Eyvind Johnson
KEGYES URUNK, CAROLUS
(Tartalom)
A regényben előforduló helység- és egyéb tulajdonneveket meghagyom abban a formában, ahogy például Nagy Károly titkára, Einhard, és a longobardok történetírója, Paulus Diaconus használja őket. A nevek még e szerzők szövegében is úgyszólván a másolók kénye-kedve szerint változnak. Mivel pedig egyes helységnevek modern és régi formája között alig van különbség, ezeket nem találtam szükségesnek felvenni abba a névjegyzékbe, melyet a könyv végén megtalálhat az érdeklődő olvasó.
E. J.
Nyárfalevélen élni –
Nyárfalevélen biztonságban senki nem élhet.
Mégis, hány bogárka él így, nem is sejtve,
hogy a tanyája nyárfalevél. Otthon és haza
ez nekik az ő világukban, egy nyárfalevél-
világban.
A vihar, mely a 775. év farsangutóján dúlt az Adriai-tengeren, több okból emlékezetes. Következményei, miként hamarosan ki fog világlani, nem voltak jelentéktelenek.
Elmondható róla, hogy ekevasával mély és maradandó barázdákat húzott – talán nem is annyira a tenger síkjába, Neptunus mezőire, mint inkább sokak lelkébe s életébe.
Az akkoriban Aachenben (vagy Aquisgranumban) lakó Johannes Lupigis, utóbb császári titoknok, még a 900-as évek elején is gyakran emlegette ezt a zivatart. Szülővárosában, Forojuliban élte át, tizenhat éves fejjel, a fiatalok sebzett lelkével és nagy érzékenységével. Egész élete során sok minden megmaradt a szívében ebből a viharból, minek okáért e szív soha nem nyert teljes nyugságot – írja krónikájában egy helyütt Agibertus.
Ezen Agibertus a beneventumi Agi nemzetségből valamikor 828 és 830 között vetette papírra az itt következő kivonatos elbeszélés egyes részeit, a maga idejének és eljövendő koroknak okulására. Tudott egyet-mást a Lupigis-szív háborgásairól, és élete egy szakaszában meglehetősen közelről ismerte Johannes Lupigist. Ifjúkorában ő és a későbbi császári és királyi titkár társak voltak egy mindkettőjük számára jelentős, sőt sorsdöntő utazásban, mely Rómából Aachenbe vezette őket, ahol is tetemes ideig éltek azután.
Számos évvel az első róma-aacheni út után, mégpedig 828-ban, Agibertus egy tanulmányút során felkereste Johannes Lupigis szülővárosát, Forojulit, mely Utina szomszédságában fekszik, Friaul vagy Friuli hercegségben, Északkelet-Itáliában. Az Aquileiától és Gradustól sem messze fekvő helység helyes neve Forum Iulii, s valaha Civitas Austriaenak hívták, említi fel Agibertus egy jegyzetben, és hozzáteszi: Amilyen Forojuli földrajzi és politikai, továbbá katonai-stratégiai helyzete, számolok vele, hogy a városnak még módjában lesz nemegyszer nevet változtatni, mielőtt a hold örökre elfakul és más terekre költözik, magunkra hagyva bennünket égboltozatunkkal.
Forojuli környéke, ott az Adriai-tenger északi partján nyomban foglyul ejti az utazó tekintetét, folytatja Agibertus. Az én szememben olyan volt, mintha egy óriás, egy több mint tízujjú, vagy akár százkarmú titáni pogány isten mintázta volna a tájat, játékos kedve, haragja vagy szórakozottsága egy pillanatában olyan erővel nyomva kezét a lágy agyagba vagy nedves homokba, hogy napvilágra préselte az alul fekvő sziklatalajt. A tenyér lenyomatából alacsony dombokkal teleszórt síkság lett, melyet félkör alakú hegykoszorú övez. A völgyek már a teremtés pillanatában felrepedeztek, és mind keskenyebb s mélyebb hasadékokká és szurdokokká nyíltak a hegyek között. A titáni Hatalom – vagy Atyánk, a Mester –, mint képzelem, kezét észak felé fordította, valamelyest homorúan, így alkotta meg az utinai és forojuli magaslatokat. Körmei vagy karmai az északi hegyekig értek, a masszív hegytömegekig, melyek felcsapó hullám szabálytalan vonalához hasonlíthatók: teljesen olyanok, mint sziklából formált hullámtaraj. Távolabb, nyugat felé újabb lenyomatot ejtett a Titán vagy a Mester keze. Talán arcul csapásként földünknek, jelenlegi otthonunknak, ezúttal történetesen dél felé, az Adriai-tengernek fordítva ujjait. A Titán vagy Atyánk karmai vagy körmei durva seprű módján, ujjak boronájaként vájtak a földbe, ágyat tépve a széles, több ágú Tiliamentum folyónak, mely ennek okából több mederben ömlik a tengerbe. Titánunk, Teremtőnk karmai vagy ujjbegyei eközben nyilván csak közönyösen súrolhatták a talajt, gondoltam tanulmányutamon. Mintha a Hatalom, Ő, szerszámait fáradtan vonszoló kézművesre hasonlított volna, vagy munkában megfáradt szántóvetőre, aki az esti homályban csak húzza maga után a villát-gereblyét; férfiember, aki nem gondol már a fárasztó nap ügyére-bajára, vetésre-aratásra. Ilyen szemmel láttam én e tájat, a friauli hercegséget, melyet épp a farsangutó vége előtt a 775. évben nagy sebesen végigsöpört a vihar – jegyzi fel Agibertus pergamenjére a beneventumi kolostorban, ahol késő öregségéig munkálkodott.
Némely felfogás szerint a 775-ös vihart az okozta, hogy a hold ráunt a földre, így hitték legalábbis azok, akiket érdekelt a hold járása, fázisváltozásai, apadása-növekedése és állhatatlan természete. Ám mások úgy vélekedtek, hogy akár a többi vihar, ez is csak egész természetszerűleg, a kemény széllel magyarázható. Előttem a vihar okai nem ismeretesek, én nem is töprengek rajtuk huzamosabban, mondja a jámbor Agibertus. Én annyit tudok csupán, milyen hatást keltett egyesek lelkében. Valóban úgy tépte fel őket, akárha titáni karom lett volna, vagy Isten körmei, melyek vizek árját fakasztják a földből, és könnyek patakját az emberszemekből.
Nem egy klastromi barát és apáca ugyanúgy megrémült a vihartól, mint a többi közönséges ember. Egyes klastromlakók viszont más szemmel nézték, és szívükben más érzülettel. Főképp az olyanok, akik egykor hatalmasak voltak, de le kellett szállniuk a királyság, hercegség, miegymás magas polcairól. Némelyiküket ellenségeik kényszerítették kolostorba, vagy nemegyszer apáik, gyerekeik vagy egyéb rokonság. Egyiküknek-másikuknak kiszúrták a szemét, vagy más módon vették el szeme világát, hogy csupán Istent láthassák mindabból, ami látható. E klastromi rabok, némelyek csak szívük mélyén, mások hangos ujjongással, de mind igen örültek a tomboló viharnak. Azt hitték, elszabadultak a Pokol fő-fő hatalmai, változást és pusztulást hozva a földi világra; megkezdődött a végromlás, és közeledik az Égi Királyság vagy az egyetemes nagy csend. Azt köszöntötték a viharban, hogy révén esetleg Isten parancsolatainak megszegése nélkül maguk mögött hagyhatják a földi lét zárt falait. Meg hogy talán így ellenségeik, atyáik, vagy immáron nagy hatalmú fiaik és atyafiságuk elvesztik hatalmukat, nyeregből kivettetnek, trónról letaszíttatnak, uraságuktól alaposan és örök időkre elsodortatnak, megtöretnek, összelapíttatnak, és összeroppant gerendák meg súlyos, földre omlott kőhalmazok alatt lehelik ki párájukat. Sokan, a különb-különb módon rabságra jutottak közül, csendes örömmel vagy hangosan ujjongva üdvözölték a vihart egy olyan korban, melynek számukra egyetlen értékes tartalma a halálba vetett remény volt.
Mindazonáltal volt valaki, aki nem szentelt a viharnak ilyenféle rémült, kárörvendő vagy gyűlölködő gondolatokat: Anselmus diakonus Beneventumból. Ő egy teherhajó utasaként benn csücsült a vihar közepében, s épp ezért nem idegeskedett.
A vihar főleg azért vált ismeretessé az irodalomban, mert Johannes Lupigis gyakran utal rá emlékezéseiben, Agibertus írja: Ma reggel lent voltam a könyvtárban, ismét elővettem írásait, melyeket itt őriznek a kolostorban, és lapozgattam bennük egy kis ideig. Fiatalságáról szóló művében ekként emlékezik Johannes Lupigis – a 801. év farsangján vagyunk –:
„...és e vihar hatása még ma, huszonhat év távolából nézve sem mosódott el teljesen. Jelentős, maradandó hatás. Erre a viharra gondoltam, ha csak egy pillanatig is, amikor a múlt év végén Rómában, Szent Petrus templomában az első helyek egyikéről szemlélhettem dicső Carolus királyunk császárrá való koronáztatását, mely oly hirtelenül és oly ünnepélyesen zajlott le. Akkor így suttogtam magamban: »Emlékezzél, Johannes!« És röpke gondolataim, sajátos módon, gyerekkori nevemen és otthoni, forojuli becenevemen és longobard nyelven szóltak hozzám: »Johanniperto, Perto, fornaccar, lekaszált tarló vesz körül, de soha ne feledj! Ama faidá-t, harcot, melyet a lég és a tenger vív egymással, olyan hatalmak összecsapása, melyeknek csupán erejét és kegyetlenségét ismerjük; a lég kiszámíthatatlan erejét, e vadul szántó plovus-t, ekevasat, vésd emlékezetedbe!«
Hallottam akkori és jelenlegi hangom suttogását: »Perto, csak nem felejtetted el?«
Suttogva feleltem annak, ami réges-rég elenyészett, vagy legalábbis mostanság már nem mutatkozik: »Nem, minden jelen van. Pihen csendesen. Kezem a császárt szolgálja, szívem parancsát követi, és a lelkemben béke honol.«
Bizony, emlékezetes egy vihar: itt Aquisgranumban még most is meg-megcsap olykor a szele. Mint remélem, már nem sokáig.”
Így fogalmaz Johannes Lupigis önéletírásában. Fiatalsága és élete későbbi folyása azért bilincselt le olyannyira, mert annyi mindenben és oly mélyen érinti a magamét, jegyzi fel a krónikás és kompilátor. Én Agibertus vagyok, és időnként teljes joggal neveznek Félszeműnek. Ifjúkoromban megvetésre méltó bűnös és szoknyavadász voltam, de most már új emberré formált erejével a szenvedés és a hit – figyelő és szemlélődő ember lett belőlem, szabad ember egy kolostor könyvtárában.
A vihar előszele a húsvét előtti hét egyik estéjén jutott el Forojuliba.
Ugyanazon este Rodgaud herceg hírnökökkel felhívatta várába unokaöccsét, Bertoald Lupigist, feleségével és fiaival egyetemben. A herceg nemigen volt beszédes kedvében, és arca, ahogy az ifjú Johanniperto látta, mindinkább a kelleténél tovább sütött cipóra emlékeztetett. A hercegnél azonban épp nagy társaság volt, s ő szívesen elhallgatta megszokott locsogásukat, meg azt a fajta nagyhangú vagy halk hangú fecserészést, melyet megbeszélésnek és tanácskozásnak nevezett.
Johanniperto előre tudta, mi lesz. A locsogás főleg az elmúltak körül forog majd. A frankoktól az elmúlt évben elszenvedett vereség óta a forojuli előkelőbb családok meg az egész hercegség előkelőségei gyakrabban találkoztak, mint annak előtte. A régi s a nemrég letűnt időket emlegették, amikor a longobard nép hatalmas volt, és királyai meg erőskezű hercegei csaknem egész Italiának parancsoltak. Volt királyuk Ticinumban, melyet Papiának is neveztek, és hatalmuk addig terjedt, hogy az északnyugati határ mentén a frankokat fenyegette, s beleszólhattak abba is, amit a pápák Rómában mondtak és csináltak. De mostanság minden a frank király kénye-kedve szerint történik. A hűséget esküdött Rodgaud herceg hatalma körülbelül olyan biztonságban volt a király kezében, mintha olyan valakire bízta volna, akinek sürgős dolga van. A vitézi tettek ideje lejárt. Mostanában minden vitézi tettük az volt, hogy esténként sör, bor, és olykor egy-egy jó falat mellett eltereferéltek a városi gazdag házaknál vagy a környék jómódú gazdáinál és szabad parasztjainál; vigaszt és reményt keresve, elmélázó beszélgetések balzsamával kenegették lelkük sebeit.
Amikor a Lupigis család elhagyta a folyó hídjának túlsó végénél fekvő birtokát, a tizenhat éves Johannipertónak az az érzése támadt, hogy apja és anyja, két bátyja, Warnefrit és Conald, öreg házitanítójuk, Flavianus, meg szolgáik, Fulco és Upert akár valamiféle egyházi vagy talán pogány processzió ballagnak azon a hídon, át a városkapun, be az ódon, római kori városfal mögé, hogy a rövid lejtőn felkapaszkodva folytassák útjukat a vár felé. Még sokkal később is emlékezett e képre, nem tudta elhomályosítani az idő füstje, sőt évek múltán csak egyre élesedtek körvonalai. Ezt látta:
Először a két rabszolgát, fáklyával és kioltott viharlámpával. Fulco oldalazva haladt, kinyújtott bal karjával egyensúlyozva, állát feltartotta, vastag nyakinai megfeszültek, súlyos jobb karja magasba emelte a fáklyát. Nyugtalan árnyékok kúsztak körülöttük a földön. A tűz fénye ide-oda szökdécselt Fulco máskor oly zárkózott arcán, a szokottnál több elevenséget kölcsönözve neki; szeme aranybarnán csillogott, vonásai fintorba görbültek; olyan volt, mintha táncot vezetett volna. Nyomában Upert magas, erős alakja: zubbonyba öltöztetett menetelő szobor. Zubbonya lobogása dolgos izzadság és istálló szagát szórta; a láng nélküli viharlámpát úgy tartotta, mintha sötétjét a fáklyavilágba akarná keverni. A rabszolgák után a testes és délceg családfő következett, lassú, méltóságos lépteivel megszabva a processzió haladását; felesége, Liutperga, a pici, törékeny Liutácska haladt mellette. Liuta nyomában Warnefrit, a legidősebb fiú haladt, az is éppoly magas és erős, mint az apja, majd a fél fejjel alacsonyabb Conald, fél kezét arcához szorítva, mert megint fogfájása volt. Johanniperto, a legkisebb fiú, meg Flavianus zárta be a menetet, oly messze a fáklyavilágtól, hogy nekik már alig jutott valami belőle.
Flavianus egy pillanatig sem tudott csendben maradni: krákogott, torkát köszörülte, mellkasából a téli köhögés maradéka hörgött, orra szörcsögött, szipákolt, szája fújt és dünnyögött, s az egész olyanféleképp szólt, mint gyomorkorgás és macskafúvás keveréke. Teste már hatvanöt évet vészelt át. Johanniperto jól ismerte a sokféle zörej minden jelentését: panasz, megfontolt tűnődés, türelmetlenség, tetszésnyilvánítás, elégedetlenség, vagy mint épp most is, akármikori készség, hogy elmagyarázza, mi hasznos, mi szép és mi viszontagságos az életben, meg hogy mindennemű jóslásokba bocsátkozzon. Nyüzsögtek fejében a gondolatok, s gazdag nyelven szólt a lét változásairól és folyamatairól, még a háború vagy a földművelés dolgaiban is. Tulajdonképpen nem volt szószátyár, de egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha oktathatott: nem volt ura ennek a hajlamának. Bertoald és Anselmus diakonus ifjúságában az ő nevelőjük volt, majd Warnefritet meg Conaldot tanította meg az olvasásra és a betűvetésre, úgy-ahogy, ami nem is volt olyan egyszerű, mivel egyiküket sem érdekelte a tanulás. Mostanság egyedül Johannipertónak szenteke idejét; tíz éve tanította a római nyelvre, négy év óta a görögre, nyesegetve beszédét és latin fogalmazását, azt sem mulasztva el, hogy megtanítsa a nép, a longobardok ősi nyelvére. Eljöhet még annak az ideje is, jelentette ki sokatmondóan. Csordultig volt mozgékony, élő, érett, olykor félig-meddig feledésbe merült tudással, és még álmában is tudott tanítani, állította Johanniperto, aki egy szobában aludt vele. Johanniperto Flavianus majd minden közlését, utalását és tanácsát megértette, azokat is, melyeket az öreg csupán álmos szuszogással, szipákolással, mellének zihálásával és harákolással közölt vele. Minden hümmögésével volt valami mondanivalója.
Származását illetően Flavianus félig, neveltetés dolgában ízig-vérig római volt. Azonban ifjúságát és férfikorát a beneventumi hercegek és a papiai királyok udvarában élte le. Mindenki szerette, becsülte, gyakran felnézett rá; meg senki nem vetette. Nagy emberismerete volt, sokat tudott a nőkről, bármily elvirultnak látszott is testének férfigerjedelme. És különben is, mi a biztos jele az ilyen elvirulásnak? Flavianus fátyolos tekintete néha kitisztult, és szeme ilyenkor nem bölcsességtől, csalafinta idézetektől és jól kanyarított szórendű mondatoktól villogott. Egyszer-kétszer csak úgy mellékesen megemlítette Johannipertónak, hogy egy alkalommal „ellovagolt”. Honnan és mi elől, arról hallgatott. Hangja szomorkásan szólt, de a szeme ragyogott, pillantásának éle volt. Míg a fáklya nyomában lassan ballagtak a vár felé, ez járt Johanniperto eszében. Az is eszébe ötlött, mit mondott egyszer egy cseléd, egy állapotos rabszolgalány: Flavianus mester mindent megszimatol; Flavianus mesternek szólania sem kell: mindent megértünk abból is, amit előköhög vagy harákol. Ma este a sötétet szimatolja, gondolta Johanniperto, jó szaga van. Igen, hallotta, hogyan ízlelgeti az öreg az estét, ezt a furcsa éjjeli homályt, melyből elnyel, aztán felköhög valamennyit, és ki tudja, talán még alszik is benne, ahogy itt bandukol.
Szelíden lengedezett a szél, tavasztól dúsan illatozón. Amikor Fulco megállt a fahíd túlsó végén és magasba emelte a fáklyát, alig-alig remegett meg a láng. A Natisonis folyó zúgott alattuk, hangja tompán, áthatóan morajlott a hegyekben olvadó hó levétől. A parti sziklafal tetején csöndben, sötéten sorakoztak a házak. Az utcákból távoli hangok szálltak, miközben a város készült az éjjeli pihenőre. Néma kolostor, néma új templom, néma öreg templom, melyben már az arianusok hajdani kárhozott lelkei sem kísértenek. Csend honolt a sziklaparti börtönodúkban is, a templom alatt. Lelkek várakozása. Csend és nyugtalanság.
Johannipertónak újra eszébe jutott, hogy apjának ma levelet hozott egy lovas dél felől, s hogy a levél most is oda van dugva Bertoald zubbonyába. „Kebléhez madár búvik”, gondolta a legkisebb fiú egy költemény szavaival. A levél Bertoald bátyjától, a beneventumi Anselmus diakonustól jött, és mint rendesen, most is valószínűleg csak úgy áradt belőle a békesség. Megkönnyebbült a szíve, aki olvasta. De mintha szorongás is lett volna benne, valamiféle szorongás, mint rendesen, egy leheletnyi, egy fuvallatnyi szorongás a sorok mögött.
De most: csend és nyugalom. Nyugalom a városon, a szántóföldeken. Bertoald udvarháza és birtoka, atyáitól reá szállt nagy darab földjei a folyó túlsó partján feküdtek, ahol az aquileiai út indul. A lejtő tetején, a belső városfal immár őrizetlen kapuján belül megállt a Lupigis ház feje, és a külső városfal és a folyó völgye fölött áttekintve megpróbált ellátni otthonáig. Minden sötét volt arrafelé.
– Itt a szél – mondta feleségének. – Remélem, meghozza az esőt, Liutácskám.
– De hiszen csillagos az ég, Bertoald – hallotta anyja hangját Johanniperto.
Haladtak tovább, át a városkapun, felfelé a kurta lejtőn a vár felé. Johanniperto tudta, hogy apja mindig rosszul érzi magát odafenn. Fiatal korában Bertoald nemegyszer állt a sereg élén, legutóbb még a múlt esztendőben is, de legszívesebben a gazdálkodásnak szentelte idejét. Azonkívül a szomszédos Utina városával kereskedett, meg Aquileiával és Trevisóval, és alkalomadtán, békeidőben Ravennával meg Riminivel is. Lovat, vágómarhát, gabonát, olykor kovácsoltvas holmit vitt a piacra. Rabszolgát csak nagy ritkán, bár a szomszéd földbirtokosok közül nem egy megtette ezt, főleg a legutóbbi év során. Ha történetesen, például rosszkedvében, mégis venetus felvásárlók kezére adott egy-egy engedetlen rabszolgát, Liuta előtt azzal mentegetőzött, hogy az Úristen bizonyosan meg fogja bocsátani neki ezt az üzletet. Ha másért nem, már csak azért is, mert sok rabszolga amúgy sem tekinthető jó kereszténynek, és általában nem lehet megbízni Rómához való hűségükben. Meg az is lehet, hogy a rabszolgák maguk is örülnek, hogy világot láthatnak, hangoztatta. De még így sem volt megelégedve magával, és efféle üzlet után napokig még a szokottnál is nagyobbakat hallgatott, ami azt jelentette, hogy nem sok szó esett a házban. Az is előfordult, hogy visszalépett az eladástól, és zokszó nélkül belenyugodott a pénzveszteségbe – mindezt Liuta kedvéért.
Még a domb tetején is enyhe és nyugodt volt a levegő. A várkapu előtt, a sekély várárok felvonóhídján mindnyájan megálltak, hogy, míg a csillagokat nézik, Flavianus kifújhassa magát. Johanniperto azt gondolta, minden csillag egy-egy tűszúrás az égbolt sötét takaróján. A lyukak mintáján át az égi fény pici töredéke hatolt le a földi éjszakába. Mintegy Isten fényének maradéka, az égi ragyogás maradéka felé nyújtogatták a nyakukat. Bertoaldnak és Liutpergának kedves időtöltése volt a csillagjóslás, és Flavianus most megkísérelte reszkető ujjával megmutatni azokat a csillagképeket, melyeket homályos tekintetével látni vélt. Mint sok más alkalommal, most is Johannipertóhoz fordult segítségért:
– Add kölcsön a szemed, Johannesem!
Amint Johanniperto az arcát a magasba emelte, élesebben hatoltak orrcimpájába a tavaszi illatok. Szemét egy pillanatra összehunyorította, és kísérletet sem tett, hogy helyes és értelmes feleletet adjon, vagy igazán segítsen. Egyvalakire gondolt, egyvalakit látott most csupán: Angilát, Rodgaud lányát, Angilpertát, és se füle, se farka válaszokat adott. Flavianus a Bootesről, régi hajósok és daliák e vezércsillagáról beszélt, mely az utat mutatta ezeknek idegen országokba, messzi földre. Nekitüzesedett. Öreg kezei ide-oda tévedeztek térben, csillagászatban, történelemben, miközben repedt hangon magyarázott. Történetesen az emlékezete is repedt volt, s a tudás úgy csergedezett belőle, mint összeszáradt hordóból: sodró, bő áradatban, zavarosan. Egyszerre csak a holdról kezdett beszélni, bár még fel se jött.
– Biztosan föld az is, a mi Luna asszonyunk – mondta. – Még talán lakik is rajta valaki. Egy király vagy herceg; aranytrónon ül. Valamikor azt hitték, a holdon olyan szántóföldek meg rétek vannak, melyeken aranygabona meg ezüstfű terem. Néha kedve volna az embernek odakerülni.
Johannest ellágyultságában nem vitte rá a szíve, hogy vitát kezdjen az öreggel. A többiek szótlanul hallgattak. Lobogtak fölöttük a fáklyák. Conald szája félig nyitva volt, bal arca fogfájástól duzzadt. Warnefrit, rabszolgalányok bikája, nagy borissza, közömbösen ácsorgott, majd nagy elszántsággal nézett fel az égre. Azt hihette volna az ember, a holdat keresi, hogy egyetlen köpéssel telibe találja. Az övé lesz Angila, de talán ez nem is érdekli különösebben. Száját összeharapta, állán előrenyomult a könnyű, aranyvörös legénytoll; fölöslegesen nagy nekiveselkedés ilyen csekélységért. Úgy állt anyja mellett, akár egy óriás. A pici Liuta gazdasszonyi szemmel vizsgálgatta az eget, mintha a konyhakertjét nézegetné. Bertoald szétterpesztett lábbal, tétován álldogált, s nemigen tudta, mit kezdjen a nehezen felfogható csillagképekkel. Talán félt olyan kérdésekkel zavarni őket, melyekre nem tudnak vagy nem akarnak válaszolni; minden bizonnyal tisztelte bölcsességüket, de nem merte próbára tenni őket. A két rabszolga, Fulco és Upert meg olyan pózban állt, mintha az ő vállukon nyugodott volna az égbolt. Ahogy most látta, úgy emlékezett Johanniperto később is mindig erre a képre.
Ő maga nem szentelt különösebb figyelmet a csillagoknak. Tulajdonképpen nem is őket nézte, hanem újból behunyta a szemét, így ismét Angila arcát látta, a tizennégy éves szűz gyengéd vonásait, lágy ajkát és fehér nyakát; látta aranyszőke haját, világoskék szemét. És lelki szeme, kíváncsi kamaszpillantása még ennél is messzebb hatolt, lejjebb, csábosabb vidékek felé. Még ami emléket látása megőrzött a csillagképekből, az is Angila testének körvonalait vette fel. Egészen közel érezte a lányt; ő volt az enyhe szellő, az est minden illata, a csillagfény tavaszi lehelete.
„Soha többé nem jutott osztályrészemül ennyi boldog perc – írta Johannes Lupigis sok-sok év után. – Akiben van vagy volt ifjú férfiszív, és még nem feledte el dobbanásait, meg kell hogy értsen. Igaz, engem sem került el a boldogság, sem a vad, a testi, a földi, sem a szelíd mennyei, holdsugár-lenge, az égi terek üdve, méghozzá a legrendkívülibb körülmények között, de soha ahhoz foghatót nem éltem át, mint aminő az az eksztázis volt, melyben akkor este részesültem néhány rövid pillanatra. Hogy tétova, félénk testi vágy lett volna, nem akarom állítani, de tagadni sem. Nem jártam messze tőle. Bennem bujkált, de nem irányult világosan Angilára. Úgy, ahogy átéltem, inkább a boldogság ábrándja, mintsem leplezetlen vágy volt, hogy a boldogság ura legyek és éljek vele; legföljebb érinteni szerettem volna, vagy még annyit sem; mindössze a közelébe jutni, és belélegezni a boldogság leheletét, oltalmazni, védeni, aléltan sodródni benne, mélyébe süllyedni, jelenlétébe merülni, közelébe járulhatni, színe látásába omolva megsemmisülni. Csupán egyetlenegyszer, egyetlen éjszakára, a Lacus Lemannus partjának egyik szegény és mégis oly gazdag várában jutottam még egyszer ily közel a tökéletes boldogság egy rövid pillanatához, bár ez zabolátlanabb öröm volt, és nem tartott tovább, mint hajnalhasadásig. Ezért látom oly világosan az említett estét, amikor Forojuliban Rodgaud herceg vára felé ballagtunk. Emlékeimben úgy áll előttem, mint az a boldog pillanat, amikor az egész világ, sőt a nagy égi tér is a jóság és boldogság lágy fuvallatában pihent Urunk születésének 775. évében, a húsvéti vihar előtt.”
Hogy az enyhe szellő hogyan váltott át kemény szélre, majd viharra, azt néhány órával később már Rodgaud herceg termeiben élték át.
A hangulat, legalábbis eleinte, nyugodt volt és álmos. Az asztalon mozdulatlan lánggal világoltak a gyertyák. A gesztenyefahasábok nyugodtan égtek a nagy kandallóban; csak a luc- vagy a píneagallyak roppantak néha egyet-egyet. Ma nem lakomát adott a vár ura, csupán csendes, látszólag csendes, esti borozásra-sörözésre, dióropogtatásra hívta vendégeit. Liutperga a hercegnő hálókamrájában tartózkodott. A herceg meg két fia, Gidfrit és Alapert, öccse, Faroald, sógora, Ariulf és két jó barátja, Stabilinus és Felix az asztal mellett ült Bertoald Lupigisszel, Warnefrittel és Conalddal; kupa mindegyikük előtt. Az idősebbek egyelőre halkan beszélgettek, valaki gesztikulált, az egyik gyertya lángja megrebbent. Flavianus közel járt az elalváshoz, ahogy ott ült szörcsögő orral karosszékében a tűznél; jámborul összekulcsolt keze szép vonalú, de már aszott alma módján ráncos. Angila Flavianus lábánál ült egy zsámolyon, várva, hogy az öreg lendületbe jöjjön, és mesélni kezdje történeteit. Johanniperto nagy bátran maga is zsámolyt ragadott, s Angila mellé telepedett, amilyen közel csak merészelt. Törte a diót, a héját a tűzbe dobálta, húsát meg a lánynak adogatta. Ujja hegye ilyenkor könnyedén Angila kezéhez ért, s pillantásuk gyorsan keresztezte egymást. A lány nyakéke minden mozdulatra megcsillant; vékony aranyláncon függő ezüstfeszület volt, rajta zöld és vörös kövek. Angila időről időre felemelte karcsú, finom kezét, játszadozott az ékszerrel; ajka megremegett, elmosolyodott.
A fiú csak boldogságot érzett, boldog nyugtalanságot. Elnézhette a lány arcát, tiszta, hófehér homlokát, keskeny orrát, félig nyitott, gyanútlan száját, álla gömbölyded lágyságát, fehér nyakát. Felébredt benne a vágy: megsimogatni Angila aranyhaját, fölé hajolni és megsimogatni. A lány nyugodt, tengerkék szeme mosolygott, és mintha bármelyik pillanatban kész lett volna felkacagni. Le kellene festeni, gondolta Johanniperto, hogy akármerre jár az életben, mindig magánál tarthassa.
Zavartan fordult az asztal felé. Warnefrit arca merült fel előtte, a következő pillanatban pedig Warnefrit felállt és kiment a teremből. Conald először kíváncsian, majd gyanakvó tekintettel követte. Warnefrit nem maradt kinn sokáig. Visszatérve először a tűz felé ment, nem egyenesen vissza az asztalhoz. A kandallónál megállt, és állát leszegve, termete egész magasából végigmérte öccsét és Angilát.
– Melegetek van?
Szájából esetlenül nyomult elő a különben is bárgyú kérdés. Warnefrit a lány térde felé bámult, nyelve béna volt, torka száraz. Ahogy ez itt áll! – gondolta Johanniperto. Ostoba kecskebak: büdös is, akár a bakkecske!
Warnefrit torkából újabb, rekedt szavak törtek elő:
– Álmodozol, Angilperta? Álmodozol, mi?
– Nem álmodozom – válaszolt rá se nézve a lány; szeme Johanniperto felé mosolygott.
Warnefrit tovább kereste a szavakat, mondott volna még valamit, de cserbenhagyták a szavak. Egy csapásra mélyen elvörösödött, hirtelen sarkon fordult, aztán Felix háta mögött megkerülve az asztal végét, a túlsó oldalra ment. Mintha sötétben tapogatózott volna, vagy harag vakította volna el, térdével, lábával padokba, székekbe gabalyodva talált csak vissza a helyére, ott pedig feldöntötte üres serlegét. Felállította, majd a rabszolga felé nyújtotta, aki teletöltötte korsójából. Warnefrit vadul hörpölte magába a bort, aztán a kelyhet az asztalra vágta, hogy csak úgy csattant.
Conald tágra meresztett szemmel és szájjal bámult rá; csak tátogott bambán. Nemsokára ő is felemelkedett és kiment. Szinte azon nyomban vissza is tért, s akárcsak Warnefrit az imént, az asztal végét megkerülve Felix háta mögött Angila elé nyomakodott. Ostoba és meghökkent atlétára emlékeztetett e pillanatban, akinek zavarában nem jut eszébe, mihez is kezdjen erejével, és jóllehet tizennyolc éves fiatalember volt, kerek arca inkább kisfiúnak mutatta. Felemelte a kezét, és fogfájástól duzzadt arcát megérintette ujja hegyével. Lebámult Johannipertóra és Angilára, fejét esetlenül először az öccse, aztán a lány, majd Flavianus felé fordítva. És – ki hitte volna? – még mondanivalót is talált:
– Ez a Flavianus meg csak horkol itt! Hallod, hogy szörcsög az orra, Angilperta?
– Hallom – mondta a lány, rá se nézve Conaldra; szeme ismét Johannipertóra mosolygott.
Conald tovább állt előttük az arcára szorított ujjakkal és tátott szájjal, újabb szónoklatra készen, de elhagyta az ihlet. Elvörösödött; egyre sötétedő pirulás árnyéka kúszott a nyakától, fel a két pufók arca felé. Munka és lovaglás bűzét árasztotta, s amikor megfordult, hogy visszabotladozzon az asztalhoz, tehén- és lószag maradt mögötte. Egy darabig neki is, Warnefritnek is tűzben égett az arca. Majd mintha egyszerre ötlött volna fel mindkettőjükben ugyanaz a gondolat, elsápadtak és oly krétafehéren ültek a helyükön, mintha azonnali halál várna rájuk. Nem is néztek egymásra. Némán gyűlölték egymást, miközben hol sápadtan, hol vörösen a tűz felé bámultak az asztal fölött.
Az asztal körül duruzsolt a beszélgetés. Rodgaud kalácsarcának vonásai megkeményedtek: most a felháborodás szólt belőle, és terveket vetett föl. Johanniperto nem figyelt oda. Az ő arca sem a kandalló parazsától tüzelt; rá se mert nézni Angilára. Érezte a lány illatát. Azt fontolgatta, mi módon végezzen bátyjaival: tőrrel, bárddal vagy méreggel. Azt remélte, új háború tör ki, és majd kard, lándzsa, nyíl emészti el őket, kelepcébe csaltan, esetleg futás közben, hogy még a hősi halál dicsősége se jusson ki nekik. Például meredek hegyi ösvényen leeshetnének a nyeregből, nyakukat törve, vagy a frankok fogságába kerülhetnének, akik elhurcolhatnák és ablaktalan börtönodúkba vethetnék őket. De amikor felemelte a fejét, és elfogta Angila pillantását, szétszéledtek ezek a gondolatok. Szíve, agya kitisztult, a szenny kicsapódott és leülepedett. A lány elfordította a fejét, profilját mutatva a tűz fényében. Szájának most keményebb rajza volt, arcvonásai megfeszültek, keskeny orra, finom orrcimpáival most merészebb görbületben domborodott, mint az imént; megváltozott, gondolta Johanniperto. Rabsággal fenyegetett madár, mely védekezésre kész, s talán arra is, hogy ragadozó madárrá legyen. Aztán elenyészett ez a gondolat is, Angila a fiú felé fordította az arcát, szeme mosolygott, s ez volt a boldogság.
Odébb az asztalnál duruzsoltak a hangok. Rodgaudé volt a legérthetőbb, és halk szava néha váratlanul élénk, hangos beszéddé erősödött. Bertoald figyelmesen hallgatta, de mint rendesen az ilyen esti megbeszéléseken, most sem szólt semmit. Stabilinus, inas, sovány, hosszú orrú, keskeny ajkú fickó, fortélyos és alattomos gyűlölettel pusmogott. Arcára kiült a gyűlölet; jól emlékezett rá, mit állt ki tavaly, amikor azok megkínozták. Ariulfnak és Faroaldnak is megvolt a maga duruzsolnivalója; az asztallaphoz intézték szavaikat; durva vonású, széles vállú, lomha tekintetű férfiak, talán a sörtől-bortól nehezült úgy el a tekintetük. Rodgaud két fia, Gidfrit és Alapert fontoskodva, nyugtalanul, nekilendülve beszéltek, majd megint vissza-visszafogták a szót; egyenes derekú, erős fiatalemberek, akik nyilván hercegségre vagy talán még annál is többre pályáztak, vagy itt, vagy másutt, akárhol. Conald és Warnefrit nem vett részt a pusmogó megbeszélésben. Alig hihető, hogy sokat értettek volna belőle; Angilára meresztgették a szemüket, és olykor gyűlölködő pillantásokat vetettek egymásra. A kandeláberekben már a gyertyák fele sem volt meg, a lángokat néha enyhe légvonat táncoltatta, egy-egy hevesebb mozdulat, vagy egy-egy lopva elejtett vagy váratlanul elkiáltott szó után. Lenn az ajtó mellett a rabszolgák szedték nehezen, szaggatottan a lélegzetet, mintha hirtelen el-elakadna a szívverésük. Flavianus orra hallhatóbban, élesebben szörcsögött. Ekkor jött meg az első szélroham. Belenyögött a kürtőbe, lenyomta a füstöt; az asztalon meglebbentek a gyertyalángok, és szikraeső szállt fel a kandallóból. Flavianus felébredt és tüsszögött, aztán értetlenül körülnézve, köhögésben tört ki. Johanniperto szeme könnybe borult a füsttől, hunyorognia kellett, és amikor újra ki tudta nyitni a szemét, látta, hogy szikra pattant Angila ölébe. Még mielőtt tudatára ébredt volna, mit tesz, már odacsapott: keze alatt érezte Angila combját. Johanniperto bátyjai felpattantak, Rodgaud herceg arca olyan volt, mint kettérepedni készülő, barna bukta; mindnyájan a tűz felé néztek. De Angila a ruháját vizsgálva, keskeny kezével dióbéltörmeléket és hamuszemcséket söprögetve róla, nyugodtan megszólalt:
– Köszönöm, Perto. Nem volt ideje kiégetni.
Csend. Várakozás. Gyűlölet. Atyai harag.
– Angilperta, menj be anyádhoz! – ordított rá Rodgaud.
A második szélroham épp most tépett bele a kürtőbe, és a termet újra füst árasztotta el.
– De nagyon haragszik – mondta Bertoald Lupigis, és ez volt a legvilágosabb nyilatkozata az egész megbeszélés folyamán; nyugtalanságát tükrözte. – Most vihar van odakinn a tengeren.
Giseverga hercegnő és Liuta aggodalmas arccal állt az ajtónyílásban. Giseverga a kezével legyezte maga előtt a levegőt:
– Hiszen itt minden csupa füst! Édes Istenem, vihar van odakinn!
Amikor a lány odaért anyjához, visszafordult az asztal és a kandalló felé. A gyertyák ingatag fényében Johannipertónak az volt az érzése, hogy Angila őrá mosolyog – és mint az árnyékok és a füst kígyói, ez a mosoly is szétáradt a teremben.
Alig ért Fulco és Upert a várfalon kívül, a fáklyát elfújta a szél, a viharlámpa lángja pedig hirtelen felcsapott, aztán elaludt. A dél felől összesereglő felhők eltakarták a csillagokat és a keskeny holdat. A Lupigis család nekifeszülve a kemény szélnek, óvatosan lépdelt lefelé a lejtőn. Johanniperto karon fogta Flavianust, hogy az öreget fel ne taszítsa a szél. Warnefrit és Conald közvetlenül előttük haladt. A városfal külső kapujánál a legidősebb fiú a vállán át a kisebbik öccse arcába kiáltotta:
– Szóval szikrát oltogat a kicsi Perto!
Conald nem szólt semmit; nyilván megint fájt a foga. Csak szembeköpött a széllel, és telezáporozta a mögötte haladókat.
Flavianus az esti imát mondta a nagyteremben, különösen Szent Donatusnak és saját külön szentjüknek, Szent Barbatusnak közbenjárásáért esedezve.
– Gondoljatok e szegény népre! – károgta. – Óvjátok meg ettől és minden eljövendő viharoktól! Óvjátok tévutaktól, rossz tanácstól, elhamarkodott cselekedettől! Óvjátok balszerencsét hozó tervektől! Könyörögjetek a Mindenhatóhoz, borítsa a béke és nyugalom palástját a zűrzavarra! Könyörögjetek, hogy hozzon ránk jó időt!
Az öreg szokatlanul hosszúra nyújtotta az áhítatot, és Johanniperto sejtette, hogy Rodgaud pusmogó tervezkedését kritizálja az ima leple alatt; nyilván végighallgatott minden szót. Elkalandozó, hellyel-közzel érthetetlen és kacskaringózó imát kanyarított, cirádákat és tüskéket aggatva mondataira. Aztán hirtelen véget vetett az ájtatosságnak, nagy sebbel-lobbal Isten áldását kérve az egész háznépre, a városra s az országra. A várról nem emlékezett meg.
Az imádság után nagyot ásított, és aludni indult. Bertoald megkérte, maradjon még egy kicsit, és ügyetlenül előkotorászta a bátyjától, a beneventumi Anselmus diakonustól kapott levelet.
– Anselm hajója valószínűleg nemsokára megjön Garganusból, Piscariából vagy esetleg Anconából. Már úton is van bizonyosan. Úgy gondolja, húsvétra ideér, de nem egykönnyű elolvasni az írását.
Bertoaldnak nem fűlt a foga az olvasáshoz; rossz tanítványa volt Flavianusnak. Folyvást régi mesteréhez fordult segítségért, azzal a kifogással, hogy nem lát tisztán, bár különben sasszeme volt. Az asztalra tette hát a levelet, a vaksi, álmos öreg elé, és nagy susogásba merültek. Johannipertót nem vonták be; persze ez feszélyezte volna őket, gondolta a fiú. Bertoald nem ismert meg minden betűt, Flavianus alig látta az írást, de egyikük sem kérte Johanniperto segítségét. Warnefrit és Conald ajtaja félig nyitva volt. Warnefrit már kinn járt az udvaron, biztosan valamelyik szolgálónál, de Conald alighanem hegyezte a fülét. Johanniperto bosszankodott és sértve érezte magát, de aggódott is. Amikor pedig végül mégiscsak közelebb settenkedett, bebizonyosodtak sejtelmei. Anselmus feltehetőleg már kinn jár a tengeren, de hamarosan Forojuliba ér, hogy élőszóban adjon elő bizonyos dolgokat „melyekre ezennel csak futólag utalhat, de vissza fog térni, mihelyt Isten segedelmével szeretett öccse, Bertoald házába érkezik”.
Miután Flavianus a levelet töviről hegyire kisilabizálta, elpusmogta, elásította, elharákolta és meghányta-vetette, majd a helyzethez illően egyes részleteit el is hallgatta, így szólt Bertoaldhoz:
– Úgy nézem, Johannest akarja elvinni Beneventumba, meg tán Mons Cassinusra is most mindjárt, vagy később az év folyamán. Azt hiszi, hasznára válhat Johannesünknek is, meg magunknak is mindannyiunknak. Talán mindjárt magával is viszi, bár ez nem derül ki világosan. Jó egészségben van, és mint mindig, sok a dolga.
– Kedves tőle, hogy ránk is szán a kevés idejéből – mondta Bertoald. – Igazi jó testvér. Pertónak mindenben a javát keresi. Talán már mindent el is intézett neki.
Bertoald Lupigis szófukarságához képest ugyancsak hosszú nyilatkozat. Melegség, testvéri szeretet, sőt tisztelet csengett a hangjában. De Johanniperto nagyon nem szerette az apját ebben a pillanatban. Nagy tudományú diakonus nagybátyja, a híres történetíró, költő és tanító iránt pedig, aki annyi pápa, hajdani király és sok herceg barátja volt, utálatot, sőt talán gyűlöletet érzett épp most. Gondolatban vén rohadéknak, pöcegödörnek, korlátolt, minden lében kanál tudatlan totyaknak nevezte, aki vakon beletipor mások kertjébe és életébe, jóllehet a kutya sem hívta.
A legkisebb fiú kiment, járt egyet az udvaron, s érezte, hogyan dudál a fülébe a szél. Én itt akarok maradni! – mondta hangosan. Warnefritet nem látta odakinn; annyi baj. Szokása szerint bizonyosan Rainzával, vagy annak húgával, vagy valamelyik más szolgálólánnyal hált, így töltve ki mérgét. Amikor Johanniperto újra bement, a terem üres volt, bátyjainak ajtaja meg csukva. Bement a saját és Flavianus hálókamrájába, a sötétben levetkőzött és a takaró alá bújt. Száját kiszárította a harag, bánat és tehetetlen szerelem. Angila mosolya járt az eszében, amint a lány a füstkígyók között feléje fordult. Kívül a szél már fákat döngető, tengert korbácsoló viharrá erősödött. Perto úrfi szemébe vad hullám csapott. A másik ágyban Flavianus hallgatta a gyászos morajlást, rövid horkolópróbát tartott, újra fülelt egy darabig, miközben orra nyugtalanul szörcsögött.
Most pedig magáról a viharról:
A vihar délkeleten szedelőzködött, és eleinte látszólag ártatlanul és játékosan csak a port kavargatta, meg a tavalyi hullott lombot söpörte-szórta a Pindus hegyétől nyugatra a görögországi Epirusban. A szellők és fuvalmak kezdetben szinte gyengéden, majd mind pajzánabban suhogtak a friss fű, sok zsenge levél és rügy, meg álomittas fiatal virág fölött. Egy darabig még határozatlanul emberhajra-szakállra fecsérelte idejét a szél, és tavaszias kötekedéssel a frissen nyírt vagy még meg sem nyírt birkák gyapját, vagy nyugtalan kecskék szőrét cibálta kinn a jóni szigeteken, míg végre komolyan elszánta magát. Akkor északnyugat felé iramodott, át a tengeren Italia felé. Corcyránál, a homéroszi regék várószoba-szigeténél, Nausikaa partvidékén gyorsult a rohanása. Míg a tengeren át elérte Brundisiumot az apuliai oldalon, ahol a hajdani, híres-neves, annyiszor megénekelt és fáradt katonáktól elátkozott Via Appia végződik, tovább fokozódott a szél ereje, s ettől fogva már csakugyan számot tarthatott az emlékezetes vihar elnevezésre.
A vihar előjelei, a felkavart levegő nyugtalansága gyorsan elért a friauli hercegségbe és Forojuliba. Diakonus bácsikájának feltehető tengeri útjára gondolva Perto úrfi, Johanniperto Lupigis csendesen, de annál buzgóbban imádkozott Istenhez, Szent Mihály arkangyalhoz, Szent Donatus püspökhöz és Szent Barbatushoz, esedezve, hogy legyen igazi ítéletidő, mely ha nem követel is életet, de a hajóforgalmat mindenesetre jelentősen akadályozza. Ám ha eljutottak is Istenhez és a többi segítségül hívottakhoz a fiú imájának töredékei, teljes mértékben semmi esetre nem hallgatták meg keserű fohászait.
Az immár delelőjére ért vihar pedig oly vad örömmel vagy dühvel szántotta végig Italia keleti partját, hogy házak görnyedtek össze alázatos-szelíden és örök időkre, remegtek a városok, és szerteszálltak a tetők. A Garganus-hegyfok, a táj egyik szép, barlang lyuggatta földnyelve csupán lélegzetnyi biztonságot tudott nyújtani az északi partján fekvő apró kikötőknek. Fel Piscaria, Pisaurum és Ancona vidékéig fölötte keményen végigkarmolta az egész partot a böjti napok durva seprűje. A szárazföldön fatörzsek roppantak ketté, píneákat csavart ki gyökerestül a szél, olajfákat, sok száj évszázados táplálóit, dölyfös ciprusokat hajlított meg, hogy kérgük lehámlott, rostjuk nyögött, sőt jajgatott, és földre hulltak öreg ágaik. Panaszosan sivított a fű, füstölt a föld. Ariminium lakóiban az a gondolat fogant meg, hogy végre megkezdődött az Utolsó ítélet, melyet ugyan mindenképpen megérdemeltek, de jobbkor is jöhetett volna. Ravennában, az egykori exarchátusban rengett a sík föld, és Nagy Teoderik minden egyes földlökésre ide-oda zötyörgött a koporsójában. Kőkockák színt változtattak és kihullottak a szentélyek mozaikjából, kerge bolhák módjára szökdécselve a padlón, és Galla Piacidia szép sírkamrájában összekoccant a szentképek foga. Ravennától északra úgy fortyogott az angolnahalászok lagúnája, akár a Pokol legöblösebb bográcsa, s amelyik angolna kíváncsian kidugta a fejét a vízből, nyomban a partra is repült, ahol Comiaclum félelmet nem ismerő férfi lakosai, már akik a szabadba merészkedtek, kosárszám szedték össze őket. Mindenütt az alkalomhoz illő, különleges imákat rendeltek el, csakhogy efféle nagy erejű imákat találni, vagy azon nyomban kitalálni nem is volt olyan könnyű. A titokban még mindig pogány vagy arianus rabszolgák már-már feledésbe merült vagy botorul értelmezett bálványokhoz, mások üdvözítőkhöz fohászkodtak. Vén uzsorások életüket vesztették a felgyorsult szívműködéstől, adóslevelek örvénylettek a szélben, és eme zűrzavar és gabalyodás nem egy helyen átmeneti kiegyenlítődés forrása lett.
Emberre, világra tekintet nélkül, a vihar csupán az Ég kifürkészhetetlen akaratát és előre nem látható, most éppen dühöngő kedvét követte. Egy írásban később azt a nézetet fejezte ki valaki, hogy a vihar dúlása volt az első világosabb jele annak, hogy az Úristen Carolusnak, Frankhon királyának szolgálatába szegődött. Így volt-e vagy sem, az ítéletidő egyre zabolátlanabbul robogott Ariminium felé, és balszárnya tombolását a Padus alföldjének belseje felé terjesztette, ahol is minden falu és város megemlegette látogatását. Az emberek rémülten húzták be a nyakukat, és a vad orkánban iszonyattá fokozódott rémületük. Ezután Bononián, Mutinán és Parnán vágtatott át üvöltve ez az elemi erő, az iszonyat eszköze, végigdúlta Ferrariát, Mantuát és Pataviumot, majd Trevisumra, Utinára, Forojulira és Venetiára vetette magát, mintha hihetetlen kiterjedésével egyidejűleg mindenütt jelen lett volna. Rajtaütött Veronán és Brixiumon, szárnya csapása pozdorjává tört, karma megtépett mindent arrafelé is, és ugyanakkor ott süvöltött Longobardia hajdani fővárosa, Ticinum fölött is, melyet másképpen Papiának is hívnak. Közben soha nem tapasztalt, vagy legalábbis előző viharokról még fel nem jegyzett zabolátlansággal tornyosult a magasba. Képzelhető, milyen hatást keltett ez a zabolátlanság az egyszerű, tanulatlan, végletekig rémült asszonyokban és emberekben.
Az előreszáguldó levegő ereje csupán jóval Mediolanumon túl kezdett megcsappanni, a hegyóriások és az Alpok tövében, a frank és rhaetus földek határvidékén. Ekkor már közel járt az ellankadáshoz, és pihenni kívánt. Ott fenn északnyugaton és északon eső keveredett bele, melyből csakhamar jégeső, majd fenn a hegyekben hó lett – hogy nemsokára, vagy később, a nyár folyamán elolvadva megárassza a folyókat.
Lelki fájdalmától, vagy rendszerező és kommentáló, tudós igyekezettől vezetve Johannes Lupigis sok jelentést összegyűjtött arról a viharról, mely oly nagy befolyást gyakorolt életére.
Egy helyt így ír, szokása szerint óvatosan:
„Ha a tenger egy bizonyos pontján még erősebb lett volna a vihar, ha tovább fokozódott volna a szél sebessége, egy bizonyos szerencsétlenségre vezetve, mégpedig épp arra a szörnyűségre, melyért az Istenhez és szent égi – sőt egyéb – hatalmasságokhoz könyörögtem, akkor minden bizonnyal más szavak kerültek volna erre a papirosra. Ha bekövetkezett volna az a hajótörés, melyet ifjonti, elvakult haragomban oly igen óhajtottam, márminthogy legalább egy bizonyos hajót nyeljen el az Adria, vagy zúzzon össze az itáliai parton..., akkor bizony, gondolom, aligha ülnék most itt Aquisgranumban. Ha pedig egyáltalán nem támadt volna vihar, és Isten, Szent Donatus és Szent Barbatus többek között – úgy nem dönt, hogy ily módon sújtsa az embereket, akkor a széllökés, a későbbi események előhírnöke, nem kotort volna bele Rodgaud herceg kandallójába. Nem pattant volna szikra Angila ölébe, rokolyájába, és kezem nem érték volna olyan ingerek, melyek akkor oly nagy mértékben megszabták és irányították sorsomat. A szerelmemre és a vágyra gondolok; e két erőre, mely épp ez alkalommal tárta fel előttem sorsdöntő hatalmát.
Ha a vihar nem kezdődött és fejeződött volna be a 775. év húsvétját megelőző napokban, talán Anselmus bátyám is más belátásra tér, szájába más szavak tolulnak, hogy elhagyják ajkait. A herceg ingerültsége, mert szívében már benne volt az ingerültség, még mielőtt a szikra után csaptam, ily módon leánya testét illetve, nos, ez az ingerültség sem buggyant volna fel olyan erővel akkor este, vagy pedig talán más utakat keresett volna magának. Igen, megvolt benne az ingerültség, de nyugalmi állapotban, s még nem jutott el a tervezgetésig. A harag – vérünk egyik nyirokleve, fluiduma, melyet később alaposan és hosszasan tanulmányoztam mind önmagamban, mind más emberek szívében –, Rodgaud haragja talán másként vezetődött volna le, mint a küszöbönálló lázadásban. Minden másként alakulhatott volna.”
Ám a vihar ment a maga útján.
Az Adriai-tengeren három-négy napig súlyosan megszenvedte a hajózás. Amelyik hajó nem jutott kikötőbe a sekély vagy sziklás itáliai partokon, vagy nem roppant szét, szárazra vetve széltől, hullámveréstől, az észak felé sodródott, minden elképzelhető módon manőverezve, hogy épségben maradjon. A Halál felkerekedett szállásairól és állomáshelyeiről, útnak indulva, hogy vessen és arasson. Sós víz öblögette sokak torkát, de nem meghűlés elleni gyógyító medicinaként. Száz és száz kéz kapkodott hullámok tovasikló, szétporló, csalárd meneküléssel és kapaszkodóval kecsegtető taraja után, a rajtuk himbálózó szalmaszál után. Félelem nyüszített, zokogott, és a pusztulás hangja harsogott az őrjöngő szélben. Vadásztak a Halál kopói. Habzó pofájukból a nyál fejekre fröccsent, melyek a nekidühödt tengeri mezők szintje alá merülve libegtek a halak nyugodt birodalma felé. Már élettelen testek újból felbuktak, szemrevételeztetés céljából – épületes, ám tovasikló látványképp azok szemének, akik még görcsösen ölelték a hajók egy-egy roncsdarabját, messze a parttól, vagy éppen a felcsapó víztől körülörvénylett sziklák közelében, melyektől minél messzebb szerettek volna kerülni. Sokakat ölelt át a víz álma, vert eszméletlenné a víz dühe: ott hevertek szerteszét, halálukat várva. A vizeken körbejárt a Halál.
Igen, a Halál sétált egyet az Adrián. Körbejárt a hullámokon, a vízhalál hegyein, a hosszú hasú haláldombokon. Köpenye csapkodott körülötte, kopói ugattak, csaholtak és vonítottak, mint a Halál kutyái, amikor eljön az ideje. A holdat, Bootes vezércsillagot és Siriust szólították. Dühödt-vidám kutyaerővel szóltak, csaholtak és vonítottak az égi és egyéb hatalmasságok felé. A tisztük volt, hogy a Telhetetlent segítsék fárasztó és sürgős dolgában, a részeg megvetésben, a szívvidító aratásban, a lankadatlan, nem rossz, nem jó magszórásban, kaszasuhintásban. A Telhetetlen pedig csak haladt, haladt, és karmos lábai körül magasba fröccsent a víz. Úgy rugdosta félre a hullámokat, ahogyan télen a vándor a hóbuckákat a hegyben, vagy ahogyan a vad meg a vadász göröngyöt, mohát, avart rúg a vég vagy a jó zsákmány felé vezető csapáson. Ilyen volt a Halál az Adrián ezen a vad, maró kedvű, éhes kopóktól kísért böjti vadászaton. Mit fogott, mekkora lett zsákmánya, aratása, és mennyit vetett, erről nincs részletes tudomásunk. A kasza suhogott a hullámhátakon, hullámvölgyekbe siklott, egészen le a mélybe. Nem számolt szemet, kalászt, kepét. Vadászott, vetett, aratott, nem törődve, mit hagy maga után. Ilyen volt ő: azért fogadták fel, hogy vessen, arasson, ő pedig azon volt, hogy a jó időből egyetlen perc is kárba ne vesszen.
A kereskedelem jelentős veszteségeket szenvedett.
Venetus evezős hajók, melyek rabszolgarakománnyal tartottak Kelet, Sicilia vagy Africa felé, egyre-másra süllyedtek el, amikor a nyílt tengeren rajtuk ütött a vihar. A kormányukat vesztett, törött árbocú hajótestek hosszú órákig himbálóztak a hullámokon, mígnem megteltek vízzel és alámerültek. Más hajók fedélzetéről a hullám vízbe sodort rabszolgát, legénységet és utasokat, majd a Halál kaszája és seprűje kitessékelte őket az életből is. A víz torka nyelésre tárult, és habzsolva zabált, ha nem is úgy, ahogyan Perto úrfi képzelte Forojuliban. A vihar tarolt, de nem az ő óhaja szerint. A veszteség szó soká forgott közszájon a partvidéken akkoriban, de ez nem az a pótolhatatlan veszteség volt, melynek elszenvedéséért oly buzgón könyörgött az Éghez és ellenlábasához; nem az a gyász, melynek átéléséért térdre borulva esedezett. A nagy veszteség és gyász nem maradt el, ó, nem; csak másokat ért, akik nem imádkoztak érte.
Amelyik hajó úgy-ahogy átvészelte a vihart, anélkül azonban, hogy kikötőbe jutott volna az anconai földnyelv mögött, mely odébb tessékelő könyökként mered a tengerbe, vagy Senogallia, Fanum, Pisaurum, esetleg Ariminium táján menekült volna révbe, az most a hátszélben a ravennai part és Classis felé tájékozódott. Ha pedig Isten segedelme vagy a hajósgazda jó szerencséje vagy ügyessége oda sem vezette, akkor szinte a tenger akarata, a természet törvényei és a tengeráram szándékai ellenére észak felé igyekezett tengeribeteg, sérült és kimerült utasaival. Isten irgalmára hagyatkozva hányódtak a hullámokon, és próbáltak továbbkecmeregni, hogy a Renus, Padus vagy Athesis folyók torkolatában, esetleg a venetus öbölben vessenek horgonyt. A víz fenyegető erejével szembeszállva több hajó átvágott Istria félszigetének északi oldalára, a tergestei öbölbe, ahol a szárazföld északkelet felől elzárja az Adriát. Csupán néhány, jónál is jobb evezősöktől irányított, és a szerencse különleges kegyében sütkérező hajónak sikerült kicselezni a leggonoszabb kaszasuhintásokat és a halált hozó söprű táncát, s így érni el életük, kormánylapátjuk és vitorláik rongyainak birtokában Ravennától mindjárt északra a comiaclumi nagy halászlagúna ismert angolnabirodalmát.
E hajók egyike különlegesen emlékezetes. Evezőpadok nélküli, potrohos kereskedőhajó volt, s mint a legtöbb teherhajónak, ennek is igen viszontagságos lett az útja. Bizonyos mértékben tehát mégiscsak volt foganatja Johanniperto Lupigis ifjontian kétségbeesett imáinak.
A hajó a Garganus-fok déli oldaláról futott ki bőr-, gyapjú-, étolaj- és jófajta borrakománnyal, továbbá töméntelen zsák száraz babbal és búzával, Ancona felé igyekezve. Minden remény megvolt rá, hogy az út biztos és jövedelmező üzleti vállalkozás lesz.
A Viestus-földnyelvtől délre még meglehetős volt az idő; a szél kedvező és nem túl erős. A hajó már túljárt a piscariai szakasz felén, amikor a vihar kezdte kimutatni a foga fehérjét. A hajósgazda mindjárt meg is próbált itt is, ott is szélvédett parthoz jutni, hogy mentse a rakományt. Valamicskét egyetlen, de annál értékesebb utasára is tekintettel volt, a beneventumi Anselmus diakonusra, akit mint tudós szerzőt és udvaroncot híres emberként ismert egész Italia.
Amint a Garganus-fokot elhagyták, a szél mindinkább orkánná fajult. Jócskán kinn jártak az egyre jobban háborgó hullámokon. A hajósgazda nem tudta mihez tartani magát, és miután nem sok kilátása volt rá, hogy veszély nélkül kikötőbe ér, mást nem tehettek, mint hogy tovább vitorlázzanak észak felé.
Anselmus diakonus nem először járt tengeren, és jól bírta a hullámverést. Olyan kedélyes és hasznos útitársként viselkedett, ahogy csak tellett tőle, és ez nem is volt kevés. Amint a hajsza meg a hajó hánykolódása közben olykor-olykor egy kis lélegzethez jutottak, elmondta, hogyan ért Beneventumból a samniumi völgyeken át le az észak-apuliai síkra, a Garganus-fokhoz. Hallgatóinak az az érzése támadt, hogy kedélyes kirándulásról volt szó, mintha a diakonus tánclépésben lejtett volna végig az egész úton. Aztán az udvari életet ecsetelte Arichis herceg várában; Adelperga hercegnőről is megemlékezett, aki művelt, sőt tudós, még mindig fiatal, buzgó keresztény hölgy, s szépségének, mely hercegeknél magasabb rangú főembereket is megigézett, messze földön nagy híre van. Tulajdonképpen – mondta a diakonus – ő Rómába igyekezett volna, a kerülőt se bánva, csak hogy Hadrianus pápával eszmét cseréljen, aki sajátos módon immár több mint két éve ül a Szent Trónuson. Szívós pápa, mint látszik; jól megállja a helyét; erős szikla, melyben az Úrnak kedve telik; ért hozzá, hogy kihasználja ellenségei gyengeségét és szájtátiságát. Mindazonáltal nemegyszer annyira szorongatja a világ állhatatlansága és a sok római viszály, hogy valakivel neki is ki kell beszélgetnie magát. De Anselmus nem szereti a kapkodást. Mielőtt Hadrianust felkeresné, először inkább kerülőt tesz, vagy talán épp utat rövidít Forum Iulii felé, túl Utinán és Trevisumon. Igazi útiláz vett rajta erőt, hogy ez a gyönyörű tavasz beköszöntött, mondta. Odafenn Forum Iuliiban lakik a rokonsága, őket szeretné húsvétra meglátogatni; már rég nem találkozott szeretett öccsével, Bertoaldusszal, meg annak hitvesével és gyerekeivel. Húsvét után újabb kerülőt vagy talán épp átvágást tervez, egy hosszabbacska kanyart fel Ticinumba, a hajdani fővárosba, melynek más neve Papia. Ezt az ambiciózus útitervet nyíltan, tréfálkozva és választékos nyelvezeten adta elő; előadásából sem hiányzott a hullámverés.
Anselmus diakonus mindennel szívesen eltréfálkozott, kivéve az olyasmit, ami szent és tiszteletet parancsol. Úgy viselkedett, mint bármely közönséges ember, és diakonusi hólyagjának úgyszólván szent tartalmát mindig szél iránt ürítette, nehogy pecsétet ejtsen köpenyén, így is elárulva, hogy ismeri a tenger fortélyait. Soha nem habozott megemlíteni, sőt akár kedélyesen a szélbe kiáltani, micsoda istenáldása az ilyen életerős hólyag. Amikor a vihar még jobban nekiveselkedett, ide-oda dobálva a hajót, és a rémült legénység szinte megszakadt az erőlködéstől, hogy az irányt annyira-amennyire tartani tudják, menekülést remélve, Anselmus megnyugtatóan bohó vagy pezsdítően tréfás szavakkal igyekezett a hajósgazda meg a matrózok félszét csitítani. Amikor pedig mindenki úgy érezte, már-már a pusztulás szélére jutottak, finom és ildomos modorban előadott, de őszintén szólva eléggé vaskos tréfákkal hozakodott elő. Még verset is szavalt, olyan egyvelegfélét; fennhangon imádkozott, vagy szokásához hűen szent életű férfiak és nők élettörténetét mesélte, főként viharos tengereken átélt kalandjaikat, melyek mindig rendkívüli és csodás meneküléssel végződtek. A vihart is túlharsogó történetek nemegyszer ugyancsak borsosak voltak, s nyilvánvalóan vagy épp akkor költötte, vagy kikötői kocsmák és matróztivornyák éjjeli anekdotakincséből merítette őket a diakonus, de épp ezért tartalmazták mindama tápdús és erőt adó lelki zamatot, melyre az adott körülmények között nagy szükség volt. Egyik-másik szavát elnyelte ugyan a szél, a habok zúgása meg a hajó oldalát döngető vaskos hullámok zuhogása, jelenléte mégis nagy könnyebbséget jelentett a vihar fáradságos, nyomasztó pillanataiban.
Ancona partjai nem hoztak menekülést; a fok hegyes könyöke nem fogott fel elég szelet. A hajósgazda a fok mögött, attól távolabb, északra szeretett volna kikötni, de a vihar és a háborgó víz nem ismert irgalmat. A hajó üldözött vadként szimatolt a víztől ostromolt szárazföld felé, de mindig rémülten hőkölt vissza. Visszaevickélt a nyílt tenger felé, már amennyire az erejéből futotta, aztán a szerencse kegyéből nagy keservesen elsodródott Senogallia, Fanura, Pisaurum és Ariminium előtt. Közben a rakomány értékes gyapjúbáláit, bőrkötegeit, borostömlőit, -kannáit és -hordóit és egy halom zsákot nagyobbrészt vagy a hullámok sodortak el, vagy a matrózok maguk hajigálták be a vízbe. Két, mellesleg már sérült és hasznavehetetlen matróz a szél vagy a hullámok közreműködésével ugyancsak menthetetlenül a vízbe veszett, az olajoskorsók nagy része pedig összezúzódott a hajófenéken.
A hajósgazda ekkorára már csaknem megháborodott saját ordítozásától, a kimerültségtől és a boroskorsóktól, melyekből erőt igyekezett meríteni. Nem egy ízben férfiatlanul kétségbeesett zokogásban tört ki; arcán patakokban folyt a könny, vagy oly bőségesen sodorta a tengerbe a szél, hogy az áradattól jelentősen megnövekedett a víz mennyisége és sótartalma. Rekedten rikácsolta az Isten, a vihar, a hajó, a legénység és a diakonus fülébe, hogy a tönk szélére jutott. Tenger szégyenének, szárazföld mostohagyerekének, hajóskapitányok és -gazdák legnyomorultabbjának, égi-földi hatalmak által igazságtalanul megrövidített páriának nevezte önmagát, akin, íme, mit sem segít, hogy egész életében nemcsak istenfélő, hanem körültekintő, sőt körmönfont volt. Nincs már semmi keresnivalója a fedélzeten, bömbölte. Legegyszerűbb, ha nyomban a tengerbe vetik, ha meg Urunk és Megváltónk még ez egyszer szárazföldet ad a lába alá, felhagyva minden további reménnyel, rabszolgának adja el magát. Könnye egyre dúsabban áradt, rikácsolása kezdte elérni azt a szélső határt, melyen túl már a rekedtség és némaság csendje következik. Hite is összezavarodott. Káromló módon üvöltötte bele a viharba, hogy hajlandó bármely istent segítségül hívni, csak életét el ne veszítse. Arianus vagy egyiptus hitre is áttér, sőt ha kell, akármelyik kő, fa vagy bálvány előtt leborul, melynek ereje vagy hajlandósága van őt megmenteni.
Az istenkáromlás egyik ilyen pillanatában Anselmus diakonus átvette a kapitány szerepét. Mint tudjuk, nem volt újonc tengeri dolgokban, bárhogyan viselkedett is; a tengeri viharokat pedig legalább annyira ismerte, mint az emberi szív viharait. Férfias, határozott és határozottságot keltő szavaival új életre keltette a legénység önbizalmát; arcvonásai, hangja, vitorlavásznat, -kötelet, kormányrudat biztosan igazgató jártassága erőt adó gyógyírként hatott. Irányítása alatt a hajó végül is révbe ért Ravennától valamelyest északra, a kövér és ízletes angolnáktól hemzsegő lagúnáiról híres-nevezetes Comiaclumban, mely az exarchátus egyik védőbástyája.
A diakonus ismerte e partvidék szárazföldi és vízi útjait. Úgy mérte be az irányt, hogy a szél meg a víz sodra az alkalmas csatornába tessékelje őket a píneáktól védett keskeny tengerszoroson át, onnan meg szépecskén ellavírozott az apró szigeteken fekvő, lagúnákkal tagolt kis városig. A legénységnek testét-lelkét megtörte a vihar. Kezek, lábak, hátak lehorzsolódtak, kimarjultak és különb-különb módon megnyomorodtak; inak rándultak, izmok bénultak többé-kevésbé, orrok benyomódtak, fogak csorbultak, bordák repedtek. Senki nem úszta meg seb és karcolások nélkül, maga a diakonus sem, egy matróz pedig úgy megzavarodott, hogy meg kellett kötözni, mert mindenáron át akarta magát vetni a korláton, hogy a vízen járjon, vagy az angolnák közt az iszapban keressen biztonságot. A kötélzet rosszabb állapotban már nem is lehetett volna, a vitorlák ronggyá tépve, a pallók meghasadva, a hajótest meglékelődve. A karcolásoktól eltekintve csupán Anselmus diakonus volt többé-kevésbé elfogadható állapotban.
A lagúna kikötője úgy volt kifundálva, hogy elsősorban kisebb halászhajókat fogadjon be, de a nagy hasú kereskedőhajó azért mégiscsak beleügyeskedte magát anélkül, hogy megfeneklett volna az iszapban. Menedékhelyükkel meg voltak elégedve, jóllehet a partvidék nem volt a legbiztonságosabb. Rablás, fosztogatás és egyéb erőszakos cselekmények látták el különjövedelemmel és eleséggel a halászokat s az angolnákat. A patkányok híztak és nagyra nőttek. Fényes napvilágnál a háttérbe húzódott a helyi nép, ha idegenek tűntek fel. Határterület volt ez a vidék. Frankhon királyának háborúja a longobardok ellen befejeződött, legalábbis a felszínen. De a háttérben még ott volt a békétlenség: harapásra kész fog, vágásra lendülő kard, alkalmas pillanatra váró tőr, nyílvessző és zendülő beszéd.
A felszín alatt – az arcvonások gondolatot leplező felszíne és a földkéreg alatt, ahol az emlékek laknak, sőt beljebb is a mögöttes területek hegyeiben, barlangjaiban és erdeiben, valamint a síkságokon és ingoványokon – még nem ült el végleg a tavalyi háború, s nem is igen szándékozott elülni egyhamar. A Ravenna és a római Szentszék közötti feszültség mit sem lankadt. Hogy az Isten kinek a pártjára állt, napnál világosabb volt mindenkinek, aki látni és hallani akart, de hát ha sok volt az olyan, aki nem akart? Az urak közül nem egy, de még a silányabb népből is sokan alig tudták türtőztetni már egy év óta kénytelen-kelletlen magukba fojtott bosszúvágyukat, és szerették volna visszaadni a kölcsönt. A partvidéken nem a vihar volt a legnagyobb veszély.
De a comiaclumi végvárban és halászlagúnákban épp most, az ellankadó vihar idején, az élet békésnek hatott. Sajátos módon, vagy nagyon is érthetően talán, a magas vízállás csillapította le nemcsak az angolnákat, hanem a halászokat is. Ez utóbbiak nyomorúságos lábbelije még a szokottnál is nyirkosabb volt, és házaik vagy kalyibáik falait úgy átjárta a nedvesség, hogy a gonosztettek elmaradtak vagy elodázódtak. Meg aztán az sem volt lehetetlen, hogy a viharvert apuliai hajó fel van szerelve védőfegyverekkel, és legénysége meg tud még markolni kardot-lándzsát, s meg tudja még feszíteni az íjat. A homályt áttörő napfényben valami meg-megvillant a fedélzeten. A lagúna elővigyázatos, de kíváncsi népe egy férfit pillantott meg ott, aki az írástudók és szent életű személyek világos köpenyében ujja begyével egyenként ellenőrizte, elég éles és nem rozsdás-e a hajón a sok kard. A diakonus néma, de metszően meggyőző prédikációt tartott a comiaclumi lakosoknak.
A hajósgazdába a kikötőben visszatért a tetterő. A legénység használható részével kimerette és tömíttette a hajót, ellenőriztette az árboc maradványait, kijavíttatta a hajóbordákat, -köteleket és -vitorlákat. Visszatértek reményei, s ezt nem is hallgatta el. Azt tervezte, hogy felmegy Venetiába, mihelyt a hajót kijavították, és végleg elcsitult a vihar. Odafenn új rakományra tehet szert, jó üzleteket köthet; pénzesládáját nem dobta a vízbe, és ha ügyesen kereskedik, talán kárpótolhatja magát azért, amit elvesztett a viharban.
Azzal a szigorúsággal, mely olykor kicsengett nyájas hangjából, Anselmus diakonus azt kérdezte tőle, vajon nem délre irányuló rabszolgarakománnyal szándékozik-e kárpótolni magát. A hajósgazda, aki immár teljesen visszanyerte lelki egyensúlyát, és újra normális volt, erre elvigyorodott, és azt felelte, azt majd az Úristen dönti el, aszerint, milyen időt és üzleti lehetőségeket ad. Minden az Úr kezében van, mondta jámborul és eszélyesen. Egy bizonyos: semmi kedve nincs üres kézzel hazatérni Apuliába. Eleget szenvedett már. Nagy családja van: fiai, akikből hajósgazdát, kereskedőt, gazdálkodót vagy talán papot akar nevelni; lányai, akiket ki kell házasítani. Mélyen átérezte keresztényi kötelességét, hogy becsületesen gondoskodjék a gyermekekről, akiket reá bízott az Isten.
Anselmus diakonus egy becsületes ábrázatú és nem túlságosan tagbaszakadt angolnahalászt fogadott meg vezetőül a megbízhatatlan lápvidéken. Egy nap, egy éjjel gyalogoltak a szárazföld belseje felé, hogy biztonságosabb tájakra érjenek. Anselmus poggyásza csupán egyetlen batyu volt; útonállók szemében se nem elég nagy, se nem elég érdekes. Értékeit, mint írószerszámát, egy-két pergament és iratot, valamint a pénzt bőrzacskókban hordta a mellén. És amint később maga mondogatta: szív nevezetű derék zacskója pedig gondolatokat, titkokat, üzeneteket, intelmeket és terveket tartalmazott. Teljesen nyíltan viselt kardot, tőrt és íjat, amihez így, utazás közben joga is volt.
Útikalauza egészen Ferraráig követte. Itt öszvért kerített magának, és Isten segedelmére, a Megváltó védelmére és saját józan eszére hagyatkozva, hajsza és sietség nélkül Bataviumon át Trevisumba ment. Estelente, ha talált fogadóra, abban, ha nem, püspökházakban, gazdaságokban szállt meg, vagy népének szerény városkáiban, melyek néha atyafisága kezén voltak, és mindenütt szíves fogadtatásra lelt.
Alig akadt, aki ne ismerte volna Anselmus diakonust. Természetesen megpróbálták kiszedni belőle, mi járatban van, és mi célt szolgál az útja, meg hogy mi hírek járják odalenn délen. Elmondta, hogy Arichis herceg udvarából jön, Beneventumból; megtekintette a Garganus-fok szent barlangjait, és meglehetősen fáradságos, de nem egy tekintetben érdekes tengeri átkelés után jutott el Comiaclumba. Szakálla tincseit óvatosan rendezgetve, nyájasan mosolygott, elgondolkozva meg-megvakarta a tarkóját, és részletes válaszokat adott, ám inkább útjáról és már ismert eseményekről, mint arról, mi célból kelt útra. Kék szeme barátian, okosan csillogott: ritkán egyesül ilyen vizsga élesség ennyi jóindulattal. Amikor arról faggatták, mi újság van a világban meg a duzzadozó és – sokak óvatosan nyilvánított nézete szerint – máris éppen eléggé nagyra duzzadt frank birodalomban, valamint annak legfrissebb itáliai dudoraiban, a diakonus azt felelte, nincs hőbb vágya szívének, mint hogy széles körű, mély és tartós béke honoljon mind e helyeken. Mindent átható béke, mondta, nem pedig halál és kín, rablás és bosszúállás. Remélte, hogy a jövendő békességet és szerencsét hoz a longobard népre. Meg valamennyi más keresztény népre is, tette hozzá, a frankokat és rómaiakat is beleértve. Remélte továbbá, hogy a vihar óta egyre tartó makacs szél végül mégiscsak elül még nagypéntek előtt.
Ennyit sikerült kiszedni belőle.
Pénze bőven volt a diakonusnak, főleg bizánci és római aranya és ezüstje. Lassú öszvérét Trevisumban tüzes fiatal lóra cserélte, és megmutatta, hogy nemcsak széken, hanem nyeregben is délcegen ül; hogy friauli lónevelő vidékről származik. Pontosabban akarta kimérni útját, és maga megszabni, mikor érjen Utinába és Forum Iuliiba. Utunk sebessége, akárcsak életünké, az Úr kezében van, mondta, de jó ló hátán jobban szabályozhatja az ember a sebességet és a megérkezés idejét. Személyét illetően nem volt oka sietségre, ám úgy vélte, az sem volna például helyes, ha az ember megkísérelné visszatartani a hajót, melyet az Úristen szele egy bizonyos irányba hajt. Napjainkat azért kapjuk, hogy megbecsüljük, maradéktalanul kihasználjuk őket, és jól bánjunk velük, mondta hallgatóságának, akik ha talán nem is mindig értették szavait, mégis barátságosan, tisztelettel figyelték, és büszkék is voltak rá, hogy a honfitársuk.
Amint Trevisumból felkerekedve maga mögött hagyta a több ágú Tiliamentum folyót és Utina városát, útitársakhoz jutott négy harcfi vagy volt harcfi személyében. Fiatal longobard harcosok voltak, akik a múlt év során hagyták ott Desiderius király megvett és szétszórt hadait, megúsztak fogságot és sok más lehetséges büntetést, és a vereség óta idegen földeken kalandoztak, nem mindig a legegyenesebb úton. Nemigen látszott meg rajtuk, hogy sürgősen vissza akartak volna térni a békevilágba. Azonnali hazatérés helyett saját szakállukra és mulatságukra folytatták a harcot, ha alkalmuk nyílt rá. A friauli vitéz urak biztonság okából jól meg voltak rakva ezüsttel-arannyal s más értékes portékával: abban a hitben, hogy szülővárosuk, Forojuli és az egész hercegség teljesen ki van fosztva. Hogy az elmúlt hosszú hónapok alatt hol s merre jártak, arról nem beszéltek. Arról sem ejtettek sok szót, mivel töltötték idejüket, de tudni vélték, hogy a frankok kegye immár addig terjed, hogy valamennyi hazatérő longobard harcos szabadon gondoskodhat úti elemózsiáról, és még csak különösebben sietnie sem kell.
Ansehuus diakonus firtatni kezdte, vajon nem raboltak-fosztogattak-e saját népük földjén is, Északnyugat-Longobardiában; kijelentette: érdekli a háború minden megnyilatkozása és jelensége. Óvatosan csűrve-csavarva a szót, de ingerült hangon azt válaszolták a legények, hogy bizodalmukat az Úr kegyelmébe vetik. Eddig még nem látták jelét tiltakozásának, úgyhogy vitték, ami mozdítható volt – minthogy gyakorta ez is az Úr akarata hadban kivérzett, megsarcolt és megnyomorított vidékeken. Hálával és alázattal köszönik neki a kedvező alkalmakat, mondták.
Az út során többször is faggatta őket, mi a helyzet Papiában és még messzebbre nyugaton, s főleg arról, mitől fél és mit remél a nép. A legények szavaiból arra lehetett következtetni, hogy Papia-Ticinumnak még csak a közelébe sem merészkedtek. Pergő nyelvvel magyarázták, mennyire utálják az erős, éber őrséggel – nekik talán ellenségeikkel – megrakott városokat; igazság szerint minden városnak gyengének, teljesen védtelennek kellene lennie természetesen a szülővárosuk kivételével. Más szóval, azt tudták csupán, hogy valószínűleg még mindig nagy a fejetlenség, s hogy mindez a megelőző nemzedék lelkét terheli. Az előző generáció, a mostani öregek, sem elég tisztán nem látták előre, se rendesen elő nem készítették a háborút, a harcokat pedig rosszul vezették, ők maguk, a háború végfázisának ifjú, lovasított martalócai, tulajdonképpen mindenki másnál jobban megszenvedték a háborút, ők lakolnak az öregek vétkei miatt. Most arra voltak utalva, hogy úgy lássák el magukat, ahogy tudják, és nincs kihez fordulniuk tanácsért; természetesen megadják az öregeknek a tiszteletet, de semmi okuk rá, hogy továbbra is rájuk hallgassanak. Igazán nagy csalódás, mondták, hogy az öregek így lóvá tették őket. És egyre csak azt hajtogatták, hogy Isten nyilván jóváhagyta minden tettüket, s máris megbocsátotta akarva-akaratlan elkövetett ballépéseiket. Megszenvedtek, de büszkén és töretlenül viselték a nélkülözést és a kudarcok súlyos terhét; egyetlen csalódott háború utáni nemzedék nem viselt még ily nagy terhet ekkora önérzettel.
Anselmus diakonus ekkor megkérdezte, honnan merítették vagy hallották e gondolatokat. Azt válaszolták, hogy csak úgy felmerültek bennük, talán ott termettek a szívükben, vagy a levegőből, esetleg magából az égből szálltak le. Ők voltak az az ifjú nemzedék, melynek végre leesett a hályog a szeméről. A szenvedés ajándékozta meg őket tisztánlátással, ha nem vettek is részt a tulajdonképpeni küzdelemben. Hisz alig fordult komolyabbra a harc, a frank király már meg is nyerte, ők pedig értelmes emberek módján megfutottak, elrejtőztek, várva az alkalmat, hogy úgy-ahogy kárpótolják magukat a kiállott szenvedésekért.
Anselmus diakonus nem óhajtott szenvedéseik mélyére hatolni, annyit jegyzett meg csupán, hogy a kimerítő lovaglással, rossz ellátással, keserű vereséggel és a hosszú hazafelé meneküléssel terhes háborúhoz képest mind a négyen szemlátomást jó húsban vannak. Erre egészen felpaprikázódtak, sőt szinte megveszekedtek. Gyilkosságról, bosszúról ordibáltak, az elkeseredés bősz haragját emlegették, mely a keményen próbára tett, mindenben csalódott, de a nehézségekben büszkeségre, tetterőre edzett fiatal keblekben dúl. Jó darabig acsarkodtak így, s oly fenyegető hangon, hogy a diakonus feszes tartásba merevítette inas, izmos testét a nyeregben, és mintha csak véletlenül tenné, kardjának markolatán nyugtatta a kezét.
Nem lett verekedés. Anselmus diakonus hangjával, mosolyával és barátságos pillantásokkal lecsillapította az ifiurakat. Szép komótosan elmesélte nekik útját Beneventumtól idáig, beleértve a tengeri vihart is. Nemsokára amazok is megcsendesedve és ésszerűen, a harcokba belefáradt férfiak módján gazdálkodásra, kereskedésre, a békéből és a vereségből adódó lehetőségekre fordították a szót. Amikor meg Anselmus körbemutatott az Utinát övező sík lágy hajlatain, ahová közben belovagoltak, atyáik és önmaguk hazájába és hercegségébe, elnémultak, és a harag eltűnt arcvonásaikról. Elnézve a széles völgyeket, ahová saját állításuk szerint évek óta annyira visszavágytak; az északon és keleten felmagasló hegyeket, melyek vízzel táplálják az ő isteni terv szerint futó folyamaikat, könnyekig ellágyultak, sőt fel is zokogtak a hazafelé lovagló harcosok. A diakonus beszélt a tiszta égről, a még érezhető, de egyre csendesülő szélről, mely, akár a harag, szintén meg tud csendesedni; beszélt a zöld szőnyegről, melyet az Úr parancsára a természet terít szét a földeken; szólott a hegyek koszorújáról, remekbe szabott szakadékairól, meredélyeiről és hófedte csúcsaik szent, fehér kebléről. Mindez szelíd és hálatelt hangulatot keltett mindannyiuk szívében. Emlékeztette a fiatalembereket, mily kevéssé dúlták fel Friulit, a Teremtő kezének eme lenyomatát a frankok; mily békésen és jó állapotban nyugszik szemeik előtt, és milyen égi és földi oltalomban pihen háborítatlanul domb és síkvidék.
– Igazi remekmű! – mondta nekik.
Öröm szállta meg a férfiakat; csendes hangon magasztalták szülőföldjüket. És megint eszükbe ötlött, hogy nem üres kézzel, hanem zsákmánnyal térnek meg igaz otthonukba. Nyeregtarsolyaik és zubbonyuk korca tömve volt gyűrűvel, karpereccel, pénzzel, gyönggyel, és talán leölt ellenség vagy más katona meg paraszt barbár módon, szégyenletesen levágott orrával, fülével, egyéb micsodájával.
Vígan lovagoltak Utinán át, végig a síkon, fel a forojuli dombok felé. Három nap választotta el őket nagycsütörtöktől, és lelküket megszállta a húsvét várakozása, és az öröm, hogy erőben-egészségben célba értek.
A diakonus öccsének tágas udvarházában szállott meg, a folyón átvezető híd közelében. Kora délután ért oda, a nap hetedik órájában. Bertoald, Liutperga és Flavianus szeretettel, Warnefrit és Conald tartózkodástól nem mentes, tisztelettudó gyanakvással, Johanniperto pedig kíváncsian és gyűlölködve köszöntötte.
Johanniperto meg volt győződve, hogy Anselmus bácsi nyomban magával viszi, elragadva tőle az élet legnagyobb boldogságát: hogy Angila közelében lehet. A találkozás első perceiben a fiú arra gondolt, hogy az adriai vihar túlságosan is lagymatag és kíméletes volt, s a világ tulajdonképpen ugyancsak szűkében van a valamirevaló, igazán pusztító viharoknak. Úgy vélte továbbá, hogy a hold, renyhe és puhány módra, nem nagyon igyekezett a mélységek vizeit derekas hullámokba gyúrni; durcásan zúgolódott az égi hatalmasságok és vízáramlatok ellen.
Gyűlölsége azonban nem tartott sokáig. Amikor Anselmus a kezét rátette fejére, mintha még férfitermetet nem ért fiúcska volna, majd a szemébe nézett, csappanni kezdett gyűlölete, csillapult és eltompult aggodalma.
– Sokat gondoltam rád, Johannesem! – mondta a diakonus. – És abból, amit Flavianus mond, úgy látom, szinte már kész írástudó vagy.
A száz nyavalyától gyötört, hol félvak, hol félsüket Flavianusnak szárnyakat adott az öröm. Dicső nap volt ez neki, a legnagyobbak egyike. Fejébe szállt a lelkesedés, lába megfiatalodott, hallása, látása kitisztult, s azt várhatta az ember, hogy mindjárt táncra perdül. Nyomban a régi jó időket kezdte emlegetni. A szokottnál világosabban emlékezett ama napokra, amikor Anselmus tanítója volt; amikor néha veszekedve, zsörtölődve, úgyszólván tölcsérrel töltögette fejébe az elemi tudnivalókat, a csiszoltabb római, görög, majd némi héber nyelvezetet; először itt, majd követve őt az akkor Mediolanumban és Ticinumban székelő udvarba, onnan meg Beneventumba. Flavianus rövid emlékképei roskadásig meg voltak tűzdelve kérdésekkel a dolgok állásáról, a jövő kilátásokról, a beneventumi tudós irományokról, a Rómában elhangzó nyilatkozatokról, a Mons Cassinus-i időjárásról, meg különféle személyekről és útvonalakról. Csak úgy tobzódott a szavakban az örömtől, és egyszerre csak azt vették észre, hogy mindenki a másik szavába vág: ily nagy volt a vígság Bertoald Lupigis házában.
Anselmus diakonus az ötvenediket taposta akkoriban, magas termetű férfi, nem kisebb, mint Bertoald és Warnefrit. De mozgásra nem olyan nehézkes, mint amazok, hanem fürge, magabiztos, és mégis mértéktartóan nyugodt, mint afféle tudós, udvaronc. Johanniperto végigvizsgálta. Nagybátyja vöröses hajába, vörös szakállába még alig vegyült ősz szál. Világoskék, rendesen szelíd szeme olykor igen élesen tudott pillantani. Szája határozott rajzú; állkapcsának izomzata világosan kifejezte elszánt természetét, de bármikor készen állott széles, jóízű mosolyra is.
Forojuli városa nyomban nyilvánítani akarta tiszteletét, másról sem beszéltek, mint hogy milyen bölcs, milyen kitűnő író, és mily nagy szava van a hatalmasoknál. Anselmus nevét suttogták, harsogták a város egyik falától a másikig. Rodgaud herceg, a fiai, sógora, testvére, meg jó barátai, Stabilinus és Felix, általában az egész várnép megbecsüléssel vagy legalábbis nyílt bizalmatlanság nélkül tekintett a diakonusra, és kíváncsian várták, mi híreket hozott Rómából és Beneventumból. Már a megérkezése utáni estén meghívót kapott az egész Lupigis família a várba. A diakonus Angila fejére tette és egy darabig rajta nyugtatta kezét, miközben csillogó, mosolygós szemmel figyelte Johannipertót.
Ekkor más ember lett a Perto fiú. Szívébe visszaköltözött a boldogság érzete, és egyben az életbe vetett hit, s a világ és Isten iránti bizalom. Apja, anyja, Flavianus – sőt talán Warnefrit és Conald is – büszke volt a tudós és nagy hírű férfiúra, Beneventum és Mons Cassinus Anselmus diakonusára, aki az öveik közül való volt, s akiben családjuk a szellem legmagasabb régióiba emelkedett.
Hatalmuktól teljesen vagy majdnem teljesen megfosztott hercegek és falusi potentátok – már amelyik el nem menekült vagy fogságba nem esett – emlékezve kuksoltak váraikban és udvarházaikban, ha még volt nekik.
Egy éve tartott már a béke. Még nem elég idő ahhoz, hogy feledni lehessen a keserű napokat, amikor Carolus, frankhoni király bevette Mediolanumot, Papiát és Veronát, s harcban járatos frankjainak és igaz keresztény hitre térített szász zsoldosainak segítségével véget vetett Desiderius longobard király uralkodásának és birodalmának. A foglyul ejtett Desideriust, királyi hitvesével, Ansával együtt északra vitték az Alpokon át, a longobard földet pedig a római pápának ajándékozta – ezzel a szóval mondták – Carolus király, aki imitt-amott új herceget, másutt meg új vazallust állított a régi helyébe. Azután nyugalom szállt mindenekre – akár a por, bizonyos emberek nézete szerint.
Forojuliban tudták, hogy Desiderius fiának és jog szerinti örökösének, Adalgisnak sikerült a vereség után Veronából Bizáncba jutnia. De a hajdani király sorsáról nem voltak pontosabb értesülések. Híresztelték, hogy – mint ilyenkor szokás – kiszúrták a szemét, vagy egyéb módon vakították meg, fülét-orrát lemetélték, haját csúfságára levágták, mielőtt heréit kivágva egy Corbeia nevű vár vagy kolostor pinceodújába vetették volna, ahol csakhamar felkoncolták, vagy lassú éhhalállal vetettek véget életének. Akik magukat jobban értesültnek tartották, és nagyobb megértést tanúsítottak a változások iránt, azon a nézeten voltak, hogy a frankhoni király tulajdonképpen jószívű ember, aki jól bánt Desideriusszal és Ansával – társalgásával, filozofikus és szent történetekkel és elmélkedésekkel, valamint finom falatokkal kedveskedve nekik; ostáblajátékkal, énekkel és zenével szórakoztatva őket a tudománynak vagy Istennek és a szenteknek emelt csarnokokban.
Az istenadta nép, zsellérje, parasztja, az iparos, szabad vagy félszabad munkás meg rabszolga, amund és fulboran, free és aldius pedig, mint mindig, most is beérhette azzal a hittel, hogy az Úr mindent kedvére és természetesen mindenek hasznára igazgat; hogy a napok az idők teljessége felé haladnak, üdvös feledést hagyva maguk után. Titokban azt remélték, hogy a Sors, azaz különféle isteni erők szövedéke, vagy az Atyaisten, Dominus Noster, Salvator és Heriro végül is mindent a legjobban elrendez. Például úgy, hogy a frankhoni királyt súlyos – és remélhetőleg gyötrelmes – kór pusztítja el, ha ez az Úr akarata. Vagy merész döfés, vágás ejt rajta sajgó sebet, mely lassan elfekélyesedik és halált hoz, de nem elég lassan ahhoz, hogy a királynak ideje legyen újabb gaztetteket kifőzni, mielőtt halálsikollyal a Pokol mélyébe zuhan.
Még a föld is belenyögne abba a zuhanásba! Voltak, akik – egyszerűbb körökben – esküdtek rá, hogy Carolus király termete kétembernyi, melle bősége túltesz négy férfién, és reggelire azon nyersen egy egész birkát vagy negyed ökröt fogyaszt el.
Így kezdődött a legenda.
A forojuli várban és kúriákban regék és legendák felé fordultak fülek-szemek. Flavianusnak sok dolga lett. Mesélt is szívesen, de mindannak emléke, amit ifjúkorában látott, hallott vagy egyéb módon tapasztalt és a kolostori könyvtár irományaiban összeolvasott, gyakran összegabalyodott a fejében, meg az öregedés is megtépázta őket. Az öreg találomra és különösebb összefüggés nélkül kalandozott ide-oda Alboin király, Rosamunda királynő, Ratchis vagy Liutprand korában. Csak úgy mellékesen elkottyantotta, hogy a régi jó – vagy a hajdani rossz – időkben koponyákból itták a sört meg a bort. Lehet, hogy ez csak egyszer esett meg, egy bizonyos történelmi alkalommal ez nem világlott ki Flavianus szavaiból. Népük vándorlásainak ábrázolása meg néha olyan tekervényes lett, hogy az öreg kénytelen volt előkeresni saját följegyzéseit, hogy egyenesbe jusson. Saját irományát olvasva elámult, mi minden tudományt összeszedett: nem volt miért szégyenkeznie.
Mindenesetre elgondolkoztatta hallgatóságát. Szavai nyomán elképzelték, hogyan érkezett két-háromszáz évvel azelőtt Italiába és Forum Iuliiba a nemes longobard nép keletről, vagy arról az északi égtájról, melyet az Éjfél Honának neveznek. Vissza soha nem térnek arra a vidékre. Az ő földjük Italia, határai egészen Beneventumig és Samniumig nyúlnak dél felé. Itt maradnak, itt győztek, éltek, és itt győzték le őket. Majd ha egyszer az ellenség kardját kicsorbította, szemét elhomályosította az idő, talán visszanyerik hatalmukat. Az idő halad: számítani lehet rá.
Flavianus egyik tárgyról a másikra ugrált; szava úgy lengedezett, mint a pislákoló gyertyaláng. Mi, mondta, meg: minket, holott tulajdonképpen ő római volt, legalábbis szegről-végről; így mondta: a miénk, mert már oly régen élt és tanított közöttük.
– A mi szent hazánk! – károgta szokatlanul hevesen, és úgy sipított, mintha fojtogatnák. – Innen el nem megyünk! – hangoztatta szenvedélyesen, rajongva. – Atyáink nem kívánkoztak vissza a mesék elátkozott erdeibe, a hómezőkre, ahol a tél egyetlen hosszú éjszaka, a nyár meg egyetlen hosszú, ködös nappal! Oda többé vissza nem megyünk!
Gyűlölettel beszélt erről, most is, mint már annyiszor. Az éjhoni nyárban nem megy le a föld korongjának vagy gömböcének karimája alá a nap, ahogy pedig Isten kigondolta és eltökélte. Nem rejti fényét a hegyek mögé, hanem az erdő széle vagy a tenger fölött lebeg, és vérvörös fénnyel izzik. A tengert többnyire sűrű jég fedi. A jeget sok helyütt iszonyatos ár sodorja, mely forgácsként szívja örvényei mélyébe a hajókat. Ott, az Éjfél Honában megnyílik a tenger, szirtek törnek felszínre a kásás jégből, a hajók hanyatt-homlok zuhannak alá a rianásba, és a Tengeri Szörny pofája összezárul körülöttük, jégfogai ízzé-porrá morzsolják őket, aztán csak a roncsok darabjait meg a hullákat okádja ki magából.
Flavianus elszöszmötölt a jól ismert történetekkel, és elbeszéléseket, regéket ásott elő arról, mint szaporodott el egykor a mostani longobardok hajdani törzse olyannyira, hogy el sem fértek Éjfél Honában mindannyian. Guodan isten és hitvese, Frea megparancsolta, hogy a nép fele kerekedjen föl és nézzen új földek után. Engedelmeskedtek az isteni parancsnak, sorsot vetettek, és a nép fele útnak eredt. Ez a horda több emberöltő múltán Pannoniába, onnan meg ide, Friuliba és Italiába jutott. Itt megtalálták igazi hazájukat, ahol sokáig hatalomban és jó sorban éltek, míg most el nem hagyta őket a szerencse.
– Várnunk kell, mást nem tehetünk – mondta Flavianus.
Értelmetlen szavak. Sem reményt, sem vígságot nem csepegtettek a hallgatóságba, még csak a szokásosnál jobban el se keserítették vagy szomorították. Az emberek körülülték Flavianust, hallgatták, hogy múljon az idő. Igen, itt a helyük; itt várnak vagy nem várnak majd valamire, földjüket művelve, szerszámukat forgatva, árendások, béresek, szolgálók, rabszolgák sarkában járva. A legéletrevalóbbja még óvatosan üzletelni is fog Venetia és Ravenna kalmáraival. Mások térdet-fejet hajtanak a frankok és Róma előtt; idegen, erős királyok zsoldjába szegődnek; harcolnak délen, északon. Sokan a kupát emelgetik az est óráinál, és hallgatják a tanító, mesemondó szavát, a szavalót, igricet vagy regöst, míg el nem nehezednek, s le nem zárja szemüket az álom. Aludni, reggelre kelni, várni tovább, vagy már nem is várni, hogy történik valami. Türelmetlenül még több bort-sört vedelni, valamelyik mesemondó öreget szólásra bírni, faggatni erről-arról, s végül beérni válaszul annyival, hogy öreges, rekedt hangján azt mondja: nem tudom, nem jut eszembe.
Most egy darabig minden megváltozott.
A még mindig elég szeles húsvét alatt az öregebbek sok mindenről faggatták Anselmus diakonust; az volt a híre, hogy szinte mindent tud. Minden felvilágosítást megkaptak tőle, mintha különlegesen öblös zacskóba csomagolva tartott volna készen mindenféle választ és tudnivalót. Nem mindig adott világos feleletet, és hajlékonyan, mosolyogva tért ki a túlságosan friss politikai és katonai kérdések elől.
– Erről a kérdésről nincsen kialakult nézetem – mondta. – Senki nem ismeri a frankok ránk vonatkozó terveit. Mindamellett feltételezem, hogy kárunkat nem akarják.
Annál szívesebben szólt viszont – és nemegyszer nagy lelkesedéssel – szent emberek és asszonyok életéről. Sokáig elidőzött a longobard nép saját szentjénél, a beneventumi Szent Barbatusnál, aki több mint száz esztendeje, Grimuald király korában élte földi életét, s aztán testi halála után is tovább tevékenykedett népe javára és dicsőségére.
Hosszú, különlegesen világos, sőt saját fényében ragyogó történetet kerekített róla.
Barbatus buzgó pap volt; hite szilárd, lelke erős. Nem helyeselte beneventumi honfitársai magatartását a mennybélieket illetően. A beneventumi longobardok meg voltak ugyan keresztelve, de még mindig nem tagadták meg pogány hitüket, olyannyira, hogy a város falain kívül egy ligetben megtartották egyik régi bálványukat. A faragott kép egy nagy, tekergő viperát ábrázolt, annak hódoltak nagy hajbókolva. Azonkívül egy fát is tiszteltek; vadul ügetve lovagoltak néha körülötte. Frissen nyúzott birkák és kecskék bőrét szokták az ágaira akasztani, kihasítottak egy-egy csíkot belőlük és megették. Egyszóval nagyon elmaradottak voltak, s még nem jutottak el az igaz keresztény hithez.
Barbatus pap, aki immáron ott ül az Úr jobbja felől, komolyan feddette őket, amiért Guodant vagy Wotant, e hamis isteneket próbálják szolgálni, akik nyilván az Ördög követei és cimborái, s ugyanakkor szemforgató módon úgy tesznek, mintha az igaz Isten, Dominus és Heriro, Salvatorunk hitét vallanák. De intelmei süket fülekre találtak. Barbatus ezen mélységesen elszomorodott, és éjt nappá téve azon bánkódott, milyen nagy bűn terhét veszik magukra oktalan honfitársai.
Ekkor nagy had élén megjelent Constantinus bizánci császár, hogy magához ragadja a longobardok Beneventumát, miként torkát kitátó farkas, készen, hogy zsákmányát befalja. Elfoglalta és feldúlta Apulia csaknem valamennyi városát, benyomult Samniumba, és ádáz acsarkodással ostromolta Beneventumot. Szinte tajtékzott farkaspofája, amint megpróbálta a gazdag várost bezabálni. Oly szörnyűséges volt, hogy beleremegett minden longobard szív. Kíméletlenül folyt az ostrom, és a körülzártak egy idő után minden reményt feladtak a menekülésre. De amikor Grimuald király fia, Romuald beneventumi herceg már éppen ki akarta nyittatni a városkapukat, hogy utolsó emberéig harcoljon a bizánci császár, e falánk fenevad és martalóchordái ellen, előlépett Barbatus pap, és így beszélt:
– Térjetek meg valamennyien nyomban és őszintén az Úrhoz; tagadjátok meg tüstént a hamis isteneket, és pusztítsátok el bálványképeiket, mihelyt alkalom lesz rá! Akkor meg fog segíteni benneteket!
E szavak hallatára Romuald herceg megígérte, hogy valamennyi beneventumi visszavonhatatlanul és mindörökre megtagadja a hajdani pogány isteneket. Akkor Barbatus bement a Szent Szűz templomába, és oly hőn imádkozott, hogy az Istenanya képének szeméből megeredt a könny. És íme: Constantinus császár már másnap reggel megszüntette az ostromot, és hadával Nápolyba, az ő birodalmának városába vonult. Több helységet feldúlt, és gazságot gazságra halmozott. Útja során eljutott egészen le Siciliába, és olyan rémületben tartotta az ottani népet, hogy végül fürdőkádjában kellett megölni, mely tettet közvetlen környezetének és baráti körének tagjai hajtották végre.
Alig tűntek el a császár öldöklő és fosztogató, bár a mondott alkalommal ugyancsak lógó orrú hadai a hegyek között Neapolis felé, Barbatus fejszét ragadott, és a pogány ligetbe ment. Ami erővel csak Istentől ihletett haragjában tehette, tövestül, mindenestül apró szilánkokra hasogatta a bálványfát, a szilánkokat pedig úgy szétszórta ezerfelé, hogy a fának írmagja se maradt. Ugyanezt cselekedte az ördögi viperabálvánnyal; még a nyomát is eltörölte a földről e Sátán szerzetének. Ettől fogva aztán erősen és pogány kísértéstől meg nem fertőztetve virult a keresztény hit Beneventumban.
A diakonus derűs előadásában vidám történet kerekedett az esetből, jóllehet már benne voltak a nagyhétben. A hallgatók nevettek Constantinus császáron, akit kitessékelt Beneventumból Urunk akarata, a Szűzanya könnyekre fakadása, és legfőképpen természetesen Szent Barbatus rendületlensége és ékesszólása. Mindnyájan megkönnyebbültek, amikor a diakonus így szólt:
– Így hát ugyancsak megjárta ez alkalommal az Ördög meg egész pereputtya!
– De mért vonult el a császár? – kérdezte valaki.
– Bizonyára álmot látott; különben nem találok más magyarázatot.
De hallgatói nem érték be ennyivel.
– Úgy képzelem, álomkép vagy látomás formájában megjelent neki a felséges Szűzanya – mondta a diakonus. Más magyarázatot nem találok, mint hogy megdorgálta, talán azt is mondta, hogy minden kincs úgyis el van rejtve, a pestis meg hamarosan kitör. És hát nem az a legfontosabb, hogy az Ördög kudarcot vallott?
A tudós férfiú füle minden kérdésre nyitva állt, de a jövőt illetően semmiben nem adott határozott tanácsot. A jövő oly bizonytalan. Sötétség borítja, de ezt a sötétet bármikor áttörheti fénypászta, fénysugár. A maga félelmét és bánatát többnyire szelíd és derűs szavakkal leplezte. Nyilván nem akarta, hogy több engedményt tegyenek, mint amennyi elkerülhetetlen. Egy ilyen alkalommal arra célzott például, hogy bizonyos engedékeny longobardok, akiknek nevét elhallgatta, azt tanácsolták legyőzött honfitársaiknak, vágassák le homlokba fésült üstöküket, hagyják hosszan a nyakukba nőni, sőt még azt is, hogy nyiratkozzanak kopaszra, mert így könnyebb sisakot hordani.
...aki ily módon ide-oda költözteti haját, mondta Anselmus, ezt mintegy annak jeléül teszi, hogy a szíve vágyait is átköltözteti, vagy teljesen lemond arról, hogy bármi mást is kívánjon magának, mint megfelelő tökfödőt.
...meg más efféle szégyenletes kitalációt. A hajzat ide-oda tologatása, meg újmódi hajviselet végül is arra vezetne, hogy szabad longobard férfiak külseje – mármint azoké, akik nem kolostorban élnek – mit sem különbözne rabszolgákétól vagy rómaiakétól, mármint a rosszféle, régimódi rómaiakétól, nem mint a mostaniak, akik barátaink, tanítóink...
Így ütötte el tréfával ezt is, meg egyebeket is, és egyre-másra nevetésre vagy mosolyra bírta hallgatóit, jóllehet már benne jártak Urunk szenvedésének hetében. Némelyik hallgatója – legalábbis Johanniperto – észrevette ugyan, hogyan igyekezett alázatos vagy élénk és gyakran bolondos kifejezéseivel elfeledtetni a legyőzöttekkel a nap gondjait. Vajon más utakra akarja-e téríteni őket? Talán Rómához közelebb csalogatni – vagy egyenesen a frankhoni királyhoz? Közelebb mindkettőjükhöz, hogy szorosabban kapcsolódjanak ide is, oda is?
– Hát Róma? – kérdezte ravasz, keskeny képével Stabilinus; halk szavú, de serény kérdezősködő.
– Róma most erős – mondta a diakonus.
Hallgattak, vártak valamire.
– Egyszer újra Róma kezében lesz majd a hatalom – mondta Anselmus.
Az öregebb férfiak pillantása egymást kereste, de hallgattak.
– A jövőről persze én se tudok semmit – mondta a diakonus. – De most az egyszer Carolus király Róma legerősebb támasza. Az ő keze pedig erős.
Szavait felfogta a hallgatók néma várakozása. Rodgaud herceg a sovány Stabilinusra sandított meg a jó húsban levő, zömök Felixre, azok meg visszasandítottak rá. Egymásról a diakonusra, a diakonusról vissza egymásra cikázó pillantásuk mintha tükrök villogása lett volna. Bertoald nagyterme néhány kiélezett pillanatra degeszre tömődött csenddel, a csend gyapjújával. Hallgatóztak kifelé. Vajon kifújta-e magát végre a szél? Vagy csak pihen a vihar, és újra visszatér? Talán csak a feléig jutott még, és újabb viharos éjszaka, zivataros napok, hosszú égiháború vár rájuk? A gyertyák és a kandalló fénye nyugtalanul szökdécselt az arcokon. A falakon fénylettek a Lupigis nemzetség régi, használhatatlan pajzsai, meg az Éjfél Honából és Pannoniából magukkal hozott ódon szablyái, tőrei. Szökdécselő fény, árnyak és emberek csendje ölelt magába mindent.
Bertoald a testvére mellett ült; annak jelenlétében szokása szerint tiszteletteljes csendbe burkolózott. Másik oldalán, az asztalfőn Rodgaud herceg ült, zömöken, köpcösen: maga a komor, megtestesült elszántság. Olyanok gondolta Johanniperto –, mint egy három személyből álló ítélőszék: két széthúzó akarat, közbül a harmadik, a közvetítő.
Akaratok az asztal körül.
A herceg megvakarta rövid, széles orrát. Arca, mint mindig, most is a kelleténél barnábbra sütött buktára emlékeztette Johannipertót. Két pofája súlyosan kerekedett, és olyan cserzett volt, akár egy hajósgazdáé. Bizonyára az étel, a sör meg a bor tette pirospozsgássá. De Rodgaud apró, éles, szürke szeme gyorsan el tudott sötétülni, ezért is volt olyan veszélyes a pillantása: vadul elszánt, kemény akarat tükre. Emberei megszokták, hogy ellenvetés nélkül engedelmeskedjenek. Éppen ez benne a veszélyes, dörmögte egyszer Bertoald Lupigis tavaly, amikor még úgy látszott, Rodgaud biztosabban ül hercegi székén a várban. Ravasz ember, de nem előrelátó, ötlött fel hirtelen Johannipertóban. Ez benne a veszélyes.
Stabilinus, Felix meg a várbeli többi meglett férfi egyenes háttal ült széken, padon: feszült gyanakvással. Rodgaud fiai kalandra éheztek. Magasabbak és délcegebbek voltak, mint az apjuk. Derűs hatalomvágy sugárzott róluk, és olyan fiatalok voltak, hogy még sandítani sem tudtak, hanem csak nyíltan bámultak. Kalandvágyóan meregették a szemüket, s nyilván rabszolganőkkel, vagy öklelő kedvű béresekkel is beérték volna. Johanniperto figyelt. A tűz nyugtalan fénye valamennyiük arcát felkutatta, és Perto úgy érezte, leleplezi, de egyben a talány leplébe is vonja őket, sőt saját szívének legmélyére is bevilágít.
Anselmus diakonus pillantása most Rodgaudról az asztal végén ülő Warnefritre és Conaldra irányult. A két idősebb Lupigis fiú arca jelenleg éppen dacosan elszántnak hatott – vezérnek való két fiatalember. Flavianus a tűz mellé kuporodva merengett karosszékében. Római módra domborodó, kékes szemhéja fáradtan pislogott; szemét néha félig behunyta, és várakozóan fülelt. Johanniperto az alacsony zsámolyon ült mellette. Angilára gondolt. A lány most nem volt jelen; alakját körüllengték Perto kamaszábrándjai. Az ajtón kívül Upert és Fulco állt, meg Rainza, a pannoniai rabszolganő; annak húga, Gattia, talán még szűz; és egyéb szolganép. Olyan áhítattal ácsorogtak ott, mintha prédikációt hallgatnának. Kívülről neki-nekirugaszkodott a szél; a tengerről, Venetiából, Istriából érkező szelek csavarogtak a dombok között és a város utcáin, mint éji vacok után szimatoló kutyák.
– Egyszer minden ember és minden nép alulmarad – mondta Anselmus. – De aki a vereséget túléli, nincs végleg legyőzve. Akkor se, ha tömlöcbe jut; akkor se, ha vártoronyban vagy pinceodúban sínylődik láncra verve. Még akkor sincs teljesen legyőzve az ember. Hisz él a fogoly, és a mi Urunk-Istenünk rajta tartja a szemét.
A diakonus lehajtotta a fejét, mintha épp az imént beszélt volna magával az Úristennel, szemtől szemben állva vele. Majd a gyertyaláng felé emelte arcát, és pillantása ide-oda vándorolt. A herceg a serlegéhez érintette bütykös öklét, mintha odébb akarná tolni, azután összezárta rövid ujjú, széles kezét a serleg talpa körül: Rodgaud hangosan kortyintott egy nagyot. Anselmus szintén felemelte kupáját, megforgatta, és figyelte, hogyan villog a fény az ezüstön.
– Itt ugye nem fosztogattak tavaly a frankok? Vagy legalábbis nem sokat. Ugye? Nem sokat?
Nem kapott választ.
– Idefelé fosztogatókkal együtt vezetett az utam – folytatta némi várakozás után. – A saját embereinket fosztogatták, elég messze innen, nyugatra. Aranypénzt, gyöngyöt, miegymást szedtek össze; el is dicsekedtek vele. Nem voltak soványak, éhesek. És ahogy a fehérnépről beszéltek, alighanem hagytak egy-két gyereket is maguk után, amerre jártak, meg emlékeket. A mieink emlékezni fognak ezekre az idevalósi parasztfiúkra; aligha foglalják majd őket fohászaikba, mikor népünk üdvéért könyörögnek.
Most sem válaszolt senki. Bertoald Lupigis lehajtotta a fejét, mintha imádkozna; hosszú, deres haja homlokába hullott. Erős alakját úgy megroskasztotta a bűntudat, hogy Johanniperto szíve megremegett a szeretettől. Most nem sok szót fog ejteni az elkövetkező napokban, gondolta a legkisebb fiú. Warnefrit és Conald dacosan meredt maga elé; látszott a szemükön, hogy semmit sem értenek. Tekintetük senki más tekintetével nem találkozott; fogukat keményen összeharapták; még Conald különben telt, csucsori szája is csupán egyenes vonás volt. Warnefrit úgy lökte előre a kezét, mint aki legyet fog; a bor után nyúlt, és oly vadul ivott, hogy hallani lehetett minden kortyantását; az üres kupát keményen az asztalra csapta. Conald nyugodtabban ivott, de fenékig ürítette a serleget. Rodgaud ismét összehunyorította a szemét; kíváncsian pillantott Warnefritre, majd Conaldra, aztán újra Warnefritre, és egyszerre rámosolygott. Warnefrit arca kigyulladt, nyakáról vörösség kúszott fel a homloka felé.
Flavianus felemelte nehéz szemhéját, és maga is felmerült bóbiskolásából. Pillantását végighordozta a termen. Kinn esni kezdett; a szél végül mindig meghozza az esőt. Rodgaud rámosolygott Warnefritre, gondolta Johanniperto. Conaldot is magával vinné, szolgájának. Apánkkal úgy akar rendelkezni, mintha a zsellére volna. Rám még csak rám se nézett.
– Későre jár – mondta felemelkedve a herceg.
Még amikor Rodgaud felment a várba kíséretével, Bertoald Lupigis akkor sem szólt egy szót sem diakonus bátyjának a frankok embertelenségéről, sőt a katonanép embertelenségéről egyáltalán. És amikor Anselmus összekulcsolt kézzel az esti imát mondta, Bertoald még mélyebbre horgasztotta a fejét.
– És oltalmazd a mi kegyes urunkat, a királyt minden nemes cselekedetében és jó vállalatában – mondta a diakonus, nagyon halkan és gyorsan ugyan, de mondta. Azután felállt, és magas termetét kinyújtóztatva ásított egyet.
– Hát igen, most megjön az eső – mondta, és áldást osztott valamennyiükre, majd a vendégszobába ment. Bertoald nyomon követte.
A szolganép is szétszéledt közben, a három testvér még csendben üldögélt egy darabig. Warnefrit újra töltött magának, majd néhány kortyban felhajtotta az italt, mielőtt felállt és kiment volna. Conald a kezére támasztotta az állát, talán megint a foga fájt, aztán csak bámult a kandalló parazsába. Ajka reszketett, mint pityeregni készülő kisfiúé.
Johanniperto se látni, se hallani nem akarta, amikor nekikezd, még szólni se volt kedve hozzá.
– Hát te is mész, te is? – kérdezte Conald, mintha gombóc volna a nyelvén.
Johanniperto nem válaszolt. Az ajtóból nézte Warnefritet, aki az udvaron át a rabszolganők kvártélya felé tántorgott; a legkisebb fiú felhördült dühében, Angliára vágyva.
A diakonus kitérő, igen is, nem is válaszai nyomot hagytak az emberek lelkében.
Az igazságot várták tőle. A jövő képét, hogy milyen lesz. De anekdotákat kaptak, melyek elszórakoztatták vagy talán még inkább elszomorították hallgatóit.
A forojulibeliek elmentek a folyó partján emelkedő sziklára épült templomba, s hallgatták, hogyan prédikál a kolostor apátja az Isten szent parancsolatairól. A kis tömzsi, köpcös tisztelendőről az a hír járta, hogy egyik lábával lenn áll Rómában, a másikkal meg odafenn Frankhonban – ekkora terpeszállásra van szüksége, hogy biztosan állhasson e világban. A barátok zengték a szent énekeket, melyeknek ódonsága arra vallott, hogy talán még maga az Úristen költötte őket. A mennyei szózatra figyelő hivők füléhez a folyó zúgása is eljutott odalentről. Az esőtől megszaporodott vize megáradt, és tompán, áthatóan morajlott. Az emberek a meredek parton járva arra gondoltak, hogy egyenesen a lábuk alatt a sziklában még megvannak a régi tömlöcodúk. Még nem felejtették el, hogy hajdani hercegek ide raktározták az okoskodó utasokat és városi polgárokat, e letűnt idők várószobáiba a házak alatt, a letűnt idők hangoskodást csendesítő, büntetést osztó helyiségeibe. Még most is használhatók, ha valaki sokat hangoskodik. És halkan suttogva, vagy fennhangon és szenvedélyesen mindenki Anselmus diakonust emlegette.
Anselmus a maga mulattató, csiklandós, vagy fájó sebeket ejtő modorával bizonytalanná tette az embereket. Ez a bizonytalanság benne volt a szemek egymásra villanásában, vagy valaki elnémulását követő általános csendben; vagy egy-egy olyan mozdulatban, mellyel kardot emel, lándzsát lendít, íjat feszít, tőrt döf az ellenség hasába-hátába az ember.
Sötétülőben volt a hangulat.
A ködösen értelmezett célzásokból, sejtelmekből, diakonusi hanghordozásból, hercegi hunyorgatásból eredő bizonytalanság egyre szélesebb karikákban terjedt. Még az alacsony sorsúak között is megfigyelhető volt; árendások és szegényparasztok, felszabadított vagy szabadságukat megváltott jobbágyok, szolgálók és rabszolgák – nyugtalankodott az egész mihaszna csőcselék. Várakban, nagygazdaságokban elejtett szavak jutottak fülükbe, és ülepedtek le olyan teremtések szíve mélyén, akiknek talán nem is volt magukhoz való eszük. E berkekben mindez olyan gondolatokat váltott ki – már amennyiben a gondolat kifejezés itt helyénvaló –, továbbá olyan óvatos pusmogásra és félve elmotyogott zokszavakra vezetett, melyek nemegyszer jól hallható felhorkanássá, nyíltan kimondott szavakká és vad rikácsolássá fokozódtak. A végidők nyomorúságát emlegették maguk között, mely visszavonhatatlanná teszi majd a longobárd birodalom romlását.
Az éhínség.
Hát még az milyen veszélyeket, milyen eshetőségeket hozhat! A nélkülözést fogja nyomon követni. A gazdag asztal hiánya arra viheti az urakat, hogy római vagy frank kézre adják földjeiket, s az egyelőre még jóllakottak és házban melegedők megváljanak legértékesebb jószágaiktól. De még mielőtt földet, birtokot, állatot, gazdasági és házi holmit, örökölt vagy szerzett, drágakövekkel és gyöngyökkel ékes arany-ezüst kösöntyűiket elzálogosítanák vagy pénzzé tennék az urak, előbb biztosan szolgáikat fogják eladni, kézműveseiket és árendásaikat más gazdákra ruházni. A rabszolgák talán olyan urakhoz kerülnek, akiknek gondolkozását és vérmérsékletét nem ismerik, vagy talán rabszolga-kereskedőkhöz, akik Venetiából, Ravennából vagy egyéb kikötőkből a bizánci rabszolgapiacokra szállítják őket, messze Ciliciába, Aeiába vagy Africába. Az árendás parasztok új patrónusokra, új hitelezőkre számíthattak. Amikor a ma még gazdagok, akiknek minden szava parancs, megszorulnak, mindenekelőtt élő jószágukon, a rabszolganépen s az állatokon adnak túl, s ráadásul még magasztalják is majd Carolus királyt, hogy nem fosztotta ki jobban őket. Mert ugyan mi más módjuk volna rá, hogy megtartsák úri sorsukat, és a változásokhoz alkalmazkodjanak?
De hát ki is tulajdonképpen ez a király? Tavaly megmutatkozott nagy sietve errefelé: magas termetű, testes férfi, aki mindjárt hátat is fordított nekik – volt minek hátat fordítania. Ha pedig a nagy tudományú és politikában jártas Anselmus diakonusnak hinni lehet, most ő a védelmezőjük. De akárhogyan is: Carolus király igazában ellenség, az ellenség királya, aki az ő nyakukon tartja a kardja hegyét, és katonasága benn van az országban. A pápát védelmezi velük Róma, Bizánc és Ravenna elégedetlen és hatalomvágyó farkasaitól. A pápát! Ki az a Hadrianus pápa? Róma szilárd pontja, a kereszténység felének, igazi, nyugati felének sziklafoka. Erre a sziklára építeni lehet, ő Petrus utóda, az Úristen választott képviselője, ugyancsak a tudós, nagyon nyájas, nagyon ravasz Anselmus diakonus szerint. Mert Hadrianus is ellenség, ő is az, akármilyen közel ül is az Istenhez azon a magas és szent székén! És ugyan más-e a többi úr, a szerfölött keresztény, keleti urak, a basileusok Constantinopolisában, a régi Bizánc helyén? Vagy a pátriárkák, exarchák és püspökök Ravennában és Pentapolisban, az Öt Város egész területén? Mi mások ők mindannyian, mint a rabszolga-kereskedők barátai és védelmezői, maguk is rabszolga-kereskedők, minden rabszolgának ellenségei?
Ezek a suttogások, sóhajok, bősz ordítások mindenféle régi és új nyelvezeten két szóban voltak összefoglalhatók:
– Jaj nekünk!
Mert mi más a világ, mint képmutatás és embertelenség úri vegykeveréke a szegény számára? Ez a nagy tudományú és színleg jóságos, de igazában szerfölött nagy róka Anselmus diakonus is mit akar nyájas pillantásaival és alázatra intő papolásával? Valaki más csapdáit állítgatja? Hajszálfinom hurkokat, melyek nemsokára erős kötéllé vastagodnak mindenki nyakán? Nem csupán hercegekén és más nagyurakén, hanem mindenkién! „A kegyes és csaknem mindenható Carolus, és a bölcs, sőt csaknem szent Hadrianus!” Hohó! és jaj nekünk!
Így gondolkozott, kacsingatott, integetett, suttogott titokban, vagy hangoskodott nyíltan a sok tudatlan, szinte a háborodásig megrettenve a bizonytalanságban, míg nap múlt nap után, s a fazekakban a bánat kásája főtt.
Főtt persze valami az urak fazekában is. Ingerültség és tétovázás. Eddig ők kormányozták az országot, de most talán már más. Elszánt képükről lerítt a tétovaság, míg a többiek: kisparasztok, kézművesek, cselédek és rabszolgák egész egyszerűen meg voltak ijedve. Egyszóval rágta a lelküket a félsz, már ha használható egyáltalában a lélek szó ilyen szedett-vedett népségről szólva.
A diakonus eleget látott. Gyűjtötte az adatokat. Hangja és beszéde nyájas volt, de ő maga mintha mindig buzgón serénykedett volna: maga volt a megtestesült éberség. Élemedett korú parasztokat és kiérdemesült jobbágyokat és rabszolgákat keresett fel vagy hivatott magához, hogy nagyapáiktól vagy régen elhalálozott gazdáiktól hallott regéket és legendákat meséltessen velük. Félig már feledésbe merült törvényekről, nótákról, daltöredékekről – bizony még vastag katonadalokról is –, ódon, ma már alig érthető kifejezésekről meg sok más egyébről faggatta őket. Nem lehetett nem észrevenni, és jelenléte még akkor is éreztette hatását Forojuliban, amikor vendégszobájába vonulva iratokat tanulmányozott, vagy saját és Flavianus emlékeit és népük történelmének egyes epizódjait vetette papírra, amiből később egyik legjelentősebb műve keletkezett.
Látogatásának idején minden este vagy öccse udvarházának nagytermében, vagy fenn a várban ecsetelte csevegve, vagy néha hosszú előadásokban népük furcsa sorsát. Mintha magát az időt is meg tudná állítani, gondolta Johanniperto. Mintha megragadná az idő végtelenül göngyölödő vásznát, egy pillanatra visszatartva kezében, hogy takács módjára felmutassa megtekintésre egy-egy szakaszát. Hagyta, hogy hallgatói elmerüljenek a múlt szemlélésébe.
– Ím, itt emelkedik előttünk népünk múltja – mondta. – Igen, igen: előttünk. Kezd összecsapni a fejünk fölött. Óriás, őszi levélhalom, lehullott avar hegymagas torlaszai. Nemsokára úgy tapossuk, mintha trágyában járnánk. Újból át kell lábalnunk rajta, holott már mögöttünk volna a helye. Egyszer már átéltük testünkkel-lelkünkkel, rajta hagytuk lábunk nyomát, mi is viseljük jegyeit – igen, egész népünk átesett rajta. Most jött el annak az ideje, hogy újra átrágjuk magunkat az egyszer átélteken, és lenyeljük, akár ízlik, akár nem, hogy túljussunk múltunkban mindazon, ami még ma is fáj. Sokak fülében biztosan furcsán hangzik ez. Badarul. De ez az élet és a tudás törvénye, csak így szerezhetünk letisztult tapasztalatot.
Tovább szőtte elbeszéléseit; szólt az egyház megalapításáról, Petrusról és Paulusról, petrinusokról és paulinusokról, és mind a múlt civódásait, mind a jelenbe nyúló hiú és hiábavaló viszályait, súlyos csüggedését s keserű szánom-bánomait sem hallgatta el. Olyan uralkodók képeit idézte eléjük, akik puccs, lázadás s egyéb manipulációk révén egyik percről a másikra szereztek hatalmat, de oly gyorsan el is vesztették, hogy szinte már a nevükre is alig emlékszik valaki. Közben olyan elkeseredett, kifosztott és üldözött népekről is megemlékezett futólag, melyekben mindenek ellenére újraéledt a remény – akárki parancsolgatott is nekik.
– A remény, ez az isteni adomány – mondta Anselmus, – Ez a különleges gyógyír, melynek neve remény.
A félsz, a gyanakvás és keserűség nem csitult el teljesen valamennyiükben. De azért odafigyeltek. Amelyik gyerek egy-egy este fennmaradhatott, hogy meghallgathassa a diakonust, emlékezésre, továbbadásra, variálgatásra és átélésre való meséket látott elbeszéléseiben. A felnőttek java része népük igazi történeteként fogta fel őket, talán nem is alaptalanul. Némelyikük azt motyogta vagy suttogta: meg van írva, hogy a longobardokat az itáliai, gallus, frank vagy északi és keleti szorítás fogja sírba dönteni. Vérüket megborzongatta a pusztulás jeges iszonya, és megkönnyebbültek, amikor tekintetüket körülhordozva megállapították, hogy még mindig a legalábbis félig-meddig biztonságos valóság veszi őket körül, ugyanaz, melyet ismertek és megszoktak. Mások – ha nem is nagyon sokan – kacérkodtak a pusztulás gondolatával: hisz nem is lehet olyan rossz elvegyülni, feloldódni egy új, esetleg jó urak vezette erős birodalomban, és gyorsan, fájdalommentesen beolvadva megmenekülni az avar, szláv, szász nyomástól, vagy talán visszakényszerülni a messzi északra, az Éjfél Honába, és ott tűnni el nyomtalanul. Mintha megnyugvást keltett volna bennük a gondolat, hogy valami új és életerős részesei lesznek, ebben találva vigaszt mindazért, ami örökre elveszett; arról ábrándoztak, hogy frankok lehetnek Carolus király, vagy rómaiak Hadrianus pápa alatt, az ő népük tömegébe süllyedve.
„Mit is akartam akkor, már nem tudom – írta Johannes Lupigis jóval később. – Szívemben összevissza kavarogtak az érzelmek. De világosan áll szemeim előtt, milyenek voltunk, hogyan viselkedtünk ez alatt a húsvét alatt.”
Anselmus diakonus a serleg felé hajolt, s oly elővigyázatosan emelte fel, mintha nem is tömör ezüstből, hanem vékony, törékeny üvegből lenne, s miután ajkát megnedvesítette a vízzel kevert borral, ugyanolyan óvatosan visszatette az asztalra, majd ujjaival végiggereblyézte gyér haját. Költőhöz illően finom keze vörhenyes, enyhén deresedő, ritkás hajzatot ért, mely egyelőre tonzúrának is elmegy, de hamarosan csak kopaszságnak lesz nevezhető. Johanniperto épp azon tűnődött, érintett-e valaha ruhátlan női testet ez a kéz. Később megtudta, hogy érintett: ifjonti sietős buzgalommal, sebes szenvedéllyel, aztán meg hozzáértően és tapasztaltan is.
A diakonus mindegyikükön rajta tartotta nyájas, vizsga, világoskék szemét. Előkészítő, hangsúlyozó vagy befejező kézmozdulatai úgy lenyűgözték az ifjú Johannipertót, hogy utánozni kezdte őket, s e szokását meg is tartotta egész életében. Élvezte nagybátyja hangjának mélyen zengő lágyságát, nyelvezete tisztaságát és csillogását, amikor a diakonus teljes világosságra és érthetőségre törekedve a nyelvek nyelvére, a római szóra váltott át. De longobardul is szokatlanul gondosan és kellemesen szólott, amikor időnként rövid, ünnepélyes törvényszövegeket idézett, sőt borsos népi szólásmondásokat is. Olykor a skandináv ősnyelv ódon szavaihoz folyamodott. A ti smerzó-tok, a. mi smerzó-nk, mondta a szenvedésekről, és lassan újra elismételte a szót, hogy jelentésének legmélyére hatoljon.
– Ne feledjétek az Éjfél Honából hozott smerzo szót, melynek római neve dolor – mondta nekik. – Hordozzátok zászlóként magatok előtt, soha ne tévesszétek szem elől. Lakja meg fületek soká, hogy ráismerjetek, és ne érhessen benneteket meglepetés.
Hallgatói választhattak, hogy hogyan értsék: távolra célzó, homályos intelemnek, vagy komoly, gyakorlati tanácsnak, vagy esetleg a szenvedés istenéhez intézett ünnepélyes könyörgésnek. Emlékezetükbe vésték, és idővel sokuk számára teljesen megvilágosodott az értelme, úgyhogy nem érte őket olyan váratlanul, nem egészen váratlanul. Némelyeknek világot adott a sötétben, vagy kardot a harchoz. Hallgatták a szót, gyötrődve vagy remélve, de hallgatták.
Johanniperto előtt most elevenebben bontakozott ki népük története, mint amikor Flavianus tétova, hézagos, ködös előadásában hallgatta azelőtt. Jóllehet már gyermekfejjel hallott róla, mégis most mintha első ízben világosodott volna meg előtte, hogyan jelent meg, fejlődött és szaporodott nemzetsége, a Leupchis nemzetség északon, az Éjfél Honában, és keleten. Tisztábban kezdte látni, hogyan viszálykodtak ősei egymás között, harcoltak a többi törzzsel, küzdve életükért, s talpuk alatt a földért; félig győztesen, félig vesztesen, kemény vagy bizonytalan kézzel tartva a hatalom gyeplőit, északon és keleten kalandozva, vagy menekülve, míg végre eljutottak Italiába. Az idők hajnalán nyershús-evő vadászok voltak. Megvolt bennük az erdők népének agyafúrtsága, a tenger népének messze ellátó, hullámverést ismerő szeme és a puszták népének fürgesége. Az erő gócpontjai voltak, amikor összegyülekeztek. Nőik erősek, keménykötésűek. Maga elé képzelte a winnil nőket, a jajgató gyermekágyas asszonyokat, amint hajukat arcuk köré és álluk alá húzzák, hogy szakállas férfiakhoz hasonlítsanak, így rémítették az ellenséget, s még a nép akkori barbár isteneit is orruknál fogva vezették, Guodant vagy Wodant, Freát; jóindulatú, együgyű isteneket, vagy a vadabbját is, akiknek pofája habot túr veszett haragjukban.
A diakonus elbeszélése úgy kanyargott bele a figyelő hallgatás éjjelébe, akár valami széles folyam; mint a sokágú Tiliamentum. A hallgatóság maga elé képzelte az ősök zabolátlan szeretkezését, a férfiakat, akik bikaként hágták meg bégető nőstényeiket, nyögve és üvöltve a kéjtől és gyönyörtől. Szinte látták, hogyan pöndörödnek elő a porontyok a nők horpaszából, át az anyai repedésen, az élet kapuján, hogy roskadásig töltsék az Éjfél Honát. A törzsek zajos megbeszélésekre gyűltek erdei tisztásokon vagy a síkok szent pagonyain. Zúgolódtak, kiabáltak és ordítoztak dühükben, vagy jajongtak és zokogtak félelmükben, amikor hallották, hogy a király vagy a vezérek ki akarják irtani egyharmadukat, hogy az életben maradók elférjenek és tűrhetően élhessenek földjeiken. De Gambarának, egy bölcs asszonynak tanácsára elvetették a mészárlás gondolatát; inkább sorsot vetettek, melyik család maradhat, s melyiknek kell kezébe venni a vándorbotot.
E képek belefészkelődtek Johanniperto szívébe, és felkavarták érzelmeit. Átélte népe életét, hazaszeretetét és kalandozásra ösztönző vágyait, harci kedvét és béke utáni áhítozását, félelmeit, és halált megvető bátorságát, és megsejtette, hogy ez a nép már akkor, oly sok évvel ezelőtt tudta vágy gyanította mindama veszélyeket, melyeket maga mögött hagyott, vagy melyek majd később várnak rá. Látta a hajóst és hajót bezabáló Örvényt, a Vizek Torkát, mintha maga is ott vitorlázna az ősök messzi, veszélyes tengerén. Érezte a téli sötétség nyomását, a fagy ostorcsapását a jégmezőkön. A hóviharban kétrét görnyedve gázolt odúk és kalyibák felé, ahol megbújva kivárhatja az oly hosszú időre eltűnt nyári napot, mely egy-két holdtölténél is tovább fenn jár az égen, és vérvörös fényben akad fenn estelente az erdő fakoronáin vagy a tengerpart karimáján.
Anselmus diakonus lassú, elegáns kézmozdulatokkal és árnyalatos hanglejtéssel vezette csendes, vagy olykor-olykor felsóhajtó vagy felhorkanó, máskor meg mosolygó vagy mogorván gyűlölködő és bosszút óhajtó hallgatóit egyik vidékről a másikra, exarchátusokon és pápai tartományokon, Chlodvig, Dagobert és Pipin gyötrelmein és vereségein át egészen vagy csaknem egészen a saját idejükig. Jó darabig elidőzött Kalapács Carolusnál, a nagy kapitánynál, dicső vezérek atyjánál és nagyatyjánál.
– A gallusok fejet hajtottak – mondta a diakonus –, a szászok hatalma ingadozik, Carolus úr, frankhoni király, akit már Nagynak kezdenek titulálni – és az is valóban: Carolus Magnus! testben-lélekben egyaránt –, nemsokára a kezében tartja valamennyit. Csupa jót hallani róla, többnyire jót. Amilyen jó ember, hagyta, hogy király nélkül maradt népünk megtartsa országát, kifosztatlanul vagy szinte kifosztatlanul. Még az asszonynéppel sem erőszakoskodtak túlságosan.
Senki sem válaszolt. Johanniperto Angila mellett ült: vére vadul megbuzdult testében, és mellén át a nyaka bőrét kivörösítve az arca és homloka felé szökött. Conald és Warnefrit először Angliára meredt, róla meg az öccsükre, s pillantásuk végül is nem hagyta el a lányt.
Flavianus kékesen domborodó szemhéja le volt eresztve; az öregség terhe húzta le őket az álom, a jelent távol tartani törekvő kábulat felé. Majd újra felnyílt a figyelemtől, a még pislákoló tudásvágytól, hogy jóváhagyja és elismerje hajdani tanítványát, Anselmust, s hogy erőt merítsen szavaiból. A diakonus viszonozta a pillantást, azután körülnézett:
– Mit itt vagyunk, mi megvagyunk – mondta egyik megszokott, lágy kézmozdulatával. – Hercegünk közülünk származik, kegyes Urunk, a király nevezte ki, és hagyta jóvá; nem idegen vazallus. Rodgaud nem kíván békétlenséget, ezt róla fel nem tételezhetem. Tudom, nyugalmat akar. Nem szít lázadást; a nyugalom bölcs útját többre tartja. Ebben biztos vagyok. Rodgaud okos ember.
Csend, pillantások jobbra-balra.
– Hasonlóképpen gondolkodnak népünk fiai Beneventumban, Spoletumban és Italia más vidékein is.
Johanniperto ezt olvasta le a jelenlevők arcáról: Vajon mégiscsak kém és politikai ügynök ez a diakonus? Vagy csupán szelíd, tudós és naiv ember, történész, aki tudománya magasából alantas, tudatlan barbároknak nézi tulajdon népét? Minek jött ide? Ki küldte? Hogy megnyugtassa a szíveket, s most fél, hogy nyugtalankodni kezdenek? Mit kíván tőlük? Biztosítékot, hogy nyugton maradnak? És miféle titkokat lepleznek szelíd, szomorú vagy bohókás szavai?
A pillantások szótlanul faggatták őt is, egymást is. Majd ismét kérdésekre nyíltak az ajkak. Rodgaud herceg, Stabilinus és Felix igyekezett többet kideríteni a frank urakról, mint amennyit a tavalyi háború s a mostani béke alatt megtudhattak. A magas, inasan szikár és elismerésreméltóan kitartó Stabilinus ártatlan képpel s szemhéjait lezárva megkérdezte, hogy mi is az igazság abból, amit a frankok, bocsánat: Carolus, a Nagynak, s nyilván igen jogosan nagyon nagynak mondott Carolus szaracénoktól elszenvedett korábbi vereségéről rebesgetnek? Hol is volt csak: Aquitaniában, vagy másvalahol? Vagy nem is ez az ember – bocsánat: Carolus, a minden joggal Nagy (vagy talán Legnagyobb?) –, hanem atyja vagy nagyatyja volt az, aki a rövidebbet húzta azon alkalommal?
– Bocsáss meg tudatlanságomért, nagy tudományú Anselm! – folytatta. – De én csupán egyszerű ember vagyok, szerény főember, egykori földbirtokos, aki elvesztette megélhetését, és a frankokat csupán egyoldalúan ismeri – mármint tavalyról, amikor kezelésbe vettek.
– Hallottam róla – mondta nyugodtan a diakonus.
– Talán azt is tudod, hogy különféle eszközökkel vettek kezelésbe? – mondta ártatlan képpel Stabilinus, de pillantása összeszűkült és szúróssá vált. – Tudni akartak egyet-mást. Hosszan, s azt is hozzátehetem: alaposan kikérdeztek. Olyannyira, hogy magam is eltanultam a kérdezősködést. Nos: mi magyarázza hát azt az aquitaniai vereséget? – már ha, amint a szóbeszéd állítja, vereség volt egyáltalán: gyengeség, tévedés, haditudományban való járatlanság? De elképzelhető-e ily magas fokú gyengeség s ekkora melléfogás olyan magas szférákban? Hogy is lehetne, hogy is szabadna effélét feltételezni a kiváló és jóságos Carolusról, akinek neve kétségkívül minden joggal a Nagy vagy Legeslegnagyobb? Nem értettem tisztán, nem olyan jó már a hallásom, mióta a fülem is kezelésbe vették. És a szász törzsek elleni háborúk északon? Ott sem volt más, csakis győzelem?
Néma csend; Stabilinus megjátszotta, hogy válaszra vár, aztán tovább folytatta:
– Persze, mi egyéb is lehetne, mint győzelem, amikor egy ilyen nagy király hadakozik egy oly kis törzsfő ellen; ejnye, minek is hívják – Witukind? Győzelmek hosszú sora természetesen; ahány nap, annyi győzelem, hisz a király oly igen nagy, a törzsfőnök meg oly igen kicsiny; egyenesen basileusi, caesari szent győzelmek sora. De – és most Stabilinus még az eddiginél is jobban leeresztett szemhéjjal hunyorított –, de annyi kósza hír jut el hozzánk, ide az isten háta mögé is, ahol mi lakunk. Amilyen egyszerű és jelentéktelen ember én vagyok, csupán mélységes és szánalomra méltó tudatlanságom visz rá a kérdezősködésre.
A pillantások minden kérdés, minden élesebb hangsúly után a diakonus felé fordultak. Az egyszer-kétszer válaszolt is; hangja szelíd, szeme mosolygósan vagy élesen tiszta maradt. Keze végig-végigsimította gyér hajzatát, és szájához emelte a kupát. Most fogalmaz, gondolta Johanniperto tanulásra készen. Anselmus ajka csak érintette a bort, mintha csókjával megáldaná; mintha ő adna erőt a bornak, nem az neki.
– Carolus király alighanem tanult egyet-mást esetleges tévedéseiből – mondta, és hirtelen keményen nézett Stabilinusra. – Feltéve persze, hogy jól értesültem, s a magam ugyancsak egyszerű felfogásával helyesen értelmezem a dolgokat. Olykor-olykor kisebb felkelések törnek ki ellene. Vagy ti erről soha nem hallottatok? Kisebb, véres felkelések. Az ilyen kisebb felkelések sosincsenek elég jól előkészítve. Még meg se kezdődnek igazában, máris csírájukban elfojtja őket. Kezdetben nem is ígérkeznek olyan véresnek, de többnyire azzá lesznek – mégpedig elég hamarosan. Legalábbis – tudomásom szerint – így szoktak történni a dolgok. Véresek azoknak, akik nem voltak elég körültekintők, és nem készültek fel kellően, mielőtt megadták volna a jelt. Akik nem vették magukat körül megbízható szövetségesekkel, mégpedig idejekorán. És nem a hallgatás leple alatt készülődtek. A hallgatás sokat számít, mármint ha felkelésről van szó. Carolus királynak az a híre, hogy sok mindenről előre értesül. Azért olyan nagy király.
A teremben néma csend. Johanniperto hallotta benne a meglett férfiak gondolatait. Odakünn a szél vesztett erejéből. Nemsokára alkalmas szellővé szelídülve kedvező lehetőségeket nyit a tengeri kalmár útjain, kedvező lehetőségeket, hogy bizonyos kelendő áruk, például fegyverek, gazdát cseréljenek. Kedvező lehetőségeket, hogy könnyen eladható munkaerő és kéjnők távoli piacokra kerüljenek Venetiából és Ravennából. Jó utak, alkalmas szelek. Johanniperto egy-két pillanatig maga is azon tűnődött, amire a többiek gondolhattak a csendben.
– Hallottam róla – mondta nagybácsikája, a diakonus, és körülhordozta a tekintetét.
„Mindannyian ott ültek, igen, mindannyian.” Johannes Lupigis, ekkoriban még csak Johanniperto gyerek, Perto úrfi, nem tudta pontosan, hogyan fogalmazza majd meg később a jelenetet. Ott ültek a nagyböjt vége táján, Urunk születésének 775. esztendejében. Aki elnézte őket, azt gondolhatta, végigkóstolták vagy elszenvedték mindama leggyalázatosabb nyolc főbűnt, melyeket Johannes Cassianus sorol fel a kolostorok alapításáról írt művében: a falánkságot, paráználkodást, fösvénységet, haragot, kétségbeesést, gyanakvást, hiúságot és kevélységet – s most gyötri őket a lelkifurdalás.
– Hallottam – mondta még egyszer a diakonus.
A minden hájjal megkent Stabilinus megszólalt:
– Az előző háborúban – mármint a tavalyiban – a kezükre jutottam. A frankokéra.
Rodgaud nagytermének asztala fölé hajolva a diakonus, a herceg és Felix felé sandított, és ferde mosolyra húzta a száját: az arcán is sebet kapott.
– A legnagyobb mértékben a kezükre jutottam. Lehet, hogy valamelyik jóakaróm, jótevőm keze nehezedett rám. Ámbátor akkor nem így fogtam fel a dolgot. Egy jótevő kéz.
Ráérősen beszélt. Hallgatói figyelve várták szavait a ferde szájából.
– Ügyesek – folytatta Stabilinus. – Szinte csodálatraméltóan ügyesek. A hegyekben történt, északnyugat felé, a frank határnál. Sáncot építettünk ellenük nagy kövekből, igazi erődítéseket, magasan, fenn a hágón. De az éj sötétjében megkerültek bennünket, és hátba támadtak. Nyilaztunk rájuk, hogy kettétörtek belé az íjaink, lándzsát hajigáltunk felfelé, de ők sziklákat görgettek le ránk. Amíg mi az alattunk közeledőket nyilaztuk, lándzsát dobálva, köveket gurigázva, a fölöttünk levők miránk zúdítottak nagy szikladarabokat. Oldalról is jöttek, lőttek ránk alulról is, és milyen jól! A Halál katlanába szorultunk; előttünk, mögöttünk halál, feltátva torkát. Sisak, pajzs mit sem ért. Amikor leguggoltunk, hogy arcunkat s mellünket védjük, amerre nem takar a pajzs, hátba, nyakba talált a sok nyíl meg a lándzsa. Igen, kelepcébe estünk! Igazán elsőrendű kelepcébe. A Jupiter hegyén át érkeztek, két sereggel. Nagyon értik, hogyan kell a népet kelepcébe ejteni. Azt is, hogyan kell szavakkal kelepcét állítani. Ezért küldik szerte követeiket és ügynökeiket is oda, ahol legalkalmasabb, s akkor, amikor legmegfelelőbb.
Hallgatói többet is akartak tudni. Stabilinus most már nem emelte fel az asztalról tekintetét.
– Különlegesen jó kelepce – mondta. – Én a kevés szerencsés közé tartozom, akik túlélték. Mindenhez szerencse kell.
Felfelé sandított a diakonusra:
– Megkínoztak, azaz alaposan kihallgattak, annak rendje és módja szerint. Jogukban állt. Egyik-másikuk ügyes volt, tagadni sem lehet. Külön kiképzésben részesültek, hogy ellássák tisztüket, teendőjüket; legalábbis akkor az volt az érzésem. Gondolom, északon vagy keleten tanulták a mesterséget, talán Szászországban vagy Asiában. Buzgó kézművesek voltak, alkalmazták is tudományuk minden fortélyát.
Kimeresztette a szemét, amennyire csak bírta:
– Miért is ne? Hiszen kapitány voltam, az egyik főparancsnok. Sok emberem odaveszett. Jó fogást láttak bennem. Számítottak rá, hogy dugig vagyok értesülésekkel királyunk, mármint egykori királyunk, Desiderius terveiről és szándékairól. Először csak elbeszélgettek velem, néhány komoly szót intézve hozzám. Egyetlen percig sem vontam kétségbe, hogy komolyan gondolják. Az egyikük megkérdezte, az igaz hiten vagyok-e. Igen, ugyanazon, mint az ő királyuk; sem pogány, sem arianus. Erre még néhány komoly szót intéztek hozzám.
Szünet, a hatás érdekében; majd lesütött tekintettel újra az asztalnak beszélve:
– Megfenyegettek, hogy most még férfi vagyok, de hamarosan semmi lesz belőlem, egy élő semmi. Arra kellett következtetnem, szívesen és nagy buzgalommal szaporítják az eunuchok számát. Belém is nyestek egy kicsit, olyan részen, hogy nem akarom mutatni. Veszélyes közelben jártak késeik. Megkísérelték legtitkosabb részeimen megszámlálni a szőrszálakat, egyenként, komótosan tépdesve ki őket. Amilyen játékos kedvükben voltak, eljátszadoztak késeikkel azon a fertályomon. De jók voltak hozzám, mást nem is mondhatok. Nem vágták ki a legfontosabbat. És szótartók is. Kíméletet ígértek, s meg is adták, amikor mindent elmondtam nekik, amit tudtam, azaz egy részét meg még sok egyebet, tudniillik ami helyénvaló vagy valószínű és elfogadható volt. Folytatni akartam megszokott életemet, összekapcsolni a hasznosat a kellemessel – az eljövendő időkben is.
Johanniperto hallotta a csendben az emberek nehéz lélegzetét.
– Távolítsátok el a teremből a gyermekeket! – szólt oda hangosan Rodgaudnak a diakonus.
– Ha mint általában, most is hihetek szememnek – mondta a herceg, körülhordozva komor tekintetét –, a rabszolgákén kívül nincsen más gyerek jelen a teremben. Nem, Angila, maradj! Nem vagy már gyerek! Ülj a helyedre! Hogy jut eszedbe az én termemben idegen parancsra felállni? Ülj a helyedre, ha mondom! Szórakoztató és hasznos lehet számodra minden ilyen érdekes történet idegen népek háborús szokásairól. Ti is, ott ez ajtóban, maradjatok! Emeljétek a magasba gyermekeiteket, hadd lássák Stabilinust, aki jóbarátaink foglya volt!
Angila visszaült a helyére. Mélyen lehorgasztotta a fejét, és a pirulás lassan kúszott felfelé fehér nyakán az arca és homloka felé. A jobbágyok és rabszolgák nem mozdultak az ajtóból, büszkén, hogy részt vehetnek a szórakozásban; örömmel engedelmeskedtek, s a rabszolganők magasba emelték csemetéiket, hogy mindenki lássa őket.
Stabilinus folytatta:
– A torkomról sem feledkeztek meg. Belém töltögettek ebből is, abból is egy kicsit. Gyakran eszembe jutott, hogy jó királyuk valamennyi népét jól akarja tartani. Hát amit én kaptam, az igazán laktató volt. Emberből származó eleség egy másik embernek. Elfogyasztott étel és elfogyasztott ital. – De – és ezt mélyen fájlalom – nem magából a jó királyból való.
Válaszra várt. Felpillantott s tovább várt.
A diakonus megszólalt:
– Gyengül odakinn a szél. Üdítő ez a csend, lelkeket üdítő. Tudjuk, új vihar jöhet, kezdődhet minden elölről. A vihar sohasem alszik. Mondják, néha egy-két szó elég, hogy vihar kerekedjék. Akárcsak hegyomlás és lavina. Egyetlen szó, egyetlen alkalmatlan és zavaró hang kiválthatja a földcsuszamlást. Volt már ilyen.
Stabilinus ártatlanul kerekre nyitott szemmel nézett körül; igen, még ez is sikerült neki.
– Nem hihetem, hogy amaz ínyencfalatok és nemes italok, melyek a jóságos király jóságos testén keresztülmennek, ismét felhasználódnának, legalábbis foglyok kihallgatásakor. Ámde megszentelt, diakonusoktól, püspököktől vagy a pápától megáldott, mondhatni szent trágya azért még lehet belőlük. Ezt csak úgy mellékesen, mintegy feltevésként említem. Ami engem illet, nem panaszkodom. Elégedett vagyok; élek. Most is itt ülök, a király biztos védőszárnya alatt. Tulajdonképp az ő védence vagyok.
Vártak. Nemhiába. A fortélyos Stabilinusnak még volt elmondanivalója.
– Megszemlélték a körmeimet, kezemen, lábamon egyaránt.
– Szavak keltette viharok járnak az eszemben – mondta a diakonus Stabilinus szemébe nézve, de az állta a tekintetét egy darabig.
– Kezemen, lábamon egyaránt. Szebbnél szebb fogókkal, gyönyörűen megmunkált fogókkal, akármelyik háznak, bármelyik úrnak díszére válhatnának. Ilyen szép fogói csak magának a királynak lehetnek. Velük kezdték, még mielőtt megoldódott volna a nyelvem.
– Van sok hang, mely – ha nem tévedek – nagy veszélyeket hozhat ránk – mondta Anselmus.
– Talpamat tűz világánál vették szemügyre – mondta Stabilinus. – Sajátos élmény volt, ha ugyan ez helyes kifejezés. Álomba hanyatlottam, elszenderedtem a gyönyörűségtől. Csak azért tértem magamhoz ebből az édes kábulatból, mert hideg vizet locsoltak rám, és szőrszálaimat tépegették testem azon pontján, melyet már említettem.
– Igen, hallottuk – felelte a diakonus. – Nemegyszer megfigyeltem, hogy bizonyos ismétlések gyengítik a mondanivaló erejét, sőt hihetőségét is.
– Kisvártatva játszadozni kezdtek finom, szép mívű késeikkel – folytatta Stabilinus. – Én beszéltem, majd új, nagyon jóleső álomba merülhettem. Amikor újra visszanyertem világos öntudatomat és józan eszemet, már vége is volt a háborúnak, s én belecsöppentem a biztonságos béke korszakába. Tulajdonképpen nem ért nagyobb kár, mint hogy elvesztettem néhány szőrszálamat. Persze ráadásul hajam, szakállam is beleőszült, szép, érett színt kapott.
Csend – megint jól behallatszott az enyhe szél.
A zömök, széles vállú Felix vette át a szót:
– Engem is megpróbáltak meggyőzni, és nem eredménytelenül. Az előző háborúban, mármint a tavalyiban. Az ezután várható háborúkról nem nyilatkozhatom, ez meghaladja erőmet és képességeimet.
– Van valami ebben a szélben, ami nem tetszik nekem – mondta a diakonus. – Nem tudnám megmondani, mi. De minden szélben vihar csírája van.
– Először korbáccsal próbáltak jobb belátásra bírni – folytatta Felix. – Több ágú, kifogástalan minőségű korbáccsal. Szépen látható nyomok maradtak utána karomon, nyakamon, hasamon és lábamon. Meg aztán – legalábbis tapasztalatom szerint – a szívem felszínén és mélyében is. Azonkívül a lelkemben is, úgyhogy – esetleg püspökök, diakonusok vagy pápák közreműködésével, ha ugyan érdekli őket az ilyesmi – maga az Úristen is megtekintheti és megcsodálhatja majd a korbács nyomait, ha arra kerül a sor, és az ő országába jutunk.
– Nem sokan kerülnek oda azok közül, akik a saját nyavalyáikat hánytorgatják – szólt a diakonus.
Felix gyors oldalpillantást vetett rá, azután tovább beszélt:
– Igen, igen, fogókkal is a lelkemre beszéltek. A múlt háborúban. Régebbiekről nem beszélek. Az esetleg elkövetkezendőkről sem – de hiszen ki is mondhatná meg, lesz-e, nem lesz-e háború. Ha meg mégis lenne – amiben nekem semmi részem –, abban már nem fognak olyan könnyen a lelkemre beszélni.
Stabilinus közbeszólt:
– Tüzes rábeszélő módszerüknél nincs hatékonyabb, mint már említettem, s most újra hangsúlyozom. Nézetem szerint sok szó és leírás csak akkor éri el teljes hatásfokát, ha többször is elismétli őket az ember. De talán mégiscsak az tette rám a legmélyebb benyomást, ahogyan a késeikkel bántak. Nagyon meggyőzően érvelnek azokkal is, amint komótosan eljátszadoznak velük. Nem lehet azt elfelejteni; belevésődik az ember szívébe.
– Azt hiszem, néha a feledés a legjobb gyógyszer, ha meg akarjuk tartani szívünk békéjét és egészségünket – mondta a diakonus.
– Akkor úgy nyilatkoztam arról a kis háborúról – folytatta lassan Stabilinus –, melyet látszólag, sokak szerint, elvesztettünk, Desiderius király háborújáról, amikor lezajlottak az események, úgy nyilatkoztam, hogy a frankok jóindulata bizonyíthatóan jó, a foglyokkal való bánásmódjuk pedig igen hatékony. Meg tanulságos is, mint akkor kifejeztem. Rátermettségük e téren már szinte művészettel határos. Egészen új embereket faragnak a maguk márványából, a maguk nyersanyagából: a többi ember szívéből, lelkéből és testéből.
Felix pedig le, az asztal lapja felé:
– És volt úgy, hogy már nem is vontuk kétségbe, hogy győzni fognak. Márminthogy tavaly.
Stabilinus, azzal a ferde mosollyal:
– Ami engem illet, azt hiszem, a világon minden népnél előbbrevalóak. Ha eltanultuk volna ügyességüket, egyedülálló képességüket mások irányítására, többre jutottunk volna, sokkal többre. Értik a módját, hogyan bírjanak szóra másokat, ha kell, s hogyan hallgattassák el őket, ha az a kívánatos; legfelsőbb vezetőségük kifogástalan – ezt tudjuk mindannyian. És – természetesen – ha akkor, mármint tavaly, a mi kezünkben vannak az ő csapataik, az ő katonáik mesterségbeli tudása, párosulva a mi vitézségünkkel, a mi közismert vitézségünkkel, akkor – győztünk volna. Akkor most talán a mi királyunk, Desiderius ülne Papiában, és fogadná legnagyobb békességben az északról vagy Rómából érkező, jóindulatú vagy egyenesen tisztelettel hajbókoló vendégeket. Akkor valószínűleg nem lett volna kénytelen hosszú útra indulva átkelni magas hegyeken és szűk hágókon, hogy ott a távolban ő legyen a jóságos király nagyra becsült vendége.
Felix pedig:
– Azt rebesgetik, királyunk, azaz volt királyunk; Desiderius is megkülönböztetett bánásmódban részesül. Beszélik, hogy a szemére különlegesen nagy gondot fordítottak, és virtuóz ügyességgel vakították meg. Talán igaz. Bár egyesek azt állítják, a hála könnyeitől vakult meg – mármint ha csakugyan megvakult.
Majd Stabilinus:
– Biztosan a királyi vendéglátó gazdájának jóságos, sugárzó szeméből és az udvar fényéből özönlő ragyogást nem tudta elviselni. Vagy a Fényességnek, a Nagy Carolusnak szemébe próbált meg belenézni és – hiszen hogyan is történhetett volna másképp – abba vakult bele.
Aztán Felix:
– Meg azt is híresztelik, hogy mostanság már se füle, se orra nincs a mi volt királyunknak, Desideriusnak.
Majd Stabilinus:
– Állítólag olyan feszült figyelemmel hallgatta a Jóság legjóságosabb királyának, a magasztos Carolusnak jóságos és bölcs szavait, hogy attól hullott le a füle. Ama dús és díszes teremnek jó illatai pedig, ahol tartózkodik, továbbá a nagyon nagy Carolus gazdag étkektől roskadozó asztaláról áradó aromák nyilván oly erőteljesek és jók, hogy volt királyunk, Desiderius orra egyszerűen levált a helyéről, amikor át akarta magát szimatolni rajtuk, vagy épp kiszimatolta volna magát belőlük. Ám miért, miért se, a hírek szerint a nyelvének még birtokában van. Talán hogy megköszönhesse a sok jóságot, s udvaronchoz illő szavakkal hálálkodhasson.
Felix pedig, mintha nem is egy bizonyos személyhez fordulna, szinte csak úgy a levegőbe mondta:
– Mondják, nagy gondot fordítottak a testére is. Nyilván le akarták venni válláról annak a gondját, hogy Adalgison kívül még más fiúgyermekeket, trónjának még több örökösét el kelljen tartania. Elég ez az Adalgis, aki a balsors akaratából még szabad ember, s mint rebesgetik, valahol, talán éppen Byzantinumban meghúzódva várja, hogy eljöjjön az ő ideje.
Stabilinus oldalt hajtotta a fejét, és nagy ártatlanul sandított fel a diakonusra:
– Frankhonban, mint hírlik, úgy tartják, túl sok a király meg a királyfi ezen a jó világon, melyben nekünk boldogan élnünk adatott. – Lehet – hisz oly közismert szakértelemmel bánnak a késsel –, Desideriusból kioperálták annak a lehetőségét, hogy még több fiút gyártson. Biztosan egy sereg gondtól és bajtól akarják megkímélni, s kedélyét megnyugtatni, hogy jobban beletalálja magát a kolostori életbe.
– A legnagyobb figyelemmel hallgatom érdekes mondanivalótokat – mondta könnyeden a diakonus.
Rodgaud herceg feléje fordította egyre sötétebb buktaképét:
– Ő odafenn Frankhonban, vagy Szászországban, vagy ahol éppen most van, ő, Carolus király, állítólag az a fajta, aki nem szíveli a longobard hercegeket. Már amint rebesgetik. A mi népünk hercegeit – még ha elfogadta is őket, s ezt kézfogásával is megpecsételte. Irántam csak jóságot tanúsított. De beszélik, hogy csak gondol egyet, s máris mást állít a régiek helyére, a saját vazallusait. Egy szép napon, akármikor. Persze, mint mondtam is, amúgy csak jót hallani róla. Jóllehet, no mindegy, engem mindenesetre megbízhatónak tart.
Stabilinus szólalt meg, mintha csak magának beszélne, tárgyilagos-nyugodtan, de fennhangon nyilatkoztatva ki elismerő gondolatait:
– Néha a gyomron kezdik. Nem megrovásként mondom, ezt nem is kell külön magyaráznom. Sőt ellenkezőleg: ahogy én látom, jól átgondolt, kitűnő módszer. Hallottam egy esetről, amikor egy embernek, aki nem akart beszélni, üresre taposták a gyomrát. Ostobaság volt tőle. Bár talán a szájának nem is volt mondanivalója. Először hát üresre taposták a gyomrát, aztán meg nem kapott semmit, amivel telerakja. Azt mondták neki, így a legjobb, amit el is kellett ismernie, amikor megkérdezték. Nem adtak neki semmi ennivalót. A magam részéről én is úgy vélem, legjobb, hogy épp akkor nem jutott élelemhez, túl nehéz falatokhoz, egyáltalán semmihez. Végül aztán mégiscsak beszélt, jóllehet nem volt mondanivalója. Tervekről szólt, melyeket állítólag mi eszeltünk volna ki, vagyis volt királyunk, Desiderius, aki most díszvendég valahol. Ez az ember, mint mondják, nem sokkal ezután meghalt. Feltevésem szerint csupán, hogy háláját kifejezze.
– Hálát követelnek mindenkitől – mondta Felix –, tőlünk is, meg mindenki mástól. Jogosan – mindazért, amit értünk tettek –, állítólag.
A nyurga, sovány, közismerten fortélyos Stabilinus felemelte a fejét, s madár módján kinyújtotta vékony nyakát. Talán válaszra várt ez a madár, vagy kukacot emelt magasra csőrében, kincset, leletet, ajándékot, amit az imént piszkált ki az iszapból. Várt, hogy szóban, elismerésben vagy egyenesen áldásban kapja meg jutalmát mindazért, amit eddig elmondott:
– Nagyon örülnék, és most csupán a magam nevében szólok; őszinte örömömre és nyugtalan szívem nagy megerősítésére szolgálna, ha te, Anselm, hajlandó volnál nyilatkozni egyszerű, jelentéktelen, de jó tapasztalatainkról, melyeket legutóbbi háborúcskánk során szereztünk, s ha jelen békeállapotunkról is szólanál.
Anselmus diakonus felemelte serlegét, szemlélte egy darabig, aztán a helyére tette anélkül, hogy ivott volna.
– Hallom – mondta. – A legnagyobb figyelemmel hallgatom, mit mondotok.
A zömök, nehézkes, széles vállú Felix most mintha még jobban elnehezedett és kiterebélyesedett volna. Szavak terhe nyomasztotta, nehezítette. Most csak a herceget nézte meg Stabilinust:
– Nyilván nem üres beszéd, amire nagyra becsült Anselmus diakonusunk célzott az imént, hogy a király, az ő királyuk, jobban mondva a mi jelenlegi urunk, mindent tud és mindenről értesül. Alighanem előre tudja azt is, ami csak ezután lesz, amiként tudomása van arról, ami történt és arról is, ami épp most történik.
Válaszra várva tűnődött egy darabig, aztán folytatta:
– Szinte azt mondhatnánk, hogy ő, eme nagy király, nagy és páratlan jártassággal segít az igazságnak megszületni, a valóságnak megvalósulni, sőt egyenesen ő szabja meg, milyen legyen a valóság. Mindazonáltal sokért nem adnám, ha tudhatnám (és természetesen itt távol álljon tőlem a szentségtörő beszéd; de ez amúgy is mindenki számára nyilvánvaló), hogy milyen mértékben rendelkezik az Istennel is. Nem, nem, vissza is vonom ezen szavaimat! Hogy is szalaszthattam ki ilyesmit a számon, én, szerencsétlen tökfilkó! Bár szolgálna okulásul, milyen istenkísértő és vigyázatlanul ostoba lehet néha az ember fia, még ha nem akarja is.
– Úgy hírlik róla, az igazságnak nagy barátja ez a király – mondta nagy ravaszsággal a hangjában Stabilinus. Mondhatni, a gyomron keresztül tapogatja ki az igazságot, vagy tapogatja elő, mivel annyira szereti; az alantasabb igazságból nyomkodja napvilágra a magasabbrendűt, addig dögönyözve, míg a száj és a lélek igazsága nem lesz belőle. És levetkőzteti az igazságot, egészen pucérra – eltekintve egy icipici fátylacskától. Vagy kések rácsától, melyek játékosan villóznak a férfi testének középpontja előtt. Majd jóságos tekintetét rajta felejti az ilyen módon lemeztelenített igazságon, elszemlélve azt legmagasabb fokán, mármint amikor az emberről szól, a férfiról – a férfiról, aki rab, és a gyomrával beszél igazat.
Várakozással terhes némaság után Rodgaud szólalt meg komoran:
– Hát igen, sok mindent összebeszélnek. Egymást kergetik a hírek. Igen.
A minden hájjal megkent Stabilinus szólt ismét fölöttébb álnokul és körmönfontan:
– Azt beszélik, vannak óriás ragadozó madarak, melyeknek teste, ha telezabálják magukat, úgy elnehezedik, hogy szárnyuk ereje már nem futja arra, hogy gazdájuk a levegőbe emelkedjék. De keselyűéhségük határtalan. Amint felszállnának a kövér marhával, melybe belemélyesztették karmaikat, szárnyuk beletörik. Nem hajlandók otthagyni a zsákmányt, akármilyen súlyos és bármennyire bezabáltak is. Ez viszi őket a romlásba, így pusztulnak el – a keselyűk.
Csend megint, és várakozás.
A pillanatnyilag szintén nagyon ravasz és szerfölött fortélyos Felix az asztal lapjához intézte szavait; hangja a fába fúródott, belenyomulva az egyenetlenségekbe, résekbe:
– A mi népünkről szólva ma már súlyról beszélni nem lehet. Mármint azonnal érezhető vagy felfogható súlyról. Azt lehetne mondani (s ezt nem valamelyik úr vagy király ellen szánom, és egyáltalában senkit nem kárhoztatok), azt lehetne mondani: üresre van taposva a gyomra. Ez persze csak amolyan képes beszéd, ártatlan hasonlat.
Feszülten figyeltek; csend települt rájuk. Úgy hallgatták a csendet, mint azok szokták gyakran, akik valami rejtett értelem után kutatnak. Úgy zsongott a fülükben, akár a méhzümmögés; gondolatok zsongása, méhrajok zsongó csendje; eltitkolt kérdések és válaszok, amelyeket, ha akarja az ember, saját maga is megadhat magának. „Ennyi aggályos és mégis eltökélt gyűlölködést egyetlen kis térbe zsúfolva soha nem éltem át későbbi életemben” – jegyezte fel Johannes Lupigis, a leendő császári titkár.
A diakonus lassan a serleg felé nyúlt, majd végigsimogatta az üstökét, mielőtt megszólalt volna:
– Beszélik, hogy népünk, a longobardok nemzetsége embereket kínzott – valamikor. Nehéz elhinni, de sokszor nem könnyű az igazságokat kideríteni, máskor meg valószínűségük áll gyenge lábakon. Ma már nemigen hiszi el az ember. Hiszen ti olyan szelídek vagytok valamennyien. Régebben talán könnyebb volt. Gregorius, Turones városából, igazságszerető, tiszteletre méltó és tudós férfiú, azonkívül jóságos és szent életű püspök is, ő jegyezte fel valamikor réges-régen a mi kegyetlenkedéseinket.
Nagypéntek napján, amikor ételt csak titokban és csak a nép alja fogyaszt, amikor gyűlölettől és nemtelen gerjedelemtől mondhatni minden lélek tisztára mosva, akkor vetette fel Anselmus diakonus a fájdalom témáját. Az emberkínzás különféle válfajairól szólva ismét az Éjfél Honából magukkal hozott régi smerzo – smerza szót alkalmazta.
A lovagteremben összegyűlt hallgatóinak szinte az az érzése lehetett, csupán azért kelt át a viharos Adrián, és jött Forojuliba, hogy a longobard nép vadságáról tartson nagypénteki prédikációt. Állítólagos vadságáról, mert a jelenlevők nagy része soha hírét sem hallotta. Nem is tudta soha senki bebizonyítani. Visszatetszést keltett, amikor ezt kezdte feszegetni, és mások szenvedéseiről ejtett nem egy szava megbotránkozást okozott, jóllehet épp a szenvedés szent, és az alkalomhoz illően borongós hangulatú, borús napján hangzottak el.
Először is nagy tudományú szerzőket és szemtanúkat citált, s átfutotta a szentek jegyzékének egy részét. Beszélt az apostolok hősiességéről, az egyházatyák rendíthetetlen hitéről, és a sok szenvedésről, melyet az igaz egyháznak ki kellett állnia. Egyebek között ábrázolta, mint szenvedett mártíromságot Petrus és Paulus Rómában hétszáz esztendővel ezelőtt, a határtalanul vérszomjas és gyújtogató Neró császár, Isten esküdt ellensége korában, akinek egész sereg hasonszőrű acsarkodó ördögfajzat volt a cimborája. Leírta a sok szenvedést, melyet hosszú idővel az apostolok kínhalála után zúdított az igaz egyházra az Alexandriában garázdálkodó líbiai Arius, ez a hím-horsen és huorran, mint Anselmus mondta ódon szitokszavakkal, melyek a friuli nyelvben már szinte feledésbe merültek. Mélyrehatóan boncolta az arianusok ördögi hitszegését és otromba, kontár próbálkozását, hogy Jézus Úr, Heriro és Salvator jelentőségét és szerepét helytelenül értelmezték. Nem hagyta szó nélkül, hogyan tettek meg mindent e tévtanok elvakult hirdetői, hogy a Szent Lelket, a Galamb szívét és szárnyait levegőszámba vegyék. Felemlegette, hogyan próbálták meg újra meg újra Megváltónk szent Szülőanyját, Urunknak magától az Atyától megáldott Máterját, Mm Muotar Máriát közönséges zsidó nővé kicsinyíteni, aki mintegy a véletlen szeszélye folytán teherbe esett, szült, és világra hozott egy – ha éppen akarjuk, eléggé rendkívüli – gyermeket, aki, ha csoda is, megszokott, és szinte hétköznapi dolog.
– Csak az Ördög sugallhatott ilyen gondolatot! – mondta Anselmus, és arcának szelídsége átmenetileg szigorúságnak, sőt haragnak adott helyet. És ami ritkán fordult elő, a diakonus arca ezúttal beleremegett a haragba, és foga nem mosolyra villant, hanem valami másra, ami ketrecbe zárt, vicsorgó vadállathoz tette hasonlatossá. Arcjátéka és taglejtése ez alkalommal mindenkit mélységesen felkavart, hiába intett csendességre a szent nap: hangja pedig a lelkek fenekéig hatott.
Johanniperto meg volt rendülve. A fiatal férfiakat, bátyjait és Rodgaud két fiát majd felvetette a vitézi tettek vágya, és a kényszerű béke által előidézett hősi kedv. Látszott rajtuk, hogy a legszívesebben azon nyomban, percnyi tétovázás nélkül levizitelnének a még élő arianusok kulipintyóiban vagy palotáiban, udvarházaiban, váraiban és templomaiban, hogy szóljanak néhány keresetlen szót a Hitnek eme csalárd barátaival, Isten esküdt ellenségeivel és az Ördög fondorlatos fogdmegeivel. Arcuk sápadt és egyben tüzes volt a gyűlölettől és haragtól. Johanniperto éber figyelemmel szemlélte őket, bár maga is fel volt dúlva. Szűkülő szemeket látott, melyekben nyílheggyé és tűvé hegyeződött a tekintet. Ám ha meghaltak is már az arianusok – szemlátomást efféle forgott a legtöbb legény fejében –, ha villám sújtotta is porba, vagy szégyentelen megvénülés sorvasztotta is el az áruló fajzatot, legalább a sírjaikat fel lehetne dúlni, és hulláikat meggyalázni Isten nagyobb dicsőségére. Igen, megadni nekik, amit megérdemeltek: például levágni orrukat, fülüket, hajukat s más egyebüket is a dögöknek, ha ugyan maradt még ennyi belőlük, vagy legalább csontjaikat a trágyadombra vagy pöcegödörbe szórni, csikasz ebek vagy mohó vadak elé vetni, hadd ropogtassák.
Anselmus hangja csakhamar ismét nyugodtan zengett. Ha csak halvány és bizonytalan sejtelemként is, Johannipertóban felmerült a gyanú, hogy bácsikája csupán megjátssza a haragost, ily módon igyekezve hallgatóinak figyelmét lekötni, amikor profán vagy kegyes történeteit meséli. Gyanúja talán fölösleges, sejtelme oktalan volt. A diakonus arca mindenesetre gyorsan ugyanolyan nyájas lett, mint rendesen. Egy ideig a néma szenvedésről beszélt, ama fájdalomról, melyet örömmel viselünk el az Úrjézusért. Ez a fájdalom elnyeri jutalmát, olykor már földi siker formájában, ami teljesen megérdemelt, és minden esetben égi üdvösségre vezet.
– Az utókor kegyelete és hálája is a jutalmak közé tartozik – tette hozzá.
E szavai más, újfajta hatást váltottak ki. Béke költözött az arcokra; fiatal és öreg egyaránt azokra a templomokra gondolt, melyeket egykor építenek leszármazottaik; melyeket az ő, talán szent hírnévnek örvendő maradványaikon emelnek, hogy nevüket megörökítsék. Még Rodgaud hercegre is átragadt a megilletődöttség: arcvonásai mintha meg-megremegtek volna. De csakhamar ismét rendbe szedte sötétre pirult buktaarcának durva, nehéz vonásait, és dacos komorsága alig engedett valamit. Mindazonáltal végighallgatta az egész beszédet anélkül, hogy közbeszólt volna. Végül mégiscsak elásította magát; izmos karját a feje mögé fonta, annak jeléül, hogy ideje volna már a vendégek távozásának, meg talán fontos megbeszélnivalója is volt még Felixszel és Stabilinusszal.
A Lupigis család lefelé bandukolt, kúriájuk felé. A fáklyákból szikraeső szállt, a viharlámpák lobogtak: még nem állt el egészen a szél. A Golgota keresztjén most valamennyiük szívében ott volt az antiarianus, az igaz Krisztus. A kereszt mellett kard csörömpölt. Martalóckard, gondolta Johanniperto.
A diakonus hosszan imádkozott értük. Azért könyörgött, hogy legyen erejük átszenvedni, másokkal együtt átvergődni ezt a hosszú éjszakát. Sóhajok hallatszottak, üres gyomrok korogtak. Anselmus a vendégszobába ment, egyedül, többet senkivel nem beszélt.
Amint Johanniperto ágyba került, és hallotta Flavianus egyenetlen lélegzetét, egy darab kenyérre gondolt. Megkísértette a test hatalma, hogy keljen fel, és keressen magának, de lemondott róla. Talán álmodta, talán csak félálomban fantáziálta, hogy kimentette Angilát az arianusok karmaiból; az arianusok pedig két bátyja arcvonásait viselték.
Húsvétvasárnap este, amikor Bertoald Lupigis kúriájának nagytermében gyűltek össze, a diakonus ismét saját maguk ellen fordította emberkínzásról szóló történeteinek metsző élét. Szokása szerint csendesen kezdte: arról szólva, mit éltek át, hallottak és vetettek papírra tudós férfiak, meg csodás képességekkel megáldott asszonyok is, hogy közkinccsé tegyék tudományukat, és az Isten dicsőségét gyarapítsák. Különösen sokáig elidőzött a nagy hírű Gregoriusnál, a frankhoni Turones városából; a legnagyobb tudományú püspökök egyikének nevezte, és szívjóságát illetően is a legelsők egyikének.
– Gregorius hovatovább kétszáz esztendeje élt – kezdte. – Ő írta a frankok egyháztörténetét, mely műve friss és tiszta vizű forrás mindazoknak, akik igaz tudásra szomjúhoznak. Sok mindent feljegyzett szent emberekről, így például a jámbor Hospitusról is, aki a frankhoni Provinciának a Ligur-tenger-parton fekvő Nicaea városában élt. Ennek a Hospitusnak sok szenvedés jutott osztályrészéül, kiváltképp a mi népünk, a mi harcosaink miatt.
A diakonus a vizeskupa után nyúlt, és körültekintett; nem szomorúan, csak az alkalomhoz illően komolyan. Johanniperto Flavianus mellett ült figyelve. Az asztalt körülülő férfiak a kandalló tüzébe vagy az asztal lapjára bámultak, vagy egymás felé sandítgattak. Arcukat mintha fahasábokból faragták volna; csak annyi élet volt rajtuk, amennyi faarcokon lehet nyugtalanul meg-meglibbenő fáklyaláng és esti parázs sugaránál. Egyik-másik öreg oly mélyre görbítette a nyakát, hogy hajuk a homlokukba, orrukra vagy arcukba hullva elfedte arcvonásaikat és tekintetüket: fából faragott képek azok is.
Néhány szolgáló állt az ajtón kívül; kettejük karon ülő kisbabát tartott. Johannipertónak az jutott az eszébe, talán bátyjai magjából nemződtek. Rainzára, a zömök, lágy húsú pannoniai rabnőre, meg karcsú húgára, Gattiára ráhullott a fény. Ez a ház volt az otthonuk, itt születtek: már rég fel kellett volna szabadulniuk. Nagy, kerek szemű lány mind a kettő; szemük fehérje villogott fekete pupillájuk körül. Nyugalmas udvarházak fiatal urainak szolgálatára való nők, gondolta Perto.
Angila a tűz közelében ült egy zsámolyon, hallgatva vagy ábrándozva. Teljesen elmerült ifjú-önmagába: úgy vette körül fiatalsága, mint valami köpeny, a tisztaság meze. Valahányszor megmozdult, megcsillant a nyaklánca. A fény szétfreccsent az arany láncszemekről. A láncot ékesítő, zöld és vörös kövekkel díszített feszület szétszórta színeit. Tudom, milyen lehet a boldogság, gondolta a fiú. Efféle, mint ez a mostani.
A bejárati folyosón rabszolgák és cselédek mozgolódtak. Sokak gyomra volt még mindig nyugtalan a böjt után befalt sok és nehéz ételtől. A hosszas szél odakinn alkalmas déli szellővé juhászodott, a vihar kiadta mérgét, és szemmel láthatólag béke honolt a világban.
– Hospitusnak sok szenvedésben volt része miattunk, a mi harcosaink miatt – mondta ismét a diakonus. – De ennek sok éve már, több nemzedék is letűnt azóta. Biztosan rég meg is bocsátotta az Ég.
A fejek felemelkedtek, az arcokról derű sugárzott. Elcsitult szégyen és harag. A szívek terhe megkönnyebbedett, s még azzal sem törődtek, hogy Anselmus az éhség gyönyöréről, a böjt örömeiről beszél. Később arra gondolt Johanniperto, hogy nagybátyja épp akkor talán valamennyiüket: urakat és szolgákat, nagyokat és kicsiket egyaránt a nem egyházi előírásra történő szűk esztendőkre és hosszú ínségre akarta előkészíteni, így próbálva vonzóvá tenni egy esetleg elkövetkezendő általános nincstelenséget. Némelyek meg is mosolyogták, sőt az ajtóban valaki illetlenül hangosan fel is nevetett, amikor a diakonus bizonyos kedélyes és hasznos csodatettekről emlékezett meg, melyeket Szent Gallus hajtott végre valaha az alemannoknál, odafenn Kelet-Rhaetiában. Elbeszélte, milyen ügyesen tett lóvá a szent ember bizonyos gonosz szellemeket, kiűzve őket egy király leendő mátkájából, egy nemes hölgyből, aki azután hálája jeléül kolostorba vonult és a zárda főnökasszonya lett. A rászedett démonok nyüszítettek és üvöltöttek mérgükben és csalódásukban, mint az ebek, és szégyenükben hosszú időre nem mutatkoztak azon a tájon.
– Mint hatalmas király elleni lázadásra bujtó rossz gondolatok – mondta Anselmus. – Évekig vissza se merészkedtek.
Más mulatságos és erőt adó történeteket is mesélt a szent életű Gallusról. Például egyik halászatáról, ínséges időkben, amikor erősen szűkében voltak az élelemnek. Rossz volt az aratás az egész országban, melyet ráadásul még az urak is szipolyoztak, vagy pókok módjára le-lecsapva váraikból, vagy martalóchordáikkal átvonulóban, mint a sáskajárás. Gallust mindez nagy gondba borította; minden módon kiutat keresett. Végül jó ötlete támadt. Halászni kellene, bár épp ekkoriban szokatlanul bizalmatlanok voltak a halak. Ám Gallus megparancsolta a tó vagy folyó vidráinak, hajtsák a legkövérebb halakat a kirakott hálókba. A vidrák, akiket az Úristen kioktatott, meghallották Gallus parancsát eldugott tanyáikon, és nyomban készségesen engedelmeskedtek. Oly serényen hajtottak, hogy Gallus jól tarthatta már-már éhen pusztuló, ám mindamellett víg és nyájas kedvű tanítványait és szerzeteseit.
– Ez persze nem a nagyböjt idején történt – tette hozzá a diakonus. – Ehhez nem járult volna hozzá a Mennyek Ura. A barátok és tanítványok egyébiránt nem ettek túl sokat a kövér halból, mely feltehetőleg ponty, lazac, esetleg angolna lehetett. Mértéket tartottak, holott ugyancsak ki voltak éhezve. Tudták, hogy be kell osztani, amijük van, s gondoltak a későbbi időkre is, amikor nem lesz olyan kövér a hal, és talán a vidrák sem olyan készségesek. Szent Gallus pedig a föld népének nyugtalanságát is lecsillapította, jól tartva őket, és azzal rábírta az elégedetleneket, hogy elvessék hadakozással, vagy az országot hatalmában tartó király vagy herceg elleni lázadással foglalkozó gondolataikat.
Anselmus diakonus várt, amíg szavai a lelkek mélyére szállanak, világossággal és szelídséggel sugározva be őket egy kis ideig, mielőtt visszatért volna Szent Hospitus történetére. Ezt bizonyos alázatos szigorral mondta el, mintha szent könyvből olvasná. Hanghordozása nem lett élesebb, de a haragja komolyabb súllyal csengett.
– Egyszóval ez a Hospitus Nicaea környékén élt egykor, Provinciában, a Ligur-tenger mellett, a jelenlegi frank birodalomban. Mindenki magasztalta az istenes férfiú önmegtartóztatását; tartózkodását a test, kiváltképpen a táplálkozás és a nemi élvezet gyönyöreitől. Folyvást sanyargatta önmagát, méghozzá a legnagyobb jártassággal és alapossággal. Mezítelen testén durva vasláncokat viselt, azokon pedig daróccsuhát. Egész napi tápláléka egy karéj kenyér meg néhány szem datolya vagy dió volt. Szigorú böjt idején persze egyáltalán nem evett, a könnyű böjtös napokon pedig csak a Provinciába hajón szállított egyiptomi füvek gyökerét, hogy épp el ne szálljon belőle a lélek. Szentsége szakadatlanul növekedett és nyílegyenesen szárnyalt Isten országa felé. Lelke végezetül olyan lett, akár a sima víztükör, mely a felhőtlen ég képét mutatja. Lelkének tisztasága elérte azt a fokot, hogy Isten a jövőbe látás adományát és irigylésre méltó kínját ajándékozta neki; különösen a legszigorúbb böjtölés idején részesült színigazat mutató látomásokban.
Ezért tudta jó előre, mikor törnek majd be Galliába gyújtogatva, öldökölve és fosztogatva kegyetlen longobard törzsfőnökök Italiából, talán éppen innen a mi Forum Iuliinkból – mondta a diakonus. – Egy különlegesen világos és részletes látomás, egy valóság erejével bíró jelenés után Hospitus e szavakkal intette Nicaea lakosait:
– „A longobardok hét várost fognak feldúlni itt Provinciában! Mégpedig a ti bűneitek miatt! Gonoszságotok úgy megsokasodott az Úr előtt, hogy kénytelen kemény büntetéssel sújtani benneteket. Hamis esküvésben, tolvajlásban, fosztogatásban és gyilkolásban éltek. Püspököknek, egyháznak tizedet nem adtok, adót, járományt nem fizettek, a mezíteleneket nem ruházzátok, a szegényeket nem tápláljátok, és nem adtok szállást idegen utazóknak és zarándokoknak! Már közeledik a büntetés!”
A nép nem hallgatott rá, és semmi hajlandóságot nem mutatott a javulásra. Hospitus ekkor arra kérte a barátokat és tanítványait, meneküljenek el a városból, sőt még annak vidékéről is, magukkal vive minden holmijukat. Azok komolyan vették látomásait, és hajlandók voltak felkerekedni, de nem volt kedvük magára hagyni szeretett tanítómesterüket; aggódtak érte, hogy az ellenség felkutatja és megkínozza. Erre azt felelte:
– „Könnyen meglehet, hogy a fosztogatók és kincskeresők az Ördög sugallatára testem meggyötrésére vetemednek. De életem nem veszik el, azt tudom. Egy tapodtat sem mozdulok innen!”
A barátok és tanítványok szót fogadtak, és elmenekültek, nem sokkal az előtt, hogy az akkor még félig-meddig pogány longobardok, mint Hospitus megjövendölte, elérték a város vidékét. Teljes erővel, nagy szakértelemmel és buzgalommal fosztogattak és pusztítottak. Egy napon felfedezték azt a helyet, ahol Hospitus élt egyedül egy toronyban. Észrevették, amint megmutatkozott odafenn egy ablaknyílásban. Körbejárták a tornyot, ajtót keresve, de hiába. Különösnek találták a dolgot, és ócsárló szavakat kezdtek kiabálni a gallusok építőművészetéről, és gúnyolták a kőművest, aki az ajtóról megfeledkezve befalazta önmagát. Elhatározták, hogy alaposan végére járnak a dolognak. Egy-két fürge legény felkúszott néhány tenyeres-talpas társa vállára, maguk után húzva néhány még fürgébbet, akik viszont felsegítették a legfürgébbeket. Ezek felkecmeregtek a toronytetőre, és vastag kötelet erősítettek rá: így aztán csaknem az egész csapat feljutott. Egy kicsit kifújták magukat, s hagyták, hogy leszáradjon róluk a veríték: a kilátást csodálva elnézték a hegyeket, a lágy dombhajlatokat s a tengerpartot, és mintha otthon érezték volna magukat Tusciában, Mediolanumban vagy Forojuliban. Amikor kipihenték magukat, kurjongatni kezdtek, fenyegető és őszintén szólva meglehetősen barbár szavakkal tüzelve egymást valamennyi gallus ellen, legyen az fiatal vagy öreg, asszony vagy gyerek, aki ezen a szép földön élősködik. Buzdították egymást: ideig-óráig minden kincset el lehet rejteni, de végül minden napvilágra kerül, minden arany és ezüst, melyet kaputlan tornyokba falaztak, mindama drágaság, melyeket sárkányok őriznek. Efféle dugott holmi nem maradhat titokban igazi, elszánt longobardok előtt, akik wiridiborá-k, azaz szabad emberek, és már előre örülnek, hogy saját kezükkel szoríthatják ki a párát a gallus vezérek és más ellenséges királyok kincseit őrző szörnyetegekből.
Tomboló düh vett rajtuk erőt. Buzogányaikkal és kardjaikkal lyukat szakítottak a torony tetején, belsejébe hatoltak, és bejutottak Hospitus cellájába. Üvöltözésüktől majd kidőlt a torony oldala, amikor berúgták a kis kamra ajtaját.
Nagy volt a csodálkozásuk.
Az ember, aki előttük állt, daróccsuhát viselt, vasláncokat, és erős láncok tartották a falhoz rögzítve. Emiatt először azt gondolták, valami gonosztevő, aki ily módon bűnhődik gazságaiért. Amikor rejtett kincset kerestek, mindig tolmács kísérte őket; ennek segítségével most is megkérdezték, miféle súlyos bűnöket követett el, hogy így lakol egy ajtótlan toronyban.
– „Gyilkosságot talán?”
– „A mi Urunk és Megváltónk szemében minden bizonnyal valamennyi elképzelhető gazságot elkövettem, legalábbis gondolatban” – válaszolta alázatosan a nemes lelkű Hospitus.
E szavaiban a longobardok saját isteneik kigúnyolását látták, és még kevesellték is Hospitus büntetését. De minél előbb végezni akartak, s így nem szándékoztak időt fecsérelni arra, hogy a foglyot az akkoriban (és talán később is?) szokásos módokon megkínozzák; úgy döntöttek, hogy csak megölik. Az egyik longobard harcos kivonta kardját, hogy egyetlen gyors és elegáns csapással leüsse a fejét. De ekkor megtörtént a csoda. A kard erőtlenül megállt a levegőben, mintha az nyúlós kátrány vagy szurok volna, vagy nedves agyag és vastag gyapjú. A harcos karja megbénult, rémítő csörrenéssel kiesett belőle a kard, ő maga pedig a földre roskadt, mintha láthatatlan hadi szekerce vagy villám, vagy egyéb fenyítő eszköz érte volna, s úgy feküdt ott Hospitus lábánál.
A többiek megrettenve ordítoztak s tolongtak a földön heverő társuk és a fogoly remete körül, s tanakodtak, mitévők legyenek. Ekkor Hospitus keresztet vetett az eszméletlen longobardra. Az tüstént feleszmélt, és az imént még béna karja nyomban ép és hadakozásra alkalmas lett, akárcsak azelőtt. De soha többé nem használta kardforgatásra. Nem: az ily csodás módon feltámasztott és kigyógyított férfi azonnal Megváltónk igaz hitére tért. Hospitus szelíd vezérlete alatt azután később az egyházi rendbe lépett, szerzetessé lett, és utolsó órájáig szolgálta az Urat.
A szent életű Hospitus pedig kioldozta magát láncaiból, és a tornyot elhagyva, kellemesen csengő hangon, erélyesen és tolmács segítségével hirdette Urunk igéjét a Galliába betolakodott longobardoknak. Két hercegük és vezérük, aki hódoló tisztelettel hallgatta, épségben, egy karcolás nélkül tért meg hazájába, átvészelve számos harcot, és még jelentékeny zsákmányt is szerezve. Más vezérek viszont, akik lebecsülték a szent ember szavait, sőt gúnyolódni sem átallottak vele, nyomorúságos módon pusztultak el Galliában, vagy Provinciában, vagy fenn Burgundiában.
Hanghordozását váltogatva és olykor-olykor szünetet tartva Anselmus diakonus elérte, hogy fordulatos elbeszélésének fullánkjai és csírái hallgatói szívének mélyébe hatoltak. Szavainak egy része sajgott és bénított, akár a kígyómarás, más része gyökeret vert, frissen kivirult és növekedett. Volt, akiben a szégyen ébredt újra, volt, akiben a harag. Fejek horgadtak le, tekintetek fordultak el, szemek nedvesedtek. Könnycsepp gördült látszólag ártatlan kezekre, melyek mégsem voltak bűntelenek, mivel olyan ősöktől származtak, akik szent embereket gyaláztak és kínoztak több mint kétszáz éve a messzi Provinciában. Johannipertónak egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a teremben levő egész hallgatóság, magát is beleértve, a bűnbánat és a büntetéstől való félelem savanyú kigőzölgését árasztotta, melynek szaga azonnal terjedni kezdett egész szerencsétlen hazájukban.
Ekkor, 775-ben még nem értette igazán, mi célja volt nagybátyjának ezzel az elbeszéléssel. Egész egyszerűen csak utat akart nekik mutatni a köznapi, keresztényi alázathoz? Arra törekedett, hogy megalázással készítse őket elő az engedelemre, és tompítsa Stabilinus és Felix gyűlöletét? Vagy valami másra szerette volna őket előkészíteni, felkelteni bennük az ellenállás szellemét, a harc vágyát, s így terelni az érzelmeiket nemesebb utakra? Magasabb fokú gyűlöletre készíteni fel őket? Ki ellen? Az Ördögöt már amúgy is gyűlölték gonoszságáért és a legnemesebb lelkekkel való kegyetlenkedéseiért. Másféle gyűlöletet akart volna felszítani? A kegyetlen és elvakult fejedelmeket is mindenki gyűlöli és ellenük fordul, feltéve, ha ez nem jár nagyon nagy kockázattal. Mi volt igazában a véleménye Carolus jelleméről, szándékairól és erejéről? Intette, vagy bujtogatta-e hallgatóit? Miféle boldogságot kívánt nekik: földi boldogságot, még életükben, a szabad embernek a szülőföldjén átélt boldogságát, vagy kizárólag égi boldogságot?
Anselmus szótlanul ült, mintha a csendjüket hallgatná, mérlegelve, értékelve és egészében véve elégedetten. Elidőzött benne egy darabig, mintha a csend kilátódombjának tövében üldögélne az út mentén. Johanniperto hallgatta a a szolgák óvatos neszezését az ajtónál és a bejáratnál, a tűz ropogását a kandallóban, a szél zúgását a kürtőben, s a hallgatók mellkasába szívódó, majd onnan kifúvódó leheletek susogását. Elhitette magával, hogy hallja a szívek dobogását, az elhatározásra buzduló vagy terveket elvető gondolatok zizegését. Ez volt az érzése ebben a percben.
Ezt követően a diakonus még több vérontásról és emberkínzásról emlékezett meg, továbbá arról a – mint megfogalmazta – mérhetetlen fájdalomról, melyet a teljesen pogány vagy nem egészen keresztény, az Ördögtől megszállott arianus longobardok miatt kellett elszenvedniük az embereknek.
– De ez már régen történt – mondta. – Ennek már vége; legalábbis úgy gondolom.
A hangulat ide-oda hullámzott ezen a húsvéti estén. Egyik-másik jelenlévő, így például Bertoald Lupigis, lelkifurdalást érzett a múlt miatt, melyért felelősségre ugyan nem volt vonható, de melynek ő is gyümölcse. Mások, mint a herceg, meg a fiai, Stabilinus, Felix, valamint Johanniperto bátyjai megsértődtek, elkomorultak és szemlátomást felbőszültek. Eltökélt markolással emelgették kupáikat, nagyokat kortyintva, s hallhatóan nyelve a bort, majd összeszorított szájuk lakatja mögé zárták gondolataikat. Némelyik férfin szomorúság és csüggedés vett erőt. Talán nem is annyira a múlt bűneit szánták-bánták, mint azt, hogy az idegen országokban való kalandozások régi jó ideje lejárt, és immár vége a serényen hetyke fosztogatás örömeinek. Meghajolni meghajoltak ugyan a Magasságbeli akarata előtt, de mintha az is megfordult volna a fejükben, hogy bizony az Úristen mindezt másképp is akarhatta volna.
A szabad nők csendben hullatták könnyeiket. A szolgálók és rabnők követték példájukat, bár tulajdonképpen semmi közük nem volt az egészhez. Rainza hangosan zokogott; húga, Gattia pedig zavaróan és gyermekesen nyöszörgött, de senkinek nem volt szíve őket kiutasítani.
Angila sírt. Szépen sírt; Johanniperto úgy találta épp akkor, hogy sírását szépség és lányos frisseség hatja át; legalábbis ez volt az érzése később, amikor erre az estére visszagondolt. Lelke, szíve és egész testi mivolta vágyakozott a lány után. Még soha nem kívánt ennyire mindenkitől elismert férfi lenni; híres, de jó ember is. Korosabbnak szerette volna magát. Ha érettebb korú volna, s azonkívül nem volnának bátyjai, megkérhette volna atyját, beszélje rá Rodgaudot, adja Angilát feleségül Johannipertóhoz, a felnőtt és nagy tudományú férfiúhoz. Különösen hevesen ostromolta a vágy, amint látta, mennyire magára vonja Angila Warnefrit és Conald pillantásait.
Egy másik óhajt is felfedezett önmagában: bárcsak – Isten vagy egyéb hatalmasságok beavatkozására – az egész világ romba dőlne, ott, abban a pillanatban. De azért mégse teljesen. Annak a Friulinak egy része, ahol éppen voltak, megmaradhatna. Az emberi fajzatból csak Angilának, neki magának, szüleinek, Flavianusnak meg a legjóravalóbb szolgáknak kellene életben maradniuk. Sok évvel később elismerte magában, hogy mindez meglehetősen köznapi, fiatalos képzelgés volt, és soha meg se kísérelte megmagyarázni vagy kideríteni, honnan származik.
„Hisz nemegyszer megkörnyékezett az Ördög – írja önéletírásában. – Egy kis ügyeskedéssel túljártam az eszén, és majd mindig sikerült magamtól távol tartanom. Mindamellett ismerem karma szorítását, leheletét, sőt csalárdul kellemetes lényét is. Egyszer megjártam az Alvilágot. Ismerem a Gonosz jellemét és módszereit. Mégsem hihetem, hogy akkor, a 775. év húsvétján ő csempészte be ideig-óráig lelkembe a pusztulás gondolatát.”
Anselmus diakonus észrevette, hogy hajlandó volt megállapítani, mint jutott túlsúlyba a szomorkodás, a múltba vágyás, a lelkifurdalás vagy a felháborodás ezen az estén, melyhez mégiscsak a boldog feltámadás és az égi kegyelem reményének is hozzá kellett volna tartoznia. Hanghordozását és arckifejezését ismét derűsebbre és vidámabbra állította. Krisztus ezeréves országáról beszélt, melyet az Úristen (sok tudós és szent ember szerint) az Utolsó ítélet előtt fog alapítani. Megemlékezett a szőlőtőkéről, melynek tízezer venyigéje van, ezeken tízezer hajtás, melyeken tízezer szőlőfürt nő, mindegyiken tízezer: szőlőszemmel, és minden szőlőszemből két tucat kordéra való kiváló bort szüretelnek. Mesélt még bizonyíthatóan igaz történeteket, és ügyesen kifundált legendákat is sikeres és áldásos csodatettekről, hogy ezzel mindenkit örömre és nevetésre hangolt.
Örültek és nevettek is. Csak Rodgaudnak, Felixnek és Stabilinusnak nem állt mosolyra az arca, még akkor sem, amikor a diakonus a rhaetiai Szent Gallus mulatságos történetét mesélte el. Gyorsan hányva a keresztet, és görög meg héber szavakkal egy tucat lelket ragadott ki a Gonosz torkából, épp amikor már az biztos volt benne, hogy megkaparintja őket. Kiderült, hogy az Ördögnek vajmi gyenge lábon áll a görög tudománya, héberül pedig teljesen elfelejtett, és csak a konyhalatinhoz meg valamiféle alemann tájszóláshoz konyít; szégyenben maradt hát, míg a föld, és persze az Ég kilátásai is lényegesen javultak.
Nem, Rodgaud még ezen sem mulatott. Arca megmaradt olyannak, amilyen volt: sötétbarnára sült buktaformának, a száját meg összeharapta, holott egy gyenge pillanatban még Felix és Stabilinus sem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Amikor a többiek kinevették magukat, és várakozó csend ült a teremre, a herceg felállt a helyéről. Arcáról nem lehetett semmit leolvasni, és Bertoaldnak is csak annyira köszönte meg a meghívást, amennyit az udvariasság előír. Amikor anyja nyomában Angila is távozott, visszafordult, lágyan meghajtotta a nyakát és édesen visszamosolygott a terembe. Arany nyakéke csillogott, az ékkövekkel kirakott feszületfityegő sziporkázva szórta színeit. Johanniperto úgy találta, a lány pillantása ezúttal is hosszabban időzött rajta, mint bárki máson a teremben.
Három nappal később, enyhe szellőktől simogatott kora nyárban Anselmus diakonus elhagyta Forojuli városát.
Veronán és Brixián keresztül a longobard királyság egykori fővárosába, Ticinumba ment, melyet más néven Papiának is hívnak. A várban, ahol egykor Desiderius király és Ansa királyné uralkodott, jómaga pedig fiatal korában az udvarban tartózkodott, most is nagy hatalmú, jól értesült és nagy tudományú férfiakkal találkozott. Mindig és mindenütt fáradhatatlanul hangoztatta a béke szót. Ám sokkal később azt rebesgették, hogy más szók is elhagyták az ajkát, elsuttogott szók, mint például árulás, gyilkosság, a mi népünk, a mi saját hazánk, a mi lassú, jól kitervelt, okos, jól leplezett bosszúnk.
Ki tudja, mit mondott tulajdonképpen hangosan, és mit suttogott?
Papiából a hajdan a longobard királysághoz tartozó tussiai vidékeken át lefelé kanyarodott, hogy a spoletumi longobard hercegségben is elintézze egy s más ügyes-bajos dolgát, mielőtt lassacskán belovagolt volna Rómába. Itt számos alkalommal tanácskozott Hadrianus pápával, megerősítve vagy talán nyugtalanítva a Szentatya lelkét. Bizonyos fogadalmakat tett Petrus apostol szent sírjánál, annak templomában. Római tartózkodása alatt a pápa megbízásából megírt egy-két verset és epitáfiumot. Feltehetőleg segített a körültekintő vagy nyugtalan főpapnak, Hadrianusnak megfogalmazni egyes leveleket, melyeket hajón vagy lóháton továbbítottak északra Carolus királyhoz, Frankhonba vagy Szászországba. Ily módon próbáltak ki egy fiatal szász lovagot, bizonyos Radbertus nevezetűt.
Amikor a nyári hőség a síkon tetőpontjára hágott, a diakonus levelet küldött öccsének, Bertoaldnak Arichis herceg beneventumi udvarából, ahol egykori tanítványánál, Adelperga hercegkisasszonynál vendégeskedett. Tudósította, hogy utazása szerencsés és minden tekintetben kellemes volt, és a jelekből ítélve gazdagon gyümölcsöző, vagy annak ígérkezik. A gyümölcsök minőségéről és ízéről nem emlékezett meg. Most épp Szent Benedictus kolostorába készül a Mons Cassinusra, hogy egy ideig tanulmányoknak szentelje idejét; mint írta, szükségét érezve komolyan keresztény, filozófiai, sőt politikai meditációnak is.
Remélte, hogy mind az Adrián, mind egyebütt, akár vízi, akár lelki, akár politikai berkekben vagy akárhol másutt kerekednének, megtorpan minden vihar, és simogató szellővé szelídül. Abbeli óhaját nyilvánította, lenne az aratás gazdag, s itt nem csupán a földi mezőkre célzott, hanem a lélek s a szív barázdáira is. Végezetül mindenkinek üdvözletét küldte Forum Iuliiba, többük nevét is felsorolva.
Flavianus és Johanniperto segített Bertoaldnak meghányni-vetni, elolvasni és oly világosan értelmezni a levelet, mint csak lehetett. Johanniperto örömmel fedezte fel, hogy neve egy sorba került Angliáéval; bátyjaié külön, a következő sorba szorultak.
Több levél sokáig nem érkezett Forojuliba Anselmus diakonustól. Amikor végre újra írt, sok minden megváltozott valamennyiük életében, és Perto fiúszíve érett férfiszívvé kezdett edződni.
775-ben jó nyara volt a szántóvetőknek Forojuliban. Kapott alkalmas esőt, virult a vetés; a gyümölcs és a bor jónak ígérkezett. A csordák kövérek és jóltartottak, a lovak tüzesek voltak, s a parti kereskedelemre sem lehetett panasz.
Jó volt a nyár arrafelé. Jó és tiszta a levegő is. De sok rossz hír keringett. Beszélték, betegség pusztít a partvidéken dél felé, Rómában meg más helyeken még hideglelés, sőt talán pestis is dúl. Szerencse, hogy ilyen jó helyen laknak; hercegségüket elkerülik a nyavalyák; boldogok lehetnek, hogy olyan egészséges a nemzetség, és törzsük még a vereség idején is olyan életerős marad – így beszélték egymás között a forojuliak.
Ha Róma elvész is – fene bánja. Ám olykor-olykor szomorúbbnál szomorúbb hírek jöttek arról, hogy saját népük, a longobardok éheznek fenn a hegyekben meg a síkság falvaiban. Az éhség, ez a hatalmas természeti erő, sokféleképp megdolgozta a testeket és lelkeket.
De, mint mindig, működtek más erők is. A szerelem hatalma tette boldogtalanná Johannipertót ifjúságának ezen az utolsó békés, termést érlelő nyarán Friuliban.
Egy napon, amikor kétrét görnyedve vágták a gabonát egymás mellett, Conald vadul felvetette a fejét, és az öccse felé fordult. A szája eltorzult dühében vagy fájdalmában; tehetetlenségében, szégyenében vagy bánatában. Egyik arca dagadt volt; még a nyári melegben is fájt a foga. Beletelt egy kis idő, míg megeredt belőle a szó:
– Hát mégiscsak Warnefrit kapja meg! Hallod, Perto? Warnefrit! Most már az övé lesz, igazán, így szól a döntés!
– Így? – kérdezte vissza Johanniperto, bár mindent tudott.
– Apánk újból beszélt Rodgauddal; így egyeztek meg! Most az ősszel vagy jövő tavasszal!
– Igazán?
– El tudod te képzelni, mit érzek?
– Tökéletesen – felelte hidegen az öccse; aztán némán dolgoztak egymás mellett, míg vége nem lett a napnak.
Este, amikor lefeküdt a család, Conald Flavianus és Johanniperto hálófülkéjéhez ment. Megállt az ajtó előtt, és besuttogott:
– Alszik az öreg?
Flavianus a maga rendes, figyelő modorában rázendített a horkolásra; ritkán aludt olyan mélyen, hogy semmit ne hallott volna.
Conald esetlenül, nehézkesen és jól hallhatóan végigcsoszogott a kőpadlón, és öccse ágya szélére ült. Szipákolva sírt, s ebbe egy jó darabig senki nem szólt bele. A magam részéről én már átbőgtem magam a nehezén, gondolta az öccse.
Felemelte, majd ismét leejtette a karját. Ha eléri és kezébe akad a falon függő kés, alighanem a markába szorította volna. Vegyes érzések dúltak benne; összevissza kavargás. Ha nála a kés, talán megkarcolja Conaldot valamicskét, hogy a kis, könnyű karcolással felrázza; esetleg belemetszhetett volna tuskótestébe, hogy abbahagyassa bátyjával a picsogást. Esetleg beledöfte volna a kést valamilyen más indoklással. Ugyanakkor sajnálta is Conaldot, és jólesett volna neki, ha inkább Warnefrit ül ott az ágya szélén.
Johanniperto hallgatta még egy kicsit Conald szörcsögő-taknyoló picsogását, aztán halkan így szólt hozzá:
– Meg kellett volna szöktetned.
Persze saját magára értette, s meg volt róla győződve, hogy nem az ellenlábas, a Gonosz diktálta szavait; bár a Szentlélekre sem igen lehetett gyanakodni.
– Biztos szívesen veled ment volna – folytatta hangosabban, de magának és magáról. – Már abból ítélve, amit néha kiolvasott szeméből az ember.
– Gondoltam rá – suttogta Conald némileg megvigasztalódva, de nehezen forgó nyelvvel, mintha a szája friss kenyérrel vagy kásával volna tele. – De nem volt merszem megkérdezni, meg aztán nem is volt rá alkalom. Pedig biztosan eljutottunk volna a partig, vagy jó messzire nyugat felé. Esetleg északra.
Ismét eltört a mécsese; szaggatottan bőgött, mintha csuklana.
– Elkeseredésében szinte arra gondol az ember, Perto, hogy rabszolgának adja el magát! A rómaiaknak, frankoknak vagy akárkinek: Venetiának vagy Bizáncnak! A szaracénoknak! A kénköves Pokolnak!
Legörnyedt, és könnyei az öccse arcára potyogtak. A pocsék leve a pofádnak! – gondolta Johanniperto. Még velem itatnád! Csak ki kell nyitnom a szám, hogy belecsorogjon.
Odébb tette a fejét, így még jobban érezte, hogy bűzlik Conald izzadságtól, gabonától és bortól; kangörcstől gyötört, értelmetlen, gyáva, nyimnyám fiatal robotos parasztlegény.
– A te helyedben megszöktettem volna, Conald – mondta csaknem egész hangosan. – Velem biztos eljött volna. Már ha annyi idős volnék, mint te.
Conald nem bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon, bármennyire szipákolt is. Flavianus mosolygott. Johanniperto tudta, hogy az öreg ébren van és fülel; éjszaka kitűnően hallott, és csak a suttogás szüneteiben hortyogott ügyesen.
– Nem lett volna szabad teketóriáznod – mondta Johanniperto. – Fel a lóra vele, aztán illa berek!
Conald leste Perto minden szavát: beléjük kapaszkodott és karolt, nyelte őket; aztán újra erőt vett rajta a csukló zokogás.
– Bár megdöglene Warnefrit! – suttogta kásásan. – Tudom, Megváltó Jézusunk soha nem bocsátja meg – és mégis: legjobb volna, ha Warnefritet elnyelné a föld! Akkor én volnék most az ő helyében! Én volnék a legidősebb!
Az öccse nem szólt semmit. Most jobban szenvedhette Conaldot. Flavianus felhorkant.
– Te, Perto, te annyit olvasol! Nincs hozzám egy szavad? Egyetlenegy, hogy kárhozatra ne jussak!
Flavianus abbahagyta a horkolást és visszatartotta a lélegzetét.
– Tartsd ide a füled, Conald – suttogta a kisebbik fiú.
Az izzadság szaga és a bor bűze alábbszállt.
– Efféle dologra nincsen megfelelő szó, Conald – suttogta Johanniperto oly halkan, hogy az öreg ne hallhassa, és e pillanatban átélte hatalmát, a hatalom gyönyörét, hogy magának tartja meg a szavait: birtokában a szó, de nem mondja ki.
Flavianus olyan csendben volt, hogy alig hallatszott a lélegzése. Nyilván várt valamire. Aztán motyogni kezdett. Pusmogott valamit, amit Johanniperto nem értett. Conald is felfedezte, micsoda fogócskája folyik a hallgatózásnak-titkolózásnak öccse és az öreg között, és izgatottan visszafojtotta a lélegzetét. Öccse hallotta, hogy dobog Conald erős, egészséges és búbánatos szíve.
– Beszélni szokott álmában, Perto? – suttogta Conald.
– Úgy, mint amikor kicsik voltunk – mondta Johanniperto elég hangosan. – Mindig így csinál, ha a nap folyamán valami benne reked.
– Mondhatom, reggeltől estig be nem áll a szája – mondta Conald. – Aztán mit mond?
– Nem hallom – suttogta Johanniperto, amikor már jobban kezdte érteni az öreg pusmogását.
– Rólam beszél? – kérdezte Conald, s nyilván felemelte a fejét, mert Johanniperto arcára most nem csöpögött könny.
– Annyi minden van elraktározva a mellében meg az eszében, Conald. Ha estig nem tud szabadulni tőle, álmában csordul ki belőle.
– Rólam szól, Perto? – suttogta Conald még aggodalmasabban.
Flavianus motyogása tüstént hangosabb lett. Görögül kezdte, Bizánc nyelvén. Tisztán kiejtett minden szót, de Conald egy hangot sem értett; Flavianus álmában csak Johannipertóhoz szólt:
– Őrizd meg szíved nyugalmát; kezed el ne járjon, Jobannesem! Várj, legényem; nemsokára férfi leszel!
Majd Róma nyelve következett; ékesen szólt, mint az írott könyv:
– Vigyázz bátyádra, Conaldusra, Johannesem! Tartsd vissza kezét, dühös szívét a testvérgyilkosságtól! Majd csak eljön az ő ideje is; vedd rá, hogy jó lován messze földre nyargaljon!
Olyan volt a hangja, mintha valami törvényt tett volna közzé.
– Mit akar az öreg? – suttogta Conald ijedten. – Rólam beszél? Meg lovakról?
– Várj; majd csak kiderül – mondta Johanniperto. – Ki szokott derülni, ha odafigyel az ember.
Flavianus most saját nyelvükön folytatta álombéli szózatát:
– Ne engedd, hogy anagrip-te vetemedjék; hogy szeplőt ejtsen szüzességén. Mondd, hogy... in waldus. Vér ne szennyezze kezét: úgy lovagoljon el az erdőbe. Halogatás, marriotio nélkül. Legyen belőle idegen: warigang. Lóra – lóra!! El, messzire, jó paripán!
– Mégiscsak lóról beszélt – suttogta Conald. – De miért mondja, hogy lóra, lóra?
– Talán arról álmodik, amikor olyan fiatal volt, mint te, meg én – suttogta vissza Johanniperto bátyja kigőzölgései felé. – Amikor elnyargalt valamitől, a rómaiaktól vagy valami asszonytól. Esetleg a családjától vagy öccsétől-bátyjától, akiket nem akart megölni. De az is lehet, hogy verset mond, valami költeményt. Figyelj!
– Szíve elnehezült, hogy nem kapta meg a lányt – mondta Flavianus hangosabban, mintha csakugyan verset olvasna.
Rosszat nem akart senkinek,
sem városának, sem atyjafiának.
Titkon éjen lovat nyergelve elfutott,
fekete ménre ült, hogy elnyelje a sötét.
Volt, ki megsiratta futását.
Szünet. A két testvér várakozott. Conald ismét lejjebb hajolt; újabb könnypotyogás.
Flavianus krákogott álmában, mielőtt folytatta volna:
E könnyek miatt vette kegyébe a szerencse.
Aranyban dúskált, híre messze szállt.
Lelkébe vidámság költözött, mondta a fáma.
Aztán – igen, – aztán –
Az álom fantáziája elapadt Flavianusban; nem folytatódott a vers. Hangja tompán motyogásba fúlt, majd horkolásba veszett. Talán nem is volt igazi horkolás, csak így akarta elvágni a beszélgetést, lerázni a gondokat.
Szavai (akár költemény volt, amit mondott, akár valami más) befészkelődtek Conald bánattól duzzadt szívébe. Durva parasztkeze az öccséét kereste, patakzott a könnye. Most kedvelte Johanniperto, és remélte, nyomban eltűnik a hálókamrából; nem volt kedve tovább beszélgetni vele.
Conald azonban tovább ült az ágy szélén, és alkalmasint arra szánta el magát, hogy nemes lelkű lesz: ily nagy hatással volt rá a vers. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy nemes lelkű írástudó vagy pap sose lesz belőle, s öccse nem tudta elképzelni azt sem, hogy nemes lelkű, szolgálatkész szerzetesnek készülne: akkor már inkább amolyan nemes lelkű útonállónak a római vagy más alkalmas, még távolabbi utakon. Johanniperto megszorította bátyja tehetetlen, ügyefogyott kezét, mire Conald felsóhajtott, és egész testében összeborzongott, mintha ismét zokogni készülne. De nem sírt, még csak nem is sóhajtott. Elüldögélt még egy darabig, csendben, mozdulatlanul, aztán kilopakodott.
A sírás ragadós; Johanniperto szeme sem maradt könnytelen. Most jólesett volna, ha Flavianus egy-két vigasztaló vagy tanulságos szót suttog feléje. De arrafelé semmi nesz. Ehelyett természetes, egészen indokolt és normális hangnemben hortyogni kezdett az öreg. Feltehetőleg igazi álomba merült, és folytatni is szándékozott egész éjszaka.
Két nappal később Conald és Johanniperto az utolsó tábla búzát vágta fönn a folyónál, a lovak karámjánál, Fulcóval és Uperttel, a két rabszolgával. Conald nem sok szót ejtett, és Johannipertónak sem igen volt beszélhetnékje. Már elmondtunk minden mondanivalót, gondolta.
Rodgaud a karámon túl a maga földjeit járta. A két testvér-látta, hogyan lovagol le a herceg a várdombról, majd át a hídon, de nem tettek rá megjegyzést. A zömök, széles vállú férfi egyenes háttal ült a nyeregben; időről időre odakurjantott a cselédeknek, és úgy hadonászott a botjával, mintha sereget vezényelne. Fiai mindenütt a sarkában, parancsra várva. Az aratási napok hősége súlyosan nehezedett a vidékre; dél felé gőzölt a melegben az ingovány. Mindenki igyekezett; csörgött a veríték; vihart jósoltak.
Rainza, akit már felmentettek a nehéz munka alól, hozta az ételt meg a friss vizet. Míg az emberek a kis tölgyligetben a földre heveredve falatoztak, a pannoniai lány lekuporodva megpróbált volna szokása szerint nyelvelni egy kicsit, de egyszerre elnémult. Megmozdult benne a magzat. A kis rabszolgacseléd termete megvastagodott a benne lévő gyerektől. Johanniperto az alakját tanulmányozta; még mindig kívánatos volt. Warnefrit járt hozzá hálni, talán Conald is megfeküdte az ágyát, mert a rabszolgák a gazda hozzájárulása nélkül nemigen mertek gyereket csinálni egymással; ehhez az úrnak kellett őket egybeadnia.
A lovak a píneák és tölgyek alatt álldogáltak a karámban, hosszú farkukkal csapkodva a legyeket meg a bögölyöket. Szellő sem rezzent. Délről gyülekeztek a felhők Aquileia meg a síkság fölött tömörülve; talán már meg is kezdődött arra a zápor; dörgést még nem lehetett hallani.
Conald hason feküdt a nagy tölgy alatt; állát a kezébe támasztva üres tekintettel bámult a lovak karámja felé.
– Az éjjel te voltál őrségben, Upert? – szólalt meg.
Upert aludt a fa mögött.
– Igen, ő volt – mondta lustán Fulco.
A karámban a két testvér lova össze volt zárva a gazdaságban befogott s a vásárra járó lovakkal. Bertoaldét és Warnefritét éjjelente mindig levitték a kúriára; néha Conaldét is.
– Azok az átkozottak a tavasszal az öt legjobbikat vitték el – mondta Conald, akin, ha lovakról volt szó, senki nem tett túl. – Kellett a híres királyuknak. Kettőt elloptak, egy meg megbicsaklott és eltörte a mellső lábát. Tizenegyet még előzőleg eladtunk – számolta az ujján. – De Rodgaudtól tizenötöt vettek el. Felixtől meg azt a nyolcat, ami éppen nála volt. Stabilinustól mind a kettőt. Nemsokára mindnyájan járhatunk gyalog. Akárhová is kell.
Senki nem felelt.
Rainza húga, Gattia közeledett a tarlón könnyedén, karcsún, jókedvűen. Habozott egy kicsit, mielőtt omlatagon Fulco mellé ült volna a földre. Izzadságtól és portól csíkos arccal mosolygott mindenkire. Mintha hulló levélen szállt volna az égből a földre, gondolta Johanniperto. Talán még érintetlen, volt a következő gondolata, s érezte, hogy kívánja a lányt. Egyúttal Warnefrit elleni gyűlölete is újra fellobbant. Apánk Fulcónak adja. Gattia is csak erre vár. Ha volna merszük, legszívesebben azon nyomban itt nekimennének egymásnak!
Fulco felült; először kerülte tekintetével a lányt; a földet bámulta, turkálta a port, lehullott makkot kotorva elő, fűszálakat tépdesve. Majd hirtelen föltekintett és rámosolygott a lányra, a fiatalságra. Ha én volnék a gazda, talán eladnám Fulcót, gondolta Johanniperto. De már meg is bánta. Megvédeném Conaldtól, Warnefrittől, mindenkitől. Megtenném Fulcót béresgazdának. Hagynám, hogy olcsó áron kiváltsa magát a rabszolgaságból. Felszabadítanám. Gattiát is. Nagyon nemes lelkűnek érezte magát.
Conald Gattiára meredt; szeme összeszűkült. Majd ismét a karám felé fordította a fejét.
– Még van elég lovunk; akárhová elmehetünk – mondta Johanniperto. – Ahová csak akarunk. Nem muszáj gyalogolnunk.
Conald csak bámult némán a karám felé, miközben kenyeret tömött a szájába, és ivott a korsóból. A hideg víztől belenyilallhatott a fogába: elfintorodott, majd kiköpött.
Gattia naivan vagy gonoszkodva Fulcóhoz fordult:
– Angilperta fehér lovat kap nászajándékul, amikor hozzámegy Warnefrithez vagy valaki máshoz. Azt beszélik.
Fulco a földre bámult; semmit sem válaszolt. A gyerektől vastag Rainza háttal ült nekik, hallani lehetett, hogy elpityeredik.
– Hát te könnyet izzadsz? – kérdezte Conald gorombán. Ivott, majd ismét a hasára fordult; álla a kezében, tekintete a karámon.
– Tüzes ló az a szürke – mondta Johanniperto, Warnefrit arabs ménjére mutatva.
– Az enyém jobb a hegyben – morogta Conald kelletlenül. – Meg nem is látszik a sötétben annyira.
És elnézett a maga hosszú szőrű, csaknem szénfekete pannoniai lova felé.
– Ez tud hegyet mászni, ez igen...
Maga elé motyogott, de Johanniperto nem értette, mit.
Rainza a kosárba rakta a maradék ételt, mindvégig igyekezve háttal állni Conaldnak. Gattia fekete, tiszta, kíváncsi szemmel követte minden mozdulatát. Aztán hozzáért Fulco kezéhez; ez nem volt tilos; majd ruganyosan felállt.
– Talán te is kapsz fehér lovat, amikor férjhez mész! – mondta feléje mosolyogva Johanniperto.
-Igen!
A két nővér együtt ment a tarlón át, aztán elváltak egymástól. Gattia a szomszéd kaszálóra sietett, Warnefrithez és Bertoaldhoz. Rainza lassan, nehézkesen haladt a ház kapuja felé. Előbújt a nap, teljes fénnyel, s az állapotos, szomorú rabnő árnyéka olyan volt, mint valami batyu, melyet nagy nehezen cipel maga után.
Conald felállt; arca még mindig komor volt, fogfájástól vagy talán másvalamitől.
– Fogjunk hozzá!
Este, amikor Bertoald, a háziasszony és Flavianus már lefeküdt, a három testvér még némán üldögélt egy darabig a nagyteremben. „Emlékszem, olyan volt ez a testvéri némaság, mintha vártunk volna valamit – írja később Johannes Lupigis. – Vártuk, hogy valamelyikünk kimondja a döntő szót – vagy talán, hogy cselekedjen.”
Warnefrit egy idő múlva kiürítette poharát, és kiment, talán valamelyik rabszolgalányhoz. Nem sokkal utána Conald is kiment, az ajtóban habozott egy darabig, aztán a pitvarban hallotta Johanniperto, és utánament. Conald ott állt kinn a sötétben, és a nyergével matatott.
– Nem ártana egy kicsit lemosni magamról a koszt mondta. – Jössz te is?
Leakasztotta a falról a nyerget, és vitte magával. Upert és Fulco valahol az udvaron üldögélt a sötétben: látni nem látták őket, de jól hallották halk rabszolgahangjukat.
Mostanában nem kötött el senki lovat errefelé. Főleg aratás idején nem. Éjjelente vagy aludtak a béres rabszolgák, vagy a karámnál meg az udvaron üldögéltek, és lótolvajokra hegyezték a fülüket, amíg csak el nem aludtak. Mostanság tulajdonképpen senki nem mert lovat lopni, hisz most minden ló a király tulajdona. Reggelre meg a rabszolgák csaknem teljesen kipihenték magukat; rendesen tudtak dolgozni, s a lovak is mind megvoltak.
Conald az udvarház falán kívül a bokorban hagyta a nyerget.
– Egyelőre ide teszem – mondta. – Majd később utánanézek. Holnap vagy másvalamikor. Épp most nincs is szükségem rá.
Johanniperto a sötétség leple alatt mosolygott együgyű igyekezetén, hogy ravaszul leplezze terveit.
– Ha zápor lenne az éjszaka, legalább tisztára mossa, Conald. Ha meg még a villám is belecsap, lesz, ami rendesen meg is szántsa.
Conald nyilván gondolkodóba esett, aztán így szólt:
– Tökéletesen igazad van. Magam is épp erre gondoltam.
A zuhogó alatt megmosdottak a folyóban, de olyan alacsony volt a vízállás, hogy egy-két karcsapásnál többet nem úszhattak. A város sötéten terült szét; alig látszott egy-két csillag fölötte. A túlsó parton Johanniperto megismerte a templom falát, a várhegy körvonalait, meg valami halvány csillámlást a vízen: fenn a várban még nem oltottak el minden gyertyát.
Conald csendben állt, s feltehetőleg ugyancsak arrafelé nézett. Motyogott valamit, de a víz zúgása elnyelte szavait. Aztán leguggolva szórta magára a vizet, mintha dühös volna; füvet tépve lecsutakolta egész testét; újra meg újra víz alá bukva leöblítette magát; megmosta a haját, hónalját és a lába közét, mintha lakodalomba készülne; prüszkölt, köpködött és talán még el is bőgte magát.
– Arra gondoltam, elmegyek egyszer innen – mondta Johanniperto. – Le, Anselm bácsihoz Beneventumba vagy Mons Cassinusba.
Nem kapott választ.
– A birtokot úgyse kapom meg. Vagy Warnefrité lesz, vagy a tied. Rodgaud szolgája meg nem leszek. Se mint tanító, se mint lovas. Ott lebzselni körülötte! Nem vagyok én a szarcsimbókja!
Conald morgott valamit.
– Igen, azt hiszem, egyszer elmegyek jó messzire – ismételte Johanniperto.
– Előtted nyitva áll a világ – sóhajtotta Conald. – Olyan sokat tudsz, annyi mindent összeolvastál, megtanultál.
– Nem jutok én messze a tudományommal, ahogy nézem – mondta az öccse. – Még hogy nyitva áll a világ? Neked talán nem? Akinek a teste erős, egészséges; aki jó lovas és jól verekszik, a jég hátán is megél; nem kell annak tudás meg olvasottság. Azt nem lehet eladni, akárhová veti is a sors.
Conald közben kiokoskodott valamit:
– Ha Rodgaud előrelátóbb, ha jobban ügyeskedik, és nem akar egyszerre két lovat megülni, akkor a lányát Spoletumban vagy Beneventumban adhatta volna férjhez, sőt valami frank udvaronchoz, márkihoz, grófhoz vagy vazallushoz. Akkor nem így lett volna, ahogy van.
Warnefrit nevét nem ejtette ki.
Johanniperto sokáig feküdt ébren ezen az éjszakán. Hallgatózott. Egyszer fel is kelt; mintha óvatos lépteket hallott volna a teremben és a tornácon. Átosont a termen, ki az udvarra. Odakinn minden csendes volt. Amikor visszaért a hálókamrába, hallotta Flavianus motyogását, de sem kérdezni, sem válaszolni nem volt kedve.
A zivatar az éjszaka végén ért oda, s felébresztette a fiút. A mennydörgés úgy hengergőzött a keleti és az északi hegyek felé, mintha odébb akarná lökni őket; a zápor egyre keményebben verte a földet. Hamar el is múlt; nagy csend lett, s ebben álomba merült Johanniperto.
Másnap reggel Conald nem volt sehol. Bertoald észrevette, hogy lova és nyerge hiányzik, és kifaggatta Fulcót, Upertet és az alacsonyabb beosztású rabszolgákat. Fulco egy hangot sem hallott a karám felől, ami miatt aggodalomra lett volna oka; a zápor alatt meg odafenn állt a fák alatt a lovaknál. Azt sem hallotta, mintha az aquileiai vagy utinai országúton lovagolt volna valaki. Upert aludt; ehhez ma éjjel teljes joga volt. A többiek ugyancsak aludtak valamennyien, már amikor fel nem ijesztette őket az égiháború, hogy aztán újra elaludjanak. Warnefrit semmi rendelleneset nem tapasztalt (amint mondta), ám arról nem tett említést, aludt-e, vagy virrasztott és házon kívül volt. Amikor Bertoald a legkisebb fiút megkérdezte, az az igazságnak megfelelően elmondta, hogy Conald ellenőrizte a nyergét, s kijelentette, talán meg fogja mosni; azt is elmesélte, hogy a zuhogó alatt lemosakodtak, s közben erről is, arról is elbeszélgettek.
Bertoald eleinte azt hitte vagy szerette volna hinni, hogy csak fiatalos szerelmi kaland az egész, aratásban, kánikulában; ilyesmi Warnefrittel is megtörtént egyszer-kétszer azelőtt. Amikor Conald két nap múlva sem mutatkozott, Bertoald körüllovagoltatta Warnefritet, Johannipertót, Fulcót és Upertet a környéken, hogy a gazdaságokban tudakozódjanak. Nyugaton egész Utináig, délen Aquileiáig jutottak el: az utóbbi időben senki nem látta arra Conaldot.
További néhány nap elteltével Bertoald megjegyezte, kár, hogy Conald csak úgy eltűnik az aratás derekán. Már arra is volt példa, mondta, hogy vad és gyűlölködő frankok, rómaiak vagy egyéb bitang nép elfogott, sőt meg is ölt valakit odakinn az országutakon. Johanniperto erre azt mondta, úgy érzi, azt gyanítja, hogy Conald él és jó sora van, csupán ki akart mozdulni hazulról egy időre, hogy egy kicsit körülnézzen a világban.
Liutperga sokat sírt, amikor egymaga volt. Bertoald rosszul aludt, és néha a gazdaságban kószált éjjelente. Flavianusszal és Johannipertóval levelet fogalmaztatott Anselmus diakonushoz Beneventumba vagy Mons Cassinusba. Kérte bátyját, kutasson Conald után; esetleg írjon tudakozó levelet Hadrianus pápához és más római potentátokhoz, s ha alkalmasnak tartja, és nem túl nagy vakmerőségnek, Carolus királyhoz.
– Írd meg, hogy nagyon megbízunk Carolus királyban – mondta Flavianusnak. – Említsd meg azt is, hogy nagy gazdaságunk van, és sok lovat szolgáltattunk be innen.
Ősz derekán felettébb ékes és kicirkalmazott válasz érkezett Anselmustól, Szent Benedictus Mons Cassinus-i kolostorából. Flavianus és Johanniperto együtt olvasta és kommentálta a levelet sorról sorra és a sorok között. Ünnepélyes vigasztaló szavak váltakoztak benne arra szóló ígéretekkel, hogy kutatni fog Conald után, „amily távolra csak pillantás és kérdés elhatol”. A diakonus közölte, hogy már írt a pápának, Hadrianus püspöknek, s jelenleg épp azzal foglalatoskodik, hogy másik, újabb segélykérő levelet fogalmazzon verses formában a frankok és Longobardia urához és igaz királyához, akinek nagy jósága közismert.
Bertoald a levél után még szűkszavúbb lett. Más is emésztette. Rodgaud herceg egyszerűen újból hímezni-hámozni kezdett, hogy – a jelen nehezen megítélhető idők és viszonyok között – Warnefritnek adja csakhamar tizenöt esztendős, immár anyányi lányát. Ebben a bizonytalan őszben a herceg valószínűleg hatalmasabb és módosabb vőt keresett. Mindenesetre új meg új kibúvókat talált, mintegy arra utalva, hogy idő előtti, nem végleges, igen-igen elhamarkodott ígéretek (vajon ígéret-e az ilyen?) talán annyira-amennyire kötelezőek ugyan (legalábbis futó pillantásra azok), vagy még inkább: érdemesek arra, hogy bizonyos megbeszélésekre, sebtében elejtett szavakra emlékeztessenek, ám az efféle úgynevezett ígéreteket (az érdekelt felek kölcsönös hasznára) legjobb, ha csak módjával vesszük komolyan. E téren sosem árt tekintettel lenni politikai és hasonló szempontokra. És különben sem sietős a dolog! Angilperta még fiatal, alig érett férjhez adásra, hangoztatta Rodgaud. Az volna a legésszerűbb, ha várnának valamicskét, egy évet talán.
Suttogva-pusmogva híresztelték egyesek, hogy a herceg újfent írásokat és hírnököket küldött Arichis herceghez Beneventumba, de Spoletumba és Bergamumba is az ottani hercegekhez, továbbá bizonyos urakhoz Papia-Ticinumba. Házról házra járt a szóbeszéd, lábujjhegyen osonva, vagy hangosan, zavaró dobogással. Sok szájat megmozgatott e tárgy. Úgy vélték, a ravasz és ügyes tollú Stabilinus fogalmazta Rodgaud leveleit oly ravaszul és ügyesen, hogy minden módon és minden értelemben fel lehetett használni őket: hosszú előkészületek, és látszólagos engedelmeskedés jelének. Angila igazi értéktárggyá vált ebben a játékban: értékesebb cseretárggyá, mint valaha.
Angila nem sokat mutatkozott. Talán nem volt szabad neki. Beszélték, Rodgaud ápoltatja a szépségét, és igen tisztában van az értékével. A pallérozott római nyelvre taníttatta, meg frank szóra; még a bizánci udvar idiómáját is gyakoroltatta vele, olyan valaki állítása szerint, aki szívesen hallgatózott zárt ajtók mögött.
Warnefrit morózus volt. Dühösen ordítozott a szolgákkal meg a béresekkel, esténként nagyokat ivott, és többnyire némán ült az asztalnál. Szája keskeny csík lett, mely csak a szomjúságtól repedt meg, amikor vadul megmarkolta kupáját.
Mindenki várt, és a jövőre gondolt.
Az urak meg a módos parasztok az új beszolgáltatásokra, meg arra, hogy Rodgaud herceg rászánja magát valamire; talán még erősebb esküt esküszik Carolus királynak, vagy nekivadulva, esetleg hajlékonyan és fondorlatosan megszegi a régit. A rabszolgák meg az alja nép valami másra várt; maguk se tudták, jobbra vagy rosszabbra-e. Talán csak arra, hogy múljon az idő, kegyesen és kíméletesen odébb sodródva rettegéssel, bajjal rakott uszályán, mielőtt még azt a keveset is elveszítik, amijük még megmaradt, vagy mielőtt eladnák, máshová telepítenék vagy szállítanák őket, talán délre, túl a tengeren.
Az aratást befejező eszem-iszom után, melynek szinte nem akart vége szakadni, s ahol a félelem is bele volt sütve a friss kenyérbe, a Lupigis család alig-alig látogatott fel a várba. Ám Johanniperto gyakran állt az udvaron az esti sötétben, arrafelé fordítva arcát. Akárcsak Warnefrit. Mit néznek, mire várnak, arról soha nem váltottak egymással szót.
Esténként rendes szokásuk szerint a nagyteremben tartózkodtak; nem sok szó esett. Flavianus volt köztük a legszószátyárabb. Fájós hátával körülményesen belefészkelődött a karosszékbe, és szemét lehunyva hagyta gyűlni a mondanivalóját. Lassan, fukar cseppekben szivárgott. Beszélőkéje olyan volt, mint az apránként telő korsó, de amikor végre megtelt, egyszerre rájuk zúdította a történetet, úgy, ahogy volt. Néha kellemes, lágy és kedves lett az elbeszélés, máskor irgalmatlanul sajgó és kemény: szíven ütő, lélekbe hasító, vagy oly pőre, hogy belepirultak az arcok. Ilyenkor Bertoald és Liutperga kitessékelte az ajtóban ülő gyerekeket, sőt még a terhes asszonyokat is.
Egyik este, amikor a jelenlévők egy része már ásítozni kezdett és feküdni készült, álomtalan alvás éjszakájára, vagy a sejtelmekkel és a küszöbönálló eseményekre vonatkozó fantaziálással teli virrasztás óráira gondolva, Flavianus váratlanul a nők hűtlenségéről, és annak következményeiről kezdett beszélni. Romilda régi történetét mondta el, melyet mindenki ismert.
– Itt van például Romilda hercegnő, aki százhatvanöt esztendeje élt! – szólalt meg.
Liutperga kelletlenül vállat vont, Bertoald pedig felemelte a kezét.
– Nem! – tiltakozott Flavianus, akinek tekintete egyszerre megelevenedett és kitisztult. – Ne küldj ki senkit, Bettoaldusoml Hisz végül is családod keletkezéséről szól történetem!
– Hallottam már régebben, sokszor is – mondta Liutperga. – Ki innen, asszonyok és gyerekek!
A kíváncsi rabnők haboztak, megmozdultak, ide-oda léptek, anélkül, hogy valahová eljutottak volna.
– Nem akarok én senkinek fájdalmat okozni szavaimmal, Liutperga – mondta Flavianus szelíden. – De úgy hiszem, nem árt, ha az emberek, a fiatalja is, hall róla egy keveset, mi minden megtörténhetett azelőtt. Amikor balsors sanyargatta népünket, s mindenki azt hitte, sose lesz vége a rossz időknek, hanem örökké fognak tartani!
De Liutperga fölállt és kiment, magával vive az asszonyokat és gyerekeket. A rabszolganők kinn a pitvarban ragadtak, onnan hallgatóztak be a sötétből.
– Meséld hát! – türelmetlenkedett Warnefrit. – Mesélj Romildáról; meg lehet azt hallgatni többször is! Zamatos történet! És meg ne feledkezz rólunk meg a farkasokról! Ránk fér, hogy farkasokról beszéljen valaki!
Flavianus végignézett az arcokon; egyenként mustrálta végig valamennyit.
– Én sem szeretem ezt a történetet – mondta. – De ismét felmerült bennem. És azt akarom, hogy Johannes szép nyelvezeten feljegyezze!
– Ha már olyan mesélhetnéked van, igyekezz művelt és ildomos szókat használni – szólt közbe Bertoald. – Romilda végül is itt Forojuliban volt hercegasszony.
Flavianus lehunyta a szemét, hogy se a kandalló parazsa ne zavarja, se a többiek pillantása, és így beszélt:
– Megváltónk születésének 610. esztendejében egy Gisulf nevezetű herceg uralkodott itt Forojuliban és Friuliban. Ekkor az avar seregek átkeltek kelet felől a hegyeken, dúlva, gyújtogatva, fosztogatva. A herceg összegyűjtött annyi népet, amennyit csak tudott, és szembeszállt velük. De nem volt elég embere; akármilyen bátran harcoltak is, vereséget szenvedtek, és Gisulf is ott maradt a csatatéren.
Forojulit bekerítették és ostrom alá vették. A falak mögött ott volt a longobard seregek maradéka, Romilda hercegasszony, annak felnőtt fiai: Taso és Cacco; a kiskorú Raduald és Grimuald, meg a hercegnő három lánya. A már korábban elesettek feleségeivel, gyerekeivel meg a rabszolgákkal és kézművesekkel tartották magukat egy darabig, akárcsak a többi ostromlott vár a szomszédságban és távolabb is Friuliban: Cormona, Remas, Osopus, Clemona és Ibligis. És talán mindenek ellenére jól is végződhetett volna minden, ha Romilda nem olyan férfibolond.
Mindenki tudta ugyanis, hogy minden férfi heves szenvedélyre lobbantja, kiváltképp, ha derék, szép. Amikor az avarok királya, akit kagánnak neveznek, körüllovagolta a városfalat, a rohamra legalkalmasabb pontját keresve, Romilda úrnő odafenn állt udvaroncaival, és épp a szokásos módon ócsárolta az ellenséget. De aztán észrevette, hogy az avar király igen szép és délceg, férfiereje teljében. Vére lángra lobbant, és zabolátlan vad vágy ébredt fel benne. A szenvedély tűzpatakként vágtatott ereiben, sőt egyes tanúk emlékezete szerint vére szinte úgy buzgott, hogy erei kidagadtak és már-már megpattantak; olyan volt, beszélték, mintha lángoló szerelmi máglyán égett volna. Egész testében reszketett, és melle felfelé nyomakodott, sokkal feljebb, mint női mell általában szokott, pedig amúgy is neki volt a legmagasabb melle az egész hercegségben, sőt talán egész Italiában. Feltűnően szétterpesztette a lábát, szája szögletéből nyál szivárgott, s mint később állították, igen áthatóan áradt belőle az asszonyi állat szaga.
Romilda elkövette a szörnyűséget, a szégyenletest. Titokban követet küldött a szép kagánhoz. Jóllehet csak az imént özvegyedett meg, azt üzente, bármiféle játékra kapható az avar királlyal. Amennyiben hajlandónak mutatkozik asszonyává tenni, és elvenni feleségül, Romilda kezére adja Forojulit minden ingó és ingatlan jószágával, eleven és holt lakosságával, kincseivel, szabad embereivel, rabszolgáival, állataival.
Az álnok kagán mindent megígért. Amikor Romilda megkapta a választ, legbutább rabszolgáival éjszaka kinyittatta a város kapuit és bebocsátotta az ellenséget; katonáinak azt mondta, hadicsel az egész. Az avarok benyomultak, és halogatás nélkül nekiláttak fosztogatni, nőket megerőszakolni, házakat felgyújtani. Aki ember a kezükre jutott és agyon nem ütötték, azt foglyul ejtették. A hódítók csalárdul megígérték, hogy az életben maradottakat elviszik Pannoniába, ahonnan a longobard nép sok emberöltővel ezelőtt elvándorolt. Ez persze csak fortély volt. Az avarok arra számítottak, hogy a hosszú úton egy szálig leöldösik valamennyi felnőtt longobard férfit, az asszonyokat meg a gyerekeket pedig felosztják egymás közt, mint hadizsákmányt.
Néhány napi menetelés után a szörnyű terv híre elterjedt a foglyok között. Gisulf és Romilda fiai elhatározták, hogy megszöknek. Taso, Cacco és Raduald fondorlattal fegyvert és lovat szerzett. Öccsükről azonban, arról a Grimualdról, aki később a longobardok királya lett Ticinumban, az volt a véleményük, hogy kicsi még és gyerekes, és úgyse éli túl a bajt. Azt se tudták elhinni, hogy a kisfiú szőrén üli meg a vágtázó lovat; legjobb hát, gondolták, ha megölik, így szabadítva meg a fogság és megalázás gyalázatától. Taso lándzsát ragadott, hogy leszúrja az öccsét, de ekkor Grimuald így kiáltott:
– „Ne szúrj le, Taso, megülöm én szőrén a lovat!”
Erre Tasóban felébredt a túláradó testvéri szeretet: feldobta Grimualdot egy nyergeletlen, de felkantározott ló hátára; odakiáltotta, hogy kapaszkodjon jól, azzal elvágtatott.
A kis Grimuald keményen megmarkolta a gyeplőt, és bátyjai után iramodott. Az avarok hamarosan felfedezték a szökést: lóra pattantak, és a szökevények nyomába eredtek. Az egyik avar harcos utolérte Grimualdot. A gyerek olyan fiatal volt, s ráadásul olyan szép, hogy nem ölte meg; mindössze elvette a gyerektől a kantárt, és foglyával visszaindult a tábor felé. Ám lovaglás közben Grimuald elővette furfangos módon elrejtett rövid kardját, teljes erőből az ellenség fejéhez sújtott, és egyetlen csapással kiloccsantotta az agyvelejét. Az avar lefordult a nyeregből. Grimuald gyorsan megfordult lovával, s amily sebesen csak bírt, bátyjai után vágtatott, akik nagyon boldogok voltak, hogy ilyen hős öccsük van. Mind a négy Gisulf fiú ragyogó jókedvben tért meg Forojuliba. Taso és Cacco, akik szokatlanul harciasak és kötekedők voltak, még mint hercegfiúk is, szülővárosukban lettek hercegek. Hamarosan ott is hagyták a fogukat odafenn Opitergiumban, amikor Gregorius római patrícius életére törtek. Grimuald viszont, mint mindenki tudja, a longobardok ura és királya lett; Ticinum városában volt a székhelye: fia meg a beneventumi hercegséget szerezte meg.
Flavianus elhallgatott, felnyitotta a szemét és habozva tekintett hallgatóira.
– Így hát nem is végződött olyan rosszul a dolog; márminthogy rosszabbul is végződhetett volna – mondta.
– És Romilda? – kérdezte Warnefrit. – Róla megfeledkezel? Teljesen kiment az eszedből, Flavianus?
– Úgyis tudja mindenki, mi lett a vége – szólt halkan, senkire nem nézve Bertoald.
– De ő is a történethez tartozik! – mondta Warnefrit. Tulajdonképpen róla akart mesélni! No, Flavianus!
Flavianus ismét lehunyta szemét, magába mélyedt, és némi szünet után megszólalt:
– Romilda hercegnő, mint köztudomású, rossz véget ért.
– Tudjuk – mondta Warnefrit –, de mi a történeted végére várunk. Vagy nem mesélni akartál? Hát mért nem mesélsz? Itt ülünk és várunk. Elfelejtetted? Kezd kihagyni az emlékezeted?
Annyi gúny volt a hangjában, hogy Bertoald nagyra meresztette a szemét. A tornác félig nyitott ajtajában rabszolgák álldogáltak, előttük Fulco és Upert ült a földön.
– Ha valaki ki akar menni, legjobb, ha most teszi mondta Bertoald.
Senki nem felelt; mindenki a földre sütötte a szemét. Rainza dugta be a fejét, tekintetével Warnefritet keresve; Johanniperto megsejtette mögötte Gattia alakját. Ha most kimegyek, gondolta, még azt képzelik, nem érzem felnőttnek magam.
Flavianus mintha nem tudta volna elszánni magát, aztán mégis megszólalt:
– Szóval Romilda hercegnő rossz véget ért. Talán nem árt róla beszélni. Hűtlen asszony volt. Talán nem árt hallani, hogyan bünteti Isten az ilyeneket. Néha a barbárok segítségéhez folyamodik.
– Nekem ugyan édes mindegy, ki büntette meg! – türelmetlenkedett Warnefrit. – Aki történetbe kezd, fejezze is be.
Flavianus erre lassan nekilátott, mint aki tehertől akar szabadulni:
– Amikor az avarok végeztek minden felnőtt longobard férfival, aki a kezükre jutott, hurcolták magukkal tovább fogságra az asszonyokat és a gyermekeket. A kagán pedig megtartotta Romildának tett ígérete egy részét. Egyetlen éjszaka asszonyául használta; ez volt a nászuk: a kagán gúnyosan így nevezte tettét. Aztán átengedte az asszonyt tizenkét benső emberének. Ezek közösen használták Romildát egy teljes éjen át; reggelig váltogatták egymást, s mint ismeretes, az avar bujaságra kemény fajta. Mihelyt pedig kivilágosodott, a kagán egy karót állíttatott fel egy nyílt mezőn. Felső vége ki volt hegyezve.
Flavianus elnémult és kinyitotta a szemét.
– És azután? – kérdezte Warnefrit mohón és gyűlölködő szájjal.
– Mindenki tudja – vágott közbe Bertoald.
-Én nem! – robbant ki Warnefrit. – Én nem emlékszem!
– Hisz tudod... A leggyalázatosabban karóba húzták – mondta halkan az apja. – Mindenki tudja, te magad is.
– És mit mondott közben a kagán?
– Azt is tudod – torkolta le Bertoald.
– Nem, nem emlékszem, kiment az eszemből! – mondta Warnefrit. – Mit szólt a király, Flavianus?
– Tudod te azt jól – felelte az öreg. – És már meg is bántam, hogy épp ebbe a történetbe kellett belefognom – folytatta szomorúan, a kezére nézve. – De kikívánkozott belőlem.
– Halljuk, mit mondott!
– Nem én mondom! A kagán mondta – tiltakozott Flavianus. – Olyan vad és szörnyű szavak, hogy Isten aligha tudja megbocsátani.
– Mit mondott?
Csend; valamennyiük fülében benne suttogtak a szavak.
– Számba veszem, de mindjárt ki is köpöm szavait – mondta Flavianus.
– Rajta hát! Mikor köpöd? – kérdezte Warnefrit. – Köpöd már?
– Mintha valaki szemébe köpném – válaszolt Flavianus, a másikra szegezve tekintetét, és pillantásaival fürkészve arcvonásait.
– Köpd! – mondta Warnefrit, és ivott. – Megiszom, amit kiköpsz. Mintha csak bor volna és sör!
– Isten szent igéjét mondom előtte is, utána is annak, amit hallani akarsz – folytatta Flavianus. – Istenhez pedig így szólok: Uram, fájlalom, hogy eszembe ötlött ez a történet, és ajkamra tolakodott. Meg így: Bocsásd meg, Uram, ha e történet arra visz, hogy nyelvemre vegyem az avar király mocskos szavait.
– Mondd már a kagán szavait! – követelte Warnefrit. Meddig várjunk? Most már épp eléggé bebugyoláltad őket saját szavaidba, Flavianus! Halljuk hát!
– Warnefrit! – mondta Bertoald.
Az öreg lehunyta a szemét, és fejét lehorgasztva megszólalt:
– Mint beszélik, a kagán ezt mondta volna: „Megkaptad hát a férfit, akit megérdemeltél, Romilda!”
Szavait csend követte.
Warnefrit láthatólag meg volt elégedve.
Kis idő múlva így szólt:
– Most már beszélhetsz a farkasról, Flavianus.
Johanniperto beleszólt:
– Arra igazán ráérünk. Azonban Romilda lányairól elfeledkeztél, Flavianus.
Az öreg feléje fordította tekintetét, és elmosolyodott:
– Dehogy feledkeztem, Johannesem. Nem az anyjukra ütöttek; megmaradtak az erény útján. Hogy az avarok meg ne becstelenítsék őket, nyers tyúkhúst dugtak a ruhájukba, a mellük közé, a tyúkhús a nagy melegben megrohadt és iszonyatos bűzt árasztott. Amikor az avarok megjelentek, hogy a fiatal és szép hercegkisasszonyokat megerőszakolják, még az ő vad és barbár lelkük sem bírta ki a büdösséget. Nem erőltették a dolgot. Végezetül, több kísérlet után, azt kezdték hinni, hogy minden fiatal longobard nőnek ilyen szaga van; ily módon maradt sok fogoly asszony erénye csorbítatlan. Romilda lányait aztán más országokba adták el, mint hírlik, drága pénzen; elvégre hercegkisasszonyok voltak. Érintetlenül, szűzi erényben mentek férjhez, mégpedig nemes és főrangú emberekhez. Egyikük az alemannok királyának felesége lett, másikuk Baiuvaria hercegasszonya. Jól ment soruk; sok gyermeknek adtak életet; nagy hatalmú hitves és anya lett mind a kettő. Jó keresztények voltak, még ha az akkori időknek megfelelően, arianus útvesztőkbe csalogatták vagy kényszerítették is őket.
Valamennyiük arcvonásai megenyhültek, Warnefrité is; most már egymás szemébe tudtak pillantani; a rájuk terülő csend is enyhet adó volt.
– Most már mesélhetnél a farkasról, Flavianus – mondta Warnefrit.
– A ti nevetek valószínűleg a farkas szóból származik – kezdte Flavianus. – Néha megesik, hogy éhes farkasok széttépik egymást. Ez előfordult olykor hercegi családokban is, ha szorult helyzetbe jutottak, vagy viszály tört ki közöttük. De arról nem szól a fáma, hogy a ti nemzetségetekben történt volna ilyesmi.
– Nem is volt rá semmi ok – mondta halkan Bertoald. Eddig még nem.
– Mi ravaszak vagyunk! – mondta Warnefrit. – Rókához hasonlítunk leginkább. Legalábbis egyik-másik tagja a családnak!
Flavianus ügyet sem vetett rá.
– Az első ismert Lupigis neve Leupchis volt – folytatta. – Pannoniából jött ide, amikor a longobardok onnan kivonultak, és ide kerülve hatalmukba vették ezt a földet. A név ezután változott Lupigisszé; ennyire átalakult a nyelv.
Egy darabig a nyelvről beszélt Flavianus; arról, hogyan homályosulhat el egyes szavak eredeti jelentése, hogy újnak adjon helyet; hogy még magának Istennek, a mi Urunknak és Herirónknak a nevét is más hangokkal ejtették ki és írták le egykoron.
Warnefrit közönyösen hallgatta, aztán elásította magát:
– No, mi lesz a farkassal, Flavianus? Egészen elfelejtettem, mit is csinált. De mindenesetre rendes farkas lehetett; ha már a nevünket neki köszönhetjük.
Flavianus ismét Warnefritre emelte tekintetét.
– Az volt; értelmes, józan farkas. Fajtája díszpéldányának is lehetne nevezni. Ám mindez oly régen történt, hogy most már mese csak. Igen, a nevetek meséje. Ilyen különösek és kifürkészhetetlenek az Isten és a nyelv útjai. Most meg egy diakonus viseli ezt a nevet.
– Egy mondhatni szent ember! – szólt Warnefrit, miután megint felhajtott egy pohárral. – Szent és csalafinta! Szinte szent! Aki különös és kifürkészhetetlen tanácsokat osztogat!
– Nekem is ez a nevem – szólt közbe Bertoald. – Most pedig eleget beszéltél, Warnefrit.
– Hisz egy szót se szólok – fortyant fel elvörösödve Warnefrit.
Flavianus körülnézett, mielőtt szemét lehunyva folytatta volna:
– Amikor Leupchis meghalt, öt gyereket hagyott maga után. Miután Romilda elárulta Forojulit, a fiúkat sanyarú fogságba hurcolták el avar országba. Ott éltek rabszolgasorban hosszú éveken át. Négyen ott is maradtak avar földön. Az ötödik azonban, aki később a Lupigis nevet kapta, titkos sugallatra, melyet csak az Úristentől kaphatott, megszökött, hogy fellelje Italiát és az ott élő fajtájabelieket.
Sok holmit nem cipelhetett; mindössze íj, tegez, nyilak meg valamicske élelem volt a poggyásza. Azt sem igen tudta, milyen irányba igyekezzen. Bolyongott összevissza, míg csak egy farkas nem vetődött az útjába. Ez lett aztán az útitársa és útmutatója; ez kocogott mindig előtte. Valahányszor Lupigis fáradtan megállott, a farkas visszafordult, és buzdítóan, barátságosan tekintett feléje. Lupigis meg is értette mindjárt, hogy a farkast maga Megváltó Jézusunk küldte neki útikalauzul.
Így vándoroltak több napon át vad hegyvidéken, és át a hegyeken. Lupigisnek elfogyott a kenyere. A mese szerint üres hassal támolygott tovább, éhségtől megkótyagosodva. Végkimerülésében, szinte háborodottan, a nélkülözéstől elgyengült és remegő karral felvonta íját, hogy a farkast lelője, és megegye a húsát. De a farkas elugrott a nyíl elől, és bús üvöltéssel eliramodott; olyan volt az üvöltése, mintha sírt volna. Az egyedülléttől Lupigis még jobban kétségbeesett. Belátta, hogy most, miután a farkas elpártol tőle, végleg nem találja meg majd az útját, és fogalma sincs róla, merre forduljon. Ekkor már teljesen ki volt merülve az éhezéstől. Fiatalsága ellenére már azt hitte, ideje lejárt anélkül, hogy különösebb öröme telt volna az életben. A földre roskadt, hogy végső álomba merüljön.
Úgy merült belé, mint hullámba a vízbefúló. A kezét még kinyújtotta, hogy megragadjon valamit, egy álomképet, s íme, az meg is jelent. Egy férfialak volt, aki így kiáltott felé:
– Kelj fel reménytelen álmodból, te alvó! Kelj fel és indulj el arrafelé, amerre épp most a lábad mutat! Arra van Italia!
Lupigis azonnal engedelmeskedett, és követte a tanácsot. Gyenge lábon továbbtámolyogva végül is emberlakta tájakra ért, de csak rabszolgák laktak arrafelé. Először egy öregasszony pillantotta meg a vándort, és nyomban látta, hogy végsőkig kiéhezett szökevény áll előtte. Megesett a szíve rajta; menedéket adott neki kunyhójában és megetette. Először nem sok ételt adott neki; nem akarta, hogy halálra egye magát. Amikor aztán Lupigis összeszedte magát, és visszanyerte erejét, az öregasszony jól megrakta a batyuját elemózsiával, és elmagyarázta neki, merre menjen.
Néhány napos vándorlás után Italiába ért, és eljutott szülővárosába, Forojuliba. Szülőházát kidőlt-bedőlt állapotban találta; teteje beomlott, padlóját bokrok és facsemeték nőtték be. Íját, tegezét egy kőrisfára akasztva elkeseredetten pillantott körül. Nagy csalódás volt neki ez a hazatérés; úgy érezte, nem volt semmi értelme a szökésnek. Ám csakhamar leküzdötte rossz hangulatát. Amikor rokonai látták, mennyire bánkódik, megszánták, és segítettek neki gyorsan kitatarozni a házát. Nem kapott ugyan vissza valami sokat apja hajdani birtokából, de szorgalmas és megfontolt ember lévén végül mégiscsak nagy vagyonra tett szert. Megházasodott, gyerekei is lettek. Egyik fiától, Arichistől vagy Henricustól származik az a család, melyben, mint tudjátok, hercegek is vannak. – Igen – mondta Flavianus szemét kinyitva –, éppen ő, Leupchis fia, lett az első Lupigis, és az ő nevét viseli valamennyi leszármazottja azóta is közmegbecsülésre.
– De a farkas? – kérdezte Warnefrit. – Az hova lett? Nem tűnt fel később megint?
– Annak nyoma veszett – válaszolta Flavianus, kimerülve a hosszú történettől.
– Azért tulajdonképpen mégiscsak a családhoz tartozik szólt Warnefrit. – Családtag!
És hogy a nyelve botladozott, Bertoald szigorú pillantást vetett rá, amiért megint többet ivott a kelleténél.
– Biztosan közülünk valaki az a farkas – mondta Warnefrit. – Ugyan melyikünk az, ki az igazi Lupigis? Apánk aligha. Conald se. Talán bizony én? Vagy Perto?
És harsányan felkacagott.
Johannes Lupigis írásaiban olvassuk:
„Emlékszem e nehéz esztendő egyik őszi estéjére, amikor tiszteletre méltó öreg tanítómesterem, Flavianus, bátyám, Warnefridus unszolására és többek óhajára újra elbeszélte a farkas történetét, mely az első Lupigist visszavezette az avarok rabságából Italiába.
Mire az elbeszélés véget ért, Warnefridus lerészegedett az est folyamán megivott bortól. Úgy találtam, arca farkaséra emlékeztet, mindazonáltal egyben az az érzésem is volt, sem arca, sem hangja, sem pedig heves taglejtése nem adott választ Flavianusnak és valamennyiünknek feltett kérdésére: ki is hát közülünk a farkas?
És most, huszonöt év távlatából is úgy tűnik nekem, hogy a kérdés még mindig megválaszolatlan.”
Őszutón megérkeztek a városba és vidékére a király küldöttei. Előre sejtette már mindenki, hogy jönni fognak; napfogyatkozás volt nem sokkal jöttük előtt. Voltak vagy húszan, huszonöten: frankok, rómaiak meg egy-két szász; egy nótárius vezette őket. A nótárius a dolgok állását tudakolta, udvariasan kihallgatta a herceget, de igen tapintatosan viselkedett, és nem tett semmi váratlan vagy hatalmaskodó intézkedést. Legénységet sem verbuváltak a háborúkba. Vágómarhát, lovakat és új gabonát rekviráltak, de kevesebbet, mint amennyitől az urak és parasztok tartottak. A frank küldöttek egyik-másika barátságosan megpróbált önkénteseket toborozni jövő tavaszra Carolus király északi seregeibe. Nem sokan jelentkeztek. Bertoald Lupigis és Johanniperto óvatosan megtudakolta a követektől, nem hallottak-e valamit Conaldról, aki talán ott fenn él északon, de senki nem tudott róla semmit.
– Csak úgy özönlik hozzánk mindenfelől a nép – mondta az egyik frank. – Megváltoztatják a nevüket. Odafenn nem azt nézzük, kit hogy hívnak, hanem hogy ki mit tud.
Nem időztek soká. Utánuk tartós eső jött, majd leesett a hó. Először a hegycsúcsokat lepte be, majd a síkságot is. Rövid idő leforgása alatt több ízben is ráterítette leplét a földekre. A fehér takaró megmaradt – egy-két órát, vagy legföljebb egy napot, aztán elolvadt, majd ismét megújult. Az öregemberek sopánkodtak a furcsa őszön: korai tél, különös esztendő; s hogy már Urunk születése előtt két héttel megmarad a hó!
Egy reggel Flavianus korán kitotyogott az udvarra; pislákoló, csipás szemével hunyorogva a várat kereste; tovább ment egy-két lépést, kínos-keservesen összegörnyedt, és elnézte lába nyomát a hóban. Johanniperto az istálló mellett állva figyelte. A vézna, hajlott hátú öreg szinte összetöpörödött a hidegben. Rosszkedvű volt; utálta az egész világot.
– Ezt se láttam még, hogy a télnek ilyen sürgős dolga lett volna Forojuliban – mondta hangosan, majd egy darabig elmorfondírozott ezen a nagy sietségen, titkos értelmét keresve, vagy a havazásra alkalmazható becsmérlő szavakat latolgatva. De hiába.
– Bolond világ! – fakadt ki dühében, és visszabotorkált a szoba melegébe.
Délután, miközben Johannipertótól kikérdezte a görög szavakat, rátalált a megfogalmazásra:
– Mivelhogy a nép nem akar Forum Iuliiból visszatérni régi hazájába, az Éjfél Honába, hát az Éjfél Hona jön hozzánk Italiába. Különb-különb módokon, Johannesem!
A hótakaró megmaradt egy darabig. A szürke kőfalakat mintha piszkos vakolat fedte volna; a tetők csiszolatlan márványként világítottak. Esténként istállóba, pajtába zártak lovat, öszvért, marhát. Híre járt, hogy fenn a hegyekben, és Papiától meg Mediolanumtól nyugatra a nagy síkságon is emberek fagytak meg a nagy hidegben.
Warnefrit, aki különben aratás után ki szokott gömbölyödni, egyre csak fogyott, jóllehet testének nem volt semmi baja. Ezen az őszön csaknem olyan szótlanul járt-kelt, mint Bertoald, amióta Conald ellovagolt. Csak magában zúgolódott, mint Flavianus, de az arca még azénál is fancsalibb volt. Egy éjjel még ez is lóra ül, és eltűnik, reménykedett Johanniperto. Bárcsak megtenné, édes jó Istenem!
Bertoaldot egyszer-kétszer felhívták a várba tanácskozni Rodgauddal és embereivel, titkos, vagy egyre inkább csak félig-meddig titkos ügyekről. Egyik fiát sem vihette magával. Rodgaud sem látogatott le a Lupigis kúriára egész ősszel. A herceg fontos ügyekkel volt elfoglalva, és nem maradt ideje a szokásos esti tereferére. Még mindig küldözgette hírnökeit mindenfelé, és hozzá is jöttek lovasok közleményekkel, kérdésekkel, üdvözletekkel délről és nyugatról. A tudósítások egy része aligha volt egyéb a királynak küldött szabvány jelentéseknél, vagy az udvarból érkező parancsoknál, de volt közöttük sok ezeknél veszélyesebb: a titkos üzenetek.
Urunk születésének ünnepi hetében, Szent Stephanus napján Warnefrit szóba hozta apjának a régi ígéretét. Az istálló előtt állva beszéltek egymással csendes hangon, szűkszavúan. Johanniperto épp odabenn volt az istállóban, és majdnem minden szavukat hallotta. Nem akarta megszakítani beszélgetésüket, ezáltal korlátozva és gátolva mondanivalójuk várható őszinteségét. Amikor Warnefrit szóba hozta Rodgaud ígéretét, apja csak a földet nézte, és mindössze ennyit válaszolt:
– Bízzunk abban, hogy minden a Magasságbeli akarata szerint lesz, Warnefrit.
– Te mindig csak ezt mondod, apám! De ne feledd, hogy a lányt nekem ígérték!
– Hallgass – mondta Bertoald. – Hallgass, és várj sorodra.
Késő este Johanniperto és Warnefrit kettesben maradt a nagyteremben. A szétterülő csendben Johanniperto ezt gondolta: Szólok hozzá egy-két barátságos szót. Már csak magam miatt is. Meg kell szabadulnom hitvány gondolataimtól. Az Ördög súgja most a fülembe.
De még annyira sem jutott, hogy szavait összekeresse és mondattá formálja, amikor Warnefrit felhajtotta kupáját és úgy az asztal deszkájára csapta, hogy kifröccsentek belőle a maradék bor cseppjei. Olyan volt, mint aki döntő elhatározásra jutott. Felállt, semmit nem látó szemekkel öccsére meredt, néhány bizonytalan lépéssel az ajtóhoz közeledett. Ott megállt, tétovázott, majd továbbment, ki a pitvarba. Johanniperto azt hitte, valamelyik rabszolganőhöz igyekszik: talán Rainza húgához, Gattiához. Utánalopakodott. A terem ablaknyílásából, a ritkásan szállingózó hópelyhekről és a csillagokból szitáló gyenge fényben látta, hogy Warnefrit az udvar közepén áll, háttal a háznak. Johanniperto óvatosan a melléképületek felé osont, be az istálló falának és a gabonaraktárnak sűrűbb sötétjébe. Warnefrit szemlátomást rá sem hederített már, de Johanniperto tisztán hallotta bátyját, és el tudta képzelni arckifejezésének változásait. Maga előtt látta vigyorra torzuló szája hasadékát, összeszorított fogait, mintha megkötözött, megkínzott fogoly volna, aki a fájdalom béklyóját igyekszik kettéharapni, vagy bőszült vadállat, mely agyarát villantva védekezik; vagy talán a düh sírására görbült a szája, és bármikor kitörhet belőle a szűkölő jajveszékelés.
Warnefrit furcsán viselkedett. A lába lépkedett, mégis egy helyben állt. Mint aki menekülne, de nem tudja, hová. Motyogott, fújt. Egyszerre felemelte mindkét kezét, és a homlokát kezdte öklözni.
Johanniperto várakozott. Hajában, arcán lassan olvadoztak a hópihék. Hangokat hallott a szolgák szállásáról; az istálló felől, melyben nyugtalanul aludtak a lovak és hortyogott az őr: Upert vagy Fulco. Óvatosan haladt néhány lépést, és leült a nyeregpadra. Feléje csapott az istállószag, a gabonaraktár felől pedig a búza és rozs illatát érezte. A távolból zúgott a hegyi patak. Az udvar felől idevilágítottak a falon túlról a vár ablakai. Az ablakok fénye szemenként pislogott; nyilván még a vár kandallójában is égett a tűz; virrasztottak: valaki virrasztott odafönn, Bertoald kúriájának világában Warnefrit bizonytalan árnyéka hosszúra nyúlt; az ablakok keretén drágakövek szilánkjaiként villant meg egy-egy hópehely.
Warnefrit tovább topogott egy álló helyében. Magasra emelte fél lábát, majd leeresztette; fölemelte a másikat, azt is leeresztette; és így tovább, újra meg újra. Lassan mozgott, úgy, mintha futóversenyre készülve lazítaná fel az izmait. Oldalvást alig mozdult el, mint akit láthatatlan ketrec akadályoz. Néha melléhez szorította az ökleit, aztán felnyújtotta a karját, ujjai a tenyerek gallyazatát mutatták. Nagy kezét széttárt ujjakkal előrehajolva az arcára szorította; megmerítette bennük az arcát – mintegy még több bánatot kortyolva magába a repedt kupából. Aztán egyszerre felegyenesedett, és széttárta a karját, atlétaként, aki kész megvívni árnyalakokkal, vagy életre-halálra összecsapni elleneivel. Johanniperto figyelmesen követte bátyja minden mozdulatát. Nem tudta, örül-e különös viselkedésének, vagy fél tőle; egy bizonyos: mondanivaló volt benne, tartalom, s a kisebbik fiú tanulságosnak tartotta.
Warnefrit nagyokat sóhajtott. Meg-megcsikordultak keményen összeharapott fogai. Fájdalmat őrölnek, haragot, gondolta Johanniperto. Azután csend; a bénaság vagy pihenés csendje, és Johanniperto hallani vélte a folyó zúgásán át a hópihék szállingózását, oly nagy volt a csend. Warnefrit most egyenesen állt, akár egy cölöp, amelyet besulykoltak a földbe, vagy egy oszlop, mely egymaga hord súlyos boltívet, szálegyenesen; a fiatalabb fiúnak az volt az érzése, hogy a bátyja egész testével figyel, testének minden porcikájával, inait megfeszítve, ami még jobban megnyújtotta termetét. Talán valami üzenetre várt Warnefrit kintről; vagy felülről; vagy bentről, a saját lelkéből.
A fiatalabb fiú azon tűnődött, vajon a bátyja ugyanolyan bőséges könnyhullatással fog-e bőgni, mint Conald; erre különösen kíváncsi volt. Közben a saját szíve zokogott, hol összeszorulva, hol kitágulva sokféle érzelemtől, míg szemét oly élessé nem tette a kíváncsiság, hogy mindent világosan látott a félhomályban. E pillanatban, mint sokszor addig is, jóval tapasztaltabbnak érezte magát Warnefritnél. Warnefrit négy évvel megelőzte őt itt a földön, de ez nem jelentett négy évvel több életet. Kettejük közül Johanniperto volt a tapasztaltabb. A fiatalabb fiú szemében a bátyja gyerek maradt – gyerekes, serdületlen vetélytárs a nők körül, fejlődésben elmaradott férfi, akit megilletett őszinte szánalma. Johanniperto mindent tisztán látott.
Tisztán látott Warnefrit is, de nem eléggé, nem az értelmével. Belepillantott abba, ami megzavarja; olyan mereven nézte, hogy szenvedett tőle. De nem volt elég tiszta a tekintete.
Most, Stephanus napjának ezen az éjszakáján, valamiféle lelkiállapotban, mely részint talán öröm is volt, megsejtetés, belátta Johanniperto, hogy Warnefrit vereséget szenvedett. Testi ereje, férfiassága, női ölekbe tolakodó, nyomakodó, furakodó gerjedezése, rabszolganőktől származó zabigyerekei ellenére az idősebb fiú talán épp most maradt alul véglegesen egy küzdelemben, melyet testileg érintetlen öccse – ébersége, tudása és lelki érettsége folytán – még nem veszített el. A fiatalabb fiú tanulmányozta bátyja mozdulatait és megtorpanásait; tiszta tekintettel nézte az egyszerű, de sokatmondó színjátékot a téli éjszaka sivár homályában. Azon gondolkozott, szánalmas báb vagy hős módján vág-e majd neki útjának Warnefrit, hogy elgyalogoljon az ismeretlenbe, mint Conald. Warnefrit, amint ellovagol az éjszakában! Utánozva, majmolva a másikat! Így szégyenbe hozni egy kúriát, azzal, hogy a két idősebb fiút tulajdon szemük szerelmes könnyözöne, tulajdon szerelmes sóhajaik vihara sodorja világgá! A lány apjától kiebrudaltan lóra pattanni, porfelhőben, kavargó hóban elvágtázni, könnyektől vakon, sóhajoktól feszülő kebellel. Vagy lótolvajok módjára eloldalogni, remegve minden úti neszre, éji sötétben menekülő szegénylegényekként. Nevetséges! Micsoda szégyen, nemcsak az emberek, hanem Isten előtt is!
Vajon kívánta-e a kisebbik fiú, hogy a bátyja csakugyan ilyen bárdolatlanul elbőgje magát? Élemedettebb korában nem emlékezett semmi ilyesmire. Visszaidézte a képet, önmaga éles figyelmét és tiszta tudatát, s hogy mily könnyen belelátott Warnefrit gondolataiba – gondolat volt-e, vagy gondolatként felfogott érzelem? –, melyek szerteszóródtak az udvarra hulló gyér világosságban, a hóban. Tisztán hallható, erőteljes horkanások, nyögések s egyéb artikulátlan hangok lettek belőlük; mozdulatokban nyilatkoztak meg; a lélek keserűségét, a szív dühét igyekeztek esetlenül, testi eszközökkel kifejezni.
Igen, a haragot szemléltette itt Johanniperto.
Sok évvel ez után az éjszaka után – és messzi földön több ismeretet, mélyebb bepillantást nyert bátyja lelkébe az akkori Johannes Lupigis.
Frankhonban történt, egy föld alatti helyiségben. Johannes Lupigis a „barlang” nevet adta neki; efféle helyiséget joggal megillet a név, még ha király tulajdona is. Bizonyos fajta, jól ismert odúk egyike volt. Utak, hadnagyok, vazallusok és más rendű-rangú helytartók, úgymint: hercegek, márkik, grófok, exarchák, püspökök, pátriárkák és pápák – akik aztán később szenteknek bizonyulnak –, királyok és császárok a körülmények ereje folytán abba a helyzetbe juthatnak, hogy kénytelenek különb-különb, ám bizonyos célokra egyaránt alkalmas barlangokkal és odúkkal rendelkezni. Emez urak némelyikének vele született vagy idejekorán szerzett hajlama van, hogy ilyen raktárhelyiségeket vájasson és rendeztessen be egyébiránt jól megerősített háza vagy vára alatt. Mindezt ama kénytelenség folytán, hogy akadékoskodó, megbízhatatlan, hálátlan, sőt veszedelmesen ellenséges, vagy már korábban megintett, esetleg büntetett személyeket a szokásos élet keretein kívül helyezzen, és a Pokol tanyáinak és bugyrainak közvetlen közelében biztos mélységekben tartsa őket.
Egyszóval:
Emez odúk, barlangok vagy pincék egyikében, vagy közvetlen közelében Johannes Lupigis sok év múltán mélyebb bepillantást nyert az emberi szív működésébe. Tulajdon bátyjának, Warnefritnek szájából származó, se nem egészen világos, sem nem egészen összefüggő kijelentésekből megbizonyosodhatott róla, hogy a 775. esztendő Szent Stephanus éjszakáján jól hallotta, látta, sejtette és értelmezte Warnefrit mozdulatait, sóhajait, fogcsikorgatását és artikulátlan makogását. Itt, e találkozásnál, melynek leírására később kerül majd sor; itt, amikor egyikük újra meglátta, másikuk pedig elhagyta a napvilágot; itt, már benn a jövőben Johannes Lupigis, az egykori Johanniperto, megérezte, mily meleg és állhatatos szeretettel szereti valamennyi atyjafiát, testvéreit is beleértve.
Warnefrit haragja!
Kifacsart igazság! De akárhogyan is facsarják ki, az igazság levét és a léből az igazságot, azért az elsőszülött mégiscsak én vagyok, én, az érett korú férfi. Én, Warnefrit vagyok a jogos örökös, méghozzá – csűrő és csavaró, leveket facsaró uraim – a mi régi törvényeink értelmében, és Rotharis király rendeletei és határozatai folytán, hajdan szent törvények értelmében, melyek népünket kormányozták, s melyeket népünknek tisztelnie kell, amíg csak létezik. Én vagyok a jogos örökös: enyém udvarházunk, minden épületével, szántójával, mezejével és legelőjével; enyéim a lovak és tehenek, és bikák és ökrök, öszvérek, szamarak, birkák, kecskék, baromfiak és rabszolgák, enyém házunk üzletelése, itt helyben, meg Utinával, Aquileiával, Venetiával, Ravennával és egyéb helységekkel, és enyém atyám joga a parancsosztásra!
Erős vagyok; még az imént majd felvetett a tulajdon erőm; oly hatalmas, hogy torkig vagyok vele. Még most, kínjaim idején is erős vagyok! Arcom megnyerő, ha akarom; és kedvemért sok nő riszálta már magát. Bölcsességem mélységét nem is gyanítja senki! Pillantásom és hangom megrémíti a férfiakat, és bizalmat kelt bennük. És mégis én vagyok a kegyetlenül becsapott, akit kisemmizett a körmönfont gyávaság, a haszonleső szószegés!
Hohó! Tudom ám én, hogy ki vagyok! Meg azt is, hol vagyok, hiába nehéz a gyomrom meg a fejem, és bortól száraz az ínyem, reszelős a nyelvem. Itt állok házunk udvarán, fejemre, vállamra hópelyhek hullanak, de ekkora terhet még igazán elbírok. Szívem le nem hűsíti, jogos haragom be nem takarja majd. Most itt magammal beszélgetek én, hohó! Ilyen az én beszédem, a szóm!
Múlt húsvétkor, sok hónapja már, jelenést láttam, így: felfedeztem, hogy Angila asszonnyá, eladó lánnyá serdült. A húsvéti vihar kitörésekor történt, még mielőtt családunk büszkesége, Anselm megérkezett volna diakonus papolásával. Alázatról prédikált, de árulásszaga volt; csak úgy bűzlött belőle az árulás, és a frankok meg a rómaiak, e rablók és tolvajok előtti csúszó-mászó megalázkodás – mert mást aligha lehetett kiolvasni békéről locsogó, vallató-biztosító szavaiból. Lehet, hogy épp az ellenkezőjét gondolta, amit mondott, csak nem mert kirukkolni vele, akármennyire hímezett-hámozott is, kerülgetve a nehezét, mint macska a forró kását. Én csak annyiba vettem, mintha a seggével beszélne. De azért a szavai mégiscsak megragadtak a lelkekben, beléjük csimpaszkodtak, mint a bogáncs, a szívekbe nyomultak, mint a horgas nyilak, melyeket nem lehet a sebből kihúzni.
Valamicskével szent bácsikánk érkezése előtt lepett meg a jelenés. Mert jelenés volt, kétségtelenül. Hisz csecsszopó kora óta ismertem Angilát. Hat-hét éves lehettem, amikor először pillantottam bele a ráncos arcocskába, melyet nemsokára kisimított az anyatej – éppen hogy előnyomkodták-huzigálták anyja öléből. Ettől fogva láttam számtalanszor, mióta csak él, tavalyelőtt kivételével, amikor Papiában és Veronában járt Rodgaud, hogy magatehetetlen királyunknak, Desideriusnak, meg annak a tacskó Adalgisnak segítsen a királyságot megtartani, miközben én meg a hegyekben verekedtem. Akkor nem láttam Angilát, és eszemben sem volt rágondolni. Alig hiszem, hogy akkoriban bármikor gondoltam volna rá. Rodgaud segítsége pedig nem sokat ért. Nagy csalafintán köpönyeget fordított, és kegyelmet kapott. Olajos simasággal, ravaszul faképnél hagyta Desideriust, s azóta is megvan minden vára – kifosztatlanul. Ő is azok egyike volt talán, akik suskus ide, suskus oda, végül is elárulták Desideriust? Ki tudja? De most már szánja-bánja. És nagyobb, igazi hatalom jár az eszében. Hogy a lányából hercegnő lehessen! Hisz láttam én Angilát unos-untalan, de mintha nem is lett volna nyitva a szemem, holott mindig jól tudtam, hogy ő a jövendőbelim. Ilyen vak voltam!
Közben meg hol ennek, hol annak a rabnőnek, szolgálónak, parasztlánynak nőtt meg jóvoltomból a hasa, mert így töltöttem a kedvem, s értem is a módját, azt meg kell hagyni. Kereken kimondva: nem sok férfi magja vetekedhet az enyémmel, az enyém erejével, ezt meg kell hagyni, akármit pusmognak is a hátam mögött.
Angila megvolt, nem sokat törődtem a fruskával, rá se igen gondoltam, meg se igen fordultam utána. Amíg ránk nem tört a húsvéti vihar. Az egész világot megrengette, vagy legalábbis jól megtáncoltatott valamennyiünket, akik az Adria mellett lakunk, amikor a házainkról elrepült a tető, falak omlottak le, és hajók buktak a tenger mélyére, vagy feneklettek meg sziklazátonyokon. Derekasan fújt a szél, tagadni sem lehet, és bizony sok minden megváltozott és elpusztult azóta. De Anselm bácsi a felszínen maradt és állta a vihart, az ám! Nem feküdt az le pihenni a tengerfenéken az iszapba, se madárszarformán szét nem loccsant a parti köveken. Mesterien hintázott fel-alá a vad hullámokon az öreg, és vedelte a sós vizet; nem halt bele. A legnehezebb utat választotta magának, de a haja szála se görbült – csak a beszélőkéje lett még nagyobb, már ha egyáltalán nőhetett még. De jó is lett volna, ha még jobban nekidühödik a vihar, és úgy megtölti sós vízzel a pofáját, hogy az húzta volna le a tenger fenekére, vagy valami sziklára csapta volna, önmaga lucskos emlékjeléül.
De biz ő megjött; meghozta azt a nagy képét. Ott kellett rostokolnunk az asztalnál Rodgaud várában, vagy otthon minálunk, s mivel nagyhét volt, még fel se igen mertük rendesen hajtani a kupát, hogy a mellünket-torkunkat melegítve kicsit jobb hangulatra derüljünk. A szent férfiú jelenlétében meg a szent időszak estéinek búbánatos hangulatában alig-alig mertünk egy tisztességeset kortyintani. Más időtöltést szabtak ránk: népünk elesettségén sírni, keseregni; ósdi, ízetlen történeteket hallgatni, melyek oly nyakatekertek voltak, hogy a felét se értettük: a többi csak lamentálás volt, meg erkölcsi prédikáció, hogy mi magunk milyen kegyetlenek vagyunk. Csak ülni egy helyben unalmasan, anélkül, hogy még csak egy kicsit el is mert volna szundítani az ember! Még jó, hogy egyetlen szórakozásként Angliára pillanthatott az ember, már ha alkalom adódott rá.
Emlékszem, tulajdonképpen mikor láttam meg először Angilát. Valamicskével szent életű nagybátyánk érkezése előtt, épp amikor kitörőben volt a vihar.
Angila Pertóra emelte tekintetét. Egy kamasz fiúra, akiben még csak rendesen neki se feszült a kaniság, legalábbis nem nagyobb erővel, mint hogy megnedvesedjék alatta a lepedő. Erre a tacskóra pillantott fel Angila, e felé fordította az arcát, ők nem az asztalnál ültek, a fiúcska meg a kicsi lány, hanem két zsámolyon, Flavianus lábánál; hallgathatták a vitát, de bele nem szólhattak. Úgy fogja körül őket az öreg horkolása és dünnyögése, akár a pelenka gondoltam –, ez a tanító bácsis, mesemondó, gyerekkézvezető dünnyögés. Nem tudom, csakugyan aludt-e a vén róka, amikor le-lehunyta a szemét, vagy csak hallgatott és fülelt, mit beszél az asztalnál a férfinép; a következő napra szóló oktatás anyagát hallgatózva össze – vagy mire használta az állítólagos alvását. Perto mindenesetre ott ült Angila mellett: két kisgyerek, akik ez egyszer este fennmaradhatnak, hogy hallgassák, mit beszélnek a nagyok.
És ekkor megtörtént. Nem tudom, hogy s mint, de abban a pillanatban, amikor Angila Pertóra emelte a tekintetét, asszonnyá nőtt a szememben, amilyen szépet még sose láttam. Pertóból meg férfi lett és ellenség! Igen, mintha még azt is hallottam volna, hogy szinte belereccsen az ágyéka, amint testének minden nedve oda tódul – olyan erővel égett a szemében a vágy. Egy csapásra világosan láttam, tudtam mindent. Angila már asszony. Nyitott szeme asszonyosan nevet, és Perto nem tud betelni nézésével. Szinte egymásba mélyedtek, szájjal, derékkal. Láttam Angila homlokát, orrát és száját, meg fehér, szűzi nyakának egy részletét. Karcsú keze az ölében. Láttam a bokáját. Felnőtt volt, férfira érett, engem illetett, jogos ígéret kötötte hozzám.
Conald felsóhajtott mellettem, de aligha az unalmas este miatt. Hiába hajtotta az ösztön kénytelensége olykor szolgálókhoz vagy rabszolganőkhöz: asszonytársaságban félénk volt. Angilára és Pertóra sandított, rájuk, akik ott a szemünk előtt lettek felnőtté gyermekekből – rájuk, ott a férfivá-nővé érés mezsgyéjén, amint csak arra vártak, hogy egymás karjába sodródjanak. Conald felfedezte, hogy a gyerek-Angila asszonnyá változott.
Mindebből semmi nem kerülte el éles tekintetem. Angila szépsége átalakította egész mivoltomat. Lágysága már nem a gyermeké volt, hanem asszonyos, lágy rugalmasság. Liliom; asszonyillatú liliom. A szája asszonyi száj. A szeme asszonyosan pillantott a férfira. Keze az ölében nyugodott, nem összezárva, hanem lágy görbülettel, mintha nyúlna valami után, hogy nemsokára utat mutasson neki a titkos hely felé. Az egész élmény úgy feszítette mellem, akár egy kinyilatkoztatás, és minden tagom belesajdult. Éreztem a bőröm felületén. És éreztem a szájam körüli izmokban. Szám lágynál is lágyabb kiáltással szólította volna a nevét. Nyakam megmerevedett, karizmaim megkeményedtek, térdem ugrásra görbült, és férfiasságom jelének és eszközének megfeszültek inai. A gyönyör tőre előkívánkozott nyughelyéről, más hüvelyt keresve: annak a lánynak a szüzességét. Eddig még soha nem vett rajtam erőt ilyen erős és nemes vágyakozás; efféle még soha!
Rodgaud nagyterme olyan lett nekem, mint a börtön. Felálltam az asztal mellől, kimentem a szélben a vár udvarára vizelni. Valamelyik rablány, aki a tornácon állt a terem előtt a sötétben, a karomhoz ért; talán egyik azok közül, akiket valamikor igénybe vettem. Megérezte rajtam a férfiszagot és magánál akart volna tartani. Olyat taszítottam rajta, hogy nekinyekkent a falnak, de elég esze volt, hogy fel ne jajduljon. Benn megálltam az ajtóban. A vén Flavianus arrafelé sandított, ahogy ott ült a székén a tűznél, majdhogy ki nem nézte a szemét, annyira vizsgált engem meg az ajtót. Az esze nem aludt. Szikrázott, izzott a tekintete. Égetett és belém mart, mint gyermekkoromban, amikor nem tanultam meg a leckét, s ő apám parancsára meg a maga gyönyörűségére elnadrágolt. Soha nem kedvelt. Én meg arra gondoltam: ha én leszek majd itt az úr, no: tudom én, mit teszek. Fogva tartotta a tekintetemet; nem tudtam szabadulni szemének parazsától és pillantásainak szikraesőjétől, jóllehet nem is voltam benne biztos, csakugyan világosan láthat-e. Talán csak sandán az ajtó felé bámult, anélkül, hogy bármit is látott volna; talán csupán a szélrohamokat figyelte odakinn. Aztán lezárultak a pillái, s én szabad lettem. Angila még mindig Perto arcába merült. Nem volt nő rajta kívül, akit valaha is elnéztem volna. Még erősebben átéltem, hogy ez a lány az enyém: megillet engem. Kacagni vagy sírni, zokogni tudtam volna erre a gondolatra, de uralkodtam magamon.
Különben is ott volt Perto; egy nagyobb Perto, aki egy csapásra nagyra nőtt. Égetett a visszataszító tény, hogy Perto immár szinte felnőtt férfi, sőt felnőtt is – ez az igazság. Megmérgezett a látvány: vágy sugárzott a szeméből, amint Angila szemébe nézett, és férfitestét is nagy erejű vágy töltötte be. Angila rámosolygott. Éreztem szerelemszagukat.
Odamentem hozzájuk, és belenéztem Angila arcába. Szerettem volna leheletfinoman, kedvesen végigsimítani vonásain, vagy két tenyerembe fogni az arcát, erősen, nagyon erősen. Feléje hajoltam, és valami olyasmit mondtam, hogy milyen meleg van ott a kandallónál. Nem emlékszem pontosan minden szóra. Talán azt mondtam, fúj odakinn a szél, vagy azt kérdeztem, min ábrándozik. Ami épp eszembe jutott. Talán nem is egyenesen Angliának beszéltem, hanem csak úgy bele a keskeny résbe, közötte és Perto között. Csak álltam előtte, és elakadt a nyelvem. Hogy ott álltam, abban nemigen lehetett semmi rendkívüli, csak hát nem tudtam mit mondani.
És emlékszem, Flavianus ismét felvonta súlyos római szempilláit: szúrós volt a tekintete, és újabb szikrák csaptak ki belőle, amint elfordítottam a fejem, hogy a szikrák fel ne hólyagosítsák szívem-lelkem, észrevettem, hogy apám figyel, érdeklődve, és egyben szigorúan. De engem ilyen csekélység nem hoz zavarba. Nyugodtan visszasétáltam a helyemre az asztal mellé, egyfolytában, egy lépésnyire sem torpanva meg, nehogy azt higgyék, tétovázom vagy bizonytalankodom. Mint egy férfi, aki bejön az ajtón, belenéz a tűzbe, s odasúgja valakinek, hogy meleg van, vagy hogy feltámadt odakinn a szél. Odasétáltam az asztalhoz: nyugodtan, mint mindig, a helyemre ültem; felvettem a kupát, és semmivel nagyobbat nem kortyintottam, mint illendő. Mindig tudtam, mi a finom viselkedés.
Conald akkorát nyelt, hogy mindenki hallotta, jóllehet nem is ivott. Nyomban utána felkászálódott és kiment. Először azt hittem, a hólyagja van tele, de nem maradt kinn olyan soká, mint én, hanem azonnal visszajött, és néhány pillanatra megállt az ajtóban, mielőtt Angilához és Pertóhoz lépett volna. Motyogott valamit, hogy hogyan hortyog Flavianus, aztán csak állt egy helyben, tátott szájjal, majd egyszerre elvörösödött, s visszajött mellém a helyére. Miközben leült, úgy szuszogott, mintha súlyos terhet vett volna a vállára, vagy tett volna le a földre. Látszott rajta, hogy bele van bolondulva Angilába. Úgy találtam, épp akkor egész kellemes volt az arca, ha értelmes persze nem is, a teste pedig meg a mozdulatai a szokásosnál is esetlenebbek; erőben nem fogható hozzám. Magába roskadva és szomorúan gunnyasztott a helyén, ostobán bámulva Perto és Angila felé, majd suttyomban kortyintani akart a borból, de olyan ügyetlenül zörgött a kupával, hogy apánk feléje fordult és szigorúan nézett rá.
Most egy széllökéstől füst csapott a terembe, és szikraeső pattogott szerte a tűzből. Perto fürgén felemelte a kezét, és Angila combja közé csapva elnyomott egy szikrát. Olyan volt, mintha az öléhez nyúlt volna. Nem tudom, miért, de felálltam; Conald is állt mellettem, ő is csak arra gondolhatott, mint én – agyoncsapni Pertót, abban a pillanatban.
És Angila ráadásul még azt mondta Pertónak: köszönöm! Azt, hogy Perto keze az öle felé nyúlt: a felé, amit nekem ígértek!
Valaki felköhögött a füstben: alighanem Flavianus. Én pedig hallottam Angila hangját, két ízben is, azt mondta: Köszönöm, Perto. Nem tudott lyukat perzselni a szikra.
De hiába: csak megperzselődött a lyuk.
Kisvártatva leballagtunk a házunk felé.
– De szívesen oltogatnád a szikrát, te Pertol – mondtam öcsémnek az úton.
Annyi tekintély volt a szavamban, hogy felelni se tudott.
Mindezek után csak Angila körül forogtak gondolataim, éjjel és nappal. Nagy testi gerjedelmemben olyan szolgálókat kerestem fel és választottam ki magamnak, akikről tudtam, hogy ellenkezhetnek, de meg kell hogy adják magukat; vagy alázatos, rémült és hálás rablányokat. Érzékeim állandóan Angliával voltak telítve. Nem tudtam elhessegetni a kéz emlékképét, amint a szikra felé csap. Más nők testében Angila testét kerestem. Ez történt velem.
Flavianus locsogott. De engem soha nem mérgezett meg annyira a locsogása, hogy apám vagy Perto, sőt Conald példáját követve az élet értelmén tanakodtam volna. Flavianus és Perto idevágó bölcselkedése nem érdekelt. Az öreg szószátyár töprengése csak ásításra ingerelt, s alig nyitotta ki a száját, nyomban el is ásítottam magam. Apánk néha fel-felsóhajt; Urunk és Megváltónk nevét mormolja: Heriro, ó, Kriste, Domine, mi célt szolgál mindaz, ami mostanáig történik? mi az igazi célod vele? Legkevésbé Perto pipiskedő és tanultságát fitogtató fecsegése érdekelt, vagy amit az írásokból olvasott fel. Ő is meg Flavianus is azt szokta hajtogatni, hogy az élet értelme olyan mély, hogy se fel nem fogható, se semmiféle nyelven ki nem fejezhető: sem a mi ősi nyelvünkön, sem rómaiul vagy görögül, sőt még a legnyakatekertebb héber nyelvezeten sem – és azt mondják, épp ez az, ami az élet értelmében a legnemesebb és legérdekesebb.
Az én életem most mindenesetre megtalálta szent és nemes értelmét, Angilát. Ennél egyéb értelme nem is volt eltekintve persze a régi, magától értetődő értelemtől, melyet szünet nélkül, unos-untalan hallunk, nagy tisztelettel, amióta csak az eszünket tudjuk. Én is jól tudom, s nem kell úgy a fülembe kiabálni, mintha süket volnék, hogy születésünk célja: itt élni Italiában, mivel őseink ide jöttek és itt vertek gyökeret. Beszélhetnek, amennyit akarnak, a jeges ősidőkről az Éjfél Honában: a mi igazi hazánk Italia. A halál acsarog most ránk, jól tudom, és bármikor fegyvert kellhet ragadnunk. Jöhetnek új népek nyugatról, hogy fölöttünk uralkodjanak, s már közelednek is; jöhetnek délről, már régen lesve az alkalomra; északról, keletről, sőt a csillagos egekből, vagy a Pokol fenekéről. A mi itteni életünknek az az értelme, hogy megvédjünk valamit, miközben gazdálkodunk és kereskedünk. Amióta megszülettem, erről az értelemről szóltak királyaink és hercegeink üzenetei és parancsai. Úgyhogy nem kell nekem magyarázni az élet különleges értelmét. De a rejtett értelméhez is konyítok egy kicsit. Ez pedig így szól: végezetül meg kell halnunk valamennyiünknek, egyenként vagy seregestül, hogy az Égbe jussunk.
De még mennyire hogy tudom! Mindenek legmélyebb értelme pedig ez: a föld arra teremtődött, hogy helyet találjon mindaz a sok vétek, melyekért meg kell bűnhődnünk: a vétkek vétkének vétkeitől pedig a mi Urunk és Megváltónk üdvözített, vagy fog üdvözíteni bennünket, a Salvator és Heriro, akit mindannyiunknak szeretnünk kell, mivelhogy olyan jó, és azonkívül hatalmas is. Úgy odavág, ha akar, hogy a torkodon ugrik ki a gyomrod. A karja erős, a marka fürge, és izmos a lába, amikor úgy rúg az ülepedbe, hogy leperdülsz az utadról, és halálnak halálával halsz. A magam részéről egy kicsit mindig tartottam tőle, holott gyáva igazán nem vagyok. Tartottam tőle ugyanúgy, mint gyerekkoromban Flavianustól, amikor rám szikráztatta a szemét.
A kíméletlenség a legnagyobb bűn, mondja Flavianus. Ezt bünteti az Úr, azt mondja.
A szeme szikrája nekem szól, amikor így locsog.
De én már olyan vagyok, hogy csak a fejemet rázom, megvonom vállam, és kész! Teleszívni a mellkast! Kidülleszteni! Friss levegő feszíti most a bordáimat!
Fütyülök én sok ósdi okoskodásra, mégpedig úgy – kimondom én kereken, ha hallani akarod, te sunyi leselkedő és hallgatózó ott a hátam mögött –, hogy azzal se szentséget nem török, sem Téged meg nem bántalak, vagy semmibe nem veszlek, Uram, Teremtőm! Mi mindent nem kellett már nekem hallanom! Csak úgy bugyborékolt, csepegett, sziszegett, csipogott és bőgött felém az a kisebbre-nagyobbra tátott tudós pofájuk! Én pedig azt mondom Neked, Ég a fejem fölött, Te erőt adó, meg Neked, Sancte Stephanus, és Nektek is valamennyien, akik a Szent Égi Magasok lakói vagytok, hogy én mindig meghajoltam előttetek, ahogyan jelenleg is mélyen fejet hajtok és tudomásul veszem akaratotok, bármi legyen is az, és a legkisebb zokszót nem hallom! De azért az igazságot most meg akarom mondani azoknak, akik Rodgaud várában ülnek odafenn! Halljátok szavam!
Úgy gondoltam, életem értelme az, hogy kedvem töltsem; háljak az itteni nőkkel, ha megkívánom őket; engedelmes és hű hitvest szerezzek, akinek vagyona is van; részt vegyek kisebb-nagyobb háborúkban, s ott is megmutassam, mit tudok. Vagy a vidéket járjam, lovagi kalandokban, mint az előző háborúban, melyet Desiderius oly rosszul vezetett. Zsákmányt szerezzek, és családunk vagyonát gyarapítsam. Aztán megtérjek kifosztatlan, biztonságos kúriánkba, mely majd az enyém lesz, mert én vagyok földjeink és kalmárüzleteink jogos örököse, s enyém a család minden ingatlan tulajdona! Itt élhessek egészséges, erős fiaimmal, akik nem lesznek ilyen Flavianus-féle vén majmok tanítványai; meg engedelmes lányaimmal, akik azt teszik, amit én mondok, s akiknek életrevaló férjeket választok, és a szív békéjében érem meg életem végét! Igen, így képzeltem én életem igazi értelmét.
Most pedig! Ezt az értelmet bozót verte fel. Csak bolyongok, és tüskék tépik bőrömet. Attól az áldott és megátkozott húsvéttól fogva Angila lett az életem értelme: egy asszonynak való lány, akinél nemesebb és szebb nincs a föld kerekén! Őt kívánom, és nem is kicsit! Bármi történjék is, őt akarom! Ígéret köti hozzám! Kértem apánkat, emlékeztesse rá Rodgaudot húsvét után, de csak újabb ígéreteket kaptam, újabb kibúvókat! Ez történt. Mit mutat Angila arca, nem érdekel! Se vágya, se szíve tudni sem akar rólam, de nem érdekel! Nekem ígérték! Most meg Rodgaud visszavette adott szavát, és szeretné, ha ígéretére feledés borulna! Az úgynevezett megfontoltság leplét borítaná ígéreteire; ide-oda billegő, állhatatlan és tekergő szavakkal leplezné. Ez történt!
Nem vagyok ostoba. Lelkem régóta ismeri Rodgaud tervét. Neked mondom, Szent Stephanus, neked, Boldog Barbatus, nektek, fenn az égi magasban, s nektek is mind, idelenn a földön: ismerem régóta; mindig is tudtam róluk!
Nem vagyok olyan vak és süket, mint Perto és Conald gondolta. Szegény öcsém, Conald élsz-e vagy halsz; fogoly vagy-e vagy szabad ember a messzi idegenben? Conald, legkedvesebb öcsém, mennyire gyűlöltelek valamikor! Te nemes szív! Nem, nem voltam olyan süket és vak, mint Conald és Perto képzelte. Értettem, miről beszéltek olyan nagy titokban aratáskor. Megfigyeltem, hogy vizsgálgatják a lovam. Éles fülem hallotta, hogy Conald nem akarta elkötni, holott van olyan gyors és biztos, mint apánké. Nem; beérte becsülettel a saját, hosszú szőrű pannon lovával. Biztosan úgy számított, éjszaka majd nem látszik annyira, és úgy mássza a hegyet, mint a zerge. Talán azt is hitte róla, hogy ha kell, átúszik a tengeren is!
Tudom, tudom! Ébren feküdtem éjjelente, s hallottam, hogy sír és sóhajtozik hálókamránkban; amikor meg beosont Pertóhoz, utánamentem. Kintről hallgatóztam. Nem vagyok olyan ostoba, mint gondolták! Hallottam bentről a horkolást. Tudtam, Flavianus nem alszik el ilyen kitűnő lehetőséget, hogy a más dolgába üsse az orrát, és csak ravaszságból hortyog, hogy Conald és Perto mindent kikotyogjon a vén kíváncsi csirkefogónak. Alig álltam meg, hogy hangosan fel ne nevessek, amikor legjobban sustorognak. Valahányszor Perto és Conald arról suttogott, mennyire gyűlölnek, mert Angila jövendőbelije vagyok, az öreg mindjárt nem hortyogott. Képzelem, hogy szívott magába az a nagy füle minden elejtett szót. Aztán meg motyogni kezdett álmában. Perto tudhatta, hogy az öreg színéberen pusmog és tanácsot akar adni nekik; egész biztos, el akartak tenni láb alól. Conald kész lett volna megölni féltékenységében! De Perto is féltékeny volt, és amilyen agyafúrt azzal az olvasott fejével, addig beszélt Conaldnak, míg az könnyekre nem fakadt, a lelkifurdalás vitte-e rá, a Pokol tüzétől való félelem, vagy égi jutalom vágya – és így ezúttal a gyilkosság elmaradt. S az öreg motyogása sem volt hiábavaló. Conald másnap éjjel felkerekedett, Perto meg persze boldog volt, hogy eggyel kevesebben maradtunk. Most Warnefriten a sor, gondolhatta magában. Akkor talán ő egyedül marad otthon, találkozhat Angliával, s kieszelhet valamit, hogy a lányt mégse adják férjhez azonnal.
De tudtam ám! Minden pillanatukat követtem én aznap és akkor éjjel. Mindaddig szemmel tartottam Conaldot, míg nyeregbe nem szállt és el nem vágtatott; álltam a legelőn a tölgy mögött, hallgatva a paták dobogását, amikor meg fölfedezték, hogy Conaldnak nyoma veszett, éppen úgy csodálkoztam és meg voltam lepve, éppúgy aggódtam, akár apánk, anyánk, Perto és a többiek. Éppannyira el voltam képedve, mint Perto, éppúgy ámuldoztam, éppúgy aggódtam! Nem vagyok én se hülye, se vak!
Nekem szavát adta Rodgaud!
Orromnál fogva vezettek!
Összetöröm az egész világot!
Gyújtogatni volna kedvem!
Legjobb volna elmenni innen!
Legjobb volna örökre itt maradni!
Rodgaud most igyekszik drágán eladni a lányát – más, még hatalmas hercegeknek és magas uraknak. És sokba is fog kerülni – de neki, úgy bizony!
Legjobb volna nyeregbe kapni Angilát!
Sikolthat, ahogy akar: nekem szavát adta Rodgaud. Igen, szavát adta valamikor! És ha magától nem tartja meg, majd én segítek neki!
Kedvem volna megölni Angilát!
Élni vele együtt, akárhol is! A déli partokon; a bizánci császárságban; fenn a hegyekben, vagy messze Pannóniában! Még Frankhonban is! Akárhol! Én sem estem a fejem lágyára! Megállom én a sarat! Szolgálok én akárhány úrnak! Az én szívemben is van annyi fortély, mint akárkiében. Vagy hamisság, ha az kelendőbb! Engem nem csaphatnak be büntetlenül! És duzzad bennem az erő, még ha épp most le is soványított a szerelem!
Ím, meghajolok a föld felé, oly mélyen hajbókolok, mint akármelyik bizánci eunuch, vagy talpnyaló udvaronc Papiában, Spoletumban vagy Beneventumban! Vagy akár Rómában! Nézz le rám, Szent Stephanus, ahogy itt hajlongok! Látod-e, mennyei Magasság, hogy értem a módját, nézzed, hogyan görnyedezek, vigyorgok és hogy megjátszom magam? Nem is lenne belőlem olyan rossz udvaronc. Mármint ha akarnám! Fejedelmek tanácsadója. Vagy akár püspök, sőt pápa is? Nem így van?
Vagy nézzétek, mennyire értem annak is a módját, hogyan kell feszíteni; megállni lábat terpesztve udvarunkon, és a vár felé hugyozni! Neked szól tömör megvetésem szépséges sugara, Rodgaud! El fog söpörni valamennyiőtöket, akik megpróbáltok testem és lelkem akaratának ellenszegülni. Nagyszerű húgyom a havat aranyozza – a leghalványabb fényben is aranyként ragyog!
Még valami: nekem a fülem mögött is szemem van; látok a tarkómmal is! Anélkül, hogy a fejem elfordítanám, látom Pertót az istálló ajtajában a hátam mögött. Ott ül a nyeregpadon, abban a hiszemben, hogy elleplezi a sötét, s nem dereng rá sem a hó fénye, sem a csillagsugár, miközben rám leselkedik. A lovak dobognak, rúgnak és alusznak. Érzem a szagukat, látom őket a fülemmel: én a hallószervemmel látok! És hallom, hogyan árad Pertóból minden lélegzetvételre a ravaszság és a tanultság pöffeszkedése. Hiába csomagolja gondolatait azokba a tudós római és csalafinta bizánci formulákba – nekem éppoly világosak, mintha a hátam közepébe ordítaná. Orrom érzi emberszagát; érzi irigységének szagát; felém kúszik, lopakodik a földön. Érzem, belekeveredve, belévegyülve Angila illatát, távol és közel. Perto elorozta ezt a virág-, tisztaság- és szépségillatot. Úgy veszi körül a lány kezének, nyakának, bokájának, mellének és ölének illata, mintha valami láthatatlan köpeny volna. Mindent meglátok, megérzek és észreveszek. Az öcsém szaga meg Angila illata összekeveredik Conald féltékenységszagával, könny- és testvérszagával, azzal, amit Flavianus, az öreg totyak testvérgyilkos bűznek nevezett. Itt kúszik ez a bűz a földön a hóban, a hátam felé sziszegve, suttogva, üvöltve. Perto meg ott ül a padon, azt képzelve, hogy nem lehet látni, hallani! Átkozott hülyéje!
Tudom. Többet tudok, mint a legtöbben itt Forojuliban. Ismerek sok tervet, intrikát. Hallod-e, Rodgaud, ott fenn a váradban? Sok mindent tudok! Látom minden titkos gondolatod. Kardot köszörülsz, csákókat törsz be, mert lázadni készülsz Nagy Carolus meg a rómaiak ellen itt őrgrófságodban, te határ vigyázója! Mindent megteszel, hogy magad köré gyűjts minden épkézláb, erős és életrevaló férfit. Megegyeztél apánkkal, hogy én is veled megyek. De vődnek nem vagyok elég jó! És ha véletlenül egy éjjel ellovagolok, s a következő éjszaka több lóval és férfival térek vissza, mint amennyit te tudsz összeszedni. Nem hiszed el, hogy én is tudom úgy rakni a szót, ahogy kell? Hogy én is tudom, mi a sima nyelv s a fondor lélek, s én is találok segítő társakat Veronában, Papiában és sok más helyen? És ha mégsem a te valamelyik fiad lesz itt herceg utánad, hanem én, kedves bácsikám? Talán mégiscsak megfordul a fejedben efféle gondolat? És még magad kérlelsz: vigyem a lányod; és jól emlékszel majd ígéretedre? És elmegy a kedved, hogy horog vagy horgany módjára próbálod Angilát is hercegi házba akasztani, mint az enyémbe? És nem jár eszedben, hogy életed és szerencséd a spoletumi vagy beneventumi urakéhoz kössed, vagy másokéhoz, ha más vizeken halásznál? Vagy a frankok udvaráról álmodozol, jóllehet lázadni készülsz ellenük? A mindig úton lévő király kősátra jár az eszedben, és az ő valamelyik vazallusának szánod azt a lányt? Vagy Rómának szándékozol eladni őt, a pápa ágyát melegíteni? Húsvéti báránynak, nem igaz?
Rodgaud, átlátok furfangodon! Oly csalárdul beszéltél apánkkal, hogy az öreg még a szokottnál is többet hallgat. Mintha maga a csend járna két lábon itt közöttünk. Te meg gyűjtőd a férfinépet, töltöd a fegyverraktárakat; a mi dolgunk pedig, hogy lovastul készen álljunk. Talán egy kicsit még zsírosodhatunk is valamicskét, mielőtt komolyra fordul a dolog – mert ki tudja, nem szűk esztendők következnek-e aztán. Nem igaz?
Látlak, Rodgaud! Te megszeged a szavad, de tőlem elvárnád, hogy készen álljak, ha üt az óra. Készülődöm már, Rodgaud; nyugodt lehetsz! Talán éppen én, a lenézett, a félretolt, a mellőzött és pogányul kisemmizett Warnefrit fogom vezényelni a csatát hegyeinkben! Eltörni a frankhoni király csigolyáját, aki úr fölöttünk és a pápának ajándékozta hazánkat! Talán éppen én fogom majd össze férfiainkat, mint valamikor régen Alboin király! Aztán fel, Róma ellen! Látod, hogy fogom az oldalam a kacagástól? Hohó! Olyan sikerrel fogom összegyűjteni embereinket, hogy Petrus püspök utódja a Szent Széken, Hadrianus csókkal üdvözöl és ünnepel! Micsoda színjáték hercegszemednek! Apósszemednek! Amint az a római úr leszáll Székéről, térdre hull Warnefrit Lupigis előtt, és kérve kéri, hadd illeszthessen fejére egy neki való koronát! Akkor ugyanis mit fogsz mondani?
Meg az a király is! Én bizony a körmére verek – nem kell hozzá a te tanácsod és vezetésed. Mivel én így tökéltem el! Ha az nem jön, hogy elmozdítsa Desiderius királyt, megzavarja országunk nyugalmát, s a pápának ajándékozza, akkor Anselm bácsi sem jött volna ide a tenger túlságosan is kegyes hullámain, hogy húsvét idején felkavarja az én nyugalmamat és Perto felé fordítsa Angila arcát – vagy a felé volt az már fordulva, jóval, mielőtt Anselm megérkezett? Akkor Conald s az én magam erős vágya sem fordult volna feléje. Vagy mégsem így volt? Bennünk volt már azelőtt is az a vágy; együtt nőtt fel velünk, mielőtt Anselm idejött? De mi értelme van ezt feszegetni? Most így van! Szilárd bennem a vágy, és erős a szívemben és férfitagomban. Most, amikor megpróbáltok túladni rajtam. De mindent értek én. Értek bizony, és hülye nem vagyok.
Gyomromra bor, szívemre bánat nehezül.
Nem is volna nehéz elbőgnöm magam – ha akarnám.
De nekem az ilyesmi nem szokásom.
Oltogatják már a várban a gyertyát. Valaki körbejár, és sorban elfújja őket. Talán Angila hajladozik fölöttük, hogy eloltsa őket ezen a szent éjszakán. Angila fehér nyaka. Keble, ahogy karját előrenyújtja. A párna, melyet nekem ígértek! A csuklója, amint felfehérlik, amikor karját a gyertyák felé emeli. A tartása, amikor a teremben az asztalra támaszkodik. A bokája.
Ezt a lányt nekem ígérték!
Rodgaud elmondta hát embereinek és fiainak a ma estére szóló mondókáját. Gidfrit meg Alapert; Transamund, Faroald, Ariulf meg Felix és Stabilinus fejében nyüzsög a sok gondolat, hadicsel, ígéret és remény; a hasuk tele borral, mint nekem, vagy súlyos, pezsgő sörrel. Ágyba zuhannak sorra, feleségükkel vagy rabnőikkel.
De én nem alszom!
Apánk is sokat tud. Rodgaud megmondta neki: Bertoald, unokaöcsém, hamarosan készülődhetsz. Tartsd készenlétben fiaidat.
Apánk meg: Meglesz, kedves unokabátyám.
A Conald szökését követő némaságban, gyászban és bánatban – hisz talán rabságban, kínzatás közt telnek napjai, vagy talán meg is halt – apánk rábólintott Rodgaud szavára, meg odamotyogta neki: amikor parancsolod, kedves bátyám.
Rodgaud szívét pedig jól hallom, holott számomra titok kellene hogy legyen: Nem adom most oda Angilát menyedül, unokaöcsém, bármennyire sürgeti is a legnagyobb fiad. Még nőhet egy kicsit az a lány, Warnefrit talán talál megfelelőbbet. Mindenesetre várhatunk még, Bertoald öcsém.
Apánk meg eldünnyögte a maga „hát igen”-jét. És most biztosan ébren töprengve fekszik anyánk mellett a sötétben. Anyánk meg úgy tesz, mintha aludna, de sír, és Conaldra gondol, meg mindannyiunkra.
Apánk nemsokára tesz valamit.
Rossz üzleteket köt.
Meg kövér rabszolgákat, fedeztetett rabszolganőket ad el bizánciaknak meg a parton várakozó hajósgazdáknak. Az árak süllyednek, a piac el van látva. Szabad parasztok önmagukat adták el, csak hogy élelemhez jussanak. Ilyesféle hírek érkeznek nyugatról meg a hegyek felől. Apánknak olcsón kell majd elkótyavetyélnie a portékáját. De a hajósgazdáknak más piacaik vannak, ahol jól keresnek. Apánk, ahogy hallgat, hamarosan tenni fog valamit.
Hát én! Én a magam ura vagyok, akárcsak Conald! Részt vehetek a felkelésükben – ha úgy gondolom, hogy megéri. De másként is dönthetek! Elképzelhető például, hogy Bertoald Lupigis legidősebb fia, a kisemmizett, ellovagol a frank vazallushoz vagy kiskirályhoz Papiába, az egykori Ticinumba, és így beszél: Rodgaud készülődik; mit adsz egy ilyen jó hírért, vazallus, nagyságos úr? Ha új herceg vagy őrgróf kell Forojuliban, nálam jobbat keresve sem találsz. Warnefrit a nevem, a Leupchis nemzetségből; nem hallottál róla? Egy farkas vezetett bennünket ide: ugye tudod? Urak voltunk és hercegek, amióta csak kivándoroltunk az Éjfél Honából! Nagy gazdaságunk van, apám Rodgaud unokaöccse; az egész népet és hercegséget ismerem. Warnefrit a nevem, nagyapánk után; én vagyok a házban a legnagyobb fiú, az örökös. Az igaz hitet vallom; megbízható keresztény vagyok; nagybátyám Anselmus diakonus Beneventumban: híres, nagy tudományú férfiú, akiről biztosan hallottál. A nagytisztelendő pápának, Hadrianusnak jó barátja, meg a királynak is, a ti királyotoknak, aki a miénk is, Nagy Carolusnak, akit mindnyájan szeretve tisztelünk.
El tudnék én így társalogni akármeddig, mert nem szántok az orommal ósdi, penészes pergameneket, én sem estem a fejem lágyára! Megvan nekem a józan eszem; tudom én is, mi a csalafintaság!
A lány meg talán ott áll egy ablakmélyedésben, s lenéz a város, a folyó meg a mi kúriánk felé. Engem nem láthat. Pedig ha csak mint árnyék a halvány csillagfényben, de megvagyok! Természetesen Pertót keresi szemével – a játszópajtást, a furfangos eszű kispapot, a tudós gyerkőcöt, a már-már felcseperedett spiont! Hatni igyekszik rá, távolból is. Hogy sóhajtozzon, hullassa fiúkönnyeit, ami fiatal nőknek az élet forrásvize. Hogy sokölnyi hosszan nyújtsa felé a karját, át a folyón, a síkon, föl a dombon, a falak fölött, nyújtsa feléje lélegzetét, az ajkát, nyújtsa oda a szívét, mint valami végtelen bélszalagot, és nyújtsa feléje egyéb testrészét is, és érintse meg vele.
Agyon kéne csapni mind a kettőt!
Ordíthatnék, ha volna kedvem, hogy a hó lecsúszna a háztetőről; sőt egész Forojuli beleremegne. Világgá ordítanám: itt ül a nyeregpadon a hátam mögött a spion; bámul fel a vár ablakára, és azt hiszi, nem tudom! De nekem a tarkómon is van szemem!
És átlátok a falakon is! Engem nem lehet bolonddá tartani; én mindent tudok!
A rabszolgák most hamut szórnak a kandalló parazsára; most minden ablak elsötétedik.
Angila a hálókamrájában alszik a szolgálójával. Vagy ébren fekszik, s hagyja, hogy a lány férfiakról sustorogjon. Tán még attól sem riad vissza a kis pesztra, hogy az én nevem említse? Szolgálók és rablányok suttyomban, sőt nemegyszer nyíltan rám-rám sandítanak, és a szemük így beszél: Erős vagy; nem akarsz? Gyere! – mondják a szemükkel. A szolgáló többször is Angila fülébe súgja a nevem. Mert hogy Perto jutna az eszébe, kötve hiszem – Perto, ez a sötétben pityergő kamasz, aki elfut az ágytól, ha asszony fekszik benne!
Most hallom, hogy oson végig a fal mentén a hátam mögött. Félfarkas, félróka a Leupchis nemzetségből. Olyan a szaga is, amint úszik utánam a sötétben. Arról persze megfeledkezik, hogy nálunk odabenn ég a gyertya, és a leggyérebb csillagfény is vet annyi árnyékot, hogy az éles szem észrevegye. Most pontosan itt áll mögöttem. Azért az ő ravaszsága sem határtalan, még ha a Sátán cimborája is. De én hadat látott ember vagyok, s tudom, van árnyék, melyet nem fed el az éjszaka sötétje, és van csend, mely beszédes!
Most a pitvarba ért. Most a terembe. Pontosan tudom, mit csinál. Bemegy Flavianushoz, s felkelti színlelt vagy spicliálmából, vagy megzavarja valódi hortyogását. Belepusmog vagy kiabál abba a vén fülébe, s azt is tudom, mit: elmúlt egy szent nap, rajtunk a szent éjszaka, és nincs jobb, mint elaludni meleg ágyban, mert holnap újabb szent nap virrad ránk.
Látok, átlátok én a falakon is. Perto visszamegy a terembe, elfújja a gyertyatartóban a gyertyát, a lámpákat eloltja, és leül az öreg helyére a tűz mellé. Benedvesülő szemmel bámul a parázsba, miközben ravasz gondolatokat forgat a fejében, s rám vár, hogy kifigyelje a hangom, az arcom, a járásom, amint végigmegyek a termen. Már ellenőrizte, hogy a boroskorsót apánk parancsa szerint elzárták-e, a szolgák alszanak-e kuckóikban, a lovászok meg odakinn. Csak egy kupát fog kint hagyni, annyi borral, amennyitől elalszom. Biztonság okából még tanáccsal is ellát majd a kisöreg: melegítsd meg egy kicsit, Warnefrit; itt még van egy kis parázs; állítsd a kupát egy kicsit a téglára, s idd, amilyen melegen csak tudod: jó megfázás ellen. Ezt mondja majd.
De miért is ne tenném? Én is megjátszhatom éppen, ha van kedvem, hogy megfáztam; tudok én is köhögni, szipákolni, s mást is, ami csak kell, öcsikém! Megjátszhatom, hogy hallgatok a szóra; hogy a szemed láttára elalszom, széken, padon, zsámolyon, padlón! Megjátszhatom, hogy megijedj, s azt hidd, csakugyan beteg vagyok. Hogy arra gondolj: ha megbetegszem, nem szökhetek el, hanem itt ragadok az ágyban, míg ki nem gyógyulok. Akkor aztán majd az ágyamhoz lépsz, fölém hajolsz és szánni fogsz. Mert ehhez te nagyon értesz, a szánakozáshoz. De az én lábam jól célba talál: szíven rúghat, mellen; kirúghatja a szemed, orrod, meg amit csak udvarunkból a falak fölött Angila felé nyújtogatnál, be a szobájába, a lepedője alá!
Vagy pedig fekszem, csendben, nyugodtan, nem rúgkapálva lázban, önkívületben; ki tudja, mit nem eszelek ki? Csendben fekszem, talán még el is alszom. Perto meg közben vizsgálja, vizsgálgatja az arcom. Akkor még nagyobb szánakozás ébred majd benne, sőt talán gyűlölet. Esetleg szeretet is, hisz a bátyja vagyok, ő meg az öcsém, és mind a ketten Conald testvérei.
Engem nem fagyaszt át az éj hidege.
Keményebb fagy kell ahhoz, hogy az én lelkem lehűljön!
Halld, városom, szülőföldem; hozzátok kiáltok, testvéreim! Egyikünké sem lesz az a lány! Megszegik az adott szót! Meg fogják szegni, majd újra megígérik és megszegik, amíg meg nem halunk, s még sokáig azután is!
De én vagyok a legidősebb, és Angilát nekem ígérték! Én vagyok a legkisemmizettebb! Nem szöktem el, nem haltam bele, de oly nagy bennem a düh, hogy szét tudnám verni a világot!
Én, Warnefrit, aki sivár csillagfényben állok most az udvaron idekinn; én, az örökös, aki szolgálóknak, béreseknek, rabszolgáknak és rabnőknek s csakhamar harcosoknak parancsolhatok – nincs nálam magányosabb ember egész Italiában! És meghajolok ezennel – tekints rám, Szent Stephanus, mit teszek: térdre hullok, homlokom a hóba fektetem, nehogy a bánat és harag meghasítsa a koponyámat! Szemléld, mártír, a magasban, meddig tudok itt így feküdni!
És íme, most felkelek; hajamban hó, homlokomon hó, tagjaimban duzzad az erő. Összeszedem a józan eszem, de a vágyam nem fojtom el. A rabszolgalányokhoz megyek, odafekszem Gattiához, a nagy hasú Rainza meg majd sír a rabszolgasötétben, a rabszolgasorban, Gattia pedig, a kicsi, a fülembe súgja, milyen friss, jó illatot hoztam magammal.
Perto még ülhet a termünkben egész éjszaka, a tüzet fújdogálva időtöltésül, vagy hamuval takargatva a zsarátnokot!
Közelgett a 776. év húsvétja, a lelkekben pedig mindjobban megérett a lázadás.
Különös előjelekről és csodákról beszéltek az emberek. Akkor tavasszal, a különlegesen pogány böjt alatt, melyet sokan hosszallottak már, s mely nem csupán a szent előírások és az ősi hagyományok eredménye volt, sok szó esett egy Adaloald nevű negyvenéves longobard parasztról, aki a holdba, és esetleg más, még messzibb csillagokba repült. Mindegy, hogy hova: mindenesetre repült.
Adaloald parasztnak, akit a jelképek kutatói később néha Adalunaldnak, vagy csak Lunaldnak neveztek, kisebb, de jó gazdasága volt a fennsíkon, félnapi járóföldre Utinától délkeletre. Jó szántó-vető gazda volt, értett a jószághoz is; ügyesen asztaloskodott és kovácskodott, és csendes természetű, valamelyest önmagába zárkózó és mélyen vallásos ember hírében állt, aki hajlott az önmarcangolásra és a töprenkedésre.
775 karácsonya előtt Carolus király küldöttei annyi gabonát és jószágot szedtek össze Adaloaldék vidékén, hogy az odavalósiak téli ellátása és a tavaszi vetőmag sorsa is kérdésessé vált. Mindez keményen sújtotta Adaloaldot, aki vagy nem akart, vagy nem tudott időben eleget eldugni a saját részére, hanem teljesen az Úr kezébe tette a sorsát. A tíz tehénből négyet vittek el, továbbá két ökröt, egyetlen tenyészbikáját, hat betört lovából a legjobb hármat, három disznóját meg két tucat jóféle vágó- és gyapjúszolgáltató birkáját. Mintha az Úristen legsúlyosabb nyúzókése hántotta volna le a szelíd buzgó keresztény parasztember jólétét és földi boldogságát.
Adaloaldon olyan bánat lett úrrá, hogy hozzátartozói attól féltek, belepusztul, sőt elveszti a józan eszét is. De elégedett természete és az Ég segítségébe vetett bizodalma leküzdötte a halált és elméjének elborulását. Nem zúgolódott, legalábbis nem hallották zúgolódni, és a gyötrelem is kisvártatva eltűnt arcvonásairól, melyek végül is olyan szelídséget sugároztak, hogy – mint beszélték – inkább volt angyal, mint ember. Tavasszal feleségének, gyerekeinek és két rabszolgájának segítségével a szokott rendben megművelte a földet, holott jól tudta, nincs elegendő vetőmagja, s a faluban sem tud senkitől akár csak egyetlen véka magot kölcsönkapni: mindenkinek szüksége volt arra, amennyije megmaradt, ha ugyan nem többre. Adaloald minden este fohászkodott az Úristenhez, Szent Donatushoz és Szent Barbatushoz, de csak késlekedett az égi segítség. Alig akadt olyan szabad vagy kis földű kisparaszt, akit mezőgazdasági ügyekben ebben az évben meghallgatott volna az Ég. A nagyobb birtokosok közül se sokkal többet, és szerencsésebb esetben közülük is csak azokat, akiknek szokatlanul jó kapcsolataik voltak a frankokkal Papiában, meg a király embereivel és kiküldötteivel. Hogy pedig Rodgaud herceg Forojuliban semmit nem tehetett, azt úgyis tudta mindenki; neki annyira nem volt se hitele, se hatalma, hogy még csak imáikban sem említették.
Amikor Adaloald földjei elő voltak készítve a tavaszra, és várták a vetést, melyről a csendes parasztember jól tudta, hogy hiába várják, mintha – így érezte ő is, meg mások is vele együtt – szünetet tartott volna a világ eseményeinek áradása. Adaloaldot tétlenné tett a csodavárás. Kószált fel-alá a gazdaságában, a földjein; keze kereste, mit lehetne megmarkolni és átformálni. Követ, gallyat vett föl a földről és elnézegette. Göröngyöt tartott a tenyerében, vizsgálgatta a formáját, az életet benne, a nyugalmat, majd keze összezárult, elmorzsolta a rögöt; a föld lisztként porlott szét, pora tovaszállt, Adaloald a várakozó földet nézte, majd az Úr felé emelte arcát: az ég üresnek látszott.
Egy reggel tépelődve ült le az asztalához. Sokáig morfondírozott. Aztán késével vonalakat, köröket és háromszögeket kezdett belekarcolni egy deszkadarabba. Sokszor félbehagyta, hogy tovább töprengjen, majd tovább karcolgatott, módosított a vázlaton, méricskélt, számolt és ráesteledett, mire elkészült a tervrajz. Arca békés volt, mint mindig, és éjszaka jól aludt. Másnap kora reggel átment háza végében az asztalos- és kovácsműhelybe, és több napig ott tartózkodott. Az étkezésekre sem jött elő, hanem az ételt a helyébe vitte a felesége. Egyébként sem evett sokat. Sanyargatta magát, hogy lesoványodjék, és még könnyebb legyen, mesélte később a nép.
Adaloald öt napig asztaloskodott és kovácskodott. Az asztalos- és kovácsműhely ajtaja csak annyi időre nyílt meg, míg az asszony beadhatta a tálat meg a vizeskancsót. A paraszt naphosszat faricskált és kovácsolt; éjjelente gondolkozott, imádkozott és aludt, senkitől nem háborítva. Az ötödik estén jócskán lesoványodva és fáradtan tért vissza a családjához; nyomban ágyba feküdt és elaludt. Három éjjel, három nap aludt egyhuzamban. Különben nem látszott, hogy beteg lett volna, meg sem próbálták felébreszteni, hogy főzeteket vagy egyéb orvosságot diktáljanak bele. Valamelyest mindazonáltal nyugtalankodó felesége, fiai és lányai mindössze annyit tettek, hogy küldöncöt menesztettek le a papokhoz Utinába, mondjanak jutányos árú fohászt Adaloald élete és egészsége érdekében.
A harmadik napon, alkonyatkor, felébredt Adaloald; kialudta magát, de enni nem kívánt, istenhozzádot mondott feleségének és lányainak. Azt mondta nekik, hosszú útra indul fontos dologban, de ne aggódjanak miatta; reméli, valamennyiüket viszontlátja majd jó erőben, egészségben, amikor visszatér. Minden elő van készítve, amire szüksége van az úthoz és mint remélte – a szerencsés visszaérkezéshez.
Aztán felszólította három fiát és a két rabszolgát, menjenek utána. Az asztalosműhely előtt térdre hullva fohászt mondott; kevesen értettek úgy az imádkozáshoz, mint Adaloald. Mialatt imádkozott, keleten a hegyek fölött felkelt a hold. A paraszt befejezte imáját, felállt és elnézte a tág égi tért, a hold birodalmát. Az égbolton egy-két felhő látszott csupán; az este és az éjszaka szépnek ígérkezett.
Aztán kinyitotta a műhely ajtaját, és megmutatta nekik a gépet, melyet épített. A csak imént kelt hold fényében a szerkezet először ezüst és arany angyalöltözetre emlékeztetett: két szárny, finoman metszett falemezkékből és vékony borjúbőrből. A szárnyakat ügyesen kovácsolt zsanérok erősítették elmés módon egy ülőkéhez, egy székhez, mely alantabb volt közéjük illesztve. A szárnyakon bújtatók a karoknak, és fogantyúk a kapaszkodásra; a széken szíjak, melyeket a combra, hasra és mellre lehetett csatolni; hátul lábbal igazítható kormányfelület. A szárnyak s a szék alá a legutóbbi disznóöléskor félretett, keményre felfújt disznóhólyagok voltak erősítve; úgy feszültek a levegőtől, s úgy ragyogtak a hold fényében, mint megannyi szappanbuborék.
Adaloald maga akarta vinni találmányát; azt mondta, ilyen teher cipelésétől csak könnyebb lesz az ember. Fiai és rabszolgái hátára segítették a készüléket – súlya épp egy férfinak való rakomány –, majd valamennyien nekivágtak fölfelé a völgynek, így menetelve az egyre feljebb emelkedő hold alatt.
Éjfél körül már jó messze jártak házuktól, magasan fönn a táj fölött. A völgy elkeskenyedett. Jobb felől oly meredek sziklafal, hogy a holdat se látták tőle. A keskenyebb és meredekebb út jobbra tartott, s itt kezdődött a fennsíkra vezető tulajdonképpeni kapaszkodó. Most végre beleegyezett Adaloald, hogy a többiek is segítsenek a cipelésben, s a kipihent, jó erőben levő fiatalemberek és rabszolgák kezdetben csakugyan szinte meg sem érezték a terhet.
Adaloald nem sok szót pazarolt útközben, de ami keveset szólt, szelíden, kedvesen mondta. Mintha szinte már nem is érezte volna hazájának a föld nyugtalan világát, mondták később az emberek. Azt suttogta, biztos benne, hogy útja szerencsés lesz, és sokaknak hasznára válik: gyümölcsöző mind önmagának, mind családjának és egész szülőföldjének, valamint az egykori longobard birodalomnak, sőt úgy lehet, az egész kerek, bús, hadakozó és elgyötört világnak. Még egy régi népdalt is elénekelt a maga ősrégi, szinte feledésbe merült kifejezésekkel teli nyelvezetén. A rabszolgák, akik a köznapi paraszti beszéden, meg némi római vagy pannon, esetleg bizánci konyhanyelven kívül alig tudtak többet, utóbb azt mesélték, hogy a dal leginkább egy jámbor vajákos mondókájára, áldást osztó melódiájára emlékeztetett.
A kapaszkodók egyre fáradságosabbak lettek, a teher oly nehéz, hogy beleizzadtak. Amint Adaloald és kísérői végre-valahára feljutottak a holdfényben úszó fennsíkra a hegy csúcsa alatt, leültek, hogy kifújják magukat. A fiúk s a rabszolgák megettek egy-egy karéj kenyeret, de Adaloald nem kívánt földi táplálékot. Megvárta, amíg a többiek falatoztak. Miután lenyelték az utolsó morzsát is, a paraszt összekulcsolta két kezét, hogy megtartóztassa őket fegyverfogástól és egyéb földi foglalatosságtól; térdre hullott és imát suttogott maga elé, melyből a többiek füle semmit fel nem foghatott. Majd felállt, elmélyülten figyelte a holdat, s aztán az alant elterülő tájra irányította tekintetét. Az erdők e pillanatban ezüstfonállal átszőtt, arannyal hímes, puha sötétzöld, kék és fekete szőnyegre hasonlítottak, a megművelt földek pedig a messzeségben mintha ugyancsak kék és zöld ékkövekkel díszes ezüst- és aranybrokátból lettek volna, mesélték később a szemtanúk. Adaloald arcvonásait ekkor csupán a hold világította meg, de ugyanakkor valamiféle belső fény is, a szív és lélek belső kisugárzása, mely bőrének felszínéig hatolt. Mintha, mondta később kihallgatásakor az egyik rabszolga, mintha valami szent ember képe állt volna előttük, sőt szinte maga az Üdvözítő, templomi, szent képmás, kedves, csendes gyertyavilágnál.
Midőn Adaloald arca a legjobban, legdicsőbben sugárzott, a feje fölé emelte karját, és – mondták később a rabszolgák – ettől mindnyájan úgy érezték, mintha áldásban részesültek volna, s nyomban elteltek volna kegyelemmel. Aztán arra kérte őket, emeljék a szerkezetet az ülepe alá. Leguggolt, s a többiek a combjára, hasára és mellére erősítették a szíjakat. Amikor a szék rendesen és szilárdan rá volt csatolva, karját a szárnyak bújtatóiba dugta, és ujjaival megmarkolta a fogantyúkat. Azután guggoló helyzetben, apró lépésekkel a fennsík délkeleti, csaknem függőleges falú szakadékához ment; mellét, ahogy csak tudta, teleszívta levegővel; s mint az úszó, amikor fejest készül ugrani valami szikláról, még jobban leguggolt, elrugaszkodott és szárnyra kelt.
Először néhány sebes szárnycsapással a meredély széle alá bukott, és eltűnt nézőinek szeme elől. Fiai amilyen messze csak mertek, a szakadék széléhez futottak, de se apjuknak, se szerkezetének híre-hamva se volt. Visszafojtott lélegzettel figyeltek: se zuhanás döngése-robaja, se jajszó odalentről a mélyből. Apjukat szólították, aztán figyeltek; ismét kiáltottak, de csupán a visszhang válaszolt tompán és halkan. Tanakodni kezdtek, megpróbáljanak-e nyomban leereszkedni, hogy megkeressék, de csakhamar belátták, hogy a sziklafal túlságosan meredek. Sok ide-oda beszéd és hosszú habozás után úgy döntöttek, ugyanarra térnek vissza a fennsíkra, a völgyön át, mint amerre feljöttek, a hegyet megkerülve; és el voltak telve rémülettel.
Amint a fennsíkon túljutva éppen a sötét erdőbe tértek volna, az egyik rabszolga visszafordult. Ermo volt a neve; a későbbiek folyamán sokan megismerték, valamivel később ugyanis egy forojuli gazda vette meg, s Ermo ott mindent elmesélt. Azt mondta, visszafordult, hogy még egyszer utoljára körülnézzen, arra gondolva, hogy erre a fennsíkra sem igen jut el többé életében. Meg volt rémülve, hogy veszélyes kalandba keveredett, mint a rabszolgák, amikor társaságukban uruknak nyoma vész. Ekkor messze, fenn a levegőben megpillantott valamit, amint a hold felé repül, és odakiáltotta a többieknek is, mit lát. Először, amint Ermo kifejezte, csupán valami göröngyforma árnyékot láttak a hold korongja előtt. Ám amikor megerőltették a szemüket és igyekeztek minél élesebben látni, tisztán felismerték, hogy két szárny evez a levegőben, lassan, súlyosan, akár a sasmadár. Egy élő valami szállt ott mind közelebb és közelebb a hold felé, s ők megértették, hogy Adaloaldnak sikerült az erdők s a völgykatlan fölé emelkednie, és most javában repül célja felé.
A hold tiszta fényében jó darabig elnézték röptét, mielőtt – megmagyarázhatatlanul nagy boldogságot érezve, mint egyik fia kifejezte – hazaértek volna hosszú útjukról. Amikor néhány nappal később kihallgatták őket az utinai papok, maradéktalanul és mindörökre kötelező eskü alatt vallották, hogy saját, ép és egészséges szemükkel látták a történteket, és se bort, se sört nem vittek magukkal a fennsíkra vezető útjukon. Eskün kívül még azt is hozzátették, hogy a hold felé szálló lényt szemlélve megismerték a repülő alkalmatosságot annak sajátos formájáról, atyjukat és gazdájukat pedig méltóságteljes, valamelyest lassú, mégis magabiztos mozdulatairól.
A repülőgép kétségkívül jól meg volt építve, és tetemes sebességgel haladt. A szemlátomást fokozódó, immár tekintélyes iram következtében Adaloald csakhamar kis ponttá zsugorodott, amolyan hópille-méretűvé. A szemtanúk megfigyelhették, mint kisebbedett egyre jobban a repülő és masinája, míg végül csak amolyan hópehely-káprázattá vált és elenyészett. Közben annyira előrehaladt az idő, hogy a hold nyugaton szinte elérte a láthatárt. Az emberek elhagyták a fennsíkot, lefelé ballagva erdőn-völgyön át, ahol jó darabig sötétben vagy gyenge csillagfényben kellett botorkálniuk, és már pirkadt keleten az új nap, mire hazaértek.
Bizony sok szó esett Adaloald paraszt holdba való repüléséről; mindenki gondolata e körül az út körül forgott, mely nagy jelentőségre tett szert sokféle módon sokak életében. Vazallusok és hasonszőrű uraságok, valamint frank és római szolgálatban álló embereik kételyüket nyilvánították, miszerint ez a holdba szállás megtörtént volna. Ha pedig, mondták, ismereteink tanúsága ellenére mégiscsak bekövetkezett, ez alighanem egyéb hatalmak cimboraságával és szövetségében esett meg, mint Istenével. Ha azonban a feltevés ellenére mégiscsak Isten keze lett volna a vállalkozásban, akkor Adaloald minden bizonnyal előkelőbb nemzetség sarja, mint gyanították: soha még ahhoz foghatót, hogy egyszerű parasztok, afféle nadrágszíjparcellások, az égbe vagy akár csak a holdba is emeltettek volna csillogó ezüst- vagy aranyszekéren. Ám ha mindenek ellenére paraszt vagy kisbirtokos vág neki ilyen repülőútnak, akkor amennyiben nem Isten segítette vállalatában, és vezette szárnyait – afféle egyénnek tekintendő, aki elszökik kötelezettségei, lefoglalt vagyontárgyai, beszolgáltatásai és egyéb terhei, sőt talán valamilyen más, eddigelé fel nem derített, még súlyosabb bűne elől. Ez okból az igazságszolgáltatás nevében kellene köröztetni és kivallatni annak rendje és módja szerint, vagyis korbáccsal, fogókkal és tűzzel, amikor kézre kerül; a vallatás után pedig beismerésének és a bizonyítékoknak megfelelően a törvény és hagyomány szelleme szerint kellene megbüntetni.
A forojuli nép általában másként vélekedett, különösen hogy Ermo megjelent a városban, és részletesen elmesélte a történteket a gazdaságokban, és fenn a várban is. Johanniperto nézete, mely később valamelyest módosult, akkoriban az volt, hogy a csendes, szorgalmas és agyonsanyargatott szántóvető belefáradt a földi hercehurcába, háborús hódításokba, fosztogatásokba, adóteherbe és kiszámíthatatlan kivetésekbe, s abban reménykedett, hogy egy időre megpihenhet a holdban vagy más közeli csillagon. Onnan pedig feltehetően arra készült, hogy kipihenten, és még kisebb testsúllyal, sőt talán a szigorú böjttől egészen súlytalan állapotban tovább kalandozik még magasabb terek felé, ahová legalábbis olykor-olykor mindenki elvágyakozik. Nem mintha, Johanniperto véleménye szerint, épp akkor ott is akart volna maradni. Adaloald gazda mindenki szerint teljes szívével csüggött szülőföldjén és megnyomorított honfitársain. Célja kétségkívül az volt csupán, hogy az égi terek hatalmasságai elé tárja odafenn hazájának gondját-baját, és amennyiben lehetséges, változást és elégtételt eszközöljön ki. Friuliban nagy nyugtalansággal néztek a 776. év húsvétja és mindama szenvedés elé, melyet az ünnepek hozhatnak majd a népre. Adaloald nyilván a legélénkebben átérezte ezt. Sejtette a közelgő katasztrófát, és magában csendesen kiszámította valamennyi következményét.
„Sok év múlva, miután sok keserűséget éltünk át, újabb híreket hallottam a repülő parasztról – írja Johannes Lupigis emlékiratainak egy helyén. – Adaloald, akit mostanság mindenki csak Adalunaldnak, vagy mindössze Lunaldnak nevez, tulajdonképpen soha nem tért vissza szülőhonába. A földre azonban egyesek szerint mégiscsak visszajött. Azt állították – s én nem tudom, ez az állítás honnan származik, de mindenesetre széles körökben elterjedt és makacsul tartotta magát –, hogy ellátogatott a holdba és néhány más csillagra, és onnan még felsőbb régiók felé kiáltotta panaszait, kérelmeit, magyarázatait, jelentéseit, mentségeit, sőt netán követeléseit. Közbelépése talán nem is volt hiábavaló, szárnyalása nem volt hasztalan. Mintha megmutatkoztak volna következményei, már amennyiben a büntetés és fosztogatás, melyet szülőföldünk egész természetesen – és a király szempontjából megérdemelten – elszenvedett, enyhébb, mértéktartóbb és kevésbé mélyreható lett, mint egyébként lehetett volna.
Mindazonáltal – folytatja Johannes Lupigis – e helyt közbe kell hogy vessek valamit. Beszélték, hogy e mértéktartás nagy fokban ama befolyásnak volt köszönhető, mellyel nagybátyám, Anselmus diakonus frank körökben és Hadrianus pápánál rendelkezett. Bácsikám közismert stilizálókészsége és költői ábrázoló művészete erős hatást gyakorolt a hatalmasokra – aminek a későbbiek folyamán magam is tanúja lehettem.
Egyszóval a leghatározottabban tartotta magát az az állítás, miszerint Adaloald vagy – amely név mostantól fogva inkább megilleti – Adalunald odafenn az ismeretlenben tett látogatása után visszarepült a földre. Állítólag Bizáncban szállt volna le, ahol is az udvarnál alkalmazták. Továbbá azt is mesélték, hogy nagy aranymedáliát kapott a császár képmásával, gazdag évjáradékot és professzori állást az asztronómia, asztrológia és más képzelhető űrtanok tanszékén, amit én természetesen kétségbe vonok, jól tudván, mily nagy szokott lenni a versengés e tudományágakban professzori állásokért. Most azonban elismerem, hogy szívem mindig is Adalunald vagy Lunald pártján volt, és több mint huszonöt év óta kívánom, kísérje szerencse akárhol is van, az űrben, vagy földünkön idelenn.”
Egyik nap, közvetlenül azután, hogy Adaloald mennybeszállásának híre eljutott hozzájuk, Johanniperto észrevette, hogy apja mély gondolatokba merülve ácsorog kinn az udvaron. Arca szomorú volt, sőt talán szenvedő. Egy darabig szinte mozdulatlanul álldogált egy helyben, aztán lassú léptekkel, mintegy félősen-habozva a kovács- és asztalosműhely felé indult, Johanniperto pedig nyomon követte.
Épp nagyban gyártották a fegyvereket. Fulco és Upert lándzsanyeleket és nyílvesszőket vágott és faragott, meg hozzájuk való vashegyeket kovácsolt; a fegyvereket Bertoald állítólag a partvidéken akarta áruba bocsátani. Johanniperto megállt az ajtóban, s ahogy elnézte apját, aggodalom fogta el. Bertoald némán felvett egy kőrisfa lándzsanyelet; kezébe fogva mérlegelte a súlyát, majd csalódott arccal visszatette a padra. Aztán lehajolva turkált a karóhalomban; s egy nyélnek való száraz, csomó nélküli fenyőkaróra akadt, melyet hasonló módon végigvizsgálgatott. Súlyos, nemes vonású arca megváltozott; néhány rövid pillanatra eltűnt róla a ború, s Johanniperto egyenesebbnek, felszabadultabbnak látta testtartását. Bertoald megkérte Fulcót, vágja a karót késével olyan vékony lemezkékre mint csak lehet. Legjobban egy körömvékony, hosszú, háromujjnyi széles lemez sikerült. Bertoald olyan magasra emelte, ameddig a karja ért, aztán eleresztette. A falemez elég gyorsan hullott a földre; sokkal gyorsabban, mint egy toll, Bertold arca pedig ugyanolyan gondterhelt lett, mint az imént volt. Megcsóválta a fejét, majd átment a tímárműhelybe, hogy a falra száradni feszített, még cserzetlen birka- és borjúbőröket megtapogassa. Csak ácsorgott és töprengett egy darabig, de ennél többre nem jutott a dolog.
Warnefrit nem maradt ki a tervezgetésből. Egy nap bevonult az asztalosműhelybe, s fúrt-faragott valamin, amiből esetleg székféle kerekedhetett. Ügyes legény volt, gyorsan, biztosan dolgozott. A kovácsműhelyben zsanérféléket kalapált össze. Egy-két alkalommal bebarangolta lován a környéket, és végigszemlélte a közeli dombokat és magaslatokat. Jó hosszan fellovagolt a folyó völgyében, kilátópontokat vagy magas meredélyeket keresve. Ezeken a fürkésznapokon sokat ivott estelente, bort, sört, ahogy jött. Bertoald szóvá is tette ezt – csak úgy futólag –; attól fogva titokban ivott Warnefrit, de méghozzá nappal is. Johanniperto szemmel tartotta. Esténként, sőt késő éjjel is, Warnefrit pityókosan elálldogált az udvaron, a holdat figyelve, már ha az fenn volt; egyébként csak a csillagokat. Karjával a levegőben hadonászott; azt hihette volna az ember, a holdat meg a csillagokat akarja betájolni mutatóujjával. Teste úgy imbolygott, mintha valami hajó fedélzetén állna, vagy épp úszna egy kört fenn a levegőben. Egész mivolta megváltozott, legalábbis ideig-óráig. Öccsével viselkedése barátságosabb lett, és kevesebbet emlegette csipkelődve, milyen sárga csőrű, milyen gyerekes Perto. Mindenkinek feltűnt szokatlan kedvessége, és emiatt egy darabig komolyan aggódtak testi és lelki épségéért.
Asztalos-kovács remeke végül is mégse készült el. „Ezt még ma, oly sok idő múltán is fájlalom – írja Johannes Lupigis emlékirataiban. – Egyéb előkészületek, sajnos, annál gyorsabban értek révbe, amit szintén mélyen fájlalok. Ugyanis akkori hercegünk, Rodgaud, azt hitte, minden készen áll, és eljött a cselekvés ideje, 776 húsvétján megadta a jelt a felkelésre, amibe mindannyian belesodródtunk; a földhöz kötve nem állt módunkban, hogy tovalibegjünk az égi terekben.
De azért később én is eljutottam a holdba.”
Agibertus, az Úr 828. esztendejében:
„Századok, évek, hónapok –”
Én, Agibertus, itt Beneventumban nézem, hogy közeleg az új évszak; nemsokára itt is van már: a nyár. Utánam is tapogatózik és el fog érni játékaival; áttöri nagy névtelenségemet. Csábít és csalogat. Áttekintésre csábít, írásokban lapozgatok, hanglejtéseket, elsuttogott szavakat, zajokat, mozdulatokat keresek bennük. Rám tolakodik korom; azt akarja, őrá figyeljek. Kerülő utakon ér utol a valóság. Fülembe cseng Ovidius egy strófája:
Századok, évek, hónapok illő sorfalat álltak,
s mind a napok meg az órák, köztük a tér ugyanannyi,
íme az ifjú tavasz, bimbókkal megkoszorúzva,
íme a nyár, koronázva arányló búzakalásszal,
s íme az ősz...
Nem; gondolataim szívesebben időznek a nyárnál, vagy itt a jelen napoknál, mielőtt megjön a nagy meleg.
Ide Beneventumba, ahol lakom, lényegileg mentesen, vagy legalábbis eltávolodva a test, és többnyire a lélek szenvedélyeitől is, néha-néha ér csak el a külvilág nyugtalan hangoskodása. Sánc mögött élek; a kolostor könyvtára véd. Könyvek fölé hajlok; az imént épp Ovidius lapjaira. Keresek valamit. Hogy mit? Nem tudom; talán az örök nyugalmat. Tudom, hogy míg élek, nem találom meg.
A múlt, a magamé, Johannes Lupigisé, és másoké, jövő módjára kezd előttem feltornyosulni: át kell rajta hatolnom. A múlt így tornyosul fel valamennyiünk előtt. Tapossuk, és át kell gázolnunk rajta, hogy ismereteket szerezzünk. Egy részét átéltük már – vagy le is nyeltük –, most újra át kell rajta hatolnunk, újra le kell nyelnünk, hogy felszabaduljunk, megismervén, milyen volt. Alighanem ez a tudás törvénye, ez a tapasztalathoz vezető út, amint Anselmus diakonus kifejezte.
Van itt Beneventumban három nyárfa; valahonnan idevándoroltak. Ott állnak a Caloris folyó felé lejtő domboldalon, és egyre-másra hozzák a gyökérsarjakat, hogy elszaporodjanak, de mint megfigyeltem, valaki mindig kiirtja hajtásaikat. Vajon gyökérsarjak révén vándoroltak az Éjfél Honából egészen idáig, száz meg száz év alatt? Nyárfanemzetség, mely gyökereit nyújtogatva terjeszkedik egyre délebbre, hogy megmaradjon; nyomul egyre előbbre, száradó törzseket hagyva maga után, és miután azok gyökérsarjai maguk is fává terebélyesedtek, kivénhedtek és elszáradtak, újabb fákban folytatva életüket. Vagy emberkéz telepítette ide őket? Volt valaki, akinek kellett ez a három nyárfa Beneventumban, a hajdan Maloentonnak nevezett dór kolóniában, a régi rómaiak Colonia Iuliájában, Concordiájában, Felix Beneventumban? Van valaki, aki lenyesi a zsenge sarjakat, hogy a fákat itt marasztalja, mert nem akarja, hogy ez a három fa – épp ez a három – tovább vándoroljon?
Gyakran gondolok Ovidiusra, ahogyan leírja Phaethon útját a nap kocsijával, ezt az égi szárnyalást, amikor rövid egészségügyi sétáim alatt megállva, a három nyárfát nézegetem. Phaethon húgai nyárfává váltak. Szomorúfűzzé kellett volna válniuk. Hesiodus és Lukianos szomorúfűzről vagy rezgő nyárfáról beszél, már nem emlékszem pontosan; Vergilius égerfa és jegenyenyár között tétovázik, mindkettőt jóváhagyván, bár nem egyidejűleg. Elidőzöm mellettük. A nyárfalevél még szélcsendben is rezeg. A pogány legenda, Ovidius mitikus éneke új életre kel. Az a férfi vagy asszony, aki húsz-harminc esztendeje idetelepítette és ültette ezt a kis facsoportot, nyilván emlékeztetőül szánta arra a veszélyre, melyben oly nyugodtan pihenünk valamennyien.
Igen, Phaethon húgai nyárfává vagy szomorúfűzzé váltak, hogy ily módon minél világosabban gyászolhassák űrhajós bátyjukat, e félistent, aki kevélyen, és önmagát túlbecsülve azt képzelte, el tudja kormányozni a nap fogatát, és alkalma is adódott rá. De felerészt mégiscsak ember volt, s mint ilyen, ügyetlen kocsivezető. Nagy kártevés után le is zuhant. Húgai megsiratták végzetét, s miután fa lett belőlük, könnyeikből van az a gyanta, mely a borostyánt szolgáltatja.
Arcom az ég felé emelem, s igyekszem elképzelni a színjátékot. Egy szép napon megkapod a nap fogatát: hajthatod; addig követelőzöl, míg kezedre nem adják, mert elégedetlen vagy, hogy nem hisznek isteni származásodban. Maga Hélios óv, ám végül kénytelen megtartani ígéretét, melyet kicsikartál tőle; kezedbe adja hát a gyeplőt. Fiatal vagy; azt hiszed, kezed biztos, megbirkózol a kormányzás feladatával. Azt hiszed, képes vagy az izzó napkocsit, a hőség katlanát, egy ismeretlen, feszülő erőt a helyes kerékvágásban tartani a tereken át. Egészen istennek érzed magad. De a nap és a terek erői föléd kerekednek. Hited megtévesztett: nem parancsolsz nekik. Gyenge kezedből kisiklik a gyeplő, Hélios négy lova nekivadulva száguld az űrben, tovább, tovább. A föld kihűl, jéggé fagynak folyók, tengerek. Közeledik az általános fagyhalál. Kapkodsz, ahogy csak tudsz, a gyeplő után; sikerül újra megragadnod, és örömujjongva kiáltod önmagadnak: Mégis isten vagy, Phaethon! Istenember, emberisten! Tovább kormányoznál járatlan kezeddel, mely semmihez nem ért, egyet kivéve: hogy úgy cselekedjen, mintha hős keze volna. Nagy fejetlenségedben közelebb szorítod a nap lovait a földhöz – ó, jaj, túlságosan is közel! Elolvad a jég, egyre inkább felmelegszik folyó és tenger; keskeny folyómedrek, széles tengerek gőzölni kezdenek a melegtől. Fokozódik a hőség, pusztulás fenyegeti a vizek isteneit, sírva fordulnak Zeushoz: jajveszékelnek rémületükben. Jajszavuk közben kiszárad tenger és folyó; a föld színén elhervad minden zöld; megsárgul, elfeketül. Földre roskadva halálra ég ember, állat. Lángoktól körülnyaldosva semmisülnek meg: csak hamujuk mutatja körvonalukat. És akkor, sajnos későn már, lesújt rád Zeus, Jupiter villámcsapása. Az Eridanusba taszít, a jelenlegi Rhenus, Padus vagy Rhodanus folyóba, a lovak pedig vadul rohannak egyre messzebb és messzebb a térben, a nyomukat mindmáig mutatja a Via Lactea, a mérhetetlen Tejút; a megvadult lovak pedig a napkocsi roncsai előtt tovább folytatják pusztításukat, míg az Erő, az Egyensúly, a Legfőbb Értelem vissza nem tereli őket megszabott pályájukra, miután szinte holtra rémítették az örök isteneket, és végigsanyargatták a föld élőlényeit, mire végre le lehet őket csillapítani és karámjukba visszaszorítani.
Idezuhansz közénk, véreidhez, akiket kis híján kipusztítottál játékoddal. De mégiscsak hős vagy, mondják az emberek, az életben maradottak, sebesültek, rokkantak, összeégettek, vakok és szívük gyökeréig kiszáradtak; és díszsírral tüntetnek ki, márványlapba vésve nevedet. Édesanyád, Klymene, téged keres-kutat, és nagy gyászában és kétségbe-estében véresre karmolja mellét sírodon: vére a márványra csorog. Húgaid is eljönnek megsiratni. Zeus megkönyörül rajtuk – ha ugyan valóban az a célja –, és borostyánt síró fákká változtatja őket. Kit, mit siratnak? Téged, Phaethon bátyjukat, de tetted is, pusztító kevélységedet. Az ügyetlen kocsist, féltestvérüket. A bizonytalanságot, az ártatlan nyugalmat a bizonytalanságban. Az embert, aki istennek hiszi magát, és saját fajtáját irtja ki. Vagy talán azt is, hogy ez mindig így lesz, amíg csak ember van a földön?
Ezt szeretném elkiáltani az égi terek és a föld felé.
A kétely óráiban az az érzés lesz úrrá rajtam, hogy egy nyárfalevélen lakom.
És így tépelődöm:
Talán lesz idő, egyszer valamikor, hogy egy félisten, a hatalom bolondja, tiltott kíváncsiságból újra kezébe tudja ragadni a nap lovainak gyeplőjét, és dölyfösen, vakon, önmagát túlbecsülve oly messzire hajtja a nap kocsiját az emberek honától, hogy halálra fagy az élet, vagy oly közel földünkhöz, hogy lángra lobban.
Azt mondom magamban: Nyárfalevélen lakunk.
Tegnap gyerekeket láttam játszani országutunkon Traianus császár ódon diadalíve alatt. Traianus Ovidius halála után született harmincöt esztendővel. Ovidiust a Pontus Iuxinusnál, a messze Tomiban érte a fagyos halál; onnan hangzott fel jajszava, szomorú éneke, a Tristia meg a Pontus mellől küldözgetett Epistolái. Gondolom, a hispaniai Traianus, Nerva nevelt fia, iskolás korában olvasta Ovidius Metamorphosesét. Talán a szerelem művészetéről szóló hasznos és csábító könyvecskét is, mégpedig haszonnal. Úgy látszik, nem volt eredménytelen olvasmány: sok más nagy úrral ellentétben ő sohasem próbálta meg a nap kocsiját hajtani. Sokáig álljon diadalíve itt Beneventumban, még ha Urunk és Parancsolónk ellensége volt is! Alatta megy el az Appiai út; itt a közepe, mely pihenőállomás is, mielőtt Brundisium felé folytatódik. Játszadoztak a gyerekek, és játszadoztam magam is, azzal a gondolattal: réges-régen azért vonultak a római légiók ide samnis földre, a mi Campaniánkba, hogy színházba menjenek, a mi Hadrianus császár idejéből való színházunkba. A mi színházunk színpadán akarták megnézni az előadást, mielőtt nekivágtak volna annak a valaminek, mely halálos valóság, hatalom és hódítás – vagy vereség. Pillanatnyi pihenőt akartak a bizonytalan előtt, vagy, hogy úgy mondjam: a bizonytalanban.
Igen, játszottak a gyerekek. Furcsa játék az országút porának fellegében. Halált játszottak. Haldoklók hörgését gyakorolták, de egyikük sem igen tudhatta, hogy halálhörgés halál nélkül lehetetlen, s azt sem, hogy is hangzik igazán. Komikus öklendezésnél tovább nem is jutottak. Végül mindannyian köhögni és nevetni kezdtek, s még vissza, a könyvtár felé menet is fülembe csengett vidám gyermekkacagásuk.
Nyárfalevélen élni –
Nyárfalevélen biztonságban senki nem élhet. Mégis, hány bogárka él így, nem is sejtve, hogy a tanyája nyárfalevél. Otthon és haza ez nekik az ő világukban, egy nyárfalevélvilágban.
Úgy megálltam, és elmélyülten figyeltem a három nyárfa egyikét. Egy pillanatig sem volt mozdulatlan – Phaethon húga. Néha mintha varrt, kötögetett, horgolt és csipkét vert volna ezer meg ezer kezével. Néha mintha láthatatlan lanton vagy rejtett ütőhangszereken játszott volna csak önmaguknak, a maguk nyárfaszívének szóló melódiákat, melyeket az én fülem nem hallhatott. Az ég felhőtlen volt, derült. És mégis, olykor mintha esőt játszott volna a nyárfa; azt játszotta, hogy esőcseppek hullanak leveleire, sőt mintha maga a fa lett volna hulló eső, könny a mindig jelenlévő veszély miatt; a nyárfa, a fák színpadán színészkedő, mely az eső drámáját adja elő.
Közben a gyerekek újabb próbát tettek a halálhörgéssel, de, akár az imént, megint köhögés és nevetés lett a vége.
Ismét a könyvtárban, írásokat lapozva:
Magáról a felkelésről Johannes Lupigis a 801. esztendőben mérséklettel és óvatosan nyilatkozik. „Tétova kezem a császár szolgálatában – hangsúlyozza újra meg újra –, és negyvenkét esztendős fejjel írok egy tizenhét éves kamaszról: várható-e így színtiszta igazság?”
Érettebb fővel nézve világosabban felismerte a lázadás indítékait. Az egyik: az országban fokozódó ínségtől, az éhezéstől való félelem. Egy másik: a hatalom vágya. A hercegek hatalma mindinkább Carolus királytól és valamelyest a pápától is függött: éppúgy a király és a pápa segítő, valamint mindkettőjüknek maga javát kereső hatalmától. Anselmus diakonus ezt episztoláiban egy helyütt így fejezi ki: „Egyfelől vágy a hatalom után, mely véget vethet az ínségnek, másrészt az a hit, hogy az ínség révén könnyű megtörni embereket és népeket, és uralkodni fölöttük. Bizonyos esetekben egyrészt hercegi, másrészt királyi felfogásról beszélhetünk. Mindazonáltal jól tudom, kegyes urunk senki ínségét nem kívánja.”
Rodgaud herceg esetében a maga maradék hatalmáról volt szó Friuliban, arról a maradékról, melyet a király jóakarata juttatott neki, valamint Desiderius király egykori itáliai hatalmáról, mely enyészőben volt, vagy már teljesen semmivé is enyészett. A nép esetében a közfelfogás szerint magáról a megélhetésről, az élet lehetőségéről volt szó.
Ez a hit nem is volt egészen alaptalan. Az ínség egyre nőtt. A longobard nagybirtokosokat és gazdag parasztokat természetesen nem szorongatta annyira, bár a frank hadi nép számára kirótt állat- és gabonabeszolgáltatás rájuk sem kis terhet rakott, ha nem is annyira a hasukra, mint vagyonukra. Egyik-másikuk első osztályú rabszolgákat adott el venetiai kalmároknak és hajósgazdáknak, akik titokban vagy nyíltan is kereskedtek Bizánccal és Africával. Sápítozva, néha még könnyet is ejtve siratták balsorsukat. Urunkhoz, az égi Dicsőség Királyához fohászkodtak, s többnyire jó nyereséget zsebeltek be, amire szükségük is volt. Nem így a kevésbé tehetősek és azok, akik kezéből teljes egészében kisiklott a hatalom. Megtörtént – mint Johannes Lupigis és az ő nyomán mások is feljegyezték –, hogy koldusszegény kisparasztok, vagy éhező, szabad kézművesek gyermekeiket, sőt magukat is rabszolgának adták el, hogy családjukat fenntarthassák.
Hadrianus pápa, Róma püspöke, aki már 772 óta ült a Szent Széken, és így volt ideje kitapasztalni, mennyi szög áll ki annak ülőkéjéből, intő leveleket írt Carolus királyhoz, szavát panaszra emelve. Igen, intelemre és panaszkodásra. Már az Úrnak és Salvatorunk szent születésének 775. vagy 776. esztendejében megrovás volt szavában, két év múlva pedig még nyomatékosabb panasz, mely – ebben bizonyos vagyok – feljutott egészen a Mennyei Trónus elé. Van erről itt a könyvtárban egy másolatunk, hüvelyk- és mutatóujjak, könnyek pecsétjeivel:
„Nagyságod megemlékezék levelében a rabszolgákkal való kereskedésről, miszerint ilyenek a mi rómaiaink által a szaracénok istentelen népének eladattak volna. Mi magunk azonban soha e gazságban nem vétkezénk, sem ilyet jóvá nem hagyánk. Ám veszett grékusok és bizantinusok mindenha széltében küldték hajóikat a longobard partvidékre, rabszolgákat vásárolandók. Longobardokkal cimborálva szerzének rabokat. Mi meghagyánk Alló hercegnek odafenn, szerelne fel egy hadiflottát és vetne tüzet a grékusok gályáira, ő azonban nem engedelmeskedett. Ennek okáért mi magunk égetteténk fel, a gonosztevést meggátolandó, a grékus hajókat Centumcellánál a tusciai parton, sok ideig tömlöcben tartván legénységüket. Ám a longobardok, mint már említénk, ínségtől súlyosan szorongattatván, sok rabszolgát adának el, sőt számos longobardok önakaratukból adák magukat grégusok kezére, mivelhogy kétségbeesének, miszerint egyéb módon nem tudják életüket megtartani.”
Így írt a pápa a királynak, egyik derék ember a másiknak.
Rebesgették, hogy szegénysorban élő szülők áruba bocsátották alig-alig anyányi lányaikat. Tehetős és hatalmas urak, fenyegettetve érezvén hatalmukat és vagyonukat, vagy növelni akarván, hasonló ügyletekben nemegyszer saját lányaikat használták árucikkül vagy fizetési eszközül, ám ez a legtöbb népnél a politikai vagy gazdasági élet régi hagyománya. De a friuli, tusciai meg a longobard Italia többi tartományában élő kisparasztok emberkereskedelme valami egészen más volt; ezt sokfelé intő figyelmeztetésnek fogták fel, és ellenállást, változást követelő jelnek tekintették.
Rodgaud herceg készülődött, úgy lehet, nagy meghasonlásban vagy végletekig menő együgyűségben. Vagy talán kétségbeesve. Számolt a többi longobard hercegségnek, például Spoletumnak, Beneventumnak, Bergamumnak és Clusiumnak, valamint Adalgis hercegnek és Bizáncnak gazdasági segítségével és katonai támogatásával. Itt volt a legjobb alkalom, mint a herceg gondolta; minden bizonnyal ama bosszuló szellemek sugallatára, akik közeli barátainak, Stabilinusnak és Felixnek lelkében lakoztak. E tanácsadói már réges-rég minden napot, minden órát a legmegfelelőbbnek tartottak. Carolus király fenn Saxoniában volt elfoglalva. Nyakas barbárokat szedett ráncba, sáncaikat dúlva, pogány szentélyeiket rombolva, eltökélt szablyával terjesztve Krisztus szelíd tanítását s a maga, Istentől sugallt nézeteit; ám az ellenállás kemény volt, s az Ördög ármánya, mint rendesen, hatalmas.
Rodgaud feltehetőleg azt képzelte, húsvéti fáklyácskája lángba borítja majd egész Italiát, mely színültig volt szenvedéssel és elégedetlenséggel. Bizony pici fáklya volt. Azonban saját hercegségében, Friaulban nem is találták olyan gyengécskének, gyújtó erejét olyan jelentéktelennek.
„Ám e távoli napok történetére visszatekintve – írja Johannes Lupigis – és a világban azóta fellángolt tüzek lángjára emlékezve a felkelésünk, mármint Rodgaudé, mellékes, jelentéktelen és langyos szikra csupán. Épp hogy látható, de csak abban a pillanatban, amikor kipattan a kandallóból a padló kövére, ahol kihuny és körömnyi üszökké feketedik, anélkül, hogy bármit is felgyújtott vagy akár csak meg is világított volna.”
Én, Agibertus, ezt maradéktalanul jóváhagyom. És még hozzátenném: Rodgaud nem volt Phaethon: nem volt semmi tehetsége ilyen nagy szerepre. Tűzkocsija szekerecske volt csupán egy falusi domboldalon, egy nagy birodalom isten háta mögötti zugának egyik jelentéktelen dűlőútján.
Mostanában éjjelente küldöttek seregeltek össze a várban, és egyetlen titok körül forgott volna minden, de körülcsobogta a locsogás. A hercegség minden zugából s másfelől is jöttek követek. Elszánt vagy tétova férfiak az északi és keleti határvidék hegyeiből, Utinából, meg még nyugatabbról, aztán lentről Aquileiából meg a partról. Micsoda, mikor, hogyan és hová? – tudakolták sokan. Forojuliban Bertoald Lupigis is a habozók közé tartozott. De Rodgaud a rokona és ura volt, aki bízott a spoletumi, beneventumi, bergamumi, clusiumi hercegekben, és más titkos és félig-meddig titkos szövetségesekben. Forr már a lé, mondogatta. Ki is fut nemsokára. És bizony jó messzire elhallatszott a titkok fazekának titkos buzgása.
Bertoald gondosabban ellenőrizte udvarházának fegyvergyártását, mint valaha. Háza népének azt mondta – amit persze senki nem vett komolyan –, hogy délen szándékszik eladni a dárdákat és nyilakat, melyekkel mindig is kereskedett. Ekkoriban minden gazdaságban kovácsolták a fegyvert. Olyan sietős volt húsvét előtt a dolog, hogy a nagygazdáknál és a parasztoknál váltott műszakban, éjjel-nappal dolgoztak a kovácsok és asztalosok. Mindenfelől szállították a gerelyt, nyilat, kardot, szekercét, íjat és egyszerűbb parittyákat a várba. Raktárokat állítottak hadikellékeknek, csikókat törtek be, és a lehető legjobb erőnlétben tartották a többi lovat. Csak erről suttogtak, borozás-sörözés után pedig hangosan is ezt vitatták. A hallgatóság eszesebb, meggondoltabb része belátta, hogy a tevékenység híre, a titkos fúrás-faragás zaja messzire száll és gyorsan terjed, de Rodgaudnak mégis az volt a meggyőződése, hogy ő lesz a gyorsabb.
A nép nyugtalansága széltében-hosszában fokozódott, amit a kósza hírek még csak felcsigáztak. Mind gyakrabban, és most már Stabilinus és Felix modorában tették szóvá a sok gazságot, melyet frankok, keresztény hitre tért zsoldos szászok, sőt rómaiak követtek el. Nem éppen itt Forojuliban, mert ez a vidék furcsa módon kíméletben részesült – egyesek szerint csupán azért, hogy még nagyobb rémségek színtere legyen –, hanem másfelé. Fosztogatás, gyilkolás, gyújtogatás, nők megerőszakolása szinte napirenden már az egész országban, rebesgették; az ínség és a beszolgáltatások dolgában pedig mindenki jól tudta, hogy s mint áll a dolog. Itt volt az utolsó perc, amikor még tenni lehet valamit; most, vagy soha. A jelen sötét: ez nem kétséges. A jövő méhe magában hordja a jobbulás esélyét; bizonytalan esély, de megvan. Az ismeretlenre füleltek. Sokan féltek. Sokan kezdték elhinni, vagy szerették volna, hogy Rodgaud herceg lesz a megmentőjük – sőt talán Longobardia leendő királya.
A nappalokat a sietős munka tette hajszolttá, míg az esték sajátos üresség érzetét keltették Johannipertóban. Nem mintha hiányzott volna belőlük a feszültség, a megfoghatatlant kísérő, de tulajdonképpeni várakozás nélküli feszültség. Annak a bőrében érezte magát, aki futásra kész, de fogalma sincs róla, merre kell rohannia a következő pillanatban: mintha teljes erejéből nekirugaszkodna, hogy felemelje a semmit – vagy élete legnagyobb terhét, és sejti gyengeségét.
Bertoaldot mostanság gyakran a várba szólították. Amikor odafenn volt estelente, Warnefrit és Johanniperto a nagyteremben várakozott elüldögélve; Flavianus nem jött elő a hálókamrából. Midőn apjuk éjnek idején hazaért, ritkán szólt és arca sem árult el semmit. Liutpergának talán kiöntötte a szívét, ami az asszony hangját és pillantását mind nagyobb gonddal nehezítette el. A szolganép hallgatott, vagy csak suttogott az urak előtt, de ha magukra maradtak, be nem állt a szájuk a dühös panaszkodástól.
Most, a böjt idején Flavianus sokat változott. Mintha gyorsabban öregedett volna. Megfeledkezett Isten parancsáról, hogy ne együnk sokat. Azt a benyomást keltette, hogy a részére külön kimért, meghatározott és kis híján leélt idő, mely egykor gazdagon virult, valóban a lombhullás szakaszába ért. Hangja repedten, csikorogva, sipákolva és megtörtebben szólt, mint valaha; beszéde mindinkább érthetetlen motyogás volt csupán. Emlékezete kihagyott és megzavarodott. A görög nyelv kátyúiból nemegyszer Johanniperto volt kénytelen kisegíteni mesterét; Flavianus pedig szokása ellenére meg sem sértődött, fel sem fortyant, sőt inkább közönyt mutatott. No jó, legyen neked igazad, mondta ilyenkor. Mint évtizedek óta minden este, most is elüldögélt egy darabig a kandalló előtt, de még félálmában sem ejtett valami sok szót. Étkezéskor sokat evett; nyilván tartalékot szándékozott gyűjteni sovány testében. Bertoald úgy tett, mintha nem venné észre Flavianus újsütetű mohóságát és ehetnékjét épp nagyböjt idején, jóllehet a ház népét egyre soványabb koszton tartották. Liuta néhányszor szokatlanul hangosan tette szóvá, hogy épp akkoriban takarékoskodni kellene étellel-itallal, s ha Isten adományai elegendőnek és bőségesnek látszanak is, könnyen megfogyatkozhatnak, ha úgy fordul az Úr akarata. Flavianus feltekintett, Liutára nézett, majd a tál felé nyújtva kezét, még több étellel erősítette magát. A maga finom római modorában, lassan és alaposan evett, jól megrágta a falatot; hangtalanul, csámcsogás nélkül nyelt, újabb kenyeret, kását, böjti halat vett szájába; újra alapos rágásba fogott, mutatva, hogy még minden foga megvan.
Egy este Bertoald korán tért haza a várbeli tanácskozásról. Megállt a nagyterem ajtajában, és magához intette Warnefritet. Johanniperto utánuk ólálkodott, ki a tornácra, s megpróbálta meglesni és kihallgatni őket. Langyos este volt; a déli szél bársonyos, akár a gyermekarc. Most talán mégiscsak találkozhat Angliával Warnefrit, gondolta a legkisebb fiú.
Warnefrit átment apjával az udvaron, majd a kert falához érve megálltak mind a ketten. Johanniperto hallotta apjuk kérlelő szavát, és Warnefrit rövid, dühös válaszát:
– Nem!
Bertoald folytatta útját ki a fal kapuján, a folyó hídja felé, majd tovább a dombon, fel a várba. Johanniperto kinn állt az udvaron, amint Warnefrit hosszú léptekkel közeledett.
– Te csak szimatolsz, Perto, mi? – kérdezte nyersen. – Nemsokára olyan hosszú lesz a füled, mint a szamárnak.
– Csak meg akartam nézni, milyen idő van – mondta Johanniperto engedékenyen. – Kellemesen megenyhült. Biztosan a déli szél miatt. Emlékszel, milyen vihar volt tavaly a nagyböjtben?
– Hagyd ezt a hülye locsogást! – mondta Warnefrit, és otthagyta öccsét.
A lépcsőre érve visszafordult:
– Ha éppen érdekel: enyhe is meg nem is!
Amikor Bertoald visszatért, még mindig a nagyteremben üldögéltek. Későre járt; Warnefrit még többet ivott.
– Mondani akarok neked valamit, Warnefrit – mondta az apjuk.
Megint kimentek az udvarra, mintha a terem szűk lett volna Bertoaldnak. Johanniperto a tornácra lopakodott, de nagyon gyorsan lezajlott minden. A két férfi csakhamar visszajött, a legkisebb fiú meg akkorra már Flavianus székében ült a tűznél.
Warnefrit arcáról lerítt, mi történt, vagy mi van készülőben. Vonásait változékony megvilágítás ragyogta be, különös belső kisugárzás, melytől szelíden boldognak, és egyszersmind mohón büszkének látszott. Johanniperto megértette, mi az igazság, a fájó bizonyosság: Rodgaud kifizette a díjat, s Warnefrit nemsokára legbizalmasabb köréhez tartozik.
Nem bírt tovább ott ülni közöttük. Mihelyt apjuk bemegy a hálószobába, Warnefrit nyomban közszemlére fogja kiteregetni újsütetű boldogságát, még több bort iszik, most már nem bánatában és mérgében, hanem színtiszta örömében, aztán hencegni kezd férfiasságával, mely többre is jó, mint hogy cselédeknek és rablányoknak legyen tőle gyereke. Szószátyár őszinteséggel mondja el, hogy bánik majd az első együtt töltött éjszakán Angliával, leírja minden mozzanatát: hogy tépi le a ruháját, repeszti meg szűzhártyáját, nyelvet csettintve a gyönyörűséghez, melyet a lány sikoltozásától és önmegadásától remél. Mert ilyen ez a derék, jókedvű Warnefrit.
Amint apjuk eltávozott, Johanniperto a hálókamrába vonult. Alig nyílt meg az ajtó, felhangzott Flavianus hortyogása. Nyilván fülét hegyezve lesett minden egyes előre várható sóhajtásra és hevesebb mozdulatra, valószínűleg előre készenlétben tartott szavakkal, már erre az alkalomra is összeállított dünnyögő monológgal.
Johanniperto rá se hederített az öreg éjjeli cirkuszára. Nem volt kedve beszélgetni senkivel. Legszívesebben elbőgte volna magát, ha senki se hallja. Fegyelmezetten elfojtotta sóhajait. Önuralma visszatért. Lassan vetkőzött; ruháját összehajtva a zsámolyra tette; kését a falra akasztotta, majd csendesen álldogált a sötétben, míg elég erőt nem gyűjtött hogy megőrizze nyugalmát. Nyugodt mozdulatokkal feküdt le, s nem úgy vetette magát az ágyra, mint akit bor vagy kétségbeesés ver le a lábáról. Olyan szabályosan lélegzett, mint csak tudott. Flavianus istenigazában hortyogott, hogy lássák, mennyire nekiveselkedett az alvásnak; ez volt az öregúr taktikája. De nyilván most is tudta, honnan fúj a szél. Mindent megtett, hogy kiprovokálja az érzelmek kitörését, ami megkönnyebbülésre vezetett volna. Újra meg újra megpróbálta kelepcébe csalni Johannipertót. Váratlanul félbeszakította a horkolást, hogy elcsípjen egy óvatlan sóhajt, feltörő zokogást, s alkalma nyíljon megjátszani, hogy hirtelen felriadva félig éberen, félig álmában elmotyogja kérdéseit. Ám Johanniperto ismerte az öreg cselfogásait, s oly egyenletesen szívta-fújta a levegőt, mint csak tehette. Közbe-közbe szemfülesen pityergett egy sort, s érezte, hogy nő benne a gyűlöletet súroló, tehetetlen harag. Jó ideig feküdtek így, míg egyikük vagy mind a ketten álomba nem merültek.
Következő reggel ágyban maradt Flavianus. Nem volt beteg, és testileg is alig fáradtabb, mint rendesen. Mindössze nem volt kedve felkelni; arcát a falnak fordítva tovább feküdt az ágyban. A délelőtt során benézett hozzá Johanniperto a hálókamrába. Flavianus feléje fordította az arcát, és ezt mondta:
– Nincs semmi bajom. Csak fekszem még egy kicsit. Nem hiszem, hogy apádnak vagy anyádnak volna ellene kifogása. Téged meg úgyse tudlak semmi újra tanítani.
– Így hát végleg levetted rólam a kezed? – kérdezte Johanniperto, az öregre mosolyogva.
Flavianus szemében mosoly villant meg a megjátszott harag alatt:
– Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy készen vagy az utolsó tantárggyal is; felszántva a föld és bevetve, és mint remélem, javában csírázik benned a mag. Amire meg épp most szorulsz rá, azt éntőlem úgyse tanulhatod meg.
– Mi volna az? – kérdezte Johanniperto. – Mit kellene most nekem egész különlegesen megtanulnom?
– Az emberölést – mondta Flavianus, ismét falnak fordítva arcát.
Így feküdt egy darabig, a falra meredve. Johanniperto várakozott, majd végül megszólalt:
– Azt nem kell tanulni annak, akinek hajlama van rá. Én meg senkit nem akarok megölni.
– Akarok, akarok – dünnyögte az öreg.
– Szerintem az emberölés helytelen – mondta Johanniperto. – Te is tudod. Azt is, ha jól sejtem, hogy ha akarok, tudok ölni én is. Nem nagy művészet. Igyekszem nem gyakorolni. Különben egyáltalán nem is művészet. Foglalkozás.
Erre semmit nem felelt az öreg, de kisvártatva így szólt:
– Görögül már csaknem úgy tudsz, mint én. A hébert még csiszolhatnád egy kicsit – mint tudod, az égbe azon keresztül visz az út. A római nyelvben való jártasságod megjárja: beszéded pongyola, de ha írsz, stílusod kitűnő. Hajdani nyelvezetekben jobban el kellene mélyülnöd, mármint ha egyszer írni akarnál rajta, vagy legalábbis kifejteni majd a rárakódott római idiómából. Az asztronómiát és a matematikát elsajátítottad; ez utóbbiban meg a földrajzban, a filozófiában meg Isten szavának és művének ismeretében most már saját magad is olyan sokra viheted, amint csak akarod. Ha van hozzá kedved, márpedig van, úgy hiszem. Semmi esetre nem ártana azonban, ha a frank szót is megtanulnád. A frank nyelv biztosan fontos lesz még; nagy hasznát láthatja majd, aki tudja.
– Te bizony már végleg levetted rólam a kezed – mondta Johanniperto, arra törekedve, hogy derűsen és tréfásan csengjen a hangja.
– Szeretnék zavartalanul elgondolkozni egy kicsit – válaszolta Flavianus.
Johanniperto lehajolt, és arcon csókolta öreg tanítómesterét, ami kisgyerek kora óta nem esett meg vele.
Megkérte anyját, küldesse be az ételt Flavianusnak, s adasson be egy vödröt is testi szükségleteinek. Délután ismét benézett a hálókamrába. Az öreg aludt, vagy legalábbis nem hortyogott, hanem nyugodtan lélegzett, mint egy kellemesen fáradt és jóllakott kisgyerek; mint az az ember, aki levetette gondjait, ahogyan ruhánkat vetjük le éji pihenőre.
Johanniperto sokáig nem aludt aztán sem abban a hálókamrában, sem magában a házban. Flavianus azonban az egész felkelés alatt nem mozdult ki az ágyból. A külvilágban semmi nem történt, ami lényegében őt érintette volna.
A környék egész épkézláb férfinépét – földbirtokost, nagy- és kisparasztot, kézművest és szabad munkást – napnyugta utánra felparancsolták a várba.
Fáklyáik és lámpásaik fényében gyülekeztek a várudvaron. Egyik-másikuk elhozta legjobb és legmegbízhatóbb rabszolgáit is. A férfiak teljes felszerelésben. Rodgaud herceg fiaival, Stabilinusszal és Felixszel együtt lépett ki a nagyterem előtti udvari lépcsőre, és rikácsoló, izgága hangon beszédet mondott. Röviden szólt, köznapian. Később alig emlékezett belőle valamire Johanniperto. A herceg hanghordozását hallva azt lehetett volna hinni, már le is győzték a világ leghatalmasabb királyát csupán azáltal, hogy egybegyűltek és Rodgaud megjelent előttük.
Warnefrit is ott volt; szokatlanul kedvesen állt oda legkisebb öccse mellé. Könnyeden lépdelt, egyenes derékkal; soha még nem látszott ilyen büszkének, felszabadultnak vagy szelíden boldognak. Vagy a diadal, esetleg a birtoklás nagy öröme, vagy a jóllakott elégedettség látszott meg úgy rajta, gondolta jóval később Johanniperto.
Angila nem mutatkozott. Johanniperto számított rá, hogy majd alkalma lesz felemelt karral odaintenie és pillantásával elfognia a lány tekintetét. Várt; csalódottnak érezte magát; remélt, de Angila nem volt ott. Giseverga hercegnő jött ki a lépcsőre, és helyet foglalt férje oldalán. Ünneplő ruhát viselt; arany-ezüst öve és melldísze megcsillant a fáklyák világánál: egyetlen asszony a férfiak között.
Akik születésük vagy jártasságuk folytán parancsnoki tisztre voltak hivatottak, Rodgaud beszéde után a nagyterembe vonultak. Johanniperto is oda ment apjával és Warnefrittel. Angila odabenn, a dús világosságban sem jelent meg.
Mindenki önmagáért felelt. Eljöttek a város és a környék ismert férfiai Utinából, Cormonából, Remasból, Osopusból, Artoniából, Clemonából, Ibligisből, Aquileiából, azonkívül ismeretlenek más vidékekről. Mindnyájukon eltökélt komolyság; nem együk mereven az ünnepélyességtől. Johannipertónak feltűnt bátyja vidám kedve; látta, hogy remeg a keze s karjának izmai; Warnefrit szája félig nyitva volt a várakozástól, tekintete keresőn szállt át a termen az ajtó felé.
Stabilinus a haditervről beszélt; mint mondta, a részletes, kész és helyes haditervről.
– Igen, hallom; igen, értem tökéletesen! – mondta nagy hangon Warnefrit, hogy Angila meghallhassa, bárhol van is a házban. Még a nevét is hangoztatta, mielőtt a herceg és Stabilinus kezébe leteendő esküre került volna a sor.
– Warnefrit Lupigis tudja jól, mi a dolga, Rodgaud uram!
Amikor pedig sorra fölesküdtek, ismét elkiáltotta a nevét, mindenkinél hangosabban, hogy csak úgy visszhangozhatott tőle az egész vár:
– Ahogy igaz, hogy a Leupchis nemzetségből való Warnefrit és igaz keresztény vagyok, úgy ígérem Megváltó Istenünk és valamennyi égi szentje előtt, igaz uram és hercegem, Rodgaud, hogy békében és hadban valamennyi parancsod teljesítem!
Ő volt az utolsó meglett és esküköteles férfi.
– Hát te, Perto? – kérdezte a herceg, mintha csak most vette volna észre. Majd helyesbítette: – Te, Johanniperto Lupigis! Te is meglett férfi vagy!
Bertoald oldalt fordította a fejét, és legkisebb fiára nézett. Johanniperto nyugtalanságot vagy bánatot, de büszkeséget is vélt felfedezni apja pillantásában. Warnefrit a szokott megvetéssel vagy szánakozással sandított az öccsére, és valószínűleg nem sok híja volt, hogy el nem vigyorodott. Johanniperto megvárta, míg Rodgaud kérdése után várakozó csend terül szét az udvaron. Most tudta meg, hogy rá is számítottak, s hogy apja és származása miatt talán neki is szántak valamilyen kisebb tisztet. Nem volt választása. Nem félt, de nem is örült. Egy pillanatra bácsikája, Anselmus jutott az eszébe, aki feltehetőleg nem javasolta ezt a felkelést – de hát mit is akart, mire gondolhatott? Győzelemre, felszabadulásra, de halál és vérontás nélkül? Valami más kiútra? A herceg meg a többiek várták Johanniperto válaszát, bár tudták, mi következik. Némasága nem tétovázás volt, mint hinni lehetett volna. Sem azt nem készült mondani: „Én még fiatal vagyok, Rodgaud!”, sem hogy: „Nem hagyhatja mindenki ott azt a nagy birtokot”, sem pedig: „A tanulmányaim...” Mindettől csak pironkodott volna Bertoald, vigyorgott volna Warnefrit, a többiek meg nevettek vagy vállat vontak volna. Nem habozás volt ez, csak szünet. Különben is, sok évvel később még valamelyest hasznát is látta ennek a szünetnek. Abban a későbbi időszakban az életben maradottak közül nem is egy volt, aki megerősítette, hogy kényszerből esküdtek fel a lázadó hercegnek; hogy Johannes Lupigis ugyanakkor nagy vonakodást tanúsított, azonban – akárcsak ő maguk – ő sem tudott kitérni. Igen, sok-sok év múlva bizalmas társalkodás közben módjában volt azt mondania Carolus királynak és fiainak, hogy kényszerből tette le ezt a szörnyűséges és hihetetlen esküt, bár körömszakadtig vonakodott, amit név szerint megnevezett személyek is tanúsíthatnak.
A késlekedést tehát nem habozás okozta. Önéletírásának egy helyén ezt írja Johannes Lupigis:
„Urunknak és kegyes parancsolónknak, a császárnak közismert jóságába és valóban emberfölöttien éles elméjébe vetett rendületlen bizalommal minderről most már nyíltan beszélhetek. Nyoma sem volt bennem a habozásnak; mindössze szünetet, csendet akartam, mielőtt nevem kimondanám. Mégpedig azért, hogy a csendre felfigyeljen az a női személy, akire itt gondolok, ha esetleg, mint akkor hittem, valahol ott hallgatóznék a nagyterem melletti valamely helyiségben. S hogy ez valóban így volt, arról később sajátos körülmények között meg is bizonyosodhattam egy éjszaka a Lacus Lemannus melletti burgund Genavában. Amikor a csend már a lehetőség és elviselhetőség szélső határához jutott, letettem az esküt, még erősebb és tisztább hangon kiáltva el nevem, mint bátyám az imént.”
Az udvarház felé bandukolva le a domboldalon, hogy felkészüljenek az éjjeli menetelésre, Warnefrit ugyanolyan lassan és súlyosan lépkedett, mint az apjuk. Valami történhetett vele a lovagteremben. Bizalma szertefoszlott, miközben egy elmaradt válaszra várt; válla komorság, csalódás, talán mély bánat terhe alatt görnyedt.
Ez a bánat volt a nap egyetlen öröme Johannipertónak.
A házat és a gazdaságot nyomban megújult kapkodás, sápítozás töltötte be; főként az asszonynép nyugtalankodott. A tornác falainál, a nagyterem ajtajában vagy kinn az udvaron és a raktárépületeknél rabszolganők ácsorogtak, kezükbe temetve arcukat. Legtöbbjük győzelmet remélt (hisz talán mégiscsak háború volt megint), de aligha bízott benne. És tudva tudták, mit hoz a vereség a magukfajtájúnak. Könny csorgott az arcokra feszülő ujjak között. Rainza is ott volt karon ülő kisbabájával. Rainza húga, Gattia is, az általános rabszolgacsődületben. Nem karcsún már és lengén; állapotos lévén jócskán kigömbölyödött, és szép, fiatal szája sírásra torzult. Karja lehanyatlott, úgy állt ott tátott szájjal, egy pillanatig Warnefritre bámulva, mielőtt tétován ismét felemelte volna a kezét, mely nyomban elfoglalta iménti helyét a lány fiatal, még gyermeteg arca előtt. Mögüle, a két nővér között Fulco jött be a terembe. Ponyvákat göngyölt gyorsan, szótlanul, s hordta kifelé a zsákokat, fegyvereket. Pillantásában gyűlölet lobbant fel, amikor meglátta Warnefritet, aki a szoba közepén ült egy zsámolyon, fancsalian, leverten, elkeseredve, és boroskupát szorongatva.
Az általános fejetlenség, felfordulás, sopánkodás és lótás-futás közepette Johanniperto bement elbúcsúzni Flavianushoz. Eszébe ötlött, hogy a sok küszöbönálló halál között talán a magáé is ott van, s úgy lehet, nem él már soká. Megállt az ajtóban; a nagyteremből és átjáróból keskeny sávban vetült a fény végig a sötét tölgyfa padló deszkáin az öreg ágya felé, megvilágítva Flavianus görnyedt hátát.
– Nemsokára felkerekedünk, Flavianus – szólalt meg csendesen.
Flavianus nem válaszolt.
– Csak azért jöttem, hogy köszönetet mondjak neked – folytatta Johanniperto. – Most minden egészen megváltozik majd. Harcos leszek.
Hallotta, hogy az öreg megmozdul.
– Két embertől tanultam legtöbbet, Flavianus: apámtól és tetőled. Csak meg akartam köszönni, mielőtt elindulok.
– Jó, jó – mondta az öreg, felé sem fordulva. – Jól van. Helyén legyen az eszed, bármit is teszel, ezt kívánom.
– Még talán embert is kell ölnünk, Flavianus. A te fajtádból is, ha rómaiakkal verekszünk.
– Az már nem az én fajtám. Nekem ez az otthonom. Az én fajtám ti vagytok. Légy körültekintő, bármibe fogsz.
– Nem lesztek oltalom nélkül itt; nem megy el minden férfi – mondta Johanniperto. – Beszéltem Fulcéval és Uperttel; mellettetek lesznek, ha történne valami veled vagy anyánkkal. Bár úgy hiszem, itt nem érhet benneteket semmi baj.
Flavianus nem felelt.
– Jó éjszakát – mondta Johanniperto, majd az ajtót becsukva visszatért a terembe.
Nyomban utána Bertoald ment be Flavianushoz, és sokáig volt nála odabenn.
Éjféltájt készen volt minden: lovak, fegyverek; elcsomagolva az elemózsia. Rodgaud herceg és Stabilinus úgy számított, csupán akkor kezdhetnek majd zsákmányolni, ha elég messze jutottak nyugat vagy dél felé. A had zöme azt a parancsot kapta, lovagoljanak Trevisumon, Brixián, Pataviumon és Veronán át. Amint útközben újabb szövetségesek csatlakoztak hozzájuk – nyilván rohanvást, hogy a győzelemből és nyereségből ki ne maradjanak –, tovább készültek vonulni Mediolanum felé, majd pedig, a győzelem után, még délebbre, messze, messze délre. Bertoald és Warnefrit a herceggel volt. Egyelőre senki nem kapott közelebbi tájékoztatót, hogy s mint képzelték a felkelés folytatását. Csupán Rodgaud, Felix és Stabilinus ismerte a terv legtitkosabb részleteit, de az volt az elképzelés, hogy Adalgisnak, Desiderius egyelőre száműzött fiának, aki elsősorban jöhetett számításba mint király, Rodgaud lenne majd az első embere. Vagy azért kerekedett fel tán Rodgaud, hogy Adalgisszal azonos iramban nyomuljon előre – a longobardok ősi királyi trónja felé?
Úgy volt, hogy Felix vezetése alatt egy kisebb egység egyenest délnek lovagol, a Ravenna felőli utakat biztosítani és ellenőrzés alatt tartani. A harmadik egység – hajlott korú és egészen fiatal emberek – már Utinában megállt volna, felfogni az esetleg északról jövő támadásokat. Egy kisebb, teljes értékű csoport, a legnyavalyásabbakkal és legvénebbekkel meg a legfiatalabbakkal Forojuliban maradt, hogy a várat tartsa, ha esetleg ostromra kerülne a sor, amit különben senki nem tartott elképzelhetőnek.
Ugyanakkor éjjel – mint híresztelték – Hildeprand, Arichis és Reginbald hercegek alatt fellázadt volna Spoletum, Beneventum és Clusium, hogy Desiderius király fiának, Adalgisnak vezetésével a bizánci egységekhez csatlakozva Róma ellen vonuljanak.
„Miként Adaloald paraszt, magam is megjártam egyszer a holdat – írja emlékirataiban Johannes Lupigis. – Utam nem volt sem igazán sikerült, sem haszontalan; nincs mit sajnálnom rajta, jóllehet jobb lett volna érettebb koromra halasztanom.”
Az utazás mozgatója a fiatalos messzibe vágyakozás volt, a különleges kalandok keresése és az űrbéli élmények iránti kíváncsiság, melybe kétségbeesés keveredett. Ekkortájban Johanniperto nem szerette a földet annyira, mint különben szokta. Szokatlan súlytalanság állapotában szállt fel, vagy helyesebben szárnyak repítették a holdba. Repülését nem előzte meg tervezgetés, sőt inkább magát is meglepetésként érte.
Később elálmodozott róla, hogy más feltételek között újra felkerekedik a hold felé. Részint kutató szándékkal, részint meg hogy valameddig, talán hosszabb ideig is, a lehető leghosszabb ideig, kibújjon titkári teendői alól, melyeket olykor terhesnek talált, ha sok szabad időt s egyébiránt jó fizetséget biztosítottak is neki.
A holdba repülés Rodgaud herceg felkelése alatt következett be. A felkelést ma már csupán jelentéktelen politikai és katonai incidensnek tartják, szinte jelentéktelen epizódnak nagyobb események összefüggésében. Anselmus diakonus és Johannes Lupigis írásai világos képet adnak róla. Az érdeklődő a további részleteket meglelheti a Szentszék diadalujjongást és jajpanaszt egyaránt tartalmazó gyűjteményeiben meg az aquisgranumi császári levéltárban, ahol Johannes Lupigis köztudomásúlag éveken át állt alkalmazásban.
Anselmus diakonus ügyesen és a tárgyhoz illő óvatossággal taglalja a történteket. „Forum Iulii története” című munkájában olvasható, hogy „Rodgaud herceg a 776. év húsvétja táján felkelési kísérletet tett, melyet azonban Carolus király jól kiképzett, hű katonái könnyűszerrel levertek. E csapatok erőltetett menetben érkeztek Saxoniából és több északi és nyugati állomáshelyről. Szép számban ejtettek foglyokat-túszokat, de Carolus király szokása szerint most is kegyes volt. Ennek utána hosszas nyugalom uralkodott kegyes urunk itáliai birtokain és védett területein.”
A herceg embereinek rövid háború, ám valamelyest hosszabb („és több, vagy legalábbis néhány esetben igazságos”) büntetés jutott, jóllehet a király és későbbi császár szelíden kezelte a dolgot. A felkelés központjából nyugat felé nyomulva Rodgaud felkelő parasztcsapatai királyi katonákkal csaptak össze, akiknek pontos értesüléseik voltak. Rodgaud serege („ha ugyan szedett-vedett csapat méltó e névre”) Veronán túlig nyomult, de se Hildeprand Spoletumból, se Arichis Beneventumból, se Reginbald Clusiumból nem küldött segítséget. Se Paviát, se Mediolanumot nem tudták meghódítani. Rodgaud herceg elveszett, mielőtt felkelése naggyá és veszélyessé nőhetett volna.
Carolus király minderről előre értesült. Kétségkívül árulók révén („ahogy a friuliak nevezték őket”). Ilyen árulók minden bizonnyal laktak Utinában vagy még közelebb Forojulihoz, sőt talán magában a városban is. Hogy kik voltak, ma sem derült ki. A történtek után valamikor egy alkalommal Johannes Lupigis elgondolkozott bátyja, Warnefrit lelkiállapotán és kedélyének hánykolódásán a 775. év húsvétja után, de újra meg újra elhessegette a gondolatot. De ha egyszer a gondolatok olyanok, mint a szúnyogok? A szúnyog ott zümmög a sötétben, vagy meglapul hangtalanul, de szúr rajtad egyet, s a véredbe fecskendezi mérgét. Gondolat is döfhet így, beléd fecskendve mérgét: megdermedt keserűség és vad szerelem vegyületét.
A későbbiekben e kérdések elvesztették jelentőségüket, de tovább mardostak, hiába lettek értelmetlenek és képtelenek. Johannes Lupigis titoknok hallotta leheletüket. Azok közé tartozott-e a bátyja, akik a király értésére adták, milyen terveket kovácsol, mire készül Rodgaud? Nem egy módja volt, hogy eljuttassa a királyhoz közleményeit. Alkalmas szélbe susogta-e, mely elvitte szavait nyugatra vagy északra, hogy időben célba jussanak? Bosszú suttogása, hatalomvágy? És ha csakugyan ő volt az, aki ilyen hangokra formálta ajkát? Tudta vagy hitte talán, amit később Johanniperto is hitt vagy megtudott: hogy Rodgaud orránál fogva akarta vezetni?
Vagy nagybátyjuk, Anselmus küldött suttogó üzenetet a királyi fül felé? Az ő szava könnyen célba juthatott. Ő győzte meg Arichis herceget Beneventumban, ő susogtatta a széllel Spoletumban Hildeprand herceg fülébe, hogy Rodgaud felkelése értelmetlen és derékba tört, még mielőtt megkezdődött volna? Hogy nincs a világon hely ilyen felkelés számára? Suttogott-e a sok hasztalan áldozatról? Belesusogott-e a megfelelő fülbe, hogy megvédje honfitársai életét, megmentse rokonait és szülőföldjét?
Vagy Flavianus, Róma szülötte küldött jelentést valamerre hortyogással, sóhajjal, némasággal, krákogással, orrszipákolással, görög szóval? Elküldte a jelentést, mely alkalmas meghallgatóra talált, mielőtt az az öreg bánattal a lelkében nyugovóra tért volna a várható események bekövetkezése előtt!
Olykor-olykor egy másik gondolat ötlött fel Johannes Lupigisben. Legtöbbször önmaga sem volt képes megérteni. Lehetséges-e, hogy a száj a lélek legmélyebb titkának fogad szót, akkor is, ha a gondolat erélyesen nemet mond? Suttoghat-e ilyenkor is a száj? A nyelv a titkos vágynak fogad szót, a legbensőbb óhaj parancsának: néha megtörténhet-e? A tisztes értelem nyugodtan nemet mond – de a száj mégis elsuttogja a magáét?
Nem suttogott-e a saját hangja hallani mohó fülekbe? Kikottyantott-e suhancszája valamit a hallani vágyó hatalomnak arról, hogy ő nem akarja ezt a felkelést, hogy tudja, mire vezet vagy vezethet, hogy előre látja a vereséget? Vagy más valamit suttogott el magában; más képeket idézett lelki szeme elé: Warnefritről, a hősről, a környék férfinépének vezetőjéről, aki mint győztes lép fel a herceg várában is? Papírra vetett-e már akkor írásra hajló és tollforgatásban jártas keze szavakat valakihez északon vagy nyugaton? Küldött-e jelentést gyűlölködő rabszolgákkal – akiktől valaki elvette asszonyaikat s aztán alázatosan vállalniuk kellett a más gyerekét, s akik bukást és halált kívántak a lányok szüzességét szaggatónak? Futott-e rabszolga éjnek idején a Lupigis udvarház legkisebb fiától levéllel valakihez Utinába, hogy az elolvassa és továbbítsa?
„Megesküszöm rá, hogy nem – írta később Johannes Lupigis. – De éjjelente ott zümmög kamrám sötétjében a gondolat. Nappal meg, ha írásra kerül a sor, előkúszik szívemből, le a karomon s tovább a tollam hegyébe. Mintha az ifjúkor titkának hangját hallanám, amikor néha elkívánkozom ettől a félig kész aquisgranumi templomtól és palotától le a beneventumi könyvtár nyugalmába és a Mons Cassinus-i csendbe.”
És:
„Esküszöm, nem volt semmi részem abban, amit lehetőségként említettem. Egyszer s mindenkorra esküszöm itt.
Pillants belém, ó, idegen szem! Láss olyannak, amilyen akkor voltam! Bátor! Harcoltam azért a lányért és másokért! Sok minden épségben maradt mifelénk előrelátásom miatt! Megtartottam sok ember életét!”
Fiatalok életét mentette, legalábbis nem egy forojuli fiatalembert ösztönzött menekülésre a hegyekbe. Mentett öregeket is, a legöregebbjét, nem is egyet. Azt tanácsolta nekik, ne tudjanak semmiről, ártatlanul, tudatlanul és fegyvertelenül fogadják a frankokat, amikor azok megjönnek – mint mondták –, takarítani és kihallgatni az embereket.
És lám! Mi lett a folytatás nagyobb távlatokban? Kegyelem lett. A frankok nem sokat fosztogattak Forojuliban, erőszak, gyilkolás sem esett sok, nem is olyan sok, igazán nem sok. A veszteségek közül az egyik különösen fájdalmasan érintette Johannipertót. „Ennek nem akarok részleteibe bocsátkozni – írja. – A frankok különben szedtek túszokat, de a helyzethez képest szerény méretekben; valósággal tapintatosak voltak – a körülményekhez mérten. Mostani császárunk igazán sok tanújelét adta kegyes indulatának! Tekintélyes számú lovunk maradt, nem kis mennyiségű marhánk és elegendő béresünk, rabszolgánk. A mi vidékünkön csupán kisebb számú gazdaságot gyújtottak föl.”
Egy-két öreg, aki elég meggondolatlanul bízott benne, hogy Rodgaud herceg végül is győzni fog, s különben sem tudott a nyelvére vigyázni, az életével lakolt; ezért pedig, mint mondani szokás, csak magukra vethettek. Bertoald Lupigis udvarháza nem szenvedett jelentős károkat. Liutának és a gazdaság legtöbb cselédjének és rabszolgájának semmi baja nem esett. Két rabnőt azonban, két nővért, akiknek arca még sok évig fel-felmerült Johannes Lupigis lelki szeme előtt, mindaddig használtak szerelemre éhes frank vagy szász katonák, míg végül semmire nem voltak jók s ki is múltak. Magának a gazdaságnak azonban sokkal kevesebb baja esett, mint a legtöbb udvarháznak Forojuliban – hogy miért, nemigen lehet megmondani. Ezüst és szőttes bőven akadt ott, de fegyvernek nyoma sem volt sehol. Upert és Fulco hűsége és kötelességérzete minden próbát kiállt. „Megbecsülést érzek emiatt irántuk, Fulco iránt pedig csodálatot, sőt barátságot” – írja Johannes Lupigis. Flavianusra „csupán egy pillantást vetettek” a frank katonák, amikor kamráját átkutatták. „Éppen csak hogy arcul legyintették, s egyszer-kétszer fartövön billentették, amikor kirángatták az ágyából, ahol is nyomban újra helyet foglalhatott. Vére nem hullott, csontja-bele nem sérült, mindössze a feje volt kótyagos néhány napon át.”
Rodgaud várát sem fosztották ki úgy, mint várható lett volna. Egy Gunderic nevű királyi nótárius, alemann eredetű, vezette a vizsgálatot. Meghatalmazása nyilvánvalóan a szokásos volt. Úgy döntött, Angilának el kell hagynia a várat; éjnek idején el is vitték nyugat felé egyik szolgálójával. Giseverga hercegnő a várban maradhatott. Később leköltözött a Lupigis kúriára, itt halálozott el következő tavasszal.
A fiatalemberek, akik Johanniperto tanácsára felmentek az Utina körüli hegyekbe, hogy népük jövőjét életben maradásukkal megmentsék, javarészt szerencsésen át is vészeltek mindent. Nem sokat találtak közülük fegyverben a frankok. Néhányan meghaltak a hegyekben, de hát végül is háború volt. Johannes Lupigis sokáig gyászolta pajtását, Sinualdot.
Aki fiatal életben maradt s fogságba sem esett, lassacskán hazaszállingózott. Egyenként tünedeztek föl, akár tétova csöppek, melyek lassanként megtöltik a korsót. Johanniperto az utolsók között jött meg, amikor már túl voltak mindenen. Tudta, miért akart s miért kellett vigyáznia magára. Már régen olyan feladatot tűzött maga elé, melynek későbbi megvalósítását fontosnak tartotta akkoriban.
Mihelyt össze tudta szedni a szükséges adatokat, nyomban írt bácsikájának, Anselmusnak Beneventumba Bertoaldról és Warnefritről, akiknek nyomuk veszett. „Hasonlóképpen megemlítettem az én – enyémnek neveztem – hőn szeretett Angilámat is.”
Johanniperto kérésére a diakonus tudakozó, kérlelő és esedező írásokat küldött szét szép, alázatos nyelvezeten, még szépen formált versben is a Szentszékhez Rómába, meg Carolus királyhoz és környezetéhez. „Ezen felvilágosításaim és közleményeim révén még többek élete és – remélhetőleg – egyik-másikuk földi boldogsága is megmaradt” – mondja Johannes Lupigis.
„Azonban hadd térjek vissza itt háborúnkra. Harmincan voltunk, fiatal férfiak, akik tanácsom követve –”
Először Utinán keresztül nyugatnak lovagoltak, de amikor a város is veszélybe jutott, lassan visszavonultak a hegyeken át az utinai síktól északkeletre. Lónak, fegyvernek, elemózsiának, de fennhéjázó kedvnek, vidám bátorságnak és harci dühnek sem voltak szűkében, ám a háború rövidsége s a kósza hírek miatt nem került rá sor, hogy a harcokból is kivegyék részüket. Felderítő járőr lett belőlük, bár nemigen volt mit felderíteniük.
Utinából feljutottak a hírek a hegyekbe mindarról, ami Forojuliban történt. A szóbeszéd hamarosan azt erősítgette, hogy minden városfalon kívüli gazdaság tűz martaléka lett, Forojulit és a várat északi és északnyugati frank és szász csapatok, továbbá római pápai hadak foglalták el, a nőket megerőszakolták, a férfinép fiataljának-öregének java részét leölték, a maradékot fogságba hurcolták. Johanniperto Lupigis nem vette készpénznek a híreket; úgy vélte, nincs semmi oka rá, hogy épp ezeket higgye el. Bajtársai közül sokan vissza akartak menni Utinába, vagy tovább nyugatra, verekedni, de Johanniperto már akkor tudta, ha nem is mondta, hogy Rodgaud ügye elveszett. A legtöbbjüket sikerült lebeszélnie az értelmetlen és halált hozó kalandvágyról, mely amúgy sem vezetne semmire, miután a frankok királya oly gyorsan és keményen rajtuk ütött. Tíz-tizenketten ennek ellenére felkerekedtek; hármójuk túlélte a kalandot és egészen Frankhonig jutott – fogolyként.
A többiek együtt tartottak. Az ellenség csakhamar nyomukra akadt; akkor kertenként vagy hármas-négyes kis csoportokban elszéledtek, hogy könnyebben mentsék a bőrüket. Közvetlen ezután a frankok ellenállás nélkül bevették Utinát. Johanniperto épp akkor úton volt a keskeny folyó völgyében felfelé a hegyek erdei és rejtekei felé.
Enyhe nyár eleji éjszaka volt, éjfélre járt, és éppen kelt a hold. Halkan csobogott a folyó, de a szurdokokban nyugtalanítóan zúgott. Nyugtalan erdő. Nyugtalanság tetszett át a pillanat varázsán. Nyugtalanság a holdfény tétova sugarain, melyek rezegtek, megtörtek, előtűntek és elillantak, belevesztek a sötétbe, előtörtek a sötétből.
Sinuald újra meg újra vissza akart fordulni az ellenség irányába, feltartani, leölni, mint férfi, aki megöli ellenségét, s nem fut meg előle. Egyszerű férfi volt, aki nem sokat beszél hőstettekről, és nem is bosszúszomjas igazán, de most verekedni akart, mert mély bánat ült a lelkén. Csupán tettekkel tudja kifejezni érzelmeit, gondolta Johanniperto, mezei munkával, vagy az ellenség felé robogva karddal. Sinuald hangulata ma este a paraszt keserűségéhez volt hasonlatos, amikor idegen urak kíméletlenül átgázolnak a friss vetésen, vagy eső és jég veri el gabonáját, mikor szárazság pusztít, vagy túl hideg a tavasz. A maga gyermeteg, közvetlen módján Sinuald azonnal tenni akart valamit: megállítani a tavaszi áradást, lecsillapítani a vihart, kipusztítani valami kártékony állatot. Ő az a fajta volt, aki minden további nélkül megkockáztatja, hogy vízen járjon, bár jól tudja, hogy a víz a nyomásnak engedve elnyeli az emberi testet vagy könyörtelenül tajtékozva szétmorzsolja a parti sziklán. Nem hiszi, hogy sikerül, amibe kezd, de tenni akar valamit, ilyen a természete, gondolta Johanniperto. Sinuald már nem hiszi, hogy legyőzzük a frankokat; talán soha nem is bízott Rodgaudban. De azért van itt, hogy harcoljon ellenük. Most ölni akar.
Johanniperto remélte, hogy még pirkadat előtt felérnek a völgy legfenti részében fekvő távoli tanyákhoz. Nem lesz könnyű a lovaknak, amint elérték az utolsó kaptatót. Egyelőre elfértek egymás mellett, de az út oly keskeny volt, hogy a lótestek egymást súrolták: ez volt ennek az éjszakának rövid földi biztonsága. Az állatok közelsége. Az otthon érzetének biztonsága. Johanniperto tovább beszélt bajtársához; talán hitte, talán nem, amit mondott; nem tudta, igazat beszél-e, vagy csak fantáziál:
– Vissza már nem fordulhatunk. A frankoknak pedig segítői vannak Utinában, akik bosszúra vágynak. Rómaiak, két-háromszáz év gyűlöletével szívükben. Ravaszok, erősek, s most állig fegyverben állnak. Rájuk támadni értelmetlen vérhullatás. Nincs miből áldozatot hoznunk.
– Harcolni jöttünk ide, Perto!
– Nagyon sokan vannak, Sinuald. Legföljebb húsz embert szedhetünk össze a mieinkből, sőt talán csak tízet már. Több hasznot hajthatunk s jobban vívhatjuk csendes harcunkat, ha minden újra elcsendesedett valamicskét.
Már maga sem igen hitt abban, amit mond. Sinualdhoz intézett beszédében alig volt tartalom – üres hordó, reménytelenség tárolója; sivárság megbízható tárháza; gyakorlati hasznú szavak.
– Ha megnyugodott a helyzet, hazamegyünk, Sinuald. Akkorra már a foglyokat is majd csak szabadon eresztik. Akárhogy is: mi mindenesetre megússzuk, s számítunk valamit odahaza. Biztos új hercegünk, márkink vagy vazallusunk lesz majd. Talán egy a mieink közül, szelíd indulatú. Mindenképpen a jövőt kell szemünk előtt tartanunk – gazdálkodásunkat, kereskedelmünket a ránk váró időben. A megváltozott körülmények között.
Nem volt szavaiban sem szenvedély, sem heves elszántság. Csak beszélt, amint épp jónak gondolta abban a pillanatban. Szavak, a szív melege nélkül. A holdfényre gondolt, a lószerszám zörrenéseire, a folyó zúgóinak halk morajára, érezte a bozót s a föld illatát – és eszébe jutott Angila.
– Ami most kell, Sinuald: nyugalom, s hogy saját, személyes gondjainkat elfeledjük. A gyakorlati tennivalókra kell gondolnunk. Nem engedhetjük meg, hogy könny homályosítsa el szemünket – mondta, s legszívesebben lehorgasztotta volna a fejét, hogy sírva fakadjon.
Még jobban elkeskenyedett az út. Johanniperto elöl lovagolt, de folyton hátrafelé beszélt a bajtársához. Úgy képzelte, szavai gyenge fonalán húzza maga után, s félt, hogy bármikor elszakadhat: Sinuald pedig megfordítja lovát és elvágtat, le a halálba.
Csak beszélt, beszélt, s elhitette magával, hogy a vékony fonal kötéllé vastagodik.
– Sinuald, gondolnunk kell felelősségünkre is – mondta tovább határozott, üres szavait –, népünk lelki erejére, történelmünkre, nyelvünkre. Mindent el kell követnünk, hogy ez a sok szent lehetőség, ez az isteni örökség tovább élhessen bennünk, fiatalokban. Igen, a mi jóvoltunkból, épp a miénkből! Mert ki máséból is? Azzal mentjük meg a jövőt, hogy élünk, épp azzal, hogy...
Ajka száraz volt, lelke zavarodott; egyetlen szót szeretett volna világgá kiáltani: Angila, ó, Angila!
– Szent feladat vár ránk, Sinualdom – folytatta tovább az üres frázisokat. – Isten azért ültetett bennünket nyeregbe, hogy végrehajtsuk...
Őrölte a szavakat, kopogtak a kövön a lópaták, kő volt minden szava, nem kenyér.
– Kiválasztottak vagyunk, Sinuald, tulajdonképpen mi vagyunk a kiválasztottak.
Paták dobogása, száj locsogása: capp-capp, capp-capp.
– Szent ereklyeként hordozzuk magunkkal kultúránkat, kezünk és szellemünk lehetőségeit, Sinuald. Mink...
Száraz ajak, kicserepesedve száraz, üres szavaktól, kőszavaktól, semmi szavaktól, mialatt a szív Angila gyönyörűségét igyekszik magának megtartani. Angila, ó, Angilám!
– Nem futhatunk meg a kötelesség elől, Sinuald! Kiválasztottak vagyunk – igen, kiválasztottak –, tulajdonképpen mi vagyunk a kiválasztottak. Gondolj történelmünkre, Sinualdom! Dicsőség, bátorság, rátermettség. Az Isten kegyes szemmel nézett ránk; gondold csak meg, mi van megírva rólunk. Vagy ha nem olvastad, mindenesetre hallhattad másoktól. Kiválasztottak vagyunk. Mi va...
Közvetlenül maga mögött hallotta Siuuald rekedt, ingerült hangját.
– Te olyan okos vagy, Perto. Egész életedben melletted volt Flavianus, a nagybátyád meg diakonus. De én, én csak parasztgyerek vagyok. Belőlem nem lett tanult ember. Én gazda leszek a földünkön odahaza. Hacsak máris az nem vagyok – ha az apámat megölték.
– Biztos nem halt meg, Sinuald. Talán fogságban lesz valameddig, bár egyáltalán nem biztos, hogy elhurcolják. Elég rendesen szoktak bánni a parasztokkal. Az urak fejére akarnak rákoppintani, azok a veszélyesek.
Sinuald motyogott valamit.
– Én is paraszt vagyok, Sinuald. Mi Lupigisek, mi is parasztok vagyunk. Azért mondom, amit mondok. Nem másért, ne gondold. Igazán nem másért.
– Belőled is csak diakonus lesz, Perto, vagy talán püspök – mondta Sinuald makacs-morcosan. – De nekem a mi földünk, a mi gazdaságunk jár az eszemben! Én nem akarok frankot látni az országban, a mi országunkban! Ezért fogtunk fegyvert! Ezért ülünk most a nyeregben, ezért hordunk kardot!
Majd dühösen kifakadt:
– Rodgaudot ki nem állom, fejetlenül vágott a dologba, de az ő embere vagyok! Ostobaságot csinált, együgyű fajankó, hiába volt olyan soká a házában Felix és Stabilinus. A parasztnak több esze van! De ha már hadban vagyunk, ki kell ebrudalnunk az országból a frankot, ő hozta őket a nyakunkra! Ez a mi földünk! A mi földünket pusztítják megint! Ez egész más, mint a te szent örököd meg az ereklyéid, Perto!
Paták dobogása, szív jajdulása – ó, merre jársz, Angila! –, szív kalapál, lélek háborog – nem, épp most nem lehetek csüggedt és zavart!
Visszafordult a nyeregben, és a hold világánál a bajtársára nézett.
– Ugyanúgy vagyok ezzel én is, Sinuald. Épp ugyanúgy, én is úgy érzek, akár te, de...
Szavai megint elapadtak. Sinuald gunnyasztott a nyeregben; szánalmas látvány. Fejét lecsüggesztette, mintha még mélyebbre akarná horgasztani, hogy a ló marjára fektesse az arcát.
Elapadó szavak. Johanniperto kezdte elölről.
– Rajtunk a felelősség, Sinuald – mondta a cappogást hallgatva. – Átmentjük magunk a jövőbe. Nekünk kell gondjainkba vennünk mindazt, amit most elrontanak és nekünk kell helyrehoznunk. Ezt mondja az én paraszti gondolkodásom. Egyszer majd... a jövőben... valamikor... amikor minden megnyugodott... akkor még szükség lesz ránk. Ránk, akik most fiatalok és erősek vagyunk...
– Jó, jó – mondta renyhén Sinuald. – Egyszer mi is megvénülünk. Közben sok gazdaságot lesz idejük felgyújtani. Közben, amíg mi várunk, lapítunk, és felelősségünket átérezve szent ereklyéket cipelünk s a történelmünkön elmélkedünk.
Egy gondolat:
– Minden orozva megölt frank katonáért egy tanyát égetnek föl, Sinuald!
– Tudom, tudom – mondta Sinuald.
Őbenne is felötlött egy gondolat:
– Csakhogy amelyiket megöljük, az nem gyújt föl több tanyát, Perto!
– Meglehet – mondta fáradtan Johanniperto.
A fonál, melyen bajtársát húzta maga után, már nem tetszett kötélnek, de nem is szakadt el. Egy darabig még lovagoltak felfelé, meg-megállva, és hallgatták a folyó zúgását: hirtelen nagyon is erősnek hangzott a saját némaságuktól.
– A mi...
Egy erőteljes szó nem jelentkezett.
– Jó lesz enni egyet, Sinuald – mondta Perto.
Közeli, helyénvaló szavak, újból telve földi jelennel: kenyérrel, szárított birkahússal.
Leszálltak a nyeregből, s kikötötték a lovakat. Körülöttük tölgy és gesztenye, s épp ezen a vidéken kezdődött a bükkerdő. A földre telepedtek a holdfényben, csendesen ettek, s aztán lementek inni a keskeny folyóhoz. Szinte a saját folyójuk volt, a Natisonis egyik mellékfolyója. Johanniperto a két tenyeréből ivott, mielőtt megvizezte volna a homlokát s az arcát. A holdfény pajtás sugarai átsurrantak az ágakon és friss lombozaton. Onnan jönnek, egészen odafentről; épp engem céloztak meg, gondolta. Költői gondolat volt: horatiusi, ovidiusi vagy hesiodusi költői kép. Mintha Flavianus szelíd, néha rekedt és érdes vénemberhangját hallotta volna, amint a híres beneventumi vagy Mons Cassinus-i Paulus diakonusnak, földijüknek, vagy Anselmus diakonusnak, jó barátjának egyik fiatalkori költeményét szavalja:
El innen, e földről, Hold, tehozzád,
sugár-hágcsón kúszni, mely az ágak
közén éppen idelendül hozzám
s már repít is, fel a víztükörről...
– Üzenetet róhatnánk egy fadarabba, Sinuald! Leúszna egész Forojuliig. A hídról meglátná valaki, vagy meglelné a zuhogó alatt vagy fölött: kihalászná és elolvasná, vagy elolvastatná valakivel! Elvinné Flavianushoz. Kiolvasnák belőle, hogy Sinuald és Perto életben van. Nyomban tudnák, hol vagyunk. Megértenék, hogy egészen vagy majdnem egészen túl vagyunk a veszélyen.
Sinuald nagy csobogva belevizelt a folyóba.
– Hisz ott az én jegyesem, Perto – mondta kásás hangon. – Radileupa, akit nekem ígértek. Tudom, hogy szeret.
Tétovázott, aztán halkan folytatta:
– Azelőtt mindig felállt, ha arra gondoltam, hogy Radileupának rám kell várnia. Mégse mentem rablányokhoz, legalábbis nem sokszor. Én is igyekeztem megvárni Radileupát. De lehet, már nincs semmi értelme. Ha megerőszakolták.
Johanniperto felemelte az arcát, és dünnyögött:
El, innen a földről, Luna, hozzád!
Szökni veled, kedvesem, vitorlák
szárnyát bontva hegy s vizek fölött...
– Mit beszélsz, Perto?
– A nagybátyám írta valamikor, Anselmus diakonus.
Csakugyan Anselmus írta volna valaha, ifjúkorában – valakihez, kedveséhez, valami királylányhoz, hercegkisasszonyhoz, aki nem lehetett az övé? Szökni, hegyen, vízen át? Micsoda vízen? Johanniperto behunyta a szemét, és Horatius versére emlékezett; hangosabban mondta:
Hiába hát, ha Mars dühe elkerül,
s megússzuk élve Adria habjait,
s hiába ősszel óvakodnunk
fojtogató szeleink hevétől...
– A halálról szól, Perto?... Most!
– Horatius volt, Sinuald. Egy Horatius nevezetű, ő így érezte. Régen volt.
Egy másik strófa is az eszébe jutott ugyanabból a versből:
Itt kell a földet hagyni, a házat is
és asszonyod; e fák közül is, mit itt
nyesel, csupán a szörnyű ciprus
lesz, rövid életű kis úr, a társad...
Ciprus, gondolta, ciprus a temetőkertben.
– Szép vers, Sinuald – mondta oly szilárd hangon, ahogy csak kitelt tőle. – Utazásról szól. Csak költemény.
Könnyes lett a szeme.
– Szörnyű vers – mondta a bajtársa.
– Ilyet csak Flavianus meg én olvasunk... a gyakorlat kedvéért. Az a valaki írta, akit mondtam; nagyon régen élt. Római volt, de finom ember, akárcsak Flavianus. Azért szavaltam el, mert a tengerről van benne szó, Sinuald, a mi tengerünkről.
– Ha megerőszakolták Radileupát, nemigen lesz kedvem többé asszonyra nézni – mondta Sinuald, mielőtt lehajolva vizet szürcsölt volna a tenyeréből. – Márminthogy aligha fogok nővel hálni...
Johanniperto arra gondolt: soha ilyen közel nem éreztem magamhoz emberi lényt. Talán csak Angila kivételével. De rajta kívül senki mást. És hát azért az mégis más volt.
– Most már azt hiszem, mennünk kellene, Sinuald.
Alig kaptak nyeregbe, már hallották is a frankokat lenn, az utinai úton. A paták dobogása olyan volt, mint távoli mennydörgés. A hold már fenn volt, olykor lándzsahegyek, sisakok, lovak horpasza csillant meg a lenti nyílt mezők és legelők felől. A frankok mindig megtalálták a jó utat; biztos helybeli besúgók és kalauzok kísérték őket.
– Kitérünk, amennyire csak lehet, Sinuald! – kiáltott hátrafelé. – Beljebb kell kerülnünk az erdőbe, és fel, magasabbra! Nincs velük kutya!
Megsarkantyúzta a lovát; ügettek fölfelé, miközben Perto a ló marjához simult, hogy az ágakat kikerülje. Újból odakiáltott Sinualdnak:
– Nekik se lesz itt könnyű dolguk!
Félelme megszűnt, nyugtalanságáról megfeledkezett. Különös, felvidító pihenésnek tűnt most a lovaglás; Perto hangosan felnevetett, és vidáman csengett a hangja:
– Minket ugyan el nem kapnak, Sinuald!
Nem kis előnye volt már, amikor a cimborája felkiáltott. Sinuald magáról megfeledkezve felegyenesedett a nyeregben, s már ott is volt egy faág. Johanniperto megállt és hallgatózott. Sinuald nyöszörgött odalenn: leesett a lóról és megüthette magát, vagy el is tört talán valamije. Ismét feljajdult, élesen, akár egy halálra rémült gyerek. Lova üres nyereggel futott tovább felfelé, kivált az árnyékból, egyre nagyobbra nőve a holdfényben; megijedt és visszafordult. Súrlódásától zörögtek, töredeztek a gallyak; patái csattogtak a kövön. Sinuald újra kiáltott. A frankok már elérték az ösvényt, s nyilván meghallották: nagyokat rikkantottak egymásnak.
Talán Johanniperto odaért volna, ha visszalovagol; nyeregbe kaphatta volna bajtársát, vagy átvonszolhatta volna a folyón, mely itt még keskeny patak csupán, és elrejthette volna a bozótban. Már-már visszafordult, de habozott, és azalatt amazok egyre közeledtek.
– Bújj el, Sinuald! – kiáltott lefelé, és tovább hajszolta lovát fel, az egyre meredekebb csapáson, ameddig csak lehetett. Remélte, Sinuald odébb tudja vonszolni magát, s kibírja jajgatás nélkül. Leszállt a lóról, s még egy darabig tovább vezette az állatot. Kisvártatva újra hallotta bajtársa kiáltását: most már biztosan ráakadtak.
Átkecmergett a patakon, a lovat megkötötte a bozótban, és egy darabig kúszott felfelé a bükkösben. A frankok most közvetlen alatta jártak az ösvényen: világosan lehetett őket látni a holdsugarak pásztáiban. Hetet számolt össze, s mintha ráismert volna közöttük egy utinai lakosra. Még lejjebb még többen közeledtek. Amikor hangos és szapora beszédbe fogtak, Johanniperto a lehető legnesztelenebbül még följebb kapaszkodott.
A szóváltás egyre hevesebb lett; veszekedtek. Néhányan a frankok közül mintha folytatni akarták volna az utat. Az utinai ember igen hangosan azt kiáltotta a saját nyelvén, hogy errefelé lehetetlen tovább lovagolni; nyilván figyelmeztetni akarta az üldözötteket. Valaki, egy szászul vagy alemannul beszélő katona, arcul ütötte. Vitatkoztak egy darabig; éles hangok hasítottak az éji csöndbe. Az utinai nyöszörgött és jajgatott. Nyilván kezelésbe vehették, hogy jobb tanácsokat adjon és világosabban szóljon szászul vagy rómaiul. Két lovas megpróbálta még följebb hajszolni a lovát az ösvényen; ágak töredeztek, pata csattogott, csúszkált a köveken. Egy-két férfi átkutatta a bozótot a patakon innen és túl. Johanniperto lova erre felnyerített, s a többi ló azonnal felelt neki. Idejekorán át kellett volna a gégéjét metszeni. Most megtalálták, és valaki felujjongott örömében. Majd ismét vad hadarás.
Johanniperto egy vastag bükkfa törzse mögött feküdt. A hold fényében olyanok voltak a tömzsi, sima gyökerek, mint óriás sas karmai, amint a zsákmányra fonódnak. Miért is nem tud repülni az ember, mint a sas! – gondolta. A szíve kalapált. Egy lecsapó sas, melynek zsákmánya a hold vagy a föld. A szíve dobogott, hallotta minden dobbanását, feszesen, de mindamellett sajátságosan nyugodt volt. Egy erős szív, mely átélte a férfi nyugodt, erős gyászát Sinuald miatt. Egy sas, mely lecsap rájuk és széttépi őket, gondolta. Egy sas, mely tovaszáll Sinualddal.
Stabilinus és Felix mesélte neki valamikor, hogyan szoktak sebesült és védtelen elleneikkel bánni a frankok. Nem érték be csak azzal, hogy a hajukat levágják és kiszúrják a szemüket. Ennél többet is tettek, ha rossz hangulatban vagy különlegesen jó kedvükben voltak. Először is lecibálták gyűrűiket, karpereceiket, nyakláncaikat, öveiket, majd előkutatták azt is, amit ruhájukban rejtegettek. Aztán megesett, hogy a csalódás miatt felbőszülve, vagy perverz kedvtelésből, esetleg csak tréfából (hogy a foglyul ejtett, védtelen és talán sebesült ellenséget porig alázzák) csökkentették eggyel versenytársaik számát az asszonyölek körül. Talán igaz, amit Stabilinus, Felix meg a többiek meséltek; talán nem. Johanniperto szerette volna azt hinni, hogy nem. Nincs arra idejük, gondolta. De csak nem tudott másra gondolni, mint a gyalázatra; igazában most főleg ez járt az eszében. Kívánta, bárcsak meghalt volna már a gerinces, bátor Sinuald. Ha megtalálnak és nem sikerül elillannom, megölöm magam, gondolta. Vagy nem?
A két frank, aki megpróbált az ösvényen fellovagolni, visszafordult a többihez. Újból nagyhangú karattyolás szállt nyomban Johanniperto felé. A hangok áthatották az éjszakát és a patak moraját; megtépték a hold sugarait. Egy darabig három nyelven vitáztak vadul, míg vezetőjük parancsot nem kiáltott feléjük. Amikor végre megindultak lefelé, vitték magukkal Johanniperto lovát is. Nemsokára újból megálltak és leszálltak lovaikról az embervadászok. Perto tudta, miért. Újból kezdődött a hangoskodás: megint az utinai embert szidták. Valaki megütötte; az ember sírt és jajgatott, talán Sinuald testét szerette volna megmenteni. Kis idő után továbblovagoltak.
Johanniperto tovább feküdt rejtekhelyén, mialatt egyre feljebb hágott a hold. Még mindig félt a frankok hírhedt csalárdságától. Ha a könyökére támaszkodott, követhette a csapat mozgását lenn az ösvényen: a hold fényében néha elő-előtünedeztek. Várt még egy darabig, mielőtt felkelt volna. A frankok akkor már elérték a széles utinai országutat. Legalább tizenöt lovast számolt össze, még a két gazdátlan lovat: Sinualdét is befogták.
Óvatosan lekúszott az ösvényen, s ment rajta visszafelé. Sinuald hanyatt feküdt, nyilván ahol leesett a lováról. Johanniperto föléje hajolt. Mindkét szeme ki volt szúrva, késsel vagy lándzsával, mintha két csigát tapostak volna szét az arcán. A torka el volt vágva és a szája tátva volt – mintha csodálkozna, hogy a halál fájdalommal jár, vagy azon ámulna holtában is, hogy meghalt. A halottól elvették ékszereit, kabátját, övét, cipőjét és fegyverét, de ennél több gyalázat szemmel láthatólag nem esett rajta; haja, füle, orra sértetlen volt.
Halott cimborája testét rőzsével, gallyakkal fedte el az éji vadak ellen. Nem valami tartós védelem, úgy lehet. De a környékbeliek biztosan feljönnek ide nemsokára, hogy a testet levigyék Utinába, s onnan tovább, haza Forojuliba.
Johannes Lupigis erről az időről így ír emlékirataiban:
„Miután imát mondtam, felpanaszolva Sinuald halálát és azért könyörögve, hogy az erdei vadak ne bántsák és szét ne tépjék holttetemét, valamint megköszöntem, hogy saját magam megmenekültem, követtem a meredek ösvényt, míg egy kopár fennsíkra nem jutottam. Mielőtt megritkult volna az erdő, aludtam egyet egy sziklahasadékban, ahol, hogy testem megerősítsem, elfogyasztottam egy darab kenyeret. Ezek után a hold fényében a fennsíkra léptem. Ha a szemem behunyom, még most is látom magam előtt a világos éjszakát s a holdas eget, és még mindig érzem az éj friss illatait. A későbbiekben több verset írtam minderről, melyeket meglehetős, hivatásomhoz illő ügyességgel beleszőttem hatalmas emberekhez írt dicshimnuszaimba, epitáfiumokba és magasztalásokba. De még a költeményekben sem tudtam teljesen kifejezni, mit jelentett nekem az az éjjel s mindaz, amit akkor átéltem. Emlékszem rá, de elmondhatatlan. Ha elgondolkozom, úgy szoktam kifejezni: közellét.”
Volt már azelőtt is fenn a hegyekben, de most úgy érezte, ilyen közel még soha nem járt a Mennyhez. És ahhoz az éjszakához egy másik érzés is hozzátartozott: hogy veszélyek és megkísérlések ellenére soha még oly tágra nyílva nem tátongott alatta a Pokol, mint akkor.
A fennsík dél felé meredek szakadékban végződött. Johanniperto lába szürke mohán és ripacsos sziklán taposott. Testéből kiáradó árnyéka rezgett a föld hepehupáin: lágy hullámokon vándorló árnyjáték. Letekintett a mélybe, a szenvedők, a még élők, vesztesek és győztesek földjére. A sziklafal keskeny peremekben magaslott fel a völgyből, füvesen, bokrosán; belécsimpaszkodott az élet. Magot sodor fel rá a szél, mag hullott rá a magasból, sarjadt ki a repedéseiben: szívós élet. Zöld és ezüst csokrok ömlöttek alá az erdőből, kúsztak felfelé a völgyből. Ez itt az én földem. Ez most az én világom. De a jövőm nem itt van.
Ó, Angilám!
Úgy érezte, messze lát és sokat tud. A jövő nem itt van. Most, hogy imént még élő bajtársa, Sinuald megnyugtatásának és buzdításának gondja már nem terheli gondolatait, úgy érezte, tisztán, élesen és az érzelmek zűrzavarától mentesen lát.
De a szíve:
Ó, Angilám!
Nem.
Látott. Legyőztek bennünket. Látott. Amint népe történetére gondolt, eltöltötte a bizonyosság, hogy egyszer s mindenkorra legyőzték. A talpalatnyi föld, melyen áll, talán az utolsó rög, melyet szabad longobard láb tapos, talán épp az ő lába. Végül hát ide jutottak. Fegyverük haszontalan kacat, tehetetlenség terhe húzza a földre. Már nem sok lesz olyan, aki kilátástalan lázadásra kardot emeljen. Az elnyomás talán új lázadást kényszerít ki a szívekből. Ezek is elbuknak majd. Olyan lesz mindegyik lázadás, mint az alvajáró vak tapogatózása a pusztulás és az iszonyú ébredés felé. Túlélni, gondolta. Aminek még esélye van a fennmaradásra, a lelkünk, némelyikünk lelke. Abban megteremhet a tudás az életről, az még elsajátíthatja könyvek tudományát. Ami még ránk vár ezenkívül: művelni a földet, ami még maradt, vagy szolgálni idegen seregekben. Fennmaradni. Az egyre növekvő frank birodalomban.
„Ifjúságom e pillanatában jöttem rá, mért maradt a háttérben Flavianus” – írja jóval később. Anselmus diakonus tanítója és Johannes saját vezetője a tudás felé vivő út minden fokán, a nemzetségét szerető római, akinek hosszú élete felében a Lupigisek forojuli udvarháza volt igazi otthona, ágyba feküdt, hogy a két korszak közötti fájdalmas átmenetet átaludja. Békében akart átringatózni az álom tutaján az új korba, melyet megsejtett és előre látott. Nem akart látni, de mégis látott. Szemét behunyta, de szemhéja vékony volt és áteresztette a látnivalókat. Szerette volna átaludni a lázadás szörnyűségét, eseményeit és büntetését, de sikerült-e neki?
És mi lett azután?
Jött a háború kegyetlensége, a háború tartozéka, gyors, metsző, szúró kegyetlenség, gyilkos, diadalmas, rabló kegyetlenség, a rögtöni irtás kegyetlensége: gyújtogatni, megbecsteleníteni, életet oltani. De az még nem minden; a kegyetlenség ereje ezzel nem merült ki. Jutott belőle háború utánra is: tartós, magabiztos, jobban kiszámított és ügyesebben eltervezett kegyetlenség. A hatalom malmai felőrlik a legyőzöttek akaratát. A lassú kegyetlenségtől megderesedik, megőszül és kihullik férfi és nő haja, szálanként, évhosszú hónapok alatt, és évek alatt, melyek végtelen lassúsága emberéletekkel felér. Igen, apró gondok között, melyek egyike sem súlyos kín, sőt még csak nem is kín, csupán kellemetlenség, egy sor jelentéktelen kellemetlenség, de végül az élet irtózata lesz: kellemetlenségek keményre döngölt homokszemei, egymásra rétegeződve, míg hegytömegekké dermedve lehetetlenné teszik az életet.
És vajon ez-e minden?
Flavianus szavai jutottak eszébe:
Amikor az új urak kiküldöttei és fogdmegei elviszik az utolsó tehenet meg az utolsó lovat a paraszttól, az meghalt mint paraszt. Amikor egy nap, hónap vagy év után feltámad a paraszti halálból, már nem paraszt, hanem idegen sereg katonája, vagy rabszolga. A parasztgyerek szabad voltából kinőve rabságra nő fel, melybe csakhamar beleszokik; szülei látják, de mit sem tehetnek. A gyerekek nem is tudnak róla. Emlékek nélküli férfivá, nővé cseperednek; emberekké, akik már nem emlékszenek. Amikor a biztosok várainak és erődéinek pincéi megteltek, a földbe vájnak tömlöcodúkat. Aki túszként a földbe jutott, azt elfelejtik, jóllehet él. Túszra már nincs szükség, de a foglyokat mégsem engedik szabadon. Az urak elfelejtik, hogy valamikor kellettek foglyok, az emberek meg ott felejtik a foglyokat, ahol vannak. És: kapuk, melyek valaha mintha nyílófélben lettek volna, lassan, igen lassan becsukódnak; pánt nem csikorog, küszöb nem recseg. Szinte nem látja, nem hallja senki, olyan lassan csukódnak. Ám egyszerre, vagy csak lassacskán, nem is lehet megmondani, mikor és hogyan: jól tudja az is, akit bezártak, az is, akit ki, hogy a kapuk zárva, s hogy ez így is volt egy ideje – egy éve? két éve? tíz éve? –, mindegy: régóta, így volt ez mindig, mondják, akik most nőnek föl. Épp az a szabadság, hogy a kapuk zárva vannak – zár alatt tartanak egy bizonyos szolgaságot. Avagy: tulajdonképpen nyitva vannak azok annyira, amennyire kell. Hisz jól tudja mindenki, hogy milyen nagy most a szabadság: kiálthatjuk ahányszor csak akarjuk: „Üdv, te Nagy, te Jó, te Szerfölött Bölcs és Mindörökre Áldott”, ahogy csak a torkunkon kifér. Lehet-e nagyobb emberi boldogság, mint hogy beérjük annyival, amit valaha kevésnek neveztünk? Most eljött ez az idő – hát nem boldogság ez? Bizony irigylésreméltóak vagyunk. Irigyelnek is a föld összes népei.
Még a gyűlölet se tart örökké. Időhöz kötött és közvetlen emlékezethez. Mit is kell gyűlölni? hogy is hívják? Hogy néz ki? Rabok vagyunk? Nem tudom. Mi a szabadság, apám, anyám, tanítóm? Valami, aminek ajtaja van? Csak ennyi volna? Ez az egész?
A bosszú gondolata elfonnyad, míg a napok csöppei hullanak az öröklét tartályába, mely soha csordultig nem telik. Költői szavak. Élvezzük a hozzánk került új nyelvek paradigmáinak nagy lehetőségeit: friss és hasznos nyelvek annak, aki élni akar – és milyen szépek is! Itt van például a dolor szó. Hát nem sokkal szebb, mint a smerzo? Heriro – szinte felsértik a nyelvet durva hangjai. Akkor már inkább Dominus és Rex.
A fiú szeretett volna messze-messze kerülni mindettől. Adaloald, a repülő paraszt jutott az eszébe. Adaloald is, mint Flavianus, előre látott, ő azonban nem az álom tutaját választotta, hogy a földi bonyodalmaktól meneküljön; nem: eme Lunald kiszállt a nagy űrbe. Valahol innen, Utina vidékéről; talán épp erről a hegyről.
Johanniperto égre emelte az arcát. „Ebben az állapotban – írja később –, kedélyem új hullámsodrában nem sok kellett hozzá, hogy elsírjam magam. E magasrendű emberi és isteni nedű értelmemből tört elő, de mégsem homályosította el. A holdfényben úszó hegyen elsirattam nemcsak hazámat, hanem a jövőt is.”
Népének múltja járt az eszében, ahogyan Flavianustól és Anselmus elbeszéléseiből megismerte. Könnyek kristályos tisztaságán keresztül most világosabban látta, mint valaha. A népáradatot, a hódítás vágyának szökőárját s a kemény, vad elszántságot: a barbárságot, a kegyetlen szokásokat, a szilárd szervezettséget, mely a harciasságból sarjadt. De látta az ősök szorgalmát is békés viszonyok közt, a föld s a jószág dolgaiban való jártasságukat, a műveltség és gazdagság felé törő akaratot ebben a réges-régen holt embertömegben.
És itt lejárt az idő, vagy színt és hangot váltott. Minden másként lesz ezután. Mintha hallotta volna a renyhe szürcsölést, mely az élet hangja lesz majd, ha az életben maradottak, a leszármazottak kortyolják napjaikat. Nyári állóvíz, áporodott nyugalom pocsolyája, télbe fagyott sors; ez lesz immár az ő hajdan oly hatalmas népe; világosan látta könnyein át.
Több mint három évtized múltán, amikor már rég az érett férfi, a tanult és sok próbát megállt titoknok széles körű emberismeretének is birtokában volt, de a lelkek és viszonyok tudományának is, akkor írta le magának és mindazoknak, akik majd művét olvassák:
„...szomorúság ért ott a hegyen ifjúkoromban, de nem kétségbeesés okozta. Szenvedtem amiatt, hogy látok, de gyönyörűségemre is szolgált érezni, hogy pillantásom tiszta. Bizakodás fogott el, bár nem volt benne öröm. Egy elhatározás fogant meg bennem ekkor éjjel. Egyszer majd elmondom, mi volt, vagy legalábbis utalni fogok rá beszámolómban, de csak hogy bizonyítsam, milyen fiatal és értetlen voltam akkoriban, s milyen ellentétes érzelmek dúltak bennem mindenek ellenére.”
Sokáig állt a meredély előtt. A sötétben felismerte a kanyargós árkot, melyben a patak folyt, csergedezett és öntötte vizét erdőn, bokrokon át. A homályban mélysötét volt, de felcsillámlott, amint fény érte felszínét. Fás-bokros partja meredeken emelkedett. Lejjebb folyóvá szélesült a patak, követ-földet szántó mind téresebb barázda, melyből megművelt földek sarjadtak, mint felemelt, párától ezüstös, sötétzöld szárnyak, egy óriás madár szárnyai.
Messze odalenn az elszórt tanyák házcsoportjai. Egyik-másikukban azok az emberek, akik nemrég őt üldözték bajtársaival, és megölték Sinualdot: ellenség, mely nemsokára az ország ura lesz, ha máris nem az, keményebb öklű, mint valaha. Égő tanyák, hajlékok füstje szállt. Sárga parázskupacokat látott, talán sápadt lángokat is a hold világánál. A bűnhődők voltak ott, a tűzbe égettek, a még élők, a foglyul ejtettek és a gyanúsak, a haldoklók, a halottak; és meggyalázott asszonyok, megcsonkított férfiak, síró gyerekek: a legyilkoltak és kifacsartak, a súlyos sebesültek, a feláldozottak. Ilyen volt a világ, a megművelt világ ma éjszaka. Az Üdvözítő hátat fordított neki.
Az erdőkben meg s odafenn a hegyekben férfiak lélegzettek, suttogtak, sopánkodtak és döntöttek így vagy úgy. Fiatalok, mint saját maga, vagy érett férfiak és öregek. Fatörzsek mögé hasalva, sziklák mögött ácsorogva lapultak, falujukat és szülőföldjüket nézve sírtak, vagy átkozódtak könnytelen szemekkel. Nem együket minden bizonnyal megbénította a félsz, megzavarta a gyűlölet és bosszúvágy. Határoztak, feladták a határozatot, más időkre halasztva; az időben reméltek, sok-sok időben, kanálnak meríteni, sajtárnak tölteni. Egyik-másikuk, akárcsak Johanniperto, a szakadék szélén álldogált ekkor éjjel az örvénybe meredve, mely napvilágnál és békeidőben Friuli egyik bűbájosan zöldellő és boldog völgye volt.
A szemlélődés e perceiben úgy érezte Johanniperto, hogy a föld lakhatatlan. Szeme ismét a csillagokat kereste. Sápadt, messzi fények. De a 776. év e kora nyári éjszakájának hűvösödő hegyi levegőjében szelídebbnek hatottak, s mintha az égi mezők magvetője minden eddiginél szebb mintákban hintette volna el őket nyugodt és hozzáértő kézmozdulataival. Úgy tűnt neki, ezek közt lehet az egyetlen nyughely: ott a béke.
A hold lassan vándorolt legfensőbb Urunk és fő-fő vazallusunk által megrajzolt pályáján a csillagsűrűben. Johanniperto sokáig elnézte, de nem csak a szeme csüggött rajta, hanem a szíve is. Nagy volt a hold, és barátian hívogató mint tartózkodóhely, erőd és haza. Rezgő sugarai, a fény és béke ezernyi ezer követe elöntötte a lelkét, mint enyhítő, hűs ital és a boldogság ígérete. „Ott álltam, mondhatni, az űr igézetében” – írja beszámolójában Johannes Lupigis.
Teste eltelt a holdfény ártatlanságával és csendes, átható erejével. A lovaglás és hegymászás utóhatása, a test fáradtsága s a gondok gyötrelme eltűnt. Az imént még úgy tetszett neki, szeme előtt buggyan elő a mélyből a föld minden csúnyasága és kegyetlensége. A Pokol bűze megkísérelt a természet kora nyári illatai és a tiszta levegő édes zamata fölé kerekedni. Már nem az kavargott körülötte. A Gonosz birodalmának csúfsága és bűze már nem fogott rajta. Szívéből a könnyeken keresztül mosoly tört elő, s érezte, hogyan formálódik díszes köntössé körülötte. Teste elváltozott. Fegyverei elasztak, kardja és tőre a sziklára hullt. Érezte, hogy lapockájából még láthatatlan, de erős szárny nő elő. Lelke új ereje fel akarta dobni a földről. Könnyeden, mint még soha életében, lépdelt a szakadék széle felé. Ott mélyet lélegzett, mint a búvár alámerülés előtt, és lebegve felemelkedett.
Kitárt szárnyakon siklott az erdős völgyek irányába, míg fülében zúgott a levegő, és kemény fésűként tépte a haját. Az Isten fésűje, gondolta. Angyalszárnyak repítenek a Menny és a hold felé.
Siklott vagy zuhant néhány könyöknyit kiszögellések és szakadékok felé, hogy nagyobb röpítőerőre tegyen szert. Az önkéntes vagy az űr hatalmasságától rászabott zuhanás oly gyorsan történt, s egy pillanatra oly irtóztató új súlya volt, hogy minden elsötétlett körülötte, és a sötétség keze homlokon sújtotta. De aztán elmúlt a pillanat, ő pedig nyomban ismét felfelé szárnyalt, nyugodt, biztos repüléssel: szállt, a földtől elszabadulva.
Mennyi időt töltött odakinn a terek csillagsűrűjében, később nem tudta megbecsülni. Az idő, mialatt a hold felé repült, nem azonos azzal, melyre akkor gondolunk, amikor a nap reggel és este közötti útjáról, az árnyak rövidüléséről és megnyúlásáról, a homokórában zizegő homokszemekről, a víz csepegéséről és a szív dobogásáról beszélünk. Az idő, melyben égi útja alatt tartózkodott s mely magába zárta, nem emberi idő volt, hanem valami más. Mérőeszközök és naptárak számára hozzáférhetetlen; csak más mértékegységgel mérhető. És ebben az emberi időnek már nem nevezhető valamiben szállt egyre közelebb a hold korongja felé.
Ez a csupa arany égi dísz és jótevő már messziről észrevette. Az ő kedvéért helyzetet változtatott, megnyugtatva, hogy nem az a gömb, melynek sokan képzelik, hanem lemez, aranytálca. Ez a tálca felfelé fordult, akár valami arc vagy nyitott isteni tenyér, és gyönyörű fennsíkká vált, készen arra, hogy felfogja, amint leszáll.
Egy darabig súlytalan örömben körözött a térség tágas mezői és füves tájai fölött, ahol aranyfény és ezüstcsillám nőtt, hogy alkalmas leszállóhelyet találjon. Lebegett lefelé a hold sárga füvére. Igen óvatosan, hogy szárnyait meg ne sértse, s amikor földet ért, széttárta őket, hogy hanyatt fekve kényelmesen pihenhessen.
Így feküdt egy ideig, a csillagokat szemlélve feje fölött. Szép, szabályos és meggondolt szerkezetük volt; szögleteikből nem lettek szakadékok és gödrök, sarkaik nem szúrtak – nagyszerűbb művészetet, nemesebb formákat soha nem látott. Amilyen érzékeny ekkoriban volt, nem tudta megállni, hogy ne sírjon. Fogalma sem volt, meddig sírt: egy örökkévalóságon, egy emberi életen át, vagy csak míg egykét könnycsepp a földre hull az ember szeméből. Új, soha nem sejtett öröm ríkatta meg: öröm, hogy megszabadult a földtől; és míg édesen patakzott arcán a könny, álomba merült.
Öröme álmában sem múlt el, de valamelyes aggodalom is kélt benne. Eleinte béke és nyugalom töltötte el. Csillagfelhők és csillagok rajai bontakoztak ki az űrből, s úgy érezte, teremtésükben neki is része van. Nyomban tudta, hogy közöttük valahol ott kell lennie a földnek is. Csakhamar megértette, hogy minden elfordult, mégpedig oly mód, hogy nincs értelme a fentnek és a lentnek. Kitalálta, hogy éppen a föld az a fényekkel pettyegetett sötét lemez, mely feltűnőben volt a hold lapjának karimája fölött. A fények őfelé forduló szemek: itt is elérték földi szemek pillantásai, és valamennyiük között Angiláé volt a legragyogóbb és legerősebb. Aztán az a benyomás vett rajta erőt, hogy lezárt szemhéján keresztül álmában is látja, mint feketedik meg a hold arany füve azon a helyen, ahol fekszik. A holdbéli pázsit nem viselte el ruházatának és testének földi szagait. Nyugvóhelye, réti pihenője lassan mozogni kezdett alatta. Ezt a mozgást úgy értelmezte, hogy a hold viszolyogva vonaglik.
Álmában megértette, hogy a hold csalódott, és igyekszik szabadulni tőle. A mozgás nem szűnt, s a hold felszíne olyan lett, mint viszkető bőr, mely élősdieket akar lerázni. Nyugvóhelye elvesztette kezdeti biztonságát, mivel teste ellenszenvessé vált számára. Ismeretlen erők, magának a holdnak ellenérzése folytán csúszott vagy tolódott ki a holdkorong széle felé. Még jelenlegi és földi méretekben jelentékeny súlytalansága is olyan teher volt, hogy a korong lassacskán kezdett visszadőlni természetes helyzetébe. Bőre nyugtalansága miatt a hold megbánta, hogy készségesen befogadta, s most fénylő felszínét, óriás arcát ismét egészen az emberek földje felé fordította, a világ teremtésétől fogva érvényes örök rend szerint. Johanniperto csakhamar érezte, mint siklik lefelé egy barátságtalan lejtőn. Igyekezett megkapaszkodni, de a sugárfű, melybe belemarkolt, elszakadt vagy gyökerestül kifordult a holdbéli televényből, a hold bőréből, és kialudt; a keze nyomát fekete foltok jelezték. Megfeszítette erejét, hogy súlytalanságát megőrizze. Szárnyai csapkodtak a kavargó és egyenlőtlen fűszálak fényében, de a holdsugarak elpattantak, és szárnyai a semmit kavarták. Csúszva siklott le a holdkorongról, ki az űr megszámlálhatatlan csillagai közé. Hosszabb-rövidebb ideig ott szállt vagy bolyongott közöttük tájékozódni képtelenül. Válla, háta, homloka, könyöke és térde kisebb-nagyobb csillagokba ütközött, amint irányt vesztve sodródott a csillagok rajai közt; vad, váratlan kín csapdosta, és félelem fogta el. Teljesen beleveszett az űrbe, nem is sejtette, merre jár, és merre van a föld. Nagy, súlyos fáradtság nehezítette; szinte végkimerülés. Kis idő múltán feladta; nem is próbált továbbrepülni. Megint érezte: hogy zuhan; esett lefelé rémült vagy fenyegető csillagok és szilánkokra tört holdsugarak között, és egyszer csak hirtelen minden sötétbe merült körülötte.
Felébredt. Hanyatt feküdt. Illatok. Fű. Virágok. Rekettye, gondolta. Szemhéja ragacsos volt, ahogy kinyitotta. A hold haladt az útján a messzi magasban, ő meg ott hevert a gyér világosságban, mely vékony ágak és vesszők rácsán szüremlett le rá. Fölötte rekettyebokor, rekettyerács. Homloka sajgott. Valami meleg szivárgott a szeme két sarkába. Vér. Karját felemelte, hogy letörölje, s érezte, mennyire fáj a könyöke meg a háta. Visszadobtak a földre, gondolta. Ki, ide a hegyre. Alattam a Pokol. Messze már az űr jótéteménye. Elér a Pokol hatalma. Hol vagyok? Itt a két világ között.
Sokáig feküdt így: kinyitva, becsukva szemét, majd újra kinyitva. Fogyott a hold világa, sötét lett. Johannipertót álombéli hangok moraja, illatok lehelete, álom nyomta el. A nap új, bizonytalan fénye keltette fel újra. A homlokához nyúlt, fájdalom szúrt a karjába, újra ott volt a kín; sajgott a homloka. A vérzés elállt, a sebek széle száraz: alvadt vér. Megtapintotta a fájást, majd visszakapta ujjait. Csillagba ütköztem, gondolta. Vagy a holdkarimába. Sebes marad a homlokom. Ez lesz az ismertetőjelem. Új nevet is kapok talán. A Holdvaras, fogják majd rám mondani.
Ismét körülvették a föld és erdő, a hegyi levegő, a lombok és virágok, a kora nyár illatai. A rekettye erősebben illatozott. Árnyékos fekvőhelyéről látta, mint árad szét a nap fénye a hegyeken, mintha dús edényből, óriás serlegből, az élet és a nappal sajtárjából csorogna. Téres, világoszöld felületekben és arany foltokban folyt erdős völgyeken és síkokon. Johanniperto oldalra fordult, és fejét felemelve széttekintett az erdős magaslatok, megművelt dombok és síkságok fölött. Odalenn gyújtogatás füstjei. Messze dél felé felsejlett a tenger. A föld szépsége? – gondolta. Új reggelre virrad otthonom, a föld. Az éjszaka végig égett.
Egy kiszögellésen feküdt, a meredély egyik sziklapolcán. Nagy keservesen felült. Valamivel fölötte a szikla széle, alatta a szakadék. A fejét kidugva új, keskeny sziklapolcot vett észre, mely egy sziklarésig nyúlt. Talán le tud rá ereszkedni. Próbálgatta a lábát, karját és hátát: mindene fájt. Keze, karja és lába csupa horzsolás, de sehol nem sérült meg súlyosan; nem tört el semmije. Ha itt maradok, míg a nap idáig ér, megláthatnak odafentről a hegyről, gondolta. Ha még nem hagyták abba az üldözést.
Elvonszolta magát a szikla széléig, és a rekettyébe csimpaszkodva lassan leereszkedett; cipője orra, majd egész talpa alatt érezte a sziklapolcot, s végül mellét a hegyfalnak nyomva ott állt rajta. Rövid, óvatos léptekkel feljutott a sziklarésig. Oly lassan haladt, hogy a nap sugara utolérte: melegét ott érezte az arcán. A hegyoldal csúszós volt, hűvös, és még csillogott az éjszakai nedvességtől. Kövek hullottak alóla le a szakadékba. Üzenetet visznek rólam egész le a Pokolba, gondolta a nyomasztó pillanatokban.
Sok időbe telt, míg a bozótban átkúszott a keskeny, meredek hasadékon, de végül is felért a bükkösbe. Angila neve volt a fülében meg az ajkán, miközben végiglopózott a fennsík peremén az erdőben. Odafenn megállapodott és végigtekintett lába alatt a völgyön és a síkon. A messzi távolban felgyújtott tanyák újabb füstoszlopai szálltak föl, szétterülve, mint ködkígyók és ködvonulatok a reggeli nap sugarában.
Megtalálta fegyvereit és elemózsiáját, és beljebb húzódott az erdőbe. Tagjaiban a föld fáradtsága. Pihent, evett, s aztán aludt a bozótban. Magasan járt már a nap, amikor hangokra ébredt. Hirtelen felült, és figyelt. Lovak és emberek: most már tisztábban hallotta. Kutyákat is hoztak a hajtóvadászatra; frankok; fiatalok után kajtatnak a hegyben; a csaholás lentről hangzott, a pataktól, íját, nyilát kezébe kapva ült. Ha megtalálják, nem lesz ideje menekülni. Azt pedig, hogy ártatlan vadász, kószáló suhanc, aki nem is tud a háborúról, úgysem hinnék el neki.
A frankok nem kapaszkodtak föl egészen a fennsíkra. A patak körül jöttek-mentek, és nyilván a bozótot fésülték át mindkét parton; úgy látszott, nincs sok idejük. Egy idő múlva magukhoz füttyentették kutyáikat, lóra pattantak és elnyargaltak.
Egész napját a bozótban fekve töltötte. Estefelé újból emberi hangokat hallott lentről az ösvényről. Egy fa mögé húzódva látta, hogy férfiak jöttek Sinuald testét elvinni. Barát vagy pap is volt velük: rekedten, szomorúan kántálta imáját római nyelven.
Amint sötétebb lett, s mielőtt a hold a hegy fölé emelkedett volna, útnak indult. Sántikált; sajgott minden porcikája, feje nehéz volt. Felfelé igyekezett az ösvényen, botladozva, tántorogva; olykor elesett, majd kínos-keservesen feltápászkodott; ment egy darabot, gyakran megpihenve. Végül, egészen fenn a magasban, kísérőtársul mellészegődött a hold. Távoli, hideg fényét gúnyolódásnak fogta fel.
Az egykori határ közelében jutott le új völgyekbe az ottani tanyákhoz. Fegyvereit az erdőben rejtette el, de mindenki tudta, honnan jön; nem ő volt az egyetlen menekült ezekben a napokban. Egész nyárig odafenn rejtőzködött. Akkor kapott megbízható értesítést, hogy a menekültek félelem nélkül hazatérhetnek.
A frankok nem fosztogattak túl sokat Forojuliban és környékén, s nem is öldököltek annyit, mint várni lehetett volna. A fosztogatók keze általában kíméletesnek mutatkozott arrafelé; fáradt volt talán, vagy nem vesztegethetett időt apróságokra. A lázadás leverői nem értek rá; a katonáknak vissza kellett térniük nyugatra, és fontosabb tennivalók vártak rájuk északon is, mielőtt az Éjfél Honában elhervad a nyár.
A felkelés mindegyre inkább csak húsvéti álomra emlékeztetett. De a város és vidék jó néhány parasztja nem tért vissza a nyugati és déli hadakozásból. Egyik-másikuk eltűnt: meghalt vagy fogságba esett. A hírek szerint Bertoald Lupigis és fia, Warnefrit fogoly volt Frankhon egyik várában vagy annak pincéjében; ugyanez történt Rodgaud herceg fiaival, testvéreivel és sok közeli hívével. Más hírek szerint Rodgaudot, Felixet és Stabilinust még a felkelés elején, az első vereség után külön-külön kivégezték.
Angilát elhurcolták; hogy hová, senki nem tudta Forojuliban. Egy nemrég nemesi rangra emelt és messzemenő meghatalmazással rendelkező királyi nótárius és jegyzőkönyvvezető vitte magával, amikor a már védtelen várat átkutatták és részben ki is fosztották. Giseverga hercegnő különös módon a városban maradhatott; átköltöztették Liutához a Lupigis udvarházba, ott viselte gyászát vadul, némán, hangos zokszó nélkül a szép szál, tiszteletet parancsoló asszony, míg el nem érte a halál. A várban egy Harmolt nevezetű vazallus székelt, Carolus király nevében osztva a parancsot további intézkedésig.
Amikor Johanniperto a kamrába lépett, Flavianus felkászolódott hosszú, csupán egy ízben megszakított pihenőjéből, és vizenyős, rövidlátóan hunyorgó szemmel alaposan végigvizsgálta. A háború, a dúlás és a gond nemcsak hogy nem soványították le az öreget, hanem még valamelyest ki is gömbölyítették. Bizonytalan lábakon állt az ágya mellett, először görnyedten és gyakorlatlanul, ám nyomban délcegebbnek és keménykötésűbbnek hatott, mint valaha: pihenten, tettre készen.
– Egészen más az arcod, Johannesem – mondta. – Más a tested is; felnőtt férfié. Most te vagy itthon Forojuliban a helyettes családfő: ugye tudod? De azért talán csak nem fordítasz hátat a tudománynak? És már meg se ismered a kis Pertót és az okos Johannest?
– Eszembe se jut – mondta Johanniperto.
– Az idő nem áll, Johannesem; változik az is, akár a te arcod. Most az az idő lesz soron, amikor sok és alapos tudásra lesz szükség idegen népekről, szokásaikról, nyelvükről. A frank hasznos nyelv, hasznos tájszólás, vagy nevezzük akárminek a hangjaikat. Hasznos.
Ismét hunyorgás, szemrevételezés.
– Mintha hosszú utat jártál volna meg, Johannesem. Hegyben, tengeren, sok éven át.
Johanniperto az öreg hogyléte iránt érdeklődött.
– Szívből remélem, hogy valamelyest kipihented magad, Flavianus – mondta gúny nélkül, talán mindössze kissé ironikusan.
– Én is azt remélem – vágott vissza Flavianus élesen. – Itt még lesz szükség kipihent, okos emberekre! Mi lesz a tanulásoddal? Segíthetek? Gondolod, hogy még segítségedre lehetek valamiben? Mivel akarod kezdeni?
– Most elsősorban a szántás-vetés jár az eszemben felelte neki Johanniperto.
Nyár derekán levél érkezett Anselmus diakonustól. A diakonus pontosan volt értesülve mindarról, ami szülőföldjén történt. Azt óhajtotta, legfiatalabb unokaöccse menjen le hozzá Beneventumba. Johanniperto visszaírt, hogy most nem engedi a birtok gondja, de nyelvtanulását úgy-ahogy folytatja Flavianus vezetése alatt. Írta, hogy nagyon hiányzik az apja és Warnefrit, s nagyon nyugtalanítja Conald sorsa. Tudnak-e valamit róluk Beneventumban? Meg Rodgaud lányáról, Angilpertáról?
Okosan kézben tartotta a birtokot, az adókat és a kereskedést, miközben különféle forrásokból igyekezett megtudni valamit apjáról, bátyjairól és Angiláról. Azt a felvilágosítást küldték neki Forojuliba, hogy Rodgaudot nyugaton kivégezték, és Stabilinust és Felixet is kegyetlen módon legyilkolták, de Rodgaud fiai állítólag túszként élnek Frankhonban. Bertoald Lupigis és Warnefrit – így a hír – életben van valahol odafenn: Mettisben, Totonisvillában, Lugdunumban, Lutetiában vagy Aquisgranumban. Tudni vélték, a hír tudni vélte, hogy látásuk és testük minden része épségben maradt.
Angiláról senki nem tudott semmit. A város és vidéke őszintén elsiratta az általános gyászban. Az volt a hiedelem, hogy meggyalázták, eladták vagy meghalt, s úgy beszéltek róla, mintha csakugyan Warnefrit menyasszonya lett volna.
Conaldról sem tudott senki semmit, még a hír sem.
Flavianus, aki szemlátomást alaposan kipihente magát, tettvágytól feszült. Több levelet írt oly tudós és szép nyelvezeten, amint csak telt tőle, s utazók kezére bízva küldte el őket. Ticinumba, Totonisvillába és Aquisgranumba, Spoletumba, Beneventumba és Rómába voltak címezve. Leveleiben a hétköznapok gondjai, az eltűntekért való aggodalom, alázatos esdeklés és könyörgés keveredett, és igen sok szó esett az elmúlt nyárelő reményeiről, a nyár súlyos és gazdag gyarapodásáról, a birtok munkáinak állásáról, voltak bennük bibliai és egyéb idézetek, asztronómiai és nyelvészeti elmélkedések, sok fohász Istenhez, Isten fiához, a Szűzanyához és számos szentekhez. Nem volna könnyű megmondani, eljutott-e minden levél a címzettekhez. Mindenesetre egy válasznál többet nem kapott, s ez Anselmus diakonustól érkezett. Jó válasz volt, kisebbszerű értekezésekkel a következő tárgyakról: a nyelvek terjedése a hatalom eltolódásaival; a diplomácia időszaki fölénye egyéb fegyvernemek fölött, a szavak igazi jelentései, s más efféle, azonkívül még néhány rövidebb költemény. A levél végén annak szükségét hangoztatta a diakonus, hogy minden körülmények közt bízzanak Carolus királyban, Hadrianus pápában, s el ne veszítsék jó alvókájukat, vagyis őrizzék meg lelkük nyugalmát.
Ősszel, a termés behordása után Johanniperto ismét nekifogott a tanulásnak Flavianusszal. Úgy fogta fel, mintha kolostorba vonulna. Tudatában volt, hogy az egyházi pályát nem tudja összeegyeztetni a birtok vezetésével, a kereskedéssel meg a saját, a felszín alatt nyugtalan lelkiállapotával és a jövőt illető terveivel. Tovább tanulmányozta népe történetét, amint Flavianus emlékezett rá s az írásokban olvashatta. Az öreg újra meg újra mesélte nagy buzgalommal mindazt, amit maga tanult volt a gótok és frankok vándorlásairól meg birodalmairól, és szívesen elidőzött a meroving hatalom körében. A nyelvek gyakorlásában még nagyobb buzgalomra serkentette Johannipertót, mint azelőtt, különösen a görögben, mely olyan fontos a régmúlt és a vallásháborúk tanulmányozásához, s Isten és az ő szent fia szavainak tolmácsolásához, valamint a római nyelvben, mely oly nélkülözhetetlen az igaz tudományban és mindennemű üzletekben és a politikában. Ezenkívül közösen fejlesztették tudásukat a frank nyelvben egy kelet-szász rabszolga közreműködésével, akit Utinában vásároltak, de aki azelőtt hosszú ideig élt Frankhonban, így múlt el a tél.
Bertoald legkisebb fia a következő tavasszal lett tizennyolc éves. Ifjonti vágya levetette a tudás takaróját (mint később önmaga írta). Egyetlen nő után vágyott csupán, de, akár bátyjai az ő korában, rabszolgalányokhoz fordult. Egyikük gyereket szült ősz utóján, egy kisfiút, de az csak egy-két napot élt. A rabszolgalány (meséli később) azok közé tartozott, akiket anyagi okokból, a súlyos adók miatt, kénytelen volt eladni.
Új tél következett; további tanulmányok. Vándoroltak a napok az ég boltozatán, és Johanniperto időnként nagyon egyedül érezte magát e világon. Igyekezett mind mélyebbre hatolni a szent emberek és asszonyok életét illető ismeretekben, meg saját népe sorsában és a mai napig tartó átalakulásaiban. Flavianus gyakran kérte, erősítse lelkét azzal, hogy papírra vet mindent, amire Rodgaud felkeléséből emlékszik, és minden alkalommal hangsúlyozta, hogy egyszer még fontos lehet minden apró részlet, bármily lényegtelennek tűnjék is a jelenben. – Majd ha egyszer arra lesz szükség, hogy gyorsan nagy könyörületért esedezzen az ember – mondta az öreg.
Johannes Lupigis írásaiban ezekről az időkről ez olvasható:
„Nem szívesen követtem szeretett tanítóm, Flavianus tanácsát. De később hálás voltam neki emiatt. Kegyes király Urunk, jelen császárunk azután is nagy jóindulattal hallgatta alaposan alátámasztott elbeszéléseimet, amikor csiszolt s nem nagyon bántó vagy sértő formában elébe tártam őket. Azt hiszem, magyarázó előadásom nem egy életet megmentett és sokak sorsát enyhítette.”
Harmolt, a frank vazallus, olykor-olykor felhívta a várba az otthon maradt vagy imént hazatért férfiakat. Harmolt magas, inas, girbegurbán csontos ember volt; hunyori szeme szürke, keskeny orra gumóján szüntelen csepp rezgett, mintha náthás volna; álla keskeny és csapott: szebb látványt is el lehetett képzelni nála. Lábát meggörbítette a lóháton és küldetésekben eltöltött sok év; egész teste oly nyugtalanul forgolódott, mintha mindig sietne és türelmetlenül várná az indulási parancsot; keze meg serényen gesztikulált, ha néha metsző és recsegő, néha csendes és tompa hangon kijelentett valamit. De az embereket és ügyeket hajlékonyan kezelte, sok tekintetben tudós és tapasztalt volt, és minden királyi parancsot gyorsan és megbízhatóan teljesített. Olykor nyíltan fájlalta egy-egy határozat következményeit, de nem változtatott rajta. Legföljebb feladatként az adószedést ellenőrizte, a kivetéseket intézte és ügyelt a nyugalomra. Elkonfiskáltatta a lovat-tehenet, de a parancsban nem volt keménység és fenyegetés: sőt gyakran oly barátian hangzott, mint szerény kérlelés.
Johanniperto is volt néhányszor a várban. Jól tudta megfogalmazni mondókáját, és Forojuli panaszait mindig lágy hangon adta elő, mint alázatos kérelmeket. Valamennyi alkalommal megkísérelte, hogy Harmolt révén értesülést szerezzen apjáról, bátyjairól meg Angiláról, és üzenetet juttasson el nekik. Barátságos ígéreteket kapott. Hogy a vazallus továbbította-e üzeneteit és érdeklődését, nem tudta; válasz nem érkezett.
„Ekkor, vazallusunkkal, Harmolttal érintkezve erősödött meg bennem a gondolat – írja Johannes Lupigis visszaemlékezéseiben –, hogy magam utazom kegyes királyunkhoz, Carolushoz, jelen császárunkhoz, bárhol legyen is. Meg kell mondanom: személyes sorsom ismét Rodgaud hajdani nagytermében dőlt el. Szavaink zaja, nagyon is kényszeredett nevetésünk, saját bolondos vagy megható elbeszéléseim ellenére üresnek és kihaltnak láttam e termet, ahol minden erőnket megfeszítve, mosolygó arccal, de gyászba borult szívvel igyekeztünk előnyöket kieszközölni magunknak, városunknak meg környékének és népünknek.”
A 779. év tavaszán újabb levél érkezett Anselmus diakonustól. Ismét hívta unokaöccsét le magához, Beneventumba.
„Azon az estén, szülőföldem egyik igézetes estéjén, kinn álltam házunk udvarán, elnézve a falak s a folyó fölött, fel, régi várunk felé – írja Johannes Lupigis. – Harmolt vazallus, aki nagy jóindulattal volt hozzám, minden bizonnyal hozzájárult volna utamhoz, hiszen komoly és fennkölt tudományokról volt szó. Ám habozásom még oly nagy volt, és birtokom s a város annyi kötelezettséget rótt rám, hogy remegett a kezem. Rövid tépelődés után bementem a nagyterembe, és azt írtam szeretett bácsikámnak, Anselmus diakonusnak Beneventumba és Mons Cassinusba, hogy anyám és a birtok miatt nem tartom lehetőnek, hogy akkor hozzá utazzam.”
Vonultak a hónapok. Az évszakok egymásba nyomultak és megváltoztatták egymást. A föld hozta a termést, tápláló vagy keserű kenyeret adva úrnak, elnyomott kisparasztnak és rabszolgának. A háborúk északon duhajkodtak, s mind több friauli fiatal verbuválódott katonának oda északra vagy nyugatra. Sokan csak vártak, nem is nagyon tudva, mire. Csak vártak.
És messze távol, pincékben és szállásokon egyre csak vártak a hadifoglyok és túszok. Óvatosan összeválogatott szavakkal és formás panaszirományokkal; márkikhoz, grófokhoz, vazallusokhoz meg udvari tanítókhoz és asszonyaikhoz intézett magasztaló versezetekkel; főparancsnokoknak és porkoláboknak dugott ajándékokkal próbáltak enyhülést és segítséget szerezni más várakozók, akik foglyaikra és elhurcoltaikra vártak, talán elfeledett, talán rég nem élő atyjaikra, testvéreikre és fiaikra. Olykor sikerült egyik-másikat kiszabadítani. Talán csak szerencse dolga volt. Egy megtört férfi, hajdani parasztkatona hosszú-hosszú utat téve jött meg a falujába, hogy meghaljon, hogy végre meghalhasson. A többiek, a tovább is fogságban lévők érdekében utolsó szavaival a király kegyességét és mélyreható célokat szolgáló jóságát magasztalta. Volt olyan, aki nagyobb szerencsével menekült, és saját hívei kíséretében tért meg: újra beiktatták őket régi méltóságaikba, és ráadásul még jutalmat is kaptak, amikor letették az új, örök érvényű esküt. De ilyen kevés volt. A többi várt tovább. Néhányan, többen, sokan meghaltak közben: belehaltak a várakozásba. Nem hiteles értesítések érkeztek halálukról, de soká tartott, míg ezek is megérkeztek. Az értesülés gyakran nem volt több találgatásnál.
Johannes Lupigis csak 781 őszén indult végre útnak bácsikájához, a diakonushoz, az újabb felszólításra. Sejtette, hogy a frank királyhoz a beneventumi és római kerülő a legrövidebb út. Liutperga asszony úgy sírt, mint aki örökre búcsúzik: most már nem marad senkije, mondta. Ekkor Upert és Fulco vette át a gazdálkodást Liuta és Flavianus irányítása alatt; az öreg igen járatos volt a földművelésben. A kereskedelemmel csaknem teljesen felhagyott a birtok.
Johannipertónak többrendbeli elintéznivalója volt, és egymást keresztező gondolatok és tervek forrtak benne. A három legfontosabb teendő közül először is valami módon meg akarta találni és kiszabadítani Angilát és az édesapját. Másodszor szerette volna kiszabadítani Warnefritet, és kideríteni, hol van Conald, ha még él. A harmadik fontos teendőt említeni sem merte senkinek, sőt saját magában is alig-alig suttogta el.
Útnak indulása előtti este újból egyedül állt kinn az udvaron. Nem ivott, mégis majdnem úgy viselkedett, mint Warnefrit egyszer régen valamikor. Furcsán hadonászott és fintorgott, és mozdulatait sem visszatartani, sem megfékezni nem tudta értelmével. Vad szavakat morgott. Könnyektől félig vakon meredt a folyón túl a vár kivilágított ablakszemeire, mintegy ismert árnyakat sejtve mögöttük. Suttogva ismételte el ígéretét, melyet önmagának tett Utinától északra a hegyekben: mihelyt megteheti és alkalom kínálkozik, megöli Longobardia urát, Carolus frank királyt.
Johannes Lupigis Aachenben, a 813. év június havában: Négy évig tartó várakozásom alatt odahaza Forojuliban szüntelenül fülembe csengtek a jajszavak a messzi Frankhon felől; Beneventumban pedig, távol szülőföldemtől, békés tanulmányok és egyéb örömök között, mintha még erősebben hallottam volna őket.
Elnézve magam tükrömben, láttam, hogyan csap arcomba a sok jaj. A tükör, ezüst kézitükör, Adelperga hercegnő ajándéka; ajándék fiatalságomnak, amint maga mondta valamikor. Emlékszem, hogy emelte föl a tükröt, és ifjú arcomat fürkészve igyekeztem eldönteni, kié vagyok és mi vagyok. Ahogy ott láttam magam, oldalt hajtva fejem, miközben szürke szemem szürke szemembe mélyedt, így szólt hozzám tükörszám: Te figyelő! Aki visszafelé figyelsz az időben, és megkísérted a holnapot kifigyelni – te akarod befogni füled, hogy messze északról és nyugatról ne halld a jajt! Pedig, pedig... hallani fogja füled szakadatlanul!
Most már, amikor van áttekintésem, és teljes egészében át tudom fogni azt a harminc esztendőt, mely alatt kegyes királyunk és jelen császárunk meghódította világát; most, amikor az éveket, önmagam illetően, egyetlen gondolatban tudom összefogni, ezt alig-alig teszem másként, mint e szavakban: Te figyelő!
Még megvan az a tükör, itt Aquisgranumban is. Ma reggel megnéztem benne arcomat, mielőtt bementem volna immáron élemedett korú, de meg nem fogyatkozott erejű uralkodónkhoz, aki most, a mogontiai híd leégése után ismét köszvényétől szenved. Kegyes Urunk összehívta a rendeket; munka vár rám. Mint régen is, mint érett férfi koromban mindig, arcom vonzó; a tapasztalt udvaronc arca. Hálát éreztem a tükör iránt: nemegyszer hasznomra volt. Segített annak elhárításában, hogy olykor igen csüggedt bensőm ártson külsőmnek. De a frankhoni jajszavakat sokszor hallottam azokban az esztendőkben, amikor kegyes Urunk meghódította világát. Fülem fogékony volt Radbertusnak, a nagy tudományú hírhordozónak élénk csevegése iránt is, eseményekről s emberekről, akiket örökre eltűntnek véltem. Szemem mind többet látott a színjátékból: a világból. Fülem mind többet hallott zaj és csend közepette. A csendben hallottam a jajt Forojuliból, Rhaetiából, Burgundiából és a birodalom más vidékeiről. Tíz évre becsülöm azt az időt, mialatt a legerősebben jajongtak: egy szakasz csupán egy ember életében, de egynek-egynek, jó néhánynak a teljes élet. A mi kegyes császár Urunk hatalmi övezetében élő népeknek rövid órácska mindössze az úton. Istennek: semmi. Időnként megkísértett a gondolat: ilyen rövid időcske számára nem is létezik. Természetesen úgy értem, hogy számára bizonyos tekintetben nincsen olyan kurta idő, oly piciny időszilánk, mint tíz esztendő.
Amikor felveszem a tükröt olykor reszkető kezemmel, mintha a hercegnő képét látnám figyelő fejem mögött. Nagyon szép asszony volt; nagyon édes volt egy levegőt szívhatni vele. Képe nem a tükör felületén maradt meg akárki számára láthatóan, hanem a felszín alatt, nekem. Már sok esztendeje halott. Nekem még ma sem.
A beneventumi várban külön kamrácskát juttatott nekem, hogy – mint mondta – ne zavarhassam bácsikámat, Anselmus diakonust fontos kutatómunkájában és kimagasló költészetében, s hogy jó kilátásom legyen a római színházra, Hadrianus császár művére; Traianus diadalívére, meg a két folyóra, valamint a hegyekre. Nagy sarokszobám azonban mindenekelőtt úgy feküdt, hogy ne zavarjam szükségtelenül a nagytekintélyűt, amikor a várban vendégeskedett. A hercegnő szerette a diakonust, aki házitanítója volt már korábbi királyunk, Desiderius udvarában Ticinumban, melyet egyre gyakrabban neveznek Papiának, azután meg Beneventumban, amikor ifjúkorában ide került; Anselmus verseket írt neki, hogy mulattassa és dicsőítse; összeállított számára egy római történelmet, s amikor annak jött el az ideje, a hercegasszony sírversét is ő fogalmazta meg.
Egyik nap, amikor Arichis herceg, már az Égben maga is, vadászaton volt, vagy titkos, de mindenki által ismert úton Neapolisban, avagy titkos, de majd mindenkitől ismert úton Hildeprand hercegnél Spoletumban, a hercegnő megajándékozott a tükörrel, néhány kedves szót ejtve ifjúságomról. Ő volt az első, teljesen érett szabad nő, akit tulajdonképpen szemügyre vettem, és valamelyest kézzel is érintettem. Dicshimnuszokat zengtek forró, szilárd hitéről, mélységes istenfélelméről, azonban mint említettem, igen szép asszony is volt. Elképzelhetetlen, hogy a földön és levegőben settenkedő, áramló és lebegő férfivágy el ne jutott volna szívéhez, s ne keltett volna benne figyelmet és oly hangulatokat, melyeket azután ő visszatükrözött, mint képet tükröző tükrök a tükörképek sokaságát, ez esetben vágyról, sóvárgásról – a végtelenségig, míg csak ki nem alszik a fény. Különösen a szemére emlékszem: igen kék szemére, melynek pupilláját arany csillogás övezte; bőrének, mármint fedetlen bőrének lágy, árnyalatokat váltó arany derengésére, és ajkaira, melyeket néha rúzsozott.
Oly szép, érett alakja gyakran állt közelemben, különösen akkori beneventumi tartózkodásom második esztendeje alatt, amikor is a frankhoni jaj oly élesen visszhangzott a szívemben. A király egyik fiatalabb hírhordozója, a szász Radbertus néhány napig a várban időzött és szokása szerint ki nem fogyott a mondanivalóból, mivel nagyon szerette a saját hangját, ám nyíltan soha nem válaszolt foglyokat illető kérdéseimre. Nyugtalanság kínozott, s ekkor lépett mellém a hercegnő. Egy ízben, csupán az egyetlen alkalommal Józsefének nevezett. Nem kívánom itt azt állítani, hogy teljes joggal. »Én Józsefem – mondta –, fiatal, komoly, tudós Józsefem.«
Ennek következményeképp sokszor elbeszélgettünk. A hercegnő lakosztályában vagy kis szobájában üldögéltünk, vagy pedig ő jött az én szobámba – ami nem szokásos, és csak titokban történhetett. Főleg olyankor találkoztunk így, amikor a herceg vadászott, vagy úton volt, vagy az este folyamán sokat ivott, s így a hercegnőt nem foglalta el annyira a körülötte való gondoskodás. Valamivel negyvenen túl járt; virágzása teljében. Mindenről kifaggatott, ami szülőföldemen történt velem. Beszéltem apámról, anyámról, házitanítónkról, a római Flavianusról, akit még gyerekkorából ismert. Efféle találkozásainkkor elmeséltem a holdba szállt Adaloald paraszt történetét, s más hasonló eseteket. Szót ejtettem Rodgaud herceg gyermekei fölötti aggodalmamról. Akkor már tudtuk, hogy egykori hercegünket megölte kegyes Urunk haragja. Beneventumban mi nyíltan beszélhettünk effajta eseményekről. A hercegnő élénk figyelmétől felbátorodva kifejeztem gyanúmat, hogy Rodgaud fiai valószínűleg fogságban vannak odafenn Frankhonban, talán Lutetia Parisiorumban vagy Lugdunumban. Futólag és könnyedén arra is utaltam, hogy Rodgaud lányát elhurcolták, de a nevét nem említettem. De maga a hercegnő mondta ki: »A kis, gyerekes Angilperta! Azóta már ő is felnőtt lehet...« Több szó nem is esett aztán róla. Nem szóltam saját holdbéli utamról sem; nem tudom, mért hallgattam el. Talán féltem, hogy elfog a sírás; ifjonti érzékenységem miatt még mindig sok kellemetlenségben volt részem.
Több mint harminc év múlt el azóta; Istennek semmiség, országoknak egy csipetnyi, de nekem az egész érett férfikor. Tükrömben végignéztem, hogy tükröződik arcomon, ami történt, aminek történtéről értesültem, amit hittem és reméltem; és láttam saját kételyem is. Felszíne el-elsötétült, de letörölgetve kitisztult megint. Jelenleg szolgáim tartják fényesen.
Ám a frankhoni jaj szólt szakadatlanul amaz éveken át is, midőn Italia nyugalma láthatólag zavartalan volt. Saxonia erős markok szorításában hánykolódott; számos és sorozatos hadjárat szántotta, és állt a harc, míg csak Witukind, a lázadó, igaz hitre nem tért, s el nem halálozott; azonban ráncba kellett szedni e földet. Mint fensőbb, befolyásos és széles áttekintésű körökben látták, a spanyol határsáv biztonságba helyeztetett. Lassú ár, nyúlós szurokér módjára avarok nyomultak be Baiuvariába, de visszaszorították őket. Az egyik királyfi nyomába szegődött a visszavonuló vakmerőknek, és remélhetőleg rájuk adta az utolsó kenetet. Forum Iuliiba új hercegek jöttek. Isten és földi uralkodónk, jó urunk és királyunk ezek egyikét, Ericet, a király hű katonáját és a hitetlenség üldözőjét szemelte ki, hogy az avarok pogány fészkeit lerontsa. Eric herceg nagy és értékes zsákmánnyal tért vissza Pannóniából kegyes királyunkhoz, Carolushoz. A zsákmányt ama sokak között osztották szét, akik rászolgáltak a jutalomra: hadnagyok, püspökök, udvaroncok és mások részesültek ily módon nagy jótéteményben. Úgy kell tekintenünk, hogy a zsákmányt Isten adta nekik, de a király keze osztotta szét.
De a frankhoni jajszavakat csak hallottam éjjel-nappal, éveken át. Morajlottak, mint a tenger vagy rengeteg erdők. A szél hullámot ver, és cibálja a fák koronáját. A hullám nem hangtalan, amint megtörik a parti szirteken. A széltől letört ág recseg, amint lehull. A csendes kolostori magányban, szorgalmas kezektől papírra vetett iratok sorai közül előszüremlett e moraj: szárnyra kelt az írások lapjairól. Kegyes királyunk, Carolus, az Isten keze lett, az Üdvözítő ökle, mely tudja, hol és mikor kell lesújtani. Az Egek Ura a 782. évben mindentudó bölcsességében szigorított bírságokat vezetett be Saxoniában a mi nagy földi uralkodónk segítségével. Minden hitetlenség kemény bírsággal sújtatott. Kegyes Urunk irattárainak jelentései és törvényszövegei szerint ebben az évben minden gyermeknek fel kellett vennie a keresztséget az igaz hitben. Amennyiben valaki hallgatott volna az ördög vonakodásra buzdító gonosz tanácsára, ki volt rá szabva a bírság összege: százhúsz silling nemeseknek, hatvan a többi szabad polgárnak, 30 az alacsonyabb sorúaknak. A megátalkodott ellenszegülők annak rendje és módja szerint egy magányos zugba jutottak, hogy ott sóhajtozzanak, panaszkodjanak és jajgassanak – egyedül vagy már régebben gondozásba vett sóhajtozókkal, panaszkodókkal és jajgatókkal. Egyetlen józan és keresztény gondolkodású embernek nem volt s nem is lehetett ellenvetése a dolgok ilyen rendje ellen. Igaz, a bűnhődők jajgattak és sóhajtoztak, de hát Isten ellen foglaltak állást a perben, és ki ne látná be, hogy rászolgáltak, hogy hitszegésükben ne legyen köszönet?
Tükrömben követhettem az évek futását. Láttam benne, hogy változik a világ. Várak épültek, új városok alapját rakták le. Alkalmi nyaralóhelyek királyi kvártéllyal és jó vadászterülettel kastélyt kaptak. Gyógyforrással, fürdőkkel rendelkező téli szállásokból városok lettek, és csakhamar a főváros névre hallgattak. Ingulenheimet kiépítették, Noviomagumot is, öreg Aquisgranumunk pedig mindjobban rangosodott s a birodalom központjává kezdett fejlődni. Pincéket ástak, ásók, kapák gödröket vájtak a földbe. Kőművesek és kőfaragók, ácsok és asztalosok gyülekeztek mindenfelől; jó idők jártak szabókra, csizmadiákra, és nyüzsgő tömegükből új építőmesterek, építészek, művészek és udvari szállítók támadtak. Még pohárnoknál alacsonyabb rangú tisztségviselők is járhattak olykor selyemköntösben. A birodalom nagy területén körmenetek vonultak új vagy újjáépített templomok és kolostorok felé. A tengereken kincseket hordozó hajók himbálóztak. Sok rangos tisztségvadász és szerencselovag ringatózott rajtuk, s nyergeik, fegyvereik, találmányaik s irományaik velük új, magas hivatalok és frissen aranyozott szerencse felé. Iszákos – igen, mi tagadás –, iszákos, cifrán kikent-kifent papok és szerzetesek kerekedtek föl Northumbriából, Wessexből, Merciából és más külországokból, átringatózva-lengedezve a tengeren, az új városokban és kastélyokban vendégeskedve, különféle konyhákat, borokat és egyéb élvezeti lehetőségeket ízlelgetve útközben kegyes Urunk szállásai és Róma felé. E kolostori nép nem egy tagja tudást hintett szét útján, mások meg elvesztették nemcsak tudományukat, de életüket is. Gyarapodott az égi igazságok és földi dolgok ismerete. Tükrömben látni véltem, hogyan pörögnek kősírjukban morcos, réges-rég elhalálozott hadnagyok, akik kardról-lovakról többet tudtak, mint irományokról; csak úgy zörgött a csontjuk az új idők félelmétől. Felsőfokú királyi iskolák nyíltak. Frank hercegek ültek az iskolapadba, a mesék világából kölcsönzött tanulónevek alatt; frank hercegkisasszonyok tanulták parancsszóra a görögök nyelvét, hogy politikai házasságra megfelelőek legyenek, s jó üzletet lehessen kötni velük, dús haszonnal, keleten, Bizáncban. Felvirradt a művelődés új hajnala. Kegyes Urunk is ott ült a tanteremben mint tanuló, hallgató, vagy maga is tanár; filozófiai rejtvények és találós kérdések szerkesztője. Mindig volt, aki segítse leleményét; királyi hatalommal és nagy kegyességgel hódította el más leleményesek szavait, és kedvét kereső segítői találós kérdéseit királyi magasságba emelte. Lelkem megőrizte e talányok egyik-másikát; különösen jól emlékszem a három emberről szóló királyi és alcuini kérdés-feleletre. Egyikük soha meg nem született és csupán egyszer halt meg. A második egyszer született és sose halt meg. A harmadik is egyszer született, de két ízben is meghalt. Ezt az Ádámról, Illésről és Lázárról szóló találós kérdést én kiegészíthetném egy negyedikkel arról az emberről, aki legalább háromszor született és halt meg: de csak színleg született és élt, és csak színleg halt meg. Egyik neve Johannes Lupigis titoknok volt, egy beneventumi hercegnő ifjú kegyence, egy öregedő császár megbízható titkos íródeákja és földönfutó, ám részese annak az egész világnak, mely a leghatalmasabb földi úr birtoka.
Szívemben mégsem csitult a frankhoni jaj. Tükröm elém hozta a színjátékot a színek cseréivel s a megvilágítás összes változásaival; az embervadon s az emberóceán moraja nem ült el.
Ifjú voltam; Arichis herceg várában berendezett kamrámban állva úgy tartottam tükrömet, hogy a beneventumi tavasz simogató napja úgy verődött vissza a mennyezetről, mint puha labda vagy elpattanó szappanbuborék. Elém villant az arcom s az ő arca. »Neked adom, Johannesem – mondta –, legyen a tiéd. Bácsikádnak már nemigen van mit nézni benne: az ő arca már kész. Ő tudja, milyen, de neked még meg kell tanulnod a magadét. Sok mindent ki lehet az életről deríteni: több se kell hozzá, csak egy tükör.«
Tükörrel vagy anélkül – ő sokat kiderített róla. Ez meglátszott arcán és testén, beszédén és mozgásán, a szeme körüli finom ráncokon, amikor nem volt kifestve; telt és tapasztalt, de még fiatalos száján: e szájon, mely nagy kortyokat akart az élettől, s mélyen ivott az életörömök serlegéből. Ez benne volt férfira-nőre villanó mosolyában, amint pillantásával felmérte őket, felbecsülve, hogyan s mennyit lehet belőlük inni; milyenek mint serlegek, milyenek mint források vagy vetélytársak a forrás körül.
– Én oly sokat kaptam a költészettől – mondta a hercegnő, nem csupán a versekre értve.
Arcjátékom figyelve hallgatta, amikor Horatiust, Ovidiust, majd Paulus diakonust és nagybátyám, Anselmus verseit olvastam neki. Piros nyelvével megnedvesítette piros ajkát. A szavak szépséget és igazságot adtak napunknak.
A palota magas oszlopai közt feljött a nap.
A tükör megtelt a hercegnő mosolyával:
– Neked, aki még fiatal vagy, csupa öröm lehet tükörbe nézni.
Kétszínű gondolatok forogtak a fejemben: Angila nevére gondoltam, de a hercegnő felé fordulva az ő szemét kerestem: ilyen fiatal voltam még, s zavartan olvastam tovább:
Hófehér jel két szarva között,
ívelt, mint a háromnapos holdsarló...
A hercegnő pillantása a homlokom kereste; a tükörben láttam a sebhelyet, kezemmel eltakartam, zavartan, kétszínűén olvasva:
...mindent, életet, dalt – ha dal lett – te adtál...
– Hát igen, nagy öröm lehet neked tükörbe nézni mondta. – Nincs szükséged szolgára, tükröd tartani? Szobalányra? Szűz rabszolgalányra? Vagy hozzáértő tükörhordozóra?
– Köszönöm, nem, kegyes úrnőm – válaszoltam. – Nem esik nehezemre tartanom. És igazán ritkán nézek bele.
– Most azért tarthatom neked.
Magam tartottam; hozzá fordultam magányomban, a beneventumi eseménytelenségben. Szép tükör volt, ódon napkeleti munka. Felszínén és felszíne mögött még háborús és játékos történetek időztek; csak élesebben kellett odafigyelni, átlátni önmagunkon, s máris láthatta az ember, hogy így van. A herceg kapta valamikor Ravennából, ahol pátriárkák, exarchák és alájuk rendelt püspökök száz meg száz éve halott valamennyi – tükrözték benne szakállukat, hatalmukat, letűnt ifjúságukat. Fiatalemberek életük reményeit olvasták benne. A nők szépségüket és nyugtalan bánatot a tükör igazmondásában eltűnő szépségük miatt. Átélték a tükör könnyűségét és súlyát: bátorítás volt benne, vagy ítélet. Ezüst és bronz: fegyvernek sem rossz, ha odavágják, s a szép asszonyok (vagy a harag, vagy boldogság perceiben minden asszony) szívesen hordanak efféle fegyvert.
Egyszer, egy évvel később, egy másik asszony vágta hozzám a tükrét: haragjában vagy elkeseredésében, mely talán mégis boldogság volt a maga módján. Már nem tudom.
De beneventumi magányomban és ifjonti vágyaimban felfogtam arcomat tisztára dörzsölt, fényes felületén, és megfigyeltem minden vonását külön-külön. Még emlékezetemben a kép, s nem hiszem, hogy sokat változott volna – no persze, a kor. Homlokom, akárcsak most is, négyszögletesnek, dudorosnak láttam; a hold sarló-sebhely piros-fehéren világlott, és érzelmeim szerint váltotta színét. Hajamba mélyebb vöröses csillogás vegyült, mint amilyen odahaza volt. Szemöldököm dús, már akkor is, az orrtövemnél kezdődő függőleges ráncba vonva, ami azóta még mélyebb lett. Kíváncsian éber szempár: egy nőket vagy önmagát figyelő ember éles vagy barátságos kíváncsisága; nem is tudom. Inkább hasonlított Anselmus nagybátyáméhoz, mint apáméhoz. Orrom keskeny, egyenes; ajkam kívánatosan és vérbően duzzadt, még ha szájam sarka legörbült is – ami akkoriban gyakran megesett, azt hiszem; arcom azonban még nem vesztette fiatalságát. Állam hosszú, mint családunkban minden férfié, de mégse oly négyszögletesen széles, mint Warnefridusé, vagy nehéz s egyszersmind lágy, mint Conaldus bátyámé. Fülem szorosan simult a fejemhez, mint anyámnak. Nyakam erős, de nem oly vastag, mint a birkózóknak. Mellkasom domború, a hosszú gyerek- és kamaszévek ellenére, melyeket írások fölött görnyedeztem végig. Ha kedvem volt hozzá, elmondhattam magamról, hogy szép, daliás fiatalember vagyok.
Úgy emlékszem e tükröző percekre, mint a jövőt illető vizsgálatra: tudni akartam, ki vagyok, maradéktalanul. Maradéktalanul? Tanult ifjú ember? Fortélyos egykori harcos? Halál szemtanúja? Holdutazó? Ügyes fiatal gazda és kereskedő? Csalódott szerető, aki még nem szerethette az egyetlen igazit? Csábító? Elcsábított?
Eszembe jut Radbertus, a legerélyesebb nők rátermett csábítója. Nem hasonlított ahhoz az Agibertushoz, aki sajnálatos balszerencséje után az én kedves, okos és valamelyest tudós barátom is lett. Agibertus valami keménybe ütközött, ráment az egyik szeme s más valamije is, magának a vágynak a forrása semmisült meg benne, a forrás, melyből a nők inni kívánnak. A forrás elapadt, s ez meghozta neki a békét; meghozta neki a balszerencse meg egy asszony vak – jéghideg? tisztán látó? – haragja. Agibertus tüzes volt, de ügyetlen. Radbertus maga volt az ügyesség. Épp ügyessége és hozzáértése, biztonsága és az új, gyors győzelem fölötti meggyőződése tette türelmetlenné; türelmetlensége vagy igazi volt, vagy színészkedés, vagy mind a kettő, s hozzátartozott vonzerejéhez. Rátermett volt, de nem mindvégig. Mindig sietett, s ha elnyerte egy asszony kegyeit, sietsége még fokozódott, ahelyett, hogy csökkent volna, mint sok más férfinál. Sőt, még mielőtt teljesen övé lett volna a nő, akit meghódítani igyekezett; még mielőtt célba ért volna s még meg nem nyílt ölére áhítozott, esze már azon járt, hogyan tudja majd megcsalni minél hamarabb. Ilyen volt Radbertus, ellenségem is, barátom is.
Maradéktalanul?
Nem tudom, ki vagyok, és soha senki nem tudja meg, ki ő. Egy név? Egy arc? De hisz minden embernek oly sok neve van, vagy lehet; annyi arca van, vagy annyi arcot szerezhet! Cserélődik a lélek is: nemesedhet, aljasodhat – jól tudjuk. Senki nem nyugodhat meg múltjában, vagy ha megöregszik, gyermekkorában: senki nem lelhet biztonságot önmagában. A jelent azonban megragadhatjuk, mondván: ilyen vagyok most, ebben a percben.
Beneventumban akkor, fiatalon, tükrömet a fejem fölé emelve láttam testem lefelé-kifelé keskenyedni: furcsán összenyomott alak, mely magam előtt lebegett a levegőben. Valami falból meredtem elő: a padló volt. Mellkasom mintegy merészségtől és óriás vágytól feszülő boltív; így éreztem. Közvetlenül alóla dudorodott elő, himbálózva, követelő férfiasságom. De elfordítottam tükröm a gyönyör tájairól, s amint követtem tekintetemmel, beláttam, mily törékeny alapon nyugszik testi lényem. Láttam, hogy izmos karjaimat, súlyos fejemet, hatalmas mellkasomat, vágyakozó törzsemet rövid, egyre vékonyodó lábaim oszlopai, sőt karói hordák, melyek hüvelykujjam körménél nem nagyobb lábfejemen tartanak egyensúlyt. E kép mosolyra derített; mosollyal segítettem magamon, arra gondolva: ha most a tükör felszínén állnék és belepillantanék szédítő mélyeibe, egész más látvány fogadna: valami, ami darázsfészekként függ a tető alatt. Hatalmas, szilárd, erős lábfejek, vastag oszloplábak, a rájuk nehezedő kicsi súlyhoz képest nevetségesen masszív oszlopok. A mélyből egy emberpiramis képzete tárulna elém, mely biztos egyensúlyban áll a földön; egy groteszk alak: vastag combok, még elég tömör has, de már szűk mellkas; a vézna karokhoz képest hatalmas kezek, összenyomott váll és a legtetején apró törpefej, alig látható rovarfej. Ez hát a magabiztosabb ember! – gondoltam. Alul Isten vagy király, fölül pedig légy!
Leengedtem a tükröt, s arcomba néztem, hogy mosolyom tanulmányozzam. Fejem jobbra dőlt valamelyest; hajlása akkoriban nemigen volt észrevehető, csak épp hogy egy kicsit; most már jobban nekigörbedt. Egy figyelő feje; hajlása előzékenyen tartózkodó. Egy figyelő feje: bár ez a fej akkor talán erről nem is tudott, így tartja a fejét egy udvaronc hercege, királya, császára előtt. Illendő mosoly készenlétben – jól begyakorolva, a belső ellenállás leküzdése után jól kidolgozva. Hálómosoly, melyet azért vetnek ki, hogy barátot, uralkodót, tudóst és nőket fogjon: fiatalt védencnek, anyait pártfogónak, s hogy megfogja férjeiket is, parancsolóikat, s támogatva hatalmasakat.
Egy figyelő arca. S már akkor, Beneventumban rajta volt annak a mosolya, aki készen áll, hogy hamarosan felkerekedjen más tájak, más hatalmas férfiak és nők felé, hogy megnyerje őket. Egy figyelő feje, melyen az évek múltán elhal a mosoly, elszürkül, mint a leégett parázs akkor, amikor lehanyatlik a tükör, miközben nő a moraj és egyre keményebb szél tépi az erdőt –, a foglyok jajának moraja kegyes Urunknak, az én uramnak, Carolus Magnus császárunknak birodalmában.
Anselmus diakonus Albinusnak – Alchuinusnak – Yorkban a 781. év őszén:
...és mialatt, Albinusom, Mons Cassinus békéjében és szeretett Theudemar apátunk jóindulatának védelmében lassan és legjobb tudásom szerint tovább írom mindazt, amit kutató kezem longobard népem sorsáról és történetéről összegyűjthetett, gondolatom gyakran elidőzik itteni, és azt követően húsvétkor Rómában történt találkozásainknál, amikor is panaszaimat és kérelmeimet általad óvatosan kegyes Urunk és nagy királyunk elé terjesztettem.
Leveledben most azt olvasom, hogy kitartasz abbeli szándékod mellett, hogy újfent elhagyjad Eboracumot és szülőhazád földjét, és Carolus király akarata és óhajtása szerint iskolamester légy Totonisvillában, Ingulenheimben, vagy az Aquisgranumban épülő új palotában. Hálát adok Teremtőnknek, hogy nagy tudományod ilyeténképpen közelebb kerül mindannyiunkhoz, akik e vidékeken okulásra szomjúhozunk. Néhány hónap még és Frankhonban leszel. Valamennyi tudásszomjas fő hálát adhat ezért és áldhatja elhatározásodat ott is, sőt itt Italiában is.
Egy óhaj csírázott ki szívemben; már rég benne lakik, és ezennel színed elé bocsátom. Amint itteni látogatásodkor említettem, nagy tudományú és jóságos Albinusom, valamint szent húsvét ünnepén Rómában is szóvá tettem, vértestvérem, Bertoaldus Lupigis még fogságban él Frankhonban. Mint elmondtam, belekeveredett Rodgaud herceg gyalázatos, Istentől és kegyes Urunktól azon nyomban levert és megtorolt Forum Iulii-i lázadásába, öt évvel ezelőtt, húsvét idején. Kegyes Urunk keze súlyosan és egyben igazságosan sújtott le Rodgaudra. De Bertoaldus öcsém és annak legidősebb fia, Warnefridus, akiket a herceg parancsa és saját, alkalmilag elhomályosodott értelmük a lázadásba sodort, hála nemes királyunk jóságának, megtarthatta életét. De csupán életét – szabadságát már nem; így is nagy kegy osztályrészesei lettek. Őrájuk vonatkozik szerény óhajom.
Hogy Warnefridus unokaöcsém hol van, nem tudom. Bertoaldus öcsém viszont két-három éve állítólag Mettis vagy Totonisvilla környékén tartózkodott, miután előzőleg Lugdunumban, Lutetia Parisiorumban, Aquisgranumban s feltehetőleg más helyeken volt őrizetben, időnként magánzárkában és – attól tartok – bilincsbe verve. Mettisbe vagy Totonisvillába való átvitelének célja minden bizonnyal az, hogy rabságán enyhítsenek. Mint rebesgetik, több helyütt különféle munkákat kellett végeznie; ugyanis ifjú és legszebb férfikorában erős és igen ügyes ember volt. Soraimat róva jutott fülembe a hír, hogy jelenleg alacsony sorban, mintegy béresként él Totonisvilla mellett egy gazdaságban, s hogy betegség emészti.
Jószívű és nemes királyunk megígérte, hogy gondolkozni fog a dolgon. De amennyi gondot ad neki számos fontosabb ügy, mint például a politika hullámverése, az elvakult és pogány népség elleni küzdelmek északon és más égtájakon, valamint a Római Anyaszentegyház gyámolítása és Krisztus igaz tanának terjesztése és támogatása, teljesen érthető volna, ha elfeledte vagy elhalasztotta volna az eset kivizsgálására vonatkozó ígéretét.
Most tehát esedezem: hogyha, talán hamarosan, kegyes Urunkkal társalogsz, ejts néhány szót előtte ez ügyben. Mindenki tudja, hogy nyilatkozataidnak súlya van Urunknál, s hogy a szíve ugyanolyan jóságos, mint amilyen bölcs az elméje.
Jusson eszedbe ez alkalommal, nagytiszteletű Albinusom, a Warnefridus Lupigis név is. Mindezenközben arra is kérnélek, tudakozódnál hivatali személyeknél és hadnagyok nótáriusainál, akik dolga névjegyzékeket vezetni, van-e tudomásuk róla, hol tartózkodik másik unokaöcsém, Conaldus Lupigis, már amennyiben még az élők sorában van. Ezen Conaldus hat esztendeje tűnt el szülőföldjéről, Forum Iuliiból.
Még egy óhajomat bátorkodnám eléd terjeszteni. Rómában úgy tudták, Rodgaud herceg lánya, Angilperta, akit atyjának fejetlen felkelésekor elhurcoltak, állítólag Kelet-Burgundia egyik kisebb várában tartózkodik, mint a vár urának, egy nemesi rangra emelt hajdani nótáriusnak hitvese – vagy ágyasa. Amennyiben értesülés jutna hozzád erről az ifjú – és atyja pártütésében teljességgel ártatlan személyről, kérlek továbbítsd hozzám ezt, ha nem esik túlságosan nehezedre, és időd is megengedi.
Harmadik és legfiatalabb unokaöcsémet, a szépreményű Johannest, akiről neked Rómában és itt Beneventumban is beszéltem, úgyszintén gondjaidba ajánlom. Johannes nemrégiben hagyta el Forum Iulii-i otthonát, hogy Beneventumban legyen diák és tanító is, mely minőségében többé-kevésbé engem is helyettesít a hercegi udvarnál. Itt sok és különnemű kísértésnek lesz majd kitéve, úgy lehet; de helyén van az esze, és – mint hiszem – a szíve is. Jövőre vagy az azt követő évben mind saját akaratából, mind az én leghatározottabb tanácsomra, felutazik hozzád, bárhol tartózkodjál is a frank birodalomban.
Testvéred az Anyaszentegyház igaz
tanaiban és kegyes Urunk és házának
tiszteletében, szerény szolgád:
Anselmus
Anselmus Beneventumból Alchuinushoz a 783. év elején:
...És alázatosan köszönöm leveled, mely Üdvözítőnk szent ünnepén érkezett, egy hónappal ezelőtt. Radbertus, királyi hírhordozó és vizsgálóbiztos nyújtotta át. Hasonlóképpen köszönöm kutatásaidat és tudósításodat Rodgaud lányáról és annak férjuráról, s mindazt, amit oly nemeslelkűen tettél és teszel vértestvéremért, Bertoaldusért és fiáért, Warnefridusért.
Longobard népem különös és bonyodalmas történetén való munkálkodásom többszörösen félbeszakadt, mivel elkerülhetetlen és kényszerítő okokból vissza kellett mennem Mons Cassinusba és Rómába. És a beneventumi időjárás sem oly jó, mint gondoltam volna. Isten ad ugyan virágot s enyhe szellőt a tavasznak, de a politikai tavasz és nyárelő bogáncson, tövisen és fagyos szeleken kívül mást aligha ígér. Maleventum! – és elmémbe ötlik a város régi neve görögül: Maloenton. Ám ebbe nem óhajtok közelebbről belebocsátkozni.
Levelem, gondolom, egy hónap múlva vagy talán csak ősz táján jut el hozzád szeretett unokaöcsém, Johannes révén, akinek leghőbb álma – a halála utánra remélt égi boldogságon kívül –, hogy alázatos tanítványod lehessen a királyi tanodában, hol tudományod jelenleg világol; Rómából egy idevalósi fiatalember, Agibertus társaságában folytatja útját, és ezen Agibertus is arról álmodik, hogy az igaz tudás útjain te lennél kalauza; úgy hiszem, ráfér határozott kezed irányítása, és mint látom, nincs híján a józan értelemnek. Johannesszel ugyanakkor levelet is küldök kegyes Urunknak, a jó Carolus úrnak, hogy szeretett unokaöcsém útját egyengessem földi császárunk udvara felé.
Jómagam most nem kereshetlek föl. A longobard történelem és a jelenleg foglalkoztató költői tervek minden időm igénybe veszik. De jövő tavasszal vagy már ősszel, ha Isten akarja és bölcs királyunk óhajtja és megengedi, melletted leszek, Alchuinusom, bárhol légy is a frank birodalomban.
Hű testvéred az Anyaszentegyház
igaz tanaiban és hitében,
kegyes Urunknak és neked szerény szolgája:
Anselmus
A 783. év tavaszán Bertoald Lupigis visszafelé lovagolt az igazi, a tulajdonképpeni élet felé. Kora: ötvenkilenc év; ebből hetet töltött fogságban.
Rodgaud herceget a 776. év nyarán kivégezték Papiában, egyesek szerint Carolus király saját kezűleg, de mindenképpen a kegyes Úr haragjától sújtva hullott el. Ugyane harag másoknak is életébe került, és a foglyok seregében hézagok keletkeztek: üregek, hová beköltözött az emlékezet. A legyőzöttek egy jól megrostált csoportját nyári hőben, őszi esőben nyugat felé hajtották. Az értékesebb túszokat, mint az urakat és hadiparancsolókat, akiknek az a kegy jutott, hogy túlélhessék saját bukásukat, sok megszakítással és irányváltoztatással fél évet igénybe vevő úton hajtották végig: a Lacus Verbanus hosszú tavának déli csücske alatt át a lombard nagyalföldön, majd fel Augusta Praetoria Salassorum felé s onnan a hegyszorosokon keresztül északi irányba a Lacus Lemannushoz, aztán pedig annak déli partja s a Rhodanus folyó mentén le egészen Lugdunumig. A csoport ekkor mintegy száz előkelőségből állt, de csakhamar kisebb csoportokra osztották őket. Az idősebb és satnyább férfiak közül néhányan, a sebesültek közül sokan elpusztultak az úton. Haláluk hitszegésnek minősítendő, mivelhogy akik ily módon elhunyva az öröklétbe költöztek, megrövidítették a királyt s a frank politikát saját túszértékükkel. Az erősebbek s életrevalóbbak közül nem egynek sikerült a hegyekben megszöknie: felettébb áruló és csalárd szökés, melynek révén megfosztották a királyt s az országot fogolymivoltuk értékétől, s a király megújult haragját vonták magukra. Egy részüknek nyoma veszett, feltehetőleg örökre. Minden bizonnyal nyomtalanul elpusztította őket a hegy, míg másokat elfogtak, és alkalmas és szokásos módon megbüntettek. A dolog jogi oldalát eközben buzgón vitatta mindennemű lojális, szakképzett vagy csupán önmaga előmenetelére néző hivatalos személy, akinek érzéke volt a törvény értelmezéséhez és tiszte a tekintély és rend fenntartása. Egyszóval általában elítélték, hogy túszok és egyéb foglyok csak úgy meghaljanak. Ezáltal ugyanis nem csupán arra használják ki a halált, hogy a fogolynak a rabtartóval szembeni kötelezettségei alól kibújjanak, hanem egyben megrövidítik még szabad lábon élő honfitársaikat és bajtársaikat is, akiket az ő fogságuk védelmezne és nyugton tartana. A szökés gaztettével a túsz a legsúlyosabb törvénysértést követi el. A büntetés nem is maradt el. A legelőkelőbbek a túszok közül, akik nem akartak vagy nem tudtak a hegyekbe vagy a halálba menekülni, azonnal közönséges hadifoglyokká lettek: éveken át a szokásos fogolysors volt a sorsuk, és ritkán volt részük megbecsülésben.
Bertoald Lupigis megérkezett rendeltetési helyére, élte és túlélte fogolyéletét.
Az udvar megbízottja intézkedésére bocsátották szabadon.
– Bertoald – mondta neki Filibert, aki mindaddig gazdája volt, de megszűnt az lenni, mihelyt Radbert, királyi hírhordozó megérkezett és szólásra nyitotta száját –, Bertoald, sajnáljuk, hogy elhagysz bennünket, de örülünk, hogy kiszabadulsz. Egy lettél közülünk itt a házam táján. Én meg jó gazdád voltam, ezt ugye magad is helybenhagyod?
Ha nem tudta volna is helybenhagyni, mindenesetre hallgatott. Neki egyetlen idegen gazda sem lehetett jó; ezzel még saját rokona, Rodgaud, a lázadó herceg is kudarcot vallott. Neki csak egy jó gazdája volt: saját maga. Itt, Totonisvilla körül azért mégis jobban élt, mint bárhol másutt ezen a földön. Szinte szabadnak érezhette magát, s fogsága utolsó évei enyhébbek voltak, mint a korábbiak. Az anyafölddel foglalkozhatott, meg mindazzal, amit belé vetnek s rajta aratnak, s az állatokkal, az ártatlanokkal.
Ezt megelőzően nem volt ilyen jó sora. Az első két évet a lugdunumi vár pincéjében töltötte el. A falhoz láncolva büntetésből, amiért az egyik forojuli túsz csalárdul meghalt, összezavarva a számvetést, egy másik meg megszökött a Genava-tónál. Bertoald többnyire csendesen üldögélt bilincseiben. Olykor elmatatott a ripacsos kőfalon és a vasláncon: szakértő kovács keze műve. A lánc megzördült, amikor kezét a homlokához emelte, hogy félresimítsa szeméből a haját. Olykor öröm fogta el, ha a nap világa leszüremlett hozzá a szemetesaknán át. Az odúját megtöltő esti sötét nem volt ellensége: nem rémítette takarója. Nem meghalni dőlt a földre, hanem aludni: kihasználni a néki juttatott álmot. Testileg nemigen szenvedett. Nem csaptak össze fölötte a kín hullámai. Télen nyirkos volt a pince és a Rhodanus folyóról beáradt a hideg; ha a hideget erősebb zúgás kísérte, tudta, hogy esős a tél. Néha dörzsölte a lánc, bőre felviszketett, majd elmúlt a viszketés, aztán kezdődött megint. Elviselhető szenvedés. A rossz, sőt a legrosszabb az volt, annyira, hogy férfiatlanul nyöszörögve a fogát csikorgatta és a legnehezebb, zavarodott pillanatokban öklözte a homlokát, hogy a pinceodút vad lánccsörgés verte fel: nagyon rossz volt, hogy annyi mindenről nem tudott. Leégett-e a birtoka? Megölték-e Liutát és a fiait? Hol van Warnefrit és Conald, ha még él? És Perto: melyik hegyeken harcolt, maradt alul, menekült, üldözött vad, serdületlen gyerkőc, szinte még kisfiú – háborúban! Harcolt, fogságba jutott, vagy örökre nyoma veszett? Hát Flavianus? Meg Fulco és Upert, meg a többi rabszolga? S a termés? A termések, ha ugyan volt betakarítanivaló, és gazdaság, ahol betakaríthattak? Hát a tavaszi vetés? És az állatok? Meg a faluk?
A következő év őszén hosszú gyaloglás után felkerült az aquisgranumi nagy építkezésekhez. Alapot, lecsapoló- és sáncárkot ásott, követ cipelt és fuvarozott a falazáshoz: együtt dolgoztak szabad munkások és hadifoglyok. Mialatt a kézművesek kvártélyán Szent István napjától karácsonyig betegen feküdt, több ízben is megpróbált levelet küldeni. Titokban, nagy üggyel-bajjal írta őket, hiába igyekezve olyan ravaszul fogalmazni, mint Anselmus, Flavianus és Perto. Két episztolát sikerült útnak eresztenie, de miután sokáig hiába várt valamiféle válaszra, arra kellett gondolnia, hogy irományai nem jutottak illetékes szem elé, s a küldönc becsapta. Az egyik levél Flavianusnak és Liutának szólt, a másik Anselmusnak Beneventumba és Mons Cassinusba. Vajon hallgatásuk a halál csöndje volt-e? Vagy a rémületé? Időnként szökést forgatott a fejében, de feladta terveit. Tudta, ha megszökik, otthon utolérné a büntetés, vagy családját sújtaná helyette: a büntetés készen állt: bőkezű, nagy kiterjedésű.
Amint beköszöntött az újabb ősz, egy csapat kézművessel továbbvitték Augusta Treverorumba, ahol szabad frankokkal és szászokkal asztaloskodott, kovácskodott, majd mint kőműves szakmunkás dolgozott a királyi építkezéseken. Mint rendesen, most is folyt vagy előkészületben volt a háború, de messze földeken. Volt, aki megcsömörlötten, volt, aki reménykedve beszélt a háborúról. Csak nagy ritkán akadt össze egy-egy honfitársával odafenn. Mint rebesgették, a királynak az a terve, hogy összekeveri egymással népeit. Fogamzások sorain át végül is valamennyien egy néppé olvadnának össze: ebből alakulna az egység, mely birodalmat épít. Tudós férfiak, magas rangú udvaroncok, sőt maga a király is kijárt megszemlélni az épülő palotát s templomokat: dicsérték szépségüket, kényelmüket, és siettették a munkásokat. A tudósok lassan, méltóságosan vonultak el, szemüket az égre vagy a földre szegezve, némelyikük meg kíváncsi sietséggel: ezek épp e perc történelmét írták. Bertoald ilyenkor diakonus bátyjára gondolt, s hogy szóbeli üzenetet küld neki, de csak ritkán adódott alkalma szót ejteni a nagytudományúakkal, akik többnyire dölyfös, szórakozott vagy elzárkózó benyomást keltettek. Megpróbálta a pillantásával elérni őket, és elfogni a tekintetüket, anélkül, hogy lesütötte volna a szemét. Egyetlenegyszer állhatott szóba egyikükkel; valami külföldi volt, és szemlátomást mindenki nagy tisztelettel kezelte: az Alchuinus névre hallgatott. Bertoald előlépett, és így szólt:
– A beneventumi és Mons Cassinus-i Anselmus diakonus fivére vagyok, Bertoaldus Lupigis a nevem Forum Iuliiból. Mondd meg Anselmusnak, hogy itt vagyok, egészséges vagyok és jól megy sorom.
A tudós nem ért rá válaszolni; maga a király közeledett. Valamennyien félrehúzódtak: a hatalmas jelenség, nagy, nehéz, de fürge testével űrt teremtett maga körül. Alchuinusszal óhajtott beszélni; továbbmentek.
Egy évvel később Totonisvillába küldték Bertoald Lupigist, Mettistől északra, hogy egy újabb királyi építkezésen dolgozzon. Néhány hónap múlva parancs érkezett az építőmesterhez, s a kézműves hadifoglyot bérbe adták Filibert nagygazdának. Könnyebb sorba került, s mind gyakrabban és mind határozottabb formában hallhatta, hogy valamennyi életben maradt longobard hadifogoly kiszabadul és hazatérhet.
Amikor a küldönc megérkezett a király kézjegyét viselő levéllel, Bertoald sem csodálkozást, sem túlzott örömet nem mutatott.
– Úúgy – mondta nyugodt arccal. – Hát mégiscsak írhatott valaki jelenlegi jó királyunknak.
Most nagy figyelemmel bántak vele. Maga Radbert hírhordozó lesz a kísérője és útikalauza Papiáig vagy talán tovább is; majd elválik, meddig. Először egyenesen délnek lovagoltak Mettis királyi és püspöki székvároson át; itt is háltak meg először. Ekkor, az út elején érezte Bertoald Lupigis, mennyire megviselték a fogság évei. Szögletesebben, nehézkesebben mozgott, járása bizonytalanabb volt, s nem ült oly biztosan a nyeregben, mint valaha. Radbert aggódva figyelte, mint amikor a kocsis vagy hajósgazda túl érzékeny, túl nagy vagy túl nehéz szállítmányt lát.
– Legjobb lesz, ha szép csendesen haladunk szólalt meg. – De hát nem is kell sietnünk.
Bertoald azonban jól megállta a sarat, amint belemelegedett, és szervezete alkalmazkodott a hosszabb napi menetekhez is. Jó hátaslovaik voltak; volt málhás lovuk is, és pénzben sem szűkölködtek. Az enyhe és friss tavaszi idő is kedvezett nekik. A legbiztonságosabb utakat követve jutottak el abba a városba, mely még mindig az ezüstcsengésű Argentoratum nevet viselte: erős vár és kincsek tára; azután a Rhenus folyó mentén dél felé haladva megérkeztek Basileába, ahol egynapos pihenőt tartottak.
Radbert a rövid meneteket szerette, hogy maradjon ideje iddogálni és esténként nyugodtan eltársalogni; egyáltalában nem sietett. Warnefrittel vagy Conalddal lehetett egyidős, fürge mozgású, szapora beszédű; erős testalkatú, de egyben hajlékony is. Arca nyílt, szinte még gyermekes; kék szeme mintha mindig nevetne. Szája elkényeztetett gyermeké, de az álla határozott, mint az olyan emberé, aki sokra fogja vinni és nem akar megvonni magától semmi élvezetet: azoknak az új típusú hivatalnokoknak egyike, akikkel Carolus király oly szívesen véteti körül magát. Feltehetőleg elegánsabban öltözött, mint a király helyeselte volna, majdnem piperkőc módra, de a divatmajomnak acélizmai voltak. Bőbeszédű nyájasságában készségesen mesélt az udvari életről, önmagáról és származásáról. Apja szászországi, Carolus egyik régi híve; a király oldalán sok csatában vett részt megtérni nem akaró lázadók ellen, s a családja legalább ötven éve követte már az igaz hitet.
– Királyunk kegyes, de tud más is lenni – mondta Radbert. – Ha kell, keményen sújt keze.
És példákat idézett, és történeteket mesélt, melyek most kezdtek szélesebb körben elterjedni. Egy-két alkalommal burkolt formában, de mégis elég világosan utalt rá, hogy a királyi kéz keménysége aszerint is szokott változni, kicsoda éppen a királyné, és annak történetesen milyen kedve van.
Bertoald Lupigis figyelmesen hallgatott, s általában nem szólt semmit. Ha beszélt, nem szaporította a szót.
– Én nemigen utaztam eddig... ha úgy vesszük – mondta. – Nem sokat konyítok az utazás művészetéhez.
Radbert konyított helyette is. Az elmúlt évben Rómában járt a király kíséretében, s nem először. Több oda vezető utat is ismert. Például Baiuvariából Friulin, a szép és nehéz hercegségen át, Ravenna mellett, a part mentén Ariminiumba, majd a hegyeken túl Spoletumba. Vagy a hegyes-völgyes Rhaetia útjait, vagy az Augusta Praetoria Salassorumon át a Mons Jovis, a Jupiter-hegy alatt vezetőt: ezt kétszer járta meg a királlyal s négyszer egyedül – mármint egy vagy egy-két kísérővel. Levelet vagy szóbeli üzenetet vitt – amikor értékes szavakat kellett szívébe és elméjébe zárnia s rendben felmondania, amint célba ért –, szóbeli üzenetet le egészen Beneventumig, Arichis hercegnek. És két éve ősszel ő is a kíséret tagja volt, amikor kegyes Urunk, az Észak-Szászországban és a fríz partokon a szlávok, és Kelet-Szászországban más népek ellen vívott sikeres és dicső harcoktól fáradtan hitvesét és gyermekeit magához véve lement Italiába.
– Longobardiába és Rómába – folytatta Radbert – pompás utazás! Szent István ünnepét Papiában ültük meg, s aztán, tavasszal, folytattuk az utat Rómába. Pompás város, különleges gyönyörűségek hona – Róma! Úgy értem, nemes, lelki gyönyörűségeké, aminők magamfajta komoly személyekhez illenek. Aminőket kegyes Urunk is helyesel! De micsoda szörnyű zajos város; nem is értem, hogy még állnak a házai, s rég nem roskadtak össze a rengeteg nehéz kocsi rázásától! S amikor mi ott jártunk, hallottuk, hogy királyunk mélységes istenfélelmére és szigorú erkölcseire való tekintettel bezárták az örömtanyákat. Sok fiatal pap, s nem egy öreg is, ami azt illeti, járt-kelt bánatos, sőt savanyú képpel. Pedig tudták – ha megkérdezte őket az ember –, hogy kegyes Urunk védelme alatt állanak. Miről is beszéltem? No persze: már ennek tudatában is vidámabb lehetett volna az ábrázatuk. De még mit nem!
– Fiatal koromban én is megjártam egyszer Rómát – mondta Bertoald.
– Mit csináltál ott? – kérdezte egyszerre gyanút fogva Radbert.
Hogy mit csináltam? – gondolta Bertoald. Háború volt; gyilkoltam. Harminc esztendeje. István püspök ült a Szent Székben. Nálunk Aristulf volt a király. Alig voltam öregebb, mint most Perto, ha él.
– Csak úgy körülnéztünk – felelte aztán. – A bátyámmal. Van egy bátyám: diakonus.
– Hadban jártatok! – mondta Radbert. – Megpróbáltátok bevenni Rómát, de nem sikerült, nem igaz?
– Régen volt, nem emlékszem – tért ki Bertoald. – Nyugtalan idők járták, annyi bizonyos.
Csendben lovagoltak egy darabig.
De Radbert nem bírta tovább a hallgatást.
– Bizony, Róma! – kezdte újra. – Amikor a királlyal jártam ott! Erős pápánk, Hadrianus fogadott bennünket nagy pompával és tisztelettel, annak rendje és módja szerint – feszített Radbert. – Húsvétkor meg újra megkeresztelte Pipin és Hludevig herceget, királlyá kente és koronázta őket: felséges parádé! Gyönyörűséges! Épületes látvány, Istenemre! Felejthetetlen! Különlegesen magasztos élmény! – nevetett Radbert, s megint nem lehetett tudni, hogyan érti.
– Szép volt! – folytatta. – Pipin meg király lett Longobardiában, ahogy az udvarban nevezik mostanság, Hludevig pedig Aquitaniában. Szép! Ragyogó! Elbűvölő! Máskülönben nagypolitikával foglalkozott Rómában kegyes Urunk – folytatta Radbert, újból titokzatosan.
Egy darabig ebbe a titokzatosságba burkolózott. Radbert hírhordozó mindent tudott vagy majdnem mindent, amint viselkedése jelezte. Mindent azért persze nem mondhatott el. De a pápa közvetítésével mindenesetre tárgyaltak Tassilóval, Baiuvaria hercegével, a királyt pedig gyakran Richolf diakonus és Eberhard főpohárnok képviselte, mindkettő elsőrendű királyi ügyvivő. Túszokról s egyebekről, hűségeskük megújításáról s más effélékről, fontos ügyekről, melyek nagy okosságot, simulékonyságot és erőt követelnek! Így van az, ha kegyes Urunkat, a királyt kíséri az ember!
Radbert kacaja végiggördült a tavaszi tájon, s részévé lett.
– Tudja a mi királyunk, mit akar! – beszélt tovább. Mindenütt barátokat szerez magának! Először is nyíltságával és megbízhatóságával, aztán meg ügyes, különlegesen rátermett, fortélyos megbízottaival! Kegyes Urunk ért hozzá, hogy megfelelő embereket válogasson össze! Minden valamennyire is fontos követét személyesen vizsgálja fölül, ha teheti. Engem például több ízben is szemügyre vett, egyszer-kétszer mindenesetre. Tudja, mit tesz: nagy ember, nagy király!
A helvétek hajdani tartományaiban jártak, s kerülő úton haladtak Szent Leodegard híres lucieriai kolostorához lefelé, ahol pihentek egyet, mielőtt rákanyarodtak volna a nagy tó keleti partjára, s fel a hágóra a bilitiói úton. Megint szép, tavaszias idő volt, de a nyugtalanság nem csitult Bertoald szívében. Egy este egy ijedt parasztnál kértek szállást a tó déli csücske mellett, s amikor megvacsoráztak, végre megkérdezte Bertoald:
– És mit tudsz Forojuliról? Beszélnek-e róla sokat, hogy megy soruk mostanában az ottaniaknak?
– Jól, nagyon jól – mondta Radbert. – Ahogy hallottam, mindenki meg van elégedve mostanság.
A paraszt a tűzhely mellett állva hallgatta őket. Motyogott valamit, s Radbertnek többször is rá kellett szólnia, szigorúan, míg az öreg tétova tájszólása megvilágosodott:
– Nagyságotok most akarnak nekivágni a havasoknak? Ilyenkor, kora tavasszal? A hó- és jégmezőkön át?
Míg a kanyargós utakon és pásztorösvényeken nagy üggyel-bajjal felfelé lovagoltak, Radbert tovább csevegte történeteit. Szűnni nem akaró és többnyire mulattató szórakozás volt: sok udvari pletyka, részletesen, fele kitalálás, fele kétségtelen igazság. Amikor pedig éji szállásokon a vacsorához lehajtott néhány kupa bort, pucér szavakkal ecsetelte hercegnők és királyi titoknokok szerelmi ügyeit, vagy változatosság okából ünnepélyes hősi szófűzéssel egy-egy vitézi tettet.
Szebbnél szebb tavaszi napok. Az út emelkedett, ereszkedett, újból emelkedett, elvonult alattuk: volt lovaglásukban valami pihentető. Bertoald Lupigis hol jobbra, hol balra hajtott fejjel figyelte Radbertet, mintha végeérhetetlen, kacagástól megszakított történeteiben igaz tudást keresett volna az életről s a világról. De lényegében nem sok egyéb derült ki belőlük, mint hogy az élet s a világ nem is olyan rossz, ha az udvar magasából nézhet le rájuk az ember.
És azt is tudta, hogy a mosolygó szempár gondosan figyeli minden percben, s hogy udvaronci és szakértői vizsgálat tárgya, melyről valahol később jelentés íródik. Szabad volt, vagy legalábbis félig az, de rabsága súlya nem kisebbedett. Figyelt, igyekezett tanulni és felelni is, de nehezen talált szavakat a feleletre: az ő élményeiről nem sok beszélnivaló volt. Órákon át hallgathatta a király legutóbbi utazását, mely részletes és bonyodalmas elbeszélések kifogyhatatlan kincsestára volt. Radbert úgy bánt ezzel az expedícióval, mintha mulatságok zacskóját tartotta volna kezében: bele-beletúrt a mélyébe, s egy maroknyi csillogó és csilingelő szót emelt ki belőle, hogy szertegurítsa őket; alig súrolta meg Bertoald egy-egy rövid, tétova kérdése, szavak százaival válaszolt. Egy kérdés, a forojuli állapotokat illető világos kérdés azonnal több feletet váltott ki, de csak homályos, kitérő, légiesen bizonytalan feleletet: Radbert egész halom felvilágosítást adott arról, amit hallott, sejtett és hitt, de csak ritkán olyat, mely valóban tartalmazott is valamit.
– És Mediolanum? – kérdezte Bertoald egy napon. – Volt arrafelé is dolgom fiatal koromban egyszer-kétszer.
– Mediolanum? – mondta Radbert, egyszerre gyanút fogva. – Mi dolgod volt neked ott?
– Adás-vevés, ha jól emlékszem. Meg ott volt a bátyám is, tanító.
– Tudom, tudom – felelte Radbert türelmetlenül. – De adás-vevésen kívül nem volt semmi egyéb? Háború?
– Jártam ott kétszer-háromszor is – mondta Bertoald. – Lehet, hogy háborúban. Éppen csak hogy benéztünk.
Majd óvatosan:
– Még mindig megvannak a városfalai?
– A falai? Már hogyne volnának meg?
– Márminthogy a vára.
– Már hogyne volna!
Bertoald érezte Radbert hangjában a gyanakvás metsző hidegét, de azért folytatta:
– Volt ott a várban egy vasból való királyi korona. Persze tulajdonképpen arany volt. Csak a belseje volt vaskarika.
– Láttad? – kérdezte Radbert élesen.
Nyíltabban kell szólanom, gondolta Bertoald. Minden szavamat felírja a szívébe. Jobb, ha most nem maradnak homályosak.
– Láttam hát – mondta. – Valakinek a fején. Tisztán lehetett látni.
Még világosabban, gondolta. Felírják.
Radbert feje újból feléje fordult, szeme várakozón nézett.
– Azt a fejet meg olyan valaki viselte, akit akkor szolgáltam – mondta Bertoald. – Szeretném tudni, viseli-e még. Utoljára Papiában láttam eleven ember élő nyakán. De ennek már nagy ideje.
Újra körülvette őket a csend, amint a széles, jó útszakaszon lovagoltak. Látta, érezte, hogyan vált más csapásokra Radbert.
– Mediolanum!
– Gazdag város volt – mondta Bertoald. – Főváros is Papia előtt.
– Mediolanum! – folytatta Radbert. – Ott szenvedett vereséget trónfosztott királyotok, Desiderius. Őrá vagy kíváncsi? – nevetett afölötti örömében, hogy örülhet tavaszi lovaglásának s az éppen jó útszakasznak. – Desiderius! Még mindig kolostorban ücsörög, gondolom. Corbeiában! Jól megy sora, és bűnein tépelődik! Gondolom.
Nyíltnak kell lennem, gondolta Bertoald. Úgyis mindent felírnak.
– Volt egy fia is, Radbert.
Radbert nyiladozó mesélőkéje nyomban összezárult, hangja ismét gyanakvóan csengett:
– Adalgis? Őfelőle tudakozódol? Bizáncban lehet, Constantin császár városában, egyesek szerint. Kegyes Urunk...
Egész különös módon Radbert elakadt, s valami más jutott az eszébe; másként fogott hozzá:
– A ti mediolanumi koronátok! Annak, úgy tudom, nyoma veszett. Állítólag ezúttal ellopták, Bertoald! Ellopta valaki, nem akarva, hogy kegyes Urunk vagy Pipin herceg viselje. Kegyes Urunknak...
Körültekintően:
– Kegyes Urunknak volt némi bosszúsága ezzel az Adalgisszal az elmúlt évek során.
– Igazán sajnálatos – mondta Bertoald lanyhán.
Radbert hangja élesebben:
– Ismered, azaz ismerted Adalgist közelebbről?
– Láttam valamikor, hogyne láttam volna, de az rég volt – válaszolt sebesen Bertoald.
– Tartod-e vele a rokonságot... még mindig?
– Nem egészen értem, mire gondolsz – tért ki Bertoald. – Szegről-végről mi valamennyien rokonok vagyunk... valamennyi régi család odalenn azon a földön. Mármint egykori országunkban. Rokonok több száz évre visszamenőleg. Mi legalábbis így számítottuk. Régen, amikor a mi...
– Amikor a ti...?
– Amikor a mi országunkat még nem érte annyi változás.
– És te nem helyesled ezeket a változásokat, Bertoald?
– De igen – mondta a másik. – Mindent helyeslek, amit a frank király... mármint kegyes Urunk, jelen királyunk jónak talál. Boldog vagyok, hogy ilyen uram van.
Amikor ezen is átestek, s a gyanakvás felhője elvonult a tavaszi nap s a széles, jó útszakasz fölül, Radbert tovább társalgott Mediolanumról. Amikor Carolus király jó egy esztendeje visszatérőben volt Rómából, Thomas érsek Mediolanumban keresztelte meg a király és Hildegard királyné harmadik lányát, Gislát. Radbert tisztelettel, de egyben tréfálkozva is számolt be a keresztelőről, nem fukarkodva sem a komoly, sem a víg szavakkal és csavaros fordulatokkal, mielőtt rátért volna, hogyan folytatódott a királyi út Vormatiába és a carifiacusi királyi birtokra, ahol a karácsonyt és húsvétot töltötték. Kegyes Urunk jelenleg épp újabb hadat állít fel a lázongó és hitszegő szászok ellen. De Radbertnek ezúttal szerencsére, azaz sajnos, nem nyílik alkalma részt venni a hadakozásban. Nem mintha volna bármiféle ellenvetése az ellen, hogy hadba vezényeljék, sőt úgy találja, a háború pompás szórakozás, egészséges, friss és nemegyszer gazdaságilag is kifizetődő életforma. Ám jelenleg más megbízása van: kiküldetés, mint például ez is; szintén nagyon kellemes. Örül a rá váró nyárnak, majd az ősznek s a télnek is. A jövő tél már most tavasszal a legjobbak egyikének ígérkezik, melyet valaha megéltek, mondta nevetve, csillogó szemmel. Új, tudós férfiak érkeznek majd az udvarba: Ingulenheimbe, Vormatiába, Noviomagumba, Aquisgranumba, vagy ahol épp lesznek. A nagy hírű eboracumi Alchuinus máris Frankhonban tartózkodik. Maga a király beszélt vele, szinte kihallgatta tavaly Rómában és Parmában. A nagy tudományú Paulus diakonus is valószínűleg ott lesz Mons Cassinusból. Azt is rebesgetik, hogy a nagy tudományú – kacsintott Radbert, alig tudva elfojtani nevetését –, igen, a nagy tudományú és talán nem egészen ismeretlen... ugyebár... a beneventumi Anselmus diakonus is megjelenik majd az udvarban velük együtt. És Radbert szinte pukkadozott a nevetéstől erre a különlegesen bohókás gondolatra: Anselmus diakonus! Nincsen annak egy fivére is? Hogy is volna, ha éppen őbele botlana az ember... hisz állítólag épp úton van valahol. Lovagolgathatna vele együtt... így, mint mi most... egy szép tavaszi napon, amikor az út is éppen ilyen remek, nem igaz? És elcseveghetne vele, pontosan, ahogy mi most! A világ legkiválóbb tanintézetéről! Erről társalogni Anselmus diakonus saját vértestvérével, aki Bertoald vagy valami efféle névre hallgat.
Bertoald elpirult – nem haragból, hanem restelkedésből. Arcát elfordította, míg pirulása el nem múlt, majd figyelmesen hallgatott, de vonásain nem látszott változás. A hágót vizsgálta odafenn, mintha azt számítgatná, mennyi idő alatt juthatnak fel rá, hogy átkelve rajta az igazi világba, az ő élete igazi világába érjenek. Legfölül fénylett a hó, szikrázóan fehér lepedők terültek szét a csúcsokon, kéken az árnyékos helyeken. Bertoald megszólalt:
– És Anselm is, mármint a beneventumi Anselmus diakonus, ő is a király jó barátja?
– Rómában és Parmában találkoztak össze – mondta Radbert, ismét csibészesen sandítva Bertoaldra. – Istenáldotta tehetség. Verset írt a királynak s a királynénak is, úgy tudom. Nagyon szeretik.
Már órák óta lovagoltak felfelé. Évek múltak, évek múlnak, gondolta Bertoald Lupigis. Rohannak az évek. Néha szemmel követjük őket, de gyakran mit se látunk. Mint mikor patak folyik, erdei vad fut észrevétlenül. Csukva volt a szemünk. Nem is tudjuk, mit vitt magával az év. A fogság évei elmúltak... de elmúltak-e? Mit vittek magukkal? Még nem tudom, s tán nem is tudom meg soha. Nem vettem részt az életemben, amikor elsuhantak, kívül álltam, sötétben vagy némaságban, rabságban. Az én igazi életem helyeit mások töltötték be.
– Talán még időben hazaérsz a tavaszi szántás-vetéshez – mondta Radbert. – Már ha folytatni akarod a gazdálkodást.
– Remélem, folytathatom. Vajon megvannak-e béreseim és rabszolgáim a birtokon, nem tudod? Mit tudsz a birtokról?
– Mint hallottam, minden a legszebb rendben van Forojuliban – felelte Radbert. – Kegyes Urunk igazán elnéző volt.
– Igazán.
Sokáig nem vehettem részt az életemben, gondolta Bertoald Lupigis. De érzem a változásokat. Az események elvonulnak, elrohannak, megesnek. Hét év, s most itt lovagolok. Velem nem sok minden esett meg, de a világ megváltozott. Velem nem sok más esett meg, mint egy lugdunumi tömlöcodú, majd később munka és megint munka kővel, fával, vassal meg földdel. Velem semmi fontos nem esett meg, csak a világgal. A világ átalakult. Sok volt az esős nyár, meg a száraz is.
– Tudod-e, Radbert, milyen volt a termés ott Forojuliban?
– Nyilván minden a legjobban beüt – válaszolta Radbert. – Ritka jól sikerült az év. Mint hírlik, jól ment a kereskedés is. Kitűnő lovakat kaptunk arról a vidékről.
– Igazán csupa örömhír – mondta Bertoald.
Biztosan rossz termés volt, a rossznál is rosszabb, gondolta magában. Eső, meg eső, meg eső. Aztán meg aszály, aszály, aszály. Egyik-másik évben hadba se tudtak vonulni a királyok, olyan gyatra volt a gabona meg a takarmány embernek, állatnak. Eső. Aszály. Vagy nagyon erősen tűzött a nap, vagy esőfelhők sötétítették el. Fagy jött, meg hó, meg aszály. Csak üzenet nem jött, nem jutott hozzám. Elégtek a levelek.
– Vajon tudják-e, Radbert, hogy nemsokára megérkezem? Kaptak-e előzőleg levelet, üzenetet?
– A mi postánk járása mindig kitűnő – felelte Radbert. – Szárazföldön éppúgy, mint tengeren. Pontosan kegyes Urunk óhaja szerint. Minden valamelyest fontos üzenet céljába ér. Ha levelet küldtél, ha szabad volt levelet küldened, minden bizonnyal rendeltetési helyére jutott, illetékes kezekbe. A király körültekintő, mindenre gondol, mindent a legjobban elintéz. Vagy nem bízol kegyes Urunkban?
– Remélem minden a legjobban sikerül – mondta Bertoald.
Elégtek a levelek, gondolta. Vagy olvashatatlanná áztak az esőben. Vagy azok levéltárában hevernek, igaz értelmezőre várva. Üzenetvivők hangja elnémult, elnémíttatott az úton. Valaki száját tenyér tapasztotta be.
Gondolatai e körül forogtak: levelek, hó alá temetve; talán fel se engednek soha, hogy valaki szeme és hangja elmagyarázza üzenetüket. Levél sodródik folyóban, tenger felé; halak szája elé úszik, halak eszik meg. Levél pihen és penészedik pinceboltban, vagy őrzik gondosan: bizonyíték lehet valaki kezében valaki ellen. Levél tartalmát lekaparják, hogy más, új levél legyen. Levelet tűz emészt. Jajszavad elhamvad, s valaki szemébe szállva könnyet fakaszt hamuja, s aki sír, nem tudja, mit sirat: az az asszony, az a feleség. Esetleg tudja, de azt nem, hogy épp akkor egy soha meg nem kapott levéltől könnyezik. A füst felhővé válik. Az üzenetből eső lesz, mely a földeket öntözi.
– Szóval várnak rám otthon, Radbert?
Otthon vártak rám, gondolta magában. Remélem, tudták, hogy életben vagyok, és meg tudtak várni; remélem, élnek, és tudnak várni. Remélem, Liuta él és egészséges. Talán Conald is hazajött. Elnyargalása nekibúsult fiatalos elnyargalás volt, s az ifjú bánat nem tart soká. Már érett férfi lehet. Talán felesége, gyereke van. Talán saját földet szerzett magának, állatokat. Ha Warnefrit még fogoly valahol idegenben, jó volna a birtoknak, ha Conald hazatalált volna. De lehet, hogy Warnefrit kiszabadult, s már hazaért. Akkor viszont talán mégis jobb, ha Conald nincs odahaza, hanem másutt találta meg a szerencséjét. Jó volna, ha a birtok minden asszonya megvolna.
– Nem tudod, Radbert, sok asszonyt hurcoltak-e el? Márminthogy sok asszonyt vittek-e el a frankok Forojuliból!
– Háború volt, Bertoald! – felelte Radbert. – Elcsalták magukkal az asszonyokat! Így szokott tenni, aki győz... könnyen kap női kíséretet! Szivesen hozzá szegődnek az asszonyok! Hiszen voltál harcban magad is, tudod, mi minden megeshet!
– Akkor mi nem hurcoltunk el asszonyokat – mondta Bertoald.
– De az erőszak akkor sem volt ismeretlen! – nevetett Radbert. – A háborúban sok minden meg van engedve, te is jól tudod! A háború nagy szabadsága nagy öröm!
– Én soha nem láttam ilyet – mondta Bertoald. – Viszont emlékszem, hogy volt olyan vagy olyanok, akik ráfizettek.
– A mi királyunk is bünteti az ilyet – viszonozta Radbert komolyabban. – Keményen büntet... és azonnal!
– Minden katonáját éjjel-nappal ő se láthatja.
– De igen! – mondta Radbert vidáman. – Kegyes Urunk mindent, mindig lát! Sok szeme van! Téged is lát most, Bertoald! Figyel, figyeli arcodat, tekintetedet, hangodat! Ilyen a mi kegyes Urunk!
Remélem, Perto otthon maradhatott, gondolta Bertoald Lupigis. Vagy eljutott Anselmhez Beneventumba. Belőle amúgy sem lesz igazi gazda vagy kereskedő. Esetleg kereskedő, miért ne? Remélem, Flavianusban még van élet, s nem borult rá az öregség nagy homálya. Remélem, él Fulco és Upert; nem adták el őket, és még munkabírók is. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha mindannyian élnek, otthon vannak, egészségesen, munkaképesen. Én élek. Feléjük visz a ló. Remélem, jó nyár és jó termő év vár a hegyektől délre. Alkalmas eső, nem túl hosszú aszály. Remélem, élnek az enyéimek. Más nem érdekel.
Keletről feltámadt a szél, és záporokkal söpörte végig a völgyet. Néhány óra múlva, ahogy a hágó előtti kopár útszakaszon fekvő utolsó tanyák felé vezető kaptatóra jutottak, először lucskos hópelyhek keveredtek az esőbe, majd finom pelyhekben hullott a hó. Radbert belenevetett a hóesésbe:
– Sokszor megjártam én ezt az utat! Néha olyan, mintha parki sétány volna: egész jó kora tavasztól késő őszig. De mindenki úgy ijesztget vele, mintha egy kis hó halálos veszélyt jelentene. Van, aki annyira fél a lavinától, hogy visszafordul, szinte néhány lépéssel a cél előtt! Persze nem a király követei, hanem mások!
Jókedvűen tovább magyarázta:
– Egész fenn a tetőn nagyrészt sík a terep, mindig könnyen járható. A hegyeken túl meg még késő ősszel, sőt tél elején is többnyire derült és napos az idő. Most is egész biztos így lehet! Nyugodtan mondhatjuk, hogy Bilitióban már meleg nyár van!
Ez olyan biztatásféle volt hát. Radbert tovább fogadkozott:
– Alszunk egy nagyot, jól kipihenjük magunkat, megesszük a maradék elemózsiát, s este kiisszuk a borunkat! Odalenn, a hegyeken túl friss étel, új bor vár. Holnapra eláll a hó – bizonygatta. – Maga a hágó gyerekjáték. És micsoda kilátás, ha túljut rajta az ember! Csupa zöldellő völgy, tanya és falu odalenn. Mintha egy herceg tekintene szét gazdag és boldog hercegsége fölött! Ha minden jól megy, holnap este lenn vagyunk Bilitióban. Ott pihenünk egy-két napot, igazán ránk fér! Aztán, ha úgy vesszük, otthon is vagyunk!
Egy javaslattal állt elő:
– Egy kicsit megnézzük a várost a régi tornyaival: tanulságos lehet. Aztán körüllovagoljuk a Lacus Verbanust, s akkor három út között választhatunk. Csak ennyit kell mondanunk: erre megyünk! Nem mindig választhat ám ilyen könnyen utat az ember, Bertoald!
És miközben örvénylett feléjük a hó, hogy mélyen a lovak marjára kellett görnyedniük a nyeregben, Radbert tovább tájékoztatta Bertoaldot:
Vagy az alacsony hegyeken át lovagolnak (szinte dombok csak ezek mellett a hegyóriások mellett), át a hágón Bilitiótól délnyugatra – ez csupán olyan kis horpadásféle a könnyen megmászható hegyen –, aztán újabb tavak s újabb alacsony hegyek mellett le a Comun-tóhoz, ahonnan már csak egy ugrás le dél felé Mediolanumig. De mehet az ember a Lacus Verbanus keleti partján is: elég tűrhető út, jóllehet egyszer-kétszer jócskán fel kell kapaszkodni meredek partok fölé, vagy kompon kerülni meg a legnehezebb szakaszokat, ami nem olyan egyszerű a lovak miatt. Radbert sokat tudott az utak előnyeiről és hátrányairól. De, fordította nevetve hótól nedves, vörös arcát Bertoald felé, a lovakon nem múlik: vagy átúsznak, vagy átrepülnek! A király mindent olyan szép rendben tart. Azonkívül választhatja az ember a Verbanus-tótól északra és nyugatra vezető utat, Leocardum mellett a parton, vagy mehet az ősrégi, kövezett római utakon magasan a hegyek közt – oly magasan, hogy messze belátni róluk Longobardiába. Ez az út a legjobb, vélte Radbert, s mintha máris azon lovagolt volna ragyogó napsütésben.
– Amikor pedig elértük a tó déli csücskét, onnan már csak félnapi lovaglás Mediolanumig. Onnan meg csak egy ugrás Papia, ahonnan remek, egyenes út vezet keleti irányba, Brixiába, Veronába, Pataviumba, sőt ha akarjuk, Velencébe is, és aztán Forojuliba!
Kiszélesedett az út: megint egymás mellett lovagolhattak.
– Elkísérsz egész Forojuliba, Radbert? Azt hittem, Papiában maradsz. Ott adsz le engem nyugta ellenében.
Lehet, hogy lesz egy s más elintéznivalója a vazallusnál, mondta Radbert. Még nem tudja biztosan. Talán áthelyezik Harmoltot; helytartóskodása alighanem lejárt Forojuliban most, hogy békeidők járnak. Talán fogházparancsnok lesz valahol; erre van adottsága, mondta nevetve. S valami herceg vagy őrgróf veszi át a helyét. A mostani édes béke idején! – kacagott Radbert.
– Talán épp egy longobard! – mondta. – Ki tudja? De egy longobard parasztherceg esetleg bele is illene kegyes Urunk terveibe. Kegyes Urunk olykor leváltja s áthelyezi tisztségviselőit. Mint az ostáblán, ahol a kövek időnként értéket cserélnek!
Újabb víg, bugyborékoló kacagás a hóförgetegben:
– Egy szép napon még herceg lesz az emberből Forojuliban, Bertoald! – kiáltotta, letörölve arcáról a hólevet. – Aki jól végzi a rábízott dolgot, ma sokra viheti! Mert ilyen királyunk van nekünk!
– S van úgy, hogy hercegből lesz paraszt – mondta Bertoald némi hallgatás után. – S az egykori herceg unokaöccséből rabszolga.
– Már ha addig is a nyakán tudja tartani a fejét! – mondta Radbert ismét, szinte prüszkölve a kacagástól.
Alkonyatkor feljutottak egy kis alpesi kalyibához, két-három behavazott dűlő közepén. Ijedt gyanakvással fogadták őket. A lovakat beállíthatták a fészerbe a kecskék közé. A gazda, kis görcs, csámpás lábú paraszt alig érthető rétoromán vagy alemann tájszólást beszélt: minden kérdésüket meg kellett ismételniük. Így maradt egy szál maga az öregasszonnyal, mondta. A fiai, állította, háborúban vannak valahol északon. Ha élnek. A lánya eltűnt – kézen-közön –, amikor hét éve katonák vonultak át a hágón le a völgybe. Így tavaszelőn bizony kevés a harapnivaló. Kis gesztenye lenn délről, meg egy kis kecskesajt. Valamicske liszt is; bor nincs. Egy szárított ürücomb, hadarta, s mintha gombóc lett volna a szájában. Anyajuh, kecske egy-két csepp sovány tejnél többet nem ad ebben az évszakban, ha annyit is ad. Két kecskéje van idefenn; a juhok meg a többi kecske egy tanyán, lejjebb a völgyben. Tojás most nincs; a szobában lévő tyúkok csak ritkán tojnak, ha egyáltalán. Volt két tehén is. De az egyiket elvette a király – a szokásos és tökéletesen törvényes módon s a király embereinek keze által, tette hozzá a paraszt, a rőzsetűzön tartva a szemét. A másik tehénnek más módon kelt lába – eltűnt, egész egyszerűen. Az ürücomb meg kicsi, már alig van rajta rágnivaló, mondta hirtelen újból megijedve. Nyaranta persze több itt az ennivaló, de akkor meg nemigen van nyugalom. Olyankor több ember fordul meg errefelé.
Radbert ezüstpénzt vetett az asztalra, hogy tisztes szándékát kifejezze.
– A király azt akarja, hogy mindenki megkapja a magáét – mondta. – Kegyes Urunk nem kér semmit ingyen. Nem úgy, mint valamikor a tolvaj királyok délen és északon!
A paraszt nézte a pénzt, Radbert ruháját, málháját a földön, aztán pillantása visszavándorolt a pénzre, de csak nem mert hozzányúlni. Radbert kenyeret, szárított húst és kis borostömlőt vett elő a nyeregtarisznyából.
– Mint látod, van saját elemózsiánk – mondta a parasztnak. – Annyi, amennyi nekünk kell. Nem eszünk ki a házadból, öreg!
Megkínálta az öregeket. Az öregasszony elősompolygott egy zugból, s tétován az ura mögé állva elfogadta a kínálást, majd visszalopózott a lócához a tűz mellé. Fogatlanul szopogatta a kenyeret meg a húst; gyorsan és ijedten nyeldekelt, míg az öregember nagyobb mersszel falatozott. Radbert borral is megkínálta őket, s ők gyakorlatlanul és szomjasan ittak egy cserépbögréből, nem merve hozzányúlni a kupákhoz, melyeket Radbert az asztalra tett. Mindketten nyomban megelevenedtek, s mindketten egyszerre beszéltek. Először a gyerekeikről, az eltűnt gyerekekről. Hamarosan laposakat pislantottak mind a ketten. Az öregasszony bizonytalanul feltápászkodott, behessegette öt-hat tyúkját a ketrecbe, mielőtt maga is vackába bújt volna a földre vetett birkabőrök között a kemencezugban. Azon nyomban elaludt, fel-felnyögve álmában, szörcsögő orral. Tél, egyedüllét, gondolta magában Bertoald. Az öreg tovább üldögélt a lócán a tűznél, és fáradt, vörös szemmel bámulta Radbertet. Nyugodtan pislogott, mint az állatok. Tovább ivott volna: előrenyújtotta a bögréjét, s még kapott egy kortyravalót. Míg felszürcsölte, le nem vette Radbertről a szemét. Aztán újból feléje nyújtotta a bögrét.
– Nincs több – mosolygott Radbert barátságosan. Nincs: megértetted?
Az öreg megvakarta az arcát, ajka mozgott, püffedt szeme ismét félve szűkült össze. Krákogott, s végül is kinyögte:
– Ugye a királytól jössz, uram? Te csak a király embere lehetsz.
– Az hát – mosolygott rá Radbert szélesen és elégedetten. – Kérdeznél valamit?
– Aztán vissza is mégy oda északra, a királyhoz?
– Majd később találkozni fogok vele – mondta Radbert, kihúzva magát ültében.
Az öreg ismét tétovázott, a bögréjébe mélyedt, majd felhajtotta belőle az utolsó cseppeket, s nekibátorodott:
– Megkérdeznél nekem valamit tőle, uram?
– Kérdezz csak, kérdezz; itt ma este, mint látod, én vagyok a király. Kérdezz, ki vele!
– A fiaimról, uram – mondta az öreg. – Gaudibertről és Gausfredről, innen mitőlünk, Garaman fiairól, ez a nevük, Garaman meg én vagyok. Az egyik magas, széles vállú, ez a Gaudibert. A másik alacsonyabb, de az is erős, ez a Gausfred. Elvitték őket a hegyeken túlra, le akartak jutni a Lepontia-völgybe, aszonták. Elvitték katonának. Hogy mutassák az utat nekik. Hét éve. Hol vannak?
– Majd utánajárok – mondta Radbert nagy jóindulattal. – Haza fogom őket küldeni. Megmondom a királynak, küldje haza őket. Most eredj lefeküdni.
Az öreg nem mozdult.
– Meg Gauselmáról, a lányomról is. Magukkal vitték azt is északra, amikor a második tehenemnek nyoma veszett. Amerre csak jártam és kérdezősködtem lenn a tanyákon, mindenütt azt mondták, hogy látták a katonákkal, de tehén nélkül. Elég kis növésű és soványka, olyasforma, mint az asszony. Barna a szeme meg a haja, mint az asszonyé volt valamikor. Sántít egy kicsit, mert gyerekkorában eltörte a bal lábát; meggyógyult neki, de rövidebb lett; máskülönben nem hibázik semmije. Ha eszünkbe jut, azt szoktuk gondolni, hogy szép lány volt, mondjuk is mindig egymás között. Gauselma, Garaman lánya. Hét éve, hogy nyoma veszett.
– Majd utánanézek, hova került – mondta Radbert jószívűen. – Megemlítem a királynak. Meglátod, hazaküldjük. De most eredj lefeküdni, több bort úgyse kapsz. Annyit beszélsz, hogy alig győzzük hallgatni, Garaman! – s nevetve vállon veregette az öreget. – Majd beszélek rólad a királynak. Kegyes Urunk nem olyan, mint a hajdani királyok odalenn délen. Úgy intéz mindent, hogy aki engedelmeskedik, annak jó sora legyen. No, eredj lefeküdni.
Az öreg feltápászkodott, végigtántorgott a szobán, s a birkabőrökre roskadt az öregasszony mellé. Egy darabig csendben feküdt, nyilván hogy ébren maradjon, s kihallgathassa, miről beszélnek. De a bor legyűrte az eszét is meg a gyomrát is. Orra szörcsögését csakhamar más hangok követték: vagy hányt, vagy a sírás fogta el; igazán olyan volt, mintha zokogna. Nyomban utána újabb szörcsögés, álmos dünnyögés: Garaman a szomorúak álmát aludta.
Bertoald kiment. A hó elállt, szélcsend volt, hidegebb lett. Benn állt az akolban, nézte a hátaslovakat meg a málhás lovat. Azok még mindig állva abrakoltak. Velük maradt egy darabig, beszíva a lovak, kecskék szagát s az öreg birkabűzt, belemerülve az állatok szagába, melegébe, hangjaiba. A nyitott ajtón át besütött a hold. A kecskék összebújva feküdtek, de aztán merev lábbal felkecmeregtek, s fénylő szemmel néztek rá. A lovak feléje fordították a fejüket. Olyan érzés fogta el, melyet csak nagy néha élt át, egy-egy rövid percre, fogsága hosszú évei alatt. Úgy érezte, nem bírja ki, hogy még akár csak egy napig, egy éjjelig, egy óráig is távol legyen az otthonától. Lassú, jártas mozdulatokkal megkötötte a lovak hátán a bőrtakarókat, majd háttal az állatoknak az ajtó nyílásába állt. Már magasan szállt a hold, hosszú, sötétkék árnyakat terítve az északi völgyek mélyére. A hegyek magasan kicsorbult ezüstként szikrázott a frissen esett hó. Hirtelen eszébe jutott egy réges-régi álmatlan éjszaka, amikor felkelt Liuta mellől, és kiment az udvarba. Azt hitte, Liuta sem alszik, hanem a hálószoba csendjében várja, mit határozott Warnefritről, hogy ítélt fiaikról, Rodgaud vállalkozásáról, kárhozatos terveiről. Kabátot, csizmát húzva osont ki a sötétben. Arra is visszaemlékezett, hogy akkor azt gondolta: Nem tudok lopózkodni; testes és esetlen vagyok hozzá. A gyenge csillagfényben látta a lábnyomokat kinn az udvaron. Az imént hallotta Warnefrit lépteit a tornácon s azt is, hogy lopózkodik utána Perto. Warnefrit kinn állt az udvaron, részegen, mint rendesen akkoriban. Nyilván a vár felé bámult a falak s a folyó fölött, átkozva Rodgaudot. Perto az istállóépületnél lehetett valahol, az istálló ajtajában, a sötétből lesve, figyelve bátyját. Bertoald visszament a hálóba. Kisvártatva kinyitotta a nagyterem ajtaját. Odabenn Perto ült Flavianus magas székében a tűznél, úgy téve, mintha aludna. Warnefrit nem volt ott, de kupája készen állt az asztalon, szomjúságát csillapítandó.
Bertoaldot mindez valami réges-régi, távoli, elveszett világra emlékeztette. Egy éjszakára, melyet akkor aggodalom nyomasztott, de később a biztonság, a béke, a szabad élet jelképe lett. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, megragadja és megtartsa ezt a képet, s látta, hogyan kígyózik át karjának, kezének vékony árnya a Garaman udvarát borító havon. Aztán kiköpte a fanyar borízt, és mutató- és hüvelykujja közé csípte megtermett orrát, hogy tétlen kezének helyet találjon valahol. Világosan gondolkozni, helyesen kérdezni. Hirtelen összeborzongott, s bement a házba.
Radbert épp az imént rakott ismét rőzsét a tűzre s egy kettéhasított tőkedarabot. Nyomasztó meleg volt a kalyibában. Garaman meg a felesége fel-felhorkantott vagy sóhajtozott. Látszott, hogy Radbert közben is iddogált, s még nem szándékozik befejezni az ivászatot: mindkét kupa ott állt mellette megtöltve a lócán. Még nem mondta el napi mondókáját, sok minden ragadt benne: sok bizonykodás, politikai mondanivaló, elégedettség az élettel, a királlyal – sok jószívű, semmitmondó ígéret és erősködés, ravaszság és nagylelkűség. Dúdolgatott valamit, valamilyen barbár szász harci éneket, vagy férfiakat ingerlő bordalt... lányokról, akik kezesek...
- Ülj le – mondta a lócára mutatva. – Itt a bor, kettőnknek elég ma éjszakára. Holnap este Bilitióban vagyunk, majdhogynem odahaza, Bertoald! Odáig meg az úton van étel és ital... van vendégfogadó!
Hátradőlt, s a még mindig az asztalon heverő ezüstpénzt felemelve – újveretű frank érme volt – a tűz felé tartotta, szinte énekelve olvasta:
– Carolus, Rex Francorum et Lang... azaz Langobardorum! – a te királyod, Bertoald! Pat... Rom... vagyis Patricius Romanorum. Neked annyi tanult hozzátartozód van, te csak ismered a római nyelvet?
– Nem túlságosan. De nagyobbrészt értem, ez mit jelent.
– Igyál, Bertoald! Éljen a Rex Langobardorum... a te királyod!
És az asztalra dobva a pénzt, kupát emelt túlzóan udvaronci mozdulattal, melyben talán árulás volt, régi szász gyűlölet – részegségnek álcázva ravaszul.
– Sokáig éljen kegyes Urunk!
Bertoald lehajolt, megmarkolta kupáját, majd ajkával érintve visszatette az asztalra.
– Nem bírok többet inni, Radbert. Olyan nehéz lesz tőle a szívem, olyan nehezen kapok levegőt. Soha nem voltam nagy ivó.
– De beszélni csak tudsz! – mondta Radbert. – Vagy legalábbis ébren maradni s tettetni, hogy társalogsz! Ülj le hát!
A barátságos, mosolygó arc hirtelen megváltozott, éberebbé lett. Annak a megfeszített figyelme, akit kifárasztott a bor – egy részeg, de óvatos udvaroncnak, egy spionnak, filozófusok tanítványának arca:
– Volt neked egy Conaldus nevű fiad, nem igaz?
Bertoald feszes tartásba merevedett:
– Volt?
– No persze: van! – mondta Radbert, ismét szélesen és szívélyesen mosolyogva; karja széles ívet írt le, gyűrűje kövei szikráztak a kezén.
Bertoald feléje lépett. A magas, nehéz testű ember kidüllesztett mellel és hátrahúzott karral állt a másik előtt, készen rá, hogy félig nyitott kezével megragadja:
– Most arról beszélj, Radbert, amit csakugyan tudsz!
– Semmit nem tudok – mondta Radbert könnyeden. – Én tulajdonképpen semmit nem tudok. Jól jegyezd meg: nekem egyrészt az a dolgom, hogy sokat tudjak, másrészt, hogy ne tudjak semmit. A Conaldus névre azonban – történetesen – emlékszem.
– No hát?
Radbert egyszerre szász szavakat használt; gyorsabban beszélt: Bertoald alig tudta követni:
– Emlékszem a Conald névre. Öt évvel ezelőtt, a västfaliai és östfaliai harcok után, Padrabrunban – és Buriaburgban – voltam a királlyal, s azt a parancsot kaptam, lovagoljak le előre Mogontiába és Vormatiába, jelenteni, hogy kegyes Urunk is oda tart. Tíz emberem volt. Egyiket Conaldnak hívták. Rosszak voltak a fogai, az egyik arca dagadt s a kedve is ennek megfelelő.
Ivott s rábökött a másik kupára, de Bertoald nem mozdult.
– És milyen volt ez a Conald, Radbert?
– Erős, nagy testű férfi – mondta Radbert lassabban. – Ugyanolyan széles vállú, mint Bertoald Lupigis, de nem olyan magas, mint te lehettél ifjúságod virágában.
Felnevetett:
– Rád hasonlított, csak hosszú sárga bajuszt viselt, melyet szívesen mártogatott borba-sörbe – úgyhogy a vége egészen belebarnult. Többet ivott a kelleténél.
– Hova valósi volt?
– Nem tudom pontosan. Baiuvariában harcolt ellenünk, azt hiszem, meg fenn Szászországban azelőtt, és fogságba került. De a király kegyes volt s megtarthatta életét. Hálából aztán hozzánk pártolt – mint mások is sokan. Amikor összeakadtunk, épp a Brunisberg fölötti vidékről érkezett, ha tudod, merre van.
Hosszasan magyarázkodva ivott tovább, szája be nem állt, tréfálkozott, hencegett is egy kicsit, olykor el-elérzékenyült, aztán kitisztult fejjel, rendben forgott a nyelve:
– Nincs párja az ilyen életnek, Bertoald!
– Honnan tudod, Radbert, hogy ő az, akire én gondolok? Egy Conald? Egy Conaldus?
– Nem tudom, csak hiszem. De most igyál, s örülj, hogy ilyen jól megvagyunk, és nemsokára átjutunk a hegy túlsó oldalára!
Bertoald felé nyújtotta kupáját, s amikor az megrázta a fejét, maga hajtotta fel. Most már izzadt és vörös volt az arca, álla borostája aránylott a tűz fényénél, szeme nevetően csillogott.
– Csak úgy nyüzsgött az asszony arrafelé! Önként jöttek, s ha némelyiket úgy is hurcolták oda, a legtöbb maga jött.
– Elhiszem – mondta Bertoald.
– Ez a Garaman lánya is – mondta Redbert. – Ugyan hol járhat? Várúrnő biztos nem lett belőle... mint egy másik lányból, akinek szerencséje volt. Várúrnő Genavában, várúrnő a Lacus Lemannusnál. Elhurcolni őt is elhurcolták ugyan, ez igaz. De várúrnő lett! Szépséges! De rettenetes! Nem! De szép, milyen szép! De hát igaz, ami igaz: herceg lánya volt! Lány, akinek jó erkölcse odaveszett! Hercegkisasszony!
Egyszerre elnémult, majd:
– Délvidéki lány.
Szeme ismét összeszűkült:
– Hogy én mi mindent össze nem hordok itt. A hercegnek viszont a feje bánta. Én bizony vigyázok az enyémre: inkább hallgatok! A jó oldalon állok! Nem lázadok fel! Mindig éber vagyok, tiszta agyú – még álmomban is, Bertoald!
Dadogott, botladozott a nyelve.
– Vigyázok a józanságomra – mondta. – Nekem ebben van az erőm!
– Arról beszélj, aki Conaldusnak mondta magát – szólt rá Bertoald ugyanolyan testtartással, mint az imént.
Radbert ismét ura volt önmagának, s lassan beszélt:
– Hát mit gondolsz, hogy megy a sora az ilyeneknek? Amikor fiatalok, egészségesek és annyi mindent túlélnek! Fogoly volt, nem mondtam? Életben maradt, s ez nem csekély kegy. És persze hálás volt, hogy később szolgálhatta kegyes Urunkat. Hogy mielőtt találkoztunk volna, ki volt, mi volt, nem tudom. De kitalálni nem nehéz. Valahol a föld alatt csücsült, ez csak világos. Ebbe korhadtak bele a fogai igazán. Máskülönben megállta a helyét. S nem hiszem, hogy soká tartózkodott volna a föld alatt: egy-két évet talán. A királynak kell az ember – az olyanok is, mint ő.
– És hogy tudod, hogy forojuli volt?
– Ő maga mondta.
Hallgattak; Radbert töltött a kupákba, ivott.
– Mit mesélt el az életéből, Radbert?
– Nem valami sokat. Főleg nőkről beszélt, ha berúgott. Meg hogy miféle sört és bort ivott életében.
Bertoald közelebb lépett, szorosan Radbert mellé, s úgy állt, ráhajolva:
– Gondold meg jól, Radbert. Mást nem mondott, semmi mást?
Radbert felnézett rá; már nem mosolygott.
– Egyszer azt mondta, olybá vesz, mintha a testvére volnék. Részeg beszéd! Volt egy öccse, valami Joberto vagy efféle. Ezt szerette, s félt is tőle egy kicsit. Különös! A bátyját meg gyűlölte. Vagy legalábbis nemigen állhatta.
– Ez minden, Radbert?
– Meg hát néha, részegen, el-elsírta magát. Nem ritka ez az efféle nyers alakoknál. Talán mert örökké fájt a foga.
– Tovább, Radbert!
– Egyszer-kétszer egy lányt is emlegetett, akibe szerelmes volt, de nem kaphatta meg. Hercegkisasszonynak nevezte, ezért Nevenincs király vejének kereszteltük el. Akkor kis híján leszúrt egy embert, s megmostam a fejét. Magammal vittem Ingulenheimbe, majd onnan két-három másikkal együtt vissza kellett fordulnia. Most biztosan északon verekszik, vagy iszik valamerre.
Bertoald lehorgasztotta a fejét.
– Szomorúnak látszol, Bertoald.
– Fárasztó ez az út – felelte Bertoald. – Szokatlan már az ilyen hosszú lovaglás.
Odébb tolta a kupáját, s Radbert mellé ült a lócára. Fáradtan pislogott a tűz felé; majd leragadt a szeme.
– A szüleit soha nem emlegette, Radbert?
– Előttem legalábbis soha. Viszont emlegetett egy-két rabszolgát, akiket nyilván kedvelt. Meg arról fantáziált, hogy pénzt gyűjt, és Szászországban vagy Baiuvariában vesz gazdaságot, vagy valahol a havasokon túl, Trevisumban vagy Tergestében, de messze hazulról. Az volt a vesszőparipája, hogy mint paraszt telepszik le Carolus király birodalmában. De alig hiszem, hogy lenne belőle valami. Aki túl hosszú ideig volt háborúban, és nagyon belejött az ivásba...
Bertoald előregörnyedve a térde között tartotta két nagy kezét, ősz hajának egy tincse mélyen belelógott a homlokába. Ajka mozgott, szája némán szavakat formált, melyek felhasználatlanul visszasüllyedtek a csendbe.
Egy idő múlva megszólalt:
– Arról ábrándozott, hogy paraszt lesz?
– Akárcsak sokan mások, ha már kellően össze vannak kaszabolva.
Radbert ismét felvette a tömlőt a földről.
– Bort, Bertoald? Szükséged lehet rá.
– Nem. Csak rosszat álmodom tőle.
– Hát én nem tukmálom rá senkire – mondta Radbert morcosan.
Majd ismét nevetve:
– De hát mi hiányzik itt nekünk? Holnap meg elérjük az igazi nyarat is! Vagy már elfelejtetted?
Felállt, imbolyogva kiment elvégezni a dolgát. Bejövet biztosabban állt a lábán, és friss télszagot árasztott.
– Az ég teljesen kiderült, de hidegebb van – mondta. Csak jó, ha keményre fagy a hó, miközben a hágón átjutunk; a kemény hó elbírja a lovainkat. A hegyeken túl pedig már száraz a talaj.
Bertoald mellé telepedett:
– No, egy kortyocskát legalább! Oly szívesen innék a királyra s az utunkra, hallod-e? Én különben csöppet sem vagyok borissza. De ma este olyan jó a kedvem. Ha szomorú vagyok, egyáltalán nem iszom. De ez ritkán esik meg, nem vagyok hajlamos rá.
Bertoald elfogadott egy gyűszűnyit, belekóstolt: még savanyúbbnak és zavarosabbnak találta.
– Az a hercegkisasszony, az a genavai várúrnő – kérdezte –, aki délvidéken született? Azt hogy hívják?
Radbert szinte vadul fordult felé, szeme újból összeszűkült: gúny, figyelem, figyelmeztetés volt a tekintetében.
– Kíváncsi vagy? Két neve van, ha jól emlékszem.
Habozott, mielőtt kimondta volna őket:
– Landoalda. Meg még egy, melyet nem használ.
Bertoald hallgatott.
– Angilperta, ez a másik neve – mondta Radbert. Hallottam róla, ki volt, amikor Angilperta volt. Hercegkisasszony. Különleges elbánásban részesült: nagyon a mélybe zuhant, lehet mondani. De talpra esett, elegánsan, könnyedén. Éles karma van: nem siklik ki belőle az élet. Úgyszólván.
– Mit tudsz róla, Radbert?
Radbert szeme elkeskenyedve villant meg a tűz fényében, mielőtt széles mosolyban nyílott volna tágra:
– Hogy nagyon szép! Nagyon, nagyon szép, Bertoald! Szomorúan szép, úgyszólván. Meg kemény! Kemény és szép. Néha elfelejti, kicsoda. És úgy hiszem, elfeledte, hogy ki volt. Az ura, amennyiben annak nevezhető, Genava mellett kucorog egy váracskában; a király hűséges embere, aki valami címet könyörgött ki magának. Egyébként Gunderic a neve.
– Kapcsolatot tart-e délvidéki rokonaival?
– Nem tudom – mondta Radbert elfordítva tekintetét. – Talán úgy tesz, mint sokan manapság, akik okosak. Főleg, ha délvidékiek. Vagyis tökéletesen elfelejtik azt, ami volt!
– De ha az embernek rokonai vannak...
– A rokonság veszélyes teher lehet, Bertoald. Nagy súly, melytől megroppan a gerince annak, aki jóban-rosszban cipelné. Hasznára válhat az embernek, ha nem emlékszik túlságosan sok mindenre. Erről mesélhetnék neked egyet-mást, hidd el nekem!
Körüllötykölte kupájában a korty bort, és felhajtotta.
– Tudok én is egyet-mást ilyesmiről, úgy bizony, Bertoaldom. Én is elfeledtem minden rokonomat, apám kivételével, aki még fiatalon a király embere lett. Néha jó elfeledni azt, ami volt – most, amikor szinte az egész világ új. Nem vetted észre? Szinte egészen új, sőt: gyökeresen új.
Bertoald nem válaszolt. Felkelt, s a fészerbe menve a lovai után nézett. Az állatok most feküdtek. Körülfogta a lovak szaga, melyen áthatolt a kecskebűz. A kecskék felkeltek, szemük ravasz-ártatlanul és közönyösen sandított felé a holdfényben. Bement hozzájuk a fészer szögletébe, s homlokukat és felnyújtott nyakukat simogatva érezte melegüket.
Javában fagyott. Megállt az udvaron, s felnézett a hágó felé, meg le a völgyekbe. A hold hosszú, keskeny árnyékokat vetett, melyek lenn a völgyek mélyén megsűrűsödve sötétlettek. Valahol egy tanyán vagy faluban, mélyen alatta az egyik sötét tömbben fény világolt: ablaknyílás, nyitott ajtó. Egy ember virraszt, vár, állatait gondozza. Lejjebb, távolabb más fény bolyongott. Jön haza valaki, úton jár, udvaron megy át. Vagy épp most hívják valahova, s lámpást visznek utána. Emlékek támadtak fel; Bertoald felnyögött:
– Nem!
A kalyibába visszatérve ezt kérdezte:
– Te, aki mindent tudsz, ismersz-e egy Warnefrit nevezetűt? Forojuli; Frankhonban lehet, ha él. Fiatalember, úgy a magad korabeli.
Odébb tolta a kupát, s a lócára ült:
– Ne gondold, Radbert, hogy illetlenül kíváncsi vagyok. De...
Radbert homlokát színlelt töprengés vonta ráncba: ivott, erőt és ihletet remélve, hogy még egy menetnyit játszhasson udvari krónikási szerepéből. Szeme hirtelen teljesen kinyílt a vidám csodálkozástól, hogy ilyen pompás mesélnivalója akadt, ám tüstént újból össze is szűkült, az ittas ember csalafinta furfangjától és nagy fortélyától.
– Hm! Ha nem csalódom, mintha összeakadtam volna egy ilyen nevezetűvel. Pár évvel ezelőtt. Legalábbis láttam. Ott, ahol volt.
– Hol, Radbert?
– Totonisvillában, egy pincében.
– Milyen bőrben volt akkor? – kérdezte halkan Bertoald.
Radbert belemerült új történetébe:
– Végigszemléltük a készletet, hogy kiválogassunk tízet-tizenkettőt, hadd menjenek haza, délre. Kegyes Urunknak már nincs szüksége longobard túszokra. Legalábbis nem olyan sokra. De az a bizonyos, akit te említesz, még nem volt alkalmas a szabadon bocsátásra. Sokat renitenskedett, s így külső munkára sem lehetett felhasználni. Amikor én ott jártam, csak ült és hallgatott.
– A pincében?
– Ott. Mégpedig vészjóslóan hallgatott. Hallgatni úgy is lehet, akár az Isten angyala, Bertoald: kedves, sőt egyenesen szent csenddel. De ő nem így tett, hanem ahogy mondtam: vészjóslóan hallgatott. Egyszer talán, ha már nem így hallgat, őt is hazaeresztik.
Radbert Bertoaldra sandított:
– Szép szál, robusztus férfi. A te típusod, arcra is. Valami nincs rendben nála, nem tudom, mi. A gyomra, háta vagy a feje. De ki fog az gyógyulni s megjuhászodik. Mind megjuhászodik. Mi mást is tehet? Már ha élni akar.
Majd tágra nyílt szemmel:
– Meggyógyul az, meglásd! Tán már meg is gyógyult. Néha hamarabb bekövetkezik, mint gondolná az ember! Úgy bizony; mintha hallottam volna is, hogy kiszabadul.
– Mindig igazat szólsz, te, Radbert?
Radbert pislantott egyet.
– Ha Isten is segít – felelte. – Ha nagyon megsegít. Engem azért tart kegyes Urunk, hogy különféle szolgálatokat tegyek. Azt hiszem, a szívem jó.
Bertoaldnak eszébe ötlött, amit Anselmus diakonus mondott egy régi húsvéton Forojuliban.
– Az igazságok között választani is lehet, Radbert. Ahogy a királyok teszik néha. Meg a követeik.
– Ilyen esetben igyekszem mindig a szívem szerint választani, Bertoald.
– Tudod, hol van most Anselmus diakonus?
– Amikor utoljára hallottam róla, Mons Cassinusban volt. Készül felmenni a királyi iskolába.
– Nem hallottál egy Johannes nevezetű fiatalemberről is, Forum Iuliiból? Nem volt ő is Anselmusszal?
– Akit Johannesnek hívnak? Meg Lupigisnek is? Mint téged. Meg Conaldust. Meg azt a Warnefritet, akit az imént említettél. Beneventumban volt vagy van; tanító Arichis hercegnél.
– Tudsz róla mást is?
– Szemmel tartották! – mondta Radbert. – Figyelték. De hát hallod: él! Akit figyelnek, él. A halottakat már nem figyelik az emberek... csak az Isten meg az Ördög! Azt a Johannest, akire gondolsz, felhívták a király új iskolamesteréhez, Alchuinushoz. Jó barátom. Igen, annak nevezhetem!
Most már fáradtan keresett új mondanivalót, s meg is találta:
– Most talán Rómában van Johannes. Vagy útban észak felé a Jupiter-hegyen vagy Genaván át. Talán Papiában van vagy Mediolanumban, útban Bilitio felé! Talán épp ma éjjel érte el a hágót a hegy túloldalán – egészen itt, közel! Meg akarja nézni a király, mint megnézett engem is, ahogy mindenkinek utánanéz! Johannes talán tanulótársam lesz az ősszel vagy a télen, ha az a kitüntetés ér, hogy Alchuinus tanítványa lehetek: ennél többet pedig fiatalembernek nem is adhat az élet! Ezt tudom! És ez az igazság!
Nyelve nehezebben forgott, szeme majd leragadt az álmosságtól. A borostömlő üres volt.
Az út során most érintette meg Bertoald először önként, karjára téve a kezét:
– A szíved szól most, Radbert, vagy udvaronci értelmed?
– Az értelmem, kedves barátom, Bertoaldus Lupigis! De azért a szívem, a szász szívem is benne van az én frankhoni értelmemben! Veled van! Veled, aki a király vazallusa lehetsz, ha megállod a próbát!
– Most van a próbatétel?
– Élsz, kedves barátom és tisztelt fogoly uram – mondta Radbert oly ünnepélyesen és túlzottan fontoskodva, ahogy csak az beszél, aki túl sokat ivott. – Ha megölsz ma éjjel, egyedül maradsz a világon. A fiaidat meg fogják ölni, akárhol vannak is! Ha már nem élnek, akkor is megölik őket, még egyszer! Ilyenek vagyunk mi, ilyen a király. Segíti az Isten és a pápa. Hadrianus pápa őt szolgálja mostanság, az Istent meg a királyt. Ilyen a mi királyunk, ilyen hatalmas, tudod-e? Én az ő ujja vagyok. Aki a király ujjára üt, a fejével játszik. Ilyen a mi kegyes Urunk hatalma, tudod-e?
Radbert felállt és kitántorgott az udvarra, hogy kiürítse a hólyagját. Visszatérve a priccsen lévő bőrökre vetette magát, és azonnal elaludt. Bertoald tovább üldögélt a lócán, a tűzbe nézve. Újabb rőzsenyalábot tett rá, megvárta, míg parázzsá ég, majd hamut kapart a parázsra, hogy reggelig el ne aludjon.
Az az évszak volt, amikor az irgalmas Ég, Isten keze és tekintete a legadakozóbb, és jó termést ígér. Meg amikor a kegyes királyok, akik a lentebbi és szélesebb völgyekben és síkokon parancsolnak, a béke vagy jövedelmező nyári hadakozás dús napjait készítik elő a serény parasztnépnek meg egyéb értékes, sőt kevésbé értékes népségnek is.
Ám az ősi és teljességgel műveletlen és vadóc istenek, akik a hegyvidék felső régióiban uralkodnak, nem sokat törődnek efféle előkészületekkel. Azok másra készülnek. Kezük a hegy kristály- és jégleplén matat, pillantásuk kristályos, jeges, érzéketlenül tiszta. Semmivel nem adósai az embereknek, nem tartoznak nekik jóakarattal. A napot figyelik, annak melegével játszanak, s nem ismernek irgalmat, hasznos önzést. Nem tűrik, hogy emberi hang zavarja nyugalmukat.
Radbert soká aludt, majd sokáig evett. Evés közben fokozatosan ráébredt az új nap örömére, s bort keresett, de hiába. Ezért eltartott valameddig, míg szokásos bőbeszédűsége is megindult. De nem volt nyűgös. Még egyszer Garamannak ajándékozta az ezüstpénzt, s amikor már Bertoalddal együtt lovon ült, újra megígérte az apónak meg az anyókának, hogy utánanéz gyerekeiknek. Jó királyuk van, mondta nekik barátságosan.
Egész délelőtt erős napon és friss, olvadó és tocsogós hóban lovagoltak, mely közönként, sziklás talajon tócsákba gyűlt. Kora délután a hegy árnyékai kezdtek megnyúlni, szétterülni előttük, s megtöltötték a völgyeket. A napfény keskenyebb pásztákban és csíkokban mutatkozott, melyek óramutatók módjára forogtak lassan odafenn a hágó szurdokainak magasában.
– Át kell jutnunk, mielőtt beesteledik – mondta Radbert. – Az éjszaka hideg lehet nekünk is meg a lovaknak is, ha megállunk csak egy rövid pihenőre is.
A korábbi havat sok helyen kemény torlaszokba fújta a szél, s imitt-amott csupaszon szürkéllett a jég. Néha le kellett szállniuk a nyeregből, hogy vezessék a lovakat. Olykor az tartóztatta fel őket, hogy a lovak megcsúsztak, felbukfenceztek, s fekve kapáltak patájukkal. Nehéz volt őket talpra állítani, s amikor végre nagy keservesen felkecmeregtek, sokáig álltak reszketve egy helyben, míg lovasaik újra nyeregbe szállhattak. Radbert ilyenkor nem sokat beszélt, néma volt és határozott, vagy egy-egy kurta, éles kiáltást hallatott, kérlelve, szidva, buzdítva lovait:
– Talpra te, az anyád! Próbáljuk meg újra!
Alkonyat előtt bejutottak az első hegyszorosba, mely csakhamar tágas katlanná szélesedett, s a lovasok még láthatták a napot nyugaton, valamivel a hegyek gerince fölött. Az út egy szakasza elkeskenyedett, mielőtt kiértek volna a következő völgykatlanba. Itt a lovak hasáig ért a laza hó, a két férfinak le kellett szállnia, hogy utat gázoljanak. Így jutottak az utolsó szűk hágótorokba, melyet mindenfelől égig nyúló meredélyek álltak körül. Amikor végre ebből a lukból kikerültek, még mindig jó világos volt. Víztől fénylő, kopár, szürkésfekete hegyfalakat és sárga füvet láttak maguk alatt, még lejjebb pedig zöld erdőt és sűrűsödő árnyakat. A nap végső pásztáiban tavak tükre csillogott. Odalenn már kibomlottak a rügyek, s az utasok tudták, hogy megjött a nyár.
Alattuk csupasz jégfoltok takarták az ösvényt, majd laza hó, megint jég, mind vékonyabb hóréteg a jégen. Ősz óta senki nem kelt át a hágón. De valamivel lejjebb széles, csaknem szétolvadt ló- és embernyomokat találtak: nemrégiben megpróbálhatta valaki, hogy átjusson a hágón, de visszafordult.
– Hát mégiscsak átjutottunk! – mondta Radbert, szabadjára eresztve felgyülemlett és elfojtott beszélhetnékjét. – Ez a legrövidebb út; van több más átkelőhely, megjártam mindegyiket! De azért választottam épp ezt, hogy a leggyorsabban és legjobban hazajuss, Bertoald!
Olyan büszke volt az útra, mintha ő fedezte vagy találta volna föl, saját ügyességéből és Bertoald kedvéért választva ezt az útvonalat. Elbüszkélkedett a tájjal is, mely – mint mondta – tulajdonképpen királyi birtok. A hegy szépségét pedig úgy dicsérte, mintha az a király érdeme volna. A völgy lejtett és délkelet felé kiszélesedett. A nyugati hegyfal már teljesen kék árnyékba merült, mely a keleti falon kúszott felfelé. Egész fenn a magasban napfény csíkjai vöröslöttek, meg szétterülő világosság nagy foltjai, melyek lassan fogyatkoztak, hogy nemsokára kialudjanak.
Száraz útszakaszhoz értek, ahol biztonságosan lovagolhattak egy ideig.
– Nemsoká házakhoz, emberek közé jutunk! – szólt Radbert. – Még világosban leérünk! Ott aztán jobb szállásunk lesz, mint a legutóbbi! Bor, jó étel! Holnap meg Bilitióban vagyunk! A Lepontia völgyének Turrita városában, Bertoald! Ott pedig már szinte otthon vagy, a te saját földeden!
Bertoald motyogott valamit; nem sok válaszolnivalót talált. Újból csendben lovagoltak, mialatt Radbert újabb beszélnivalóját szedte össze; mint rendesen, ő lovagolt elöl a málhás lóval, s feje szüntelenül forgott mindenfelé; fütyörészett, hogy könnyítsen a csenden, olykor dúdolgatott, hallgatott, tűnődött, figyelt. Időközönként csupán a lópaták dobogása, a lovak lélegzése és fúvása, a lószerszám és oldalfegyverek csörgése, nyergek bőrének nyikorgása hallatszott az esti havasi csendben.
Most rosszabbul hallok, gondolta magában Bertoald. Előredőlt a nyeregben, és feszülten figyelt. Természetes, hogy most rosszabbul hallok, gondolta ismét. Az imént jobban hallottam. Persze, a kor. Meg fárasztó is végighallgatni ennyi sok szót. Mégis hallani akarok.
Úgy tűnt neki, nem sokat haladt az idő; két óra ha eltelhetett, két óra mállott, hervadt el az időből. És egyszer csak ott lovagolt fiatalon, fiatal, erős férfi, az utinai sík fölötti hegyekben, észak és kelet felé. Háború volt; ő maga a háború egyik lovasa, és hadba lovagolt valami ellen, valamiért. Mint a többi férfi, állig felfegyverzett harcosok, lovagolt ő is, szorosokon és vad szakadékokon át hó és jég felé, majd le a hóból, a jégről, szorosokból és szűk szakadékokból, előrehajolva a nyeregben, s hangokra fülelve a tavaszi hegyben. Valahol, alig hallhatóan, pattan egyet valami. Pici kattanás valahol a hóban, a jégben, a hegyben, alig észlelhetően, s elpattan valami. Figyelmeztetés, intő kattanás, kis repedés a csend világában. Ekkor amikor észlelhetővé válik az észlelhetetlen, ekkor, amikor a hegy belesuttog a csendbe, ekkor kellene megállni, hogy még jobban, még alaposabban kiderítse az ember, merről jön a figyelmeztetés. Ekkor kellene, ekkor kell, ekkor muszáj megállni, visszafojtva minden egyéb hangot, egyetlenegyet nem engedve szabadjára! Tompítani még a szív verését is, halántékunkban az ér lüktetését, fülünk csengését, még feszültebben figyelve kifelé, felfelé, hogy kiderítsük, honnan jön az, az a másik, a csaknem észlelhetetlen; hol van alapja, lakása, gyökere, mely kiszakad, vagy hamarosan, máris ki fog szakadni. Vagy: lóra kapni! Elvágtatni! Felfelé, lefelé, kitérve, amerre lehet, elhajszolni a lovat valami mellett, valamin át, vagy otthagyni a lovat, ott mindent, elrohanni valahova, elmozdulni, elcsúszni-mászni, elmenekülni attól, ami még nem látható; senki nem tudja, merre van, merről jelenik meg láthatóan, hol készül művét végrehajtani, merről szándékszik befutni. De mégis, félre kellene, félre kell ugrani, tántorogni, görögni valamerre, az életben maradást keresve, bár ki tudja, merre, mégis azt keresve most, a pillanatban, a jelenben, azonnal, hogy legyen ember, legyen élőlény, mely megmenekül. Felemelte a fejét:
– Hallottad, Radbert?
Radbert visszafogta a lovakat, feléje fordult:
– Mit?
– Azt kérdezem: hallottál-e az előbb valamit?
– Nem én; mit hallottam volna?
– Valamit a hegyben. Vagy a hóban.
Egyenes derékkal figyeltek. A tavak felől légáramlat szállt felfelé a hegyfalak mentén, vagy lefelé a kaptatók mentén a hágókba és a völgyekbe.
– A nap lemegy, a szél meg felkel! – mondta Radbert, szívből kacagva saját szellemes szójátékán. – fel-le, fel-le! Felfelé megy, lefelé áll, lefelé megy, felfelé áll, Bertoald!
A hegyek valamely hatalma felfogta a kacagását. Felkapta a könnyű szél, a légáramlat, felerősítette a visszhang, s valahol, útközben, guruló labda lett belőle, lesikló tömb, kacagászuhatag; mindenfelé hallatszó különös hang: itt, saját fülük körül, belül a fülükben és messze-messze odakinn.
– Ilyen hangot sose hallottam azelőtt! – ujjongott Radbert. – Hallottad a visszhangot?
– Hallgass már! Csend!
Radbert azonban újra szélnek eresztette nagy, terjedelmes, fiatal kacagását. Szépen, tisztán csengve gördült az tova, és ereje gyorsan fokozódott, mintha minél előbb messze tájakra vágyna. Mintha csak kegyes Urunknak, Carolus királynak egész fiatalsága, ifjú lovasai, hírhordozói, udvaroncai, virgonc kémei, a fiatalok egész légiója, akiket magas posztokon, kilátópontokon gyűjt maga köré hódítói erejével, valamennyien itt sereglettek volna össze a Turrita város ódon erődtornyai fölött e pillanatban, hogy egyszer s mindenkorra leszögezzék és tanúsítsák, mily örvendetes és szerencsés a világ folyamatban lévő meghódítása és átalakítása. Egy fokozódó és távolodó és visszaverődő kacagás, szinte annak megerősítésére, hogy döntő, sorsdöntő pillanatról van szó, amikor:
egy hegység kel életre, harsogva, mennydörögve, hogy szűk neki a hely, mozgási szabadsága túl kicsi és szoros, s így többet kíván magának a völgyből és síkból, hogy végre mozdulhasson, szétnézzen, kinyújtózhasson, és sikerekkel büszkélkedhető hegy lehessen e tavaszi estén ebben a sok sikerrel büszkélkedhető világban. Olyan akart lenni, akár az emberár, emberi erők áradata, megmutatva, hogy a hegyek hatalmasságai érnek annyit, vagy még többet is, mint a völgyek és alföldek istenségei, s bennük is megvan a mozgásvágy ugyanakkora robbanó akarata s a pihenés ugyanolyan szelíd vágya, ugyanannyi tettrekészség és ugyanakkora, sőt nagyobb és tökéletesen isteni közöny minden iránt, kivéve saját mozgását erre vagy arra. És végezetül: a hó itt feküdt egy télen át a kék jégen, mely a kristályokat takarja, a kristálykövecseket, mely a hegy igazi ruházata. Ezt, a hegy igazi ruházatát, ezt akarja a hegy felmutatni, még mielőtt a nap az emberek éjébe száll a völgyben. A hó mindenről tud. Egy hosszú télen át várakozott, készült, lesett, gondolkozott, számolt, figyelt és tovább tervezett. Ilyen a tökéletesen és istenien közönyös hó, mely néhány rövid, szinte észlelhetetlen figyelmeztetés, néhány pici előkészítő mozdulat után teljesen és dúsan nekiindul. Ez a hó dáridója, tavaszi tivornyája az átváltozás előtt. Ledobja kötelékeit, kényszerét, bilincseit. Lesiklik, nem bánva, ha táblákba reped, vagy labdákba, melyek lefelé görögve nagyobb gombolyagokká dagadnak s végül óriás tekerccsé nyúlnak. A hótekercsek zuzmókat, kristályokat, sziklatömböket szakítanak fel, és sodrófaként gyúrják magukba az útjukba kerülő fákat-bokrokat, belegöngyölve őket jegük hevébe, az összenyomott hó izzásába, mely nagy rögökké olvasztja tulajdon magját. Nagy egységek seregelnek össze a döntő pillanatra, egyesítve magukban minden hangot egyetlen hangba, mely távolról sem hasonlít egy fiatalember kacajához, mely Üdvözítőnk, a kegyes Jézus születése utáni 783. esztendő egyik tavaszi estéjén hangzott el a hegyekben: a puff és a reccs hangokat, amikor ezek az együttes hiiiij hangban érik el zengésük tetőfokát – ezt az egészen kivételesen dörgedelmes, ujjongó, tivornyás rikoltást.
Azután csak a csend.
Oly nagy csend, hogy ha maradtak emberek, azok nevet tudnak adni a csendnek, s el tudják mondani, odakiáltani vagy suttogni egymásnak.
Bertoald még épp láthatta, hogyan sodorja el Radbertet a lezúduló hótömeg, hogyan tűnik fel ismét a hópuliszkából, újból eltűnve, nyomtalanul. A málhás ló tompora sötétbarna, kerek felületként derengett, felvillanva a maradék fényben. Radbert ordítását vagy lovainak rémületét nem hallhatta, de hallotta, hogyan nyerít a saját lova, vadul felágaskodva ijedtében. Ütést érzett a vállában, és lába belesajdult, amikor leesett a nyeregből, odébb vetődve, s épp amint hanyatt zuhant a hóáradatban, mellen találta a ló patája.
A völgy falvaiban és tanyáin hallották a lavinát; nem ez volt az egyetlen e napokban. Itt is, Bilitióban is, ahova gyorsan eljutott a hír meg a szóbeszéd a lavinákról, azt mondogatták, szerencse, hogy épp most pusztítanak, amikor épp senki nem jár a hegyszorosokban. Aki meg mégis jár, csak ellenséges martalóc vagy északról jövő adószedő lehet. Akkor meg nem sokat számít – vagy egyenesen lényeges, jóllehet csupán átmeneti könnyebbséget is jelent adóban, kivetésben és újabb királyi intézkedésekben a többi embernek, így például Bilitióban is, a Tornyok Városában, melyet Sita Castra Birinzonának is neveznek.
A jelentéktelen, szürke és szegény váracska sekély várárkok között feküdt a tóból kiömlő folyó fölé emelkedő utolsó előtti magaslaton. A vár mögött, a szárazföld irányában gabonaföldek, szőlők és erdők az alacsony hegyekké magasodó dombokon. A víz áramló, sodró szalag a szemnek, a várbirtok és a város közötti áradat: kegyes Urunk egyik retesze maga is.
A város amott kegyes Urunk retesze volt; kegyes Urunk külön őrsége benne. A szigetecskén, ahol a Lacus Lemannus, a nagy Genfi-tó délnyugat felé elkeskenyedik, a király fegyveresei ültek. Egyben retesz Gundericnek, a várúrnak is.
A Rhodanus folyó, mely a Rhaetiai-Alpok jégmezőiről ömlik alá, átfolyik a tavon, eltűnve benne, s áramlásával felkavarva, elszínezve a vizet. Délnyugaton, ahol véget ér a tó, ismét Rhodanussá alakul az ár, s a nagy folyó bekanyarodik Nyugat-Burgundiába, a gall és frank Burgundiába, melyet időnként ódon kifejezéssel Burgundaibnak mondanak.
785 ősze táján.
Az asszony ott állt a kapubolt fölötti szoba rácsos ablakánál. A várárok vize sárosan csillogott, olajcsíkok úsztak rajta méregzölden, vagy a piszok, zsír és rothadó halai szivárványszíneiben. A felvonóhíd nappalra leeresztve, sőt éjjel-nappalra. Külön figyelmeztetés nélkül senki nem törődik vele, mióta Gunderic úr Vallis Poeninán, a Furca-hágón és az Ursare-völgyön át felutazott keletre Desertinumba, Curia Rhaetorumba, sőt talán egészen Turicumba. Szolgálati út királyi parancsra, melyet vidáman, világosan adtak tudtára kegyes Urunk hírhordozói. Mi szükség hát a felvonóhíddal pepecselni?
Valami szemét úszott a várárokban. Egy döglött macska, felfúvódva: a ház s a folyosók utolsó macskája, két nagy, döglött patkány kíséretében. Az utolsó macska, félszemű az is. Itt minden hasas macska végül félszemű vagy teljesen szem nélküli lett. Ez hát még rosszabbul is járhatott volna. A bal szemét kikaparta egy emberi köröm, vagy kinyomta egy egyenes, merev mutatóujj. A macska s a patkányok csak alig észrevehetően változtatták helyüket, de azért mégis haladtak a felvonóhíd s a déli várárok felé. Cirmos macska, püffedt hasú, repedésig feszes. Csöcsei gombokként meredeztek, tejtől feszülő tőgyek. A feje most kicsinek hatott, mélyen a víz alatt pihent, víz volt a párnája. Hátsó lába szenvedélyesen, buján tárult szét. Mintha csak napozni feküdt volna oda, torkig saját tejével, grízzel, hallal, patkánnyal. Patkánnyal töltekezve várta a két következőt, melyeket agyonjátszott, agyonharapott. Szólni kellene... Meg kéne parancsolni a szobalánynak, megmondani Inigardának, hogy szóljon a házvezetőnőnek, Frambertának, hogy szóljon a viceházvezetőnőnek, Oscaldának, hogy szóljon a szolgáknak, hogy tüntessék el azt a macskát. Meg a patkányokat is, meg mindent.
Alig felhős az ég. Felhőktől mentes a szem odakinn s a fej odabenn. Az asszony szeme most az ablakmélyedés rácsán időzött s a rajta kívül éledező napon. Ami a hegyből lefolyik, csordultig tölti a várárkot nemsokára. Régi eső, mely ide folyik. A felvonóhídtól nyugatra már szivárgott is barnán az árok pereme fölött. Nemsokára keskeny lefolyót ás magának, elérve a kinti árkot, szétfolyva a réten, átlépve az úton, vagy az árokban maradva egész le a folyóig. Ez is látnivaló volt: el lehetett nézegetni.
A látvány elpárázta, elfelhőzte a szemet. Elképzelhető, gondolta felhős gondolatait az asszony, igazán elképzelhető, hogy a toronyból lehajított anyamacska, mely ott úszik püffedten, hasában bűzös levegővel és döglött kölykeivel, lassan eléri a lefolyót. A lassú víz úgy fordítaná, hogy belekerülne az erecskébe, belesodródna kíséretestül, döglött kísérőivel, átúszva a várárkon, le az árokba, ki a rétre, tovább az út mentén, ki a folyóba, le egészen a dicső Burgundiába. Bizony.
Bizony elképzelhető. Méltó reggeli a frankoknak, csemege, kivételes ínyencség a várurak asztalán. Egy nőstény macska, a vár egyik játékos, pákosztos vagy egerész macskája, mely elhagyja a királytól vagy spicli-Gunderictől kegyelt és védett posztját, mint első, második vagy harmadik kastély- és udvari macska, hogy két agyonharapott, halálra rémített vagy vízbe döglött, esetleg döglesztett, de még el nem fogyasztott, nagy, nekigömbölyödött, kövér s annak rendje-módja szerint nemrég nemesi rangra emelt udvari patkánnyal útnak eredjen. Vízi útnak, le a király városába és várába, Lugdunumba Alsó-Burgundiában, sőt talán le Provinciába, ki a tengerbe Massiliánál. Ki a tengerbe, a Ligur-tengerbe s a Tyrrén-tengerbe, hogy utazzon egyet. Végig a sokáig s még mindig kérdéses úgynevezett hazai föld, Longobardia nyugati partja mentén, át a vad és hatalmasan fortyogó tengerszoroson Rhegium és Sicilia partjai közt, ki az igazi, be az igazi tengerbe. Úgy bizony, az igazi és sokszor leírt, megénekelt, megkönnyezett és felmagasztalt Jóni-tengerbe, a tisztába. Aztán pedig: kelet felé ennek az igazi tengernek habjain, a királyi, pápai és valamelyest bizánci Italiától délre be az eltűnt valóság viharos tengerébe, az Adriába. Micsoda út egy nőstény macskának s patkányainak! Majd tovább északnak, viharban, felhőben, felcsapó hullám záporában, kalmárkodásban, északnak az Adrián, a Garganus-fok alatt, melyet egyszer leírt neki valaki, rég egy eltűnt életben, melyben tűz égett a kandallóban, hogy csak úgy pattogott a szikra, és... és... és... Diót evett az ember, nézte az arcokat, főleg az egyiket. És hallgatta a sok szót utakról, viharokról és... Tovább-tovább az akkor emlegetett Pisaurum, Ancona és Ravenna városain át, a ravennai vagy ferrarai és comiaclumi és felső-venetiai part felé, hogy Gradus mellett egy lagúna mélyén érjen révbe, angolnák tisztelgése közepette, anélkül azonban, hogy felfalnák. Micsoda esemény, mily sajátos eset! Egy genavai várúri és udvari macska a Lacus Lemannus kelet-burgundiai partjáról, amint ellátogat valaki gyermekkorának partjaira. Egy macska, mely feljutott, felringatózott kíséretestül az Adria partjára: Légy üdvöz, Te Távoli Macska, valamint Nagytekintetű Kíséreted is! Macska, melyet szent prosekcióban hordanak körül Aquileia városában; nőstény macska, melyet pátriárka áld meg s vitet tovább Utinába, ahol újabb pátriárka, érsek vagy őrgróf szenteli be, hogy a legméltóbban folytathassa útját még egy darabig keletnek, tovább valahová. Tovább eredeti rendeltetési helyére, Forojuli városába, ahol is azon nyomban ünnepélyesen fogadják, meghajbókolják, a templomban temetik el, súlyos, szürke kő, szépen faragott kőtömb alá, mely kőremeket egy párját ritkítóan eredeti felirat ékesít: hogy itt nyugszik a vadmacska Angila-Landoaldának, Hroudgaud lányának tulajdon alázatos Nagytekintetű Macskája, a Nagytekintetű Macskát tiszteletével övező, hazatérőben kísérő és kegyes Urunk, Carolus király által hivatalukba iktatott patkányokkal egyetemben...
– Eh!
Szükségtelen, ostoba honvágy. Eb! – gondolta magában az asszony. Hazavágyni! Eh!
Elfordította szemét a várárokról, el keskeny fejét, hosszú, sovány nyakát; a parti házak s a sziget erődítései fölött, a folyó és a tó fölött elnézett a hegyek, a Hegy, a Fehér Hegy tömegei felé. Felhőpólyában, lágy és vad párnák között álltak odafenn a csúcsok és jégtornyok, de áttört közöttük a nap – fehér fényfal, fénysorompó dél felé. Ha át lehetne nyomulni rajta, gondolta magában. Mért nem tud a király, a hatalmas, lukat ütni a hegybe, rács nélküli ablakot, hogy még messzebbre lehessen belátni birodalmába? Ő, aki mindent tud! Lukat a szűzi hegybe, melyet nem hágott meg, nem termékenyített meg senki. Egy ilyen hasra még ő is ráfekhetne: ez csak elég nagy! Maga mellé gyűjthetné egész seregét, összes egyesült hadait a Fehér Hegy combjai között, nem szorítana. Kegyes Urunk, amint egy hegyet csinál fel! Hihi! Elvigyorodott, szinte forgott ma szemgödrében a szeme, pillantása ide-oda rebbent, élessége elködösült, a vad felhők elfátyolozták a szemét, így állt révetegen, mozdulatlanul. Csak jó idő múlva tért magához:
– Eh!
Jó, hogy Gunderic, az engedelmes, a renyhén vagy lelkesen és csúszó-mászó módon engedelmes Gunderic nincs idehaza. Jó volt a parancs, hogy menjen keletre, vagy északra Szászországba. Ez egyszer nem Radbert jött az üzenettel. Radbert mással foglalkozott, rég nem járt erre. A király valaki mást küldött, rokonszenves fiatalember az is, majdnem ugyanolyan fiatalos és bőbeszédű; állítólag valódi királyi vér folyna ereiben, mint annyi másnak, s mindenesetre valódi vér. Több napot töltött itt. Gunderic öt emberrel indult útnak; nagyobb kíséretre nem telik neki mostanában. Az asszony remélte, sokáig nem jön haza, s olyasmi történik vele, ami végleg használhatatlanná teszi az ágyban. A várban a cselédeken és rabszolgákon kívül mindössze három fegyverbíró férfi maradt, nem több. Kockáztak, ostáblán játszottak, és nyakalták a bort éjjelente, de ildomosan. Jól van. Tudta, hogy meghajkurászták a cselédlányokat, ez már a természet rendje, de a lányok sejtették vagy pontosan tudták, mi várhat rájuk az ágyban való hancúrozás után. Gondolt rá, hogy egyszer majd lefekszik a férfiakkal, meghágatja magát velük, talán meg is állják a helyüket; kettejük még nem is olyan öreg. Tudta, hogy nem teszi meg, de úgy szívta magába pillantásukat, mintha testük nedve volna, testük még fiatalos, frissen csörgő nedvei.
– Jól van – mondta ki hangosan.
Jó, hogy meghaltak a gyerekek, gondolta a rácsra fonva ujjait. Merev ujja a felvonóhídra mutatott. Jó, hogy meghalt mind a kettő. Jó.
Egyszerre lecsapott rá a fájdalom, áradó, túlcsorduló vágy és bánat. Nem jó, egyáltalán nem, hogy nem élnek. Akkoriban, eleinte azt kívánta, akarta, bár halnának meg, oszlanának fel benne, a két magzat, akit rátukmáltak, hogy zsigerei része legyenek. Arra vágyott, bár feloldódnának, kifolyva testéből, még mielőtt formájuk megszilárdul s megerősödik bennük az élet. Aztán megváltoztak irántuk érzelmei, mindkét alkalommal. Szemérmes szerelemféle támadt fel benne, hosszú idő után először. Saját maga része lett a két gyerek; kiszakadtak belőle, de ő hozta létre őket. Számolta az éveket. A Landoald fiú hét-, a Giseltruda lány hatéves – ilyen idősek volnának most, ha megtartotta volna őket az élet, ha helyet adott volna nekik. A fájdalom, a vágy és a bánat félretolatta vele azt, ami most tolakodott volna a szeme elé: lehunyta a szemét. Ha megtartottam volna őket az életnek, a világnak, gondolta magában. Az életnek, hogy megváltoztassák az életem.
Úgy állt lehunyt szemmel abban, ami kihunyt, s érezte arcán a napot. Könnyű, vékony vízhártyaként áradt a fény, langyosan. Könny nem csordult. Jól van. Egy sajdulás, kín, aztán jól van. Jó, hogy elmentek. Kitértek az élet elől. Gunderic először olyan valakikről akarta őket elnevezni, akik egyszer az apám s az anyám voltak. De elhárítottam róluk a név ragályát; mert az volt, ragály. Nevezze őket akárhogy, csak így ne. Mindkét alkalommal hosszan forgatta fejében, hogy – hízelgésül a királynak – királyi frank nevet ad nekik: Hludovic és Berthrada, de meggondolta magát. A király előtt hajbókolni sose árt, de nem olyan mélyen, hogy kegyes Urunk térdébe verje a fejét az ember, vagy egyenesen a lába közé nyomja az orrát, így lett Landoald az egyik, Giseltruda a másik. Mintha valami részeg frank vagy szász katona ment volna keresztül az anyjukon, mikor nemzették őket. Jó, hogy így hangzott. Jó.
Később. Az évek. A harmadik gyerek, a sajátja, akit leginkább magáénak érzett. A kislányt, akit titokban másutt nevelnek. Titokban? Hol vagy most, kicsi Radbertám?
Hol vagy, Radbert; egyszer jöttél ide, többször, gyakran, kevésszer! Aki csak nevetett és beszélt, beszélt! Meg énekelt: nem tudott énekelni, de énekelt! Tudta, hogy kell velem bánni, hogy ne féljek tovább!
Az asszony kinyitotta a szemét, s nyugodtan, felhőtlenül az egyetlen, az igazi férfira gondolt. Az ügyesre, aki tudta, amit a nőkről tudni kell. Gyereket csinált nekem, gyöngéden; finoman és magabiztosan lovagolt meg, én meg merészen őt. Ellovagolt tőlem, visszatért, mindent tudott. Ágyban és másban. Ki tudta járni, hogy Gundericet akkor szólították el, amikor a legalkalmasabb volt. Az én Radbertem meg itt maradhatott, várban megpihenő követ, s magával vihette a gyereket, valaki gondjaira bízva. De nálam hagyott egy nevet, szeretni, megforgatni a számban, elsuttogni szívemben, homokba, vízbe írni, szeretni, szeretni. Kislányom, Radberta! Jó, jó, hogy Radberta van. Van egy jó név, melyet suttoghatok, kikiálthatok, leírhatok: van, gondolta nyugodtan.
És nyugodtan, még nyugodtan: jó, hogy Gundericet elszólították megint. Ez azt jelentheti, hogy Radbert idejön, itt marad és jelenti, hogy megvárja Gunderic visszaérkezését, új fontos közleményeket ad át neki: királyi parancsokat, javaslatokat, tanácsokat, intelmeket. Meg legyezgeti is Gunderic hiúságát. Elküldi egész Aquisgranumig, vagy Szászországba még egyszer – fel egészen az Éjfél Honába! Micsoda szó, visszataszító és sajátosan csábító. Éjfél Hona! Flavianus az ő Éjfél Honával. Az öreg Anselmus, meg Éjfél Honának népei. Igen, az Éj kellős közepének!
Igen. Küldd csak el a szolgálatkész Gundericet kegyes Urunkhoz, szolgálatkészségét és tiszteletét jelenteni – két hónapra vagy fél évre, megnyugtatni egy királyt, aki nem érti, mért kell neki nyugodtnak lennie; aki nem szorul rá a Gundericek megnyugtatására; aki lerázza Gundericet; jó-jó: eredj haza szép és hű feleségedhez, Gundericem; Radbert nyilván félreértette parancsomat. Épp most nincs szükség rád, jó szolgám, de tartsd szemmel a szigetet! Semmi tivornyázás! Ezt parancsolom! Menj Isten hírével!
Az asszony nevetett; fanyar szája megnyílt, foga felvillant, a messze menesztett, úgynevezett férj száraz, keserű vagy sziruposan nyúlós szívébe mart. Kemény, kék tekintete nevetett. A cselédek pedig hallgatnak, mást úgyse mernek. Nekik az a dolguk, hogy vakok legyenek. Kegyelemből megtarthatják a szemüket, hogy más alkalmasabb és megfelelőbb dolgokat láthassanak, amikor, más alkalmakkor, szükségem van a szemükre. Valami nekik hasznosat. Igen. Jól van.
Egyetlen férfi a világon, egyetlen jó emberem, Radbert. Az egyetlen férfi, aki nem gonosz. Az egyetlen, akit emlékei szerint valaha is észrevett. Az ő számára egyetlen. Tudta: a férfi számára nem ő az egyetlen. Radbert kacagása úgy terült szét, akár az enyv: beleragadtak az asszonyok. A pillantása úgy járt rajtuk, mint tapogató, magabiztos, meleg kéz. Radbert lebírta a félelmét, legyőzte undorát. Meggyógyította, megtisztította a gonosztól: egészen tiszta már. Meglágyította, hogy bele ne dermedjen a férfigyűlölet, férfiellenesség. Radbert vállának nyomta az orrát, úgy feküdt, s Radbertnek volt egyedül jó szaga a férfiak között. Jó, jó.
Radbert elmondta, kiért megy Totonisvillába, s onnan vele együtt Longobardiába, útikalauzként. Valakiért, aki sokáig volt Frankhonban, akit sok évvel azelőtt küldtek északra, az után, ami abban a városban történt, ahová talán nemsokára elindul a macska. Radbert, édes Radbertem, egy szót se szólj neki rólam, bármennyit innál! Egy szót se! Engem nem hívnak sehogy, én hátat fordítottam a nevemnek, mely elúszott, mint egy döglött macska! Nincs rokonságom; elúszott valahová! Tudom, de nem akarom tudni, hogy Hroudgaud lányának az apja saját vérében úszott el! Nem akarom! Nincs rokonom. Életem se volt, míg a tiéd életre nem kelt bennem: az élet, melyet nem ragadott magával az ár, az ösvény, ígérgettél, esküdöztél, jó és vakmerő szagod volt, s felhangzott harsány kacagásod. Hol van a gyerek, akit nem vitt el az örvény, Radbert? Akkor megmondtad, hol van, hol van kis Radbertánk. Jó kezekben. Jól van, édes Radbert.
Az asszony lehunyta, majd kinyitotta a szemét, látta az életet s a halált, amennyit a réseken át láthatott, majd ismét szemet hunyt. Jó, hogy szemet hunyhatunk. Jó. Szemet a gyerekek fölött. Minden fölött.
A gyerekek. Landoald és Giseltruda. Elvitte őket az örvény, Gunderic kényszerrel ültetett sarjait el. Elragadta őket a Rhodanus, el. Elúsztak, mint a macska, a patkány, el. De nem azért, hogy szent prosekcióval fogadják őket Venetiában, Aquileiában, Forojuliban, nem. Őket kihalászták, alighogy a vízbe estek. Vagy belelökte őket valaki, akit aztán szintén belelöktek egy játékos séta alatt. A gyerekeket kifogták, ki; de a cselédet nem. A hajuknál fogva húzták ki őket. A cselédet nem: mi dolga is lett volna már mindabban, amit el kellett hagynia? A gyerekek úri sírban nyugszanak, nehéz, mesterien faragott kőtömb alatt, szép és megható sírfelirat szól róluk, melyet gyászoló atyjuk, Gunderic szedett össze nagy fáradságosan. Az asszony saját kezével virágot hintett erre a szövegre, Gunderic meg könnyet, egy-két cseppet, sőt java részét mindama könnymennyiségnek, melyet elő tudott sajtolni, eltekintve a hízelgés és mentegetőzés bővebben patakzó és megszokott könnyeitől: ezek őszinték voltak. Jó, hogy a siralmasan elpusztult gyerekeknek ilyen szép, úri sír jutott, gondolta magában. Az örvénybe esett cselédnek semmilyen, ha csak a pisztrángok gyomra nem, hogy így különleges zamatot adjon a lugdunumi urak asztalán felszolgált remek úri pisztrángnak. Jó, hogy a gyerekeknek úri sír jutott, gondolta magában. Senki nem tudta, ő maga semmi esetre nem, mennyit tud vagy sejt Gunderic a harmadik gyerekről, a szerelem gyermekéről. Aki önként fogant, erőszak nélkül, kacagásban, cirógatásban, jó férfiszagban, mialatt Gunderic Szászországban járt nagy kegyességű kegyes király Urunknál, bocsánatért esdekelve valamiért, amit el se követett, sejthetőleg a legalázatosabb bocsánatért, azért, hogy a világon van. Helyes, Gunderic egy szót sem szólt róla, mit tud vagy sejt, ha egyáltalában tudott vagy sejtett valamit. Helyes. Az ő száján is rajta a pecsét. A félelem, mint rendesen. Félt, hogy Radbert belesúghat valamit a királyi fülbe, vagy úgynevezett barátjának, Ercanbald királyi fattyúnak a fülébe. Jól van.
Hallgatózott. Hallotta, hogyan ágyaznak a cselédek az alvószobában, szellőztetik az ablakrács rudai közt az ágyneműt parancs szerint; söprögetnek, székeket, zsámolyokat, asztalokat tologatnak, tovább söprögetve, miközben söprűpletykáikat locsogják. Ragyogóra törlik a tükröket, parancs szerint, s egész biztosan élnek az alkalommal, hogy elnézegessék együgyű, rémült arcukat, botfülüket, laposra vert orrukat s a lukakat kivert fogaik között; elnézegessék kék foltjaikat s reményeiket. Felhő árnyazta be tekintetét. Mit parancsoljon még a cselédeknek, mit kiabáljon oda nekik? Szolgálók: hintsetek szét jó illatot a padlón, hogy átjárja egészen. Hintsetek jó illatot mindennap, míg csak Radbertus, királyi követ be nem tér hozzánk fontos útján, megállapodva visszatérőben is, fontos ügyeit intézendő odafenn Aquisgranumban vagy még messzebb, Lutetia Parisiorumban, Lugdunumban vagy másvalahol. Asszonyi tanács: mindennap mosakodjál. Hálószobából-ágyból az áporodottságot kiszellőztesd. Gondod legyen rá, hogy a finom ágynemű füvektől, frissen fakadt lombtól és öntested tisztaságától, e tisztaság legtitkosabb s legnemesebb verítékétől illatozzék. Légy nyugodt, amikor ő jön. Ne feküdj deszka módra, melyre azért száll, hogy a kéj patakján átringatózzon rajta. Ne szólj, míg nem kérdezi véleményed. Mutathatod közben, hogy nem vagy érzéktelen, de óvatosan harapjad, fel ne fald, csupán annyit mutass, hogy jólesik kicsit megharapnod. Ez az asszonyok tanácsa, az okosoké. Ne csiklandozd nyomban utána, inkább előtte, ha jónak látod. Ne kérdezd, meg van-e elégedve veled, legalábbis ne hangos szóval, hanem alig hallható suttogással: kérdésed akkor is megérti. Ha kérdi, jó-e, feleld: jó. Nagyon jó. Így telhet életed, míg hasas hordóvá nem kerekedel, vagy csont-bőr kecske leszel, vagy boszorka, s nem jutsz a szerelem örömeihez soha többé. De még soká eltarthat, míg elhagyna a lehetőséged, a benned lévő s az irántad érzett vágy kihuny, megjön az aszály, körülfog a fagy, s már se nem kapsz, se nem adsz ilyen örömöket. Soká eltarthat, míg mindez bekövetkezik, ha a tanácsot megfogadod.
A magány kimért, csenevész, futó mosolya. Okos vagyok. Jó annak, aki ilyen okos.
A szolgálókat félrevezette a nagy csend, s hangosabban beszéltek. Valamelyikük nyelve majd még megfelelő kezelésben fog részesülni egyszer, adandó alkalommal. Repül a cselédnyelv ki a rácson, le a várárok vizébe, csak úgy loccsan! Ki törte ki a kövér macska nyakát? Ki dobta ki a hasas dögöt? Keményen szorító, csontos ujjak a nyakon, épp, ahol előnyúlik a testből. Egy reccsenés, ha elég erősek és kemények az ujjak. Én nem. Nem az, aki épp most itt áll. Esetleg valamilyen feleség, hitves, féltében, hogy egy férj, egy Gunderic váratlanul hazajön, túl gyorsan fordul, mert hízelgő és mentegetőző útja a tervezettnél hamarabb lebonyolódott? A macskát, degeszen a meg nem született kölykeivel. Akárcsak? Akárcsak én? Egy loccsanás, s vége a macska hasában a sok macskakölyöknek. Egy loccsanás, egy freccsenés az éppen éj sötét vagy arany holdsugaras vízben. Vagy magától ugrott ki a macska? Kirepült, röptében még két patkányt agyonharapva. Vagy leosont a falon, a patkányok után; vagy esetleg a patkányok kergették a vízbe valamiképpen? Ki a rács résein, mindenesetre valamilyen résen keresztül. A cselédnyelv, ha túl sok ostobaságot locsog, ugyanoda repülhet, ezt tudja minden cseléd. Egy loccsanás... Jól van.
Jó nekem.
Felhő szállt a szemre, felhő távozott. Kétségbeesés szállt a szemre, kétségbeesés távozott.
Elszállt a felhő. Jól van.
Akár az imént:
Felhő szállt a szemre, felhő távozott.
Gunderic akkor, azokban a napokban. Azokban a napokban, akkor. Az asszony hallotta, mint sustorognak, trécselnek a cselédek, olykor-olykor meggondolatlan szavakat ejtve. Amikor Gunderic, mint úgynevezett ember: baru, barun, báró ideérkezett. Barunét is hozott, barunát, engem. Meghajbókolták, megnagyságozták kasznárok, házvezetőnők, béresek s mind a helybeliek szegényes kis csapata, akik legalábbis erre az egy napra józanok maradtak. Gunderic napja, cselédek lakomája, szótivornya még a nagy eszem-iszom előtt. A cselédek ott álltak a hálószoba ajtajában, az éjszaka édes hangjaira lesve, ó, mily édes hangok cselédfüleknek, melyek az ajtóra tapadnak, míg úgy szét nem lapulnak, mint a falevél. Vihorásztak és pisszegtek újra meg újra, remélve, hogy hallhatják a repesztést, a pici, várva várt sikolyt, s a gyönyör elégedett neszeit. Vagy a keserves lányzokogást. De a legfontosabb: hallani, amint reped, s szinte kiabálva odasúgni egymásnak: Most! Hallottad! Lehet, hogy a nagyságos baruna, a báróné máris barugyerektől lesz gömbölyű?
Házvezetőnők és cselédek hoppon maradtak. Nem, ami a gyereket illeti, hanem a hallanivalót. Hosszú, lapos fülüknek, mely szinte átfúrta az ajtólapot, egy pissz nem jutott a repedésből. A repesztésen az újsütetű várúrnő már ideérkezése előtt átesett. Mikor beköszöntött a reggel, volt ugyan vér a lepedőn, világosan látható és irigy tisztelettel szemlélhető, ám nem az a féle repesztési vér, melyet érdemes volna kivágni a lepedőből, hogy megőrizzék az eljövendő nemzedéknek. Karmolás utáni vér volt. Akkor csordult elő, megpirosítva a lepedőt maga mellett, amikor az új asszonyka kipróbálta, újból kipróbálta a körmét, összekarmolva az ifjúházas várúr mellét és nyakát meg az arcát, és megpróbált a szeméhez férni. Ez sajnos nem sikerült. A vér, a szent, házastársi beteljesedésnek és átkarolásnak tanújele, mely beteljesedést és átkarolást annyira vártak a cselédek, apró karcolásokból szivárgott elő, melyet az immár egyháztól megáldott egykori szüzecske a boldog várúr bőrén ejtett. A karmolás ugyanúgy zajlott le, mint előzőleg, önvédelemből. Azaz nem egészen ugyanúgy, hanem megfontoltabban, mivelhogy a lány most már jártasabb volt a karmolászásban, a fiatal lány mind érettebb karomművészetében: ennélfogva a férfi szeme felé karmolt. Ezúttal jobban megkarmolta, mint első ízben, útjuk első szakasza után az éji szálláson, azon az éjszakán, amikor a férfi valóban megrepesztette. A férfi egész vérszemet kapott, nyilván abban a hiszemben, hogy a karmolás tüzes szerelem jele, sőt alighanem azt is képzelte, hogy ő maga is szép s kívánatos férfi, a daliás Gunderic. A cselédek, ahogy az úgynevezett avatóéj szakán s az úr saját vagy a királytól kölcsönzött várában, a Lacus Lemannus nyugati sarkában rendezett fogadási dínom-dánom után ott álltak az ajtóban, minden bizonnyal nagy mohón, és készségesen elhitették magukkal, hogy végighallgathatták az egészet a kezdet kezdetétől; hallották saját fülükkel, hogyan avattatott annak rendje és módja szerint egy hercegkisasszony Gunderic-barunává – barunővé –, s ugyan mi mást is képzelhettek volna! Hitték, hogy hosszú, lebernyeg fülük egy házasság kezdetének hangjait szippantotta fel. Üdvözülten, behunyt szemmel csettintgetve álltak ott, elsuttogott ajajajokat csemcsegve. Nyilván azonnal nekifogtak és számolni kezdték a hónapokat az ujjaikon. És méhének erőszakkal ültetett gyümölcse a kiszámított időben meg is érett. Nem, nem emlékezni! Már nem emlékszem. Jól van.
Az emlékek mégis emlékeztek. Ott volt a kép a szemébe ragadva, ha behunyta is: talán leginkább akkor. Ott valahol, az itáliai múltban, frankok érkeztek otthonába, a várba; átkutattak minden termet és szobát, tornyot és pincét: aranyat, ezüstöt, drágakövet, finom, nemes kelméket, s nemes és nem nemes nőket keresve. Megváltónk szent születése 776. esztendejének kegyelem nélküli böjtjén! Felejts! Felejtett. Ne emlékezz! Volt, nincs.
Hártyaként, fátyolként terültek szét az emlékek a napokon: festmény, melyről nem lehet a szemet elfordítani: hogy takarították ki frank katonák, frankok meg áttért szászok meg más emberek az apja várát, helyet készítve az új hercegnek, őrgrófnak vagy vazallusnak, valami királyszolgának, aki nem lázad fel, mint az, akit már elfogtak és kivégeztek. Itt a friauli hercegi városban nem gyújtogattak. Itt maga nagy kegyes Urunk fog szemlét tartani. Itt királynők laknak majd; királyi csemeték, maguk is már félkirályok, fogják majd kipihenni ebben a friauli házban úti fáradalmaikat. Itt megtartanak minden nehezen mozdítható ingóságot, bútort és kárpitot; nem viszik el, gondjaikba veszik, ennek a távoli, hajdan Forum Iulii, Civitas Austriae vagy más egyéb névre hallgató városnak várában. De arany, ezüst, drágakövek, nyilvántartásban nem szereplő szüzek, kisebb szőttesek és könnyű, finom fegyver után azért érdemes egy kicsit körülszimatolni – minden olyasmi után, ami nem volt olyan aprólékosan elkönyvelve a vagyontárgyak között. Elkönyvelve rendesen csupán egy még túsznak is alkalmatlan öreg hercegnő meg annak ifjú lánya volt. Az öregasszonyt nem lehetett a katonáknak odadobni, de a fiatal megfelelt egy középkorú, újsütetű nemesnek, egy úgynevezett barunak. A szolgálók viszont nem voltak úgy elkönyvelve, hogy név és kor szerint szerepeltek volna a királyi számtartóság nyereség-veszteség listáin. A szolgálókat abban a városban hogy is hívták? –, abban a várban – mi is lehetett a neve? – a harci buzgalmú s felhevült frank és szász darabontok, sőt esetleg az expedícióra összetoborzott longobardok kapták le a tíz körmükről, ki tudja? Nem; először természetesen a rabszolgalányokra került a sor, aztán a szabad konyhai és udvari szolgálókra, majd a szobalányokra, fehérnemű-gondozó lányokra, házvezetőnőkre és felvigyázó özvegyasszonyokra, közöttük az épp frissiben megözvegyült özvegyekre, előkelő hölgyekre és hercegi rokonokra, sógorasszonyokra, akik az éjjel vagy másnap kora reggel jutnak özvegységre. Az egész asszonynépet igénybe vették, amennyiben épp ez órák alatt és e célra alkalmasak voltak a vitézek gyönyörűségét szolgálni. A legjavát, az igazán pontosan törzskönyvezetteket baruni rangú tiszteknek és ellenőrző követeknek tartották fenn. Gunderic, friss barun és nótárius szabadon választhatott. Gunderic, a hű rétoromán vagy kelet-burgundi, némi longobard vérrel ereiben, akinek jutalom járt, amiért hagyta, hogy frank királyi szolgát faragjanak belőle. Neki csak egyet lehetett választani: a legelőkelőbbet. Nem nyomta le a legelső kínálkozó ágyba. Szívére tett kézzel hajolt meg előtte, udvaronci szavakkal, melyeket udvaronci és dallamos frank úri szavaknak szánt, kezet csókolt, mintha a király vagy királyné kezét csókolná, s parancsát és követelését szerelmes és alázatos óhaj formájában adta elő. A vár kisasszonya pedig, akinek új nevet kellett felvennie, vastag köpenybe öltözött, magával vihette gyűrűit, nyakláncait, karkötőit, tükreit, finom ruháit; elvihette egész kelengyéjét, ládába zárva, melyet útnak induláskor a nótárius és barun kíséretére bíztak. Nem lökték ki az út szélére a málháskatonáknak, nem került várárokba, sem friss hullahegy tetejébe. Nem; fehér lovára ülhetett, saját tulajdon, már rég e célból tartott esküvői lovára, ellovagolva a barun oldalán. Oly alaposan volt törzskönyvezve, hogy a jelentésíró, spicli, áruló és nótáriusbarun Gundericnek gondosan el kellett vele számolnia abban a jelentésben, melyet nyomban megír, mihelyt kifújta magát, és rendezte gondolatait új keletű barubirtokán Genavában, a Lemannus-tó mellett. Politikai zsákmánynak, vonzó túsznak nevezte: hercegkisasszony, aki szépségében, szüziességében méltó, hogy frank várúrnő és baruna legyen.
Nem emlékezni!
Ha akarom, lerázom ezeket az átkozott képeket és emlékeket! – gondolta magában. Jól van, nagyon jól. Kitűnően. Jól.
De az emlékek körülvették: áradó víz, mely átcsordul várárkokon, előszivárog a föld alól. Emlékek bukkantak fel a várárok barna, sáros vizéből, melyben ürülék, fatörmelék, forgács úszkált. Több patkány is, de macska már nem. A felpüffedt, hasas állat döglötten, püffedt haláltól vemhesen körülúszta az egyik sarokbástyát, vagy átkelt az egyik ároksáncon, s úton volt Alsó-Burgundia és Provincia felé, át a réten, le az árokba, ki a folyóba, hogy valamelyik ínyenc ínyesfalata legyen, vagy az ínyenc orra előtt is elúszva tovább folytassa útját egy szent körmenet felé az Adria legfelső szögletében.
Nem emlékezni!
Emlékei figyelték, körülfogták, mellette voltak.
Gunderic, az újbaru, óvatosan mozgott rákpáncéljában, nehogy az megrepedjen, s nyomban kitűnjön alóla a gyáva útonálló és áruló. Az udvari etikett, a meghatalmazott követ és értékes berendezési tárgyak s ingóságok törzskönyvezőjének páncélját öltötte magára. A lány magával vihette kelengyéjét meg ékszereit, s a legszebb ékszer ő volt maga, tulajdon fehér lován. Gunderic a húsvét utáni esőben, kinn az utakon néhány órán át udvaronc és felelős törzskönyvvezető volt, jóravaló, szépreményű királyi biztos, aki játszotta fáradságosan betanult szerepét. De a páncél az első pihenőnél lepattant, s kéjtől zihálva bukkant elő a rhaetiai és kelet-burgundi; az alemann vagy a szász, vagy az áruló longobard. Micsoda remek zsákmány, szép és fiatal: az ő zsákmánya. Úgy törte fel, mint mohó rabló keze egy elmésen lezárt ékszerdobozt. A lány egy kést rejtegetett, titokban adta neki valaki, egy kamaszgyerek, egy Perto gyerek, emlékjelül egyszer az elmúlt húsvétkor. De a nótáriusbaru oly durván vette el tőle, hogy tőben kitörte a lány jobb kezének mutatóujját. Úgy hátranyomta, hogy az ujj reccsent egyet, a kés leesett, s az ujj merev maradt. Minden külön megerőltetés nélkül mutathatott vele, s mutatott is mindig, éjjel-nappal, ébren és álomban, a világos értelem pillanataiban és felhőborúban. Feltehetőleg a baruszívre mutatott, ahogy kés mutat bizonyos szívekre: minden különösebb nyájasság nélkül. A fájdalom benne maradt az ölében, kezében és a saját szívében. Reggel megváltoztatta a nevét; régi, tiszta nevét vér szennyezte be. Jobb szeretném, ha ezentúl Landoaldának szólítanának, mondta, amikor újra szóba állt a világgal s az egykori nótáriussal. Ez, a maga kialudtságának jókedvében úgy találta, Landoalda van olyan szép, ha nem szebb, mint a régi név. Minden név szép, amit te választasz, galambocskám, madárkám. Hitvesem leszel Isten s a világ előtt, így akarom, mondta a baru. Alig hiszem, hogy kegyes királyunknak ellenvetése volna szent frigyünk ellen. Oly kedves mindenkihez, különösen hozzám. S úgy hiszem, tetszeni fog neki az én kis éles körmű cicám, turbékolt.
Az éles körmű kiscica nem válaszolt. Nem turbékolt a kis galamb. Igaz neve járt az eszében: a Landoalda név. Valamikor réges-régen volt a nemzetségükben egy Landoalda. Ezt a Landoaldát hozzáadták egy vén bitanghoz, aki Nagy Teodorik idején volt hírhedt pinapecér és baiuvariai rablóvezér. Landoaldának kése volt, mellyel egy alkalmas szerelmes éjszakán levágta az ura fejét, s a vár egyik ablakán át a várárokba dobta. Majd feleségül ment egy fiatal férfihoz, boldogan élt vele, és hercegeket szült neki. Ettől fogva gyakran állt vára ablakában, a várárkot nézve. Valószínűleg merev volt az ujja, mely beteljesedett boldogságára mutatott szüntelen, vagy intő jelül és útmutatóként meredt fel más embereknek. Lehet, úgy megtetszett neki a boldogság, hogy még többet remélt. Még egy férfit remélt, Radbertet például. Alighanem ott állt az ablakban, hagyva, hogy a tavasziasan friss hegyi vagy tengeri levegő megfürössze forró vagy sápadt arcát, s arra gondolt, hogy a fej, a baiuvairai vén bitang feje jó lett volna kupának, boldogságot inni belőle. Talán sajnálta, hogy nem jutott eszébe a jó gondolat, s nem használta fel a koponyát, megtisztítva piszoktól, gonoszságtól, ezüstbe-aranyba foglaltatva, hegyi kristályból készült lábat csináltatva hozzá, így gondolta újra az új Landoalda a hajdani Landoalda gondolatmenetét. Ám a baiuvariai bitang feje valószínűleg ugyanolyan lehetett, mint Gundericé, oly ritka szövetű, hogy már akkor foltozgatni kellett, amikor élő állapotban asztalnál ült vagy ágyban feküdt. Még élő koponya, de olyan repedezett, hogy összevissza gurultak el belőle a gondolatok. Halálfejnek meg olyan lukacsos volna, hogy még hitvány árpakását is alig lehetne enni belőle; mint nemes bor edénye pedig számításba se jöhetne.
Jól van, gondolta magában. Az én gondolataim jók: nem gurigáznak elő összevissza a koponyámból s a szívemből. Köd, felhő nem vet most rájuk árnyat. Jó, hogy friss levegő árad felém; hogy jön a derűs, egészséges ősz. Csak mert Radbert már útban van hozzám. Gunderic meg úton, ahogy kell. Jól van.
– Asszonyom! Úrnőm! Emberek jönnek az úton! Emberek!
Inigarda, a félsüket szobalány állt mögötte az ajtónyílásban, de úrnője nem fordult vissza.
– Láttam – mondta. – Ne óbégass!
– De úrnőm!...
– Hallgass!
A szolgáló félrehajtotta a fejét, készségesen odafordítva nagyothalló bal fülét.
– De a felvonóhíd, asszonyom...
– Nem kell félni tőlük – felelte Landoalda asszony – nem úgy néznek ki. Észrevehetted volna. Fogd be a szád.
Az asszony már akkor észrevette őket, amikor a lecsapolóárok mentén felfelé lovagoltak a kaptatón. Két úr: az egyik hivalkodó vörös, zöld és ezüst szállal hímzett ruhában, a másik zöldesfekete, napszívott köpenyben, melyet a vállára vetett. Mögöttük két csatlós, és a málhás ló a poggyásszal. Már a kapaszkodón jöttek a leeresztett felvonóhíd felé, de udvariasan megálltak, mielőtt ráléptek volna. Az asszony néhány lépést hátrált a hálószoba felé, de hallotta hangjukat s a lópaták dobogását a hídon. A nyitott kapuban újból megálltak, kérdeztek valamit a kapustól, és bemutatkoztak. Az asszony ismét közelebb ment az ablakmélyedéshez, s látta a csatlósokat és a málhás lovat. Annyira előrehajolt az ablakmélyedésben, amennyire csak tehette: így szemmel tarthatta az urakat. Fiatalok. A cicomásan öltözött nyilván valami udvaronc, amolyan Radbert-féle; haja világosszőke, már-már fehér, füle mellett göndör fürtökben a kis kalap alatt; rövid szakálla vöröses. A másik férfi köpenyén hátradobott csuklya, ahogy a szerzetesek viselik meleg időben, de haja félhosszú, nem kopaszra nyírt, nem is tonzúrás; bajusza rőt. Fegyvere neki is volt, akárcsak a piperkőcnek: rövid kard, íj és tőr. Hát megjött, gondolta magában az asszony, mellére szorítva a kezét. Él és idetalált.
Átlovagoltak a kapubolton. Az egyik csatlós, barna, szikár legény, felnézett, s vígan odaintett az ablakrács mögötti női arc felé, de már abba is hagyta megszeppenve: karja combjára hanyatlott; mélyen meghajolt a nyeregben. Az asszony oly mélyen benn állt az ablakmélyedésben, hogy arca érintette a rács középső rúdját. A másik legény, húsos vörös és bortól pufók arcú kövér alak csak bámult, s megpróbálta kacsintásra bírni egyik malacszemét. Legjobb lenne a fejéhez vágni valamit, vagy bele abba a tátott pofájába, gondolta az asszony. Egy döglött macskát vagy patkányt. Leköpött: talán a ló horpaszát érte, aztán szinte futva ment át a szobán a hálószobába; a cselédek félrehúzódtak előle. Még elérte a másik ablakmélyedést, amint az urak éppen a várudvarra kanyarodtak. A kapus hátrálva haladt a lovak előtt, a nagyterem előtti udvari lépcsőre mutatva.
Nem igaz, gondolta az asszony. Semmi nem igaz az egészből. Hazudik a szeme. De ő, ő mégse lett pap, még nem az, gondolta tovább, közben azon igyekezve, hogy kirekessze a fiút emlékeiből. A gondolat visszatért, a gondolatok mindig visszatérnek, bárhogy hessegeti is őket az ember. Nem lett pap. De iskolákat végzett: tanult ember. Megnőtt. Magasabb s a válla szélesebb. Jól ül a lovon, mint mindannyian az övéi, a mieink, ott valahol. A másik is, de annak a válla és háta nem olyan erős, mint az övé. Fiatalok. Én is az vagyok, fiatal.
Tudhatná pontosan – ha akarná –, milyen fiatal az a fakult köpenyes. Hány éves. Kicsivel, valamennyivel idősebb, mint ő maga. Fiatal vagyok – hány éves is? Nem emlékszem, gondolta magában. Nem érdekel. Jól van.
A hangok odalenn: nyitva állt számukra a füle. Az istállófiú, az idegenek csatlósai és a ház szolgái most kinn voltak az udvari lépcsőn. A konyhalányok rabszolgalocsogása kiáradt az ablakmélyedéseken és a nyitott ajtón, be a lenti előcsarnokba. Valamennyit túlszárnyalta a ficsúr vidám hangja, Radbert-hangja, meg a másik nyugodt, tiszta, kiművelt beszéde. Az a hang nem szaporította a szót. Az parancsolt, de mintha csak rábeszélt volna. Ilyen ő, gondolta az asszony. Agyafúrt. Átgondolta, hogyan fog viselkedni itt. Soká gyakorolta. Tudja, ki lakik itt, különben nem lovagolt volna végig a kanyargós utakon ide a vadonba, vadak közé. Agyafúrt, csavaros ész.
Inigarda, a félsüket szobalány mögötte várakozott.
– Mondd Frambertának, hogy a vendégek majd a benti teremben fognak étkezni. Egy-két éjszakát, gondolom, itt töltenek. Mondd, hogy tegyenek rendbe egy hálószobát nem: kettőt –, nagy tisztaság legyen. Nem a földszinten, hanem idefenn. Távol az én ajtómtól!
– Igenis, úrnőm.
Parancs, parancs, milyen könnyű is ez:
– Mondd meg Frambertának: mosakodjanak meg és öltözzenek át, ha akarnak. Ha készen vannak, várjanak meg a nagyteremben. Eredj. Azonnal gyere vissza. Hallottad: azonnal! Semmi locsogás velük vagy a szolgáikkal. Framberta beszéljen velük! Megértetted?
Hallotta, hogy fut Inigarda a folyosón, le a lépcsőn, s kiabál éles hangján Frambertának, a háziasszonynak. Hangok morajlottak, bugyogtak elő a várból, minden zeg-zugában szájak kerepeltek. Inigarda soká elidőzött odalenn. Landoalda asszony az ablakmélyedésben állva várta. A szolgák szíjak csatjait bontogatták, tarisznyákat szedtek le a málhás lóról, s a többi lóval együtt átvezették a várudvaron. Az ő lova az a fényes barna szőrű. A lovak az ő legelőjükön, gondolta magában. Melyik legelőn? Valaki legelőjén. Széles szegyű, erős lovakat tartottak, az ottani hegyi utakra. Barna, a horpasza fénylik: gondozza a lovát, ezt még odalenn tanulta. Odalenn. Persze megálltak a hegy alatt a barátoknál, a városban, a város várában. Kicsinosították magukat meg a lovakat is, mielőtt ide fellovagoltak volna. Az én fehér...
Az én fehéremet, azt már rég megölték. Jól van.
Hallgatta a hepehupás kövezetről felhangzó paták kopogását, s a hangokat az istálló felől. Valamikor egy ablakban álltam valahol, ahonnan látni lehetett a lovaik legelőjét a folyón túl. Volt egy bozontos fekete köztük: pannoniai ló. Egy éjjel ellovagolt rajta valaki, s nem is jött vissza. Valaki ellovagolt: a középső fiú, butácska, jó gyerek, hogy is hívták? – mindegy. Minek erre emlékezni? A legnagyobb, legidősebb, legbutább fiúnak pej lova volt: a legtüzesebb az egész házban. Ez a fickó a száját nyalogatva gondolt menyasszonyra, lakodalomra. Jó, hogy nem emlékszem a nevére, jó. De szép szál legény volt.
Az urak s a sovány csatlós az udvari lépcsőn át bementek a házba. Az asszony hallotta, hogy dong a hall: málhás zsákok zuhannak, cselédek felelnek, férfilépések kopognak át a külső termen, s be a lépcsőházba. Biztosan Inigarda szaladt előttük, hogy szolgálatkészségét mutassa. Buzgólkodik a kisvárosi liba. Beszéd, visszhang. Most kaphatott rémülten észre a szobalány: a jó irányba kanyarodott a folyosón, úrnője szobái felé. A szoba nyitott ajtajában kiszuszogta magát, felkészülve az elkövetkezendőkre. Amily nesztelenül csak tudott, végigosont a szobán, s fejét oldalra hajtva megállt a háló ajtajában. Nagyothallók módjára hajtotta oldalt a nyakát, s tudta, mitől hall nagyot bal fülére. Kövér arcára kiült a félsz. Igyekezett nem mutatni, de lerítt róla.
– Ilyen soká tartott Frambertának odaszólni?
– Hogy tetszik mondani?
– Gyere csak ide, akkor majd jobban hallod. Ilyen soká tartott? Ezt kérdezem.
– A gazdasszony olyan sok mindent kérdezett, úrnőm, olyan soká. Én meg futottam, ahogy csak bírtam, asszonyom!
– Ide gyere.
Inigarda lassan közelített; lerítt róla a rémület; már eszébe sem jutott, hogy leplezze. Kerek, sápadtra rémült cselédarcát felfelé fordította, hogy a megfelelő helyzetbe kerüljön, s felkészülten pislogott, sebesen, nagyon sebesen. Látta a felmeredő mutatóujjat s remélte, kitörik valamikor, most, nagyot reccsenve, lehetőleg most, Istenem, Üdvözítőm, lehetőleg most! De úrnője féltette az ujját. Amikor elcsattant a pofon, az asszony csuklója vágta keményen arcul a lányt. Inigarda megmeredve várt, egész teste megfeszült. Még így is olyan erős volt az ütés, hogy oldalt tántorodott. Most is szerencsém volt, gondolta kábultan, nem érte sem a fülem, sem az orrom. Máskor gonoszabb szokott lenni. A fülem meg süketebb már úgysem lehet.
– Most pedig segíts szépítkezni – mondta Landoalda asszony.
Ki volt festve; arca friss, piros; ajándék ruháját öltötte fel, szépsége szépséges leplét, melyet Radbert hozott neki tavaly Rómából. Radbert a fösvény Gundericnek adta át a leplet, mondván, hogy valahogy hozzájutott e csekélységhez – vette-e, nyerte-e, nem derült ki –, s fogalma sincs, mit kezdjen vele. Talán Landoalda asszony hasznát veheti. Történetesen remekül állt rajta, alakítani se kellett, azt hihette volna az ember, s Gunderic hitte is bizonyosan, hogy a szabó, vagy mindenesetre a megrendelő, ismerte a hölgy idomait.
Arany- és ezüstszállal varrt ruha, olyan díszöltözet, mely tulajdonképpen helytelenül előkelő kegyes király Urunk szemében – hacsak nem a királynén vagy királykisasszonyokon, természetszerűen. Selyme Radbert nevét suhogta. Az asszony Radbert gyűrűit viselte, nem Gunderic egykori rablózsákmányát, hanem új gyűrűket, melyeket Radbert felejtett nála, karpereceket, aranyfibulákat, s a nyakán egy ugyancsak Radbert hebehurgya feledékenységéről árulkodó csiszolt hegyi kristályt aranyláncon. Ahogy ott állt díszeiben, még egy darabig tétovázott ékszeres doboza előtt. Végül belenyomta merev mutatóujját, s megkavarta a láncokat. S lám, harapott a halacska, lett halászzsákmány. Az asszony kiemelte a vékony aranyláncot, melyen ott fityegett a drágaköves régi ezüstkereszt. Nyakába akasztotta a láncot, s készen is volt. Arcába jól beledörzsölve a kenőcs. Amint Inigarda elébe tartotta a kézitükröt, úrnője újból elgondolkozott az arcfestéken. Eredetileg sápadt akart lenni, de aztán mégis azt választotta: a szűzi pírt, de talán kissé rózsásabbra sikerült a kelleténél. Aztán döntött: amilyenre kenték, olyan marad. Pártáját, a kis pártát a rávarrt ékkövekkel hercegnői ékességként viselte: hercegkisasszonyi diadémul. Inigarda többször is felhorkant őszinte elragadtatásában, ennyi szépség és pompa láttán.
– Csukd be a szád – mondta neki úrnője. – Nyers haltól büdös a torkod. Rendben vagyok így? Semmi nem hiányzik? No?
Kinn a folyosón érezte, hogy nő benne a sietség, de igyekezett lassan és méltóságosan alálejteni a lépcsőn. A lépcső közepéről már látta őket a külső teremben. Ott álltak egymás mellett a kandallónál, s egymás mellett haladva indultak feléje. Pontosan egyforma magas mind a kettő: alig tudta megállni, hogy meg ne mosolyogja, amint letekintett rájuk. A kissé teltebb ficsúr, aki fiatalabb lehetett, de mindenképp gyermekesebb volt, felszínesen Radbertre hasonlított. Kikent-kifent úrfi; hosszú, sárgásfehér haját beolajozta és simára fésülte; sárgásvörös szakálla frissen nyírva; gyűrűt, karperecet, nyakláncot viselt, akárcsak Radbert. Dereka karcsú és erős, de nem annyira, mint Radbertnek; kövérebb nála, igen, de keskeny orra merészen ívelődik, akár Radberté. Nyomban hajbókolni kezdett, alighanem mihelyt az asszony lábát megpillantotta még fenn a lépcsőn, már amennyit a cipőjéből s ruhája szegélyéből láthatott, s egyre bókolt tovább, ahogy az asszony léptenként lejjebb ereszkedett. A másik fiatalember arca és álla borotvált, de haja mélyen a homlokába hulló; keskeny, hosszú bajusza vöröses. Szilárdabb az arca, mint valamikor, jegyezte meg az asszony, már nem olyan gyermetegen lágy és kerek; rajta az évek nyoma, ütése, szele. Nőkkel érintkezik, háborúban is járt, gondolta az asszony. Fakózöld kanonokköpenyét levetette, s fekete öltözetet viselt, ezüsthímzéses zekével. Melle domború, mintha nagyon teleszívta volna levegővel; hosszan, de erre a pillanatra. Mellkasa hatalmas, s a válla szélesebb, mint azelőtt. Pedig alighanem görnyedt eleget könyvek, írások fölött, gondolta az asszony. Vagy abbahagyta volna? A combja erős lehet, csípője is karcsú, a lába egyenes, alakja sudár. Nem fennhéjázó vagy hencegő és fiatalosan meggondolatlan, mint Radberté s a pajtásáé, hanem feszes, figyelő, őbenne is ott a nyugtalanság, gondolta az asszony.
Miközben egyre közeledett az úrfiakhoz, s azok hozzá, egymáshoz szorította két tenyerét; ne lássák, hogy az ujja merev. Lenn a teremben pedig úgy fektette bal kezét a jobbra, mintha nyomban tördelni akarná kezeit, ám eszébe ötlött, hogy épp akkor nincs semmi érthető oka rá. Ismét egymásra fektette hát a két tenyerét, fejét meghajtva üdvözölte a két fiatalembert, majd felemelte és magasra tartotta a fejét, s rájuk nézett: az állukra és a homlokukra, nem a szemükbe. Az Agibertus nevűnek szép, telt szája volt, Radbert-száj, nevetésre álló. A másik szája nem ilyen könnyelmű, nem bujkált ezer mosoly rajta. Nem keskeny, nem vastag; olyan, mint rokonaié: feszes. Még nem szorítja össze keményen; majd fogja. Ezt tudta az asszony; ismerte a fiút. Mindkét látogató szívére tette a jobb kezét, az udvari etikett szerint szétterpesztett ujjakkal. Az asszony Agibertushoz fordult, amikor az felegyenesedett: ujja eljátszadozott a mellén függő ezüstkereszttel, a lánccal, merev ujjal elbabrált a lánc szemein.
– Legyenek üdvözölve, kegyes uraim.
– Asszonyom, legkegyesebb asszonyom – mondta újból bókolva Agibertus. – Bátorkodtunk fellovagolni ide a várba. Beneventumban lakunk, s közvetlenül Rómából jövünk. Királyi felszólításra Mettisbe és Aquisgranumba tartunk, s utunk erre vezetett. Először Mettisbe megyünk, s Johannes Lupigis barátom később folytatja útját Aquisgranumba. Tanítói kiképzésre vagyunk északra idézve, s remélhetőleg hivatalokra is.
– Uram – válaszolta az asszony –, férjuram, Gunderic úr úton van. Szolgálati út. Mélyen fájlalom, hogy nem fogadhatja önöket személyesen.
– Mi ugyanilyen mélyen fájlaljuk – felelte Agibertus. – Üzenetünk is van számára Rómából s üdvözletek.
– Gondolom, hogy üzenetük van, s ezért vállalták a nagy kerülőt, megtisztelve bennünket. Férjuram le lesz sújtva, hogy nem nyílott alkalma itthon tartózkodni. Kellemes volt utazásuk?
– Részben igen kellemes – mondta a másik, Johannes Lupigis. – Nem teljes egészében, de nagyjában, ami az utakat s fogadókat illeti, kedvező.
Az asszony nem nézett rá.
– Bizonyos okokból Bilitión át kerítettük utunkat – folytatta a fiatalember. – A Lepontia völgyén – közölte szabatosabban. – Az ottani hágót választottuk, hogy lejussunk az Ursare-völgybe.
– Majd a Furca-szoroson s a jégmezőkön át haladtunk nyugat felé és le Sedunumba, kegyes asszonyom – mondta Agibertus.
– Először meg akartunk valamit tudakolni Bilitióban mondta a másik.
Az asszony most sem nézett rá.
– Ha az uram itthon volna, méltóbb fogadtatásban részesülhettek volna, uraim – szólt a háziasszony, s már nem tudta leplezni felmeredő mutatóujját. – Gunderic úr a királynál van, kegyes Urunknál. Valószínűleg Szászországban, északon valahol.
– Alázatos hálával köszönnénk, ha ágyat kaphatnánk éjszakára – mondta Agibertus. – Egy-két vagy két-három éjszakára – tette hozzá, megpróbálva mélyen az asszony szemébe nézni, ám sikertelenül. Saját szeme most pajkosan kerekre nyílt, mosoly ragyogott benne; szája várakozóan, de egyelőre udvariasan és tartózkodva nevetett. Közelebb lépett az asszonyhoz, karját felemelve és előrenyújtva, mintha vállát vagy nyakát akarná érinteni.
– Nem tudjuk önöket méltóképp megvendégelni – válaszolta hűvösen a háziasszony.
Gyorsan elfogta a másik tekintetét. Sötétebb lett a szeme, gondolta magában; a megvilágítás teszi, az alkonyat. Sötétebb a haja is, vörösebb, mint azelőtt; sötétebb lett az enyém is.
– Egyszerűen, csendesen éldegélünk itt – mondta az asszony. – Úgy is mondhatni: a napvilág peremén. Házunk nem palota.
– A vendégszoba, mellyel megtiszteltek, minden tekintetben kiváló, kegyes asszonyom – mondta Agibertus. – Egyébiránt minden nagyon szép itt: a vár csakúgy, mint a táj.
Akár Radbert, gondolta az asszony. Hízelgéssel kezdi, de nem olyan csiszoltan, mint Radbert.
– Kegyes király Urunknak megfelel – mondta élesebb hangon. – Curiába és Turicumba vagy Mediolanumba utaztában megfordult egyszer-kétszer errefelé, ő szereti az egyszerűséget.
Most kifogytam a szóból. Semmi nem jut az eszembe. A felhők!
– Azt hiszem, éhesek lehetnek – szólalt meg. – Meghívhatom a kegyes urakat egy egyszerű vacsorára?
Tapsolt, most jólesően kimereszthetve minden ujját. A szobainas és Framberta, a gazdasszony kinyitotta az ajtókat s félrehúzta a kis termet elválasztó kárpitot. Landoalda asszony előrement, teste sietett volna, de igyekezett lassan haladni. Szemét felhő vonta be, gonosz felhő a homlokát is, akár a vaspánt. Hallotta háta mögött a férfiak lépteit, és nagyon feszesen tartotta magát. Felhő szállt nyelvére is; egy rövid percig szava is alig volt érthető.
– Római, beneventumi vagy nyugat-burgundi ínyencfalatokkal mi itt nem szolgálhatunk – mondta a nyelve, mielőtt az ajtóhoz értek volna.
A nyelve pedig a felhők parancsát követve felhős szavakat formált:
– Nekünk nincs a szakácsot dicsérő macskánk és patkányunk; ilyen híres-nevezetes, nyugaton magasztalt ínyesnél ínyesebb falatok, nyugati, Rhodanus táji s még lentebbi tengeri ínyencségek nem kerülnek asztalunkra.
Hallotta, valaki felnevet tréfás elmésségeire: csak Agibertus lehetett, s valaki elvihogta magát: Inigarda, a szobalány a lépcső felől, kiszámítottan, hogy úrnője észrevegye, hogy nevetett. Landoalda asszony lassított, lassú lépteiből emelve sáncot sietsége elé; keze ökölbe szorult, ujja előre mutatta útirányát; legszívesebben magához rendelte vagy ordította volna Inigardát, hogy móresre tanítsa. De a felhő elvonult, a vaspánt engedett. Az asszony bement a kis terembe, s kénytelen volt mentében is tovább beszélni:
– A tóban kitűnő a hal. Meg a folyókban s a hegyi tavakban a pisztráng. Környékünkön kitűnő a vad is, mind a szárnyas, mind a négylábú. Kegyes Urunk, a király, nemegyszer vadászik errefelé. Mink...
Ismét elfogytak a helyes szavak, de amit mondott, az egészen világos, gondolta az asszony. Az asztalfőre ült: az asztal szélesebb oldalán balra ültette Agibertust, jobbra a másikat: így láthatta őket, anélkül, hogy leheletük közelről érte volna.
– Nincs miért kérkednünk egyszerű főztünkkel – mondta. – Rendszerint beérjük evvel a kis teremmel. Várunkban ritka a nagy társaság. Néha benéz valaki. Egyedül vagy többedmaga: a vendég nálunk mindig kedves. Jó étvágyat, uraim.
Csupán két gyertyatartó az asztalon, négy szál gyertya csak. Framberta nem is olyan buta: begyújtott a kandallóba. A szobainas egyszerre árasztott istálló- és konyhaszagot, miközben felhordta az ételt, állapította meg az asszony. Bort is töltött a római poharakba. Az asszony félt a bortól, és sok vízzel itta. Mosolygott. Zavarta a mosolygás, melytől nem tudott szabadulni. Míg arca e mosoly gúzsában volt, Agibertus felé fordította. A fiatalember szeme ismét leplezetlenül ragyogott; szélesen mosolygott, hódítóként: egy kis Radbert, aki még nem jutott el a radberti művészet magasába.
– Dicsérik szerte a ház borát, kegyes asszonyom! – mondta a ház úrnője felé bókolva.
Landoalda velük ivott. A száját hűsítő víz végre megszabadította mosolyától. Ajka sem remegett már, nem rángott. Hirtelen a másik fiatalember felé fordult, elfogva tekintetét. Hirtelen félelem és kelletlenség fogta el. Úgy érezte, mintha ajtónyíláson vagy kulcslukon keresztül lesnének rá. A szememen át igyekszik belém hatolni, gondolta magában. Bensőmet lesi ki. A szeme sokkal sötétebb, mint azelőtt.
A kezed: ne feledd a kezed.
– Fájlalom, hogy férjuram, Gunderic úr úton van – ismételte, nem pillantva egyikükre sem.
Keze a lánccal játszadozott, a kereszt után tapogatózott.
– Lássanak hozzá, uraim, egyszerű étkeinkhez.
Roston sült pisztrángot kaptak, puhára főtt tyúkhúst, és félig véres őzsültet, ahogy a király szereti. Kényelmes ételek, nem sokszor kell az ujjakat görbítgetni miattuk. A vendégek lassan, udvariasan ettek, mintha a király látná őket személyesen, s kezüket a törlőkendőkbe törölték, mielőtt ittak volna.
Agibertus jócskán ivott, bár eleinte illedelmesen és mértéktartón. Ugyanolyan nagy fecsegő volt, akár Radbert. Egyre inkább olyan, mint Radbert, rosszabb változatban, gondolta az asszony hűvösen. Senki nem hasonlít teljesen valaki másra. De ez a fiatalember Radbertet idézi. Nem ostoba, ó, nem. Tanult, óvatos és mégis fiatalosan nyílt. Nincs felruházva követi meghatalmazással, mint esetleg Radbert, de sikerült jó felszereléshez és drága római ruhákhoz jutnia. Mestere a szónak, az egész teremben csak őt hallani, s oly hangosan nevet, hogy belelobog a gyertyaláng. Akár Radbert, Agibertus is szívesen beszélt saját magáról. Kérdezés nélkül elmesélte, hogy beneventumi római-longobard, egy csöpp samnis vérrel is, bár haja szőke, bőre világos, szeme kék. Egy ideig a nagy tudománya Paulus Warnefridus diakonus tudós iskoláját látogatta, majd a nagy tudományú Anselmus diakonus tanítványa volt. Aztán meg felolvasóként teljesített szolgálatot Adelperga hercegnő mellett, Arichis herceg udvarában, majd rövid időre Mons Cassinust lakta meg. Ott nem soká maradt, mondta nevetve. Nem is hagyták nagyon. Nyíltan megvallotta, hogy Theudemar apát úr igen kedves volt ugyan, de azt tanácsolta, vizsgálja meg szívét-lelkét, s ott, szívében és lelkében járjon utána, megtalálná-e helyét a kolostorban s a szigorú tanítói hivatásban. Szívét megrendítette a kétely, mivelhogy a világ olyan csábító. A világot választotta akkor. Sokat beszélgetett erről egy másik jeles tanítóval is, aki otthon volt Mons Cassinusban is, Beneventumban is – majdnem egyidejűleg mindkét helyen, sőt több más helyen is! – nevetett Agibertus. Mármint az imént említett Anselmus diakonussal, a nagy tudományú és bohókás férfiúval, aki mellesleg az itt jelenlevő Johannes Lupigis bácsikája!
Társa némán hallgatta. Az asszony pillantása végigfutott az arcán, mely most vörös volt, egészen fel a homlokáig. Vér árnyéka, benne sebforradás, tanújelül. Megverték, verekedhetett valamikor... azután; valamikor nem volt sebhelye, gondolta az asszony.
– Beneventumban mindig is sok válogatott és jeles ember gyülekezett – oktatott Agibertus. – Orbilius Pupillus, többek között.
– Úgy? – mondta a háziasszony.
– A nagy Horatius tanítója! – magyarázta Agibertus, büszkén, hogy olvasta s ismerte Horatiust, s büszkén azért is, hogy Beneventumba való.
Szőke hajkoronát kiért
kötsz szép-egyszerűen...
idézte, s rajongástól tágra nyílt szemmel nézte az asszony haját, mely rézvörösen csillogott a gyertyafényben.
...Hej panaszolja még
megfordult szíved és isteneit, s a vad
tengert szörnyű viharban
megbámulja majd a zöldfülű...
folytatta szemét forgatva, s izegve-mozogva, hogy mutassa, mennyire meglepi magát is a testét dúló vihar.
Társa az asszony pillantását kereste, de az kitért, s a férfi az asztalt nézte.
– Ez az Orbilius Pupillus, Horatius tanítómestere igen jól forgatta a pálcát – folytatta. – Mondják, olyan pofonokat osztott, hogy életére belesüketült a tanítvány. Volt, hogy bele is vakult.
Az asszony kortyintott egyet, a törlőkendő egyik sarkával óvatosan megtisztogatta ajkát, könnyeden, könnyeden, hogy le ne törölje a rúzst, aztán megtalálta a szavakat:
– Mintha hallottam volna az Anselmus nevet. Sokfelé megfordul ez a diakonus. Férjuram egész biztosan említette már a nevét.
Jobb oldali vendége megmozdult, mintha ismét szólni akarna, de meggondolta magát.
Agibertus evett, társalgott, evett. Ildomosan rágta, csendesen nyelte a falatokat, s ujját-száját úgy törölgette, hogy ne nagyon lobogtassa az asztalkendőt, majd ivott még egy kortyot. Nyilván szívesen szentelte idejét a bornak, ajka, úgy lehet, a kelleténél egy-két másodperccel tovább elidőzött az üvegkupánál, épp mintha meg akarná csókolni, illatát magába szívni. Akárcsak Radbertnek, neki is jó étvágya volt. Falat és korty között tovább szőtte kanyargós és kacagással tarkított elbeszéléseit. Egy darabig részletesen elidőzött Rómánál, ahová Beneventumból küldték. Róma is iskola – nevetett újra –, iskola bizony! talán legalább annyira földi, mint égi iskola. Ott került közelebb barátjához, Johannes Lupigishez, s Anselmus diakonus segedelmével, s a király nagy jóságából és kegyéből most alkalma nyílik – ami nem jut ki mindenkinek – olyan páratlan tanulási lehetőségre, aminőt Aquisgranum nyújt, a növekvő főváros, mely egyben a világ legeslegnagyobb ugródeszkája az udvari élethez!
– S hogy ez mit jelent, legkegyesebb úrnőm? – kérdezte szónokiasan, széles mozdulattal, mielőtt a kupáért nyúlt volna. – Diáknak lenni az új, újonnan felszerelt udvari iskolában! Akárhol is van, akárhová költözik is! Láthatni Alchuinust! A világ első tanítómesterét! Persze csak a király után, természetesen!
Hol rómaiul, hol longobardul beszélt, s jelét adta a frank nyelvben szerzett ismereteinek is. Tudott verset idézni, törvényszövegeket, Isten szavát; tudott szellemes találós kérdéseket, s prédikációk csípős és nevettető fordulatait – sok minden megragadt kerek koponyájában s tág szívében. Mint Radbertnek, akárcsak Radbertnek, gondolta az asszony. Csak úgy dől belőle a szó. Mint Radbertből. Radbertből, aki nemsokára itt lesz, talán felkeres; Radbert, aki talán már éppen úton van ide hozzám. Gyere, édes Radbert, gyere!
A másik fiatalember többnyire hallgatott. Olykor-olykor az asszonyra nézett a szeme sarkából, s az érezte, hogyan fürkészi az arcát. Szép vagyok, gondolta az asszony, s az ingerültségtől kigyúlt arca rózsás lett a festék rózsái alatt. Nemsokára megöregszem, de még szép vagyok. Huszonhárom éves vagyok, huszonhárom. Gyereket szültem, hármat is, de aligha látszik rajtam. Vajon ő hány éves lehet? Huszonöt? Fiatalabb, mint Radbert.
A fiatalember ismét lehajtotta a fejét, ezüsttányérjára s kezére meredve. Két hajfürtje sárga pántként hullott homlokába. Arany ragyogás, vörösréz ragyogás. Szórakozottan tolta félre tincseit a füle felé. Így tisztán látta az asszony: a homlokát, orrát, száját, állát, erős nyakát. Melle széles domborulatát. A fiú nem nézett föl; tűrte, hogy nézzék. Az asszony úgy érezte egy rövid pillanatig, mintha a szemlélődés biztonságos vermébe merülne: nézte, mint egy festményt. A fiatalember haja most nem volt olyan vöröses, mint a magáé; nem: sárgás volt, de sötétebb árnyalatú, mint útitársáé. A homloka széles, két mély harántredővel az orrtövében, s most erősebben domborodott, mint valamikor, hajdan: akkor. Akkor még nem volt sebhelyes. Háború. A fiú rápillantott oldalvást, talán rá is hunyorított párnás szemhéja alatt; szempillája most sötétebb, mint valamikor, hajdan: akkor. Az orra erélyesebben ívelt, mint akkor. Az álla hosszú és szélesebb, mint valamikor, gondolta az asszony; a száját meg mély barázdák kerítik: keserűség árkai. Legörbült szájjal jár a világban, gondolta az asszony. Nem akarok többé emlékezni az arcára. De emlékezett, milyen volt akkor, régen. Emlékkép, egy fiú képe, fiatal férfi képe: akkor. Valami teremben ültek egy este, valaki mesélt valamit, végeérhetetlenül csépelve a szavakat. Diót ettek, egy szélroham a kürtőbe csapott: szikra, pici vörös zsarátnok pattant ki a tűzből, bele az ölébe, megpörkölve szoknyáját. Kezével odacsapott; akkor még lágyan hajlott minden ujja. A fiú is odacsapott ugyanakkor; a térdét vagy ölét érintve kezével: ez volt minden. Gyerekkori pajtása, hajadon korából. A terembe áradó füst, egy anya hangja a teremben: valami a gyerekkorból, az ifjúságból, valami valahonnan.
A gyertyák leégtek, a terem elsötétült. Nem kért más gyertyákat, sem többet nem gyújtatott. De a szobainas bejött, s új fát rakott a tűzre. Elég világos van, gondolta magában. Látom, ami nekem kell. Ő is lát belőlem eleget. Enni, inni is látnak, nagyon jól. Meg fecsegni. Bilitióról, Lepontiáról, Radbert útvonaláról. Annyit látnak, hogy szavakat eregessenek. Többet nem kell látniuk.
Aszalt gyümölcsöt, almát, mézben eltett körtét, diót és mandulát eszegettek, s édes bort kaptak hozzá. Agibertus pompás fogazatával ropogtatta a diót; Agibertusnak erős állkapcsa volt. Az asszony felé nyúlt volna, hogy odakínálja neki a feltört diót, de feleszmélt, sorba rakta maga előtt a gerezdeket, s majszolva csevegett tovább. Most utazásait ecsetelte, utat, utakat őrölt a szája. Társa két diót vett, jobb kezével egymáshoz nyomta őket, megreccsent a héjuk. Mozdulataiban önuralom, nyugodtság. Félretologatta a héjak törmelékét, ketté nyitotta őket a tányérján, s kezével a háziasszony felé nyújtotta a feltört, héjszilánkos gerezdeket. Landoalda elfordította a tekintetét; meg se látta. Agibertushoz beszélt, feléje meresztve ujját:
– Igazán Bilitión át jöttek? Nem nagy kerülő az?
Agibertus vidáman nézett föl; arca még jobban kipirult, szeme ragyogott és nevetett; hüvelykujjával társára mutatott:
– Barátom, Johannes Lupigis azt remélte, ott megtudja, vajon édesapja...
Torkán akadt a szó egy cigányútra ment gerezdtől; meggörnyedve köhögött a kezébe, majd bohókás kétségbeeséssel, esengve nézett fel az asszonyra, vérvörös arccal – mint Radbert arca szokott lenni sok étel és sok bor után. Nézett, mint hunyászkodó kutya, könnyes szemmel, megpróbálva szóhoz jutni, de nyomban elfogta a köhögés, a szörnyű, viharos köhögés. Közben társa felé mutogatott, biccentett fuldokolva; bor után nyújtva kezét, de újabb köhögőroham gyűrte le. Amikor felegyenesedett, lila volt az arca – mint némelykor Radbertnek, hasonló alkalmakkor –, szemébe könnyek tolultak, s túlcsordulva belefolytak a szakállába. Ivott, sikerült innia: csak úgy bugyborékolt torkában a bor. Majd próbaként kifújta a levegőt, minden erejét megfeszítve elvigyorogta magát, s zihálva mondta:
– Remélte, hogy az édesapja... Az édesapja úton volt; Johannes remélte...
Az asszony most első ízben fordult nyíltan a másik férfi felé az egész vacsora alatt:
– Tisztségviselő ember az édesatyja, uram?
A fiatalember a szemébe nézett, ugyanolyan keményen, mint az asszony, s az úgy mélyedt a férfiszembe, mintha tükörben vizsgálná kritikus pillantással önmagát, ráncot, ősz hajszálat keresve.
– Igen, asszonyom; királyi szolgálatban állt. Több évig a királyi túsz tisztségét viselte. De aztán mintha elfeledték volna, mi a tiszte, s az eredetitől eltérő megbízásokat adtak neki.
Az asszony tekintete kitért a szempár tükre elől; ajkai mozogtak. Sebesen kortyintott az édes borból, tele szájjal, túl nagyot, s összerázkódott. Keze önkéntelen mozdulatától ölébe sodródott a dióhéj s a gerezdek. Jön a felhő. Már homlokán a nyomás? A vaspánt megszorult. Nyelve szólni készült, nem várva meg a gondolat tanácsát. Ám hatalmába kényszerítette a nyelvét, s nyugodtan folytatta:
– Hallottam ilyenekről. Kegyes Urunk, a király tartott ilyen tisztségviselőket. Férjuram, Gunderic beszélte.
– Most már azonban atyám mentesült a tiszte alól – mondta a fiatalember. – Hírek szerint útban volt hazafelé – családom ugyanis lenn délen lakik, Longobardiában, Longobardia északkeleti részén, asszonyom. Rómában ért a hír, hogy atyám valahol az egyik szorosban Bilitio fölött a hegyekben megszakította útját hazafelé. Ez év tavaszán, nagyjából azzal egyidejűleg, hogy kegyes királynénk, Hildegard elköltözött a földtől, hogy, mint joggal gyanítom, szinte azon nyomban a mennyországba jusson.
Az asszony várt. Mire? Semmire. Amikor Agibertus ivott – rendes rózsás arcszíne kezdett visszatérni –, ő is felemelte a poharát, mint amannak tükörképe. Érezte nyelvén az édes ízt: édes csemege, szájban szétfolyó karamella, felhőtlenítő szer, vagy a felhő segédeszköze, hogy sötétséggé tömörüljön, csábos, vad, sűrű vagy nyugodt sötétté. Minden gondolatom világos, szavaim világosak és tiszták.
Pillantását ugyanaz a kemény szempár viszonozta.
– A mi családunk sokat utazott – mondta a fiatalember. – Szolgáltunk: utaink javarészt szolgálati útszámba mehetnek. Bátyám szintén afféle tisztségviselő – így is lehet mondani. Alkalmazott.
– És a bátyja... mit csinál? – kérdezte az asszony udvariasan.
A fiatalember ugyanolyan nyugodt hangon felelte:
– Afféle hivatala van neki is, mint apámnak. Frankhonban tartózkodik, fogoly Totonisvillában, s fogsága, ha csak nem tévedek, enyhe és emberséges. Lakása hivatalának teljesen megfelelő, s e célra jól berendezett pincehelyiség vagy hasonló.
Az asszony kereste s megtalálta a szavakat:
– Nagyon érdekes. Remélem, bátyjának – a körülményekhez képest – jól megy sora.
A fiatalember folytatta:
– Másik bátyám vándorkedvű fiú, aki már ifjú fejjel elhagyta a szülői házat, Szászországban visel hivatalt kegyes király Urunknál. Nem kegyes Urunk közvetlen környezetében, hanem mint katona: csapatparancsnok, mint beszélik.
– És uraságod? Szintén viselt valaha efféle hivatalt?
– Nem éltem az alkalommal, amikor ezt a pályát lehetett volna választanom, asszonyom – válaszolta. – Alkalom lett volna. Egészen rövid ideig latolgattam is e téren a lehetőségeket. Ám a körülményekre és saját alkalmatlanságomra való tekintettel nem használtam ki őket.
– És uraságod édesapja? – kérdezte az asszony.
A fiatalember szeme rése összeszűkült, arca keskenyebbnek hatott: nyelvével megnedvesítette az ajkát, s kortyintott a borból.
– Apám... a hozzám eljutott hírek szerint megszakította útját – mondta halkan. – Kénytelen volt rá; mind maga, mind útitársa. Odafenn történt, Bilitio fölött a hegyekben.
A tűz ropogni kezdett; egy pillanatra világosabb lett. Az asszony az öle felé szálló, pusztítva égető szikrákra gondolt. A padlóról felszálló hideg elárasztotta a termet. Mint a felhők. Hideg szállt fel a sáncárokból, át a falakon, a köveken. Macskák lopakodtak, patkányok rágták be magukat az asszony lábába, fel a lábszárában, a velejéig, az ölébe, a gyomrába, a mellébe, a szíve felé: ilyen hideg volt. Mindjárt sikítok, gondolta, összeszorítva ajkát. A képébe vágok. A patkányok elérték a homlokomat. Nyomás a homlokon, a vaspánt megfeszül; recseg-ropog, ahogy a vas repedezik. Szürke vagyok a festék alatt, gondolta magában. Csúf és szürke a festék alatt. Szemét becsukta, olyan erővel, mintha szikra, égett szalma vagy égett ruha pernyéje csapott volna a szeme sarkába. Amikor újra felnézett, nagyon világos pillantással, nagy nyugalommal, úgy ült, mint az imént, csak az arca volt sötétebb.
Nem szabad megfeledkeznem az ujjamról, parancsolnom kell a kezemnek, gondolta az abroszra téve a kezét, a jobbat a balra, s érezte a dióbél s a héj törmelékeit ujja alatt. Most. Most nyugodt vagyok. Landoalda vagyok.
– Lupigis úrnak útitársa is volt... szolgálati útján, hazatértében, nemde, uram? Mintha azt említette volna, tisztelt uram, hogy atyjának útitársa volt?
Lenézett a kezére. Jobb keze mutatóujja szabadon meredt, Johannesre mutatva. A fiatalember lesütötte a szemét, megnedvesítette nyelvével az ajkát, majd ismét kortyintott egyet.
Agibertus megemelte a poharát, majd, meglepő módon, visszatette az asztalra, anélkül, hogy ivott volna.
– De hisz épp az útitársa került meg!
De barátjára való tekintettel hangja és pillantása azonnal gyászt és részvétet tükrözött.
– Őt találták meg, az útitársát, asszonyom!
Az asszony szétterpesztett ujjai az abroszon.
– Az útitársát? – kérdezte. – Persze; hisz említette, uram, hogy volt útitársa is.
– Ráakadtak, a nyáron, amikor elolvadt a hó. Amikor megjött az eső, és meleg lett, legkegyesebb hölgyem. Csaknem teljes épségben! Milyen különös! Persze holtan, azt mondani sem kell! A hóba fagyva, rendesen belecsomagolva a lovakkal együtt!
Ingott az asszony, ingott – együtt a lóval, ingott valakivel, aki lovon ült, s Agibertus szava hangosan, világosan szólt:
– Levitték Bilitióba, s pénzét, ékszereit és leveleit biztos kezekbe juttatták.
Pénz, ékszerek, levelek, visszhangzott az asszony fülében. Csörgött, pengett, zizegett, visszhangzott.
– De Johannes Lupigis atyját nem találták meg – közölte a jól informált Agibertus. – Bárhogy keresték is. Mi is ott jártunk most, s kutattunk, de bárhogy kerestük mindenütt, a legcsekélyebb nyomát nem találtuk Johannes Lupigis atyjának, a nemes Bertoald Lupigisnek! Nyilván elvitte a tavaszi ár. Leúszhatott a hosszú tóig, az ottani Lacus Verbanusig. S talán át az egész tavon, le déli csücskében a folyóig és Papiáig! S Papián keresztül talán a tengerig. Sose lehet tudni, hová kerülnek, asszonyom!
Járt a szája; egyszerre élvezte szavait, s volt bánatos, részvevő. Járt a szája, csak járt. Folyamok, tengerek. Az asszony folyók zúgásán át hallotta a hangját. Egy patkány, egy nőstény macska, egy ember, akinek az volt a hivatala, hogy fogoly legyen, kiúszik a tengerbe a Rhodanuson vagy valamilyen más folyón – ki a tengerbe, egész Italia körül, be az Adriába, fel egy partvidékre, az igazi partra: macska- és egér- és Bertoald-partra.
Agibertus szája, az a nagy pofája. Árad már belőle újra a szó, vagy el sem állt egy pillanatra sem:
– ...és megtalálták a lovakat. Meg az útitársát, királyi küldöttet; Radbertus volt a neve – többször összetalálkoztam vele Beneventumban s Rómában is –, ő volt, ugyanaz a Radbertus! Még akkor is markolta a gyeplőt! Így beszélték, akik rátaláltak. Alig hihető: még akkor is markolta a gyeplőt, asszonyom!
Markolni a gyeplőt, tovább markolni a gyeplőt, gondolta az asszony, amint összeszedte magát kábulatából.
Kövek rengésével ring a kőpadló: tenger kőhullámai. Az asszony ment kifelé az ajtón, el ettől az egésztől, át a külső termen, s hallotta, hogy a férfiak felállnak s szorosan nyomon követik. Lábát emelgette, elérte a lépcsőt; a lépcsőlámpás ott függött a rúdján, mint rendesen. Emelődtek a lábak, földet értek a lábak; felhőn járni, fel az égbe, fel a Pokolba. Az asszony már a folyosón járt, helyes irányban. Inigarda ott ment mellette, lobogó gyertyát vitt, keze védte a lángot: égesd csak meg, cseléd! Framberta is ott volt, a gazdasszony, karját fogva, támogatva, kísérve. Ajtó nyílott. Landoalda asszony termeibe ért, átment a nagyszobán, be a várárokba néző ablakmélyedésbe. A felvonóhíd! – gondolta. A felvonóhíd, ha Gunderic megjönne. Maga mögé kiáltott:
– Húzzák fel a felvonóhidat éjszakára! Azonnal!
A hideg vasrúdnak támasztotta homlokát. Éji levegő érte homlokát, szemhéjain át beléhatolva: hűsen a hőségben, nedvesen a szárazságban. Felegyenesedett, letépte nyakáról a láncot az ezüstkereszttel, s kidobta a rács közén. A mutatóujja utánamutatott; hallgatózott, s hallotta loccsanást.
– Eh!
A fiatalember az asztalra tette az égő gyertyát, s odament az ablakmélyedéshez. Lenn a várároknál egy férfi állt, fáklyát emelve, miközben két nem túl szilárd lábon álló szolga lassan csavarta felfelé a felvonóhidat. Ott voltak a csatlósok is, és az egyik valami tréfás megjegyzést tett a felvonóhídra; nevettek, s hangjuk és járásuk elárulta, hogy ittak valamennyien. Két szolgáló jött elő a kapu alól; egyikük leeresztett lámpással világított a földre. Több fény nem is kellett; csillagos volt az ég, a mennybolt ősziesen tiszta, magasan állt a hold.
Az emelőcsigák élesen, kenetlenül csikorogtak; a vastag láncok minden egyes szeme külön-külön zörgött, csattogott. A híd recsegett és nyikorgott, amint eltépték a sáncárok szélétől, s lassan emelkedni kezdett. Majd nagyot döndülve megállt. Hangok döngése, kerepelése. A fiatalember előrehajolt az ablakmélyedésben, s látta, hogy tűnik el a gyertyafény a várkapu alatt. A lámpást a földre tették, a fáklya meglengett. Széles fénycsík vetődött a híd függőleges deszkafala felé, elkeskenyedve, amint a várkapu szárnyai újabb döndüléssel, nyekergéssel bezárultak; majd ez a keskeny csík is a semmibe enyészett. A kapura felrakták a zárópántokat; léptek visszhangoztak a kapuboltban s benn a várudvaron. Lenn a szigeten a parti házaknál s az erődfalon még mozgott egy-egy fénypont. A várárok mentén susogtak a fák. Őszi, éji szél. Lentről a Rhodanus s a tó felől távoli vízcsobogás. Mielőtt ajtaja becsapódott volna, valamit kikiáltott a folyosóra az asszony: valamit folyókról, vízbe fúlt gyerekekről s a tengerről, mely Italiáig ér. Húzzák fel a felvonóhidat! Be ne jöhessenek! Be ne jöjjön hozzám!
A fiatalember úgy érezte, mintha örvény szélén állna, mint egy régi estén, feje fölött az elérhetetlen űr, az elérhetetlen ég, oly messze s alatta a Pokol, oly közel.
Világosság a kapubolt fölötti egyik ablakban, a háziasszony egyik ablakában. Még virraszt, vagy valamelyik szobalánnyal vigyáztatja álmát. A fiatalember mélyen belehajolt az ablakmélyedésbe, s fényt látott kiszűrődni a bal oldali ablakból. Agibertus ébren várakozott. Vagy részegen elaludt volna, el sem fújva a gyertyát? Megint tisztábban hallatszik a fák susogása, a folyó zúgása. Szél érkezik a hegyből, víz igyekszik a tengerbe. A fiatalember a vár belseje felé fülelt. Hangok a földszinten, rohangálás az előcsarnokban s a nagyteremben. Könnyű cselédlábak és súlyos szolgadobogás: csatlósok kergetnek cselédeket. Fiatal önfeledt, csalogató vagy gúnyos vihogás és kacagás. Majd ismét lépések kongtak a várudvar kövein. A csatlósok mennek éji szállásra, ki-ki a maga szolgálójával, vagy inni a vár szolgáival, a jelenleg teljes számú, három-négy főnyi legénységgel.
Itt a vadonban, gondolta magában a fiatalember. Ide dugták, ebbe a várba: börtönodúba. Sivárság, bánat rabjának. Meg az ő Gundericje – egy küldönc, darabont, úri címmel. Akit lényegtelen és értelmetlen közleményekkel küldözgetnek ide-oda. Meg spicli. Tintanyaló, nótárius, aki segített Forojulit kifosztani, de várúrnak már nem volt megfelelő. Rodgaud lányát vitte el. Rodgaudét! Aki aztán Radbert kezére került. Gunderic meg tarthatta a száját. Rodgaud lánya!
Radbertre gondolt, a kíméletlenre, a jókedvűre, akivel többször találkozott Beneventumban, majd Rómában. Szószaporító, mint Agibertus, de férfinak délcegebb, szellemesebb. Radbert sokat tudott a vár asszonyáról, s nem csinált nagy titkot belőle, hogy mit tud. Hencegve emlegette, hogy ő az a Radbert, aki olyan népszerű szokott lenni burgund várúrnői körökben. Most pedig halott. Hála legyen neked érte, Istenem! Agibert megpróbálta lefecsegni a lábáról, fecsegett, míg csak a szájából halál nem szivárgott elő. Az asszony belesápadt a fecsegésébe, elszürkült a vastagon felkent smink alatt. Homlokán púder, ajkán és arcán rúzs vöröse, olyanra festette magát, mint a kicsattanó téli alma. Vagy nem is olyan kicsattanó. Férges a belseje. Meg kellett fognom, gondolta a fiú. Hogy lássam, egy darab-e vagy csak különálló emberdarabokból van összerakva. Hozzá kellett volna hajolnom az asztalnál, hogy ecettel lemossam a homlokát meg az arcát, hogy előmossam álcájából. Szép a smink meg a púder alatt. Igen, szép a festék alatt, szebb, mint valaha, fiatalon. Szépsége másmilyen most: teljesebb. Lemosni róla a csalóka festést, hogy olyan legyen, mint volt; letörölni szeme harmatát, hogy pillantásából eltűnjön a ragyogó, a kemény tanácstalanság, letörölni eszelősségüket, míg előtűnik az okosság, lágyság, a mai fiatalság; még maradt benne, gúzsba kötve ugyan, de maradt. Felszabadítani. Szabadjára ereszteni a spicli foglyát, a merev mutatóujjú játék babát. Amikor ivott, hogy ne kelljen hallania Agibert beszámolóját, s amikor utána kitántorgott, akkor ittas nő volt. Elnehezült nyelvű, macskáról-egérről, folyamokról-tengerről karattyoló nő. Előcsalogatni belőle azt, aki volt, te király, te úr, de világpusztító! Előcsalogatni azt, aki volt, a magabiztos, ártatlan kislányt! Ezt mosni elő ecettel, nyelvvel, ajakkal: a kezemmel, tűzzel, emlékekkel, szavakkal, melyek végre a szívébe jutnak, amilyen az volt valamikor, sőt amilyen még ma is! Ez most az életem célja! Nem; korábban kellett volna jönnöm. Nem; most ütött az órám, igen, most!
Lassan kinyitotta az ajtót, hallgatózott, majd kilépett a folyosóra. A lépcsőházban el volt oltva a lámpás, de a lépcsőtorokból fény szűrődött elő. Odabent Agibertnél is sötét volt; nem látszott fénycsík a küszöb rése alatt. Az ajtóra nyomta a fülét. Útitársa horkolt, vagy csak tettette? Agibert sokat ivott, de az eszét akkor sem vesztette el. Okos férfi: királyi követ akar lenni, szép nők, szép hajadonok fölött forgolódni gazdag várakban. Már most jól játszott minden szerepet. Játszott, mint Flavianus, amikor azt játszotta, hogy alszik, csak hogy jobban figyelhessen. Agibert az az ember, aki egyetlen asszonyesélyt ki nem hagy, amíg mocorog testében az élet. Nőkkel szembeni taktikáját nem feledi, akármilyen részeg. Néha csacsinak, jóhiszeműen naivnak tettette magát, de nem volt ostoba. Terjengős fecsegése közben sem tévesztette szem elől az óvatosságot; ismerte a szavak jelentését, hatását. Részegen is megmaradt ravasznak. A bor átjárta kobakját és ágyékát, de mámora nem gyűrte le, s a bor a jó barátja volt. Nem, Agibertus nem ostoba; Agibert tudta: sarkamban az ördög, hogy jutalmazzon, s az Isten, hogy büntessen. Agibert kérkedett, de ez csak álcájának egy része volt, amikor el akart bújni az Isten elől. Tudta ő is. Tudott nevetni önmagán, hogy milyen handabandázó szoknyavadász, de azért nem hagyott fel szószátyár és furfangos nőcsábászatával, s csak szórta tovább villogó kacsintásait és széles mosolyát; de a handabandázás, nevetés, kacsingatás is csak csalafintaság volt. Bízni lehetett barátságában, ha ugyan valamilyen kívánatos nő fel nem bukkant a jó barátok között. E berkekben egyedül vadászik a férfi, mondogatta. Ki hogy tud. S ha azt mondom, minden nő az enyém, ezt így is gondolom. Amennyiben én vagyok a nyertes, enyém is. De ezt nem nagyon emlegetem. A büntetést nem kerülöm el, Johannesem, de még nem ért utol. Azt hiszed, talán nem tudom, hogy rám került a sor? Elvisz az Ördög, ha csak túl nem járok az eszén, ami talán egyszer sikerül is írástudással, dialektikával. Erre kell az iskolázás, amennyit csak bírok, ezért kell annyi tudást tömnöm a fejembe, amennyi csak belefér. Tudom, milyen sokat jelenthet még lelkem üdvének a tudás, kedves barátom, Johannes!
Agibertus szobájában most horkoló hangokat hallatott. Lehet, hogy Flavianus stílusában, de lehet, hogy mély álom és igaz ittasság bizonyítékaként. Bár még ilyen állapotban is alighanem tekintettel volt jól felfogott érdekeire és jogaira – úgy bizony, még álmában is. Minden bizonnyal alvajáróként is meg tudná játszani, hogy ébren van: ilyen volt Agibert, Johannes Lupigis közeli jó barátja, Agibertus.
Agibert most biztosan könnyebb helyzetben volna, gondolta magában, a folyosón lopakodva, őt nem zavarja se tudás, se összehasonlítás. Agibert elegáns fiatalember, kacagása megigéző, szeme villog, keze ismeri a női testet. Agibertnek nem kell az asszony múltjában vájkálnia, hogy hozzáférjen, Agiberttel itt nem áll szemben a múlt.
A folyosó végén az ablakmélyedésen át besütött a hold. Az asszony ajtaja alól fény szivárgott elő: keskeny fénycsík. A fiatalember az ablakmélyedésbe ért, s lenézett a várárokba. Vízben tükröződő holdsugár. A fénysávban valami feketeség úszott: döglött kutya vagy macska, szemét, fadarab. Lassan áramlott a víz, éjszakai őrjáraton a vár körül. A fiatalember előtt felderengett az egyik őrtorony, mely sík kőfalban folytatódott. A fél széle részben elfedte a holdat. A fiú egészen üresnek érezte önmagát. Valami véget ért; egy bizonyos élet, élete egy része, élete jelentős része fejeződött be itt. Újra hallotta a fákat s a Rhodanus távoli moraját. Semmi egyéb életjel az éjszakában: őszi szél a hegyekből, s egy folyam zuhogója, amint kilép a tóból, hogy az urak földjére lefolyva táplálja gazdagságukat. Lugdunum, gondolta magában. Kínok városa, mint annyi más. Ott volt fogoly Warnefrit, ott volt fogoly az apja. Eszébe jutott Radbert fecsegése Beneventumban s Rómában. Egy nyaláb nyílvessző Radbert szeméből s szájából: Szóval, Johannesem, én tudom, amit tudok; tessék egy kis ízelítő a tudományomból. Radbert, a hírhordozó, a hótól s vadaktól félig elemésztett Radbert, a nők kegyence, amint ott fekszik holtan a majdnem teljesen felzabált lova mellett. Madárfelhő az emberi hulla s a lódögök fölött, mint e kincsek meglelői később elmesélték. A férfi s a három ló alatt meg: patkányok. A havasok fölötti úton megpihenő, vagy alpesi vagy völgyi madaraknak sok soron kívüli zabálást jelentett ez az elemózsia: a madarak istenének váratlan ajándéka, a patkányoknak meg a patkányisten juttatott élelmet és átmeneti lakóhelyet. Az emberek istene másutt tartózkodott: alkalmasint a pápánál vagy kegyes király Urunknál. A férfiak, a két halott férfi egymaga volt: a fiatalabb, akit megtaláltak, s az öregebb, akit nem. Körülöttük pedig vadak, vakmerően még fényes nappal is, az elhagyatottságban. De Radbert csontkeze még akkor sem eresztette el a meg nem rágott gyeplőt, így beszélték a Lepontia völgyében. Mellén a bőrzacskóban még megvoltak, csorbítatlanul, a levelek; senkit-semmit nem érdekeltek. Két döglött lovat találtak a közelben, a másik férfit azonban nem; a másikat, aki élő ló nyergében ült, amikor a lavina odaért. Az az ember eldobta a gyeplőt. El élete gyeplőjét is. Ő, aki azért tartott hazafelé, hogy otthon gyeplőt ragadjon. Vajon sikerült-e őt rábeszélni vagy rákényszeríteni valamire, azt az okos, nyugodt, tapasztalt férfit? Aki nem tört meg. Megvenni fenyegetéssel? Hogy úr legyen honi földjén, vazallus Forojuliban, új herceg a régi hercegi fajból? Hogy telt élete utolsó napja? Félrevezetve, illúziótlanul? Nagyon megöregedett? Vagy nem sokat változott? Maradt, milyen mindig volt: nehézkes, nyugodt, szűkszavú?
A rácshoz támasztotta homlokát, a kemény vas hűvöséhez. Milyen vagyok én? Félrevezetett, illúziótlan ebben a mai éjszakában? Még fiatal? Csakugyan? Nagyon megöregedtem? Ezt soha nem fogom megbocsátani! Soha neked, akárki is vagy! Király, messze valahol? Király az égi terekben? Herceg a föld alatt – te halott Rodgaud?
Az asszony ajtaja alól még fény szivárgott. A fiatalember megtaszította az ajtót: nyitva volt. A külső szoba üres; egy asztalon gyertya ég. Aztán gyors lépések a szőnyegeken a belső szoba felől. Az ajtónyílásban, fehér hálóingében ott állt az asszony, a haja kibontva, rézvörösen csillog; kezében tükör.
– Ki az?
– Én vagyok, Perto. Angila! – mondta halkan. – Angila!
– Én nem vagyok Angila – felelt az asszony, nem mozdulva helyéből. – Nem így hívnak, uram.
Ahogy a fiatalember haladt feléje a szobán át, úgy hátrált lépésről lépésre az asszony. Nem így hívnak, gondolta magában. Ezt verje ki a fejéből.
Felhők megint: jönnek, beborítják. Megpróbált világosan szólni, hogy a fiú megértse, de nyelve béna volt, ajka merev.
– Nem így, uram – dadogta, s feléje dobta a tükröt. A fiatalember oldalt hajolt; a tükör a szőnyegre esett, majd nekipattant a falnak; reflexek tánca, fényfolt, szikra villant a szemébe. Látta, az asszony ujja úgy mered fel, mint már az este.
– Angila, én vagyok, Perto!
Most megbotlom, gondolta az asszony. Megbotlom a szőnyegen. Célozni jól tudok. A sebhelyre a homlokán; az alá. Lesz rá gondom, hogy úgy botoljam meg, ahogy kell. Feléje, ujjammal egyenesen bele a szemébe, gondolta felhős-ravaszul, nagy felhős fortéllyal. Gyorsan megindult, ujjával, hegyes körmével célozva, magasra emelve ujja tövét, ujja nyársát. Jól botlani, most. Kés kellene. Adott is. Jól botlani. De nem jól botlott, nem olyan pontosan, ahogy nagy, felhős fortélyában eltökélte és kiszámította; már sokkal előbb elbotlott. Lába a vastag szőnyeg szélébe ütközött, s elvágódott. A fiatalember estében felfogta, s nem engedte el. Az asszony a szemét kereste egész kezével, az állát tapogatta, körme a nyakát döfködte, karmolta. A fiatalember elkapta a kezét, visszanyomta, s dühében hörögve az asszony dühére addig tartotta mozdulatlanul, míg az el nem csitult, elsírva magát.
Késő éjjel, mikor leégett a kandalló tüze, leégtek a gyertyák, és csupán a holdfény egyetlen gyenge sávja szűrődött be a függönyök közt, óramutatóként forgatva csíkját a szoba homályán, megszólalt a fiú:
– Valamennyi évem, igazi életem minden éve a tied volt, Angilám. Attól a régi húsvéttól fogva, odahaza Forojuliban, ha még emlékszel. A háború meg a hegyek éve: akkor mindig velem voltál, ha messze is. Örültem, mikor megjött az a háború, örültem, hogy nem mehetsz férjhez. Aztán, a háború után hazatértem, s vártam, vártam. Utat keresve: a lélek útját s más utakat, a cselekvés útját. Beneventumba mentem: ez volt egyik utam. Megtudtam, hol vagy. Mást is megtudtam, a többiekről, az enyéimről. Készülődtem. Ez az utam miattad lett ilyen. Miattad megyek oda, ahova megyek. Beszélni fogok érdekedben, érdekünkben; szólni rólad és rólunk valakinek odafenn, a hatalmasoknak, a leghatalmasabbnak. Még nem tudom, mi mindent teszek, de bármit is, csak teérted: te Angila vagy.
Az asszony nem felelt.
– Hogyha majd hallasz rólam – suttogta a fiú –, ha majd azt hallod: elkövettem valamit, valami tettet egy nagy és hatalmas ember ellen; amiről megvetéssel vagy gyűlölettel és haraggal beszélnek; ha történik velem valami, s hozzád jut a hír, jusson eszedbe, hogy egész utam, minden lépésem temiattad van.
Körülvette az asszony melege; az csendben feküdt, és nem válaszolt neki szavakkal.
– Bármit követek is el – suttogta a fiú –, azért a húsvétért, azért az estéért teszem. Lehet, hogy Isten ellen van; nem tudom. De azokért a percekért.
Szavakban nem kapott feleletet. Az asszony a melegét kereste, keze a fiú mellén feküdt. Körülvette a felhő, s így gondolkozott: Itt fekszem valakivel; jó ennél a férfinál, Radbert-férfinál, jó mellette. A fiú mellére tette a kezét, ujjai köré szorítva melle szőrét, s amint kezét felemelte, kisiklott szorításából a szőr. Jó ennél a férfinál. Kezét a fiú karja alá dugta, lapockájához szorítva tenyerét, nyakára az ajkát. Jó illata van ennek a férfinak, Radbert-illata; jó nála. Hozzád bújok most, Radbertem. Hozzád, édesem.
A fiú közelebb húzódott hozzá, s az asszony szívesen viszonozta; tettre kész, gyönyörteljes válasz volt ez, amilyet nem szóban ad a tapasztalt nő. Jó evvel a férfival, jó Radberttel. Jó ezeknél a férfiaknál. S felhő fogta körül, mint édes álom.
Amint a pirkadat, a nappal fény sávja az asszony arcához ért, felkönyökölt a fiú, s végigvizsgálta minden vonását. Újból látta, mint változott rajta keménységgé, kegyetlenséggé szelídség, lágyság és tisztaság, hogy ráütötte bélyegét a düh és a gyász. De elmélyülve mindabba, amitől félt s amit gyűlölt, úgy érezte, tovább változik az az arc, letörlődik róla a gonoszság és az őrület, s vonásai ismét Angilát, a kislányt idézik. Lehunyta a szemét, hogy benne maradjon a kép, s álmába ezt vigye magával.
Amikor felébredt, az asszony már nem volt az ágyban; felöltözve állt az udvarra nyíló ablak mélyedésében, neki háttal.
– Gyere, Angila – mondta halkan.
Az asszony összerezzent, de nem fordult meg; a fiú hallhatta sötét ruhája zizegését.
– Gyere, Angliám.
Az asszony felemelte a kezét, kezében a tükröt; napfény szóródott a mennyezetre, s táncolt körbe a falakon.
– Landoalda asszony vagyok, uram – mondta az ablakrácsnak. – Ma tovább kell utaznia, kegyes uram. Még ma.
Míg a fiú öltözködött, a vár úrnője kiment a szobából. Odakinn szerelemben, rémületben lépett hozzá a fiatalember. Szeretett volna rámosolyogni, ránevetni vagy megsiratni. Szerette volna megszerezni, megtartani, magával vinni; elfutni tőle, s nem hagyni, hogy itt maradjon. De a nő kemény, gonosz szemmel nézte, s kezét felemelve úgy bökött a mellére, mintha ezer közül épp most választotta volna ki: neki kell eltávoznia közeléből.
– Legjobbnak találnám, ha kora reggel útnak indulna; még hosszú utat kell megtennie, uram. Ha jól értettem, nincs vesztegetni való ideje. Most pedig legjobb, ha elhagyja ezt a szobát.
A fiatalember haladt a folyosón, s csak vendégszobája előtt fordult meg, hogy visszanézzen. Az asszony az ajtóban állva tapsolt egyet; mintha megtapsolná. Egy szobalány futott át a lenti termen, föl a lépcsőn s végig a folyosón úrnője felé, majd hallani lehetett a háziasszony nyers kiáltását:
– Gyere be, Inigarda! Csukd be magad után az ajtót!
A fiatalember az ágyán fekve hallgatta a szomszéd szobában útitársa motozását. Agibert türelmetlenül masírozott az ablak s az ajtó között; megállt, visszafordult, nyilván hallgatózott is, dühösen vagy víg-eltökélten dobbantott az ajtaja felé; újra fordult, habozva megállt, fülelt; fordult s talpalt vissza az ablak felé. És most: szolgáló fut a folyosón Landoalda asszony szobájából Agiberthez. Johannes Lupigis hallotta hangjukat odabenn. A szolgáló üzenetet hozott a várúrnőtől, s a kelleténél néhány pillanattal tovább időzött a vendégnél. Biztosan megszorongatta Agibert; az okozta a vihorászást. Majd a lány sietős léptei visszafelé; még valaki fut a lépcsőn, fel le, és fel megint; kongó lépések.
A fiatalember lement a terembe s evett a terített asztalról: kenyeret, húst, de a borhoz nem nyúlt. Most félt az asszony borától – vagy talán nem félt, csak visszagondolt lénye sötétjére, a felhőre, melyről az éjszaka suttogott. Reggel nem jó a bor, gondolta még; egész nap álmos tőle az ember. Aki ivott, nem tudja kellően megválogatni a szavait. Nyugalomra és tiszta fejre van szükségem, most, hogy elmegyek.
Amikor megreggelizett, a csatlósokért küldte a háziszolgát. Agibert épp jött le a lépcsőn.
Jókedve volt, mint rendesen; bugyborékolt belőle a reggeli nevetés; jó étvággyal evett.
– Kitűnő itt a konyha! Hát még a bor! Ilyen szakácsnő és szolgáló kellene nekem. Meg szobalány. Jól aludtál, Johannesem?
– Kiválóan, Agibertusom. És te?
Agibert várt a válasszal; rágott, nyelt, még egy kortyot ivott. Aztán ismét szélesen mosolyogva:
– Én is. Olyan kiválóan, hogy még itt töltök egy-két éjszakát. Gondolkoztam a dolgon.
– És épp e pillanatban jutott eszedbe ez a gondolat, Agibertusom?
Agibert nem válaszolt mindjárt, aztán megtalálta a szavakat:
– Nekem – ami engem illet – nem nagyon van okom a sietségre. Nem szeretem egy ilyen hosszú úton hajszolni magam. Hallom a szolgálótól, hogy te korán elindulsz, most azonnal.
– Igen.
– No, hisz nemsokára viszontlátjuk egymást – mondta biztatóan Agibert. – Érzem magamon, hogy jót tesz majd nekem, ha egy-két napra kipihenem magam; igazán kellemes itt. Vidd el nyugodtan a málhás lovat; én majd kölcsönzők egyet Landoalda asszonytól, ha kell.
Megint az a széles reggeli nevetése; megemelte kupáját, s tiszta szívből jó utat kívánt.
– Én is minden jót kívánok neked utadon, Agibertusom – felelte a társa.
Csatlósa a várkapuban várta a lovakkal, mialatt leeresztették a felvonóhidat. A fiatalember felment a lépcsőn, végig a folyosón az asszony ajtajáig; óvatosan bekopogott s várt. A szobalány nyitott ajtót, Inigarda.
– Kegyes úrnőm, Landoalda, jó és kellemes utat kíván legkegyelmesebb uramnak – mondta, pofontól tüzes arcán tartva kezét, s bedagadt szemmel nézve Johannest.
Johannes Lupigis emlékirataiból
„Amikor az imént említett 783. év őszén tovább folytattam utam Genavából, ahol a Rhodanus, átfolyva a Lacus Lemannuson, elhagyja a tavat, hogy Nyugat-Burgundiába kanyarodjon, jó barátom és útitársam, Agibertus még tovább is ott maradt Gunderic úr várában, ahol éji szállásunk volt s jó elbánásban részesültünk. Agibertusnak nem volt sürgős dolga, mint nekem, akinek elintéznivalókkal és levelekkel Mettisbe és Aquisgranumba kellett sietnem. Mint később kivizsgáltam, a várban való visszamaradása alkalmasint Landoalda asszony óhajára történt: akkoriban egyedül tartózkodott otthon, mivel férjurát kegyes Urunk és más urak szolgálata keletre szólította.
Agibertust ez alkalommal véletlen baleset érte, mely testi és lelki szenvedést okozott neki a későbbiekben. E szenvedéseknek is részük volt abban, hogy e naptól fogva asszonykerülő lett Agibertusból, holott annak előtte nem volt az. A nők társasága félelmet és csömört keltett benne, ami csak még jobban sarkallta, hogy az igaz szerzetes, kutató, és könyvtárnok, az a benevcntumi Agibertus legyen belőle, aki felépülése után maradéktalanul lélekművelési tanulmányoknak, kegyes Urunk korát illető kutatásnak és dicsőségét szolgáló irodalmi tevékenységnek szentelte életét.”
Agibertus megjegyzése a fentiekhez:
Én, Agibertus, kit élete bűnös korszakában barátainak és hallgatóinak körében gyakran a Víg néven emlegettek, valamely okból, már nem is tudom biztosan, miért – miként Johannes Lupigis utal rá szövegében –, néhány napot történetesen elidőztem a mondott genavai várban; nekem nem volt oly sietős dolgom, mint útitársamnak.
Landoalda asszony ekkor szívesen eltársalgott velem. Kifaggatott, leggyakrabban estebéd után, bár napközben is, különféle jelenségekről és eseményekről, s én – gondolom – kielégítő választ tudtam adni neki. Kívánalmára részletesen előadtam mindama szórakoztató érdekességet, ami csak eszembe ötlött: mind politikai, mind egyéb eseményeket Italiában, anekdotákat a beneventumi udvari életből s Hadrianus pápa római udvarából. Néhány esetben közeli jó barátomra, longobardiai Johannes Lupigisre és annak családjára terelte a szót, amikor is elmeséltem, amit csak tudtam Forojuliról és a friauli vazallus-hercegségről. A hölgy figyelmesen hallgatott, s a jelek szerint szórakoztatónak találta elbeszéléseimet, versolvasásomat és beszámolóimat.
Különösen részletesen kihallgatott az ugyanazon év, vagyis 783 tavaszán oly gyászosan szerencsétlenül járt királyi futár, Radbertus dolgában, kérve, hogy ismételjem el az őt illetően Bilitióban kapott értesüléseket; viszont ezzel kapcsolatosan kisebb érdeklődést tanúsított s másik, idősebb férfi, mármint Johannes Lupigis atyja iránt, aki Radbertus oldalán halálozott el a magas hegyek havában és jegében. Landoalda asszony egészen futólag találkozott valamikor Radbertusszal, amikor ez némely kiküldetései alatt átutazott Genaván. A hölgy elmondta, hogy mind önmaga, mind férjura, Gunderic úr, aki látogatásom alkalmával, sajnos, szolgálatilag távol volt, mondta; ámbátor nem ismerte közelebbről. Élénken fájlalta, hogy Radbertust ily fiatalon ragadta el a halál, de hozzátette, mint hozzá hasonló buzgó keresztény nőhöz illik is, hogy meg kell hajolnunk Isten akarata előtt. Egyben könnyet is hullatott, ami érző szívről tanúskodik, s arról, hogy osztozott az elhunytak hozzátartozóinak gyászában.
Társalgásunk nemegyszer hosszan az éjszakába nyúlt, amikor is szobájában és annak meleg és szép benyílójában szoktunk tartózkodni. Ifjú, nyugtalan lelkemben mély nyomot hagyott elmeéle, okos – jóllehet olykor szokatlanul és különösen megfogalmazott – nézetei, és a büszke szépség, melynek birtokában volt: a női nem egyik igazi ékessége.
Későbbi betoldás Agibertustól:
Johannes Lupigisnek előttem több kézirat-ellenőrzőtől olvasott és ily módon itt Beneventumban s más helyeken elterjedt nyilatkozatával kapcsolatban, melyet lelkemnek s karakteremnek a Lacus Lemannus-i Genava melletti várban tett látogatásunk után elszenvedett átalakulásáról tett, helyénvalónak találom ezennel a következő magyarázattal szolgálni:
Bizonyos mértékű hevület vagy felindultság hatására Landoalda asszony egy alkalommal baleset vagy egyéb ok következtében megmerevült mutatóujjával úgy megsértette bal szememet, hogy annak ereje ebből kifolyólag megfogyatkozott. Ugyanakkor, feltehetően vigyázatlanul játszadozva egy késsel, egy szép mívű kis venetus tőrrel, véletlenül sebet ejtett testem ama részén, melyre fiatal, virgonc és élettől duzzadó férfiak különösen kényesek. Orvos nem lévén a helyiségben – s mivel a vár házvezetőnője, Framberta, egy idősebb asszonyság, aki állítólag nem volt járatlan a gyógyításban, de még soha efféle sérülést se nem látott, se nem kezelt –, Landoalda asszony szíves engedelmével a lehető leggyorsabban Lugdunumba szállíttattam a Rhodanus mentén olyan utakon, melyeket akkor megerőltetőnek ítéltem. Nem járt tőlem messze a halál, de Isten segedelmével ezúttal megmenekültem Lugdunumban töltve egy bizonyos időt, tavasz beálltával sikerült Mettisbe mennem, hogy sérüléseimet tovább kezeltessem. 784 nyarán teljesen felépülve távoztam Mettisből, s szerencsésen Aquisgranumba érkeztem, ahol is emlékezetem szerint néhány boldog évet töltöttem el. Lelkembe béke költözött. Meg kell említenem, hogy a többi krónikástól említett, Aquisgranumban az azt követő években lezajlott mélyen sajnálatos eseményekben nem volt semmi részem. Frank és szász főemberek összeesküvését, árulását emlegették, cselszövésüket akkori nagy uralkodónk ellen, ami az Isten szigorú, de nem szokatlanul szigorú, hanem mint rendesen, méltó büntetését vonta maga után, azóta megboldogult királyunk keze által.
A húsz emberből álló lovasszakasz Albingiának az Albistól északra fekvő tájai felé tartott; az őszutón, télen és tavasszal majd eltartja magát, ahogy tudja, amíg a királyi hadak elhagyják téli szállásukat, s visszatérnek Észak-Szászországba és a fríz partokra. A szakaszt Padrabrunban válogatták össze, de kivezénylése nem számított jutalomnak. Parancsnokát, Conaldot, aki tíz esztendeje hadakozott, csakúgy, mint helyetteseit, Goderamot és Norebertet iszákosság, tábori verekedés és rájuk bizonyított törvénytelen fosztogatás miatt szemelték ki, sokak szerint olcsón megúszták. Most mind a húsznak alkalma lesz bebizonyítani hősiességét, bár azt szerintük már bőségesen bebizonyították.
A lovon töltött kimerítő nappalok alatt, miközben télbe hajlott az ősz, Conald néha arra gondolt, hogy már egy életre eleget ült a nyeregben. Ha az eltelt évek alatt egyszer sem váltott volna lovat, a szegény párának azóta térdig lekopott volna a lába, sőt egészen a hasáig. Sok ló kidöglött alóla, harcban hullva el, lábát kitörve, döglésig hajszolva; némelyik üres nyereggel szökött meg. Egyetlenegyre emlékezett még némi szeretettel: az elsőre.
Mostanában nem sokszor érezte jól magát. Úgy tetszett neki, a teste már semmire nem jó, s meg akar válni tőle, elvonszolva magát, vagy elrohanva, akár egy háborúban elnyűtt, rémült ló. A teste néha legszívesebben az út mellé ült vagy feküdt volna, hogy panaszkodásra fakadjon a nyomban keze ügyében levő nyomorúságok miatt. Ilyenkor csak a lelke lett volna hajlandó tovább lovagolni egy kísértetlovon, a kísértetkatonák élén, melyek kísértetlovon követik. Talán egyszer sikerült volna ennek a léleknek valahol belovagolni a nyugalomba, a mennyországba, vagy legalább valahová, ahol véget ér a lovaglás, ahol nem fáj tovább a fog – ha kell, a Pokolba is.
Ilyesmin töprengett. Ha volna mersze hitet cserélni, ahogy lovat cserél az ember, s a barbárok vagy északszászok régi, szívós vallását választani, akkor volna remény a megváltásra, s annak révén jobbra fordulna sorsa is. Tudta, hogy nem egymaga morfondírozik így, s titokban másoknak is ez a véleménye; de azt is, hogy az ilyen morfondírozó vélekedés végül is nem sokat ér. Táplálhatja az ember magában, szíve titkos rekeszében, vagy lemondhat róla – egyre megy. Egyre megy, akár van véleménye az embernek, akár nincs: ugyanúgy kell lovagolni tovább, teste utolsó bőrcafatáig, lelke utolsó leheletéig.
Úton az ismeretlen, a majdnem ismeretlen s mégis oly sötéten jól ismert felé. Lovagolt a szakasz előtt, át a télen, a tavasz elé ott északon, az Északi-tenger, a Keleti Sós-tenger folyótorkolatai felé. Zsombékos, tocsogós réteken, nyirkos, bemohosodott, bozótos erdőkön át kecmergett ember és ló az alföldi tavasz felé, melyet nem először élt át. Folyókon keltek át, de vizükben nem volt élet; nem igazi, élő folyók azok. Egyik-másik olyan csak, mint valami sekély halastó. S ha ilyenkor kicsit részeg az ember, azt képzelheti, óriási halon lovagol, cethalon, mely a partra mászott, hogy hátaslova legyen.
Lovat ott váltott, ahol hozzájutott, de itt északon nyomorult, elnyúzott gebe volt minden ló. Aki ember el nem menekült, az csak ilyen: öreg, elnyűtt, csont-bőr: a nyelvük meg kásás, vagy fülsértő, zavaros ugatás, hogy alig lehetett egy-egy értelmes szót kihúzni belőlük. A szakasz is ki volt merülve, bár az embereket általában nem hajtotta Conald; a lovasok elcsigázva a rossz ételtől, nyomorult szálláshelyektől, hótól, fagytól, esőtől, hascsikarástól. És Conald úgy érezte, maga is elkopott, fel egészen az álláig, a feje búbjáig, kopott a fáradtságtól a lába, térde, combja meg a háta; elkínozva a fájdalmaktól, melyek szinte minden porcikáját gyötörték. Bal karja egy régi kardvágástól sajgott; jobb válla azóta fájt, hogy egyszer leesett egy sebzett lóról; fájt a melle, a tarkója és a feje: de legjobban az istentelen fogfájás kínozta.
Fogfájás őszönként jelentkezett s látott munkához: befészkelte magát megtizedelt fogsorába, sarkában volt egész télen, s az évek múlásával egyre rosszabbodott. Egész állkapcsát bejárta, fogról fogra kúszva. Néha a bal füle előtt kezdte: valószínűleg ott bújt bele még gyerekkorában, s a füléből sáros, ragacsos lé szivárgott. A fájás fészket, lukat épített magának az egyik fogában, majd lépésről lépésre meghódította az állkapcsát. Időről időre kitört egy-egy szétkorhadt foggyökere, hogy rövid könnyebbsége legyen sajnos túl rövid, akár egy pillanat. Megpróbált lovon menekülni a tépő fájdalomtól, a hasogatástól, a makacs kíntól, vad, őrült nyargalással, vagy csalafintán oldalra ugratva lovát, irányt változtatva, oldalt szökellve, hogy lerázza a fájást, vagy fagallyra akassza, hogy ott maradjon, akár pogány bálványoknak adott áldozat vagy pára a szabad levegőben. Már évekkel ezelőtt észrevette, hogy a szertelen mozgás, mint kemény lovaglás, verekedés, haditusa s a szomjas ember mozdulata, amikor sietősen szájához emeli boroskupáját vagy a söröskorsót, pillanatnyi enyhülést hoz egy-egy ritka esetben. A fájdalom nem sokszor tágított: nem volt könnyű félrevezetni.
A gyötrelmek idején néha abban keresett enyhülést, hogy visszaemlékezett. Egy időre kiállt ízületeiből, állkapcsából meg a füléből a fájás, de csak hogy hamarosan valahol másutt összpontosuljon: melle egyetlen pontján; a szívébe fészkelte magát, mint gyűlölet és vágy. Gyűlölet és vágy marta; dúlt benne, mint fosztogató katonák; gyilkolt, gyújtogatott. Képek merültek föl, főleg Warnefrit és Perto képe. És bennük és körülöttük, fölöttük, alattuk és rajtuk keresztül a lány képe, amint ott ül a zsámolyon Flavianus lába előtt. Először be kellett hunynia szemét a gyönyörűségtől, összeszorítva szemhéjait, keményen, hogy visszatartsa és élesebben lássa a képet. Élesebb is lett, de bántó módon. Látta magát lépdelni, magasra emelve a lány képét, mint körmeneti zászlót; látta, hogyan tapogatózik Perto szobája felé, ágyára ül, s néma suttogás mozgatja ajkát, miközben a képtől az egész szoba megvilágosodik. Az öreg Flavianus ott fekszik a másik ágyban, hallgatózva, dünnyögve, intve őket. Igen, akkor nedves lett az ember szeme, azon az éjszakán. Az lett most is néha, főleg ha sokat ivott az ember, s nem rosszkedv vagy verekedhetnék szállt fel a borból, hanem csak bánat; akkor az ember szemébe száll a bor meg a sör: úgy bugyog elő a lélek keserűsége. Emlékezett. Látta magát, amint kezében nyereggel átvág az udvaron, a vállára veszi, s megy a folyó és az otthoni lelegelő felé. Látta magát nyeregben ülve – lovat nyomott alá, jó lovat, a legjobbat; látta magát, amint belenyergel a sötét éjszakába, szélbe, esőbe; villám csapkodott körülötte, ő meg zokogott a villámokra.
Sok emlékezni- és tépelődnivalója volt az ilyen keserű gondolatoktól nyüzsgő órákban. Vak lovaglás, verekedések az utakon – könnytől nedves utakon –, zsoldoskodás szász hordákban Witukind alatt, majd fogság, melyből valaki – Radbert? – segített neki kiszabadulni: az a rohadt Radbert az udvariasan vigyorgó pofájával s a mérges nyelvével. Aztán fel megint, keletnek, új lovaglásra, menetelésre, hadakozásra; aztán bor, nők, verekedések, és büntetésül olyan kivezénylések, melyeket senki más nem vállalt, s mindezek tetejébe még valami különös bogár lett az ember: igazságtalanul lenézett, sőt megvetett, s ráadásul még meg is fenyített hős: az, se több, se kevesebb.
Most gyorsabb lovaglásba fogott a parancsnok. Fejét oldalt hajtotta; fogfájása a pofacsontja felé terjeszkedett; úgy érezte, fogai kiöblösödnek, hogy a következő fájásnak bőséges helye legyen. Emberei szidták az utat s az életüket. Az Ördög kezére adja őket! Conald orra csörgött, könnyben sem szenvedett hiányt: teste-lelke a nátha martaléka volt. Az Ördög s a Pokol kezére játssza valamennyiüket! Micsoda lovaglás! Sáros csapások, melyeken bizonytalanul mozog a ló, meg-megcsúszik, farára roskad, vagy legalábbis nyugtalanul izeg-mozog a nyereg alatt. S a vidék! Az Ördög tulajdon birodalma! A folyók oly renyhén folynak, mintha megunták volna az életet; a szél egy szétmálló világ nyirkos levegőjét s a tenger szagát hurcolja; kínzó szagemlékeket. Saját taknyában, saját könnyében lovagolt, mintha másnapos lett volna.
– Hogy az Isten...
Az emberek még csak halkan szitkozódtak; egyelőre fékezte őket a tisztelet, s nem kiáltották világgá, mit szidnak. Conald tudta, mit. Egy kicsit őt, de főleg a királyt. Nem igyekezett olyan élesen hallani, hogy meg kelljen büntetni őket. Különben is: ki büntetne meg itt kit? Ő is együtt szitkozódott a többiekkel, először csak szótlanul, a szíve mélyén, de aztán egyszerre kifakadt:
– Micsoda kurva út!
Goderam és Norebert ott lógott rajta: szorosan nyomon követték. Szimatoltak utána, tudta; szidtak valakit és valamit, ki tudja, kit-mit. Talán csak azért szitkozódtak, hogy őt is világosabb és mindenkitől jól hallható szitkokra csábítsák, újabb dühkitörésekre, melyeket alkalomadtán érdemes jelenteni. Tudta. A másik kettő azt remélte, újra parancsnok lehet, saját szakasz élén – a két lefokozott katona, akit majdhogynem a lóról is leparancsoltak, sőt ténylegesen le is parancsoltak már, amikor újra lovat kaptak azzal, hogy csatlakozzanak ehhez a különítményhez. Hangosan és ártatlanul szidták az utat ők is, aminek hallatára nyomban hangosabban szitkozódott a többi is. Micsoda rohadt út ebben a ködben, szemergő esőben, nyavalyát hozó nyirokban, nyakba csöpögő hideg lében. Micsoda istenverte út, északon, ki a világból. Hogy az a jóisten...
A királyra gondoltak. Micsoda rohadt dög, hogy ide küld bennünket, ide fel! Conald is erre gondolt. Micsoda dög parancsnok, aki egy falut nem talál, ahol egy kicsit meg lehetne állapodni! Hogy soha meg nem állhat az ember, jót enni, alaposat pihenni, nőkkel hálni! És mire jó ez az egész rohadt kivezénylés? Conald tudta, hogy nem sokra ment vele. Ő volt az egyetlen a szakaszban, aki konyított annyit-amennyit a római betűvetéshez, s el tudta olvasni a régi és új parancsokat és rendeleteket, utasításokat és törvényeket. Ezért osztották rá ezt a tekergős utat; ezért élhet fenn a földön, nyeregben zötyögve, szipákolva, köpködve, káromkodva; vezethet embereket, ahelyett, hogy börtönodúban kucorogna, vagy rég nem is élne. És ezért nem lovagolhat le délre jó téli szállásra, amikor megjön az ősz. Ezért hősi jutalma és büntetése, hogy nem mehet haza, hazafelé.
Haza – de hová? A király hazamegy sok szászországi vagy frankhoni otthonába. Sőt Italiába megy ő nagy kegyes Urasága, oda: Róma patríciusa s Longobardia igazi királya. Amikor elered az eső, ősziesen fúj a szél. Télszagú lesz a levegő, Carolus úr otthagyja Padrabrunját, Sigisburgját vagy Eresburgját, ott Herstelléjét, ahol a szászországi nyár idején vezérkara és udvara van. Lemegy Vormatiába, Ingulenheimbe vagy Aquisgranumba. Ott hozza a törvényt, bíráskodik, olvasással, zenével, vadászattal, eszem-iszommal szórakozva, s időnként azzal is, hogy új királynét kerít magának, ő igazán hazamehet otthonaiba, neki van hova hazamenni.
Rohadt út! Rohadt idő! Istenverte, rohadt fog!
Rohadék király! – gondolták az emberek.
Ez a király ahhoz is nagyon értett, hogy új, kemény határozatokat hozzon és büntetéseket eszeljen ki még egy kis közönséges fosztogatásra is. Az efféle kieszelősdi alighanem az ő társasjátéka a sok udvari lebzselővel: a nagytudományúakkal, a ravasz rókákkal. Ő csak úgy dúskál a mérhetetlen gazdagságban; ökrös szekerek, lovas kocsik, egész hajóhadak hordják neki az aranyat-ezüstöt, gyémántot, drágakövet meg méregdrága kelméket s ki tudja, még mit, hogy kincstárába rejtse, építkezéseire fordítsa, vagy barátai és rokonai, prelátusai, udvari talpnyalói és hadnagyai közt ossza szét. De azt, aki fogfájós pofával átlovagolja az őszt és a telet, hogy északon szembenézhessen a tavasz bajaival, semmire sem érdemesíti kegyes Urunk, a bőkezű. Egy csont-bőr gebe, melyet váltásként szerezhet magának az ember, ha talál; egy-két pénz, melynek nem is mindig van értéke; szegénység, egyik nyavalya a másik után; fáradság, törődés, ezt kapják téli lovasai. Két tucat férfi, aki már megdühödött, mert jó katona volt, s nem állt ellen a harcosok természetes hajlandóságának, hogy erőt merítsenek a rossz csigerből, mely esetleg adódott a kupában – ezeknek büntetés jár, s további buzdításuk, hogy efféle északi lovaglóútra küldik őket, amikor a többi katona befejezte a nyári hadakozást, és emberhez méltó szállásra tér, hogy táborban pihenjen. Jó kis buzdítás – fellángol tőle a szeretet kegyes Urunk jósága iránt!
Még csak egyetlen jó téli tábort, gondolta Conald, mikor fogfájása abbahagyott egy pillanatra. Egy kis tanyát, ahol elüldögél az ember a tűznél a szobában, elborozgatva, elsörözgetve, egészségesen nekigömbölyödve. Jó sok lovat: cserélni, vásárra vinni: lábasjószágot fejni, gyapját nyírni, vágni, nyúzni, eladni. Szántani-vetni, nézni, hogy nő a vetés, ősszel learatni, saját kenyeret enni. Mellettem feleség, család, jó rabszolgák. Jól élni.
A sereg egy része legalábbis annyira-amennyire jól élt. Östfaliában és Angrariában vagy Västfaliában s a fríz partvidéken állomásozott. Ki lehetett bírni, ha büntetés nélkül meg tudta úszni az ember. Akinek ez sikerül, sok helyütt el lehet az életben, a világon. De akinek nem sikerül, s nem hagyja ott a fogát, azt maroknyi őrjáratban elküldik az isten háta mögé föl Dél-Albingiába, sőt Észak-Albingiába, hogy jajjal-bajjal szedje ki a kenyeret az abodriták szájából, vagy mi az ördögnek hívják az ottani népet; hogy őrizzen tulajdonképp nem is létező határokat, vigyázza az Északi-tenger mocsaras folyótorkolatait, tartsa a hátát, mihelyt kitavaszodik az ellenséges földön, s fürkész szemét le ne hunyhassa egész nyáron át. Kisebb egységeket még messzebb is elküldtek keletre vagy északra, egész az Éjfél Honáig, kegyes király Urunk parti őrjárata és lándzsahegyeként, fosztogató normannok, dánok, svékusok s más vad vízi martalócok és erdei zsiványok ellen. Itt lovagol az ember, válogatott csapatban. Teljesíti az akkurátusan kiírt parancsot, silabizálja a rendelkezést, hogy leverjen egy ellenséget, mely nem harcolni és fosztogatni akar, mint más rendes ember, hanem legfőképp lesből támadni, gyújtogatni a gyújtogatás öröméért, meg lopni. Itt császkál az ember köhögve, fázva, taknyát szíva, hogy kegyes Urunk nevében, s messze érő kardja és lándzsájaként leverje Guodan híveit s más pogányokat – alamuszi félvadakat, akik serény lábon lopóznak elő az erdőkből, vagy a tengerről bukkannak fel gyors hajóikon; annyira pogányok, hogy előszeretettel keresik fel a kis településeket, főleg ahol újonnan épült templom vagy kolostor van.
– Rohadt, szar idő!
Az emberek döcögős ügetéssel haladtak úttalan utakon, zúgolódva, eltörődve a télben; maguk is, lovaik is kecmeregtek előre a télben, s ki belőle. A szent húsvét párákba burkolózott, melyek csakhamar köddé sűrűsödtek, majd jéghideg esővé és havas esővé; aztán fordult a szél, zuhogó záport hozva, mely nem volt annyira hideg, de bőrig áztak tőle. A szakasz csuromvizesen kelt át az Albis egyik őrizetlen pallóhídján, ahol egy lelket sem találtak a különös módon épségben maradt őrtornyokban. A legénységet, mely tavaly nyáron és ősszel még itt tartózkodott, vagy lemészárolták, vagy hazaszökött.
– Istentelen híd! Kurva tornyok! Pokol fajzatai!
S ment tovább az elcsigázott csapat északnyugat felé; a folyót követték, mely egyre szélesedett, s végül tengeröböllé tágult. Ha este vagy holnap, vagy egy másik rühes napon ott állnak az Északi-tengernél, egy part felé lovagolva, melyről oly sok szót szaporítottak Conald gyerekkorában: a tengerről, ahonnan származunk, az Éjfél Honában.
Felemelt fejjel szívta eldugult orrán át a szagokat, s tátott szájjal kapkodott még több levegő után. A fájás belehasított a fogába. Goderam, Norebert meg a többiek a háta mögött hallgatták, hogy káromkodik, harákol és szipákol tömzsi, bortól püffedt arcú parancsnokuk. Kitalálták, hogy az erős, keménykötésű férfi, akit annyiszor megszabdalt a kard, átjárt a lándzsa meg a nyíl, csúnyán helybenhagyott a hadiszekerce, tőr és összeszorított ököl, emberek és lovak elnyúzója ott ül előttük a nyeregben és sír: annyira kínozza a fogfájás és hascsikarás.
– Csak nyár legyen, hogy megjöjjön a király – mondta a szikár, ravasz Norebert hangosan a köpcös, de fürge és ravasz Goderamnak.
– Úgy bizony: hogy eljusson hozzánk kegyes Urunk jósága – válaszolt Goderam ugyanolyan hangosan.
Az utánpótlás járt az eszükben, mely egy nagyobb egységgel érkezik majd dél felől: étel, ital, hírek, s hogy az enyhe szél magával viszi a náthát, makacs köhögést, a nyirkos nappalokat és éjjeleket. Meg az után is vágyakoztak, hogy megelevenedjenek a falvak, s legyen bennük egy kis fosztogatnivaló: a kényelmes nyári hadviselés édes ideje után. És itt fenn északon hosszúak a nyári napok és világosak az éjszakák; ide is eljut a meleg, és kizöldül a lomb. Lesz majd bőven eleség a lovaknak, lesz nő, lesz...
Káromkodva haladtak tovább, és tovább, mindig észak felé. Rohadt út, rohadt király, rohadt céltalansága az egész kóborlásnak! s az egész életnek! Egyre nagyobbra és nagyobbra nő a birodalom, de mi öröme van belőle az embernek? – gondolta Conald. Maholnap nincs hol aludni, mit enni; nincs mit meglovasítani, vagy törvényesen, s ha szorul a kapca, törvényellenesen sem fosztogatni errefelé. Ha még valahogy szabadulni lehetne ebből az Éjfél Poklából! Délre, ahol emberformája van az embereknek, ahol legalább nem bújnak el s mutatják, hogy félnek! Ha akkor régen... nem lett volna az ember olyan...!
Flavianus ült a kandalló mellett, öregesen papolva az Éjfél Honáról. Egy régi húsvétkor, amikor olyan szél volt, hogy táncolt az egész világ, ott ült Anselmus bácsi a nagyteremben odahaza, s ő is ugyanarról beszélt tudós szavakkal: az Éjfél Paradicsomáról. Egy másik alkalommal pedig, azokban az időkben, kicsapott Rodgaudnál a nagyterem kürtőjéből a füst; szikrák pattogtak elő a tűzből... s akkor... akkor... előrehajolt a lány... s már nem tudom, hogy is volt!
Megfordult a nyeregben, s látta Goderamot, Norebertet s mögöttük a többi ázott-fázott, fáradt legényt.
– Csak nyár lenne már, hogy elérne bennünket a király.
S megint érezte, mennyire fáj a foga meg a gyomra.
Volt alkalmuk a halálra s a mennyei üdvösségre.
Amikor az ősszel útnak eredtek, valamelyest magasabb létszámban, egy sovány kis västfaliai térítőbarát, Meldeprand is a szakaszhoz tartozott, hogy legyen, aki fülüknek készenlétben tartsa az Úr igéjét, megtérítse az utukba kerülő pogányokat, templomot építtessen velük, és alkalmas helyen esetleg kolostort is alapítson. A legénység nem szerette Meldeprandot. Túlságosan hajthatatlan volt. Minden szavukat számon tartotta, s azt hajtogatta, hogy egyetlen szitok, sőt a legkisebb káromkodásra emlékeztető pisszenés egyenesen és visszavonhatatlanul a Pokol kapuját nyitja meg előttük. Gyorsan ráuntak, mivel nem fért a fejébe, hogy a harcosoknak az a dolga, hogy öljenek, ha tehetik, s az sem, hogy a fegyverforgatót megilleti egy kis mulatság. Sugdostak a háta mögött. Amikor Wihmodiában eltévedt, vagy kézen-közön nyoma veszett, nem sok könnyet és sajnálkozást vesztegettek rá. Azt mondogatták egymás között, hogy a rendíthetetlen hitű és kegyes Urunk művének minden módon hasznos barát eltévedt az erdőben, verembe esett, vad pogányok ölték meg, vagy falánk vadállatok. Megbánásuk nem volt ugyan súlyos, de különösen sötét estéken érezhetően jelentkezett. Tisztában voltak vele, hogy jelenteniük kell majd délen a történteket. Nem sokat fogtak rajtuk a barát intelmei, de most igyekeznek eszükbe idézni szavait és cselekedeit, tekintettel a későbbi jelentésre. Nem minden eszély és alap nélkül abból indultak ki, hogy Meldeprandot szentté fogják avatni, s ennek folytán megilletné egy-két csodatétel, gyógyítás, vagy vadállatok megjuhászítása egyetlen pillantásával vagy Isten igéjével. Annyi eszük már nem volt, hogy történetesen megölt pogányok feltámasztását emlegessék: a király éles szemmel és nyelvvel szokott firtatni minden ilyesmit, s bizonyosan tudni kívánná, hogy s mint zajlott le minden egyes gyilkosság, s helyénvaló volt-e a Menny és saját trónusa előtt.
Meldeprand homályos elkallódása, avagy ahogy egymás közt mondták, a jó szerzetes megmagyarázhatatlan eltűnése egy darabig nyomasztóan hatott a kedélyekre. A lelki kényszer, valamint Goderam és Norebert vizsga pillantásai folytán Conald parancsnok minden eddiginél gondosabban követte a király rendelkezését, hogy legalább egyszer minden reggel és este ájtatosságot tartsanak. Az ilyen ájtatosság nem nyúlhatott hosszúra: a király azt is parancsolta, hogy olyan gyorsan haladjanak észak felé, ahogy csak az emberek s a lovak bírják, sőt még annál is gyorsabban, mintha szárnyuk volna. Mielőtt reggelente nyeregbe kapott volna a legénység, a puszta földre térdepeltek, ha csak az nem volt nagyon lucskos, vagy levágott fenyőgallyra az erdőben vagy kunyhókban, kalyibákban. Conald meg hozzáfogott:
– Dicsőség a mi mennyei urunknak, Dominus és Salvatorunknak, hogy boldogan és gondtalanul élhetünk itt a földön. Legyen áldott a mi királyunk és földi urunk nagy szívjóságáért, s kísérje siker kegyes Urunk minden vállalatát.
Esténként pedig így rakta szavait:
– Köszönjük Neked, Mennyei Úr, e boldog napot, mellyel földi életünket gazdagítottad, addig is, míg elnyerjük mennyei életünket a Te színed előtt. Tiszta szívvel és szájjal kérünk, oltalmazd kegyes király Urunk éjszakáját a miénkkel egyetemben. Sújtsa betegség és halál minden ellenünket, ha nem tér jobb belátásra, felvéve az igaz hitet. Óvjad, Dominus és Salvator minden angyalaidnak seregével kegyes királyunkat, az igaz hit erős védelmezőjét, valamint bennünket is, a Te dicsőségednek s kegyes Urunknak méltatlan szolgáit.
Különösen rossz időben, vagy alkalmatlan vidéken és szállásokon még rövidebbre fogta Conald. Ha előző este vagy éjszaka leitták magukat, s megfeledkeztek az esti imáról, s a reggeli fohász sem jutott eszükbe, lóháton imádkozott, mihelyt kezdett kitisztulni a feje, vagy a nap során, pihenő alatt. Senki sem mondhatta, hogy megszegi az előírásokat, hanem akarva-akaratlan el kell ismerniük, hogy keresztény lélek módján viselkedik.
Az erdő gyakran olyan sűrű volt, hogy alig tudtak benne előrejutni. Kiismerhetetlen sűrűjében évről évre menekült-csapatok, sőt egész népek találtak búvóhelyet. Még mindig rejtőzködtek benne emberek: félve a tenger felől érkező látogatótól, félve a délről jövő erdei lovasoktól. Itt-ott tanyákra bukkant a csapat; kidőlt-bedőlt vagy nemrégiben tatarozott faházakra, melyeket megművelt föld vett körül; néha még falukra is találtak. Egyik-másikukban görnyedt öregek, fájós kezű-lábú apókák és eltöpörödött anyókák várták őket, miután a fiatalja elmenekült a lábas jószággal. Ilyen helyeken alig-alig tudta a csapat az ellátást előteremteni: az üres hasak földjén jártak. Conald megpróbált szót váltani az öregekkel, akik ódon és alig érthető nyelvezeten azt felelték neki, hogy már nincs semmijük, amit elvihetne. De az erdőben sok a vad; vaddisznó, őz meg a nyúl és madarak, a folyók bővelkednek halakban. Dicsérték az Istent meg a királyt, de nem derült ki, melyik istenre s melyik királyra gondoltak. Conaldék nem bántották őket, a tanyáikat sem gyújtották fel. Imitt-amott megfelelő fellépéssel és ügyeskedéssel sikerült Conaldnak s embereinek némi őrletlen gabonát keríteniük, s ily módon kenyeret is ehettek. Másutt szent tölgyekre, nyárfákra, fenyőkre és kőrisekre akadtak: arról ismertek rájuk, hogy állatok szarva és bőre volt az ágaikra kötve. Kegyes Urunk lovasai kitalálták, hogy Guodan s más pogány istenek szent fái ezek; kivágták, elégették őket, ily módon védelmezve az igaz hitet és a birodalmat. Öröm volt nekik, hogy ily keresztényi tetteket hajthattak végre, s újra meg újra felemlegetve vésték őket az eszükbe: hasznukat vehetik még későbbi jelentéseikben, melyeket délre küldenek.
Kemény erdei lovaglások után újra a folyó közelébe igyekeztek, követve medrét nyugat felé, míg csak sík partú tengeröböllé nem szélesedett. Amint a part síkjára értek, az erdő szélén település és nemrég feltört szántóföldek tárultak a szemük elé. Itt a vezető végre kiadta azt a parancsot, melyre már oly rég várt a fáradt csapat: hosszabb időre letáboroznak, s az expedíció célba jutott. Mindegy, hol állapodnak meg: itt-e vagy másvalahol. Az emberek soká lovagoltak, s messze jutottak. Conaldnak az az érzése volt, hogy nem jár messze a világ végétől, sőt talán el is érte; képtelen volt akár csak még egy napig is ugyanarra tovább lovagolni, önmagában némán úgy döntött, hogy kegyes Urunk birodalma egyelőre itt ér véget. Bizony soká lovagoltak, néha igazán gyorsan is, mégis milyen lassan jutottak előre; s most ébredt tudatára annak, amit tulajdonképpen már hetek óta tudott: hogy megérték hát a nyárelőt.
A tanyák egymáshoz közel álltak az erdőszélen. Itt még nemrég emberek laktak: a lovak, tehenek, birkák, disznók és tyúkok nyoma friss volt; a léckerítéseket nemrég friss fával foltozták ki a szántók körül. A part felé már szépen nőtt a földeken az árpa.
Itt kellett a legénységnek bevárni az ellenséget, mely talán soha nem is jön. Betelepedtek a középső házba, mely tágasabb volt, mint a másik kettő, s Conald nyomban parancsot adott, hogy nézzenek élelem után, de azt is meghagyta, hogy a lovakat tartsák távol a vetéstől. Némi eldugott tavalyi vetőmagnál egyebet nem találtak: ebből süthettek egy kis kenyeret. A második napon az egyik embert visszaküldte délre, jelenteni, hogy célba értek, s hogy minden rendben.
Kenyerük hamar elfogyott. A csapat vadászattal szerzett több élelmet. Az erdőben volt nyúl, őz meg ehető madár; egy-két vaddisznót is felvertek, s baltával, lándzsával végeztek velük. Az egyik házban hálót találtak, s egy reggel két csónakot a rőzsében, fenn az erdő szélén. Fentebb a mederben kidobták a hálót, s lazac akadt bele. Szélcsendben kieveztek az öbölbe, egészen a bozótos, alacsony szigetekig, s tőkehalat, félszegúszót fogtak horoggal; végre-valahára szinte tűrhetően ment soruk.
Nyári napfordulóig színét se látták ellenségnek. A falu körül nagy volt a nyugalom, s a part békéjét nyilván megérezték messze a vidék belsejében is. Több paraszt előmerészkedett az erdőből, s fülsértő, alig érthető nyelvezeten magyarázta, hogy Krisztusnak és az ő tanításának hívei. Asszonyt nem hoztak magukkal: micsoda csalódás. Két-három fiatalabb paraszt készségesen megmutatta, hol vannak régi pogány bálványfák; segítettek kivágni, s feltüzelni őket az utolsó forgácsig. Conald sejtette, hogy benn az erdőben már szent fáik is vannak, s ezek előtt titokban áldoznak is, de semmi kedve nem volt emiatt most akadékoskodni. A parasztok újabb szegélyeket égettek az erdő szélébe, s új parcellákat törtek föl. Három kis bozontos ló volt velük; a többi háziállatot elrejthették valahol a hátországban, együtt az asszonyokkal meg a gyerekekkel, ők is halásztak a folyóban, s az öböl szigeteinél kövér nyári heringet fogtak. De még ennél is nagyobb jót tettek: sört főztek, mézzel édesített sört. Jóízűnek nem lehetett ugyan mondani, de ereje volt, s jókedvet hozott.
Két ízben küldött még újabb lovasokat délre Conald, hogy összeköttetést teremtsen a király hadaival. Csupán az egyikük tért vissza, jelentve Padrabrunból, hogy kegyes Urunk főasztalnokának, Audulfnak vezetése alatt egy sereg vonult Gallia legnyugatibb foka felé, hogy leverje az ottani adózni nem akaró, renitens és csalárd britteket. Ezek az adóalanyok megtagadták a királynak az engedelmességet, s jelenleg Isten büntetése sújtja őket kegyes Urunk és Audulf keze által. A király maga Italiában van, s a beneventumiak kedélyét nyugtatgatja, akiken az utóbbi időben megbízhatatlanság jelei voltak észlelhetők. Az istenverte, lázongó és csalárd szászok, akik még nem voltak elég szilárdak Krisztus új hitében, valahol délkeleten tartózkodnak, de ezen a nyáron nemigen nyugtalankodnak.
A hír jobb is lehetett volna. A padrabruni üzenet egész egyszerűen azt jelentette, hogy az északon lévő csapatok megerősítése és leváltása nem látszott szükségesnek. Conald új parancsot kapott: maradjon, ahol van, elpusztítva minden ellenséget, akár az erdőből támad, akár a tenger felől igyekszik partra szállni; maradjon ott az embereivel őszig, amikor talán szükség lesz rájuk délen szolgálattételre.
Ami azt illeti, a szakasz nem nagyon panaszkodhatott. A legények kedve általában tűrhető volt, kondíciójuk a halászat-vadászat folytán jó, amihez a gyakorlatozás is hozzájárult, bár ezt nemigen vitték túlzásba. Jól összeszedték magukat, s nem volt beteg közöttük. Most, hogy megjött a jó meleg, elűzve a fogfájást s egyéb nyavalyákat, s nem fárasztotta lovaglás sem, Conald kikövéredett. A sör pedig, melyet mind többre becsültek, jókedvet hozott estéiknek: alaposan be lehetett tőle csiccsenteni, s mégse lett komolyabb utóhatása.
Délutánonként egy tölgyligetben pihengetett egy alacsony dombon a bozótos erdőszél közelében. Tudta, hogy a liget ősrégi pogány áldozati hely, de békében hagyta a hét tölgyet; gondolta, később, ősz felé majd kivágják őket Goderam meg Norebert a későbbi locsifecsi jelentéseik kedvéért. Most mindnyájuknak öröme telt bennük. Hanyatt vágta magát a fűben, igyekezve minél kevesebbet gondolkozni, ami általában sikerült is. Lustálkodott; alig tudta nyitva tartani a szemét. Amikor egészen kinyitotta, apró lényeket, rovarokat látott. Egy bogár alatt meghajlott a fű, kezére légy, rovar szállt, lepke imbolygott tova bizonytalán útján – nyári nap. Vagy a könyökére támaszkodva elnézett az öböl felett, a lapos szigetek felé, végig a tenger színén, a párakék vízcsíkon messze-messze, ahonnan soha nem mutatkozott hajó. Onnan jöttünk, gondolta néha. Ott északon volt az őshazánk. Most hosszúak arra a napok; odafenn nyáron soha nem nyugszik le a nap.
Az egyik tölgyfán mókus portyázott, csigavonalban kúszva körbe a törzsén, eltűnve, előkandikálva, az ágakon szökdécselve. Fürge, ruganyos, hosszú szökkenésekkel ugrott ágról ágra; aztán újra a törzshöz közeledett, elbújt, előkukucskált, lengetve a lombokat. Már dúsan zöldellt a fa koronája; a mókust zöld világ vette körül. Leszaladt a fatörzsön; karmai halk zörejjel téptek apró forgácsokat a fakéregből, az állat pici feje gyorsan forgott ide-oda. Földet érve túrni kezdte a füvet s a tavalyi avart; egy őszi makkot talált, megvizsgálva eldobta; másikat lelt, mely jobban megnyerte tetszését: első lába közé fogta és rágcsálni kezdett. A hátsó lábain ült a tölgyfa alatt, nagy sietve rágcsálva, kiköpködve a vékony héjdarabokat, felnézve, fülelve, mohón tovább majszolva. Állkapcsa őrölt, a füle úgy mozgott, mintha az is részt venne a sebes rágásban. A bozótosban pedig csicseregtek a madarak.
Conald szívét-lelkét boldogság töltötte el: nyugalom odabenn, nyugalom a kinti világban. Kényelmesen hanyatt feküdt, és behunyta a szemét. Álom kerülgette. A régi álmot álmodta: gazda valahol Baiuvariában, vagy attól délre a hegyekben; gazda Italiában, Friuliban, valahol egy folyó mellett az Utinától északra elterülő dimbes-dombos vidéken.
Az egyik nyárutói délutánon keskeny füstcsík szállt a magasba az öböl szigetein. Az egyik sziget mögül magas hajóorr bukkant elő, s a bozót mögött két árboc meredt fel. Conald, Norebert és Goderam fent hűsöltek a tölgyliget árnyékában egy korsó sör mellett; a legénység délutáni álmát aludta lenn a középső házban.
– Dánok? – kérdezte Conald. – Megjöttek.
– A dán király népe, mint mondják, lóháton szokott idelátogatni a földnyelv felől – felelte Norebert. – Talán csak a parasztok tartanak hazafelé a lekaszált szénával.
Lementek a házakhoz, felébreszteni az embereket. A parasztok felkerekedtek három lovukkal és az elemózsia java részével az esti félhomályban, s Conaldnak nem volt semmi kedve marasztalni őket. Azt mondták, beljebb mennek az erdőbe, kelet felé. Olyan szomorúak voltak, mintha máris a háború füstjét csapná orrukba a szél.
A legénység parancsot kapott, hogy harcra készen töltsék a rövid éjszakát. Hajnalban két magas tőkéjű hajó úszott elő a legközelebbi sziget mögül, s a part felé evezett. Conald már szeretett volna verekedni. Embereit három csoportra osztotta: az elsőt Norebertnek, a másodikat Goderamnak, a harmadikat saját magának. Lóháton várakoztak a legfelső ház mögött. A hajókat felhúzták a parti homokba, de csak annyira, hogy orruk ért ki a vízből, s legénységük egy része mellettük maradt. A többi egyenként az erdő széle felé lopakodott a legtávolabbi ház iránt. A partraszállók nyilván nem számoltak különösebb ellenállással itt: nyíltan mozogtak a fák között meg a bozótban, s némelyikük a házak közt bukkant elő. Látni lehetett barna tehénbőrrel bevont, vörös festéssel díszített pajzsaikat. Fegyverük-sisakjuk villogott; több sisakra ökörszarv vagy afféle volt ráerősítve. Valamennyien rövid zekét és harisnyát vagy lábszártekercset viseltek; fegyverük gerely meg hosszú pallos; némelyiknél hatalmas íj. Ötvenen-hatvanan lehettek.
– Rajta! – kiáltotta el magát Conald.
– Még ne! – kiáltott Norebert. – Megvárjuk, hogy közelebb kerüljenek!
– Ez a parancs! Rajta!
Valamennyien egyszerre ugrottak elő. Az ellenség elhagyta az alulsó tanyát, s az erdő széle felé futva megállás vagy harc nélkül eltűnt a fák között. Néhány nyíl süvített elő a bozótból, de egyik sem talált.
– Ezekre jól ráijesztettünk! – kiáltotta Conald Goderamnak, amint visszafogták a lovakat. – Szedd össze az embereidet, s próbálj a hajók közelébe jutni!
Goderam késve ért embereivel a partra; a hajók már lőtávolon kívül himbálóztak a hullámverésben. Fel-felvillant egy-egy hosszú, kátrányos evező; a hajófarban állva kormányozott az egyik ember. A hajók egy darabig kifelé tartottak, majd újból közeledtek a parthoz; lassan ide-oda evezve várakoztak.
Hirtelen füst és sápadt tűz csapott fel a legfelső tanya tetejéből, s az ellenség a tölgyliget s a mögötte fekvő bokrok felé rohant.
– Utánuk! – kiáltotta Conald.
Amilyen gyorsan csak tudtak, fellovagoltak a tanyához. A tető lángban állt; céltalan lett volna ebben a hőségben oltogatni. A készleteket sem tudták megmenteni; lehetetlen volt bejutni a házba. A tűzzel nem törődve fellovagoltak a ligetbe, s ott megálltak. Conald felemelt fejjel hallgatózott. A reggeli szél halkan susogott a fák koronáján. Az erdőből fel-felcsapott a madarak vészkiáltása; eltűnve, visszatérve.
– Itt maradunk és várunk – mondta Conald. – Majd csak előbújnak végül is, ha vissza akarnak jutni a hajókra.
Csuromvíz volt; a legénység arca is izzadságtól fénylett. A fatörzsek között, a fenyők koronája fölött s a tölgyek lombozatán áttört a nap, s a szemükbe villogott. Conald levetette könnyű bőrsisakját, s ragacsos izzadságot törölt ki gyér hajából. Szíve vadul vert. Az utóbbi időben nem mozogtunk valami sokat, gondolta magában. A sör is sok volt egy kicsit. Megint érezte a fájást a mellében s a karjában; a bal állkapcsa nyilallt egyet. Norebert ott állt mellette, összeszorított szájjal figyelt, mintha mondani akarna valamit – valami gonoszat egy parancsnokról, aki nem tudja, mit tegyen válságos pillanatokban. Ami majd alkalomadtán jó lesz egy jelentésbe, melyet alattomban délre küld az ember. De még nem jött el se Norebert, se Goderam ideje. Korábban keljenek föl, ha ki akarják törni a nyakam, gondolta magában Conald. Engem nem olyan fából faragtak. Én forojuli gyerek vagyok. Conald Lupigis vagyok, bármily mostohán bánnak is velem.
Büszke pillanat, különös büszkeség pillanata; nem bortól, sörtől, hanem a szív, a lélek mélyéből. Szarjankók, gondolta Conald. Goderam három emberrel lovagolt felfelé a partról. A vitéz úr, aki azt lesi, hogy a hosszú kiküldetés dicsőségét magának fölözze le. Szarjankók. Nélkülem mozdulni sem tudnának; nem jutnának se előre, se hátra. Nem valók ezek katonának.
Fecskék csiviteltek fölöttük, le a tető felé. A füst felfelé kanyarodott a ligetbe a szélben; a füst szaga elkeveredett a szántók s az erdő illataival. Oldalt fordult, és megint Norebertre nézett. Az már nyitotta száját, hogy valami agyafúrt megjegyzést tegyen.
Ekkor nyílvessző repült a bozótból, egyetlenegy. Conald érezte torkában a döfést, kiáltott volna fájdalmában, de torkából csak véres bugyborékolás tört elő. Lováról lehanyatlóban még volt annyi ideje, hogy azt gondolja: Vigyázz, le ne ess. Arca valami keménységbe ütődött: kőbe, fadarabba. Kezdődik a fogfájás, érezte az arca. Az egyik embere ott állt fölötte; nem ismerte meg. A gallyak közt ijedt vagy kíváncsi mókus, vagy nem mókus? – kapaszkodott fölfelé; szeme előtt fűszálak lengedeztek a magasban. Még följebb, szinte már az égben, emberek hadonásztak lóháton. Aztán megszűnt a rövid fogfájás, meg állkapcsa fecskeszárny-suhintásnyi nyilallása, megszűnt minden, homály szállt mindenre, már nem fájt semmi.
Senki sem támadott. A partraszállók nem bújtak elő az erdőből, másnap reggel pedig hűlt helyük volt nekik is, hajóiknak is, s azon a nyáron nem mutatkoztak többé. Norebert egy emberével jelentést küldött délre, hogy Conaldus parancsnok elesett a harc mezején, s oly keresztény temetésben részesült, mint csak lehetséges volt e templom- és paptalan vidéken, a többiek pedig Norebertus és Goderamus ügyes vezénylete alatt dicsőségesen és veszteség nélkül visszaverték a pogányokat. Ez utóbbiak száma becslés szerint kétszázra rúghatott, öt vagy talán annál is több hajón, melyekből kettő vad harcosokat tett partra, míg legalább három a parti szigetek mögött állt lesben, ám mindannyian úgy megrémültek az elszánt ellenállástól, hogy a legcsekélyebb zsákmány nélkül visszafordultak északra.
Norebert és Goderam csapata maradt, ahol volt, nyugalomban töltve a nyarat. A hőségben mozdulatlanul állt a levegő, és fecskék csicseregtek a ligetben s a két épségben maradt ház teteje fölött.
A 786. év nyárutóján megjött a parancs, hogy hagyják el a békés pogány földet, s lovagoljanak le Padrabrunba. Amint a kis csapat elhagyta a két le nem égett tanyát, a pogányok előszivárogtak az erdőből, s kiszellőztették otthonaikból a keresztények bűzét. Begyűjtötték a maradék termést, és eleinte óvatosan hordozva körül pillantásukat a földön, az égen és minden irányban, mind merészebben áldoztak régi isteneiknek az erre szentelt helyeken.
Johannes Lupigis feljegyzéseiben néhány alkalommal említés történik egy kapuról – mely néha mintha kettő volna –; egy nem minden ok nélkül vastag kőfal be- és kijárati kapujáról.
Én, Agibertus, gondolatban, tétova tollal érintem e kaput. Mindazonáltal fel lehet tételeznünk, hogy a fal, melyet a kapu működése nyitott-zárt, legalább egy ölnyi vastag, s durván faragott, nagy kövekből van. Ez a kapu különös vagy nagyon is érthető módon egyszerre lehetett egymástól igen messze eső helyeken Saxoniában, Italiában és Frankhonban. Az esetben, melybe most készülök elmélyülni, elképzelhető, hogy a nevezett kapu Totonisvillában tárult-zárult egy vártömlöc falában.
Két, egymást hosszú évek óta nem látott testvér találkozott 786 őszén egy kapuban. A rövid találkozó Totonisvillában zajlott le.
Mindkét testvér többé-kevésbé nemzetségük fejének lehetne tekinthető, jóllehet – átmenetileg – egyikük sem érezte magát e méltósággal felruházva. Az idősebb a találkozáskor nem támasztott különösebb igényeket az élettel szemben. Nem nyilvánított sem boldogságra, kitüntetésekre, magas pozícióra vagy hatalomra irányuló szándékokat, ám félelmet sem bajoktól, szenvedéstől, haláltól. Egyetlen óhajt táplált csupán: délre vándorolhatni, nyugodalmat lelve az útján, s célba érve: nyugodalmat Istenben vagy a Semmiben – egyre megy. Warnefritnek hívták, s találkozásukkor már hosszú idő, több mint tíz éven át ült némán vagy tombolva pinceboltok falai között. Öccsének más vágyai voltak. Ezek legfontosabbika, sejtelmem szerint, egy régi, de nem szűnő vágy az után, hogy egy magas rangú, szelíd, igazságos és igen hatalmas úr, földünk leghatalmasabb földi anyaszülötte, mihamarabb elhalálozzék. Remélte, a halál nagy változásokat hozna, ha nem is az egész világnak, de mindenesetre a Nagyhatalmú Úr birodalmának; a két testvér népének pedig javára válna. E homályos vagy alig-alig kinyilvánított reménységen kívül keble más óhajt is rejtegetett. Szabadságot – ugyan mit is érthetett ez alatt? –, hogy tanulmányokat folytathasson, s míg csak él, gyarapíthassa ismereteit a földről, a mennyboltról, az emberekről és Isten országáról.
Én, Agibertus, a fiatalabbik testvér régi és későbbi jó barátja, ezennel néven nevezem őt: nincs népünknek egy tanult embere sem, akinek tudomására ne jutott volna e név: Johannes Lupigis.
Térjünk vissza a kapuhoz. Johannes Lupigis szavai szerint ez a kapu olyan volt, hogy bebocsátás alkalmával kitágult, szélesre tárulva, sőt tátongva; de amikor az odabenn őrzött személyek kibocsátására került volna a sor, összelapult, elkeskenyedett és oly szűkre zsugorodott, hogy annál szűkebb már nem is lehetett volna. Vagyis: szélesre tárt, nagy kapu érkezéskor és bebocsáttatáskor; s bármily nagy tömeg gyülekezett, sőt tolongott is előtte olykor-olykor, mindenki bejutott rajta, aki erre kiszemeltetett, és senkinek nem kellett kívül rekednie. Kibocsáttatás viszont, a kapu ily esetekben hirtelen bekövetkező összeszűkülése folytán, annál ritkábban fordult elő. Ugyanaz a kapu, mely kívülről gigászi toroknak, egy óriás éhes pofájának tűnt, ilyenkor úgy összelapult és elkeskenyedett, hogy képzelni is alig lehet egy olyannyira lesoványodott emberi testet, melyet át lehetett volna erőltetni rajta. Mint szövegemből kiviláglik, kibocsáttatás ennek okából ritkán fordult elő. Kifelé igyekvők nagyobb csődülete soha nem gyűlt össze hát, s az odabenn tartózkodóknak az volt tartós, többnyire sokéves benyomása, hogy belülről tekintve a kapu csupán bejárásra, nem kimenetelre szolgál. Ilyen benyomást keltett a totonisvillai vár kapuja is, melyet a két testvér merőben különböző módon vett igénybe.
Kegyes király Urunknak, később császárunknak, amint Einhardus oly beszédesen leírta kolostori könyvtárunkban is lemásolt és megtalálható feljegyzéseiben, sok ellensége volt. Nem csupán háborúiban; ezek a hadiellenfelek dicsőséges hadjáratokban semmisültek meg. De kegyes Urunkat közvetlen közelből is sok ellenség vette körül, akik skorpiók s mérges kígyók módján settenkedtek lábai alatt, sötétben lesve az adódó alkalomra. Még kegyes Urunk tulajdon családjában is adódtak, bármily hihetetlenül hangzik is, afféle gyűlölettől és irigységtől elvakult lények, akiket nem is akarok embereknek nevezni. Csupán a fattyú Pipint említem, nem a törvényes, hanem egy másik Pipint, akit aztán kolostorba is küldtek Augusta Treverorumtól északra, hogy bűnéért vezekeljen. Kegyes Urunk nagy jó szívére vall, hogy a fattyúnak csupán tonzúrát nyírtak a hajába, és klastromcellába tették; semmi egyéb nem történt vele, látása megmaradt, nem vakították meg. A frankhoni és saxoniai nagyurak némelyike szintén Carolus király életére és hatalmára tört, hatalomra szomjasan, gyűlölettől indíttatva s áruló szavaktól megtévesztve. Fastrada királyné kíméletlenségére és szeszélyeire hivatkoztak, akinek megbízhatatlansága sokakat ellenállásra sarkallt kegyes Urunk ellen, mint beszélték. E háborgók egyikét, aki soká tevékenykedett hite szerint a király, ám igazában a saját romlásán, Hardradnak hívták, s thuringiai volt – örök gyalázat mind az ő, mind leszármazottai nevére.
Az ilyen ellenség eszközt keresett, hogy végbevigye tettét: uralkodóra emelt gyilkos kardot; hátába merülő tőrt; kezet, mely a kupába csempészi a mérget, amikor a pohárnok nem néz oda; keresték az embert, aki végrehajtsa a tettet.
Én, Agibertus, nem merek nyilatkozni e kényes tárgyban, nem csupán leírással, de még csak világosabb feltevések formájában sem. Sem vádolni, sem felmenteni nem tudok senkit azok közül, akiket bizonyos időpontokban meggyanúsítottak; sem azokat, akik akkor éltek, akik túlélték a gyanút, akik ma is élnek – sem a rég elhalálozottakat vagy csak az imént meghaltakat. Sem vádolni, sem felmenteni. Én az Írás, a Szavak szolgája vagyok, s arra igyekszem, hogy elétek tárjak mindent, szellemi őseim, s eléd, boldog vagy boldogtalan jövendő, eléd, ó, idő, amikor már nem a föld a hazám, hanem, mint szívből remélem, Isten békés és gondtalan Mennyei Birodalma.
A források mélyére tekintek. Ezért másolom itt le Johannes Lupigisnek ez évekből származó feljegyzései egyik-másik részletét. S mint minden olvasott ember, magam is megállapítom, hogy a maga óvatos módján sok mindent felhasznált Einhardus leírásaiból, amint azt annak szájából hallhatta. Tudom ugyanis, hogy Johannes Lupigis hosszan elbeszélgetett a fiatalabbik első titoknokkal abban a 814. évben, amikor megszakadt a világ szíve: amikor kegyes császár Urunk Istenhez költözött az égbe. Einhardus szavai ma már írásban és másolatban szerte ismeretesek. Ám Johannes Lupigis füle fogta fel őket legelőször; úgy hiszem, Aquisgranumban és Ingulenheimben.
Johannes Lupigis így ír:
„...és egy utazás után, melyet korábban már említettem feljegyzéseimben, szeretett atyám halálától súlyos szívvel, szülőföldem sorsa miatt s nyugtalanul más egyéb okoktól, melyeket e helyütt mellőzök, megérkeztem fel, ide Aquisgranumba, ahol a későbbiekben oly sok időt töltöttem. A 783. év őszutóján történt mindez. Alchuinus, a híres iskolamester már itt volt, s a királyi tudós iskola már megkezdte tevékenységét. Maga kegyes Urunk Szászországban tartózkodott, ezért több hónapba is beletelt, míg színe elé jutottam.
Soha nem éltem át ennél nagyobb várakozásokat keltő és egyben nyugtalanítóbb hónapokat. Lelkem sok egymással küzdő gondolat és érzés kavarta. Másokkal, diákokkal és tanítókkal való érintkezésben kerestem vigaszt és megnyugvást; főleg Alchuinusnak, a nagy tanítónak társaságában.
Nem a régi palotában kaptam szállást. Ez az udvarból visszamaradt lakókkal volt telezsúfolva: kegyes Urunk hozzátartozóival, azok udvartartásával, tisztekkel és az iskola tanítóival; egyébként is épp átépítették, mint oly sok palotát és templomot akkoriban. Az első télen – valamint az utána következőn – az építőmesterek házában laktam az épülő nagytemplom közvetlen közelében. Lakásom egy Theudald nevezetű szásszal osztottam meg: sorsom később a hatása alá került.
Theudald vézna, fürge észjárású fiatalember volt; sokat tudott és tapasztalt abból, ami a király birodalmában történik. Nyomban kifaggatott pozíciómról, iskoláimról, hazámról és múltamról. Különösen érdekelte, hogy s mint él a nép Longobardiában, kérdést kérdésre halmozva Friuliról, Spoletumról, Beneventumról és Papiáról. Arra is igen kíváncsi volt, mint vélekedtem a római és egyáltalában az egész királyi és pápai Italiában tapasztalható hangulatról. Az igazságnak megfelelően azt válaszoltam: ahogy látom s megítélem – hála jóságos és szelíd királyunk, hercegei és vazallusai jóakaratának és igazságszeretetének –, a helyzet igen jó. Azt felelte, hogy ennek szívből örül. Majd nyomban részletekről kezdett faggatni, »egy-egy érdekesebbnek tűnő esetről – mint mondta. – Hiszen kegyes Urunk nem tarthatja rajta mindenen a szemét; pillantásának annyi mindenhová el kell hatolnia.« Rebesgetik, hogy van, aki visszaél a hatalmával, hangsúlyozta. Ez nem a király hibája, természetszerűen. Az ínség sem ismeretlen. De az ínséget elleplezik kegyes Urunk pillantása elől. »A hatalommal való visszaélés a hatalom velejárója« – jelentette ki, mint most hiszem, kétértelműen.
Sokszor elbeszélgettünk, amikor kettesben voltunk szobánkban. Egy ízben a sebhelyről kérdezősködött, a homlokom sebéről, én pedig azt feleltem: egy esés alkalmával szereztem, ami igaz is. Azt mondtam, akkoriban asztronómiai problémákkal foglalkoztam, s vigyázatlanul mozogva elég magasból zuhantam le, úgy bevágva homlokom, hogy ezernyi csillagot láttam. Máskor az a szomorúság érdekelte, mely megfigyelése szerint arcomon honolt; akkor azt válaszoltam – szintén az igazságnak megfelelően –, hogy lelkem üdvössége nyugtalanít s egyben jövendő sorsom is. Ő viszont Szászországról suttogott, gyakran igen részletesen, s többnyire az emberek szenvedéseiről, és csak ritkán vagy szinte soha kegyes Urunk győzelmeiről, vagy az ottani széles körű és mélyreható térítői tevékenységről. Ha jól emlékszem, a hatalmas és Isten szemében kedves és hősies tevékenységről csupán mellesleg emlékezett meg.
Ez időben nem sokat figyelmeztem Theudald makacs faggatózására. Azt hittem, tudásszomjával van összefüggésben. Faggatott nemzetségemről, családomról és egyebekről, amit akkor tapintatlan, baráti érdeklődésnek vettem. Tudta, hogy Anselmus diakonus unokaöccse vagyok, ezért kérdéseket intézett hozzám szeretett és tisztelt néhai atyámról s testvéreimről. Egy esti beszélgetésünk alkalmával véletlenül megemlítettem, hogy igen szeretett bátyám, Warnefrit a 776. évi meggondolatlan, sőt súlyosan törvénysértő friuli lázadás óta királyi gondozás alatt áll. Ellágyulva az emlékezéstől, elmeséltem neki, hogy Warnefrit, csakúgy, mint atyám, egy gyenge pillanatban hallgatott Rodgaud herceg áruló szavaira, s a tiltakozás lehetősége nélkül kénytelen volt részt venni az esztelen vállalkozásban; ezért bűnhődniük is kellett, de kegyes Urunk szokása szerint elnézőnek mutatkozott. Ezt az elnézést ismételten kiemeltem. Atyám, mondtam neki, már néhány év, hét, sőt nem is egészen hét, inkább hat év után visszanyerte szabadságát, de hazatérés közben elhalálozott. Büntetésének ideje bűnéhez képest nem is volt olyan szigorú, mint várhatta volna az ember, folytattam. A lugdunumi őrizeti idő után, mondtam, dologra fogták, többek között az itteni templom építésénél. Később Treverorumban, valameddig Mettisben, majd hosszabb ideig Totonisvilla közvetlen szomszédságában tartózkodott egy tanyán, egy nagyobb gazdaságban; minden jel arra vall, hogy ott kitűnően érezte magát, s testi-lelki épsége csorbítatlan maradt. Természetesen hazavágyott, mondtam, mint minden ember, különösen a földműves, ha hosszabb ideig nem látta szülőföldjét.
Theudald ekkor bátyám, Warnefrit iránt érdeklődött. Azt válaszoltam, hogy szeretett bátyám értesüléseim szerint, sajnos úgy látszik, nem örvend a legjobb egészségnek. Ennek folytán őrei ajánlatosnak látták, hogy büntetése idejét – mely megítélésem szerint nemsoká véget ér – részben magánszobában vagy zárkában töltse, amint az ilyen esetben szokás. Közöltem Theudalddal, hogy bátyámra minden bizonnyal a legjobb hatással volt a vele szemben alkalmazott szelíd bánásmód, melynek következtében az ő lelkülete is szelídebb lett, épp ahogyan a vihar utáni jó idő és szélcsend elsimítja a háborgó hullámokat. Mindazonáltal kaptam olyan híreket is, miszerint kedélye még a vihar utáni csendben is vetett olykor hullámokat, ami teljes mértékben indokolatlan tiltakozásban, ordítozásban s effélékben nyilatkozott meg, meséltem Theudaldnak.
Kérdéseire válaszolva több alkalommal elismételtem neki, hogy gyermek- és ifjúkorom Longobardiájában mélységes mély béke honol. Hangsúlyoztam, emlékeim szerint nyugodt szavakkal, hogy a békebontók, akik valamikor felütötték fejüket népünk soraiban, ma már elhunytak, vagy egyéb módon távoztak el a tevékenység szinteréről.
Nemritkán volt okom – írja Johannes Lupigis –, hogy visszagondoljak Theudaldra, e főúri származású keserű, szász fiatalemberre, erre az adeling-ra, akinek neve mindenekelőtt ismeretes, jóllehet nem kedvezően, nem a szerencse fogalmával kapcsolatosan. Theudald olykor, vagy feltehetően gyakran, felemlegette – akár bizonytalan kijelentések és célzások, akár híresztelésekre való utalások formájában – azt az elégedetlenséget, mely szerinte sok helyütt tapasztalható lett volna kegyes Urunk nagy kiterjedésű birodalmában. Nem maradhattam süket a – kétségkívül javarészt koholt – szörnyűségek híreire, melyeket igaz keresztény ember semmi módon nem hozhat kapcsolatba kegyes Urunknak számos jelből ítélve Istentől támogatott uralkodásával. Ilyeténképpen utalt Theudald némely alkalommal – suttogva, dohogva-e, nem emlékszem – bizonyos állítólagos szászországi kivégzésekre. Zúgolódva sugdolózott, vagy talán esetleg hangoskodva is nyilatkozott asszonyokról és gyermekekről, akiket büntetéssel sújtottak, mert nem tértek át elég gyorsan Krisztus szelíd tanaira. Arra is emlékszem, mint beszélt hadifoglyok tömeges kivégzéséről, afféle kivégzésekről, amilyeneket Titus Livius s más történetírók szerint Hannibál hajtott végre Italia déli partvidékén ezer évvel ezelőtt, hogy a calabriai harcokra toborzott renitens bruttiumi katonáktól megszabaduljon. Nem voltam s ma sem vagyok hajlandó ilyesmit feltételezni szelíd királyunkról. Hogy kegyes Urunk a hadsereg s a birodalom rendjének fenntartása érdekében büntette a bűnt s a törvénysértést; hogy egyes esetekben vaskemény, fegyveres kézzel volt kénytelen ellenségeire lesújtani, az hagyján; de nőkre és gyermekekre nem emelt kezet: ezt nem hihettem és ma sem hihetem. Épp ellenkezőleg: védelmezte e gyenge és szegény lelkeket a világ nehézségei s az Ördög mindennemű fondorlata ellen, mondtam Theudaldnak, érzésem szerint a legnyugodtabb arcjátékkal és szilárd hangon: most mindenesetre így emlékszem rá.”
És Johannes Lupigis így folytatja:
„Egy este amikor későn tértünk vissza a palotából s az udvari iskolából, ahol zenét és éneket hallgattunk s éjszakai falatozás közt elborozgattunk tanítómestereinkkel, Alchuinusszal és Paulus diakonussal, aki, mint közismert, földim, s népünk ékessége, Theudald újból atyám, Bertoaldus Lupigis sorsát kezdte emlegetni. Ugyanis egy gyenge és bánatos pillanatomban elmondtam neki, hogy értesüléseim szerint atyám a templomépítésnél foglalkoztatott, s a kevéssé becsült munkások és foglyok részére fenntartott alacsony és egyszerű barakkokban volt elszállásolva s feküdt egy ideig betegen. Természetesnek találtam az efféle elszállásolást – azt hiszem, így fejeztem ki magam –, sőt nagyon helyénvalónak; s ha atyám a 776-os áldatlan friuli lázadás előtt jó és megbecsült pozíciót élvezett is, Frankhonban túszi minőségben tartózkodott, itt Aquisgranumban pedig közönséges hadifogoly- és építőmunkásként. Ekkor Theudald leírta, hogy – mint mondta – milyen is volt »igazán« a fogoly munkások helyzete ezen az építkezésen; a »nyomorúságos« és »sivár« szavakat használta. Nem tagadhatom, szavai megráztak s emlékezetembe vésődtek.
Mindezenközben részt vettem az iskola foglalatosságaiban, s nem csupán mint hallgató. Miután szeretett tanítómtól, Flavianustól, majd bácsikámtól s egyéni tanulmányaim során Beneventumban szerzett kiképzésem jónak bizonyult és kivívta számomra Alchuinus, Paulus diakonus és több más tanító elismerését, időnként magam is kaptam tanítói megbízatást. Először Paulus diakonus, majd később maga Alchuinus felkérésére népünk történetének alapismereteire, elemi adataira oktattam fiatal tanítványokat, akiket kisebb csoportokban gyűjtöttem magam köré. E tevékenységemben, mely különleges felelősséget rótt rám, főképp azokkal az ifjú hercegekkel és főúri sarjakkal kapcsolatban, akik kötelesek voltak – amennyiben megfelelőnek bizonyultak – részt venni gyakorlatainkban, Flavianusnak gyermek- és ifjúkoromban hozzám intézett szavaira hivatkozva hangsúlyoztam, milyen fontos ismereteket szereznünk a világról s annak változásairól az idők folyamán. Mint utaltam rá, megmaradtam kicsiny tárgyam korlátain belül, tanítva longobard népem történetét, mely akkor már lényegében fel volt jegyezve a nagy Paulus diakonus, tanítóm, Flavianus és bácsikám, Anselmus írásaiban. Én legföljebb csak ismertethettem s bizonyos mértékben részletezhettem ama nemegyszer félig-meddig regeszerű történeteket, melyeket gyerek- és serdülő koromban hallottam. Célom az volt, hogy tudásszomjas és faggató kedvű hallgatóimnak e módszerrel ízelítőt adjak népünk különös viszonyaiból. Bemutattam őseinket, mint először az északi Éjfél Honából érkező kivándorlókat, majd hódítókat és gyarmatosítókat, kezdetben Pannoniában, utána pedig abban az Italiában, ahol mi, mármint az a longobard nép, melyből származom, tagadhatatlanul nagy területek fölött uralkodott egészen jelen korunkig. Természetszerűleg nem mulasztottam el egy alkalmat sem hallgatóim előtt rámutatni, mily boldogság osztályrészesei lettünk az által, hogy a frank uralkodóház, mégpedig kegyes Urunk Istenben boldogult édesatyja, s ezt követően kegyes Urunk, Carolus király vette át a vezetést Longobardiában, szilárd és mindenki számára biztos rendet teremtve ott.
Úgy hiszem, ifjúságom és meglehetős járatlanságom ellenére megbecsültek tanítványaim; mindenesetre az volt a benyomásom, hogy hallgatják – mégpedig olykor különleges figyelemmel – mondanivalómat, s hogy a csoportban vagy az ajtónál fel is jegyzi őket valaki. És – emlékszem – e hónapok alatt boldognak éreztem magam.
És ennek ellenére – a legmélyebb sajnálattal és igaz megbánással mondom ezt –, ennek ellenére tévútra vezetett az az ember, akit az imént emlegettem: Theudald. Hogy történt ez a szörnyűség, nem látom egészen világosan. Összefüggésben van egy totonisvillai kapuval, mely tág és egyben szűk is. Nem, nem látom világosan. De emlékszem, Theudald gyakran beszélt egy thuringiai emberről, akinek Hardrad volt a neve.”
Ezt írja Johannes Lupigis. A kapu, melyre utal, néha hónapokra, évekre eltűnik írásaiból. Emlékezéseiben egyszer csak a király, a későbbi császár ábrázolásába fog, s aki, mint én magam, Agibertus is, tanulmányozta a legújabb írásokat Lupigis feljegyzéseiben, nemritkán mások szavaira ismer.
Egy-két tanárt s többeket a szép reményekkel kecsegtető diákok közül (különös módon én is közéjük kerültem, holott nemrég érkeztem csak az iskolába) Ingulenheimbc szólítottak, ahol az udvar tartózkodott.
„Kegyes Urunk magához parancsolt; udvaroncok körében állt, amikor feléje közeledtem – írja Johannes Lupigis. – A 784. évet írták. Kegyes Urunk az előző évben lépett házasságra Fastrada királynéval, aki egyöntetű vélemények szerint nehéz és kiszámíthatatlan természetű; ugyanazon év július 4-én halt meg a király édesanyja, a nyugodt, erős akaratú Berthrada. Szent karácsony és húsvét idején Heristalban tartózkodott a király, e táborhelyen, mint gondolom, törvényhozás, tervezés, tanács és bíráskodás okából. Mennyit tudott rólam, s Theudald társaságában tett meggondolatlan kijelentéseimről, nem tudom, de úgy éreztem, keresztüllát rajtam, egyenesen bele a szívembe.”
Homályos fordulatok után, melyeket nem kísérlek meg sem értelmezni, sem kommentálni, Johannes Lupigis leírja kegyes Urunk magas személyét. Bevezetésül Angilbertus egyik költeményét idézi: „Carolus király vállal magasb mindeneknél.” Ezután Einhardus szavai következnek, szinte pontosan úgy, ahogy kegyes Urunkról szóló írásában olvashatók:
„A király és később császár megtermett, testes ember, szokatlan nagy növésű, de arányos testalkatú. Felsőteste gömbölyded és telt, szeme nagy és eleven, orra a szokásosnál valamivel nagyobb, haja igen szőke, s az arca barátságos, derűs és vidám. Ülve-állva egyaránt méltóságteljes, daliás jelenség, jóllehet tarkója valamelyest vastag, nyaka rövid, hasa pedig olyan benyomást kelt, mintha lógna egy kicsit; ám méreteinek egyensúlya és arányos méretei ezt leplezik. Járása szilárd és magabiztos, tartása tökéletesen férfias, hangja csengő és magas, ami nem teljesen illik hatalmas alakjához. Egészsége mindig is jó volt, mondja Einhardus, eltekintve attól, hogy a halála előtti utolsó években gyakran láz gyötörte s végnapjaiban még egy lábára sántított is. Azonban még akkor is inkább saját kényét követte, mint az orvosok előírásait; ezeket szinte meggyűlölte, mivel eltanácsolták volna a sült húsok élvezésétől, melyeket oly jó étvággyal szokott fogyasztani, s azt akarták, inkább főtt húst egyen. Lovagolni, vadászni mindig is nagyon szeretett, általános frank szokás szerint, mivelhogy nehéz volna még egy népre akadni a föld kerekén, mely e művészetekben hozzájuk fogható. Nagy kedve telt a hőforrások gőzeiben; testét buzgón gyakorolta úszással, s e művészetben oly tökélyre vitte, hogy senki nem mérkőzhetett vele. Ezért is építtetett magának palotát Aquisgranumban is, ott töltve élete utolsó éveinek java részét. Fürdéseihez meghívta nem csupán a fiait, hanem az előkelőket, a főembereket, barátait és kíséretének s testőrségének egész seregét, úgyhogy néha százan vagy annál is többen fürödtek együtt, írja egy helyt Einhardus.”
„Ennek a királynak, aki nekem s népemnek is ura volt, akkor, Ingulenheimben kerültem először a színe elé” – olvasható Johannes Lupigis 784-re vonatkozó feljegyzéseiben. Én, Agibertus, Johannes Lupigis hű barátja, szintén ott voltam, s tanúja lettem a fontos találkozásnak.
Johannes Lupigis lépésenként bókolva közeledett Carolus királyhoz. De látott, hallott, figyelt. Tekintete körbejárt az udvaroncokon s a termen, melynek nagysága a tengert idézte, még hullámzott is alatta; Johannes hullámokon lépkedett.
Mielőtt a hatalmas jelenség elé ért volna, aki fél fejjel magasabb volt atyjánál, Warnefritnél vagy saját magánál, néhány pillanatra megrohanták az emlékek, belétódulva, átjárva őt, mint kőomlás a hegyben; vagy hegyi patakként zuhogtak át lelkén, vagy összekapaszkodó méhrajként, mely vakon kavarog felfelé, kifelé. Eszébe jutott a vár Forojuliban; egy este merült fel az emlékezés hullámain, az emlékek alázúduló kőtömbjei között, az emlékek zúgó méhrajaiban; egy arc a sok arc között, egy fiatal lány lehajtott feje, majd saját vágtázása a hegyekben, saját hangtalan sírása az ágyban, saját élete reményei és fájdalma. Eszébe jutott e percben Adaloald, a paraszt, aki holdbeli repülésről álmodott s oda is jutott, úgy lehet; s mintha ugyanabban a pillanatban nyílsebesen átélte volna önmagát, nyolc évvel azelőtt az utinai hegyekben, annak az időnek reményeit, szenvedéseit és elhatározását. Látta magát az ottani magas fennsíkon, mintegy tálcán felmutatva az Égnek. Eszébe jutott, mit ígért önmagának, valakinek, Istennek, a Pokol hatalmainak. Érezte szívében saját holdjárásának himbáló, szédítő emlékét, és lezuhanását, akár a hegyomlást, mely egyben ember is, vagy hegyi patakot, mely egyben ember is, egy serdülő fiú testének a földre, a világba való zuhanását, ahol, a holdbéli út után, a föld viszontlátásakor felnőtt férfitestté ért. És összes emlékeit egyetlen gondolatba foglalta össze. Ez a férfi, akihez most közeledem, gondolta magában. Ez a férfi. Majd amikor ezután rámosolygott a király, barátságának tanújelét adva e mosollyal, Johannes Lupigis nyugtalansága eloszlott. A király előtt állt, és mély bókolással a királyi cipők felé hajolva, majd térdre hullva, csengő hangon megszólalt:
– Kegyes Uramnak hívatni méltóztatott.
Nem akart már kérdezni, kívánni, atyjára, Warnefritre vagy bármi másra emlékezni. Neki most az volt a dolga, hogy térdelve teljesítsen minden parancsot, s az igazat mondja, ahogy eszébe jut. Amikor arcát felemelte, érezte, mint fordulnak felé fentről, a magasból, s talán nyájasan is, a birodalom mindent látó nagy szemei; s a has nehéz domborulata, meredek lejtője, s a mellkas széles boltozata fölött látta a hosszú, rőt bajusz bozontját borzolódni, s a nagy orrot előremeredni.
– S a neved? – kérdezte odafentről a magas, kissé éles hang.
– Johannes Lupigis, kegyes Uram.
– Ki s mi vagy?
– Longobard, kegyes Uram.
A király előrehajolt, szemei közelebb kerültek; Johannes Lupigis állta tekintetüket s érezte élességüket. Úgy érezte, az az éghez oly közeli férfi „szívem mélyébe lát, s én beleremegek” – írta később. Mintha legtitkosabb gondolatait, még azokat is, melyekről akkor is megfeledkezik az ember, amikor az igazat és csak az igazat mondja, mintha még ezeket is kihámozták volna a feledés alól, még legtitkosabb, önmagának elsuttogott suttogásai is, amikor fiatalon fenn állt a hegyen, vagy Beneventumban a tükör előtt, s akkor éjszaka és reggel Genavában, a Lacus Lemannusnál, bármely pillanatban hangos kiáltásként törhetnének elő.
De a magas hang ezt mondta odafenn:
– Igen, már tudom. Anselmus unokaöccse vagy. Nagyon kedves emberem. Fegyvert viselsz?
Johannes Lupigis tőrt viselt; megrémült, rémület nyilallt bele; a rémület szele legyintette meg, de mindjárt el is tűnt. Nem tudta, úgy érti-e a király, hogy harcra kiképzett ember, őt szolgáló katona vagy lovag, hogy titokban az uralkodó ellen forduló, fémből csiszolt fegyvert visel-e; esetleg a szó fegyverét, mérget, átkot, keserű kívánalmakat. S tudta, e pillanatban éber vagy aggódó emberek figyelik, oly hosszú fülekkel, melyek Ingulenheimtől Aquisgranumon át Forojuliig, Rómáig, Beneventumig érnek, a legzártabb szobácskába is behatolva; s oly éles hallásúak, hogy felfogják a lélek minden néma hullámfodrozását. Úgy érezte, valamennyi főember, a kíséret minden tagja a kardmarkolaton tartja kezét, hidegen, elszánt készenlétben valamiféle dicső és gyors beavatkozásra Carolus király védelmére. És körben, a nagyterem falai mentén más férfiak várakoztak fegyverben: boldogan, hogy itt lehetnek, s oly jól fel vannak készülve ő kegyes Felsége, Becsessége, Nyájassága, Szigorúsága színe előtt. Ilyen volt a kép. A főemberek, hercegek, grófok, őrgrófok, főasztalnokok s az egybehívott vazallusok a király közvetlen környezetében előremeresztették rövid szakállú állukat, amikor kegyes Urunk parancsoláshoz szokott álla felemelkedett: ezt és a király hosszú, bozontos bajuszát látta most Johannes Lupigis alulról, mint valami ellenzőt, talán védelmül, talán ellenségesen. Egyszerre minden oly súlyos volt, oly könnyű; oly homályos és mégis fénytől áthatott; minden olyan volt, amilyennek ezt a pillanatot akkor képzelte, amikor még jövő volt s nem változott át jelenként zúdulva rá; s minden másként volt, mint egykor hitte. Igen, ez az ember valóban nagy. Johannes Lupigis már régen tudta, belsőleg botladozva, idegenkedve tudta, de tudta, hogy nagy. Itt térdepelek saját világom ura, a föld egyik legnagyobb hatalma előtt. És mégis ember: egy negyvenkét esztendős frank férfi, aki kedveli Alchuinust, az eboracumi tudóst, és jó emberei közé számítja Paulus és Anselmus diakonusokat, két longobardot.
Johannes Lupigis megnedvesítette nyelvével száraz ajkát, és így felelt:
– Serenissime, tudok vívni és lovagolni, kardot forgatni, lándzsát markolni, és íjjal, parittyával lőni. Tőrt viselek, hogy támadás ellen védekezhessem, s meghegyezhessem írótollamat; jelenleg ez minden fegyverem. Nyolc évvel ezelőtt, egykori hercegünk, Rodgaud esztelen felkelésekor fiatal fejjel kivezényeltek a harcosokkal, de nem vettem részt a harcban; Forum Iulii-i longobard vagyok.
Nagy halom ehhez hasonló ünnepélyes szó rejtőzött bensőjében, melyeket az elmúlt években gondolt ki, és magában sokszor elpróbált. Gyakorolta a hanglejtést, hangerőt, sőt titokban még a taglejtést is, azonban ez lett belőle.
A király nem sietett a felelettel. Tekintete a fiú felemelt arcán pihent; talán homloka fehér sebhelyét szemlélte, vagy talán azért várt, hogy Johannes Lupigisnek módjában legyen valamelyest felfogni a szőnyeg puhaságát vagy a padló keménységét és térde súlyát a kőlapokon. A pillanat kimetsződött, kifolyt kegyes Urunk idejéből, mielőtt megszólalt volna:
– Kelj fel. Azt hallottam rólad, hogy éveid számához képest igen nagy tudományú és tapasztalt vagy. Tudom, hogy néped körében, az én longobardjaim között a legjelesebb ifjú tudósok sorába tartozol. Valaki azt mondta, a legnagyobb elmék egyike lehetsz közöttük, akárcsak Paulus diakonus és a bácsikád, Anselmus diakonus. Mostantól fogva udvaromhoz tartozol. Használd a tőrödet értelmesen, ifjú ember. És félj a mérgektől. Megégetik az ember kezét. Isten mindig lát, látja minden pillanatod. Mások szeme is figyel. Állj oda.
786 tavaszán Anselmus diakonus a király hívására Mons Cassinusból felérkezett Aquisgranumba.
„Én is ott voltam akkor – írja Johannes Lupigis. – Úgy adódott, hogy mikor őszre fordult az idő, mi ketten bevonultunk egy olyan kapun, melyről korábban szóltam; nem is: két kapun; két bevonuló, Anselmus diakonus és jómagam, két longobard. Egy-két szász is bevonult ugyanoda, mindörökre; vakon, megvakítva mentek, másztak be oda. Egyikük volt Theudald.”
A kapu kitágult.
Úgy hatott, írja Johannes Lupigis jóval később, mintha észrevehetőbben kezdett volna tágulni, amikor Anselmus diakonust a király Aquisgranumba szólította. „Kegyes Urunk nem akkor, nem ott, hanem Attiniacumban tartózkodott, ahová bácsikám nyomban utánament, hogy bátyámról, Warnefritről beszéljen vele.”
A diakonus az utóbbi évek során sokat öregedett. Haja megőszült és megritkult, alakját megapasztotta és meggörbítette az idő és a nemzetséget ért sok baj terhe: hajlott hátú férfi lett, öregember. De mozdulatainak elevensége, s hangja és szeme tisztasága a régi maradt; ekkoriban nagyot haladt történeti munkája, s különféle műveken dolgozott Alchuinusszal és Paulus diakonussal: írt a prédikálás művészetéről, a homiletika alapelveiről, s részt vett a Vulgata javított kiadásában. Ezenkívül a király óhajára verseket írt Hildegard királyné és a király édesanyja, Berthrada emlékezetére, s állandó elfoglaltságot adott neki az oktatás és a szerzői tevékenység is.
Jókedvűen tért vissza Attiniacumból. A palotából unokaöccse szállására ment, ahol sokáig elbeszélgettek személyes ügyeikről. Theudald ennek ellenére benn maradt a szobában, s mint mindig, figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Johannes Lupigis ekkor szerette volna, ha szász barátja egy kicsit magukra hagyja őket, de Theudald nem volt hajlandó megérteni a célzást; barátja ez alkalommal érzett először ellenszenvet vele szemben. Az ifjú szász szemtelenül a szavukba vágott, a diakonus pedig barátságosan vagy majdnem barátságosan válaszolgatott neki.
Anselmus először eléggé hosszan Mons Cassinusról beszélt, majd Beneventum miatt nyugtalankodott, ahol Arichis herceg betegen feküdt. Theudald buzgón kérdezősködött, kérdéseivel kizökkentve a társalgást a kerékvágásból.
– Nyugtalankodnak? – kérdezte Theudald. – Mert Arichis herceg utóda nem az lesz, akit kegyes Urunk óhajtana? Vagy hogy az utód nem lesz készségesebb kegyes Urunk és Róma irányában, mint Arichis? Mármint amilyen ő volt alkalomadtán.
– Az egész világ nyugtalan, s mindig az is volt, Theudald fiam – válaszolta kissé nyersebben s fürkészebb pillantással Anselmus.
Kijelentése nem mondott semmit – ha csak Johannes Lupigisnek nem, aki ismerte nagybátyja hangjának árnyalatait.
– Elképzelhető, hogy változás következik be odalenn... egy bizonyos irányban? – kérdezte Theudald.
– Mindenki mindig változásra vár – mondta a diakonus, ismét Theudald felé fordítva éles tekintetét.
– Akarják odalenn a változást? – makacskodott Theudald.
– Akarják, ha rossz volt az év, mármint a termésnek; ilyenkor azt remélik, javulást hoz a változás – hangzott a diakonus újabb semmitmondó válasza.
Aztán így folytatta:
– Az én életemben nemsokára változás következik, mégpedig egészen váratlanul; egész hirtelen. Kegyes Urunkkal Italiába kell utaznom. Nagy kitüntetés: büszke és hálás vagyok érte. Paulus diakonust és engem szólít a parancs. Különös figyelmet érdemel, és örvendetes, hogy kegyes Urunk két longobardot választott be kíséretébe. Ilyen a népünket ért változás: jobbra, jórafordulás.
– Azért a rossz sem ismeretlen talán? – mondta Theudald.
– Végső soron Isten dönti el, mi lesz – felelt a diakonus. – Mi pedig nem mindig tudjuk megítélni, jó-e vagy rossz.
Johannes Lupigis szerette volna, ha Theudald egy időre elhagyja a szobát, de nem tudott szabadulni tőle; biztosan elértette a célzásokat, de nem törődött velük. Kíváncsiság, ravaszság és félelem volt a szemében, sőt talán gyűlölet is.
– Szeretnék még valamiről elbeszélgetni veled – mondta bácsikájának Johannes Lupigis. – A mieinkről.
– Lesz még rá bőven időnk, Johannesem. Nem holnap utazom. Hónapokba is beletelhet. Kegyes Urunk még nem tűzte ki a napot. Nyugodtak lehetünk.
Theudald közbeszólt:
– Sok helyütt nyugodt lehet az ember, bár nem mindenki. Bár sokan nyugodtak. Például az olyanoknak, mint Ercanbald, nincs okuk a nyugtalanságra.
Nem feleltek neki.
– Azt mondják, kegyes Urunk fattyúja – folytatta Theudald. – Azonkívül félfülű is. Mindig tettre kész.
Nem válaszoltak.
– Engem nem szível – mondta Theudald nyílt-furfangosan. – S a hatalma nagy.
– Késő van – mondta felállva a diakonus.
– Ercanbald nem szereti a szászokat, jóllehet talán maga is az – mondta Theudald.
– Anselmus bácsi, visszakísérlek a palotába – mondta Johannes Lupigis.
– Nekem is jól fog esni egy kis esti séta – jelentette ki Theudald.
Majd az ajtóban:
– Sokan kérdezték, hogy is halt meg Radbert. Eltévedt; úgy találták meg a hegyekben. Egyesek szerint nem is ő volt az. Ez persze csak amolyan szóbeszéd. Ercanbald állítólag...
– Lámpást is viszek – mondta Johannes.
– Állítólag nem kedvelte Radbertet – mondta Theudald.
– Radbertus halott, s felismerték a holttestét – felelt a diakonus. – Szerencsétlenül járt.
– Talán valakinek az volt a célja, hogy valaki... nem Radbert, hanem valaki más... ne jusson el oda, ahová küldték, az otthonába? – kérdezte Theudald.
A két másik férfi hallgatott.
– Ercanbald meg Radbert versengett egymással nőkért s egyéb kegyekért – mondta Theudald.
Nem kapott választ. Elindultak.
Theudald halkan tovább beszélt:
– Úgy mondják, a genavai Gunderic urat se szíveli.
Azok ketten tovább hallgattak. Johannes Lupigis a lámpást magasra emelve világított a lábuk elé. Kőrakásokat és kavicsdombokat, építőállványokat kerülgettek, s Theudald tovább beszélt:
– Szeretném tudni, kész lesz-e kegyes Urunk valaha is ezzel a templommal.
– Hisz alig fogtak hozzá... és Isten a segítőtársa – mondta a diakonus; most indulat csengett a hangjában.
– Természetesen, természetesen! – felelte Theudald. S egyre több munkást hozat. Szászországból sokat; azok olyan ügyesek. Megesik, hogy az aratás kellős közepén szedi össze őket. Azt mondhatná az ember, nem ők aratnak, hanem őket aratják. Szászországban.
Erre így felelt a diakonus:
– Mint látom, jó összeköttetéseid vannak Szászországgal, Theudald.
– Igyekszem számon tartani, mi történik szerte a világon, Anselmus mester.
– Néha még a kelleténél többet is tart számon az ember – mondta a diakonus, megállva a régi palotaépület egyik oldalkapujában. – Johannes, felkísérnél a szobámba egy kicsit?
Tovább már nem mehetett Theudald.
– Majd én tartom a lámpást, és megvárlak idekinn – mondta barátjának.
Mit mondott a diakonus az unokaöccsének, az más helyütt derül ki abban a tanúvallomásban, melyet helytelenül beismerésnek neveztek. Újra meg újra előfordulnak benne bizonyos szavak: Vigyázz! Itt óvatosan lépj! Úgy értem: itt, ma este a lámpással! Nézz körüli Csupa verem van mindenütt!
Továbbá Theudald egy-két kijelentése, ártatlan szavak: Megtanultam, hogy kell mozogni az éjszakában. Én mindig körülnézek. Sötétben minden lépést ki kell számítani.
Johannes bekísérte bácsikáját. Az őrszemeket elhagyva a palota hosszú folyosóján eltűnt a diakonus esti fáradtsága; gyorsan, energikusan lépkedett, s a szobába érve élénken, vidáman beszélt.
Johannes Lupigis írja:
„Elmondta, hogy bátyám, Warnefrit hamarosan kiszabadul, de egészsége, sajnos, még gyenge lábon áll. Kegyes Urunk ezúttal határozott ígéretet tett. Ha majd Warnefrit a nagy jóság folytán kiszabadul, minden bizonnyal szüksége lesz valakire, aki Italiába kísérje. Bácsikám kérésére és javaslatára kegyes Urunk megparancsolta, én legyek bátyám útitársa. Mint Totonisvillából jelentették, Warnefrit most kissé különösen viselkedik, de különcsége feltehetőleg az a fajta, amikor Isten, vagy amennyi az Istenből olykor az embereknek adatik, valakinek szívébe költözik. Így fejezte ki nagybátyám a dolgot. És meg kell vallanom: nem nagyon örültem ennek a megbízatásnak. Szívesen mentem volna Italiába, akár Forojuliba, akár Beneventumba, de nem hőn szeretett bátyám társaságában. Már nem is tudom, miért. Vagyis tudom, miért. De akkor nem akartam tudni.”
A diakonus azt mondta:
– Valamikor a nyár vagy az ősz folyamán, ha jól értettem, le fognak hívni Totonisvillába. Azt hiszem, addig hizlalják Warnefritet. Az utóbbi években ugyanis nem vett magához annyi táplálékot, amennyire nagy testének szüksége lett volna. Egyébiránt testét nem érte baj. Frankhoni tartózkodása a nagy szelídség jegyében zajlott le. Most menj, Johannesem, s örvendj jövendő megbízatásodnak.
Kinn Theudald várta a lámpással.
– Beszélt róla, hogy van a bátyád? – kérdezte azonnal.
– Beszélt – felelte Johannes Lupigis. – Beszélt a nagy szelídségről, mellyel bátyámat kezelték.
Igen, így esett a válasz, épp e szavakkal, és talán oly ügyetlenül, hogy később félre lehetett őket magyarázni, ha kicsikarták őket valakiből.
– Királyi szelídséggel kezelték! Jobban nem is lehetne mondani – kacagott Theudald. – De kezelték persze máshogy is, ami szelídségnek aligha nevezhető...
Erre nem válaszolt Johannes Lupigis, hanem így szólt:
– Óvatosan haladjunk, s nézzük meg jól, hova lép a lábunk, Tbeudald.
Kisvártatva, már szállásuk közelében, Theudald ismét megemlítette a szász Hardrad nevét. Két-három ízben is, oly szavak kíséretében, „melyeknek értelmét nem fogtam fel világosan” – írja Johannes Lupigis.
Sokbeszédű, sokat kérdező, fülelő barátjától – kollégájától, sorstársától – egy enyhe, sőt meleg estén hallotta utoljára ezt a nevet, Aranmanoth havának, augusztusnak végén.
Három nappal később, késő este, elvitték Theudaldot a palotai poroszlók.
Szélesre tárult a kapu.
Szélesre tárult a kapu.
Szeptember közepén megjött a parancs, hogy menjenek le Totonisvillába. Abban a hónapban, mely királyi rendelet értelmében a Witumanoth nevet kapta a frankok szép nyelvén: ez az a hónap, melyben fát döntenek az erdőben, építőanyagnak és tüzelőnek.
Volt lova, útravalója meg pénze, hogy még két lovat vegyen. Örült a szép napnak, de csak annak. Szíve nehéz volt az út előtt, mely hosszúnak és talán vesződségesnek is ígérkezett, s nem annyira a testét, mint inkább a lelkét teszi majd próbára; s Theudald is egyre ott járt az eszében. Magában azt gondolta, örül, hogy viszontlátja Longobardiát, s örül Warnefritnek is, de lelke mégis borús volt.
Tudta azt is, ki a totonisvillai várbörtön parancsnoka. Régi ismerős: Harmolt, aki Rodgaud herceg után és Eric herceg előtt vazalluskodott Forojuliban. Harmoltot rátermettsége miatt helyezték át a várbörtönbe. Azt beszélték róla, a keze még keményebb lett, mint egykor Forojuliban, ahol a Néma Kőszív vagy Mosolygó Kőszív névre hallgatott; s hogy sok könny hullott, sok sóhaj szállt miatta – e csontos, hajlott hátú, karikalábú férfi miatt, akinek örökké csepegett az orra.
Johannes Lupigis két lovat s még több útravalót vett Totonisvillában, mielőtt szélesre tárult volna előtte a kapu. A kapuőrségnek felmutatta a királyi levelet, s a lovakat a kapuban hagyta. A keményre döngölt kőlapokkal kirakott nagy várudvaron áthaladva tartott a parancsnoki lakás lépcsője felé, melyen feltűnt Harmolt alakja. Hosszú, ferde orra hegyén most is egy csepp rezgett.
Johannes Lupigis emlékirataiban ez olvasható:
„Most pedig leírom e szavakat:
Benyomulni. A világba benyomulni, úgy, ahogy van, hogy megtudhassuk, milyen, s ahogyan még most is látni tudom. Most 814-et írunk, és szeretett császárunk, kegyes Urunk, az én uram, Carolus úr már nem él. De már annak előtte is sok bánat ért. Benyomulni a 786. évbe. Benyomulni abba, ami hozzátartozik az élethez, s annak egy része, hatalmas, fekete felszíne, melyen a boldogság pici foltjai vannak elhintve; benyomulni a szenvedésbe. Ez esett meg velem valamikor – a véletlen szeszélyéből. És továbbnyomulni a szenvedésnél is, még messzebbre, még mélyebbre hatolni: ezt kísérelem meg most, s ezt tettem valamikor.
És megpróbálok – nem: megpróbáltam, mégpedig eredményesen – mást is: a kín emlékébe hatolni, és szemlélődéssé feloldani. Benyomulni a múltba, hogy ott legyünk, és íme, ott is vagyok, s azt mondom: Az emlék ott van, s annak a része, ami él, a jelenvaló élet része.
Előnyomulni, lépésről lépésre, önmagunkhoz. Lábunkat húzva lépni, lépni; lépés lépés után, s újra meg újra – előnyomulni önmagamhoz, amilyen akkor voltam.
Igen, azzá változtatni, ami most van. Ím, ott vagyok!”
Harmolt nem ismerte meg Johannest, vagy nem akarta megismerni, de gyors mosolyban előmutatta hosszú, sárga fogait. Tömlöcodúk nyájas parancsnoka volt, még mindig a király vazallusa, de birodalma most látszólag kisebb és mélyebb, afféle parányi ország, melybe – úgy tűnt neki akkor pillantott alá, amikor egyszer, ifjúkorában, fenn állt a hegytetőn; föld alatti birodalom, mely csak odalenn tárja fel hihetetlen kiterjedését. A karikalábú parancsnok a lépcsőn álltában olvasta a király levelét, összegöngyölítette, s parancsot adott egy poroszlónak, hozza elő Warnefritet.
– Vele mehetek? – kérdezte Johannes Lupigis; Harmolt pedig közönyösen bólintott: tessék.
Johannes Lupigis, Johanniperto Forojuliból, a Bertoald házbeli Perto a poroszló nyomában ment, ment az udvar kövezett részén. A széles vállú, zömök legény ugyanolyan karikalábú volt, mint a parancsnok; a napnak ebben az egyetlen kedélyes pillanatában azt hihette volna az ember, épp ezért esett rá a választás, mert évekig lovon vagy boroshordón ülve kapta alakját és méreteit, s ezáltal alkalmassá vált a folyosókon való közlekedésre. A zárkákhoz vezető alacsony lépcsőn felfelé haladva Johannes Lupigis visszafordította a fejét a nagykapu felé. Nyitva volt, de keskenyebbnek tűnt, mint az imént. Épp abban a pillanatban lovagolt be rajta valaki. Megismerte az embert: Ercanbald volt az, a királyi fattyú; nyomában egy lovas poroszló. Az őrök hajlongtak; a fattyú egész a lépcsőig lovagolhatott, melyen még mindig ott állt Harmolt. Ercanbald szemlátomást sürgős közleményt hozott; egy levéltekercset tartva kezében szaladt fel a lépcsőn a parancsnokhoz.
Johannes Lupigis követte a foglárt a folyosón, majd néhány lépcsőfokon le egy alacsonyabb, de még mindig föld fölötti szintre; újabb folyosó, mely egy szobáig vezetett, ahol egy férfi ült padon egy asztal mellett. Egyszerű, de új ruhát viselt; kezét összekulcsolta, mintha nem tudná abbahagyni az imádkozást. Feltekintett: Warnefrit volt.
Megmozdult a padon, mint aki felállni készül, de közben megfeledkezett róla. Harmincegy éves öregember; tíz évet töltött túszként és egyéb őrizetben. Kopasz fejét övező ősz hajkoszorúja ebben a megvilágításban glóriára emlékeztetett; szakálla deres, nemrég nyírták. Petyhüdten kövér volt; hetek óta hizlalták királyi parancsra. A ripacsos, fehérre meszelt falra erős fény hullott az ablakokon át. Johannes Lupigis bátyjához lépett, megcsókolta az arcát és homlokát, miközben orrába hatolt savanyú szaga. Visszalépett, és vizsgálgatva nézte. Warnefrit szeme csillogó, nedves golyókra emlékeztetett; Johannesnek a víz felszínén úszó, döglött halakra kellett gondolnia. Talán könnyek, a vénség és rövidlátás könnyei tették homályossá, holttá e szemeket – nedves fátyol terült rájuk, mert most alig állták a fényt.
Warnefrit ajka megmozdult; hangot adott.
– Dicsértessék az Úr neve – mondta rekedt gyakorlatlan hangon; fogolyhangon, mely rücskös, mint a falak.
– Perto vagyok, az öcséd!
– Köszönet Istennek és a királynak – mondta Warnefrit.
– Perto vagyok!
– Kegyes Urunk nagy boldogságban részesített – folytatta Warnefrit, mintegy imádságos hanghordozással. Köszönet Harmolt urunknak is, aki oly sok és jó étellel ajándékozott meg.
Ráncos, halványkék szájat nyalt a sápadt nyelv hegye. Petyhüdt a száj is, akár szavai. A kisebb fiú azt gondolta: A szája petyhüdt, szürke, a nyelve szürke; összekulcsolja a kezét. Harmincegy éves; a bátyám, és övé a gazdaság. Ő most a birtok ura, forojuli gazdálkodó; nemsokára hazaér, már meg is kezdte az útját. Istenem, kérlek, édes Istenem: add, hogy már úton legyen!
– Perto vagyok, Warnefrit – ismételte. – Perto, az öcséd. Most hazalovagolunk, Warnefrit. Kinn várnak ránk a lovak. Kegyes Urunk, a király, szabadon bocsát. Az őrségen, a kapuban várnak a lovak. Indulunk.
– Uraságod, bárki is legyen, nagyon megtisztel magas személye látogatásával – mondta Warnefrit.
– Johanniperto vagyok, Warnefrit – mondta Johannes Lupigis. – Perto, a te öcséd. Bertoald volt az apám, Liutperga az anyám; én Johanniperto vagyok, a Lupigisek egyik fia Forojuliból, szülővárosunkból. Warnefrit Lupigis kisebbik öccse vagyok, Johanniperto. Most bátyám, Warnefrit fogja igazgatni a birtokunkat. Most a tied a gazdaság, Warnefrit.
– Most az enyém – mondta petyhüdten Warnefrit.
– Apánk meghalt, Warnefrit. Meghalt, Warnefrit. Nincs többé!
– Olyan jó dolgom van, nemes uram.
– Perto vagyok, Warnefrit; Perto, az öcséd!
Várt. Később emlékezett rá, hogy épp ekkor futólag – eszébe ötlött egy ígéret, melyet egy hegytetőn tett saját magának, magasan Utina fölött, több mint tíz évvel ezelőtt, még suhanckorában. Meg Theudald jutott az eszébe, meg Hardrad neve, valahogy. Nagy dúltságában szinte szeretettel gondolt rájuk. Később megszokta, hogy az őket illető baráti gondolatokban az Ördög kísértését kell látnia.
– Hát gyere, Warnefrit – mondta bátyjának. – Várnak a lovak. Jó lovak. Az egyik, a tied, barna. Meg fogod szeretni. Van egy tartalék lovunk is, málhás ló; és van jó útravalónk, jó elemózsiánk.
– Olyan kedvesek voltak itt hozzám – mondta Warnefrit. – Mindenki olyan rendes itt hozzám. Világosság is van, sok világosság. Isten és kegyes Urunk meg Harmolt úr világossággal ajándékozott meg.
Johannes Lupigis néhány lépést hátrált a szobában. Lovakat törtünk be, emlékezett vissza. Parancsot osztottam háborúban.
– Talpra, legény!
Warnefrit engedelmesen és váratlanul gyorsan emelkedett föl.
– Ide gyere!
Johannipertónak feltűnt, milyen bizonytalanul mozog a bátyja. Warnefrit csak lassan melegedett bele, mintha a teste igyekezne kipuhatolni, utánajárni, milyen erős: képességeinek akkori szélső határait kereste. Bal lábára sántított.
– Szabad vagy! Szabadon eresztettek!
Warnefrit ott állt előtte ernyedten lógó karokkal, lehajtott fejjel.
– Jó dolgom van itt – mondta. – Jó dolgom van és szabad vagyok itt, nemes uram.
– No, gyere, Warnefrit. Kinn vannak a lovaim. Van útravalónk, jó elemózsiánk. Van jó borunk is az útra. Perto vagyok. Az öcséd: Johanniperto. Johannes Lupigis vagyok; Bertoald Lupigis és Liutperga legkisebb fia, Conald és Warnefrit öccse. A nagyterem előtti szobában laktam Flavianusszal. Ma hazalovagolunk Forojuliba. Szép napunk van. Jó eleségünk van az útra, jó borunk, sok borunk.
A kisebbik fiú belekarolt a nagyobbikba, s az őr mellett a folyosón át kivezette az ajtón, egész a lépcsőig. Warnefrit nagyokat pislogott az erős kinti fényben; mint akit álmából fény riaszt fel. Az udvaron most több volt a poroszló. Ketten a börtönlépcső közvetlen közelében várakoztak, az udvar közepén pedig más csoport állt napsütött semmittevésben. Harmolt, a börtönparancsnok, a hajdani vazallus még mindig vagy már újra a lépcsőjén volt látható Ercanbalddal, aki az elmúlt tavasszal annyira kereste Theudald barátságát, majd a királlyal ment Attiniacumba; azt beszélték róla, hogy a király fattya.
A fény.
Az udvarra lejutva Warnefrit megállt, és alázatosan hajlongott mindenfelé, mindenkinek. Lassan, félve emelkedett fel mély görnyedéséből, a tiszta égre emelve arcát. Halszeme nedvezett. Fehér felhők vitorlái felé hunyorgott; a kék, derűs messzeség felé.
– Jó idő van, Warnefrit – mondta Johannes Lupigis. Johanniperto vagyok, az öcséd; most elindulunk hazafelé.
– Az Isten jó időt adott mára – mondta Warnefrit. Te vagy Perto. Még mindig Pertónak hívnak, ugye?
Majd hirtelen eszébe ötlött valami:
– Úgy értem, a király, kegyes király Urunk, és a várnagy úr, Harmolt úr őnagysága adta nekünk ezt a jó időt.
És Warnefrit hirtelen öccsére vigyorgott, megmutatva sárga, korhadt, foghíjas fogazatát. Nem gonoszul, nem is testvéri egyetértéssel; tunyán vigyorgott, halkan, szaggatottan vihogva. Arca semmit nem fejezett ki. Mentek néhány lépést. Warnefrit melle kitágult, szívta magába a levegőt, fújta ki, elégedetten szuszogva. Harmolt felé dobogott lábuk a kövezeten; a lépcsőtől fogva nyomon követték őket a poroszlók. Amikor már-már Harmolthoz értek, az jelt adott a kezével. Csuklóján élesen villantak karperecei: ezüst és arany. Az udvaron álló poroszlók közelebb jöttek. Ketten karon ragadták Johannes Lupigist, elrántva Warnefrittől, a többi közrefogta, parancsra várva. Ercanbald úgy nézi, mint egy színpadi jelenetet, gondolta magában Johannes Lupigis. Emlékezetébe, szemébe vési, jelentésének céljaira. Johannes Lupigist vesén vágta valami: talán egy kés nyele.
Harmolt lekiabált a lépcsőről:
– Értesítés jött, hogy az, akit Johannes Lupigisnek hívnak, további intézkedésig itt marad. A másik, a Warnefrit, elmehet.
A poroszlók visszavezették Johannes Lupigist a börtönlépcső felé. Feltántorgott rá, megbotolva a lépcsőszegélyben. Sikerült a fejét visszafordítania, s látta, hogy Warnefrit még mindig ott áll az udvaron, és tunyán vagy csodálkozva néz utána.
– A kapuban várnak a lovak, Warnefrit! Eredj haza! Haza!
Harmolt lekiáltott lépcsője magasából:
– Csend legyen! Ez nem rád tartozik!
Az egyik poroszló Johannes Lupigis szájára tapasztotta a kezét; hátulról fogta meg a durva, kemény, rossz szagú marok.
De Johannes látott. Warnefrit meg az egyik legény haladt az egyre zsugorodó kapu felé. Mintha valamelyest tágult volna a kapubolt, amint a nagy, kövér, görnyedt és sánta alak közeledett; amikor pedig eltűnt, ismét összeszűkült.
A poroszlók végigtuszkolták a folyosón, majd egy lépcsőn le a pincébe, s ott tovább még egy folyosón. Az egyik legény előrement, lámpással világítva meg a befelé vezető utat. Nyitott ajtóhoz értek. Belökték egy szobába, talán a vastag falnak abba az odújába, ahol Warnefrit élt az utóbbi években dühével és háborgásával, míg csak testébe nyugalom vagy – ahogy mondták – lelkébe béke nem költözött, s megkezdődhetett felhizlalása.
Kezet és lábat láncolnak a falhoz. A poroszlók otthagyták a sötétben, szó nélkül; még csak meg se verték.
Néhány óra múlva – sejtése szerint este vagy éjszaka lehetett – Harmolt gyertyát hozott, s a poroszlók segítségével kihallgatta. Kemény kézzel bántak vele. Írnok is volt, jegyzőkönyvezték minden kijelentését, sőt minden félszavát és szisszenését. Világos, egyértelmű mondatok kellettek nekik; ezért lettek egyre keményebbek. Múlt, elmúlt, megszűnt az idő. Theudaldról kérdezték; bácsikájáról, Anselmus diakonusról; Paulus diakonusról, meg egy thuringiai emberről, aki ott megkísérelte megölni Carolus királyt; szász és más urak összeesküvését vezette; úgy hívják – vagy hívták –: Hardrad.
Gunderic úr egész udvarnépével, mind az öt emberével otthon tartózkodott, amikor az északról jövő utasok megérkeztek a genavai várba.
Gunderic beteg vagy legalábbis beteges és fáradt volt. A köszvény, gyomorfájás, elnyűttség és az ősz ez évben is beköszöntött, kart karba öltve más, idesodródó nyavalyákkal s számos előjelével annak, hogy még több nyavalya és kínzó időjárás van erre készülőben.
A természet és saját testi állapota egyelőre elviselhetőnek tűnt. Legfőképp pihenésre volt szüksége. A szelek és vizek égi hatalmasságai egyelőre nyugton maradtak. Szeptember vége, s még mindig alig volt nagyobb eső. De a teste már sejtett valamit. Különösen a háta tűnt ki rossz sejtelmeivel. Gyomorfájása nem makacs s biztosan elmúlik, mihelyt a konyhai cselédség megszokta, hogy itt most ő az úr, s Landoalda, mint remélte, megnyugszik egy kicsit. Kedélye borús volt, gyéren csurrantak a derűs pillanatok; a lélek készülődött a télre.
Sárgultak a levelek; egy részük le is hullott már, de javarészt még a fákat díszítették a várárok mentén. Azon tűnődött, ki kéne vágatni azokat, melyek az útra nyíló kilátást eltakarják; kivágatni, hogy lássa, ki közelít a vár és a felvonóhíd felé.
Nem árt, ha előrelátó az ember.
Megfordult a magas ágyon, sóhajtva, fülelve. A folyosónak ezen a végén csend volt és nyugalom; a másikon, Landoalda oldalán alighanem javában virágzott vagy fortyogott, vagy mit csinált a délutáni zenebona. Ajtajainak belső felére tolórudat és erős kampót szereltetett Landoalda, a folyosó és a hálószoba felé egyaránt. Vormatiából való hazatérte után az első este bekopogtatott hozzá Gunderic, hogy közölje: Isten segedelmével és bizonyos mértékben hitvese áldásos közreműködésével jeles felderítői szolgálatot teljesített. Minden bizonnyal nagy dicséretben s némelyes kézzelfogható ellenszolgáltatásban is részesül majd kegyes Urunktól a jeles tettéért; talán engedélyt kap, hogy még jobban ráncba szedhesse a parasztokat, s így renováltathassa a várat. Az asszony kikiabált neki, hogy menjen és akassza fel magát. Ettől fogva meg se próbált bejutni hozzá, de azért tovább is együtt vacsoráztak a kis ebédlőben. Gunderic néha azt gondolta, felesége fenn akarja magának tartani a lehetőségét, hogy megmérgezze. Szemmel tartotta, s nagy óvatossággal evett: csak azt, amit az asszony, s időnként egy-egy korty ecetet ivott, egy-két szem sóval. Hallotta, hogy Landoalda most mindennap üti-veri a szolgálókat. Még akkor sem mutatott örömet, amikor a jeles tett jutalma csakugyan megérkezett. Azt kiabálta ki neki, hogy a jutalmával, silány spicli bérével nem nagyon ugrálhat. Talán igaza is volt. A parasztok évi terméséből épp hogy a sáncok, a kapu meg a felvonóhíd ilyen-amolyan tatarozását tudta kiszorítani. Még emiatt is mennyit morogtak. A szobák kiszépítésére már nem telt a jutalomból. Felesége lemarházta. Ettől fogva külön-külön ettek, hacsak nem volt vendégük.
Szeptember vége. Nemsokára ősz. Alsó-Burgundia borai jónak ígérkeztek; jól sikerült a nyár. Legjobb lesz hát egy kis zsírt szedni magunkra, mielőtt megjön a tél, erőt gyűjteni új utakra, vagy még inkább erőt és bátorságot azért folyamodni, hogy itthon maradhassunk. Váruraskodhassunk már legalább egyetlen telet békében, nyugalomban. Rámutatva a nyár és az ősz jó ismeretszerző teljesítményeire. Megemlítve, hogy az ember belebetegedett a szélbe, hóba, esőbe, s megfogyatkoztak felderítőképességei. Errefelé is fújdogálnak mindenféle szelek. A Subsolanus vagy – ahogy mostanában nevezik királyi rendeletre – az ostroniwin; a Septembrio, melyet a király oly találó és bölcs parancsára most nordroninak hívnak; a nordostroni, melyet azelőtt Aquilónak mondtak a finom emberek. A legkínzóbb tulajdonképpen az közülük, mely rézsút érkezik a tavon át, jóllehet néha langyosabb levegőt hoz: a Vulturnus; nem, nem: ajka nyomban ráállt a helyes királyi elnevezésre: az ostnordroni.
Gunderic lesoványodott, de eltökélte, hogy a lehető leggyorsabban meghízik, mivel a kövérség tekintélyt ad. Feküdni, megerősödni, kikövéredni. Fektében is hallhatott minden hangot a felvonóhídtól, melyet minden este gondosan felhúzatott; s a vár belsejéből, melyek jelezték, mi történik odabenn. Arra gondolt: nem is olyan rossz ez a kis betegség. Nem súlyos. A téli utazások csapása, a köszvény megfosztotta ugyan attól az örömtől, hogy a királlyal Rómába menjen, holott ezt igazán szerette volna. De pihenni se rossz. Gyomrának nem csupán az utak törődése s nyomorúságos kosztja ártott, hanem az otthoni strapa és pocsék konyha is. Ágyban maradt. Ha érdekesebb hangok voltak hallhatók, felkelt és kinézett az ablakrésen. Akármikor felkászálódhatott, hogy az ablakhoz állva végigpillantson a kilátáson odalenn a tó, a folyó, a város és az erőd felé, vagy végigtekintsen nyugatra és északra a sárga és barna lankákon s a hegyek előtt hullámzó dombokon. Ma egy nagyobb korsó bort rendelt be magának, s kedve lett volna berendelni Landoaldát is; de kedve hamar alábbhagyott, s végül is elhagyta a mersz. Az asszony kedélye nem volt alkalmas ilyesmire. Megint rájött a karmolhatnék, késelhetnék és pofozkodhatnék. Tulajdonképpen egészen azóta így viselkedett, hogy azt a szemét Radbertet a Bilitio fölötti hegyekben olyan szerencsésen a halálba vagy a Pokolba söpörte a lavina. Nem volt már kire várnia Landoaldának. Most itt volna a helye az ágyban. Múlnak ugyan az évek, gondolta magában, de azért ilyesmire még alkalmas vagyok.
Ivott, érezte, hogy csúszik lefelé a bor; kortyintott még egyet-kettőt, s nyájas gondolatok merültek fel a fejében. Milyen rendes is az ember, hogy rá se szól. Vaspántot, kampót is tetethetne az ember kívülről az asszony ajtajára, ha nem volna ilyen rendes. Akkor próbálná meg kikéselni, karmolni, marni magát. Milyen rendes is az ember. S milyen jó dolga is van Landoaldának. Jó érzés, hogy az a szemét Radbert nincs többé; remélhetőleg lenn csücsül a Pokol fenekén – Pokol vagy nem Pokol: az a fő, hogy valamilyen irányba eltűnt a föld színéről, és legföljebb csak mint kísértet bukkanhat fel megint; ettől pedig nem fél az ember. Meg az a finom kis célzás Theudaldra meg beneventumi barátjára. A király rajtam tartja a szemét. Valaki a nevem említi, s azt mondják: Jól értesült ember, mindenkiről tud valamit a genavai Gunderic úr. Azonkívül félnek is tőlem. Hall és lát és tud, mondják rólam. Tapasztalt nótárius, minden megbízatásra alkalmas kiküldött: a genavai Gunderic úr, a Lacus Lemannustól.
Gunderic úr felkászálódott az ágyban, s utánagondolt: fáj-e a háta – fájt. A gyomra is nyugtalankodott, bizonytalan volt mostanában, de nincs komoly aggodalomra ok. Lenyújtotta a lábát a földre: a szőnyeg lágyan simult alá. De amint egyik kezét a keresztcsontjára szorítva s szemével a vödröt keresve óvatlanul a kőpadlóra lépett, felfokozott érzékenységében az az érzés vett rajta erőt, hogy abban a pillanatban ráveti magát az ősz jeges hidege, talpába mar, és nyomban felfelé kúszik a lába szárán. Visszafordult az ágyhoz, még egy pillantással a vödörre; lábát báránybőr házicipőbe dugta, s ez jólesett. Aztán mindkét kezét a keresztcsontjára nyomva elégedetten elálldogált az ablakrés előtt, elnézegetve legutóbbi szolgálatának, tulajdonképp hőstettének jutalmát, a legfelsőbb kegy bizonyítékát, s jó darabig úgy érezte, meg lehet elégedve életművével.
Landoalda csak köpködjön, fújjon, rikácsoljon gúnyos szavakat; a várárkot mindenesetre kitakarították a sok szeméttől, amit ő maga szórt bele, ő meg a cselédei, meg a szolgái. Ki a szép nyakláncot is a kereszttel. Víz volt már benne, nem bűzös moslék, s a színén úszó, néhány lehullott őszi levél a korai ősz szép képét idézte; a maga módján üdítő kép. A felvonóhíd rendbe téve, megkenve; nem zavarta már az embert a nyiszorgás-nyöszörgés. A béresek fölött ismét a királyi és nótáriusi katonatörvény az úr; s jól tudták, hogy aki nem tud bánni a borral, akár nappal, szolgálatban, vagy este és éjszaka, egy hónapig vízivásra ítéltetik; aki e parancsot ismételten megszegi, kidobással, deresre húzással, pincébe vetéssel, vagy – ha lehetségesnek tartja az ember – akasztással, vagy egyébfajta kivégzéssel büntettetik. Most szót fogadtak a legények; rajtuk volt a gazda szeme. Katonái pedig, az ötembernyi csapat, a kíséret, naponta gyakorolta a lovaglást, fegyverforgatást, látótávolságra a vártól, hogy Gunderic az ablakából követhesse a gyakorlatozást. Lelovagoltak az úton a tóhoz s a folyóhoz, majd fel, vissza a kaptatón. Kilovagolásaik hasznos alázatot és kellő rémületet keltettek az árendás parasztokban meg a köznépben. A csapat vezetőjének Amilbertet, a legjózanabb s minden tekintetben legmegbízhatóbb legényt nevezte ki Gunderic. Amilbert teljesítette a parancsot, nem tett fel ostoba kérdéseket, s gondja volt rá, hogy a szakasz ne vigye túlzásba a szigeti erőd őrségével való érintkezést; addig terjedt Gunderic hatalma; az erőd legénysége nem tartozott a vár fennhatósága alá; nekik közvetlenül a király volt az uruk.
Gunderic arra gondolt, hogy gyomrától és Landoaldától eltekintve pillanatnyilag nem lehet oka panaszra. Hardradot talán közben már megvakították, és megölték – hála Gunderic, a fürge hírszerző diszkrét célzásának, fortélyos föltevésének. A forojuli és beneventumi fiatalurat, Johannes Lupigist elvitték, szokás szerint feltehetőleg Totonisvillába. Bácsikájának nagyobb szerencséje volt, de annyi baj; ez szinte semmit sem számít. A vén róka kivágta magát, és nyomban kegyelmet kapott; hajszála se görbült, se neki, se Paulus diakonusnak. A vén Anselmusnak megmaradt hát az az éles szeme. Kár, hogy nem sikerült megvakítani, mielőtt kiderült a tévedés, már ha annak akarnánk nevezni.
Jól dolgozott a fürge Gunderic, mondta magában újból a fürge Gunderic. Követte a fonalakat; jók voltak a feltevései. Elértette mások diszkrét célzásait. Ehhez is kell ügyesség, tehetség és – talán isteni – inspiráció. Ezen töprengett, elnézve az őszi tájat, a kitatarozott sáncokat s a kitisztított várárkot. Talán épp Landoalda adta volna az első, diszkrét figyelmeztetést? Amikor egész évben karmolt, kést villogtatott, sziszegett, ordítozott és veszekedett Radbert szerencsés halála után? Miután Beneventumból és Rómából jártak itt vendégek, miközben a vár ura szolgálati úton volt? A cselédek meg a szolgák ki nem fogytak a pusmogásból ezekről a vendégekről. Az egyikük, a sebhelyes homlokú, csak egy éjszakára maradt. Akkor éjjel benn aludt Landoaldánál – akkor nem volt retesz és kampó az ajtón. Beengedte magához – s talán magába? –, de reggel kitessékelte az Angila korszakból való gyerekkori jó barátot. A másik vendég tovább maradt. Nyilván megkedvelte a hölgy, a fickónak meg fél szemébe került a gyönyörűség. Megpróbálta férfimunkára alkalmatlanná tenni, amikor kedvét töltötte vele. Framberta, a házvezetőnő állítása szerint sikerült is neki. A fickó túlélte a kalandot, de hordágyon vitték Lugdunumba, s onnan került Aquisgranumba. Mindenféle szavakat potyogtatott el maga körül az úton, de már nem lehet őket felszedegetni, kihallgatni. Őrá majd legközelebb kerül sor. Nem felejtjük el az Agibertus nevet.
Gunderic elnézte a fonalakat, az ügyesen bogozott hálót. Fonalat kötünk fonalhoz. Valaki az ember fülébe súg valamit Mettisben, valaki elkottyant egy-két szót Ingulenheimben és Vormatiában. S aztán az igazi nehézség; beleügyeskedni e szavakat a királyi fülekbe! Maga ez az ügyeskedés kész remekmű! De a szavak célba jutottak, a szerény Gunderic legalázatosabb tiszteletével.
Majd hirtelen: a félelem nyilallása. Egy gondolat: Ha meghal a király! Ha a király meghal, én is meghalok. Ha csak nincs valakibe-valamibe belekapaszkodnom.
Lelkéről oszladozni kezdett a sötétség: Rendet kell tartani; mindenkivel számolni kell. A királynak pedig ide kell látogatnia; hadd lássa, milyen egy rendben tartott vár, józan és ildomosan ruházott cselédség, jó vadászterületek, jó konyhaszemélyzet, tiszta szobák, s egy nagyon boldog, tartós és szokatlanul harmonikus házasság.
Herceg lehetne az ember, gondolta magában. Gondolni kell az összeköttetésekre, mindenfelé. Bármi történjék is. Herceg! Friuliban?
Visszafordult, hogy az ágyhoz menjen, s melegébe bújva igyon még egy-két kortyot, ami jót tesz a hátának meg a gyomrának, s még egy-két jó gondolatra jusson. Akkor hallotta meg a lovakat lenn az úton. Hármat. Két úr meg egy csatlós.
Épp feltűntek a sáncon a felvonóhídon innen, amikor Gunderic ráismert az elsőre, a jólöltözöttre. A beteg várúr egyszeriben valami különös módon meggyógyult. Az ajtóhoz futva parancsot kiáltott; az asztalhoz futva tükröt ragadott s végigvizsgálta arcát; a székhez futva elfintorodott az ott fekvő ruha láttán, s szekrényhez futva másikat keresett elő. Sebtében magára kapkodta nadrágját, cipőjét, majd ismét az asztalhoz s a tükörhöz futva megfésülködött, s még arra is maradt ideje, hogy néhány pillanatra arcjátékát gyakorolja, majd két mankót ragadott, melyeket előrelátóan készenlétben tartott, s tökéletes és szemfüles nyomorékká változott, és gyakorlásképpen még futva tette meg az utat az ajtóig. Újabb parancsot kiáltott Inigardának, aki a folyosón ácsorgott úrnője szobája előtt. A szolgáló már egyik fülére sem hallott rendesen, azonkívül egyik szeme is megsérült és be volt kötve, úgy, hogy se nem látott, se nem hallott. De a lépcsőn már szuszogott felfelé köszvényes tagjával az öreg Framberta. Neki kiáltotta oda: mondja meg úrnőjének, szedje rendbe magát, mert vendég jön, királyi követ, a közismert Ercanbald és kísérete. Hóna alá kapva a mankót, fürgén lefutott a lépcsőn, át a nagytermen s a tornácon, ahol már nyögdécselésre és nyomorékságára összpontosította erőit. Amint a kapuszárnyak szétváltak, és Ercanbald követ úr belovagolt a várudvarra, elősántikált, s a lépcsőn állva fogadta. Landoalda hálószobája ablaka felé pillantva láthatta feltűnni az asszony alakját; mutatóujja felmeredt, arca rémült és fehér.
Ercanbald királyi fattyú az udvaron átlovagoltában kíváncsian hordozta körbe tekintetét, s könnyeden meghajolt Gunderic felé, mielőtt leugrott volna a lóról, egy várbeli szolgának vetve a gyeplőt, majd felment az udvarlépcsőn. Ott újból meghajolt, nem különösen mélyen, inkább csak odabiccentve Gundericnek. Az mélyen bókolt, de nyögdécselve s az erőfeszítés minden látható és hallható jelével.
– Üdvözöllek, Gunderic – mondta Ercanbald.
– Üdvözöllek, Ercanbald uram – válaszolta Gunderic. – Örülök, hogy szerény zugunkat s egyszerű váramat látogatásoddal tünteted ki. Szívemben túlárad az öröm, hogy láthatlak. Csak azt fájlalom, hogy betegségem és gyengeségem nem engedte, hogy a kapuhoz fussak, s úgy fogadjalak.
Ercanbald semmit sem szólt szíve túláradó öröméről; kurtán mindössze ennyit mondott:
– Kegyes Urunk parancsát hozom. Arra kért, kísérjek el egy szabadon bocsátott foglyot idáig. Innen tovább kell kalauzolni friuli otthonába, Longobardiába. A te dolgod intézkedni a továbbítás dolgában. Nem sok gondot ad; sokáig volt őrizet alatt.
Gunderic betegen nyögdécselve oldalt fordult, s Ercanbald kísérőjére, a sápadt, kövér férfira emelte tekintetét, aki ülve maradt a nyeregben. Emlékeztetett valakire. Tunyán jóindulatú arc; kedélyesen vagy jóindulatúan pislogó világoskék, véreres szemek. Ercanbald intésére készségesen, de esetlenül lekászálódott a lóról. Amikor a csatlós elvette tőle a gyeplőt, csak állt egy helyben, lógatva karját. Termetes, széles vállú, vastag nyakú, pohos, erős csontozatú férfi, de oly görnyedt és roskatag, mintha teljes egészében tésztából volna.
– Ki ez az úr? – kérdezte Gunderic Ercanbald küldött úrtól csendesen és udvariasan.
– Warnefrit Lupigisnek hívják és Forojuliba való. Sokáig volt őrizetben; 776 óta, azt hiszem. Akkoriban részt vett egy lázadásban kegyes Urunk ellen. Nemrégiben szabadult.
Gundericre azon nyomban úgy rájött a köszvény s a gyomorcsikarás, hogy hevesen összerándult. Arca zavartan fordult a küldött felé; maga is érezte, hogy vonásai összevissza táncolnak, és sejtelme sem volt, mosolyog-e vagy kényszeredetten fintorog; biztonság okáért jajdult egyet:
– Ó, ez a köszvény!
Meggörnyesztette a fájdalom, miközben gondolatait rendezte, mégpedig olyan sikerrel, hogy meg tudott szólalni:
– Tessék befáradni. Én is jövök, sántikálok; bocsássák meg nyomorékságomat. Remélem, szerencséltetsz egy darabig jelenléteddel, Ercanbald uram. Engem és szerény váramat.
– Egy éjszakára – mondta Ercanbald, előremenve a tornácon. A nagyterem közepén pedig megállt és körülnézett.
– S a kísérőid? a fogoly? – kérdezte Gunderic. – Adjak parancsot, hogy a személyzet szállásán kapjon eleséget és ágyat?
Ercanbald felülről lefelé végigmérte. Te rühes fattyú, gondolta magában a várúr. Te hóhér kötele. Te Sátán bakkecskéje!
– Lassan haladunk – mondta Ercanbald. – Egy hete vagyunk úton Totonisvillából. Az a parancs, hogy jól bánjunk vele az úton; elég gyenge lábon áll. Velünk étkezik. Előkelő nemzetségből való; az apja egy herceg unokaöccse volt. Hol a szállásom?
– Az emeleten, az emeleten; parancsolj, Ercanbald uram; már sántikálok is utánad – mondta Gunderic.
– Helyes.
A várúr elkiáltotta a vár belseje felé:
– Hívjátok elő Landoalda asszonyt! Ide, szolgák! Framberta! Oscalda! Jó vacsora legyen! Siessetek!
Nagy futkározás udvaron, konyhában, nagyteremben, emeleten, miközben Gunderic a legnagyobb erőfeszítéssel vonszolta magát mankóin felfelé a lépcsőn. Néha megfeledkezett a mankókról, s szökkent egyet-kettőt ruganyosan, egészségesen. Dühe csak fokozódott, amikor látta, hogyan terpeszti lábát odafenn a lépcső tetején Ercanbald, ez a Sátán fattya, gúnyosan vagy tunya érdeklődéssel nézve le rá.
Felnyögdécselt a lépcsőn, s így szólt:
– A gyomrom is, Ercanbald uram! A sok ide-oda csatangolás kegyes Urunk szolgálatában nem múlt el nyomtalanul! Bocsásd meg lassúságomat!
– Jó, jó – mondta Ercanbald türelmetlenül –, mikor eszünk? Legyen rá gondod, hogy Warnefrit Lupigisnek is rendes ágyat adjanak. Bort, sört nem kap, csak szörpöt és vizet. Lehetőleg vörös szörpöt, de ha nincs, sárga is lehet. Zsíros ételre van szüksége, ami erőt ad. Most sokat eszik. S ami a bort illeti: azt mondják, kitűnő a borotok. Kedves, megboldogult barátom, Radbertus az égig dicsérte; ő pedig értett hozzá. A borhoz meg a nőkhöz. Gyászos véget ért; nagyon hiányzik nekem.
– Igen; nagyon nagy veszteség – mondta Gunderic. – S milyen fiatal volt, s hogy értett mindenhez. Bizony, sokan gyászolják halálát.
– Hol lesz a szállásom? – kérdezte újból a királyi kiküldött.
Gunderic a saját ajtaja melletti ajtóhoz bicegett s rámutatott; megfigyelésére, éjszakai csevegésére épp jó, gondolta magában.
Ercanbald lekiáltott a nagyterembe:
– Warnefrit úr jöjjön fel! Én lepihenek egy kicsit vacsora előtt – mondta a házigazdának. – Üdvözletem a nemes hölgynek! Remélem, vacsoránál láthatom. Keltsetek fel, ha kész az étel. Warnefrit Lupigis szobája az enyém mellett legyen.
Bement a szobájába; a csatlós hozta a nyeregtarisznyát, majd behúzta az ajtót mögöttük.
Gunderic egy pillanatig várakozva hallgatózott és tűnődött, mielőtt gyorsan Landoalda ajtajához ment volna, hogy bekopogtasson. Inigarda dugta elő a fejét az üzenettel:
– Landoalda asszony közli, hogy már készülődik.
A lépcsőn Warnefrit Lupigis közeledett, nyeregtarisznyáját cipelve.
– Oda tessék – mondta Gunderic az Ercanbaldéval szomszédos ajtóra mutatva.
Gunderic a szobájában feküdt az ágyán, tovább hallgatózva és töprengve. A gyomra pillanatnyilag nyugodt volt; köszvénye elpihent, de ő maga mégis félt valamitől.
Erőt vett rajta a fáradtság. Amint szemét lehunyta, hogy erőt merítsen a pihenésből, melyre igazán rászolgált, nehéz, csoszogó lépteket hallott kinn a folyosóról, s annak túlsó végében kicsapódott az ajtó. Természetesen Landoalda nézett ki rajta. Nézte hajdani vőlegényét. Majd odakiabált valamit Inigardának, s újból becsapódott az ajtó, csattanva, mint rendesen.
Micsoda istenverte, pocsék nap, gondolta magában Gunderic.
A foglár lámpája naponta egyszer mutatta meg sápadt fényét; Johannes Lupigis ennek alapján próbálta számolni a napokat. Máskülönben éjszaka volt. Tapogatta a falat, hallgatva, hogy karistolják körmei a rücskös követ; megrázkódott, s hallotta a láncok csörgését. A sötétségtől, hangoktól álomba menekült; ez az ajtó még szabadságra, fényre nyílt. Amikor felébredt, éjszaka volt. Csak így nevezte azt, ami körülfogta.
„Valami távoli helyen voltam, távol az életemtől – írja Johannes Lupigis jóval később. – Három, három és fél évig, vagy csak egyetlen hosszú éjszaka, mert akkoriban nem tagolódott számomra nappalra és éjszakára az idő; eddig tartózkodtam annak közelében, melyet csak Alvilágnak nevezhetek: olyan vidéken, melyet igazán megillet a »Kísértés Földje« név. Hogy akkor meg is kísértett a nagy hatalmú Gonosz, nem tagadhatom. Ott voltam a bűnök földjének közelében, s időnként a kellős közepén. A kezdet kezdetén még volt számomra idő. Kihallgattak: szokás szerint kemény kézzel. Ezt az időt mostanában nem tekintem életem részének ugyanolyan mértékben, mint az egyéb időt, s a kíméletlenséget csak bizonyos erőfeszítéssel tudom felidézni. Annyit mondhatok: sok testi szenvedés méretett rám akkoriban, de a kegy sem került el. Szememből, igaz, könnyet sajtolt, és vaksivá tette a pince sötétje, de ki nem szúrták, hogy megvakítsanak, mint egy bizonyos Hardraddal történt, meg egy Theudald nevezetűvel, akivel csak futólag találkoztam; ha jól emlékszem, Aquisgranumban. őket meg is ölték; én életben maradtam.”
Talán nappal volt, amikor a falat tapogatta. Talán volt nappal.
Voltak évszakok.
Tél: amikor nedvesség járta át ruháját, a rongyot, mely nemrég vagy nagyon rég a ruhája volt; e cafatokat. A nyirok fátyla bőrére tapadt, talán enyhítve is viszketését. Nyár: amikor szárazabb lett a levegő. Amikor nedvesség csorgott a falon, az talán őszi vagy téli esőt jelentett a kinti világban. Kemény tél: amikor jég lepte be a falat. A fogoly a tavasz, a kora nyár felé tapogatózott, át az évszakokon.
Egyszer, amikor valami jobb falat került a csajkájába: eledel, mely régi idők ételére emlékeztetett, azt mondta fennhangon magának, a falaknak meg a sötétnek és nyiroknak, hogy Szent István napja van. Majd hamarosan valami mást hozott a lassan pislákoló éj; valamit, ami már rég benne lappangott és sorára várt; a hosszú éhezést, melynek más szaga volt: szárított vagy megbüdösödött hal. Ebben a valamiben, amely nem idő volt, hanem valami más, jégcsíkok kandírozták a falakat. Nagy sokára vagy nem sokára párává oldódtak a jégcsíkok, keskeny patakká; a világ, az Alvilág legkeskenyebb patakjává, mely a falon folyt lefelé. Sokkal vagy nem sokkal később eltűnt a patak, medre kiszáradt; enyhébbé, kevésbé nyirkossá vált a sötétség.
Ekkor valamit behozott hozzá a levegő. Amikor a foglár elhúzta a reteszt, kinyitotta a folyosóra az ajtót, először néhány fényvillanást bocsátva be, majd a lámpával bevilágítva, s egy kanál ételt merve, vagy marékkal vetve valamit fatálába; amikor benyitott ez az ember, aki néha külsőt váltott, akinek más lett az árnyéka, hangja, lépése és motozása: mozgásával ruhájának levegőjével vagy lélegzetével virágillatot hozott be. Rövid ideig tartott; elenyészett hamarosan. Elnyomta az ürülék bűze. Nyomban utána visszatért minden a régi kerékvágásba, s még a bűz is eltűnt vagy saját szagává lett, melyet már nem fogott fel.
De az illatot nem feledte el. Megpróbálta megtartani tudatában, orrában, bensőjében, szájában, torkában, tüdejében. Sok nap múlt el, sok kanál leves, sok marék étel hullt csajkájába: még mindig ezen töprengett. Viszketve, nyirkosan igyekezett visszaemlékezni valamennyi jó illatra, virágillatra, egész életéből. Emlékezete tehetetlen, bilincsbe vert kéz és értelmetlen szavak módjára tapogatott virágnevek után gyermekkorának és ifjúságának mélyeiben. Rózsa, viola, encián, vadvirágok és fák, amit csak sikerült felidéznie, üres, illat nélküli szótagonként tűntek elő; gépiesen darálta nevüket. De illatuk nem jelent meg. Láncoktól csörgő, kutató kézzel próbálta megfogni a sötétben lappangó illatot; belemarkolni s arcához emelni, de az odébb siklott, s kezének csak kézszaga volt. Virágok és fák, virág- és növényillatok láncszemei fonódtak láncba, melyet mind hossszabbra nyújtott volna, hogy odacsatolhassa valamihez a legtávolabbi múltban, hogy hozzákapcsolhassa magát ehhez a tovatűnt távolhoz; hogy emlékezetét ahhoz a helyhez kapcsolhassa, ahová az illat tartozik.
Egyszer, egy éjjel vagy nappal, valahol a sötétség egy pontján, egy tenyérnyi foltján annak a valaminek, ami nem idő, ismét emlékezetébe lopózott az illat, és benne is maradt. Kép formájában látogatta meg. Szemét behunyva, hogy megmásítsa az éjszakát, s megmeneküljön odúja, a várfalak közötti luk sötétjéből, saját éjszakájába jutva, melyet képekké lehet feloldani. És fel is oldódott, s megjelent a kép. Az övé lehetett; megtarthatta, elnézve azon az ernyőn, szemhéja fedelén, amely alatt védelmet keresett. Látott.
Fekvő testet látott, egy ifjú testét harci ruhában, s végigvizsgálhatta ruháját, mellétől le a lába hegyéig. Ő maga volt a test szeme, feje; ő érzett benne, s homlokán seb sajgott. A Hold Megbélyegzettjének teste; nem az a test, melyben jelenleg bújt meg, vagy melyből szeretett volna elmenekülni. Másik test: saját eleven, szabad teste; nem egy fal rücskös éjjeléhez láncolt, hanem egy illaton függő; s látta az illatot: rekettye.
Látta maga fölött a kora nyári eget. A hegyek mögött kelt a nap; odébb sompolygott az árnyék. Ott feküdt a hegy egyik sziklapolcán, s amikor feltámogatta sérült és összezúzott ifjú testét, hogy elmeneküljön vele, kidugta fejét a sziklapolc széléről, s lepillantott az Alvilágba. Ez a reggeli szépség a Poklot takarta. A Pokol ott várta, de még egérutat adott neki. Várta a holdtól kitaszított, a hold aranyfüvéről elköltözött fiút, akit lecsúsztattak, megvetően kidobtak, kipenderítettek az űrbe a csillagok közé, s csillagkorbáccsal vertek; a fiatalembert, akit tört, tehetetlen és mihaszna szárnyaival visszahajítottak a földre, csupán hogy rövid alvásban kipihenje magát, s később, a jövő és örökkévalóság felé rohanva zúduló időben még szélesebb körökben s még mélyebbre röpítsék, le egész a Pokol fenekére, hogy ott is maradjon.
A kép eltűnt, de belevéste emlékezetébe. Rendelkezésére állt itt a sötétben. Előhívhatta, ügyetlen kezébe foghatta. Nyitott szemmel is elérhette a sötétben, elővehette a sötétből. Félretolhatta, odébb tuszkolhatta vele a sötétet, mely mindamellett a közelében maradt, körülállta és várt a sorára. Megragadta a képet, magánál tartva, s az úgy szállta meg érzékeit, akár egy illat, növényi illat a tiszta, derült levegőben; illat, melyet a friuli reggel napja bontott ki az éj páráiból.
Újra meg újra előszólította a képet a sötétből, hogy rabul ejtse. Ez elég is volt neki; ez volt nagy és sok foglalatossága: munkája, tevés-vevése az idővel az időtlenségben.
Megszűnt az idő. Megszűntek az idő durva csapásai. Nem kapott több verést. Senki nem hallgatta ki. Nem visszhangzott ordítás odújában, hogy nevekről, titkos tervekről akarnak tőle hallani. Úgy vette, kész fölötte az ítélet, s már nem töprengett rajta, mire ítélték vagy mire ítélhetik; talán elfeledésre, talán másra, talán épp arra. Vagy itt hal meg belepusztulva az időbe, mely nem létezik; vagy felakasztják, vagy emberkéz döfi le, vagy az idő egyre észrevehetetlenebb, számtalan döfése; a szüntelen sötétség, a hónapok, az évek, egy élet sötétje, egy élet egy helyben álló ideje. Egyetlenegyszer gondoka végig következetesen a gondolatot: Itt vagyok. Itt maradtam. Eleven életem semmivé foszlott; élek, de halálom napjaiban. Aztán eltűnt a gondolat, kitagadottan, odébb parancsolva, eltávolítva. Egy másik, hatalmas gondolat lépett a helyébe; ezt nem eresztette el, s gyakran folyamodott hozzá: Jöjj, édes illatom; jöjj, te kép!
Vagy fennhangon szólt, vagy magában hallotta a szókat, s a kép megjelent.
Állandóan vele volt elfoglalva.
Látta a rekettyebokor körvonalait, a felmeredő, szüntelen zöldellő ágakat, a kibomlásra kész sárga virágokat. Nézte, mint nyílnak ki, nagy halom szirom; akarata sárga virágpompába vonta a bokrot, s a sárga virágoknak rekettyeillata volt.
Hagyta, hogy nőjön egy darabig a bokor, elérve első, felismerhető alakját. Ekkor hangos, átható hangon, vagy halkan és rekedten Istent szólította; nem tudta, milyen a hangja. De Istenhez szólt vagy suttogott. Hozzá, és az Ő szent Fiához, s, a Fiú szent Anyjához s egy-két jelesebb szenthez: Szent Istvánhoz és Szent Barbatushoz; Szent Donatushoz, és a turonesi Boldog Gregoriushoz, aki még az Úr trónusa mellett is biztosan tovább folytatja az Anyaszentegyház történetét illető kutatásait.
Hozzájuk esdekelt, kérve őket, adják, hogy a jóság illatozó rekettyebokra oly gazdagon és dúsan pompázzon, hogy betöltse a fal helyét, a sötétség falát, mely kopárabb minden falaknál, s mely vele szemben mered, amint ott fekszik vagy áll csörgő láncaiban. S mintha imája nem lett volna hasztalan: meghallgatták a Magasságbeliek.
Hamarosan rájött, mi van a virágzó bokor mögött. De nem sokat törődött vele. Húzta-halasztotta az elkerülhetetlent, egyetlenegyszer nem tűrve, hogy az ősz vagy a tél a bokor közelébe férkőzzék, elnyomva, eltemetve illatát; éberen védte esőtől, hótól, vihartól, erdőtűztől s hasonló veszélytől, megpróbáltatástól. Amikor a sárga virágerdő oly nagyra nőtt, hegy elfedte az egész szemközti falat, a sötétség Senki Földjét, s amikor a fogoly hosszan élvezte látását s illatát a virrasztás sok éjén vagy nappalán át, gyorsan, erélyesen, halogatás nélkül eltüntette a virágokat. Lekisebbítette a bokrot, gyorsan pici csemetévé zsugorítva, hogy ugyanabban a percben, ugyanabban a rövid, halaszthatatlan pillanatban újra nőni késztesse.
Néha nagyon gyorsan növesztette a bokrot. Úgy nyúlt fel a kőpadló sötét mélyéből, a földből, mint amikor egy fiatal fiú a mohából s az alacsony hangacserjéből feltápászkodva teljes termetében mutatkozik meg. Egy kurta perc, és teljesen megnőtt, azonnal virágzott is dúsan, szinte az elvirágzás határán, melyet azonban nem volt szabad elérnie. Mielőtt még egyetlen virág lehullhatott, vagy elveszthette volna illatát, akkor, szinte már a hervadás határán új, gyorsan növekvő bokor támadt a régi helyén, ugyanolyan, mint a régi, s hintette szét új, kellemes, friss illatát; egy bokorélet illatát, melyben nyugalom volt és messzeség, s mely betöltötte a foglyot.
Máskor késleltette a folyamatot. A csemete engedelmeskedett akaratának; lassan, igen lassan érte el formáját, vontatott, kúszó növekedéssel, mely szinte nem is annyira növekedés volt, mint életet lehelő nyugalom. De azért nőtt; a fogoly figyelő szeme tovább építette; vágya gallyat gallyhoz illesztett rajta, megadva a bokornak zöld és barna ágbogait. Hagyta, hogy lustán nőjön, míg ő maga a gallyakról elfordított tekintettel a bokor törzsének s gyökérzetének szentelte idejét. Óvatosan, cseppenként öntözte gyökereit, nem tűrve záport, esőt, mert az oly nyirkossá teszi szobáját, zárkáját, odúját. Inkább ezüstárkot, ezüstvizet adó öntözőárkot vezetett a kőpadló sötétjébe, a földbe, le a gyökereihez, esetleg aranyvizes árkot, de nem adott túl sok ezüst- és aranyvizet a bokornak, csak keveset, amennyi egy rekettyebokrot megillet a friuli hegyek egyike sziklapolcán. Vastagodott a gyökér törzse; várta, hogy szép lassan jól megvastagodjék. Tömörüljön, keményedjék a fája; foszlósodjék a vékony kérge, de csak egy kicsit, nehogy öregedni érezze magát a bokor, vagy kedvét veszítse.
Ág nőtt ágra a bokron. Néha megvárta, míg zsenge zöldje egészen szétterül a szemközti falon, s eléri formája teljességét, mielőtt kivirágzik. Mihelyt így döntött, felvirágozta, könnyű kézzel, óvatos lánccsörgés közepette. Szűkmarkúan, egyenként rakta rá a virágokat, óvatos, mesteri csokorkötő. Lassan virágozta fel a bokrot, a kezdet kezdetétől. Bimbót bimbó után, oly vontatottan, hogy alig lehetett észrevenni, majd hagyta, hogy a bimbók sietség nélkül megduzzadjanak. Aztán arra késztette őket, hogy kifeseljenek, de azt is csak lassan, egyenként s nem egyszerre amikor épp abban a halogató korában volt. Hosszú és fukar mérlegelés után végre szabadjára engedte a virágokat; ennél semmi nem volt fontosabb. Mindegyiknek megvolt a maga helye az egészben; valamennyi gallynak és ágacskának a maga emlékezéstől függő formája, melyet minden megújulásukkor újra meg újra fel kellett ölteniük. Ez a fajta rekettyebokor, ez a lassú, soha nem fejlődhetett ki teljesen. A növekedés sebességének s az illathullámok ütemének változását előkészítve a fogoly hagyta, hogy a bokrot – még a növekedés folyamán, vagy a folyamatban levő, de a csúcsponttól még messze járó virágzás alatt – lassan leigázza a körülötte készenlétben álló sötétség; hagyta, hogy a fény s a színek a sötétbe sorvadjanak, eltűnjenek a falban. Végül már csak egyetlenegy virág derengett fakó fénnyel, alig láthatóan, és illata is alig-alig volt érezhető. Csupán az észlelhetőség szélső határán, a megsemmisülés végső pillanatában, amikor a sorvadás teljes kihunyásba megy át, megadva magát a sötétnek, csupán akkor hagyta a fogoly, hogy új bokor verjen gyökeret; egy ízben pedig addig feszítette alkotóerejét, szinte messze bele a semmibe, hogy kicsíráztatott egy magot.
Ez volt teremtő erejének végső megnyilatkozása. Tudta, hogy az után mi következik.
Amikor Ercanbaldot felkeltették, s fel is öltözött, csatlósával magához rendelte Gundericet: parancsa volt számára.
Gunderic fürgén kiugrott az ágyból, s egy pillantást vetett tükrébe. Még mindig megfelelően nyúzott és sápadt volt; a félsz segített benne, hogy fenntartsa ezt a látszatot. Nehezen szuszogott; ez is jól illett a képbe. Nem szabad semmit elügyetlenkednem, gondolta magában. Úgy kell viselkednem, mint aki otthon van. Rövidebb pórázra kell fognom Landoaldát, mint eddig. Vagy eltenni láb alól?
Amikor megelégelte a főpróbát, lebicegett Ercanbaldhoz, rövid útja alatt oly nagy zajt csapva a mankóival, mint csak tehette; ez az élethűség látszatát kelti, remélte.
– Bocsásd meg lassúságomat, legkegyesebb Ercanbald uram – mondta belül kerülve az ajtón. – Én igazában nyomorult emberroncs vagyok, már semmire se jó; az vagyok, nem más. Elhasználódtam kegyes Urunk hű szolgálatában. Bocsásd meg lassúságomat; mostanában csakugyan nehezemre esik a mozgás. Nem tudok se lovamra felkecmeregni, de még csak kimozdulni se.
Ercanbald az asztalnál ülve tükrével játszadozott. Minden sietség nélkül Gunderic felé fordította egészséges, jól ápolt arcát, s szó nélkül vizsgálgatta a várurat.
Talán továbbmentem a kelleténél, gondolta magában Gunderic.
– Máskülönben nem volna nagyobb bajom – mondta. Egy kis köszvény, hát igen, meg gyomorfájás. Elég volna egy hónap pihenő, vagy legalábbis kettő, esetleg három. Aztán ugyanolyan fiatalos vagyok és fürge, mint azelőtt.
Ercanbald látszólag figyelmesen, megértően hallgatta; széles, barna kezével rövidre vágott rőt szakállát és kerek, üde arcát simogatva. Ragyogott róla az elégedettség és önbizalom, s éppoly jóakaróan nagy volt a képe, mint a királynak, jóságos pillanataiban.
Te fattyú, te istencsapása, gondolta magában Gunderic, és alázatosan, szívélyesen mosolygott.
– Az a parancs, hogy vedd gondjaidba Warnefrit Lupigist, míg csak innen haza nem ér friuli otthonába.
Te Sátán nagykövete, gondolta magában Gunderic.
– A parancs nekem szent, Ercanbald uram, mindig is az volt – felelte. – Kegyes Urunk szava törvény nekem; mindig is az volt. A legmegbízhatóbb embereimmel kísértetem el a foglyot.
– Warnefrit Lupigis nem fogoly; ezt vésd az eszedbe! – mondta Ercanbald. – Warnefrit longobardiai uraság, némileg gyenge egészségi állapotban, aki útban van hazafelé. Egy percig ne feledd, hogy kegyes Urunk jósága visszahelyezte jogaiba.
Csend. Gunderic, aki nem találta meg mindjárt a megfelelő szavakat, belebókolt a csendbe, miközben ezt gondolta: Köpedelem, ördög fattyúja.
Ercanbald nem vette le róla a szemét.
– Kegyes Urunk azzal tüntetett ki, hogy kikérte tanácsomat a hazaszállítás tekintetében – mondta aztán. – Én természetesen azt feleltem, hogy az elképzelhető legjobb, s valóban legkönnyebb, legkényelmesebb és legegészségesebb út errefelé vezet. S hangsúlyoztam, hogy nálad jobb kísérőt elképzelni se lehet, ha azt akarjuk, hogy Warnefrit Lupigis úr – aki, akárhogy vesszük is, nemesember – teljes biztonságban hazaérjen. Kegyes Uram bizton Gunderic gondjaira bízhatja őt, mondtam. Kegyes Urunk pedig így felelt: Kitűnő! Kitűnő!
– Valóban így nyilatkozott kegyes Urunk? – kérdezte Gunderic, s gyomra tájáról egy kis meleg tódult a mellkasa felé.
Ercanbald szélesen és jóindulatúan mosolygott.
– Ilyenformán.
A meleg tünedezett Gunderic mellében. Gondolt még egy-két gorombaságot, s mikor megtelt velük a szíve, így szólt:
– De én beteg vagyok, s erről értesítettem is kegyes Urunkat, Ercanbald uram.
Ercanbald erre is ugyanolyan szélesen, bár talán kevésbé jóindulatúan mosolygott.
– Igen, kegyes Urunk tud róla. De én azt mondtam, hogy ha a derék genavai Gunderic ilyen megtisztelő és fontos feladatban részesül, minden bizonnyal nyomban meggyógyul. Vagy nem így van, Gunderic?
És fiatal, erős, jó fogazatú szájából elővillantak fogai.
Te Pokol követe, Sátán ravasz kígyója, gondolta Gunderic, s így szólt:
– De én igazán beteg vagyok, Ercanbald uram! Természetesen megtisztel kegyes Urunk kegyelmes parancsa, de én csakugyan súlyos betegnek érzem magam. Nincs éppen nagyobb, vagy mint hiszem, tartósabb bajom, de hát épp most kicsit nehezemre esik a mozgás. Arra szerettem volna kérni kegyes Urunkat, hogy ezt az őszt és telet itthon pihenhessem át. És valamicske időt baruságomra is kell fordítanom.
Ercanbald hátat fordított neki, felkelt, s az ablakrésen át letekintett a baruságra, majd hirtelen Gunderichez fordult:
– A te baruságod, vagy nevezd aminek akarod, nem valami impozáns, és mint hallom, sok gondot se ad. És én helybenhagytam kegyes Urunk megfogalmazását, hogy „kitűnő”, vagy ahogy éppen kifejeznie kegyeskedett. És egyéni észrevételemként, amire kegyes Urunk hallgatni szokott, azt is hozzátettem, hogy kegyes Urunknak aligha van a genavai Gunderichez fogható hűséges szolgája és rendkívüli hírhordozója, mióta a valamennyiünk által oly szomorúan nélkülözött Radbertust gyászos balsors ragadta el.
Ugyan meddig kavarja még pokolbeli üstjében az ördögszart? – gondolta magában Gunderic, újból szíves-alássan és hálásan mosolyogva. Sóhajtott, így is jelezve nyavalyásságát s fájdalmait, valamint csatlakozását a Radbert elhunytát követő hosszú és általános gyászhoz, majd megszólalt:
– Igazán nagy űrt hagyott maga után. Sok szív még ma is gyászt visel miatta.
Ercanbald valamelyest élesebb tónusban válaszolt:
– Kegyes Urunk pedig így felelt: „Nagyon helyes”, vagy valahogy így. Esetleg így: „Gunderic alkalmas a feladatra. Már elég rég úgyse kapott fontosabb megbízatást. Legföljebb híreszteléseket gyűjtögetett – bár persze az ilyesmi sem teljesen haszontalan” – mondta kegyes Urunk. Én meg hangsúlyoztam, hogy odalenn is utánanézhetnél egynek-másnak. Ismered Friulit: onnan hoztál magadnak feleséget. És sok tekintetben ismered a legbiztosabb utakat. Holnap reggel lóra ülsz.
– Én... – kezdte volna Gunderic, de Ercanbald egy kézlegyintéssel lezárta az ügyet, majd így folytatta:
– A parancs úgy szól, hogy nem kell sietni: neked ez valóságos kéjutazás. Nekem sürgősen vissza kell fordulnom Aquisgranumba: kegyes Urunk kíséretében Rómába megyek.
Gunderic lehajtotta a fejét, s alig tudta megállni, hogy torkából csúf szavak ne toluljanak a szájára. Gyorsan ki kellett valamit találnia, és sikerült is neki: Valahol máshol is megbetegedhetem. Ágynak eshetek az úton. Magam tehetetlenül. Meg aztán...
– Természetesen meghajlok kegyes Urunk akarata előtt – mondta. – S most talán le is mehetnénk, Ercanbald uram? Úgy hiszem, terítettek vacsorára.
Ercanbald odáig vitte az udvariasságot, hogy Gunderic és Warnefrit Lupigis mellett állva a külső teremben várta Landoalda asszonyt, kedvtelt pillantásokat vetve rá, amint lefelé lépdelt a lépcsőn. Beesteledett; a kandallóban tűz égett, meggyújtották a gyertyákat s a lépcsőlámpát, a konyhából pecsenyeszag terjengett.
Landoalda asszony kiszépítkezett, mint mindig, ha rangos szépítészek és más felülvizsgálók látogattak a várba. Legalább még ily módon közösséget vállal velem, gondolta magában Gunderic. Az asszony a római ruháját vette fel, a Radbert-féle ruhát: nem tudta megunni; a félig vak Inigardával kipirosíttatta magát, hogy sápadtsága ne látsszon – kezdetleges pingálás, de aligha lehetett észrevenni a kandalló fénye mellett. Egy halom gyűrűvel, karpereccel cicomázta fel magát, sőt a nyaklánccal is, melyet sok egyéb kacattal együtt kihalásztak a várárokból, amikor kitisztogatták: a nyakláncot a kereszttel. Gunderic arra gondolt: Ercanbald sokkal jobban kicsípte magát, mint az udvar szabályai megengedik. Ezt még alkalomadtán jelenteni lehet. Úgy adni elő, mintha igényes öltözködését dicsérné az ember. Most ő is meg akar próbálkozni ott, ahol mások... Tessék csak. Tessék. Jó lehet ez még nekem. Csak kellesse magát. Ágyba nyomná az éjszaka. Még ez is jó lehet nekem. Jó.
Ercanbald bókolt, néhány lépéssel közeledett a háziasszony felé, derekát-farát riszálva, majd könnyedén térdet hajtott, mintha udvari bálon volna, a piperkőc. Az asszony megfeledkezett merev ujjáról, mely Ercanbaldra mutatott. Csak rajta, te bolond. Vigyázz a szemedre, Ercanbald. Meg a pucádra. Veszélyben forog. Nem is sejted, nagy veszélyben. Ercanbald ismét meghajolt, s az asszony kezét megragadva kezet csókolt neki. Csak tessék. Megfelelő szavakkal minden jelenthető, gondolta magában a vár ura.
– Isten hozta szerény otthonunkban, kegyes uram mondta Landoalda, gyorsan végigmérve Ercanbaldot. Tekintete végigfutott az erős, némileg nehézkes alakon; a férfi rőt szakálla olajtól csillogott; jó illatok vették körül. Ez az asszony az enyém, az én tulajdonom, az én szerzeményem, gondolta magában Gunderic. Milyen zavart most a szeme.
– Remélem, tisztelt hölgyem megbocsátja betolakodásomat – mondta Ercanbald ragyogva. – De hivatalból teszem: tennivalóm ideparancsolt.
Az asszony ismét tétován mosolygott; Gunderic úgy látta, tekintete ide-oda tévelyeg, miközben válaszol:
– Mindig örülünk, ha egyszerű várunkba vendég érkezik. Ezt már férjem is bizonyára említette, nemde, uram?
Nem, az asszony nem látta Ercanbaldot; szeme a másikon csüggött. Gunderic tudta, hogy most még jobban elsápad a pirosító alatt. Nem árt neki, gondolta magában. Nézzen csak; nézze ki a szemét.
Gunderic a felesége felé fordította a fejét. Az asszony meredt, de nem rémült, még csak nem is elégedetlen, hanem csak zavart tekintettel nézte Warnefrit Lupigist, annak arcát, egyszerű öltözékét. Warnefrit Ercanbald és Gunderic mögött állt. Karja erőtlenül lógott; nagy, tétlen keze mintha csak laza szállal lett volna hozzáfércelve a zekeujjhoz. Tunyán bámult az asszonyra, szeme fénytelen maradt. Sután meghajtotta magát, s megszólalt, először, mióta megérkeztek:
– Köszönöm Istennek, kegyes Urunknak, Ercanbald úrnak és kegyeteknek, hogy jó étellel fogadnak.
A szeme pedig üres.
De az asszonyé! Gunderic évek óta nem látta így. Egy szempillantásig tartott csupán, de neki elég volt: az asszony szemét egyszerre csak elöntötte a könny. Könny, könnyek fátyla, mely nem sűrűsödött legördülő cseppekbe. Az asszony meghajtotta a fejét Ercanbald felé, és két tenyerét egymáshoz szorítva halkan, de érthetően azt mondta:
– Jó étvágyat, uraim.
Előttük ment be a kis terembe s az asztalfőre ült – tulajdonképpen az én helyem, gondolta dühösen Gunderic, az asszony után bicegve, nehezen lélegezve, és mankóival zörömbölve. Óvatosan, köszvénytől görbén ereszkedett székébe az asztal jobb oldalán, s onnan játszotta a háziúr szerepét, így Ercanbald szembe került vele, a kandalló meg a háta mögött volt; jól áttekinthette az ebédlőt, elég kedvező fényben. Warnefrit Lupigis állva várakozott Ercanbald mellett, amíg a királyi fattyú oda nem intett neki. Akkor leült, már ha ezt így lehet nevezni; belezuhant a székébe, mely furcsa módon kiállta a próbát. A felszolgálásra várva összekulcsolt kézzel, alázatosan lehajtotta a fejét; talán Istennek, a királynak, Ercanbaldnak, Gundericnek és Landoalda asszonynak mondva köszönetet, hogy nagy hasát nemsoká teletömheti.
Az asszony szemében meg-megvillant a fény.
Árnyékok a vendégek mögött, a falikárpiton; árnyékok lassú tánca; fejek hajlanak, fejek emelkednek.
– Jó étvágyat, uraim – mondta még egyszer az asszony.
Kicsírázott a mag.
Ez volt az utolsó rekettyebokor, melyet Johannes Lupigis az emlékeiből és a sötétből megteremtett; többre nem futotta erejéből. Akkor már tudta ezt. S azt is, mi lesz mögötte a falban: egy kapu.
Hagyta, hadd csírázzon a sovány, szélsöpörte földben szép csendesen a mag, miközben ő maga ott feküdt hanyatt a sziklapolcon, hónapokon át; sajgott homlokán a seb, kínozta a viszketés meg a lábfájás, mióta leesett a holdból; kínozták a kihallgatása óta sem gyógyult sebei, lehorzsolt térde és könyöke, melle és válla: zúzódásai és sebei, melyek elborították egész testét. Múlt az idő, az ő idejük, a kinti embereké. Lassan kovácsolta tervét: fel fog állni. Amikor hallotta a fatál tompa, telt csúszását vagy üres zörgését a kőpadlón, s amikor fogdája, szobája, odúja ajtajából bevillant a fény, lassan feltámaszkodott. Amint odakinn helyreállt a csend, s odújába visszatért a megszokott sötét, ismét hátrahanyatlott, elpihenve, s arra gondolva: azzal a valamivel, ami még gondolkodott benne hogyan telnek a napok, hetek, hónapok, évek; hogyan is teltek el; az a valami, ami az idő s ami valahol messze futja pályáját. Behunyta szemét, s megjelent a kép; építgette, s nem hagyta el. A rög alól a magból kisarjadt az első vékony, sápadt hajtás, kisarjadt az első zsenge száracska. Minden nap, minden csajkatöltés, minden fényvillanás után látta, hogyan nő, szárból szart eresztve, s már hintve gyenge rekettyeillatát. Egyszer, amikor megsuhintotta az idő fogalma, az idő sejtelme, azt gondolta: Istennek s az ő angyalainak kegyes támogatásával talán egy-két év, vagy ha erre is futja a kegy, tíz év alatt felnevelheti ezt a bokrot Ha olyan jóságos lenne az Isten, mint némelykor volt, akkor talán tíz év is beletelhet – a kinti emberek idejéből –, mielőtt az, aki még nem felejtette el nevét: Johannes Lupigis, Johanniperto, Perto, kénytelen lesz megválni ettől a képtől, ettől az illattól, oda, ahol valami más várja: új találkozó.
Néha elpattant a bokor. Mint amikor száraz levelet emészt el hirtelen a tűz, vagy követ dobnak egy tükörbe. Szikraesővé, szellemképpé hullt, mint amikor szemen vágják az embert. Ez olyankor esett meg, ha valami új őr, kinti alkalmi poroszló, siető vagy gyakorlatlan kézzel keményebben vagy szokatlan zajjal csapott be egy ajtót, vagy döngette a kőpadlót, vagy ha valaki még egészséges, friss hangon jajgatott a veréstől. Egy távoli zárkába, egy várpinceodúba, a fal belsejébe süllyesztett ember vagy volt ember tépte láncait, megkísérelve levetni őket, kijutni egy nyitott ajtón, a sötétet meghasító lehetőség repedésén. Felcsapódott saját ajtaja, a négyszögű nyíláson fény tódult a cellába, vakító sugár, szinte az égből vagy a lenti világból, s be kellett hunynia a szemét, hogy eltűnt az összes többi kép, s a bokor képe megsemmisült. Amikor szeme rányílt a rázúduló új sötétre, és a falon tapogatózó keze csak a kövek rücskeit érezte, füle csak a lánc csörgését hallotta; amikor láncot csörgető keze a padlón végigtapogatva megtalálta a fatálat, ezt érezte, erre gondolt: sokat kell ennem, meg kell ennem mindent, még erővel is, hogy legyen erőm még többet enni, hogy láthassalak, szerelmes rekettyebokrom.
Ette, amit kapott, rágta a kenyeret, kezével még több ennivalót keresve, de nem volt ennivaló; üres volt a tál: éhezett. Ivott a padlóra tett vizesköcsögből, mely ott állt valahol a sötétség egy pontján, egy helyén; felszürcsölte az utolsó vízcseppet is, hogy jobban töltse gyomrát az étel, majd szemét behunyva a falnak dőlt. Körülnyalta belülről a száját, lenyalogatva az ínyéhez tapadt, a fogai mögé bújt vagy közéjük szorult, vagy az ajkai és a fogai között lapuló ételmaradékokat; felkutatta mind, összeszedte s nyálával engedte le őket a gyomrába.
Először csak a sötétet látta, mint rendesen, az imént rázárt sötétet. De a sötétből lassan felmerültek a széthullott bokor törmelékei, s hozzálátott, hogy újból egymáshoz illessze őket.
Tudta minden darabka, minden ág, minden száracska helyét; gondosan, hozzáértően rakosgatta őket, egyenként, darabonként. Mozaikot rakott, akár egy szorgalmas kézműves és díszítő mester, aki csak munkájának él. Hosszan építgetett, s láncot csörgető kezével óvatosan, vigyázva tette helyükre a virágokat. Nem mind, csak valahányat, nem kisszámú virágot, míg a sötétség ott forgott vagy várakozott körülötte.
Virágaiba beleadta végső virágfakasztó erejét, s azok egyre aranylóbban ragyogtak, holdbéli aranyként, s egyre erősebb lett az illatuk, még annál is erősebb, mint a hegyen volt, a szakadékban valamikor. Lépésről lépésre, darabról darabra építette nagy művét, ahogy a tenger lök hullámot hullám után a partra, és beáll a fagy, s a hullámok megmerednek és mozdulatlanná dermednek, akár a templombolt falának mozaikján, dermedten ugyan, de maradandón. Dermedt volt a bokor is, de maradandó; nem cibálhatta szél. Megtartotta alakját, az emlékezettől megrajzolt minta erős láncai alá lakatolva, s a fogolynak csaknem sikerült megalkotnia művét.
Századszor, ezredszer, de most utolszor.
Amikor az odú sötétje közelebb lépett hozzá, testközelbe, mellét és tagjait a fogoly mellének s tagjainak nyomva, ráhajolva, ráfeküdve, ráfonódva, akkor még láthatta, hogyan süllyednek az utolsó virágok bele a falba. Szertefoszlott a kép.
Ekkor már évek múltak el a kintiek idejéből. Amit addig csak gondolt, amire emlékezett, emlékeinek, ismereteinek teljes rakománya, melyet magával hozott ebbe az odúba, kiteregetve őket maga előtt, ahogy egy kincskereső vagy koldus teríti este maga elé, amit talált vagy könyörületből kapott és lelt a gazdagok házai előtt, vagy kapart ki a földből – mindezt elvesztette első nehéz hónapjai alatt annak az időnek, mellyel odakint számolnak s használnak. Halász volt; ült a szürkületben, hálóját teregetve: a háló üres, halai sehol, leszáll rá a sötét. Ebben a sötétben, kegyes, ütlegektől, kihallgatástól mentes sötétben, a mély tömlöcbe vetett ember felszabadult és felszabadító sötétjében, mely oly sötét, hogy néha még a fájdalom sem találja meg benne – ebben pihenés volt. Ebből a pihenésből várakozás merült fel. Először a megszokott s mégis mindig új várakozás a fatálra, s hogy egészen elmúljon a viszketés, a sajgás, simán beburkolja a bőr, ne nyilalljanak sebei. Ez volt az élet vagy a lét közvetlen célja. Ezt egy másik várakozás követte, magával hozva annak biztos tudatát, hogy valami más fog bekövetkezni; azt a feltevést, gyanút, mely nem remény, nem kétségbeesés, hanem várakozás. Majd a kutatás a sötétben, élet után, valami élő után. Fény, képek és illatok után – s a bűzzé sűrűsödő test- és fogolyszag nyomában édes illat szállt fel: megragadta, nem hagyta elillanni a rekettyeillatot. Az volt még a jó idő, mondta fennhangon vagy suttogta nesztelenül, amikor nem tágított körülötte a sötét, és behunyt szeme nem látta a képet ott, ahol a fal volt.
Vajon elpusztult-e a rekettyebokor, ráunt-e a fogolyra, játszva vele, akár egy kisgyerekkel; tréfából, vagy pusztulása folytán saját kísértetévé válva? Egyszer még megjelent abban a valamiben, ami nap vagy éjszaka. Látta körvonalait, ágbogait, száraz kóróhoz hasonlóan nyúlva fel elszáradt tövéről: egy rekettyebokor virágtalan, illat nélküli csontvázát, monumentális vázát valaminek, mely hosszú ideje sírban nyugszik, s most egy pillanatra kihantolják. Homályosan látta a sötétség falán, amikor erősen behunyta a szemét.
És megértette, teljesen, világosan, hogy a várakozási idő lejáróban, s hogy nemsokára másvalami lesz.
Megtagadta az Istent.
Suttogva és fennszóval megtagadta Isten jóságát.
Megtagadta a királyt.
Belesúgta a sötétbe, hogy mélyen gyászolja Hardradot, akit nem is ismert, Theudaldot pedig jó barátjaként, egyetlen testvéreként szereti, más testvért rajta kívül, e büszke, bátor Theudald nevű férfin kívül nem ismer.
Mégis megpróbálta marasztalni a falon ezt a vázat, a fény nem létező délibábját.
Tudta, hogy szét fog pattanni; hogy elpattan a fény, s el is pattant.
Négyszögű nyílás tárult fel a helyén; nem a foglár ajtaja, hanem egy másik: a kapu le a mélybe. Láncai lehullottak, anélkül, hogy leváltak volna a falról. Senki nem oldotta le láncait. Rajta maradtak bokáján és csuklóján, de hosszabbak lettek. Nem vesztették súlyukat: ereje lett nagyobb, hogy elbírja őket. Megcsörrentek rajta, amikor felállt, s megindult a kapu felé.
Gunderic figyelt.
Ercanbald fattyú uram szomjasan itta a messze földön híres bort, s nem bánta, ha fejébe száll, most, hogy távol az udvar. Éhesen ette a messze földön híres ételeket, s a falatok és kortyok között beszélt-beszélt: amennyi bor be, annyi locsogás ki. Szeme kimeredt, ide-oda forgott magasra vont szemöldöke alatt, elragadtatott pillantásokat vetve kupára, tálra és Landoalda asszonyra; foga, pompás fattyúfogazata meg-megvillant.
Gunderic hallgatta.
Beszélj csak, gondolta a várúr, férj és hivatásos megfigyelő; vágd csak magad alatt a fát. Rajta, rajta. Csak permetezzen a locsogás pletykája, hencegése. Udvarias felfuvalkodása majd csak szép csendesen megtalálja az utat az udvarba visszafelé, érdemes odafigyelni. Ismerjük az utakat. Vannak ott elegen, akik továbbítják a legmagasabb helyekre mindazt a felgyülemlett, félig-meddig eltitkolt szóbeszédet, mely az országban kering. Én hallgatlak. Te csak beszélj, fattyú uram. Tréfálj csak kegyes Urunkkal, óvatosan összeválogatott szavakkal; úgy jutnak azok tovább, ahogy gondoltad őket. Célba érnek.
Mi ez az Ercanbald az udvarban? Valódi vagy csak állítólagos fattyú, akit mindenki utál, mert a fattyúság dicsfénye, mely nevét övezi, eszénél több hatalmat és jóságánál mindenképpen nagyobb hatalmat ad neki? Nagy kék, véreres szeméből igyekezett uralkodóilag pillogatni. Akármennyire hasonlít is a szeme a királyéhoz, azért még elveszítheti, egyiket, sőt akár mind a kettőt is. Beszélj csak, gondolta magában Gunderic. Figyelünk, emlékezünk.
Landoalda egyenes háttal ült székében, s vagy odafigyelt vagy nem. Merev ujja magáról megfeledkezve mutatott a fattyúra. A fattyú meg kacsingatott és forgatta a szemét. Elveszítheti az egyiket, el mind a kettőt, sőt annál is többet, ha azt gondolja, hogy fattyúsága miatt játszhat ja az urat egy távoli várban. Ha megfeledkezik a kegyes Urunk küldötteire vonatkozó rendelkezésekről, éjjel bekopogtat a háziasszony ajtaján és be is jut, akkor nagy esélyei vannak rá, hogy ő is úgy járjon, mint Agibert egy ilyen éjjeli látogatáskor. Aki nemcsak fél szemét hagyta ott, hanem azt a képességét is, hogy asszonnyal valaha férfiöröme lehessen, s most Istennek és prédikációkban meg írásokban rejlő tanulságoknak szentelheti éjszakáit és nappalait. Mintha még az étel is jobban esett volna Gundericnek erre a gondolatra.
Figyelme mindenre kiterjedt. Meg kell hagyni: egyenesen ül, mint mindig; akarata az van, gondolta Landoaldáról. Karcsú nyaka mintha még inkább meginasodott volna. Úgy emelkedik magasba, mint valami madár nyaka. Ragadozó madár: zsákmányt kereső sas. Pillanatnyi büszkeséget érzett miatta. Meglehet, hogy olykor-olykor buzdítóan mosolyog vagy pillant Ercanbaldra. De csak módjával, asszonyi okossággal, nem pazarolva. El nem utasítja, de a távolságot megtartja: ő a várúrnő, Gunderic úr hitvese. A fattyú csak értse, ahogy akarja a gőzös fejével. Velem nem sokat törődik a kegyes uraság, gondolta gyűlölködve Gunderic. Elfelejti, ki itt a háziúr. De majd lesz gondom rá, hogy ne felejtsenek el a saját asztalomnál. Nem szeretnék a bőrében lenni, még ha fattyú is, vagy annak képzeli magát. Landoaldáéban sem, gondolta megújuló keserűséggel. Rám se néz. A másikat nézegeti, azt, odalentről. Nézze csak, míg bele nem fárad. Ezt! Egy Lupigis – és még ezek volnának olyan kemény fából faragva, olyan okosok!
A szabadon bocsátott fogoly csak tömte magába az ételt, nem nézve senkire, semmire. Egy éhes férfi, befalazva önmagába; habzsol, mintha nem lett volna falat a szájában a minden tekintetben emlékezésre méltó 776. év óta. Vagy inkább feledésre? Ki tudja? Mintha nem volna normális. Alighanem mind ilyen lesz, ha soká ül a hűvösön. Nem könnyű elütni az éhüket, ha olyan sokáig voltak egyedül. Ezt se fogadnám fel kosztosomnak, gondolta magában Gunderic úr, óvatos, érzékeny foggal rágcsálva egy szárnyascombot, hogy mindenki lássa, milyen óvatosnak kell lennie ételben-italban. Kiszámítottan nyögött is egyet, de Ercanbald rá se hederített, még csak a fejét se fordította oda a nyögésre.
Landoalda levette szemét a volt fogolyról, s így szólt:
– Remélem, kellemes volt az utazás, Ercanbald uram?
Ugyanezt mondja minden idejövőnek, gondolta magában Gunderic. Kitalálhatna már valami mást. Például, hogy megmondja az igazat: Remélem, kellemetlen volt az utazás, fáradságos és minden tekintetben untató, te szemét fattyú. Alig állta meg, hogy el ne vigyorodjon, de észbe kapott, s a vigyort köszvényes, hascsikarásos fintorrá módosította. Ügyet se vetettek rá.
Landoalda tekintete visszatért a másik férfira. Warnefrit Lupigis horkant egyet, s tovább rágott rossz fogaival. A zápfogai mintha még leginkább megállták volna a próbát. Szárnyascsont roppant, a lottyadt száj velőt szürcsölt, a férfialak csámcsogva görnyedt a tányér fölé; koponyája még mindig hullaszínű, holott már jó ideje kinn tartózkodott a szabad levegőn.
Ercanbald uram megszólalt:
– Igen, kegyes hölgyem; az idő olyan szép, s mi nem sietünk. Warnefrit Lupigis úr nyugodt természet; nem akarja végigrohanni az utat.
Gunderic mintha villanást vett volna észre a szabadon bocsátott fogoly szemében, mely most csak félig volt nyitva az evés gyönyörűségében. Talán nem veszett ki belőle az értelem utolsó szikrája is.
Gunderic közbeszólt:
– De Warnefrit úr előtt még hosszú út áll, mielőtt viszontlátná háza népét.
Milyen furcsa Landoalda szeme; zavarodott, az kétségtelen: de az a pára...
– Elég messze van Forojuli – mondta hangosabban Gunderic.
Warnefrit erre hirtelen gyorsan fölkapta a fejét. Belenézett Landoalda arcába, sőt egyenesen a testébe, gondolta magában Gunderic. Tágra nyíló szemek egyetlen villanása az asszonyra; látó szemeké. Gundericet rémület fogta el.
Éppen ez! – gondolta magában.
Az asszony arca elváltozott. A sápadtság egészen áttör a pirosítóján, gondolta Gunderic.
Ercanbald ivott, locsogott, mosolygott, fogat villogtatott, jól érezte magát, s egyre fokozódott jóindulata.
– Meg kellene mutatnia magát olykor az udvarban, kegyes hölgyem – mondta, s még a háziúrnak is kijutott mosolyából. – Gunderic uramat is nagyon ritkán látni.
– Oly jól megvagyok hitvesemmel a mi kis fészkünkben itt – mondta Gunderic. – Már amikor nagy néha itthon maradhatok, hogy nyugalomban egészségem ápolásának szenteljem magam.
Ercanbald érdeklődése a háziúr iránt csupán futólagos volt. Ügyet se vetett Gunderic szavaira, hanem Landoalda szemét kereste egészen radberti pillantással.
– Néha azért mégiscsak elég egyedül érezheti magát itt, asszonyom.
– Soha nem vagyok egyedül – felelt az asszony, rá se nézve. A másik férfit figyelte. Szemében csillogás, de nem gonosz, vad vagy eszeveszett. Könny csakugyan, gondolta ámulva Gunderic, s szinte meghatódott, de nem túlságosan. Milyen okosan viselkedik most; ráismerni se lehet.
A szabadon bocsátott fogoly tovább lakmározott, szomjasan, nagy kortyokban szürcsölve kupájából a piros szederlevet. Zsír és kenyérmorzsa vastag, szürke ajkán és tunya szája szögletében.
Gunderic csak azt várta, hogy történjen valami Landoaldával. Félt is ettől, kívánta is: hadd lássa a fattyú meg az a másik, milyen az, amikor elszabadul a pokol. Be szokott az ilyesmi következni, ha vendég van, s az asszony bort iszik. Néha olyan szép, mint valaha, Radbert idején; frissen cseng a hangja, szinte vidáman, s oly lágy minden mozdulata. Néha összeszűkül a szeme, szúróssá, élessé válik a pillantása. Most mind csüggedtebbnek látszott; tovább ült az asztalnál, mégis beleveszve a távol idegenbe. Néha megtörtént, hogy felkapott valamit az asztalról: tálat, boroskancsót, valamelyik fogást, s odavágta: bele a tűzbe, a padlóra, a vendégek közül valakihez vagy az urához. Temperamentumos, tüzes természetű, mondta némely vendég. Gundericet most nyugodtsága, nyugodt méltósága rémítette meg.
Gunderic újból megpróbálta Ercanbald figyelmét Gundericre terelni, legfőképp a Gunderic-féle nyavalyákra.
– Most igazán jó lett volna, ha egészséges vagyok – mondta neki. – Most volna jó lóra ülni. Vadászatot rendeznék számodra, Ercanbald uram. Csak úgy nyüzsög az erdőben meg a hegyen mindenféle vad.
– Bár volna rá időm! – felelte Ercanbald, váratlanul barátságosan villantva meg fogsorát. – Rád nem is volna szükség; vadászni úgy is tudok. Máskülönben is: holnap kora reggel útnak kell indulnod Warnefrit Lupigis barátunkkal, kedves Gundericem.
Nehéz lett volna eldönteni, gúnyolódik-e, vagy csak a bor szól belőle; csak úgy öntötte magába a bort. Talán egy kicsit erélyesebb hangot kellene megütni, gondolta magában Gunderic.
– Persze – vágott bele – te is parancsot teljesítesz. Mégpedig oly gyorsan, amint csak lehet. Én, ha nem volnék ilyen rozoga állapotban, még az éjjel útnak indulnék, vagy nyomban ma este. Tudom jól, hogy elveszíti türelmét kegyes Urunk, ha valaki húz-halaszt valami sürgős ügyet. És ha valami váratlan akadály merül fel utadon? És kegyes Urunk őrizet alá helyeztet, például Totonisvillában a föld alá – mármint ha túl sokáig errefelé időzöl... No, ilyet persze nem tesz kegyes Urunk, veled különösen nem! Csak átfutott a fejemen a gondolat: egy engedelmes szolga gondolata.
Úgy gondolta, gúnyos szavaival nem lépte át a határt, nem fejezte ki magát túl durván vagy túl nyíltan.
Ercanbald most figyelmesebben nézett rá. A szája mosolygott, foga elővillant, de szeme összeszűkült s pillantása szúrós lett.
– Nem mindenkit fenyeget olyan veszély – mondta –, hogy arra a sorsra jut, mint ami épp most érte Warnefrit öccsét. Az egyik testvér ki, a másik be. De hisz te magad voltál, aki egy-két szót kegyes Urunk fülébe ügyeskedtél. Innen egy kicsit, onnan egy kicsit. Aztán egyszer csak odabenn csücsül.
Hangosan, élesen kérdezte az asszony:
– Kicsoda?
– Johannes Lupigis, ennek a Warnefritnek az öccse, akit pincébe dugtak Totonisvillában, épp amikor eljött ezért a másikért. Azt hittem, tud róla, kegyes asszonyom. Hát Gunderic nem...
Az asszony ujja felmeredt, Landoalda vadul felpattant, s ezúttal is történt valami: feldőlt egy boroskancsó s kiömlött a bor. Az asszony karjait előrenyújtva sietett az ajtó felé, mintegy ködben, sötétben tapogatózva. Ercanbald szája tátva maradt a csodálkozástól, de máris gyorsan felállt, Gunderic is, de neki hirtelen eszébe jutott, hogy beteg és magatehetetlen, úgyhogy nyögve visszaroskadt a székbe.
– Ne törődj vele! – kiáltotta oda Ercanbaldnak. – Érzékeny egy kicsit a feleségem.
Ercanbald kirohant az asszony után – többet adhatna a méltóságára, gondolta Gunderic. Nyugalmat erőltetve a helyén maradt. Összenéztek Warnefrittel. Warnefrit tekintete nyílt volt és értelmes; szája erélyesebb, nem oly tehetetlen, mint az imént, s nem tátja olyan ügyefogyottan. Keze ökölbe szorult, erőtől duzzadt. Most végez velem, gondolta Gunderic, újból felemelkedve; önuralma elhagyta, egyik mankóját magasra emelte, védekezésre készen, hogy lesújtson, betörje a nagy langaléta koponyáját.
A szabadon bocsátott fogoly szeme villogott és szikrázott, de nyomban ki is aludt, s visszanyerte iménti kifejezését. Állkapcsa megmozdult; rángott tovább.
– A vacsora véget ért! – mondta mankóira támaszkodva Gunderic.
Warnefrit lenyelte az ételt, s a feldőlt kancsóra meg az abrosz nagy, vörös foltjára sandított. Lassan kiszürcsölte kupájából a szederlevet, majd engedelmesen feltápászkodva Ercanbald után cammogott. Gunderic követte.
Gunderic megállt a nagyteremben. Az asszony most ráripakodott Inigardára; egy ajtó csapódott be nagy csattanással. Düh és gyűlölet szele, vagy ki tudja, miféle szélroham söpört végig az egész váron; a vár urának az volt az érzése, olyan erővel, hogy a falon égő gyertyák s a lépcsőház boltívei alatti lámpás szinte kifullad. Minden erejét megfeszítve, köszvénytől nyögdécselve vonszolta fel magát a lépcsőn; kín volt neki minden egyes lépés. Ercanbald lábát terpesztve állt a folyosón, s csodálkozva, de kíváncsian lesett az asszony ajtaja felé. A szabadon bocsátott fogoly mögötte helyezkedett el, bárgyún figyelve ugyanarra. Szeme bambán hunyorgott – vajon bamba volt-e csakugyan? –, talán az álmosságtól vagy a jóllakottságtól, esetleg egyéb, számára szokatlan érzelmektől és helyzetektől. Most már ő is veszélyes, gondolta magában Gunderic.
– Nyugodalmas jó éjszakát, uraim – mondta, elhaladva előttük a hálószobájához vezető keserves úton.
Ercanbald feléje sem fordulva válaszolta:
– Eredj lefeküdni! Úgy értem, Warnefrit!
Gunderic tétovázott, de semmi különös nem jutott az eszébe, legalábbis semmi olyasmi, ami változtathatott volna a dolgokon. Bebicegett a szobájába a hátuk mögött.
A cseléd lámpát tett az asztalára. Dühösen az ágyára dobta a mankókat, s az ablakhoz lépett. A felvonóhíd felhúzva; meglátszik, hogy a várban helyreállt a rend. Odakinn sötét éjszaka. A szigeti bástyánál odalenn fénypontok ingadozása. Fény mozgott kinn a tavon is, ahol a Rhodanus lép ki belőle. Csónakba ültetni őket, s ki velük. Vízbe borítani, gondolta. Jó messze a parttól; de hátha jól úsznak.
A folyosón ajtók nyílása-csukódása. A szomszéd szobából behallatszott Ercanbald jövés-menése. Akár egy fogoly, gondolta Gunderic. Landoalda foglya. Azzá válik némelyikük. Az lett belőlem is. Szabadulnom kell. Csónakba tenni. Ki a folyóra. Mint a gyerekekkel történt. Egy sötét éjszakán, amikor nem süt a hold. Hogy önként vízbe ölje magát. De aztán? Élet lesz az nekem?
Az éjszaka sokáig feküdt álmatlanul, hallgatózva. Hol a köszvény hasított belé, hol a gyomra kínozta. Két ízben hallotta, hogy oson ki szobájából Ercanbald az asszony ajtaja felé, s kopogtat rajta, először óvatosan, majd erélyesebben. De az ajtó zárva maradt.
Egyszer ki is lesett Gunderic az ajtórésen. Nem sokat látott; a lépcsőházban már alig égett a lámpás. Egy alak állt Landoalda ajtaja előtt. A kiszabadult fogoly. Talán már régen ott ácsorgott és csak várt. Karja bénán lógott; nagy, esetlen teste szinte meg se mozdult. Talán hallotta az asszony lépéseit odabenn, a suttogását, a lélegzetvételét. Amikor előrehajolt, olyan volt, mint egy óriás majom. A közben szinte egészen kialudt lámpa fényében láthatta Gunderic, hogy az ajtóhoz támasztja a homlokát, így állt egy rövid ideig, teljesen mozdulatlanul, aztán visszacammogott a szobájába.
Jó időbe telt, míg a várúr másnap reggel felkászlódott a nyeregbe; gyötrelmeinek színjátékát mutatta be, amit a közönség nagyon élvezett, bár könnyekig senki meg nem hatódott tőle.
A várúr hagyta, hogy Amilbert előtte lovagoljon ki a várkapun a szabadon bocsátott fogollyal, miközben ő maga hátramaradva úgy tett, mintha mankóival vesződne, melyeket szíjjal erősített maga elé a nyeregbe. Nem valami célszerű foglalatosság, de valamelyes hatása talán lehet csatlósokra, szolgákra, cselédekre, akik még később tanúk lehetnek az ügyben, igazolva, hogy a kérdéses időben beteg és siralmas állapotban volt. Ercanbald kijött a lépcsőre. Azt mondta, úgy döntött, a délelőtt folyamán később indul útnak. Vagy marad még egy napot, hogy vadásszon – ha már olyan jók errefelé a vadászterületek. Talán nem is ártana kegyes Urunk számára szemügyre venni egy kicsit az erdőt, jelentette ki, megcsillantva fogait.
– Akkor hát jó vadászatot, Ercanbald uram – mondta a reggeli napba hunyorogva Gunderic.
Vadássz csak, míg bele nem szakadsz, te Sátán vizslája, gondolta magában. Akár ejtesz vadat, akár nem, mindenképp a vesztedbe rohansz.
– Még ez a kiküldetés, s aztán jó darabig nem ülök lóra – mondta hangosan. – Amilyen kimerült és beteg vagyok.
– Szerencsés utat – mondta Ercanbald. Fogsora újból elővillant, megmutatva fattyúvicsorgását. – Légy tekintettel védencedre. Nem szabad erőltetni. Jó egészségben kell hazaérnie, ez kegyes Urunk parancsa.
– Mint rendesen, most is megteszem, ami tőlem telik, jóllehet beteg vagyok – mondta Gunderic. Aztán átlovagolt a vár udvarán, majd eltűnt a kapubolt alatt.
A felvonóhídnál megállt és visszafordult a nyeregben. Megint a köszvény. A gyomra is kezdi újra, a szíve is ugrabugrál, ocsmány az egész világ. Legszívesebben elbőgte, elordította volna magát, vagy felgyújtott volna valamit.
Az asszony odafenn állt az ablakában; keze a rács rúdjait markolja, kendőzetlen arca a rudak között. Mint egy festmény egy templomban, melyet a Pokol mélyébe süllyesztettek, hogy legyen, ami díszíti a Pokol bugyrait. Amilbert meg a szabadon bocsátott a várárok túlsó partján várakozott. Warnefrit arca az asszony ablakát kereste, élő arc: Gunderic ismét megrémült tőle. Landoalda meg bámul vissza rá, gondolta magában. Bámul utána. De nem lesz senkié. Senki nem kapja meg soha többé. Ha Amilbert végrehajtotta, amit parancsoltam a reggeli italról meg a csöppekről.
Ercanbald! – gondolta magában. Remélem, megpróbál erőszakot tenni rajta, ha Landoalda még megéri. Engem félretol útjából, de van, aki tanúskodik, s mind tudja, mi a dolga. Akkor neked befellegzett, Ercanbald úr, kegyes uram, akár a király fattya vagy, akár nem.
A felvonóhídon túl, a kitatarozott sáncról, mely kutatói fáradalmainak díja volt, ismét visszafordult a nyeregben. Az asszony még most is az ablakban állt. Ercanbald pedig alighanem épp most megy vagy szalad a folyosón az ajtaja felé. Hogy megrázza, megdöngesse, kiparancsolja az asszonyt, vagy magát parancsolja be hozzá. Igazán remélem, megpróbál erőszakot tenni rajta, gondolta Gunderic. Már ha Amilbertnek nem volt alkalma végrehajtani a megbízást. Igen, szívemből remélem, az Atya, Fiú és a Szentlélek Isten nevében. Szívemből remélem, az Ördög nevében.
Gunderic köszvénye és gyomorfájása ellenére is elmosolyodott. Eszébe jutott az a régi, szép éjszaka, amikor feltépte az asszonyt. Az érintetlen szűzlány-testet. Azért mégiscsak én voltam az első. Akárki jött is utánam. Az enyém ő, örökre. Jöhet utánam akárki. Az enyém.
Műve egyik hosszú ideig titkolt fejezetében azt írja Johannes Lupigis, hogy annak az időnek a vége felé, melyet Totonisvillában töltött Harmolt őrizete alatt
„...különös módon megkísértett az Alvilág, amikor rekettyebokrom mindörökre elenyészett, én meg kivonultam azon az új kapun, mely váratlanul, vagyis régóta vártan nyílott meg előttem. Tudtam, hogy az Alvilág kapuja, s hogy számomra akkor csak az van nyitva. Meg kell vallanom, hogy akkori kétségbeesésem és keserűségem idején, és kilátástalan lelki némaságomban mintha vágytam volna ez után.
Megengedhetetlen, keserű érzelmeim szinte már az őrületig fokozódtak, s arra csábítottak, adjam fel Istenbe és az isteni gondviselésbe vetett bizalmamat, írások tanúsága és elbeszélések szerint sok más ember is kiállt efféle kínzó próbatételt az idők folyamán: még szentek is.
A kísértő arra csábított, hogy megvetést tanúsítsak Isten, az Ő szent Fia és Fiának szent Anyja iránt, becsméreljem az Anyaszentegyházat és vezetőit, sőt bizonyos mértékben még kegyes Urunkat, a királyt és későbbi császárt is. Bizalmas beszélgetésekben s az alkalomnak megfelelő szófűzéssel minderről beszéltem is kegyes Urunkkal. A kísértő a világ minden gyönyörűségével és élvezetével csábítgatott, és mégsem értett meg. Sőt még én magam is megkísértettem: akkora erőm volt. Hogy eredményesen-e, ma már nem tudom megállapítani.”
Felállt a tömlöcodú padlójáról, s állva tudott maradni: rég nem érte ekkora öröm. Járni tudott. Láncai nyúltak, egyre hosszabbak lettek, ő meg a szobán áthaladva egy kivilágított kapu felé tartott, melynek azelőtt nyoma sem volt. Nem a szabadonbocsátottak kapuja tehát. Az sem, amelyiken át megtöltik a fogoly fatálkáját és vizeskancsóját, s amelyen bevilágít a porkoláb, hogy ellenőrizze, étel-italra szoruló élőlény van-e odabenn, vagy csupán hulla, melyet el kell távolítani, hogy keresztény módon eltemessék. Nem; más kapu nyílott meg abban a falban, ahol Johannes Lupigis valamikor, beteges vízióiban, ragyogó rekettyebokrot látott, sőt még a bokor illatát is érezte.
Ezen a kapun haladt át. Lejtős folyosóra jutott, melyet vörös fény világított be, mint éjjeli tűzvész. Láncai csörögtek körülötte. Nem szakadtak ki a falból, de minden lépésére hosszabbra nyúltak. Mintha a súlyuk is csökkent volna: könnyebb volt őket hordani. Messziről zene szólt. A folyosó az Alvilág egyik termébe torkollott. Amikor belépett, szép ruhájú, hajlongó szolgák fogadták. Gazdagon terített asztalhoz vezették, melyen egymást érte a kitűnő ételekkel töltött sok tál és tányér, s egy magas támlájú székhez vezették, drágakövekkel ékes trónushoz, majd ezüst-arany kupákat és nemes formájú boroskancsókat tettek eléje. A zenészek muzsikája úgy cirógatta a fülét, mintha szent himnuszokat hallana, bár erről szó sem volt. Csupa csábos hang; soha még nem élvezett ehhez foghatóan mezítelen vagy nyíltan izgató és simogató zenét. Alázatos étekfogók és pohárnokok kitűnően sült halat, csodálatosan elkészített vadpecsenyét és válogatottnál válogatottabb csemegéket szolgáltak fel neki; később különösen élesen emlékezett egy tört dióval megszórt mézeskalácsfélére. Jó étvággyal, jókedvűen evett, sőt szinte mohón, de azért közben nézelődött maga körül. Fiatal, szép és jó alakú nők álltak, vagy párnákra támaszkodva, vagy szőnyegeken elnyúlva hevertek a falak mentén hiányos öltözékben vagy egészen ruhátlanul. Mintha vadvirágok, nemes rózsák és izgató ázsiai parfümök csiklandozták volna az orrát. Az asszonyok kék, barna vagy fekete szeme követte minden mozdulatát, várva, hogy szóljon, mosolyogjon, odakiáltson nekik; várták parancsát. Egyetlen vendégként ült a házigazda oldalán. A Gonosz asztalánál ült, az kísértette.
Az Ördög arcát teljesen bevilágította a nagy tűzhely vörös fénye. Ez alkalomra egy keresztény szász nemes úr külsejét öltötte magára, akit Johannes Lupigis egyszer Aquisgranumban látott futólag a palotában: ruhája, mozdulatai, hangja ugyanaz. A vendégéhez fordult, s az asztalra és az alvilági teremre mutatva így szólt:
– Mindez a tiéd. Az asztal örök időkre terítve. Amit itt látsz, mind örök időkre szól.
Újabb fogásokat tettek az asztalra. A fiatal nők megmozdultak: helyzetet változtattak, és Johannes Lupigis a parfümökön át megérezte friss asszonyillatukat.
– Nincs szükségem rá – mondta a fiatal korában betanult s már azelőtt is alkalmazott szavakat, de szívében hamisság volt.
– Már a tiéd is – mondta a. Gonosz. – Mindaz a jó, amit most eszel és iszol, már az ínyedé. Amit a szemed kíván, a szemedé; s a szemedben a kívánság. Hiába hitegeted magad: mindez a tiéd.
Johannes Lupigis ki akarta tapasztalni a kísértő szándékait, belelátni terveibe, hogy minél jobban megállja a próbát, ezért ezt kérdezte:
– Mit kívánsz cserébe?
– Semmit – felelte házigazdája. – Ami jó csak van a világon, azt kívánom neked, s neked is adhatom.
Erre azt felelte a vendég, hogy megtanulta: az Ördög a világon minden embernek csak vesztét kívánja.
– Következésképp nekem is – mondta. – Mivelhogy te a kutatások tanúsága és a Szentírás magyarázata értelmében egy Égből kitaszított angyal vagy, azaz Lucifer, vagy másképpen a Sátán.
Az Ördög szomorú pillantást vetett rá.
– Kitaszított vagyok, igen. De ez még nem jelenti azt, hogy gonosz is. Mit tudsz te az én szenvedéseimről? Mit tudsz a Mennyei Magasság csatáiról? Mit tudod, van-e ott kínzókamra vagy nincs? Vannak-e láncok és falak?
– Én a Szentírásban hiszek – felelte Johannes Lupigis.
A Gonosz mosolyából nem tűnt el a mélabú.
– Igen, kitaszított vagyok – ismételte. – De ez a kitaszítottság nem egyértelmű azzal, hogy gonosz vagyok. Te is kitaszított vagy. Kitaszítottak a holdról, eltüntettek a föld színéről, a mélyébe süllyesztettek: egy föld alatti pinceodú a tanyád. Az Alvilág lakója vagy, akárcsak én.
– Szabadulásra várok – válaszolta a vendég.
– Nem – mondta házigazdája –, már nem is vársz rá. Azért ülsz most itt mellettem.
– Ha nem várok is rá, Isten jóságában azért továbbra is bízom.
– Már nem. Téged mindenki elfelejtett.
– Nem felejtett el mindenki. Vannak, akiknek mindennap eszébe jutok.
– Az Isten elfelejtett – mondta a Gonosz.
Johannes Lupigis felelt neki, mondván:
– Erre nem válaszolok. Istent senki nem ismeri. Én bízom benne.
– Örülök, hogy hazudni tudsz – mondta az Ördög gonosz méltánylással.
Tovább folyt a vacsora. Johannes Lupigis ismét éhesnek érezte magát. Kezén-lábán zörgött a lánc, de nem zavarta. Mintha végtelen hosszú lett volna: nem feszült meg, s oly könnyű volt, mintha vászonszalag volna. A zene lágyan zsongott a fülében.
– Elfelejtett az Isten – ismételte nyájasan a Gonosz. Elfeledtek az emberek is, a hatalmasok. Isten azt akarja, hogy elfelejtsék létezésedet. Az Isten ilyen.
– Sokan gondolnak rám – mondta Johannes Lupigis.
– Előfordulhat, hogy a jelentéktelenebbje gondol rád olykor-olykor – mondta a Kísértő. – De nem éjjel-nappal; nem mindig, amikor azt hiszed. Épp most talán nem gondol rád senki.
– Sokan gondolnak rám és beszélnek rólam – felelte a megkísértett. – Tudom, így kell hogy legyen. Az emberek ilyenek.
– Jó, jó – mondta a Gonosz –, nem fogok veled összeveszni ilyen kicsiségeken. Van talán egy-kettő, aki így beszél: Vajon mi van vele, ha él? Néhányan kívánják kiszabadulásodat, de nem minden pillanatban. Te talán minden pillanatban gondoltál mások kiszabadulására, amikor te szabad voltál? Az apádéra, a bátyádéra? Szüntelenül az járt az eszedben: Vajon mi van velük épp most, amikor én szabad vagyok, eszem vagy puha ágyban fekszem? Amikor celládban ülve olvasgattál, Beneventumban vagy Forojuliban nem gondolkoztál-e így: Talán a legjobb volna, ha apám és Warnefrit már nem élne – mármint nekik a legjobb? Talán eszedbe jutottak, de nem olyan gyakran, mint hiszed. Mit gondolsz, te milyen gyakran jutsz a mások eszébe? Eleinte talán még megesett, talán állandóan is, minden áldott nap. Később meg csak úgy futólag jutottál az eszünkbe. Nem így van?
A vendég nem válaszolt.
A Kísértő folytatta:
– Tudod, hogy elfeledtek; nagyrészt elfeledtek. Még Isten vagy én sem járunk mindig az emberek eszében, pedig mi végül is főszereplők vagyunk. A pinceodúban eltöltött idő fele részében, sőt szinte egészében alig-alig gondolt rád valaki. Néha-néha véletlenül eszébe jutsz valakinek, s még csak nem is mindig sajnálnak, becsülnek, vágynak utánad, hanem olykor utálnak, sőt gyűlölnek is. És nyomban el is felejtenek megint. A feledés honában vagy. Jelenleg valószínűleg egyedül én gondolok rád: mellettem ülsz, megfoghatom a könyököd. Nem is érzed rosszul magad a lakomámon.
Nem kapott választ.
– Kiszabadíthatlak – mondta a Kísértő.
Johannes Lupigis nem tudta, mit feleljen. Védekeznem kell, gondolta magában. Fel kell vennem a harcot vele. Mindenki így tesz, akit megkísért, mint engem. Van, aki győz. Oda vagyok láncolva birodalmához, még könnyű láncot hordok az Alvilágban. Kard a szava. Kiveszem kardját a kezéből, s őt vágom le vele.
És Johannes Lupigis megkísértette a Kísértőt:
– Mi kell neked? A lelkem? Hisz már alig van bennem lélek. Gúzsba kötött testben csipogó, repedő valami: már csak ennyi a lelkem. Nevezd léleknek; nevezzük így. Ha neked adom a lelkem, leborulsz-e előttem, hogy imádjál?
– Nem kérek tőled semmit – mondta a Kísértő. – Hidd el nekem. Csupán jó tanácsot akarok adni, kedves barátom; ennyi az egész.
Ám Johannes Lupigis tovább kísértette, mondván:
– Ha örök rabságra adom nálad emberlelkemet, megölöd-e a királyt?
A Gonosz lehajtotta a fejét; kezét az asztal szélére tette, összekulcsolva, mintha imádkozna. Kísértésbe esett! – gondolta Johannes Lupigis, örömmel és megrémülve, a rémület örömével. Hatalmasnak érezte magát: erő áramlott fel mellkasából, erő feszült a szeme mögött. Most erő van a szememben: királyi a pillantásom, hatalmas vagyok, egyszer még királyi méltóságra emelnek. Királyi módon tiszta, egészséges és erős leszek életem hátralévő idejében. Szavam célba talál, szavam kardja éles és mély sebet ejt.
– Jóvoltomból új, nagy és gonosz alkalomhoz jutsz – folytatta. – Te magányos, magadra maradt, agyondolgozott Kísértő. Te néhai Kísértő. Oly közel kerülsz az emberléthez, hogy gonosz tettre csábulsz.
A Gonosz feltekintett, Johannes Lupigis szemébe nézett, vesébe ható pillantással. Johannes nyomban megértette, hogy vesztett.
– Én kiszabadíthatlak, Johannesem – mondta a Gonosz. – Megadhatok neked minden szabadságot, ami csak elképzelhető, Johanniperto. Minden szabadságot, amire egy embernek a mi felvilágosult időnkben szüksége van, Perto, kisfiam.
Johannes Lupigis elfordította arcát, kezét összekulcsolva az asztal szélére tette s meredten bámulta.
– Elintézhetem, hogy legyen belőle valami – mondta a Gonosz. – Mert most egy elfeledett senki vagy. Hivatalt adhatok neked. Például a király titoknokává tehetlek.
– Nem! – kiáltotta a forojuli és Utina hegyvidéki Johannes Lupigis.
– Tekints körül, Johannesem.
Mozgás a teremben; asszonyok mozdulatai. Mozdulatok torlódó illatárja. Johannes Lupigis feltekintett. Látta, hogy a nők némelyike azokra hasonlít, akikkel valamikor találkozott és akiket fiatal szíve úgy szeretett; szerette őket s vágyott rájuk még börtöne sötétjében is. Nem tudta a nevüket. De gyönyörű és csábos volt a kép és minden mozdulat. Leplezetlenül feltárták előtte meztelenségüket, vagy lágyan, lágy kézzel leplezték mellüket és ölüket. Magában azt mondta, hogy undorító a látvány, s a Kísértő kontár munkát végez ilyen gyermeteg fogásokkal, melyek hatástalanul pattannak vissza róla; hogy csömörletesnek és erőtlennek tartja őket, s hogy tudja, hogy nem mond igazat. Éhsége ugyanakkor még tovább fokozódott; újra enni kezdett, s az ételek és borok íze még az előbbinél is kitűnőbb volt. Teli szájjal, bortól öblögetett torokkal háromszor, hétszer, tizenkétszer is megkísérelte a lehetetlent: felkelni és szívvel-lélekkel Istenhez kiáltani. De ereje cserbenhagyta, s hangja elfogyott: tántorgott, rekedten krákogott. Meg volt rémülve: nem azért, mert fél attól, amit lát, és szabadulni akar tőle, hanem mert élvezi. Rémítette, hogy még mindig ennyi üdeség és erő tudja elárasztani testét.
A Kísértő hangja lágyan hatolt a fülébe:
– Nem akarsz jó szolgálatot tenni önmagadnak?
– De igen. – Ennyi még kitelt Johannes erejéből. – De igen. Csak téged nem akarlak szolgálni. Mindent visszavonok, amit mondtam ilyen értelemben, vagy amit úgy értelmezhettél.
– Akkor is kiszabadítlak – mondta vendéglátó gazdája, aki meghívta erre a nappali vagy éjjeli lakomára. – Tudom, hogy egyszer még királyi titkár lehetsz, ha akarod. Akkor elérhetsz mindent, amit csak kívánsz. Most pedig válassz!
– Mit választhatok? – Ennyit tudott Johannes Lupigis mondani. – Itt nekem nincs választásom. Erre a helyre engem választottak ki.
– Választhatod, hogy ne legyenek falak – mondta a Kísértő. – Ezt válaszd! Meg hogy örökre megtagadsz mindent, amit Theudald mondott rólad, amikor kihallgatták. Esküdj meg, hogy hazugság, s akkor az is lesz. Azt mondhatod, hogy Theudald bosszújának áldozata lettél. Meg hogy soha életedben nem láttad Hardradot.
– Nem is láttam soha! – kiáltotta Johannes Lupigis minden erejét megfeszítve.
– De láttad – világosította fel házigazdája. – Aquisgranumi tartózkodásod első évében mindennap láttad lelki szemeddel. Sokszor láttad azután is. Néha kedved lett volna kezeddel érinteni.
– Nem egyeznek az időpontok! – kiáltotta Johannes Lupigis minden erejét megfeszítve.
– Az időpontok egyetlen idővé folynak össze, csordultig töltve a gyűlölet poharát – mondta a Gonosz. – Vártad, hogy Hardrad elkövesse tettét, hogy jöjjön vagy visszajöjjön s elkövesse, amit neked kellett volna. Emlékszel rá, mit ígértél valamikor? Fenn álltál Utina fölött a hegyen, és lenéztél birodalmamba. Esküt tettél. Tagadd meg esküdet. Válassz!
– Gyerekség volt. – Ennél többet nem tudott Johannes Lupigis válaszolni. – Egy tanácstalan suhanc esküje. Már régen visszavontam.
– Nem igaz! – mondta a Gonosz.
A megkísértett nem válaszolt.
A Gonosz folytatta:
– Szeretem, ha hazudnak nekem. Nagy szolgálatot tesz nekem, aki hazudik. Látod azokat a nőket?
A megkísértett nem válaszolt.
– Mind a tied – mondta a Kísértő.
– Nem kellenek a nőid – felelte a megkísértett.
– Megint hazudsz! – szólt mosolyogva a Gonosz, és nem volt rosszindulat a mosolyában.
Johannes Lupigis hallgatott. Körülötte a nők: mozogtak neki, sóvárogva pillantottak felé. Most, hogy fejébe szállt az étel és ital, szívesen vette volna, ha egyikük vagy egyik-másikuk az övé lehet. Később nem emlékezett rá, hogy Istenhez imádkozott volna segítségért ellenük. Mindazonáltal utólag szerette volna hinni, hogy imádkozott Istenhez, sőt meg volt győződve, hogy kért is erőt Istentől, hogy ellenállhasson nekik. Lelkének az a hangja, amelyik nem imádkozott Istenhez, az egyik ilyen hang így suttogott: Úgyis vesztes vagy és elkárhozol.
Házigazdája így szólt:
– Angilát szeretnéd. Meg Landoaldát is. Meg visszakívánnád a beneventumi hercegasszonyt is, őt, aki meghalt. Ha akarod – nem: akár akarod, akár nem –, Angilát még visszakapod... majd egyszer. Ugye ezt nem tudtad?
– Nem akarok többet tudni – nyögte Johannes Lupigis.
A Kísértő most a fülébe súgta:
– Azt teheted, amit akarsz. Én pedig tudom, mit választasz, ha eljön az ideje.
– Te vagy Hardrad? – kérdezte Johannes Lupigis. – Te költöztél Hardrad szívébe?
– Nevezhetsz így is, ha jólesik – mondta a másik. Hardradot nagyon szerették a nők; ezt csak tudod?
– Te laktál Radbertben is? – kérdezte küszködve Johannes Lupigis.
– Meg sok másban is. Például benned, nem is egyszer. Minden szív ajtaja kinyílik, ha én jövök. Egyik-másik megjátssza, hogy lakat van rajta. Ólomból, hervadt levélből.
Nem kapott választ.
– Theudald barátodat nagyon szerették a nők; ezt ugye tudod, Johannesem?
– Nem volt a jó barátom – nyögte Johannes Lupigis.
– Úgy örülök, hogy hazudsz – mondta a Gonosz.
Johannes Lupigis később nem emlékezett, hogy erre válaszolt volna valamit.
– Gondold meg, hogy minden ember meghal – mondta a Kísértő. – Legtöbbjük nálam gyülekezik, az én birodalmamban. A mennyország oly kicsi, oly kevés benne a hely. Gondold meg, hogy akit te kegyes Uradnak nevezel, az meghal egy szép napon, még ha Hardrad kudarcot vallott is, és őutána még mások is kudarcot vallanak, megbűnhődve emiatt, ahogy most te is, meg még kegyetlenebbül. Alig van olyan út, ahol én meg nem fordulok. Nem, nincs is: mind az én közelemben vonul. És mire visszatérsz koromsötét, hideg pinceodúdba, sokat változott az idő, a kintiek, a fentiek ideje, mialatt mi itt nálam csevegtünk. Talán eszébe jutsz valakinek, hogy van valahol egy Johannes Lupigis. Talán másként jutsz eszébe valakinek, mint hinnéd. Felkutatnak, talán kiszúrják a szemed: megvakítanak.
– Látni akkor is fogok – nyögte Johannes Lupigis.
– Nem fogsz. Lelki szemed ereje már nem tart soká – mondta a másik. – Már most is fáradt. Illat sem jut be már hozzád odakintről. Önmagad és zárkád bűze vesz körül, s ezt nem szokod meg soha, mert te ilyen vagy. Szíved mélyére soha többé nem hatolnak gyengéd szavak.
Johannes Lupigis hallgatott.
– Semmit nem kívánok tőled – mondta a Kísértő.
Zene zengett, suttogott, simogatott, nők táncoltak; a terem éhsége még nem merült ki, új fogásokat hordtak fel a szolgák. Johannes Lupigis szája már nem tudott többet enni, de evett a szeme, az orrcimpái, a füle: gyönyörök magatehetetlen állata. De hiába várta a kielégülést. Várt tovább, és így suttogott:
– Van egy út, mely nem erre vezet.
– Ezt csak hinni szeretnéd – mondta a Gonosz. – De nem tudod.
– Számomra te már nem létezel – hörögte Johannes Lupigis.
– Már fel is jegyeztem újabb hazugságodat – mondta vendéglátója barátságosan.
A vendége nem tudott felelni.
– Ha úgy akarod, most visszaviszlek pinceodúdba mondta a Kísértő. – De előbb még nézz körül.
Johannes Lupigis újra végignézett a gazdagon terített asztalon; látta a szolgákat, pohárnokokat, boroskancsókat, ínyencfalatokat. De leginkább a nőket nézte a falak mentén. Később ezt írta. „Még fiatal voltam. Rájöttem, hogy fiatal vagyok.” Elnézte őket, egyiket a másik után: úgy mozogtak, ahogy kívánta; sokáig elnézte mindegyiket.
– Nos, vissza akarsz kerülni sötét, hideg odúdba? – kérdezte a Kísértő.
– Erre nincs mit felelnem – tudta még kinyögni a megkísértett. – Számomra te már nem létezel.
– Már fel is jegyeztem – mondta a másik. – És ezennel innét ki is rekesztelek – tette hozzá szelíden.
Ily módon zárták ki Johannes Lupigist az Alvilág ebédlőterméből, sőt talán egész országából – vagy aminek ez az állapot egyáltalán nevezhető –, úgy, amint valamikor kizárták a hold ezüst-arany birodalmából és a földi élet virágos mezeiről.
A Gonosz valami olyasfélét mondott neki: Eredj!
Megindult a folyosón visszafelé, miközben egyre tompább lett a vörös fény, s a zene elcsendesedett. Anélkül, hogy érzékelte volna, egyre feljebb jutott, bár az volt az érzése, mind lejjebb kerül. Láncai rövidültek és súlyosabbak lettek. Áthaladt a falba vágott kapun, és körülfogta a sötét, áthatolhatatlanul. Lánca a zárkán át odavonszolta az ismert falhoz, oly súlyosan nehezedve rá, mint csak lehet, és földre nyomta a testét.
Egy idő múlva – nem tudta, meddig tarthatott, csak azt, hogy visszatért hozzá az idő – arra ébredt álmából, kimerültségéből, kábulatából vagy ami volt, hogy egy lámpást tartó alak hajlik fölébe. A zárkát, az odút most elárasztó fény olyan fájdalmat okozott neki, hogy feljajdult. Jajongó sírását nem hallhatta más, mélyen be volt zárva bensőjébe, nem bírt feltörni a torkán. Mikor az alak megérintette homlokát, keze bűze elárulta, hogy földi hivatása a rabőrzés. Durva ujjak matattak Johannes Lupigis mellén és nyakán; az ember kinyitotta a száját, vagy fadarabbal feszítette fel, érthetetlen szavakat szólva egy vagy több másik emberhez, akik vele együtt jöttek. Mindjárt ezután, vagy csak nagy sokára, levették róla láncait. Talpra állították a láncaiból kiszabadultat, de az nem tudott megállni a lábán, hanem leroskadt. Akkor kivitték vagy kivonszolták, vagy maga lebegett ki a folyosó még erősebb világosságába. Ezen át egy ablakréssel áttört szobába jutott, ahol elképzelhetetlen erejű nappali fény zúdult kíméletlenül a fedetlenül maradt fogolyra. Éjszakáért könyörgött Istenhez vagy valakihez, éjszakáért, sötétért. Ételt tettek a szájába. Múlt az idő. Volt idő, rohanó idő. Még több ételt tettek a szájába, tömték bele az ételt. Lassan erőt, egészséget tápláltak bele. Lánctól sebes csuklója, bokája, felsebzett háta meggyógyult. Megtanult felülni, megtanult állni; egyet, majd mind többet lépni; egy szép napon járni tudott, s nem csörgött rajta lánc. Megszokta a napvilágot, már nem szenvedett tőle; megtanult vágyni utána, áhítozva, hogy arcát, nyakát és kezét simogassa. Nagy üggyel-bajjal megszokta az időt. Tavasz volt. A 790. év tavasza, mint közölték vele.
Merre, milyen irányba? – gondolta magában. Egy kép merült fel előtte, ezért változtatott irányt. A képen rajta voltak megváltozott álmai, s láthatta, hogyan változott meg nézete a jövőről. Olyan vagy, gondolta magáról, akár egy ág, mely összegörbül, mint egy tűzben elégett püspökbot, így görbül össze az eleven ág, mely te voltál, amikor tűzbe vetettek. Kinek a tüzébe? Te élsz, de a püspökbot elhamvadt.
Megszokta, hogy él. Letépték róla rongyait, a börtönrongyokat, megmosdatták, új ruhát adtak rá. Egy nap kivezették az udvarra. Ráhunyorgott a nap meztelen tüzére, megpróbálva mondani valamit neki vagy róla, de képtelen volt tisztán beszélni, s hallotta, hogy a hangja nagyon megváltozott. Harmolt, hajdani vazallusa, a várbörtön parancsnoka és legfőbb őre egy szép ruházatú férfival együtt állt fenn a lépcsőn. Johannes Lupigist két poroszló feléjük vezette a köves udvaron át, ő pedig mélyen meghajolt a parancsnok s a másik férfi előtt. Éles, kemény hangon, mely kalapácsütésként hatolt a fogoly fülébe, a nagyon megváltozott, végsőkig lesoványodott s élete súlya alatt meggörbült Harmolt közölte, hogy az ezennel szabadlábra helyezett fogoly számára parancs van: üljön lóra és menjen Aquisgranumba. A lovak ott várják a kapuban.
Hogy magát az ékesszólásban gyakorolja, meg persze azért is, hogy szíve háláját kiöntse, Johannes Lupigis erre magasztalni kezdte kegyes Urunkat, valamint Harmolt urat, sőt Istent is ezen a szép napon. És köszönetet mondott Harmolt úrnak, amiért – kegyes Urunkkal egyetemben – oly nagy kegyet és jóságot tanúsított iránta.
Óvatosan és barátságosan vezették az udvaron át a kapu felé, mely kitágult előtte. A kapubolt alatt már várta a király kiküldött csatlósa három lóval; kitűnő mind a három. Johannes Lupigist felsegítették a nyeregbe. Eleinte rá való tekintettel kénytelenek voltak lassan lovagolni. De teste útközben úgy-ahogy visszanyerte lovaglásban való egykori jártasságát.
Aquisgranumban a régi palotában kapott szállást nagybátyjánál, Anselmus diakonusnál. Ez elmesélte, hogy ő maga is az ártatlanul gyanúsítottak sorába került, de szinte azon nyomban szabadlábra is helyezték, érdeme szerint.
Johannes Lupigis érdeklődő arcot mutatott, de csupán szórakozottan hallgatta a nagyon sokat öregedett diakonus elbeszéléseit.
Harmincegy éves volt ebben az időben.
Egy reggel magához hívatta kegyes Urunk.
Carolus király mellett csak kíséretének két tagja és egy titkár tartózkodott a szobában.
Johannes Lupigis térdre hullott, kezet csókolt kegyes Urunknak, köszönetet mondva nagy jóindulatáért.
A király azt mondta neki, keljen fel, mire Johannes Lupigis újból kezet csókolt neki. Kegyes Urunk barátságosan közölte vele, hogy vizsgálatok és kihallgatások segítségével épp most vagy nemrégiben kiviláglott, hogy Johannes Lupigis ártatlanul került gyanúba, csakúgy, mint kiváló és nagy tudományú bácsikája, Anselmus diakonus. A vizsgálat tárgyát azok a kijelentések képezték, melyeket a diakonus Forojuliban, Mediolanumban, Paviában, Spoletumban és Longobardia egyéb helyein tett volna egyik útja során közvetlenül a 775. év húsvétja után, valamint egyes beneventumi, genavai és aquisgranumi kijelentések, melyeket egyesek alaptalanul Johannes Lupigis szájába adtak. Kegyes Urunk azt is mondta, hogy tudomása szerint Johannes Lupigis fogsága nem volt súlyos; erre vall üde arcszíne és teste mozgékonysága és ruganyossága is. Kegyes Urunk remélte, hogy Johannes Lupigisben nem maradt semmi keserűség a sajnálatos, de immár jóvátett tévedés miatt.
Johannes Lupigis újból hozzáfogott tanulmányaihoz, sőt csakhamar tanítói tevékenységét is folytathatta, ősszel, amikor kegyes Urunk egy hadakozás nélkül eltöltött nyár után Vormatiából rövid látogatásra érkezett Aquisgranumba, Johannes Lupigist kinevezték segédtitkárnak, és Einhardus első titkár mellé rendelték szolgálattételre. Neki is csatlakoznia kellett a kísérethez, mely visszatért Vormatiába, ahol kegyes Urunk a karácsonyt töltötte. Johannas Lupigis a tőle telhető legnagyobb buzgalommal és gondossággal látta el megerőltető segédtitkári feladatát. Még néhány évvel később, 796 karácsonya táján további előléptetésben részesült: udvari nótárius és valóságos titkos írnok, azaz királyi másodtitkár lett belőle.
Ahogy az évek múlnak, egyre többet gondolok a változásokra, írja emlékezései vége felé Johannes Lupigis.
A 775. év húsvétjának vihara az Adrián még most, ötven év múltán is oly világosan él emlékezetemben, hogy hallom robaját, ám hogy milyen mély hatással is volt tulajdonképpen életemre, még mindig nem tudom, s talán soha nem is fogom. Nagy gyötrelmet és elkerülhetetlen, de kívánatos világosságot adó élességgel emlékszem, hogyan mentem Harmolthoz Totonisvillába, hogy átadjam a Warnefrit kiszabadulásának hírét. Akkor nem tudtam, hogy sokkal mélyebb és maradandóbb változásnak voltam kitéve; teljes egészében még ma sem ismerem.
Mit játszottam én, és ki játszott velem? Egy nem teljesen elült vihar szele, akarata, örvényei, vagy egy félig-meddig feledésbe merült kis felkelés emlékei: az egykori hajdan suttogása az egykori jelenhez? Szalmaszál voltam a tengerben? Egy háborgó birodalom egyik kis porszeme?
Akkor. Abban az évben.
Lassan lovagoltam le Totonisvilla felé, mélabúsan gyönyörködve a szeptemberi szép időben. Ercanbald a nyomomban. Hajszolta a lovát, hogy időben átadhassa a parancsot: engem vissza kell tartani. Mint most hiszem, egy átváltozás lebegett a szeme előtt: hogy ő legyen Johannes Lupigis. Nem akit visszatartanak, hanem aki továbbmegy Genava felé, ahol egy messze földön híres, szép asszony lakik. Ercanbald kijárta magának kegyes Urunknál, hogy megkapja az én megbízatásomat, s elkísérhesse Warnefritet – de csak egy darabig. De alighanem arra is alkalmasnak érezte magát, hogy egyéb teendőimet is magára vállalja, melyeket én magánügyemnek tekintettem, s ma már ide írhatok: elvinni onnan azt az asszonyt valahová, s rábírni, hogy egy régi névre hallgasson.
Mert az én számomra megállt az idő. Amikor kegyes Urunk nagy hírű jóindulata folytán visszaengedtek börtönömből a föld fölötti erős napvilágra és jó levegőre, sokhónapnyi idő szakadt ki életem idejének összességéből. Ez megzavart és további átalakulásnak vetett alá.
Szóbeli beszámolók, és kegyes Urunk aquisgranumi, vormatiai s egyéb helyeken lévő levéltáraiból származó levelek és más irományok és okiratok segítségével éveken át gyűjtögettem az elvesztett időt. Eleinte azt hittem, jóllehet életben voltam, mégis mindörökre veszendőbe ment az az idő, melyből kimaradtam. Tapogatóztam utána, írott jelentésekben, hosszú tudakozódásokban, ily módon illesztve a számomra holt időnek, fogságom idejének eseményeit ahhoz az élethez, mely akkor kezdődött újra, amikor 790 tavaszán megláttam a nap világát.
790 őszén, amikor már világos tudatában voltam az időnek és az idő tartalmának, s megkezdtem azt a szolgálatot, melynek Einhardus mellett jutottam csúcspontjára, már volt erőm, hogy összeillesszem életem új idejét azokkal a számomra elveszett, de másoknak oly eleven és tartalmas napokkal, melyek 786 ősze és 790 tavasza között teltek el. Ettől fogva a jelen 825. évig, jó királyunk, Hludevig idejéig nem szakadt meg a lánc.
Nemsokára ismét rátérek Ercanbaldra; most nem akarok róla beszélni. Előbb még az énekről van mondanivalóm.
787-ben új énekeket hozott Rómából kegyes Urunk.
Ez alkalommal Anselmus bácsikám is ott volt kíséretében, már mentesen a szörnyű gyanúsítástól, mely engem még mindig terhelt: hogy Italia és Frankhon különféle pontjain áruló szavakat ejtett volna. Bácsikám, valamint mások is – mint később értesültem – már akkor megtettek mindent, hogy szabadon bocsássanak, ám eredménytelenül. Állítólagos kijelentéseinket egybegyűjtötte valaki rosszakarónk – talán éppen az idő? A vádak sorában börtönben kihallgatott foglyok vallomásaiból vett idézetek szerepeltek.
Mint említettem: kegyes Urunk és bácsikám Rómából új énekeket és templomi énekeseket hozott, akik éneke nagy gyönyörűségünkre szolgál jelenleg, s mint remélem, az idők végezetéig vagy legalábbis igen sokáig. Erről az országos fontosságú eseményről szóló jelentések elvegyülnek politikai tárgyalások és hadi vállalatok leírásaival, melyek annyira ismertek mindenki előtt, hogy itt nem térek ki tájuk.
A jelentések ama lapjain, melyek az énekekkel foglalkoznak, a következők olvashatók:
„A király római kíséretéhez tartozó frank énekesek azt állították, hogy ők jobban és szebben énekelnek, mint a rómaiak. Ezek azt válaszolták, hogy a templomi énekeket ők éneklik teljesen tökéletesen, pontosan úgy, ahogy a 604. évben a boldogok sorába iktatott Szent Gergely pápa előírta, míg a frankok meghamisítják a dallamot és tönkreteszik áradását.
A perlekedés híre Carolus király fülébe jutott. A rómaiak pedig, magasztos tanaikra támaszkodva, ostoba fajankóknak nevezték a frank énekeseket, akik oly bárdolatlanok, mint a lélek nélküli állatok; efféle szavakkal védelmezték Szent Gregorius magasztos énektanát a frankok barbár énekével szemben.
Amikor már úgy látszott, a perlekedés nem akar véget érni, jámbor királyunk, Carolus így szólt magával hozott énekeseihez:
«Mondjátok meg nyíltan, mi tisztább és jobb: a friss vizű forrás, vagy a patakok, melyek belőle erednek és messzire elfolynak?«
Egy emberként feleltek valamennyien:
»A forrás, kegyes Urunk!«
Carolus király erre így szólt (mint egy jámbor ember keze által feljegyzett írásban olvasható):
»Így hát térjetek vissza Szent Gregorius forrásához, mert nyilvánvaló, hogy meghamisítátok a templomi éneklést!«
Kegyes Urunk ezek után Hadrianus pápától római énekeseket kért, akiket magával vitt Frankhonba, hogy ott jobbá-szebbé tegye a templomi énekeket.”
Változások történtek.
Erős a kísértés, hogy itt részletesebben szóljak Ercanbaldról, de lelkem nyugalma elhagy, ha ráterelődnek gondolataim; inkább várok. Ugyanis neve gonosz gondolatokat kelt bennem, s ezt nem akarom.
Rómában és egyebütt más fontos események zajlottak ebben az évben, s az ezt követő, számomra akkor rejtve maradt időben.
Kegyes Urunk Rómában Tassilo baiuvariai herceggel vitázott, aki valaha, ha csak rövid időre is, sógora volt. Kegyes Urunknak, mint mindenki tudja, jóllehet nem sokat emlegetik, egy bizonyos időben Desideriusnak, a hajdani longobard királynak a lánya volt a felesége. Válóperre került a sor, s a lányt visszaküldték atyjához, amiből is nagy viszály támadt. Tassilo ennek a hajdani és később eltűnt frank királynénak a húgát vette feleségül. A Tassilo embereivel Rómában folytatott tárgyalások egy hűségeskü körül forogtak.
Kegyes Urunk ezután Mogontiába és Ingulenheimbe vonult, hogy ott töltse a telet. Ekkor, Urunk születésének 788. évében, népgyűlést hívtak össze Ingulenheimbe, melyen kegyes Urunk többi vazallusával együtt Tassilo is megjelent. Szavak sugdosódtak, szivárogtak, kúsztak-másztak hosszú utakon át, sok szájon-fülön keresztül. Sok megfigyelő és jelentésíró állt a posztján, vagy volt úton mindenfelé; többek között a genavai Gunderic úr, kinek ügyessége, kötelességtudása és kegyes Urunk iránti hűsége köztudomású. Amikor Tassilo kegyes Urunk elé parancsoltatott, a baiuvariaiak felségsértéssel vádolták a népgyűlésen. Szemére vetették, hogy felesége tanácsára megpróbálta a hunokat kegyes Urunk ellen tüzelni. Feleségét Liutpergának hívták, akárcsak az én drága édesanyámat; de ennek a Liutpergának egészen más természete volt. Mint – ezt nem hallgathatom el – a Lupigis család távoli rokona, akikkel Desiderius király is atyafiságban volt, tiszta szívéből gyűlölte a frank uralmat és királyi házat. Tassilót a gyülekezet egyhangú javaslatára halálra ítélték. Ám kegyes Urunk, mint rendesen, most is irgalmasnak mutatkozott. A baiuvariai hercegnek levágták a haját, koponyáját leborotválták, s fiával, Theodóval együtt kolostorba dugták valahol.
Így kapcsoltam életemhez a számomra elveszett időt. Semmi okom rá, hogy sokat foglalkozzam Tassilo herceggel – egy nagy birodalom kis epizódja ő csupán. De sorsa egy – bármily jelentéktelen – tekintetben mégis az enyémhez kapcsolódik: családom s ily módon a magam sorsa is némileg a baiuvariai herceg körüli események hatása alá került.
A hunok ugyanis megtartották ígéretüket, hogy kegyes Urunk birodalmának gondot okozzanak. Két hadsereget is állítottak királyunk, Carolus ellen. Az egyiket szülőföldemre, Friuliba küldték, a másik – talán hogy Tassilo uralmát támogassák – Baiuvariára támadt. Halva született gondolat! Mindkét hadsereget visszaverték, s maradványaikat visszakergették hazájukba.
Bátyám, Warnefrit épp akkor tért haza szülővárosunkba sokévi távollét után. Ő is megváltozott a változásoknak emez éveiben. Tetterősen és vitézül vett részt Friuli védelmében; nevét meg is említik ennek az évnek Friuliról szóló jelentései.
Ma lelkemben nyugalom van.
Ezért visszatérek Ercanbaldhoz, aki Totonisvillából a Lacus Lemannus melletti Genavába kísérte Warnefritet. Tassilo árulásával s ehhez hasonlatos ügyekkel kapcsolatban titkos jelentések jutottak kegyes Urunk fülébe Ercanbaldról; hercegségre, sőt uralomra törő ábrándokat emlegetve. Genavából s más helyekről is jött értesítés bizonyos állítólagos nyilatkozatairól. Genavában ittas állapotban, és ugyancsak cifrálkodó öltözetben mutatkozott. Ugyanott a mámor hatása alatt megkísérelt a vár úrnőjének, Landoalda asszonynak tisztességére törni, aki kénytelen volt termeibe zárkózni, hogy a felgerjedt férfi gyalázatos támadásától meneküljön. Ercanbaldnak nagy sietve kellett távoznia a várból, mivel Gunderic úr emberei készen álltak, hogy – ha kell, életük árán is – szeretett úrnőjük védelmére keljenek. Gunderic úr maga úton volt; Ercanbald fenyegetésekkel rákényszerítette, hogy helyette Gunderic kísérje vissza szülőföldjére Warnefritet.
Beletelt egy bizonyos idő, amíg mindez kegyes Urunk fülébe jutott. A tapintatos Gunderic úr valószínűleg egy hangos szót sem szólt az egészről, amikor Ingulenheimben a Tassilo-féle látogatás alatt találkozott kegyes Urunkkal, aki mindazonáltal valamiképp értesült a dologról, és igen nagy haragra lobbant. Mindenki azt hitte, Ercanbald a legfelsőbb hely védelmét élvezi, és efféle gyanúsítások nem férkőzhetnek hozzá: hiszen királyi fattyú volt, vagy annak mondták. De a védelem kevésnek bizonyult. Ercanbaldot eltávolították az udvarból, és később nyoma veszett. Mint mondják, kolostorba zárták Szászországban.
Mint már említettem, akkor sötétség vett körül. Ebbe a sötétbe, úgy hiszem, csupán lelkem erejével és gonosz hatalmak közreműködése nélkül egy szülőföldemre emlékeztető rekettyebokrot varázsoltam. Látomás és vigasz volt ez a bokor; most már csak álomnak tekintem.
Ez idő tájt ugyanis sokféle álom látogatott. Egyikük arról szólt, hogyan hódította meg királyunk és később császárunk a holdat.
Azt álmodtam, hogy kegyes Urunk fő-fő hírszerzőnek és az expedíció egyik vezetőjének nevezett ki, s hogy én haladtam a teljes hadsereg élén. Felszerelésünkhöz szárny is tartozott, szárnya volt még a lovaknak-kocsiknak is, és az útravalóval, tartalék fegyverzettel ellátott csapatok s a málhás osztagok szép rendben repültek felfelé az éjszakában.
De amint kegyes Urunk egyesített hadaival célba jutottunk, ott találtuk Adaloald longobard parasztot – vagy más néven Adalunaldot vagy csupán Lunaldot – a holdsíkon; aranytrónon ült, mint a hold királya; fegyverzete mindössze a hold sugara. Valamennyi fegyverünk csődöt vallott a belőle sugárzó, vagy gerely- és lándzsaként felénk szórt fénye ellen.
Szétverve értünk le a földre – hogyan s mily rendben, arra nem emlékszem. Álmom nem a föld, hanem az Alvilág sötétjében ért véget.
Agibertus és mások szerint:
Warnefrit Lupigis hazafelé vezető útja hosszúra nyúlt, és sok helyütt fáradalmas volt. Csak 788 nyarán ért Forojuliba.
A genavai várból az út egy részén a készséges, de épp akkor betegségtől gyötört Gunderic úr és annak első lovásza, Amilbert kísérte. Jóllehet Gundericet fájdalom, mármint köszvény és hascsikarás gátolta, mégis kitartóan folytatta az utat kelet felé a Lacus Lemannus déli partja mentén, majd egy jó darabig felfelé a Rhodanus völgyében. Akkoriban Warnefrit is igen gyenge volt. Sedunumban, ahonnan kezdve a völgyből a jégmezők és a Furca-szoros felé kapaszkodó út egyre nehezebben járható, Gunderic úr betegsége annyira rosszabbodott, hogy kénytelen volt útját megszakítani, és az ottani várban ágyba feküdni. A várúrnak, Gerbald grófnak későbbi tanúságtétele szerint Gunderic úr nem járhatott messze a haláltól: teste hét napig béna volt. Még nagy elesettségében is mindennél fontosabbak voltak azonban számára kötelezettségei; nem feledkezett meg róluk, s parancsot adott lovászának, Amilbertnek, haladéktalanul folytassa az utat szerencsésen szabadon bocsátott védencükkel. Maga Gunderic úr visszatért Genavába, ottani munkájához és kötelességeihez, és Gerbald gróf egyik csatlósát rendelte melléje segítőül és támaszul gondoktól terhes útján. Genavában Gunderic úr ismét kénytelen volt ágyba feküdni, és csupán egy idő múltán nyerte vissza annyira mozgékonyságát, hogy ismét nyeregbe ülhetett, hogy mint régen, tovább tevékenykedjen kegyes Urunk szolgálatában. Minderről Gunderic úr jelentésben számolt be kegyes Urunknak, s a jelentés ma is megvan a kancellária levéltárában.
Warnefritet tehát innen csak Amilbert kísérte tovább. Az út, mint említettük, fáradságos volt, mert a szabadon bocsátott fogoly eleinte gyengének érezte magát. Jóllehet börtönében – sok más fogolyhoz képest – kíméletesen bántak vele, teste csak lassan erősödött a mindennapos testmozgás nagy hiánya folytán, mely az efféle fogdákban gyakran tapasztalható.
Az úton sajnálatos incidens következett be. A Furca-szoros közelében, miután a két utas kimerülve, de épségben átjutott a Rhodanus völgyének legfelsőbb részét borító örök jégmezőkön, Amilbert szerencsétlenül járt. A hűséges és ügyes lovász valahogyan leesett lováról, mégpedig oly szerencsétlenül, hogy nyomban egy szakadékba zuhant. Csak a következő tavasszal találták meg, mert a viharos eső ezen a napon hóviharra fordult. A későbbi kivizsgálás igazolta, hogy Warnefrit beszámolójának minden szava megfelel a valóságnak; Gunderic úr ugyanis alapos vizsgálatot követelt, minthogy Amilbert egyik legjobb, sőt a legjobb embere volt. A lovász holttestét megszemlélő tanúk bizonyították, hogy a férfi feje szét volt roncsolva. Amilbert jobb kezénél – azaz annak csont- és porcmaradványai közelében – megtalálták a tőrét. Amikor az akkori forojuli vazallus ez ügyben kihallgatta Warnefritet, az közölte, hogy Amilbert éppen lukat készült ütni az egyik nyeregszíjba, s így természetesen kezében volt a tőr, amikor a szerencsétlenség bekövetkezett. Amilbert lovának nyoma veszett az esőben, de messze lenn a Rhodanus völgyében később befogta egy paraszt; a nyereg mögött hosszú seb volt a hátán, mintha késsel ejtették volna, de később begyógyult.
Warnefrit nem fordult vissza sem Sedunumba, sem más közeli helységbe vagy várba, hogy igénybe vegye a segítséget, melyet mindig oly jóságos kegyes Urunk ígért. Inkább egyedül folytatta útját hazafelé a Rhenus völgyének felső szakaszán. Aki (mint egyik tudósításban olvassuk) őszutó idején járt e vad vidékeken, könnyen elképzelheti az utas viszontagságait, és sejtheti, mennyi nehézséget okozott neki eső, hó, jég, vihar, köd és sötétség. A Furca-szoroson át lejutott az Ursare-völgy tág, gyéren lakott katlanába, melynek keleti szélén magányos alpesi tanyák és pásztorkalyibák vannak elszórva; innen kezdve ismét égbe nyúló hegyek következnek. Imitt-amott kapott elemózsiát, lovának abrakot, s úgy-ahogy kipihenhette magát. De ahhoz nem volt elég ereje, hogy dél felé egyenesen átvágjon a havasokon. Ehhez már túl közel volt a tél. Az utolsó őszi napokban új hágókon át lovagolva, vagy lovát kantáron vezetve leért Desertinum bencés kolostorába, melyet a 614. esztendőben alapított Szent Sigisbert, az erős hitű emberbarát – már a kolostor neve jelzi, mily magányos és puszta tájon fekszik a béke eme helye. Nyomorúságos állapotban ért oda, az éhezéstől és az emberfeletti erőfeszítésektől kimerülve.
A desertinumi szerzeteseknél töltötte el a telet, s megvárta, míg lezajlik a nagy tavaszi hóolvadás a hegyekben. Miután menlevelét áttanulmányozták, jó gondozásban részesült. Sokat evett és aludt, és csendes alázattal vett részt az istentiszteleteken. De egyben határozottabb és keményebb is lett. Valószínűleg itt, Desertinumban, új változáson esett át; és ki tudja (mondja a tudósító), vajon előnyére-e. Amikor útnak indult a kolostorból, minden tekintetben egészséges férfinak számított. Petyhüdtsége elmúlt, frissen mozgott, és tekintete s beszéde már nem volt olyan alázatos, mint amikor kegyes Urunk nagy szelídsége folytán szelíden távozott Harmolt totonisvillai börtönéből. Ismét megjött a nyár.
Desertinumból a szerzetesek tanácsára a Rhenus völgyét követte a rhaetusok településein át. De nem lefelé, Curia Rhaetorum felé, hanem délnek kanyarodva és Beneduces kastélyát s a Tumulasca-völgyet elhagyva Tuscia Rhaetorumnak igyekezett, mely a Felső-Alemanniának is nevezett Rhaetia Altában van. Útja innen gyakran nehezen járható ösvényeken vezetett, melyeknek alig mer nekivágni ember és ló; vad, alig megközelíthető hegyvidéken folytatva az utat a Felső-Rajna forrásvidéke felé. Meredélyeken, magas hágókon át eljutott a Mons Aviumra, melyet azért neveznek így, mert rajta pihennek meg a vándormadarak, amikor ősszel északról délre repülnek, tavasszal pedig Dél-Italiából és Africából északnak tartanak. Miután Warnefrit Lupigis, mint afféle vándormadár maga is megpihent a hegyen, jó ösvényeken, majd kitűnő utakon haladhatott tovább a Comum-tóig, s nagy sokára eljutott Mediolanumba, melynek várában bemutatta menlevelét. Hosszú pihenő után lelovagolt Papiába, hogy okmányát az ottani királyi vár kancelláriájában jóváhagyassa és aláírassa; akárcsak Mediolanumban, itt is szóbeli jelentést tett utazásáról, egyszerű és minden hallgatója számára meggyőző szavakkal számolva be róla.
Valószínűleg hosszú évek óta itt érezte magát először egészen szabad embernek és megbecsült longobardnak, aki akkor megy haza Forojuliba, amikor akar. Tizenkét éve nem volt már odahaza.
Épp jókor érkezett, hogy részt vehessen a hunok elleni védelemben. Most, hogy viruló egészsége visszatért, bebizonyította, milyen kiváló harcos, és mennyire hűséges és buzgó híve kegyes Urunknak. Miután a hunokat legyőzték és visszaverték, Warnefrit birtokához újabb földeket csatoltak jutalmul; közvetlenül ezek után a harcok után a Bertoald birtok, mely immár Warnefrit tulajdona volt, visszakapta a lólegelőt s a folyó menti szántókat, mely 776 óta a várbeli vazallus közvetlen tulajdona volt. Ezt még megtetőzték egypár parasztgazdasággal, melyeket Warnefrit szeretett volna megszerezni. A parasztok zúgolódtak egy kicsit, de Warnefrit be tudta bizonyítani, hogy a Lupigis család ezeket a földecskéket mindig is csak árendástelekszámba vette. Különben is elhagyott jószág volt mindegyik, mivel gazdáik elestek a hunok elleni harcokban.
Ekkoriban olyan hírek járták, hogy kegyes Urunk, ha csak futólag is, foglalkozott a gondolattal, hogy Warnefrit Lupigist kinevezi vazallusnak vagy vicevazallusnak Forojuliban, vagy ha nem, hát legalább az új friuli bárók, vicecomesek vagy segédgrófok egyikének. Ám kegyes Urunk futó gondolata, a játékos ötlet – ha egyáltalában felmerült –, hogy Warnefritet afféle grapbió-vá tegye, nem vált valóra, valószínűleg, mert Warnefrit nemegyszer heves természetűnek bizonyult, s úgy találták, kissé sok zabigyereke van rabszolganőktől és cselédektől; hiába kapott jó ajánlatokat nem egy köztiszteletben álló családtól, nem szándékozott pozíciójához illő feleséget keresni magának. Amikor ezt állítólag egy alkalommal megemlítették kegyes Urunknak, ez a nagy király azt mondta volna, gondja lesz rá, hogy a dolog a legkedvezőbben oldódjon meg. De nyilván feledésbe merült mindez, mivel senki nem emlékeztette rá kegyes Urunkat, még a titkárai sem. Ily módon a Lupigis birtoknak nem volt igazi úrnője, amióta a gondokban felőrlődött és megöregedett Liutperga asszony ereje annyira megfogyatkozott, hogy a ház vezetésében jóformán semmi szerepe nem lehetett.
Más értesülések szerint kegyes Urunk terve, hogy Warnefrit Lupigist esetleg nagy rangra emelje a friuli vazallusságban és későbbi őrgrófságban, akkor hiúsult meg, amikor a királynak tudomására jutott, hogy Warnefrit nem rendelkezik nagy jártassággal az írás-olvasás mesterségében.
Néhány hónappal azután, hogy Johannes Lupigis szabad emberként ismét meglátta a nap világát, mélységesen nyugtalanító értesülések jutottak tudomására. Azt suttogták, sőt nyíltan is beszélték, hogy Warnefrit túl kemény kézzel vezeti a birtokot. Levélben tudakozódott Flavianusnál, de választ nem kapott.
Visszaemlékezéseiben ezt írja:
„Mialatt föld alatti sötétben teltek napjaim, elhalálozott Liutperga édesanyám, akit megtörtek a gondok. Most már atyám mellett van Istennél ez az okos, jószívű és gyengéd asszony. Mintha látnám, hogyan fogja kézen atyám, s fölébe hajolva testes, de daliás alakjával belesúgja a fülébe: »Édes Liutám.«
Amikor hőn szeretett öreg tanítóm és első nevelőm, Flavianus meghallotta bebörtönzésem hírét, több levelet menesztett véleménye szerint befolyásos személyekhez, sőt még kegyes Urunkhoz is érdekemben. Ezzel bizonyos kockázatot vállalt magára.
Amikor sokáig hiába várt válaszra – még bácsikám, Anselmus diakonus sem válaszolt neki (különben azóta már közeli jó barátjával, Paulus diakonussal együtt ő is elköltözött e világból) –, Flavianus nem írt többet. Ez az oly jeles szerző örökre búcsút mondott az írásművészetnek.
Miután bátyám, Warnefrit hosszú távollét után ismét hazatért, újabb bajok érték Flavianust. Bátyám néhány indulatos és minden bizonnyal meggondolatlan kijelentése után visszavonult a szobájába és ágyába feküdt. Csak éjszakánként kelt fel, amikor – mintegy megosztani szándékozva az én idegen távolban töltött sötétségemet – fel-alá járt szobája sötétjében. Ekképpen tapogatózott Flavianus mind tovább és tovább előre az öregedésbe.
Szobáját csupán akkor hagyta el, amikor a cselédség révén tudomására jutott, hogy kiszabadultam. Még egy ízben viszontláthattam. 794-ben, négy évvel kiszabadulásom után, amikor Fastrada királyné elhunyt és a mogontiai Szent Albanus-templomban eltemették, engedélyt kaptam kegyes Urunktól, hogy ellátogassak szülővárosomba. Flavianus ekkor ismét ágyban feküdt, ám ezúttal nem dacból vagy bátyám által okozott bosszúságból, hanem korából eredő gyengesége miatt. Hosszan elbeszélgettünk. A rákövetkező évben Égbe költözött a lelke.”
Ez a fejezet jegyzetelőnknek, az immár szerfölött megöregedett Agibertusnak feljegyzéseivel kezdődik Beneventumból, a 828-ikévből:
Az Eget ismeretlen erők nyugtalanították, mintha hányingere lett volna. Ám e tünetekre majd később térek vissza, ha emlékezetem cserben nem hagy.
Visszapillantás, hogy előrepillanthassunk, mivelhogy gondolkodó életünk ilyen.
Itt, könyvtárunk nyugalmában, egy szép tavaszi reggelen, életem hatvannyolcadik esztendejében, de még mindig hibátlan látás és tollat biztosan vezető kéz birtokában olvastam az alábbiakat:
„Amikor a 800. év márciusában, vagyis Lentzinmanoth közepén visszatért a tavasz, a király útnak indult Aquisgranumból, és...”
Egy másik lapon:
„A 806. év februárjában, vagyis Hornung havában...”
Majd néhány lappal később:
„Carolus császár Aquisgranumban töltötte a telet, és 814 januárjának, vagyis Wintarmanothnak 28. napján, élete hetvenkettedik esztendejében...”
Újra meg újra félelemmel tölt el a feljegyzésekből áradó hatalmas erő. Lényegében a Forrás, a Tudás Forrásának kedves és szeretetre méltó Einhardusa írta le őket, a királyi, majd császári első titkár, akinek világos, részletes beszámolói mindjobban elterjednek kolostorainkban. A 815. évig terjedő említett jelentések két, csaknem szó szerint azonos másolatban jutottak el hozzánk, ide Beneventumba. Nyugtalanságom arra késztetett, hogy ismét előkeressem Johannes Lupigis emlékezéseit, melyeket már hónapok óta nem forgattam; bennük a 800. évről ez olvasható:
„...és elképzelem magamban, hogyan áll a genavai vár ablakában. Férje úton van, és valószínűleg nagy veszélyben forog. Ő csak áll, elnézve a birtokot. Tél van. Vajon még mindig elvágyik-e onnan, le dél felé? Nem tudom, talán ő maga sem tudja. Negyvenéves most; érett korú asszony. Megmaradt-e a szépsége? Alig hiszem, hogy kárt tehet benne az idő. Számomra mindig változatlanul szép, azaz boldogtalanul szeretni való lesz, bármi történt is vagy történjék vele. Ma sokat gondoltam rá. Kegyes Urunk most készülődik hosszú és mint képzelem, nevezetes útjára, melyen parancsára én is elkísérem.”
És egy feljegyzés a 807. év Szent István-napjáról:
„A vár úrnőjét Lousoniumban értem utol a Lacus Lemannusnál, ahol...”
Néhány sorral alább:
„Mint mondják, asszonyi bájának nem ártott az idő; most negyvenhét esztendős.”
809 őszutója:
„...Sedunumban, ahová elkísértem...”
814 ősze:
„Szépsége emlékét nem homályosította el bennem az idő.”
A 825. évből pedig:
„Nagy szépségét soha nem feledem.”
„Amikor a 800. év márciusának közepén visszatért a tavasz, a király útnak indult Aquisgranumból, a Gallus-óceán partjára ment, és hajóhadat épített és szerelt fel e tengeren, melyen akkor tengeri rablók garázdálkodtak, északról, egészen Ostarsaltól nyomulva idáig” – írja Einhardus.
A szövegből nem derül ki, ott volt-e Johannes Lupigis is. A húsvétot Centulumban töltötte kegyes Urunk, majd a partot követve Rotumagusba ment, s a Sequana folyón átkelve Turones-ba ért, „ahol ájtatosságot végzett Szent Martinus sírjánál”. Turones-ban több napi késedelmet szenvedett, mivelhogy akkori királyasszonyunk, Liutgard megbetegedett és meghalt; Szent Martinus városában is temették el; június, azaz Brachmanoth havának negyedik napján halt meg. Királyunk Turones-ból Aurelianin és Lutetia Parisiorumon át tért vissza Aquisgranumba. Aranmanoth, vagyis augusztus elején Mogontiába ment, ahol nemzetgyűlést tartott, s elhatározta, hogy hadjáratot vezet Italiába, lecsitítani a nyugtalanságot, mely a beneventumi longobard hercegségben ütötte fel a fejét. Ekkor Johannes Lupigis is a kísérethez tartozott.
Einhardus a legtöbbször világosan adja elő mondanivalóját. Amiről megfeledkezik – vagy mellőz –, én megpróbálom kipótolni, mégpedig az utókor érdekében.
Kegyes Urunk haddal érkezett Ravennába. Hétnapi itt-tartózkodás után megparancsolta fiának, Pipinnek, aki longobard királyi minőségben volt jelen, hogy vonuljon a beneventumi hercegségbe rendet teremteni. A király Ravennából fiával együtt indult útnak, de Anconában elvált tőle és a seregtől, és ő maga Rómába ment.
Leó pápa Nomentanumban fogadta és köszöntötte; s amikor kegyes Urunk Rómába érve leszállt lováról, a jó Hadrianus utóda újra köszöntötte őt a Petrus-templom lépcsőjén, és magasztaló és hálálkodó szavakkal, s a jelenlévők jámbor éneke közepette vezette be a templomba.
Ez november, vagyis Herbistmanoth havának 24. napján történt. Hét nap múlva nyilvánosan is kihirdette kegyes Urunk az egybehívottak gyülekezetének, miért érkezett Rómába. Azt mondta, a nap minden órájában azon volt, hogy megvalósítsa, amiért idejött. A legfontosabb és legnehezebb feladattal kezdte, vagyis kivizsgálta az állítólagos vétségeket, melyekkel Leó pápát vádolták egyesek. Mivelhogy azonban kegyes Urunk semmit nem talált, ami alátámasztotta volna a vádakat, a pápa az evangéliummal a kezében az egész nép színe előtt a Petrus-templom szószékére lépett és a Szentháromságot híva tanúságtételre, esküvel erősítette, hogy ártatlan mindama vétségekben, melyeket szemére vetettek.
Urunk születése, azaz szent karácsony napján kegyes Urunk elment Szent Petrus templomába, hogy misét hallgasson. A hatalmas főhajót s mellékhajókat mintegy mennyei fénybe borította a sok gyertya és mécses; mintha csak az Úristen tulajdon fényessége töltötte volna meg. Kegyes Urunk hosszú zekét és harci köpenyt viselt; vörös-kék öltözéke aranytól és drágakövektől sziporkázott, s a templomban szorongó hívők egybehangzó véleménye szerint olyan volt, mint az Úr küldöttje. Miután egy darabig leborulva imádkozott az oltár előtt, és éppen felállni készült, a pápa koronát tett a fejére, és így kiáltott: „A nagyságos Carolus úrnak, az Istentől megkoronázott nagy és békét osztó uralkodónak, a rómaiak császárának!” Ezután kegyes Urunkat ősi szokás szerint a „császár” és „Augustus” nevével ünnepelték az egybegyűltek.
Kegyes Urunk nagy meglepetést és csodálkozást tanúsított a nem várt kitüntetése miatt.
Néhány nap múlva elrendelte Carolus Magnus császár, hogy azok a személyek, akik az elmúlt év során elmozdították Leó pápát, törvény elé idéztessenek. Ügyük kivizsgálása után római törvény szerint halálra ítélték őket felségsértés miatt. Mindazonáltal a pápa közbenjárására megkegyelmezett nekik a császár, és nem érte őket testi sérelem, ám vétségük súlyossága miatt számkivetésbe küldték őket. A főbűnösök sorában ott volt Paschalis nomenclator, magas rangú pápai főhivatalnok, Campulus kincstárnok, és Róma városának sok más előkelő polgára – ugyanaz a büntetés sújtotta valamennyiüket, jegyzi fel Einhardus.
A 800. év karácsony napja:
Johannes Lupigis szemtanúja volt kegyes Urunk felmagasztaltatásának. Illendő módon letérdepelt a kíséret utolsó soraiban egy oszlop mögött, és ha oldalt hajolt, láthatta is a színjátékot. A pápa oly magasra emelte a koronát, amint csak tudta, s a valóban uralkodónak való díszt nem úgy tette a térdeplő király fejére, mintha egy embert koronázna császárrá, hanem mintha foglyul akarná ejteni, vagy mintha a korona szép kötelékével mind önmagát, mind a római Anyaszentegyházat még szorosabban akarná kegyes Urunk személyéhez kötni. Láng lobogott, színek ragyogtak, ének szállt a boltívek magasába, és változott az idő.
A szemlélőnek az oszlopok mögött az járt az eszében, hogyan múltak el élete évei. Nem sok, sőt tulajdonképpen semmi nem történt vele; de az évek elmúltak. Tíz éve, hogy kiszabadult Harmolt börtönéből. Huszonöt azóta, hogy Warnefrit azon a Szent István-éjszakán az udvaron állva megfenyegette vagy kérlelte amaz ismeretlen hatalmásságokat, melyek akkor rendelkeztek vagy még mindig rendelkeznek velünk, ki tudja, miként. Rendelkeznek, most is itt vannak velünk. Nézte a szikrákat, a fényeket, a drágakövek szikráit, melyek égettek, lángot lobbantottak. Minek a lángját? Szerelemét? Talán valaki hatalomvágyát. Szikrák; fények viharában kavargók. Szikrák; sötétség örvényében kavargók. Élnem kell. S eszébe jutott a 775. év vihara húsvét idején, és szavakat suttogott maga elé az ódon, régi nyelvezeten:
Johanniperto, fornaccar-on, tarlón jársz, és a föld leghatalmasabb embere a pártfogód. De soha ne feledd! A tenger és levegő, a fény és a sötét faidá-ja, ez a harc, melyet olyan hatalmak vívnak egymással, melyekről legföljebb annyit tudunk, hogy erősek és kíméletlenek, életet mentenek és oltanak ki, ebben a harcban most is részt veszel! A levegő, a tenger, a fény s a sötétség kiszámíthatatlan hatalmát, viharát, ezt a vadul szántó plovus-t el ne feledd! El ne feledd!
És én felejtek, gondolta magában.
Hallotta, mint suttog hajdani és jelen hangja, áthatolva imáján, újra meg újra: Perto, csak nem felejtetted el? Ő pedig az imádságon, a himnuszokon átható, új suttogással felelt annak a rég elhangzott vagy immár mélységesen leplezett suttogásnak: nem. Minden megvan bennem. Pihen. Kezem kegyes Urunkat szolgálja és lelkemben béke van. Béke?
Kegyes Urunk felállt, s mint császár állt fel. Valamennyien követték példáját: fejek tengere, fények, színek, szikrák viharában. Johannes Lupigis ezt gondolta: most már nem csak királyi, hanem császári titkár is vagyok. Mosolygott; ő is kifejezte örömét, mint mindenki más.
Még minden megvan benne, csak pihen – igaz ez?
A világ még megvan. Urak keze nyúlik felé mindenfelől; nincs nyugsága a világnak. Vihar veszi körül, de nem mindenki tud róla.
Longobardia királya, a császár fia, Pipin, kardjával teremtett nyugalmat Beneventumban. Nyugtatta a hercegeket, hercegfiakat, akikben nem volt meg a kellő adottság, hogy megfelelő módon felejtsenek, s még mindig a longobard nép hatalmáról ábrándoztak. Azt hitték, egyszer eljön a nap, amikor... Nem, nem írom le. De én, Agibertus, aki oly sok írást elolvastam itt, a beneventumi könyvtárban, nem vesztettem el nyugalmamat; munkám tovább haladt.
Johannes Lupigis, kedves régi jó barátom, nem jött le ide ez alkalommal. Ő is az udvarral tartott, amikor a császár a 801. év áprilisában, Ostarmanoth havának 25. napján elhagyta Rómát, és Spoletumon át tért haza. Spoletumot épp ekkor hatalmas földrengés rázta meg, „vagy az a földrengés, mely nyomunkban volt s csak most ért utol bennünket” – írja Johannes Lupigis. Einhardusnál pedig az olvasható, hogy „nagy halandóság követte nyomon”.
Cseppenként hull év év után az idő serlegébe.
Gyakran kiballagok három nyárfámhoz; már nem mozgok olyan könnyen, mint régen. Figyelem, ami elmúlt; pillantásom a magasban jár, majd visszaereszkedik a földre. Járásom lassú, de biztos, és még jó a szemem.
Gondolataim olykor elidőznek annál az asszonynál, a Lacus Lemannus-i Genava várának kedves úrnőjénél, Landoaldánál.
Abban az időben, tavasz táján gyakran kérdeztem magamban: Vajon él-e még? Hogy telnek napjai?
A 806. évben pedig, amikor talán csak pillanatnyi békénkben jutott hozzánk a fontos hír, emlékszem, a szeles-esős idő ellenére lesétáltam a Caloris folyóhoz, és megállva a három nyárfánál, melynek gondját viseli valaki ugyan ki? –, így szóltam hozzájuk: „Vajon mit csinál most; mi lesz vele, ha még él?”
Igen, kegyes császár Urunk akkor, a 806. év februárjának, vagy ahogy másként mondják, Hornung havának 8. napján Totonisvillába hívta három fiát, Hludeviget, Pipint és Carolust, és úgy határozott, hogy nagy birodalmát felosztja közöttük.
„...és elképzelem, mint áll a genavai vár szobájának ablakában, elnézve a várárok fölött fel a hegyek és le a tó felé; mint rendesen, most is egyedül. Negyvenhét éves. Férje Totonisvillába ment. Tél van: alszanak a földek és szőlők, hallgat az erdő. Vágyik-e délre? Még mindig olyan szép? Számomra ugyanolyan szép, ugyanolyan kedves marad, mint amikor elvonultak a sötét idők.”
Így ír Johannes Lupigis.
Mit látott? Pillantása semmi másba nem ütközött, mint a megszokottba. Kilovagolni? Az utóbbi években mindennap kilovagolt. Felhőtlen napokon azt mondta magában, azért, hogy ne felejtse el megülni a lovat, fogni a kantárt, felrúgtatni a hegyoldalon, dombokon, bejárni a keskeny, kanyargós erdei ösvényeket. Egy időben a tó északi partján lovagolt, mindig messzebb és messzebb. Aztán áttért a délire, s a felvonóhídon és a sáncfalak mentén a szigethez lovagolt. Ostoba csatlósok tátották rá a szájukat; volt köztük egy-két szemrevaló is. Átlovagolt még egy hídon, s a város kis temploma mellett folytatta útját. A három barát mindig előjött, s szemüket meresztve úgy emelték magasba kezüket, mintha áldásukat adnák, vagy szeretnék megpaskolni, megcsiklandozni. Mindaddig kapaszkodott felfelé a hegyoldalon, amíg csak bírta a ló. Csatlóst nem vitt magával, de Gunderic parancsára távolról mindig követte valaki. Amikor a férje otthon volt, ritkán lovagolt ki.
Gunderic most éppen úton volt. Az előző évi hírre, hogy kegyes Urunk háromfelé osztotta birodalmát, a várúr egyszeriben egészséges lett és nem tudott aludni. Egész megfiatalodott, s az öregség küszöbén a tüzes csikó szerepét öltötte volna fel; ennek bizonyítására néhány éjszaka megdöngette az asszony ajtaját. Az zárva maradt. Ercanbaldnak nyílott meg utoljára, próbaként, őrá pedig ugyancsak ráijesztett az asszony, akár fattyú volt, akár nem. Ercanbald uram rémülten, behúzott farokkal hátrált ki a szobából, azt se tudva, hogyan hajbókoljon, miközben a lépcsőn vagy a várteremben, a tornácon s az ajtókban, lenn a földszinten és kinn az udvari lépcsőn s az udvaron felsorakozva vihogott és hahotázott az egész ébren virrasztó vagy akkor ébresztett, várakozással teljes szolgasereg. Ercanbald másnap visszament fattyúságába, vagy minek is nevezték hivatalát, s mint mondják, végül is kolostorba dugták. Nem, az asszonyhoz nem jutott be, akármit is hitt Gunderic; Gundericnek azonban jólesett arra gondolnia, hogy Ercanbald nem amolyan tutyimutyi legény. Akiket valóban bebocsátott utoljára, az a másik kettő volt, valamikor réges-régen – amelyik kislány korából emlékeztette valakire, az a másik, aki Radbertre, az én édes Radbertemre hasonlított. Aztán bezárult az ajtó. Zárva a test kamrája; lakat a vágy ajtaján. Gunderic fenyegetőzött, rimánkodott; néha úgy zengett, mint egy püspök bűnösöket ostorozó prédikációja, néha mint panaszos templomi ének; és mindenki hallotta, és csendben sokan kinevették.
– Most, amikor mindennek végei – kiabált be Landoaldának. – Most, amikor nekünk is végünk, édes Landoaldám, drága feleségem! – nyöszörgött. – Most, amikor három darabra hullott a birodalom, s minket is elsodor a vihar!
– Téged már rég elsodorhatott volna! – kiáltott ki az ajtó mögül az asszony.
Mint rendesen, Gunderic most is összeszedte magát, fel-alá rohangált a várban, parancsot osztogatva; összekészítette holmiját, felkecmergett a lóra, miután biztonság okából mankóit maga elé szíjazta a nyeregbe: néha bizony igazán szüksége volt rájuk. Felkészült rá, hogy a császár tulajdon szeme előtt eljátssza mindkét szerepét: az egészséges, még fürge és szolgálatra alkalmast, és a kegyes Urunk maradéktalan szolgálatában idő előtt felőrlődött, de így is mindig szolgálatra kész genavai Gunderic urat. Ily módon felkészülve indult útnak három csatlóssal, se többel, se kevesebbel, nehogy hivalkodó színben tűnjön fel, de azért szegényes benyomást se keltsen. Hamarosan visszatért. Sem kegyes Urunknak, sem az ifjabb Carolusnak, Hludevignek vagy Pipin longobard királynak nem volt szüksége szolgálataira; mások dolgoztak nekik, fiatalabbak. Kegyes Urunknak még egy pillanatnyi ideje sem volt számára, hanem – ahogy Landoalda asszony értesült – csak kiüzent neki, hogy Gunderic várúr csak maradjon nyugton odalenn a Lacus Lemannusnál, művelje földjét, ajánlja magát Isten oltalmába, s várjon, míg szolgálatra rendelik.
Gunderic lehangoltan és dühösen tért haza; félig egészségesen, félig betegen, de jó étvágya a hascsikarás, köszvény és álmatlanság ellenére sem hagyta el. Jó időben vadászott, a parasztokat rémítgette, körüludvarolta a helyőrséget, a barátokat, a vicepüspököt odalenn az erődben, s megpróbálta kihúzni belőlük, melyik császárfiúról beszélnek leginkább: Hludevigről, aki Aquitania és csaknem egész Wasconia ura lesz; Pipinről, aki egymaga kapja meg majd Longobardiát, Baiuvariát és még sok mást, vagy az ifjabb Carolusról, akit arra szemeltek ki, hogy Frankhonban és Burgundia java részében uralkodjék, ha ugyan ilyen módon történt az osztozkodás. De amikor Gunderic odalenn járt, hogy ravaszul kipuhatolja vagy kihallgassa, mit mondanak, vagy vendégül hívta várába a parancsnokot, az ideiglenes kis püspököcskét, mind nagyon vigyázott, többet ne igyon a kelleténél, s ha hozzászóltak a kérdéshez, okosan, udvariasan és szívélyesen nyilatkoztak mindannyiukról. Horgon-csalétken nem kaptak. A várúrnak be kellett érnie azzal, hogy ő maga is afféle bölcsességeket mondjon, mint hogy ez az év is jónak ígérkezik – holott ez korántsem volt igaz –, meg hogy gabona és bor dolgában sem éppen a legrosszabbak a kilátások. Mindazonáltal nincs rá semmi biztosíték, hogy a jövő is ilyen lesz, mondta; jó évet rossz követ: derűre ború. A jó évek nem tarthatnak az idők végezetéig; legjobb, ha az embert a változások nem érik készületlenül.
Ilyen csavaros eszű volt Gunderic úr. De csakhamar ismét torkon ragadta a félelem. Szeptember másodikán, a favágás Witumanoth havában elsötétült a még ki sem telt hold. Amikor Gunderic meghallotta, mit beszélnek a figyelmes és csillagokat kutató barátok az égi tüneményről, három napig fel se kelt ágyából: ott próbálta nyugtalanságát ételbe-italba fojtani. Köszvénye élt az alkalommal és kettős erővel gyötörte, és az elkínzott Gunderic kijelentette, érzi, hogy most itt a vég. Landoaldát hívatta, s az, akármily hihetetlennek tűnik, kegyeskedett meg is jelenni. A nyitott ajtóban megállva nézte Gundericet, s az oly rossz bőrben volt, hogy az asszonyról messze sugárzott az öröm.
Gunderic bágyadtan, de egyben bátorítóan is intett feléje:
– Gyere közelebb, galambom, gyere ide szerető férjedhez!
A galamb meg se mozdult; mutatóujja Gunderic felé meredt.
– Micsoda bűz! Döglött állat van idebenn?
Gunderic szeméből néhány igazi könnycsepp buggyant elő.
– Gyere ide hozzám, madárkám, már csak boldog ifjúságunk nevében is!
Az asszony sarkon fordult, visszament a szobájába, átöltözött és kilovagolt. Őt is nyugtalanította egy kicsit a holdfogyatkozás, s ezért hajszolta a lovát; sarkában a követésére kirendelt csatlós, akire ezúttal nem ripakodott rá dühösen.
A harmadik napon Gunderic felkelt az ágyból, és vállában, hátában és csípőjében valódi köszvény kínjaival lelovagolt a folyam torkolatánál fekvő erődhöz, hogy a templomban felkeresse a barátokat; a püspök házába nem merészkedett be. Azok közvetítették fohászait Istenhez. Hascsikarással tért haza, s mindjárt másnap ágyba kellett feküdnie. Papírra vetette végakaratát, három részre osztva kis birodalmát. A földet, vadászterületeket, szőlőket és árendástanyákat alázatosan visszaajándékozta kegyes Urunknak, hogy a császár keze által osztassanak szét a császárfiúk között, ha eljön az ideje; adná Isten, hogy soha be ne következzék! A tó halait, amennyiben még egyáltalában lesz benne hal ez után a holdfogyatkozás után, az erőd melletti templom szerzeteseire testálta, hogy azok majd a római Leó pápára hagyják. A harmadik részt: ruháit, lovait és a vár használatát, már amennyiben ennek jogát halálával el nem veszíti, Landoaldának ajándékozta, aki ezenkívül megkapta valamennyi saját ruháját és ékszerét is – ez a pazar adomány azonban csak abban az esetben illeti majd meg, ha Gunderic eltávozása után sem bontja fel példás házasságát, azaz nem megy újra férjhez. A végeérhetetlen nyögdécselés közepette, és számos kupa bor segédletével megfogalmazott okiratot tanúként a folyami erőd parancsnoka és alparancsnoka, valamint a barátok írták alá, mivel a püspök éppen úton volt, s még azt a pecsétet is ráütötte Gunderic, melyet hosszas tétovázás és habozás után a szokásjoggal ellentétben szerzett magának; ugyanis nem volt királyi személy, és a főurak sorába vagy az egyházi rend tagjai közé sem tartozott. De azért most nagy örömmel alkalmazta. A pecsét nyomatában delfin tartott egy kardot melluszonyai között. Ezt Gunderic minden segítség nélkül egymaga találta ki már hosszú évekkel ezelőtt, és felderült, ha a jelentésén elgondolkozott: ügyesség és támadókedv, mozgékonyság és vágni-döfni tudás.
Alig kezdődött meg az új év, Urunk születésének 807. esztendeje, amikor az égen ismét nyugtalanító jelek tűntek fel. Január vagy Wintarmanoth havának 31. és a holdhónap 17. napján, mint az írások feljegyezték, a Jupiter mintha „fenyegető közelségben” vonult volna el a hold mellett, ahogy a szerzetesek kifejezték. Igen, úgy tűnt, a Jupiter a holdra támad ezen az éjszakán, s minden jel arra vallott, hogy vad harc dúl az égi magasságokban. Gunderic már kora reggel megkapta az értesítést. Olyan köszvényroham közepette, melynél komiszabbat senki emberfia meg nem élt Genava vidékén, sőt talán az egész hamarosan felosztásra kerülő és szétporciózott frank birodalomban sem, a genavai vár ura felkecmergett a lovára, és keserű búcsúpillantást vetve az udvari lépcsőre meg Landoalda asszony ablakára, lelovagolt az erődhöz s a barátokhoz; két csatlós támogatta felváltva. Ima és sirámok közepette töltötte odalenn a napot. Alaposan be volt rúgva, és Landoalda javára valamelyest megváltoztatta végrendeletet: két-három parasztgazdaságot ajándékozott neki, melyekkel tulajdonképpen nem is rendelkezett, mivel részint már egyszer kegyes Urunkra testálta őket, részint pedig mert igazában valamennyi a parasztok tulajdonában volt. Így telt el a félelmeknek ez a napja. Ezután rövid időre ismét visszanyerte lelke nyugalmát, s annyi vizet kevert borába, hogy hozzákezdhetett a jövőt illető terveket kovácsolni.
Február, vagyis Hornung havának 11-én viszont, egy évvel és három nappal az után, hogy a császár eldöntötte, hogyan osszák fel birodalmát halála után, éppen déltájban következett be egy hatalmas robaj. Ezt a robajt a földön, földi füllel nem lehetett hallani, ám sok lélek úgy fogta fel, mintha óriási kocsi dübörögne a Pokol felé, színültig rakva az emberi világ lakóival – napfogyatkozás! Rettegő, de még inkább érdeklődő, kíváncsi és kutató űrszakértők és asztronómusok azzal magyarázták a jelenséget, hogy „mindkét égitest a vízöntő csillagképének huszonötödik fokában áll”. Amikor Gunderic a barátok révén értesült a megrázó égi tüneményről, először arra gondolt, azon nyomban felutazik Totonisvillába, Aquisgranumba, vagy ahol éppen eléri kegyes Urunkat. Vagy azért, hogy immár teljesen egészséges és kipihent testtel megbízatást kérjen, vagy hogy nyomorult, mankó támogatta és szinte élettelen testét kegyes Urunk irgalmába és segedelmébe ajánlja, és egyben átnyújtsa valamelyik végrendeletét is. Végezetül mégsem mert útnak eredni. E helyett harmadik vagy negyedik végrendeletet írt, melyben minden ingó és ingatlan vagyonát – jövendőbeli bebalzsamozandó és eltemetendő holttestét is beleértve – a kolostorra hagyta, hogy az lelke számára boldog és rövid utat biztosítson a Mennyek országába. Eme végakaratát azonban senkivel el nem olvastatta, se nem hitelesítette, sőt még csak alá sem írta, hanem hálószobaszekrényébe zárta, más, a jövőben még hasznosnak bizonyulható feljegyzések és iratok közé, s egy még teli méregfiola mellé.
Ugyancsak Hornung havának 26-án új és felettébb sajátos égi tünemény lépett fel, alig mutatta meg reggeltájt holtsápadt arcát a keleti hegyek fölött a hold, azon nyomban el is sötétült. Már az éj folyamán furcsa dolgok történtek. Különös csatarendben menetelő, rendkívüli tömegű, sőt szinte végeérhetetlennek látszó hadseregek teljesen világosan látható képe vonult végig az ég boltozatán. Gunderic minderről a cselédlányok sikoltozásából értesült, akiknek pedig szállásukon kellett volna már aludniuk. Gundericnek ekkor már csak annyi ereje volt, hogy sóhajtozzon és imádkozzon, nem sokkal később pedig a gyomra is felfordult. Március, vagyis Lentzinmanoth havának 15-éig szinte megszakítás nélkül az ágyat nyomta, megpróbálva új erőt enni-inni magába.
Március 15-én felkelt, és reggel azonnal új tervek készítésébe fogott. Előkereste feljegyzéseit egyes személyek meggondolatlan kijelentéseiről és mozdulatairól – huszonöt, húsz, tizenöt, tíz, öt és három évvel ezelőttről, és ereje, valamint jókedve egyre fokozódott.
Két nappal később újabb intő jeleket küldött az Ég. Mint az írások mondják, „Mercurius kis fekete folt képében jelent meg a nap előtt, ahol nyolc napon át volt látható. A napba való be- és kiléptét azonban nem láthattuk, mivel az ég befelhősödött.”
A kilencedik napon Gunderic három csatlóssal fellovagolt Totonisvillába, hogy megkíséreljen a császár színe elé jutni és beszélni vele, s a lába vagy valaki más lába elé borulni.
Az asszony az ablakban állt. Panasztól feszült, jajszavaktól. Már hónapok óta egy kiáltással volt terhes, mely ha kitör, felverte volna a Mennyet és a Poklot, de csak suttogás lett belőle az ablakrács felé:
– ...mind ez a sok... sok... sok istenverte év! Ó, Radbert, ó, édes Radberteml Hol vagy? Lehetetlen, hogy meghalj; már oly rég nem jártál nálam, de lehetetlen, hogy meghalj!
E percben világosan tudott látni. Felhő sem homályosítja a szemét, sem a Mercurius vagy minek hívják, sem semmi más nem gátolja most a visszapillantásban. Látta ismét az estét, amikor a férfiak összegyűltek a várudvarban ott messze, odahaza, valahol, ahol boldog volt – és eszébe jutott egy másik este is; ültek a kandallónál, ő belenézett egy fiúarcba, Radbertébe vagy másvalakiébe, fiatal, szép arcba; milyen jó szaga volt. Ó, Perto, hol vagy, édes Pertóm, halott vagy élő Pertóm – és szikra pattant ki a tűzből, bele egy lányba, s a fiú hozzáért a kezével s ő attól fogva nővé vált.
Igen, világosan látta mindezt. Egy ablakban állt, valahol magasan a város és a tanyák fölött. Csillagfény, sápadt holdvilág a behavazott földeken; a folyó felé lejtenek, melyet az évek, a messzeség és a feledés leple borít nem ez a folyó ez, amelyből gyerekek kiáltanak anyjukért, s amelybe belefúlnak, hanem másik folyó, mi is volt a neve, a gyerekkoré, a fiatalságé. A túlsó partról gyertyavilág; lenn, az ő ablakaikból, ki az udvarukra. Szent István éjszakája, s valaki mozog, hadonászik, árnyékot vet, ki is az, egy férfi, az a férfi – pedig látja mögötte a másik árnyékát, ő pedig tudja, ki az: az öccse, ő. Ő.
A lány most összekulcsolt kézzel áll szobájában a nagyterem – melyik terem? – mögött; hallja a férfiak esküjét: neki szólnak, őt kiáltják a hangok: Én, Warnefrit (rekedt üvöltés), majd a másiké, az igazié, az egyetlené, aki Radbert vagy az lesz: csengő hang: Én, Johanniperto, esküszöm és ígérem neked, Rodgaud hercegem...
...aztán elmennek, elvágtatnak valamennyien. A kapun át pedig belovagol a nótárius, a Sátán követe, a király úgynevezett kiküldötte átkarolja, maga felé fordítja arcát, már akkor bor- és áporodott bakszaga van, majd két lépést hátrálva mellére teszi kezét, mintha csakugyan volna is szív benne, és meghajolva mond valamit udvari nyelvezeten: nemes kisasszonyom, készülődjék; kegyes Urunk parancsa szerint el kell lovagolnom kegyeddel, ám úri becsületemre, nótáriusi adott szavamra mondom, egy karcolás sem fog esni kegyeden...
...és ellovagol vele, és nagy a kavarodás a világban és a szívekben, és akkor éjszaka... akkor... akkor...
...és a kiáltás végre világra jön a genavai várban, az új kiáltás.
Mindenki összecsődült, rohantak mindenfelől, az emelet valamennyi szobájából, a földszinti nagyteremből, a konyhából, az udvarról: rohant az egész cselédség. Azaz nem mindenki rohant, akinek rohannia kellett volna. Frambertát a lépcső közepén elhagyta ereje, úgy roskadozott kövérségének súlya alatt. De Inigarda botjának és más fiatalabb szobalányoknak támogatásával végig tudta járni az utat. Még használható fél szemére is alig látott már. Szürkületben lábolt ide-oda; cipelte magával szürkületét. Jött; most a folyosón jár, botja kopog a padlón; most a falhoz támasztja; a bot zörögve esik a földre. Tapogatózva hajol utána; nem találja, valaki felveszi neki, a falnak támasztja, vagy magánál tartja egy darabig; Inigarda nem léphet be bottal úrnője szobájába. Most odaért, az ajtó kinyílik, Inigarda belép, hangja a megszokott, nyugtatgató: jól van, no, jól van, s most milyen édes sírást tud fakasztani a hangja, az Inigarda-hang. Úgy érkezik, akár egy édesanya: ej-ej, no már, ugyan-ugyan, akár egy jó édesanya, mert szeretet van a között a két asszony között. Az úrnő pedig így kiáltott:
– Mászol, mint a csiga, Inigarda.
És kettejük között megújult a szeretet.
– Ide gyere!
Az öreg Inigarda, azelőtt szobalány, most már anyóka is, odatartotta az arcát, arra gondolva: már nem fog fájni. Mostanában soha nem üt nagyot. Tulajdonképpen soha nem akart durván megütni, csak véletlenül lett olyan nagy a pofon, mert hát olyan egyszer fel, egyszer le a kedve szegénykének. Máma bántja valami.
Az úrnő pedig felemelte a kezét, gondosan célzott, a kéz odacsapott, s a csapás megsimogatta a szobalány arcát, és szeretet volt közöttük, a kéz és az arc között.
Az úrnő szájából csak úgy bugyogott a szó a kiáltás után; szülés után a méhlepény:
– Öltöztess fel, most azonnal, Inigarda! Azonnal! De előbb szólj, szerszámozzanak fel lovakat, ebben a pillanatban! Mondd, hogy útravaló is kell, sok! Te is jössz! Meg Framberta, ha bír! Mondd, hogy legények is jöjjenek! Hozzanak vezeték lovakat!
Hangja hol felcsattant, hol megrekedt és megint felcsattant; szinte bugyborékolt belőle a szó:
– Mondd, hogy kirándulni megyünk! Messzire! Mondd, hogy egy-két vagy sok éjszaka is távol leszünk. Sokat! De azonnal, gyorsan, siess! Nem, várj; először csomagold össze a ruháimat és minden ékszeremet; zsákokba csomagolj, meg a ládámba, meg az ékszerdobozokba. Az ékszeres dobozok mind kellenek; mind az enyém! Mind! Mindent elviszünk! Mindent! Gyorsan! Szaladj! Kiabálj le nekik, hogy minden úgy legyen, ahogy akarom! Most pedig öltöztess föl, Inigarda! Nem, először azoknak szólj!
A szobalány kitotyogott, az ajtó előtt a kezébe nyomták a botját, mely keményen kopogott a padlón. A pihegő Frambertával a lépcső közepén találkozott össze; a többi cselédre ráparancsolt, segítsék le a földszintre az öregasszonyt; annak is kiosztotta a parancsot, amit Framberta azonnal el is felejtett, de a többi cseléd észben tartotta.
Framberta rémült szavakat szuszogott:
– Várni kellene! Meg kéne várni, míg hazajön Gunderic úr!
– Talán sokáig elmarad – mondta neki keményen Inigarda. – Talán haza se jön többet, ki tudja! Kegyes Urunknál van, lehet, hogy sokáig nem eresztik el!
Senki nem tudta, mit is kellene tenni. Ilyenkor a legjobb, ha engedelmeskedik az ember. Engedelmeskedtek. Két legény a délelőtti napfényben leeresztette a felvonóhidat, melyet a gazda szavának engedelmeskedve felhúztak az este. Inigarda visszafordult; most már nem érzett félelmet, csak örömöt. Édes, hatalmas öröm töltötte el a nagy kegyért, hogy most engedelmeskedhet. A botot az ajtón kívül hagyva benyitott és bement a szobába. Landoalda asszony ott állt a szoba ablakánál, tükörrel a kezében. Leeresztette a tükröt; szikrák röpködtek körbe a falakon, fel a mennyezetre, mámoros útilázban. Az asszony az ablakon át lenézett a várárokba, és önmagának beszélve hangosan mondta:
– Jól van. Jól. Már rég ezt kellett volna tennem. Elmennem innen. Már akkor. Radberttel. Vagy a másikkal, Pertóval. Jól van.
Az ajtó felé fordult; szikrák röpködtek, visszfény táncolt, teljes fénnyel ragyogott az égen a nap.
– Ide gyere, Inigarda! Most pedig öltöztess fel.
És az öreg szobalány érezte, hogy szeretet van szavaiban. Ő maga is szeretetet érzett Landoalda asszony iránt; édes asszonyi, anyai és testvéri szeretet volt közöttük.
Landoalda és kísérői nem jutottak messzire; hogy is juthattak volna ilyen utakon?
Két napot mentek mind lassabban és lassabban a Lacus Lemannus északi partján, s el is jutottak a part legfelsőbb kanyaráig, ahol az sarlószerűen kelet felé fordul. Lousonium ódon sáncfalai előtt Framberta leesett a lóról, és azon nyomban meg is halt a kimerültségtől; s ha valami miatt gyászolni lehetett a jó és hű öregasszonyt, hát amiatt, hogy vele igazi háziasszony költözött el a világból.
Holttestét a templomba vitték a legények, hogy majd Sigismundnak, a helybeli püspöknek engedélyével eltemessék; az elővigyázatos Odilbert pedig, a helyi gróf felajánlotta a társaságnak, hogy várába szálljanak, ahol lényegében udvarias módon visszatartotta valamennyiüket. A legényeket nem dugta pincébe, de gondosan, s végül is eléggé gorombán kihallgatta őket, úgy, hogy azok megpuhultak s úgy nyilatkoztak, hogy kegyes asszonyuk erőszakkal kényszerítette őket az útra. Landoalda és Inigarda jó szobát kapott, s mivel Landoalda épp akkor nem volt beszédes kedvében, Inigarda pedig alig hallott valamit, lassú várakozásban, de jó koszt mellett telt idejük. Odilbert egyik csatlósát Genavába küldte, hogy jelentést tegyen a látogatásról. Onnét egy rémült genavai csatlós lovagolt Totonisvillába, de tovább kellett mennie Aquisgranumig, melyet Palatium aquaenak, a Vízi Kastély városának is neveznek, ahol Gunderic már napok óta várta, hogy kegyes Urunk színe elé bocsássák.
A császárnak azonban, mint a forrásokból kiderül, nem volt ideje Gunderic úr részére, mivel Abdella, a perzsa király küldöttje épp akkor érkezett meg udvarába Egilbalddal, az Olajfák hegyének apátjával egyidejűleg, akit Gregoriusnak is neveztek, továbbá jeruzsálemi Felixszel. Abdella gazdag ajándékokat hozott a perzsa királytól, mégpedig egy díszsátrat és tizenkét, szokatlanul nagyméretű és szépségű, színpompás faliszőnyeget, valamint értékes selyemkelméket, parfümöket, keneteket és balzsamokat, két különleges formájú és nagyságú sárgaréz gyertyatartót és még sok egyebet. Az ajándékok sorában egy fölöttébb fortélyosan kieszelt sárgaréz óraszerkezet is szerepelt. Egy aranyozott bronzból készített víziórával volt összekötve, s tizenkét óra leforgása alatt mindig ugyanannyi bronzgolyót vett igénybe, melyek egy-egy óra elteltével szépen csengve egyenként egy fémtálkába hullottak. A csodálatos órának azonkívül tizenkét ablaka is volt, melyek minden óra végén kinyíltak, s tizenkét lovag lépett ki rajtuk. A császár sokáig magánál tartotta a követeket, sok időt szentelve az ajándékok megtekintésének és vizsgálatának, miközben ezzel egyidejűleg Burchard marsall közreműködésével egy Corsica elleni hadjárat előkészítésével foglalkozott. Így hát, mondja Johannes Lupigis, titkos császári másodírnok, aki mindeme dolgok följegyzésében Einhardusnak segédkezett, így hát könnyen érthető, hogy kegyes Urunknak nem volt ideje Gunderickel törődni.
Amikor Landoalda szökésének híre Aquisgranumba ért, Gunderic nyomban visszafordult. Saját szavaival élve, háromszorosan megtört ember volt, de lovagolni és dühöngeni azért még mindig jól tudott. Szinte pihenő nélkül s a legrövidebb idő alatt egyenesen Genavába vágtatott. Először úgy határozott, lemészárolja vagy felköti az ott visszamaradt csatlósokat és legényeket, de a költségekre s új szolgák beszerzésének nehézségére való tekintettel meggondolta magát. Elhalasztotta a büntetést, és még két csatlóst véve magához, hatodmagával Lousoniumba indult. Ott, a vár udvarán tüstént megcsapatta a Landoaldával jött legényeket, hogy megmutassa Odilbert várúrnak, mily erős kézzel és józan értelemmel bánik embereivel a genavai Gunderic úr; arra azonban vigyázott, hogy ha sajog is a botok nyoma, azért lovagolni tudjanak. Gundericnek joga lett volna, hogy erélyesen és keményen elbánjon Landoaldával is, például a mellébe döfve kardját. Aquisgranumból Genaván át idáig vezető útja során többször is felmerült benne a gondolat, de amikor a legények átestek a megérdemelt botozáson, urukból kifogyott a szusz, s minden további merész és kemény intézkedésről lemondott. Összeszedte magát, felment a vendégszobába, ahol még annyira futott erejéből, hogy jól képen teremtette Inigardát, aki megjátszotta, hogy a padlón egy sarokba szánkázva nagyban ájuldozik. Azután, mint gondolta, udvaronci és finom nemesi modorban meghajolt Landoalda felé, aki ott állt a szoba közepén, rámeresztve béna mutatóujját.
– Megjöttem, kegyes úrnőm, hogy asztalhoz vezessem – jelentette ki annyira-amennyire határozott, de nyűgös hangon. Majd finom iróniával: – Remélem, asszonyom, kellemes volt a kirándulás, és egészségére szolgált.
Az asszony nem válaszolt, hanem megindult Gunderic előtt le a nagyterembe, ahol megvacsoráztak, mielőtt lóra szálltak volna, hogy hazainduljanak.
A genavai várban nem sok változás történt, attól eltekintve, hogy Gunderic kívülről vaspántot rakatott felesége ajtajára, elmés szerkezetű lakattal, melyet – eljövendő eshetőségeket latolgatva – Aquisgranumban szerzett be valamikor.
Landoalda asszony hét évet töltött a toronyszobában Inigardával együtt, s ez idő alatt a nemes hölgy – így tartja a monda – visszanyerte oly korán és oly siralmasan elvesztett szüzességét. De amint én, Agibertus, az eseményeket kivizsgáltam, ez nem igaz. A mondákban ott a kísértés, hogy végül is minden dicshimnuszban végződjék, mely csengő hangok szárnyán száll föl a templom boltíveinek magasába. Elhiszem ugyan, hogy van asszony, aki visszanyeri szüzességét, de nem testi, hanem lelki tisztaságban; így tekintve a dolgot, esetleg megilletheti Landoalda asszonyt a „szűz” megjelölés, egyike lehetett ama számos, egykor férjezett nemes asszonyoknak, akik önakaratukból vagy kényszer folytán kolostorban éltek, vagy szobájuk magányában, kegyes Urunk nagy birodalmának valamely házában vagy várában.
A gondolat pillantásai számára ő sem volt láthatatlan.
Szavak szélsusogása vagy viharbőgése tódult észak felé, ahol már várta őket kegyes Urunk palotájában a suttogók és szimatolók hada. Itt, itt az időnként igazán nagyon beneventumi békében és nyugalomban engem is ért a szóbeszéd, amiért is haladéktalanul levelet írtam szeretett barátomnak, Johannes Lupigisnek. Az írás a 809. év nyárutóján került a kezébe Aquisgranumban. Kegyes Urunk szíves engedelmével jó barátom a palotaőrség egyik szakaszával nyomban Genavába ment, ahol évek óta nem járt. Az volt a dolga, hogy kegyes Urunk kiküldötteként kivizsgálja, boldog-e a várúr házassága, s ha kell, Gunderic férjuramat és hitvesét, Landoaldát Aquisgranumba rendelje, töltsenek némi időt az udvarban, s szívják egy darabig a palota tiszta és enyhe levegőjét. Ám efféle levegőzésre nem került sor, Johannes Lupigis, aki szükség esetére másféle felhatalmazással is rendelkezett, így ír emlékezéseiben:
„A beteges Gunderic úr félremagyarázván egy kirándulást, melyet hitvese az ő távollétében tett, hazatérve fogságba vetette a nemes hölgyet, nem pincébe ugyan, mint gyakran megesik, hanem a vár egyik toronyszobájába, ahol feleségének amúgy is lakó- és hálószobája volt. Ez okból, mihelyt mindennek a híre tudomásomra jutott s róla kegyes Urunkat is értesítettem, parancsot is kaptam, menjek Genavába, és vizsgáljam ki a dolgot. Magam nyilvánítottam ki ilyen értelmű óhajomat egy napon, amikor kegyes Urunk különös jókedvében volt, meghatalmazást kérve, hogy nevezett várurat Aquisgranumba rendelhessem kihallgatásra, ha szükségesnek találom. Továbbá meghatalmazást kértem arra is, hogy ha a nevezett hölgy úgy kívánja, szülővárosába, Forum Iuliiba kísérhessem, ahová is feltehetőleg néha visszavágyik. Előadtam kegyes Urunknak, hogy magam is ebből a városból származom, s gyakran láttam Landoalda asszonyt, még kislány korában, fiatal, ártatlan hercegkisasszonyként, aki semmi módon nem volt atyja 776. évi súlyos bűnébe és alávaló lázadásába belekeveredve. Kegyes Urunk nyájasan rám mosolygott, és így szólt: »Járj el az ügyben kedved szerint, kedves barátom; menj békével, de térj hamarosan vissza hozzám.« Hálásan csókoltam kezet uramnak és parancsolómnak, és máris lóra szálltam. Ez a 809. év augusztusában történt.”
Gunderic ezen a napon felkelt ágyából, és nem is ivott. A nótárius, spicli és hírharang, akit régóta nem vettek igénybe, újból a férfierő teljében érezte magát – s azt ki is nyilatkoztatta önmagának. Asztala mellett ült szobájában, és feljegyzéseit rendezgette. Lapozgatott benne, kirakta őket maga elé, akár a kártyát; emlékezett, próbált visszagondolni, mi is volt akkor meg akkor a szándéka velük, s megpróbálta a jegyzeteket új célokra kiaknázni. Kiegészítette a részleteket, törölt egy-két megörökítésre már nem érdemes nevet, olyanokét írva a helyükbe, akik már nem éltek ugyan, de akiket hasznos lehetett felidézni. Lelkébe átmenetileg béke költözött mindaddig, míg szeme meg nem akadt Hardrad nevén.
Nem zavarta meg épp ez a név, legföljebb annyira, hogy gondolkodóba esett. Mit is dörmögött akkor Hardrad gróf? Hogy a frank király egyre jobban belegabalyodik a hálóba? S hogy a háló egyik-másik szálát épp a királyi palotában sodorják? Valami ilyesmit. Gunderic tűnődött egy kicsit, vajon nem lehetne-e Hardrad nevéből még egy csepp mérget kisajtolni. Veszélyes név volt: kellemetlenségeket idézhetett elő, ha valaki felemlegeti Hardradot, csakúgy, mint Ercanbaldot, aki azóta feltehetőleg már szintén nem él. De biztos, hogy nem élnek? Gunderic úgy döntött: mindkettőjük nevét törli jövőt illető terveiből. Először kivakarta Ercanbald nevét egy jelentés piszkozatából, melyet soha nem bízott küldönc kezére, hanem közvetlenül súgta bele az illetékes fülekbe. Ezután újabb tépelődésbe merült: mit írjon a helyébe. Rögtön nem jutott semmi az eszébe, de majd csak talál valamit, ha gondolkozik egy kicsit. Már javában vakarta Hardrad nevét és szinte el is készült vele, amikor egyszerre eszébe jutott, miféle szavakat is hallott egyszer a barátságról. Szászok egymás közötti barátságáról, longobardok egymás közötti barátságáról, barátságról szászok és longobardok között barátságról, mely nem lankad el soha, vagy hogyan is fűződtek egymásba akkor a szavak, Hardrad barátságáról egy bizonyos Theudald iránt, akit megvakítottak és felkoncoltak, bár akkor igazán nem sokat értek vele. Meg Theudald barátságáról mások iránt, akik végül is visszaügyeskedték magukat az életbe, s akik...
Gunderic gondosan visszaírta Hardrad nevét, s az ismét ott volt, ahol lennie kellett. Azután Theudald nevét is oda cirkalmazta, és művével elégedetten szünetet tartott.
Felegyenesedett a fárasztó görnyedésből, és hallgatózott. A szolgálók közül még egy sem mutatkozott, hogy a vacsorát jelentse. Ha jönnek, először is ki kell mennie a folyosóra, kinyitni felesége ajtaját, hogy beadhassák neki az ételt s kivihessék a vödröket. Várni az ajtó előtt. Bekukucskálni. Szemmel tartani őket, nehogy az ablakrésen át a sáncárokba szórják a ganéjt; amúgy is elég büdös az ilyenkor nyár vége felé. Visszarakni a vaspántot, s újra ráfordítani a kulcsot, mielőtt maga is lemehet, hogy hozzáláthasson az evéshez. Úgy döntött, változtat a dolgok rendjén, s ő eszik először. Az asztalra csapott az öklével. Ránézett a kezére. Nem rossz kéz. Sok mindenben része volt: írt is, cirógatott is. Meg kardot is fogott, ha nem is sokszor. Igazi férfikéz. Baráti kéz is tudott lenni persze. Mert hát akinek a szíve jó...
Még mindig semmi nesz odalentről. Az asszony szobájából pedig az utóbbi két évben alig lehetett hangot hallani. Kiabálást soha. Inigarda, mint mondják, már csaknem egészen vak, és egészsége különben is gyenge lábon áll. Helyes: legalább van Landoaldának valami tennivalója. Már azon gondolkozott, szerez nekik valami jó játékot, kirakójátékfélét vagy ilyesmit, meg egy imakönyvet; ezt a barátok ajánlották neki. Már nem akarózott nekik eljárni Gunderichez, hogy elbeszélgessenek. Akárhányszor hívta őket, mindig éppen el voltak foglalva. A híveikkel kell törődniük, mondták, boruk pedig maguknak is van. Majd ha aludt egyet ebéd után, lemegy hozzájuk. Még jól megüli a lovat, különösen ha jó az idő. Gunderic úrnak is volt gondja a saját lelkére. A lenti templomban szokta végezni ájtatosságait. Imádkozott lelke üdvösségéért, hogy a Paradicsom kertjébe jusson, s oly buzgón, hogy a barátoknak észre kellett venniük, mily alázatos tisztelettel viseltetik a felsőbb hatalmak iránt, s mennyire szereti Istent, a Megváltót és a Szent Lelket. A Szűzanyát és jó néhány szentet. Ezenkívül imádkozott Gunderic, de ekkor már fennszóval, kegyes Urunkért és birodalmáért; a saját házáért, meg Landoalda megátalkodott, kemény szívéért.
Hallgatózott. Lépcsőn, folyosón semmi nesz; úgy mozognak ezek, mint a lajhár, itt nagyobb erélyre van szükség. Ha megjönnek és rányitják az ajtót, majd rájuk reccsent: Vigyétek csak vissza az ételt; ezek ott várhatnak még egy kicsit, míg én megebédelek. Hadd várjanak csak a táljuk előtt. Ő maga szép nyugodtan elüldögélhet odalenn; igazán senki nem kergeti. És egy ravasz ötlet jutott az eszébe: mi lenne, ha hagyná, hogy az asszony várjon egy darabig az ételre, egy-két órát, fél vagy mért ne egy egész napot, hogy alaposan kiéhezzen? Akkor aztán fürgén lecsapna az ember: kinyitná az ajtót, s bekiabálna: Gyere ki, édes Landoaldám, ma odalenn eszünk a nagyteremben. Már nem haragszom rád, galambom!
Gunderic egészen meghatódott saját jóságától. Azt gondolta magában: Miért ne sikerülne, ha felhajtok egy-két kupa bort, mielőtt belevágnék? Éjjel pedig majd még a háláját is kifejezi. De én bezárom az ajtót, s hagyom, hadd várjon egy kicsit, mielőtt megadná, amivel egy szerető és tiszteletre méltó feleség a férjének tartozik. Amikor már szívét megpuhította a vágy – akkor jövök én, hogy kinyissam a zárat!
Tele lett jósággal: jutott belőle a lábába is – a többi testrészével együtt azt is fiatalnak, erősnek érezte, a jobb térdét kivéve, mely a valóságra emlékeztette. Úgyis szemen köp, jól tudom. Jósággal nem megyek semmire, akárhányszor próbálkozom is. Csak az erély segít és a szigorúság. Amilyen kegyes Urunk volt valamikor. Most már kegyes Urunkat is meglágyította az öregség. Pedig még nem is olyan öreg... ha utánagondol az ember...
Végre zaj töri meg a csendet. Nem a lépcső vagy a folyosó felől, hanem a sánctól, a felvonóhídtól és a kaputól. Felállt, az ablakhoz rohant és látott; kapkodni kezdte a levegőt, még tátogott is, sőt nyöszörgött:
– Ó, jóságos Isten, édes Jézusom; maga Lucifer jön hozzám a cimboráival!
Hat lovas várakozott a sáncon a kapunál: a császári másodtitkár sötét titkári gyapjúköpenyben, de karddal az oldalán; mögötte öt csatlós, oly remekül ruházva-fegyverezve, mintha magának kegyes Urunknak testőrségéhez tartoznának.
Gunderic visszarohant az asztalhoz, összekotorta az iratokat és feljegyzéseket; fejvesztetten a szekrénybe söpörte őket, s tétovázott egy darabig, amikor keze a méregfiolába ütközött, de végül is nem vette elő; ráfordította a zárra a kulcsot, és sebtében magára kapott zubbonyt és cipőt. Egy pillantást vetett a tükörbe, zubbonya ujjával végigtörölt az arcán, felkapta mankóit, végigment a folyosón és a lépcsőn, és térdét és egész bal lábát most már csakugyan hasogatta a köszvény. Kinn az udvari lépcsőn már egy szinte egészen valódi vénember, három-négyszeresen megtört nyomorék fogadta kegyes Urunk titkos írnokát, Johannes Lupigist.
A szakasz belovagolt a kapun, átvágott az udvaron, a lópaták sértő erővel csattogtak a köveken, s a visszhang szinte mennydörgött a falakból. Gunderic rémülten Landoalda ablaka felé sandított, ahol egy pillanatra feltűnt az asszony sápadt, fehér arca; milyen sápadt is, milyen sovány! Nyomasztó hangulatán pillanatnyi elégedettség nyilallt át, mégpedig azért, hogy az asszonyt még érdekli, mi történik a világban. Barátságos mosolyt facsart arcából felesége felé, de azonnal abba is hagyta. Az asszony ujja úgy meredt lefelé az ablakból, mintha épp az egész világ ocsmányságait számolná, s most épp Gundericre került volna a sor. Istenverte ujj! – gondolta magában. Már rég sírban volna a helye! Méregtől!
A szakasz megállt a lépcsőnél; Gunderic hajbókolt.
– Isten hozta az urakat – mondta mankóira súlyosodva. – Igazán kellemes meglepetés!
Hogy elmúlt ez a sok év. Mennyi idős is volt a két férfi? Gunderic hatvanhárom, Johannes Lupigis meg ötven körül.
A titkár könnyed meghajlással viszonozta az üdvözlést, lepattant lováról (milyen ruganyos még a mozgása!), kísérői is leszálltak; Gunderic legényei az istállóból előfutva gondjaikba vették lovaikat. Johannes Lupigis alakján császári titkári komolyság; csatlósai ábrázata sem sugárzott különösebben; szinte úgy hatott, mintha tüstént készek volnának komoly eréllyel a fejét venni valakinek.
– Sajnos, nem értem ki a kapuba, hogy ott fogadjam az urakat; mostanság nem mozgok már olyan fürgén, mint valamikor – mondta Gunderic, mankója zörgetésével festve alá szavait.
A titkár fellépdelt hozzá a lépcsőn. Ismét meghajoltak egymás előtt; a titkár csak kurtán, feszesen. Én túl mélyre hajoltam, gondolta Gunderic. Hiba volt. Legjobb a tartózkodás az ilyenekkel szemben! Csak most ne kezdjen kiabálni az asszony!
– Mi járatban vannak az urak?
– Kegyes Urunk üzenetét hozom – felelte Johannes Lupigis.
Gunderic néhány rövid pillanatra szemügyre vehette a vendégét. Johannes Lupigis maga is termetes volt, akár a bátyja, Warnefrit, de a háta hajlottabb, mint valamikor. Sokat öregedett, gondolta Gunderic. Öreg az arca. Tulajdonképp nem is szép férfi. A füle körül megőszült; a feje búbja meg nyilván egészen kopasz. Szája szöglete csupa ránc; biztosan són-eceten él. Én viszont még mindig csinos férfi vagyok.
Felsandított az ablak felé. Az asszony még mindig ott állt. Még jó, hogy csend van.
– Örömmel hallom – mondta, nem tudva uralkodni a hangján, melyből kicsapott a félelem.
– Kegyes Urunknak Landoalda asszony számára is van üzenete – mondta a titkár. – Kérem, vezessen hozzá.
A világ vagy legalábbis a várudvar, megingott egy kicsit; a kövek úgy emelkedtek-süllyedtek, akár egy fekvő ember kőpáncélba szorított mellkasa. Gunderic ismét felfelé sandított – az asszony most nem volt látható; az ablak üres, az udvar földje se mozog már. Johannes Lupigis csatlósai közeledtek lenn az udvaron; most se a lépcső aljánál állva várták a titkár parancsát.
– Feleségem épp gyengélkedik egy kicsit, császári titkár uram – mondta Gunderic, igyekezve uralkodni a hangján. – Most, hogy beköszöntött az ősz, mindnyájan megszenvedtünk egy kicsit – folytatta bánatos-kérlelőn. – Ami engem illet, én komoly beteg vagyok, s mint látható...
Még jobban a hóna alá szorította a mankót, csörömpölve velük a kőpadlón, hogy felhívja rájuk a figyelmet.
– Vezessen hozzá – mondta a titkár.
– De hát kerüljön már beljebb! – mondta Gunderic a tornác ajtajában. – Mindjárt szólok, hogy terítsék az asztalt. Bocsásson meg, oly szórakozott vagyok! Annyira meglepett, oly kellemesen lepett meg, hogy látogató érkezik hozzánk, szerény városunkba. Előremegyek.
Besántikált. A csatlósok megindultak felfelé az udvari lépcsőn: megkapták a parancsot. Johannes Lupigis mögött tömörültek, mintha egy számtalanszor elpróbált jelenetet játszanának. Követték Gundericet és a titkárt be a tornácra is, és a várúr a mankók koppanása közben hallotta súlyos lépéseiket. A nagyterem közepén megállt.
– Ha szíveskednének itt várni egy pillanatig; máris intézkedem.
Elkiáltotta magát:
– Framberta!
Most jutott eszébe, hogy a vén boszorka már nem él, és helyesbített.
– Oscalda! Cselédek! Vacsorát készíteni! Azonnal! Jó vacsorát! Bort is a javából. Készítsetek vendégszobát is! Azonnal!
Megelevenedtek a folyosók, a termek, a konyha; Gunderic tovább kiabált:
– Mint a karikacsapás! Kedves vendég érkezett! Remek vacsora legyen! Itt lenn készítsetek vendégszobát! Azonnal!
Cselédek, szolgák rohantak szét; Gunderic egy kis időhöz jutott, hogy összeszedje gondolatait.
– Odafenn nem takarítottak! – mondta. – Oly váratlanul ért a megtiszteltetés! Ha titkár uram volna szíves itt várakozni, szólok hitvesemnek, szedje rendbe magát! Hisz tudjuk: a nők! Ilyesmire egy örökkévalóság is kevés volna nekik! – vigyorgott. – Nagyon fog örülni, hogy láthatja titkár uramat. Csupán egy pillanat!
Végigkocogott mankójával a termen a lépcső felé.
A többiek követték.
– Ne fáradjanak, azonnal itt vagyok! – mondta Gunderic.
– Én is megyek – válaszolt Johannes Lupigis.
Nyomában a legények, erélyesen csörgő karddal.
– Teljesen fölösleges, titkár uram, tökéletesen fölösleges! – szólt Gunderic, az emelet felé vánszorogva a lépcsőn.
– Én is megyek – mondta a titkár.
Gunderic sietett fölfelé; magáról megfeledkezve, jó nagyokat lépett, és mankói kihasználatlanul kopogtak a lépcsőfokokon.
Nyomában az emberek.
– Szíveskedjenek itt várni – mondta felérve.
– Én is megyek – mondta a titkár.
– De tökéletesen fölösleges, kedves titkár uram! – mondta Gunderic kifulladva, s ezúttal nem színlelésből.
– Kegyes Urunktól hozok üzenetet – mondta a titkár.
– Nekem! – mondta Gunderic. – Mit parancsol nekem kegyes Urunk?
– Arra később kerül majd a sor – mondta a titkár oly szárazon, mintha végrehajtási végzést olvasna fel.
Gunderic a legtávolabbi ajtó felé sandított; az ablakrésen át erős fény hullt a folyosó végére.
– Ha vársz itt, szólok neki, hogy jöjjön ki, Johannes Lupigis uram. Elő kell készítenem.
– Az a parancsom, hogy mihelyt megérkezem, azonnal beszéljek vele.
A titkár mögött a csatlósok: meg kardok is. Össze kell szednem magam, mint büszke úr, aki nem csúszik-mászik előtte, gondolta magában Gunderic. Megpróbált felegyenesedni; feltartotta a fejét, és epésen mosolygott, de azért csak alázatosan csengett a hangja:
– Kellemes volt az útjuk? Nem óhajt császári titkár uram esetleg pihenni egyet az étkezés előtt? Különben igazán szép az idő!
– Először Landoalda asszonnyal akarok beszélni – mondta kurtán a másik, és a folyosó távoli végébe mutatott: – Ott a szobája?
Igazán tudhatnád; tudod is, hogy döglenél meg! – gondolta Gunderic. Vigyázz, nehogy tegyek valamit a vacsorádba. Fel kéne kötni az ilyet. Ha lett volna eszük, már akkor kitolhatták volna a szemét. De még megvannak az iratok és tanúvallomások, te pokolra való. Hardrad még nincs egészen elfeledve! Se Theudald!
A titkár az asszony ajtaja felé tartott, Gunderic kénytelen volt követni, mögöttük pedig ott jöttek a katonák. A napfény özönlött a rácson át, keményen, bántóan; minden erős fényben fürdött. A vaspánton itt-ott rozsdafoltok, csak a lakat körül csillogott fényesre koptatva.
– Hogy baj ne érje a feleségemet – mondta Gunderic, a jó férj. – Történt egyszer valami, évekkel ezelőtt: huszonhárom éve. Valaki megpróbált betörni a szobájába, mialatt távol voltam. Egy bizonyos Ercanbald úr megkísérelte...
– Nyisd ki – mondta a titkár.
– Hogy baj ne érje; kizárólag az ő érdekében, hogy...
– Hol vannak a kulcsok?
Újabb jó ötlet.
– Ejnye, hát nem a szobámban felejtettem őket? Már hozom is...
Nekiindult bicegve a folyosón visszafelé; zavarodottan kapkodott újabb ötletek után; a titkár követte.
Az ajtóban:
– Csupán egy pillanat...
A titkár utána, be a szobába.
– Hol vannak?
Újabb ötlet:
– A szekrényben tartom őket.
Már meg is bánta. Johannes Lupigis mögött az ajtóban a legények s a kardok.
– Nyisd ki a szekrényt.
Vége a kibúvóknak; nincs több kiút. Kotorászott a zubbonya alatt és előhúzta a kulcscsomót. Reszkető kezében kellemetlenül csörögtek a nehéz kulcsok. Turkált a szekrényben, zizegtek, ropogtak a pergamenlapok, egy tekercs a padlóra hullott. Gunderic lehajolt, felkapta, gyorsan visszadobta és becsukta a szekrény ajtaját.
Ötlet: csodálkozás, meglepetés, még egy mosoly is sikeredett hozzá ráadásul:
– Ó, de szórakozott vagyok! Hiszen rajta vannak a kulcscsomón! Mit gondolhat rólam, titkár uram! Bizony öregszik az ember!
A titkár visszament az asszony ajtajához. Gunderic kénytelen volt követni, s nyomukban ott jöttek a katonák. A lépcső meg tele cselédekkel, szolgákkal: bámultak, s talán vigyorogtak is. Most szedd össze az eszed, gondolta, teljes tanácstalanságban, félelemtől remegve Gunderic, a hétpróbás spicli. Felemelte a kezét, könnyeden megkopogtatta az ajtót, s fülét a fára nyomva úgy tett, mintha hallgatózna.
– Lehet, hogy alszik – mondta. – Ez esetben kár volna zavarni.
Erre Johannes Lupigis már nem is felelt. Gunderic hangosabban kopogtatott, s újból fülelt. Fölöttük, körülöttük a fény; könyörtelen fényben áradtak a pillanatok.
Száraz ajkát végignyalva kiabálta:
– Galambom, kedves vendég érkezett!
Újból hallgatózott, majd kellemetlen, rekedt hangon kiabálta:
– Kedves vendég érkezett, Landoaldám!
– Nyisd ki a lakatot! – parancsolta a titkár.
Meg kellett adnia magát. Először a vaspántot vette le, mely nagyot csattanva hullott a földre. Majd az ajtó elmés zárját nyitotta ki. Mintha a Pokol kapuját nyitogatná saját magának. A többiek előtt szeretett volna bejutni, de a titkár félrelökte az útból.
Az asszony ott állt a szoba közepén; merev ujja feléjük mutatott.
– Ma még nem kaptunk enni! – mondta.
– Galambom – mondta Gunderic.
Johannes Lupigis néhány lépést tett feléje. Az asszony öreg volt, sovány; arcán csíkokban a piszok: megpróbálta kifesteni magát. Ruhája piszkos, rongyos; lába meztelen, piszkosan nyúlik ki a ruha alól. Rossz szag és bűz. Inigarda odabenn feküdt az asszony szobájában; püffedt testű öregasszony, aki erőtlen kezét tétován a hangok irányába nyújtva megpróbált felülni az ágyban. Az ágy mellett a padlón egy feldőlt sajtár.
– Ki az, kegyes asszonyom?
– Megjöttek, ők azok! – kiáltotta oda neki Landoalda. – Megjöttek, hogy kiszabadítsanak, Inigardám!
„Alig tudok nyugodtan írni erről – írja Johannes Lupigis visszaemlékezéseiben. – E percekben nem sok híja volt, hogy elhagyjon nyugalmam. Úgy éreztem, itt sereglett egybe életem valamennyi időszaka. Ám az volt a dolgom, hogy megbízásom kegyes Urunk megelégedésére, méltó módon hajtsam végre.”
– Üzenetet hoztam felséges császárunktól legkegyesebb asszonyomnak – mondta.
– Régóta várlak, nemes uram – felelte az asszony.
A férfi csak nézte. Igen: arcán az évek nyoma. De a hangja csengő, pillantása pedig tiszta, nyugodtan bizakodó, mint egy kislányé.
– Perto – szólt az asszony.
– Asszonyom – válaszolta a titkár –, kegyes Urunk parancsa az, hogy mihelyt ezt egészsége lehetővé teszi, s kegyed is úgy kívánja, azonnal utazzék vissza szülővárosába, Forojuliba, ahol mindenben kedvében járnak majd. Én azt a parancsot kaptam, kísérjem el az úton.
– Perto – mondta az asszony. – Vártalak.
– Asszonyom – felelte a férfi –, kegyes Urunk parancsát teljesítem.
Közben Gunderic úgy-ahogy összeszedte magát:
– Írásbeli parancsod van erre, Johannes uram?
Semmi válasz.
– És a nekem szóló parancs, titkár uram?
Körülötte a legények, a kardok. Amikor Johannes Lupigis a köpenye alól előhúzta az irattokot, s Gunderic meglátta rajta a szalagon himbálózó pecsétet, és hallotta a pergamentekercs felcsavarodásának ropogását és zizegését, első gondolata az volt, hogy térdre esik. Ugyanakkor felmerült benne egy másik, szédítő gondolat: Halj meg férfimód! Landoalda szeme láttára. Hogy megemlegessenek! Genavai Gunderic úr, a hős lelkű vitéz, akit ártatlanul megöltek ármányos ellenei! Akinek története szájról szájra száll!
De szó sem volt halálos ítéletről. A titkár nyugodtan, szinte barátságosan olvasta:
„...kegyes akaratunk, hogy szolgánk, genavai Gunderic haladéktalanul jelenjék meg színünk előtt aquisgranumi Palatiumunkban megbízásokat átveendő, melyek vele a helyt közöltetnek, s egyben elrendelni kegyeskedünk, hogy nevezett Gunderic mindenben kövesse kedves belső titkárunk, Johannes Lupigis utasításait, mind Gundericet önmagát, mind annak hitvesét, Landoalda asszonyt illetőleg.
Datum az Úr születésének 809. esztendejében,
Aranmanoth, azaz augusztus havának 25. napján,
saját kezűleg: Carolus, s ezt követően Einhardus
első titkár megbízásából Johannes Lupigis másodtitkár.”
Gunderic szívéről eközben nagy kő esett le, s tolongtak fejében az ötletek: az iratok, a méregfiola a szekrényben, a vacsora a konyhában, a bor.
– Akkor hát ehetünk is – mondta. – Most, hogy hallottuk kegyes Urunk jóságos parancsát, öltözz fel, galambom. Én szobájukba vezetem kedves vendégeinket. Remélem, egy-két napot szerény várunkban töltenek.
Inigarda szipogott az ágyban; közben felült, de most szeretett volna fel is kelni.
Landoalda még mindig ott állt a szoba közepén.
– Ne egyél az ételéből, Perto – mondta csengő hangon, és tisztán csillogott a szeme. – Óvakodj a borától.
– Nőm annyira fel van indulva, hogy azt sem tudja, mit beszél, Johannes uram – mondta Gunderic. – Úgy értem: egész megzavarta az öröm.
Johannes Lupigis ügyet sem vetett rá.
– Készen állok az indulásra, amikor óhajtja, hölgyem.
– Nőmnek időre van szüksége, hogy összekészüljön, titkár uram! – mondta Gunderic. – Én magam néhány nap múlva indulhatok.
– Te azonnal útnak indulsz – mondta Johannes Lupigis. – Kegyes Urunk parancsa szerint.
– Azt biztosan ő sem úgy értette, hogy készületlenül vágjak neki az útnak – próbálkozott Gunderic. A keze ismét reszketett.
– A parancs így szól: azonnal – vetette oda neki Johannes Lupigis félvállról, majd a háziasszony előtt meghajolva kiment a folyosóra. Gundericnek követnie kellett: sarkában voltak az emberek.
– A szobádba – mondta neki Johannes Lupigis.
– Az én szobámba?
A titkár előrement a folyosón, Gunderic a nyomában, körülöttük meg a katonák.
Szobája ajtaja elé érve így szólt a házigazda:
– Csak leszólok, hogy azonnal ehetünk.
– Még egyszer látni akarom a szobádat.
– De kegyes Urunk...
– Ez parancs!
Amikor Gunderic kinyitotta az ajtót, a titkár megelőzte, s odament a szekrényhez.
– Nyisd ki.
– De hát itt nincs semmi, csupán néhány apró feljegyzés! Szolgálati ügyekben!
„Úgy mozogtunk, mintha bábfigurák lettünk volna írja Johannes Lupigis visszaemlékezéseiben. – Valaki húzgálta a fonalakat, mi pedig hajladoztunk, felegyenesedtünk, játékbaba-szánk nyílt-csukódott, szavakat mondott; mozdulatlanul álltunk, ismét mozogtunk; láthatatlan nézők, a múlt vagy Isten előtt játszottunk színdarabot, mi magunk, vagy a mi igénybevételünkkel valaki más. Már nem emlékszem minden szavamra; mélységes kétségbeesésemben felhők szálltak szememre, s a számból elhangzó szavakat, parancsokat valaki más mondta bennem, nem én. Nem tudom, ki volt az erősebb bábszívemben: a szerelem kínzó fájása, vagy a gyűlölet diadala. De úgy éreztem, se mást, se jobban nem lehetett sem tenni, sem mondani, mint amit akkor mondtam és tettem. Megölhettem volna azt az embert. De Isten ereje és annak az asszonynak a tekintete megvédett, hogy ne tegyem.”
– Nyisd ki! – rivallt rá.
Kezek remegése, kulcsok zörgése és összecsendülése a kulcscsomón, nyíló szekrényajtó nyikorgása. Körülöttük a katonák. A fiatalabbik erős karja félrelökte az idősebb vézna testét, a mankók a padlóra zuhantak: Gunderic megingott, de nem esett el. Johannes Lupigis a szekrénybe hajolt, és egy halomba söpörte össze az okmányokat.
– Ezt magamhoz veszem. Parancsom van rá.
Gunderic ismét összeszedte magát, bezárta a szekrényt; az alsó polcán még most is ott volt a kis üveg. Ráfordította a kulcsot a zárra, határozott mozdulattal.
– Most, hogy elkészültél, Johannes Lupigis uram, mehetünk vacsorázni.
– Hoztunk magunkkal ennivalót – mondta Johannes Lupigis. – Bort is.
Gunderic nagy keservesen lehajolt, s egyenként felszedte mankóit és rájuk támaszkodott. Újabb ötletei támadtak.
– Szobáitok odalenn vannak – mondta. – De idefenn is hálhattok. Már ha nálam maradsz néhány napig, kedves titkár uram, amit őszintén remélek.
– Te azonnal útnak indulsz – felelte Johannes Lupigis.
Johannes Lupigis megjegyzi, hogy „most nem a szívemről, hanem az utazásról akarok beszélni”. Én, beneventumi Agibertus, aki gondosan áttanulmányoztam irományait és életét, és különféle időkben közeli jó barátja voltam, mindazonáltal tudom, hogy a szívéről beszél, ha annak rezdüléseit „utazásnak” nevezi is.
Mint jó jegyzetelő és titkár dolgokat, színeket, tájakat ír le, s ezeken belül arcokat, illatokat, hangok változatos csengését, aszerint, suttognak-e vagy kiáltanak. Ábrázolja a napok fáradalmait és szépségét, az éjszakák nyugtalanságát és nyugalmát, valamint hivatali kötelezettségeit, amint megbízatását teljesíti. Szíve megszólal, mit sem tehet ellene. Ezt írja:
„Nem tagadhatom, én is vágytam szülőföldem után, látva, hogy mennyire vágyakozik. Olykor pedig elgondolkoztam, vajon hogy s mint viselkedik is majd atyái ősi várában, ahol az őrgrófnak és a várúrnak magam adom át a parancsot, gondoskodjanak róla, hogy nyugodt boldogságban tölthesse el szülőföldjén öreg napjait. Miközben a szélesebb utakon mellette lovagolva elnéztem arcát, és láttam, hogy az évek és a szenvedés kemény kérge alatt is lágyan ártatlan és kislányos maradt, gyakran eszembe jutott, hogy megérkezésünk után el kell válnom tőle, hogy visszatérjek kegyes Urunkhoz; ilyenkor feltámadt bennem a gondolat, hogy – jóllehet ez bizonyára fájna Gunderic úrnak – megkérem feleségül. Ilyenkor az volt a tervem, kegyes Urunk lába elé borulva előterjesztem óhajomat, melyet teljesített volna, mivel kegyeiben voltam; de letettem szándékomról: boldogságom így is elég nagy volt. Valamennyit elbeszélgettünk gyerekkorunkról és kora ifjúságunkról is. Egyszer-kétszer felemlegette, hogy ültünk egyszer, ifjonti fővel, egy este apja várának nagytermében a tűznél Forojuliban, hallgatva az öregebbek beszédét – s hogyan pattant ki ekkor este egy szikra a tűzből, a szoknyájára hullva, s hogyan értettük meg abban a szempillanatban, hogy kitört a vihar odalenn az Adrián, a mi tengerünkön. Ez alkalmakkor gyerek- és fiatalkori becenevemen Pertónak szólított, én pedig őt Angliának.”
Az asszony hazafelé lovagolt; hazafelé Pertóval, súgta oda magában a szívének, fel a magas égnek. A férfi néha előtte lovagolt. Az asszony látta széles vállát; a háta már nem volt oly egyenes, mint valamikor, a halántékánál pedig deres a haja. Jó, hogy nem növesztett szakállt, gondolta magában. Most az arca is szelídebb, mint amikor megérkezett, hogy az asszonyt kiszabadítsa. Jól megülte a lovat, mint a Lupigisek valamennyien – s hogy olyan lassan haladnak, annak csak ő az oka: ezt jól tudta az asszony.
Nem vágtak neki azonnal az útnak. Gundericnek teljesítenie kellett a parancsot, hogy még aznap Totonisvillába és Aquisgranumba induljon; csupán egyetlen saját emberének és a titkár egyik csatlósának kíséretében. De visszanyerte bizakodását, s az asszony tudta jól, miért: nem kellett meghalnia. Landoalda maga öt napot pihent. Szolgálói boldogan rendbe tették szobáját, s Inigarda is ott maradhatott; mindenki azt gondolta, hamarosan úgyis elköltözik az élők sorából. Amikor Landoalda asszony elég erősnek érezte magát a lovaglásra, a titkár a várban hagyta egyik emberét, legyen parancsnok kegyes Urunk nevében. – Míg vissza nem jövök – mondta neki.
Igen, lassan haladtak.
Az első éjjel Noviodunum várában tértek pihenőre. A második éjszaka Odilbertnél szálltak meg Lousonium várában, s Johannes Lupigis megparancsolta, tartsanak két nap pihenőt. A tóról felszálló esti ködöktől elszorult az asszony melle: köhögött, arca tüzelt, szája kiszáradt. A második napon ismét teljesen egészségesnek érezte magát, de amint tovább folytatták útjukat, már lassabban haladtak, s már Viviscus erődjében meg kellett állniuk éjszakára. A hajdani római Pennilucus környékének mocsaraiban, ahol a Rhodanus a Lacus Lemannusba ömlik, majd feljebb a völgyön át Agaunum és Szent Mauritius ősi kolostora felé tartva újból erőt vett az asszonyon a mellfájás és szorongás: panaszkodni nem panaszkodott, de arcáról eltűnt az utazás öröme. Tizenkét napot kellett pihennie a kolostorban – s amikor felkerekedtek, sok értékes idejük ment veszendőbe, s már jócskán benne jártak a szeptemberben.
„Aggódtam ezért a nemes lelkű asszonyért – írja Johannes Lupigis. – Már utunk kezdetén feltűnt nekem, hogy megviselték az évek és a genavai Gunderic úr várában való fogság és egyedüllét, mely súlyos nem volt éppen, de azért testi-lelki egészségének mégiscsak kárára vált. A rómaiak ősi Agaunumának kolostorában, melyet Szent Mauritius négyszáz évvel ezelőtt alapított, szelíden felszólítottam, tartson pihenőt. Az ágya szélén ülve a kis szobában, melyet kegyes Urunk parancsára is csak nagy morcosan bocsátottak rendelkezésére a barátok, elbeszélgettünk ifjúságunkról, melyre vágyakozva gondolt vissza, s arról a szerintem boldog jövőről is, mely rá vár, ha közös szülőföldünkre visszaérkezik. Ez alkalommal szót ejtett egyes genavai epizódokról – amikor bánatától és az elvágyakozástól zavarodottan véletlenül súlyosan megsebezte ifjúkori jó barátomat, Agibertust.”
Én, Agibertus, e helyt kénytelen vagyok közbeszólni. Végül is rólam esett szó. Landoalda asszony nem sebzett meg súlyosan. Amikor a sajnálatos esemény bekövetkezett – ha ugyan sajnálatos –, egykor nyughatatlan természetem, mint emlékszem, már kezdett kiforrni. Többször nem teszem szóvá ezt az esetet. Annyit mondok csupán, hogy a sok bánat meg a – legalábbis bizonyos – férfiakkal szembeni utálkozás a hölgy természetes és megszokott lelki szelídségét valami egészen mássá alakította át. Gunderic urat sem akarom túlságosan lecsepülni e lapokon, ám teljesen ártatlannak a dologban őt sem mondhatom, s néha megfordult az eszemben, hogy a baru cím, melyet kemény ököllel harcolt ki és szerzett meg magának, a régi idők nyelvén bizonyos személyeket illetően rablót és tökfilkót is jelentett.
A gyakran bűbájos mesékben és daliás legendákban, melyeket mai napság egyre jobban terjesztenek várban-házban egyaránt, hogy szórakoztassanak, mulattassanak, elüssék a sötét esti órákat, s lelkünket magasabb célok felé fordítsák, javában folyik a legendaszövés e körül az asszony, vagy ahogy teljes joggal nevezik, a szűzi Landoalda körül is. Ő is beletartozik elhunyt nagy királyunknak, Carolusnak mondakörébe, jóllehet az ő mondája nem oly nagyarányú, mint Hroudland úré, akit, mint tudjuk, kelepcébe csalva öltek meg a szaracénok elleni harcokban Aquitaniában.
A szűzi Landoalda regéje arról szól, hogy a hajdani várúrnő három évet vesztegetett el hazatérésére, vagy a hazatérés kísérletére. Mint mondják, ezenközben, és különösképpen az ősi Agaunum Szent Mauritius-kolostorában töltött idő alatt mindinkább megtisztította őt az Isten irgalma. Ugyanakkor földi porhüvelye mind fiatalabbá és törékenyebbé vált, olyannyira, hogy láttára az embereknek szarvasünőre, gidára, újszülött bárányra, sőt pillangóra kellett gondolniuk. Bűneit – vagy háborodottságában elkövetett ballépéseit –, melyekkel vádolták, nevezetesen forró vonzalmát egy Radbert nevű férfihoz, valamint szerelmét Johannes Lupigis iránt, már érintettük; ezenfelül az ő rovására írták Gunderic úrtól született gyermekeinek zsenge korban való vízbe fulladását is. Ekkor úgy látszott, mintha mindezen úgynevezett bűneit levezekelte volna, s elnyerte volna Isten kegyelmét és bocsánatát, visszakapva ifjonti külsejét, és angyalhoz való hasonlóságot öltve föl. Most már volt ereje és akarata arra is, hogy újra felvegye kislány és fiatal korának szép nevét, az Angilpertát. A rege elmondja, hogy utazásának három éve egyetlen nagy csoda volt. Amikor útnak indult, a Gunderic várában átélt hosszú szenvedés miatt szinte a sorvadás és halál küszöbén állt, de mégsem omlott össze; a testét emésztő láz nem bénította meg; újra meg újra megújuló erővel hagyta el betegágyát, hogy hosszú útszakaszoknak vágjon neki az előrehaladó őszben. Így a rege. De mink, akik az igazságot és a nemes valóságot rostáljuk ki az eseményekből, ezzel szolgálva a történetírást, kénytelenek vagyunk, korábbi feljegyzésekre és irományokra támaszkodva, valamelyest megrövidíteni utazásának időtartamát; én, Agibertus, ezennel leszögezem, hogy nem is egészen két hónapig tartott.
Közeledett az aratás; a folyónál meg is kezdődött már, jól láthatták; az asszony ott lovagolt át saját aratásának idején. Szent Mauritius kolostorát és Agaunumot egy derült reggel hagyták el; ritkás felhők úsztak az égen, de az útra, mely most délkeletnek tartott, ráhullottak a keleten emelkedő magas hegyek reggeli árnyékai. Az asszony ismét könnyen lélegzett – milyen szép reggel, édes Pertóm, mondta. De már akkor a korai órán veríték cseppjei rezegtek homlokán. Az út emelkedett, kanyargott, elkeskenyedett. Később újra kiszélesedett, s akkor Johannes Lupigis az asszony mellett lovagolhatott egy darabig.
– Angilám – mondta neki –, itt kellene töltenünk a völgyben a telet. Jó völgy ez. Hasonlít az otthoniakhoz.
– Édes Pertóm, olyan jó idő ez a hazatérésre.
– Angilám, írtam kegyes Urunknak, kérve, hogy oly lassan haladhassunk, amilyen szükségesnek találom. Azt hiszem, kegyes Urunk szíve velünk van. Az octodurumi völgyben megállhatunk, s majd folytatjuk tavasszal vagy a nyáron: akkor kellemes, szép időben érünk haza.
– Édes Pertóm – felelte az asszony –, azt hiszem, nincs veszíteni való időm.
Octodurum várában hat napig feküdt betegen, „igen kimerülten és sápadtan, s egy-két napig a betegség lázának színével az arcán”, írja Johannes Lupigis. Újra kérlelte, töltsék itt a telet „az agg Teutsind várúr társaságában, játékkal és különb-különb szórakozásokkal múlatva az időt”. Felemlítette, hogy innentől egyre meredekebb az út; a nyílt és szűk völgyeket átjárja az őszi szél; a rájuk váró esővel-hóval tréfálni nem lehet. De az asszony most is csak azt mondta, hogy nincs veszíteni való ideje. És még valami különöset is mondott Johannesnek, a fülébe súgva, és ezek az elsuttogott szavak fel vannak jegyezve visszaemlékezéseiben: „Halk hangon e szavakat suttogta: »Szeretném még egyszer meglátni bátyád, Warnefrit arcát.« E szavaira akkor nem tudtam mit válaszolni.” Sedunumba való indulásuk napján így szólt az asszony:
– Most már úgy érzem, szinte repülni is tudok, édes Pertóm, amilyen könnyű vagyok. Oly sok bánat és bűn hagyott el; nem húz már le a súlyuk.
Kicsi teste, amint Perto a nyeregbe emelte, egészen összetöpörödött. Előrehajolt, félrehajtva a fejét, mintha hallgatózna. Mintha csak az a kislány volna, gondolta a férfi, aki az esti tűz mellett üldögélve ábrándozik, hallgatva valaki meséit és regéit. Könnyű, kicsiny, törékeny; lóra szállt pillangó, gondolta magában, az asszonyra mosolyogva:
– Te vagy az én pillangóm, Angila!
De a pillangót nem vitték szárnyai. Egy különben félnapos útszakasz két napjukat vette igénybe. Johannes, amikor lehetett, mellette haladt, s amikor elkeskenyedett az út, leszállt lováról, és a kezét fogva támogatta, míg a szolgák vezették a lovakat. Most északnyugatnak tartottak. A völgy ismét kiszélesedett a Rhodanus mindkét oldalán, és az út hosszú szakaszai távolról követték a folyót. A völgy annyira kitágult, hogy úgy hatott Johannesre, mintha a világ még utolszor teljes őszi pompában tárulkozna ki előttük. „Szépsége nagy és tiszta volt, akár érintetlen kislány korában” – írja Johannes Lupigis.
Angila ismét beteg volt. Az utazás ideje lejárt. Október, vagy kegyes Urunk óhaja szerint Windumemanoth havának, a szüret hónapjának közepén értek Sedunumba, ahol véget ért az asszony útja.
Agibertus Beneventumban, a 830. esztendőben:
Kegyes Urunk ideje már tizenhat éve lejárt, és mások ideje úgyszintén véget ért. Most rajtam a sor; azt hiszem, hamarosan én is szedelőzködöm.
A vihar, mely a 775. év nagyböjtjén dúlt az Adriai-tengeren, és több oknál fogva is emlékezetes, mély barázdákat szántott ekevasával nem csupán a tenger széles síkjába, hanem emberéletekbe és szívekbe is. Most, életem alkonyán úgy látom, hogy ehhez fogható vihar még soha nem dúlt, holott jól tudom, ennél fiatalabb viharok is útra keltek azóta fellegváraikból, végigsöpörve földünkön, hogy mindenféle változásokat okozzanak. Erős szelek érték el teljüket, végigbőgve partjainkat; fák próbáltak földre hajolva megmenekülni, de beleroppantak. Odafenn Rómánkban is pápáról pápára szállt a Szent Szék. Hadrianus jó püspököt III. Leó, V. Stephanus, Eugenius, Paschalis és a rövid életű Valentinus követte, most pedig szentatyánk, IV. Gregorius ül abban a székben. Fentebb, északon, királyok keltek fel trónusaikról, majd hullottak a földre, s vitték ki őket kőkoporsóikba és végső pihenőhelyükre. Helyüket más uralkodók foglalták el. A magas Ég rajtunk tartotta szemét, jeleket küldött, és rengett a föld. Emberi jajszó hangzott, mint suttogás, majd jajveszékelés, aztán ismét suttogássá csendesült s végképp elhalt a jajkiáltás. Most kegyes Urunk fia, a jámbor és bölcs Hludevig uralkodik szelíden a frank birodalmon.
Jelekről szóltam.
A 809. évben, néhány héttel azután, hogy Landoalda asszony hazaigyekvése Sedunumban, a Vallis Poenina nevű völgyekben véget ért, elsötétült a hold. Ez Stephanusnak, a szent protomártírnak éjszakáján, december 26-án következett be, abban a hónapban, melyet néhai császárunk, Carolus Magnus oly szívesen nevezett Heilagmanothnak.
A holdfogyatkozás, melyet sok tudós és űrszakértő megfigyelt és előre kiszámított, megzavarta a lelkek nyugalmát. Gunderic úr akkoriban – Landoalda asszony gyászosan (vagy nem is olyan gyászosan?) megszakadt itáliai hazaútja után – Johannes Lupigis közbenjárása és kegyes Urunk jóságos engedelmével visszatérhetett a genavai várba, ahol azután – legyen szabad így kifejeznem – a kelleténél hosszabb időn át élte a legtöbbektől ugyancsak kevésre becsült életét. A holdfogyatkozás hírére oly dermesztő félelem martaléka lett a fent nevezett úr, hogy egy hang nem sok, annyit se tudott kinyögni, mint beszélik, egy esztendeig, mások szerint soha többé. Eme némaság folytán csupán dühös nyögéssel, ütlegekkel és rúgásokkal tudta közölni két maradék csatlósával, szolgáival, cselédeivel s kevés számú árendásával parancsait, már ameddig ennyi ereje is volt. Tudni vélik továbbá, hogy éjt nappallá téve okiratok fogalmazásával és átírásával foglalatoskodott, mégpedig olyan tömegben, hogy egész szekrény telt meg velük; minden utánajárásom ellenére sem sikerült azonban a levéltárakban nyomukra akadnom. Mindössze két levele került a kezembe. Az egyiket 815-ben küldte a sedunumi püspöknek, a másikat pedig a megelőző sedunumi papnak, Eurardusnak, aki később kegyes császár urunk, Hludevig udvarában lett tisztségviselő. Siránkozó hangnemben, gyatra nyelvezeten egy síremlék felállításával foglalkozik mind a kettő.
Mindazonáltal, miután értesültem a holdfogyatkozás hatásairól, nem Gunderic úr genavai vára felé szálltak gondolataim, hanem Forum Iulii ősi városába, Warnefrit Lupigishez.
Vajon megenyhült-e szívében ez a boldogtalan és kemény ember, amikor, mint magam előtt látom lelki szemeimmel, ilyen különös Szent István éjszakáját érhetett meg újra? Vajon kiment-e az akkor ötvennégy esztendős, nőtlen, de mint tudom, nem gyermektelen férfi fallal kerített udvarára, hogy felpillantson a vár ablakaira? Állt-e megnyugodott, szomorú szívvel ott, elnézve a folyó fölött Rodgaud herceg hajdani bástyája és háza felé, ahonnét annyi boldogság és gyász áradt szét, vagy addig ivott ezen az éjszakán is, kupát kupára ürítve, míg csak furcsa gesztikulálás közepette el nem kezdte ökölbe szorított kézzel fenyegetni a múltat? Kérdéseimre nincs felelet. Amikor kutatásaim során két esztendeje fáradságos utakon felkerestem Forojuliban, az akkor hetvenhárom esztendős férfi ugyancsak meggörbült az évek terhe alatt. Homályos szemében csupán az öregség fáradtságát véltem fellelni, jóságot nem. Két igen öreg rabszolga – Fulco és Upert – feküdt erőtlenül vackán: nem állíthatom, hogy jó elbánásban lehetett részük, jóllehet tudom, hogy Johannes Lupigis nem feledkezett meg hagyatékában ellátásukról és gondozásukról.
Nyomok vezetnek visszafelé, vonalak mutatnak előre.
Csapás csapásra sújtotta kegyes Urunkat, aki ekkor, végnapjaiban azon munkálkodott, hogy egész birodalmában béke honoljon. 810-ben június, vagyis Brachmanoth havának tizedikén, meghalt legidősebb lánya, Hruotrud, majd – szinte egyidejűleg – nővére, Gisla. Ugyanez évben kísérletet tett császárunk, hogy békét hozzon létre Godofid dán királlyal, aki kétszáz hajót küldött fel Normandiából, a fríz partokat és a part menti szigeteket pusztítani. Nagy volt kegyes Urunk haragja a kincsek miatt, melyeket a dánok királya követelt, s amiből száz font ezüstöt már meg is kapott. És ugyanebben az időben pusztult el az az elefánt is, melyet Áron szaracén királytól kapott ajándékba kegyes Urunk.
Zűrzavar jelei. Például fenn a magas északon, egy Hobbuoki nevű városban és erősségben megölték Godofid királyt, akinek unokaöccse, Hemming lépett örökébe; ezzel kötött békét kegyes Urunk. Ám a legnagyobb keserűség akkor ért bennünket, amikor július, vagyis Heuvimanoth nyolcadik napján, harminchárom esztendős korában elhalálozott kegyes Urunk fia, Pipin, Longobardia királya. Itt meg kell említenem, hogy ebben az évben újabb tünemények zajlottak le az ég boltozatán. Két napfogyatkozás, június hetedikén és november harmincadikán, aztán két holdfogyatkozás, mégpedig június huszadikán és december tizenötödikén – megannyi újabb előjele annak, hogy kegyes Urunknak már nagyon is kevés ideje volt hátra e világon.
A 811. év oly szigorú telet hozott fenn északon, az egykori Éjfél Honában, hogy a kegyes Urunk és Hemming király közötti béke igazában csak fegyverszünetnek volt tekinthető addig is, amíg a befagyott és behavazott vízi és szárazföldi utak újra járhatóvá válnak.
December negyedikén pedig elhalálozott kegyes Urunk legidősebb fia, Carolus, miután harminckilenc évet leélt itt a földön.
Nyomok visszafelé, vonalak előre.
Miután helybeli beneventumi hercegünk, Grimoald a 812. esztendőben kimutatta ellenérzését a frank uralommal szemben, mely népünkre nehezedett, kegyes Urunk erős kezének nyomása alatt arra kényszerült, hogy meghunyászkodjék, tiszteletben tartsa a békét, és kártérítés és kamatok címén huszonötezer aranysillinget fizessen.
Niciforus bizánci császár, mint az írások mondják, „számos pompás győzelem után” elesett a harc mezején; veje pedig, Michael, aki utána lépett a császári trónra Constantinopolisban, fogadta kegyes Urunk követét, és megerősítette a békét a frank birodalommal. Majd Michael császár küldött Aquisgranumba gazdag ajándékokat követeivel, akik görög nyelven magasztalták kegyes Urunkat, császárnak és basileusnak szólítva őt. De a nyugtalanság csak nem szűnt északon; normannok sarcolták a partvidéket, ám nemegyszer rajtavesztettek.
Május, vagyis Winnemanoth 15. napján épp déli tizenkét órakor elsötétült a nap.
Olykor-olykor, ha nem kínoz túlságosan a köszvény, még le-leballagok nyárfáimhoz a Caloris folyó partjára. Igen, még megvan valamennyi, élnek, de kérgük szemlátomást öregszik, szárad és repedezik. Másvalami is történt velük: újból elkezdtek szétterjedni; útnak indultak. Az új hajtásokat és sarjakat senki nem nyesegeti; gondozójuk talán már nem is él.
A nyárfaliget egyszer majd, úgy lehet, erdővé cseperedik, az erdő meg nekiindul, eluralkodik. Egy nap villám sújtja, s az erdő leég. A hamuból új sarjak dugják elő fejüket, talán gabona érik a földön, vagy új erdő támad. rejtekhelyül háború idején.
Gyerekek játszanak a Via Appia porában, ahol az út lefelé ereszkedik a ligetemhez – az enyémnek tekintem, bár az Istené és persze a hercegé. Évek, évtizedek új meg új gyerekserege játszadozik itt, de mindig ugyanazt a régi játékot: háborúsdit. Néha elesett katonát játszanak; sebesült, haldokló hősöket, igyekezve utánozni halálhörgésüket. Nem tudják, hogy ehhez igazán meg is kell halni; a halál pedig, remélem, még sokáig elkerüli őket.
Itt Beneventumban nyugtalanság bujkál a politikában; sejtelmem sincs róla, mindez majd mire vezet.
De kolostorunk könyvtárában még nagy a csend és a béke.
Visszapillantások, jeleket keresők.
813 májusában leégett kegyes Urunk egyik legnagyobb szabású építménye, az ötszáz lépés hosszú híd. Mogontiánál, a Rhenus folyón; tíz év munkája veszett kárba. E tűzvész nagy gondba merítette kegyes Urunkat. Épp vadászaton volt, de podagra gyűrte le, „mely lábköszvény keservesen megsanyargatta”, mint Johannes Lupigis írja, aki e végórákban úgyszólván mindig kegyes Urunk mellett tartózkodott. Johannes Lupigis barátom még mindig a 800. esztendő fájdalmas eseményeinek bánatát viselte, bár ennek érthető módon semmi jelét nem adta, mert hivatalának ellátása természetes, éber, sőt gyakran vidáman mosolygó arcot kényszerített rá.
Johannes barátom ekkoriban nem kívánkozott Italiába.
Italiába azután eljutott, mint említettem, két év múlva, de szülővárosába, Forum Iuliiba nem. Akkor jött le Beneventumba, hogy itt is maradjon.
A 813. évről azt írja továbbá, hogy „kegyes Urunk és császárunk, Carolus, a saját, ismeretlenbe vezető útjára készülődött, hatalma gyakorlását nagyrészt a jó és erős Wala grófra, és annak bátyjára, a bölcs Adalhardus úrra hagyva”.
Igen, kegyes Urunk készült az útra. A 813. év szeptember havában birodalmi nagygyűlést tartott a császár aquisgranumi palotájában. Az ország minden sarkából egybehívta a püspököket, apátokat, grófokat, papokat, diakonusokat, valamint a frankok tanácsát, és negyvenhat rendeletet bocsátott ki az „Anyaszentegyház és a keresztényi nép gyarapodására”, mint a feljegyzésekben olvasható. Azt a javaslatot terjesztette a püspökök, apátok, grófok és őrgrófok, valamint a frankok vénei elé, tennék meg fiát, Hludeviget császárnak, amit is mindnyájan jóváhagytak. Kegyes Urunk a birodalmi gyűlés egyhangú üdvrivalgása közepette felszólította fiát, Hludeviget, Aquitania királyát, foglaljon helyet mellette a trónon, és aranykoronát helyezve a fejére átadta neki a birodalmat, miközben az egész gyülekezet hangosan zengte: „Éljen Hludevig császár!” Kegyes Urunk pedig Istent magasztalta, mondván: „Dicsértessél, Istenem, Uram, hogy szememnek látni adtad saját magzatomat a trónra szállni!”
Az írásokban pedig még ez is olvasható: „Mindezek végeztével elbocsátotta a birodalmi gyűlést, ám ő maga továbbra is Aquisgranumban maradt a palotában.”
Kezem reszket, de nem csupán az öregségtől. Mivelhogy:
A 814. esztendőben nagy gyász sújtotta világunkat. Kegyes Urunk megvált e földi élettől, hogy a Mennyek szent honába távozzék, január, azaz Wintarmanoth 28. napjának reggelén, élete hetvenkettedik esztendejében, negyvenhat évi uralkodás után; negyven évvel azután, hogy elfoglalta Longobardiát, harmincnyolccal az után, hogy gyors kézzel, de nagy kegyességgel szétzúzta Rodgaud herceg lázadását Forum Iuliiban, s tizennéggyel azután, hogy Leó pápa Szent Péter római templomában császárrá kiáltotta ki és megkoronázta.
Szeretett uralkodónkat a Szűzanya, Mária aquisgranumi templomában helyezték örök nyugalomra, mely templomot ő maga építtette oly nagy szeretettel. Szemtanúk feljegyzései szerint testét bebalzsamozták, és aranyszékbe ültették, derekára aranykardot csatolva; térdén nyugvó kezében aranyevangélium, fején aranydiadém, aranylánccal felerősítve. A diadémba pedig Üdvözítőnk szent keresztjének egy szilánkja volt belefoglalva.
Kegyes Urunk sírját elhalmozták illatszerekkel, jó szagú fűszerekkel, balzsammal, pézsmával és aranykincsek garmadával. Testét császári díszbe öltöztették, arcát kendővel leplezték. Öltözéke alatt, csakúgy, mint életében, most is szőrcsuhát viselt, meg azt a zarándoktarisznyát, melyet római útjain mindig magával hordott. A Leó pápa megáldotta arany kormánypálcát és aranypajzsot a lábához támasztották, azután pedig bezárták és lepecsételték a sírt. Így az írások. És mint mindnyájan tudjuk, sokat változott a világ, miután kegyes Urunk elhalálozott. Nem panaszkodom; jelen urunk, a kegyes Hludevig, akárcsak a legtöbb uralkodó, akit az ilyen magamfajta öreg longobard megért, jóságos és szelíd – ámbátor nem mindig és nem mindegyik volt ilyen tudnillik a saját fajtámból.
Johannes Lupigis azt írja emlékirataiban, hogy most már egyedül van a világon. Nem tudom, mit ért ezen: a szeretet vagy a gyűlölet magányát. Amit, és főképp, akit szeretett, réges-rég elköltözött, akit pedig annyira tisztelt – bár fiatalságában, sőt talán még azt követően is más érzelmeket is táplált iránta –, már nem e világ lakója.
A következő évben, amikor kegyes Urunk, Hludevig császár kiadta a parancsot, hogy a szászok, aborditák s úgy hiszem, a mi longobardjaink is fegyverbe szállva siessenek a trónfosztott, majd Szászországba menekült és ott a császár védelmét élvező Hariold dán király segítségére az Albison túl, a magas északon, a gyermekkori legendák Éjfél Honában folytatott harcaiban, Johannes Lupigis visszatért szülőföldjére. Ám, mint említettem, nem Forum Iuliiba, hanem ide Beneventumba, hogy élete végéig itt is maradjon. Ahogy múltak az évek, egyre hasonlatosabb lett régen megboldogult bácsikájához, Anselmus diakonushoz: sudár, de a kor súlya alatt meggörnyedt férfiember. Johannes barátom két évvel ezelőtt halálozott el. Egy napon, amikor könyvtárunkban bácsikájának és Paulus diakonusnak írásai fölé hajolva, tanulmányozta a longobard nép történetét, mellyel egyre elmélyültebben foglalkozott, szíve megszűnt dobogni. Hetvenéves volt akkor, amikor az Égbe szólíttatott, hogy ott, gondolom csakúgy, mint Adaloald paraszt, előterjeszthesse saját és mások keserű panaszát ama szent és magasságos világ legfőbb urának.
Én, beneventumi Agibertus, most hetvenkettedik évemet taposom. Készülődöm az útra, szívem mélyének csendes hangjai már erről sugdosódnak. Mielőtt azonban befejezem hosszú kommentáromat, melyeket egy sok évvel ezelőtt lezajlott adriai viharhoz és Johannes Lupigis barátom sajátos színezetű, és különféle fényforrásoktól megvilágított emlékirataihoz fűztem, írásom utolsó lapjain még kissé elidőzöm egy bizonyos esztendőnél, a nevezetes 809-es évnél.
Akkor, most már látom, épp akkor ért véget Johannes Lupigis élete igazán. Nem földi élete, ezt jól tudjuk, hanem ekkor hagyta el a földi életbe és a földi szeretetbe vetett remény.
Most pedig:
A súlyos kórtól sújtott nemes Landoalda asszony útja Sedunumban ért véget 809 őszén.
A vár ura, Gerbald gróf épp otthon tartózkodott, és szolgálatkész buzgalom fogta el, amikor megtudta, hogy a váratlan vendég nem más, mint maga kegyes Urunk titoknoka. Johannes Lupigis felmutatta megbízólevelét, és megkérte vagy megparancsolta kegyes Urunk nevében, hogy ne háborgassa Landoalda asszonyt fölösleges kérdezősködéssel, hanem adasson neki jó szobát, jó kandallóval és kevés beszédű szolgálókkal, akik nyomban dugják jó meleg ágyba. Gyógyfűteát kapott, hogy ne fulladozzon, forró mézes bort, hogy ne kínozza mellét a köhögés, mely már-már megfojtotta. Két napig feküdt lázas betegen; félrebeszélt, Radbertet szólította, meg Radbertát, és nemegyszer használt illetlen és láztól zavaros szavakat. A császári titkár ott őrködött az ajtaja előtt. A harmadik nap végén, késő este beszólította magához az asszony, miután magához tért lidérces önkívületéből. A szolgálók új, hosszú gyertyákat tettek a gyertyatartókba, csendesen lángoló gesztenye- és tölgyhasábokat a tűzre, és gyümölccsel, dióval rakott tálakat az asztalra, amint Landoalda asszony megparancsolta. A férfi az ágy fölé hajolva megfogta az asszony keskeny, forró kezét és megcsókolta; a meredt ujj rámutatott.
– Maradj velem jó sokáig, Perto – suttogta.
– Mindig is veled voltam, Angilám, mindig: veled töltöttem minden nappalom, minden éjszakám – suttogta ő is az asszony fülébe.
– Adj most nekem valamit – suttogta Landoalda a férfi arca felé.
– Magamat adom neked; mindig is a tiéd voltam, a te tulajdonod: veled vagyok.
– Én nem voltam mindig veled – suttogta az asszony. – Messze idegenbe utaztam.
A legenda, mely az élet oly sok eseményét átdolgozta, hogy szebbé tegye, azt mondja: Landoalda most behunyta szemét, hogy tovább folytassa útját, ám nem a forojuli várba, hanem a csillagos ég felé, miután még kinyilvánította egy különös óhaját, az utolsót ezen a földön. Johannes Lupigis engedelmeskedett. Az asszony kezét elengedve leült egy zsámolyra a kandalló mellé, egy ezüst gyümölcsöstállal az ölében. Homlokán szinte világított a sebhely a tűz fényében. Diót tört, erős kezével zúzta be a héjukat, ropogott egymáson a dióhéj, majd az asszony felé nyújtotta a gerezdeket, az asszony keze felé, „egy kapun, rácsos ablakon, könnyfátyolon át, Landoalda pedig úgy, fektében, behunyt szemmel vette el a gerezdeket, ajkához illesztve, és sorban megcsókolva őket”.
Mindennek, mint mondják, szemtanúja volt Gerbald gróf, a sedunumi várúr, aki nejével, gyermekeivel és háznépének némely tagjával ott állt az ajtó előtt. A történeteket Sedunum püspöki templomának akkori másodkáplánja, Eurardus jegyezte fel téveteg szavakkal; Eurardus, a szorgalmas naplóvezető, aki a messzi északon, az ősi Éjfél Honában született. Eurardus később tisztségviselő lett Istenben boldogult kegyes Urunk fiának, kegyes császárunknak, Ludovicusnak udvaránál, ahol is egy Fekete Hermoldus nevezetű akvitánnal egyetemben sok jámbor és érdekfeszítő legendát örökített meg. A sedunumi várban ez alkalommal, mint ő maga közli egyik írásában, imádságba merülve térdepelt a kandalló és az ágy közvetlen közelében, de mint maga mondja, nyitott szemmel, hogy később pontosan elmesélhesse, mi történt e fennkölt pillanatokban. Mint írja, látni vélte, hogyan vált hajlékonnyá Landoalda asszonynak egy hajdani baleset folytán megmerevült mutatóujja, szép ívben fonódva három diógerezdre. Mindez oly hosszú ideig tartott, míg a kandallóban le nem égett a tűz. De az egymásnak támasztott fahasábok megőrizték formájukat; a forró, vörös zsarátnok izzó csontváza megmaradt, szétsugározva végső melegét, végső nagy hevét, mielőtt megpattant és hamuvá omlott volna.
Hazudna a legenda? Vagy mégsem? A legenda soha nem hazudik rosszhiszeműen, hisz Isten dicsőségére gyűjt össze igaz eseteket. Virágot hint, a szellem szépségét terítve földi dolgainkra. Ami minden bizonnyal és a legteljesebb mértékben igaz, az, hogy Johannes Lupigis, kegyes Urunk titoknoka sok könnyet ejtett, melyek arcáról a gyümölcsöstálba és kezére peregtek. Könnyei azokra a könnycseppekre emlékeztettek, melyeket fiatal fejjel egy éjszaka hullatott egy Utina fölötti magas hegyen, szülőföldjén, Friuliban, hazánknak, Italiának északkeleti szögletében.
Amikor Anselmus diakonus sok évvel ezelőtt elhunyt, és lelke útnak indult a Mennyek országa felé, földi porhüvelye pedig Mons Cassinus Szent Benedictusról nevezett kolostorában helyeztetett örök nyugalomra, unokaöccse, Johannes Lupigis epitáfiumot szerzett rá, mely epitáfium sokban emlékeztet arra, melyet Hildericus írt a nagy Paulus diakonusról, a szintén forojuli szánnazású, békeszerető longobardról, aki ugyanabban a kolostorban halt meg, szinte ugyanakkor. Megpróbálom emlékezetemben felkutatni Johannes Lupigis szövegét, és a következők jutnak eszembe:
Példaadásod fénysugarát hinted híveinkre,
s jóságod ragyogott, mint csillagok égi mezőkön:
jámborság, szeretet vezetett minket nyomaidban.
Béke barátja valál, magadat folyvást megaláztad.
Tiszta szíved a keresztény egyezséget akarta.
Jóságod nem rendült meg később sem, a bajban.
Méltán hordja fejed most mennyek fénykoszorúját.
Most ötlik eszembe, hogy mindez Johannes Lupigisre is ráillenék. Ugyanegy epitáfium szegény – vagy szerencsés – népünk három nagy tanítójára és példaképére: Paulus Diaconusra, Anselmus Diaconusra, és Johannes Secretariusra!
Időm fogyóban. Mind rövidebbek a napok, alig fogok valamibe, már el is enyészett kurta világuk: életem őszbe fordul, írásom utolsó lapjára még csak ezt akarom feljegyezni:
Landoalda asszony tragikus halálát majd mindenki meggyászolta, és sokan meg is siratták. Johannes Lupigis nem távozott el azonnal Sedunumból. Úgy hiszem, nehezére esett volna megválnia e helytől, hogy őszidőben nekivágjon az útnak Genavából fel kegyes Urunkhoz.
Korlátlan meghatalmazása birtokában úgy döntött, hogy a kedves asszony elsorvadt és már szinte nem is földi, hanem angyali teste mindörökre vagy legalábbis az Utolsó ítéletig Sedunum földjében nyugodjék, s ne szállítsák tovább sehova. Landoalda asszony porhüvelyét ily módon a sedunumi kis templomban helyezték sírba, „mivelhogy – írja Eurardus – eme hölgy nem idevalósi volt és ennek okáért nem számíthatott a püspökség nagy templomának kedves elhunytjai közé, akik ott várakoztak a Feltámadásra. Mindazonáltal – folytatja Eurardus –, amennyiben fent nevezett asszony a későbbiek során felmerülő adatok folytán igaz szentnek bizonyulna, előterjesztésemre a püspök úr úgy határozott, hogy ez esetben a hölgy immár szent földi maradványai a püspöki templomban kapjanak nyughelyet.”
Johannes Lupigis késedelem nélkül sírkövet faragtatott neki, melyet a templom padlatába illesztettek Landoalda asszony teteme fölé. A kőlap szövegén ez alkalommal sokat vitázott Sedunumban Gerbald gróf, a püspök, Eurardus és az egész helybeli papság, de végül is meg kellett hajolniuk kegyes Urunk titkárának meghatalmazása előtt. Később másutt is vitákat idézett elő az említett sírfelirat. Némelyek úgy vélik, a császári titkár illetéktelenül változtatta meg az elhunyt nevét, és nem egészen indokolható módon említés nélkül hagyta, hogy férjezett asszony és várúrnő volt. Ám a kegyes Urunk saját kezű ellenjegyzésével ellátott teljhatalmú meghatalmazásra való tekintettel senki nem mert Johannes Lupigis határozatának ellenszegülni. Az öreg Gunderic, aki, mint említettük, a császár kegyéből megtarthatta a genavai várat, később kieszközölte, hogy egy másik sírkövet állíthasson fel a templom előtt az asszony másik nevével és összes címeivel.
Johannes Lupigis sírfeliratán a következők olvashatók:
„Angilperta longobard szűz nyugszik e kőlap alatt. Örök békesség lelkének. Ámen.
Johannes Lupigis, idegen országból, vésette neki e követ itt, idegenben.”
Könyvem egyes jellemei és szereplői olyan személyektől kapták bizonyos jellemvonásaikat, vagy legalábbis nevüket, akik valóban éltek az elbeszélés eseményeinek helyén és idejében. Anselmus diakonus hellyel-közzel futólag emlékeztet Paulus Diaconusra, a longobardok történetírójára; unokaöccse, Johannes Lupigis pedig némelykor többé-kevésbé Nagy Károly titkárához és fő életrajzírójához, Einhardhoz (Einhardus) hasonlít.
Egyes esetekben a szerző kissé szabadabban kezelte az események időrendjét. Rodgaud herceg felkelését például néhány hónappal előbbre hozta; Nagy Károly egy bizonyos időben történetileg bizonyítható tartózkodási helyét máshová helyezte; a király aacheni építkezéseinek idejét valamelyest lerövidítette – és így tovább. Az időrendnek ilyen önkényes megváltoztatásához (ami talán zavarja a történelem ismerőjét) az elbeszélés érdekében folyamodott a szerző.
A következő oldalakon a regényben előforduló régi helységnevek egy részének jegyzéke található.
A szerző
(F = Franciaország, O = Olaszország, N = Németország, S = Svájc)
Agaunum = St. Maurice, Valais kantonban (S)
Albis, Albingia = Elba; az Elba körüli vidék (N)
Aquisgranum = Aachen (N)
Argentoratum = Strasbourg (F)
Athesis = az Adige folyó (O)
Attiniacum = Attigny (F)
Augusta Praetoria Salassorum = Aosta (O)
Augusta Treverorum = Trier (N)
Basilea = Basel (S)
Beneventum = Benevento (O)
Bilitio = Bellinzona (S)
Bononia = Bologna (O)
Brundisium = Brindisi (O)
Comiaclum = Comacchio, Ravennától északra (O)
Curia Rhaetorum = Chur (S)
Desertinum = Disentis kolostora (S)
Eboracum = York (Anglia)
Forojuli, Forum Iulii = Cividale (O)
Genava = Genf (S)
Ingulenheim = Ingelheim, Mainz mellett (N)
Lacus Lemannus = a Genfi-tó (S)
Lacus Verbanus = a Lago Maggiore-tó egy része (S és O)
Leocardum = Locarno (S)
Lousonium = Lausanne (S)
Lucieria = Luzern (S)
Lugdunum = Lyon (F)
Lutetia (Parisiorum) = Párizs (F)
Mediolanum = Milánó (O)
Mettis = Metz (F)
Mogontia = Mainz (N)
Mons Cassinus = Monte Cassino (O)
Mons Jovis, Jupiter-hegy = Nagy Szent Bernát hegye (S)
Nicaea = Nizza (F)
Noviodunum = Nyon (S)
Noviomagum = Nijraegen (Hollandia)
Octodurum = Martigny (S)
Opitergium = Oderzo, Treviso mellett (O)
Padrabrun = Paderborn (N)
Padus = a Pó folyó (O)
Pannónia = a Dunántúl
Papia (vagy Ticinum) = Pavia (O)
Patavium = Padova (O)
Pennilucus = Villeneuve (S)
Provincia = Provence (F)
Renus = a Reno folyó (O)
Rhaetia = Svájc keleti része
Rhenus = a Rajna
Rhodanus = a Rhône folyó
Rotumagus = Rouen (F)
Sedunum = Sion, német nevén: Sitten (S)
Sequana = a Szajna
Tergeste = Trieszt (O)
Tiliamentum = a Tagliamento folyó (O)
Totonisvilla = Thionville, német nevén: Diedenhofen (F)
Turicum = Zürich (S)
Utina = Udine (O)
Vormatia = Worms (N)