőzve mosolygott Bibre.
– Azt mondja, gazdánk utasítása szerint csak személyesen Jabbának adhatjuk át. – Bib ezen egy pillanatig gondolkozott, miközben Thripio folytatta: – Végtelenül sajnálom. Időnként, sajnos, olyan makacs tud lenni ilyen dolgokban. – Sikerült némi lesajnáló, mégis kedves hangsúlyt adni szavainak, miközben fejével kis termetű társa felé bökött. Bib intett, hogy kövessék.
– Nudd csaa. – Visszaindult a sötétségbe, a robotok szorosan követték, a sort a három csoszogó gamorrai őr zárta.
Mikor Thripiót elnyelte a sötétség, nyugodt hangon mormogta oda a hallgató R-2 egységnek:
– Rossz előérzetem van, Artu.
Szi Thripio és Artu Detu a trónterem bejáratánál álltak és benéztek.
– Elvesztünk! – nyögte Thripio, és ezredszer kívánta, hogy bár be tudná csukni a szemét.
A termet – az egyik barlangszerű faltól a másikig – a galaktika eleven söpredéke töltötte meg. A legalacsonyabb rendű csillagrendszerek groteszk teremtményei, a fűszeres italoktól és saját bűzlő kigőzölgésüktől részegen. Gamorraiak, torz humanoidok, javák – elmerültek az ocsmány gyönyörben, vagy rekedten ordítozva hencegtek hőstetteikkel. És a terem főhelyén, egy emelvényen, amely a tivornyázók fölé magasodott, ott hevert Jabba, a Hutt.
A feje háromszor, talán négyszer akkora volt, mint egy emberé. Sárga szemei hüllőre emlékeztettek, bőre, akár a kígyóé, azzal a különbséggel, hogy vékony zsírréteg borította. Nyaka nem volt. Többszörös tokája beleolvadt hatalmas, felpuffadt testébe, amely szinte kipukkadt a rengeteg zabálástól. Felsőtestéből satnya, szinte használatra alkalmatlan kezek nőttek, bal kezének tapadós ujjai nehézkesen tekeredtek vízipipája szárára. Haja különböző járványok következtében kihullott. Nem voltak lábai sem, törzse fokozatosan hosszú, vaskos kígyófarokba ment át, amely úgy nyúlt végig az emelvényen, mintha erjedő tésztából lenne. Széles, ajak nélküli szája szinte a fülétől a füléig ért, és állandóan csorgott belőle a nyál. Rendkívül undorító látványt nyújtott.
Mellette, a nyakánál fogva hozzá láncolva, egy szomorú, szép táncosnő ült, Fortuna fajtájából való. Hátul a fején a két száraz, formás tapogató vonzóan lógott alá meztelen, izmos hátán. Oolának hívták. Kétségbeesettnek látszott; az emelvény túlsó végén ült, olyan messzire húzódva, amennyire a lánc engedte.
Jabba pocakja mellett pedig egy apró, majomszemű hüllő üldögélt – Buja Féreg volt a neve –, aki elkapta az ételt és italt, ami Jabba kezéből vagy szájából kicsordult, és undorító csámcsogással befalta.
A részeg udvaroncokat felülről érkező fénypászmák világították meg valamelyest. Bib Fortuna keresztülhaladt a termen az emelvényhez. A helyiség egymásba nyíló szobák sorából állt, ezért minden, ami történt, mindössze mozgásnak és árnyképnek látszott. Mikor Fortuna a trón elé ért, könnyedén meghajolt, és valamit súgott a nyáladzó uralkodó fülébe. Jabba szeme résnyire szűkült... majd eszelős nevetéssel intett, hogy hozzák be a két robotot.
– Bo shudda – lihegte a Hutt, és köhögési roham jött rá. Noha számos nyelven értett, csak huttul beszélt, a nagyság jeleként. Ez volt az egyetlen jele nála.
A reszkető robotok előresiettek, hogy a visszataszító uralkodó elé álljanak, bár az durván sértette legmélyebben programozott érzékeiket.
– Az üzenet, Artu, az üzenet! – sürgette Thripio.
Artu egyet füttyentett, és kupolás fejéből fénysugár tört elő, amely Luke Skywalker alakját vette föl, aki most ott állt előttük a padlón. A kép gyorsan tíz láb magasra növekedett, és az ifjú Jedi-harcos ott magaslott az összesereglő népség fölött. A terem egy csapásra elcsendesült, ahogy Luke hatalmas jelenléte éreztette hatását.
– Üdvözöllek, nagyság – szólt a hologram Jabbához. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Luke Skywalker vagyok, Jedi-lovag és Solo kapitány barátja. Kihallgatást kérek nagyságodtól, hogy tárgyaljunk az életéről. – Szavaira a terem nevetésben tört ki, de Jabba egy kézmozdulattal leintette őket. Luke nyomban folytatta: – Tudom, hogy erős vagy, hatalmas Jabba, és hogy Solo iránti dühöd ugyanolyan hatalmas lehet. De meggyőződésem, hogy kölcsönösen előnyös egyezséget köthetünk. Jó szándékom jeléül ajándékot nyújtok át neked, ezt a két robotot.
Thripio úgy ugrott hátra, mint akit megcsíptek.
– Micsoda! Mit mondott?
Luke folytatta:
– Mindketten jól dolgoznak, és tisztességgel fognak téged szolgálni. – Ezzel a hologram eltűnt.
Thripio kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Ó, nem, ez nem lehet! Artu, biztosan rossz üzenetet játszottál le.
Jabba nevetett, és fröcsögött a nyála.
Bib szólalt meg hutt nyelven:
– Üzletelni harc helyett? Nem is Jedi.
Jabba helyeslően bólintott. Még mindig vigyorogva recsegte Thripiónak:
– Nem lesz üzlet. Nincs szándékomban lemondani kedvenc szobadíszemről. – Förtelmes röhögéssel pillantott a trón melletti tompán megvilágított fülkére; ott függött a falon Han Solo karbonizált alakja, arca és keze kinyúlt a hideg, kemény tömbből, mint egy kőtengerből kiemelkedő szobor.
Artu és Thripio bánatosan vonult végig a nyirkos folyosón egy gamorrai ösztökélésére. Kétoldalt a falat börtöncellák alkották. Ahogy a robotok elhaladtak előttük, kimondhatatlanul szenvedő kiáltások visszhangzottak a köveken és odalent a végtelen katakombákban. Időnként egy kéz, karom vagy csáp nyúlt ki egy-egy ajtó rácsán, hogy megragadja a szerencsétlen robotokat.
Artu szánalmasan csipogott. Thripio csak a fejét csóválta.
– Mi lelhette Luke gazdát? Én tettem volna valamit? Sosem éreztette, hogy elégedetlen a munkámmal...
A folyosó végén egy ajtóhoz értek, amely automatikusan kitárult. A gamorrai előretaszigálta őket. Odabent fülsiketítő gépi hangok törtek rájuk – kerekek nyikorogtak, dugattyúfejek csattogtak, hidraulikus kalapácsok dörögtek, motor berregett – és a látást folyamatosan ömlő párafelhő nehezítette. Vagy a kazánház volt, vagy a programozott pokol.
A helyiség sarkában elhaló elektronikus sikoly vonta magára a figyelmüket, mint a túlerőltetett fogaskeréké. A ködből EV-9D9, egy magas humanoid robot lépett elő, arcán zavarbaejtően emberi vágyak ültek. Thripio láthatta a Nájdinájn mögötti félhomályban, amint éppen egy robot lábait tépik ki egy kínpadon, egy másik, fejjel lefelé felakasztott robotnak vörösen izzó vasat nyomnak a lábához; tőle eredt az az elektronikus sikoly, melyet Thripio néhány pillanattal korábban hallott, ahogy a fémbőrben szétolvadtak az érzékelő áramkörök. Thripio összerezzent a hangra; saját vezetékei együttérzően sercegtek a statikus elektromosságtól.
Nájdinájn megállt Thripio előtt, és széles mozdulattal széttárta harapófogó-kezét.
– Á, új szerzemény – mondta elégedetten. – Én Ivi Nájdinájn vagyok, a kiborgsebészet vezetője. Te protokollrobot vagy, igaz?
– Szi Thripio vagyok, ember-kiborg re...
– Elég, ha igennel vagy nemmel válaszolsz – mondta Nájdinájn fagyosan.
– Nos, igen – válaszolta Thripio. Ez a robot rosszban sántikál, ez nyilvánvaló, az a fajta robot, akinek folyton bizonyítania kell, hogy robotabb a robotnál.
– Hány nyelven beszélsz? – folytatta Nájdinájn.
„Jól van, ezt a meccset ketten játsszuk” – gondolta Thripio. Elindította legfennköltebb stílusú, hivatalos bemutatkozó szalagját:
– Több mint hatmillió kommunikációs formában vagyok járatos és tudok...
– Nagyszerű – szakította félbe örvendezve Nájdinájn. – Azóta nincs tolmácsunk, amióta a gazda valamiért megharagudott a legutolsó protokollrobotunkra, és dezintegrálta.
– Dezintegrálta! – nyögött fel Thripio. A protokollnak még a látszata is elhagyta.
Nájdinájn odaszólt egy váratlanul felbukkanó disznótestőrnek:
– Ezt itt egészen jól tudjuk használni. Szerelj rá biztonsági nyakörvet, és vidd vissza a nagy fogadóterembe.
Az őr morgott valamit, és durván az ajtó felé lökte Thripiót.
– Artu, ne hagyj el! – kiáltott fel Thripio, de az őr megragadta és elvonszolta.
Ahogy Thripiót eltávolították, Artu hosszú, panaszos kiáltást hallatott. Majd Nájdinájn felé fordult, és hosszasan, felháborodottan füttyögött.
Nájdinájn felnevetett.
– Pimasz kis apróság vagy, de majd hamarosan tiszteletet tanulsz. Szükségem van rád a gazda vitorlás bárkáján. Sok asztrorobotunk tűnik el mostanában, főleg pótalkatrésznek lopják el őket. Azt hiszem, éppen megfelelsz.
A kínpadon a robot nagyfrekvenciájú sikolyt hallatott, aztán felszikrázott és elcsendesedett.
Jabba, a Hutt udvara tombolt a förtelmes eksztázisban. Oola, a Jabbához láncolt szépség, a terem közepén táncolt, a lerészegedett szörnyetegek pedig tapsoltak és ordítoztak. Thripio a trón háta mögött téblábolt, igyekezett a legalsó lépcsőfokon maradni. Időnként le kellett buknia, hogy kitérjen egy felé dobott gyümölcs elől, vagy félrelépnie egy guruló test elől. Leginkább csap lapult. Mi mást tehetett volna itt egy protokollrobot, ahol ilyen kevés a protokoll?
Jabba vízipipája füstjén keresztül bámult, és intett Oolának, hogy üljön oda mellé. A lány azonnal abbahagyta a táncot, és rémült tekintettel, fejét rázva hátrálni kezdett. Láthatóan viszolygott az ilyen hívogatástól.
Jobba megdühödött. Félreérthetetlenül mutatott egy helyre maga mellett az emelvényen.
– De eithe! – morogta.
Oola még hevesebben rázta a fejét, arca maga volt a rémület.
– Na csuba negatoria. Na! Na! Natoota...
Jabba iszonyú dühbe gurult. Dühöngve mutatott Oolára:
– Boshka!
Megnyomott egy gombot, és eleresztette Oola láncát. Mielőtt a lány menekülhetett volna, a padlón megnyílt egy rácsos csapóajtó, és ő belezuhant a lenti üregbe. Az ajtó azonnal becsapódott. Egy másodpercnyi csönd melyet mély, morajló üvöltés követett, majd egy rémült sikoly, azután újra csönd.
Jabba nevetett és csorgott a nyála. Egy tucatnyi mulatozó rohant a rácshoz, hogy bámulják a táncosnő pusztulását.
Thripio még jobban meghúzta magát, és segélykérően nézett Han Solo karbonit alakjára, amely domborműként függött a falon. Ott van hát az ember, akinek semmi érzéke nem volt a protokollhoz, gondolta bánatosan.
Mélázásából természetellenes csend riasztotta fel, amely hirtelen a teremre borult. Felkapta a fejét, és látta, hogy Bib Fortuna tör utat a tömegben két gamorrai őr kíséretében, mögöttük egy gonosz külsejű köpönyeges, sisakos fejvadász, aki szíjon vezette foglyát: Csubakkát, a vukit.
Thripio döbbenten suttogta:
– Ó, nem! Csubakka! – A jövő most valóban nagyon sötétnek tűnt.
Bib néhány szót súgott Jabba fülébe, közben a fejvadászra és zsákmányára mutatott. Jabba feszülten figyelt. A fejvadász humanoid volt, alacsony és jellegtelen: zekéje köré töltényöv volt erősítve, és a sisakján lévő szemnyílás azt a benyomást keltette, hogy képes keresztüllátni a tárgyakon. Mélyen meghajolt, és folyékony ubi nyelven kezdett beszélni:
– Üdvözöllek, felség. Boushh vagyok. – Fémes nyelv volt, amely jól illett annak a bolygónak a ritkított légköréhez, amelyről ez a nomád faj származott.
Jabba ugyanazon a nyelven válaszolt, bár modorosan és lassan beszélt ubiul.
– Végre elhozta nekem valaki a hatalmas Csubakkát... – Folytatta volna, de nem tudta kinyögni a megfelelő szót. Harsány nevetéssel Thripióhoz fordult. – Hol van a tolmácsrobotom? – mennydörögte, és intett Thripiónak, hogy jöjjön közelebb. Az illemtudó robot vonakodva engedelmeskedett.
Jabba nagyvonalúan utasította:
– Üdvözöld pénzsóvár barátunkat, és kérdezd meg tőle a vuki árát.
Thripio lefordította a parancsot a fejvadásznak. Boushh figyelmesen hallgatta, és közben a teremben tanyázó vadállati teremtményeket figyelte, az esetleges kijáratot leste, biztosítékot, sebezhető pontokat keresett. Különösen az ajtó mellett álló Boba Fettet tanulmányozta – az acélmaszkos kalmárt, aki elfogta Han Solót.
Boushh mindezt egy pillanat törtrésze alatt felmérte, majd továbbra is anyanyelvén mondta Thripiónak:
– Ötvenezret akarok, egy fillérrel sem kevesebbet.
Thripio nyugodtan lefordította Jabbának, aki hirtelen méregbe gurult, és vaskos farkának egyetlen suhintásával lesöpörte az aranyszínű robotot a magasított trónról. Thripio csörömpölve gurult a padlóra, ahol egy pillanatra mozdulatlanul maradt, nem tudván biztosan, mi a megfelelő protokolláris eljárás ilyen helyzetben.
Jabba torokhangú hutt nyelven ordított tovább. Boushh használhatóbb helyzetbe igazította fegyverét. Thripio sóhajtott, visszakapaszkodott az emelvényre, összeszedte magát, és lefordította Boushhnak – nem szó szerint –, amit Jabba mondott.
– Huszonötezernél nem fizet többet... – tájékoztatta Thripio.
Jabba intett disznóőreinek, hogy vegyék át Csubakkát, két java pedig Boushht vette célba. Boba Fett is felemelte fegyverét. Jabba hozzátette Thripio fordításához:
– Huszonötezer, plusz az élete.
Thripio fordított. A teremben feszült és bizonytalan csend volt. Végül Boushh szólalt meg szelíden Thripio felé:
– Mondd meg ennek a dagadt szemétládának, okosabban kellene viselkednie, különben a terem különböző sarkaiból kell majd összekaparni a bűzlő irháját. Egy hődetonátort tartok a kezemben.
Thripio hirtelen a kis ezüstgömbre pillantott, melyet Boushh félig elrejtve tartott a bal kezében. Halk, vészjósló zümmögés hallatszott. Thripio idegesen pillantott Jabbára, aztán újra Boushhra.
Jabba a robotra vakkantott:
– Na? Mit mondott?
Thripio megköszörülte a torkát:
– Nagyságod, ő, hm, ó...
– Ki vele, robot! – bömbölte Jabba.
– Ó, te jóságos... – nyöszörgött Thripio. Felkészült magában a legrosszabbra, majd folyékonyan, huttul mondta Jabbának:
– Boushh tisztelettel nem ért egyet nagyságoddal, és kéri, hogy még egyszer gondolja meg az összeget... vagy pedig bekapcsolja a hődetonátort, amelyet a kezében tart.
A teremben körös-körül zavart mormogás hallatszott. Mindenki hátrált néhány lépést, mintha az segítene. Jabba a fejvadász kezében tartott gömbre meredt, amely lassan izzani kezdett. A körülállókra újból feszült csend telepedett. Jabba néhány hosszú másodpercig gonoszul bámulta a fejvadászt. Aztán csúf, hatalmas szája lassan elégedett vigyorba torzult. Óriási pocakjának mélyéből nevetés tört fel, akár a mocsárból a gáz.
– Ez a fejvadász ugyanolyan gazember, mint én. Bátor és ötletes. Mondd meg neki, legfeljebb harmincöt – és figyelmeztesd, ne kísértse a szerencsét.
Thripio jócskán megkönnyebbült az események ilyen alakulásától. Fordított Boushhnak. Mindenki a fejvadászt figyelte, hogyan reagál. A fegyverek készenlétben.
Ekkor Boushh elengedte a hődetonátor kapcsolóját, és az kialudt.
– Zeebuss – bólintott.
– Beleegyezik – mondta Thripio Jabbának.
A tömeg éljenzett, Jabba megnyugodott.
– Gyere, barátom, vegyél részt az ünnepségünkön. Találhatok majd még más munkát is számodra. – Thripio lefordította, és újra kezdődött a vad tivornyázás.
Csubakka magában morgott, miközben a gamorraiak elvezették. Szétverhette volna a fejüket, már csak azért, mert olyan rondák, vagy hogy mindenkit emlékeztessen arra, milyen fából faragtak egy vukit – de az ajtó mellett ismerős arcot pillantott meg. Egy vadkanszerű félmaszk mögött hajóőr-egyenruhás ember rejtőzött – Lando Calrissian. Csubakka nem mutatta, hogy felismerte, és nem is ellenkezett az őrrel, aki kivezette a teremből.
Landónak hónapokkal ezelőtt sikerült beszivárognia ebbe a tetűfészekbe, hogy megnézze, ki lehet-e szabadítani Solót Jabba fogságából. Több oka is volt erre.
Először is úgy érezte – joggal –, hogy Han az ő hibájából került ebbe a helyzetbe, és jóvá akarta tenni, feltéve persze, hogy úgy teheti meg, hogy közben ő sértetlen marad. Beolvadni a környezetbe mint a kalózok egyike, nem okozott gondot Landónak, hiszen a személycsere nála megszokott életforma volt.
Másodszor, együtt akart működni Han barátjával, akik a Felkelők Szövetségének vezetői voltak. Ők kívül estek a Birodalom hatósugarán, ő pedig egész életében semmit nem szeretett volna jobban, mint éppen ezt. A birodalmi rendőrség túl gyakran avatkozott bele az akcióba, így hát most ez olyan bosszúféle is volt. Lando szívesen csatlakozott Solo társaságához, mivel azok szemlátomást épp azon voltak, hogy ez legyen a Birodalom ellen az utolsó akció.
Harmadszor, Leia hercegnő megkérte, hogy segítsen, és ő nem tudta visszautasítani, ha egy hercegnő kérte a segítségét. Mellesleg sosem lehet tudni, hogyan hálálhatja meg egy szép napon.
Végül, Lando fogadni mert volna bármibe, hogy Hant egyszerűen nem lehet innen kiszabadítani – és Lando egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne fogadjon.
Így hát azzal töltötte napjait, hogy figyelt. Figyelt és mérlegelt. Ezt tette most is, mikor Csubit elvezették – figyelt és beleolvadt a falba.
A zenekar játszani kezdett, vezetőjük egy kék, lógó fülű jizz-wailer volt, akit Max Rebónak hívtak. A padlót ellepték a táncolók. Az udvaroncok zajongtak, és még jobban megfeledkeztek magukról.
Boushh egy oszlopnak támaszkodva figyelte a jelenetet. Tekintete hidegen söpört végig az udvaron, a táncosokon, a dohányzókon, a hentergőkön, a kártyázókon... végül megállapodott egy ugyanolyan rezzenéstelen tekinteten a terem túlsó végében, pont vele szemben. Boba Fett figyelte őt.
Boushh kissé arrébb húzódott, fegyverét igazgatva, mint egy játékos gyerek. Boba Fett nem mozdult, öntelt mosolya láthatatlan maradt félelmetes maszkja alatt.
Csubakkát a disznóőrök végigvezették a kivilágítatlan, föld alatti folyosón. Az egyik ajtón csáp nyúlt ki, és megérintette a töprengő vukit.
– Hrrrrr! – ordította, és a csáp visszacsusszant a cellába.
A következő ajtó nyitva állt. Mielőtt Csubi teljesen felfogta volna, mi történik, az őrök egyszerre erőteljesen belökték a cellába. Az ajtó becsapódott, és ráborult a sötétség.
Felemelte fejét, és hosszú, szánalmas bömbölés tört ki belőle, amely végigvisszhangzott az egész vas- és homokhegyen a türelmes, végtelen égboltig.
A csöndes, sötét és üres trónterem összeszemetelt sarkait betöltötte az éjszaka. Vér, bor és nyál szennyezte a padlót. A bútorokon széttépett ruhafoszlányok lógtak, eszméletlen testek hevertek törött berendezési tárgyak alatt. A mulatság véget ért.
Az árnyak között sötét alak mozgott csendesen. Olykor megállt egy oszlop vagy egy szobor mögött. A terem fala mentén lopakodott végig, egyszer átlépett egy hortyogó Jakpofán. Egyszer sem ütött zajt. Boushh volt, a fejvadász.
Elérte a lefüggönyzött benyílót, ahol Han Solo tömbje függött egy erőtér segítségével a falon. Boushh óvatosan körülpillantott, majd elfordított egy kapcsolót a karbonit koporsó oldala mellett. Az erőtér zümmögése elhalkult, és a súlyos tömb lassan a padlóra ereszkedett.
Boushh odalépett, és az űrkalóz megfagyott arcát vizsgálgatta. Kíváncsian megérintette Solo karbonizált arcát, akár egy ritka drágakövet. Kemény és hideg, akár a gyémánt.
Néhány másodpercig a tömb oldalán lévő kapcsolótáblát vizsgálgatta, majd működésbe hozott néhány kapcsolót. Végül, miután egy utolsó, habozó pillantást vetett az előtte lévő élő szoborra, elfordította a dekarbonizáló fogantyút.
A tömbből sivító hang hallatszott. Boushh ismét aggódva nézett körül, hogy megbizonyosodjék, senki nem hallja. A kemény burok, amely Solo arcvonásait borította, lassan olvadni kezdett. Hamarosan Solo egész teste előtűnt, szabaddá váltak felemelt kezei – melyek oly sokáig voltak a tiltakozó mozdulatba fagyva –, és tehetetlenül hulltak oldala mellé. Merev arca leginkább halotti maszkra emlékeztetett. Boushh kiemelte az élettelen testet a burokból, és óvatosan a földre eresztette.
Ijesztő sisakjával egészen közel hajolt Solo arcához, és feszülten figyelte rajta az életjeleket. Lélegzet nincs. Pulzus nincs. Egyszer csak Han kinyitotta a szemét, és köhögni kezdett. Boushh feltámogatta, igyekezett megnyugtatni – lehetnek őrök a közelben, akik meghallják.
– Nyugalom – suttogta. – Pihenj csak!
Han felpislogott a homályos alakra.
– Nem látok... Mi történik?
Érthetően tájékozatlan volt, hiszen hat hónapig volt tetszhalott, e sivatagi bolygó hónapjaiban számolva – ez az idő számára időtlen volt. Kegyetlen érzés volt – mintha egy örökkévalóság alatt akart volna lélegzetet venni, mozogni, sikoltani; minden pillanatban öntudatánál, fájdalmasan fuldokolva –, és most hirtelen zajos, fekete, hideg mélységbe dobják.
Érzékei egyszerre rohanták meg. A levegő ezernyi jeges fogával mart a bőrébe; szeme előtt áthatolhatatlan homály; a szél hurrikánként tombolt füle körül; nem tudta, merre van felfelé; émelygett az orrába hatoló milliónyi szagtól; csöpögött a nyála, minden csontja fájt – és ekkor jöttek a látomások.
Látomások a gyermekkoráról, az utolsó reggelijéről, huszonhét kalóztámadásról... mintha életének valamennyi képét és emlékét egy léggömbbe gyömöszölték volna, és a léggömb kidurrant, azok pedig most kizúdulnak egyetlen másodperc alatt. Szinte megsemmisítő volt; élménytúlterheltség, pontosabban szólva, emléktúlterheltség. Többen megőrültek már a dekarbonizálást követő első percekben – gyógyíthatatlanul, végérvényesen megőrültek –, képtelenek lévén a tízmilliárdnyi képet, amelyből egy élet áll, ismét valamilyen összefüggő, értelmes rendbe rakni.
Solo azonban erősebb alkat volt. Meglovagolta a benyomások áradásának hullámát, míg csak habzó sodrássá nem csitult, elnyomta emlékeinek tömegét, csak a legfrissebb törmelékeket engedte a felszínen kavarogni; Lando Calrissian árulását, akit egykor barátjának nevezett; elromlott hajóját; Leia utolsó pillantását; elfogatását; Boba Fettet, a fémmaszkos fejvadászt, aki...
Hol van most? Mi történt? Utolsó emléke Boba Fett volt, aki figyeli őt, amint karbonittá válik. Boba Fett lenne, aki most kiolvasztotta, hogy valami még szörnyűbb következzék? A levegő dübörgött a fülében, lélegzetét szabálytalannak, természetellenesnek érezte. Kezét védekezően emelte arca elé.
Boushh igyekezett megnyugtatni:
– Kiszabadultál a karbonitból, és ez most hibernációs rosszullét. A szemed világa hamarosan visszatér. Gyere, siessünk, ha ki akarunk jutni innen.
Han ösztönösen megragadta a fejvadászt, megérezte a maszk arcrostélyát, és visszahúzódott.
– Nem megyek sehová, azt sem tudom, hol vagyok. – Izzadni kezdett, szíve ismét vadul vert, agyába kérdések tolultak. – Ki vagy te egyáltalán? – Lehet, hogy mégis Fett.
A fejvadász felemelte kezét, és levette sisakját: Leia hercegnő szépséges arca bukkant alóla elő.
– Valaki, aki szeret – suttogta a lány, gyengéden kesztyűs keze közé fogva Han arcát, és hosszan megcsókolta a száját.

 

2.

Han erőltette a szemét, de nem látott; akár az újszülött.
– Leia! Hol vagyunk?
– Jabba palotájában. Sürgősen ki kell vigyelek innen.
Han szédelegve felült.
– Minden olyan zavaros... nem nagyon tudok segíteni.
Leia egy hosszú másodpercig nézte megvakult szerelmesét – fényéveket utazott, hogy rátaláljon, életét kockáztatta, elvesztegette a nehezen nyert időt, amelyre nagy szüksége volt a felkelőknek, az időt, amelyet nem lehetett volna egyéni vágyakra és magánügyekre pazarolni... de szerette őt.
Könnyek szöktek a szemébe.
– Sikerülni fog – suttogta.
Szenvedélyesen átölelte és ismét megcsókolta. Hant is egyszerre elöntötték az érzelmek – visszatért a halálból, a gyönyörű hercegnő fogja a karját, kiragadja őt a sötétség karmaiból. Megrendült; képtelen volt mozdulni, megszólalni, csak fogta szorosan, vak szemeit becsukta a szörnyű valóság előtt, amellyel hamarosan szembe kell nézniük. Hamarabb, mint gondolta. A hátuk mögött hirtelen felhangzó, visszataszító, bugyborékoló hang túlságosan is gyanús volt. Han kinyitotta szemét, de még mindig nem látott semmit. Leia felnézett a hátuk mögötti benyílóra, és arcára rémület költözött. Mert a függönyt félrehúzták, és az egész helyiség a padlótól a mennyezetig tele volt Jabba udvarának legförtelmesebb esetlen, nyáladzó, lihegő szörnyeivel.
Leia a szája elé kapta a kezét.
– Mi az? – unszolta Han. Valami nyilvánvalóan nincs rendjén. Bámult a sötétségbe.
A helyiség másik végéből ocsmány vihogás hallatszott. Hutt vihogás.
Han felemelte a fejét, ismét behunyta a szemét, mintha távol akarná tartani az elkerülhetetlent, legalább egy pillanatra.
– Ismerem ezt a nevetést.
Hirtelen a szemközti oldalon is felgördült a függöny. Ott ült Jabba, Ishi Tib, Boba és néhány testőr. Valamennyien nevettek, egyre nevettek, gurultak a nevetéstől.
– Ó, ó, milyen megható látvány – dorombolta Jabba. – Han, fiacskám, megjött az ízlésed, ami a barátaid megválasztását illeti, még ha a szerencséd nem is.
Hannak még vakon is jobban ment a szövegelés, mint egy fűszerevőnek.
– Nézd, Jabba, éppen hozzád igyekeztem, hogy fizessek, mikor egy kis kitérőt kellett tennem. Tudom, hogy volt köztünk némi vita, de biztos vagyok benne, hogy találunk megoldást...
Jabba ezúttal őszintén röhögött.
– Már késő, Solo. Lehet, hogy te voltál a csempészszakmában a legjobb, de most már csak Bantha-eledel vagy. – Hirtelen lefagyott szájáról a mosoly, és intett az őröknek. – Vigyétek!
Az őrök megragadták Leiát és Hant. A koréliai kalózt elhurcolták, míg Leia tovább viaskodott velük.
– Majd kitalálom, hogyan végezzek vele – dünnyögte Jabba.
– Triplán fizetek! – kiáltotta Solo. – Elszalasztod a szerencsédet, Jabba. Ne légy bolond! – Ezzel kivonszolták.
Az őrök sorából gyorsan előlépett Lando, megfogta Leiát, és megpróbálta elvezetni.
Jabba megállította:
– Várj! Hozd ide hozzám!
Lando félúton megállt Leiával. Feszülten figyelt, nem tudván, mit tegyen. Nem a legalkalmasabb idő volt a cselekvésre. Az esélyek nem voltak a legmegfelelőbbek. Tudta, hogy az adu nála van, és az adu ász olyasmi, amit tudni kell kijátszani a nyeréshez.
– Nem lesz semmi baj – suttogta Leia.
– Én nem vagyok olyan biztos benne – felelte Lando. De a pillanat elmúlt, most már semmit sem lehetett tenni. Ő, Ishi Tib és a Madárgyík odavezették az ifjú hercegnőt Jabba elé.
Thripio, aki mindent figyelt a helyéről, Jabba háta mögül, nem tudott többé odanézni. Rémülten elfordult.
Ezzel szemben Leia egyenesen állt az undorító uralkodó előtt. Szörnyen dühös volt. Az egész Galaxis háborúban áll, őt meg elfogja ez a szemétkereskedő – ez több volt annál, mint amit el tudott viselni. Mégis megőrizte nyugalmát, hiszen végső soron hercegnő volt.
– Hatalmas barátaink vannak, Jabba. Hamarosan megbánja...
– Persze, persze – dörmögte vidáman a vén gengszter –, de addig is kellően élvezni fogom az ön társaságát.
Mohón magához húzta, míg arcuk alig néhány hüvelyknyire volt egymástól, a lány teste hozzányomódott olajos kígyóbőréhez. Leia arra gondolt, hogy itt és most megöli. De visszafojtotta indulatát, mert ez a csőcselék végezhetett volna vele, mielőtt el tudna menekülni Hannal. Később biztosan kedvezőbb esélyek is lesznek. Így hát félretette büszkeségét arra az időre, amikor végezhet ezzel a kocsonyatömeggel.
Thripio egy pillanatra odapislantott, majd rögtön újra elfordult.
– Ó, nem, nem bírom nézni.
Jabba, a vén kéjenc, kiöltötte vastag, csöpögő nyelvét, és egy durva csókot nyalt a hercegnő szájára.
Hant durván belökték a börtöncellába; mögötte csikorogva bevágódott az ajtó. Lerogyott a sötétségben a padlóra, majd összeszedte magát, és a fal tövébe ült. Néhány pillanatig öklével verte a padlót, de aztán lehiggadt, és igyekezett összeszedni gondolatait.
Sötétség. Hát a fene egye meg, ha vak, hát vak. Nincs értelme holdharmatra vágyni egy meteoriton. Csak hát olyan kétségbeejtő volt így felébredni a mélyhűtésből: megmenti az egyetlen, aki...
Leia! A kapitány gyomra összeszorult a gondolatra, mi történhet most vele. Csak tudná, hol van. Próbaképpen megkopogtatta a falat a háta mögött. Tömör szikla.
Mit tehetne? Talán alkudozhatna. De mije van, amivel üzletet köthet? „Ostoba kérdés – gondolta –, mikor volt nekem bármire is szükségem, hogy alkudozzak?”
Mégis, mi? Pénz? Jabbának több van, mint amennyire ő valaha is számíthat. Gyönyörök? Semmi sem okozhat nagyobb gyönyört Jabbának, mint hogy megbecstelenítse a hercegnőt, és megölje Solót. Nem, az ügy rosszul állt – sőt úgy tűnt, rosszabbul nem is állhatna.
Ekkor meghallotta a morgást. Ijesztő mély morgás a cella távoli sarkának fekete mélyéből, egy hatalmas, dühödt állat morgása.
Solo karjain felállt a szőr. Fürgén talpra ugrott, hátát a falnak vetette.
– Alighanem társaságom van – dünnyögte.
A vad lény hatalmasat bődült:
– Grrrrr! – és egyenesen Solóra vetette magát, durván megragadta a mellén, és több láb magasra a levegőbe emelte, szinte kinyomta belőle a szuszt.
Han néhány hosszú másodpercig nem mozdult – nem hitt a fülének.
– Te vagy az, Csubi?
Az óriás termetű vuki boldogan vakkantott.
Solo úszott a boldogságban; egy órán belül már másodszor, bár ez egészen más természetű volt.
– Jól van, várj egy kicsit, hiszen összetörsz.
Csubakka letette barátját. Han kinyújtotta a kezét, és megvakarta barátja mellkasát. Csubi vinnyogott, mint egy kölyökkutya.
– Oké, hát mi történik itt egyáltalán? – tért azonnal a lényegre Han. Hihetetlen szerencse, van vele valaki, akivel tervet kovácsolhat. És nem egyszerűen akárki, hanem leghűségesebb barátja az egész Galaxisban.
Csubi hosszasan magyarázott:
– Arh arhaggh spargh, rahr aurovvraahrah grop rahp rah.
– Lando terve? Hát ő mit keres itt?
Csubi ismét hosszan ugatott.
Han megrázta a fejét.
– Luke megbolondult? Miért hallgattál rá? Az a kölyök saját magára sem tud vigyázni, nemhogy másokat kiszabadítson.
– Rovr ahrgh avf ahrarovv rovh rohngr grgrff rf rf.
– Jedi-lovag? Folytasd! Kis időre kimaradtam a dolgokból, közben meg mindenki illúziókban ringatja magát.
Csubakka kitartóan morgott.
Han kétkedve bólintott a sötétben.
– Hiszem, ha látom – jegyezte meg, és közben jó erősen beverte fejét a falba. – Már megbocsáss a kifejezésért.
Jabba palotájának vas főkapuja nyikorogva vágódott ki, hiszen csak a homok és az idő olajozta. Odakint a porviharban Luke Skywalker állt és bámult befelé a tátongó fekete nyílásba.
A Jedi-lovagok reverendára emlékeztető köntösét viselte, de sem pisztoly, sem fénykard nem volt nála. Minden póz nélkül, könnyed testtartással álldogált, felmérte a helyzetet, mielőtt belépett. Már férfi volt. Bölcsebb is: nem az évek öregítették, hanem a veszteségek. Elveszítette illúzióit, és elvesztette hazáját. Elveszítette barátait a háborúban. A feszültség miatt nem tudott aludni. Elveszítette a kezét.
De mindezekből a veszteségekből a legnagyobb az volt, ami abból a tudásból és a mély felismerésből fakadt, hogy amit tud, többé nem tudja nem tudni. Sok minden volt, amit bár ne ismert volna meg. Tudása súlya alatt öregedett.
A tudás természetesen hasznára is vált. Sokkal megfontoltabb lett. A férfikor távlatokat nyitott, keretet, melybe beillesztheti élete eseményeit – olyan tér- és időbeli koordinátarendszert, mely körülhatárolja létét a legkorábbi emlékektől egészen a százféle lehetséges jövőig. Mélységek, rejtélyek és térközök hálója, melyen át Luke távlatban szemlélhette élete bármely új eseményét. Sötét és tekervényes útvesztő, amely tudatának horizontja távolba vesző pontjáig nyúlik vissza. És ezek az árnyékos zugok, melyek ilyen távlatot kölcsönöztek a dolgoknak... nos, ez a háló életét bizonyos módon sötétté tette.
Nem a lényeget tekintve persze – és ha valaki azt mondja, hogy ez az árnyék mélységet adott korábban dimenzió nélküli, sík személyiségének –, ezt a gondolatot csak egy eltompult időt tükröző, eltompult gáncsoskodás sugallhatta. Mindenesetre volt benne bizonyos sötétség.
A tudásnak voltak más előnyei is; ésszerűség, udvariasság, döntési képesség. Különösen a döntés kétélű fegyver; de megvoltak az előnyei.
Ezenkívül megtanult bánni a Jedi-erővel, amely korábban csak képesség volt nála.
Most többet tudott.
Ezek a tulajdonságok mind szükségesek voltak, hogy magabiztos legyen; és Luke, éppúgy, mint bárki más, tudta, hogy minden élő dolognak növekednie kell. Mégis e tudás összessége valami szomorúságot hordozott. Egyfajta sajnálatot. De ki engedhette meg magának ilyen időkben, hogy gyerek legyen?
Luke elszántan belépett a boltozatos előcsarnokba.
Szinte azonnal két gamorrai lépett elő, és elállta az útját. Egyikük ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt:
– No csuba!
Luke felemelte kezét, és az őrökre mutatott. Mielőtt bármelyikük fegyvert ránthatott volna, mindketten hörögve, zihálva kaptak a torkukhoz. Térdre rogytak.
Luke leengedte kezét, és továbbment. Az őrök, akik egyszerre újra levegőhöz jutottak, belezuhantak a homokba, a lábnyomába. Nem követték.
A következő soroknál Luke Bib Fortunával találkozott. Amint Fortuna az ifjú Jedihez ért, beszélni kezdett, Luke azonban nem állt meg, ezért Bibnek a mondat közepén irányt kellett változtatnia és Luke után iramodnia, hogy folytathassa a beszélgetést.
– Nyilván ön az, akit Skywalkernek hívnak. Őfelsége nem óhajtja fogadni.
– Jabbával akarok beszélni. Most! – mondta egykedvűen Luke, anélkül hogy lassított volna. A következő kereszteződésnél néhány további őr előtt haladtak el, akik a nyomukba szegődtek.
– A hatalmas Jabba alszik – magyarázta Bib. – Utasított, hogy mondjam meg önnek, nem lesz semmiféle üzlet...
Luke hirtelen megállt, és Bibre meredt. Tekintete összekapcsolódott a főudvarmesterével, könnyedén felemelte kezét, és belülről megfeszítette magát.
– Most azonnal odavezetsz Jabbához.
Bib habozott, fejében szilánkokra hullt minden. Milyen utasítást is kapott? Ó, igen, már emlékszik:
– Most azonnal odavezetlek Jabbához.
Megfordult és elindult a trónteremhez vezető kanyargós folyosón. Luke követte a homályba.
– Derekasan szolgálod a gazdádat – súgta Bib fülébe.
– Derekasan szolgálom a gazdámat – bólintott meggyőződéssel Bib.
– Megkapod érte a jutalmadat – tette hozzá Luke.
Bib önelégülten mosolygott.
– Megkapom érte a jutalmamat.
Amikor Luke és Bib belépett Jabba tróntermébe, a zsivaj hirtelen elnémult, mintha Luke megjelenésének fagyasztó hatása lett volna. Mindenki megérezte a változást.
A főudvarmester és a Jedi-lovag a trón felé közeledett. Luke meglátta Leiát, aki Jabba pocakja mellett ült. Nyakánál fogva meg volt láncolva, és hiányos, táncosnői öltözéket viselt. A termen keresztül azonnal megérezte, hogy szenved – de nem szólt semmit, még csak rá sem pillantott, teljesen kirekesztette tudatából a lány gyötrődését. Mert figyelmét teljes egészében Jabbára kellett összpontosítania.
Leia a maga részéről azonnal megérezte ezt. Bezárta tudatát Luke előtt, nehogy megzavarja őt; ugyanakkor ki is tárta, készen arra, hogy minden információmorzsát felfogjon, amelyre szüksége lehet a cselekvéshez. Felvillanyozódott a lehetőségtől.
Thripio kikukucskált a trón mögül, mikor Bib odaért. Napok óta először elindította reményprogramját. „Á, végre megjött Luke gazda, hogy elvigyen innen” – sugározta. Bib büszkén megállt Jabba előtt.
– Uram, bemutatom Luke Skywalker Jedi-lovagot.
– Mondtam, hogy ne ereszd be! – mordult rá huttul a gengszter.
– Meg kell engednie, hogy beszéljek – szólalt meg halkan Luke, de az egész teremben lehetett hallani a hangját.
– Meg kell engednie, hogy beszéljen – helyeselt kötelességtudóan Bib.
A dühöngő Jabba Bib arcába vágott, aki megtántorodott és földre zuhant.
– Te gyengeelméjű bolond! A régi Jedi-trükköt használja!
Luke a körülötte nyüzsgő vegyes társaság tudatát is beolvasztotta a magáéba, hogy gondolatai csak Jabbára összpontosulhassanak. Ez erőteljes szellemi koncentrációt kívánt.
– Idehozod nekem Solo kapitányt és a vukit!
Jabba zordan mosolygott.
– Rám a gondolatod ereje nem hat, fiú. Az emberi tudat sémái nincsenek rám hatással.
– Aztán, mint ami utólag jutott eszébe, hozzátette: – Én már akkor gyilkoltam a fajtádat, amikor még jelentett valamit az, hogy Jedi.
Luke némileg megváltoztatta tartását, külsőleg és belsőleg is.
– Mindenesetre magammal viszem Solo kapitányt és barátait. Vagy tanulsz ebből... vagy elpusztulsz. Válaszolhatsz, és óva intelek, hogy alábecsüld a képességeimet. – Saját nyelvén beszélt, melyet Jabba jól értett.
Jabba nevetett, mint ahogy az oroszlán nevet, ha megfenyegeti egy egér.
Thripio, aki elmerülten figyelte a jelenetet, előrehajolt, hogy odasúgja Luke-nak:
– Gazda, ahol áll... – de egy őr hirtelen megragadta az aggódó robotot és visszalökte a helyére.
Jabba abbahagyta a nevetést, és elkomorult.
– Nem kötünk semmiféle üzletet, ifjú Jedi. Élvezettel nézem végig halálodat.
Luke felemelte kezét. Egy közelben álló őr pisztolytáskájából kiugrott a pisztoly, és a Jedi tenyerébe röppent. Luke a fegyverrel célba vette Jabbát.
– Boshka! – sziszegte Jabba.
A padló hirtelen megnyílt, és Luke meg az őr lezuhant a mélységbe. A csapóajtó azonnal bezárult. Az udvari szörnyetegek a padlórácshoz tódultak és bámultak lefelé.
– Luke! – sikoltotta Leia. Úgy érezte, mintha saját énjének egy része is vele zuhant volna az üregbe. Előrelépett, de a lánc a torkán féken tartotta. Körülötte rekedt nevetés hallatszott, és ez idegesítette. A menekülésen töprengett.
Emberi őr érintette meg a vállát. Felnézett; Lando volt az. Észrevétlenül nemet intett a fejével. Izmai észrevétlenül elernyedtek. A pillanat nem volt megfelelő, Lando tudta ezt – de megvolt a megfelelő leosztás. Minden kártya itt volt már – Luke, Han, Leia, Csubakka... és a jó öreg hamiskártyás Lando. Eddig egyszerűen csak nem akarta, hogy Leia kiterítse lapját, míg minden tét nincs az asztalon. Most azonban a tét túl nagy volt.
Odalent az üregben Luke összeszedte magát, és feltápászkodott a földről. Látta, hogy hatalmas, barlangszerű börtönben van. A falak sziklatömbökből álltak, közöttük sötét hasadékok nyíltak. A földön számtalan állat félig lerágott csontja hevert, bűzlött a rothadó hús és a torokszorító félelem.
Huszonöt lábnyira a feje fölött látta a mennyezeten a vasrácsot, melyen át Jabba visszataszító udvaroncai bámulták.
A barlang oldalában lassan nyílni kezdett egy ajtó. Mellette az őr váratlanul eszelősen sikoltozni kezdett. Luke végtelen nyugalommal tanulmányozta a környezetet, miközben levette hosszú köntösét; csak a rövid Jedi-tunika maradt rajta, ami nagyobb mozgásszabadságot biztosított számára. Gyorsan a falhoz hátrált, lekuporodott és figyelt.
Az oldalbejárat felől felbukkant a hatalmas Rankor. Akkora volt, mint egy elefánt, volt benne valami hüllőszerű és iszonyatos, mint egy lidércnyomás. Óriási vicsorgó szája aszimmetrikusan helyezkedett el a fején, agyarai és karmai minden képzeletet felülmúltak. Látszott rajta, hogy mutáns és vad, mint minden értelem nélküli lény.
Az őr felkapta a pisztolyt a sárból, ahová esett, és lézersugarakkal lőni kezdte a borzalmas szörnyeteget. A fenevad ettől csak még dühösebb lett. Az őr felé dübörgött.
Az őr szakadatlanul tüzelt. A fenevad, ügyet sem vetve a lézersugarakra, megragadta az eszelősen kapálódzó őrt, összecsattintotta nyáladzó állkapcsait, és egy falásra lenyelte. Odafönt a közönség tapsolt, nevetett, és pénzdarabokat dobált lefelé.
Ezután a szörnyeteg megfordult, és Luke felé indult. De a Jedi-lovag felugrott, és egyetlen nyolcméteres szökkenéssel megkapaszkodott odafent a rácsban. A közönségnek ez nem nagyon tetszett. Luke végigfüggeszkedett a rácson, és a barlang sarka felé igyekezett. Nagy erőfeszítéssel kapaszkodott a vasrudakba, a közönség pedig gúnyos kacajjal kísérte erőfeszítését. Egyik keze megcsúszott a síkos rácson, és bizonytalanul himbálózott a csaholó bestia fölött.
Két java rohant keresztül a rács tetején, és fegyverük tusával ütni kezdték Luke kapaszkodó ujjait. A tömeg, helyeslése jeléül, ismét üvöltött.
A Rankor lentről Luke felé kapott, de a Jedi túl magasan himbálózott. Hirtelen Luke eleresztette a rácsot, és egyenesen a bömbölő szörnyeteg szemébe ugrott, majd a földre bukfencezett.
A Rankor felüvöltött a fájdalomtól, megtántorodott, és saját pofáját markolászta, hogy lerázza róla a fájdalmat. Néhányszor körberohant, majd ismét meglátta Luke-ot, és feléje indult. Luke lehajolt, és felkapott egy hosszú csontot; valamelyik korábbi áldozaté volt. Meglengette a vadállat előtt. Fönt a közönség ezt igen mókásnak találta, és tombolt a gyönyörtől.
A szörnyeteg megragadta Luke-ot, és nyáltól csöpögő szája felé emelte. Az utolsó pillanatban azonban Luke mélyen a Rankor szájába nyomta a csontot, és amikor a fenevad öklendezni kezdett, a földre ugrott. A Rankor bömbölt, összevissza hadonászott, és fejjel nekirohant egy falnak. Ettől megingott néhány szikla, és olyan kőomlást indított el, amely majdnem eltemette Luke-ot, de sikerült neki egy padlóközeli résbe behúzódnia. A közönség egy emberként tapsolt.
Luke igyekezett megtisztítani tudatát. A félelem hatalmas felhő, szokta volt mondani neki Ben. A hideg hidegebb és a sötét sötétebb lesz tőle; engedd azonban felszállni, és szétoszlik. Így hát Luke hagyta felszállni, a tomboló szörnyeteg fölé, és azon törte a fejét, hogyan fordíthatná a nyomorult teremtmény dühét önmaga ellen.
A szörnyeteg nem volt gonosz, ezt tisztán látta. Ha csak egyszerűen rosszindulatú lett volna, gonoszságát könnyen önmaga ellen fordíthatta volna – mert a tisztán gonosz, ahogy Ben mondta, végül mindig önpusztító. De ez a szörny nem volt rossz, csak ostoba, és rosszul bántak vele. Éhezett, és kínjában mindenre rárontott, ami a közelébe került. Luke részéről hiba lett volna azt hinni, hogy a gonosz csak saját sötét oldalának kivetülése, és nem segített volna kikeveredni ebből a helyzetből.
Nem, tisztán akarta tartani tudatát – ez volt minden –, és túljárni a kegyetlen vadállat eszén, hogy megváltsa saját nyomorúságától.
Legjobb lenne szabadon engedni Jabba udvarában, de ez megvalósíthatatlannak tűnt. Aztán arra gondolt, hogy olyan eszközt kellene a kezébe adni, hogy magával végezzen – véget vessen kínjainak. Sajnos azonban a szörnyeteg már túlságosan feldühödött ahhoz, hogy a nemlét enyhét felfogja. Luke végül a barlang furcsa körvonalait kezdte tanulmányozni, hogy megkíséreljen valami sajátos tervet kialakítani.
Eközben a Rankor kikotorta szájából a csontot, és dühödten kapaszkodott át a leomlott sziklatörmeléken, hogy elérje Luke-ot. Bár a kőhalom, ahová rejtőzött, részben takarta Luke elől a kilátást, most a szörnyeteg háta mögé látott, és ott hátul megpillantott egy raktárbarlangot és annak a túlsó végében egy egyszerű ajtót. Csak el tudna oda jutni.
A Rankor félrelökött egy nagy követ, és észrevette a hasadékban lapuló Luke-ot. Mohón nyúlt utána, hogy kirántsa onnan a fiút. Luke felragadott egy nagy sziklát, és amilyen erősen csak tudott, lecsapott vele a teremtmény ujjaira. Mikor a Rankor a fájdalomtól üvöltve hátraugrott, Luke a raktárbarlang felé rohant.
Elérte az ajtónyílást, és berohant. Súlyos, bezárt kapu állta el az utat. A kapu mögött a Rankor két gondozója ült és vacsorázott. Mikor Luke belépett, felnéztek, majd felálltak és a kapu felé indultak.
Luke megfordult, és látta, hogy a dühöngő szörnyeteg jön utána. Visszafordult a kapuhoz, és megpróbálta kinyitni. A gondozók kétágú dárdájukkal feléje bökdöstek, döfködték a rácson keresztül, nevettek, és rágták az ennivalójukat, miközben a Rankor közelebb nyomult az ifjú Jedihez.
Mikor a Rankor benyúlt utána a helyiségbe, Luke az oldalsó falnak vetette hátát. Hirtelen megpillantotta az ajtót működtető kapcsolótáblát a szemközti fal közepén. A Rankor gyilkolásra készen kezdett benyomulni a raktárhelyiségbe, mikor Luke hirtelen felkapott egy koponyát a földről, és a kapcsolótáblához vágta.
A kapcsolótábla szikraesőt hányva felrobbant; a hatalmas elválasztó vasajtó fentről csikorogva lezuhant a Rankor fejére, és úgy kettészelte, ahogy a balta hasítja ketté az érett görögdinnyét.
Fent a közönség egy emberként felhördült, majd csönd lett. Őszintén megdöbbentek az események ilyetén fordulatától. Mindenki Jabbára nézett, akit a guta kerülgetett. Ilyen dühöt még soha nem érzett. Leia igyekezett palástolni örömét, de nem tudta visszafojtani a mosolyát, és ez csak tovább fokozta Jabba haragját. Rikácsolva ordított az őrökre:
– Hozzátok ki onnan! Hozzátok ide Solót és a vukit! Ezért a gaztettért mindnyájan bűnhődni fognak!
Lent a barlangban Luke nyugodtan állt, mikor berontott Jabba néhány testőre, megkötözték és kirángatták.
A Rankor gondozója hangosan zokogott, és ráborult halott kedvence testére. E naptól kezdve az élet magányos lesz számára.
Hant és Csubit a tajtékzó Jabba elé vezették. Han még mindig hunyorgott és többször megbotlott. Thripio a Hutt mögött állt és kimondhatatlanul aggódott. Jabba rövid pórázra fogta Leiát, és a haját simogatta, hogy nyugtassa magát. A termet állandó zsongás töltötte be; a csőcselék találgatta, kivel mi fog történni.
Néhány őr – köztük Lando Calrissian – nagy sietséggel keresztültaszigálta Luke-ot a termen. Az udvaroncok félrehúzódtak, hogy utat engedjenek, mint a háborgó tenger. Mikor Luke is a trón előtt állt, mosolyogva oldalba bökte Solót:
– Örülök, hogy újra látlak, vén cimbora.
Solo arca felragyogott. Úgy látszik, egyre újabb barátokba botlik.
– Luke! Te is benne vagy ebben a pácban?
– Nem hagyhattam ki – mosolygott Skywalker. Egy pillanatra szinte újra kölyöknek érezte magát.
– Na, mit csinálunk? – húzta fel a szemöldökét Han. – Amit máskor – mondta Luke.
– Ó-ó – felelte súgva Han. Száz százalékig megnyugodott. Mint a régi szép időkben, de egy pillanattal később sötét gondolat suhant át rajta.
– Hol van Leia? Csak nem...
A hercegnő azóta őt nézte, mióta belépett a terembe, és saját lelkével vigyázta Hanét. Most, hogy róla beszélt, tüstént válaszolt Jabba trónjáról.
– Jól vagyok, de nem tudom, meddig bírom nyálas barátodat távol tartani.
Szándékosan beszélt ilyen könnyedén, hogy megnyugtassa Hant. Azonkívül, együtt látva valamennyi barátját, úgy érezte, hogy szinte legyőzhetetlen. Han, Luke, Csubi, Lando – még Thripio is ott lapított valahol, igyekezve észrevétlen maradni. Leia majdnem felnevetett, és majdnem orrba vágta Jabbát. Alig tudta türtőztetni magát. Szerette volna valamennyiüket megölelni.
Jabba hirtelen elüvöltötte magát:
– Tolmácsrobot!
– A terem azonnal elhallgatott.
Thripio félénken előlépett, és szerénykedő, zavart fejbiccentéssel intézte szavait a foglyokhoz.
– Őfelsége, a nagy Jabba, a Hutt, úgy határozott, hogy mindannyiukat azonnal kivégzik.
Solo hangosan közbeszólt:
– Az a jó. Utálok sokáig várni.
– Őfelsége elleni nyílt támadásuk – folytatta Thripio – a halál legkínosabb formáját követeli meg...
– Semmi értelme félmunkát végezni – tréfálkozott Solo. Jabba néha olyan dagályos tud lenni, és most ennek az aranyszínű kaszninak az útján kinyilatkoztatást tesz...
Thripio egyszerűen gyűlölte, ha félbeszakították. Mégis összeszedte magát, és folytatta:
– Kiviszik önöket a Dűne-tengerre, és beledobják a Karkun nagy barlangjába...
Han vállat vont, és Luke-hoz fordult.
– Nem hangzik valami vészesen.
Thripio nem vette tudomásul a közbeszólást.
– ... ahol a korlátlan hatalmú Sarlakk lakozik. Az ő gyomrában megtanulják, mi a fájdalom és a szenvedés, amíg ezer éven át emészti önöket.
– Egy pillanatra azt hittem, kibírjuk – visszakozott Solo. – Ezer év mégiscsak sok egy kicsit.
Csubi tökéletesen egyetértve vonított.
Luke csak mosolygott.
– Tárgyalnod kellett volna, Jabba. Ez az utolsó tévedésed. – Luke képtelen volt palástolni hangjában az elégedettséget. Megvetette Jabbát, a Galaxisnak ezt a piócáját, aki kiszívja az életet mindenből, amihez hozzájut. Végezni akart a gonosztevővel, ezért tulajdonképpen még örült is, hogy Jabba visszautasította az üzletet, mert így Luke valóra válthatta tervét. Persze, elsődleges célja barátainak kiszabadítása volt, akiket szívből szeretett; most elsősorban ez a cél vezérelte. De hogy eközben megszabadíthatja a világegyetemet ettől a gengszterféregtől – ez a lehetőség Luke-ot komor elégedettséggel töltötte el.
Jabba gonoszul vigyorgott.
– Vigyétek őket! – Legalább valami apró öröm ezen az egyébként gyászos napon – csak a Sarlakk etetése okozott neki akkora élvezetet, mint a Rankor táplálása. Szegény Rankor!
A tömeg hangos üdvrivalgásban tört ki, mikor a foglyokat elvezették. Leia aggódva nézett utánuk, de amikor elkapta Luke pillantását, zavartan látta, hogy továbbra is szélesen, őszintén mosolyog. Mélyet sóhajtott, hogy elűzze aggodalmát.
Jabba hatalmas antigravitációs vitorlás bárkája lassan siklott a végtelen Dűne-tenger fölött. A homok lepte, vas hajótest nyikorgott az enyhe szellőben. A két hatalmas vitorlába kapaszkodó szél úgy nyögött, mintha még a természet is valami halálos kórban szenvedne, ha Jabba közelébe kerül. Ő a fedélközben tartózkodott udvaroncaival, elrejtve romlott lelkét a tiszta napfény elől.
A bárka mellett két kis hajó haladt alakzatban – az egyik kísérő hajó volt, hat rossz külsejű katonával a fedélzetén, a másik egy ágyúnaszád, a foglyokat szállította: Hant, Csubit és Luke-ot. A megkötözött foglyokat fegyveres őrök vették körül – Barada meg a két Vikve. És Lando Calrissian.
Barada értelmes fajhoz tartozott, és nem szívesen engedett ki bármit is a kezéből, amit egyszer megkaparintott. Hosszú csövű puskáját úgy tartotta, mint aki csak arra vár, hogy használhassa végre.
A Vikvék különös fajta képviselői voltak. Testvérek, szívósak és kopaszok, nem számítva egy törzsi hajtincset, melyet befonva és oldalra vetve viseltek. Senki sem tudta biztosan, hogy a Vikre a törzsük vagy a fajuk neve, vagy hogy a törzsben mindenki testvér-e, netán mindegyiket Vikvének hívják-e. Csak annyit lehetett tudni, hogy ezt a kettőt így hívják, és minden más lénnyel szemben teljesen közönyösek. Egymással kedvesek, sőt gyengédek voltak; de csakúgy, mint Barada, szemlátomást alig várták, hogy a foglyok helytelenül viselkedjenek.
Lando természetesen hallgatott. Készen állt – a lehetőségre várva. Ez arra a lítium-akcióra emlékeztette, amelyet a Pesmenben-IV-en hajtott végre; meghintették a dűnéket lítium-karbonáttal, ezzel verték át a kormányzót, hogy bérbe adja a bolygót. Lando, aki szervezeten kívüli bányaőr volt, lefektette a kormányzót, arccal a hajó fenekére, és a megvesztegetésért kapott pénzt kidobta a fedélzetről, mikor a szervezet tisztviselői megtámadták őket. Azt ép bőrrel megúszta; Lando remélte, hogy ez az ügy is úgy végződik, azzal a különbséggel, hogy most az őröket is le kell hajigálniuk a fedélzetről.
Han a fülét hegyezte, mert a szeme még mindig használhatatlan volt. Vakmerő nemtörődömséggel beszélt, hogy az őrök figyelmét elterelje – hozzászoktassa őket a hangjához és a mozgásához, így, ha eljön az idő, hogy valóban cselekedjenek, akkor jóval később kapnak észbe. És persze – mint mindig – azért beszélt, hogy hallja a saját hangját.
– Azt hiszem, javul a látásom – mondta, és a sivatag felé hunyorgott. – Nagy, sötét folt helyett nagy, világos foltot látok.
– Nem veszítesz semmit, hidd el – mosolygott Luke. – Én itt nőttem fel.
Luke a Tatuinon eltöltött ifjú éveire gondolt, amikor nagybátyja farmján élt, és néhány barátjával a házilag megbütykölt terepsiklóján kóborolt – más gazdák fiaival, akik magányos telepesként éltek itt. Semmi más nem adódott itt egy férfi vagy egy fiú számára; csak suhantak az egyhangú dűnék fölött, és igyekeztek elkerülni az ingerlékeny taszkeneket, akik úgy őrizték a homokot, mintha aranypor lenne. Luke jól ismerte ezt a helyet.
Itt találkozott Obi-van Kenobival, az öreg Ben Kenobival, a remetével, aki ki tudja mióta élt a pusztaságban. Azzal az emberrel, aki először mutatta meg Luke-nak a Jediséghez vezető utat.
Luke most nagy szeretettel és nagy szomorúsággal gondolt rá. Mert mindenek felett Ben volt az elindítója Luke felfedezésének és veszteségeinek – és veszteségei felfedezésének.
Ben vitte Luke-ot Mos Eisleybe, a Tatuin nyugati féltekéjén fekvő kalózvárosba; a kocsmába, ahol először találkozott Han Solóval és Csubakkával, a vukival. Odavitte, miután birodalmi rohamosztagosok meggyilkolták Owen bácsit és Beru nénit, a két menekülő robotot; Artut és Thripiót keresve.
Luke számára az egész itt a Tatuinon kezdődött. Úgy ismerte ezt a helyet, mint egy visszatérő álmot, és megesküdött, hogy soha nem tér vissza.
– Itt nőttem fel – ismételte csendesen.
– És most itt fogunk meghalni – felelte Solo.
– A terveim szerint nem – rázta fel magát Luke az álmodozásból.
– Ha ez a nagy terved, nem vagyok oda tőle.
– Jabba palotáját túlságosan jól őrzik. Ki kellett hogy hozzalak onnan. Csak maradj közel Csubihoz és Landóhoz. Lesz gondunk mindenre.
– Alig várom. – Hannak volt egy bizonytalan érzése, hogy ez a nagy menekülés Luke szerint azon a legjobb esetben is kétséges kiindulóponton alapszik, hogy Jedinek tartja magát. A Jedi-lovagok: a letűnt testvériség, amely az Erőt használta, s amelyben ő tulajdonképpen egyáltalán nem hitt. Egy gyors hajó és egy jó sugárvető – ezekben hitt Han, és azt kívánta, bár rendelkezne velük.
Jabba a vitorlás bárka főkabinjában ült, kíséretétől körülvéve. Tulajdonképpen a palotabeli mulatságot folytatták menet közben – aminek következtében a tivornyázás némileg himbálózó jelleget öltött, és eluralkodott a lincselés előtti ünneplés hangulata. A vérszomj és a harciasság a tetőfokra hágott.
Thripio egészen a mélyponton volt. Pillanatnyilag arra kényszerült, hogy tolmácsoljon Ephant Mon és Ree-Yees között egy vitában, amely a kvarkháború egy részletére vonatkozott, és ez már sok volt neki. Ephant Mon, ez a testes, egyenes tartású, csúf, agyaras pofájú, vastag bőrű tarthatatlan álláspontot képviselt – (legalábbis Thripio észjárása szerint). A vállán egyébként ott ült Buja Féreg, az ostoba, hüllőszerű majom, akinek az volt a szokása, hogy szó szerint utánaszajkózott mindent, amit Ephant mondott, ezért úgy hatott, mintha Ephant érveinek súlya megkétszereződnék.
Ephant jellegzetes, harcias nyilatkozattal fejezte be szónoklatát:
– Vussie javamba boog!
Mire Buja Féreg bólintott, és hozzátette:
– Vussie javamba boog!
Thripio ezt nem akarta igazán lefordítani Ree-Yees-nek, akinek háromszemű kecskeképéről lerítt, hogy tökrészeg, de azért megtette.
Mindhárom szem dühödten tágra nyílt.
– Bakkava! Bakkava! – És minden további bevezető nélkül orrba vágta Ephant Mont, aki ettől egy csapat polipfejű közé zuhant.
Szi Thripio úgy érezte, ez a válasz nem igényel fordítást, és megragadta az alkalmat, hogy a hátsó falhoz osonjon, ahol váratlanul egy kis termetű robotba ütközött, aki italokat szolgált fel. Az italok szerteszét fröcsköltek.
A zömök kis robot néhány gyors, méltatlankodó füttysorozatot, sípolást és dudálást hallatott, Thripio azonnal felismerte. Nagy megkönnyebbüléssel nézett le rá.
– Artu! Mit csinálsz te itt?
– ÚÚnWiii csWHRrrriii bedzhng.
– Azt látom, hogy italokat szolgálsz fel. De ez a hely veszélyes! Luke gazdát ki akarják végezni, és ha nem vigyázunk, minket is!
Artu füttyentett – kicsit közönyösen, legalábbis Thripio szerint.
– Bár úgy tudnék bizakodni, ahogy te – felelte komoran.
Jabba felvihogott Ephant Mon összeesése láttán – szerette a jó verekedést. Különösen szerette, ha az erőset zúzzák össze, ha a büszke hullik el.
Dagadt ujjaival megrántotta a Leia hercegnő nyakára kötött láncot. Minél nagyobb ellenállásba ütközött, annál jobban csorgott a nyála – végül egészen odahúzta magához a küszködő, hiányosan öltözött hercegnőt.
– Ne húzódj túl messze, gyönyörűségem! Nemsokára méltányolni fogsz engem. – Egészen közel húzta és kényszerítette, hogy igyék a poharából.
Leia kinyitotta száját, és bezárta tudatát. Természetesen undorodott, de voltak ennél rosszabb dolgok is, és ez mindenesetre nem fog soká tartani.
Jól ismerte a rosszabb dolgokat. Az összehasonlítás mércéje számára az az éjszaka volt, amikor Darth Vader megkínozta. Majdnem megtört. A Fekete Lovag sosem tudta meg, milyen közel járt ahhoz, hogy kiszedje belőle az információt, amelyet akart: a felkelők bázisának helyét. Közvetlenül azután fogta el, hogy sikerült Artut és Thripiót segítségért küldenie – elfogta, a Halálcsillagra vitte, tudatgyengítő szerekkel injekciózta és kínozta.
Először a testét gyötörte meg hatékony kínzórobotjaival. Tűk, prések, tűzkések, elektrosokk. Ezeket a fájdalmakat is kibírta, mint ahogy kibírta most Jabba visszataszító érintését – természetesen lelki erővel.
Néhány lábnyival távolabb csúszott Jabbától, mert annak figyelme elterelődött róla – a zsalus ablakhoz húzódott, és hunyorogva nézte a poros napfényben a hajót, amelyen megmentőit szállították.
A naszád megállt.
Az egész konvoj megállt, pontosan egy óriási homoktölcsér fölött. A vitorlás bárka és a kísérő hajó a hatalmas mélyedés egyik oldalához manőverezett. A foglyok hajója pontosan a tölcsér fölött lebegett, mintegy húszlábnyi magasságban.
A mély homoktölcsér fenekén visszataszító, rózsaszínű, nyálkás, hártyaszerű mélyedés lüktetett, szinte mozdulatlanul. Az üreg nyolc láb átmérőjű volt, és három, befelé irányuló, tűhegyes fogsor keretezte. A nyílást szegélyező hártyára homok tapadt, és időnként belehullott a középen lévő fekete lyukba.
Ez volt a Sarlakk szája.
A foglyok hajójának oldalán fémpallót nyújtottak ki. Két őr kioldozta Luke kötelékeit, és durván a pallóra lökdöste, egyenesen a homokban tátongó nyílás fölé, ahol most perisztaltikus mozgású hullámzás indult meg, és a hús szagára nyálazni kezdett.
Jabba, társaságával együtt átvonult a megfigyelő fedélzetre.
Luke a csuklóját dörzsölgette, hogy pezsdítse a vérkeringését. A sivatagból sugárzó forróság melegséggel töltötte el lelkét – hiszen végső soron mindig is ez volt az otthona. Egy Bantha-farmon született és nevelkedett. Meglátta a nagy bárka korlátjánál álló Leiát, és rákacsintott. A hercegnő visszakacsintott.
Jabba magához intette Thripiót, és utasításokat mormolt az aranyszínű robotnak. Thripio a mikrofonhoz lépett. Jabba felemelte karját, és a tarka galaxisközi kalózhad elcsendesedett. A hangszóróban felcsendült Thripio felerősített hangja:
– Őfelsége reméli, hogy méltósággal halnak meg – hirdette ki Thripio. Ez egyáltalán nincs rendjén. Valaki nyilván elhányta a helyes programot. Ő mindenesetre csak robot, jól szervezett funkciókkal. Ő mindössze fordít, szó sincs szabad akaratról. Megcsóválta a fejét, és folytatta: – De ha valaki kegyelemért akar könyörögni, Jabba most meghallgatja kérelmét.
Han előrelépett, hogy utolsó gondolatát közölje ezzel a felfuvalkodott nyálfazékkal, hiszen már minden mindegy.
– Mondd meg ennek a nyálkás, mocskos hernyófajzatnak...
Sajnos, Han a sivatag felé fordult, épp háttal a bárkának. Csubi megfogta és megfordította Solót, úgy, hogy most egyenesen szemben állt a nyálkás, mocskos hernyófajzattal, akihez szavait intézte.
Han bólintott és zavartalanul folytatta:
– ... mocskos hernyófajzatnak, hogy nem szerzünk neki ekkora örömet!
Csubi egyetértése jeléül néhányat mordult.
Luke készen állt.
– Jabba, ez az utolsó esélyed! – kiáltotta. – Engedj szabadon, vagy meghalsz! – Gyors pillantást vetett Landóra, aki feltűnés nélkül a hajó tatja felé mozdult. „Ez az – számítgatta Lando –, csak lehajítják az őröket a fedélzetről, és mindenki szeme láttára meglépnek.”
A bárkán a szörnyetegek harsogva nevettek. A zűrzavarban Artu csöndben felgurult a hídon a fölső fedélzet széléig.
Jabba felemelte kezét, és talpnyalói elhallgattak.
– Bizonyára igazad van, fiatal Jedi barátom – mosolygott. Majd lefelé fordította hüvelykujját. – Dobjátok le!
A közönség ujjongott, mikor Luke-ot Vikve a palló végéhez taszigálta. Luke felnézett a korlátnál egyedül álldogáló Artura, és könnyed üdvözlést intett a kis robot felé. Erre a megbeszélt jelre Artu domború fején kinyílt egy felhajtható lemez, és egy lövedék vágódott a magasba, széles ívet írva le a sivatag fölött.
Luke leugrott a pallóról; újabb vérszomjas ordítás harsant. Luke szabadesés közben egy pillanat törtrésze alatt megpördült, és ujja hegyével elkapta a palló végét. A vékony fém veszedelmesen meghajolt súlyától, szinte elpattant, majd fellendítette a fiút a magasba. A levegőben teljes fordulatot tett, és leérkezett a palló közepére, oda, ahonnan az imént elugrott, csak éppen a megzavarodott őrök háta mögé. Könnyedén kinyújtotta kezét oldala mellett, tenyerével felfelé, és fénykardja, melyet Artu lőtt ki felé, hirtelen nyitott kezébe simult.
Luke Jedi-gyorsasággal bekapcsolta kardját, és rátámadt az őrökre a palló hajó felőli végénél, azok pedig sikoltozva zuhantak a Sarlakk rángó szájába.
A többi őr rárontott Luke-ra. Luke keményen közéjük rontott szikrázó kardjával.
Saját fénykardjával – nem az apjáéval. Az apjáét elveszítette a Darth Vaderral vívott párbajban, amikor a kezét is elveszítette. Darth Vader, aki azt mondta Luke-nak, hogy ő az apja.
De ezt a fénykardot Luke maga készítette Obi-van Kenobi elhagyatott kunyhójában, a Tatuin másik oldalán. Ő készítette – a régi Jedi-mesterszerszámokkal és alkatrészekből, szeretettel és ügyességgel, a szükség kényszerétől hajtva. Most úgy forgatta, mintha a kezéhez nőtt volna, mintha karja meghosszabbítása lett volna. Ez a fénykard valóban Luke-é volt.
Úgy vágta szét a támadókat, mint a szétfoszló árnyékokat.
Lando a kormányossal viaskodott; a hajó vezérlőpultját igyekezett elérni. A kormányos lézerpisztolya elsült, és eltalálta a közeli kapcsolótáblát; a hajó oldalra billent, ettől egy másik őr is a mélybe zuhant, a fedélzeten pedig minden romba dőlt. Luke összeszedte magát, és felemelt fénykarddal a kormányos felé rohant. A teremtmény a félelmetes látványtól hátrahőkölt, megingott, és ő is átesett a peremen, bele a torokba.
A halálra rémült őr a homoktölcsér puha lejtőjén ért földet, és megállíthatatlanul csúszni kezdett lefelé, a fogazott, ragacsos nyílás felé. Kétségbeesetten kaparta a homokot, és üvöltött. Hirtelen egy izmos csáp kígyózott elő a Sarlakk szájából, felkúszott a nyálkás homokon, szorosan rátekeredett a kormányos bokájára, és groteszk szürcsöléssel lehúzta a nyílásba.
Mindez másodpercek alatt zajlott le. Látva, hogy mi történik, Jabbát elöntötte a düh, és őrjöngő parancsokat ordított a körülötte állóknak. Egy pillanat alatt általánossá vált a felfordulás, különféle teremtmények rohantak ki az ajtókon. Ezt a fejvesztett zűrzavart használta ki Leia, hogy cselekedjék.
Felugrott a trónra, megragadta a láncot, amely fogva tartotta, és rácsavarta Jabba dagadt torkára. Majd leugrott az emelvény túloldalán, de közben szorosan markolta a láncot. A kis fém láncszemek fojtogatóan vájódtak a Hutt nyakának petyhüdt ráncaiba.
Emberfeletti erővel húzta a láncot. Jabba hatalmas teste hánykolódott, majdnem eltörte a lány ujjait, majdnem kitépte karját, de sehogy sem tudott megtámaszkodni, ahhoz túl ormótlan volt. De puszta tömege is majdnem elegendő volt, hogy szinte minden testi erőnek ellenálljon.
De Leia szorítása nemcsak testi erő volt. Szemét behunyta, nem érezte a fájdalmat a kezében, minden életerejét – most képes volt valamennyit összegyűjteni – arra összpontosította, hogy kiszorítsa a lélegzetet ebből az ocsmány fajzatból. Izzadva húzta, és a látványra koncentrált, ahogy a lánc milliméterről milliméterre bevájódik Jabba légcsövébe – közben Jabba vadul vergődött, kétségbeesetten tekergett a nem várt támadástól.
Jabba minden izmát megfeszítette, és végső, ziháló erőfeszítéssel előredőlt. Hüllőszemei kidülledtek, ahogy egyre szorult a lánc, szájából kilógott vastag nyelve. Vaskos farka görcsös erőfeszítéssel vonaglott, míg végül elcsendesedett – holtan.
Leia nekilátott, hogy kiszabadítsa nyakát a láncból, mialatt odakünn még hevesebben tombolt a küzdelem.
Boba Fett bekapcsolta háti rakétáját, a levegőbe ugrott, és egyetlen szökkenéssel átlendült a bárkáról a naszádra, éppen akkor, mikor Luke-nak sikerült Hant és Csubit kiszabadítani a kötelekből. Boba célba vette lézerpisztolyával Luke-ot, de mielőtt tüzelhetett volna, az ifjú Jedi megpördült, és fénykardjának nagy ívű suhintásával kettévágta a fejvadász pisztolyát.
A bárka felső fedélzetéről, a nagy ágyú felől hirtelen robbanássorozat hallatszott, a hajó oldalát találat érte, és negyven fokkal oldalra billentette. Lando lesodródott a fedélzetről, de az utolsó pillanatban elkapott egy törött rudat, és kétségbeesetten lógott a Sarlakk fölött. Ez a fordulat határozottan nem szerepelt a játéktervében, és fogadkozott magában, hogy soha többé nem keveredik olyan leosztásba, amelyet nem ő tart kezében elejétől a végéig.
A bárka fedélzeti ágyúja ismét telibe találta a naszádot; Csubi és Han a korlátnak vágódott. A megsebesült vuki felvonított a fájdalomtól. Luke rápillantott szőrös barátjára. Boba Fett kihasználta ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget, és páncélos ruhaujjából egy kábelt lőtt ki rá.
A kábel többszörösen rátekeredett Luke-ra, az oldalához szorította karjait, kardot markoló keze csak csuklótól lefelé maradt szabad. Behajlította csuklóját, így a fénykard egyenesen felfelé meredt... majd a kábel mentén Boba felé perdült. A fénykard egy pillanat alatt elérte a drótlasszó végét, és azonnal átvágta. Luke lerázta magáról a kábelt, éppen akkor, mikor újabb sugár találta el a hajót. Boba eszméletlenül zuhant a fedélzetre. Ez a robbanás szerencsétlen módon megbillentette a rudat is, amelyen Lando csüngött, és egy pillanat alatt lezuhant a Sarlakk üregébe.
Luke-ot is megrázta a robbanás, de sértetlen maradt. Lando a homoklejtőre esett, segítségért kiáltozott, és megpróbált kimászni. A laza homokban azonban egyre mélyebbre csúszott, a tátongó nyílás felé. Lando behunyta szemét, és megpróbálta végiggondolni azokat a módszereket, amelyekkel ezeréves gyomorrontást okozhatna a Sarlakknak. Három a kettőhöz arányban fogadott magával, hogy bárkinél tovább bírja a szörny gyomrában. Talán ha azt az utolsó őrt lebeszélte volna egyenruhájáról...
– Ne mozdulj! – ordította Luke, de figyelmét rögtön az őrökkel megrakott másik hajóra kellett összpontosítania, amely közeledett és tüzelt.
Luke régi Jedi-szabályt alkalmazott, ami az őröket meglepte a másik hajón: ha az ellenség fölényben van, támadj. Ez az ellenség erejét önmaga ellen fordítja. Luke egyenesen a másik hajó közepére ugrott, a sűrűjébe, és fénykardjának villogó csapásaival azonnal tizedelni kezdte őket.
A naszádon Csubi igyekezett kiszabadítani magát a roncsok közül, míg Han vakon talpra küzdötte magát. Csubi rávakkantott, hogy a fedélzeten nem messze heverő lándzsa felé irányítsa.
Lando üvöltött, mert közelebb csúszott a csillogó állkapcsokhoz.
Hazárdjátékos volt, de nem nagyon mert volna saját esélyeire fogadni, hogy megmenekül.
– Ne mozdulj Lando! – kiáltott rá Han. – Jövök! – Aztán Csubinak: – Hol van, Csubi? – Kétségbeesetten hadonászott kezével a fedélzet fölött, miközben Csubi utasításokat morgott, irányítva Solo mozgását. Végre Han megragadta a lándzsát.
Boba Fett éppen ekkor támaszkodott fel, kissé kábán a robbanólövedéktől. Átnézett a másik hajóra, ahol Luke elkeseredetten harcolt hat őrrel. Boba egyik kezével a korlátba kapaszkodott, a másikkal Luke-ra emelte fegyverét.
Csubi vakkantott Hannak.
– Merre?! – üvöltötte Solo. Csubi ugatott. A világtalan űrkalóz Boba irányába sújtott hosszú lándzsájával. Fett reflexszerűen kivédte alkarjával a csapást, és újra Luke-ra célzott.
– Félre az utamból, vak bolond! – szitkozódott.
Csubi dühödten ugatott. Han ismét meglendítette lándzsáját, ezúttal éppen ellenkező irányba, és az ütés Boba háti rakétahajtóművének közepét érte.
Az ütődés következtében a rakéta beindult. Boba váratlanul a magasba röppent, mint valami lövedék, keresztülsüvített a másik hajó fölött, és egyenesen a homoktölcsérbe vágódott. Páncélos teste gyorsan végigsiklott Lando mellett, és lassulás nélkül belegurult a Sarlakk szájába.
– Rrgrrrovrrrbroo – morogta Csubi.
– Tényleg? – mosolyodott el Solo. – Bárcsak láthattam volna.
A bárka fedélzeti ágyújának újabb lövése oldalba találta a hajót, és majdnem mindent lesodort a fedélzetről, beleértve Solót is. Lába azonban beleakadt a korlátba, és most ott lengett veszedelmesen a Sarlakk fölött. A sebesült vuki keményen kapaszkodott a roncsokká görbült hajótatba.
Luke, aki ezalatt végzett ellenfeleivel a másik hajón, azonnal átlátta a helyzetet, és a homokos mélység fölött átugrott a nagy bárka meredek fémfalára. Lassan, kezén függeszkedve felmászott a hajótestre, a fedélzeti ágyú felé.
Ezalatt a megfigyelőfedélzeten Leia küszködött, hogy eltörje a láncot, amely a halott gengszterhez bilincselte, néha abba kellett hagynia: ha egy őr futott arrafelé, meglapult a hatalmas tetem mögött. Most egész hosszában kinyújtotta testét, hogy elérjen egy gazdátlan lézerpisztolyt, de hasztalan. Szerencséjére végül Artu érkezett a megmentésére, miután először elvétette a tájékozódást, és rossz pallón gurult le.
Végre odagördült hozzá, fedőlemezei alól egy vágószerszám nyúlt ki, és keresztülvágta a láncot.
– Köszönöm, Artu, jól csináltad. És most gyerünk innen!
Az ajtóhoz rohantak. Útközben Thripióra bukkantak, aki a padlón hevert és ordított, miközben egy óriási, bütykös testű szörny, név szerint Hermi Odle ült rajta. Buja Féreg, a hüllőforma majomszörny ott kuporgott Thripio fejénél, és az aranyszínű robot jobb szemét próbálta kipiszkálni.
– Ne! Ne! A szememet ne! – sivalkodott Thripio.
Artu elektromos sugarat lövellt Hermi Odle hátsó felébe, amitől az jajveszékelve kiugrott az ablakon. Egy hasonló sugár a mennyezethez vágta a Buja Férget, ahonnét le sem jött többé. Thripio gyorsan fölkelt – szeme egy drótnyalábon fityegett –, majd Artuval együtt sietve követte Leiát a hátsó kijáraton.
A fedélzeti ágyú újból eltalálta a bukdácsoló naszádot, jóformán mindent lesöpörve róla, ami még rajta volt, kivéve Csubakkát. Sebesült kezével kétségbeesetten kapaszkodva kinyúlt a korlát fölött, megmarkolta a himbálózó Solo bokáját, aki vaktában tapogatott a rémült Calrissian felé. Landónak sikerült megállnia a csúszásban azzal, hogy teljesen mozdulatlan maradt. Most azonban, ahányszor felnyúlt Solo kinyújtott karja felé, az omlatag homokban mindig egy hajszállal közelebb csúszott az éhes szájhoz. Őszintén remélte, hogy Solo már nem neheztel rá a Bespinen történt ostoba ügy miatt.
Csubi újabb utasítást vakkantott Han felé.
– Jól van, tudom, már sokkal jobban látok, biztos minden vér a fejembe szállt.
– Remek – mondta Lando. – Most pedig nem tudnál néhány centit nőni is?
A bárka fedélzeti tüzérei látták ezt az emberi láncot, és a kegyelemdöfésre készültek, mikor elébük toppant Luke, széles mosollyal, mint egy kalózkirály. Mielőtt lőhettek volna, felkattintotta fénykardját, egy másodpercen belül füstölgő hullák voltak.
Ekkor az alsó fedélzet felől egy csapatnyi őr rohant felfelé a lépcsőn, és tüzelt. Az egyik sugár kiütötte Luke kezéből a fénykardot. Lerohant érte a fedélzetre, de azonnal körülvették. Két katona ismét az ágyúhoz lépett.
Luke kezére nézett; az egész szerkezet kilátszott – a teljes, acélból és áramkörökből álló konstrukció, ami valódi kezét, amelyet Vader a legutóbbi összecsapásuk során levágott, pótolta.
Behajlította a műkezet: működött.
A fedélzeti tüzérek rálőttek a naszádra. A lövés oldalba kapta a kis hajót. A rázkódástól Csubi majdnem elengedte a korlátot, de ahogy a hajó megbillent, Hannak sikerült elkapnia Lando csuklóját.
– Húzzál! – kiáltotta Solo a vukinak.
– Megfogott! – sikoltott fel Calrissian. Rémülten nézett lefelé, és látta, hogy a Sarlakk egyik csápja lassan a bokájára tekeredik. Ami a hamiskártyázást illeti – ebben a játszmában ötpercenként változtatják a játékszabályokat! Csápok! Mekkora esélyt adott volna bárki is csápoknak? Nagyon kicsit, állapította meg fatalista mormogással, kicsit és gyászosat.
A fedélzeten a tüzérek újra beállították az irányzékot a végső lövéshez, de mielőtt tüzelhettek volna, Leia a hajó túlsó végén eljutott a másik fedélzeti ágyúhoz. Első lövésével szétlőtte a vitorlázatot, amely a két fedélzeti ágyú között állt, második lövésével pedig elsöpörte az első ágyút.
A robbanások megrengették a hatalmas bárkát, és egy pillanatra elterelték a Luke-ot körülfogó őrök figyelmét. Ebben a pillanatban kinyújtotta kezét, és a fénykard, amely tízlábnyira tőle a fedélzeten hevert, beleröppent. Két őr rálőtt, mire felugrott a levegőbe – a két lézersugár a két őrrel végzett. Még a levegőben bekapcsolta fegyverét, ahogy a fedélzetre ért, meglengette és halálosan megsebesítette a többieket.
A fedélzeten keresztül odakiáltott Leiának:
– Lefelé célozz!
A hercegnő a fedélköz felé irányította a második fedélzeti ágyú csövét, és intett a korlátnál álló Thripiónak.
Artu vadul füttyögött mellette.
– Nem bírom, Artu! – kiáltotta Thripio. – Túl nagy ugrás... Áááá!
Artu átlökte az aranyszínű robotot a korláton, majd maga is átvetette magát, és hanyatt-homlok belebucskázott a homokba.
Eközben tovább folyt Solo és a Sarlakk között a kötélhúzás, amelyben Calrissian báró volt a kötél és a tét. Csubakka fogta Han lábát, nekifeszült a korlátnak, és sikerült másik kezével a roncsok alól egy lézerpisztolyt előhalásznia. A fegyverrel Lando felé célzott, majd leeresztette és elvakkantotta aggodalmát.
– Igaza van! – kiáltotta Lando. – Túl messze van!
Solo felnézett.
– Add ide a pisztolyt, Csubi!
Csubakka odaadta neki. Han egyik kezével átvette, míg a másikkal továbbra is Landót tartotta.
– Hé, cimbora, várj egy kicsit! – tiltakozott Lando. – Azt hittem, vak vagy.
– Már sokkal jobb – biztosította Solo.
– Van esélyem? Hé! Egy kicsit feljebb, légy szíves! – Behúzta a nyakát.
Han hunyorított... meghúzta a ravaszt... és telibe találta a csápot. A féregszerű dolog azonnal elengedte zsákmányát, és visszacsusszant saját szájába.
Csubakka nagyot rántott, először Solót húzta vissza a hajóba, azután Landót.
Közben Luke a bal karjával átölelte Leiát, jobbjával megragadott egy kötelet, amely a félbetört árbocról lógott le. Lábával megrúgta a második fedélzeti ágyú elsütőbillentyűjét, és a levegőbe ugrott, az ágyú pedig belerobbant a fedélzetbe.
A kötélen mindketten átlendültek az üresen lebegő kísérőhajóra. Amint odaértek, Luke a félrebillent naszádhoz kormányozta, ahonnét a fedélzetre segítette Csubakkát, Hant és Landót.
A vitorlás bárkán egyre terjedtek a robbanások. Már a fele lángokban állt.
Luke megfordította és a bárka mellé irányította a hajót, ahol Szi Thripio lábai meredtek ki a homokból, Artu Detuból csak a periszkópja látszott a dűne fölött. A hajó pontosan fölöttük állt meg; egy nagy elektromágnest eresztettek le a hajó orrában lévő kamrából. A két robot kivágódott a homokból, és hangos csattanással tapadt a mágnes lapjához.
– Au – nyögte Thripio.
– BiiiDuuviit – helyeselt Artu.
Néhány perc múlva valamennyien együtt voltak a hajón, többé-kevésbé egy darabban; és most először néztek egymásra, és fogták fel, hogy valamennyien együtt vannak a hajón többé-kevésbé egy darabban. Az ölelkezés, nevetés, kiabálás, sírás és fütyülés hosszú pillanatai következtek. Azután valaki véletlenül megszorította Csubakka sebesült karját, ő pedig elbődült. Azután mindnyájan ellenőrizték a környéket, átnézték a felszereléseket – majd elhajóztak.
A kis hajó nyugodtan haladt a sivatag fölött, miközben a hatalmas vitorlás bárkát elborították a robbanások és a tomboló tűz, végül eltűnt a szikrázó lángtengerben, amelyet alig halványított el a Tatuin két ikernapjának perzselő délutáni fénye.

 

3.

A homokvihar mindent homályba borított – a kilátást, a lélegzetet, gondolatot, mozgást. Dübörgése már önmagában is megzavarta a tájékozódást, úgy hangzott, mintha egyszerre támadna mindenfelől, mintha a világ morajból állna, amelynek itt van a kavargó középpontja.
A hét hős lépésről lépésre haladt a sűrű orkánban, egymásba kapaszkodtak, hogy el ne veszítsék egymást. Artu ment elöl, követve a tájolóműszer jelzéseit, amely olyan nyelven dalolt neki, amit nem torzított a szél. A nyomában Thripio, majd Leia, aki Hant vezette, a végén Luke és Lando támogatták a bizonytalan léptű vukit.
Artu hangosan füttyentett, mire mindnyájan megálltak. A forgószélen át homályos, sötét körvonalak derengtek.
– Nem tudom! – ordította Han. – Nem látok mást, csak rengeteg kavargó homokot.
– Mi sem látunk mást! – ordította vissza Luke.
– Akkor, azt hiszem, gyógyulok.
Néhány lépés, a sötét árnyék még sötétebb lett, és a sötétségből előbukkant a Millennium Falcon, két oldalán pedig Luke X szárnyú gépe és egy kétüléses Y szárnyú. Ahogy a társaság behúzódott a Falcon árnyékába, a szél némileg csendesedett, most már olyan volt, amit zord időjárási körülményekként lehet jellemezni. Thripio megnyomott egy gombot, és a feljáróhíd zümmögve leereszkedett.
Solo odafordult Skywalkerhez:
– Meg kell hogy mondjam, kölyök, egészen jól csináltad.
Luke elhárította:
– Volt, aki segítsen. – Elindult X szárnyúja felé.
Han megállította, hangja hirtelen nyugodt, sőt komoly volt.
– Köszönöm, hogy utánam jöttél, Luke.
Luke valahogy zavarba jött. A vén kalóznak csak a bemondásaira voltak kész válaszai.
– Szóra sem érdemes – mondta végül.
– Dehogynem. Annál a karbonitos fagyasztásnál semmi sincs közelebb a halálhoz. Nem egyszerű alvás, hanem a nagy, mélységes, élő semmi.
A Semmi, amelyből Luke és a többiek megmentették – saját életüket kockáztatva érte, egyszerűen csak azért... mert a barátjuk. Ez új volt a hetyke Solónak – egyszerre borzasztó és csodálatos. Az eseményeknek ez az alakulása veszélyt rejtett magában. Mintha rosszabbul látna, mint korábban, de látomásai lennének. Zavarba ejtő. Egykor egyedül volt; most része lett az egésznek.
Ettől a felismeréstől hálát érzett, azt az érzést, amelytől mindig iszonyodott; csakhogy ez a hála valamilyen újfajta kötelék; a testvériség köteléke. Különös módon felszabadító.
Már nincs annyira egyedül.
Már nincs egyedül.
Luke észrevette barátján a változást, akár a tenger változását. Gyengéd pillanat volt, nem akarta megzavarni. Így hát csak bólintott.
Csubi szenvedélyesen morgott a fiatal Jedire, és a haját simogatta, mint valami büszke nagybácsi. Leia pedig melegen átölelte.
Mind nagy szeretetet éreztek Solo iránt, de valahogy könnyebb volt ezt Luke irányában kimutatni.
– Találkozunk a flottánál – búcsúzott Luke, és a hajója felé indult.
– Miért nem hagyod itt ezt a ládát, és jössz velünk? – bökte oldalba Solo.
– Megígértem egy öreg barátomnak, hogy meglátogatom... oda kell mennem előbb. – Egy nagyon öreg barátomnak, tette hozzá mosolyogva magában.
– Jó, de siess vissza! – sürgette Leia. – Mostanra már biztosan összegyűlt az egész Szövetség. – Látott valamit Luke arcán; nem tudta megnevezni, mit, de megrémült tőle, ugyanakkor közelebb is érezte magát hozzá. – Siess vissza! – ismételte.
– Sietek – ígérte Luke. – Gyere, Artu.
Artu az X szárnyúhoz gurult, és búcsút füttyentett Thripiónak.
– Viszlát, Artu – válaszolta Thripio gyengéden. – A Készítő áldjon meg! Ugye, vigyázni fog rá, Luke gazda?
De Luke és a kis robot már a repülőgép túlsó oldalán voltak.
A többiek egy darabig mozdulatlanul álltak, a jövőjüket fürkészték a kavargó homokban.
Lando riasztotta fel őket:
– Gyerünk, tűnjünk el erről a nyomorult sárgolyóról! – Gyalázatos volt itt a szerencséje; a következő játszmától jobbat remélt. Egy darabig a háziszabályok érvényesülnek majd, ezt tudta, de talán neki is lehet néhány dobása.
Solo hátba veregette.
– Azt hiszem, neked is tartozom némi köszönettel, Lando.
– Ha úgy hagylak, befagyasztva, egész életemben balszerencsét hoztál volna rám, ezért akartalak minél előbb kiolvasztva látni.
– Úgy érti, örül neked – mosolygott Leia. – Mindnyájan úgy értjük, hogy örülünk neked. – Megcsókolta Han arcát, hogy a maga részéről is még egyszer közölje vele.
Elindultak felfelé a Falcon feljáróhídján. Solo megállt, mielőtt belépett, és megveregette a hajót.
– Jól nézel ki, öreglány. Sose hittem volna, hogy még egyszer láthatlak.
Végül belépett, és bezárta maga mögött a nyílást.
Luke ugyanezt tette az X szárnyúban. Beszíjazta magát a pilótaülésbe, beindította a hajtóműveket, érezte az ismerős dübörgést. Ránézett megsérült kezére: az alumíniumcsontokat drótok hálózták be, mint a kirakójáték darabkái. Vajon mi a játék megoldása? Vagy mi a játék egyáltalán? Fekete kesztyűt húzott a kilátszó szerkezetre, beállította az X szárnyú műszereit, és startolt; életében másodszor szállt fel szülőbolygójáról a csillagok közé.
A szuper-csillagromboló a félig elkészült Halálcsillag és zöld szomszédja, az Endor fölött lebegett az űrben. A hatalmas rombolót különféle típusú hadihajók raja kísérte, amelyek úgy lebegtek vagy száguldoztak a nagy anyahajó körül, mint a különböző korú és vérmérsékletű gyerekek: közepes méretű cirkálók, vaskos teherhajók, TIE-vadászrajok.
A romboló fő kikötődokkja kitárult némán, mint maga az űr. Egy birodalmi komphajó emelkedett ki belőle, és egyre gyorsulva a Halálcsillag felé tartott. Négy vadászraj kísérte.
Darth Vader a Halálcsillag vezérlőtermének képernyőjén figyelte közeledtüket. Mikor küszöbön állt a dokkolás, Jerjerrod parancsnok meg egy szakasz birodalmi rohamosztagos kíséretében kivonult a vezérlőközpontból, és a dokk felé vette útját. Ura fogadására indult.
Vader pulzusát és lélegzetvételét gépek szabályozták, így nem tudtak felgyorsulni, de mellében valamiféle vibrálást érzett, most, hogy a Császárral találkozik. Nem tudta volna megmondani, mitől. Teljesség, hatalom, sötét és démoni uralom érzete – titkos vágyak, féktelen szenvedély, teljes alázat –, ezek kavarogtak Vader lelkében, míg a Császárhoz közeledett.
Mikor belépett a kikötődokkba, birodalmi rohamosztagosok ezrei vágták magukat vigyázzba egyetlen csattanással. A komphajó már a mélyedésben állt. Feljáróhídja leereszkedett, mint egy sárkányállkapocs; vörös köpenyek lobogtak, mintha lángnyelvek lövelltek volna elő a szájból, a dühödt üvöltés előszeleként. A testőrök két vészjósló sorba rendeződtek, és figyelve, őrködve álltak a feljáró mellett. A nagy csarnokban csend ült. A feljáróhíd tetején megjelent a Császár.
Lassan jött lefelé. Kis ember volt, a kortól és a gonoszságtól aszott. Görnyedt teste göcsörtös botra támaszkodott, hosszú, csuklyás köpenyt viselt – hasonlót a Jedik köpenyéhez, csak feketét. Ráncos arcán olyan vékonyan tapadt a hús, hogy szinte csak koponya volt. Átható, sárga szeme, mintha mindent átégetne, amire ránéz.
Mikor a Császár leért a feljáróhídról, Jerjerrod parancsnok, tábornokai és Vader letérdelt előtte. A Legfőbb Sötét Uralkodó elindult az osztagok sorfala előtt, közben intett Vadernak.
– Keljen fel, barátom. Beszédem van önnel.
Vader felállt és ura után indult. A Császár udvaroncai, a császári gárda, Jerjerrod és a Halálcsillag elit őrszakasza követte őket, félelemmel vegyes tisztelettel.
Vader tökéletesen érezte magát a Császár oldalán. Bár lelke továbbra is üres volt, ez a belső űr felragyogott a Császár hideg fényében: táguló űr, amely átfoghatja az univerzumot. És egy napon át fogja fogni az univerzumot... amikor a Császár már halott lesz.
Mert ez volt Vader végső álma. Mire mindent, amit csak lehet, elsajátít ennek a sötét zseninek a gonosz erejéből, ahhoz hogy elragadhassa tőle a hatalmat, megkaparinthassa, és hideg fényét saját lelkébe zárja – akkor megöli a Császárt, magába szívja sötétségét, és uralkodik a világegyetemben. Uralkodik, fiával az oldalán.
Mert másik álma ez volt – megtéríteni a fiát, megmutatni Luke-nak a sötét erő fenségét; miért olyan hatalmas, miért választott helyesen ő is, amikor követte. És Luke velejön, tudta. A mag el volt vetve. Együtt uralkodnak majd, apa és fia.
Álma közel állt a megvalósuláshoz, érezte; nagyon közel. Minden esemény megfelelően alakult, ahogy Jedi-ügyességgel irányította őket; ahogy finoman kikényszerítette a sötét erővel.
– A Halálcsillag a terv szerint készen lesz, uram – susogta Vader.
– Igen, tudom – felelte a Császár. – Jó munkát végzett, Vader lovag... és most érzem, hogy folytatni szeretné az ifjú Skywalker keresését.
Vader elmosolyodott páncélmaszkja mögött. A Császár mindig tudta, mi nyomja a szívét; még ha egészen pontosan nem is.
– Igen, uram.
– Türelem, barátom – intette a Legfőbb Uralkodó. – Önnek mindig nehezére esik a türelem. Ha itt az ideje, ő találja meg önt... és ha így lesz, ön idehozza őt elém. Megerősödött. Csak együtt tudjuk az Erő sötét oldalára állítani.
– Igen, uram. – Ketten együtt átcsábíthatják a fiút, az apa gyermekét. Nagy, sötét diadal. Mert az öreg Császár hamarosan meghal, és míg ez a veszteség a félelem béklyójába veri az egész Galaxist, Vader a helyébe lép és uralkodik, oldalán az ifjú Skywalkerrel. Ahogy mindig is gondolta.
A Császár egy kissé felemelte a fejét, és a lehetséges jövőkön töprengett.
– Minden úgy halad, ahogy elképzeltem.
Neki is, csak úgy mint Vadernak, megvoltak a maga tervei – tervek a lelki erőszakra, életek és sorsok irányítására. Magában felnevetett, érezve győzelme közelségét; az ifjú Skywalker végleges elcsábítását.
Luke a vízparton parkolt le X szárnyújával, és óvatosan elindult a parti mocsáron át. Súlyos köd telepedett rá, őserdei pára. A lógó indák sűrűjéből különös rovar röpült felé, őrülten verdesett a feje körül, majd eltűnt. Valami tekergett az aljnövényzetben. Luke egy pillanatra összpontosított. A tekergés abbamaradt. Luke továbbment.
Különös kettős érzés fűzte ehhez a helyhez. A Dagoba. Próbatételeinek, Jedi-tanulmányainak színhelye. Itt tanult meg igazán bánni az Erővel; hogy engedje átáramlani magán, még ha végső soron ő irányítja is. Így azt is megtanulta, milyen óvatosan kell bánni az Erővel, ha helyesen akarja használni. Könnyű volt, de a Jedi számára olyan stabil, mint a szilárd talaj.
Veszedelmes lények ólálkodtak ebben a mocsárban; de egy Jedi számára egyik sem volt gonosz. Falánk futóhomokláp várakozott csendben, akár a tócsák; tapogatók fonódtak össze a lecsüngő liánokkal. Luke valamennyit ismerte, most már részei voltak az élő bolygónak, egyek az Erővel, melynek ő maga is lüktető megjelenése volt.
De voltak itt sötét dolgok is – elképzelhetetlenül sötétek, lelke sötét zugainak sötét visszfényei. Látta már ezeket a dolgokat itt. Menekült előlük, küzdött velük; még szemükbe is nézett. Néhányukat le is győzte.
De néhány még itt lapult. Néhány ilyen sötét dolog.
Átmászott egy göcsörtös gyökerek alkotta akadályon, amely csúszós volt a mohától. A túlsó oldalán sima, akadálymentes út vezetett egyenesen arra, amerre menni akart; mégsem lépett rá. Inkább ismét bevetette magát az aljnövényzetbe.
Magasan a feje fölött valami fekete és csapongó közeledett, majd tovalebbent. Luke ügyet sem vetett rá. Csak ment tovább.
Az őserdő valamit ritkult. A következő ingoványon túl Luke meglátta a kicsi, különös alakú kunyhót, furcsa kis ablakai meleg, sárga fényt árasztottak a párás esőerdőben. Megkerülte az ingoványt, és fejét lehajtva belépett a házikóba.
Yoda mosolyogva állt odabent, aprócska zöld keze sétabotját markolta támasztékul.
– Vártalak már téged – mondta.
Intett Luke-nak, hogy üljön le az egyik sarokban. Luke meghökkent, milyen rossz állapotban volt Yoda – keze remegett, hangja gyenge volt. Luke nem mert megszólalni, nehogy elárulja, mennyire megdöbbenti az öreg mester állapota.
– Micsoda arcot vágsz – ráncolta vidáman fáradt homlokát Yoda. – Ennyire rosszul nézek ki a fiatal szemednek?
Luke igyekezett palástolni zavarral kevert sajnálkozását, és fészkelődött a szűk helyen.
– Dehogy, mester... persze hogy nem.
– De igen, de igen! – kuncogott vidáman az apró Jedi-mester. – Beteg vagyok. Igen. Öreg és gyenge. – Egyik görbe ujjával ifjú tanítványára mutatott. – Ha te megéred a kilencszáz évet, nem fogsz jól kinézni.
Yoda még mindig kuncogva az ágyához botorkált, és nagy erőlködve lefeküdt.
– Nemsokára pihenni fogok. Igen, örökre aludni. Megérdemlem.
Luke megrázta a fejét.
– Nem halhatsz meg, Yoda mester – nem hagyom!
– Sokat tanultál, és veled van az Erő, de annyira erős nem vagy! Eljött az alkony, és hamarosan be kell köszöntenie az éjnek. Ez a dolgok rendje... az Erő rendje.
– De nekem szükségem van a segítségedre – makacskodott Luke. – Be akarom fejezni a tanulást. – A nagy tanító most nem hagyhatja el, mikor még annyi mindent nem tud. Azonkívül olyan sokat kapott Yodától, és még semmit sem adott neki vissza. Még annyi mindent szeretett volna megosztani az öreggel.
– Nem kell neked több tanulás – nyugtatta meg Yoda. – Tudsz már mindent, amit tudnod kell neked.
– Akkor hát Jedi vagyok? – erősködött Luke. Nem. Tudta, hogy még nem egészen az. Valami még hiányzik.
Yoda összeráncolta töpörödött arcát.
– Még nem. Egy még hátravan. Vader... Vaderral kell szembeszállnod. Akkor, csak akkor leszel egészen Jedi. És előbb vagy utóbb szembeszállsz vele.
Luke tudta, hogy ez lesz a próbatétel, nem is lehet másként. Minden törekvés valamilyen döntő pontra irányul, Luke harcának mélyén pedig Vader rejtőzött. Nehezére esett szavakba önteni a kérdést, de hosszú csend után újból megszólította az öreg Jedit:
– Yoda mester, Darth Vader az apám?
Yoda tekintetében fáradt szánakozás költözött. Ez a fiú még nem kész férfi. Szomorú mosoly gyűrte ráncokba arcát, még apróbbnak látszott az ágyban.
– Pihennem kell. Igen. Pihenni.
Luke gyengülő tanítójára meredt, megpróbált erőt adni neki pusztán szeretetének és akaratának erejével.
– Tudnom kell, Yoda – suttogta.
– Ő az apád – mondta Yoda egyszerűen.
Luke becsukta a szemét, a száját, a szívét, hogy távol tartsa magától az igazságot, amelyről tudta, hogy igazság.
– Mondta neked, ugye? – kérdezte Yoda.
Luke nem szólt, csak bólintott. Meg akarta állítani a pillanatot, hogy itt leljen menedéket, hogy bezárja az időt és a teret ebbe a szobába, hogy sose jusson ki innen ezzel a szörnyű tudással, ezzel a könyörtelen igazsággal.
Yoda arca aggodalmassá vált.
– Váratlan ez, és sajnálatos...
– Sajnálatos, hogy tudom az igazságot? – Luke hangjában keserűség bujkált, de ő maga sem tudta volna megmondani, hogy ez Vaderra, Yodára, önmagára vagy az egész világmindenségre irányul-e.
Yoda nagy erőfeszítéssel összeszedte magát, és ez szemlátomást minden erejét igénybe vette.
– Sajnálatos, hogy elrohantál szembeszállni vele, mikor nem volt még befejezve a tanulásod... hogy nem voltál felkészülve a próbatételre. Obi-van rég megmondhatta volna neked, ha engedem... most nagy gyengeség ez neked. Félelem neked... igen, félelem. – A nagy feszültség kiszállt belőle, és behunyta szemét.
– Sajnálom, Yoda mester – Luke remegett, ilyen gyengének látva a hatalmas Jedit.
– Tudom, de Vaderral ismét szembe kell szállnod, és a sajnálkozás nem segít. – Előrehajolt, és magához intette Luke-ot. Luke odamászott és leült mestere mellé. Yoda egyre gyengülő hangon folytatta: – Ne feledd, a Jedi hatalmát az Erdő adja. Mikor megmentetted barátaidat, szívedben bosszú volt. Óvakodj a dühtől, a félelemtől és az agressziótól. Az a sötét oldal. Könnyen áramlanak, könnyen beléd szállnak a harcban. És ha egyszer elindulsz a sötét úton, az örökre megszabja sorsodat.
– Visszahanyatlott, lélegzete gyengült. Luke csendben várt, mozdulni sem mert, félt akár egy kicsit is megzavarni az öreget, nehogy egy hanggal is elvonja figyelmét az elmúlás elleni küzdelemtől.
Néhány perc múlva Yoda még egyszer felnézett a fiúra, és nagy erőfeszítéssel kedvesen elmosolyodott, elgyengült testét már csak lelkiereje tartotta életben.
– Luke... a Császártól óvakodj! Ne becsüld alá erejét, különben apád sorsa vár rád. Ha én elmegyek, te leszel az utolsó Jedi. Luke, az Erő nagyon erős a családomban. Add tovább, amit te... tanultál... – Hangja elakadt, lehunyta a szemét. – Másik... égbolt...
Beszívta a levegőt, majd kilehelte, és ezzel kiszállt belőle a lélek, mintha vidám szellő fújná a másik égbolt felé. Teste rándult egyet: majd eltűnt.
Luke több mint egy óra hosszat ült az üres kis ágy mellett, igyekezett felfogni a veszteség nagyságát. Felfoghatatlan volt.
Először határtalan szomorúságot érzett. Sajnálta önmagát, a világmindenséget. Hogy mehet el örökre olyasvalaki, mint Yoda? Úgy érezte, szívében feneketlen, fekete üreg tátong azon a részen, ahol Yoda élt.
Luke ismerte már öreg tanítók elmúlását. Menthetetlenül szomorú és kérlelhetetlen dolog volt: saját fejlődésének része. Ezt hozza hát magával a kor? Látni a szeretett barátokat megöregedni és meghalni? Elmúlásuk által eljutni az erő és az érettség új mértékéhez?
A reménytelenség súlyosan nehezedett rá, mikor a kis kunyhóban minden fény kialudt. Még néhány percig ült ott, úgy érezve, mindennek vége, hogy a világegyetem összes fénye kialudt. Az utolsó Jedi egy mocsárban ül, miközben az egész galaxis a végső háborúra készül.
Megborzongott, és ez felriasztotta a semmiből, amelybe gondolatai merültek. Reszketett. Körülnézett: áthatolhatatlan homály vette körül.
Kimászott és felállt. Itt a mocsárban semmi nem változott. A pára sűrűsödött és lecsöpögött a himbálózó gyökerekről az ingoványba; milliószor ismétlődő körforgás, örökké ismétlődni fog. Talán itt rejlik a tanulság. Ha igen, ez egy fikarcnyival sem enyhítette szomorúságát.
Céltalanul indult visszafelé, ahol a hajója várta. Artu elébe sietett, izgatott köszönést siporászva, de Luke vigasztalhatatlan volt, és ügyet sem vetett a hűséges kis robotra. Artu röviden részvétét nyilvánította füttyével, aztán tisztelettudóan csöndben maradt.
Luke csüggedten leült egy fatörzsre, fejét kezébe temette, és halkan ismételgette magában: „Nem tudom megtenni. Egyedül nem tudom.”
A sűrű ködön át egy hang szállt felé:
– Yoda és én mindig veled leszünk. – Ben hangja volt.
Luke fürgén megfordult, és megpillantotta Obi-van Kenobi vibráló képét; ott állt mögötte. – Ben! – suttogta. Annyi mindent akart mondani, ami kavarogva száguldott át az agyán, mint egy örvényben hánykolódó hajó háborgó rakománya. De valamennyi közül egy kérdés azonnal a felszínre bukkant:
– Miért, Ben? Miért nem mondtad meg?
A válasz nem késett.
– Akkor akartam megmondani, mikor befejezed a tanulást – felelt Ben képmása. – De neked felkészületlenül kellett elrohannod. Óvtalak a türelmetlenségtől. – Hangja nyugodt volt, korholás és szeretet keveredett benne.
– Azt mondtad, Darth Vader elárulta és megölte apámat. – A harag, amit Yodánál érzett, most Benre irányult.
Ben zokszó nélkül lenyelte a kemény hangot, majd oktatólag válaszolt:
– Apádat, Anakint, elcsábította az erő sötét oldala. Megszűnt Anakin Skywalkernek lenni, és Darth Vader lett belőle. Mikor ez történt, elárult mindent, amiben Anakin Skywalker hitt. A jó ember, aki az apád volt, elpusztult. Így hát igazat mondtam... bizonyos értelemben.
– Bizonyos értelemben! – kiáltotta Luke gúnyosan. Becsapva érezte magát, jobban, mint életében bármikor, noha Ben kész volt magára vállalni az ellentmondást.
– Luke – mondta Ben gyengéden –, meg fogod látni, hogy sok igazság, amelyhez ragaszkodunk, nagymértékben a nézőpontunktól függ.
Luke válasz nélkül elfordult. Meg akarta őrizni haragját, mint valami kincset. Ez volt mindene, nem engedi elvenni, mint ahogy minden mást elvettek tőle. De már érezte tovatűnni, csillapodni Ben együttérző jelenlététől.
– Nem hibáztatlak, hogy dühös vagy – hízelkedett Ben. – Ha hibásan cselekedtem, aligha volt az első eset. Tudod, ami apáddal történt, az én hibám volt...
Luke hirtelen feltámadó érdeklődéssel nézett fel. Erről sosem hallott, haragja gyorsan elszállt, kíváncsisággá és figyelemmé változott – mert a tudás olyan kábítószer, amely szenvedéllyé válik; minél több van, annál többet akart.
Ahogy egyre jobban megigézve ült a tuskón, Artu odakocogott, hogy megnyugtató jelenlétéről biztosítsa.
– Mikor először találkoztam apáddal – folytatta Ben –, már híres pilóta volt. De ami meglepett, az volt, milyen erősen vele volt az Erő. Magamra vállaltam, hogy megtanítom Anakint a Jedi-tudományra. Ott hibáztam, hogy azt hittem, olyan jó tanár lehetek, mint Yoda. Nem voltam az. Ilyen az ostoba büszkeség. A Császár megérezte Anakin erejét, és átcsalta a sötét oldalra. – Szomorúan elhallgatott, és egyenesen Luke szemébe nézett, mintha a fiú bocsánatát kérné. – A büszkeségem szörnyű következményekkel járt a Galaxis számára.
Luke le volt sújtva. Szörnyű, hogy Obi-van önhittsége okozta apja bukását. Szörnyű, mert apjából szükségtelenül lett az, ami lett; szörnyű, mert Obi-van nem volt tökéletes, még csak Jedinek sem tökéletes; szörnyű, mert a sötét oldal ilyen közel bukkanhat fel otthonához, és a jót ilyen könnyen rosszá tudja változtatni. Darth Vaderban kell még lennie egy szikrának Anakin Skywalkerből.
– Van még benne jó – jelentette ki.
Ben bűntudatosan megrázta a fejét. – Én is azt hittem, vissza lehet téríteni a jó oldalra. Nem lehetett. Ma már inkább gép, mint ember, torz és gonosz.
Luke érezte Kenobi állításában a hátsó gondolatot, úgy hallgatta szavait, mint egy parancsot. Megrázta a fejét, visszaemlékezve a korábbi látomásra:
– Nem tudom megölni az apámat.
– Nem szabad arra a gépre úgy gondolnod, mint apádra. – Ez ismét a tanító hangja volt. – Mikor láttam, mi lett belőle, megpróbáltam rábeszélni, térjen vissza a sötét oldalról. Harcoltunk... apád beleesett egy olvadtfém-kohóba. Mikorra kikecmergett ebből a tüzes fürdőből, a változás örökre beleégett – Darth Vader volt, Anakin Skywalkernek nyoma sem maradt benne. Csúf lett. Visszavonhatatlanul sötét. Csak gépezetek és fekete akarata tartja életben...
Luke lenézett saját mechanikus jobb kezére.
– Egyszer megpróbáltam megállítani. Nem tudtam. – Többet nem hívja ki apját. Nem tudja.
– Vader megalázott, mikor először kerültél szembe vele, Luke. De ez a tapasztalat tanulásod része volt. Megtanított többek között a türelem megbecsülésére. Ha nem lettél volna olyan türelmetlen, hogy akkor győzd le Vadert, befejezhetted volna a tanulást itt, Yodával. Felkészülhettél volna.
– De segítenem kellett a barátaimon.
– És segítettél? Ők mentettek meg téged. Attól tartok, semmit sem értél el azzal, hogy éretlenül odarohantál.
Luke méltatlankodása alábbhagyott, csak szomorúság maradt a nyomában.
– Megtudtam, hogy Darth Vader az apám – suttogta.
– Ahhoz, hogy Jedi légy, Luke, szembe kell szállnod a sötét oldallal, sőt mögéje kell hatolnod, de apád nem tudott túljutni rajta. A türelmetlenség a legkönnyebben nyíló ajtó, neked is, akár apádnak. Csakhogy apádat elcsábította, amit az ajtó túloldalán talált, neked viszont ki kell tartanod. Erős vagy és türelmes. És készen állsz a végső összecsapásra.
Luke ismét megrázta a fejét, mikor az öreg Jedi szavaiban rejlő célzás világossá vált előtte.
– Nem tudom megtenni, Ben.
Obi-van Kenobi megadással eresztette le vállait.
– Akkor a Császár máris győzött. Te voltál az egyetlen reményünk.
Luke megoldást keresett.
– Yoda azt mondta, megtaníthatok mást...
– A másik, akiről beszélt, az ikerhúgod – mosolygott szárazon az öreg. – Ő se találná könnyebbnek elpusztítani Darth Vadert, mint te.
Luke szemlátomást megütközött erre a közlésre. Felállt, hogy ezt megeméssze. – Húgom? Nincs is húgom.
Obi-van ismét gyengédre fogta hangját, hogy csillapítsa az ifjú barátja lelkében tomboló vihart. – Amint megszülettetek, különválasztottunk benneteket, hogy megóvjunk a Császártól. A Császár tudta, akárcsak én, hogy egy napon Skywalker ivadéka az Erő birtokában veszedelmes lesz számára. Ezért maradt a húgod a biztonságos névtelenségben.
Luke először tiltakozott a gondolat ellen. Nem akart egy ikertestvért, nem volt rá szüksége. Őbelőle csak egy van! Nem hiányzott semmije – leszámítva mechanikus jobb kezét, amely most jól hajlott. Csak eszköz lenne egy családi összeesküvésben? Elcserélt gyerekek, elrabolt, titkos helyre szállított, különböző életre szánt testvérek? Lehetetlen. Tudta, hogy ki ő! Luke Skywalker, egy szith lovaggá vált Jedi fia, aki egy tatuini homokfarmon nevelkedett Owen bácsinál és Beru néninél, egyszerű körülmények között, becsületes, dolgos szegénységben – mert az anyja... az anyja... Hogy is volt ez az anyjával? Mit mondott, ki volt? Mit mesélt neki? Gondolatai befelé fordultak, máshol jártak, más térben és időben, messze a Dagoba párás mocsaraitól, anyja szobájában, anyja és... húga. A húga...
– Leia! Leia a húgom! – tört ki, és majdnem átesett a fatörzsön.
– Jók a megérzéseid – bólintott Ben. Aztán rögtön elkomorodott. – Rejtsd el mélyen az érzéseidet, Luke. Becsületedre válnak, de meglehet, hogy a Császárt szolgálhatják.
Luke próbálta megérteni, amit öreg tanítója mondott. Ennyi információ, ilyen gyorsan, ilyen fontosak... szinte beleszédült.
Ben folytatta elbeszélését:
– Mikor apád elment, nem tudta, hogy anyád gyermeket vár. Anyád meg én tudtuk, hogy végtére is rájöhet, de a lehető legnagyobb biztonságban akartunk titeket tartani, ameddig csak lehet. Így hát elvittelek a Tatuinra, Owen öcsémhez... anyád pedig magával vitte Leiát az Alderaanra, hogy ott Organa szenátor lányaként nevelkedjen fel.
Luke leült, és úgy hallgatta a történetet, Artu pedig odakuporodott mellé, és hallásküszöb alatti regiszterben zümmögött, hogy bátorítsa.
Ben is egyenletesen beszélt, így hangja megnyugtató volt, még ha a szavai nem is:
– Ebben a rendszerben az Organa család előkelő és politikailag meglehetősen jelentős volt. Leia származása folytán hercegnő lett – persze senki nem tudta, hogy örökbe fogadott gyerek. De ez tényleges tartalom nélküli cím volt, miután az Alderaan régóta demokráciában élt. A család politikai súlya azonban így is fennmaradt, és nevelőapja nyomdokaiba lépve, Leia is szenátor lett. Persze nemcsak az – a romlott Birodalom elleni Szövetség helyi sejtjének vezetője is lett. És mivel diplomáciai mentelmi jogot élvezett, fontos láncszem volt a Felkelés hírszerzésében.
– Éppen ilyen küldetésben volt, mikor útja keresztezte a tiédet, mivel nevelőszülei mindig azt mondták neki, hogy ha komoly bajba kerül, keressen meg engem a Tatuinon.
Luke próbálta kibogozni érzéseinek sokféleségét – a szeretet, amelyet mindig is érzett Leia iránt, még távolból is, világos magyarázatot nyert. Most azonban érezte, hogy óvnia is kell mint idősebb fivérnek – még akkor is, ha tudta; lehet, hogy néhány perccel a lány az idősebb.
– Őt most nem keverheted bele, Ben – makacskodott. – Vader elpusztítja. – Vader. Az apjuk. Talán Leia feltámaszthatja benne a Jót.
– Nem tanulta meg mindazt, amit egy Jedinek tudnia kell, ahogy te, Luke, de nagyon vele van az Erdő, ahogyan egész családotokkal. Útjaink ezért találkoztak, mert a benne szunnyadó Erőre egy Jedinek kell vigyáznia. Most már te vagy az utolsó Jedi, Luke... de ő is visszatért hozzánk, hozzám, hogy tanuljon és fejlődjön. Mert ez a sorsa: tanulni és növekedni; az enyém pedig, tanítani.
Még lassabban folytatta, minden szavának súlyt, minden szünetnek nyomatékot adott.
– Nem menekülhetsz a sorsod elől, Luke. – Tekintete összefonódott Luke-éval, és szelleméből, amennyit csak tudott, e pillantásba sűrített, hogy örökre beleégesse Luke tudatába. – Tartsd titokban a húgod kilétét, mert ha te elbuksz, valóban ő marad egyetlen reményünk. Nézz most rám, Luke, a közelgő harc egyedül a te harcod. Sok függ a kimenetelétől, és talán erőt meríthetsz az emlékemből. A harcot nem kerülheted el, nem menekülhetsz a sorsod elől. Újra szembe kell szállnod Darth Vaderral...

 

4.

Darth Vader kilépett a hosszúkás, henger alakú felvonóból a Császár tróntermébe, amely korábban a Halálcsillag vezérlőterme volt. Az ajtó két oldalán egy-egy császári gárdista állt, tetőtől talpig vörös köpenyben, fejüket borító vörös sisakjukból csak a szemek látszottak, amelyek tulajdonképpen elektronikusan átalakított képernyők voltak. Fegyverüket állandóan lövésre készen tartották.
A teremben homály uralkodott, leszámítva a felvonóakna két oldalán a fénylő csöveket, melyekben az energia és az információ keringett az űrállomáson. Vader végigment a fényes, fekete acélpadlón, elhaladt a hatalmas zümmögő, konverterhajtóművek mellett, és felment a rövid lépcsősoron a fedélzeti szintre, ahol a Császár trónja állt. E fedélzet alatt, jobbra, egy aknának a szája nyílt, amely mélyen benyúlt a harcállomás belsejébe, egészen a hajtóműegység központjáig. A fekete mélység ózonillatot lehelt, és halk, mély moraj hallatszott belőle.
A fölötte húzódó fedélzet végét fal zárta le, a falban hatalmas kerek megfigyelőablak. Az ablak előtt egy bonyolult vezérlőszékben ült a Császár, és kibámult az űrbe.
Közvetlenül az ablak alatt, a Halálcsillag befejezetlen felén hajók és szállítmányok suhantak ide-oda, szkafanderes és háti rakétás emberek végezték a külső szereléseket és a felszíni munkákat. És az egész sürgés-forgás mögött nem messze, ott fénylett a jadezöld Endor hold, akár egy ékszer a fekete űr bársonyán – és a végtelenben szétszórva ragyogó gyémántok: a csillagok.
A Császár ott ült, és nézte ezt a látványt, mikor Vader hátulról közeledett. Szith lovagja letérdelt és várt. A Császár váratta. Minden józan mérlegelésen túl, diadalmasan szemlélte a látványt; ez mind az övé.
És ami még nagyobb dicsőség: mindez az ő műve.
Mert nem volt mindig így. Régen, mikor még egyszerűen csak Palpatine szenátor volt, a Galaxis évszázadokon át a csillagok köztársaságából állt, a Jedi-lovagság védelme és ellenőrzése alatt. De a köztársaság szükségszerűen túl nagyra nőtt az évek során, túl nagy hivatalnoki gépezet vált szükségessé, hogy fennmaradjon. Felütötte fejét a korrupció.
A romlás láncreakcióját néhány pénzsóvár szenátor indította el; néhány, mondták; de ki tudhatta? Néhány lezüllött bürokrata, dölyfösek és haszonlesők – és a csillagok között hirtelen kitört a kór. Kormányzó támadt kormányzó ellen, pusztultak az értékek, lázadások törtek ki – a rettegés járványként terjedt azokban az első években, gyorsan és látható ok nélkül, és senki sem tudta, mi történik, és miért.
Palpatine szenátor pedig megragadta a pillanatot. Csalással, okos ígéretekkel és agyafúrt politikai manőverekkel sikerült megválasztatnia magát a Tanács fejévé. Azután pedig fortéllyal, vesztegetéssel és terrorral Császárrá kiáltotta ki magát.
Császár! Jól hangzik. A Köztársaság széthullott, a Birodalom saját fényében sütkérezik, és ez mindig így marad – mert a Császár tudta, amit mások vonakodtak elhinni: a sötét erők mindennél hatalmasabbak.
Kezdettől fogva tudta és hitte ezt, de mindennap újra megtanulta: becstelen helytartóktól, akik pénzért elárulták feljebbvalóikat; gyenge jellemű hivatalnokoktól, akik eladták neki a helyi csillagrendszerek államtitkait; kapzsi földbirtokosoktól, szadista gengszterektől és hatalomra éhes politikusoktól. Senki sem volt immúnis, a sötét hatalom valamennyiük szívébe befészkelte magát. A Császár egyszerűen csak felismerte ezt az igazságot, és kihasználta – természetesen saját hatalma érdekében.
Mert a Birodalom fekete középpontja az ő sötét lelke volt.
Szemlélte az űr sűrű sötétségét az ablakon túl. Sűrű, fekete, mint az ő lelke – mintha ténylegesen ő maga lenne ez a feketeség, mintha az ő szelleme lebegne a mélység fölött, melyen uralkodik. Erre a gondolatra elmosolyodott: ő a Birodalom, ő az Univerzum.
Érezte, hogy Vader a háta mögött térdelve várakozik. Mióta volt már ott a Fekete Lovag? Öt perce? Tíz? A Császár nem tudta biztosan. Nem számít. A Császár még nem fejezte be meditációját.
Vader lovagot nem zavarta, hogy várnia kell, sőt nem is érzékelte: mert uralkodója lábainál térdelni megtiszteltetés, nagyszerű dolog. Magába mélyedt, tudata mélyén kutatta a gondolatokat. Nagy volt most a hatalma, nagyobb, mint bármikor: szétáradt belsejében, és rezonált a Császárból áramló sötétség hullámaival. Ez a hatalom feszült, fekete tűzként tombolt benne, démonként készült kitörni... de tudott várni. Mert a Császár még nem készült fel; a fia sem volt készen, és az idő sem volt még érett. Így hát várt.
Végre a szék lassan elfordult, és a Császár szembefordult Vaderral.
Vader szólalt meg elsőnek:
– Mi a parancs, uram?
– Küldje a flottát az Endor túlsó oldalára. Ott várja a parancsaimat.
– És azok a jelentések, amelyek szerint a felkelők flottája Sullust közelében gyülekezik?
– Nincs jelentősége. A felkelést hamarosan szétzúztuk, és az ifjú Skywalker a miénk lesz. Menjen a parancsnoki hajóra, és várja utasításaimat.
– Igen, uram. – Remélte, hogy ő kap parancsot a Felkelők Szövetségének szétverésére. Remélte, hogy hamarosan.
Felállt és távozott. A Császár pedig visszafordult az ablakhoz, a galaktikus panoráma felé, s tovább szemlélte birodalmát.
A Galaxis peremén túl, az űr egy sötét és távoli részén gyülekezett a Felkelők flottája. Az előőrstől a hátsó alakzatokig, ameddig a szem ellátott, mindenütt hajók: koréliai csatahajók, cirkálók, rombolók, anyahajók, bombázók, sullusti teherszállítók, kalamári tartályhajók, alderaani ágyúnaszádok, kesseli csempészhajók, bestini űrugrók, X szárnyú, Y szárnyú és A szárnyú vadászok, kompok, szállítójárművek, gályák. A Galaxis minden felkelője – katona és civil – összesereglett, és feszülten várta a hajókban az utasításokat. A vezérhajó a legnagyobb felkelő csillagcirkáló, a Parancsnoki Fregatt volt.
Az óriási csillagcirkáló eligazítótermében parancsnokok százai, mindenféle faj és életforma képviselői, gyülekeztek a Főparancsnokság utasítására várva. A beszélgető csoportokon feszültség hullámzott.
Az eligazítóterem közepén nagy, kerek fényasztal állt, amely fölé az Endor hold mellett lebegő, befejezetlen Halálcsillag holografikus képét vetítették, a villódzó elhárítópajzs mindkettőt körülfogta.
Mon Mothma lépett a terembe. Tiszteletet parancsoló, szép, középkorú asszony volt, és mintha lebegett volna a morajló tömeg fölött. Aranyszegélyű fehér köpenyt viselt, és nem ok nélkül volt komor: ő volt a Felkelők Szövetségének választott vezetője.
Leia nevelőapjához – és magához Palpatine szenátorhoz – hasonlóan, Mon Mothma is a köztársaság rangidős szenátorai közé tartozott, tagja volt a Főtanácsnak. Mikor a Köztársaság napjai meg voltak számlálva, Mon Mothma szenátor a végsőkig kitartott, ellenzéket szervezett, hogy támogassa az egyre kevésbé hatékony kormányt.
Később ellenálló sejteket is szervezett. Ezek váltak a felkelés fészkeivé – egyikük sem ismerte a többiek kilétét –, és döntő szerepet játszottak a Birodalom elleni lázadásban, míg végül nyíltan kitört a felkelés.
Vezetőtársai is voltak, de sokan elpusztultak, mikor a Birodalom első Halálcsillaga megsemmisítette az Alderaan bolygót. Leia nevelőapja is ennél a csapásnál halt meg.
Mon Mothma föld alá vonult. Politikai sejtjeit egyesítette a gerillák és önkéntesek ezreivel, akiknek száma a Birodalom kegyetlen diktatúrája alatt gombamód növekedett. Ezrek csatlakoztak a Felkelők Szövetségéhez. Mon Mothma elismert vezetője lett a Galaktika mindazon lakóinak, akiket a Császár hontalanná tett. Hontalanná, de nem reménytelenné.
Áthaladt a termen a holografikus vetítőberendezés elé, és két tanácsadójával, Madine tábornokkal és Ackbar admirálissal kezdett tárgyalni. Madine koréliai volt – ennélfogva leleményes, bár kissé akadékoskodó természetű. Ackbar hamisítatlan kalamári volt – jóindulatú, lazacszínű teremtmény. Boltozatos fejében hatalmas, szomorú szemek ültek, úszóhártyás kezei pedig arról tanúskodtak, hogy inkább érzi otthon magát a vízben, mint a szabad űrben vagy egy hajó fedélzetén. De ha az emberek voltak a felkelés karja, a kalamáriak a lelke – ami nem jelenti azt, hogy nem tudtak teljes szívvel harcolni, ha kicsordult a pohár. És a gonosz Birodalom színültig töltötte ezt a poharat.
Lando Calrissian átfurakodott a tömegen, és az arcokat fürkészte. Meglátta Wedge-et, aki a szárnysegédje lesz – bólintottak, és felemelt hüvelykujjukkal adtak jelt egymásnak, aztán Lando továbbment. Nem Wedge volt az egyetlen, akit keresett. A terem közepén egy üres részre ért, körülpillantott, végül az egyik oldalajtónál meglátta barátait. Elmosolyodott, és feléjük indult.
Han, Csubi, Leia és a két robot hangos kiáltásokkal, nevetéssel, sípolással és vakkantással üdvözölte Lando megjelenését.
– Na nézd csak meg magad! – korholta Solo. Megigazította Calrissian új egyenruhájának hajtókáját, és elrendezte a rangjelzését: – Egy tábornok!
Lando szeretettel nevetett rá.
– Sokarcú és sokjelmezű ember vagyok. Valaki nyilván elmesélte nekik azt a kis manőveremet a tanabi csatában. – Tanab mezőgazdasági bolygó volt, melyet rendszeresen feldúltak a norulaci banditák. Calrissian még felhővárosi kormányzósága előtt – minden esély ellenére legendássá vált légi manőverekkel és addig ismeretlen stratégiával – kiirtotta a banditákat. És mindezt fogadásból tette.
Han csúfondárosan nyitotta tágra a szemét.
– Hé, ne nézz így rám! Én csak annyit mondtam nekik, hogy tűrhető pilóta vagy. Sejtelmem sem volt, hogy ennek az őrült támadásnak a vezetésére keresnek valakit.
– Hát persze, magam jelentkeztem rá. Én akarom vezetni ezt a támadást. – Először is nagyon szeretett tábornoki öltözéket hordani. Az emberek így anélkül is megadták neki a megfelelő elismerést, hogy tiszteletköröket kellene tennie néhány nagyképű birodalmi katonai rendőr körül. Másrészt pedig végre alaposan visszafizetheti ennek a birodalmi hajóhadnak, amit csak kapott tőlük eddig. Nekik megy és otthagyja a névjegyét. Köszönjük, Calrissian tábornok.
Solo csodálkozással vegyes hitetlenkedéssel nézett öreg barátjára.
– Láttál te már egyáltalán ilyen Halálcsillagot? Nem leszel sokáig tábornok, cimbora.
– Csodálom, hogy nem téged kértek fel rá – mosolygott Lando.
– Lehet, hogy igen – titokzatoskodott Han. – De én nem őrültem meg. Neked olyan jó a híred, nem igaz? Bespin Felhőváros kormányzó bárója!
Leia közelebb lépett Solóhoz, és védelmezően megfogta a karját.
– Han a parancsnoki hajón marad velem... mindketten nagyon hálásak vagyunk neked azért, amit teszel, Lando. És büszkék.
A terem közepén Mon Mothma hirtelen jelt adott, hogy figyelmet kér. A terem feszült várakozással elcsöndesedett.
– A bothai kémek adatait megerősítették – jelentette be a fővezér. – A Császár végzetes hibát követett el. Elérkezett az idő a támadásra.
Erre a terem felélénkült. Úgy hatott ez a hír, mint egy szelep, amely kiengedi a nyomást, a levegőben megjegyzések röpködtek. Az asszony a Halálcsillag hologramja felé fordult és folytatta: – Most már pontosan ismerjük a Császár új harcbázisának helyét. E Halálcsillag fegyverrendszerei még nem üzemképesek. Viszonylag védtelen, mert a birodalmi flotta szanaszét szóródott a Galaxisban, hogy bennünket lekössön, de hiába. – Itt szünetet tartott, hogy következő bejelentésének teljes legyen a hatása. – Ami a legfontosabb: megtudtuk, hogy a Császár személyesen ellenőrzi az építkezést.
Heves hangzavar támadt. Ez az! A lehetőség. A remény, amit senki nem mert remélni. Csapást mérni a Császárra!
Mikor a zsivaj lassan elült, Mon Mothma folytatta:
– Utazását a legnagyobb titokban tartották, de alábecsülték kémszervezetünket. Sok bothai halt meg, hogy megszerezhessük ezt az információt. – Hangja ismét elkomorodott, hogy emlékeztesse a többieket, mibe került ez a vállalkozás.
Ackbar admirális lépett elő. Ő volt a birodalom védelmi műveleteinek szakértője. Felemelte uszonyát, és a holografikus modellen az Endorról kibocsátott erőtérre mutatott.
– Noha nincs még készen, a Halálcsillag még sincs teljesen védelmi berendezések híján – tájékoztatta a jelenlévőket nyugodt kalamári hanghordozással. – Egy energiapajzs védi, melyet a közeli Endor holdon gerjesztenek, itt. Semmiféle hajó nem juthat át rajta, semmilyen fegyver nem töri át. – Egy hosszú pillanatig elhallgatott. Azt akarta, hogy megemésszék az információt. Mikor úgy gondolta, hogy ez megtörtént, még lassabban folytatta: – Ha bármilyen támadást meg akarunk kísérelni, a pajzsot ki kell kapcsolni. Amint a pajzs nem működik, a cirkálók előretolt állásba helyezkednek, a vadászok pedig rárepülnek a Halálcsillag felszínére, itt... és megkísérlik eltalálni a központi reaktort – a Halálcsillag befejezetlen részére mutatott –, valahol itt.
Az eligazítóteremben ismét mormogás kezdődött, mint amikor árhullám vonul végig a háborgó tengeren.
Ackbar befejezte a mondókáját:
– A vadászok támadását Calrissian tábornok vezeti.
Han Landóhoz fordult, és kétségeit tisztelettel vegyítve így szólt:
– Sok szerencsét, cimbora!
– Köszönöm – mondta Lando egyszerűen.
– Szükséged is lesz rá.
Ackbar admirális átadta a terepet Madine tábornoknak, aki a titkos hadműveletek felelőse volt.
– Zsákmányoltunk egy kis birodalmi hajót – jelentette be elégedetten Madine. – Ebben az álcában egy rohamcsapat száll le a holdon, és kikapcsolja a pajzsgenerátort. A vezérlőbunkert jól őrzik, de egy kis osztag képes áthatolni a biztonsági berendezéseken.
Ez a hír újabb általános pusmogást eredményezett.
Leia Hanhoz fordult, és odasúgta neki:
– Kíváncsi vagyok, kit találtak, aki ezt megcsinálja.
Madine azt kérdezte:
– Együtt van a rohamcsapata, Solo tábornok?
Leia felnézett Hanra, és megdöbbenése boldog csodálattá változott. Tudta, hogy nem ok nélkül szereti – durva közönyössége és ostoba vakmerősége ellenére. Mert azért volt szíve.
Azonkívül meg is változott, mióta feltámadt a fagyasztásból. Nem volt többé magányos, akit csak a pénz érdekel. Elveszítette önző gúnyosságát, és valahogy észrevétlenül az egész részévé vált. Most másokért cselekszik, és ez mélyen meghatotta Leiát. Madine tábornoknak szólította; ez annyit jelentett, hogy Han hivatalosan is a hadsereg tagja lett. Az egész része.
– Az osztagom készen áll, uram – felelte Solo Madine-nek –, de a hajó irányításához legénységre van szükségem. – Kérdően nézett Csubakkára, és halkabbra fogva a szót, odasúgta neki: – Kemény dolog lesz, öregfiú. Nem akartam helyetted beszélni.
– Ruuu ruuwfl – rázta fejét szeretettel zsémbelődve Csubi, és felemelte szőrös mancsát.
– Ez egy – mondta Han.
– Kettő! – kiáltotta Leia a magasba lendítve karját. Majd gyengéden súgta Solónak: – Nem tévesztem többé szem elől tábornokságodat.
– És én is megyek veletek! – hallatszott egy hang a terem végéből.
Mindenki hátrafordult, és megpillantották a lépcső tetején álló Luke-ot.
Örömujjongás köszöntötte az utolsó Jedit.
Han, noha ez nem az ő stílusa volt, képtelen volt elrejteni örömét.
– Akkor ez három – mosolygott.
Leia odafutott Luke-hoz, és melegen átölelte. Hirtelen nagyon közel érezte magát hozzá, amit a pillanat súlyának, küldetésük fontosságának tulajdonított. De ekkor megérezte a fiúban is a változást, valami lényeges különbséget, amely mintha belülről sugárzott volna – valami, amit csak ő láthatott.
– Mi az, Luke? – suttogta. Hirtelen szerette volna karjába zárni, de hogy miért, nem tudta megmondani.
– Semmi. Majd egyszer elmondom – dünnyögte Luke. Pedig valami volt, az egyszer biztos.
– Jól van – felelete Leia, és nem erőltette. – Várok. – Meg volt lepve. Talán csak a fiú másféle öltözéke – lehet, hogy ez az. Talpig feketében – ettől idősebbnek látszott. Idősebbnek, mint amennyi valójában.
Han, Csubi, Lando, Wedge és még néhányan Luke köré gyűltek, üdvözölték és összevissza kiabáltak. A gyűlés sok ilyen kis csoportra oszlott. Eljött a végső búcsúzás és szerencsekívánatok ideje.
Artu valami megjegyzést füttyögött a némileg kevésbé derülátó Thripiónak.
– Nem hiszem, hogy az „izgalmas” a helyes kifejezés – válaszolta az aranyszínű robot, akit – mivel főprogramja szerint tolmács volt – természetesen az foglalkoztatott elsősorban, hogy megtalálja a leghelyesebb kifejezést az adott helyzet jellemzésére.
A Millennium Falcon a felkelő csillagcirkáló fődokkjában pihent, miközben átvizsgálták és feltankolták. Közvetlenül mögötte állt a zsákmányolt birodalmi hajó, amely furcsán festett a felkelők X szárnyú vadászainak kellős közepén.
Csubi felügyelte a fegyverek és készletek berakodásának utolsó szakaszát, és ellenőrizte a rohamcsapat elhelyezését. Han és Lando a két hajó között állt, és búcsúzkodtak – talán örökre.
– Komolyan, vidd el! – erősködött Solo a Falconra mutatva. – Szerencsét hoz. Tudod, hogy a leggyorsabb hajó ebben a flottában. – Han alaposan megbütykölte, miután elnyerte Landótól. Mindig is gyors volt, de most még sokkal gyorsabb. És a végrehajtott módosítások valóban Han részévé tették a Falcont, szívét és verejtékét építette bele. A lelkét. Ezért az, hogy most Landónak adta, valóban Solo teljes megváltozását jelentette, olyan önzetlen ajándék, amilyet még sosem adott.
Lando pedig megértette.
– Köszönöm, öreg haver. Vigyázni fogok rá. Tudod, hogy amúgy is jobban repültem vele, mint te. Egy karcolás sem éri, ha én ülök a kormánynál.
Solo melegen nézte kedves jószágát.
– Szavadat adtad, egy karcolás se!
– Hagyd abba, te kalóz, a következő az lesz, hogy berakatsz engem egy páncélszekrénybe!
– Hamarosan látjuk egymást, öregem!
Elváltak, anélkül hogy valódi érzelmeiket kifejezésre juttatták volna, ahogy ez a tettek embereinek szokása volt ilyen időkben; mindketten felmentek a hajójuk feljáróhídján.
Mikor Han belépett a birodalmi hajó pilótafülkéjébe, Luke éppen valami finom beállítást végzett a hátsó navigációs műszerfalon. Csubakka, a másodpilóta ülésében a birodalmi kapcsolókat igyekezett megfejteni. Han leült a pilótaülésbe, Csubakka pedig rosszkedvűen morgott valamit a szerkezetről.
– Jó, jó – felelte Solo. – Nem hiszem, hogy a birodalmiak úgy tervezték, hogy közben egy vukira gondoltak.
A raktérből Leia bukkant elő, és leült a Luke melletti ülésbe.
– Ott hátul minden rendben.
– Rrrvfr – mondta Csubakka, és rácsapott az első kapcsolósorra. Solóra pillantott, de Han nem mozdult, az ablakon át bámult valamit. Csubi és Leia követték kitartó pillantását, a Millennium Falconig.
Leia gyengéden megbökte a pilótát.
– Hé, ébren vagy?
– Csak olyan furcsa érzésem van – dünnyögte Han. – Mintha nem látnám többé. – Visszagondolt azokra az időkre, amikor a hajó mentette meg őt gyorsaságával, vagy éppen ő mentette meg a hajót fortéllyal, helyzetfelismeréssel. A világegyetemre gondolt, amelyet együtt láttak; a menedékre, amit a hajó nyújtott neki; arra, ahogyan ismerte: mint a tenyerét. Azokra az időkre, mikor egymás ölelésében aludtak, a mély űr fekete csöndjében lebegve; akár egy békés álom.
Ezt hallván Csubakka maga is hosszú, vágyódó pillantást vetett a Falconra. Leia Solo vállára tette a kezét. Tudta, mennyire szereti a hajóját, és nem szívesen szakította meg ezt az utolsó bensőséges búcsúzkodást. De az idő drága volt, és egyre drágább lett.
– Gyerünk, kapitány – suttogta. – Induljunk.
Han visszatért a valóságba.
– Helyes. Oké, Csubi, nézzük, mit tud a kicsike.
Begyújtották a zsákmányolt hajó hajtóműveit, kigördültek a dokkból, és kisüvítettek a végtelen éjbe.
A Halálcsillag építése haladt. Körülötte nagy volt a forgalom: rajzottak a szállítóhajók, TIE-vadászok és szerelőhajók. A szuper-csillagromboló időről időre körülrepülte a környéket: ellenőrizte az űrállomás építését.
A csillagromboló hajóhídján nagy volt a nyüzsgés. Hírvivők futottak ide-oda a kezelők sora mentén, akik a nyomkövető ernyőket tanulmányozták, figyelték a járművek ki- és bejárását az energiapajzson. Kódokat vettek és továbbítottak, parancsokat osztogattak, diagramokat készítettek. Száguldó hajók ezreit átfogó művelet volt ez, és minden a legnagyobb hatékonysággal zajlott, mígnem Jhoff technikus kapcsolatot teremtett egy Lambda osztályú hajóval, amely a Hetes Szektor felől közeledett az elhárítópajzshoz.
– Hajó a Központnak, jelentkezzen! – harsant egy hang Jhoff fejhallgatójában a szokásos statikus zörej kíséretében.
– Rajta van a képernyőinken – felelte a technikus a mikrofonjába. – Kérem, azonosítsa magát!
– Itt a Tyridium komphajó, kérem, kapcsolják ki a védőpajzsot!
– Tyridium, közölje az engedély kódját, hogy áthaladhat a pajzson! – Odafent, a hajóban Han aggodalmas pillantást vetett a többiekre, majd beleszólt a mikrofonba: – Kezdem az adást.
Csubi elfordított néhány kapcsolót, amire egy sor nagyfrekvenciájú szaggatott adójel hangzott fel.
Leia az ajkába harapott, erőt gyűjtött a harchoz vagy a meneküléshez.
– Most kiderül, megérte-e a kód az árat, amit fizettünk érte.
Csubi idegesen nyüszített.
Luke a hatalmas szuper-csillagrombolót bámulta, amely ott tornyosult előttük. Fekete csillogása vonzotta tekintetét, betöltötte látóterét, mint valami fenyegető sziklafal – de nemcsak a kilátást takarta el. Tudatát és szívét is sötétséggel borította be. Fekete félelem és különös érzés.
– Vader ott van azon a hajón – suttogta.
– Csak begyulladtál, Luke – nyugtatta valamennyiüket Han. – Sok parancsnoki hajó van. De azért vigyázz, Csubi – figyelmeztette –, tartsuk a távolságot, anélkül hogy úgy nézne ki, mintha tartanánk a távolságot.
– Avroff rvgrh rrfgrohh?
– Nem tudom, repülj összevissza – mordult vissza Han.
– Sokáig tart, amíg ellenőrzik a kódot – mondta élesen Leia. Mi lesz, ha nem válik be? Ha a védőpajzs működésben marad, a Szövetség semmit sem tehet. Leia igyekezett elűzni aggodalmát, és a pajzsgenerátorra próbált gondolni, ahova el akarnak jutni, igyekezett lerázni minden félelmet és kétséget.
– Én veszélyeztetem a küldetést – szólalt meg Luke, mintegy visszhangozva titkos húga érzelmeit. Gondolatai Vader körül forogtak: az apjuk körül. – Nem kellett volna veletek jönnöm.
Han igyekezett bátorítani őket:
– Hé, ti, miért nem próbáltok optimistábbak lenni? – Érezte, hogy hiába.
– Tudja, hogy itt vagyok – jelentette ki Luke. A megfigyelőablakon át egyre a parancsnoki hajót bámulta. Mintha ingerkedne vele. Várja őt.
– Ugyan, kölyök, csak képzelődsz.
– Aaaarh graggh – mormogta Csubi. Még ő is komor volt.
Darth Vader nyugodtan állt, és egyik képernyőjén a Halálcsillagot bámulta. Megborzongott az Erő sötét oldalának e műve láttán. Végigsimogatta jeges pillantásával.
Úgy ragyogott előtte, mint valami hatalmas lebegő ékszer. Varázslatos gömb. Felszínén apró fénypontok suhantak át, megbabonázva a Fekete Lovagot, mint egy kisgyereket, akit elbűvöl egy különleges játékszer. Transzcendens állapotban volt, érzékei felerősödtek.
És ekkor, egészen hirtelen, csöndes merengésének kellős közepén, mozdulatlanná dermedt: sem lélegzet, sem szívdobbanás nem zavarta meg koncentrálását. Minden érzékszervét az éterre irányította. Mit érzett? Szelleme betöltötte agyát, és fülelt. Valamiféle visszhang, valami rezgés, amelyet csak ő fogott fel, suhant át rajta, de nem suhant tova, hanem felkavarta a pillanatot, és megváltoztatta a dolgok alakját. A dolgok már nem voltak ugyanazok.
Végigment a kezelők sora mellett, míg odaért, ahol Piett admirális hajolt Jhoff technikus nyomkövető képernyője fölé.
Vader közeledtére Piett fölegyenesedett, és mereven biccentett a fejével.
– Hová megy az a hajó? – kérdezte nyugodtan, minden bevezető nélkül Vader.
Piett visszafordult a képernyőhöz, és beleszólt a mikrofonba:
– Tyridium komphajó, mi a szállítmánya és az úticélja?
A hallgatóból a hajó pilótájának tompított hangja hallatszott:
– Alkatrészek és műszaki személyzet a Tiltott Holdra.
Az ügyeletes tiszt Vaderra nézett, és reagálására várt. Remélte, nincs semmi hiba. Vader nagyúr zokon vette a tévedéseket.
– Van engedélykódjuk? – kérdezte Vader.
– Egy régebbi kód, de hatályos – felelte azonnal Piett –, éppen most akartam átengedni őket. – Nem volt értelme hazudni Szith lovagjának. Mindig tudta, ha hazudnak neki. A hazugságok szinte kiáltanak a Fekete Lovagnak.
– Különös érzésem van ezzel a hajóval kapcsolatban – mondta Vader inkább magamagának, mint a többieknek.
– Feltartóztassam? – sietett Piett ura kedvében járni.
– Nem, engedje csak át. Majd magam foglalkozom vele.
– Ahogy óhajtja, uram – hajolt meg Piett, alig tudva leplezni meglepetését. Intett Jhoff technikusnak, aki a mikrofonon a Tyridium hajót hívta.
A Tyridium fedélzetén a csoport feszülten várakozott. Minél többet kérdezősködtek olyasmiről, hogy szállítmány meg úticél, annál inkább úgy látszott, hogy lelepleződnek.
Han szeretettel nézett öreg vuki társára.
– Csubi, ha megtámadnak, gyorsan kell cselekednünk. – Tulajdonképpen búcsúszavak voltak; mindnyájan tudták, hogy ez a nyomorúságos hajó aligha tudna itt bármi elől is egérutat nyerni.
A technikus zörejektől kísért hangja megszakadt, majd tisztán szólalt meg a rádión át:
– Tyridium komphajó, a pajzs deaktiválása azonnal kezdődik. Haladjon tovább jelenlegi pályáján.
Luke kivételével valamennyien megkönnyebbülten lélegeztek fel; mintha minden gondjuk megoldódott volna. Pedig csak most kezdődik. Luke továbbra is a parancsnoki hajót bámulta, mintha valamilyen csendes, bonyolult párbeszédet folytatna.
Csubi hangosan vakkantott.
– Na, mit mondtam? – vigyorgott Han. – Semmi gubanc.
Leia szívből mosolygott.
– Tényleg azt mondtad?
Solo előrenyomta a gázkart, és a lopott hajó simán elindult a zöld Tiltott Hold felé.
Vader, Piett és Jhoff a vezérlőterem képernyőjén figyelték, amint a hálószerű védőrács ábrája szétválik, hogy átengedje a Tyridium komphajót, amely lassan mozgott a háló középpontja, az Endor felé.
Vader a fedélzeti tiszthez fordult, és a tőle megszokottnál türelmetlenebb hangon szólalt meg:
– Készítsék elő a hajómat! A Császárhoz kell mennem.
Választ sem várva, a Fekete Lovag elsietett. Sötét gondolatok űzték.

 

5.

Az Endor fái ezer láb magasba nyúltak. Bolyhos, rozsdás kérgű törzseik oszlopként meredtek az ég felé, némelyikük kerülete akkora, mint egy házé, némelyik csak lábszárvékony. Gyér lombkoronájuk buja színekben pompázott, az átszűrődő napfény finom kék-zöld mintákat rajzolt az erdei talajra.
Az ősi óriások között a sűrű erdei növényzet szokásos pompája burjánzott – különböző fenyőfélék, göcsörtös törzsű és virágzó lombhullató fajok. A talajt főleg páfrányok borították, helyenként olyan sűrűn, hogy szelíd zöld tengerre emlékeztetett, amely lágyan hullámzott az erdei szellőben.
Ilyen volt az egész hold: ősöreg, zöld, csöndes. A rejtekadó ágak között úgy szűrődött át a fény, mint az arany ikhor, mintha maga a levegő is élne. Meleg volt, és ugyanakkor hűsítő. Ez volt az Endor.
A lopott birodalmi hajó egy tisztáson pihent, sok mérföldre a birodalmi kikötőtől, száraz ágakkal, levelekkel és földtakaróval álcázva. Ráadásul a kis hajó szinte eltörpült a fölé tornyosuló fák között. Acélteste ugyan nem illett ebbe a környezetbe, de teljesen észrevehetetlenné tették.
A felkelők csapata éppen útnak indult; fel a tisztás melletti dombra, egy meredek ösvényen. A sort Leia, Csubi, Han és Luke vezette, őket szakadozott libasorban követte a rohamcsapat sisakos menete. Az egység a Felkelők Szövetségének legjobb felszínharcosaiból állt. Bizonyos értelemben kétes társaság, úgy válogatták ki őket, egyenként; kezdeményezőkészségük, ügyességük, kegyetlenségük alapján. Voltak köztük képzett kommandósok, voltak feltételesen szabadult bűnözők – de valamennyien olyan szenvedélyesen gyűlölték a Birodalmat, hogy felülemelkedtek önérdekükön. És mindegyikük tudta; ez a rajtaütés a döntő. Ha nem sikerül elpusztítani a pajzsot működtető generátort, a felkelésnek befellegzett. Több lehetőség nincs.
Ezért aztán nem kellett figyelmeztetni őket, hogy éberek legyenek, ahogy némán haladtak az erdei ösvényen. Mindegyikük éberebb volt, mint valaha.
Artu Detu és Szi Thripio zárta a sort. Artu gömbölyű feje menet közben körbe-körbe forgott, érzékelőivel a körülvevő végtelen magas fákat kémlelte.
– Biii-duuu! – jegyezte meg Thripiónak.
– Nem, én nem tartom szépnek – felelte aranyszínű társa zsémbesen. – Amilyen a mi szerencsénk, csupa robotevő szörnyeteg lakik itt.
A közvetlenül Thripio előtt haladó katona hátranézett, és durván csendre intette:
– Kuss!
Thripio hátrafordult Artuhoz, és azt suttogta:
– Csöndesen, Artu.
Mind idegesek voltak egy kissé.
Csubi és Leia elérték a domb gerincét. A földre vetették magukat, kúszva tették meg az utolsó néhány métert, és kinéztek a perem fölött. Csubakka felemelte óriási mancsát, és megálljt intett a csapat többi részének. Az erdő hirtelen mintha még sokkal nagyobb csöndbe borult volna.
Luke és Han hason kúszva előremásztak, hogy lássák, mit néznek a többiek. Csubi és Leia a páfrányokon túlra mutatva csendre intette őket. Nem messze alattuk, a völgyben egy tiszta vizű tó mellett két birodalmi járőr vert ideiglenes tábort. Éppen élelmiszeradagjukat szedték elő, és hozzáláttak, hogy megmelegítsék egy hordozható főzőn. A közelükben két robogó parkolt.
– Kikerüljük őket? – suttogta Leia.
– Túl sok időt vesztenénk – rázta meg a fejét Luke.
Han kikukucskált egy kő mögül.
– Aha. Meg ha észrevesznek és jelentik, hogy itt vagyunk, lőttek az egész akciónak.
– Csak ketten lennének? – Leia hangja kétkedően csengett.
– Nézzük meg! – mosolygott Luke, és mélyet sóhajtott, hogy lerázza a feszültséget; a többiek hasonló vigyorral válaszoltak. Kezdődik.
Leia intett az osztagnak, hogy maradjanak a helyükön, azután ő, Luke, Han és Csubakka óvatosan közelebb kúsztak a járőrtáborhoz.
Mikor már egészen közel voltak a tisztáshoz, Solo fürgén előrekúszott.
– Maradjatok itt – súgta. – Csubi meg én elintézzük. – Legcsibészesebb mosolyát villogtatta rájuk.
– Nyugalom – figyelmeztette Luke. – Lehet, hogy...
De mielőtt befejezhette volna, Han és szőrös barátja felugrott, és kirontott a tisztásra.
– ... többen is vannak – fejezte be Luke. Leiára nézett.
A lány vállat vont.
– Mit vártál? – Bizonyos dolgok sosem változnak.
Mielőtt Luke felelhetett volna, a völgy felől hangos zűrzavar támadt. A földhöz lapultak és vártak.
Han heves ökölharcba keveredett az egyik járőrrel – napok óta nem látszott ilyen boldognak. A másik járőr felpattant a robogójára, és menekülni próbált. De mire beindította a hajtóművet, Csubinak sikerült lézerpuskájával néhány lövést leadnia. A szerencsétlen járőr nekivágódott egy hatalmas fának; rövid, tompa robbanás következett.
Leia előhúzta lézerpisztolyát, és a csata színhelyére rohant, szorosan a nyomában Luke. Amint kiértek a szabadba, körülöttük több hatalmas lézersugár villant, és a földre zuhantak. Leia elveszítette pisztolyát.
Kábultan néztek föl, és a tisztás túloldalán két további birodalmi járőrt pillantottak meg, akik a közeli bozótban elrejtett robogóik felé igyekeztek. A járőrök felpattantak a robogókra, tokjába tették pisztolyukat, és beindították a hajtóművet.
Leia feltápászkodott.
– Ott még kettő van!
– Látom – felelte fölemelkedve Luke. – Maradj itt.
De Leiának megvolt a maga elképzelése. Odarohant a gazdátlan robogóhoz, felpattant rá, és a menekülő járőrök nyomába eredt. Mikor elsuhant Luke mellett, a fiú felugrott mögé a robogóra, és így száguldottak tovább.
– Gyorsan a középső kapcsolót! – ordította előre a lánynak Luke, túlkiabálva a rakétahajtómű dübörgését. – Ragadj a rádiójukra!
Han és Csubi éppen akkor végzett az utolsó járőrrel, mikor Luke és Leia eltűntek a tisztásról.
– Hé, várjatok! – üvöltötte Solo, de már ott sem voltak. Csalódottan földhöz vágta fegyverét. A felkelők kommandója közben kiözönlött a tisztásra.
Luke és Leia a sűrű lombok között suhant, néhány lábnyira a talaj fölött. Leia vezetett, Luke mögötte kapaszkodott. A két menekülő birodalmi járőrnek jókora előnye volt, de kétszáz mérföldes óránkénti sebességnél Leia jobb pilóta volt – a tehetség benne volt a családban.
Időnként megeresztett egy-egy sorozatot a robogó lézerágyújából, de túl messze voltak, hogy pontosan célozzon. A robbanások nem érték el a mozgó célpontokat, szilánkokká zúzták a fákat, és lángra lobbantották a bozótot, miközben a robogók a hatalmas, vastag ágakat kerülgették.
– Közelebb! – ordította Luke.
Leia továbbnyomta a gázkart, a távolság csökkent. A járőrök érezték, hogy üldözőjük közeledik, és vakmerően cikáztak ide-oda, átsuhanva két fa között egy keskeny résen. Az egyik robogó súrolta a fakérget, a járőr majdnem elvesztette uralmát a jármű fölött, és jócskán lelassult.
– Kerülj mellé! – üvöltötte Luke Leia fülébe. Leia olyan közel kormányozta robogóját a járőréhez, hogy a vezérsíkok veszedelmesen összeértek. Luke hirtelen elugrott Leia mögül a járőr robogójának a végére, elkapta a birodalmi katona nyakát, és kihajította. A fehér páncélos rohamosztagos csontrepesztő roppanással vágódott egy vastag fatörzsnek, és örökre eltűnt a páfránytengerben.
Luke előreszökkent a robogó vezetőülésébe, néhány pillanatig matatott a műszereken, azután előrelendült, és követte Leiát, aki közben már tovaszáguldott. Most már ketten üldözték a megmaradt járőrt.
Dombok fölött a kőhidak alatt repültek át, épp hogy elkerülve az ütközéseket, a hajtómű lángja száraz indákat gyújtott fel. A hajsza észak felé tartott, mikor elhaladtak egy vízmosás fölött, ahol két másik birodalmi járőr pihent. Egy pillanat alatt ők is bekapcsolódtak az üldözésbe, ott jöttek közvetlenül Leia és Luke nyomában, és lézerágyúikkal tüzeltek. Luke-ot, aki még mindig Leia mögött repült, eltalálta egy villogó sugár.
– Maradj rajta! – kiáltotta Leiának, és az előttük menekülő járőrre mutatott. – Enyém ez a kettő itt hátul.
Leia továbbszáguldott. Ugyanabban a pillanatban Luke begyújtotta a fékezőrakétáit, a robogó nagyot rázkódott, és hirtelen lelassult. A nyomában száguldó két járőr elsuhant mellette a vakvilágba, jobbra-balra tőle, képtelenek voltak lefékezni. Luke azonnal nagyobb sebességre kapcsolt, és tüzelni kezdett sugárvetőivel: az üldözöttből hirtelen üldöző lett.
A harmadik sorozata célba talált: az egyik járőr elvesztette uralmát a robogó felett, pörögve nekivágódott egy sziklatömbnek, és lángtengerré változott.
Járőrtársa egyetlen pillantást vetett a felvillanásra, majd szuperfokozatba kapcsolta járművét, és tovább gyorsult. Luke lépést tartott vele.
Messze előttük Leia és az első járőr folytatták a nagy sebességű szlalomozást az egykedvű fatörzsek és alacsonyan csüngő ágak barikádjain át. Úgy tűnt, Leia képtelen volt közelebb kerülni zsákmányához, mivel rengetegszer kellett fékeznie. Hirtelen hihetetlenül meredek szögben felvágódott a magasba, és azonnal eltűnt a szem elől.
A járőr zavartan fordult hátra, nem tudta, megnyugodjon vagy megrémüljön-e üldözője váratlan eltűnésétől. De hamarosan kiderült, hová lett. A facsúcsok felől Leia lecsapott rá, fölülről tüzelve az ágyúval. A közeli lövéstől támadó lökéshullám megbillentette a járőr robogóját. Leia sebessége azonban nagyobb volt, mint ő maga is gondolta, és egy pillanat alatt elsuhant mellette. De mielőtt a lány észbe kapott, hogy mi történik, a járőr lenyúlt, pisztolytáskájából kézifegyvert rántott elő – és mielőtt a lány bármit tehetett volna, tüzelt.
Leia robogója nem engedelmeskedett többé. Utolsó pillanatban kiugrott belőle – a robogó felrobbant egy hatalmas fán, miközben Leia belegurult a kusza indaszövevény és a korhadó fatörzsek közé, egy sekély tócsába. Az utolsó, amit látott, a narancssárga tűzgolyó volt a füstölgő lombok felhőjén át, aztán minden elsötétült.
A járőr elégedett vigyorgással tekintett hátra a robbanásra. Mikor ismét előrenézett, a derűs pillantás lefagyott róla: egyenesen egy kidőlt fa felé rohant. Egy pillanat múlva csak lángtenger maradt a helyén.
Eközben Luke egyre jobban közeledett az utolsó járőrhöz. Ahogy a fákat kerülgették, Luke megközelítette, majd utolérte a birodalmi katonát. A menekülő katona váratlanul pontosan Luke robogójának irányába kanyarodott – mindketten veszedelmesen megbillentek, és épp hogy kikerültek egy útjukba eső, hosszú, kidőlt fatörzset. A járőr alatta suhant el, Luke fölötte – és ahogy a túloldalon kijött, egyenesen a járőr gépének tetejére vágódott. A vezérsíkok összeakadtak.
Ezek a robogók egyszemélyes siklóforma járművek voltak, orr-részükből hosszú, vékony rudak álltak ki, és a rudak végén helyezkedtek el a csűrőlapok. Most ezekkel az összeakadt szárnyakkal a két robogó úgy repült, mintha egy jármű lenne, bár egyik pilóta sem tudta irányítani.
A járőr élesen bedőlt jobbra, megpróbálta Luke-ot egy jobboldalt meredő facsoporthoz vágni. Luke azonban az utolsó pillanatban teljes súlyával balra dőlt, ezzel vízszintesbe hozta az összeakadt robogókat. Luke felült, a járőr alul.
A járőr hirtelen abbahagyta az ellenállást Luke balra dőlésével szemben, és saját súlyát is ugyanabba az irányba lendítette, aminek következtében a robogók háromszázhatvan fokos fordulatot tettek, és pontosan függőleges helyzetben állapodtak meg ismét... csak éppen Luke előtt egy óriási fa tornyosult.
Gondolkodás nélkül leugrott a robogóról. Egy pillanat törtrészével később a járőr meredeken jobbra fordult; a vezérsíkok szétváltak, és Luke gazdátlan robogója dübörögve vágódott a vörösfenyők közé.
Luke egy hatalmasat repült a levegőben, majd végigbukfencezett egy mohalepte lejtőn. A járőr a magasba vágódott, körözött, és őt keresve közeledett.
Luke kikászálódott a bozótból, miközben a robogó teljes gázzal és tüzelő lézerágyúval rárontott. Luke felkattintotta fénykardját, és megvetette a lábát. Fegyvere sorra hárította a rálőtt sugarakat, de a robogó egyre közeledett. Néhány pillanat, és találkoznak; a robogó tovább gyorsult, azzal a szándékkal, hogy kettéhasítsa az ifjú Jedit. Luke azonban tökéletes időzítéssel az utolsó pillanatban oldalra lépett a rakétameghajtású bika elől, mint valami mestermatador, és fénykardjának egyetlen hatalmas suhintásával levágta a robogó vezérsíkját.
A robogó azonnal megbillent, majd hánykolódni és pörögni kezdett. Egy másodpercen belül irányíthatatlanná vált, és egy újabb másodperc múlva morajló tűzfelhővé lett az erdő talaján.
Luke kikapcsolta fénykardját, és elindult, hogy visszatérjen a többiekhez.
Vader hajója megkerülte a Halálcsillag befejezetlen felét, és simán leszállt a főkikötődokkban. Zajtalan gépezetek engedték le a Fekete Lovag hídfeljáróját; ő maga sem ütött zajt, ahogy végigment a hideg acélon. Gyors léptei is hidegen céltudatosak voltak.
A főfolyosón hemzsegtek az udvaroncok, valamennyien audienciára vártak a Császárnál. Vader az ajkát biggyesztette feléjük – bolondok mind. Bársonyköpenyes, kifestett arcú, nagyképű talpnyalók: beparfümözött püspökök, akik egymás között pusmognak, másokat kritizálnak, és csak önmagukkal törődnek; zsíros kalandorkereskedők, roskadozva az ékszerek súlya alatt, amelyek még őrzik az előző tulajdonos haldokló testének melegét; simulékony, de erőszakos férfiak és nők, akik csak arra vágynak, hogy foglalkozzanak velük.
Vadert hidegen hagyták az efféle kisszerű alávalóságok. Bólintás nélkül haladt el mellettük, bár sokan boldogan fizettek volna a nagy Fekete Lovag egy szerencsét hozó pillantásáért.
Mikor a Császár tornyához vezető felvonóhoz ért, az ajtót zárva találta. Az akna két oldalán vörös köpenyes, állig felfegyverzett császári testőrök álltak, szemlátomást ügyet sem vetve Vader jelenlétére. A homályból egy tiszt lépett Vader nagyúr elé, és elállta útját.
– Nem léphet be – közölte egykedvűen a tiszt.
Vader nem vesztegette az idejét szavakra. Kinyújtott ujjakkal a tiszt torka felé nyújtotta kezét. A tiszt fuldokolni kezdett. Térde megroggyant, arca elszürkült.
Levegőért kapkodva szólalt meg újra:
– A... Császár... parancsa...
Vader azonnal eleresztette távoli szorításából. A tiszt ismét lélegzethez jutott, és reszketve rogyott a padlóra. Óvatosan tapogatta a nyakát.
– Megvárom, amíg megfelel neki – mondta Vader. Hátat fordított, és kinézett a megfigyelőablakon. Ott ragyogott a smaragdzöld Endor; úgy lebegett a fekete űrben, mintha valamilyen belső energiaforrás sugárzott volna belőle. Érezte, hogy vonzza, mint a mágnes, mint a vákuum, mint egy fáklya a halott éjszakában.
Han és Csubi egymással szemben kuporgott az erdei tisztáson, nyugodtak voltak egymás közelségében. A rohamcsapat tagjai pihentek – már amennyire lehetett. Kettes-hármas csoportokban hevertek, és várakoztak.
Még Thripio is csöndben volt. Artu mellett ült, és jobb híján az ujjait fényesítette. A többiek az órájukat nézegették, vagy a fegyvereiket ellenőrizték a halványuló délutáni napfényben.
Artu nem mozdult, kivéve kis radarantennáját, amely kék és ezüst feje búbján ágaskodott; körbeforgott, az erdőt figyelve. A hasznos tevékenység nyugalma áradt belőle, futott a program.
Hirtelen füttyentett.
Thripio abbahagyta az elmélyült fényesítgetést, és nyugtalanul nézett az erdő felé.
– Valaki jön – fordította.
Az osztag felfigyelt; a fegyverek felemelkedtek. A tisztás nyugati széle felől megreccsent egy ág, mindenki visszafojtotta a lélegzetét.
Fáradt léptekkel Luke lépett ki a sűrűből a tisztásra. Mindenki megnyugodott, leeresztették a fegyvert. Luke olyan fáradt volt, hogy oda se figyelt. Lehuppant a kemény földre, Solo mellé, és kimerült nyögéssel hanyatt dőlt.
– Nehéz nap volt, mi, kölyök? – jegyezte meg Han.
Luke feltápászkodott egyik könyökére, és elmosolyodott. Túl sok erőlködésbe és lármába került, hogy egypár birodalmi járőrt ártalmatlanná tegyenek; a feladat nehezéhez még hozzá sem kezdtek. De Han meg tudta őrizni könnyed hangvételét. Nagy adomány volt ez a különlegesfajta kedvessége. Luke remélte, hogy ez sosem tűnik el a világegyetemből.
– Várj csak, amíg eljutunk a generátorhoz – válaszolta csendesen.
Solo az erdő felé nézett, amerről Luke az imént érkezett.
– Hol van Leia?
Luke arca hirtelen aggódóvá vált:
– Hát nem jött vissza?
– Azt hittem, veled van – emelte fel a hangját kissé Han.
– Elszakadtunk egymástól – magyarázta Luke. Komor pillantást váltott Solóval, majd mindketten lassan felálltak. – Meg kell keresnünk.
– Nem akarsz pihenni egy kicsit? – javasolta Han. Látta Luke arcán a fáradtságot, és szerette volna, ha tartogatja erejét a közelgő ütközetre, amely nyilván több erőt követel tőlük, mint amennyi bármelyikőjükben van.
– Meg akarom találni Leiát – mondta szelíden.
Han vitatkozás nélkül bólintott. Intett a felkelők tisztjének, aki a rohamcsapat parancsnokhelyettese volt. A tiszt odasietett és tisztelgett.
– Induljon a csapattal előre! – rendelkezett Solo. – Találkozunk nulla harminckor a pajzsgenerátornál.
A tiszt újból tisztelgett, és azonnal összeszedte a csapatot. Egy perc múlva már néma sorban vonultak be az erdőbe, nagyon megkönnyebbülve, hogy ismét mozoghatnak.
Az első, amit Leia érzékelt, a bal könyöke volt: nedves volt. Egy víztócsában feküdt, és teljesen átázott.
Kis loccsanással kiemelte könyökét a vízből, és ekkor mást is érzett: fájdalmat – egész karja fájt, mikor mozgatta. Úgy döntött, hogy nem mozdul.
Ezt követően a hangok értek a tudatáig: a csobbanás, amit a könyökével okozott, levelek zizegése, olykor madárcsiripelés. Az erdő hangjai. Aztán valami rövid morgás. Visszafojtotta lélegzetét, és megjegyezte a morgó hangot.
Szagok hatoltak az orrába: nyirkos, mohos szagok, oxigéndús levélszag, távoli mézillat, különös virágok lehelete.
Az ízek a szagokkal együtt érkeztek – a vér íze a nyelvén. Néhányszor kinyitotta meg becsukta száját, hogy megállapítsa, honnan ered a vér, de nem tudott rájönni. Ehelyett a kísérlet új fájdalmat okozott – fejében, nyakában, hátában. Ismét megpróbálta karjait mozgatni, de ettől ismét csak új fájdalmak sora jelentkezett. Így hát újra nyugton maradt.
Ezután a hőmérséklet érzése következett. Jobb kezének ujjait melegítette a nap, míg tenyere az árnyékban hűvös maradt. Lábai hátsó oldalát szellő legyezte. Bal keze, amely a teste alá szorult, meleg volt.
Érezte, hogy magához tér.
Lassan nyitotta ki a szemét – mint aki nem akarja tudomásul venni a kárt, mintha azt a látás tenné valósággá. Saját összetört teste: ez nem olyan valóság, amelyet meg akart ismerni. A tárgyak homályosak voltak itt a talajszinten. Párás barnák és szürkék az előtérben, amelyek a távolság arányában határozottan élénkebbek és zöldebbek lettek. A dolgok lassan élessé váltak.
Ekkor meglátta az evokot.
A különös kis borzas lény, amely háromlábnyira állt Leia arcától, nem volt magasabb három lábnál. Nagy, sötét, kíváncsi, barna szeme és tömpe kis mancsa volt. Fejétől a lábujjáig puha, barna bunda fedte, és ez legjobban arra a kitömött vukibabára emlékeztette Leiát, amellyel gyerekkorában játszott. Tulajdonképpen, mikor először pillantotta meg az előtte álló lényt, álomnak hitte, megzavart agyából előkúszó gyermekkori emléknek.
De nem álom volt. Hanem egy evok. És Wicketnek hívták.
Nem volt egyértelműen barátságos – mert mikor Leia tovább figyelte, észrevette, hogy kést visel a derekára kötve. Ez volt egyetlen öltözéke, leszámítva azt a vékony bőrcsuklyát, amely csak a fejét fedte.
Egy hosszú percig mozdulatlanul figyelték egymást. Az evokot láthatóan meghökkentette a hercegnő; nem tudta, micsoda, vagy hogy mit akar. Leia pillanatnyilag azt akarta tudni, fel tud-e ülni.
Nyögve felült.
A hang látszólag megijesztette a kis szőrcsomót, villámgyorsan hátraszökkent, megbotlott és elesett.
– Iiiiip! – visította.
Leia alaposabban megvizsgálta magát, súlyosabb sérülések jeleit keresve. Ruhája elszakadt, mindenütt tele volt karcolással, horzsolással, vágással – de szemlátomást nem hiányzott és nem tört el semmije.
Másrészt viszont fogalma sem volt, hol van. Ismét felnyögött.
Több sem kellett az evoknak. Talpra ugrott, felkapott egy négy láb hosszú dárdát, és védekezően tartotta maga elé. Óvatosan körüljárta a lányt, és feléje bökdösött a rászegezett dárdával, szemlátomást inkább ijedten, semmint támadólag.
– Hé, viszed innen! – söpörte félre a fegyvert bosszúsan Leia. Már csak ez hiányzott volna, hogy felnyársalja egy játékmackó. Azután szelídebben hozzátette: – Nem akarlak bántani.
Gyorsan felállt, és a lábait próbálgatta. Az evok óvatosan hátrált.
– Ne félj! – Leia igyekezett megnyugtatóan beszélni. – Csak meg akarom nézni, mi történt a robogómmal. – Tudta, minél többet beszél, annál könnyebben tudja a kis lényt megnyugtatni.
Lábai még kissé bizonytalanok voltak, de képes volt lassan odamenni a robogó szénné égett maradványaihoz, amely összeolvadt kupacként hevert a félig elszenesedett fa tövében.
Közben távolodott az evoktól, aki, mint egy ijedős gyerek, ezt biztató jelnek vette, és követte őt a roncshoz. Leia felemelte a földről a birodalmi járőr lézerpisztolyát; ennyi maradt belőle.
– Azt hiszem, éppen jókor ugrottam ki – mormogta.
Az evok nagy, fénylő szemével figyelte a jelenetet, bólintott, megrázta a fejét, és néhány másodpercig hangosan nyüszített.
Leia körülnézett a sűrű erdőben, majd nagyot sóhajtva leült egy kidőlt fatörzsre. Feje most egy magasságban volt az evokéval, és ismét egymást kezdték figyelni, kicsit zavartan, kicsit aggodalmasan.
– Azt hiszem, benne vagyok a pácban – közölte Leia. – És azt sem tudom, hol van Luke.
Kezébe hajtotta fejét, részben, hogy végiggondolja a helyzetet, részben pedig, hogy kidörzsölje valahogy halántékából a fájdalmat. Wicket leült mellé, és pontosan utánozta testtartását a feje a mancsán, könyöke a térdén –, majd együttérzően sóhajtott egy kicsit.
Leia szívből felnevetett, és megvakarta a kis teremtmény borzas feje búbját, mire az dorombolt, mint egy kiscica.
– Nincs véletlenül nálad egy rádió adó-vevő? – Jó vicc, de azt remélte, hogy ha beszél róla, talán támad valami ötlete. Az evok néhányat pislogott, de csak zavartan nézett vissza rá. Leia mosolygott. – Nem, azt hiszem nincs.
Wicket hirtelen megmerevedett, megrándult a füle, és a levegőbe szimatolt. Feszülten figyelő tartásba hajtotta félre a fejét.
– Mi az? – suttogta Leia. Valami nyilvánvalóan nem volt rendjén. Azután meghallotta: a bozót mögött egy halk csattanás, tapogatózó zizegés.
Az evok váratlanul hangosan, rémülten felvisított. Leia előhúzta pisztolyát, és a fatörzs mögé ugrott. Wicket mellé csúszott, és a törzs alá bújt. Hosszú csönd következett. Feszülten a bizonytalanságtól, Leia a közeli bozótra összpontosította érzékszerveit. Harcra készen.
Minden figyelme ellenére sem várta a lézersugarat onnan, ahonnét jött – fentről, jobb felől. A fatörzs előtt robbant nagy villanással, és felkavarta a fenyőtűket. Azonnal viszonozta a tüzet – két rövid sorozat, de szinte ezzel egy időben valamit érzett a háta mögött. Lassan megfordult, és egy birodalmi járőrt pillantott meg: ott állt fölötte, fegyverével egyenesen a fejére célzott. A katona kinyújtotta a kezét a lány pisztolyáért.
– Ide vele! – parancsolta.
Ekkor váratlanul egy szőrös kéz nyúlt ki a fatörzs alól, és egy késsel beleszúrt a járőr lábába. A férfi felüvöltött a fájdalomtól, és fél lábon ugrálni kezdett.
Leia a leesett lézerpisztolya után kapott. Megpördült, tüzelt, és pontosan szíven találta a járőrt, lyukat égetve a mellébe.
Az erdő nyomban újra elcsendesedett, a fények és zajok elhaltak, mintha sose lettek volna. Leia mozdulatlanul feküdt, ahol volt, újabb támadásra várva. Nem jött.
Wicket kidugta borzas fejét a fatörzs alól, és körülnézett.
– Iiiip rrp crp uuuh – morogta áhítattal.
Leia felugrott, körüljárta a környéket, aztán lekuporodott, és ide-oda forgatta fejét. Úgy látta, pillanatnyilag nincs veszély. Intett újdonsült pufók barátjának.
– Gyere, legjobb, ha eltűnünk innen.
Amint beértek a sűrűbe, Wicket vette át a vezetést. Leia először tétovázott, de az evok sürgetően visított, és a ruhája ujját rángatta. Így hát átengedte az irányítást a furcsa kis lénynek, és követte.
Egy darabig nem gondolt semmire, hagyta, hogy vigye a lába a gigantikus fák között. Lenyűgözték a méretek: hogy milyen kicsi az evok, aki vezeti őt, és hogy ő maga milyen kicsi ezekhez a fákhoz képest. Volt tízezer évnél is idősebb fa, tetejüket nem is lehetett látni. Az életerő templomai ezek a végtelenbe törő óriások, az életerőé, amelyért ő harcol. Úgy érezte, ő is része ennek a nagyságnak, de ugyanakkor érezte törpeségét is.
Egyedül volt. Egyedül érezte magát az óriások erdejében. Egész életében saját népének óriásai között élt: apja, a nagy Organa szenátor; anyja, aki akkor oktatási miniszter volt; a főrendek és a barátok, óriások valamennyien...
Hanem ezek a fák! Olyanok, mint hatalmas felkiáltójelek, melyek önnön felsőbbrendűségüket hirdetik. Ezek itt voltak! Öregebbek, mint az idő. És itt lesznek még sokáig, mikor Leia már nem lesz, a felkelés után, a Birodalom után...
Aztán megint nem érezte magát olyan egyedül, hanem ismét egy volt ezekkel a csodálatos nyugodt lényekkel, egy velük téren és időn keresztül, összeköti velük a vibráló életerő, amely...
Zavarba ejtő volt. Rész és egész. Nem tudta felfogni. Nagynak és aprónak, bátornak és félénknek érezte magát. Úgy érezte magát, mintha parányi, teremtő szikra lenne, amely az élet tüzében táncol... táncol egy lopakodó, tömzsi, apró medve mögött, aki egyre mélyebben csalja az erdőbe.
De hiszen ez az, amiért a Szövetség harcol; hogy mindig így legyen – szőrös kis teremtmények biztonságba juttatnak rémült, bátor hercegnőket a mammuterdőben. Leia azt kívánta, bárcsak élnének a szülei, hogy ezt elmondhassa nekik.
Vader nagyúr kilépett a felvonóból, és a trónterem bejárata előtt állt. Az akna két oldalán zümmögtek a fénycsövek, baljós fényt vetve az ott várakozó császári testőrökre. Határozott léptekkel végigment a folyosón, fel a lépcsőn, és alázatosan megállt a trón mögött. Letérdelt, és mozdulatlanságba merevedett.
Szinte azonnal meghallotta a Császár hangját.
– Keljen fel! Keljen fel és beszéljen, barátom.
Vader felállt, miközben a trón körbefordult, és a császár szembenézett vele.
Szemük fényévnyi távolságból és a lélek közelségéből nézett egymásra. Ezen a feneketlen mélységen át válaszolt Vader:
– Uram, egy kis lázadó hajó hatolt át a pajzson, és leszállt az Endoron.
– Igen, tudom. – A Császár hangjában nyoma sem volt meglepetésnek, inkább elégedettséget sugárzott.
Vader megjegyezte ezt, és folytatta:
– A fiam velük van.
A Császár éppen csak egy milliméternyit húzta fel a szemöldökét. Hangja hideg maradt, nyugodt és enyhén kíváncsi:
– Biztos benne?
– Éreztem őt, uram. – Ez szinte gúny volt. Tudta, hogy a Császár fél az ifjú Skywalkertől, fél az erejétől. Vader és a Császár csak együtt remélhették, hogy a Jedi-lovagot a sötét oldalra állíthatják. Megismételte, saját rendkívüliségét hangsúlyozva: – Én éreztem.
– Különös, hogy én nem – mormogta a Császár, és szeme résnyire összeszűkült.
Mindketten tudták, hogy az Erő nem mindenható, és használatától senki sem lesz csalhatatlan. Minden a tudatosságtól és a tisztánlátástól függ. Persze Vader sokkal közelebbi kapcsolatban állt fiával, mint a Császár az ifjú Skywalkerrel. Most már azonban a Császár is érzett egy ellenáramlatot az Erdőben, amelyet eddig nem érzett; az Erő elhajlott, és ezt nem értette teljesen. – Nem hiszem, hogy világosak az érzései ez ügyben, Vader lovag.
– Világosak, uram. – Tudta fia jelenlétét, ez ingerelte, feszítette, csalogatta, és az ő hangján kiáltott felé.
– Akkor a Tiltott Holdra kell mennie és várnia őt – mondta egyszerűen Palpatine császár. Ha a dolgok világosak, akkor világosak.
– Ő jön hozzám? – kérdezte kétkedve Vader. Ő nem ezt érezte. Csalódást érzett.
– Önszántából – biztosította a Császár. Önszántából kell jönnie, különben mindennek vége. Egy lelket nem lehet romlásba kényszeríteni, hanem el kell csábítani. Tevékenyen közre kell működnie. Vágyakoznia kell. Luke Skywalker tudta mindezt, mégis úgy körözött a fekete tűz körül, akár a macska. A sorsokban nem lehet abszolút biztonsággal olvasni, de Skywalker eljön, ez világos volt. – Előre láttam. Az ön iránt érzett szánakozása lesz a veszte. – A szánalom mindig is a Jedik gyengéje volt, és így is marad örökre. Ez volt a sebezhető pontjuk. A Császárnak nem volt. – A fiú eljön önhöz, és ön akkor idehozza elém.
Vader mélyen meghajolt.
– Ahogy óhajtja.
A Császár némi kajánsággal bocsátotta el a Fekete Lovagot. Vader komor előérzettel ment a trónteremből hajója felé, hogy az Endorra induljon.
Luke, Csubi, Han és Thripio módszeresen kutatták át az aljnövényzetet Artu nyomában, akinek antennája szünet nélkül forgott. Figyelemreméltó volt, ahogyan a kis robot képes volt csapást vágni egy ilyen őserdőben, de minden teketória nélkül megtette, a fején és lábain lévő miniatűr vágószerszámok ügyesen vágtak át mindent, ami túl vastag volt ahhoz, hogy félrelökjék az útból.
Artu hirtelen megtorpant, némi zavart okozva ezzel az utána jövők között. Radarantennája gyorsabban pörgött, magában kattogott és zörgött valamit, azután izgatott bejelentéssel előrecsörtetett:
– Vrr diip dvp buuuuuu dviiii op!
Thripio a nyomába eredt.
– Artu azt mondja, hogy a robogók itt vannak jobbra, ó, te jóságos...
Kiértek a tisztásra, éppen a többiek orra előtt, de ahogy odaértek, mind megtorpantak. A három robogó elégett roncsa szanaszét hevert – nem beszélve néhány birodalmi járőr maradványairól.
Szétszóródtak, hogy átkutassák a törmeléket. Nem sok figyelemreméltót találtak, kivéve Leia zubbonyának egy leszakadt darabját. Han komolyan, elgondolkozva vette a kezébe.
– Artu szenzorai nem találják Leia hercegnő más nyomát – mondta nyugodtan Thripio.
– Remélem, nincs is itt a közelben – mondta Han a fáknak. Nem akarta elképzelni, hogy elveszítette őt. Mindaz után, ami történt, egyszerűen nem tudott számára ilyen befejezést elképzelni.
– Úgy látszik, kettőbe botlott bele – mondta Luke, csak hogy mondjon valamit. Egyikük sem akarta levonni a következtetést.
– Látszik, hogy jó munkát végzett – felelte Han kissé kurtán. Luke-hoz beszélt, de inkább magának mondta.
Úgy tűnt, egyedül Csubakkát nem érdekli a tisztás, ahol álltak. Arccal a túloldali sűrű bozót felé fordult, majd orrát ráncolva szimatolt.
– Rahhhr! – bődült el, és berontott a sűrűbe. A többiek utána rohantak.
Artu halkan, idegesen fütyült.
– Mit találtál? – förmedt rá Thripio. – Nem tudnál kissé pontosabban fogalmazni?
A fák jóval magasabbak lettek, ahogy a csapat előrehaladt. Nem mintha látták volna a csúcsaikat, de a törzsek kerülete egyre nagyobb volt. Az erdő kissé ritkult, ahogy haladtak, megkönnyítve a járást, de azt a határozott érzést keltette, hogy zsugorodnak. Nyugtalanító érzés volt.
Az aljnövényzet hirtelen véget ért, és egy újabb szabad területre értek. E tisztás közepén egy magányos, hosszú cölöp volt a földbe ásva, és jó néhány darab nyers hús csüngött rajta. A kutatók nézték, majd óvatosan az oszlophoz mentek.
– Mi ez? – fogalmazta meg valamennyiük kérdését Thripio.
Csubakka orrlyukai a szagoktól mámorosan kitágultak. Ameddig bírta, visszatartotta magát, de végül képtelen volt ellenállni: az egyik húsdarab után nyúlt.
– Várj! – ordított rá Luke. – Ne...
De már késő volt. Abban a pillanatban, mikor Csubakka levette a húst a cölöpről, felülről hatalmas háló hullott a felfedezőkre, és felrántotta őket a magasba. Csak egy összegabalyodott kar- és lábtömeg lett belőlük.
Artu vadul fütyörészett, úgy programozták be, hogy gyűlölt fejjel lefelé lógni – a vuki pedig bűnbánóan vakkantott.
Han kisöpört egy szőrös mancsot a szájából, és szőrt köpködött.
– Nagyszerű, Csubi. Derék munka. Mindig csak a gyomrodra gondolsz...
– Hagyd... – szólt neki Luke. – Találjuk ki, hogy jutunk ki ebből a dologból. Megpróbálta kiszabadítani karjait, de nem sikerült; az egyiket a háta mögé szorította a háló, a másik beleakadt Thripio lábába. – El tudja érni valaki a fénykardomat?
Artu volt legalul. Kinyújtotta vágószerszámát, és nekilátott vagdalni a liánháló csomóit.
Solo is igyekezett karját kiszabadítani Thripio mögül, és nyújtózkodott, hogy elérje a Luke derekán függő fénykardot. Artu átvágott egy újabb csomót a hálón, és valamennyien nagyot zökkentek. Han úgy maradt, arcával Thripio arcához préselve.
– Menj már innen, te aranyszörnyeteg... huu... szállj le a...
– Mit gondol, én hogy érzem magam? – méltatlankodott Thripio. Az ilyen helyzetekben nem volt protokoll.
– Tulajdonképpen én... – kezdte Han, de Artu hirtelen átvágta az utolsó szemet, és az egész társaság kizuhant a hálóból, le a földre. Ahogy fokozatosan összeszedték magukat, és megállapították, hogy a többiek is jól vannak, egyenként rájöttek, hogy húsz szőrös kis teremtmény veszi őket körül, mindnyájan puha bőrkámzsát vagy sapkát viselnek, és valamennyien lándzsákat lóbálnak.
Egyikük odament Hanhoz, hosszú dárdáját az arcába nyomta, és visított:
– Iiiii vk!
Solo félreütötte a fegyvert, és felmordult:
– Viszed innét máshová ezt az izét!
Egy másik evok megijedt, és Han felé döfött. Megint elhárította a lándzsát, de közben az megvágta a karját.
Luke fénykardja után nyúlt, de ekkor egy harmadik evok rontott előre, a támadóbbakat félrelökte, és hosszan, dallamosan sipított; úgy tűnt, hogy határozottan korholó hangon szidalmazza őket. Erre Luke úgy döntött, hogy békén hagyja a fénykardot.
Han megsebesült, és ezért dühöngött. Elő akarta rántani pisztolyát. Mielőtt azonban kinyitotta volna pisztolytáskáját, Luke egy pillantással megállította.
– Ne! Nem lesz semmi baj – tette hozzá. Sose keverd össze a tartalmat a külső megjelenéssel, szokta volt mondani Ben, vagy a cselekvést a motivációkkal. Luke nem bízott ezekben a kis szőrösökben, de érzett valamit.
Han a karját fogta, és nyugton maradt, mikor az evokok körülzsibongták őket, és elszedték a fegyvereiket. Luke még a fénykardját is odaadta. Csubi gyanakodva morgott.
Artu és Thripio éppen kihámozták magukat a háló maradványaiból, mikor az evokok izgatottan karattyolni kezdtek egymás között.
Luke az aranyszínű robothoz fordult:
– Thripio, érted, mit mondanak?
Thripio kimászott a hálócsapdából, és horpadásokat vagy repedéseket keresgélt magán.
– Ó, a fejem! – panaszkodott.
Mikor az evokok meglátták teljes hosszában kiegyenesedni, nyüszíteni, mutogatni és hadonászni kezdtek.
Thripio megszólította azt, amelyik a vezérüknek látszott:
– Csriii briiib a shurr du.
– Blo vriii dbliiiiop viiishriii! – felelte a szőrös teremtmény.
– Du vii siiiis?
– Riiop glvah vrriips.
– Sriii?
Váratlanul az egyik evok eldobta lándzsáját, és nyöszörögve arcra borult a csillogó robot előtt. A következő pillanatban a többi evok követte példáját. Thripio enyhén zavart vállvonogatással nézett barátaira.
Csubi meglepetten ugatott egyet. Artu elgondolkodva kattogott. Luke és Han csodálkozva nézte a földre borult evokcsapatot.
Azután, mintha a csoportból jelt adott volna valamelyikük, a kis lények egyszerre kántálni kezdtek:
– Iikii vhoh, iikii vhoh, Riakii rhiikii vhoh...
Han teljes hitetlenkedéssel nézett Thripióra.
– Te mit mondtál nekik?
– Azt hiszem, „helló” – válaszolta szinte mentegetőzve Thripio, aztán sietve hozzátette: – De tévedhettem, olyan primitív dialektusban beszélnek... azt hiszem, valami istennek gondolnak.
Csubakka és Artu ezt nagyon mulatságosnak találták. Jó néhány másodpercig hisztérikusan ugattak és fütyörésztek, mire sikerült lehiggadniuk. Csubakka egy könnyet is kitörölt a szeméből. Han a fejét rázta, elcsigázott tekintetéből csillagok tanította türelem tükröződött.
– Mi lenne, ha felhasználnád isteni befolyásod arra, hogy kihúzz minket ebből a csávából? – javasolta elgondolkozva.
Thripio teljes hosszában kihúzta magát, és méltóságteljes elszántsággal kijelentette:
– Már elnézést, Solo kapitány, de ez nem lenne tisztességes.
– Tisztességes?! – ordított fel Solo. Mindig is tudta, hogy ez a nagyképű robot egyszer túllépi a határt, és alighanem ez most következett be.
– A programom tiltakozik az ellen, hogy egy istenséget személyesítsek meg – felelte Thripio Solónak, mintha ilyen nyilvánvaló dolog nem is szorulna magyarázatra.
Han fenyegetően lépett a protokollrobot felé, legszívesebben kitépte volna a biztosítékait.
– Ide figyelj, te csavarkollekció, ha nem... – tovább nem jutott, mert tizenöt evok lándzsa meredt fenyegetően az arcába. – Csak tréfáltam – mosolygott nyájasan.
Az evokok menete lassan kanyargott az egyre sötétedő erdőben – komor, apró lények egy óriási útvesztőben. A nap már majdnem lenyugodott, és a hosszú, egymást keresztező árnyékok még lenyűgözőbbé tették a vadon birodalmát. Az evokok mégis otthon érezték magukat, magabiztosan fordultak be a sötét liánfolyosókba.
Foglyaikat – Hant, Csubakkát, Luke-ot, Artut – vállukon szállították, hosszú rudakhoz kötözve; indákkal vastagon körültekerték, és ezzel teljesen mozgásképtelenné tették őket, úgy festettek a durva növényi gúzsban, mint tekergő lárvák a gubóban.
A foglyok mögött egy gyaloghintóban – faágakból összerótt, szék formájú alkotmányban – Thripiót vitték; úgy emelkedett az alacsony evokok fölé, mint valami királyi fenség. Menet közben a hatalmas erdőt tanulmányozta – az indák között átragyogó csodálatos, levendulaszínű naplementét, a becsukódó egzotikus virágokat, az ősfákat, a csillogó páfrányokat – és tudta, hogy előtte soha senki nem érzékelte ezeket a dolgokat olyan pontossággal, mint most ő. Senki másnak nem voltak ilyen érzékelői, ilyen áramkörei, ilyen programjai és memóriatárolói – és úgy érezte, hogy valósággal ő teremtette ezt a kis világegyetemet, ő alkotta a formákat és a színeket.
És ez jó volt.

 

6.

Luke nagyon közel látta a csillagos eget a fák csúcsaihoz, mikor barátaival együtt beszállították az evok faluba. Először nem is vette észre, hogy falu – az apró narancssárga fénypontokat a távolban először csillagoknak nézte. Részben igaza is volt, mert ahogy arccal felfelé a póznához kötözve himbálózott, a tüzesen fénylő pontok éppen fölötte szikráztak a fák között.
Aztán érezte, hogy a hatalmas fatörzsek körül hurcolják fel; bonyolult lépcsőkön és rejtett feljárókon, és minél feljebb jutottak, annál nagyobbak lettek a hunyorgó fények. Mikor a menet már több száz lábnyi magasan járt a fákon, Luke végül rájött, hogy a fények örömtüzek – a fák koronái között.
Végül végighurcolták őket egy ingatag fahídon, túl messze a földtől ahhoz, hogy a tátongó mélységen kívül bármit is láthatott volna.
Luke megrémült egy pillanatra, mi lesz, ha egyszerűen ledobják őket a mélybe, hogy megnézzék, mit tudnak az erdei tudományokból. De az evokok mást forgattak a fejükben.
A keskeny terasz két fa között ért véget. A sor elején haladó evok megragadott egy hosszú indát, és átlendült a távolabbi törzsre, amelynek óriási felületén Luke hatalmas, barlangszerű nyílást vett észre. Indákat lengettek ide-oda a tátongó mélység fölött, míg végül valami hálót építettek – és Luke érezte, hogy ezen vonszolják át a hátán fekve, még mindig a farudakhoz kötözve. Egyszer lenézett a semmibe. Kellemetlen érzés volt.
A másik oldalon megpihentek egy ingó, keskeny párkányon, míg valamennyien át nem értek. Majd az apró majom-medvék kioldozták az indaszövevényt, és a fa belsejében haladtak tovább foglyaikkal. Odabent tökéletesen sötét volt, Luke-nak az volt a benyomása, hogy tulajdonképpen nem is odú, hanem alagút a fában. A tömör, vastag falak között olyan érzése volt, mintha egy hegy gyomrában lenne. Mikor ötven yarddal lejjebb kibukkantak belőle, a falu főterén voltak.
A tér egy sor fateraszból, pallókból és hidakból állt, amelyek óriási fák csoportját kapcsolták egybe. Ezen az építményen állt a falu: kifeszített bőrökből, vályogból és vesszőfonatból épült, zsúptetős, sárpadlós kunyhók különös összevisszaságban. Sok kunyhó előtt kis tábortűz égett – a szikrákat függő indák rendszere fogta fel és vezette el biztonságos helyre. És mindenütt százszámra evokok.
Szakácsok, vargák, őrök, nagypapák. A foglyok láttán az evokanyák összeterelték nyivákoló kicsinyeiket, és bezavarták a kunyhóikba, vagy mutogattak és pusmogtak. A levegőt ételszag lengte be; gyermekek játszadoztak; zenészek muzsikáltak: furcsa visszhangzó zene volt, csöves fasípokon, üreges nádszálakon játszották.
Odalent áthatolhatatlan a sötétség, csakúgy, mint odafent; de itt, a kettő között függő kicsiny faluban Luke fényt, melegséget és különös békességet érzett.
A foglyok és őrzőik csapata megállt a legnagyobb kunyhó előtt. Luke-ot, Csubit és Artut a rudaknál fogva egy közeli fához vezették. Hant egy nyárshoz kötözték, és most egy halom aprófa fölött himbálózott, amely gyanúsan emlékeztetett egy szabadtéri grillsütőre. Tucatszám gyűltek köréjük az evokok, és kíváncsian karattyoltak visongó hangjukon.
A nagy építményből Tibo lépett ki. Jóval magasabb volt, mint a többiek, és kétségtelenül harciasabb. Bundáján sötét- és világosszürke csíkok váltakoztak. Fején a szokásos bőrcsuklya helyett szarvakkal és tollakkal ékesített állati fél koponyát viselt. Kőbalta volt nála, és evok méretéhez képest határozottan gőgösen lépdelt.
Kíváncsian végigmérte a csoportot, aztán bejelentett valamit, legalábbis úgy tűnt. Erre előlépett a vadászcsapat egy tagja – Paplo, a köpenyes evok, aki szemlátomást jóindulattal viseltetett a foglyok iránt.
Tibo rövid ideig tanácskozott Paplóval. A tárgyalás hamarosan szenvedélyes vitává fajult, amelyben Paplo szemlátomást a felkelők pártján állt, míg Tibo láthatólag elutasította minden javaslatát. A törzs körülállta őket, és nagy érdeklődéssel figyelte a vitát, időnként közbekiabáltak vagy izgatottan visítoztak.
Thripio, akinek hordszéktrónusát a díszhelyre tették le, közel a póznához, amelyhez Solót kötözték, elragadtatással követte a vitát. Egyszer-kétszer elkezdte fordítani Luke-nak és a többieknek, de néhány szó után abbahagyta, mert a vitatkozók olyan gyorsan beszéltek, hogy nem akart lemaradni a lényegről. Végeredményben nem közölt több információt, mint a szóban forgó evokok nevét.
Han kétkedő arckifejezéssel nézett Luke-ra.
– Nem tetszik nekem a dolog.
Csubi egyetértően morgott.
A nagy kunyhóból hirtelen Logray lépett ki. Megjelenésére mindenki elhallgatott. Kisebb volt Tibónál, mégis egyértelműen őt övezte a nagyobb tisztelet. Ő is egy fél koponyát viselt a fején, valami nagy madáré lehetett, tetejébe egy szál toll volt tűzve. Vörösesbarna csíkos bundája volt, és bölcs arca. Fegyver nem volt nála; csak egy zacskó az oldalán, és egy pálca, melyet egy hajdani hatalmas ellenség gerinccsigolyája ékesített.
Gondosan egyenként megszemlélte a foglyokat, megszagolta Hant, megtapogatta Luke ruhájának szövetét. Tibo és Paplo elkarattyolták neki ellentétes álláspontjukat, de őt ez szemlátomást cseppet sem érdekelte, így hát hamarosan elhallgattak.
Mikor Logray Csubakkához ért, egészen elképedt, és csontpálcájával megbökte. Csubi ezt zokon vette: veszedelmesen rámordult a kis medveemberre. Lograynek nem kellett több biztatás; gyorsan hátrált egy lépést – egyidejűleg belenyúlt a zacskójába, és füveket szórt Csubakka felé.
– Óvatosan, Csubi! – figyelmeztette Han a tér túloldaláról. – Biztos ez a főmufti.
– Nem – helyesbítette Thripio. – Tulajdonképpen azt hiszem, ő a varázslójuk.
Luke már-már közbeavatkozott, majd úgy döntött, hogy vár. Jobb lesz, ha ez a komoly kis közösség a maga módján jut valamilyen következtetésre velük kapcsolatban. Az evokokat szemlátomást nagyon érdekelte az égből pottyant társaság.
Logray továbblépett, és valamennyiük közül a legkülönösebb lényt, Artut tanulmányozta. Megszimatolta, tapogatta és megütötte a robot fémburkát, majd meghökkenten homlokát ráncolta. Néhány pillanatnyi gondolkodás után parancsot adott, hogy a kis robotot oldozzák ki.
A tömeg izgatottan morgott, és néhány lépést hátrált. Két őr késsel levágta Artu indakötelékeit, amitől a robot lecsúszott a rúdjáról, és egyszerűen a földre zuhant.
Az őrök talpra állították. Artu nyomban dühöngeni kezdett. Haragja Tibóra, mint az őt ért csúfság okozójára irányult, és mérges füttysorozattal kergetni kezdte a megrémült evokot. A tömeg ordított. Némelyek Tibót biztatták, mások a megbolydult robotot bátorították visításukkal.
Végül Artu elég közel jutott Tibóhoz, hogy egy elektromos sugarat lövelljen rá. A megrémült evok a levegőbe ugrott, rekedten felvonított, és amilyen sebesen tömzsi lábai vitték, elinalt. Míg a körülállók méltatlankodva vagy jókedvűen sivalkodtak, Wicket lopva beosont a nagy kunyhóba.
Thripio oda volt:
– Artu, hagyd abba! Csak tovább rontod a helyzetet!
Artu az aranyszínű robothoz rohant, és heves szónoklatot vágott ki:
– Vriii od duuu riii vrr gk gdk vuuu dop vrii duuu dviiit...
Ez a kitörés teljesen felbőszítette Thripiót. Gőgös biccentéssel kihúzta magát trónján:
– Jelenlegi pozíciómat tekintve nem lehet velem ilyen hangnemben beszélni.
Luke félt, mert az ügy a legjobb úton haladt a teljes fejetlenség felé. Némi türelmetlenséggel odaszólt hűséges robotjának:
– Azt hiszem, Thripio, itt az ideje, hogy szólj néhány szót az érdekünkben.
Thripio – meglehetősen sután – a szőrös lények gyülekezetéhez fordult, és rövid beszédet intézett hozzájuk, közben időnként a cölöpökhöz kötözött barátaira mutogatott.
Logray ettől láthatóan izgalomba jött. Lábával toppantott, és pálcáját lengetve egy teljes percen át visítozott az aranyszínű robottal. Szónoklatának befejezéseképpen intett néhány készenlétben álló fickónak, akik visszaintettek, és nekiláttak tűzifával megtölteni a gödröt Han alatt.
– Mi van, mit mondott? – kiáltotta Han némi aggodalommal.
Thripio vigasztalhatatlanul bánatos volt.
– Nagyon kínos, Solo kapitány, de úgy tűnik, ön lesz a főfogás a tiszteletemre rendezett banketten. A varázsló egészen megsértődött, hogy mást javasoltam.
Mielőtt bárki megszólalhatott volna, különös ritmusban megszólaltak a fatörzs dobok. A szőrös fejek egyszerre fordultak a nagy kunyhó bejárata felé, ahonnan Wicket lépett ki, mögötte pedig Csirpa főnök.
A szürke bundás Csirpa nagyon határozott egyéniségnek látszott. Fején levelekből, fogakból és vadászat során elejtett állatok szarvából font koszorút viselt. Jobb kezében egy szárnyas hüllő lábszárcsontjából készült pálcát vitt; baljában egy iguanát tartott; az volt a kedvence és tanácsadója.
Egy pillantással felmérte a helyzetet, azután visszafordult, hogy bevárja a vendéget, aki csak most bújt elő mögüle a nagy kunyhóból.
A vendég a szép, ifjú alderaani hercegnő volt.
– Leia! – kiáltotta Luke és Han egyszerre.
– Rahrrh!
– Buuu diiiviii!
– Fenség!
Leia felsikoltott és barátai felé rohant, de az evok dárdák sorfala elállta az útját. A lány Csirpa főnökhöz, majd a tolmácsrobothoz fordult.
– Thripio, mondd meg nekik, hogy ők a barátaim! Szabadon kell engedni őket!
Thripio Csirpára és Lograyre nézett.
– Iip szkiiiriio – mondta igen udvariasan. – Skiio roa miip miiib iirah.
Csirpa és Logray egyértelmű tagadó mozdulattal rázta meg fejét. Logray valami utasítást vakkantott segítőinek, akik újból szaporán nekiláttak a fát Solo alá halmozni.
Han és Leia tehetetlenül pillantottak egymásra.
– Valahogy az az érzésem, hogy ebből még baj lesz.
– Mit tehetünk, Luke? – kérdezte Leia. Erre egyáltalán nem számított. Arra számított, hogy visszavezetik a hajójához, vagy legrosszabb esetben valami vacsorát és szállást kap éjszakára. Határozottan nem értette ezeket a lényeket. – Luke? – kérdezte.
Han éppen javasolni akart valamit, de habozott, mert egészen meghökkent attól, hogy Leia hirtelen milyen erős bizalmat érez Luke iránt. Ezt eddig valahogy nem vette észre, csak most tűnt fel neki.
Mielőtt azonban előadhatta volna tervét, Luke közbeavatkozott.
– Mondd meg nekik, Thripio, ha nem teszik meg, amit kívánsz, dühös leszel, és használni fogod a varázserődet.
– De Luke gazda, milyen varázserőt? – tiltakozott a robot. – Nem tudtam...
– Mondd meg! – parancsolta Luke tőle szokatlanul emelt hangon. Thripio olykor még egy Jedit is ki tudott hozni a sodrából.
A tolmácsrobot a nagyközönség felé fordult, és méltóságteljesen megszólalt:
– IIImiiblii skres ahr aish sh siistiii miip iip iip.
Ettől a kijelentéstől az evokok láthatóan megzavarodtak. Valamennyien hátráltak néhány lépést, Lograyt kivéve, aki előrelépett. Valamit ordított Thripiónak – valamit, ami nagyon úgy hangzott, mint egy kihívás.
Luke behunyta szemét, és erejét megfeszítve koncentrált. Thripio olyan szörnyű izgatottan kezdett locsogni, mintha azon kapták volna rajta, hogy hamisítja saját programját.
– Nem hisznek nekem, Luke gazda, ahogy mondtam önnek...
Luke azonban nem figyelt a robotra; a képét idézte fel magában. Látta őt ülni az ágtrónuson, aranylón és csillogón, amint ide-oda integet, és a legösszefüggéstelenebb dolgokról fecseg: ott ül Luke tudatának sötét mélyén... és lassan emelkedni kezd.
Thripio lassan emelkedni kezdett.
Először nem vette észre; először senki sem vette észre. Thripio csak beszélt tovább, miközben hordszéke lassan felemelkedett a földről.
– ... mondtam, én mondtam, én mondtam önnek, hogy nem fogják. Nem tudom, miért akarja... hohó... álljunk csak meg egy percre... mi történik itt?
Thripio és az evokok körülbelül ugyanabban a pillanatban jöttek rá, mi történik. Az evokok némán és rémülten hátráltak a lebegő tróntól. Thripio most pörögni kezdett, mintha forgószéken ülne. Könnyedén, méltóságteljesen pörgött.
– Segítség! – suttogta. – Segíts, Artu!
Csirpa főnök parancsokat kiáltott lapuló poroszlóinak. Azok fürgén előrohantak, és kioldozták a megkötözött foglyokat. Leia, Han és Luke forró öleléssel borultak egymásra. Ebben a furcsa környezetben mindnyájan úgy érezték, hogy a Birodalom ellen vívott harcuk első győzelmét aratták.
Luke panaszos sipogásra lett figyelmes a háta mögött, hátrafordult, és meglátta Artut, aki az egyre pörgő Thripiót bámulta. Luke lassan a földre eresztette az aranyszínű robotot.
– Köszönöm, Thripio – veregette meg hálásan a vállát az ifjú Jedi.
Thripio kissé szédülve állt, zavart, tétova mosollyal.
– Hisz... hiszen... nem is tudtam, hogy ilyet is tudok.
Csirpa főnök kunyhója evok méretekhez képest nagy volt – de Csubakka, aki törökülésben ült, majdnem beverte a mennyezetbe a fejét. A vuki az egyik fal tövében ült felkelőbajtársaival, míg szemben velük, a másik oldalon, a főnök és a tíz vén foglalt helyet. Középen a két csoport között, kis tűz melegítette az éjszakai levegőt, imbolygó árnyékokat vetve az agyagfalakra.
Odakint az egész falu a tanácskozás döntésére várt. Csöndes, tiszta, feszültséggel terhes éjszaka volt. Bár elég későre járt, egyetlen evok sem aludt.
Odabent Thripio szónokolt. Pozitív és negatív visszacsatoló áramkörei segítségével már lényegesen folyamatosabban beszélt ezen a sipító nyelven; éppen a galaktikus polgárháború mozgalmas történetét ecsetelte – pantomimmal, szóvirágokkal, zajos hanghatásokkal és saját megjegyzéseivel színezte mondókáját. Egyszer még egy birodalmi lépegetőt is eljátszott.
Az evok vének figyelmesen hallgatták, időnként megjegyzéseket dünnyögtek egymásnak. Lebilincselő történet volt, teljesen belemerültek – hol szörnyülködtek, hol felháborodtak.
Logray egyszer-kétszer Csirpával tanácskozott, és néhány kérdést is tett fel Thripiónak, amelyekre az aranyszínű robot szinte folyékonyan válaszolt, egyszer még Artu is közbefüttyentett, nyilván a nyomaték kedvéért.
A végén azonban, a vének meglehetősen rövid tanácskozása után, a főnök tagadólag rázta meg a fejét, arcán szomorú, elégedetlen kifejezéssel. Utána mondott valamit Thripiónak, és Thripio lefordította barátainak.
– Csirpa főnök azt mondja, nagyon megható történet – magyarázta a robot. – De egyáltalán semmi köze az evokokhoz.
Mély és nyomasztó csönd telepedett a kis szobára. Csak a már halványuló tűz pattogott halkan és vidáman.
Végül Solo volt az, aki kinyitotta a száját, hogy szóljon a csapat érdekében. A Szövetség érdekében.
– Mondd meg nekik, aranyapám – mosolygott a robotra, első ízben tudatosan kedves mosollyal –, mondd meg nekik, hogy nehéz lefordítani egy egész felkelést, így hát nem a tolmácsnak kéne elmesélni a történetet. Ezért én mondom el. Ne azért segítsenek, mert az ő érdekük is – még akkor se, ha valóban az, tudod –, csak, mondjuk, például azért, mert a Birodalom egy csomó energiát szed ki ebből a holdból, hogy működtesse a védőpajzsát, és ez az energia hiányozni fog itt ezeknek a fickóknak, ha jön a tél, és komolyan mondom, ki fogtok készülni... de ne is törődjetek vele. Mondd meg nekik, Thripio.
Thripio megmondta. Han folytatta:
– De nem ez az, amiért segíteniük kell. Én is azért csináltam mindent, mert az érdekemben állt. De ma már nem. Jó, nem annyira. Most többnyire a barátaimért teszek egyet-mást, hiszen mi egyéb lehet ennyire fontos? Pénz? Hatalom? Jabbának megvolt, és jól tudjátok, mi történt vele. Jól van, jól van, a lényeg, hogy a barátaid... a barátaid. Érted?
Ez volt a legzavarosabb szónoklat, amit Leia valaha is hallott, mégis könnybe lábadt a szeme tőle. Az evokok viszont némák és közömbösek maradtak. Paplo motyogott valamit; a többiek nem mozdultak, arcukból semmit nem lehetett kiolvasni.
A véget érni nem akaró szünetet Luke törte meg. Megköszörülte a torkát.
– Úgy látom, ez a fogalom így túl elvont, talán nehéz megragadni az összefüggéseket – kezdte lassan –, de az egész Galaxis számára borzasztó fontos, hogy a mi felkelőerőink véget vessenek a Birodalom jelenlétének itt az Endoron. Nézzetek ki azon a pici lyukon, ott a tetőn! Egyedül azon a kis nyíláson át száz csillagot számlálhattok meg. Az egész égbolton millió és milliárd másik van, amit nem is láthattok. És mindnek vannak bolygói és holdjai, és ott boldog népek élnek, olyanok, mint ti. A Birodalom pedig mindezt el akarja pusztítani. Már az is szédítő, ha csak hanyatt feküsztök, és bámuljátok ezt a csillagfényt. Szinte... szétveti az embert, olyan szép néha. És ti részei vagytok ennek a szépségnek; minden ugyanannak az Erőnek a része. A Birodalom pedig ki akarja oltani a fényeket.
Eltartott egy darabig, mire Thripio befejezte a fordítást – minden szót pontosan akart visszaadni. Mikor végül befejezte a beszédet, a vének közt nagy sipítozás kezdődött, hol halkabban, hol hangosabban, időnként elhallgattak, majd újra folytatták.
Leia értette, mit akar Luke mondani, de félt, hogy az evokok nem fogják fel az összefüggéseket. Pedig az összefüggés szoros volt, csak át kellene hidalni számukra a szakadékot. Korábbi erdei tapasztalataira gondolt – ahogy egynek érezte magát a fákkal, amelyeknek égre törő csúcsai szinte érintik a csillagokat; a csillagokat, amelyek fénye varázsként hullik rájuk. Érezte magában a varázserőt; ott hullámzott körülöttük a kunyhóban élőlénytől élőlényig, és ez erőt adott neki, míg végül szinte egynek érezte magát az evokokkal, érezte, hogy megérti, ismeri őket, szövetséges velük, a szó szoros értelmében: együtt dobban a szívük.
A vita alábbhagyott, és a kunyhóra ismét csönd telepedett. Leia lélegzete is csillapodott, és határozott nyugalommal tette meg a tanácskozásnak indítványát:
– Tegyétek meg a fák miatt – mondta.
Csak ennyit mondott. Mindenki többre számított, de nem volt több; csak ez a rövid, homályos kijelentés.
Wicket a háttérből növekvő aggodalommal figyelte az egészet. Néhányszor láthatólag csak nagy nehezen tartotta magát vissza, hogy bele ne avatkozzék a tanács vitájába – most azonban talpra ugrott, néhányszor föl-le sétált a kunyhóban, végül szembefordult a vénekkel, és belekezdett szenvedélyes beszédébe:
– Iiip iip, miip, iik skviii...
Thripio fordította barátainak:
– Tiszteletreméltó vének, ezen az éjszakán csodálatos és veszélyes ajándékot kaptunk. A szabadság ajándékát. Ez az aranyisten... – Itt Thripio megállt a fordításban, csak addig, hogy élvezze a pillanatot, azután folytatta: – ... ez az aranyisten, akinek visszatérését az Első Fa óta jövendölték nekünk, most azt mondja, hogy nem lesz az urunk, azt mondja, szabadon dönthetünk, azt, hogy döntenünk kell; mint ahogy minden élőnek magának kell sorsáról döntenie. Eljött, tiszteletreméltó vének, és el fog menni; nem leszünk többé isteni útmutatásainak rabszolgái. Szabadok vagyunk.
De hogyan kell viselkednünk? Kevesebbet ér egy evok fák iránti szeretete, ha el tudja hagyni? Nem, a szeretete több, mert el tudja hagyni, és mégis marad. Így van ez az Aranyfényű szavaival is; becsukhatjuk a szemünket, mégis figyelünk.
Barátai egy Erőről beszélnek nekünk, egy nagy, élő szellemről, amelynek mindnyájan részei vagyunk, mint ahogy a falevelek is önálló dolgok, mégis részei a fának. Ismerjük ezt a szellemet, tiszteletreméltó vének, ha nem is Erőnek nevezzük. Az Aranyfényű barátai elmondták, hogy ez az Erő nagy veszedelemben van, itt és mindenütt. Ki van biztonságban, ha a tűz eléri az erdőt? Még a Nagy Fa sem, melynek minden dolog része; sem levelei, sem gyökerei, sem madarai. Mind veszélyben vannak, az idők végezetéig.
Bátor tett szembeszállni az ilyen tűzzel, tiszteletreméltó vének. Sokan meghalnak, de az erdő élni fog. Az evokok pedig bátrak. – A kis medvelény a többiekre szegezte tekintetét. Senki nem szólalt meg, a kommunikáció mégis élénk volt. Egy néma perc után befejezte a szónoklatot:
– Tiszteletreméltó vének, segítenünk kell ennek a nemes társaságnak, nem is annyira a fák miatt, hanem sokkal inkább a fák levelei miatt. Ezek a felkelők hasonlóak az evokokhoz, akik olyanok, mint a levelek. Elsodorja a szél, felfalja a sáskahad, amely e világot lakja, mégis a parázsló tűzbe vetjük magunkat, hogy mások megismerhessék a fény melegét, mégis puha ágyat készítünk magunknak, hogy mások megismerjék a pihenést; mégis sodródunk a ránk rohanó széllel, hogy a káosz félelmét öntsük ellenségeink szívébe; mégis színt váltunk, ahogy az évszak felszólít a váltásra. Így kell segítenünk levéltestvéreinken, ezeken a felkelőkön, mert így jött el hozzánk a változás évszaka.
Nyugodtan állt előttük, a kis tűz visszfénye táncolt a szemében. Egy időtlen pillanatra mintha az egész világ elcsöndesedett volna.
A vének megmozdultak. Egyetlen szó nélkül egyetértőleg bólintottak. Lehet, hogy telepaták voltak.
Mindenesetre Csirpa főnök felállt, és bevezető nélkül röviden bejelentett valamit.
Egyszerre megszólaltak a dobok az egész faluban. A vének felugráltak – már csöppet sem voltak komorak –, és keresztülfutottak a kunyhón, hogy megöleljék a felkelőket. Tibo még Artut is meg akarta ölelni, de aztán meggondolta magát, mert a kis robot figyelmeztető, mély fütyüléssel hátrált előle. Ezért Tibo inkább nekifutott, és játékosan átugrotta a vukit.
Han bizonytalanul elmosolyodott.
– Mi folyik itt?
– Nem értem teljesen – súgta Leia a szája szögletéből –, de nem tűnik nagyon rossznak.
Luke, a többiekhez hasonlóan, kedves mosollyal és különféle jókívánságokkal vett részt a vidám eseményben – akármi volt is az –, mikor hirtelen sötét felhő szállt szívére, körüllengte, mintha nyirkos hideg hatolt volna a lelkébe. De megkeményítette arcát, hogy semmi ne látszódjék rajta. Senki nem vette észre.
Thripio végül bólintott Wicketnek, aki elmagyarázta neki a helyzetet, hogy érti. Széles gesztussal fordult a felkelőkhöz:
– Most már tagjai vagyunk a törzsnek.
– Mindig is erre vágytam – mondta Solo.
Thripio tovább beszélt a többieknek, igyekezett tudomást sem venni a kapitány gúnyolódásáról.
– A főnök megfogadta, hogy minden eszközzel segít nekünk megszabadítani országukat a gonosztól.
– Persze, mindig mondtam, a kis segítség is jobb, mint a semmi – vigyorgott Solo.
Thripio áramkörei ismét túlhevültek a koréliai hálátlanságától.
– Tibo azt mondta, hogy főjárőrei, Wicket és Paplo megmutatják a generátorhoz vezető legrövidebb utat.
– Mondd meg nekik, hogy köszönjük, aranypofa. – Egyszerűen csak szerette bosszantani Thripiót, és ezen nem tudott segíteni.
Csubi helyeslően felüvöltött, örült, hogy ismét tettekre kerül sor. Az egyik evok azt hitte, enni kér, és egy hatalmas húsdarabot hozott a vukinak. Csubakka nem utasította vissza. Egy falással bekapta a húst, amit a köré sereglő evokok hüledezve bámultak. Olyan hitetlenkedve nézték ezt a mutatványt, olyan vadul kacagtak, és a nevetésük olyan ragadós volt, hogy a vuki is elnevette magát. Rekedt hahotája a kuncogó evokoknak valóban annyira komikus volt, hogy – ez volt a szokásuk – ráugrottak és lelkesen csiklandozták, ő persze nem maradt adós, végül mindnyájan teljesen kimerülten hevertek a földön.
Csubi a szemét törülgette, és megragadott egy másik húsdarabot, ezt már ráérőssebben fogyasztotta el.
Közben Solo már szervezte az expedíciót.
– Milyen messze van? Valami friss élelemre is szükségünk lesz. Nincs sok időnk, tudjátok. Adj egy kicsit, Csubi...
Csubi vicsorgott.
Luke a kunyhó végébe ballagott, majd a zűrzavart kihasználva kiosont a szabadba. Kint a téren nagy mulatozás folyt – táncoltak, visongtak, örvendeztek –, de Luke őket is elkerülte. Távolabb ment az örömtüzektől, a vidámságtól, egy elhagyatott hídig, egy óriási fa sötét oldalán.
Leia utánament.
A lágy éjszakai levegőt betöltötték az erdő hangjai. Tücskök, röpködő rágcsálók, magányos bögölyök, felzavart baglyok. A levegőben az éjjel nyíló jázmin és a fenyőillat keveredett; szinte földöntúli harmónia. Az ég kristályfekete volt.
Luke az égbolt legfényesebb csillagára pillantott. Úgy ragyogott, mint amit a legmélyéről hevít a tűz, az elemi gázok tüze. A Halálcsillag volt.
Nem tudta róla levenni a szemét. Így talált rá Leia.
– Mi a baj? – suttogta.
Luke halványan elmosolyodott.
– Attól tartok, minden, vagy talán semmi. Lehet, hogy végül úgy alakulnak a dolgok, ahogy kell.
Nagyon közel érezte Darth Vader jelenlétét.
Leia megfogta a kezét. Olyan közel érezte magát Luke-hoz, mégis... nem tudta megmondani, hogyan. Olyan elesettnek látszott most, olyan magányosnak. Olyan távolinak. Szinte nem is érezte a kezében a kezét.
– Mi az, Luke?
A fiú lenézett összekulcsolódó ujjaikra.
– Leia... emlékszel az anyádra? Az igazi anyádra?
A kérdés teljesen meglepte. Mindig úgy szerette nevelőszüleit, mintha valóban igazi szülei lettek volna. Szinte soha nem gondolt az édesanyjára – az csak álom volt.
Luke kérdése azonban most elindított valamit benne. Gyermekkori jelenetek rohanták meg – suhanó, eltorzult látomások... egy gyönyörű asszony... egy ládába rejtőzve. Az emléktöredékek azzal fenyegettek, hogy elönti az érzelmek áradata.
– Igen – mondta kis szünet után, hogy visszanyerje önuralmát. – Csak halványan. Meghalt, mikor még kicsi voltam.
– Mire emlékszel? – erőltette Luke. – Mondd el!
– Tulajdonképpen csak érzésekre... képekre. – Szerette volna elhessegetni, annyira váratlan volt, olyan távoli mostani gondjaitól... de egészen hirtelen olyan hangosan szólalt meg benne.
– Mondd el! – ismételte Luke.
Meglepődött a fiú makacsságán, de elhatározta, hogy vele tart, legalábbis most. Bízott benne, még ha meg is rémítette.
– Nagyon szép volt – emlékezett hangosan Leia. – Kedves és szelíd, de szomorú. – Mélyen Luke szemébe nézett, a szándékait fürkészte. – Miért kérdezed?
Luke elfordult, és ismét a Halálcsillagra emelte tekintetét, mindent el akart mondani; azután valamitől megrémült, és mindent visszafojtott.
– Én egyáltalán nem emlékszem az anyámra – jelentette ki. – Sohasem ismertem.
– Luke, mondd meg, mi bánt. – Segíteni akart, tudta, hogy segíthet.
Luke egy hosszú pillanatig nézte, a lány képességeit latolgatta, felbecsülte, hogy szükséges-e megtudnia, hogy vágyik-e a tudásra. Erős lány volt, ezt határozottan érezte. Számíthatott rá. Mindnyájan számíthattak rá.
– Vader itt van... Ezen a holdon.
Leia megborzongott, mint akinek megáll a vér az ereiben.
– Honnan tudod?
– Érzem a jelenlétét. Értem jött.
– De honnan tudhatta, hogy itt vagyunk? A kód, amit leadtunk, valami jelszó volt? – De tudta, hogy nem ilyesmiről van szó.
– Nem, én vagyok az. Megérzi, ha közel vagyok hozzá. – Megfogta Leia vállát. El akart mondani neki mindent, de amint megpróbálta, cserbenhagyta az akarata. – El kell mennem, Leia. Amíg itt vagyok, veszélyeztetem az egész csapatot és a küldetésünket. – Keze remegett. – Szembe kell néznem Vaderral.
Leia teljesen összezavarodott. Sugallatok rohanták meg mint vad erdei baglyok, szárnyuk az arcát söpörte, karmaik a hajába kapaszkodtak, éles suttogásuk a fülét hasogatta: „Ki? Ki? Ki?”
Keményen megrázta a fejét.
– Nem értem, Luke. Hogy érted, hogy szembe kell nézned Vaderral?
Luke magához húzta, hirtelen kedves és rendíthetetlenül nyugodt lett. Megmondani, csak megmondani, ez valahogy megnyugtatta.
– Leia, ő az apám.
– Az apád?! – Nem tudta elhinni; noha természetesen érezte, hogy igaz.
Luke erősen fogta, mintha kapaszkodna belé.
– Leia, megtudtam még valami mást is. Nem lesz könnyű végighallgatnod, de kell. Meg kell tudnod, mielőtt elmegyek, mert lehet, hogy nem térek vissza. És ha nekem nem sikerül, te vagy a Szövetség utolsó reménysége.
Leia elfordította a fejét, és máshová nézett. Nem tudott ránézni. Borzasztóan felkavarta, amit Luke mondott, anélkül hogy tudta volna, miért. Mert ostobaság volt, igen ezért. Őt nevezni a Szövetség utolsó reménységének, ha Luke meghalna – hát ez képtelenség, képtelen gondolat, hogy Luke meghal, és hogy ő az utolsó reménység.
Egyik sem jöhet szóba. Hátralépett, tiltakozni akart, vagy legalább időt nyerni, hogy lélegzethez jusson. Ismét felrémlett anyja emléke. Búcsúölelések, a testtől elszakított test...
– Ne beszélj így, Luke! Neked életben kell maradnod. Én megteszem, amit tudok, mind megtesszük, de nem én vagyok fontos. Nélküled... semmit sem tudok tenni. Te vagy az, Luke. Láttam. Olyan hatalmad van, amit nem értek... és nem is fogok soha.
– Tévedsz, Leia – kartávolságban tartotta a lányt. – Benned is megvan ez a hatalom. Az Erő veled van. Idővel megtanulsz bánni vele, mint ahogy én.
Leia megrázta a fejét. Nem tudta hallgatni. Hazudik. Neki nincs ereje, az Erő valahol máshol van, ő csak segíteni, támaszt nyújtani és támogatni tud. Mit is mondott? Lehetséges volna?
Luke közelebb húzta magához, és tenyerébe fogta arcát.
Olyan gyengéden nézett most, olyan adakozóan. Az erejét adja át? Tényleg a birtokában lehet? Mit mondott?
– Luke, mi lelt téged?
– Leia, az Erő nagyon erős a családomban. Az apámnak is van, nekem is és... a húgomnak is.
Leia ismét a szemébe nézett. Sötétség kavargott benne. És az igazság. Megrémült attól, amit látott... de most nem fordult el. Szorosan ott állt előtte. Kezdte érteni.
– Igen – suttogta Luke, mert látta, hogy felfogta. – Igen, Leia, te vagy az. – Magához ölelte.
Leia lehunyta szemét, hogy ne halljon, hogy ne sírjon. De hiába. Minden keresztüláradt rajta.
– Tudom – bólintott. Nem szégyellte könnyeit.
– Akkor tudod, hogy el kell mennem hozzá.
Leia hátralépett, arca forró volt, agyában vihar kavargott.
– Ne, Luke, ne! Fuss el innen, messzire! Ha érezni tudja a jelenlétedet, menj el innen. – Megfogta a kezét, és a mellére hajtotta a fejét. – Bárcsak veled mehetnék!
A fiú a haját simogatta.
– Nem, nem teheted. Sosem riadtál vissza. Mikor Han, én és a többiek tétováztunk, te mindig erős voltál. Sosem feledkeztél meg a felelősségedről. Én nem mondhatom el ugyanezt. – Eszébe jutott, hogyan repült el felkészületlenül a Dagobáról, hogyan rohant el mindent kockára téve, még mielőtt befejezte volna a tanulást. Ezzel majdnem tönkretett mindent. Lenézett a fekete műkézre, amely ennek az ára volt. Mennyi mindent fog még elveszíteni gyengesége miatt? – Akkor hát – sóhajtotta – mindketten elindulunk, hogy beteljesedjék a sorsunk.
– Miért, Luke? Miért kell szembeszállnod vele?
Luke végiggondolta az összes okot – nyerni, veszíteni, átállni, harcolni, ölni, sírni, elmenni, vádolni, okokat keresni, megbocsátani, nem megbocsátani, meghalni; de tudta, végül is csak egyetlen ok van, most és mindig. Csak egyetlen ok, ami számít.
– Van benne Jó, éreztem. Nem fog átadni a Császárnak. Megmenthetem, visszafordíthatom a jó oldalra. – Szeme egy pillanatra felcsillant, kétely és szenvedély kavargott benne. – Meg kell próbálnom, Leia. Az apánk.
Szorosan ölelték egymást. A lány arcán csendben folytak a könnyek.
– Isten veled, drága húgom, elveszített és megtalált testvérem! Isten veled, édes, édes Leia!
Leia nyíltan sírt – mindketten sírtak –, majd Luke elengedte, és lassan elindult visszafelé a pallón. Eltűnt a faluból kivezető faodú sötétjében.
Leia nézte, ahogy lemegy, és csöndesen sírt. Nem is próbálta visszatartani könnyeit – inkább érezni akarta őket, érezni a forrást, amelyből fakadnak, az utat, melyet bejárnak, a sötét sarkokat, melyeket megtisztítanak.
Emlékek áradtak keresztül rajta, jelek, gyanúk, félig hallott suttogások, mikor azt hitték, már alszik. Luke a bátyja! És Vader az apja! Ez túl sok volt egyszerre, hogy megeméssze, információtúlterhelés.
Remegve sírt, reszketett és hüppögött, mikor hirtelen Han lépett hozzá, és hátulról átölelte. Utána jött, őt kereste, hallotta a hangját – amikor érkezett, még látta Luke-ot elmenni –, de csak most, mikor Leia megrázkódott az érintésére, és maga felé fordította a lányt, vette észre, hogy zokog.
Incselkedő mosolyát nyugtalanság váltotta föl, amelyet a reménykedő szerelmes féltékenysége csak fokozott.
– Hé, mi történik itt?
Leia visszafojtotta zokogását, és letörölte könnyeit.
– Semmi, Han. Csak szeretnék egy kicsit egyedül maradni.
Valamit titkol előtte, és ez nagyon bántotta.
– Nem semmi! – mondta dühösen. – Tudni akarom, mi folyik itt. Most elmondod, mi van! – Megrázta a lányt. Ilyet sosem érzett azelőtt. Tudni akarta, de mégsem akarta tudni, amit tudni vélt. Elszorult a szíve a gondolatra, hogy Leia... és Luke... és nem tudta rászánni magát, hogy elképzelje, amit nem akart elképzelni.
Még sosem volt ennyire magánkívül, nem akarta, és nem is tudta fékezni magát. Rájött, hogy még mindig rázza Leiát, és abbahagyta.
– Nem tudom, Han... – ajka ismét remegni kezdett.
– Nem tudod! Nem tudod nekem elmondani? Azt gondoltam, vagyunk annyira jóban, de látom, hogy tévedtem. Szívesebben mondod el Luke-nak. Időnként...
– Ó, Han! – kiáltotta, és ismét sírva fakadt. Odabújt a férfihoz.
Han haragja lassan zavarrá és ijedtséggé változott, ahogy átölelte, és nyugtatóan simogatta a vállát.
– Ne haragudj! – suttogta a hajába. – Ne haragudj! – Semmit sem értett; sem a lányt, sem magát, sem ezeket a zűrzavaros érzéseket, sem a nőket, sem a világegyetemet. Csak annyit tudott, hogy az előbb dühös volt, most meg kedves, vigyázó, védelmező, gyengéd. Ennek semmi értelme.
– Kérlek... csak ölelj át! – suttogta Leia. Nem akart beszélni. Csak azt akarta, hogy átöleljék.
Han pedig csak átölelte.
Reggeli köd szállt fel a harmatlepte növényzetről, amikor a nap felbukkant az Endor horizontján. A buja, erdőszéli bozót nyirkos, zöld párát lehelt. A világ olyan csendes volt ebben a hajnali pillanatban, mintha visszafojtaná lélegzetét.
A birodalmi kikötő éles ellentétként telepedett rá a tájra. Durva, fémes, nyolcszögletű; mint egy seb a gyönyörű vidék szépséges zöldjében. A bokrok feketére perzselődtek körülötte a hajók gyakori leszállásától; mögötte a növényzet hervadozott, haldoklott a szemétdombtól, a dübörgő lábaktól, kipufogó gázoktól. Mint a romlás előretolt állása.
A leszállópályán és környékén egyenruhás osztagok meneteltek – berakodtak, kirakodtak, ellenőriztek, őrködtek. Az egyik oldalon birodalmi lépegetők parkoltak – szögletes, páncélozott, kétlábú hadigépezetek, minden irányba tüzelő lézerágyúval, akkorák, hogy elfért bennük egy szakasz katona. Egy birodalmi hajó indult a Halálcsillag felé, olyan dübörgéssel, hogy beleremegtek a fák. A kikötő túloldalán újabb lépegető bukkant elő az erdőből; járőrszolgálatból tért vissza: Dübörgő léptekkel közeledett a rakodódokk felé.
Darth Vader az alsó fedélzet korlátjánál állt, és némán meredt a csodálatos erdő felé. Hamarosan. Hamarosan jön; érezte. Ahogy a dob egyre hangosabban szól, úgy közeledik a végzete. Körülötte minden rettegés volt, de az ilyen félelem felizgatta, ezért hagyta, hogy pezsegjen bensejében. A rémület felüdítette, felfokozta érzékeit, köszörülte indulatai élét. Közeledik!
Diadalt is érzett. Fölényt. De összevegyülve valami mással... mivel is? Nem látta tisztán. A jövő állandó mozgásban van; nehéz látni. Az állandóan változó, kavargó jelenések kínokat okoztak neki. A jövő homályos volt; hódítást és pusztítást jósolt.
Most már nagyon közel. Majdnem itt van.
Torokhangon mordult egyet, mint a vadmacska, amikor nagyvadat szimatol.
Majdnem itt van.
A birodalmi lépegető a kikötő szemközti végén dokkolt, és kinyitotta ajtóit. Rohamosztagosok falanxa masírozott ki zárt alakzatban. Vader felé meneteltek.
Arccal a közeledő osztagosok felé fordult, fekete köpenye mozdulatlanul lógott a reggeli szélcsendben. Mikor odaértek elé, a rohamosztagosok megálltak, kapitányuk egy szavára szétnyílt a zárt sor, és egy megkötözött fogoly vált láthatóvá közöttük. Luke Skywalker volt.
Az ifjú Jedi tökéletes nyugalommal nézett Vaderra, tekintetében sok minden tükröződött.
– Ez az a felkelő, aki megadta magát nekünk – jelentette a rohamosztag parancsnoka Vadernak. – Bár tagadja, de én azt hiszem, többen is lehetnek, és engedélyt kérek, hogy szélesebb körű kutatást végezzünk a területen. – Kinyújtotta kezét a Fekete Lovag felé; Luke fénykardja volt a kezében. – Csak ezzel volt felfegyverkezve.
Vader egy pillanatra a fénykardra nézett, majd lassan átvette a kapitánytól.
– Hagyjanak magunkra. Folytassák a kutatást, és hozzák ide a társait.
A tiszt és osztaga visszamentek a lépegetőhöz.
Luke és Vader ott maradt egyedül, egymással szemben, az ősi erdő smaragdzöld nyugalmában. A köd kezdett már felszállni. Hosszú nap lesz ez a mai.

 

7.

– Úgy – dörmögte a Fekete Lovag. – Eljöttél hozzám.
– Te pedig hozzám.
– A Császár vár téged. Hiszi, hogy átállsz a sötét oldalra.
– Tudom... apám. – Nagy szó volt ez Luke részéről: apjának szólította az apját. De már megtörtént, és nem vesztette el önuralmát, a pillanat pedig elmúlt. Megtette. Erősebbnek érezte magát tőle. Hatalmasnak.
– Tehát végül is tudomásul vetted az igazságot – örvendezett Vader.
– Tudomásul vettem az igazságot, hogy egykor Anakin Skywalker voltál, az apám.
– Ez a név már régóta semmit sem jelent számomra. – Csak egy név a távoli múltból. Más élet, más világegyetem. Ő lett volna egyáltalán valamikor az az ember?
– Az igazi éned neve. – Luke tekintete mereven szegeződött a köpenyes alakra. – Csak elfelejtetted. Tudom, hogy van benned Jó. A Császár nem irtotta ki belőled teljesen. – Hangjának, hitének erejével igyekezett kiformálni a lehetséges valóságot. – Ezért nem tudsz végezni velem. Ezért nem akarsz most a Császárod elé vinni.
Vader szinte mosolyogni látszott maszkja alatt, hogy fia a Jedi-hangmanipulációt használja. Lenézett a fénykardra, amelyet a kapitány adott át neki – Luke fénykardjára. A fiú tehát igazi Jedi. Felnőtt férfi. Felemelte a fénykardot.
– Másikat készítettél.
– Ez az enyém – mondta nyugodtan Luke. – Már nem a tiedet használom.
Vader bekapcsolta a kardot, és a szakember elismerésével nézegette zümmögő, ragyogó fényét.
– A tudásod teljes. Valóban olyan erős vagy, ahogy azt a Császár előre látta.
Egy pillanatig így álltak, kettejük között a fénykard. A penge élén szikrák villogtak: a két harcos között lüktető energia szakított le róla fotonokat.
– Gyere velem, apám!
Vader a fejét rázta.
– Ben is azt hitte egykor, amit te...
– Ne Bent hibáztasd a bukásodért! – Luke egy lépést tett felé, aztán megállt.
Vader nem mozdult.
– Nem ismered a sötét oldal erejét. Engedelmeskednem kell uramnak.
– Én nem állok át, és ő kényszeríteni fog, hogy elpusztíts.
– Ha ez a sorsod... – Nem kívánta ezt, de a fiú erős volt – ha végül is harcra kerül a sor, igen, végez Luke-kal. Nem engedheti meg magának még egyszer, hogy tétovázzon, mint annak idején.
– Vizsgáld meg az érzéseidet, apám. Nem teheted. Érzem, hogy harc dúl a lelkedben. Szabadulj meg a gyűlölettől.
Vader azonban senkit sem gyűlölt; csak túlságosan vágyakozott.
– Valaki teletömte a fejed ostoba eszmékkel, fiú. A Császár majd megmutatja neked az Erő valódi természetét. Most már ő a mestered.
Vader kioltotta Luke fénykardját, és intett egy távolabb várakozó szakasz katonának. Az őrök közeledtek. Luke és a Fekete Lovag egy hosszú másodpercig kutatva néztek egymásra. Épp mielőtt az őrök odaértek, Vader megszólalt:
– Nekem már késő, fiam.
– Akkor hát valóban meghalt az apám – felelte Luke. Mi tartja hát vissza, hogy megölje a Gonoszt, aki itt áll előtte?
Talán semmi.
A felkelők hatalmas flottája mozdulatlanul lebegett az űrben, készen a támadásra. Több száz fényévre voltak a Halálcsillagtól de a hiperűrben minden idő csak egy pillanat, és egy támadás halálos ereje nem a távolságtól, hanem a pontosságtól függ.
Az alakzatban egyes hajók helyet cseréltek, amitől a flotta csiszoltgyémánt-alakot vett fel – mint amikor a kobra kiereszti a csuklyáját.
Ahhoz, hogy egy ilyen gondosan összehangolt offenzívát fénysebességen megindíthassanak, gondosan kiszámított stacionárius pontra van szükség – a hiperűrből való kilépés helyéhez viszonyítva. A Felkelő parancsnokság választotta pont egy kis kék bolygó volt a Sullust-rendszerben. A flotta most körülötte rendeződött el, a mozdulatlan égszínkék világ körül. Úgy nézett ki, mint a kígyó szeme.
A Millennium Falcon befejezte körútját a flotta körül, ellenőrizte a végső pozíciókat, majd a helyére siklott, a zászlóshajó mellé. Az idő elérkezett.
Lando a Falcon vezérlőpultjánál állt. Mellette másodpilótája, Nien Nunb – egy lebernyeges, egérszemű sullusti – gombokat nyomkodott, kijelzéseket olvasott le, és megtette a végső előkészületeket a hiperűrugráshoz.
Lando háborús csatornára kapcsolta adóvevőjét. Az utolsó leosztás ma éjszaka. Ez az ő partija, az asztalon csupa figurás lap – kedvenc játéka. Kiszáradt szájjal megtette összefoglaló jelentését. Ackbar admirálisnak a parancsnoki hajón:
– Admirális, pozícióban vagyunk. Minden vadász készen áll.
A fejhallgatóban Ackbar hangja recsegett:
– Kezdődik a visszaszámolás. Minden kötelék álljon rá a koordinátákra.
Lando kis mosollyal fordult másodpilótájához:
– Ne izgulj, a barátaim ott lent időben elintézik azt a pajzsot... – Visszafordult a műszerekhez, és magában hozzátette: „Vagy pedig ez lesz minden idők legrövidebb támadása.”
– Gzung Zgodio – jegyezte meg a másodpilóta.
– Rendben – morogta Lando. – Akkor készülj! – Lekopogta a műszertáblán a szerencsét, noha mély meggyőződése szerint a jó kártyás maga csinálja meg a szerencséjét. Igaz, ez most Han dolga volt, és Han szinte soha nem hagyta cserben. Csak egyszer – de az rég volt és egy távoli csillagrendszerben.
Most azonban más a helyzet. Most a szerencsének új nevet adnak, és Landónak fogják hívni. Elmosolyodott, és még egyszer lekopogta a műszerfalon... épp időben. A csillagcirkáló parancsnoki hídján Ackbar várt egy percig, és végigtekintett tábornokain: minden készen áll.
– Minden kötelék ráállt a támadási koordinátákra? – kérdezte. Tudta, hogy igen.
– Igenis, admirális.
Ackbar elgondolkozva pillantott ki a megfigyelőablakon a csillagokra, hiszen talán utoljára láthatja őket. Végül beleszólt a rádióba a háborús csatornán:
– Amint jelt adok, valamennyi egység megkezdi az ugrást a hiperűrbe. Az Erő legyen velünk.
A jelzőgomb felé nyúlt.
A Falconban Lando ugyanazt a galaktikus óceánt nézte, ugyanúgy átérezve a pillanat nagyságát; de rossz volt az előérzete. Arra készültek, amit egy gerillahadseregnek sosem szabad tennie: rátámadni az ellenségre, mint a hagyományos haderő. A felkelők gerillaháborújában a császári hadsereg mindig veszített, és csak kivételesen győzött. Ők ezzel szemben mindig győztek, és csak kivételképpen veszítettek. Most viszont veszélyes a helyzet – a Szövetség kiáll a porondra, és a Birodalom szabta feltételekkel harcol. Ha a felkelők ezt a csatát elveszítik, elvesztették a háborút.
A műszerfalon hirtelen felvillant a fény: Ackbar jelzése. Kezdődik a támadás.
Lando hátrahúzta az ugráskart, és gázt adott. A pilótafülke ablakán át a csillagok fénycsíkokká váltak. A csíkok egyre fényesebbek és hosszabbak lettek, ahogy a flotta egységei fénysebességre gyorsultak. Kezdetben lépést tartottak a közelben sugárzó csillagok fotonjaival, majd átszökkentek a határon a hiperűrbe – és egy felvillanással eltűntek.
A kék kristálybolygó ismét magányosan lebegett az űrben, és vakon meredt a semmibe.
A rohamcsapat a fával benőtt domb gerincén lapult, és a birodalmi állásokat figyelte. Leia egy kis elektronikus távcsővel vizsgálta a terepet.
A leszállóplató feljárójánál két hajót raktak ki. A közelben néhány lépegető parkolt. Osztagok álltak mindenfelé, segédkeztek a munkában, őrködtek, készleteket szállítottak. A masszív pajzsgenerátor tőlük jobbra zümmögött.
A gerincen néhány evok is lapult a rohamcsapattal a bozótban, többek között Wicket, Paplo, Tibo és Warwick. A többiek lejjebb maradtak, a domb mögött elrejtőzve.
Leia leeresztette a távcsövet, és visszakúszott a többiekhez. – A bejárat a kikötő túlsó oldalán van. Nem lesz könnyű.
– Ahrrk grah rahr hrovrovhr – helyeselt Csubakka.
– Ugyan, Csubi – nézett méltatlankodva Han a vukira –, ennél sokkal szigorúbban őrzött helyekre is bejutottunk már...
– Frourh rahgh rahrahraff vraugh gr – ellenkezett Csubi tiltakozó kézmozdulattal.
Han egy pillanatig töprengett.
– Hát például a fűszerpincék a Gargonon.
– Krahghrovf – rázta a fejét Csubakka.
– Dehogyisnem, csak emlékeznék rá, hogyan csináltam... – vakarta a fejét Han, a memóriáját erőltetve.
Hirtelen Paplo karattyolni kezdett, mutogatott és sipítozott. Wicketnek magyarázott valamit.
– Mit mond, Thripio? – kérdezte Leia.
Az aranyszínű robot néhány tömör mondatot váltott Paplóval, Wicket pedig reménykedő mosollyal fordult Leia felé.
Thripio is a hercegnőre nézett.
– Úgy tűnik, Wicket ismer egy hátsó bejáratot is ebbe a létesítménybe.
Erre Han felkapta a fejét.
– Hátsó ajtó? Ez az! Hát így csináltuk!
Négy birodalmi katona őrködött a bunker bejárata előtt, amely félig emelkedett ki a földből, kissé távolabb a pajzsgenerátor-komplexum főépületétől. Robogóik a közelben parkoltak.
Az aljnövényzetben várakozva feküdt a felkelők rohamcsapata.
– Grrr, rovff rrhl brhnnh – jegyezte meg halkan Csubakka.
– Igazad van, Csubi – helyeselt Han –, ezekkel az őrökkel könnyebb elbánni, mint betörni egy banthát.
– Elég, ha az egyik riasztja a többieket – figyelmeztette Leia.
Han kissé elbizakodottan vigyorgott.
– Hát akkor csakugyan csöndben kell elintéznünk. Ha Luke-nak sikerül távol tartani Vadert a hátunktól, mert ugye azt mondtad, hogy meg tudja tenni, az egész nem lesz nagy ügy. Csak gyorsan és csöndben le kell csapni azokat az őröket...
Thripio suttogva elmagyarázta Tibónak és Paplónak a helyzetet és a feladatot. Az evokok egy darabig sebesen karattyoltak, majd Paplo felugrott és elrohant a bozóton keresztül.
Leia a műszerre pillantott a csuklóján.
– Kifutunk az időből. A flotta már a hiperűrben van.
Thripio suttogva kérdezett valamit Tibótól. Rövid választ kapott.
– Te jóságos! – felelte Thripio, és fel akart állni, hogy jobban lássa a bunker melletti tisztást.
– Feküdj vissza! – reccsent rá Solo.
– Mi van, Thripio? – kérdezte Leia.
– Szőrös barátunk elment, és attól tartok, valami meggondolatlanságot csinál. – A robot remélte, hogy őt nem fogják ezért hibáztatni.
– Miről beszélsz? – Leia hangjában félelem bujkált.
– Ó, nem. Nézzék!
Paplo átszökdécselt a bokrokon, egyenesen oda, ahol az őrök robogói parkoltak. A felkelők vezetői most rémült tehetetlenséggel figyelték a kis szőrgolyót, ahogy köpcös testével felugrik az egyik robogóra, és találomra elkezdi a műszereket kapcsolgatni. Mielőtt bárki bármit is tehetett volna, a robogó hajtóművei dübörgő robajjal beindultak. A négy őr meglepetten kapta föl a fejét. Paplo vadul vigyorgott, és tovább tekergette a kapcsolókat.
Leia a fejét fogta.
– Ó, nem, nem, nem!
Csubi vakkantott. Han bólintott:
– Ennyit a meglepetésszerű támadásról.
A birodalmi őrök a robogó felé rohantak, de mire odaértek, Paplo előremenetbe kapcsolt, és a kis játékmackó besüvített az erdőbe. Nem tudott mást tenni, vaskos mancsaival belecsimpaszkodott a kormányba. Az őrök közül hárman felpattantak saját robogójukra, és üldözőbe vették a gépesített evokot. A negyedik őr a helyén maradt, a bunker ajtaja közelében.
Leia kicsit hitetlenkedve bár, de fellélegzett.
– Nem is rossz egy ilyen szőrpamacstól! – adott hangot csodálatának Han. Intett Csubinak, és a bunker felé kúsztak.
Eközben Paplo a fák között száguldott, inkább szerencsével, semmint tudatosan. Elég lassan repült, ahhoz képest, amit a robogó tudott, de az evoktempóhoz szokott Paplo teljesen megmámorosodott a sebességtől és az izgalomtól. Ijesztő volt, de tetszett neki. Élete végéig meséli majd ezt a száguldást, a gyerekei meg elmesélik az ő gyerekeiknek, és így robog majd egyre gyorsabban minden új nemzedéknek.
Ami a jelent illeti, a birodalmi járőrök már majdnem utolérték. Amikor a következő pillanatban lézersugarakkal kezdtek lőni rá, úgy döntött, hogy elég volt. Ahogy a következő fát kikerülte, és egy pillanatra eltűnt a szemük elől, megragadott egy indát, és fellendült az ágak közé. Néhány másodperc múlva a három járőr elzúgott alatta, a végsőkig fokozva a hajszát. Paplo vadul nevetett.
Közben a bunkernál végeztek az utolsó őrrel. Csubakka ütötte le, megkötözték, leszedték a ruháját, és a rohamcsapat két másik tagja bevonszolta a fák közé. A csapat többi része csendben lapult a bejárat körül.
Han az ajtónál állt, és a megszerzett kódot betáplálta a bunker kapcsolótáblájába. Könnyedén, gyorsan nyomkodott végig egy sor gombot a táblán. Az ajtó zajtalanul kinyílt.
Leia bekukucskált. Semmi életjel. Intett a többieknek, és belépett a bunkerba. Han és Csubi szorosan a nyomában követték. Hamarosan az egész csapat behúzódott az egyébként üres acélfolyosóba. Odakint egy őrszemet állítottak, aki az eszméletlen járőr egyenruháját vette föl. Han megnyomott néhány gombot a belső kapcsolótáblán, és az ajtó bezárult mögöttük.
Leia egy pillanatig Luke-ra gondolt – remélte, sikerül neki legalább addig feltartóztatnia Vadert, amíg nekik sikerül a pajzsgenerátort elpusztítani; de még ennél is jobban remélte, hogy Luke-nak sikerül elkerülni az összecsapást. Félt, hogy kettejük közül Vader az erősebb.
Lopakodva haladt lefelé az alacsony, sötét folyosón.
Vader hajója úgy szállt le a Halálcsillag kikötődokkjában, mint egy fekete, szárnyatlan dögkeselyű, mint egy ijesztő rovar. A szörny pofájából Luke és a Fekete Lovag lépett ki egy maroknyi rohamosztagos kíséretében, és gyors léptekkel haladtak keresztül a boltíves csarnokon a császári toronyba vezető felvonó felé.
A felvonóakna két oldalán kárminszínben ragyogó császári testőrök várták őket. Kinyitották a felvonó ajtaját. Luke lépett be elsőnek.
Agyában kavarogtak a gondolatok: Mit tegyen? A Császárhoz viszik. A Császár! Bárcsak összpontosítani tudna, megőrizni tudta tisztaságát, hogy lássa, mit kell tennie – és meg is tegye.
Fejében azonban zűrzavar örvénylett, mint a föld alatti szél.
Reménykedett, hogy Leia gyorsan hatástalanítja a védőpajzsot, és elpusztítják a Halálcsillagot, most, amíg mindhárman itt vannak rajta. Mielőtt bármi történik. Mert minél jobban közeledett a Császárhoz, annál jobban félt bármitől, ami bekövetkezhet. Sötét vihar tombolt benne. Meg akarta ölni a Császárt, de azután? Megküzdjön Vaderral? Mit fog tenni az apja? És mi van akkor, ha Luke először apjával száll szembe, és... végez vele. A gondolat egyszerre taszította és vonzotta. Végezni Vaderral – és aztán mi lesz? Mert most először derengett fel Luke-ban a homályos kép, amint ott áll apja teste fölött, átveszi apja szörnyű hatalmát, és ott ül a Császár jobbján.
Kényszerítette magát, hogy lehunyja szenét e gondolatra, de homlokát hideg verejték verte ki, mintha a Halál keze simította volna végig és hagyta volna rajta nyirkos érintését.
A felvonó ajtaja kinyílt. Luke és Vader belépett a trónterembe. Keresztülmentek a kivilágítatlan előtéren, fel a rácsos lépcsőkön, és megálltak a trón előtt; apa és fia, egymás mellett, mindketten feketében, egyikük álarcban, a másik fedetlen arccal, a kegyetlen Császár színe előtt.
Vader meghajolt ura előtt. A Császár azonban intett, hogy emelkedjék fel. A Fekete Lovag teljesítette ura parancsát.
– Üdvözöllek, ifjú Skywalker! – mosolygott kegyesen a Gonosz. – Már vártalak.
Luke merészen nézett vissza a görnyedt, kámzsás alakra. Dacosan. A Császár mosolya azonban lágyabb, még atyaibb lett. Luke bilincseire nézett.
– Ezekre nincs már szükség – mondta nagyvonalúan, és ujjával alig észrevehető mozdulatot tett Luke csuklója felé. A bilincsek maguktól lehullottak, és nagyot csörrentek a padlón.
Luke a kezeire nézett – most szabadok: megragadhatja a Császár torkát, és egy pillanat alatt eltörheti a légcsövét.
De a Császár kedvesnek mutatkozott. Hát nem szabadon engedte őt? De fondorlatos volt, ezt Luke jól tudta. Ne csapjon be a látszat, mondotta Ben. A Császár fegyvertelen volt. Mégis tudott ütni. De hát az agresszió a sötét oldal része, nem? Hát nem el kell kerülnie mindenáron? Vagy használhatja a sötétséget jó célra, és aztán félredobja? Szabadon kezeit bámulta... most mindennek véget vethet – de megteheti? Teljesen szabadon választhatott, mit tegyen most, mégsem tudott dönteni. A döntés, a kétélű kard! Megölheti a Császárt, vagy összeomolhat a Császár érvei alatt. Megölheti Vadert... aztán akár maga lehet Vaderré. Úgy vigyorgott rá ez a gondolat, mint egy gonosz bohóc, míg vissza nem zavarta agyának sötét szögletébe.
A Császár mosolyogva ült előtte. A pillanat remegett a lehetőségektől...
A pillanat elmúlt. Nem csinált semmit.
– Mondd, ifjú Skywalker – szólt a Császár, mikor látta, hogy Luke első harca véget ért –, kik voltak eddigi tanítómestereid? – a mosolya éles volt, nyitott szájú, üres.
Luke hallgatott. Nem árul el semmit.
– Ó, tudom, először Obi-van Kenobi volt – folytatta a sötét uralkodó, ujjait dörzsölgetve, mintha emlékezni próbálna. Aztán szünetet tartott, ajka csúfondáros mosolyra húzódott. – Természetesen tisztában vagyunk, milyen tehetséges volt Obi-van Kenobi, ha Jedik tanításáról volt szó. – Udvariasan bólintott Vader felé, bemutatva Obi-van korábbi legkiválóbb tanítványát. Vader szótlanul, mozdulatlanul állt.
Luke-ban feszült a düh, hogy a Császár Bent becsmérli – ami persze a Császárnak diadal volt. Annál inkább fékezte magát, mert tudta, hogy a Császár közel jár az igazsághoz. Igyekezett visszafojtani haragját, mert látta, hogy a rosszindulatú diktátor csak örül neki.
Palpatine észrevette az érzelmeket Luke arcán, és elvigyorodott. – Úgy látszik tehát, tanulmányaid kezdetén apád nyomdokaiba léptél. De sajna, Obi-van már nem él, és úgy tudom, idősebb tanítványa itt – ismét kézmozdulatot tett Vader felé – szemtanúja volt halálának. Így hát mondd meg nekem, ifjú Skywalker, ki folytatta a tanításodat?
A mosoly megint, akár a penge. Luke néma maradt, igyekezett visszanyerni önuralmát.
A Császár a trón karfáján dobolt, mint aki emlékezetét erőlteti.
– Volt valami... Yoda, egy idős Jedi-mester... á, látom az arcodon, megpendítettem egy húrt, amely valóban rezonált. Tehát Yoda.
Luke szikrázott a dühtől, most magára haragudott, hogy akaratlanul, öntudatlanul ilyen sokat elárult. Düh kavargott benne és kétely önmagában. Nyugalmat erőltetett magára – mindent látni, de semmit nem mutatni; csak lenni.
– Ez a Yoda – tűnődött a Császár – él még?
Luke a Császár széke mögötti ablakon át az űrre összpontosított. A mély űr, ahol nincs semmi. Semmi. Megtöltötte tudatát ezzel a semmivel. Sötétség, leszámítva az időnként felszikrázó csillagfényt, amely átszűrődik a végtelenen.
– Á! – kiáltott fel Palpatine Császár. – Nem él! Nagyon jó, ifjú Skywalker, ezt majdnem elrejtetted előlem. De nem tudtad. És nem is tudod. Legmélyebb rezdüléseidet is látom. A meztelen lelkedet. Ez az első leckém számodra. – Ragyogott.
Luke elkedvetlenedett – de csak egy pillanatra. A legnagyobb kétségbeesésben eszébe jutott valami. Ahogy Ben és Yoda tanította: ha megtámadnak, ess el. Hadd sodorjon ellenfeled ereje, ahogy az erős szél megdönti a füvet. Ha itt az idő, elfogy az ereje, és akkor talpra állhatsz.
A Császár ravasz pillantással figyelte Luke arcát.
– Biztos vagyok benne, hogy Yoda megtanított bánni az Erővel. – A gúnyolódás elérte a kívánt hatást. Luke elvörösödött, izmai megfeszültek.
Látta, hogy a Császár erre megnyalja ajkát. Ajkát nyalogatja, és torka mélyéből nevet. A lelke mélyéből.
Luke visszahőkölt, mert mást is meglátott; valamit, amit eddig nem látott a Császárban. Félelmet.
Luke félelmet látott; a Császár félt Luke-tól. Félt Luke erejétől, félt, hogy ezt az erőt ellene, a Császár ellen fordítja – ugyanúgy, ahogy Vader fordította Obi-van Kenobi ellen. Luke látta ezt a félelmet a Császárban – és most már tudta, az esélyek némileg megváltoztak. Belepillantott a Császár legbelsőbb, valódi énjébe.
Luke váratlanul tökéletes nyugalommal kihúzta magát. Egyenesen belenézett a gonosz uralkodó csuklyájába.
Palpatine néhány pillanatig nem szólt semmit, viszonozta az ifjú Jedi tekintetét, mérlegelve erejét és gyengeségeit. Végül hátradőlt: elégedett volt az első összecsapással. – Az a szándékom, hogy befejezem a tanításodat, ifjú Skywalker. Idővel engem fogsz mesterednek hívni.
Luke először érezte magát eléggé biztosnak, hogy megszólaljon.
– Nagyon téved! Engem nem fog áttéríteni, mint az apámat.
– Nem, ifjú Jedim – hajolt előre kárörvendően a Császár. – Majd rájössz, hogy te tévedsz... sok mindenben.
Palpatine hirtelen felállt, lejött a trónról, egészen közel lépett Luke-hoz, és haragosan nézett a fiú szemébe. Luke végre meglátta a csuklya alatt az egész arcot: a pusztulás barázdálta vonásokat, a beesett szemeket, amelyek akár a sírgödrök; a bőr alatt az aszott húst, amelyet lemállasztottak a tomboló viharok, a vigyort – a halál vigyorát, a bűzös lélegzetet.
Vader a Császár felé nyújtotta kesztyűs kezével Luke fénykardját. A Császár némi örömmel vette át, majd keresztülment vele a termen a hatalmas, kör alakú megfigyelőablakhoz. A Halálcsillag lassan forgott, így a Tiltott Hold most láthatóvá vált az ablak ívelt pereménél.
Palpatine az Endorra nézett, majd újra a fénykardra a kezében.
– Á, igen, a Jedi-fegyver. Egészen olyan, mint apádé. – Szembefordult Luke-kal. – Már tudnod kell, hogy apád nem fordítható vissza a sötét oldalról. Ez lesz a te sorsod is.
– Soha! Nemsokára meghalok, és velem együtt ön is. – Luke ebben már biztos volt. Megengedte magának a büszkeség fényűzését.
A Császár gonoszul felnevetett.
– Nyilván a lázadó flottátok közelgő támadására célzol. – Luke egy súlyos pillanatra megszédült, majd erőt vett magán. A Császár folytatta: – Biztosítlak, hogy itt teljes biztonságban vagyunk a barátaidtól.
Vader a Császárhoz ment, megállt az oldalán, és Luke-ra nézett.
Luke egyre magabiztosabban érezte magát.
– Az elbizakodottság a gyenge pontjuk – mondta kihívóan.
– A tiéd meg az, hogy hiszel a barátaidban – mosolyodott el ismét a Császár, majd szája lebiggyedt, és mérgesen folytatta: – Minden, ami történt, az én terveim szerint történt. A barátaid ott, a Tiltott Holdon, csapdába sétálnak! És a lázadó flottátok is!
Luke arca láthatóan eltorzult. A Császár látta ezt, és valósággal tajtékzani kezdett.
– Én tettem lehetővé a Szövetségnek, hogy megtudja a pajzsgenerátor hollétét! Teljes biztonságban van a szánalmas kis bandádtól, osztagaim egész légiója várja ott őket.
Luke pillantása ide-oda járt a Császárról Vaderra, végül a fénykardra a Császár kezében. Agyában csapongtak a gondolatok, hirtelen megint elveszítette uralmát a dolgok fölött. Semmire se számíthatott, csak saját magára. És ő maga elég gyenge támasz volt önmagának.
A Császár ellentmondást nem tűrően szónokolt tovább:
– Attól tartok, a védőpajzs tökéletesen fog működni, mikor a flottátok ideér. De ez csak a meglepetések kezdete, de persze nem óhajtom előre elrontani az örömödet.
A helyzet, Luke szemszögéből, egyre romlott. Csapást csapás után mértek a fejére. Mennyit bír elviselni? És még újabb meglepetés is jön? Úgy tűnt, nincs vége a gaztettek sorának, amit Palpatine a Galaxis ellen végrehajthat. Lassan, egészen apró mozdulattal, Luke a fénykard felé emelte kezét.
A Császár folytatta:
– Innen leszel a tanúja, ifjú Skywalker, a Szövetség végleges szétzúzásának és jelentéktelen kis lázadásotok végének.
Luke kínlódott. Továbbemelte kezét. Észrevette, hogy Palpatine és Vader is őt figyeli. Leeresztette kezét, visszafogta haragját, igyekezett visszanyerni előbbi nyugalmát, hogy megtalálja azt a pontot, ahonnét láthatja, mit kell tennie.
A Császár mosolygott; szikár, száraz mosoly. Luke felé nyújtotta a fénykardot.
– Ezt akarod, ugye? Tombol most benned a gyűlölet. Helyes, fogd a Jedi-fegyvered. Használd! Fegyvertelen vagyok. Sújts le vele. Engedd szabadon a haragodat. Minden múló pillanat egyre inkább a szolgámmá tesz.
Nyikorgó nevetése úgy visszhangzott a teremben, mint a sivatagi szél. Vader egyre csak Luke-ot nézte.
Luke megpróbálta palástolni szenvedését.
– Nem, soha! – Kétségbeesetten gondolt Benre és Yodára. Most ők is az Erő részei voltak, részei az energiának, amely az Erőt alkotta. Talán őt elhomályosíthatják jelenlétükkel a Császár látását. Senki sem tévedhetetlen, mondotta volt Ben, nyilván a Császár sem láthat mindent, nem ismerhet minden jövőt, nem torzíthat el minden valóságot saját becsvágyának megfelelően. „Ben – gondolta Luke –, ha valaha is szükségem volt a segítségedre, hát most. Milyen úton menjek, hogy ne vezessen a pusztulásba?”
Mintegy válaszként, s Császár hunyorított, és letette a fénykardot a vezérlőszékre, Luke keze ügyébe.
– Elkerülhetetlen – mondta nyugodtan a Császár. – Ez a sorsod. Te is, éppúgy, mint az apád, most már... az enyém vagy.
Han, Csubi és Leia és egy tucat kommandós a labirintusszerű folyosókon abba az irányba sietett, ahol a zsákmányolt térkép a pajzsgenerátor termét jelölte. Az alacsony falakat sárga fények világították meg, hosszú árnyakat vetve a kereszteződéseknél. Az első három kanyarig minden csendes volt; nem láttak sem munkásokat, sem őröket.
A negyedik keresztfolyosónál hat birodalmi rohamosztagos állt őrt.
Kerülő út nem volt; a kereszteződésen át kell haladniuk. Han és Leia egymásra néztek és vállat vontak; nincs más hátra, mint harcolni.
Előreszegezett pisztollyal benyomultak a benyílóba. Az őrök mintha számítottak volna a támadásra, hasra vágódtak, és tüzelni kezdtek fegyvereikből. Lézersugarak zárótüze válaszolt, ide-oda pattogva a gerendák és a padló között. Két rohamosztagost azonnal találat ért. Egy harmadik elejtette pisztolyát; lelapult egy hűtőpult mögé, és jobb híján meghúzta magát.
Két másik azonban a kazánajtó mögött állt, és lelőttek minden kommandóst, aki át akart törni. Négyen estek el. Az őrök teljességgel megtámadhatatlanok voltak vulkanizált pajzsuk mögött, de a „teljességgel” nem számít egy vukinak.
Csubakka nekirontott az ajtónak, és rádöntötte a két rohamosztagosra, akik összelapultak alatta.
A hatodik őrt Leia lőtte le, amint az előlépett, hogy célba vegye Csubit. A katona, aki eddig a hűtőegység mögött lapult, hirtelen előugrott, hogy segítségért rohanjon. Han utánavetette magát, néhány öles lépéssel utolérte, és egy csapással leterítette. Azonnal vége lett.
Megvizsgálták magukat, számba vették veszteségeiket. Nem túl rossz – de nagy zajt ütöttek. Most már sietniük kellett, mielőtt általános riadót fújnak. Az energiaközpont, amely a pajzsgenerátort működtette, nagyon közel volt. És nem lesz második esély.
A felkelő flotta félelmetes dübörgéssel tört ki a hiperűrből. Egyik harci kötelék a másik után rendeződött alakzatba, és szikrázó fénynyalábok közepette fordult a közelben fénylő Halálcsillag és Tiltott Holdja felé. Hamarosan az egész sereg úton volt a célpont felé, élen a Millennium Falconnal.
Lando attól a perctől fogva aggódott, hogy kiléptek a hiperűrből. Ellenőrizte képernyőjét, átkapcsolta a polaritásokat, és megkérdezte a számítógépet.
A másodpilóta is zavarban volt.
– Zhng ahzi gngnohzh. Dzhy lihz!
– Az meg hogy lehet? – kérdezte Lando. – Muszáj valamiféle kijelzésnek lennie, ott van-e pajzs, vagy nincs! – Ki ver át kit ebben a játszmában?
Nien Nunb a műszertáblára mutatott, és a fejét rázta.
– Dzhmbd.
– Térzavarás? Hogy tudnának zavarni bennünket, ha nem tudják, hogy jövünk?
Fintort vágott a közeledő Halálcsillag felé, mert sejtése, arról, amit éppen mondott, beigazolódott. Ez így nem rajtaütés. Ez pókháló.
Rácsapott adóvevője kapcsolójára:
– Támadást leállítani! A pajzs még a helyén van!
A fejhallgatóban Vörös Vezér hangja ordított vissza:
– Biztos vagy benne?! Nekem nincs kijelzésem.
– Fékezz! – parancsolta Lando. – Minden hajó fékezzen! – Meredeken bedőlve balra kanyarodott, a Vörös Kötelék szorosan a nyomában irányt változtatott.
Néhányan nem tették ezt. A három szélső X szárnyú beleütközött a láthatatlan elhárítópajzsba, irányíthatatlanná vált, és fellángolva szétrobbant a pajzs felületén. Senki nem állt meg, hogy visszanézzen rájuk.
A felkelő csillagcirkálón szirénák süvítettek, fények villództak, dudák harsantak, ahogy a gigantikus űrcirkáló hirtelen irányt változtatott, igyekezvén időben új pályára állni, hogy elkerülje a pajzsba ütközést. A harcállásokból tisztek rohantak a navigációs pultokhoz, a képernyőkön látszott a flotta többi hajója, amint vadul megdőlve százfelé fordul, némelyik lassítva, mások gyorsítva.
Ackbar admirális sietve, de nyugodtan beszélt a rádióba:
– Kitérő hadművelet! Zöld Kötelék, irány a biztonsági szektor! MG-7 Kék Kötelék...
Egy kalamári kezelő izgatottan kiáltott a hídon át Ackbarnak:
– Admirális, ellenséges hajók a PB-4 és az RT-23-as szektorban!
A hatalmas központi képernyő megelevenedett. Már nemcsak a Halálcsillag és a Zöld Hold lebegett rajta magányosan az űrben. Most a hatalmas birodalmi flotta is látható volt, amint tökéletes harci alakzatban repül ki az Endor mögül két hatalmas hullámban – hogy két oldalról körülzárják a felkelő flottát, akár egy skorpió halálos ollói.
Elöl pedig a pajzs zárta el az utat. Nem volt hová menekülniük.
Ackbar kétségbeesetten szólt a rádióba:
– Csapda! Készüljenek a támadásra!
Egy ismeretlen vadász pilótájának hangja válaszolt a rádión:
– Vadászok jönnek! Gyerünk!
Megkezdődött a támadás. Megkezdődött a harc.
Először a TIE-vadászok jöttek – sokkal gyorsabbak voltak, mint az otromba birodalmi cirkálók, ezért először ők találkoztak a behatoló felkelőkkel. Ádáz közelharc következett, és a fekete égboltot nemsokára rubinszínű robbanások festették vörösre.
Egy szárnysegéd lépett Ackbarhoz.
– Az elülső pajzsra koncentráltuk az energiát, admirális.
– Helyes. Kettőzzék meg az energiát a fő ütegnél, és...
A csillagcirkáló hirtelen megrázkódott a megfigyelőablakon át látható termonukleáris robbanástól.
– Arany Kötelék súlyos találatot kapott! – ordított egy másik tiszt, felbotorkálva a hídra.
– Fedezzék őket! – parancsolta Ackbar. – Időre van szükségünk. – Ismét a rádióba beszélt, miközben újabb robbanás rázta meg a fregattot. – Valamennyi hajónak: tartsák a pozíciót! Várják a visszavonulási parancsomat!
Landónak és támadóosztagainak azonban már túl késő volt, hogy ügyeljenek erre a parancsra. Már megelőzték a sereget, és egyenesen a közeledő birodalmi flotta felé tartottak.
A Falcont kísérő X szárnyúakat Wedge Antilles vezette, Luke régi bajtársa az első háborúban. Amint a birodalmi védők közelébe értek, gyakorlott, nyugodt hangja csendült fel a hangszóróból:
– X szárnyakat támadó pozícióba!
A szárnyak szitakötőszárnyak módjára szétnyíltak, felkészülve az energia fokozására és a manőverezésre.
– Parancsnokok, jelentést – mondta Lando.
– Vörös Vezér kész – felelte Wedge.
– Zöld Vezér kész.
– Kék Vezér kész.
– Szürke Vezér...
A jelentést tűzijáték szakította félbe, és a Zöld Kötelék teljesen megsemmisült.
– Itt vannak – közölte Wedge.
– Gyorsítsatok támadósebességre! – rendelkezett Lando. – Tartsátok távol a tüzet a cirkálóinktól, ameddig csak lehet!
– Világos, Arany Vezér – válaszolta Wedge. – Nulla-három felé megyünk tengelyirányban...
– Kettő jön húsz fokról! – kiáltott közbe valaki.
– Látom őket – jegyezte meg Wedge. – Vágd el a bal oldalait, enyém a vezér.
– Vigyázz, Wedge, felülről három!
– Igen...
– Rajta vagyok, Vörös Vezér!
– Túl sokan vannak...
– Hátulról nagyon tüzelnek rád...
– Vörös-4, vigyázz!
– Eltaláltak!
Az X szárnyú megpördült, átsüvített a csillagmezőn, és irányítás nélkül eltűnt az űr mélyén.
– Vigyázz, rajtad van egy! – Ordította a Vörös-6 Wedge-nek.
– Nem látom sehol, merre van?
– Vörös-6, egy szakasz vadász áttört...
– Az Egészségügyi Fregatt felé tartanak! Utánuk!
– Rajta! – helyeselt Lando. – Bevágok. Négyen vannak nulla-három-ötön. Fedezzetek!
– Jövök mögötted, Arany Vezér. Vörös-2, Vörös-3, lassítsatok...
– Ragadj rá, ott hátul!
– Kék Kötelék! Zárkózz fel!
– Jó lövés, Vörös-2.
– Nem rossz – mondta Lando. – A másik hármat majd én elintézem.
Calrissian teljes fordulatot tett a Falconnal, miközben legénysége a birodalmi vadászokra tüzelt az alsó ágyúkból. Kettőt telitalálat ért, a harmadikat a sugár csak súrolta, de ettől a TIE-vadász belerohant egyik társába. Betöltötték az eget, de a Falcon sokkal gyorsabb volt bárminél, ami repült.
Néhány perc alatt a csatatér egyre terjedő vörös izzás volt; füstfelhők, ragyogó tűzgömbök, kavargó szikraesők, morajló robbanások, pörgő roncsok, cikázó fénysugarak, hányódó gépek, űrbe fagyott holttestek, fekete örvények, elektronáramok.
Komor és szemkápráztató színjáték volt. És még csak most kezdődött.
Nien Nunb torokhangon odaszólt Landónak.
– Igazad van – ráncolta homlokát a pilóta. – Csak a vadászaik támadnak. Mire várnak azok a csillagrombolók? – Úgy festett a dolog, mintha a Császár arra akarná rávenni a felkelőket, vegyenek meg egy ingatlant, amelyet nem áll szándékában eladni.
– Dzhng zhng – figyelmeztette a másodpilóta, mikor egy újabb szakasz TIE-vadász csapott le felülről.
– Látom. Most alighanem benne vagyunk a közepében. – Még egy pillantást vetett az Endorra, amely békésen lebegett, tőle jobbra. – Nyomás, Han, öregfiú, ne hagyj cserben!
Han megnyomta a gombot a csuklójára szerelt egységen, és behúzta a nyakát: a vezérlőhelyiségbe nyíló megerősített ajtó megolvadt darabokra robbant szét. A felkelők berontottak.
Odabent a rohamosztagosok teljesen meglepettnek látszottak. Néhányan meg is sebesültek a felrobbanó ajtótól, a többiek esetlenül tébláboltak, mikor a felkelők felhúzott fegyverrel rájuk rontottak. Han az élen, Leia szorosan a nyomában. Csubakka hátulról fedezte őket.
Az egész személyzetet a bunker egyik sarkába terelték. Három kommandós őrizte őket, másik három a bejáratot. A többiek nekiláttak elhelyezni a robbanótölteteket.
Leia a műszerfalon az egyik képernyőt figyelte.
– Siess, Han, odanézz! A flottát megtámadták.
Solo a képernyőre pillantott.
– A fenébe! Ha a pajzs működik, fejjel rohannak a falnak!
– Így igaz – szólalt meg egy hang a helyiség végéből –, pontosan úgy, ahogy maguk.
Han és Leia megpördült: több tucat birodalmi sugárvető meredt rájuk. Egy egész légió rejtőzködött a bunker falifülkéiben, és most egy pillanat alatt körülvették a felkelőket – menekülés kizárva, ahhoz pedig túl sok volt a rohamosztagos, hogy harcoljanak.
Az ajtón újabb birodalmi osztagok rontottak be, és durván lefegyverezték a megdöbbent kommandósokat.
Han, Csubi és Leia segélykérő, kétségbeesett pillantást vetettek egymásra. Ők voltak a felkelés utolsó reménységei.
Kudarcot vallottak.
A hadszíntértől kissé távolabb, a birodalmi flotta védelme alatt biztonságban hajózott a zászlóshajó, a szuper-csillagromboló. A hajóhídon Piett admirális figyelte a harcot az óriási megfigyelőablakon át – kíváncsian, mintha egy gondosan megtervezett bemutatót vagy szórakoztató műsort nézne.
Két flottakapitány állt mellette tisztelettudó csendben; ők is Császáruk elegáns hadműveleteit tanulmányozták.
– Rendeljék ide a flottát! – parancsolta Piett admirális.
Az egyik kapitány elsietett, hogy végrehajtsa a parancsot. A másik odalépett az admirális mellé, az ablakhoz.
– Hát nem támadunk?
Piett somolygott.
– Magától a Császártól kaptam a parancsokat. Van valami különleges terve a rebellis banda számára. – A különlegest hosszú szünettel hangsúlyozta, hogy a kíváncsiskodó kapitány ízlelgethesse. – Csak a menekülésüket kell megakadályoznunk.
A Császár, Vader nagyúr és Luke a Halálcsillag tróntermének biztonságából figyelték a tomboló légicsatát.
Pokoli látvány volt. Néma, szikrázó robbanások, melyeket zöld, lila és bíbor fények kísértek. Elkeseredett közelharcok. Kecsesen lebegő olvadt acéldarabok; jéggé fagyott permet, amely talán vér volt.
Luke rémülten nézte, amint egy újabb felkelő hajó a láthatatlan elhárítópajzsnak ütközik, és tüzes robajjal felrobbant.
Vader Luke-ot figyelte. A fia erős volt, erősebb, mint gondolta. És mégis befolyásolható. Még nem veszett el – sem az Erő émelyítő, gyenge oldala számára, amelynek mindenért könyörögnie kell, hogy hozzájusson, sem a Császár számára, aki okkal félt Luke-tól.
De volt még idő, hogy megszerezze magának Luke-ot – hogy visszaszerezze. Egyesüljön vele a felséges sötétségben, és együtt uralkodjanak a Galaxison. Csak türelem és egy kis ördöngősség kérdése, hogy megmutassa Luke-nak a sötét út nyilvánvaló előnyeit, és kiszabadítsa a Császár rettenetes markából.
Vader tudta, hogy Luke is látta a császár félelmét. Okos fiú ez a Luke gyerek. Vader komoran mosolygott magában. Apja fia.
Vader elmélkedését a Császár Luke-hoz intézett vihogó megjegyzése szakította félbe:
– Amint láthatod, ifjú növendékem, az elhárítópajzs még a helyén van. A barátaid kudarcot vallottak. És most... a feje fölé emelte sovány kezét, hogy nyomatékot adjon a pillanatnak: – Légy tanúja teljes fegyverzetű harcbázisunk erejének. – Odament a rádióhoz, és mintha a szerelmeséhez szólna, belesúgta: – Tüzeljen tetszés szerint, parancsnok.
Luke rémülten és rossz sejtelemmel nézett ki a Halálcsillagon túl tomboló űrcsatára és mögötte a felkelő flottára.
Lent, a Halálcsillag mélyén Jerjerrod parancsnok kiadta az utasítást. Vegyes érzésekkel adta ki a parancsot, hiszen ez a lázadók végleges pusztulását jelentette – ami annyit tesz, hogy vége a háborúnak, amit pedig Jerjerrod mindennél jobban szeretett. De rögtön a háborúzás után Jerjerrod a teljes megsemmisítést szerette, így miközben megtelt sajnálkozással, ez a parancs nem volt teljesen érzelemtől mentes.
Jerjerrod utasítására egy kezelő megnyomott egy gombot, amely egy villogó kapcsolótáblát hozott működésbe. Két csuklyás birodalmi katona elforgatott egy sor kapcsolót. Egy alaposan szigetelt hosszú aknából lassan lüktető, vastag fénysugár tört elő. A Halálcsillag kész oldalán, a felszínen izzani kezdett az óriási lézer.
Luke tehetetlen rémülettel figyelte, ahogy a hihetetlenül nagy lézersugár elindul a Halálcsillag csőtorkából. Megérintette – épp csak egy pillanatra – az egyik felkelő csillagcirkálót, amely a leghevesebb harc kellős közepén haladt. És a következő pillanatban a csillagcirkáló gőzzé vált. Porrá omlott. Elemi részecskékre esett szét egyetlen fénysugártól.
A kétségbeesés bénító szorításában magányosan, szívében a feneketlen ürességgel Luke szeme felcsillant – mert ismét meglátta fénykardját, amely őrizetlenül hevert a trónszéken. És ebben a zord és kegyetlen pillanatban a sötét oldalt igen közel érezte.

 

8.

Ackbar admirális döbbent hitetlenkedéssel állt a hídon, és a megfigyelőablakon arrafelé nézett, ahol egy pillanattal ezelőtt a Szabadság csillagcirkáló bocsátkozott heves közelharcba. Most nem volt ott semmi. Csak a puszta űr, benne finom por, amelyen szikráztak a távolabbi robbanások fényei. Ackbar dermedten bámulta.
Körülötte teljes volt a zűrzavar. Kapkodó kezelők próbáltak még mindig kapcsolatot teremteni a Szabadsággal, közben flottakapitányok rohangáltak a képernyőtől kikötőig, parancsokat és értelmetlen utasításokat ordítva.
Egy szárnysegéd Ackbar felé nyújtotta az adóvevőt. Calrissian tábornok hangja szólalt meg:
– Otthon-1, itt Arany Vezér. A sugár a Halálcsillagról jött. Ismétlem, a Halálcsillag működőképes!
– Láttuk – mondta fáradtan Ackbar. – Minden hajó készüljön fel a visszavonulásra.
– Nem fogom feladni és elmenekülni! – ordította vissza Lando. Már nagyon benne volt ebben a partiban.
– Nincs más választásunk, Calrissian tábornok. Cirkálóink nem tudnak ilyen nagyságrendű tüzet elhárítani!
– Több lehetőségünk nem lesz, admirális! Han elintézi az elhárítópajzsot, több időt kell adnunk neki. Menjünk neki azoknak a csillagrombolóknak!
Ackbar körülnézett. Hatalmas robbanás rázta meg a hajót, rövid, viaszfehér villanás tört be az ablakon át. Calrissiannak igaza volt: nem lesz második lehetőség. Most vagy soha.
Első kapitányához fordult.
– A flotta induljon előre!
– Igen, uram – a tiszt habozott. – Uram, nincs sok esélyünk ezekkel a csillagrombolókkal szemben. Erősebbek, és komolyabb fegyverzetük van.
– Tudom – mondta szelíden Ackbar.
A kapitány távozott. Egy szárnysegéd közeledett.
– Az élen haladó hajók elérték a birodalmi flottát, uram.
– Összpontosították a tüzet az energiagenerátorokra. Ha leromboljuk az elhárítópajzsaikat, a vadászainknak lesz esélyük ellenük.
A hajót újabb robbanás rázta meg – egy lézersugár eltalálta az egyik hátsó girostabilizátort.
– Több energiát a segédpajzsra! – üvöltötte valaki.
A csata még fokozottabb erővel lángolt fel.
A trónterem ablakán túl a felkelő flottát már megtizedelték odakint a néma űrben. Odabent is csak egyetlen hang hallatszott: a Császár vékony kuncogása. Luke kétségbeesése egyre fokozódott, ahogy a Halálcsillag lézersugara egymás után semmisítette meg a hajókat.
A Császár felszisszent:
– A flottátoknak vége, és barátaid az Endoron nem élik túl... – Megnyomott egy rádiógombot trónja karfáján, és élvezettel mondta: – Jerjerrod parancsnok, amennyiben a lázadóknak sikerül felrobbantani a pajzsgenerátort, fordítsa ezt a harcbázist az Endor hold felé, és semmisítse meg.
– Igen, felség – hallatszott a válasz a mikrofonból –, de több egységünk állomásozik ott...
– Elpusztítja – a Császár suttogása hatásosabb volt, mint bármilyen ordítás.
– Igen, felség.
Palpatine visszafordult Luke-hoz, rázkódott a jókedvtől, míg Luke teljesen összeomlott.
– Nincs menekvés, ifjú tanítványom. A Szövetség meghal, no meg a barátaid is.
Luke arca eltorzult, látszott rajta, mi dúl a lelkében. Vader és a Császár figyelmesen nézte. A fénykard remegni kezdett a helyén. Az ifjú Jedi keze remegett, ajkai fintorba görbültek, fogát csikorgatta.
A Császár mosolygott.
– Jól van. Érzem a dühödet. Védtelen vagyok, fogd a fegyveredet. Sújts le rám minden gyűlöleteddel, és a sötét oldal felé tartó utadon célhoz érsz. – Nevetett, egyre csak nevetett.
Luke nem tudott tovább ellenállni. A fénykard a trónon hevesen megrándult egy pillanatra, majd az Erőtől hajtva a kezébe röppent. A következő pillanatban felkattintotta, és teljes erejéből a Császár koponyája felé sújtott.
Ugyanabban a másodpercben megvillant Vader pengéje, és egyhüvelyknyire a Császár fejétől hárította Luke csapását. Úgy röpködtek a sziklák, mint egy kovácsműhelyben, pokoli fénybe borítva Palpatine vigyorgó arcát.
Luke hátraszökkent, és felemelt fénykarddal apja felé fordult. Vader is harcra készen nyújtotta előre pengéjét.
A Császár elégedetten sóhajtott, és leült a trónjára. A küzdőket nézte – mint ennek a végső, elkeseredett küzdelemnek egyszemélyes közönsége.
Hant, Leiát, Csubakkát és a rohamcsapat többi tagját foglyul ejtőik kivezették a bunkerból. A látvány, amely a tisztáson fogadta őket, jócskán különbözött attól, amit maguk mögött hagytak, mikor beléptek. A füves térséget most a birodalmi csapatok özönlötték el.
Több száz fehér vagy fekete páncélos, egyesek csak úgy álldogáltak, néhányan kétlábú lépegetőik tetejéről nézték a jelenetet, mások robogóikra támaszkodtak. Ha a bunker belsejében reménytelennek tűnt a helyzet, itt most még sokkal kilátástalanabbnak látszott.
Han és Leia forró pillantással fordultak egymás felé, tele érzésekkel. Mindaz, amiért harcoltak, amiről álmodtak – odavan. De még így is, ha rövid ideig is, de egymáséi voltak. Az érzelmi magány sivatagának ellenkező végéről indultak el: Han sosem ismerte a szerelmet, annyira csak magával volt elfoglalva; Leia sosem ismerte a szerelmet, annyira csak a politikai eseményekben élt, annyira az egész emberiséget akarta megölelni. És valahol, az egyikük szenvedélyes elvakultsága és a másikuk izzó szenvedélye között találtak egy árnyas helyet, ahol kettesben meghúzódhattak, sőt biztonságban érezhették magukat.
De most ennek is egyszeriben vége. A vég közelinek látszott. Annyi mondanivalójuk lett volna, hogy nem találtak egyetlen szót sem. Csak megfogták egymás kezét, az együttlét utolsó perceiben az ujjaik beszéltek.
Ekkor lépett ki a tisztásra jókedvűen Thripio és Artu, izgatottan csevegtek és füttyögtek. Mozdulatlanná dermedve torpantak meg, mikor észrevették, mi történik a tisztáson... és hogy egyszerre minden szem rájuk szegeződik.
– Te jóságos... – nyögte Thripio. Egy pillanat alatt sarkon fordult, és Artuval együtt visszarohant a fák közé, ahonnét az imént léptek ki. Hat rohamosztagos eredt a nyomukba.
A birodalmi katonák még éppen látták, hogy a két robot beugrik egy nagy fa mögé, mintegy húszlábnyira az erdő szélétől. Utánuk vetették magukat. Mikor megkerülték a fát, ott találták a nyugodtan álldogáló Artut és Thripiót; várták, hogy elfogják őket. Az őrök elindultak feléjük. Túl lassan indultak.
Felülről, az ágak közül tizenöt evok ugrott elő, és gyorsan legyűrték a birodalmi osztagot kövekkel és bunkókkal. Ekkor Tibo – aki egy másik fán rejtőzött – egy kosszarvat emelt a szájához, és három hosszút dudált vele. Ez volt a jel az evokok támadására.
Százával rohantak elő a tisztás minden oldaláról, és féktelen lendülettel vetették magukat a birodalmi sereg kellős közepébe. Kitört a teljes zűrzavar.
A rohamosztagosok lézerpisztolyaikkal lövöldöztek a szőrös teremtményekre, és sokat megöltek vagy megsebesítettek közülük – de helyükre tucatjával özönlöttek a többiek. Robogókkal üldözték a sipítozó evokokat az erdőbe, és a fákról záporozó sziklatömbök ütögették le őket a járművekről.
A támadás első zavaros percében Csubi belevetette magát a bozótba, míg Han és Leia a földre vetették magukat a bunker ajtaját szegélyező árkádok fedezékében. A körülöttük becsapódó lövedékektől nem tudtak elmozdulni; a bunker ajtaja pedig ismét zárva volt.
Han megpróbálkozott a kapcsolótáblán a zsákmányolt kóddal, de ezúttal az ajtó nem nyílt ki. Amint elfogták őket, átprogramozták.
– Nem működik a csatlakozó – mormogta.
Leia egy lézerpisztoly után nyúlt a sárban, amely éppen kartávolságon kívül hevert, egy elesett rohamosztagos mellett. De minden irányból lövések cikáztak.
– Artu kell ide! – kiáltotta Leia.
Han bólintott, előhúzta adóvevőjét, beállította a kis robot hullámhosszára, majd a fegyver után nyúlt, amelyet Leia nem ért el a körülöttük tomboló harc miatt.
Artu és Thripio egy fatörzs mögött lapult, mikor Artu hívást kapott. Hirtelen izgatott fütty szakadt ki belőle, és elszáguldott a csatatér irányába.
– Artu! – kiáltotta Thripio. – Hová mégy? Várj meg! – Az aranyszínű robot szinte magánkívül iramodott legjobb barátja után.
A siető robotok körül és fölött robogón száguldoztak a katonák, és lőtték az evokokat, akik egyre dühödtebbek lettek, valahányszor bundájuk megperzselődött. A kis medvék felmásztak a birodalmi lépegetőkre, hosszú indákkal gúzsba kötötték lábaikat, vagy tönkretették a csuklószerkezeteket, úgy, hogy kavicsokat és gallyakat dugdostak a csuklók közé. A fák közé torokmagasságban kifeszített indákkal kiütötték a katonákat a robogókból. A nyakukba ugrottak a fákról, kövekkel hajigálták, dárdáikkal szurkálták, hálókba gabalyították őket.
Egész csapat sorakozott fel Csubakka mögé, aki az elmúlt éjszaka folyamán ugyancsak megkedvelte őket. Ő lett a példaképük, ők pedig a kis vidéki öcsikéi. Így hát most lelkesen küzdöttek, egymást segítve. Csubi önfeledt vukitombolással hajigálta jobbra-balra a rohamosztagosokat, valahányszor látta, hogy sérülést okoznak kis barátainak. Az evokok csapata szintén önfeláldozóan követte Csubakkát, és bátran rontottak a katonákra, akik kezet mertek emelni rá.
Különös, vad csata volt.
Artu és Thripio végre eljutott a bunker ajtajához. Han és Leia zárótűzzel fedezte őket pisztolyaikból, amelyeket sikerült végül összeszedni. Artu gyorsan a csatlakozóhoz gurult, beledugta komputerkezét, és vizsgálódni kezdett. Mielőtt azonban kiszámíthatta volna a megfelelő kódot, a bejáratot eltalálta egy lézersugár, kitépte Artu csatlakozóját, és a földhöz vágta őt.
Feje szikrázni kezdett, potyogtak belőle az alkatrészek. Hirtelen minden fedőlemeze kinyílt, a nyílásokból füst és folyadék ömlött, minden kereke forgott – majd megállt. Thripio sebesült bajtársához rohant, míg Han a bunker csatlakozóját vizsgálta.
– Talán át tudom égetni ezt a dolgot – dünnyögte Solo.
Ezalatt az evokok egy primitív kilövőszerkezetet állítottak fel a tisztás túlsó végén. Hatalmas sziklatömböt lőttek vele az egyik lépegetőre; a gépezet hevesen megrázkódott, de nem borult fel. Megfordult, célba vette a katapultot, és lézerágyújával tüzelt. Az evokok szétfreccsentek. Mikor a lépegető tízlábnyira volt, az evokok átvágtak egy csomó kifeszített indát, mire két óriási felfüggesztett fatörzs zuhant a birodalmi harci jármű tetejére, és végleg megállította.
Megindult a roham újabb szakasza. Állatbőrből készült, denevérszerű siklószárnyakkal felszerelt evokok sziklákat dobáltak a rohamosztagosokra, vagy zuhanóbombázó módra lecsapva hajigálták rájuk dárdáikat.
Tibónak, aki a támadást vezette, az első roham során eltalálta szárnyát egy lézersugár: belezuhant egy göcsörtös gyökércsomókba. Egy lomha lépegető előrelódult, hogy eltapossa, de Wicket az utolsó pillanatban lecsapott, és biztonságos helyre rángatta Tibót. Ahogy azonban kitért a lépegető útjából, Wicket beleütközött egy száguldó robogóba – együtt bukfenceztek a sűrű bozótba.
A harc folyt tovább.
A halottak és sebesültek száma egyre nőtt.
Odafent se volt másképp. Ezernyi halálos közelharc, ágyútűz, robbanások fénye árasztotta el az égboltot, miközben a Halálcsillag lézersugara módszeresen dezintegrálta a felkelők hajóit.
Lando mint egy őrült cikázott a Millennium Falconnal az óriási, lebegő birodalmi csillagrombolók közötti akadálypályán – lézerpárbajt vívott velük, kitért a légelhárító tűz elől, megelőzte a TIE-vadászokat.
Kétségbeesetten ordítozott rádiójába; túlüvöltve az állandó robbanások zaját, Ackbarral beszélt a Szövetség parancsnoki hajóján.
– Azt mondtam, közelebb! Jöjjenek olyan közel, amennyire tudnak, és támadják meg a csillagrombolókat közvetlen lőtávolságból, akkor a Halálcsillag képtelen lesz ránk tüzelni, anélkül hogy ki ne nyírja saját hajóit!
– De ilyen még nem volt! Szemtől szembe megtámadni ezeket a szupergépeket! Ezek a csillagrombolók egy nagyságrenddel nagyobbak a mi cirkálóinknál! – gurult dühbe Ackbar erre a lehetetlen ötletre, de sok választásuk nem volt.
– Óriási! – üvöltötte Lando elsuhanva a csillagromboló felszíne fölött. – Akkor új harcmodort találtunk fel!
– Semmit nem tudunk az ilyen harc taktikájáról! – tiltakozott Ackbar.
– Annyit tudunk, mint ők! – ordította Lando. – Ők meg azt fogják hinni, hogy mi többet tudunk! – Az utolsó leosztásnál mindig veszélyes blöffölni; de olyankor, ha minden pénzed az asztalon van, csak így lehet nyerni – és Lando sose játszott vesztésre.
– Ilyen közelről nem sokáig tartunk ki csillagrombolók ellen. – Ackbar ezt már beletörődő, remegő hangon mondta.
– Tovább kitartunk, mint a Halálcsillag ellen, és legalább magunkkal viszünk néhányat! – kiáltotta Lando. Hatalmas rázkódás; ellőtték egyik elülső ágyúját. Spirális pályára állította a Falcont, és körözni kezdett a birodalmi leviatán hasa alatt.
Miután nem volt vesztenivaló, Ackbar úgy döntött, hogy megpróbálkozik Calrissian stratégiájával. A következő percekben felkelő cirkálók tucatjai nyomultak a birodalmi csillagrombolók közvetlen közelébe, és az ellenséges kolosszusok lőni kezdték egymást, mintha tankok párbajoznának húsz lépésről, miközben körülöttük parányi vadászok százai süvítettek, és lézersugarakat lövöldözve kerülgették a masszív hajótesteket.
Vader és Luke lassan köröztek egymás körül. Luke magasan a feje fölé emelt fénykarddal a hagyományos első pozícióból készült támadni; a Fekete Lovag oldaltartásba helyezkedett; a klasszikus válasz. Luke figyelmeztetés nélkül lefelé csapott pengéjével, majd – miután Vader mozdult, hogy védje – Luke cselezett és alulról vágott. Vader hárította, és ugyanazzal a lendülettel Luke torka felé irányította kardját... de Luke védte a riposztot, és hátralépett. Az első összecsapás sérülés nélkül ért véget.
Vaderra nagy hatást tett Luke gyorsasága. Sőt örült neki. Szinte sajnálta, amiért még nem hagyhatja, hogy a fiú megölje a Császárt. Luke erre még nem készült fel érzelmileg. Még fennállt a lehetőség, hogy Luke visszatér barátaihoz, ha most ölné meg a Császárt. Először átfogóbb gyámságra van szüksége – tanításra Vader és Palpatine részéről, mire felkészül, hogy elfoglalja helyét Vader jobbján, és uralkodjanak a Galaxis felett.
Ezért Vadernak át kell segítenie a fiút az ilyen periódusokon, megakadályoznia, hogy rossz helyen okozzon kárt – vagy a jó helyen, de idő előtt.
Mielőtt azonban Vader tovább szőhette volna gondolatait, Luke ismét támadott – sokkal erőszakosabban. Gyors csapásokkal jött előre, mindegyik hangos csattanással találkozott Vader szikrázó kardjával. A Fekete Lovag minden vágásnál hátrált egy lépést, egyszer meg is pördült a tengelye körül, és fenyegetően emelte magasra fénykardját – de Luke félreütötte, és egyre hátrálásra kényszerítette Vadert. Szith lovagja hirtelen elvesztette egyensúlyát a lépcsőn, és térdre rogyott.
Luke fölötte állt a lépcső tetején, megmámorosodva saját erejétől. Most a kezében van, tudta: a hatalmába került. Elveheti a kardját, elveheti az életét. Elveheti helyét a Császár oldalán. Igen, még azt is. Luke ezúttal nem űzte el a gondolatot, büszke volt rá. Eltelt a zamatával, érezte, hogy ereje égeti az arcát. Szinte lázba jött a gondolatra, olyan elsöprő vágyat érzett, amely minden mást félresöpört.
Megvolt hozzá az ereje: övé a választás.
Azután másik gondolat bukkant föl lassan, fokozatosan, csábítóan: elpusztíthatja a Császárt is. Végez mindkettejükkel, és a Galaxis ura lesz. Bosszú és diadal!
Nagy pillanat volt ez Luke-nak. Szédítő. Mégsem szédült meg. Meg sem torpant.
Egy lépést tett előre.
Vader agyán most először suhant át a gondolat, hogy fia legyőzheti őt. Meglepődött, mennyivel erősebb lett Luke a múltkori felhővárosi viadaluk óta – nem is beszélve a fiú gyorsaságáról; akár a suhanó gondolat. Erre nem számított. Váratlan és kellemetlen körülmény. Vader első reakciója a meglepetés volt, a második a félelem. A félelem nyomában a megalázás érzése kúszott elő a mélyből. Majd a megalázás éle összezsugorodott, és nyílt dühvé változott. És most bosszút akart állni.
Ezek az érzések egymás után visszatükröződtek az ifjú Jedi arcán, aki ott magasodott most fölötte. A derűsen figyelő Császár látta ezt, és biztatta Luke-ot, hogy érezze magában a Sötétséget:
– Használd az agresszív érzéseidet, fiú! Igen! Engedd átfolyni magadon a gyűlöletet. Légy vele egy, hadd vezessen!
Luke egy pillanatra tétovázott – majd rájött, mi történik. Hirtelen ismét összezavarodott. Mit akart? Rövid diadalma, a másodperc törtrészéig érzett sötét fényesség elszállt, a homályról lehullt a lepel, és ismét rátört a határozatlanság. Dermesztő ébredés a szenvedéllyel való kacérkodásból.
Hátralépett egy lépést, leeresztette kardját, ellazította magát, és igyekezett elűzni magától a gyűlöletet.
Ebben a pillanatban Vader támadott. Félútig előreszökkent a lépcsőn, kényszerítve Luke-ot, hogy védekezően hátráljon. Megkötötte kardjával a fiú pengéjét, de Luke kiszabadította, és felugrott a feje fölött magasodó emelvényre. Itt most biztonságban volt. Vader átugrott a korláton, és megállt a platón Luke alatt.
– Nem harcolok veled, apám – jelentette ki Luke.
– Ostobán cselekszel, ha nem védekezel – figyelmeztette Vader. Haragja már csillapodott, nem akarta úgy legyőzni a fiút, hogy az nem küzd teljes erővel. De a győzelem azt jelenti, hogy meg kell ölnie a fiút, aki nem akar harcolni... megteheti ezt is. Csak figyelmeztetni akarta Luke-ot erre a következményre. Azt akarta, hogy Luke megtudja, ez már nem játék többé. Ez a Sötétség.
Luke azonban mást is hallott.
– A gondolataid megcsalnak, apám. Érzem benned a Jót... a konfliktust. Múltkor sem tudtad rákényszeríteni magad, hogy megölj, és most sem akarsz végezni velem. – Vader tulajdonképpen kétszer megölhette volna, emlékezett Luke, de nem tette. Először a közelharcban az első halálcsillag fölött, és később a fénykardpárbajban a Bespinen. Leia is eszébe jutott egy pillanatra: Vader egyszer őt is a markában tartotta, meg is kínozta... de nem ölte meg. Megrándult a lány szenvedéseire gondolva, de gyorsan kiűzte a fejéből. A lényeget most már tudta, noha még homályosan látta; még mindig volt apjában valami a Jóból.
Ez a vád végképp felbőszítette Vadert. Sok mindent elviselt ettől a pimasz kölyöktől, de ez már tűrhetetlen volt. Móresre kell tanítania ezt a fiút, olyan leckét adni neki, amit sose felejt el, vagy halálos leckét.
– Ismétlem, lebecsülöd a sötét oldal erejét...
Vader elhajította szikrázó fegyverét: a fénykard átvágta az állványt tartó oszlopokat, amelyen Luke állt, majd körbefordult és visszaröppent Vader kezébe. Luke a földre huppant, majd legurult az alsó szintre, az összeomló állvány alá. A sötét párkány árnyékában láthatatlan volt. Vader, akár a macska, lopakodott felé, ő azonban nem lépett ki a párkány árnyékából.
– Nem bujkálhatsz örökké, Luke.
– Gyere ide és fogj meg! – felelte a testetlen hang.
– Ilyen előnyt nem adok. – Vader érezte szándékai növekvő bizonytalanságát ebben a konfliktusban. A tiszta gonoszság hajlott az engedményre. A fiú valóban okos – Vader tudta, hogy rendkívül óvatosan kell mozognia.
– Nem kérek előnyt, apám. Nem harcolok veled. Tessék... itt a fegyverem. – Luke tökéletesen tisztában volt azzal, hogy esetleg ez a vég, de nem bánta. Nem harcol Sötétséggel a Sötétség ellen. Talán Leiára marad végül, hogy egyedül folytassa a harcot, nélküle. Talán olyan útra bukkan, amit ő nem ismer, talán megtalálja az ösvényt. Most azonban ő csak két utat látott, az egyik a Sötétségbe vezetett, a másik nem.
Luke letette fénykardját a földre, és Vader felé gurította. A kard megállt kettejük között, az emelvény középső részén. A Fekete Lovag kinyújtotta kezét, és Luke fénykardja beleugrott. A derékszíjába tűzte, és bizonytalankodva belépett a párkány árnyékába.
Most újabb érzéshullámokat fogott fel Luke felől, a kétségek ellenáramlatait. Lelkifurdalást, sajnálkozást, elhagyatottságot. A szenvedés körvonalait. De valahogy ezek nem közvetlenül Vaderra irányultak. Másokra... az Endorra. Á, ez az a Tiltott Hold, ahol hamarosan meghalnak a barátai. Luke hamarosan megtanulja: a barátság más a sötét oldalon. Tökéletesen különbözik.
– Add át magad a sötét oldalnak, Luke! – kérlelte. – Ez az egyedüli lehetőség, hogy megmentsd a barátaidat. Igen, a gondolataid becsapnak, fiam. Az érzéseid irántuk erősek, különösen...
Vader megállt. Valamit érzett.
Luke még beljebb húzódott az árnyékba. Igyekezett elbújni, de nem tudta elrejteni, ami az agyában volt: Leia bajban van. Szenvedése most hozzá kiált, és vele sír a lelke. El akarta űzni, elhallgattatni, de a sírás hangos volt, és ő nem tudta elfojtani, nem tudta magára hagyni, vele kell lennie, hogy enyhítse fájdalmát.
Vader tudata behatolt erre a titkos helyre.
– Nem! – sikoltott fel Luke.
Vader hitetlenkedett.
– Testvéred? Testvéred! – bődült el. – Az érzéseid most őt is elárulták... Ikrek! – kiáltotta diadalmasan –, Obi-van elég bölcs volt, hogy elrejtette, de kudarca most már teljes.
Luke tudta, hogy mosolyog, a maszkon át, az árnyékon át, a Sötétség egész birodalmán át.
– Ha te nem akarsz a sötét oldalra állni, talán majd ő.
Luke lelkében elpattant a túlfeszített húr. Mert Leia volt mindenkinek az utolsó, végső reménye. Ha Vader ráirányítja eltorzult, aljas vágyait...
– Soha! – kiáltotta. A fénykard Vader derékszíjából Luke kezébe röppent, működésre készen.
Olyan elszántsággal rontott apjára, amit eddig sosem érzett. Vader sem. Vadul, gladiátorként küzdöttek, sugárzó fegyverük csapásai nyomán szikrák röpködtek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy minden előny Luke oldalán áll. Egymásnak feszült kardjuk, test test ellen. Luke ellökte Vadert, hogy széttörje a szorítást, és a Fekete Lovag beütötte fejét a szűk helyiségben egy kiálló gerendába. Ettől újra hátratántorodott, ki az alacsony boltozat alól. Luke könyörtelenül üldözte.
Csapás csapás után; Luke hátrálni kényszerítette Vadert, hátra a hídra, amely az energiaközpontig nyúló feneketlen akna fölött a semmiben ért véget. Luke kardjának csapásai úgy érték Vadert, mint vádak, mint sikolyok, mint a gyűlölet szikrái.
A Fekete Lovag térdre rogyott. Felemelte pengéjét, hogy elhárítsa az újabb támadást – és Luke csuklóból levágta Vader jobb kezét.
A kéz, amelyből fém alkatrészek, drótok és elektronikus szerkezetek lógtak ki, használhatatlanul gurult el, Vader fénykardja pedig átesett a nyílás peremén, és nyomtalanul eltűnt odalent a végtelen aknában.
Luke apja vonagló, levágott kezére meredt – aztán saját fekete kesztyűs művégtagjára –, és hirtelen ráeszmélt, mennyire olyanná vált, mint az apja. Mint az az ember, akit gyűlölt.
Remegve állt Vader fölött, ragyogó pengéjének hegye a Fekete Lovag torkán. El akarta pusztítani ezt a sötét valamit, ezt a tárgyat, ami egykor az apja volt, ezt, ami... ő maga volt.
Hirtelen ott állt mellette a Császár, és elégedetten, bátorítóan, szélesen vigyorgott:
– Jól van! Öld meg! A gyűlölet erőt adott neked. Most teljesítsd be sorsodat, lépj apád helyére az oldalamon!
Luke lenézett apjára, majd a Császárra, aztán ismét Vaderra. Ez a Sötétség volt – és a Sötétség volt az, amit gyűlölt. Nem az apját, még csak nem is a Császárt. Hanem a Sötétséget bennük. Bennük és önmagában.
És a Sötétséget egyedül úgy pusztíthatja el, ha megtagadja. Egyszer és mindenkorra. Hirtelen kihúzta magát, és olyan döntést hozott, amelyre egész életében készült.
Elhajította fénykardját.
– Soha! Soha nem állok a sötét oldalra! Veszítettél, Palpatine. Jedi vagyok, mint ahogy előttem apám is az volt.
A Császár vigyora vad dühvé torzult.
– Ám legyen, Jedi. Ha nem állsz át, meghalsz.
Palpatine Luke felé nyújtotta pókkarjait, ujjaiból vakító fehér energiasugár lövellt ki, bűvös villámként cikázott át a termen, és áthaladt a fiú testén, a föld felé törekedve. Az ifjú Jedi hirtelen megdermedt és megrémült – nem is hallott ekkora Erőről, az Erő ilyen gonoszságáról, nemhogy tapasztalta volna.
De ha az Erő gerjesztette, az Erővel védekezni is lehet ellene. Luke felemelte a karját, hogy elhárítsa a villámokat. Kezdetben sikerült is – a villám visszapattant érintésétől, és ártalmatlanul csapódott a falba. Hamarosan azonban a sugarak olyan sebességgel és erővel érkeztek, körülfogták, áthatoltak rajta, hogy csak lehajolni tudott előlük, vonaglott a fájdalomtól, térde megroggyant, ereje egyre apadt.
Vader, akár egy sebesült állat, odamászott a Császár mellé.
Az Endoron, a bunkernál tovább tombolt a harc. A rohamosztagosok lézerfegyvereik sugarával bombázták az evokokat, míg a szőrös kis harcosok bunkókkal csépelték a birodalmi katonákat, fatörzsökkel és indákból font akadályokkal borították fel a lépegetőket, liánkötelekkel és hálócsapdákkal lasszózták meg a robogókat.
Fákat döntöttek az ellenségre. Gödröket ástak, amelyeket ágakkal fedtek be, majd maguk után csalták a lépegetőket, s az ormótlan páncélos járművek beleestek a csapdákba. Sziklaomlásokat indítottak el. Eltorlaszoltak egy közeli kis folyót, majd megnyitva a gátakat, vízbe fullasztottak egy csomó katonát és két újabb lépegetőt.
Csoportba verődtek és szétfutottak. A magas ágakról ráugráltak a lépegetők tetejére, és zsákokból égő gyíkolajat öntöttek az ágyúcsövekbe. Késeket, dárdákat, parittyákat használtak, és rettenetes harci üvöltésekkel rémítgették és zavarták meg az ellenséget. Vakmerő ellenfelek voltak.
Példájuk nyomán Csubi is merészebb lett, mint általában. Kezdte élvezni, hogy indákon lenghet, és fejeket törhet be. Annyira, hogy majdnem megfeledkezett lézerpisztolyáról.
Egy ugrással átlendült az egyik lépegető tetejére. Tibo és Wicket a hátán csüngött. Nagy puffanással érkeztek a zötykölődő szerkezet tetejére, és ahogy igyekeztek megkapaszkodni, olyan dübörgő zajt csaptak, hogy az egyik rohamosztagos belülről kinyitotta a tetőnyílást, megnézni, mi történt. Mielőtt elsüthette volna fegyverét, Csubi kirántotta a nyílásból és ledobta a földre – Wicket és Tibo azonnal beugrottak a nyílásba, és végeztek a többi katonával.
Az evokok hasonló stílusban vezették a birodalmi lépegetőt, mint a robogót – szörnyen, de viharos lelkesedéssel. Csubi néhányszor majdnem lepottyant a tetejéről, de eredménytelenül ugatott le a vezetőfülkébe, az evokok csak vihorásztak, sipítoztak, és felborítottak egy másik robogót.
Csubi lemászott a lépegető belsejébe. Fél perc alatt átvette az irányítást – a birodalmi technológia meglehetősen szabványos volt. Aztán nekilátott: módszeresen, egyenként közelítette meg a gyanútlan birodalmi lépegetőket, és porrá lőtte őket. A legtöbbnek sejtelme sem volt, mi történik.
Ahogy a gigantikus hadigépek egymás után lángba borultak, az evokok új erőre kaptak. Felsorakoztak Csubi lépegetője mögé. A vuki megfordította a csata menetét.
Közben Han egyre dühödtebben dolgozott a kapcsolótáblán. Ahányszor új kapcsolást létesített, szikráztak a drótok, de az ajtó csak nem nyílt ki. Leia a háta mögött kuporgott, és lézerpisztolya tüzével fedezte.
Végre Han intett.
– Add a kezed, azt hiszem, rájöttem. Fogd ezt. – Az egyik vezetéket a lány kezébe nyomta. Leia eltette a fegyvert, megfogta a vezetéket, és tartotta, amíg Han két másikat húzott át a tábla másik végéről.
– Semmi se működik itt – mondta. A három vezeték felszikrázott: megvolt az összeköttetés. Hirtelen hangos dörrenés hallatszott, és egy újabb bombabiztos ajtó zuhant le a másik elé, megkettőzve az áthatolhatatlan akadályt.
– Remek. Most már két ajtón kell átjutnunk – mormogta Leia. Ebben a pillanatban karját eltalálta egy lézersugár, és a földre zuhant.
– Ne! Leia! – kiáltotta, és megpróbálta elállítani a vérzést.
– Jól van, Leia hercegnő? – nyugtalankodott Thripio.
– Semmi baj – rázta meg a fejét Leia. – Csak...
– Megállj! – ordította egy hang. – Egy mozdulat, és mindketten halottak!
Dermedten néztek fel. Két rohamosztagos állt előttük, rájuk szegezett fegyverrel, fenyegetően.
– Álljanak fel! – parancsolta az egyik. – Kezeket fel!
Han és Leia egymásra néztek, tekintetük összekapcsolódott, ebben a pillantásban ott lebegett a lelkük egy időtlen pillanatig, és ezalatt mindent értettek, éreztek és megosztottak egymással.
Solo pillantása lejjebb siklott Leia pisztolytáskájára – a lány titokban előhúzta a pisztolyát, és most készen tartotta. Ezt az akciót a rohamosztagosok nem láthatták, mert Han Leia előtt állt, és félig eltakarta előlük.
Ismét a lány szemébe nézett. Egy végső, szívből jövő mosollyal suttogta:
– Szeretlek.
– Én is – felelte Leia egyszerűen.
Majd elszállt a pillanat, és egy kimondatlan jelre Han félreugrott a tűzvonalból, mikor Leia a rohamosztagosokra lőtt.
A levegő megtelt lézertűzzel – az elektronáram szikrázó narancs-rózsaszín felhője rengette meg a környéket, perzselő lángok vakították a szemet.
Ahogy a füst szétoszlott, egy óriási birodalmi lépegető bukkant fel, és megállt előttük. Han felnézett, és látta, hogy lézerágyúi egyenesen az arcára szegeződnek. Felemelte a karját, és egy tétova lépést tett előre. Nem tudta biztosan, mit tegyen.
– Maradj hátul – mondta nyugodtan Leiának, és magában méregette a távolságot a gépig.
Ekkor a lépegető tetején felpattant a nyílás, és megnyerő mosollyal Csubakka dugta ki a fejét.
– Ahr rahr – vakkantotta a vuki.
Solo meg tudta volna csókolni.
– Csubi! Gyere le ide! Leia megsebesült! – Közelebb lépett, hogy üdvözölje barátját, de lépés közben megtorpant. – Nem, várj csak! Támadt egy ötletem.

 

9.

A két űrhadsereg úgy lebegett közvetlen lőtávolságban egymás mellett, mint egy más időben és másik galaxisban az ütközetre készülő tengeri hajó.
Hősies, olykor öngyilkos manőverek fémjelezték ezt a napot. Egy égő felkelő cirkáló, amelyen egyre terjedtek a robbanások, egyenesen belerohant egy birodalmi csillagrombolóba, mielőtt teljesen szétrobbant, és a csillagrombolót is magával rántotta. Robbanóanyaggal megrakott teherhajókat állítottak ütközőpályára a repülő erődökkel, a legénység elhagyta a hajókat, melyek sorsa legjobb esetben is kétséges volt.
Lando, Wedge, Kék Vezér és a Zöld Kötelék bevágtak, hogy elintézzék az egyik legnagyobb rombolót – a birodalom központi kommunikációs hajóját. Már harcképtelenné tették; a felkelő cirkálók telitalálatai jócskán megrongálták, de sérülései kijavíthatók voltak, ezért a felkelőknek addig kellett lecsapniuk rá, amíg sebeit nyalogatja.
Lando egysége mélyrepülésben haladt – szinte a felszínt súrolva –, ezzel megakadályozták, hogy a romboló használhassa nagyobb ágyúit. Azonkívül nem is vehették őket észre, míg csak közvetlen látótávolságba nem értek.
– Fokozzátok az energiát az elülső elhárító pajzsokon – mondta rádión Lando –, bevágunk!
– Jövök utánad – felelte Wedge. – Kötelék, alakzatba!
Nagy sebességű zuhanórepülésbe mentek át, merőlegesen a birodalmi hajó hossztengelyére – függőleges zuhanás közben nehéz eltalálni őket. Ötven lábnyira a felszíntől kilencven fokos fordulatot tettek, és a kékesszürke hajótest mentén száguldottak tovább, miközben minden nyílásból lézertűz záporozott rájuk.
– Az első támadást a főantenna ellen vezessük – javasolta Lando.
– Megyek utánad – felelte Zöld Szárny –, pozícióra állok.
– Vigyázzatok az orrütegekre! – figyelmeztetett Kék Vezér.
– Erős tűzzóna van odalent.
– Vonalban vagyok!
– A torony bal oldala erősen sérült – jegyezte meg Wedge. – Összpontosítsatok arra a területre!
– Egyetértek.
Zöld Szárnyat találat érte.
– Csökken az energiám!
– Vond ki magad, füstölsz!
Zöld Szárny lefelé fordult, mintha rakétán ülne, és belevágódott a romboló elülső ütegeibe. A hajó orrát hatalmas robbanások rázták meg.
– Kösz – mondta Kék Vezér nyugodtan a fellobbanásoknak.
– Most átmehetünk! – ordította fel Wedge. – Vágjatok át! A meghajtó reaktorok pont a teherkikötő alatt vannak.
– Utánam! – kiáltotta Lando, és olyan éles kanyart vett, hogy a reaktorkezelő személyzete rémülten hőkölt hátra. Wedge és Kék Vezér követte. Teljes erővel száguldottak.
– Telitalálat! – ordította Lando.
– Vigyázz, jön!
– Rántsd fel, rántsd fel!
Hirtelen erősen felrántották a gépeket, s a romboló egyre növekvő robbanások sorozatává vált, végül már csak olyannak látszott, mint egy kis csillag. Kék Vezért elkapta a lökéshullám, és iszonyatos erővel nekivágta egy kisebb birodalmi hajónak, amely ugyancsak felrobbant. Wedge és Lando megmenekült.
A felkelők parancsnoki hajóján füst és kiáltozás töltötte meg a levegőt.
Ackbar elérte rádión Calrissiant.
– A térzavarás megszűnt. Már látjuk a pajzsot.
– Még megvan? – kérdezte kétségbeesett várakozással Lando.
– Attól tartok, igen. Úgy tűnik, Solo tábornok egységének nem sikerült.
– Míg szét nem lövik az utolsó hajónkat, addig van remény – felelte Lando. Han nem vallhat kudarcot. Lehetetlen, hiszen le kell még puffantani ezt az átkozott Halálcsillagot.
A Halálcsillagon Luke szinte eszméletét vesztette a Császár villámainak folyamatos ostromától. Gyengülő öntudattal kínlódott, olyan tehetetlenség vett erőt rajta, mintha kiszívták volna legbelső énjét. Már semmiben nem reménykedett, csak hogy átengedje magát a semminek, ami felé sodródott.
A Császár rámosolygott az elgyengült ifjú Jedire, Vader pedig feltápászkodott ura mellett.
– Ifjú bolond! – recsegte Palpatine Luke-nak. – Csak most, mikor itt a vég, fogod föl. A te gyerekes képességeid nem sokat érnek a sötét oldal erejével szemben. Értetlenségedért meg kellett fizetned. Most pedig, ifjú Skywalker, megfizeted a teljes árat. Meghalsz!
Eszelősen nevetett, és az ujjaiból áradó villámok intenzitása tovább erősödött. Luke nem is hitte, hogy ez lehetséges. A teremben sivító hangok, a villanások vakító fénye szinte elviselhetetlen volt.
Luke teste elbágyadt, megbénult, összeroskadt. Már mozdulni sem tudott. Végül teljesen élettelennek tűnt. A Császár gonoszul sziszegett.
Ebben a pillanatban Vader felugrott, hátulról megragadta a Császárt, és Palpatine felső karját a testéhez szorította. Az összeomlott Vader némán hevert az utolsó percekben, minden idegszálát erre az egyetlen végső tettre koncentrálva – az egyedüli lehetséges akcióra. Ha hibázik, vége van. Nem törődve a fájdalommal, nem törődve szégyenével és gyengeségével, nem törődve a fejében zúgó csonttörő lármával, vakon és kizárólag saját akaratára összpontosított – az akaratra, hogy legyőzze a Császárban testet öltött gonoszt.
Palpatine vergődött Vader könyörtelen szorításában, keze egyre lövellte a pusztító energia villámait minden irányban. A vad hadonászásban a villám keresztülsüvített a termen, és eltalálta Vadert. A Fekete Lovag ismét elesett, sisakjából elektromosság áramlott szikrázva, köpenyén át a testébe.
Vader a híd közepére tántorgott terhével a fekete mélység fölé, amely az energiaközpontig nyúlt. Magasan a feje fölé emelte az üvöltöző zsarnokot, és egy végső erőfeszítéssel ledobta a mélybe.
Palpatine teste még mindig sugarakat szórva pörgött a mélybe, zuhanás közben ide-oda verődve az akna falán. Végül eltűnt. Néhány másodperc múlva távoli robbanás hallatszott a mélyből. Az aknából szélroham tört a trónterembe.
A szél belekapott Vader köpenyébe, amint az akna felé tántorgott, ahol összerogyott; követni akarta urát a halálba. Luke azonban odakúszott apja mellé, és elhúzta a Fekete Lovagot a mélység pereméről a biztonságba.
Egymásba kapaszkodva feküdtek a padlón, túl gyengén, hogy mozduljanak, túl megrendülten, hogy szóljanak.
Az Endoron, a bunker mélyén a birodalmi kezelők a főképernyőn figyelték a kint zajló evokháborút. A statikus zörej zavarta ugyan a képet, de látszott, hogy a küzdelem csillapodik. Legfőbb ideje, hiszen kezdettől fogva azt mondták nekik, hogy ezt a holdat ártalmatlan, békés lények lakják.
A zavarás erősödött – talán egy újabb antenna sérült meg a harcban –, mikor hirtelen egy lépegető pilótája jelent meg a képernyőn, és izgatottan integetett.
– Vége van, parancsnok! A felkelők megfutamodtak, és a medvelényekkel együtt elmenekültek. Erősítést kérünk, hogy folytathassuk az üldözésüket.
A bunker személyzete ujjongott. A pajzs biztonságban van.
– Nyissák ki a főbejáratot. Küldjenek ki három szakaszt segíteni.
A bunker ajtaja kinyílt, a birodalmi osztagok kirohantak, és azon vették észre magukat, hogy felkelők és evokok veszik körül őket, rongyosan, véresen. A birodalmi osztagok harc nélkül megadták magukat.
Han, Csubi és még öten berohantak a bunkerba a robbanóanyaggal. Az időzített szerkezeteket tizenegy stratégiai ponton helyezték el az energiagenerátor körül, majd amilyen gyorsan csak tudtak, kirohantak.
Leia, akinek még mindig nagyon fájt a sebe, a távolabbi bokrok biztonságos rejtekében feküdt. Utasításokat kiáltott az evokoknak, hogy gyűjtsék foglyaikat a tisztás távolabbi végébe, messze a bunkertól, mikor Han és Csubi kizúdultak és fedezékbe rohantak. A következő pillanatban a bunker a levegőbe röpült.
Látványos tűzijáték volt; robbanás robbanás után, százlábnyi magas tűzfalak emelkedtek a levegőbe, olyan lökéshullámot okozva, amely minden élőlényt ledöntött a lábáról, és a tisztást övező bozótba vágott.
A bunker megsemmisült.
Egy kapitány rohant Ackbar admirálishoz, a hangja remegett.
– Uram, a Halálcsillag körüli pajzs elvesztette energiáját.
Ackbar a képernyőre pillantott: az elektronikusan gerjesztett háló eltűnt. A hold és a Halálcsillag most védtelenül lebegett a fekete, üres térben.
– Sikerült nekik – suttogta Ackbar.
Az adó-vevőhöz rohant és beleordított a több frekvenciás háborús csatornába:
– A vadászok induljanak a Halálcsillag központi reaktora ellen! Az elhárító pajzsot leromboltuk. Ismétlem. Az elhárító pajzsot leromboltuk!
Rögtön utána Lando hangja hallatszott:
– Értettem. Úton vagyunk. Vörös Kötelék! Arany Kötelék! Kék Szakasz! Minden vadász utánam! – Ez az, Han fiam. Most én jövök.
A Falcon a Halálcsillag felszíne felé rohant, nyomában a felkelő vadászok serege, mögöttük pedig a TIE-vadászok szétzilált, de még mindig népes hada. Közben három felkelő csillagcirkáló a hatalmas birodalmi szuper-csillagromboló felé indult, Vader zászlóshajója felé, amely szemlátomást irányítási nehézségekkel küzdött.
Lando és az X szárnyúak első hulláma a Halálcsillag befejezetlen oldala felé fordult, alacsonyan suhantak el a kész oldal ívelt felszíne fölött.
– Maradjatok lent, amíg eljutunk a befejezetlen oldalig – mondta szakaszának Wedge.
Senkinek nem kellett mondani.
– Ellenséges vadászraj közeledik!
– Kék Szárny – szólította Lando –, menj, és a szakaszoddal zavard el a TIE-vadászokat...
– Megteszem, ami tőlem telik.
– Zavarást észlelek... a Halálcsillag zavarja az adást, azt hiszem.
– Tíz-nulla felől újabb vadászok...
– Ott a híd! – kiáltotta Lando. – Keressétek a központi reaktoraknát!
Élesen befordult a befejezetlen oldalra, és kanyarogni kezdett a magasba nyúló állványok, félig megépült tornyok, útvesztőszerű csatornák, ideiglenes állványzatok, szétszórt fényszórók között. Itt még nem voltak kiépítve a légelhárító berendezések, csak az elhárítópajzs védelmében bíztak. Ezért a felkelők számára a legfőbb veszélyforrást a fizikai akadályok jelentették; maguk az építmények és a TIE-vadászok a sarkukban.
– Látom az energiacsatorna-rendszert – jelezte Wedge. – Rámegyek.
– Látom én is – helyeselt Lando. – Itt nem működik semmi.
– Nem lesz könnyű...
Át egy torony fölött, egy híd alatt – és hirtelen csúcssebességgel repültek egy mély akna belsejében, amely éppen hogy elég széles volt három vadásznak, szárny szárny mellett. A kanyargós akna fala lyukacsos volt, egész hosszában ezernyi szállítóakna és alagút; elágazások és zsákutca-barlangok váltakoztak; ráadásul rengeteg kiálló akadály nehezítette a haladást az aknában; hatalmas gépezetek, szerkezeti elemek, energiavezetékek, kiálló lépcsők, félig kész válaszfalak, halomba hordott törmelék.
Vagy húsz felkelő vadász fordult be az első hullámban az energiaaknába, a nyomukban kétszer annyi TIE-vadász. Két X szárnyú máris odaveszett. Nekimentek egy toronydarunak, hogy kitérjenek a lézertűz első sorozata elől.
A hajsza folytatódott.
– Hová megyünk, Arany Vezér? – kiáltotta Wedge jókedvűen. Egy lézersugár eltalálta fölötte az akna falát, és szikraeső zúdult az ablakára.
– Ragadj a legerősebb energiaforrásra – javasolta Lando. – Az lehet a generátor.
– Vörös Szárny, készülj fel, elég hamar kiérhetünk az űrbe!
Gyorsan egyes és kettes sorba szakadoztak, mert feltűnt, hogy az aknát nemcsak oldalnyílások és kinyúló akadályok tarkítják, hanem minden kanyarnál tovább szűkül.
A TIE-vadászok eltaláltak egy újabb felkelőt, amely lángolva robbant fel. Egy másik TIE-vadász nekiütközött egy kiálló szerkezetnek és ugyanúgy járt.
– Egy nagyobb akadályt látok előttünk a képernyőn – jelentette be Lando.
– Most láttam meg én is. Megcsinálod?
– Lesz ott egy keskeny nyílás.
A nyílás valóban szűk volt. Az akadály az alagút háromnegyedét elzáró fűtőfal volt, amely benyúlt az aknába, és vele egyszinten kis helyiséget alkotott. Landónak háromszázhatvan fokos szögben kellett megfordítania a Falcont, közben emelkedett, zuhant, gyorsított. Szerencsére az X és az Y szárnyúak jóval kisebbek voltak. Ketten a lenti oldalon mégse tudtak átjutni. A kisebb TIE-vadászok közelebb nyomultak.
A képernyőket hirtelen fehér szemcsék homályosították el.
– Kiment a képcső! – kiáltotta Wedge.
– Lassíts! – figyelmeztette Lando. – Valami energiakisülés okozza a zavart.
– Kapcsolj vizuális megfigyelésre!
– Ilyen sebességnél értelmetlen – szinte vakon kell repülnünk.
Két megvakult X szárnyú ismét a falnak vágódott, ahogy az alagút tovább szűkült. Egy harmadikat szétlőttek a közeledő birodalmi vadászok.
– Zöld Vezér! – kiáltotta Lando.
– Tessék, Arany Vezér.
– Szakadj le, és irány vissza a felszínre! Otthon-1 épp most kért egy vadászt, és talán elvonod rólunk némileg a tüzet.
Zöld Vezér és egysége kivált a kötelékből, visszafordult az energiaalagútban, és a cirkáló csata felé indult. Egy TIE-vadász folyamatosan tüzelve követte.
A rádióban Ackbar hangja szólalt meg:
– A Halálcsillag elfordul a flottától, úgy tűnik, új pozíciót vesz fel, hogy megsemmisítse az Endort.
– Mennyi idő alatt áll rá a pozícióra? – kérdezte Lando.
– Nulla egész három.
– Az nagyon kevés! Kifutunk az időből.
A beszélgetésbe Wedge szólt bele:
– És az aknából is kifutunk.
Ebben a pillanatban a Falcon átcsúszott egy még szűkebb nyíláson, ezúttal megsérült a segédhajtóműve.
– Ez jó közel volt – mormogta Calrissian.
– Gdzhng dzn – bólintotta a másodpilóta.
Ackbar vadul meredt ki a megfigyelő ablakon. A szuper-csillagromboló fedélzetét nézte, mindössze néhány mérföldnyi távolságból. Egész tatját tűz árasztotta el, és a birodalmi hadihajó veszedelmesen jobbra dőlt.
– Kilőttük az orrpajzsait – mondta a rádióba Ackbar. – Tüzeljetek a hídra!
Lentről, a Halálcsillag felől Zöld Vezér csapata suhant elő.
– Örülök, hogy segíthetek, Otthon-1! – kiáltotta Zöld Vezér.
– Lőjük protontorpedókkal! – javasolta Zöld Szárny.
A hidat találat érte, a becsapódást színpompás látványosság követte. Gyors láncreakció indult be, az óriási romboló középső harmadán az egyik energiaegységtől a másikig robbanások vakító szivárványa lobbant, a hajó derékszögben meghajlott, és mint valami forgókerék, a Halálcsillag felé kezdett pörögni.
Az első robbanás a hídon Zöld Vezért is elsodorta. Irányítatlanul száguldott tovább, és letarolt további tíz vadászt, két cirkálót és egy irányítóhajót. Közben a lángoló, hatalmas tömeg a Halálcsillag oldalához vágódott, a heves ütközés megrázta a harcbázist, robbanásokat és viharokat idézve elő a belsejében, a reaktorrendszerekben, a robbanóanyag-raktárakban és csarnokokban.
A Halálcsillag első ízben ingott meg. Az ütközés a felrobbanó rombolóval csak a kezdet volt. Ezután egymás után mentek tönkre a különféle rendszerek, kiolvadtak a reaktorok, amitől viszont a személyzet pánikba esett, otthagyta őrhelyét, újabb működési zavarokat és általános felfordulást okozva.
Mindenütt füst terjengett, hatalmas moraj hallatszott egyszerre mindenfelől. Az emberek rohangáltak és ordítoztak. Elektromos tüzek villantak, gőzrobbanások keletkeztek, a kabinokból elszökött a nyomás, megszakadtak az irányítási kapcsolatok. Tetejébe még a felkelő cirkálók folyamatos bombázása – megszimatolták az ellenség rémületét – csak fokozta a már általános hisztériát.
Mert a Császár halott volt. Megszűnt a központi hatalmas Gonosz, amely a birodalom összetartó ereje volt, és ha a sötét oldal ilyen kusza, ilyen irányítatlan – az idevezet.
Fejetlenség.
Kétségbeesés.
Nyirkos félelem.
A zűrzavar kellős közepén Luke valahogy eljutott a központi kikötődokkba – az apja hatalmas, mozdulatlan testét igyekezett egy birodalmi hajó felé vonszolni. Félúton elfogyott az ereje, és összerogyott a megerőltetéstől.
Lassan újra felkelt. Mint egy automata felrángatta apja testét a vállára, és az egyik még ottmaradt hajó felé támolygott.
Luke letette apját a földre, és még egyszer utoljára erőt gyűjtött, de a robbanások egyre hevesebbek lettek körülöttük. Az oszlopok között szikrák sziszegtek, az egyik fal eldőlt, és a tátongó hasadékból füst gomolygott. A padló remegett.
Vader közelebb intette Luke-ot.
– Luke, segíts levenni ezt a maszkot.
Luke megrázta a fejét.
– Meghalsz.
A Fekete Lovag hangja gyenge volt.
– Azt már semmi sem akadályozhatja meg. Csak egyszer hadd nézzek szembe veled. Hadd lássalak saját szememmel.
Luke félt. Nem mert apjára nézni, milyen is valójában. Nem merte megnézni, milyen az az ember, aki ilyen sötét lett – ugyanaz az ember, aki Luke-ot és Leiát nemzette. Félt megismerni azt az Anakin Skywalkert, aki Darth Vader belsejében élt.
Vader is félt – attól, hogy fia meglátja; attól hogy leveszi ezt a páncélmaszkot, amely oly sokáig volt közöttük. Húsz éve csak ez a fekete páncélálarc tartotta életben. Ez volt a hangja, a lélegzése és a láthatatlansága – védelem minden emberi kapcsolat ellen. De most leveszi, mert látni akarja fiát, mielőtt meghal.
Együtt távolították el a súlyos sisakot Vader fejéről – a maszk belső oldalán bonyolult légzőberendezést kellett kibogozni, a hátulján pedig a beszédmodulátort és a képernyőt kellett az energiaegységtől elválasztani. De mikor végül a maszk lent volt, és félredobták, Luke meglátta apja arcát.
Egy öregember szomorú, szelíd arca volt. Kopasz és szőrtelen; feje búbjától a tarkójáig hatalmas sebhely húzódott végig a fején; mélyen ülő, fénytelen, sötét szemek; duzzadt és viaszfehér bőr, hiszen két évtizede nem látott napfényt. Az öregember halványan elmosolyodott; szemében könny csillogott. Egy pillanatig nagyon hasonlított Benre.
Sokatmondó arc volt, Luke sosem fogja elfelejteni. Elsősorban sajnálkozást látott rajta. És szégyenkezést. Látszott, hogy emlékek suhannak át rajta... szép idők emlékei. És rémület. És... szeretet is.
Ez az arc egy emberöltő óta nem érintkezett a világgal. Amióta Luke élt. Látta, hogy a ráncos orrlyukak megrándulnak, ahogy először próbálják megérezni a szagokat. Látta, hogy a fej észrevétlenül félrebillen és fülel – most először elektronikus hangerősítő nélkül. Luke-on lelkifurdalás suhant át, hogy semmi más nem hallatszik most, csak a robbanások, és az egyedüli szag, az elektromos tüzek átható bűze. Mégis valami volt. Kézzelfogható, közvetlen.
Látta, hogy az öreg szemek rászegeződnek. Luke arcán könnyek folytak végig, ráhullottak apja ajkára. Apja elmosolyodott az íztől.
Ez az arc húsz éve nem látta önmagát.
Vader látta, hogy fia sír, és tudta, hogy ez csak a rémülettől lehet, melyet arcának látványa okoz.
Vaderra egyszerre tört rá minden szenvedése: a bűnei miatt érzett gyötrelem, amelyet most még undorítónak gondolt látványával is tetéz. Erről viszont eszébe jutott, hogy nézett ki egykor – félelmetes és hatalmas, élesen összehúzott szemöldökkel, amely legyőzhetetlenséget sugallt, és amitől egész életében hunyorogva nézett. Igen, így nézett ki egykor.
Ez az emlék újabb emlékek hullámát sodorta magával. Az otthon és a testvériség emlékeit. Szeretett feleségét. A mélységes űr szabadságát. Obi-vant.
Obi-van, a barátja... és hogy megváltozott ez a barátság! Megváltozott, nem is tudta, hogyan – de tény, hogy megfertőzte valami alattomos vírus, üszkösödni kezdett, mígnem... De elég. Nem kívánta ezeket az emlékeket, most nem. Olvadt láva emléke, amely végigkúszik a hátán... nem.
A gödörből ez a fiú húzta ki – itt, most, ezzel a tettével. Ez a fiú jó.
A fiú jó, és a fiú belőle származik, ezért benne is kell lenni valami jónak. Ismét rámosolygott a fiára, és most először érezte, hogy szereti. És most, sok hosszú év után először, önmagát is szerette.
Hirtelen valami illatot érzett – orrlyukai kitágultak, és újra szimatolt. Vadvirágok – igen ez az. Éppen nyílnak; tavasz lehet.
És mennydörgés – felemelte fejét, fülét hegyezte. Igen, tavaszi vihar, a tavaszi eső előjele.
Igen... egy esőcseppet érzett az ajkán. Lenyalta a jóízű cseppet... de nem édesvíz volt, hanem sós... könnycsepp volt.
Megint Luke-ra szegezte tekintetét, és látta, hogy fia sír. Igen, ez volt az, fiának bánatát ízlelte – amiért olyan ijesztően festett, mert olyan rémisztő volt.
Meg akarta magyarázni Luke-nak; azt akarta, hogy Luke tudja, hogy valójában nem ilyen csúf, belül nem, egyáltalán nem. Könyörgő kis mosollyal megrázta a fejét, ellensúlyozva a rút szörnyet, akit fia lát.
– Ragyogó lények vagyunk, Luke, nem ez a durva anyag.
Luke is megrázta fejét, hogy elmondja apjának; igaza van, hogy eloszlassa az öregember szégyenkezését, hogy megmondja, most már semmi sem számít. Hogy elmondjon neki mindent. – De nem tudott beszélni.
Vader ismét megszólalt, még gyengébben, alig hallhatóan.
– Menj, fiam. Hagyj itt engem.
Erre Luke megtalálta hangját.
– Nem! Velem jössz. Nem hagylak itt. Meg akarlak menteni.
– Már megtetted, Luke – suttogta. Hirtelen azt kívánta, hogy láthassa Yodát, megköszönje az öreg Jedinek a tanítást, amit Luke-nak adott... de talán hamarosan ott lesz Yodánál, örök egységben az Erővel. És Obi-vannal.
– Nem hagylak itt, apám – tiltakozott Luke. A kikötődokkot heves robbanások rázták meg, egy egész fal omlott szét szilánkokra hasítva, kettévált a mennyezet. Kék lángsugár lövellt ki egy közeli gázcsőből. Közvetlenül alatta olvadni kezdett a padló.
Vader magához húzta Luke-ot, és a fülébe beszélt:
– Luke... neked volt igazad... és igaz volt, amit... rólam mondtál... Mondd meg a húgodnak... igazad volt.
Azzal lehunyta szemét; Darth Vader – Anakin Skywalker – meghalt.
A kikötő hátsó részét félelmetes robbanás borította el, és földhöz vágta Luke-ot. Lassan újra feltápászkodott, és mint valami gép, az egyik utolsó ottmaradt hajóhoz vánszorgott.
A Millennium Falcon folytatta kanyargó száguldását az energiacsatornák labirintusában, és egyre közelebb jutott a hatalmas gömb – a központi reaktor – középpontjához. A felkelő cirkálók folyamatosan bombázták a Halálcsillag védtelen oldalát, minden találat megremegtette az óriási harcállomást, és újabb katasztrofális eseményeket okozott a belsejében.
Jerjerrod parancsnok tűnődve üldögélt a Halálcsillag vezérlőtermében, és figyelte, ahogy körülötte minden összeomlik. Legénységének fele meghalt, megsebesült vagy elmenekült, hogy hol reméltek menedéket találni, nem volt világos; inkább őrültség volt. A többiek céltalanul lézengtek, vagy az ellenséges hajókat szidalmazták, vagy összevissza lövöldöztek fegyvereikkel, vagy parancsokat ordítottak, vagy kétségbeesetten dolgoztak valamin, mintha az megmenthetné őket. Vagy, mint Jerjerrod, egyszerűen csak tűnődtek.
Nem tudta elképzelni, mit csinált rosszul. Türelmes volt, lojális, okos, kemény. A legnagyobb harcbázis parancsnoka volt, amit valaha is építettek. Vagy legalábbis majdnem felépítettek. Vadul gyűlölte most ezt a felkelő Szövetséget, egy gyerek haragjával. Valaha szerette – mikor a Szövetség kisgyerek volt, akit meg tudott félemlíteni; felingerelt állatkölyök, amelyet kínozhatott. De a gyerek felnőtt, és megtanult hatékonyan harcolni. Lerázta bilincseit.
Jerjerrod most gyűlölte.
Most már nem sokat tehet. Kivéve persze, hogy elpusztítja az Endort – ezt még megtehette. Apróság csupán, tulajdonképpen csak jelképes tett – megsemmisíteni valamit, ami él és zöld, értelmetlenül és galádul, semmi másért, csak a pusztítás öröméért. Kis tett, de csodálatos gyönyört okoz.
Egy szárnysegéd rohant oda:
– A felkelő flotta közeledik, uram!
– Összpontosítsák a tüzet arra a szektorra – felelte szórakozottan. A szemközti falon lángra lobbant egy konzol.
– A vadászok kitérnek a védelmi rendszerűnk elől odafent, parancsnok. Nem kellene...
– Árasszák el a 304-es és 138-as szektort. Ez majd lelassítja őket. – Felhúzott szemöldökkel nézte a szárnysegédet.
A szárnysegéd ebben nem sok értelmet látott, és kételkedett, hogy a parancsnok felfogja-e a helyzetet.
– De uram...
– Mi a rotációs tényező, hogy az Endor hold lőtávolba kerüljön?
A szárnysegéd a komputer monitorját tanulmányozta.
– Nulla egész kettő a holdcélpontig, uram. Parancsnok, a flotta...
– Gyorsítsák a rotációt, míg a hold lőtávolba kerül, és ha jelt adok, tüzeljenek.
– Igen, uram. – A szárnysegéd végigzongorázott egy kapcsolósort. – A forgás gyorsul, uram. Nulla egész egy a célpontig, uram. Hatvan másodperc a lőtávolságig, uram. Ég önnel, uram.
A szárnysegéd tisztelgett, az elsütőszerkezet Jerjerrod kezébe nyomta, miközben újabb robbanás rázta meg a vezérlőtermet, majd kirohant az ajtón.
Jerjerrod hidegen mosolygott a képernyőre. Az Endor kezdett kilépni a Halálcsillag árnyékából. Játszogatott a kezében a robbantókapcsolóval. Nulla egész nulla öt a célpontig. A szomszéd szobában sikolyok hangzottak.
Harminc másodperc a tüzelésig.
Lando rárepült a reaktor belső aknájára. Már csak hárman maradtak. Wedge közvetlenül előtte repült, Zöld Szárny pedig szorosan mögötte. Néhány TIE-vadász még mindig a nyomukban.
Ezek a központi folyosók alig két repülőnyi szélesek voltak, és annál a sebességnél, amellyel Lando haladt, minden öt-tíz másodpercben élesen kanyarodott. Egy birodalmi vadász a falnak ütközve felrobbant, egy másik lelőtte Zöld Szárnyat.
Már csak ketten voltak.
Lando hátsó tüzérei távol tartották a megmaradt TIE-vadászokat a keskeny alagútban, míg végre feltűnt a központi reaktor. Ilyen döbbenetes nagy reaktort még sosem láttak.
– Túl nagy, Arany Vezér! – kiáltotta Wedge. – A protontorpedóim be se horpasztják.
– Menj az energiaszabályozóhoz az északi toronynál! – utasította Lando. – A főreaktort bízd rám. Vannak vibrációs lövedékeink, azok áttörhetik. Ha egyszer viszont kilőttem őket, nem sok időnk marad, hogy kijussunk innen.
– Már úton vagyok – jelentette Wedge.
Koréliai csatakiáltással kilőtte torpedóit, és mindkét oldalán eltalálta az északi tornyot, aztán éles kanyart vett, és gyorsított.
A Falcon három veszélyes másodperccel tovább várt, majd hatalmas dübörgéssel kiengedte vibrációs lövedékeit. Egy másodpercig a felvillanás túl erős volt, semhogy láthassák, mi történik. Aztán a központi reaktor kezdett szétesni.
– Telitalálat! – bömbölte Lando. – Most jön a neheze!
Az akna már kezdett beomlani fölötte, olyan hatást keltve, mint egy alagút. A Falcon átmanőverezett a kanyargós kijáraton; lángfalakon, ingó folyosókon suhant át, mindig csak éppen egy kicsivel a terjedő robbanások lánca előtt.
Wedge majdnem fénysebességgel száguldott ki az építményből, az Endor felőli oldalon bukkant elő, kiröppent a szabad űrbe, és szelíd ívet leírva lassított, hogy visszatérjen a biztonságot nyújtó holdra.
Egy másodperccel később Luke egy alig irányítható birodalmi hajóban kimenekült a kikötődokkból, éppen amikor az a szektor teljesen összeomlott. Az ő imbolygó hajója is a közeli menedék felé igyekezett.
És végül, mintha csak a robbanás lángjai köpnék ki magukból, a Millennium Falcon száguldott az Endor felé, mindössze néhány pillanattal előbb, hogy a Halálcsillag vakító fénnyel fellobbant, mint egy dühöngő szupernóva.
Han éppen Leia sebesült karját kötözte egy páfrányos völgyben, mikor a Halálcsillag felrobbant. Mindenki felkapta a fejét, akárhol is volt: evokok, elfogott rohamosztagosok, felkelő csapatok – az önpusztítás végső féktelen lobbanása fehéren izzott az esti égbolton. A felkelők ujjongtak.
Leia megérintette Han arcát. Han odahajolt, és megcsókolta; majd visszaült, és látta, hogy a lány a csillagos égre szegezi tekintetét.
– Hé! – bökte oldalba Solo. – Fogadok, hogy Luke kijutott abból az izéből, mielőtt felrobbant.
Leia bólintott.
– Igen. Érzem. – Bátyjának élő jelenléte az Erő útján megérintette. Kinyúlt, hogy válaszoljon az érintésre, hogy megnyugtassa Luke-ot; jól van. Minden jól van.
Han nagy szeretettel nézett rá, különös szeretettel. Mert különös nő volt. Nem címe, hanem szíve jogán hercegnő. Kitartása elképesztette: olyan könnyen viselte el a szenvedéseket. Ő, egykor, ha valamit akart, önmagának akarta. Most mindent Leiának akart. Mindent neki. És látta, hogy most egyvalamit akar nagyon: Luke-ot.
– Nagyon aggódsz érte, igaz?
A lány az égre nézve bólintott. „Él, Luke él! És a másik – a Sötét – halott.”
– Ide figyelj – folytatta Han. – Megértelek. Ha visszajön, nem állok az utatokba...
Leia ránézett, csak most eszmélt rá, hogy két malomba őrölnek.
– Miről beszélsz? – kérdezte. Aztán rájött, miről beszél. – Ó, nem – nevetett fel. – Egyáltalán nem erről van szó, Luke a bátyám.
Han először elképedt, aztán zavarba jött, végül fellelkesült. Most már minden csodálatos, a lehető legcsodálatosabb.
A karjába vette Leiát, átölelte... és vigyázva sebesült karjára, hozzásimult az égő csillag halványuló fényében.
Luke az erdei tisztáson állt, egy nagy farakás előtt. A halom tetején mozdulatlanul feküdt Darth Vader köpenybe burkolt, élettelen teste. Luke egy fáklyát érintett a máglyához.
Amikor a lángok elborították a holttestet, a maszk légzőnyílásain füst gomolygott elő, mint valami fekete szellem, amely végre kiszabadul. Luke mély bánattal bámulta a lángokat. Némán vett végső búcsút. Egyedül csak ő hitt abban, hogy apjában él az emberség parányi szikrája. Most ez a szikra a lángokkal elszállt az éjszakába.
Luke követte szemével az ég felé szálló, izzó pernyéket. Ott összekeveredtek a felkelő vadászok hajtóműlángjának fényeivel, akik a győzelmet ünnepelve szálltak le. És mindez összevegyült az erdőben, az evok faluban tarkálló örömtüzekkel – a diadalmámor, a győzelem, a vigasz tüzeivel. Hallotta a dobok brummogását, a tűz fényében szálló zeneszót, a boldog egymásra találás ujjongását. Luke lelkesedése néma volt, amint győzelme és vesztesége tüzének fényébe nézett.
Az evok falu terének közepén hatalmas örömtűz lobogott, hogy megünnepeljék az estét. Felkelők és evokok vigadtak a hűvös éjszakában a tűz melegénél – énekeltek, táncoltak, nevettek a szabadság közös nyelvén. Még Tibo és Artu is kibékültek, és együtt táncoltak, a többiek pedig a zene ritmusára tapsoltak. Thripio, miután véget értek uralkodása napjai a faluban, örült, hogy a forgolódó kis robot közelében ülhet, aki a legjobb barátja volt a világmindenségben. Hálát adott a Készítőnek, hogy Solo kapitánynak sikerült összeraknia Artut, nem is beszélve Leia úrnőről – mert noha Solónak nem volt erőssége a protokoll, neki is megvoltak a jó oldalai. És hálát adott a Készítőnek, hogy véget ért a véres háború.
A foglyokat kis hajókon a birodalmi flotta maradványaihoz küldték – ezzel a felkelő csillagcirkálók foglalkoztak, valahol ott fent. A Halálcsillag teljesen kiégett. Han, Leia és Csubakka kicsit távolabb álltak a mulatozóktól. Némán, szorosan álltak egymás mellett. Időnként a faluba vezető utat lesték. Részben várakoztak, részben próbáltak nem várakozni; képtelenek voltak mást tenni.
Türelmük végül elnyerte jutalmát: az ösvényen, kimerülten, de boldogan, Luke és Lando közeledett bizonytalan léptekkel a sötétségből a fényre. Barátaik elébük rohantak üdvözlésükre. Ölelgették egymást, kiabáltak, ugráltak, egymásnak estek, végül csak szótlanul összeölelkeztek, elégedetten egymás érintésének örömétől.
Egy idő után a két robot is odasompolygott, hogy együtt legyenek legkedvesebb bajtársaikkal.
A bozontos evokok késő éjszakáig folytatták a vad ünneplést, a kis társaság, bátor kalandok hősei, a háttérből nézték őket.
A tűzbe nézve egy múló pillanatra Luke úgy érezte, arcokat lát: Yodát, Bent; talán az apját? Elhúzódott társaitól, és próbálta megfejteni, mit mondanak ezek az arcok, de tünékenyek voltak, mint a lángok árnyéka, azután végleg eltűntek.
Luke ettől egy pillanatra elszomorodott, de azután Leia kézen fogta, és visszahúzta magához és a többiekhez, vissza a melegség, a bajtársiasság és a szeretet körébe.
A Birodalom meghalt.
Éljen a Szövetség!