A Látnok Ciklus - 1.
ROBIN HOBB
Az orgyilkos tanítványa
1
A HAT HERCEGSÉG történelme szükségképpen uralkodóházának, a Látnokoknak a történelme. Egy teljes elbeszélés egészen az Első Hercegség megalapításáig nyúlna vissza, és külszigeteki hajósokról szólna, akik egykoron fosztogatni jöttek a Külső-szigetek fagyos vidékéről a sokkal kellemesebb partvidékre, kiknek neveit már régen elfelejtettük.
Az első igazi királyról is alig tudunk többet, mint nevét és néhány fennmaradt, túlzó legendát. Meglehetősen egyszerűen Fosztó volt a neve és talán ezzel az elnevezéssel kezdődött az a hagyomány, amely elkövetkezendő vérvonalának oly neveket adott, melyek életüket és cselekedeteiket formába öntötték. A népi hiedelem szerint ezeket a neveket mágiával szőtték az újszülöttek lelkéhez és az ilyenformán elnevezett királyi utódok képtelenek voltak áthágni viselt tulajdonságaik kötelékét. Tűzön és sós vízen keresztül, a négy égtáj felé felkínálva a szeleknek; így forrasztották a neveket a gyermekekbe. Ezt beszélik. Szép elképzelés, és valaha talán léteztek ilyen szertartások, de a történelem megmutatja, hogy nem mindig voltak elegendőek, hogy a gyermeket a viselt erényhez kössék...
*
A lúdtoll megbicsaklik és kicsúszik bütykös ujjaim közül, remegő tintacsíkot hagyva Fedren papírján. Újabb jófajta lapot pazaroltam el egy hasztalannak tűnő próbálkozásra. Vajon képes leszek-e megírni a történetet, vagy minden oldalon megbújik ez a rég elfeledettnek hitt keserűség? Reméltem, hogy magam mögött tudtam már minden rosszindulatomat, de mikor a penna papírt ér, egy kisfiú sebei hagynak vérnyomot a tinta által, és úgy érzem, minden egyes óvatosan formált betű egy régi, vörös sebhelyet takar.
Fedren és Türelem mindig fellelkesedik, ha a Hat Hercegség történelmének újabb írott formájával találkozik, s olyankor sikerül meggyőznöm önmagam, hogy érdemes próbálkozni a megírásával. Ilyenkor elhiszem, hogy ezek a gyakorlatok elterelik a gondolataimat saját fájdalmamról és segítenek múlatni az időt, ám minden egyes papírra vetett esemény csak felkavarja bennem saját magányom és veszteségem sötét árnyait. Attól tartok félre kell tennem ezt a munkát, vagy újra kell gondolnom mindent, ami azzá tett, amivé váltam. Így hát mindig újra és újra belevágok, de aztán rádöbbenek, hogy saját eredetemet írom a vidéké helyett. Nem is tudom, kinek próbálok magyarázkodni, hisz egész életem olyan titkok szövevénye, melyeket még most sem ajánlatos felfedni. Vessem papírra, amit aztán lángokká és hamuvá porlasztok? Talán.
Emlékeim hatéves koromig nyúlnak vissza. Előtte nincs semmi, csak üresség, amelyen egyetlen elmegyakorlat sem képes áthatolni. Az üresség addig a holdszemi napig tart, de azon a napon hirtelen elkezdődik mindent elárasztó tisztasággal és részletességgel. Olykor túl teljesnek tűnik, s ilyenkor eltűnődöm, valóban az én emlékeim-e ezek: vajon saját elmémből hívom elő őket, vagy az a rengeteg elbeszélés teszi, mely az istállófiúk, konyhalányok, inasok és szolgálók garmadájának száján keletkezett, mikor egymásnak magyarázgatták megjelenésemet. Talán oly sokszor, oly sok helyről és forrásból hallottam a történetet, hogy mostanra sajátjaimnak tekintem őket, vagy egy hatéves gyermek nyíltságának és befogadóképességének köszönhető a részletesség? Avagy a Mesterség burája, majd később a függőség szabályozása végett szedett drogok, az azok által keltett fájdalmak és szenvedések teszik részletessé? Az utóbbi a leginkább lehetséges, talán még valószínű is és csak reménykedni tudok, hogy nem így van.
Az emlék valószerűsége majdnem kézzelfogható: a halványuló napest fagyos szürkesége, a könyörtelenül szakadó eső, a különös város hideg kockakövei, talán még az a hatalmas kérges tenyér is, amely apró kezemet markolta. Néha eltűnődöm azon a szorításon. Az a kéz kemény volt, elnyelte az enyémet; ugyanakkor meleg és nem rideg, csupán biztos. Nem engedte, hogy elcsússzak a jeges utcákon, de nem engedte, hogy elmeneküljek a sorsom elől. Kérlelhetetlen volt, akárcsak a hideg, szürke eső, ami elhalványította a letaposott havat az erődhöz hasonlatossá alakított épület hatalmas fából készült kapuja előtt.
A kapuszárnyak magasak voltak, nem csak egy hatéves kisfiú számára, hanem elég magasak, hogy óriások férjenek el alatta, és eltörpítsék a fölém tornyosuló nyúlánk öregembert. Különlegeseknek tűntek, bár nem tudom felidézni, milyen kapu vagy ajtó rémlett volna ismerősnek, csak annyit tudok, hogy faragott, vasveretes, kosfejjel és csillogó rézkopogtatóval díszítve soha nem tapasztalt látványt nyújtottak. Emlékszem a ruháimat áztató esőre és latyakra, amitől a lábaim átfagytak, ugyanakkor nem emlékszem, hogy sokat gyalogoltunk az olvadó hóban és arra sem, hogy vittek volna. Nem, minden itt kezdődik, az erődítmény kapuja előtt, kezem a magas öregember kezében.
Majdnem olyan, mint egy bábjáték kezdete. Igen, most már így látom. A függöny szétnyílt és mi ketten ott álltunk a kapu előtt. Az öregember felemelte a réz kopogtatót és megdöngette egyszer, kétszer, háromszor a fémlemezen. Aztán, a színpadon kívülről, egy hang hallatszott. Nem az ajtók mögül, hanem mögülünk, onnan, ahonnét jöttünk.
– Apám, kérlek – könyörgött a női hang. Megfordultam, hogy ránézzek, de újból havazni kezdett és a hópelyhek csipkefátyolként tapadtak a szempillámra. Nem emlékszem, hogy láttam volna valakit, nem is próbáltam kiszabadulni az öregember fogásából és nem kiáltottam az anyám után. Ehelyett álltam, akár egy bámészkodó, mikor csizmás léptek zaját hallottam az erődből, és a retesz csattanását.
Még utoljára, a női hang megszólalt, még most is tisztán hallom a szavakat, a fiatal hangban bujkáló elkeseredést. – Apám, kérlek, könyörgöm!
Remegés futott át a kezemet markoló tenyéren, hogy félelemből, vagy más érzelemből, soha nem fogom megtudni. Oly fürgén, mint mikor a varjú felragad egy kenyérdarabot, az öregember lehajolt és felkapott egy koszos jégdarabot. Szótlanul elhajította, erőteljesen és dühödten, én pedig összehúztam magam. Nem emlékszem jajszóra, vagy arra, hogy eltalált volna valamit, arra viszont emlékszem, hogy a kapu kinyílt, hogy az öregembernek el kellett hátrálnia, engem is magával rántva.
Ide jutottunk tehát. A férfi, aki ajtót nyitott nem inas volt, ahogy elképzelném, ha csupán hallanám a történetet. Nem, az emlékeim fegyverest, egy harcost mutatnak, őszülő hajjal, pocakkal, amely inkább volt háj, mint kemény hasizom. Egy harcos gyakorlott, gyanakvó tekintetével végigmérte az öregembert és engem, ahogy ott álltunk előtte némán, várván, hogy elmondjuk mi járatban vagyunk.
Azt hiszem, a katona megjelenése megingatta és felrázta egy kicsit az öregembert de nem félt, inkább dühödt volt, ugyanis hirtelen elengedte a kezemet, megragadott a grabancomnál fogva és előrelendített, mint egy kutyakölyköt az új gazdájának.
– Elhoztam a kölköt – mondta reszelős hangon, és mikor az őr tovább nézett rá kíváncsiság, vagy megdöbbenés nélkül, folytatta. – Hat éve etetem az asztalomnál és soha egy szót, egy petákot nem kaptam az apjától, soha nem járt felénk, pedig a lyányom szerint tudja, hogy fattyat nemzett neki. Most már nem etetem tovább oszt nem is töröm magam a fődeken, hogy ruházzam. Van nékem ölég dolgom, hogy ellássam az asszonyt, meg ennek az anyját, mer' eztán senki fiának nem kell majd. Hát vedd, és add oda az apjának.
Ezzel elengedett, oly hirtelen, hogy a jeges kőre penderedtem, az őr lába elé. Felültem, nem túl sajgó tagokkal, ahogy emlékszem, és felnéztem a két férfira, várva, mi lesz ezután.
Az őr lenézett rám, egy kissé elhúzta a száját, nem ítéletképpen, inkább töprengve, hogy miként azonosítson engem.
– Kié? – kérdezte aztán, mint akinek még több információra van szüksége a helyzetről, hogy megfelelőképpen tudjon jelenteni feljebbvalójának.
– Lovagé – szólt az öregember és már fordult is meg és indult, kimért léptekkel a macskakövön. – Lovag hercegé – vissza se fordult, ahogy hozzátette a rangot. – Övé, a trónörökösé. Az ő porontya. Hát legyen neki, és örüljék, hogy legalább egy gyermeket tudott nemzeni valahun.
Egy pillanatig az őr figyelte a távolodó öregembert. Aztán szótlanul lehajolt, megragadott az ingemnél fogva és elhúzott az útból, hogy becsukja a kaput. Egy időre elengedett, amíg visszatolta a reteszt, aztán csak állt és nézett le rám, nem meglepve, inkább közömbösen, szolgálatának furcsaságain tűnődve.
– Föl, fiú és indulj – mondta.
Így hát követtem, végig egy homályos folyosón, spártaian berendezett szobák mentén, melyek ablakait gondosan bespalettázták a hideg ellen, el egészen egy újabb sor zárt, cifrán faragott ajtóig. Ott megálltunk, míg megigazgatta ruházatát. Emlékszem, ahogy fél térdre ereszkedett, hogy begyűrje az ingemet és pár simítással eligazítsa a hajamat, de vajon jószívűségből, vagy azért tette, hogy jó benyomást keltsek, vagy talán azon aggódva, hogy gondozott csomagot adhasson át, nem fogom megtudni. Ismét felállt és egyszer koppantott a kétszárnyú ajtón. Nem várt válaszra, vagy csak én nem hallottam, kinyitotta az ajtót, beterelt és behúzta utánunk.
A szoba olyan meleg volt, mint amilyen fagyosak voltak a folyosók és termek, melyeken át jöttünk. Emlékszem, sok bútor volt a teremben, csergék és faliszőnyegek, táblákkal és tekercsekkel teli polcok rendetlen összevisszaságban, amely minden kényelmes szoba sajátja. Hatalmas kandalló ontotta magából a hőséget, kellemes meleggel és gyantaillattal töltve meg a szobát. Roppant asztal állt a tűz felé fordítva, mögötte pedig köpcös férfi ült összevont szemöldökkel egy halom papír fölé görnyedvén. Nem nézett föl rögtön, így volt időm egy kicsit tanulmányozni meglehetősen kócos és sötét haját.
Amikor felnézett, úgy tűnt, sötét szemének egyetlen pillantásával felmért engem és az őrt.
– Nos, Jamil? – kérdezte és már ilyen fiatalon is észrevettem beletörődését amiért megzavarták. – Mi ez?
Az őr finoman meglökött, ami pár lépéssel közelebb vitt a férfihoz.
– Egy öreg földmíves hagyta itt, Igazság herceg. Azt mondja Lovag herceg fattya, uram.
A kócos ember egy pár pillanatig zavarodottan nézett asztala mögül, aztán csodálkozó mosoly enyhítette meg arcvonásait, ahogy felegyenesedett és megkerülte az asztalt, hogy csípőre tett kézzel lenézzen rám. Tekintetének fürkészése nem fenyegető volt, inkább úgy tűnt, mintha valami a megjelenésemben nagyon elégedetté tette volna. Kíváncsian néztem fel rá. Rövid, sötét szakálla volt, éppoly bozontos és rendezetlen, mint a haja, felette viharvert arccal. Sötét szeme fölött sűrű szemöldök burjánzott, hordószerű mellkasán és széles vállán megnyúlt a posztóing, ökle szögletes és megviselt volt, mégis, jobb kezének ujjain tintafolt virított. Ahogy reám nézett, mosolya kiszélesedett, míg végül horkanva felnevetett.
– Az ördögbe is – mondta végül. – A kölyök valóban hasonlít Lovagra, ugye? Termékeny Eda! Ki hitte volna az én becses és erkölcsös testvérbátyámról?
Az őr nem válaszolt, nem is várta tőle. Tovább állt vigyázzban, várva a következő parancsra.
– Mennyi idős? – kérdezte az őrt.
– A földműves azt mondta, hat – az őr felemelte egyik kezét, hogy megvakarja az arcát, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy jelentést tesz. Leengedte a kezét. – Uram – tette hozzá.
A másik nem vette észre a pillanatnyi hanyagságot. A sötét szemek kutatóan végigmérték, a csodálkozó mosoly még szélesebb lett. – Tehát hét év, ha számoljuk, amíg az anyja kihordta. Az ördögbe! Igen, az volt az első év, amikor a csudra nép le akarta zárni a hágókat. Lovag errefelé volt vagy három, négy hónapot, amíg zaklatta őket, hogy nyissák meg nekünk. Úgy tűnik nem ez volt az egyetlen, amit megnyitott. Az ördögbe! Ki gondolta volna? – szünetet tartott, aztán: – Ki az anyja? – kérdezte hirtelen.
Az őr kényelmetlenül mocorgott. – Nem tudom, uram. Csak az öreg paraszt állt a kapunál és annyit mondott, hogy Lovag herceg fattya és hogy nem fogja tovább etetni. Azt mondta, hogy az ő porontya, legyen most már neki.
A férfi megborzongott, mint akit ez a probléma már nem érdekel. – Jól tartották a fiút. Adok egy hetet, talán kettőt és az anya itt zokog majd az ajtó előtt, mert hiányzik a kölyke. Legkésőbb akkor megtudom. Figyelj csak, hogy hívnak, fiú?
Zekéjét egy bonyolult, kosfejet formáló csat tartotta, először réz, aztán arany, majd vörös színben játszott, ahogy a tűz fénye táncolt rajta.
– Fiú – mondtam. Nem tudom, hogy csupán megismételtem a szót, amin neveztek, mióta megérkeztem, vagy valóban nem volt más nevem ezen a szón kívül. Egy pillanatig meglepettnek tűnt és mintha sajnálkozó kifejezés suhant volna át az arcán, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, csak zavartnak, elégedetlennek látszott. Visszapillantott a térképre, ami még mindig az asztalon várta.
– Nos – törte meg a csendet. – Valamit tenni kell vele, míg Lovag visszatér. Jamil, intézkedj, hogy a fiú kapjon enni és legyen hol aludnia legalább ma estére. Majd holnap eltöprengek rajta, hogy mi legyen vele. Nem engedhetjük, hogy törvénytelen királyi utódok kószáljanak a vidéken.
– Uram – mondta Jamil se nem beleegyezőleg, se nem tagadólag, csupán elfogadva az utasítást. A keze a vállamra nehezedett és az ajtó felé fordított. Némileg vonakodva engedelmeskedtem, hiszen a szoba világos volt, kellemes és meleg. Átfagyott lábam bizseregni kezdett és tudtam, ha még egy kicsit maradhatnék, újból átmelegednék, de az őr keze kérlelhetetlenül kiterelt a meleg szobából, vissza a rideg, fagyos folyosóra.
A folyosók a szoba világossága után még sötétebbnek tűntek mint azelőtt és végtelennek, ahogy az őr tempójához próbáltam igazítani a lépteimet. Talán megbotlottam, talán ő unt rá lassúságomra, mikor megperdült és a vállára vett, könnyedén, mintha súlytalan lennék.
– Te ázott kölök, te – jegyezte meg neheztelés nélkül, aztán végigcipelt folyosókon át, lépcsőkön fel és le, végül egy sárga fényben úszó, nagy konyhába.
Vagy fél tucat őr üldögélt és evett ott egy nagy, karcos asztalnál egy kétszer akkora kandalló tüze mellett, mint ami abban a másik szobában égett. A teremben ételszag volt, sörtől és izzadságszagtól kísérve, ami az égő fa és a tűzre csöpögő zsír illatával keveredett. Hordók és kisebb-nagyobb kosarak sorakoztak az egyik fal mentén, a bárdolt gerendákról pedig sötét árnyakként lógtak a füstölt sonkák és szalonnák. Az asztalon mindenféle étkek hevertek szétszórva, nyárson sercegő húst emeltek ki a lángok közül, zsírja a tűzhely kövére csöppent. A tömény illatoktól megkordult a gyomrom. Jamil a tűzhöz közelebbi asztal sarkára tett és megbökte az egyik férfi könyökét, aki éppen söröskancsóból ivott.
– Figyelj Burrick – mondta Jamil tárgyilagosan. – Ez a kölyök mostantól a tied.
Elfordult tőlem, én pedig kíváncsian néztem, amint letör egy ökölnyi kenyérdarabot, majd késével sajtot szel hozzá. Végül mindkettőt a kezembe nyomta, aztán a nyárshoz lépett és nekilátott egy nagyobb húsdarab levágásához. Mellettem a Burrick nevezetű férfi letette korsóját és Jamilra nézett.
– Mi ez? – kérdezte, hasonló hangsúllyal, mint az a másik ember a szobában. Hasonlóan kócos haja és szakálla volt, az arca szögletesebb és keskenyebb, bőre nap- és szélcserzette. Szemei sötétbarnák, kezei ügyesebbnek és hosszabbnak tűntek. Lovaktól, kutyáktól, vértől és irhától szaglott.
– Igazság herceg azt mondta, te vigyázzál rá.
– Miért?
– Lovag embere vagy, nem? Te gondozod a lovait, a kutyáit és a sólymait.
– És?
– Akkor te gondozd a kölykét is, amíg Lovag visszatér és mást nem talál ki – Jamil odanyújtotta a levágott húsdarabot én pedig ide-oda pislantgattam a sajt és a kenyér és a hús között. Egyikről sem akartam lemondani. Viaskodásomat látva vállat vont és egy kardforgató gyakorlatiasságával mellém dobta a húst. Annyi kenyeret tömtem a számba, amennyi csak belefért és arrébb ültem, ahonnan jól láthattam a húst.
– Lovag fattya?
Jamil ismét megvonta a vállát, miközben kenyeret, húst és sajtot vágott magának.
– Ezt mondta az a paraszt, aki itt hagyta – a húst és a sajtot a kenyérre tette, jót harapott belé, aztán teli szájjal folytatta. – Azt mondta, Lovag örülhet, hogy legalább egy gyermeke fogant valahol, és most már etetheti és törődhet is vele.
Hirtelen szokatlan csend támadt a szobában, az emberek abbahagyták az evést, megmarkolták korsójukat vagy kenyerüket és mind a Burrick nevű emberre bámultak. Ő pedig lassan leengedte korsóját az asztal közepére. Hangja halk volt és határozott, szavai kimértek.
– Ha az uramnak nincsen utódja, az Eda akarata és nem férfiasságának hibája. Türelem úrnő mindig törékeny volt és...
– Úgy bizony, úgy bizony – sietett egyetérteni Jamil. – Ímhol a bizonyosság, hogy nincsen gond a férfiasságával, amit eddig is mondtam – kapkodva ingujjába törölte száját. – Hasonlít is a hercegre, ahogyan azt öccse is mondotta az elébb. Nem Lovag herceg hibája, hogy Türelem úrnő nem tud gyermeket szülni – neki...
De Burrick hirtelen felpattant, Jamil pedig sietve pár lépést hátrált, mire észrevette, hogy Burrick engem néz és nem őt. Megragadta a vállamat és a tűz felé fordított. Megijedtem, mikor megragadta az államat és felemelte a fejemet, a kenyér és a sajt ki is hullott a kezemből, de Burrick nem is törődött vele, a fény felé fordította az arcomat és úgy tanulmányozta, mint egy térképet. A tekintetünk találkozott, az övében valamiféle vadság ült, mintha valami, amit az enyémben látott megsértette volna. Megpróbáltam elhúzódni a tekintete elől, de fogása nem engedte, hát viszonoztam a pillantását, annyi daccal, amennyire tőlem tellett és láttam, ahogy haragját kelletlen csodálkozás váltja fel. – Ez aztán próbára teszi az úrnőjének a nevét – mondta lágyan.
Elengedte az állam, én pedig két kézzel kapkodtam a kenyér meg a sajt felé, amit leejtettem. Fölvette és lesöpörgette őket, mielőtt a kezembe nyomta. Ekkor néztem csak meg azt a vastag kötést, a jobb lába szárán, ami egészen a térde fölé ért, hogy nem tudta rendesen behajlítani a lábát. Visszaült és újból megtöltötte a korsóját, ivott és a korsó pereme fölött szemügyre vett.
– Ki volna az anyja? – kérdezte valaki óvatlanul az asztal másik végéről.
Burrick ráemelte a tekintetét, ahogy letette a korsót. Egy percig nem szólt, a konyhát pedig megint ugyanaz a csend töltötte be.
– Amondó volnék, ez Lovag herceg dolga és nem tartozik senki másra – mondta szelíden.
– Úgy bizony, úgy bizony – értett egyet hirtelen az őr, Jamil pedig bólogatott hozzá. Már olyan fiatalon eltöprengtem azon, miféle ember volt ez a Burrick, aki így, bekötözött lábbal, csupán egyetlen szavával, vagy pillantásával belé tudta folytatni a szót mindenkibe a konyhában.
– A fiúnak nincsen neve – törte meg a csendet Jamil.
Ez a kijelentés mindenkit, még Burrickot is elnémította. A csend meg is maradt, amíg befaltam a maradék kenyeret és sajtot, és leöblítettem egy pár korty sörrel, A többiek egyesével, vagy többedmagukkal, kiszállingóztak a konyhából, ő pedig még mindig ott ült és kortyolgatta sörét.
– Hát – mondta végül –, Ahogy az apádat ismerem, vállalja a következményeket és helyesen cselekszik. Azt azonban csak Eda tudja, mit tart majd helyesnek. Talán ami a legfájdalmasabb – Egy percig csendesen figyelt. – Eleget ettél? – kérdezte végül.
Bólintottam. Fölegyenesedett, levett az asztalról és talpra állított. – Gyere hát, Fitz – mondta és elindultunk a konyhából egy másik folyosón. Sérült lába félszeggé tette járását, talán a sör is hozzájárult kissé, ezért nem esett nehezemre lépést tartani vele. Végül egy masszív ajtóhoz értünk és egy őrhöz aki csodálkozó tekintettel engedett át bennünket.
Odakint fagyos szél fújt. A jég és a hó, ami napközben olvadásnak indult, újból megkeményedett az éjszaka hidegében. Az ösvény ropogott a lábunk alatt, a szél pedig utat talált ruháimon keresztül. A lábam és a nadrágom átmelegedett a konyhában, de nem száradt meg eléggé, idekint pedig gyorsan lehűlt. Emlékszem a sötétségre és a hirtelen támadt fáradtságra és arra a könnyes álmosságra, ami tovább vitt a különös ember után, akinek sebesült volt a lába. Magas falak vettek körül minket, a tetejükön őrök jártak fel-alá szakadatlan, sötét árnyakként, akik csak akkor látszottak, amikor kitakarták a csillagokat. A hideg még jobban belém mart, megbotlottam és elcsúsztam a jeges ösvényen, de volt valami Burrick alakjában, ami arra késztetett, hogy ne siránkozzak. Inkább hűségesen követtem, amíg elértünk egy másik épületet.
A nehéz ajtón túl meleg és állatok szaga fogadott, és halovány sárga fény. Álmos istállófiú ült fel szalmaágyáról, nagyokat pislogva, mint egy fióka. Burrick szavára visszafeküdt és lehunyta szemét, mi pedig elindultunk, miután Burrick behúzta az ajtót. Leakasztotta az ajtó mellett pislákoló lámpást, úgy terelt tovább.
Egy másik világba érkeztem, egy éjszakai világba, ahol állatok mocorogtak és lélegeztek a jószágállásokban. Kutyák emelték fel a fejüket keresztbe tett mellső lábukról és a lámpás fényében vörösen vagy sárgán csillogó szemekkel méregettek.
– A sólymok a másik végében vannak – mondta Burrick, ahogy elhaladtunk a rekeszek mellett, én pedig elfogadtam, mint olyan dolgot, amit tudnom kell.
– Tessék – mondta végül. – Ez megteszi mostanára. Kutya legyek, ha tudom mit tegyek veled. Ha nem lenne Türelem úrnő, még azt hinném, valami égi tréfa ez az uramnak. Gyerünk, Kotnyeles, mozdulj arrébb és adj helyet a fiúnak. Ez az, bújj csak Boszorka mellé, ő majd befogad és vigyáz rád.
Egy tágas rekeszben álltam, három kutyával szemközt, akik felébredtek és farkukkal a szalmán dobolva üdvözölték a számukra ismerős hangot. Bizonytalanul léptem előrébb, végül ledőltem egy tépett fülű, őszülő pofájú öreg szuka mellé. Az idősebb kan gyanakodva méregetett, de a harmadik, félig kölyök – fülnyalogatással, orrböködésekkel és heves mancsolással üdvözölt. Átkaroltam, hogy lenyugodjék, aztán, ahogy Burrick mondta, közéjük fészkeltem magam. Egy vastag, lószagú pokrócot dobott rám. A szomszédos rekeszben megmozdult egy ló, dobogott párat a patáival, aztán átdugta a fejét, hogy lássa, mi az izgalom forrása. Burrick elgondolkozva megpaskolta.
– Kemény szállás ez itt mindannyiunknak, ebben a helyőrségben. Kosvárt sokkal kellemesebbnek találod majd, de ma estére jól vagy itt – állt még egy darabig, minket nézett. – Lovak, kutyák és sólymok, Lovag. Sok éven át gondoztam őket neked és jól gondoztam őket. De ez a te sarjad, hát, hogy mit tegyek vele, fogalmam nincs.
Tudtam, hogy nem hozzám beszél. Figyeltem a pokróc pereme fölött, ahogy fogta a lámpást és elsétált, magában motyogva. Jól emlékszem arra az első éjszakára, a kutyák melegére, a szalmára és az alvásra, ahogy a kutyakölyök hozzám dörgölődzött. A tudatába lebegtem és osztoztam az álmán, egy vég nélküli hajszán, melynek áldozatát soha nem pillantottuk meg, de a szaga magával vonzott minket – árkon-bokron keresztül.
És a kutya álmával az emlék részletessége meginog, akár egy drogos álom éles színei és határai. Az azt követő napok emléke nem él oly élénken az emlékezetemben.
Emlékszem a tél végnapjainak nyirkos hidegére, ahogy megtanultam az utat a helyemtől a konyháig. Szabadon járhattam kelhettem, amikor csak akartam. Néha volt ott egy szakács vagy inas, aki éppen húst rakott a tűzre, vagy kenyeret gyúrt, vagy csapra vert egy hordót. Legtöbbször azonban kihalt volt, ilyenkor kiszolgáltam magamat a maradékból és megosztottam az állandó társamul szegődött kölyökkutyával. Emberek jöttek-mentek, ettek és ittak, néha kutató kíváncsisággal méregettek, amihez végül hozzászoktam. Volt bennük egyfajta egyformaság. Mindannyian durva gyapjúkabátot és nadrágot viseltek, robusztus testalkatuk volt és sajátos mozgásuk, mindegyikük mellkasán ugró kost formázó hímzés díszelgett. Néhányukat kényelmetlenül érintette a jelenlétem, de hozzászoktam a dünnyögésükhöz, ami távoztomban támadt a konyhában.
Burrick volt a biztos pont azokban az időkben, ugyanúgy viselte gondomat, ahogy Lovag állatainak; etetett, itatott, tisztán tartott és tornáztatott, bár utóbbi abból állt, hogy a sarkában lihegve követtem a dolgára. Néhány emlék, mint például az öltözködés, tisztálkodás elkopott, ahogy egy hatéves kisfiú emlékezetében elhalványodik, mint mindennapos cselekedet. A kutyakölyökre, Kotnyelesre viszont határozottan emlékszem. Vörös bundája finom volt, rövid és szúrós, amikor éjszakánként megosztoztunk a lópokrócon. Szemei halványzöldek voltak, az orra barna, mint a sült máj, a nyelve pedig barna pöttyökkel tarkított. Amikor nem a konyhában ettünk, az udvaron, vagy az istálló szalmájában birkóztunk egymással. Ilyen volt az életem, amíg ott voltunk, bár nem sokáig, ha jól emlékszem, mert nem rémlik, hogy az időjárás megváltozott volna ottlétem alatt. Azokról a napokról csak a csípős szélre, hóra és jégre emlékszem, ami napról napra olvadozott az udvaron, hogy éjszakánként megint keményre fagyjon.
Még egy emlékem van azokról a napokról, nem túl tisztán, csak rémlik, hogy mély álomból vert föl a kutya mocorgása és egy sárgás fény, amit fölöttem tartottak. Két ember hajolt fölém, de Burrick ott állt mögöttük mereven és én nem féltem.
– Tessék, most fölébresztetted – mondta az egyikük, Igazság herceg, a férfi a kellemes szobából, akivel az első nap találkoztam.
– No és? Elalszik újból, amint elmentünk. Az áldóját, a szeme is az apjáé! Esküszöm, megismerem a vérét, bárhol látom is! Senki sem tagadhatja. De se neked, se Burricknak nincs egy hangyányi esze sem? Fattyú, vagy nem, akkor sem alhat egy gyerek az istállóban. Nem tudtátok volna máshova rakni?
Az, aki beszélt, hasonlított Igazságra, de csak az álla és a szeme, egyébként sokkal fiatalabb volt. Nem nőtt még szakálla, illatos és jólfésült haja finomabb volt és világosabb. Arcát és homlokát kipirította a hideg, nem volt olyan kemény és cserzett a bőre, mint Igazságé. Igazság úgy öltözött, mint az emberei, praktikus, durva szövésű gyapjúba, amelynek színei már megfakultak. Csak a mellkasán lévő címer ragyogott tisztábban, arany és ezüst hímzéssel. A mellette álló fiatalabb férfi vörösbe és lilába öltözött, köpenye pedig kétszer annyi anyagból készült, mint amennyire egy embernek szüksége lehet. A köpeny alól kilátszó sujtásokkal megrakott zeke drága anyagból lehetett, hosszú sálját egy aranyból készült szarvasforma fogta össze, zöld drágakőszemmel. Szavainak óvatos megfogalmazása csavarosnak tűnt Igazság célratörő mondatai mellett.
– Pompa, nem törődtem vele. Mit tudok én a gyerekekről? Átadtam Burricknak, elvégre ő Lovag embere és ő vigyázott is rá...
– Nem akartam tiszteletlen lenni a családdal szemben, uram – mondta Burrick őszinte zavarában. – Lovag herceg embere vagyok és úgy gondoztam, ahogy jónak látszott. Csinálhattam volna neki egy kis zugot az őrszobában, de túl fiatalnak látszik hozzá, hogy olyan fickók társaságában legyen, azok csak jönnek-mennek, isznak, meg civakodnak és zajonganak – Hangsúlya alapján ő is elítélte a társaságukat. – Itt csöndesebb és a kutyakölök befogadta, Boszorka pedig vigyáz rá éjszakánként. Urak, én is keveset tudok a porontyokról és úgy volt...
– Jól van, Burrick, jól – vágott közbe Igazság csendesen. – Ha gondolni kellett volna vele, megtettem volna magam. Neked hagytam, nem is hibáztatlak. Eda tudja, jobban jár, mint sok gyermek errefelé. Itt és most megteszi.
– Másképp lesz, ha Kosvárba kerül – mondta Pompa boldogtalanul.
– Tehát atyánk kívánsága, hogy visszatérjen velünk Kosvárba? – kérdezte Igazság.
– Atyánk így kívánja. Anyám nem.
– Ó – Igazság hanghordozása jelezte, hogy nem kívánja tovább boncolgatni a kérdést, de Pompa felhorkant és folytatta.
– Anyám, a királyné egyáltalán nem elégedett. Hosszasan győzködte a királyt, de hiába. Anyám és én azon a párton vagyunk, hogy a fiút... állítsuk félre. Csupán józanul mérlegelve. Nincs szükség még több bonyodalomra az örökösödést illetően.
– Nem látok bonyodalmat az örökösödésben, Pompa – mondta Igazság pártatlanul. – Lovag, én és te. Aztán unokaöcsénk Augustus. Ez a törvényen kívüli legfeljebb ötödik.
– Tisztában vagyok vele, hogy sorrendben megelőzöl, nem kell minden alkalommal az orrom alá dörgölni – mondta Pompa hűvösen és lenézett rám. – Mégis azt gondolom, jobb, ha nincs körülöttünk. Mi van, ha Lovagnak nem születik törvényes örököse Türelemtől? Mi van, ha elismeri ezt a... fiút? Ez megoszthatná a nemességet. Miért hívnánk magunkra a bajt? Ez az anyám véleménye és az enyém is, de atyánk, a király nem sieti el a dolgot, ahogy ismerjük. Elmés király olyan, amilyen, ahogy mondani szokás. Megtiltotta a probléma elintézését. „Pompa”, mondta nekem, azzal a hangsúllyal, „Ne tégy olyat, amit nem fordíthatsz vissza, hacsak nem tudod mit nem tehetsz már, ha megtetted.” Aztán nevetett – Pompa röviden, keserűen fölnevetett. – Fáraszt a humora.
– Ó – mondta Igazság ismét, amíg én feküdtem mozdulatlanul, és azon tűnődtem, vajon a király szavain próbál kiigazodni, vagy csak ismét kitér testvérének panaszai elől.
– Gondolom látod a valódi indokait – tájékoztatott Pompa.
– Méghozzá?
– Még mindig Lovag a kedvence – utálkozott Pompa. – Mindezek ellenére. Az ostoba házassága ellenére, azzal az önző asszonnyal. Meg ezzel itt. És most azt hiszi, ezzel meglágyítja a népet és még jobban megkedvelik. Bebizonyítja, hogy Lovag férfi és képes utódot nemzeni. Vagy azt bizonyítja, hogy ő is ember, aki hibázik – Pompa hangsúlya elárulta, hogy egyik indokban sem hisz igazán.
– És ezáltal a nép jobban szereti majd és támogatják, ha király lesz? Hogy gyermeket nemzett egy vadidegen nőnek, mielőtt feleségül vette az eljövendő királynét? – a nyakatekert logika zavarba ejtette Igazságot.
Hallottam a keserűséget Pompa hangjában, amikor megszólalt.
– A király így látja. Mintha nem törődne a szégyennel. Ám gyanítom, Lovag másként fog érezni ezzel kapcsolatban. Különösen a drágalátos Türelemre való tekintettel. De a király úgy óhajtja, hogy a fattyú Kosvárba kerüljön, amikor visszatérsz – Pompa elégedetlennek tűnt, amikor lenézett rám.
Igazság egy pillanatig gondterhelten nézett, aztán bólintott. Burrick arcán árnyék jelent meg, amit még a lámpás fénye sem tudott elűzni.
– Az uramnak nincs beleszólása ebbe az ügybe? – próbált tiltakozni Burrick. – Szerintem, ha el akarja intézni a dolgot az anyja családjával és félre akarja állítani, akkor legalább Türelem úrnőre tekintettel...
Pompa herceg felhorkant – Akkor kellett volna tekintgetnie, amikor ágyba bújt egy parasztlánnyal. Türelem úrnő nem az első, akinek szembe kell néznie a férje ballépésével. Hála Igazság otrombaságának, mostanra már mindenki tud a létezéséről, nincs értelme rejtegetni. Ami pedig a törvénytelen királyi származékokat illeti, egyikünk sem engedhet meg efféle szentimentalitást, Burrick. Egy ilyen fiút itt tartani olyan, mintha a király torka fölött hagynánk lebegni egy kést. Ezt még egy istállómester is beláthatja. Vagy ha te nem is, a gazdád biztosan.
Pompa hangjába rideg durvaság lopózott, én pedig láttam a Burrick arcán megjelenő riadt kifejezést, amitől én is megijedtem és a fejemre húztam a pokrócot. Mellettem Boszorka torka mélyéről halk morgás hallatszott, ugyanakkor Pompa meghátrált, de hogy a morgástól-e, abban nem lehetek biztos. Az urak elmentek eztán, s ha még beszélgettek valamiről, már nem emlékszem rá.
Múlott az idő, talán két, esetleg három hét múlva Burrick övébe kapaszkodva, rövid lábaimat a ló hátára szorítva elhagytuk a hideg falucskát, és végtelennek tetsző utazás vette kezdetét melegebb vidékek felé. Gondolom, Lovag valamikor eljött megnézni a fattyát és hozott valamiféle ítéletet saját maga fölött, de én nem emlékszem ilyen találkozásra az apámmal. Az egyetlen kép, amit az elmémben őrzök róla, az a festmény, amit Kosvár egyik csarnokának falán láttam róla. Évekkel később megtudtam, hogy a politikája valóban bevált, biztosítva ezáltal egy egyezményt és békét ami jó tizenéves koromig kitartott és kivívta vele a csudra nép tiszteletét.
Tulajdonképpen, abban az évben én voltam az egyetlen kudarca, annak viszont monumentális. Megelőzött minket Kosvárott, ahol visszavonta a trón iránti igényét és mire megérkeztünk, ő és Türelem úrnő távozott az udvarból és attól fogva Fűzfaliget ura és úrnőjeként éltek. Jártam Fűzfaligetben. Semmi hasonlóságot nem mutat a nevével. A vidék egy langyos völgyből és a közepén lustán csordogáló folyóból áll, ami széles pusztaságot ölel körbe a hegyek lábánál. Szőlő- és gabonatermesztésre, gyermeknevelésre való hely volt, egy kis birtok, távol a határoktól, az udvari politikától, távol mindentől, ami addig Lovag életét jelentette. Kitoloncolás volt, gyengéd és finom módja a száműzetésnek, egy olyan ember számára, aki király lehetett volna, csendes visszavonulás a harcosnak és elcsendesítés a ritka és értékes diplomatának.
Így érkeztem meg Kosvárba, egy olyan ember egyetlen törvénytelen sarjaként, akit soha nem ismertem. Igazság herceg lett a trónörökös, Pompa herceg pedig eggyel feljebb lépett az örökösödési ranglistán. Megszületésem és fölfedeztetésem csupán örökre mély sebet ejtett volna a Hercegségeken, ha csupán ennyi lett volna a bűnöm. Apátlanul és anyátlanul nőttem föl egy olyan udvarban, ahol mindenki engem okolt az események felgyorsulásáért. Tehát felgyorsítottam az eseményeket.
2
RENGETEG LEGENDA kering Fosztó körül, aki a külszigeteki hajósok közül először vette birtokba Kosvárt, mint az Első Hercegséget és lett a királyi vérvonal megalapozója. Az egyik legenda szerint első és egyetlen fosztogató útjára indult valamelyik fagyos szigetről, amely a szülőföldje volt. Úgy tartják, hogy megpillantván Kosvár cölöpökkel megerősített városát így szólott: „Ha van tűzhely és élelem odabenn, soha többé el nem hagyom.” És volt, tehát nem tette.
*
A családi hagyomány szerint azonban csak egy szegény tengerész volt, akinek elege volt a külszigetiek sózott haladagjaiból, ő és matrózai pedig napokig hánykolódtak a vízen. Ha nem sikerült volna elfoglalnia Kosvárt, valószínűleg saját matrózai fojtották volna vízbe. Ennek ellenére a Nagyterem gobelinjén jól megtermett, szép szál emberként ábrázolják, amint hajója orrában állva a cölöpökből és faragatlan kövekből rótt Kosvár felé hajtják evezősei.
Kosvár létezésének kezdetén jól hajózható folyó védőbástyájaként kezdte, egy kikötésre kiválóan alkalmas tengertorkolatban. Valami jelentéktelen földbirtokos, akinek a neve elveszett a történelem ködében, meglátta a folyami kereskedelem szabályozásában rejlő lehetőségeket és felépíttette az első erődítményt. Látszólag úgy építették, hogy mind a folyót, mind az öblöt megvédje a Külső-szigetek fosztogatói elől, akik minden nyáron erre vetődtek, hogy a folyók mentén felhajózva raboljanak. Senki sem számított arra, hogy a fosztogatók árulással jutnak a falak közé és a tornyokat használják előretolt állásként. Lassacskán növelték a befolyásukat a folyó mentén és újjáépítették az erődítményt, ezúttal faragott, masszív kövekből, véglegesen megteremtve az Első Hercegség szívét a későbbi a Hat Hercegség fővárosát.
A Hat Hercegség uralkodó családja, a Látnokok a Külső-szigetek népéből származnak, akik, még néhány generáció erejéig fenntartották a kapcsolatot a őseikkel udvari látogatások erejéig, amíg párt választottak maguknak népükből. Így a külszigeteki népek vére folyt a királyi család ereiben, ami feketehajú, sötétszemű, izmos lábú utódokat jelentett. Ezekkel a tulajdonságokkal járt a Mesterség iránti hajlam és az összes veszély és gyengeség. Ez az örökség jutott nekem is.
Első tapasztalatom Kosvárról nem nyújtott sem történelmet, sem örökséget. Csak annyit tudtam, hogy egy hosszú utazás végállomása, zsivaj, emberek, kordék, kanyargós utcák és kutyák látképe, ami végül egy roppant erődnél ért véget, egy, a város és az öböl fölé vigyázón emelkedő sziklaorom tetején. Burrick lova fáradt volt, patái gyakran megcsúsztak a kockaköves utcákon. Fásultan kapaszkodtam Burrick övébe, még ahhoz is megviselten, hogy panaszkodjak. Egyszer a nyakamat tekergetve próbáltam kivenni a fölénk magasodó vár szürke falait és tornyait, ami még a meleg tengeri fuvallatban is baljósnak és hidegnek tetszettek. Aztán, a sós illattól kissé megszédülve Burrick hátának támasztottam a homlokomat és így érkeztem meg Kosvárba.
Burrick szállása az istálló fölött volt, nem messze a sólyomketrecektől. Először ide vitt engem, a kutyákkal és Lovag sólymával. Először a sólyomról gondoskodott, szegényt nagyon megviselte az út. A kutyák boldogok voltak, hogy újból hazaérkeztek és ezt olyan kirobbanóan tudatták mindenkivel, ami engem is bosszantott. Kotnyeles legalább féltucatszor felborított, mire sikerült vastag koponyájába vésnem, hogy rosszul vagyok és fáradt és nincsen kedvem játszani. Úgy reagált, mint minden más kutyakölyök, elvonult, megkereste testvéreit és rögvest félkomoly küzdelembe keveredett, aminek Burrick figyelmeztető kiáltása vetett véget. Bár Lovag embere volt, itt, Kosvárban ő volt a kutyák, sólymok és lovak mestere.
Miután saját állatait elrendezte, keresztülvágott az istállón és megvizsgálta, mit intéztek és mit nem, amíg ő távol volt. Istállófiúk, lovászok, madarászok pattantak elő a semmiből, hogy megfeleljenek az esetleges vádaknak, én pedig ügettem a sarkában, ameddig csak bírtam. Csak akkor vett észre, mikor már feladtam és leroskadtam egy szalmakupacba. Düh és fáradtság suhant át az arcán.
– Pattanj, Kob! Vidd ezt a Fitz gyereket a konyhába és etesd meg, aztán hozd vissza a szállásomra.
Kob egy alacsony, sötét hajú kutyagondozó volt, talán tíz éves, aki épp az imént részesült dicséretben, amiért a reá bízott alom tiszta volt és egészséges. Nem sokkal ezelőtt még Burrick dicséretében úszott, most lehervadt az arcáról a vigyor és bizonytalanul méregetett. Megnéztük egymást, míg Burrick tovalépdelt, nyomában kísérőinek siserehadával. Aztán a fiú vállat vont és lehajolt, hogy a szemembe nézhessen.
– Éhes vagy, Fitz? Keressünk neked harapnivalót? – kérdezte olyan hangsúllyal, amilyennel a kutyakölyköket hívogatta, hogy Burrick láthassa őket. Bólintottam, megkönnyebbülve, hogy nem várt tőlem mást, mint egy kutyakölyöktől és követtem.
Gyakran visszanézett, hogy lépést tartok-e vele. Alig értünk ki az istállók közül, amikor Kotnyeles érkezett csaholva, hogy csatlakozzék hozzám. Kotnyeles ragaszkodása megnövelte az ázsiómat Kob szemében, aki továbbra is rövid, bátorító mondatokat intézett hozzánk, hogy ahova megyünk ott ennivaló van, jöjjünk csak nyugodtan, nem, ne szimatoljunk macska után, jöjjünk csak nyugodtan, ez az, jó fiúk.
Az istálló zsongott Igazság lemálházó embereitől és Burrick szitokáradatától, amiért távollétében nem mentek rendesen a dolgok. Ahogy azonban közeledtünk a vár belső része felé, a közlekedés megsűrűsödött. Körülöttünk rengeteg ember nyüzsgött, mindegyik a dolga után igyekezett: egy fiú hatalmas szelet szalonnát cipelt a vállán, egy csoport kuncogó lány szaladgált tova, gyékénnyel és náddal megrakott emberek lassan araszolva és három fiatal lány tarka ruhákban, kezükben harangocskákkal melyek oly tisztán csengtek, mint énekhangjuk.
Az illatok alapján már közel jártunk a konyhákhoz és ezzel arányosan növekedett a nyüzsgés is. Végül egy ajtóhoz értünk, ahol valóságos tolongás alakult ki a rengeteg ki-be járkáló embertől. Kob megállt, én és Kotnyeles pedig mögötte sorakoztunk, hangos szimatolással. Kob végignézett a tülekedőkön és kelletlenül felmordult.
– A konyha tele van. Igazság és Pompa fogadására készülnek és mindenki, aki valakinek tartja magát itt lesz a fogadáson. Gyorsan terjed Lovag visszavonulásának a híre, minden herceg eljött, vagy küldöttet menesztett. Úgy hallom még Csudra is küldött valakit, hogy méltassák Lovag eredményeit még ha nincs is...
Zavartan elnémult, de hogy azért-e, mert az apámról beszélt, vagy azért, mert egy kutyához és egy hatéves gyerekhez intézte a szavait, mintha intelligenciát feltételezne rólunk, nem tudom. Körülnézett, felmérte a helyzetet.
– Itt várj – mondta végül. – Bemegyek és szerzek nektek valamit. Kisebb az esélye, hogy rám lépnek, vagy... elkapnak. Maradj! – és utolsó mondatát egy határozott kézmozdulattal támasztotta alá. Egy falnak támasztottam a hátamat és leguggoltam, Kotnyeles pedig engedelmesen mellém ült, biztonságos távolságban a sürgéstől. Elismerően figyeltem, ahogy Kob megközelítette az ajtót és becsusszant az emberek között, egyenesen a konyhába.
Mivel Kob eltűnt egy időre, a nagy tömeg vonzotta magára a tekintetemet. Az emberek nagy része szolgáló volt, vagy szakács, néha egy-egy kobzos, kereskedő, vagy szállító. Fáradt kíváncsisággal lestem őket, így is eleget láttam már aznap, egyre kevésbé kötötték le az érdeklődésemet. Leültem a nap melegítette kőfal tövébe, fejemet a térdemre támasztottam, Kotnyeles pedig mellém feküdt.
Kotnyeles farkának dobolása ébresztett fel. Felemeltem a fejemet és egy pár barna csizmát pillantottam meg. Tekintetem feljebb siklott egy pár bőrnadrágra, onnan egy durva gyapjúingre, onnan egy kócos szakállas arcra, amelyet paprikavörös haj keretezett. A bámészkodó egy hordót egyensúlyozott a vállán.
– Te vónál a fattyú?
Elég gyakran hallottam már ezt a szót, hogy tudjam, engem jelent, anélkül, hogy ismertem volna az igazi jelentését. Lassan bólintottam, mire a szakállas arca földerült.
– Hé – mondta hangosan, már nem hozzám, hanem a nyüzsgő tömeghez intézve a szavait. – Itten van a fattyú! Egyenesen itten és hasonlít is Lovagra, no nem? Ki az anyád, fiú?
Javukra legyen mondva, a legtöbben folytatták az útjukat és legfeljebb egy kíváncsi pillantást küldtek a fal tövében ülő gyermekre. Ám a hordós férfi kérdése komoly érdeklődésre tartott számot és nem is egy fej a hang irányába fordult, néhány kereskedő pedig egyenesen közelebb húzódott.
De válaszom nem volt a kérdésre. Anya az Anya volt és akármit is tudtam róla, az gyorsan halványult. Így hát nem feleltem, csak bámultam rá.
– Hé, hát a neved micsoda? – és a közönsége felé fordulva hozzátette – úgy hallottam nincsen is neve. Semmi magasztos királyi név, hogy formálja, még egy egyszerű sem, hogy szidhatnák. Igaz, fiú? Van neved?
A bámészkodók csoportja megnőtt, néhányuk szemében szánalom ült, de senki sem lépett közbe. Érzelmeim egy része eljutott Kotnyeleshez, aki hanyatt vetette magát, fölkínálva a hasát, miközben vadul csóválta a farkát, a kölyökkutyák ősi szokása szerint, ami annyit tett: – Én csak egy kiskutya vagyok. Nem tudom megvédeni magam. Kegyelmezz! – Ha kutyák lettek volna a bámészkodók, most megszimatoltak volna, aztán továbbállnak. Az embereknek azonban nincsenek ilyen született szokásaik, így a férfi közelebb lépett és megismételte.
– Van neved, fiú?
Lassan fölálltam, mögöttem az eddig kellemes meleget árasztó fal hirtelen visszavonulásom fagyos gátjává vált. A lábamnál Kotnyeles meghentergett a porban és kérlelően nyüszített.
– Nincs – mondtam halkan és amikor a férfi közelebb hajolt, hogy jobban hallja a szavaimat – NINCS! – kiáltottam és eltaszítottam magamtól, miközben a fal mentén oldalaztam. Láttam hátratántorodni egy lépést, fogása megcsúszott a hordón, ami a macskakőre zuhant és kettétört. A tömegből senki nem értette volna meg ami történt. Magam sem értettem. A tömeg leginkább jót nevetett azon, hogy egy kisfiú ráijesztett egy felnőtt emberre. Abban a pillanatban született meg a hírnevem a természetemről és vérmérsékletemről, ugyanis mire beállt az est, a városban szájról szájra járt a történet, a kínzója ellen fellázadó fattyúról. Kotnyeles is talpra pattant és utánam iszkolt. Egy pillanatra elkaptam Kob megdöbbent arcát, amint a konyhából kilépve körülpillantott, kezében néhány süteménnyel. Ha Burrick lett volna a helyében, valószínűleg megállok és rábízom magam. De nem ő volt, ezért futottam, hagytam, hogy Kotnyeles vezessen.
Átszaladtunk a szolgák közt, akiknek csak egy újabb rohangáló kisfiút és a kutyáját jelentettük, egészen addig a helyig, amely Kotnyeles számára a világ legbiztonságosabb helyét jelentette. Távol a konyhától és a belső vártól volt egy üreg, amit Boszorka kotort ki egy bab és borsótárolásra használt roskatag melléképület sarkába, ahol Kotnyelest ellette. Három teljes napig sikerült itt rejtegetnie kölykét, mielőtt Burrick rátalált volna, az ő szaga volt az első emberi szag, amire Kotnyeles emlékezett. A bejárat szűk volt, de belülről az odú tágas, száraz és félhomályos volt. Kotnyeles mellém bújt, én pedig átkaroltam, s hamarosan szívünk vad dobolása lecsillapodott végre. Így merültünk meleg tavaszi napokra és kiskutyákra jellemző álomtalan álomba.
Órákkal később ébredtem vacogva, mikor odakinn már sötét volt és a kora tavaszi nap melege is elillant. Kotnyeles is azonnal felébredt és együtt másztunk ki az üregből.
Későre járt az idő, Kosvár fölött fényesen és hidegen ragyogtak a csillagok. Az öböl illata erősebb volt, mintha napközben az emberek, a lovak és a főzés illata, amely éjszakára visszavonulót fújt az óceán hatalma elől, nem is létezett volna. Kihalt utcákon, gyakorlótereken haladtunk át és csendes, elhagyatott gabonasilók és a présház mellett. Ahogy közelebb értünk a belső várhoz, fáklyák fényét láttam és zsivaj tompa moraját, amelyek magából a várból szivárogtak ki. Minden fáradtnak látszott, ahogy a mulatság a végéhez közeledett, még mielőtt a hajnal fényei birtokukba vették volna az eget, mi mégis nagy ívben elkerültük a belső várat, lévén elég gondunk az emberekkel napközben.
Azon kaptam magam, hogy követem Kotnyelest vissza az istállókhoz. Ahogy közeledtünk a súlyos ajtókhoz, eltöprengtem, vajon hogyan jutunk be, de Kotnyeles heves farkcsóválása, nem sokkal később pedig még az én gyenge orrom is megérezte Burrick jelenlétét, aki egy nagy faládán üldögélt az ajtó mellett.
– Hát itt vagy – mondta megnyugtatóan. – Gyere hát, gyere – Ezzel fölállt és kinyitotta az ajtót.
Követtük a sötétben, végig az jószágállások között, aztán túl a saját lovainkon és kutyáinkon egy lépcsőig, ami az istállót a madárketrecektől elválasztó falnál volt. Követtük Burrickot a nyikorgó lépcsőfokokon, amíg egy újabb ajtóhoz nem értünk. Burrick benyitott, odabenn pislákoló sárga fénnyel egy gyertya égett az asztalon, ami egy pillanatra el is vakított. A ferde tetős szoba Burrick illatával volt tele, és a munkájához tartozó bőr, olaj, kenőcs és gyógyfüvek szagával. Bezárta mögöttünk az ajtót és ahogy elhaladt mellettünk, hogy újabb gyertyát gyújtson, a bor édes illatát éreztem rajta.
Világosabb lett, Burrick pedig leült az asztal mellé. Másként nézett ki finom, barna és sárga színű posztóruhában és a zekéjén keresztbelógó ezüstlánccal. Kezét tenyérrel fölfelé a térdére fektette, mire Kotnyeles azonnal ott termett, Burrick pedig megvakargatta kajla fülét és meglapogatta a bordáit, rosszallóan hunyorogva a bundájából felszálló porfelhőtől.
– Szép pár vagytok, mondhatom – mondta, inkább a kutyának, mint nekem. – Nézd csak! Koszosak, mint a csavargók. Hazudtam a királyomnak miattatok. Életemben először tettem ilyet. Talán Lovag kegyvesztettsége engem is magával ránt. Azt mondtam neki, hogy megmosdattalak és ágyba dugtalak, mert fáradt voltál az utazástól. Nem volt boldog, hogy nem láthatott, de szerencsére komolyabb dolgokkal kellett törődnie. Lovag lemondása sok nemest felzaklatott. Néhányan előrelépési lehetőséget látnak benne, néhányan csalódottak, hogy a királyuk megcsalta őket. Elmés most azzal próbálja nyugtatgatni őket, hogy Csudrával is Igazság tárgyalt legutóbb. Sokan gondolták úgy, hogy el sem kellett volna jönniük, de ha már itt vannak, új szemmel méregetik Igazságot, mint lehetséges eljövendő királyukat. Lovag leköszönése és Fűzfaligetbe vonulása úgy felbolygatta őket, mintha egy méhkast piszkált volna meg.
Burrick felemelte tekintetét Kotnyeles izgatott pofájáról – Hát, Fitz, ma ilyen napod van. Szegény Kobot halálra rémítetted az elrohanásoddal. Megsérültél? Felzaklatott valaki? Gondolhattam volna, hogy egyesek téged fognak hibáztatni. Gyere ide. Gyere csak.
Amikor tétováztam, odalépett a tűz mellett pokrócokkal letakart priccshez és hívogatólag megtapogatta. – Látod, már csináltam is egy kis zugot neked. Az asztalon van egy kis kenyér meg hús mindkettőtöknek.
Szavai az asztalon letakart tányérra fordították a figyelmemet. Hús, erősítette meg Kotnyeles és hirtelen megteltem az illatával. Burrick felkacagott látva a tányér ellen intézett rohamunkat és néma fejbólintással nyugtázta, hogy előbb a kutyának adtam egy falatot. Jóllaktunk, mire elfogyott, Burrick ugyanis felmérte, milyen éhes lehet egy gyerek és egy kölyökkutya egy ilyen nap után. Azután, a délutáni pihenés ellenére az ágyam csábítóan hívogatott. Teli hassal, kényelmesen összegömbölyödve merültünk álomba.
Másnap, mire felébredtünk a nap már magasan járt és Burrick is elment. Kotnyelessel megettük a tegnapi maradékot mielőtt lementünk. Senki nem méltatott még egy pillantásra sem.
Odakint újabb káosz és mulatozás kezdődött, a vár pedig, ha lehet, még inkább tele volt emberekkel. A járás-kelés felverte a port, a zsivajnak pedig a szél zúgása és a tenger távoli morajlása szolgált háttérül. A tömény ingeráradat megszédített. Az elcsípett beszélgetésekből megtudtam, hogy érkezésünk egybeesett valamilyen tavaszi ünnepséggel. Lovag távozása még mindig fontos témának számított, de nem akadályozta meg a bábosokat és zsonglőröket, hogy ne állítsanak fel dobogót minden utcasarkon. Addigra már legalább egy bábjáték feldolgozta Lovag kegyvesztését komédia formában, én pedig álltam és töprengve hallgattam a párbeszédet a szomszéd földjének megvetéséről, ami a felnőtteket harsány kacajra fakasztotta.
Hamarosan a tömeg és a zaj bántó lett számunkra, ezért tudattam Kotnyelessel, hogy máshova kívántam magamat. Elhagytuk a várat az őrök mellett, akik mindig elenyelegtek az arra járó hajadonokkal. Egy fiú és kutyája egy halárus család nyomában nem keltette fel az érdeklődésüket. Mivel jobb dolgunk nem akadt, hát követtük a családot, akik a város felé vették az útjukat. Lassacskán lemaradoztunk, ahogy egyre újabb és újabb illatok késztették Kotnyelest, hogy minden sarkon megálljon pisilni, míg végül egyedül maradtunk.
Kosvár akkoriban szeles, kemény hely volt. Az utcák meredekek és tekergősek voltak, a kockakövek pedig gyakran billegtek, vagy szétcsúsztak a szekerektől és kordéktól. A szél partra vetett hínár és halbél szagát sodorta felénk, fölöttünk pedig a sirályok vijjogása hallatszott a hullámok ritmusára. A város úgy tapadt a fekete sziklákra, ahogy a kagylók és csigák az öbölbe nyúló cölöpökre és mólókra. A házakat kőből és fából építették, minél gondosabb megmunkálással, annál magasabban a lejtőn és annál mélyebbre belevájva a sziklába.
A város csöndes volt a fenti vigasságokhoz mérten. Egyikünk sem tudta vagy érezte, hogy a vízparti városrész nem egy hatévesnek és a kutyájának való csavarogni. Kotnyelessel mindent kíváncsian megvizsgáltunk, végigszimatolva a Pékek Utcáján át egy majdnem teljesen kihalt piactéren, aztán végig a raktárépületek és a szárazdokkok mentén a város legalacsonyabban fekvő részébe. Innen közelebb volt a víz és ugyanolyan gyakran jártunk fából ácsolt mólókon, mint kövezett utcákon, vagy homokon. Az élet itt a szokásos mederben folyt, nem zavartatta magát a várban folyó ünnepségektől. Hajók kötöttek ki, vagy szedtek horgonyt, rakodtak a dagály állásától diktálva, és azok, akik a megélhetésükért halásztak, a pikkelyek csillogását követték és nem az urakét.
Hamarosan gyerekekkel találkoztunk, néhányan szüleiknek segítettek, néhányan azonban csak kószáltak, mint mi. Könnyen összeismerkedtünk, nem volt szükség bemutatkozásra, vagy más felnőtt kedveskedésre. Legtöbben idősebbek voltak nálam, de akadt néhány egykorú, vagy fiatalabb is és egyikük sem találta furcsának, hogy egyedül kószálok. Megismertettek a város legfontosabb látványosságával, többek közt egy tehén partra sodródott oszló tetemével, megbámultuk egy új halászhajó építését egy forgáccsal és enyvillattal teli szárazdokkban, egy óvatlanul elhagyott halfüstölő nyársról pedig jót uzsonnáztunk féltucatnyian. Ha kis pajtásaim rongyosabbak és lármásabbak voltak is, mint azok, akikkel dolgukat végezve találkoztunk, nem tűnt föl nekem. Akkoriban csak azt tudtam, hogy kellemes napom van, sok látni- és tennivalóval.
Voltak köztük néhányan, nagyobbak és erősebbek, akik megleckéztették volna a jövevényt, ha Kotnyeles nincs mindig az oldalamon és az első támadó jelre morogni nem kezd. Ám mivel semmi szándékot nem mutattam parancsnokságuk aláásására, engedték, hogy velük tartsak. Kellőképp lenyűgöztek apró titkaik, és merem állítani, a nap végére jobban ismertem a szegénynegyedet, mint azok, akik fölötte laktak.
Nem kérdezték a nevemet, hanem egyszerűen Újfiúnak szólítottak. A többieknek olyan egyszerű neveik voltak, mint Dirk, vagy Kerry, vagy olyan leíróak, mint Hálós, vagy Orravér. Utóbbi csinos teremtés lehetett volna más körülmények között. Egy, vagy két évvel idősebb volt nálam és lány létére nagyon harsány és talpraesett. Amikor vitába keveredett egy tizenkét éves fiúval, nem ijedt meg az öklétől, csípős megjegyzései pedig hamarosan nagy derültséget keltettek. Győzelmét hűvösen nyugtázta, keménységével pedig ámulatba ejtett. Az arcán és vékony karjain virító lila foltok és horzsolások, az egyik füle mögött megalvadt vér tanúskodott becenevéről. Ennek ellenére Orravér élénk gyerkőc volt, hangja pedig élesebb, mint a fölöttünk köröző sirályoké. A késő délután a hálójavítók oszlopai mögött, egy sziklás fövenyen találta Kerryt, Orravért és engem, amint Orravér éppen arra tanított, hogyan kell kagylót keresni a sziklák között, amiket aztán egy éles fadarabbal lefeszített. Éppen megmutatta, hogyan lehet egy szöggel kicsalogatni házukból a gazdáikat, amikor egy másik lány kiáltott oda neki.
Lobogó, tiszta kék köpenye és bőrcipője miatt nem tartozott a társasághoz, de nem is akart csatlakozni a lakománkhoz, csak addig közeledett, míg érthettük a szavait.
– Molly, Molly, égre-földre keres! Egy órája fölkelt, majdnem józanul és téged keres, mióta észrevette, hogy elmentél és kialudt a tűz.
Dac és félelem keveréke ült ki Orravér arcára. – Fuss, Kittné és fogadd köszönetem. Gondolok rád legközelebb, ha a hullámok rákokat sodornak a partra.
Kittné kurta biccentéssel fogadta a köszönetet és visszasietett, amerről jött.
– Bajban vagy? – kérdeztem Orravért, amikor láttam, hogy nem fordul újra a kagylók felé.
– Bajban? – horkantott megvetően. – Az attól függ. Ha az apám józan marad, amíg megtalál, akkor talán egy kicsit. Valószínűbb, hogy estére olyan részeg lesz, hogy semmi nem fog eltalálni, amit hozzám vág. Valószínű! – ismételte meg határozottan, amikor Kerry kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon. Ezzel visszafordult a sziklák és a kagylók felé.
Éppen egy soklábú kis állatkát vizsgálgattunk, ami egy tócsában úszkált, amikor kagylóhéjon ropogó csizmás lábak zajára kaptuk föl a fejünket. Kerry hangos kiáltással nekieredt a parton, vissza se nézve. Kotnyeles meg én hátraszökkentünk, a bátor kis eb nekem tolatva morgott, miközben farkát gyáván a hasáig húzta be. Molly Orravér nem reagált olyan gyorsan, vagy beletörődött a sorsába, a férfi csapása az arcát érte. Sovány, vörös orrú, inas férfi volt, öklei durva csomónak tűntek piszkafa karjai végén, a csapás mégis elég volt, hogy Molly elterüljön. A kagylóhéjak a térdébe vágtak, a sós homok pedig azonnal belepte a friss sebeket.
– Hálátlan kis szuka! Nem megmondtam, hogy ügyelj a pácolásra! Erre itt kószálsz a parton, a faggyú meg beleszárad az edénybe! Ma estére még több gyertya kell a várba, hát mit adjak nekik?
– Azt a három tucatot, amit reggel csináltam. Csak annyi gyertyabelet hagytál, te vén iszákos! – Molly talpra szökkent és könnybe lábadó tekintete ellenére bátran megállt apja előtt. – Mit tehettem volna? Égessem el az összes tüzelőt, hogy lágy maradjon a faggyú, amíg magadhoz térsz és nem adsz kanócot, aztán meg nem marad elég fa, hogy főzzek?
Föltámadt egy kicsit a szél, a férfi bizonytalanul ingadozott a légáramban, amely felénk sodorta az illatát. Izzadság és sör, tájékoztatott Kotnyeles. Egy pillanatra megbánás ült ki a férfi vonásaira, de aztán mardosó gyomra és sajgó feje megkeményítette. Hirtelen lehajolt és fölragadott egy fehérlő hordalékfaágat.
– Nem beszélhetsz így velem, te kis taknyos! Itt lófrálsz a kolduskölykökkel, El tudja mit csináltok errefelé! Bizton lopkodjátok a füstölnivaló halat és megint szégyent hozol a fejemre! Próbálj csak elfutni és duplán kapsz, ha utolérlek!
Molly hihetett neki, mert csak összehúzta magát, ahogy az apja közelebb lépett, kezecskéit védekezőn a feje fölé emelte, aztán meggondolta magát és csupán arcát takarta el. A rémülettől földbegyökerezett lábbal álltam, Kotnyeles is riadtan vakkantott és maga alá rondított. A szívem majd' kiugrott a helyéből, amikor meglöktem a férfit, furcsamód, mintha a gyomromból indult volna.
Elzuhant, mint a hordós férfi a minap, de a mellkasát markolászta, a göcsörtös faág ártalmatlanul hullott ki a kezéből. Végigterült a homokon, teste megrándult és aztán mozdulatlanul feküdt.
Egy pillanattal később Molly kinyitotta a szemeit, még mindig a csapástól tartva, de amint meglátta az apját összerogyni, rögtön mellette termett.
– Papa, papa, jól vagy? Kérlek ne halj meg, sajnálom, hogy rossz voltam! Ne halj meg, kérlek, jó gyerek leszek, ígérem! – Nem törődve vérző lábával mellé térdelt és elfordította apja fejét, hogy ne lélegezzen be homokot, aztán megpróbálta felültetni.
– Meg akart ölni – próbálkoztam értelmet találni az eseményekben.
– Nem. Csak megver egy kicsit, ha rossz vagyok, de soha nem ölne meg. És amikor józan és nem beteg, sír miatta és könyörög, hogy ne legyek rossz gyerek és ne dühítsem föl. Jobban oda kellene figyelnem. Jaj, Újfiú, azt hiszem meghalt.
Magam sem voltam biztos, de nemsokára felnyögött és résnyire nyitotta a szemét. Akármi történt vele, már el is múlt. Kábultan hallgatta Molly bocsánatkéréseit és hagyta, hogy talpra segítsük. Kettőnkre támaszkodva végigmentünk a néhol sziklás, egyenetlen fövenyen, miközben Kotnyeles harsányan csaholva körbeugrándozott minket.
Azok, akik egyáltalán ránk néztek, nem törődtek velünk, gondolom megszokott látvány volt, hogy Molly hazafelé támogatja imbolygó apját. Egy aprócska szatócsboltig kísértem őket, Molly mindvégig bocsánatkéréseket hüppögve, aztán otthagytam őket és Kotnyelessel visszaindultunk a kanyargós utcákon és az emberek dolgain tűnődtünk.
Felfedezvén a várost és a kis koldusokat, attól kezdve mágnesként vonzottak. Burrick napjait lefoglalta a munkája, estéit pedig a Tavaszünnep mulatságai és ivászata, nem figyelte, hogy merre járok-kelek, amíg esténként az ágyamban talált. Valójában nem tudta, mihez kezdjen velem azon túl, hogy ügyelt, egészségesen táplálkozzam, rendesen nőjek és éjszakára biztonságos helyen hajtsam álomra a fejem. Ez az időszak nem lehetett túl kellemes az életében. Lovag embere volt, s most, hogy Lovag elbukott, mi lett belőle? Sokat töprenghetett ezen, meg aztán ott volt a sérült lába is. Minden gyógyítói és vajákosi tudása ellenére nem tudta olyan jól ellátni a sebét, mint az állatokét. Egyszer-kétszer, amikor újrakötözte, láttam egy pillanatra a tépett sebet, ami csak lassan javult, gyulladt volt és levedzett. Burrick eleinte szitkozódott és összeszorított fogakkal cserélgette a kötést, de ahogy teltek a napok, már csak fáradt beletörődést mutatott iránta. Végül beforrt a seb, de a vastag heg miatt a járása megváltozott, imbolygóbb lett, nem is csoda hát ha alig törődött valamit a felügyeletére bízott zabigyerekkel.
Én pedig szabadon lófráltam, ahogy egy kisgyerek szokott, többnyire észrevétlenül, s mire a Tavaszünnep véget ért az őrök hozzászoktak ki-be járkálásomhoz. Talán kisinasnak néztek, mivel abból a várban is volt elég, alig idősebbek nálam. Megtanultam idejében élelmet csenni a konyhából, hogy Kotnyelessel jóllakhassunk. Másfajta ételek megszerzése – odaégetett péksütemények a pékektől, kagyló és hínár az öbölpartról, füstölt hal az óvatlanul kint felejtett nyársakról – mindennapos teendőim közé tartozott. Molly Orravér volt a leggyakoribb társam, s attól kezdve az apja is ritkábban verte; legtöbbször túl részeg volt, hogy megtalálja, vagy megfenyegesse. Keveset töprengtem azon, mit is tettem akkor, inkább hálás voltam, hogy Molly nem jött rá, mi történt.
A város jelentette számomra a világot, a vár csak alvóhelyemül szolgált. Nyár volt, csodálatos időszak egy kikötővárosban, bármerre jártunk is, Kosvár telve volt élettel és dolguk után járó emberekkel. Áruval megrakott hasas bárkák érkeztek a Kos folyón, a hajósok homokzátonyokról, fogadókról, jellegzetes helyekről, áradásról és szárazságról meséltek. Portékájukat városi boltokba, vagy a part menti raktárakba ürítették, ahonnan megint a dokkokba kerültek és nagy, tengerjáró hajókra rakodták őket. A tengerészek lenézően beszéltek a folyami hajósokról, hullámverésekről és viharokról meséltek, sötét éjszakákról, melyeken még a csillagok sem világítottak, hogy tájékozódni tudjanak. Halászok még gyakrabban fordultak meg a kikötőben, a legkedvesebbek a hajósok között, már ha jó volt a fogás.
Kerry megmutatta a dokkokat és a tavernákat, és azt, hogy miként kereshet egy fürgelábú kölyök három, vagy akár öt fillért egy nap alatt üzenetek továbbításával. Ravasznak és merésznek hittük magunkat, mivel a nagyobb fiúk egyetlen üzenetért elkértek két fillért, mi pedig olcsóbban dolgoztunk. Úgy hiszem, azóta nem voltam ilyen bátor. Ha lehunyom a szememet, még az illatok is megelevenednek. Csepű, kátrány és friss faforgács illata a hajóácsok műhelyénél, a friss hal édes szaga, vagy a sokáig kinnfelejtett zsákmány mérgező bűze. Gyapjúbálák illata társult a tölgyfahordókban tárolt rum és homokhatári pálinka gőzéhez és az öböl félő érkező szél sós ízéhez. Kotnyeles kifinomultabb szaglásával állandóan tájékoztatott az újabb és újabb megjelenő illatforrásokról.
Egyszer Kerryvel megbíztak minket, hogy keressünk meg egy kormányost, aki épp a feleségétől búcsúzkodott, máskor fűszermintákat vittünk az egyik boltból egy vevőnek, megint máskor pedig a kikötőmester szalajtott velünk az egyik hajó legénységéért, akik rosszul kötötték meg a hajójukat és a dagály már majdnem elsodorta. A legjobban azokat a munkákat szerettem, ami fogadókhoz vitt minket, ahol mesemondók történetei és pletykák cseréltek gazdát. Felfedezésekről és kalandokról szóló meséket hallgattunk, a legnépszerűbbeket és a legrégebbieket kívülről fújtam, de a legizgalmasabb történetek nem a mesemondóktól, hanem a tengerészektől származtak. Ezeket nem a kemence mellett terjesztették mindenki okulására, hanem a hajósok figyelmeztették egymást a saját tapasztalataikból, miközben a kenyéren, a húson, vagy éppen rumon osztoztak.
Halászok beszéltek a fogásról, halak garmadájától roskadozó hálókról, vagy hatalmas halóriásokról, távolból a hold ezüsthídján megpillantott tengeri szörnyekről. Szóltak történetek külszigetekiek által kifosztott falvakról, mind a partvidéken, mind a Hercegségek partközeli szigetein, és kalózokról és tengeri csatákról, áruláson vett győzelmekről. A legérdekesebbek a Vörös Martalócokról szóltak, akik, külszigeteki létükre nem csak a Hercegségek mentén kalózkodtak, hanem magukon a Külső-szigeteken is. Voltak akik csak legyintettek a vörösre mázolt orrú hajók hallatán, mondván, ki hallott már olyat, hogy külszigeteki kalózok saját népüket is fosztogassák.
Kerry, én és Kotnyeles ott kuporogtunk az asztal alatt, hátunkat a felnőttek lábának támasztva, miközben az asztalról csent kenyéren falatoztunk, és szájtátva hallgattuk a hátborzongató történeteket, Vörös Martalócokról, akik foglyaikat a hajó oldalához kötözték, de azok nem voltak halottak, de nem ám, hanem éltek és sikoltoztak, amikor a sirályok le-lecsaptak, hogy beléjük csípjenek. Hallgattuk a rémtörténeteket, míg a levegő megfagyott a szörnyűségek hallatán, aztán visszarohantunk a dokkokhoz, hogy újabb fillért keressünk.
Egyszer Kerryvel és Mollyval építettünk egy tutajt hordalékfából és a dokkok alatt őrizgettük. Ott hagytuk kikötve, de a dagály szétlazította, és az elszabadult rönkök megrongáltak egy egész mólót és két szkiffet. Napokig rettegtünk, hogy rájönnek, mi voltunk a bajkeverők. Máskor az egyik fogadós fülön csípte Kerryt és lopással vádolta meg, bosszúból heringet tömtünk az egyik asztal lapja és az asztalláb közé, ahol napokig bűzlött és vonzotta a legyeket, míg végre megtalálták.
Járatos lettem néhány mesterségben is, tudtam hogyan érdemes halat vásárolni, hogyan kell hálót javítani, csónakot építeni, henyélni. Ennél is többet tanultam az emberi természetről. Megtanultam, ki az, aki fizet is a szolgálatainkért és ki az, aki kinevetne, amikor a jussunkat kérjük. Tudtam, melyik pékségből lehet koldulni és melyik üzletekből a legkönnyebb lopni és ezalatt Kotnyeles végig velem volt, olyannyira hozzám kötődött, hogy ritkán vált el a tudatunk egymástól. Használtam az orrát, a szemeit, az állkapcsát és egyáltalán nem tartottam különösnek.
Így telt el a nyár java része. Egy napon azonban, amikor az ég kékebben ragyogott, mint a tenger, elhagyott a szerencsém. Molly, Kerry és én elemeltünk egy egész rúd kolbászt az egyik füstölőtől és viharzottunk végig az utcákon, a jogos tulajdonossal a nyomunkban. Kotnyeles is velünk volt, mint rendszeresen. A többiek elfogadták, mint elmaradhatatlan részemet, azt hiszem egyszer sem fordult meg a fejükben, hogy elgondolkozzanak szellemi összetartásunkon. Kotnyeles és Újfiú, ezek voltunk mi így együtt és csak egy ügyes trükknek tarthatták, hogy Kotnyeles mindig tudta hova fog érkezni a falat hús, mielőtt eldobtam volna. Futottunk tehát, négyesben, egymásnak passzolgatva a kolbászt, végig a macskaköves utcán, nyomunkban a kiabáló és hadonászó tulajjal.
Ekkor lépett ki egy bolt ajtaján Burrick.
Egyenesen felé futottam. Az első pillanatban egymásra ismertünk. Ahogy elborult az arca, tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Menekülni, döntöttem azonnal és kitértem előle, de meglepve tapasztaltam, hogy egyenesen nekifutottam.
Nem szeretek rágódni azon, ami utána történt. Keményen felpofoztak, mind Burrick, mind a kolbászok felháborodott tulajdonosa. Kotnyeles kivételével mindannyian felszívódtak a mellékutcákba. Kotnyeles vadul megugatta Burrickot, aminek néhány pofon és komoly dorgálás lett a vége, én pedig szörnyülködve néztem, ahogy Burrick kifizeti a kolbászt a sértettnek. Egyik kezével mindig az ingemnél fogva tartott, a lábam is alig érte a földet és csak akkor engedett el, amikor a kolbászos már elment és a bámészkodó tömeg is eloszlott. Még egy visszakezes nyaklevessel kiosztott, aztán rám parancsolt.
– Menj haza! Azonnal!
Mentünk is, gyorsabban, mint valaha, egyenesen a fekhelyünkig és rettegve várakoztunk. És vártunk és vártunk, egész délután, kora estig. Már jócskán megéheztünk, de nem mertük kitenni a lábunkat. Volt valami Burrick arckifejezésében, ami jobban megrémített, mint Molly papájának dühkitörései.
Amikor Burrick megérkezett, már jócskán besötétedett. Hallottuk a lépteit, és Kotnyeles kifinomultabb érzékei nélkül is tudtam, hogy sokat ivott. Még jobban összehúztuk magunkat, amikor belépett a félhomályos szobába. Nehezen lélegzett és tovább tartott meggyújtania két másik gyertyát, mint szokott. Miután ezzel megvolt, lerogyott egy székre és jól megnézett minket. Kotnyeles nyüszített és esdekelve az oldalára dőlt. Én is követni akartam a példáját de csak álltam és néztem fölfelé. Hosszú idő múlva megszólalt.
– Fitz. Mivé lettél? Mivé lettünk? Tolvajló kis koldusokkal szaladgálsz az utcákon, miközben királyi vér folyik az ereidben!
Meg sem szólaltam.
– Azt hiszem, én is ugyanolyan hibás vagyok, mint te. Gyere ide.
Közelebb óvakodtam pár lépéssel, de nem örültem neki. Burrick felhorkant óvatosságom láttán.
– Fáj valamid, fiú?
Megráztam a fejemet.
– Akkor gyere ide.
Tétováztam, Kotnyeles pedig fájdalmasan felnyüszített bizonytalanságában.
Burrick zavartan lenézett, arcán a megfeszített töprengés jelei látszottak. Tekintete a kutyáról rám vándorolt, aztán vissza, végül szörnyülködő kifejezés torzította el a vonásait. Megrázta a fejét. Lassan felállt, arrébb sétált az asztaltól és a kutyától, a sarokban álló állványig, melyről porosodó szerszámok és ismeretlen tárgyak lógtak. Burrick lassan leemelt egyet, egy fából és az elhanyagoltságtól megkeményedett bőrcsíkból állt. Suhintott egyet és a bőr csattant egyet a lábán.
– Tudod mi ez, fiú? – kérdezte kedveskedve.
Némán megráztam a fejem.
– Kutyakorbács.
Üres tekintettel néztem vissza, sem Kotnyeles, sem az én tapasztalataim nem súgtak semmit. Láthatta rajtam a zavaromat, mert elmosolyodott és továbbra is barátságos hangon, de kicsit mesterkélten folytatta.
– Ez egy szerszám, Fitz. Egy tanítóeszköz. Ha egy kölyökkutya nem hallgat rád – mondjuk azt mondod, „gyere ide” és nem jön – hát, akkor egy pár odacsapás ezzel és a kölyök megtanul engedelmeskedni első szóra. Egy pár éles vágás csupán és onnantól törődik – nyugodtan beszélt, miközben leeresztette a korbácsot és lassan lógázta a padló fölött. Egyikünk sem tudta levenni a szemét róla, és mikor hirtelen Kotnyeles felé lódította, az rémült vakkantást hallatott és lábaim fedezékébe húzódott.
Burrick pedig lassan visszaroskadt a székbe és arcát a kezébe temette.
– Ó, Eda! – sóhajtotta, félig könyörögve, félig szitkozódva. – Gondoltam, sejtettem, amikor láttalak együtt futni vele, de Eda tekintetére, nem akartam, hogy igaz legyen! Nem akartam, hogy igaz legyen. Soha életemben nem ütöttem meg egyetlen kutyát sem ezzel az ostorral, Kotnyelesnek nem volt oka félni tőle. Hacsak nem közös a tudatotok.
Akármilyen veszély lógott a levegőben, éreztem, hogy elmúlt. Leültem Kotnyeles mellé, aki az ölembe mászott és kíváncsian szimatolgatta az arcomat. Lenyugtattam és javasoltam, várjuk ki a végét. Ültünk a földön és néztük a mozdulatlan embert. Amikor végre felemelte a fejét, meglepve tapasztaltam, hogy úgy néz ki, mint aki sírt. Mint az anyám, emlékszem akkori gondolatomra, bár furcsamód már nem tudom felidézni, hogy is nézhetett ki, amikor sírt. Csak Burrick szenvedő arcára emlékszem.
– Fitz, fiam. Gyere ide – mondta lágyan és ez alkalommal volt valami a hangjában, amit nem lehetett visszautasítani. Felálltam és odamentem hozzá, Kotnyelessel a nyomomban. – Te nem – mondta a kutyának és a lábához bökött, engem pedig az ölébe vett.
– Fitz – kezdte, aztán abbahagyta. Nagy levegőt vett és újrakezdte. – Fitz, ez nem jó. Nagyon-nagyon rossz, amit a kiskutyával tettél. Ez nem természetes. Rosszabb, mint a lopás, vagy a hazugság. Ez lealacsonyítja az embert. Értesz engem?
Értetlenül bámultam rá. Sóhajtott és újra belekezdett.
– Fiú, te királyi származású vagy. Fattyú, vagy sem, Lovag fia vagy. Amit csinálsz, az rossz. Nem méltó hozzád. Érted?
Némán megráztam a fejem.
– Látod, már nem is beszélsz. Szólalj meg. Ki tanított meg erre?
Megpróbáltam. – Mire? – a hangom rekedtes és durva volt.
Burrick szeme elkerekedett. Éreztem, hogy igyekszik megőrizni a nyugalmát.
– Tudod, mire gondolok. Ki tanított meg rá, hogy a kutyának a fejében légy, hogy lásd, amit ő lát és lássa amit te látsz, hogy elmondjatok dolgokat egymásnak?
Ezen elrágódtam egy darabig. Igen, tényleg ez történt.
– Senki – válaszoltam végül. – Csak megtörtént. Sokat voltunk együtt – tettem még hozzá, gondolván, ez majd megmagyarázza.
Burrick komoran méregetett.
– Nem úgy beszélsz, mint egy gyerek – állapította meg hirtelen. – De úgy hallottam, így szokott történni azokkal akik rendelkeznek az ősi Ösztönnel. Kezdettől fogva soha nem voltak igazán gyerekek. Mindig túl sokat tudtak, és ahogy öregedtek, úgy tudtak meg egyre többet. Ezért nem tartották soha bűnnek akkoriban, hogy levadásszák és megégessék őket. Érted, mit mondok, Fitz?
Megráztam a fejem, de amikor felmordult, nagy nehezen hozzátettem: – De próbálom. Mi az az ősi Ösztön?
Burrick kétkedve, aztán gyanakodva méregetett. – Te fiú! – fenyegetett meg, de csak néztem rá, ő pedig beletörődött a közönyömbe.
– Az ősi Ösztön – kezdte lassan. Arca elborult, ahogy saját kezeit nézte, mintha egy régi bűnre emlékezne. – Az állati vér ereje, mint ahogy a Mesterség a királyi véré. Áldásként kezdődik, megérted az állatok beszédét, de aztán megragad és magával ránt. Magad is állattá válsz, míg végül egy szikrányi emberség sem marad benned. Úgy járkálsz fel alá, a vér ízét érzed a szádban és úgy viselkedsz, mintha mindig is a falkával éltél volna, míg végül senki nem tud úgy tekinteni rád, mint egy emberre – a hangja egyre halkult, már nem is engem nézett, hanem a lángokba bámult. – Mondják, olyankor az ember is állati alakot ölt, de egy ember szenvedélyével öl, nem puszta éhségből. A gyilkolás öröméért...
– Ezt akarod, Fitz? Hogy a királyok vérét, ami benned folyik az állat vérébe fojtsd? Vadállattá akarsz válni pusztán a tudás kedvéért? És ami még rosszabb, gondold el mi történik előtte. A vér szaga megvadít és a zsákmány látványa elfödi a tudatos részedet – hangja még inkább ellágyult, éreztem rosszullétét, ahogy folytatta. – Lázasan és izzadva ébredsz, mert valahol egy szuka tüzel és a falkatársaid megérzik az illatát. Ezt a tudást akarod leendő asszonyoddal megosztani?
Összegörnyedve ültem az ölében. – Nem tudom – suttogtam.
Felbőszülve villant rám a tekintete.
– Nem tudod? – mordult fel. – Elmondom hová vezethet és te azt mondod, nem tudod?
Kiszáradt a szám, éreztem Kotnyeles fészkelődését a lábunknál. – De hát nem tudom – tiltakoztam. – Honnan tudjam, hogy mit fogok tenni, amíg meg nem teszem. Mit mondhatnék?
– Hát ha te nem tudod, én majd megmondom – dörögte és akkor végre megéreztem elfojtott indulatait és azt, mennyit is ivott aznap este. – A kutya megy, te pedig maradsz. Itt maradsz, az én kezem alatt, ahol szemmel tarthatlak. Ha Lovag nem akarja, hogy mellette legyek ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ügyelek rá, hogy a fia embernek és ne farkasnak nőjék fel! Megteszem, még ha meg is öl mindannyiunkat!
Felpattant és lenyúlt, hogy megragadja Kotnyelest a grabancánál. Legalábbis ez volt a szándéka, de mindketten kitértünk előle. Az ajtóhoz futottunk, de be volt reteszelve, s mire kinyithattam volna, Burrick már rajtunk is volt. Kotnyelest a csizmájával terelte arrébb, engem pedig a priccs felé penderített.
– Gyere ide – parancsolta a kutyának, de az a lábamhoz bújt. Burrick lihegve állt az ajtónál és minket nézett. Egy pillanatra sikerült elcsípnem a gondolatait és dühöt éreztem, ami arra bíztatta, végezzen mindkettőnkkel. Az önuralma féken tartotta, de az a rövidke pillanat elég volt, hogy megrémítsen, így amikor ránk akart ugrani, eltaszítottam, félelmem minden erejével.
Azon nyomban összeroskadt, aztán csak ült a padlón és csak bámult, én pedig magamhoz öleltem Kotnyelest. Burrick lassan megrázta a fejét, mintha eső áztatta volna a haját. Felállt és fölénk tornyosult.
– A vérében van – hallottam, ahogy magában motyogott. – Az átkozott anyja véréből, nem is meglepő. De a fiút tanítani kell – aztán egyenesen a szemembe nézett és figyelmeztetett – Fitz. Soha többé ne csináld ezt velem. Soha. Most pedig add ide a kutyát.
Közelebb lépett és ahogy megint megéreztem bújtatott haragját, nem tudtam megfékezni magam, újból eltaszítottam. Ez alkalommal azonban a lökés falba ütközött és visszapattant rám, én pedig hátrazuhantam, majdnem elveszítettem az eszméletemet. Burrick lecsapott rám.
– Figyelmeztettelek – mondta mély hangon, a hangja mint a farkasé. Aztán utoljára még éreztem ahogy megragadja Kotnyelest és elindul az ajtó felé. A retesz, ami nekem oly sok gondot okozott, számára könnyedén kinyílt, nemsokára már a lépcsőről hallottam csizmái dübörgését.
Egy pillanattal később már talpon is voltam és az ajtónál termettem, de hiába küszködtem, Burrick valahogy bezárta. Kotnyeles jelenléte fokozatosan gyengült, ahogy egyre távolabb került tőlem, helyét szörnyű magányosság váltotta fel. Sírtam és üvöltöttem, az ajtót kapartam kétségbeesetten. Hirtelen fájdalom vörös villanása támadt, és Kotnyeles nem volt többé. Ahogy érzékei eltűntek, már úgy sírdogáltam, mint egy egyszerű hatéves kisgyerek.
Óráknak tűnt, mire Burrick visszatért, ahogy meghallottam a lépteit, felemeltem a fejemet a küszöbről, ahol eddig feküdtem. Kinyitotta az ajtót és könnyedén megragadott az ingemnél fogva, amikor el akartam szökni mellette. Visszarántott, becsapta maga mögött az ajtót és megint bezárta. Szótlanul nekiestem, a torkomban halk nyüszítés kezdődött. Burrick fáradtan ült le.
– Ne is gondolj rá, fiú – figyelmeztetett, mintha olvasna a gondolataimban. – Elment. A kölyök nincs többé és elég baj, mert jó vérből való volt. Majdnem olyan hosszú a vérvonala, mint a tied. De inkább veszítek egy kutyát, mint egy embert – amikor nem mozdultam, majdnem gyöngéden hozzátette – Ne vágyódj utána. Úgy kevésbé fáj.
De én nem hallgattam rá és valahol a szíve mélyén ezt ő is sejtette. Felsóhajtott és lassan lefekvéshez készülődött. Nem szólt többet hozzám, csak elfújta a gyertyát és elhelyezkedett az ágyán, de nem tudott elaludni. Pár órával hajnal előtt felkelt, felemelt a földről és lefektetett az ágyára, ami még őrizte teste melegét. Megint kiment és órákig nem tért vissza.
Ami engem illet, napokig letört és lázas voltam. Burrick, azt hiszem, tudatta, hogy valamilyen gyermekbetegségem van, így békén hagytak. Csak napok múltán mehettem ki újból, akkor sem egyedül.
Attól fogva Burrick gondosan ügyelt rá, hogy ne jöhessen létre újabb kötelék egy másik állattal. Biztos vagyok benne, hogy úgy hitte, sikerült, ami bizonyos mértékig igaz is, nem volt több szoros kapcsolat. Tudom, hogy jót akart, de inkább korlátozott, mint megvédett. Ő volt az őröm, aki keményen biztosította elszigeteltségemet. Végtelen magány eresztett akkor mély gyökeret bennem.
3
A MESTERSÉG EREDETI forrása valószínűleg örökre titokban marad. Az viszont biztos, hogy bár a királyi családban erős hajlam munkál, mégsem csak az uralkodó közvetlen rokonságára jellemző birtoklása. Úgy tűnik van némi igazság a népi mondásban: „Ha a tengerek vére a síkságok vérével találkozik, a Mesterség megszületik.” Érdekes megfigyelni, hogy a külszigetekiek között nem találunk Mesterségre hajlamos embereket, akárcsak a Hat Hercegség őslakói között sem.
*
Vajon az-e a dolgok rendje, hogy a világon minden dolog keresi a ritmust, és ebben a ritmusban egyfajta békét? Nekem mindig így tűnt. Minden esemény, legyen bármilyen megrázó vagy bizarr, nagyon gyorsan elhalványul a mindennapok rutinszerű teendői között. A csatamezőn túlélők után kutató emberek is megállnak köhögni, vagy kifújni az orrukat, vagy hogy felnézzenek az égre és megbámulják a V alakban elhúzó vadludakat. Láttam földműveseket, akik folytatták a szántást, vagy a vetést, nem törődve azzal, hogy csak kilométerekre onnét hatalmas seregek csaptak össze.
Velem is hasonlóképpen történt. Ha visszanézek, el is csodálkozom magamon. Elválasztottak az anyámtól, új éghajlatra, egy idegen városba vittek, apám megtagadott és az egyik emberére bízott, megfosztottak hűséges kutyámtól, és mégis, felkeltem az ágyból és egy kisfiú életét éltem. Nekem ez azt jelentette, hogy keltem, amikor Burrick ébresztett, követtem a konyhába, ahol mellette ültem és megreggeliztem. Attól kezdve Burrick árnyéka lettem, ritkán engedte meg, hogy eltűnjek mellőle. Mindig a sarkában jártam, figyeltem, ahogy végzi a munkáját és alkalmasint segítettem neki apróbb dolgokban, este pedig vizslató szemei előtt fogyasztottam el a vacsorámat. Utána föl a szállására és bámulhattam a tüzet, amíg ő ivott, vagy bámulhattam a tüzet, amíg megjött. Ivás közben is dolgozott, gyeplőket készített, vagy javított, kenőcsöket, vagy éppen orvosságot gyártott az egyik lónak. Ő dolgozott, én figyeltem és tanultam, bár, ahogy emlékszem kevés szót váltottunk egymással. Furcsa belegondolni, hogy két év és majdnem még egy egész telt el emigyen.
Megtanultam úgy tenni, ahogy Molly szokta, rövid időket szakítani magamnak, amikor Burrickot elhívták segíteni egy vadászatra, vagy egy ló elléséhez. Néha megpróbáltam kisurranni, amikor többet ivott a kelleténél, de azok veszélyes kirándulások voltak. Amikor szabad voltam, sietve megkerestem kis pajtásaimat és addig tartottam velük, ameddig csak mertem. Hiányzott Kotnyeles, mintha egy végtagom hiányzott volna, de egyikünk sem beszélt róla.
Visszatekintve, Burrick ugyanolyan magányos lehetett, mint én voltam. Lovag nem engedte, hogy kövesse száműzetésébe, helyette itt maradt, hogy egy névtelen fattyút pesztráljon, akinek ráadásul olyasmire volt hajlama, ami az ő szemében természetellenes volt. Emellett, miután a lába meggyógyult, bele kellett törődnie, hogy soha többé nem fog tudni úgy járni, lovagolni, vagy vadászni, mint egykoron. Mindez nehéz, nagyon nehéz lehetett egy olyan ember számára, mint amilyen Burrick volt. Ahogy hallottam, senkinek sem panaszkodott. Magányra ítéltetve éltünk mi ketten, és minden este, amikor egymással szemben üldögéltünk, egymást hibáztattuk saját szenvedésünkért.
Minden elmúlik egyszer, de leginkább az idő, és ahogy teltek a hónapok és az évek, lassan megtaláltam a magam helyét a dolgok rendjében. Burrick kezébe adtam a szerszámot, mielőtt kimondta volna, feltakarítottam utána, ha bábáskodott egy állatnál és friss víz várta a vadászatról hazatérő kutyákat és sólymokat. Az emberek lassan hozzászoktak a jelenlétemhez és már nem bámultak meg, egyesek pedig mintha észre sem vettek volna. Idővel Burrick is kevésbé tartott már szemmel, szabadabban mozoghattam, de még mindig vigyáztam, hogy a városi kiruccanásaim titokban maradjanak előtte.
A várban is voltak gyerekek, néhányan még a rokonaim is voltak, másod- vagy harmad-unokatestvérek, de egyikkel sem alakítottam ki szoros kapcsolatot. A fiatalabbakkal anyjuk, vagy nevelőjük foglalkozott, az idősebbek pedig már kisebb-nagyobb dolgukat végezték. Legtöbben nem voltak kegyetlenek hozzám, egyszerűen kívül estem a köreiken, így még mindig Kerry, Dirk és Molly voltak a legközelebbi barátaim, bár megesett, hogy hónapokig nem láttuk egymást. A vár felfedezése során és téli estéken, amikor kobzosok, vagy bábosok szórakoztattak a Nagyteremben, gyorsan megtanultam, hogy hol látnak szívesen és hol nem.
Gondosan kerültem a királynét, aki azon ritka alkalmakkor, amikor véletlenül összefutottunk, mindig talált kivetnivalót az öltözködésemben, vagy a viselkedésemben és nem késlekedett Burrick tudtára adatni. Pompa szintén veszély forrása volt. Bár majdnem felnőttnek számított, sosem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy félrelökjön az útjából, vagy eltapossa, bármivel játsszak is. Kicsinyes volt és bosszúszomjas, ami Igazságra például nem volt jellemző. Nem mintha Igazság sok időt szánt volna rám, de ritka találkozásaink sosem voltak kellemetlenek. Ha észrevett, megborzolta a hajamat, vagy adott egy fillért, egyszer pedig egy szolga jelent meg Burrick szállásán és kis, megkopott fajátékokat – katonákat, lovakat és egy kis kordét – hozott Igazságtól azzal az üzenettel, hogy egy régi ládájában találta őket és gondolta, én örülni fogok neki. Nem emlékszem semmi másra, amit ezeknél többre becsültem volna.
Kob, az istállóknál újabb veszélyes övezet volt. Ha Burrick a közelben volt, rendesen beszélt velem és egyenrangúként kezelt, de máskor nem is törődött velem. Értésemre adta, hogy ne legyek neki láb alatt, ha dolgozik. Végül rájöttem, hogy féltékeny volt rám, mert úgy érezte, Burrick jobban törődik velem, őt pedig elhanyagolja. Sosem gonoszkodott velem, nem vert meg, vagy szidott le ok nélkül, de éreztem a gyűlöletét, ezért inkább elkerültem.
A katonák is eltűrtek maguk mellett, a városi csavargók mellett talán ők voltak a legközelebbi barátaim. Hiába türelmesek azonban a férfiak egy gyerekhez, nagyon kevés közös vonás volt köztünk. Néztem őket, ha kockáztak, meghallgattam a történeteiket, de voltak napok, amikor egyáltalán nem jártam közéjük. Burrick ugyan nem tiltotta meg, hogy bemenjek az őrök szobájába, de nem titkolta, hogy nem örül neki.
Én tehát nem voltam tagja a vár közösségének, volt akit elkerültem, volt akit figyeltem, volt akinek engedelmeskedtem, de senkihez nem éreztem kötődést.
Nem sokkal azután, hogy elmúltam tíz éves, egy reggelen a Nagyterem asztalai alatt játszadoztam néhány kölyökkutyával. Még elég korán volt, előző nap pedig valamilyen ünnepség volt, ami egész nap tartott és hosszan belenyúlt az éjszakába. Burrick a sárga földig leitta magát, a többiek pedig, nemesek és szolgák még ágyban voltak, a konyha maradékai pedig nem elégítették ki az étvágyamat. A Nagyterem asztalain viszont a lakoma maradékai, jobbnál jobb falatok hevertek szerteszét. Gyümölcsöstálak, sajtkerekek és még rengeteg finomság várt ott egy magamfajta gyerekre. A nagyobb kutyák már megszerezték a legjobb csontokat és visszavonultak, a kisebb kölyköknek hagyva a maradék felkutatását. Kotnyeles óta ügyeltem rá, hogy Burrick jelenlétében ne mutassak túl nagy érdeklődést a kölyökkutyák felé, bár nem értettem miért, de nem kockáztattam egy kiskutya életét, hogy megvitassam vele. Éppen három játékos kölyökkel osztozkodtam az egyik asztal alatt, amikor lépéseket hallottam közeledni az ételmaradékkal teleszórt padlón. Két férfi halkan beszélgetett valamiről.
Azt hittem, a konyháslegények azok, akik jöttek eltakarítani, ezért előmásztam az asztal alól, hogy a jobb falatokat megmentsem, még mielőtt elvinnék.
Nem szolga volt azonban, aki meglepődött hirtelen felbukkanásomon, hanem maga a király, a nagyapám. Fél lépésnyire mögötte, a könyökénél pedig ott állt Pompa, akinek karikás szemei és félregombolt zekéje arról árulkodott, hogy ma hajnalban még itt mulatott valamelyik asztalnál. A király új bolondja, akit nemrégiben vásárolt szintén velük volt, sápadt tojásfejéből kigúvadó halovány szemeivel, fehér bőrével és fekete-fehér ruhájával ijesztő volt. Igyekeztem elkerülni, hogy ránézzek. Velük ellentétben Elmés király kipihentnek látszott, szemei tiszták, szakálla fésült, ruhái makulátlanok voltak. Egy pillanatig meglepettnek tűnt, aztán megjegyezte – Látod, Pompa, ahogy mondottam neked. Az alkalom adja magát, valaki pedig megragadja; legtöbbször egy fiatal, akit az ifjúság éhsége és energiája hajt. A királyi vér sem érzéketlen a lehetőségekre és nem engedi át másnak.
A király folytatta az útját, tovább taglalva a témát, míg Pompa sunyi pillantást küldött felém karikás szemeiből. Kezének intésével jelezte, hogy ideje lenne eltűnnöm, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy értettem, de előbb az asztalhoz ugrottam. Két almát az ingembe gyömöszöltem és éppen egy majdnem egész egrestortát emeltem magamhoz, amikor a király hirtelen megperdült és rám mutatott. A bolond utánozta a mozdulatot, én pedig megmerevedtem és csak álltam, mint egy szobor.
– Nézz csak rá – parancsolta a király.
Pompa rám nézett, de én nem mertem mozdulni.
– Mihez kezdenél vele?
Pompa megrökönyödve bámult. – Vele? Ő a Fitz. Lovag fattya. Lopakszik és lop, mint mindig.
– Bolond – mosolygott Elmés király, de a szeme komoly maradt. A Bolond, félreértve a célzást büszkén feszített. – Hát viasz van a füledben? Nem hallottad, mit mondtam? Nem azt kérdeztem, mi van vele, hanem azt, mihez kezdenél vele? Íme itt áll, fiatal, erős és leleményes. Ugyanolyan királyi vér, mint te vagy, csak rossz ágyban született. Tehát mihez kezdenél vele? Fegyverré teszed? Szerszámmá? Bajtárssá? Ellenséggé? Vagy hagyod, hogy parlagon heverjen és valaki más használja föl ellened?
Pompa pislogott párat, körbehordozta a tekintetét a teremben, de mivel mást nem talált, újból rám emelte kusza tekintetét. A lábamnál az egyik kölyök emlékeztetett rá, hogy korábban osztoztunk. Leintettem..
– A fattyú? De hiszen csak gyerek!
Az öreg király sóhajtott.
– Ma még. Ma reggel és most csak egy gyerek. Mire legközelebb körülnézel, suhanc lesz, vagy még rosszabb, felnőtt férfi és akkor már késő, hogy bármit faragj belőle. De vedd most, Pompa, formáld meg és tíz esztendő múlva tied a hűsége. Elégedetlen fattyú helyett, akit könnyű meggyőzni, hogy követelje a trónt, hűséges csatlós lesz, aki vérében és lélekben is téged szolgál. Egy fattyú, Pompa, az különleges dolog. Kezébe nyomsz egy pecsétgyűrűt és egyetlen diplomata sem fogja elzavarni. Nyugodtabban elküldheted oda, ahova tisztavérű herceget nem mernél. Képzeld el a hasznát valakinek, aki tagja és mégsem a királyi családnak. Túszcsere. Frigyszövetség. Csendes munka. A kés politikája.
Pompa szemébe élet költözött és elkerekedett a király utolsó szavai hallatára. Egy kis ideig mindannyian csendesen lélegeztünk, egymást méregettük. Amikor megszólalt, mintha száraz kenyér akadt volna a torkán.
– Ilyen dolgokról beszélsz a fiú előtt? Hogy fegyverként, eszközként akarod használni. Gondolod, hogy nem fog emlékezni a szavaidra, amikor felnő?
Elmés király felnevetett és az egész Nagyterem tőle visszhangzott.
– Emlékszik majd rá? Hát persze. Számítok rá. Nézd a szemeit, Pompa. Intelligencia csillog benne és potenciál a Mesterségre. Bolond volnék hazudni neki. Még ostobább, ha magyarázat nélkül vágnék bele a taníttatásába. Az parlagon hagyná az elméjét másnak, aki beleültetheti a saját gondolatait. Nem így van, fiam?
Nyíltan méregetett és hirtelen észrevettem, hogy viszonzom a pillantását. Beszéde alatt végig egymás szeméből olvastunk. A nagyapám szemében becsületesség ült, afféle kemény, csontos tisztesség. Nem volt kényelmes, de tudtam, hogy számíthatok rá, hogy mindig ott lesz. Lassan bólintottam.
– Jer ide.
Odaléptem hozzá, és amikor már egy lépés választott el, fél térdre ereszkedett, hogy egy magasságba kerüljön a szemünk. A Bolond ünnepélyesen mellénk térdelt, komoran nézve egyikünkről a másikra, Pompa pedig lefelé bámult hármunkra. Akkoriban még nem értettem meg a fattyú unokája előtt térdet hajtó öreg király helyzetének az iróniáját, hát én is ünnepélyesen néztem rá. Kivette a kezemből az egrestortát és a mögöttem türelmetlenkedő kölyköknek dobta. A torkánál fodrozódó selyemgallérból egy kis jelvényt húzott elő és ünnepélyesen gyapjúingemre tűzte.
– Most már az enyém vagy – mondta, és ez a tulajdoni kinyilatkoztatás sokkal fontosabb volt számomra, mint a vér köteléke. – Nem kell maradékon élned. Eltartalak és jól foglak tartani. Ha bárki többet kínál neked, mint amennyit én, jöjj hozzám és én állni fogom az ajánlatát. Soha nem fogsz fösvénynek találni és soha nem hozhatod fel árulásod indokaként, hogy rosszul bántam volna veled. Hiszel nekem, fiam?
Bólintottam némán, ami még mindig szokásom volt, de határozott barna szemei többet akartak hallani.
– Igen, uram.
– Helyes. Utasításba adok néhány dolgot veled kapcsolatban. Ügyelj, hogy betartsd őket. Ha bármelyik különösnek tűnik majd, beszélj Burrickkal, vagy velem. Egyszerűen járulj az ajtóm elé és mutasd fel a jelvényt. Akkor be fognak engedni.
Lenéztem az ezüst foglalatban csillogó vörös kőre. – Igen, uram – mondtam ismét.
– Ah – mondta lágyan és mintha megbánást éreztem volna a hangjában, de nem tudtam miért. Pillantása eleresztett és hirtelen újból tudatára ébredtem a környezetnek, a kiskutyáknak, a Nagyteremnek, a Pompa arcára kiülő undornak és a Bolondnak, aki lelkesen bólogatott a maga üres módján. Aztán a király felállt. Amikor megfordult, hirtelen megborzongtam, mintha jeges kéz simított volna végig rajtam. Ez volt az első alkalom, hogy megtapasztaltam a Mesterség érintését egy nagymestertől.
– Nem értesz egyet, Pompa? – kérdezte a király társalgási hangnemben.
– Királyom úgy tesz, ahogy királyom jónak látja – duzzogott Pompa.
Elmés király sóhajtott. – Nem ezt kérdeztem.
– Anyám, a királyné biztos nem hagyja jóvá. A fiú támogatása még azt jelentené, hogy elismered. Még gondolatai támadnak tőle, meg minden.
– Piha! – kuncogott a király, mintha szórakoztatná.
Pompa rögtön felvillanyozódott. – Anyám, a királyné nem fog egyetérteni veled, és elégedett sem lesz. Anyám...
– Nem értett egyet velem és nem is volt elégedett jó pár éve már. Lassacskán észre sem veszem, Pompa. Csapkodni fog és károgni, és megint elmondja, hogy visszatér Fészekbe, hogy ott Hercegné legyen, te pedig Herceg őutána. És ha nagyon dühös, megfenyeget, hogy ha megteszi, Fészek és Szántás fellázad ellenem és külön királyságot alapít, ő pedig királyné lesz.
– Én pedig király őutána! – tette hozzá Pompa dacosan.
Elmés magában bólintott. – Igen, gondoltam, hogy teletömte a fejedet ilyen ostobaságokkal. Hallgass ide, fiam. Anyád szidja és megdobálja a szolgálókat, de soha nem tesz ennél többet, mert tudja, hogy jobb királynénak lenni egy békés királyságban, mint hercegnének egy lázadó Hercegségben. Fészeknek pedig semmi oka nincs, hogy fellázadjék, kivéve azokat, amiket kitalál magának. Az ambíciói mindig meghaladták a képességeit – szünetet tartott és egyenesen Pompára nézett. – Királyi családban ez a legsiralmasabb kudarc.
Szinte éreztem Pompa visszafojtott dühét, ahogy a padlót nézte.
– Jer, kövess – mondta a király, és Pompa követte, engedelmesen, mint egy vadászkutya. Búcsúpillantása, amit felém küldött mérgező volt, mint egy kígyó harapása.
Álltam és néztem, ahogy az öreg király elhagyta a termet. Kongó ürességet éreztem. Furcsa ember volt. Bár fattyú voltam, nagyapaként szólhatott volna hozzám és kérnie kellett volna csak, amit inkább megvásárolt. Az ajtóban megállt a sápadt Bolond, egy pillanatra rám nézett és érthetetlen mozdulatot tett vékony kezeivel. Áldás, de akár sértés is lehetett, vagy csak egyszerűen egy bolond integetése. Aztán elmosolyodott, rám öltötte a nyelvét és a király után sietett.
A király ígéretei ellenére teletömtem az ingemet süteményekkel és az istállók árnyékában megosztoztam rajtuk a kutyakölykökkel. Nagyobb reggeli volt, mint amekkorához szoktunk, a gyomrom boldogtalanul háborgott még órákig. A kutyák összebújtak és elaludtak, de én éberen, rettegés és várakozás között ingadoztam. Reméltem, hogy nem történik semmi és a király elfelejti a szavait. De nem így történt.
Késő este végre visszatértem Burrick szobájába, miután egész nap azon töprengtem, hogy mit jelentettek a reggel elhangzottak. Megtakaríthattam volna magamnak a fáradtságot, ugyanis amint beléptem a szobába, Burrick letette ami a kezében volt és rám irányította a figyelmét. Egy darabig csendben méregetett, és én éreztem, hogy valami megváltozott. Kotnyeles halála óta azt hittem, hogy az én életem is az ő kezében van; hogy ugyanúgy eltüntethet, mint egy kiskutyát. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy közel érezzem magamhoz – nem kell valakit szeretni ahhoz, hogy hozzátartozzak. Az, hogy Burrickra támaszkodhattam, az egyetlen biztos dolog volt az életemben, és most éreztem, hogy az egész meginog alattam.
– Hát – szólalt meg határozottan, szavaiban véglegességgel. – A szeme elé kellett kerülnöd, mi? Föl kellett hívnod magara a figyelmet. Hát most eldöntötte mihez kezdjen veled – sóhajtott, még a hallgatása is megváltozott. Egy rövid ideig úgy éreztem, sajnálkozik, de aztán folytatta.
– Holnap lovat kell választanom neked. Azt javasolta, hogy egy fiatalabbat, hogy együtt tanuljatok. Végül meggyőztem, hogy egy idősebb, megbízhatóbb állaton tanítsalak. Egyszerre csak egy diák, mondtam neki. De meg vannak a magam okai, amiért egy kevésbé... befolyásolható lóra raklak. Ügyelj, mit teszel; tudni fogom, ha próbálkozol. Megértettük egymást?
Kurtán biccentettem. – Válaszolj, Fitz! Használnod kell a nyelved, ha mentorokkal és tanárokkal lesz dolgod.
– Igen, uram.
Jellemző volt Burrickra, hogy egy ló rám bízása bírt a legnagyobb jelentőséggel. Miután saját aggályait közölte, a többit már tárgyilagosan tette hozzá.
– Mostantól együtt kelsz a nappal, fiú. Reggelente tőlem tanulsz bánni a lóval és gondoskodni róla, meg azt, hogyan kell vadászni a kutyákkal és engedelmességre bírni őket. Megtanulod hogyan kell az állatokkal bánni, az emberek módján – az utolsó mondatot külön kihangsúlyozta és várt egy kicsit, hogy megértettem-e. Összeszorult a szívem, de bólintottam és hozzátettem – Igen, uram.
– A délutánod az övéké. Fegyverforgatásra, meg ilyesmi. Idővel talán a Mesterségre. Telente okítani fognak, nyelvekre, meg betűvetésre, a számokra. Talán történelemre. Hogy mihez kezdesz vele, nem tudom, de ügyelj, hogy jól megtanuld, hogy a király elégedett legyen. Nem olyan ember akinek csalódást okozhatsz, vagy az útjába állhatsz. De én nem figyelmeztettelek és most már késő.
Hirtelen megköszörülte a torkát és nagy levegőt vett. – Ó, és van még valami – kezébe vette a szíjat, amivel eddig foglalatoskodott és újból tisztogatni kezdte. Mintha az ujjainak beszélt volna. – Mostantól saját szobád lesz, fent a kastélyban, ahol a nemesek laknak. Már most is ott kellene lenned, ha időben megjöttél volna.
– Tessék? Egy szoba? Nem értem.
– Nocsak, rendesen is tudsz beszélni. Hallottad amit mondtam, fiú. Mostantól saját szobád van a várban – szünetet tartott, aztán könnyedebben folytatta. – Végre visszakapom a magánéletemet. Ja, igen, holnap még méretet is vesznek rólad, ruhákhoz, meg csizmákhoz. Bár föl nem tudom fogni minek kell csizmát adni a lábadra, amikor úgyis nő még. Nem...
– Nem akarok ott egy szobát – bármennyire nehéz volt együtt lakni Burrickkal, hirtelen elfogadhatóbbnak tűnt, mint az ismeretlen. Magam elé képzeltem egy sötét szobát, aminek a sarkaiból áradt a sötétség.
– Hát pedig kapsz egyet – jelentette ki Burrick hajthatatlanul. – Már igencsak ideje volt. Lovag fia vagy, még akkor is, ha törvénytelen. Nem az istállóban van a helyed, mint egy kölyökkutyának.
– Én nem bánom – kockáztattam meg kétségbeesetten.
Burrick felnézett és komoran rám szegezte a tekintetét. – Nocsak, nocsak. Határozottan beszédesek vagyunk ma este, nem?
Lesütöttem a szememet. – Te is itt élsz – makacskodtam. – Te nem vagy kölyökkutya.
– De nem is vagyok egy herceg fia – vágott vissza. – Mostantól a kastélyban laksz és kész.
Újból ráemeltem a tekintetem, de ő az ujjait nézegette.
– Inkább lennék kóbor kutya – jelentettem ki bátran, aztán félelem költözött a hangomba, ahogy folytattam – Te nem hagynád, hogy ezt tegyék egy kutyakölyökkel, hogy egyszerre mindent megváltoztassanak körülötte. Amikor Lord Grimsby elvitte azt a vadászkutyát, odaadtad az egyik ingedet, hogy emlékezzen a szagodra, amíg megszokik.
– Hát – mondta – nem... Gyere ide, Fitz. Gyere ide, fiú.
Mint egy kiskutya, odamentem az egyetlen gazdámhoz, aki valaha is jutott nekem, ő pedig meglapogatott és megborzolta a hajamat, ahogy egy kölyökkutyával tenné.
– Ne félj, te. Nincs mitől félned. Egyébként meg – mondta és a hangja megkönnyebbült – csak azt mondták, hogy lesz egy szobád a kastélyban, azt egy szóval sem, hogy mindig ott kell aludnod. Ha éjszakánként túl csendesek a dolgok, megtalálod az idevezető utat, nem igaz? Ez jobban hangzik?
– Azt hiszem – dünnyögtem.
*
A változás gyors és viharos volt. Burrick hajnalban ébresztett, alaposan megfürösztött, levágta a hajamat, hogy ne lógjon a szemembe, a többit pedig hátul varkocsba fogta, ahogy a felnőttek szokták hordani. A legjobb ruhámat kellett fölvennem, Burrick pedig bosszúsan állapította meg, mennyire kinőttem, aztán egy vállrándítással elintézte a dolgot.
Utána lementünk az istállóba és megmutatta a kancát, amely attól fogva az enyém volt. A bundája szürke volt, néhol apróbb foltokkal, sörénye, farka, pofája és a lábszárai feketék voltak, mintha koromban járt volna. Ez is volt a neve, Kormos – egy békés, izmos, jóltartott jószág. El sem tudtam volna képzelni kisebb kihívást, mint ez a ló, legalább egy energikus fiatalabb állatra számítottam. Megpróbáltam nem kimutatni a csalódottságomat, de Burrick észrevette. – Nem tartod túl sokra, mi? Hány lovon ültél tegnapig, he, Fitz? Rögvest fölkapod az orrod egy nyugodt, egészséges jószág láttán. Mérséklet nagyúr pej csődörétől vemhes, úgyhogy bánj vele óvatosan. Eddig Kob edzette, remélte, hogy sebes hajtó lesz, de úgy gondoltam, hozzád jobban illik. Kicsit rosszkedvű tőle, de megígértem, hogy a csikójával újrakezdheti.
Burrick egy régi nyerget alakított át nekem, mondván, hogy jó lovasnak kell bizonyulnom, mielőtt saját nyerget kapok. Kormos könnyedén kilépdelt és pontosan reagált a kantár és a térdem irányításaira. Kob kitűnően nevelte. Mérséklete és elméje egy békés tavacskára emlékeztettek. Ha voltak egyáltalán gondolatai, azok nem velünk törődtek, Burrick pedig túl közel volt, hogy megpróbáljak olvasni bennük, így csak vakon vezettem, a térdeim és a kantár közvetítésével. Már az első lecke vége előtt kifárasztott az erőlködés és ezt Burrick is tudta, de nem mentett fel a lecsutakolás és a szerszámok megtisztítása alól. A sörényének ragyognia kellett, a nyeregnek pedig csillogni az olajtól, mielőtt reggelizni mehettem volna.
Alig indultam el a konyha hátsó ajtaja felé, amikor Burrick kezét éreztem a vállamon.
– Arra többé nincs szükség – mondta határozottan. – Katonáknak, szolgálóknak megfelel, de van egy ebédlő, ahol az urak és a személyes szolgáik esznek. Mostantól te is ott eszel.
Ezzel beterelt egy homályos terembe, amelyben hosszú asztal állt, a végénél egy másik, magasabb asztallal. Mindenféle étel sorakozott rajta, körülötte pedig reggeliző emberek ültek. A magasabb, előkelőbb asztal a királyi családnak volt fenntartva.
Burrick leültetett a bal oldalon, középtájt, ő pedig ugyanazon az oldalon, de lejjebb foglalt helyet. Éhes voltam, de mivel senki sem bámult meg, nyugodtan fogyaszthattam el egy bőséges reggelit, az étel pedig egyenesen a konyhából jött, frissebben és melegebben, mint amihez szoktam.
Teli gyomorral, egy napsütötte homokföveny jutott az eszembe, ahol délutánonként gyakran szunyólkáltunk a kölyökkutyákkal. Alig álltam föl az asztaltól, mikor egy fiatal hang szólalt meg a hátam mögött.
– Gazdám?
Körülnéztem, hogy megtudjam kihez beszél, de mindenki más el volt foglalva. Magasabb volt nálam, és néhány évvel idősebb, én pedig csodálkozva néztem föl rá, amikor megismételte kérdését. – Gazdám? Befejezte a reggelit?
A meglepetéstől elnémulva csak bólintottam.
– Akkor kérem fáradjon velem. Hod küldött. Délutánra fegyvergyakorlatra várja az udvaron. Mármint ha Burrick végzett önnel.
Burrick hirtelen megjelent az oldalamon és nagy meglepetésemre letérdelt elém. Eligazgatta ruháimat és hátrasimította a hajamat, miközben megszólalt.
– Végeztem, amennyire csak lehetséges. Na, ne nézz olyan ijedten, Fitz. Azt hitted, hogy a király nem tartja a szavát? Töröld meg az szádat és indulj. Hod szigorúbb tanító, mint én; nem tűri a lustaságot a gyakorlótéren. Menj most, Brann majd elvezet.
Összeszorult szívvel engedelmeskedtem. Ahogy követtem a fiút, megpróbáltam elképzelni egy tanítót, aki szigorúbb Burricknál. Ijesztő gondolat volt.
Miután kiléptünk a teremből, a fiú viselkedése könnyedebb lett.
– Mi a neved? – kérdezte, amint végighaladtunk a gyakorlótérre és a fegyverterem felé vezető úton.
Vállat vontam és félrenéztem, mintha hirtelen felkeltette volna az érdeklődésemet az út menti sövény.
Brann felhorkant. – Csak hívnak valahogy. Minek nevez a jó öreg sánta lábú Burrick?
A szavaiból áradó megvetés hallatán úgy meglepődtem, hogy kinyögtem.
– Fitz. Fitznek hív.
– Fitz? – grimaszolt. – Hát persze. A vén sánta már csak ilyen.
– Egy vadkan rontott neki a lábának – magyaráztam. Ez a fiú úgy beszélt, minta Burrick bicegése ostoba megjátszás lenne. Gúnyolódása az elevenembe talált.
– Tudtam én azt! – felelte megvetően. – Egészen csontig belemart. Neki akart menni Lovagnak a vén agyaras. Burrickot találta el helyette és vagy fél tucat kutyát, ahogy hallottam – áthaladtunk egy borostyánnal benőtt fal alatt és hirtelen a gyakorlótéren találtuk magunkat. – Lovag már azt hitte, végezhet a disznajával, amikor az egyenest nekiugrott. Úgy hallottam kettétörte a herceg lándzsáját is. amikor szembefordult vele.
A fiú is megpördült hirtelen, én pedig, aki eddig szorosan követtem, majdnem elestem a meglepetéstől. Brann nevetett.
– Úgy tűnik, abban az évben Burrick kapta, amit Lovagnak szántak, mi? Ezt beszélik az emberek. Azt mondják, Burrick elvette Lovag halálát és sántításra cserélte, aztán meg megkapta Lovag fattyát és úgy bánik vele, mint egy kis kedvenccel. Csak azt szeretném tudni, hogy lehet az, hogy hirtelen kiképzést kapsz? Meg egy lovat is, ahogy hallottam.
A szavaiban több volt, mint féltékenység. Azóta megtanultam, hogy egyesek úgy tekintenek más szerencséjére, mintha az mellőzés lenne a számukra. Ellenségeskedést éreztem, mintha egy kutya területére hatoltam volna be illetéktelenül. De egy kutyával összeérinthetném az elmémet és meggyőzhetném a szándékaimról, Brann esetében azonban csak gyűlölet létezett, mint egy kitörni készülő vihar. Azon tűnődtem, vajon megüt, nekem pedig védekeznem kell, vagy jobb ha elfutok. Már majdnem a menekülés mellett döntöttem, amikor egy méltóságteljes, szürkébe öltözött alak jelent meg Brann mögött és megragadta a nyakát.
– Igen, én is úgy hallottam, hogy a király taníttatni akarja és lovat is adott neki, hogy megülje. Ez nekem éppen elég és neked is elég kell legyen, Brann. És ahogy hallom, neked pedig azt mondták, hozd őt ide és jelentkezz Tullume mesternél, akinek megbízása van a számodra. Te nem ezt hallottad?
– Igen, asszonyom – Brann kötekedése hirtelen bólogató alázatossággá változott.
– Ha már hallasz ezt-azt, nélkülözhetetlen pletykákat, talán jó ha tudod, hogy bölcs ember nem mond el mindent, amit tud. Annak a fejében pedig, aki csak történeteket susog, nincs sok helye észnek. Érted, amit mondok, Brann?
– Azt hiszem, asszonyom.
– Azt hiszed? Akkor egyszerűbben fogalmazok. Hagyd abba a pletykálkodást és eridj a dolgodra. Tedd a dolgod pontosan és lelkesen és talán azt fogják pletykálni, hogy az én kedvencem vagy. Tehetek róla, hogy legyen elég elfoglaltságod és ne tudj pletykálni.
– Igen, asszonyom.
– Te meg, fiú, gyere utánam.
Brann már a gyakorló másik végében járt, mire a hölgy felém fordult. Hátra se nézett, hogy követem-e. Határozottan keresztüllépdelt az udvaron, én pedig igyekeztem lépést tartani vele. Szinte azonnal megizzadtam a napsütötte gyakorlótér állott, nap hevítette levegőjén. Úgy tűnt, a nő föl sem veszi a meleget.
Mindene szürke volt: hosszú, sötét tunikát, valamivel világosabb nadrágot és szürke kötényt viselt, ami majdnem a térdéig ért. Egy kertész, gondoltam, bár puha szürke csizmát hordott.
– Leckéket kell vennem... Hodtól – lihegtem.
Kurtán biccentett. Elértük a fegyverterem árnyékát, ahol végre nem kellett hunyorognom. Itt tartották a gyakorlófegyvereket, a jobbfajta vasat és acélt fent tárolták a kastélyban. A fegyverteremben kellemes félhomály és hűvösség uralkodott, fa, izzadság és nád illata úszott a levegőben. Nem álltunk meg, míg egy botokkal teli állványhoz nem értünk.
– Válassz egyet – szólalt meg, először, mióta Brann elviharzott.
– Nem kellene megvárni Hodot? – kérdeztem bizonytalanul.
– Én vagyok Hod – válaszolt türelmetlenül. – Válassz magadnak egy botot, fiú. Egy kicsit gyakorlatozni fogunk egyedül, még mielőtt a többiek megérkeznének, hogy lássam mit tudsz és milyen fából faragtak.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy megállapítsa, semmit sem tudok és könnyű megfélemlíteni. Csupán néhány koppanás és hárítás után könnyen ellentámadásba lendült és az első csavarintásával kirepítette a kezemből a botot.
– Hmm – dünnyögte se nem mogorván, se nem kedvesen, mintha egy kertész hümmögne egy kiszáradt krumpli láttán. Tudatommal kinyúltam felé és ugyanazt a csendet tapasztaltam, mint a kanca fejében. Nem védekezett, mint Burrick, és azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy rájöttem, akad néhány ember, akárcsak néhány állat, aki egyáltalán nem fogékony a tudati tapogatózásaimra. Talán mélyebbre merültem volna az agyában, de mivel kivételesen nem ellenségességgel találkoztam, féltem megbolygatni az elméjét, nehogy megváltozzék, hát álltam előtte, amíg vizsgálgatott.
– Hogy hívnak, fiú? – követelte hirtelen.
– Fitz.
Felmordult halk szavaimon. Kihúztam magamat és hangosabban megismételtem. – Burrick Fitznek hív.
– Hát persze – grimaszolt. – Egy szukát szukának, egy fattyút pedig fattyúnak. Azt hiszem, tudom miért. Fitz vagy, hát Fitznek hívlak én is ezentúl. Most pedig megmutatom, miért volt túl hosszú és túl vastag az a bot amit választottál. Aztán választasz magadnak egy másikat.
Megmutatta én pedig választottam, aztán lassan végigmentünk egy gyakorlatsoron, ami végtelenül bonyolultnak tűnt, de a hét végére olyan természetes lett, mintha csak a lovam sörényét fésülném. Mire befejeztük, megérkeztek a többiek. Négyen voltak, alig egy-két évvel idősebbek nálam, de mind tapasztaltabbak, mint én. Kellemetlen volt, hogy immár páratlanul voltunk és senki sem szívesen gyakorolt az új jövevénnyel.
Valahogy túléltem azt a napot, bár már nem emlékszem hogyan. Emlékszem rá, hogy milyen tikkadt voltam, mire végre elengedett minket. A többiek felszaladtak az ösvényen a kastélyig, én csak poroszkálni tudtam utánuk, magamat átkozva, amiért a király szeme elé mertem kerülni. Hosszú volt az út a kastélyig, az étkező pedig zsúfolt és zajos. Túl fáradt voltam hozzá, hogy sokat egyek, sajgó tagokkal tápászkodtam fel egy szegényes ebéd után. Csak az istállók melegére és csöndjére tudtam gondolni, amikor Brann megint előkerült.
– A szobád készen áll – mondta.
Kétségbeesett pillantást vetettem Burrick felé, de éppen a szomszédjával társalgott, nem vette észre néma segélykiáltásomat. Tehát megint Brannt követtem, ezúttal fölfelé egy széles lépcsősoron a kastély olyan részébe, ahol még sosem jártam. Megálltunk egy fordulónál, amíg gyertyát gyújtott.
– A királyi család ebben a szárnyban lakik – tájékoztatott mellékesen. – A király hálószobája ennek a folyosónak a végben van és akkora, mint az egész istálló.
Bólintottam, látatlanban megbízva az információban, csak később tudtam meg, hogy egy Brann-féle szolga soha nem léphetne be még a szárnyba sem; az csak néhány kiválasztott lakájnak engedtetett meg. Még egy emelettel feljebb mentünk és ismét megálltunk. – Itt kapnak szobát a látogatók – intett gyertyát tartó kezével, amitől az árnyékok táncot jártak a falakon. – Mármint a fontosabbak.
Még följebb mentünk, ahol már a lépcsők is keskenyebbek voltak. A következő emeleten ismét megálltunk, én pedig ijedten néztem a még keskenyebb lépcsőket, amik feljebb vezettek. Szerencsére azon már nem kellett fölmennünk, helyette Brann végigvezetett a folyosón egészen a negyedik ajtóig, elhúzta a reteszét és vállal betaszította.
– Rég nem használták már ezt a szobát – jegyezte meg vidáman. – De mostantól a tied, érezd magad otthon – ezzel letette a gyertyatartót egy ládára, kivette belőle a gyertyát és elment. Behúzta maga után a nehéz ajtót, én pedig ott álltam egy félhomályos és idegen szoba közepén.
Valahogy erőt vettem magamon és nem futottam ki a folyosóra, ehelyett meggyújtottam a falon függő lámpásokat, ami visszaűzte az árnyakat. Volt ott egy tűzhely, amelyben szánalmas kis tüzecske égett, amit végül felpiszkáltam, inkább a fénye, mint a melege miatt, és nekiláttam felfedezni a szobámat.
Egyszerű, négyzetes szoba volt, egyetlen ablakkal. A falak ugyanolyan kőből voltak, mint a padló és csupán egyetlen faliszőnyeg igyekezett enyhíteni a ridegségén. Magasra tartottam a mécsesemet, hogy megpróbáljam kivenni mit ábrázol, kevés sikerrel. Egy ragyogó, szárnyas teremtményt láttam rajta és egy uralkodói figurát, aki a lény előtt állt. Később megtudtam, hogy Bölcsesség királyt ábrázolja, amint éppen barátságot köt egy Előddel. Akkoriban eléggé fenyegetőnek tűnt.
Valaki megpróbálkozott felfrissíteni a szobát, ahogy arról a néhol elszórt illatos füvek és levelek árulkodtak, még az ágy is duzzadozott a frissen felrázott toll ágyneműtől. Rajta a két pokróc jófajta gyapjúból volt. Az ágy függönyeit félrehúzták, a másik két berendezési tárgyat, egy lócát és egy ládát pedig leporolták. Az én igénytelen szemeimnek gazdagon berendezett szoba volt; egy valódi ágy, függönnyel és takarókkal, egy kárpitozott padocska és egy láda a ruháimnak, mindez több bútor volt, mint addigi életemben. Volt még egy kandallóm, amelybe bátran újabb tűzifát raktam és egy ablak, amely valószínűleg a tengerre nézett, előtte egy tölgyfa székkel, bespalettázva az éjszakai hideg elől.
A láda egyszerű fából volt, sarkain réz erősítéssel, kívülről sötét, de amikor kinyitottam, a belseje világos színű volt. Megtaláltam benne szűkös ruhatáramat, amelyhez két új hálóing társult összehajtogatva és egy gyapjú pokróc összetekerve. Ez volt minden.
Kivettem az egyik hálóinget és bezártam a ládát. Letettem az ágyra és magam is felmásztam. Korai volt még az idő az alváshoz, de fáradt voltam és nem volt mit tennem. Lent, az istálló fölött Burrick most üldögélhet és iszogathat, vagy gyeplőt tisztogathat éppen. A kandallóban ég a tűz, lentről felhallatszik a lovak patáinak dobogása. A szoba bőr és Burrick illatát árasztja és nem dohos kő és por szagát. Felvettem a hálóinget, ruháimat az ágy lábához raktam. Befészkeltem magam a tollhuzatok közé, de hideg volt, libabőrös lettem. Lassan fölmelegítettem és ellazultam. Eseménydús nap állt mögöttem, minden izmom sajgott és fáradt volt. Tudtam, hogy föl kellene még kelnem és elfújnom a mécsest, de már nem volt hozzá sem energiám, sem akaraterőm, főleg, hogy még sötétebb lett volna a szoba. Lassan elbóbiskoltam, a halványan táncoló kandallótüzet bámulva. Másra vágytam, egy másik helyzetre, de nem erre a szobára és nem is Burrick szobájára, hanem egy másfajta békességre, amit valaha ismertem, de már nem tudtam felidézni. Így merültem álomba.
4
SZÓL EGY TÖRTÉNET Diadalmas királyról, aki meghódította azokat a belső területeket, amelyeket majdan Fészek Hercegségként ismernek. Nem sokkal azután, hogy Homokhatárt a birodalmához csatolta, elküldetett az asszonyért, aki Homokhatár királynéja lehetett volna, ha Diadalmas nem hódítja meg. Zaklatottan indult útnak Kosvárba, félt menni, de jobban félt a következményektől, amik népét érhették. Mikor megérkezett, elcsodálkozott és csalódott is egy kicsit, amiért Diadalmas nem szolgának emelte maga mellé, hanem gyermekei tanítójának, hogy megtanulják népének nyelvét és szokásait. Amikor megkérdezte miért akarja megtanítani ezt a gyermekeinek, ő így válaszolt: „Egy uralkodónak tudnia kell, amit a népe tud, mert csak annak parancsolhatsz, amit ismersz.” Később hű felesége lett legidősebb fiának és megkoronázásakor a Kegyelmesség nevet kapta.
*
Napsütésre ébredtem. Valaki bejött a szobámba és kinyitotta a spalettákat. Mosdótál, törölköző és egy kancsó víz állt a ládán. Hálás voltam érte, de még a mosakodás sem frissített fel. Az alvástól még püffedt voltam, de emlékszem arra a kényelmetlen érzésre, hogy valaki csak úgy besétált a szobámba én pedig észre sem vettem.
Ahogy sejtettem, az ablak a tengerre nézett, de nem volt időm a látványban gyönyörködni, a nap állásából következtetve késésben voltam. Magamra kapkodtam a ruháimat és kihagyva a reggelit egyenesen az istállóba siettem.
Burricknak azonban igen kevés ideje volt számomra aznap reggel.
– Menj vissza a kastélyba – javasolta. – Hirtelen asszonyság már érted szalajtotta Brannt. Méretet vesz rólad. Jobb, ha gyorsan megtalálod; nevéhez méltóan végzi a dolgát, nem örül majd, ha felborítod a napirendjét.
Felkocogtam a kastélyba, ami felidézte az előző nap fájdalmas gyakorlatait az izmaimban. Bármennyire fölöslegesnek tartottam is a Hirtelen asszonysággal való találkozást, mégis örültem, hogy nem kell lóra ülnöm aznap.
Végül, nem messze saját szobámtól megtaláltam Hirtelen asszonyság lakosztályát és óvatosan bekémleltem. Három magas ablakon áradt a napfény és a lágy, sós tengerillat a szobába. Az egyik fal mentén fonalakkal és gyapjúval teli fonott kosarak sorakoztak, míg egy másik falnál hatalmas polc roskadozott a mindenféle színű ruhaanyagoktól. Két fiatal nő társalgott egy rokka mellett, távolabb pedig egy nálam nem sokkal idősebb fiú megigézve bámulta az általa forgatott kereket. Nem volt kétségem afelől, hogy a nekem háttal álló, széles hátú nő Hirtelen asszonyság volt.
A két fiatalasszony abbahagyta a társalgást, amikor meglátott. Hirtelen asszonyság hátranézett, hogy lássa mit bámulnak, és pillanatokkal később már a karmai között voltam. Nem pazarolta az időt bemutatkozásokra, vagy arra, hogy elmagyarázza, mit miért tesz, így hamarosan egy sámlin álltam. Forgatott, méricskélt, hümmögött, mintha nem is ember lennék, becsmérelte a ruháimat az asszonyoknak, udvariasan kifejtette, mennyire emlékeztetem Lovagra, és a méreteim és a színek összeállítása ugyanaz, mint apámé, amikor annyi idős volt, mint én. Aztán kikérte a varrónők véleményét az anyagokról, amiket hozzám mért.
– Az jó lesz – mondta egyikük. – A kék illik a komorságához. Jól nézett volna ki az apján is. Minő szerencse, hogy Türelemnek sosem kellett látnia a fiút. Lovag vonásai túl felismerhetőek, talán el sem viselné a büszkesége.
Ahogy ott álltam, pamut és vászonanyagoktól teleaggatva, végre hallhattam, amit Kosvárban már mindenki nagyon jól tudott. A varrónők részletesen kitárgyalták, hogyan ért el Kosvárba és Türelemhez létezésem híre, még mielőtt az apám megmondhatta volna neki, és ez mekkora gyötrelmet okozott neki. Mert Türelem meddő volt, és bár Lovag soha nem vetette a szemére, mindenki sejtette, milyen nehéz is lehetett neki, hogy nem születhet gyermeke, aki örökölhetné a trónt utána. Türelem számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, egészsége, amely már így is meggyengült a vetélésektől, végleg megtört, akárcsak a szelleme. Az illendőség mellett az ő érdekében is adta fel a trónt Lovag és vonultak vissza úrnőjének kellemes és meleg szülőföldjére. Az a hír járta, hogy kényelmesen és jól éltek odalenn, Türelem egészsége pedig javulóban volt, Lovag pedig, aki szótlanabb ember lett, mint azelőtt, szőlőskertekben gazdag birtokának tiszttartóságát tanulgatta. És milyen szomorú, tették hozzá, hogy Türelem Burrickot is okolta Lovag gyengeségéért és nem tudta többé elviselni a jelenlétét. Ugyanis lábsérülése és Lovag visszavonulása között Burrick már nem volt a régi. Volt olyan idő, amikor a fehérnép megfordult utána a kastélyban; pillantásának elnyerése irigységet váltott ki mindenkiből, aki elég idős volt ahhoz, hogy szoknyát hordjon. És most? Az öreg Burrick, így hívta mindenki. Pedig még ereje teljében volt. És milyen igazságtalan; mintha a szolga tehetne arról, mit művel a gazdája. De mindez a javukat szolgálta, gondolták. Hát nem jobb trónörökös Igazság, mint Lovag volt? Annyira szigorúan előkelő volt Lovag, hogy mindenki más tuskónak érezhette magát mellette; egy pillanatra nem térítette el semmi a jó útról, és túl önzetlen volt, hogy megvesse irigyeit, miközben magában talán szemrehányóan tekintett mindazokra, akiknek nem volt önfegyelmük. És lám, itt van ez a fattyú, és pont most, annyi év után, hát tessék, íme a bizonyíték, hogy nem az volt, akinek mutatta magát. Igazság pedig, tessék csak, igazi férfi, akire föl lehet nézni. Határozottan vezetett, embereivel együtt harcolt, és ha alkalmasint ivott, vagy nem volt oly visszafogott, mint általában, hát erényei jóvátették. Az emberek meg tudtak érteni egy ilyen embert és szívesen követték.
Nyitottan, de némán hallgattam mindezt, miközben jó néhány anyagot hozzám próbáltak és megvitatták, majd kiválasztották a megfelelőket. Sokkal mélyrehatóbban megismerhettem a palota lakóinak hozzáállását és megértettem, miért kerülnek el a korombéli gyerekek. Ha az asszonyok fejében meg is fordult, hogyan érinthet mindez engem, nem adták jelét. Az egyetlen megjegyzés, amire emlékszem Hirtelen asszonyságtól származott és arra vonatkozott, hogy gyakrabban kellene mosnom a nyakamat. Végül a matróna kihessegetett, mint valami csirkét én pedig végre elindulhattam a konyhába ebédelni.
Délután újból Hod gyakorlatoztatott, és mire végeztünk úgy éreztem, a bot jócskán elnehezült. Aztán vacsora, alvás és másnap reggel le az istállókhoz, ahol ismét Burrick tanítgatott. A tanulás lefoglalta a napom nagyobb részét, maradék időmet pedig a tanításomhoz kötődő egyéb teendők töltötték ki, vagy Burricknak segédkeztem az istállóknál, vagy a fegyvertárat takarítottam ki és raktam rendbe Hod utasítására. Nem sokkal később három garnitúrányi új ruhát találtam az ágyamon, harisnyákkal és lábbelikkel együtt. Ebből kettő normális öltözet volt, barna színű, mint amilyet a velem egykorúak szoktak viselni, de a harmadik vékonyabb, kék anyagból volt, a mellkasán ezüstből hímzett címer, közepén kosfejjel. Burrick és a fegyveresek általában ugró kost viseltek, csak Pompa és Igazság zekéjén láttam kosfejet. Csak néztem és csodálkoztam, azon tűnődve, hogy mit jelenthet ez és az a hímzett vörös sáv, ami ferdén metszette a címert.
– Azt jelenti, hogy fattyú vagy – mondta Burrick kurtán, amikor rákérdeztem. – Elismert királyi vér, de törvényen kívüli is. Ez minden. Azt jelenti, hogy királyi vérből származol, csak nem törvényesen. Ha nem tetszik, megváltoztathatod. Biztos vagyok benne, hogy a király megengedi, hogy saját neved és címered legyen.
– Saját nevem?
– Persze. Egyszerű kérés, elvégre a törvényen kívüliek ritkák, a királyi vérvonalban pedig még inkább – a nyereg megfelelő karbantartásának álcája alatt végighaladtunk a lószerszámok raktárán és a régi, vagy elhasználódott kápákat vizsgálgattuk. Burrick fura szokásai közé tartozott, hogy karban tartsa, vagy megjavítsa a használaton kívüli nyeregkápákat. – Találj ki egy pajzsot és egy nevet, aztán kérd meg a királyt, hogy...
– Milyen nevet?
– Hát, amilyet akarsz. Úgy néz ki, ez tönkrement. Valaki nyirkosan rakta el és bepenészedett. Meglátjuk, mihez kezdhetünk vele.
– Nem lenne igazi.
– Mi? – Felém nyújtott egy adag bűzlő bőrt én pedig elvettem.
– Egy név, amit csak úgy magamra ragasztok. Nem érezném igazán a sajátomnak.
– Hát akkor mit akarsz tenni?
Nagy levegőt vettem. – A király adhatna nekem egy nevet. Vagy te. Vagy az apám. Nem gondolod?
Burrick felmordult. – Fura dolgaid vannak, hallod-e? Csak gondolj magadra. Majdcsak kitalálsz egy nevet, ami illik hozzád.
– Fitz – mondtam gúnyosan, és figyeltem, ahogy Burrick összeszorítja a száját.
– Foglalkozzunk inkább ezzel a bőrrel – javasolta csendesen.
Egy asztalhoz vittük és elkezdtük megtisztítani.
– A fattyak nem is olyan ritkák – jegyeztem meg. – A városban a szüleik adnak nekik nevet.
– A városban nem olyan ritkák – értett egyet Burrick egy pillanatnyi szünet után. – A katonák és a tengerészek sok szajhát felhajtanak. Egyszerű mód az egyszerű emberek között. De nem egy uralkodónak, vagy annak, akinek van egy kis büszkesége. Mit gondoltál volna rólam, ha fiatalabb korodban éjszakánként szajhákat hajkurásztam volna és felhoztam volna őket a szobámba? Hogyan ítélnéd meg most a nőket? Vagy a férfiakat? Szép dolog szerelmesnek lenni, Fitz, senki nem dorgál meg egy fiatal párt, ha csókot rabolnak. De láttam milyen az a déli kikötővárosokban. A kereskedők fiatal lányokat és fiúkat kínálnak, mint más a csirkéjét, vagy a zöldséget. Azok aztán viselnek valamilyen nevet, de semmi mást. És amikor megházasodnak, akkor sem hagyják abba a... szokásaikat. Ha majd megtalálom a megfelelő asszonyt, azt akarom, hogy tudja, nem futok majd másik után. Azt is tudni akarom, hogy minden gyermekem tőlem származik – a végére Burrick majdnem szenvedélyes lett.
Nyomorultul néztem rá. – Hát mi történt az apámmal?
Hirtelen fáradtnak látszott. – Nem tudom, fiú. Nem tudom. Fiatal volt, alig húsz esztendős. Távol volt az otthonától, nehéz teherrel a vállán. Persze ez nem indok, nem is mentség, de ez minden, amit valaha is tudni fogunk.
Ez a helyzet.
Az életem megszokott kerékvágásban haladt, voltak éjszakák, amiket Burrick társaságában töltöttem az istállókban, nagyritkán a Nagyteremben, ha vándor énekes, vagy bábosok érkeztek a várba. Néhanapján sikerült kisurrannom a városba, de másnapokon a kialvatlanság megbosszulta magát. Délutánonként elkerülhetetlenül tanítottak vagy edzettek válogatott mentorok. Mint megtudtam, ezek a nyári leckék voltak, télen majd a papírokkal és pennával fogok ismerkedni. Sokkal több dolgom akadt, mint fiatal életem során bármikor, de elfoglaltságaim mellett is legtöbbször magányos voltam.
A magány.
Minden este rám talált, amikor megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni hatalmas ágyamban. Mikor Burrick mellett aludtam az istállók fölött, mélyen és békésen aludtam, ahogy a jól tartott állatok alattunk. A lovak és a kutyák is álmodnak, ahogy azt minden olyan ember tudja, aki látott már alvó kutyát kapálózni, mintha üldözne valamit. Az alattunk békésen szunnyadó állatok álmai olyanok voltak, mint a frissen sült kalács illata. Mostanság, vastag kőfalaktól körülvéve végre eljött azoknak a mardosó, fájdalmas álmoknak az ideje, amik az emberi faj sajátjai. Nem volt kihez bújnom, sem testvérem, rokonom a közelemben. Volt amikor ébren feküdtem és az apámon és az anyámon járt az eszem és azon, milyen könnyen száműztek az életükből. Hallgattam a beszélgetéseket, amik óvatlanul a fülem hallatára zajlottak és a magam ijesztő módján értelmeztem őket. Eltöprengtem, mi történik majd, ha felnövök, és az öreg Elmés király sem lesz már. Néha tűnődtem, hogy hiányzom-e Molly Orravérnek és Kerrynek, vagy oly könnyedén elfogadták eltűnésemet, mint megjelenésemet. De leginkább a magánytól gyötrődtem, mert abban a hatalmas kastélyban senki nem akadt, akit barátomnak nevezhettem volna. Kivéve talán az állatokat, de Burrick megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek velük.
Egy éjszaka fáradtan bújtam ágyba, ahol csak félelmeim kínoztak, míg el nem aludtam. Arra ébredtem, hogy valaki az arcomba világít, de ahogy felébredtem, éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nem aludhattam sokáig, a fény pedig sárga volt és imbolygó, nem olyan, mint a reggelente besütő fehér és mindent bevilágító napfény. Tiltakozva megmozdultam és kinyitottam a szemem.
A férfi az ágy lábánál állt és egy lámpást tartott maga elé. Ez már önmagában furcsaságnak számított Kosvárban, de engem nem ez ragadott meg. Maga az ember is furcsa volt. Köntösének színe a festetlen, ritkán mosott gyapjú színe volt, szakálla és haja úgyszintén, és hasonlóan ápolt. A hajától eltekintve nem tudtam volna megmondani, mennyi idős. Létezik, hogy egy emberen egész életére meglátszódjon egy régi himlő, vagy heg helye, de még soha azelőtt nem láttam olyan embert, akinek ennyi apró vörös folt csúfította volna az arcát. A halvány rózsaszíntől az égő vörösig apró pöttyök és hegek tarkították arcbőrét, a keze pedig csontos és vékony volt, pergamenszerű fehér bőrrel. Engem nézett, még a lámpás halovány fényében is átható, szúrós zöld szemeivel. Egy macska szemeire emlékeztettek, ugyanaz a csillogás ült bennük, mint mikor az állat vadászott; a harciasság és az élvezet tüze. Egészen a szememig húztam fel a takarót.
– Felébredtél – mondta. – Nagyszerű. Kelj fel és kövess.
Hirtelen elfordult és elindult az ágyamtól, de nem az ajtó felé, hanem a szoba egyik árnyékos sarka felé, el a kandalló mellett. Nem mozdultam. Visszanézett és megemelte a lámpát.
– Siess, fiú – mondta ingerülten és botjával az ágy lábára koppintott.
Kikeltem az ágyból, sziszegve, ahogy a lábam a hideg padlóra ért. Kinyúltam a ruháim felé, de a férfi nem várt rám. Egyszer visszanézett, hogy követem-e, és szúrós pillantása elég volt, hogy elfelejtsem a ruháimat és megborzongjak.
Követtem hát szótlanul, a hálóingemben, minden megmagyarázható indok nélkül, kivéve, hogy ezt javasolta. Követtem egy ajtóhoz, ami addig nem volt ott, fel egy keskeny csigalépcsőn, amit csak lámpása világított meg. Mindig árnyékban voltam, csak mezítelen lábaimmal éreztem a fokokat. A lépcső hideg kőből volt, megviselt és sima, valamint meglepően szabályos és csak ment, ment fölfelé, míg úgy éreztem, már magasabban járunk, mint bármelyik torony a kastélyban. Hideg huzat söpört végig a lépcsőkön, ingem alá bújt és megborzongatott. Tovább haladtunk fölfelé, mígnem egy tekintélyes ajtóhoz értünk, ami ennek ellenére simán és csöndesen nyílott. Egy szobába jutottunk.
Néhány lámpa meleg fénye világította be halványan, amelyek láthatatlan mennyezetről lógtak lefelé. A szoba nagy volt, legalább háromszor akkora, mint az enyém. A távolabbik vége hívogatott magához, ahol egy masszív, tollhuzatoktól és párnáktól duzzadó ágy uralkodott. A padlón mindenféle színű, tarka szőnyegek hevertek egymást eltakarva. Volt ott egy mézszínű asztal, rajta egy tál gyümölcs, oly frissek, hogy szinte éreztem illatukat és a számban az aromájukat. Tekercsek és pergamenek hevertek rajta szerteszét, mintha értéktelen hulladékok lennének csupán. Mindhárom falat faliszőnyegek borították, amelyek tájképeket ábrázoltak. Közelebb léptem.
– Erre – mondta vezetőm és a szoba másik végébe vezetett.
Itt más látványosság adódott. Egy asztalnak használt kőtömb uralta, felszíne lepusztult és karcos volt, rajta mindenféle szerszámok, tárolóedények, egy mérleg, egy mozsár és egy csomó más dolog, aminek még a nevét sem tudtam. Legtöbbjét vékony porréteg borította, mintha a kísérleteket hónapokkal, vagy évekkel ezelőtt félbehagyták volna. Az asztal távolabbik végén egy tekercstartó állványon hanyagul összedobált tekercsek sorakoztak, némelyiknek aranyozott, vagy kék szegélye volt; egy másik állványon pedig füvek száradtak. A szobának egyszerre volt átható és kellemes illata. Motoszkálást hallottam, odakaptam a fejemet és az egyik távolabbi sarokban mozgást láttam, de a férfi nem hagyott időt a zajforrás kiderítésére. A kandalló sötéten és hidegen tátongott, a régi hamu nyirkosnak és megkeményedettnek tűnt. Ráemeltem vizsgálódó tekintetemet; a szemeimben ülő csalódás úgy tűnt, meglepte. Elfordult és ő is szemügyre vette a szobát. Egy pillanatig töprengett, aztán zavart rosszallással felmordult.
– Rendetlen. Több, mint rendetlen, azt hiszem. Hát igen. Régen volt már. Több, mint régen. Hát, hamarosan rendbe kell tenni. De előbb a bemutatkozásokon a sor. Azt hiszem, kicsit hűvös így, egy szál hálóruhában. Erre, fiú.
Követtem a szoba kényelmesebbik végébe. Leült egy megkopott, pokrócokkal letakart székbe, én pedig megkönnyebbülten fúrtam fagyos lábujjaimat egy gyapjúszőnyegbe. Ott álltam előtte, amíg azok a zöld szemek végigmértek. Egy pár percig csend volt, aztán megszólalt.
– Először bemutatlak magadnak. A származásod rád van írva. Elmés úgy döntött, elfogadja, mert minden tagadása hiábavaló volna – szünetet tartott és elmosolyodott, mintha valami szórakoztatná. – Kár, hogy Galenus nem akar tanítani a Mesterségre. De hát évekkel ezelőtt megtiltatott, attól tartva, hogy túl gyakori eszközzé válik. Fogadok, hogy ha a jó öreg Galenus tanítana, tehetségesnek tartana. Nekünk pedig nincs időnk azon töprengeni, hogy mi nem történne – tűnődve sóhajtott és hallgatott egy darabig. Hirtelen folyatta.
– Burrick megtanított dolgozni és engedelmeskedni. Két dolog, amiben Burrick kiváló, te pedig nem vagy sem túlzottan erős, sem gyors, vagy okos. Ne hidd, hogy az vagy. De van benned makacsság, amivel legyőzöl mindenkit, aki erősebb, ügyesebb, vagy okosabb nálad. Ez pedig nagyobb veszély rád nézve, mint másokra. De most nem ez az, ami a legfontosabb veled kapcsolatban.
– Most már a király embere vagy. És ideje megértened, hogy most, éppen most, ez a legfontosabb veled kapcsolatban. Etet és ruház téged, ügyel, hogy tanítsanak. És az egyetlen, amit egyelőre kér tőled, a hűséged. Később majd szolgálatokat kér. Ezért foglak tanítani, mert a király hűséges embere vagy. Mert ha máshogy lenne, túl veszélyes lenne, hogy az én művészetemre taníttass – szünetet tartott és egy hosszú percig csak egymást néztük.
– Beleegyezel? – kérdezte, és ez nem egyszerű kérdés volt, hanem egy alku megpecsételése.
– Igen – feleltem, de ő várt. – A szavamat adom.
– Helyes – mondta lelkesen. – Most pedig más téma. Láttál már engem valaha?
– Nem – egy pillanatra felmerült, milyen furcsa is volt ez. Bár megfordultak idegenek a várban, ez a férfi nyilvánvalóan idevalósi volt. Én pedig legalább látásból már mindenkit ismertem.
– Tudod, ki vagyok én, fiú? Tudod, miért vagy itt?
Megráztam a fejemet, tagadva mindkét kérdést. – Hát, más sem tudja. Így hát remélem nem bánod, ha ez így is marad. Ügyelj, hogy megértsd – nem beszélsz róla senkinek, sem arról, mit csinálunk, vagy mit tanulsz. Világos?
A bólintásom kielégíthette, mert megnyugodva dőlt hátra a székében. Csontos kezével megmarkolta a térdkalácsát.
– Helyes, helyes. Nos. Szólíthatsz Árnynak. A te neved pedig? – várakozó szünetet tartott, de amikor nem feleltem, válaszolt magának – Fiú. Ez nem igazán név, egyikünknek sem, de arra az időre, amíg együtt leszünk, megteszi. Tehát én Árny vagyok, egy újabb tanár, akit Elmés kijelölt a számodra. Eltartott egy ideig, amíg eszébe jutott, hogy létezem, aztán össze kellett szednie a bátorságát, hogy megkérjen. Nekem pedig még több időbe tellett, amíg igent mondtam. De ezen már túl vagyunk. Ami pedig a tantárgyat illeti... nos.
Felkelt és a tűzhöz lépett. Félrebillentette a fejét, ahogy belebámult, aztán egy piszkavasért nyúlt és meglazította a parazsat.
– Többé-kevésbé gyilkosság. Emberölés. A politikai gyilkosság finom művészete. Vagy a megvakításé. Vagy a megsüketítésé. Izmok görcsbe rántása, vagy elgyengítése, bénulás, görcsös köhögési rohamok, vagy impotencia előidézése. Esetleg korai szenilitás, elmebaj, vagy... de mindez nem számít. Ez az én portékám és a tied is ez lesz, ha beleegyezel. Csak tudd, kezdettől fogva, hogy emberek meggyilkolására foglak tanítani. A királyodért. Nem arra a látványos emberölésre, amire Hod tanít, nem is a csatamezőn vívottakra, ahol mások látnak és szurkolnak érted, nem. Én a furmányos, alattomos, udvarias emberölésre tanítalak meg. Vagy hozzászokik a gyomrod, vagy nem, ez már nem az én dolgom. De biztos lehetsz benne, hogy megtanulod. És még egy dologban biztos lehetsz, mert ezzel a kikötéssel adtam be a derekamat Elmés királynak. Pontosan tudni fogod, mit tanulsz, mert én nem tudtam, amikor elkezdtem. Hát így. Orgyilkosnak tanulsz mostantól. Megértetted, amit mondtam?
Ismét bólintottam, bizonytalanul, nem tudván, mi mást vár tőlem. Megint rám emelte szigorú tekintetét.
– Tudsz beszélni, nem? Csak fattyú vagy, nem néma, ugye?
Nyeltem egyet – Nem, uram. Tudok beszélni.
– Akkor hát beszélj, ne csak bólints. Mondd el, mit gondolsz a dologról, arról, hogy ki vagyok, és mit kínálok neked.
Bár felszólított, hogy beszéljek, csak álltam előtte ostobán. Néztem sebektől himlőfoltos arcát, papírszerű bőrét és éreztem zöld szemeinek fürkészését. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Viselkedése szavakat várt tőlem, de a tekintete sokkal félelmetesebb volt, mint eddig bármi, amivel találkoztam.
– Fiú – mondta, és a hangjában bujkáló lágyság arra késztetett, hogy a szemébe nézzek. – Taníthatlak, még ha gyűlölsz is engem, vagy amit tanulsz. Taníthatlak, ha unatkozol, ha lusta vagy, vagy ostoba. De nem tudlak tanítani, ha nem mersz hozzám szólni. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretnélek. Nem tudlak tanítani akkor sem, ha nem akarod, de meg kell mondanod. Olyan gondosan megtanultad elzárni a gondolataidat, hogy magad is félsz megtudni, mik is azok. Most próbáld meg hangosan kimondani. Nem jár büntetés érte.
– Nem nagyon tetszik – nyögtem ki végül. – Mármint embereket ölni.
– Ah – mondta. – Nekem sem, amikor rá került a sor. Még most sem.
Mélyet sóhajtott.
– Amikor eljön az alkalom eldöntöd majd. Az első lesz a legnehezebb. De tudd, hogy az a döntés évek múlva lesz esedékes, addig még sokat kell tanulnod – tétovázott.
– És van még valami, fiú, amire emlékezned kell minden körülmények közt. A tanulás sohasem rossz. Még az ölni tanulás sem rossz dolog. Se nem jó. Egyszerűen csak valami, amit tanulni lehet, valami amit megtaníthatok. Ez minden. Egyelőre döntsd el, hogy meg tudod-e tanulni, és ráérsz később azon törni a fejed, hogy akarod-e használni.
Ilyen döntés elé állítani egy gyereket?! Már akkor valami belülről tiltakozott és ágált a dolog ellen, de gyermek lévén nem volt kifogásom ellene. Emellett furdalt a kíváncsiság.
– Meg tudom tanulni.
– Helyes – elmosolyodott, de az arca fáradt volt és nem tűnt olyan elégedettnek, mint mutatta. – Elég lesz, egyelőre. Bőven elég – körülnézett a szobában. – Akár ma éjjel bele is vághatunk. Kezdjük mondjuk a takarítással. Fogd a seprűt, de először is vedd át a hálóingedet... ott egy rongyos kámzsa, az megteszi. A végén még gyanakodnának a mosodában, mitől olyan koszos a hálóruhád. Most pedig seperj fel egy kicsit, amíg én elrakok néhány dolgot.
Így telt el a következő pár óra. Felsöpörtem és felmostam a kőpadlót, aztán az irányításával rendbe tettem a felszereléseket a nagy asztalon. Megforgattam a füveket a szárítón és megetettem a három gyíkot, amelyeket egy ketrecben tartott a szoba egyik sarkában; nyers húst szeleteltem nekik, amiket aztán cuppogva, egészben nyeltek le. Eltörölgettem számtalan csuprot és tálat, majd a helyükre raktam őket. Ő pedig együtt dolgozott velem, hálásan, amiért társasága akadt és úgy beszélt hozzám, mintha mindketten öregemberek lennénk, vagy fiatal fiúk.
– Még nem tudsz írni, olvasni? Nohát! Mit gondol a vén gazember? Majd teszek róla. A szemöldököd az apádé és ugyanúgy ráncolod. Mondták már neked? Ó, hát itt vagy, Somfordi, te csibész! Merre ólálkodtál ma éjjel?
A szólított barna bundájú menyét volt, egy faliszőnyeg mögül bújt elő, és a férfi bemutatott minket egymásnak. Árny megengedte, hogy fürjtojással megetessem Somfordit, és jót kacagott, amikor az a sarkamban koslatott még több eledelt követelve. Adott egy réz karperecet, amit az asztal alatt találtam. Figyelmeztetett, hogy zöld lesz tőle a csuklóm és ha bárki kérdi, mondjam azt, hogy az istállók mögött találtam.
Egyszer megpihentünk, kekszet ettünk és forró, fűszeres bort ittunk hozzá. Rongyszőnyegeken ültünk a kandalló mellett egy alacsony asztalnál, egymással szemben, én pedig a sebhelyes arcán táncoló árnyékokat néztem, és azon tűnődtem, mi olyan félelmetes benne. Észrevette, hogy figyelem és elmosolyodott.
– Ismerős az arcom, fiú?
Nem volt az. A groteszk hegeket bámultam, nem értettem mire gondol. Kérdően ránéztem, miközben megpróbáltam rájönni.
– Ne is törődj vele, fiú. Nyomot hagy rajtunk és előbb vagy utóbb majd megszokod. Most pedig, nos... – felállt és kinyújtózott. – Most leginkább késő van. Vagy korán, attól függ, honnan nézed. Ideje, hogy visszabújj az ágyadba, és emlékezz, ez egy nagyon sötét titok. Nem csak én, meg ez a szoba, hanem az egész, az éjszakai ébrenlét és az, hogy gyilkolni tanulsz.
– Emlékszem – mondtam, és arra gondolva, hátha jelent neki valamit, hozzátettem – A szavamat adom.
Kuncogott és bólintott, szomorúan. Visszaöltöztem a hálóruhámba, ő pedig lekísért a lépcsőn. Tartotta a lámpást, amíg ágyba bújtam, aztán megigazgatta a takarómat, ami azóta nem történt velem, amióta Burrick szállásáról ideköltöztem. Azt hiszem, már akkor aludtam, amikor elfordult az ágyamtól.
Brannt küldték, hogy ébresszen fel, annyira elaludtam. Kábán, lüktető fejjel ébredtem, de amint Brann távozott, azonnal a faliszőnyeghez ugrottam és kerestem az átjárót, de kezeim csak a kőfalat tapogatták. Sehol egy rés, vagy nyílás, semmi nem árulkodott az ajtó létezéséről. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy Árny létezik, s ha mégis bizonytalan lettem volna, a karperec ott volt a kezemen.
Sietve felöltöztem, átvágtam a konyhán, ahol felmarkoltam egy szelet kenyeret és némi sajtot, ami kitartott, míg az istállókhoz értem. Burrick dühös volt a késés miatt, és aznap rengeteg kifogást talált a lovaglásomban és az istálló körüli teendőimben. Jól emlékszem a dorgálására.
– Ne gondold, hogy azért, mert szobád van a kastélyban és egy címer a zekéden, úgy viselkedhetsz, mint egy elkényeztetett úri fiú, aki napestig alszik és utána is csak azért kel föl, hogy megigazítsa a haját Nem engedem. Törvényen kívüli, vagy nem, Lovag fia vagy és én férfit faragok belőled, hogy büszke lehessen rád.
Egy pillanatra megálltam.
– Pompára gondolsz, ugye?
– Tessék? – Váratlan kérdésem meglepte.
– Amikor azt mondtad, hogy elkényeztetett úri fiú, aki csak a külsejével törődik, Pompára gondoltál.
Burrick kinyitotta a száját, aztán becsukta. Szélfútta arca elvörösödött.
– Sem te, sem pedig én – dünnyögte végül – nincs abban a helyzetben, hogy a hercegeket kritizálja. Amit mondtam, általánosságban értettem. Későig aludni nem válik a hasznára egy embernek, még kevésbé egy gyereknek.
– Egy hercegnek pedig soha – mondtam és azon tűnődtem, honnan támadt ez a gondolatom.
– Egy hercegnek pedig soha – egyezett bele Burrick mogorván.
Egy lesántult csikóval volt elfoglalva; az állat megugrott egy kicsit, Burrick elégedetlenül mormogott, miközben borogatást akart tenni a ló lábára.
– Apád sosem aludt delelőnél tovább, mert előző este ivott. Persze, jól bírta az italt, jobban, mint sok más ember, akit ismertem. Nem volt szüksége ébresztésre sem, magától kelt fel és minden emberétől elvárta, hogy kövesse a példáját. Ez nem tette túl népszerűvé, de a katonái tisztelték, hogy ugyanazt követeli meg magától, mint tőlük. Mondok neked még valamit. Apád nem költötte a pénzét díszes ruhákra. Mikor még fiatalabb volt és mielőtt elvette volna Türelem úrnőt, részt vett egy estélyen az egyik kisebb hercegségben. Nem messze tőle ültem, ami nagy megtiszteltetés volt számomra, így elhallottam egy beszélgetést közte, és a házigazda lánya között, akit nagy várakozással ültettek a trónörökös mellé. A leányzó megkérdezte, mit gondol a smaragdokról, amiket viselt, ő pedig megdicsérte. „Azon töprengtem, hercegem, hogy jómagad kedveled-e az ékszereket, mert nem viselsz egyet sem ma éjjel”, flörtölt a lány. Ő pedig nagy komolyan válaszolt, hogy az ő ékszerei ugyanoly fényesek, mint a leányzóé, csak sokkalta nagyobbak. „Ó, és hol tartod ezeket az ékszereket, mert szívesen vetnék rájuk egy pillantást.” Hát, mondta, szívesen megmutatja őket később, ha majd sötétebb lesz. Láttam, amint elpirul, légyottot remélvén. Később valóban meghívta a várfokra, de vele tartott a fél vendégsereg is. Akkor aztán rámutatott a partmenti őrtornyok fényeire, melyek tisztán ragyogtak az éjszakában, és azt mondta, számára ezek a legdrágább ékszerek, és arra költötte a népek adóját, hogy azok ott ragyogjanak. Aztán a vendégeknek rámutatott a házigazda várőrségének fényeire a bástyák mentén és azt mondta, hogy amikor a hercegükre tekintenek, azokat az ékszereket lássák rajta. Igen nagy dicséret volt ez a hercegnek és a hercegnének, a többi nemes pedig jól megjegyezte magának a látottakat. Azon a nyáron kevés sikeres rajtaütést vezettek a külszigeteki kalózok. Így uralkodott Lovag, példával és szavaival. Ahogy minden igazi hercegnek kellene.
– Én nem vagyok igazi herceg. Én fattyú vagyok – furcsán hangzott ez az én számból, oly gyakran hallottam más szájából és oly ritkán a sajátoméból.
Burrick felsóhajtott.
– Legyél méltó a véredhez és ne törődj vele, mások mit gondolnak felőled.
– Néha belefáradok, hogy nehéz dolgom van.
– Akárcsak én.
Csöndben rágódtam ezen egy darabig, aztán lassan leereszkedtem Kormos hátáról. Burrick, még mindig a csikó mellett görnyedve, hirtelen megszólalt.
– Nem kérek többet tőled, mint amennyit magamtól. Tudod, hogy ez igaz.
– Tudom – válaszoltam, meglepődve, hogy több szót veszteget a témára.
– Csak a legjobbat akarom nyújtani neked.
Ez teljesen új volt nekem. Rövid szünet után megkérdeztem – Mert ha Lovag büszke lesz rám, amiért jó embert faragsz belőlem, akkor talán visszajön?
Csak a ló topogása hallatszott, ahogy Burrick bedörzsölte a kenőcsöt a lábába, aztán az is abba maradt. Ő pedig ott guggolt továbbra is, az istálló falán keresztül válaszolt.
– Nem, nem hiszem. Nem hiszem, hogy bármi visszahozná. És ha vissza is jönne – és Burrick lassabban folytatta – ha meg is tenné, akkor sem lenne ugyanaz, aki előtte volt.
– Az én hibám, hogy elment, ugye? – A varrónők szavai jártak a fejemben. Ha nem lenne a fiú, még mindig ő lenne a trónörökös.
Burrick hosszú szünetet tartott.
– Nem hiszem, hogy bárki hibája is lenne, hogy megszületett... – sóhajtott, mintha elfáradt volna a hangja. – És bizonyosan egy csecsemő nem magától fattyú. Nem, Lovag maga hozta magára a bukását, bármilyen nehéz is ezt mondanom – hallottam, hogy folytatja a csikó lábának a kezelését.
Nem sokkal később hallottam, amint magában dünnyög – Jól el vagyok magam, Fitz. Jól elvagyok.
Befejezte a dolgát és átjött Kormos rekeszébe. – Úgy forog a nyelved, mint a pletykásoké, Fitz. Mi ütött beléd?
Rajtam volt a csodálkozás és az eltűnődés sora. Árnnyal lehet összefüggésben, döntöttem el. Valaki, aki azt akarta hogy megértsem és beleszólásom legyen abba amit teszek, megoldotta a nyelvemet, hogy végre megkérdezzem, amit már évek óta meg kellett volna. De mivel nem tudtam megfogalmazni, vállat vontam, és az igazságnak megfelelően válaszoltam – Csak olyasmik, amiken már régóta töprengtem.
Burrick hümmögése elfogadást jelentett.
– Hát, fejlődés, hogy kérdezel egyáltalán, bár nem ígérem, hogy mindig tudok válaszolni. Jó hallani, hogy úgy beszélsz, mint egy férfi. Kevésbé aggódom, hogy az állatok ösztönei elragadnak – utolsó szavai alatt a szemembe nézett, aztán elsántikált. Néztem utána, és eszembe jutott az első alkalom, amikor találkoztunk, ahogy egyetlen pillantással elcsendesített egy egész szobányi férfit. Nem volt ugyanaz az ember, és ez nem a bicegésének volt köszönhető, vagy annak, ahogy mások bámulták. Még mindig elismert szakértő volt az istállók környékén, senki nem kérdőjelezte meg a tekintélyét, de többé már nem a trónörökös jobb keze volt. Azon kívül, hogy vigyázott rám, már nem Lovag embere volt. Nem csoda, hogy nem tudott rám nézni megbántódás nélkül. Végül is, nem ő nemzette a fattyat, aki a bukását okozta. Mióta ismertem, óvatos voltam vele szemben, de most egy árnyalatnyi sajnálatot éreztem iránta.
5
NÉHÁNY KIRÁLYSÁGBAN és egyes vidékeken az a szokás, hogy a fiú utód megelőzi a leányt az örökösödésben. A Hat Hercegségben ez másként volt. A rangot pusztán a születési sorrend határozta meg.
Aki egy címet örököl, annak úgy kell tekintenie, mint egyfajta gondnokságot. Ha egy úr, vagy úrnő oly ostoba, hogy egyszerre túl sok erdőséget vágat ki, vagy elhanyagolja a szőlőskerteket, vagy a jószágállomány túlzottan belterjes lesz, a Hercegség lakói fellázadhatnak és kérhetik a király igazságtételét. Ilyesmi megtörtént már és minden nemes tisztában van vele, hogy megeshet. A nép jóléte a nép ügye, és megvan az a joguk, hogy tiltakozzanak, ha a hercegük rosszul gondozza.
Amikor a cím örököse házasságot köt, ezt szemmel kell tartania, akárcsak a partnerének. Ezért, aki alacsonyabb cím örököse, annak le kell mondania róla a sorrendben következő testvére javára. Valaki egyszerre csak egy birtok jó gondnoka lehet. Néha ez megosztottsághoz vezetett. Amikor Elmés király nőül vette Vágy úrnőt, aki Fészek hercegnéje lehetett volna, ha visszautasítja és nem lesz belőle királyné. Úgy beszélik, megbánta a döntését és meggyőződése, hogy ha hercegné maradt volna, nagyobb hatalma lehetne. Amikor hozzáment Elméshez, tudta, hogy második királynéja lesz, és az első már így is két örököst szült neki. Soha nem rejtette véka alá megvetését a két hercegfi iránt és gyakran rámutatott, hogy magasabb rangban született, mint Elmés első asszonya, ezért fiát, Pompát előkelőbbnek tekintette, mint annak két féltestvérét. Elvei ellenére, sajnos, legtöbben ezt szegényes kifogásnak értékelték. Többen gúnyosan úgy nevezték, a Belvidéki Királyné, ugyanis mikor többet ivott a kelleténél, gyakran emlegette, hogy megfelelő befolyással rendelkezik, hogy egyesítse Fészek és Szántás Hercegségeket egy új királysággá, ami dacolna Elmés uralkodásával. Efféle kirohanásait legtöbben a kábítószerekhez való vonzódásaként könyvelték el, legyen az ital, vagy növény. Igaz azonban, hogy mielőtt végleg elemésztették volna szenvedélyei, felelős volt a szárazföldi és a partmenti Hercegségek eltávolodásáért.
*
Lassan hozzászoktam az Árnnyal történő éjszakai találkozásokhoz. Sosem volt időrend, sem pedig rendszer benne. Egy hét, akár kettő is eltelhetett két találkozás közt, volt amikor egy héten át minden nap a szobájába rendelt, olyankor napközben csak lézengtem. Olykor amint a kastély nyugovóra tért, máris hivatott, máskor pár órával hajnal előtt találkoztunk. Kusza időbeosztás volt ez egy növekvőben lévő fiúnak, de soha nem panaszkodtam, vagy tiltakoztam Árnynak, benne pedig sosem merült föl, hogy az éjszakai leckék nehézséget jelenthettek a számomra. Éjszakai vadász lévén, neki ez teljesen természetes lehetett, a leckék pedig furcsamód illettek a nap sötét óráihoz.
Az órák hihetetlenül változatosak voltak. Egyes éjszakákat a szobájában töltöttem – terjedelmes herbáriumának illusztrációit tanulmányozva, azzal az utasítással, hogy másnap gyűjtsek össze hat félét, amit előző este láttam. Sosem tett javaslatot, hogy a konyhakertben, vagy éppen az erdő árnyasabb zugaiban keressem a füveket, de megtaláltam őket, és rengeteg megfigyelést tettem időközben.
Volt, amikor játszottunk. Egyszer például elküldött Sárához, a szakácshoz, hogy tudakoljam meg, vajon az az évi szalonna soványabb volt-e, mint a tavalyi, aztán másnap este részletes beszámolót tettem neki a beszélgetésünkről, és tucatnyi kérdést tett föl arról, hogyan állt, balkezes volt, vagy nagyothalló, vagy főzött-e éppen akkor. Szégyenlősségem, vagy gátlásosságom sosem volt jó kifogás az el nem végzett munkára. Feladataim során találkoztam és megismertem a vár személyzetének nagyobbik részét, akik, bár kérdéseimet Árny sugallta, mindig szívesen válaszoltak. Idővel aztán akaratlanul is hírnevet szereztem magamnak a személyzet körében, mint „eszes lurkó” és „rendes kölök”. Évekkel később jöttem csak rá, hogy nem egyszerű memóriagyakorlatok voltak, hanem egyúttal megtanultam azt is, hogyan barátkozzak meg az egyszerű emberekkel és ismerjem meg gondolkodásukat. Azóta is sokszor előfordult, hogy egy mosoly, vagy egy dicséret a jól ápolt lovakért az istállófiúnak olyan információkat nyújtott, amiket a királyság minden kincse sem lett volna képes kicsikarni belőle.
Más játékok az idegrendszeremet és a megfigyelőképességemet, fejlesztették. Egyszer Árny megmutatott egy gombolyag fonalat és utasított, hogy tudjam meg, anélkül, hogy megkérdezném Hirtelen asszonyságot, hogy hol tartja azt a fajta fonalkészletét és milyen füveket használt a színezéséhez. Három nappal később azt a parancsot kaptam, hogy tüntessem el a három legjobb ollóját, rejtsem el egy bizonyos borosrekesz mögé a pincébe, aztán csempésszem vissza észrevétlenül. Az ilyen gyakorlatok eleinte megfeleltek egy gyermek természetes pajkosságának, én pedig ritkán vallottam kudarcot. Árny figyelmeztetett, hogy nem véd meg senki haragjától és javasolta, hogy mindig legyen kéznél egy jó magyarázat, ha rossz helyen találtak, vagy olyasmi volt nálam, aminek nem lett volna szabad.
Megtanultam jól hazudni. Nem hiszem, hogy véletlenül.
Ezek voltak orgyilkossá avatásom alapjai, és még több. A fürge kéz és a lopakodás művészete. Hol kell megütni egy embert, hogy az ájultan zuhanjon el. Hol kell megütni valakit, hogy holtan essen össze. Hol kell megszúrni valakit, hogy minél kevesebb vére folyjon el. Gyorsan és jól tanultam, Árny pedig mindig megdicsért éles eszemért.
Hamarosan apróbb munkák elvégzésére kezdett el használni a kastély körül. Sosem mondta meg előre, hogy csak újból próbára teszi a képességeimet, vagy valódi feladatokat kell teljesítenem. Nekem nem számított; jámboran végrehajtottam mindent, amire Árny utasítást adott. Az év tavaszán kezelésbe vettem egy látogatóba érkezett, kereskedőkből álló küldöttség borát, így azok részegebbek lettek, mint szerették volna. Később, ugyanabban a hónapban eltüntettem egy bábos egyik figuráját, aki kénytelen volt egy könnyű bohózatot előadni egy hosszú és tartalmas történelmi dráma helyett. A Nyárközepi lakomán hozzáadtam egy bizonyos növényt az egyik szolgálólány teájához, aki három társával együtt hasmenéses panaszokkal kezdett küszködni, és nem tudtak a terítékek mellett állni aznap este. Ősszel cérnát kötöttem egy látogatóba érkezett nemes lovának bokájára, amitől az ideiglenesen lesántult, és így az úrnak még két napot a várban kellett töltenie. Sosem tudtam a háttérben húzódó indokokról, és abban a korban jobban érdekelt a hogyan, mint a miért. Úgy hiszem, ez is szándékos volt; engedelmeskedni, anélkül, hogy megkérdezném, miért adták ki a parancsot.
Volt egy feladat, ami remekül elszórakoztatott. Már akkor tudtam, hogy a feladat csupán Árny egyik hóbortja volt. A hajnal előtti órákban hivatott magához.
– Lord Jázmin és úrnője két hete érkeztek látogatóba. Ismered őket látásból, a lordnak hosszú bajusza van, a lady pedig mindig a hajával játszadozik, még az asztalnál is. Tudod, kikre gondolok?
Dünnyögtem. Néhány nemes érkezett Kosvárba, hogy tárgyaljanak a külszigeteki kalózok növekvő étvágyáról. Úgy tudtam, a partmenti Hercegségek több hadihajót kértek, de a szárazföldi Hercegségek tiltakoztak a kivetendő adók ellen, mivel úgy érezték, ez pusztán a partvidéki uradalmak problémája. Lord Jázmin és Lady Dália szárazföldiek voltak. Jázmin és a bajsza egyaránt hevesnek és szenvedélyesnek bizonyultak. Dália ellenben nem mutatott érdeklődést a tanácskozásokban, helyette Kosvár felfedezésével foglalatoskodott.
– Állandóan virágokat hord a hajában? Azok meg mindig kihullanak?
– Ők azok – felelte Árny helyeslően. – Jó, tehát ismered. A következő a feladatod, de nincs időm kidolgozni veled. Valamikor, bármikor a mai nap folyamán az Úrnő egy papírlapot küld Pompa herceg szobájába. A papír bármit tartalmazhat – egy üzenetet, egy virágot, valamilyen tárgyat. El kell hoznod azt a dolgot Pompa szobájából, mielőtt meglátja. Értetted?
Bólintottam és szóra nyitottam a számat, de Árny hirtelen fölpattant és kihessegetett a szobájából.
– Nincs időm; mindjárt hajnal! – jelentette ki.
Pompa szobájában kellett lennem, mire az üzenet odaér. Ahogy a nő belépett a szobába, tudtam, nem először jár ott. Egy apró tekercset és egy virágszirmot tett Pompa ágyára és kisurrant. Hamarosan mindkettő a zekémben volt, aztán a saját párnám alatt. Azt hiszem, a legnehezebb része az volt, hogy ne olvassak bele a tekercsbe. Aznap késő éjjel felmutattam a szirmot és a tekercset Árnynak.
Az elkövetkező napok alatt vártam, biztos voltam benne, hogy lesz valamiféle következménye a dolognak és reméltem, hogy az kellemetlenül érinti majd Pompát. De meglepetésemre semmi nem történt. Pompa szokásos formáját hozta, kivéve, hogy talán még sziporkázóbb volt és még hevesebben csapta a szelet a hölgyeknek. Ami pedig Lady Dáliát illeti, hirtelen több érdeklődést tanúsított a gyűlés iránt, és azzal lepte meg a férjét, hogy lelkesen támogatta a hadihajók végett kivetendő adókat. A királyné úgy fejezte ki rosszallását, hogy nem hívta meg Dáliát egy borkóstolóra, amit a szobájában tartott. Az egész titokzatosnak tűnt, de amikor megemlítettem Árnynak, megszidott.
– Emlékezz, te a király embere vagy. Ha feladatot kapsz, végrehajtod és legyél elégedett, hogy elvégezted. Ez minden, amit tudnod kell. Csak Elmés tervezheti meg a játékot, te és én csak figurák lehetünk a táblán. De mi vagyunk a legjobbak, erről biztosíthatlak.
Már korábban is, Árny elérte az engedelmességem határait. Amikor le kellett sántítanom a lovat, azt javasolta, vágjam el az állat egyik inát. Nekem soha nem fordult meg ilyesmi a fejemben. Egy istállók körül nevelkedett tapasztalatával tájékoztattam, hogy rengeteg módon sántításra lehet bírni egy lovat anélkül, hogy ártana neki az ember, ő pedig rám bízhatja, melyik a megfelelő. A mai napig nem tudom, mit érezhetett Árny a visszautasításom hallatán. Akkor nem helyeselt, de nem is sérelmezte a tiltakozásomat. Ebben és sok más dologban megtartotta magának a véleményét.
Körülbelül minden harmadik hónapban Elmés király magához hivatott a lakosztályába, általában kora reggel. Olyankor ott álltam előtte, gyakran még amikor fürdőt vett, vagy amikor a haját fogatta hátra egy arany szalaggal, amit csak a király viselhetett. A szertartás mindig ugyanaz volt. Óvatosan méregetett, magasságomat, vagy ápoltságomat vizsgálgatva, mintha egy hátas lennék, amit meg akar venni. Feltett egy-két kérdést, általában a lovaglási tudományomról, vagy a fegyverforgatási készségemről és komoran meghallgatta kurta válaszaimat, aztán, majdnem hivatalosan megkérdezte – És úgy érzed, megtartom az ígéretemet?
– Igen, felség – válaszoltam ilyenkor.
– Akkor ügyelj, hogy te is tartsd be a magadét – volt mindig a felelet és az elbocsátás. Bármilyen inas nyitott is olyankor ajtót előttem, egyikük sem adta jelét, hogy észrevett, vagy hallotta volna a király szavait.
Eljött a késő ősz, már közeledett a tél fagyos harapása, amikor megkaptam a legnehezebb feladatot. Árny azonnal a szobájába rendelt, amint elfújtam a gyertyát. Ropogós sültet ettünk és bort iszogattunk Árny kandallója előtt ücsörögve. Cinkosan dicsérte legutóbbi produkciómat, amikor ki kellett fordítanom minden egyes száradni kiakasztott inget a mosoda udvarán anélkül, hogy észrevettek volna. Nehéz feladat volt, leginkább nevetés nélkül megállni miközben végrehajtottam és utána, nehogy lelepleződjek a búvóhelyemen, amikor két mosólány kijött és meglátták. Kijelentették, hogy ez vízi manók műve és megtagadták, hogy aznap tovább dolgozzanak. Árny, mint rendesen, előbb értesült, mint ahogy jelentettem volna. Vidáman tájékoztatott, hogy a mosoda főnöke utasításba adta, hogy az udvar négy sarkába és a kutak köré sinjon-füvet aggassanak, hogy távol tartsák a szemtelen manókat a másnapi mosástól.
– Tehetséged van hozzá, fiú – kuncogott Árny és megborzolta a hajamat. – Majdnem azt hiszem, hogy nem tudok olyan feladatot adni, amit nem tudnál elvégezni.
Egyenes háttal ült a székében, én pedig előtte ültem a szőnyegeken, hátammal az egyik lábának támaszkodva. Meglapogatott, ahogy Burrick lapogatna meg egy hűséges vadászkutyát; aztán előrehajolt és halkan megszólalt.
– De van egy kihívásom a számodra.
– Mi az? – tudakoltam.
– Nem lesz könnyű, még egy olyan fürge kezűnek sem, mint te – figyelmeztetett.
– Tegyél próbára! – feleltem bátran.
– Ó, talán egy, esetleg két hónap múlva, ha már többet tudsz. Ma egy másik játékot tanítok neked, ami élesíti a szemed és az eszed.
Belenyúlt egy erszénybe és előhúzott egy maréknyi valamit. Egy pillanatra kinyitotta a tenyerét: festett kavicsok. A keze összezárult. – Voltak sárgák?
– Igen. Árny, mi a kihívás?
– Mennyi?
– Kettő, amennyit láttam. Árny, biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.
– Lehetett több, mint kettő?
– Lehet, ha néhány rejtve maradt a felsők alatt. Nem hiszem. Árny, mi a kihívás?
Megint szétnyitotta csontos kezeit és megkavarta a köveket hosszú mutatóujjával. – Igazad volt, csak két sárga. Megpróbáljuk megint?
– Árny, meg tudom csinálni.
– Azt hiszed, ugye? Nézd, itt vannak a kövek. Egy, kettő, három és kész. Voltak köztük vörösek?
– Igen. Árny, mi a feladat?
– Több vörös volt, mint kék?
– Nem, úgy értem, mi a feladat?
– Tévedtél, fiú! – jelentette ki Árny diadalmasan. Kinyitotta a kezét. – Látod, három kék és három piros. Egyforma. Fürgébben kell nézned, ha meg akarsz felelni a kihívásnak.
– És hét zöld. Tudtam, Árny. De... azt akarod, hogy lopjak a királytól? – nem akartam elhinni, amit éppen mondtam.
– Nem lopni, csak kölcsönvenni. Ahogy Hirtelen asszonyság ollóit. Egy ilyen csíny nem árthat meg senkinek, no nem?
– Nem, kivéve, hogy megkorbácsoltatnak, ha rajtavesztek. Vagy még rosszabb.
– Te pedig félsz, hogy elkapnak. Látod, mondtam, hogy korai ez még.
– Nem a büntetésről van szó. Arról, hogy ha elkapnak... a király meg én... alkut kötöttünk... – elakadt a szavam. Zavartan néztem rá. Árny tanítása része volt az alkunak, amit Elméssel kötöttem. Minden alkalommal, amikor a tanítások előtt találkoztunk, emlékeztetett rá. A királynak, akárcsak Árnynak is a szavamat adtam, hogy hűséges leszek. Biztosan tudta, hogy ha a király ellen cselekszem, nem tartom be az ígéretemet.
– Ez egy játék, fiú – mondta Árny türelmesen. – Ez minden. Egy kis tréfa. Nem olyan komoly, mint hiszed. Az egyetlen ok, amiért ezt választottam az, hogy a király szobáját jól őrzik. Bárki el tudja lopni egy varrónő ollóit. Most komoly lopakodásról van szó, bejutni a király szobájába és elhozni valamit, ami az övé. Ha ezt meg tudod tenni, akkor eredményesen tanítottalak. Úgy érezném, meghálálod amit tanultál.
– Tudod, hogy hálás vagyok azért, amit tőled tanultam – mondtam gyorsan. Nem erről volt szó. Árny mintha teljesen félreértett volna. – Akkor... hűtlennek érezném magam. Mintha arra használnám, amit tőled tanultam, hogy megtréfáljam a királyt. Mintha kinevetném.
– Ugyan! – Árny hátradőlt a székében, mosolyogva. – Ez ne zavarjon, fiú! Elmés király tudja értékelni a tréfát. Bármit veszel el, személyesen viszem vissza neki. Ez jelzés, hogy kitanultad a mesterséget. Végy valami egyszerűbbet, ha ez a gondod; nem a koronája kell, vagy a pecsétgyűrűje! Csak egy fésű, vagy egy darab papír... még a kesztyűje, vagy az öve is megteszi. Semmi értékes.
Azt hittem, meg kellene állnom gondolkodni egy kicsit, de tudtam, hogy nem szükséges.
– Nem tudom megtenni. Úgy értem, nem fogom megtenni. Elmés királytól nem. Nevezz meg bárkit, bármelyik másik szobát és megteszem. Emlékszel, amikor elemeltem Pompa levelét? – majd meglátod, hogy bárhova be tudok surranni és...
– Fiú? – Árny lassan beszélt és zavartan. – Nem bízol meg bennem? Én mondom, hogy rendben van. Csak egy kis próbáról van szó, nem felségárulásról. És ez alkalommal, ígérem, ha rajtakapnak, azonnal közbelépek. Nem lesz büntetés.
– Nem erről van szó – mondtam dühösen. Éreztem Árny növekvő zavarát a visszautasításom miatt. Magamban kutattam valami után, hogy megmagyarázzam. – Megígértem a királynak, hogy hűséges leszek hozzá. Ez pedig...
– Ebben nincs semmi hűtlenség! – csattant fel Árny. A szeme szikrákat szórt. Ijedten húzódtam hátrébb, még sosem láttam ilyennek. – Mit beszélsz, fiú? Hogy arra kérlek, áruld el a királyt? Ne légy bolond! Ez egy egyszerű teszt, az én módszerem arra, hogy megmérettess és megmutasd Elmésnek, mit tanultál, erre te ágálsz ellene. A gyávaságodat pedig a hűség álcája mögé rejted! Fiú, szégyent hozol a fejemre! Azt hittem, ennél több gerinced van, különben nem kezdtelek volna tanítani.
– Árny! – kezdtem megrémülve. A szavai megbénítottak. Elhúzódott tőlem, én pedig éreztem, hogy körülöttem egy kis világ inog meg, ahogy megszólalt.
– Legjobb, ha ágyba bújsz, fiú. Gondolkozz el rajta, mennyire megsértettél ma éjjel. Azzal vádolsz, hogy hűtlenségre buzdítalak a király ellen! Bújj vissza az odúdba, szerencsétlen flótás. És legközelebb, ha hívlak... hah, ha egyáltalán hívlak, légy engedelmesebb. Vagy ne is gyere. Most menj.
Soha azelőtt nem beszélt velem így. Nem emlékszem, hogy felemelte a hangját valaha is. Csak bámultam, értetlenül, ahogy a himlőfoltos kéz előbújt a kámzsája alól és csontos hosszú ujja az ajtóra mutatott. Ahogy felkelt, rosszullét fogott el. Meginogtam, a székbe kellett kapaszkodnom, nehogy eldőljek. De mentem, ahogy mondta, semmi másra nem tudtam gondolni. Árny, aki a világom tartópillére lett, aki elhitette velem, hogy érek valamit, mindent elvett tőlem. Nem csak a bizalmát, hanem az együtt töltött időt, az érzékemet, hogy valakivé lehetek ebben az életben.
Lebotorkáltam a lépcsőn, amely soha nem volt még ilyen hosszú és hideg és sötét. Bemásztam az ágyamba, de a takarók sem tudtak fölmelegíteni, az álom is elkerült. Kínok közt hánykolódtam. A legrosszabb az volt, hogy bármilyen mélyen magamba néztem, akkor sem találtam határozatlanságot. Nem tudtam megtenni, amire Árny megkért, ezért elveszítem. A tanítása nélkül pedig értéktelen vagyok a király szemében. De nem ez fájt. A fájdalom egyszerűen Árny elvesztése volt. Nem emlékeztem rá, hogyan élhettem eddig, amikor ennyire egyedül voltam. Visszatérni a napról napra éldegéléshez majdnem lehetetlennek tűnt.
Kétségbeesetten próbáltam másra gondolni, de nem volt semmi. Elmehetnék Elméshez, felmutathatnám a jelvényt és beengednének. Elmondhatnám neki a dilemmámat, de vajon mit mondana? Ostoba gyereknek tartana? Azt mondaná, engedelmeskednem kellett volna Árnynak? Vagy ami még rosszabb, azt mondaná, helyesen tettem, hogy szembeszálltam Árnnyal és megbüntetné? Nagyon nehéz kérdések voltak ezek egy fiúnak és nem találtam megoldást.
Amikor végre eljött a reggel, kivonszoltam magam az ágyból és jelentkeztem Burricknál, ahogy szoktam. Minden lelkesedés nélkül tettem a dolgomat, ami először szidással járt, aztán Burrick a gyomrom állapotáról érdeklődött. Egyszerűen azt mondtam neki, hogy rosszul aludtam, erre elengedett, a beígért gyomorkeserű pedig elmaradt. A gyakorlótéren sem remekeltem. Figyelmetlenségemnek köszönhetően egy nálam sokkal fiatalabb fiú hatalmas csapást mért botjával a fejemre. Hod mindkettőnket megszidott és utasított, hogy üljek le egy kicsit.
A fejem lüktetett, a lábaim remegtek, amikor visszatértem a kastélyba. A szobámba mentem, mivel nem volt étvágyam sem. Az ágyon fekve megpróbáltam lehunyni a szemem csak egy pillanatra, de mély álomba merültem. Már késő délutánra járt, gondolatban felkészültem a szidásra, amiért lemaradtam a délutáni órákról. De ez sem volt elég, hogy felrázzon, és visszahanyatlottam. Egy szolgálólány ébresztett fel vacsoraidőben, aki Burrick kérésére érdeklődött az állapotom felől. Leráztam azzal, hogy fáj a torkom és ágyban maradok, amíg megjavul egy kicsit. Miután elment, bóbiskoltam, de nem aludtam el. Nem tudtam. Az éjszaka sötétje belopózott kivilágítatlan szobámba, és hallottam, ahogy a kastély lassan nyugovóra tér. Sötétben és mozdulatlanságban várakoztam a hívásra, amire nem mertem volna válaszolni. Mi történik, ha az ajtó kinyílik? Nem mehettem volna Árnyhoz, mert nem tudtam engedelmeskedni neki. Mi lenne a rosszabb: ha nem szólítana, vagy ha nem mernék odamenni hozzá? Ezzel kínoztam magam, míg a hajnal első fénysugaraival megkaptam a választ. Nem is próbált hívni.
Még most sem szívesen idézem föl azokat a napokat. Végigvonszoltam magamat rajtuk, olyan betegen, hogy nem tudtam rendesen enni és pihenni. Nem tudtam koncentrálni a teendőimre és néma beleegyezéssel fogadtam tanáraim megrovását. Fejfájásom támadt, ami nem akart elmúlni, a gyomrom pedig annyira összeszűkült, hogy nem kívántam az ételt. Az evés puszta gondolatától elgyengültem. Burrick két nap múlva feladta, aztán sarokba szorított és belém tömött valami féregtelenítőt és egy kis vérpezsdítőt. A keveréktől felokádtam azt a keveset, amit aznap ettem. Ezután szilvaborral kiöblíttette a számat, amitől mind a mai napig nem tudok szilvabort inni öklendezés nélkül. Aztán meglepetésemre felvitt a szobájába és utasított, hogy a nap hátralévő részére pihenjek le. Esteledtével beterelt a konyhába és figyelő szemei előtt meg kellett ennem egy tál meleg levest. Visszavitt volna a szállására, ha nem erősködöm, hogy a saját szobámban szeretnék aludni. Valójában a szobámban kellett lennem. Tudnom kellett, hogy Árny legalább megpróbál-e keresni aznap este, hogy vele tudok-e menni, vagy sem. Egy újabb álmatlan éjszakát töltöttem a sötétben, szobám egyik sarkát bámulva.
De nem jött.
A reggel szürke tekintetet vetett a szobámra. Megfordultam és ágyban maradtam. A nyúlós tompaság, ami éjjel a hatalmába kerített, nem engedett. Minden lehetséges döntésem szürkeségben ért véget, nem tudtam szembenézni a hiábavalósággal, hogy kikeljek az ágyamból. Fejfájós félálomba merültem. Minden zaj túl hangosnak tetszett, vagy túl melegem volt, vagy fáztam. Lehunytam a szemem, de még az álmaim is túl fényesek és élesek voltak. Vitatkozó hangokat hallottam, mintha velem lettek volna és még zavaróbb volt, hogy olybá tűnt, egyvalaki veszekszik saját magával. – Megtörni, mint a másikat! – dünnyögte. – Te és az ostoba próbáid!, aztán: – Nem lehetünk elég óvatosak. Nem bízhatunk meg senkiben. A vér majd megmondja. Csak tedd próbára, ez minden. – Fém! Egy agyatlan acélpengét akarsz, hát kovácsold ki magad! Verd laposra! – és még halkabban: – Ehhez nincs gyomrom. Nem használnak ki még egyszer! Ha a türelmemet tetted próbára, hát megkaptad. – Aztán: – Ne beszélj nekem vérről és családról! Emlékezz, ki vagyok én neked! Nem az ő, vagy az én hűségemtől tart az a nő.
A veszekedés megtört és átfolyt egy másik, élesebb vitába. Résnyire nyitottam a szememet. A szobám rövid csatározás színtere lett. Heves vitatkozásra ébredtem, ami Burrick és Hirtelen asszonyság között zajlott arról, kinek a hatáskörébe tartozom voltaképp. Utóbbi kezében fonott kosarat tartott, amely tele volt üvegekkel, amelyek mustárszagot árasztottak. Burrick mozdulatlanul állt köztem és közte, karba font kézzel, a lábainál Boszorka ült. Hirtelen asszonyság szavai gyöngyökként görögtek a fejemben. „A kastélyban”; „azok a tiszta ruhák”; „tudok a fiúkról”; „az a bűzös kutya”. Nem emlékszem rá, hogy Burrick akár egy szót is szólt volna, csak állt ott határozottan, még lehunyt szempilláimon keresztül is éreztem a jelenlétét.
Később már nem volt ott, de Boszorka ott feküdt, mellettem lihegve, nem a lábaimnál, mégsem vonult le a hidegebb padlóra. Még később szürkületre ébredtem. Burrick kihúzta alólam a párnát és felrázta egy kicsit, aztán ügyetlenül visszatolta, a hűvösebbik oldalával fölfelé. Aztán ránehezedett az ágyra és megköszörülte a torkát.
– Fitz, semmi olyan bajod nincs, amivel eddig találkoztam volna. Legalábbis, bármi is a bajod, nem a gyomrodban, vagy a véredben van. Ha idősebb lennél, azt gyanítanám, fehérnép van a dologban. Úgy viselkedsz, mint egy katona, aki három napig részeg volt, csak éppen nem ittál semmit. Mi a baj veled, fiú?
Őszinte aggodalommal nézett le rám. Ugyanaz az aggodalom ült a szemében, mint amikor attól félt, elvetél a kanca, vagy vadkan sebzette vadászkutyákkal tért vissza valaki a vadászatról. Elméjével kinyúlt felém, én pedig akaratlanul viszonoztam. A fal, mint mindig, most is ott volt, de Boszorka halkan felnyüszített és hozzám dörgölte. az orrát. Megpróbáltam elmondani mit érzek, anélkül, hogy elárulnám Árnyat.
– Csak olyan egyedül vagyok – hallottam magamat, és ez még nekem is gyenge kifogásnak tűnt.
– Egyedül? – ráncolta össze a homlokát Burrick. – Fitz, én itt vagyok. Hogy mondhatod azt, hogy egyedül vagy?
Ezzel a társalgás véget is ért, mindketten a másikat néztük és nem értettünk semmit. Később hozott ennivalót, de nem erősködött, hogy megegyem. Boszorka pedig velem maradt éjszakára. Elgondolkodtam azon, vajon hogyan reagálna, ha az ajtó kinyílna, de tudtam, hogy nem kell aggódnom. Az ajtó soha többé nem fog kinyílni.
Újabb reggel köszöntött ránk, Boszorka pedig bökdösött, hogy keljünk fel. Túl fáradtan ahhoz, hogy törődjek Burrick véleményével, kinyúltam felé. Éhes volt és szomjas, a hólyagja tele, kényelmetlensége pedig hirtelen az enyém is lett. Magamra húztam egy tunikát és kivittem az udvarra, aztán visszamentem a konyhába. Sára mindenkinél boldogabb volt, hogy láthat. Boszorka egy jókora adagot kapott a múlt esti sültből, nekem pedig erősködött, hogy elkészít fél tucat vastag szalonnát friss reggeli kenyérre. Boszorka érzékeny orra és éles érzékei életre keltették a sajátjaimat, és azon kaptam magamat, hogy jóízűen falom a reggelit.
Onnan az istállóba mentünk, s bár még az ajtók előtt visszahúzódtam, felfrissített az érintkezés. Burrick felegyenesedett, amikor beléptem, rám nézett, aztán Boszorkára, dünnyögött magában valamit, aztán a kezembe nyomott egy cumisüveget és egy gyolcsdarabot.
– Nem sok minden akad egy férfi fejében – mondta – amit meg ne gyógyítana egy kis munka és mással törődés. A terrier megellett a minap, és van egy kölyke, amelyik túl gyenge, hogy egyen. Ügyelj, hogy túlélje a mai napot.
Ronda kis dög volt, rózsaszín bőre átlátszott ritkás bundáján, szemeit még szorosan összezárta. Laza bőre, amibe még bele kellett nőnie, a homlokára gyűrődött, vékony farka, mint egy patkányé, csodáltam, hogy az anyja nem keverte össze eggyel. Gyenge volt és mozdulatlan, de addig gyötörtem a szájába a cumisüveget, míg le nem ment pár korty. Addigra annyi tej csorgott mellé, hogy az anyja kénytelen volt lenyalogatni róla. Elvettem az egyik erősebb nővérét az emlőjétől és a helyére tettem, annak már úgyis tele volt a bendője, már csak a konokság miatt ivott úgyis. Fehér bundája lesz, ha megnő, egyik szeme körül barna folttal. Elkapta az egyik ujjamat és szívni kezdte, és már akkor érezni lehetett állkapcsaiban azt az erőt, ami felnőttkorára kialakul. Burrick mesélt olyan terrierekről, amelyek belecsimpaszkodtak egy bika orrába és nem engedték el, bármit csinált is az állat. Nem vette volna hasznát olyan embernek, aki ilyesmit tanított a kutyáknak, de tisztelte az állat bátorságát. A mi kutyáinkat patkányvadászatra tartották, arra, hogy raktárak és gabonasilók körül őrjáratozzanak.
Az egész délelőttöt a kölyökkel töltöttem, akinek délre végre tele lett a pocakja. A délutánom istállótakarítással telt, amint végeztem, Burrick máris újabb feladatot adott. Nem beszélgetett velem, nem is kérdezgetett, de úgy tűnt, mindig látótávolságban tette a dolgát, a szeme sarkából engem figyelt. Mintha szó szerint vette volna panaszkodásomat magányomról, és úgy oldotta meg, hogy azontúl közel maradt hozzám. Később ismét a kölyökkel törődtem. Jóval erősebb volt, mint reggel. Magamhoz öleltem, ő pedig elkezdett fölfelé mászni a nyakamhoz. Amikor már csiklandozott, megfogtam és magam elé emeltem. Rózsaszín orra volt, és úgy tartották, a rózsaszín orrú terrierek a legkegyetlenebb vadászok. Parányi agyában azonban egyelőre csak bolyhos melegség, biztonságérzet és a tej iránti olthatatlan éhség volt. Az ujjaimmal játszadozott. Burrick áthajolt a palánkon és a fejemre koppintott, mire mindketten felkiáltottunk.
– Elég legyen – figyelmeztetett. – Nem férfihez illő dolog és nem is orvosolja a bánatodat. Add vissza az anyjának.
Így hát, vonakodva bár, de visszaadtam, nem teljesen meggyőződve arról, hogy nem oldaná meg a problémát, ha összekapcsolódnék a kölyökkel. Vágytam már arra a melegségre és apró világára. Akkor nem tudtam volna elképzelni ennél jobbat.
Aztán Burrickkal felmentünk enni. A katonák pihenőjébe vitt, ahol a hangulat mindig olyan volt, amilyen a napjuk és senki nem elegyedett beszédbe másokkal. Megnyugtató volt, hogy csak egyszerűen nem törődtek velem, egymásnak adogatták az ételt a fejem fölött és nem akartak gondoskodni rólam. Burrick mindenesetre ügyelt, hogy megegyem a vacsorámat, utána kiültünk az udvarra a konyha mellé és iszogattunk. Ittam már sört és bort azelőtt, de soha nem olyan céltudatosan, ahogy Burrick akkor megtanított. Amikor a szakács kijött, hogy megszidja, amiért erőset itat egy gyerekkel, Burrick csak ránézett azzal a nézéssel, amivel elcsöndesítette az embereket, amikor Lovag jóhírét vonták kétségbe, erre visszahúzódott.
Felkísért a szobámba és ágyba dugott, majd betakart.
– Most pedig aludni fogsz – tájékoztatott. – Holnap pedig ugyanezt tesszük majd. És azután is, amíg egy nap arra nem ébredsz, hogy bármi bántott is meg, nem eszi többé a lelkedet.
Elfújta a gyertyát és elment. A fejem kóválygott és minden tagom fájt az egész napi munkától, mégsem jött álom a szememre. Helyette elbőgtem magam, mintha az ital végre áttörte volna a gátakat és csak sírtam, hangosan, el-elcsuklóan, míg a fülem és az orrom el nem dugult és még azután is. Azt hiszem, kisírtam az összes könnyet, amit azelőtt visszatartottam, mielőtt a nagyapám arra kényszerítette az anyámat, hogy elhagyjon. És hirtelen karok öleltek át és tartottak szorosan.
Árny tartott és ringatott, mintha sokkal fiatalabb lennék, még abban a sötétben is felismertem azokat a csontos kezeket, a füvek és a por illatát. Hitetlenkedve kapaszkodtam a karjaiba, és sírtam, amíg berekedtem és annyira kiszáradt a szám, hogy nem jött ki hang a torkomon.
– Igazad volt – mondta a hajamba halkan, nyugtatóan. – Igazad volt, olyasmit kértem, ami rossz volt és jól tetted, hogy elutasítottad. Nem teszlek többé így próbára.
Mikor végre megnyugodtam, elment egy időre és innivalót hozott, valami langyosat és íztelent, de nem vizet. A számhoz tartotta a bögrét, én pedig megittam minden kérdés nélkül. Aztán visszahanyatlottam, olyan álmosan, hogy nem emlékszem, Árny mikor távozott.
Kora hajnalban ébredtem és egy jóízű reggeli után jelentkeztem Burricknál. Gyorsan végeztem a munkám és figyelmesen hallgattam a feladatokat és egyáltalán nem értettem, miért olyan fejfájós és mogorva aznap Burrick. Egyszer dünnyögött valamit arról, hogy „olyan feje van az italhoz, mint az apjának”, aztán korán elengedett, mondván, hogy fütyörésszek máshol.
Három nappal később Elmés király magához rendelt hajnalban. Már felöltözve várt, egy asztalon pedig két terítéknyi étel állt. Amint megérkeztem, elküldte minden emberét és intett, hogy üljek le. Vele szemben foglaltam helyet, ő pedig, anélkül, hogy megkérdezte volna, éhes vagyok-e, saját kezeivel tálalt nekem, mielőtt maga nekilátott volna. A gesztus nem hagyott érintetlenül, de még így sem tudtam sokat enni. Csak az ételről beszélt, nem ejtett szót alkuról és hűségről, vagy szava tartásról. Mikor látta, hogy befejeztem az evést, eltolta maga elől a tányért és kényelmetlenül fészkelődött.
– Az én ötletem volt – mondta hirtelen, majdnem durván. – Nem az övé. Sosem hagyta jóvá. Én erősködtem. Ha idősebb leszel, majd megérted. Nem vállalhatok kockázatot, senkivel sem, de megígértem neki, hogy tőlem fogod megtudni. Az én ötletem volt, nem az övé. És soha többé nem kérem tőle, hogy ilyen dolgot kérjen tőled. Erre királyi szavamat adom.
Intett, hogy távozhatok, én pedig fölkeltem, de közben magamhoz vettem egy kis, díszes ezüst kést, amivel a gyümölcsöt vágta. Ezalatt végig a szemébe néztem, és nem próbáltam elrejteni azt a mozdulatot, amivel az ujjasomba csúsztattam. Elmés király szemei elkerekedtek, de nem szólt egy szót sem.
Két éjszakával később, amikor Árny magához hivatott, a leckék ott folytatódtak, ahol abbamaradtak. Beszélt, én hallgattam, játszottuk a kavicsos játékot és egyszer sem tévedtem. Adott egy feladatot és tréfálkoztunk egymással. Megmutatta, hogy Somfordi hogyan táncol egy falat kolbászért. Minden rendben volt közöttünk. De amikor távoztam a szobájából, odaléptem a kandallóhoz és szótlanul rátettem az ezüst kést. Valójában beledöftem, félig a puha fába, aztán egy szó nélkül távoztam és nem néztem a szemébe. Tulajdonképpen soha nem beszéltünk róla.
Ha jól tudom, a kés azóta is ott van.
6
KÉTFAJTA HAGYOMÁNY LÉTEZIK a királyi utódok névadásával kapcsolatban. A legelterjedtebb tradíció szerint a nevek által leírt jellem, vagy képesség összefonódik viselőjével. Amikor ilyen nevet adnak egy olyan gyermeknek, akit beavatnak a Mesterségbe, a Mesterség összeolvad a gyermek nevével és attól fogva aszerint él és cselekszik, ahogy a neve diktálja. Ebben a hagyományban azok hisznek leginkább, akik hajlamosak térdre borulni a nemesség előtt.
Egy még ősibb hagyomány arra utal, hogy ezek a nevek mindössze véletlen egybeesések következményei voltak, legalábbis kezdetben. Úgy tartják, hogy Fosztó király és Uraló király, az első két külszigeteki, aki a majdani Hat Hercegségek első két királya volt, nem rendelkezett ilyen névvel. Valószínűbb, hogy nevük idegen csengése a szárazföldiek nyelvén hasonló jelentéssel bírt, így ezeken a neveken váltak ismertté. De a királyi család számára az a legjobb, ha az egyszerű nép úgy hiszi, hogy a nemesi névvel illetett utódok aszerint is nőnek fel.
*
– Fiú!
Fölkaptam a fejem, a tűz körül őgyelgő többi gyerek meg sem rezzent, lányok pedig még kevesebb figyelmet tanúsítottak. Elhelyezkedtem az alacsony asztal végében, melynek másik oldalán Fedren mester térdelt. Sajátos hanglejtést használt, ami megkülönböztette a „fiút” a „fattyútól”.
Magam alá húztam a térdemet az asztal alatt és a sarkamra ültem, aztán bemutattam Fedrennek a háncspapíromat. Ahogy végigfutott gondosan rótt betűimen, elkalandoztak a gondolataim.
A tél beterelt minket a Nagyterembe, miközben odakint a tengeri viharok korbácsolták a kikötőt és a sziklákat, ami nagyritkán megremegtette a padlót alattunk. Az ítéletidő még a téli nappalok halovány fényét is száműzte. Úgy tűnt, hogy a sötétség ködként borult ránk odakint és idebent is. A homály bekúszott a szemhéjam alá, amitől elálmosodtam, anélkül, hogy fáradt lettem volna. Egy kurta pillanatra kitágítottam az érzékeimet, és éreztem a vadászkutyák téli lustaságát, de még ott sem találtam olyan gondolatot, vagy képet, ami érdekelt volna.
Mindhárom kandallóban égett a tűz, mindegyik körül más-más csoport kuporgott. Az egyiknél hajtók készülődtek, remélve, hogy másnap elég tiszta nap lesz a vadászatra. Szívesebben lettem volna ott, mert Shert öblös hangja fel-le hullámzott, ahogy egy történetet mesélt, amit néha közönsége kacagása tört meg. A távolabbi kandallónál gyerekek vékonyka hangon énekeltek egy dalt, amelyben egy kiszámolóra, a Juhászok Énekére ismertem rá. Néhány figyelmes anya csipkeverés közben lábbal verte a ritmust, Jardan hárfájának vezénylete mellett.
A mi tüzünk mellett idősebb gyerekek ültek, akiknek volt elég türelmük egyhelyben megmaradni és tanulni Fedren felügyelete mellett. Éles kék szemei mindent észrevettek.
– Itt – mutatott rá a papírra. – Nem kötötted össze a szárukat. Emlékszel, hogyan kell? Te ott, nyisd ki a szemed és folytasd a dolgod. Még egyszer elszunyókálsz és legközelebb te mész le tűzifáért. Te pedig segíthetsz neki, ha vigyorogsz. Egyébként pedig – és figyelme hirtelen megint a munkámra terelődött –, sokat javult az írásod, nem csak a hercegségi betűknél, hanem a külszigeteki rúnáknál is, bár azokat nem lehet szépen vetni ilyen papírra. A felület túl porózus és beissza a tintát. A rúnáknak simább, fényesebb felületű papír kell – szeretetteljesen végigfuttatta a kezét azon az íven, amelyen dolgozott.
– Ha így folytatod, még mielőtt a tél véget érne, megengedem, másolj nekem egy példányt Jóakarat királyné receptkönyvéből. Mit szólsz hozzá?
Megpróbáltam mosolyogni és némi megtiszteltetést érezni. A másolást ritkán bízták diákokra; a jó papír ritka és értékes dolog volt, és egyetlen óvatlan tollvonás tönkretehetett egy ív papírt. Tudtam, hogy a Receptkönyv egy egyszerű gyógynövény gyűjtemény és jóskönyv, de minden másolási feladat megtiszteltetés volt, amit ki kellett érdemelni. Fedren adott egy újabb üres lapot. Ahogy felálltam, hogy visszatérjek a helyemre, felemelte a kezét.
– Fiú?
Megálltam. Fedren zavartnak tűnt.
– Nem tudom kitől kérdezzem meg, kivéve téged. A szüleidet kellene megkérdeznem, de... – a mondat végét hálásan elharapta. Tintafoltos kezeivel töprengve megvakarta a szakállát. – A tél hamarost véget ér és én újból útra kelek. Tudod mit szoktam csinálni nyáron, fiú? Járom a Hat Hercegséget, füveket, bogyókat, gyökereket gyűjtök a tintáimhoz és készleteket a papírokhoz. Kellemes élet, szabadon járni az utakat, látogatásokat tenni a kastélyokban. Sok a teendő, ha valaki az írnokságot választja mesterségül – tűnődve méregetett, én pedig bámultam vissza, kíváncsian, hogy mire akar kilyukadni.
– Néhány évente fogadok egy tanítványt. Néhányan beválnak és írnokoskodnak a Hercegségekben, néhányan nem. Van akinek nincs türelme a részletek iránt, vagy nincs memóriája, amire pedig a tintáknál szükség van. Úgy hiszem, neked van. Mit gondolsz, szeretnél írnok lenni?
A kérdés teljesen váratlanul ért, csak bámultam rá némán. Nem csak az írnokság gondolata miatt, hanem hogy kövessem és kitanuljam mesterségének titkait. Néhány év eltelt, mióta alkut kötöttem a királlyal. Kivéve azokat az éjszakákat, amiket Árnnyal töltöttem, vagy a lopva találkozásokat Mollyval és Kerryvel, nem gondoltam volna, hogy bárki elfogadható társaságnak, vagy jó tanítványnak tartana. Fedren ajánlatára nem találtam szavakat. Érezhette zavaromat, mert rám villantotta gyengéd, mindent tudó mosolyát.
– Nos, gondolkozz rajta, fiú. Az írnokság jófajta mesterség, és mi más kilátásod van? Kettőnk közt legyen mondva, egy kis idő távol Kosvártól még jót is tenne.
– Távol Kosvártól? – ismételtem meg csodálkozva. Mintha valaki széthúzta volna a függönyt. Még soha nem gondoltam rá. Hirtelen a Kosvárból kivezető utak képe jelent meg lelki szemeim előtt, és a gyűrött térképek, amelyeket tanulmányoztam látnivalókká váltak. Ez az ötlet lenyűgözött.
– Igen – mondta Fedren lágyan. – Elhagyni Kosvárt. Ahogy idősebb leszel, úgy halványul majd Lovag árnyéka. Nem fog mindig védelmezni. Jobb, ha a magad ura leszel, mielőtt végleg eltűnik. De nem kell most válaszolnod. Gondolkozz rajta, talán beszéld meg Burrickkal.
Aztán a kezembe nyomta a papírt és visszaküldött a helyemre. Gondolkoztam a szavain, de nem Burrickkal beszéltem meg. Egy új nap zsenge hajnalán, Árny és én a padlón görnyedtünk és egy vörös tégely szilánkjait szedegettük össze, amit Somfordi borított fel. Somfordi egy faliszőnyegen csimpaszkodott és bocsánatkérően csirpogott, de éreztem, hogy valójában lenyűgözte a dolog.
– Ezek a magok Kalibarból jöttek, te hálátlan kis jószág! – Feddte meg Árny.
– Kalibar – mondtam és fölegyenesedtem. – Egy napi járóföld a Homokhatári átkelőtől.
– Így igaz, fiú – dünnyögte Árny elismerően.
– Jártál már ott?
– Én? Ó, nem. Csak olyan messziről származnak, Fenyőpajzsból hozattam őket. Van egy nagy piacuk, ami a Hat Hercegségből vonz kereskedőket és a szomszédos birodalmakból is.
– Ó. Fenyőpajzs. Jártál már ott?
Árny eltöprengett.
– Egyszer vagy kétszer, amikor még fiatalabb voltam. Leginkább a zajra emlékszem és a hőségre. A belső vidékek ilyenek – túl szárazak, túl melegek. Örültem, amikor visszatértem Kosvárba.
– Jártál már olyan helyen, ami jobban tetszett, mint Kosvár?
Árny lassan kiegyenesedett, sápadt kezében maréknyi maggal. – Miért nem teszed fel a kérdésedet, ahelyett, hogy köntörfalazol?
Tehát beszámoltam Fedren ajánlatáról és hirtelen felfedezésemről, hogy a térképek többet jelentettek vonalaknál és színeknél. Helyek és lehetőségek voltak, ahol más is lehetnék, egy írnok, vagy...
– Nem – mondta Árny gyengéden, de hirtelen. – Mindegy hová mész, akkor is Lovag fattya maradsz. Fedrennek jobban vág az esze, mint hittem volna, de még mindig nem érti. Nem látja át az egészet. Azt látja, hogy itt az udvarban te mindig fattyú maradsz, de azt nem hogy amíg itt, Elmés király nagylelkűségének hála tanulsz és a szeme előtt vagy, nem jelentesz veszélyt a számára. Természetesen, hisz itt Lovag árnyékában élsz és ez megvéd téged. De ha elkerülsz innen, ahol nincs szükséged védelemre, veszélyt jelentesz Elmés számára és még nagyobbat az utódainak. Nem egyszerű írnoki életed lenne, hanem valószínűbb, hogy egyik reggel átvágott torokkal találnának az ágyadban, bárhol is légy.
Megborzongtam.
– De miért? – kérdeztem halkan.
Árny sóhajtott. Egy tálba öntötte a magokat.
– Mert te királyi származék vagy, a saját vérvonalad foglya. Most, mint mondottam, nem jelentesz veszélyt Elmésnek. Túl fiatal vagy, és ráadásul jól látható helyen, de ő már a jövőbe tekint és neked is ezt kellene tenned. Nyugtalan időket élünk. A külszigetekiek bátrabban fosztogatnak, a partmenti népek zúgolódnak, mondván több járőrhajóra volna szükség, vagy saját hadihajókra, hogy fosztogassunk mi is, mint azelőtt. A belső Hercegségek azonban nem akarnak fizetni a hajókért, különösen nem hadihajókért, amik háborúba sodorhatnak minket. Panaszkodnak, hogy a király csak a partvidékre gondol, a földművelésre nem. A hegyvidéki népek egyre óvatosabbak a hágóik használata miatt. A kereskedelmi díjak pedig hónapról hónapra növekszenek, a kereskedők dünnyögnek és panaszkodnak egymásnak. Délen, Homokhatárban és azon túl aszály van és nehéz időket élnek. Mindenki szitkozódik, mintha Elmés és Igazság tehetne mindenről. Igazság jó barát, el lehet ücsörögni vele egy korsó sör mellet, de nem az a katona és diplomata, mint Lovag volt. Inkább vadászik, vagy hallgat dalnokokat, mint az utakat járja, csak hogy kapcsolatban maradjon a többi Hercegséggel. Előbb, vagy utóbb, ha a dolgok nem változnak, az emberek körülnéznek és azt mondják majd „Egy fattyú nem is olyan nagy tragédia. Lovagnak kellett volna hatalomra kerülnie, ő helyretenné a dolgokat. Talán túl lazán vette a protokollt, de legalább végezte a dolgát és nem hagyta, hogy idegenek tapossanak rajtunk.”
– Tehát Lovagból még lehet király? – A kérdés jobban felpezsdített, mint az utazás. Hirtelen magam elé képzeltem győzedelmes visszatérését Kosvárba, a találkozásunkat és... Mi jön azután?
Árny mintha olvasott volna az arckifejezésemből.
– Nem, fiú, egyáltalán nem valószínű. Még ha a nép szeretné is, kétlem, hogy ellenszegülne a király akaratának, vagy a saját döntésének. De zúgolódást keltene, ami lázadásokhoz és mészárlásokhoz vezetne, ó, és igen rossz körülményeket egy fattyú számára ahhoz, hogy szabadon kószálhasson. Valamiképp el kellene rendezni a dolgodat. Vagy holttestként, vagy a király eszközeként.
– A király eszközeként, ezek szerint – ellenkezés kerített hatalmába. Elképzeléseim arról, hogy Kormos hátán, poros utakon járok és csak a kék ég borul fölém, hirtelen eltűnt. Helyette a kutyák jutottak eszembe ólaikban, a sólymok sipkájukban, ahogy a solymász karján vadászatra indulnak és a király akaratára röppennek fel.
– Nem olyan rossz az – mondta Árny csöndesen. – Legtöbbször saját magunk formáljuk meg a saját börtönünket. Akárcsak a szabadságunkat.
– Soha nem mehetek sehová, igaz? – újszerűsége ellenére az utazás nagyon fontos lett a számomra.
– Azt azért nem mondanám – Árny fedő után kutatott, végül egy csészealjat borított a magokra. – Sok helyre eljuthatsz idővel. Csendesen, és amikor a családi érdek úgy kívánja. Ez nem sokban különbözik a hercegek esetében sem. Azt hiszed, Lovag eldönthette, hova utazzék diplomáciai ügyekben? Gondolod, hogy Igazság szeret ellátogatni azokba a városokba, amiket kalózok fosztottak ki, hogy meghallgassa a lakosok panaszait, akik erősködnek, hogy ha védettebbek volnának, vagy több emberük lenne, nem történt volna meg a baj? Egy igazi hercegnek kevés szabadsága van, ha arról van szó, hova mehet, vagy hogyan töltse az idejét. Lovagnak most mindkettőből több jut, mint annak előtte.
– Kivéve, hogy nem térhet vissza Kosvárba? – a gondolat tisztaságától mozdulatlanná váltam, kezemben a szilánkokkal.
– Kivéve, hogy nem térhet vissza Kosvárba. Nem használ, ha felkavarja a népeket a volt trónörökös látogatása. Jobb, ha csendben eltűnik.
A kandallóba hajítottam a szilánkokat.
– Legalább eljut valahová – dünnyögtem. – Én még csak a városba sem mehetek...
– És ez olyan fontos neked? Lemenni egy olyan koszlott, roskadozó kikötőbe, mint Kosvár?
– Vannak ott más emberek is... – tétováztam. Még Árny sem tudott a barátaimról. Folytattam. – Újfiúnak hívnak, és nem azt gondolják, hogy egy fattyú, valahányszor rám néznek – még soha nem öntöttem szavakba azelőtt, de a város vonzereje hirtelen egyértelmű lett.
– Ah – mondta Árny, mintha sóhajtott volna, de nem szólt többet. Egy pillanattal később pedig már arról beszélt, hogyan lehet valakit megbetegíteni úgy, hogy rebarbarát és spenótot etetünk vele egy étkezés alatt, vagy halálosan lebetegíteni azáltal, hogy növeljük az adagot. Megkérdeztem, hogyan lehet elérni, hogy ne legyen beteg, aki vele együtt eszik; és így tovább. Csak most rémlik fel, hogy Lovaggal kapcsolatos megjegyzései majdnem látnokiak voltak.
Két nappal később meglepve értesültem, hogy Fedren mester a szolgálataimat kérte pár napra. Még jobban meglepődtem, amikor a kezembe nyomott egy listát, hogy mire van szüksége a városból, és hozzá elég pénzt, hogy megvehessem és némi aprót, hogy magamra költhessem. Visszatartottam a lélegzetemet, félvén, hogy Burrick, vagy valaki más megtiltja, hogy a városba menjek, de ehelyett csak sürgettek, hogy intézzem a dolgomat. Egy kosárral a karomon hagytam el a várat, bódultan a hirtelen jött szabadságtól. Magamban kiszámoltam, hogy mikor ugrottam le a városba utoljára, és megdöbbentem, hogy egy év, vagy kicsit több is eltelt azóta. Rögvest felújítottam a városismeretemet, és mivel senki nem mondta meg, mikorra kell visszaérnem, biztos voltam benne, hogy szakíthatok magamnak egy-két órát, anélkül, hogy bárki a szememre vethetné.
A lista széles választéka miatt bejártam majdnem az egész várost. El nem tudtam képzelni, mi hasznát veszi egy írnok a szárított hínárnak, vagy egy tucat mogyorónak. Talán ezekből készíti a színes tintáit, döntöttem el. Amiket nem találtam a városban, a kikötői bazárban kerestem, ahol mindenki, aki leterített egy pokrócot és volt mit eladnia kereskedőnek hívta magát. Hínárt eleget találtam, és mint megtudtam, gyakori hozzávalója volt a halászlének. Mogyorót találni már nehezebb volt, mivel az inkább érkezett a szárazföld belseje felől, mint a partvidéki hajókkal, ilyen áruval pedig kevesebb kereskedő foglalkozott.
Végül mégis találtam egy helyet, ahol kókuszfa szárából fonott kosarakat, faragott és festett fagyöngyöket, dísztárgyakat és egyszerűbb kelméket árultak. Az asszony, aki a pokróc mögött ült nagyon öreg volt, a haja inkább ezüstös, mint fehér vagy szürke. Markáns, egyenes orra volt, az arca csontos, szemei mélyen ültek. Arctípusa egyszerre volt furcsa és ismerős, megborzongtam, amikor rájöttem, hogy a hegyek közül jöhetett.
– Keppet – mondta a szomszéd pokrócnál ülő asszony, amikor befejeztem a vásárlást. Ránéztem és azt hittem, az öregasszonyhoz beszél, de rám nézett. – Keppet – mondta erősködve, én pedig azon töprengtem, mit jelenthet ez az ő nyelvén. Mintha kérés lett volna, de az öregasszony csak nézett ridegen, így bocsánatkérően vállat vontam és elraktam a mogyorókat.
Alig jutottam pár lépéssel arrébb, amikor a fiatalabb nő újból felkiáltott. Visszanéztem, és láttam, hogy a két nő dulakodik egymással; a fiatalabb próbálta kiszabadítani a kezét az idősebb szorításából. Körülöttük a többi árus riadtan felpattant és igyekeztek biztonságba helyezni portékájukat a veszélyes zónából. Talán vissza is indultam volna, ha egy még ismerősebb arc meg nem ragadja a figyelmemet.
– Orravér! – kiáltottam.
Megfordult, hogy a szemembe nézzen, és egy pillanatra azt hittem, tévedtem. Egy év telt el, mióta utoljára láttam. Hogy tud valaki ennyire megváltozni? Sötét haja, amit addig csinosan összefonva viselt, most kibontva borult a vállára, és ki volt öltözve, nem nadrágot és kis zekét, hanem blúzt és bő szoknyát hordott. A felnőttebb ruházat elnémított, és talán el is fordulok, mintha máshoz intéztem volna a szavaimat, ha sötét szemei nem intéznek kihívást felém.
– Orravér? – kérdezte hűvösen.
Álltam a tekintetét.
– Nem te vagy Molly Orravér?
Egyik kezével kisimított egy tincset az arca elől.
– Az én nevem Szatócs Molly – felismerés villant a szemeibe, de a hangja hűvös maradt, ahogy hozzátette. – Nem hiszem, hogy ismerem magát. Mi a neve, uram?
Összezavarodva, gondolkodás nélkül cselekedtem. Elmémmel kinyúltam felé, ráleltem idegességére, de félelmei megleptek. Gondolattal és hanggal nyugtattam meg.
– Újfiú – mondtam tétovázás nélkül.
A szemei elkerekedtek a meglepetéstől, aztán felkacagott, mintha jó tréfát hallott volna. A pajzs, ami eddig kettőnk közt feszült, szappanbuborékként pukkant szét, és hirtelen olyan volt, amilyennek megismertem. Ugyanazt a kellemes kapcsolatot éreztem ismét, ami Kotnyelesre emlékeztetett. Minden zavartság eltűnt. A civakodó asszonyok köré egész kis tömeg gyűlt, de mi hamarosan magunk mögött hagytuk őket. Megdicsértem a szoknyáját, ő pedig elmondta, hogy már hónapok óta szoknyát hord és jobban kedveli, mint a nadrágot. Amit viselt, az anyjáé volt; azt mondták, manapság már nem lehet ilyen finoman szőtt, ilyen mélyvörösre festett anyagot kapni. Ő is megdicsérte a ruháimat, és hirtelen rádöbbentem, hogy a számára annyira megváltoztam, mint ahogy ő nekem. A legjobb ingemet viseltem, a nadrágomat pedig csak pár napja mosták, a csizmám pedig hasonló anyagból volt, mint a harcosoké, bár Burrick változatlanul nem értette, miért van szükségem csizmákra, amikor úgy is gyorsan kinövöm. Megkérdezte mi járatban vagyok, azt feleltem, a kastély írnokának vásárolgatok éppen. Megemlítettem, hogy még két méhviasz gyertyát kell vennem neki, bár nem egészen láttam be, miért van szüksége rá, de mindenesetre jó indok volt, hogy még egy darabig Mollyval tartsak. Könyökünk néha összeért, miközben társalkodva sétáltunk. Nála is kosár volt, szárított füveket vásárolt aznap, az illatos gyertyákhoz, mondta. Szerinte a méhviasz jobban elszívja a szagot, mint a faggyú. Ő készítette a legjobb illatos gyertyákat Kosvárban, ezt még a város másik két gyertyaöntője is elismerte. Itt van, szagold meg, ez levendula, hát nem finom? Az édesanyja kedvence, és az övé is. Ez itt méhbalzsam, az pedig manióka. Ez cukornád gyökere, nem a kedvence, de azt mondják, gyertyában jó fejfájás és zsába ellen. Mavis mesélte, hogy az édesanyja össze szokta keverni még néhány növénnyel és olyan kellemes gyertyát tudott belőle önteni, ami még egy sírós csecsemőt is megnyugtatott. Molly elkezdett kísérletezni, hogy megpróbáljon ő is olyan gyertyát készíteni, mint az édesanyja.
Biztos tudása és képességei bennem is bizonyításvágyat ébresztettek.
– Ismerem a cukornád gyökerét – mondtam neki. – Egyesek kencét csinálnak belőle, fájós vállakra, meg hátakra. De ha lepárolnak belőle egy oldatot és borba keverik, íze sincs és egy felnőtt férfi egy pohártól két napig alszik egyfolytában, de egy csecsemő akár bele is halhat.
Nagy szemeket meresztett rám, utolsó szavaim hatására pedig rémület ült ki az arcára. Elnémultam és hirtelen visszatért a kínos csend.
– Honnan tudsz te ilyesmit? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Hát... Hallottam egy öreg bábától, aki a mi javasasszonyunkkal beszélgetett – rögtönöztem. – Ez egy... Nagyon szomorú történet. Mesélte, hogy egy sebesült embernek adtak egyszer egy kicsit, hogy tudjon nyugodtan pihenni, de véletlenül egy kisgyerek is kapott belőle. Igazán szomorú – az arca megenyhült, újból fölengedett. – Csak azért mondom, hogy légy óvatos ezzel a gyökérrel. Nem szabad elöl hagyni gyermekek közelében.
– Köszönöm, nem fogom. Nem is tudtam, hogy érdekelnek a füvek és a gyökerek. Mi szüksége van ilyesmire egy írnoknak?
Kérdéséből rádöbbentem, hogy azt hitte, az írnok segédje vagyok. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha így is marad.
– Ó, Fedren sok mindent használ a tinták színezéséhez. Néhány elég egyszerű, de van ami díszesebb, ábrákkal és mintákkal. Mutatott egy füveskönyvet, amiben zölddel és sárgával rajzolt virágok vannak és színes keret is van hozzá.
– Nagyon kíváncsi lennék rá – sóhajtott, amitől rögtön azon kezdtem töprengeni, hogyan juthatnék hozzájuk pár napra.
– Hát, talán tudnék szerezni egy példányt, ha el akarod olvasni... nem örökbe, csak néhány napra – ajánlottam fel tétován.
Felnevetett, kicsit keserűen.
– Nem tudom elolvasni. De képzelem, te biztos megtanultad a betűvetést a segédjeként.
– Egy kicsit – mondtam. Meglepődtem az irigységén, amikor megmutattam a listát, amivel vásárolni küldtek és bevallottam, hogy mind a hét szót el tudom olvasni.
Mintha elszégyellte volna magát hirtelen és lelassította a lépteit. Rájöttem, hogy már közel jártunk a szatócsbolthoz. Eltöprengtem, vajon az apja még mindig ütlegeli-e, de nem mertem megkérdezni. Az arca nem árulkodott ilyesmiről. Elértünk a bolt ajtajához és megálltunk. Elhatározásra juthatott, mert megragadta az ingem ujját és mély lélegzetet vett.
– Gondolod, hogy el tudnál olvasni nekem valamit? Egy keveset?
– Megpróbálom – ajánlkoztam.
– Amikor... most, hogy már szoknyát hordok, apám odaadta anyám dolgait. Öltöztető volt a kastélyban, még leánykorában, és ott megtanították írni. Van néhány táblácskám, amit akkoriban írt. Szeretném tudni, mi van rajtuk.
– Megpróbálom – ismételtem meg.
– Az apám bent van a boltban – mondta, és a szavaiban rejlő óvatosság engem is éberré tett.
– Vásárolnom kell néhány méhviasz gyertyát Fedren Mesternek – emlékeztettem. – Nem térhetek vissza a kastélyba nélkülük.
– Ne viselkedj úgy, mintha nagyon ismernél – figyelmeztetett, aztán kinyitotta az ajtót.
Óvatosan követtem, mintha véletlenül találkoztunk volna össze az ajtó előtt. Nem mintha szükség lett volna rá, az apja horkolva aludt a tűzhely mellett. Megdöbbentett, ahogy megváltozott. Csont és bőr volt, arca beesett és ráncos, mint egy fonnyadt gyümölcsé. Árny jól tanított; egy pillantást vetettem a körmeire és az ajkaira, és onnan, a szoba másik végéből láttam rajta, hogy már nincsen neki sok hátra az életéből. Talán azért nem verte Mollyt, mert nem volt ereje hozzá. Molly intett, hogy maradjak csöndben. Eltűnt egy függöny mögött, ami elválasztotta a lakást az üzlettől, én pedig felderíthettem a boltot.
Kellemes hely volt, nem túl nagy, de a plafon magasabban volt, mint sok más üzletben. Ha jól sejtettem, a tisztaság Molly kezeit dicsérte. Kellemes illatok töltötték be a szobát, a gyertyák kettesével, kanócaiknál lógva sorakoztak a fal mentén, vastagabb, hajóra való gyertyák töltöttek meg egy másik polcot. Még három viharlámpa is akadt ott, azok számára, akik megengedhették maguknak az effélét. A gyertyák mellett észrevettem néhány csupor mézet, amit a méhkaptárak termeltek a viasz mellett, s ha jól emlékeztem, a kaptárak maguk a ház mögött álltak.
Aztán megjelent Molly és intett, hogy kövessem. Egy asztalon egy köteg gyertya mellett néhány fatábla feküdt, ő pedig ott állt az asztal mellett, szájára tett kézzel, azon morfondírozva, vajon helyesen cselekszik-e.
A táblák régi stílusban készültek, egyszerű, hánccsal együtt vágott falapok, melyeknek a felszínét simára csiszolták. A betűket óvatosan írták rá a fára, aztán gondosan lelakkozták, összesen ötöt. Négy ezek közül figyelmesen összeírt recept volt, gyógyhatású gyertyákról. Miközben hangosan sorra felolvastam őket, láttam az erőlködést Molly arcán, ahogy igyekezett megjegyezni a hallottakat. Az ötödiknél megálltam.
– Ez nem egy recept – mondtam.
– Hanem micsoda? – kérdezte suttogva.
Megvontam a vállamat és elkezdtem felolvasni.
– Ezen a napon született az én kislányom, Bokréta Molly, gyönyörű, mint egy virágcsokor. A vajúdás alatt elégettem két mirtuszgyertyát és két mécsest, melyet két maréknyi violaszirommal illatosítottam, amit Szépmalom mellett szedtem, és egy maréknyi vörösgyökérrel, amit finomra aprítottam. Kívánom, hogy hasonlóképp cselekedjen, ha majd gyermeket szül és vajúdása legyen oly könnyű, mint az enyém volt, és gyümölcse oly tökéletes. Így kívánom.
Ez volt minden, és amikor a végére értem, csönd borult ránk és megsűrűsödött. Molly elvette az utolsó táblát és két kezébe fogva nézett rá, mintha olyasmit olvasna róla, ami nekem elkerülte a figyelmemet. Egyik lábamról a másikra álltam, és a nyikorgás végre eszébe juttatta, hogy én is ott vagyok. Némán összeszedte a táblácskákat és megint eltűnt velük.
Amikor visszajött, puhán odalépdelt a polcokhoz és levett két méhviasz gyertyát, aztán egy másik polcról két vaskos, rózsaszínűt.
– Csak két...
– Csitt. Nem tartozol semmivel. A rózsaszirom illatúak kellemes álmot hoznak majd, én nagyon szeretem őket és remélem neked is tetszeni fog – a hangja barátságos volt, de ahogy a kosaramba rakta őket, láttam rajta, hogy szeretné, ha most elmennék. Elkísért az ajtóig és halkan kinyitotta előttem. – Ég veled, Újfiú – mondta és végre boldogan elmosolyodott. – Bokréta. Nem tudtam, hogy így hívott. Az utcán csak Orravér voltam, és hamarosan már csak így szólított mindenki. Hát, most már nem érdekel. Már az enyém. Egy név az édesanyámtól.
– Illik hozzád – mondtam hirtelen lovagiassági rohamomban, aztán, ahogy rám nézett és éreztem, hogy elvörösödöm, sarkon perdültem és elsiettem. Meglepve tapasztaltam, hogy már késő délutánra járt, majdnem esteledett. Sietve végigvettem maradék teendőimet, az utolsó dolgot egy kereskedő bezárt ablakain keresztül könyörögtem ki. Morgolódva ajtót nyitott, azt dünnyögte, hogy szereti melegen megenni a levesét, de úgy hálálkodtam, hogy valószínűleg bolondnak tartott.
Az út legmeredekebb részén igyekeztem a vár felé, amikor váratlanul lovak patáinak dübörgését hallottam magam mögül. A kikötőből tartottak a kastély felé és igencsak hajtották őket. Felháborító volt, a városban ugyanis senki nem tartott lovakat, mert a köves utcák túl meredekek voltak, semmi hasznukat nem vették. Emellett a város túl szűk és túl zsúfolt volt, lovon járni inkább hiúságnak számítana, mint célszerűnek. Ezek szerint a lovak a kastély istállóiból valók. Félreálltam az útból és vártam, kíváncsian, hogy ki az az eszement, aki magára akarja vonni Burrick haragját, amiért ilyen sebességgel hajszolja a lovát szürkületben, emelkedőn, egyenetlen kockaköveken.
Legnagyobb meglepetésemre Pompa és Igazság ülték meg Burrick büszkeségeit, két fekete paripát. Igazságnál tolldíszes stafétapálca volt, ami a megkülönböztetett futárok jelzése volt. Ahogy megpillantottak, amint némán állok az út mellett, mindketten megfékezték lovaikat, Pompa oly vadul, hogy az állat majdnem elvesztette az egyensúlyát.
– Burrick őrjöngeni fog, ha eltöröd annak a ménnek a lábát – kiáltottam bosszúsan és feléjük indultam.
Pompa artikulátlanul felkiáltott, mire Igazság kissé idegesen felkacagott.
– Azt hitted, szellem, akárcsak én. Ejha, lurkó, igencsak ránk ijesztettél, ahogy ott álltál, hallod-e? Főleg, hogy annyira hasonlítasz rá, nem igaz, Pompa?
– Igazság, te bolond! Tartsd a szád! – Pompa rántott egyet a lován, aztán megigazgatta a mellényét. – Mit keresel ilyenkor az utcákon, fattyú? Mit gondolsz, csak úgy kiosonsz a várból ebben az órában?
Már hozzászoktam Pompa megvetéséhez, de ez a durva szidalom még nekem is új volt. Legtöbbször csak elkerült, vagy tisztes távot tartott, mintha fertőző beteg volnék. A meglepetéstől sietve válaszoltam.
– Visszafelé tartottam, nem odafelé. Fedren dolgai után jártam – ezzel magam elé tartottam a kosarat bizonyítékul.
– Hát persze! – vicsorgott. – Mily hihető mese. Túlontúl nagy véletlen, fattyú! – az utolsó szót csak úgy köpte felém.
Meglepettnek és sértődöttnek tűnhettem, mert Igazság felhorkantott és felém hajolt.
– Ne is törődj vele, fiú. Jól ránk ijesztettél. Egy folyami hajó érkezett zászlóval, mely különleges üzenetet jelent. Mikor Pompával levágtattunk, lám, Türelemtől érkezett és az állt benne, hogy Lovag halott. Aztán jövünk visszafelé az úton és mit látunk, az ő képét, kölyökarccal, amint némán áll előttünk, hát persze, hogy megfordult a fejünkben, hogy...
– Bolond vagy, Igazság! – fröcsögte Pompa. – Kürtöld ki az egész városnak, még mielőtt a király értesül róla. És ne tömd a fejét avval, hogy Lovagra hasonlít. Ahogy hallom, már így is eléggé teletömte magának, hála drága apánknak. Gyerünk, üzenetet kell vinnünk.
Pompa rántott egyet a lován és megsarkantyúzta. Figyeltem, ahogy távolodik, és egy pillanatig az járt a fejemben, hogy amint visszatérek a várba, első utam az istállóba vezet majd, hogy megnézzem a szegény mént. Ehelyett felnéztem Igazságra. – Az apám halott.
Mozdulatlanul ült a lován. Nagyobb és masszívabb lévén mindig jobban ülte meg a lovat, mint Pompa. Azt hiszem, ez volt a katona oldala. Egy ideig némán nézett, aztán megszólalt.
– Igen. A bátyám halott – nagybátyámként megajándékozott azzal, hogy rokonomnak érezhettem, és azt hiszem, attól fogva máshogy néztem rá. – Pattanj mögém, fiú, visszaviszlek a kastélyba – ajánlotta fel.
– Nem, köszönöm. Burrick megnyúzna, ha ilyen úton ketten ülnénk meg a lovat.
– Így igaz, fiú – egyezett bele kedvesen. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Nem gondolkoztam. Mintha nem is lenne igaz – egy pillanatra megláthattam rajta valódi bánatát, aztán előrehajolt, belesúgott a lova fülébe és megugratta. Nemsokára megint egyedül voltam az úton.
Könnyű, szemerkélő eső eredt meg, ahogy a nap utolsó sugarai is kihunytak, én pedig még mindig ott álltam. Felnéztem a kastélyra, amint ott tornyosult feketén a szikla tetején, néhány nyílásából fényt szivárogtatva. Egy pillanatig úgy éreztem leteszem a kosarat és elfutok, el a sötétségbe és soha többé nem jövök vissza. Keresne egyáltalán valaki? Ehelyett a másik kezembe vettem a kosarat és elindultam fel, a vár felé.
7
VÁGY KIRÁLYNÉ HALÁLAKOR egyesek mérgezésről beszéltek. Úgy döntöttem, papírra vetem, amit én tudok az igazságról. Vágy királyné valóban mérgezésbe halt bele, de önkezével végezte, hosszú időn keresztül, és nem a király tette. Gyakran megpróbálta őt lebeszélni a bódító szerekről, orvosokkal, herbalistákkal tanácskozott, de amint sikerült lebeszélnie az egyikről, máris talált magának újat.
Élete utolsó nyarának vége felé még óvatlanabb lett és egyszerre többfélét használt és többé már nem is akarta rejtegetni szenvedélyét. Viselkedése nagy próbatétel volt Elmés király számára, mert mikor részeg volt, vagy bódító füstöket lélegzett be, hangosan vádaskodott és heves nyilatkozatokat tett, nem törődve azzal, ki volt jelen, vagy milyen esemény alkalmával tette. Az ember azt gondolná, hogy viselkedése idővel kiábrándította követőit, de nem így volt: kijelentették, hogy Elmés király taszította önpusztításba, vagy pedig ő maga mérgezte meg. De teljes tudásom birtokában kijelenthetem, hogy nem a király műve volt.
*
Burrick a gyász jeléül levágta a hajamat, csak egy ujjhossznyit hagyott meg. Ő maga leborotválta a fejét, még a szakállát és a szemöldökét is. Fejének sápadt foltjai éles ellentétben álltak cserzett, barna arcával; nagyon furcsán nézett ki, furcsábban még az erdei embereknél is, akik szurokkal kenték be a hajukat és a fogukat vörösre, meg feketére festették. A gyerekek megbámulták ezeket a vadembereket, és kezeik takarásában suttogtak róluk egymásnak, de Burrick láttán egyszerűen elnémultak. Azt hiszem, a szemei tehették. Láttam már koponyák sötéten tátongó szemüregét több élettel tele, mint amennyi Burrick szemében volt akkoriban.
Pompa elküldte egy emberét, hogy feddje meg Burrickot, amiért leborotválta a fejét, ami koronázott király gyászolásához volt való, nem egy trónörököséhez, aki lemondott a jogáról. Burrick addig bámulta a férfit, amíg az el nem ment. Igazság egy tenyérnyi hosszt vágott le a hajából és a szakállából, ahogy azt testvér gyászolásakor volt szokás. Néhány őr levágott egy keveset fonott varkocsából, ahogy azt egy elesett harcostársért szokás. De amit Burrick tett magával és velem, azt egy kicsit túlzónak éreztem. Az emberek megbámultak. Meg akartam kérdezni, hogy miért gyászoljak meg egy apát, akit soha életemben nem láttam, aki soha nem jött el meglátogatni, de csak fagyos tekintetébe néztem és inkább csöndben maradtam. Senki nem említette meg Pompának, hogy mindegyik ló sörényéből levágott egy tincset és azt a bűzös tüzet sem, amelyiken elégette azt a sok hajat. Volt egy elképzelésem, hogy Burrick ezzel a szertartással küldi Lovag után a szellemünk egy darabját; azt hiszem, ezt a nagyanyja népétől tanulta.
Mintha Burrick is meghalt volna, csak valami jeges erő mozgatta a testét, amint hibátlanul, de melegség és elégedettség nélkül tette a dolgát. Beosztottjai, akik eddig egyetlen bólintásáért, vagy dicsérő szaváért hajtottak, most elkapták róla a tekintetüket, mintha szégyellenék. Csak Boszorka nem tagadta meg, ment, ahová gazdája, simogatás, dicséret nélkül, de mindig vele volt. Egyszer megöleltem és kinyúltam a tudata felé, de csak tompultsággal találkoztam, ami visszariasztott. Gazdájával együtt gyászolt.
A téli viharok csapkodtak, tomboltak a vár körül, a napok élettelen hideggel átjárva még a tavasz ígéretét is elhomályosították. Lovagot Fűzfaligetben temették el, a kastélyban pedig egy rövid és csendes tort ültek. Inkább hivatalos szertartásnak tűnt, mint valódi megemlékezésnek. Akik igazán gyászolták, a többiek szemében rossz ízlésről tettek tanúbizonyságot. Nyilvános életének a visszavonulásával kellett volna végződnie; milyen taktikátlan is tőle, hogy további figyelem középpontjába került azzal, hogy végül meghalt.
Egy teljes héttel azután, hogy apám meghalt, a titkos lépcsősorból ismert huzatra ébredtem. Felpattantam és sietve felrobogtam a lépcsőn a menedékembe. Örültem volna, ha sikerül elszabadulnom az összes furcsaságtól, a füvek keverésétől és a furcsa füstök eregetésétől. Nem volt szükségem további önmegtartóztatásra, amit Lovag halála óta éreztem.
De a munkaasztal sötét volt, a kandalló pedig hideg. Helyette Árny a saját tűzhelye előtt üldögélt. Intett, hogy üljek a széke mellé. Úgy is tettem, és ránéztem, de ő a tüzet bámulta. Felemelte hegekkel borított kezét és borzos hajamra eresztette. Egy darabig csak ültünk ott és bámultuk a tüzet.
– Hát, ide jutottunk, fiú – mondta végül, és semmi többet, mintha ezzel mindent elmondott volna. Felborzolta rövid hajamat.
– Burrick levágta a hajamat – mondtam hirtelen.
– Látom.
– Utálom. Nem tudok tőle aludni. És ostobán nézek ki.
– Úgy nézel ki, mint egy fiú, aki gyászolja az apját.
Elhallgattam. Eddig úgy éreztem, mintha Burrick viseletének hosszabb változata lett volna, de Árnynak igaza volt. A hajam olyan hosszú volt, mint egy fiúnak, aki az apját gyászolja, nem pedig egy alattvalónak, aki a királyát gyászolja. Ez még inkább feldühített.
– De miért kellene gyászolnom? – kérdeztem Árnytól, amit Burricktól nem mertem. – Nem is ismertem.
– Az apád volt.
– De nem a feleségétől születtem. Amikor megtudta, hogy létezem, elment. Egy apa? Soha nem törődött velem – dacosnak éreztem magam, hogy végre kimondtam. Burrick mély gyásza és Árny néma megemlékezése egyaránt feldühített.
– Nem tudhatod. Csak azt hallod, amit pletykálnak, és nem vagy még elég idős hozzá, hogy megérts pár dolgot. Még soha nem láttál madarat, amint elcsalogatja a ragadozót a fészkétől úgy, hogy sebesültnek tetteti magát.
– Nem hiszem el – mondtam, de már kevésbé voltam biztos benne. – Soha nem tett olyasmit, amivel éreztette volna, hogy törődik velem.
Árny megfordult és rám nézett, és a szemei öregebbek voltak, beesettebbek és vörösek.
– Ha tudtad volna, hogy törődik veled, tudták volna mások is. Majd ha felnősz, megérted mit jelenthetett ez neki. Nem ismerhetett téged, hogy megvédhessen és az ellenségei ne törődjenek veled.
– Hát most majd „nem ismerhetem” életem végéig – duzzogtam. Árny sóhajtott.
– Az életed vége pedig sokkal később jön el, mintha elismert volna örököseként – abbahagyta és óvatosan megkérdezte. – Mit akarsz róla tudni, fiam?
– Mindent. De honnan is tudnád? – minél béketűrőbb volt Árny, annál gorombább lettem.
– Egész életében ismertem. Együtt... dolgoztam vele. Sokszor. Mint kéz a kesztyűben, ahogy a mondás tartja.
– És te melyik voltál, a kesztyű, vagy a kéz?
Akármilyen durva is voltam, Árny nem jött ki a sodrából.
– A kéz – mondta rövid tűnődés után. – A kéz, ami láthatatlanul dolgozik a diplomácia bársony kesztyűje alatt..
– Hogy érted ezt? – viselkedésem ellenére kíváncsi lettem.
– Bizonyos dolgokat meg kell tenni – Árny megköszörülte a torkát. – Történhetnek dolgok, amik megkönnyítik a diplomáciát, vagy a másik felet tárgyalásra bírják. Történhetnek dolgok...
Fejre állt velem a világ. A valóság látomásszerű hirtelenséggel tört rám, annak teljessége, hogy mi is volt Árny és mivé leszek én magam is. – Úgy érted, valaki meghalhat és az utódjával könnyebb tárgyalni. Figyelmesebb a kérésünkre, mert fél, mert...
– Hálás. Igen.
Jeges borzongás futott végig rajtam, ahogy a részletek végre összeálltak. Az összes lecke, minden óvatos parancs, feladat oda vezetett. Felemelkedtem, de Árny keze hirtelen megragadta a vállamat.
– Vagy valaki két, öt, esetleg tíz évvel tovább élhet miatta, mint bárki gondolta volna, és az idősebb kör bölcsességét hozhatja magával a tárgyalóasztalhoz. Vagy egy csecsemő megszabadulhat fuldokló köhögésétől, az anyja pedig hirtelen beláthatja, hogy amit mi ajánlunk, előnyös lehet mindenki számára. A kéz nem mindig oszt halált, fiú. Nem mindig.
– De elég gyakran.
– Soha nem hazudtam neked erről – két új színezetet hallottam akkor Árny hangjában. Védekezést és sértettséget. De a fiatalság könyörtelen.
– Nem hiszem, hogy tanulni akarok tőled ezentúl. Azt hiszem, elmegyek Elméshez és megmondom neki, hogy találjon másvalakit, aki embereket öl neki.
– Ez a te döntésed. De most nem javasolnám egy darabig.
Nyugodtsága váratlanul ért. – Miért?
– Mert ez eltörölne mindent, amit Lovag megpróbált érted tenni. Rád irányítaná a figyelmet, és ez jelenleg nem jó ötlet – lassan, tagoltan beszélt, szavain az igazság súlyát éreztem.
– Miért? – észrevettem, hogy suttogok.
– Mert valakik végleg el akarják vágni a Lovag-szálat. Ehhez az út pedig rajtad keresztül vezet. Azok pedig árgus szemekkel lesik, hogyan reagálsz apád halálára. Gondolatokat ébreszt benned? Problémát jelentesz majd, akárcsak ő?
– Tessék?
– Fiam – mondta és maga mellé húzott, először éreztem hangjában a birtoklást. – Itt az ideje, hogy csöndes legyél és óvatos. Megértem, hogy Burrick miért vágta le a hajad, de azt kívánom, bár ne tette volna. Azt kívánom, senkit ne emlékeztessen ez arra, hogy Lovag fia vagy. Még csak fióka vagy... de hallgass rám. Egyelőre ne változtass semmin. Várj fél évet, vagy egy egészet, aztán dönts. De most...
– Hogyan halt meg az apám?
Árny kutatóan nézte az arcomat.
– Nem hallottad, hogy leesett egy lóról?
– Igen és hallottam, ahogy Burrick megátkozza azt az embert, aki ezt mondta. Burrick azt mondta, Lovag nem esett le arról a lóról és az a ló sem dobta le magáról.
– Burrick fékezhetné a nyelvét.
– Akkor hogyan halt meg az apám?
– Nem tudom, de akárcsak Burrick, én sem hiszem, hogy leesett egy lóról – Árny elcsöndesedett, én pedig mellé roskadtam a földre és a tüzet bámultam.
– Engem is meg fognak ölni?
Sokáig csöndben maradt. – Nem tudom. Nem, ha rajtam múlik. Azt hiszem, előbb meg kell győzniük Elmést, hogy szükséges. És ha ez sikerül nekik, tudni fogok róla.
– Akkor azt hiszed, a kastélyon belülről valakik...?
– Igen – Árny várakozott, de én nem szóltam, nem kérdeztem. Ettől függetlenül válaszolt. – Nem tudtam róla, mielőtt megtörtént volna. Semmilyen módon nem volt közöm hozzá. Nem is próbáltak megkeresni. Talán azért, mert tudták, többet tennék, mint visszautasítom. Tettem volna róla, hogy soha ne történhessen meg.
– Ó – megnyugodtam egy kissé, de túl jól kitanított az udvari gondolkodásmódra. – Akkor valószínű, hogy nem fordulnának hozzád, ha meg akarnak ölni engem is. Félnének tőle, hogy figyelmeztetnél.
Megfogta az államat és elfordította a fejem, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.
– Apád halála legyen a figyelmeztetés most és mindörökké. Fattyú vagy, fiú. Mi mindig kockázat vagyunk és gyenge pont. Mindig feláldozhatóak. Kivéve, ha nélkülözhetetlenek vagyunk a biztonságukhoz. Sok mindent tanultál ez alatt a pár év alatt. De tanuld meg ezt a leckét is és mindig tartsd szem előtt. Ha egyszer nélkülözhetővé teszed magad, megölnek.
Elkerekedett szemekkel bámultam. – Már nincs rám szükségük.
– Nem? Én öregszem. Te fiatal vagy, tanítható és irányítható, a királyi család jegyeit hordod magadon. Amíg nem adod jelét helytelen viselkedésnek, megleszel – megállt, aztán tagoltan folytatta. – Mi a király emberei vagyunk, fiú. Az ő sajátja, talán jobban, mint hinnéd. Senki sem tudja mit csinálok és a legtöbben már elfelejtették ki vagyok. Vagy voltam. Ha bárki tud rólunk, azt a királytól tudja.
Leültem, próbáltam óvatosan összerakni a képet.
– Akkor... azt mondtad, a kastélyban vannak. De ha nem téged használtak, akkor nem a királytól... a királyné! – mondtam hirtelen bizonyossággal.
Árny szemei nem árulták el gondolatait.
– Ez veszélyes feltételezés. Még veszélyesebb, ha tenni akarsz ellene valamit.
– Miért?
Árny sóhajtott. – Amikor fejest ugrassz egy ötletbe és bizonyítékok nélkül elhiszed, hogy igaz, akkor szemet hunysz más lehetőségek fölött. Gondold végig mindet, fiú. Talán baleset volt. Talán megsértett valakit Fűzfaligetben. Vagy a királynak van egy másik orgyilkosa, akiről én nem tudok, és ő maga intézkedett saját fia ellen.
– De te egyikben sem hiszel – mondtam határozottan.
– Nem. Mert nincs bizonyítékom igazságnak nyilvánítani. Akárcsak azt, hogy apád halála a királyné műve volt.
Ennyire emlékszem a beszélgetésünkből. Biztos vagyok benne, hogy Árny szándékosan hívta fel a figyelmemet arra, hogy jól gondoljam át, ki is fordult az apám ellen, és óvatosabb legyek a királynét illetően. Attól fogva mindig észben tartottam a hallottakat. Végeztem a dolgomat, a hajam is lassan megnőtt, és mire kitört a nyár, mintha minden visszatért volna a régi kerékvágásba. Néhány hetente leküldtek a városba elintézni valamit, és hamarosan rájöttem, hogy bárki küldött is vásárolgatni, néhány dolog, mindig Árny asztalán kötött ki. Tehát ő állt kis szabadságaim mögött. Nem sikerült minden alkalommal találkoznom Mollyval, amikor a városban jártam, de néha az is elég volt, ha az ablaka előtt álltam, amíg észrevett és biccentettünk egymásnak. Egyszer hallottam a piacon, hogy valaki az illatos gyertyáiról beszél, hogy az anyja óta nem csinált senki ilyen kellemes és egészséges gyertyákat, én pedig mosolyogtam és boldog voltam.
Eljött a nyár, melegebb idő köszöntött a partvidékre, és ezzel együtt a külszigeteki népek is. Néhányan becsületes kereskedőként érkeztek a hideg vidékek áruival – prémek, borostyán és halolaj – és történetekkel, amelyek ugyanúgy megborzongattak, mint egykoron. A mi hajósaink nem nagyon bíztak bennük, kémeknek és mindenféle rossznak tartották őket. A kínálatuk azonban gazdag volt, az arany pedig, amin bort és gabonát vásároltak, kemény volt és súlyos, a kereskedőink pedig elfogadták.
Más külszigetekiek is látogatták a partjainkat, bár nem túl közel Kosvárhoz és késsel, meg fáklyákkal érkeztek, íjakkal és faltörőkkel, hogy kifosszák a partmenti falvakat. Néha finom és véres versengésnek tűnt, ahogy óvatlan és fegyvertelen falvakat kerestek, hogy lecsaphassanak, mi pedig látszólag védtelen áldozatokkal tőrbe csaltuk őket. Ám ha ez versengés volt, azon a nyáron mi álltunk vesztésre. Minden alkalommal, amikor a városban jártam, újabb és újabb támadásokról beszéltek.
Fent a várban a fegyveresek között mulyaság honolt, amiben egy kicsit én is osztoztam. A külszigetekiek rendre elkerülték a járőrhajóinkat és nem sétáltak be a csapdákba. Ott ütöttek rajtunk, ahol a legkevésbé számítottuk és gyengék voltunk. A legkényelmetlenebb Igazságnak volt, ugyanis reá hárult a királyság védelme, ami egykoron Lovag feladata volt. Hallottam, ahogy a tavernákban egymásnak suttogják az emberek, hogy mióta Igazságot nem segítik bátyja tanácsai, rosszul állnak a dolgok. Még senki nem beszélt Igazság ellen, de nyugtalanító volt, hogy mellette sem.
A magam gyermeki egyszerűségével úgy tekintettem a támadásokra, mint személytelen dolgokra. Természetesen rossz dolgok voltak és a magam módján sajnáltam azokat a szegény embereket, akiknek felégették a házukat és elvették mindenüket, de Kosvár biztonságos falai között nem éreztem azt az állandó félelmet és rettegést, amit a többi kikötőváros megszenvedett, vagy azt a fájdalmat, amit azok az emberek éreztek, akiknek évről évre újjá kellett építeniük a falvaikat, hogy a következő évben megint felégethessék a kalózok. Már nem sokáig élvezhettem ártatlan tudatlanságomat.
Egyik reggel lementem Burrickhoz „tanulni”, ami általában abból állt, hogy legalább annyit segítettem állatokat gyógyítani és fiatal csikókat edzeni, mint amennyit tanultam. Többé kevésbé átvettem Kob helyét, aki Pompa inasa és hajtója lett. Aznap, meglepetésemre Burrick felhívott a szobájába és leültetett az asztalhoz. Attól tartottam, hogy egész nap lószerszámokat fogunk javítani.
– Ma viselkedésre foglak tanítani – jelentette ki. Szavaiban kétség ült, mintha nem lennék képes megtanulni ilyesmit.
– Lovakkal? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem. Azt már tudod. Most emberekkel kapcsolatban, az asztalnál, és utána, amikor a népek üldögélnek és társalognak. Efféle viselkedést.
– Miért?
Burrick felmordult. – Mert valami érthetetlen oknál fogva csatlakoznod kell Igazsághoz, amikor Szépöbölbe utazik, hogy meglátogassa Kelvar herceget Ripponban. Kelvar nem működik együtt Lord Shemshyvel a partmenti tornyok ellátásában. Shemshy azzal vádolja Kelvart, hogy őrizet nélkül hagyja a tornyokat, és a kalózok elvitorlázhatnak, sőt, horgonyt vethetnek Őrsziget mellett, ahonnan aztán könnyedén megtámadják Shoaks hercegség partmenti vidékeit. Igazság herceg ezekről fog tárgyalni Kelvarral.
Azonnal átláttam a helyzetet, gyakori pletyka volt a városban. Kelvar, Rippon hercege három őrtoronnyal rendelkezett, ebből kettő, amely Szépöblöt védte, mindig jól el volt látva. De a harmadik, amelyik Őrszigeten állt, kevés értékes területet figyelt Rippon hercegségből, amire Kelvarnak ügyelnie kellett; az a partszakasz magas sziklafallal rendelkezett, amelyen csak néhány apróbb falu feküdt. A déli területeket ritkán zaklatták, Őrsziget maga alig néhány sirálynak, kecskének és rákoknak adott otthont. A torony ennek ellenére fontos szerepet játszott a Shoaks hercegség északi részén elterülő Délszoros öbölmenti vidékének előrejelző védelmében. Mind a belső, mind a külső hajózócsatornákat szemmel tartotta, és egy masszív, magas sziklaorom tetejére épült, ahonnan jól láthatóan lehetett jelezni a szárazföldnek. Shemshynek volt egy őrtornya a Tojás-szigeten, de az alig volt több, mint egy homokkupac, ami csak apálykor látszott ki a tengerből. Nem is nyújtott jó rálátást a tengerre és állandóan javításokra szorult, ahogy a tenger hullámai módszeresen kikezdték, de arra jó volt, hogy Őrsziget figyelmeztető jelzését továbbítsa... amikor Őrsziget egyáltalán jelzett.
Hagyományosan, Őrsziget halászterületei és rákászfövenyei Rippon Hercegséghez tartoztak, akárcsak az őrtorony, ami rajta állt. Helyőrséget fenntartani a szigeten annyit jelentett, hogy embereket, azok felszereléseit és tűzifát, a torony fáklyájához pedig olajat kellett szállítani és folyamatosan biztosítani. Ezen felül karban kellett tartani a tornyot, ha a sós tengeri viharok kikezdenék. Nem számított népszerű állomáshelynek a katonák között, a pletyka szerint, akik oda kerültek, elkövettek valamit, ami miatt kegyvesztettek lettek. Többször előfordult, hogy mikor már felöntött egy kicsit a garatra, Kelvar kijelentette, hogy ha Shoaks Hercegségnek annyira fontos az őrtorony, lássák el ők maguk, nem mintha le akart volna mondani a sziget gazdag halászterületeiről, vagy az ott tenyésző kagylókról és rákokról.
Így tehát, amikor Shoaks hercegség falvait figyelmeztetés nélkül lerohanták, és ezáltal odaveszett a remény a gazdag őszi aratásra, a nyájakat pedig megtizedelték, Lord Shemshy nyíltan protestált a királynak, hogy Kelvar hanyagul kezeli az őrtornyait. Kelvar tagadott és kijelentette, hogy a kis létszámú őrség, amit oda telepített, megállta a helyét ott, ahol amúgy is ritkán volt szükség rájuk. – őrszemekre, nem katonákra van szükség Őrszigeten – mondta. Ebből kifolyólag toborzott néhány öregembert és asszonyt, hogy ellássák a megfigyelés feladatát. Talán egy maréknyi katona ha akadt közöttük, a legtöbbjük azonban Szépöbölből menekült; egyesek szerint adósok, zsebmetszők és kiöregedett örömlányok, míg Kelvar emberei kijelentették, hogy csupán öregebb polgárok, akiknek biztos megélhetésre volt szükségük.
Minderről többet tudtam a tavernák pletykáiból és Árny politikai előadásaiból, mintsem Burrick sejtette volna, de csöndben maradtam és végighallgattam részletes beszámolóját. Nem először tapasztaltam, hogy lassú felfogásúnak tartott, hallgatásomat inkább az ész hiányának vélte, mint annak, hogy nincs mondanivalóm.
Burrick tehát módszeresen elmagyarázta, hogyan kell viselkednem, amit egyébként a fiatalabbak a szüleik mellett tanulnak meg. Elsőként kell üdvözölnöm az idősebbeket, amikor aznap először találkozom velük, vagy ha belépek egy szobába, ahol már mások vannak; a csendes elsurranás nem udvarias. A nevükön kell szólítanom az embereket, és ha idősebbek nálam, vagy magasabb rangban állnak, ami gyakorlatilag mindenki mást jelent az utazásom során, akkor a címeik szerint is. Aztán beavatott a protokollba; kinek van elsőbbsége és milyen körülmények között, ha távozunk egy szobából (majdnem mindenkinek, majdnem minden körülmények között). Aztán az asztalnál való viselkedés következett. Figyelnem kell hova ülök az asztalnál; figyelni arra, hogy bárki ül is az asztalfőn, az ő tempójához kell igazítani az én étkezésemet; hogyan igyak köszöntőt, vagy köszöntőket anélkül, hogy az ital a fejembe szállna. Hogyan társalogjak lebilincselően, vagy még inkább hogyan hallgassak figyelmesen a szomszédaimra. És így tovább, és így tovább, míg végül arról ábrándoztam, hogy naphosszat lószerszámot pucolok.
Burrick a fejemre koppintott. – És ezt sem teheted. Szemtelennek tűnsz mások szemében, ha csak bólogatsz, miközben másra gondolsz. Ne reméld, hogy más nem veszi észre. És ne nézz így, ha kijavítanak. Ülj egyenesen és vágj érdeklődő képet. Nem üres mosolyt, tökfilkó. Ej, Fitz, hát mit csináljak veled? Hogyan is vigyázhatnék rád, ha vonzod a bajt? Miért is akarnak egyáltalán így elvinni?
Az utolsó kérdést inkább magának tette fel, és ezzel elárulta aggodalma valódi okát. Igazán ostoba voltam, hogy eddig nem vettem észre. Ő nem megy, csak én, és erre nem volt értelmes magyarázata. Burrick elég ideje élt már az udvarban, hogy óvatos legyen. Először, mióta rá bízták a felügyeletemet, kikerültem a látómezejéből. Nem olyan régen temették el az apámat, így tehát azon tűnődött, bár nem árulta el, hogy visszatérek-e erről az útról, vagy valaki másként határoz. Rájöttem, mekkora csapás lenne méltóságára és hírnevére, ha „eltűnnék.” Sóhajtottam, és óvatosan megjegyeztem, hogy talán szükségük van még egy pár kézre, hogy vigyázzon a lovakra és a kutyákra. Igazság egy lépést sem tett Leon, a farkaskutyája nélkül. Alig két napja dicsért meg, hogy milyen jól gondoztam. Elmondtam mindezt Burricknak, és jóleső érzéssel töltött el, hogy a kifogás bevált. Megkönnyebbülés ült ki az arcára és büszkeség, hogy jól tanított. A téma hirtelen a farkaskutyák megfelelő gondviselésére terelődött. Ha az udvarias viselkedés nem fárasztott volna el, a kutyagondozásról szóló részletes beszámoló megtette. Zsibbadó lábakkal távoztam.
A nap hátralevő részében kicsapongó gondolatok felhőjében úsztam, amiért Hod megkorbácsolással fenyegetett, ha nem figyelek oda, mit csinálok. Aztán rám nézett, megrázta a fejét, sóhajtott és azt mondta, futkározzak egy kicsit és csak akkor térjek vissza, ha útközben megtalálom a fejemet. Túl boldog voltam, hogy engedelmeskedjek. A gondolat, hogy végül elhagyhatom Kosvárt egy időre, és egészen Szépöbölig utazhatok, minden más gondolatot kiszorított a fejemből. Tudtam, hogy inkább azon kellene gondolkoznom, miért is utazom, de sejtettem, hogy Árny majd felvilágosít.
Tengeren, vagy vízen megyünk? Bárcsak megkérdeztem volna Burricktól! A Szépöbölbe vezető utak nem voltak túl jó állapotban, de én nem bántam. Kormossal még sosem tettünk együtt hosszú utazást. De egy tengeri út, egy igazi hajón...
A hosszabbik úton mentem a kastély felé, egy ösvényen, ami a sziklás hegyoldal egyik fával sűrűn benőtt részén vitt keresztül. Az aljnövényzet kusza és szinte áthatolhatatlan volt, a fák lombjai közül betűző napsugarak látványos sávokra szabdalták az utat. Felnéztem az égre, hogy megfürösszem az arcomat a délutáni napsütésben, és amikor lenéztem, a király bolondja állt előttem.
Elhűlve torpantam meg az úton. Reflexszerűen a királyt kerestem, annak ellenére, hogy semmi értelme nem lett volna, hogy itt járjon. De a Bolond egyedül volt, hozzá a kastélyon kívül és nappal! A gondolattól a hátamon is felállt a szőr. Mindenki úgy tudta a kastélyban, hogy a bolond ki nem állhatja a napfényt. Szóbeszéd. Bármit kotyogjanak is a cselédek a konyhában, itt állt előttem, halovány haját felborzolta a szél. Kék és vörös selyemruhája meglepően éles volt sápadtságához képest, a szemei azonban korántsem voltak olyan színtelenek, mint amilyennek a vár homályos folyosóin látszottak. Mintha egy kis kékség látszott volna bennük, mintha halványkék viaszt cseppentenénk egy fehér papírra. Bőrének fehérsége is csak látszat volt, idekinn a napfényben egy kis rózsaszín árnyalatot kapott. A vér, jöttem rá, ahogy a bőre alatti erek átlátszottak rajta.
A Bolond ügyet sem vetett a csodálkozásomra, helyette felemelte az egyik ujját, és mintha nem csak a gondolataim, de maga a nap is megállt volna. Nem mintha szükség lett volna rá, a figyelmem így is teljes mértékben rá irányult. Elégedetten nyugtázta ezt a fejleményt és elmosolyodott, szájából apró, egymástól távol ülő fogai olyanok voltak, nincs egy csecsemő fogai egy kisfiú szájában.
– Fitz! – mondta vékonyka hangon. – Ficca fagya or vosojja ebbaja. Hájjmeg tessz – hirtelen abbahagyta, aztán megint rám mosolygott. Bizonytalankodva, szótlanul és mozdulatlanul méregettem.
Az ujj ismét a magasba lendült, de ezúttal megrázta felém. – Fitz! Fitza fatya or vosojja ebbaja. Hájjmeg tesz.
Félrefordított fejjel rám nézett, a haját még jobban felborzolta a szél. Kezdtem megnyugodni.
– Fitz – mondtam óvatosan és ujjammal a mellkasomra böktem. – Én vagyok. Igen. Az én nevem Fitz. Eltévedtél? – igyekeztem, hogy a hangom megnyugtató és kedves legyen, hogy ne ijesszem meg szegénykét. Biztosan eltévedhetett, ezért örült annyira, hogy ismerős arcot láthatott.
Nagy levegőt vett az orrán keresztül aztán hevesen megrázta a fejét, amíg a haja teljesen égnek nem állt. – Fitz! – mondta barátságosan, de egy kicsit rekedten. – Fitza fattya orvosojja ebbaja. Hájmegtesz.
– Minden rendben – mondtam megnyugtatóan. Lehajoltam egy kicsit, bár nem voltam sokkal magasabb a Bolondnál. Nyitott tenyérrel hívogatni kezdtem.
– Gyere, gyere csak. Megmutatom az utat haza. Rendben? Ne félj!
A Bolond hirtelen leengedte maga mellé a kezeit, aztán égnek emelte a tekintetét és a szemeit forgatta. Aztán egyenesen rám nézett és elhúzta a száját, mintha citromot evett volna.
– Gyere csak – integettem még egyszer.
– Nem – mondta meglehetősen egyszerűen és elgyötörten. – Figyelj rám, te ökör. Fitz a fattya orvosojja eb baja. Hájmegtesz.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– Azt mondtam – kezdte tagoltan –, Fitz a fattya orvosojja eb baja. Hájmegtesz.
Ezzel udvariasan meghajolt, elfordult és elindult a kastély felé.
– Várj! – parancsoltam. Éreztem, ahogy a fülem elvörösödik a szégyentől. Hogyan magyarázzam meg valakinek, hogy évekig azt hittem róla, hogy együgyű, amellett hogy bolondnak tartottam? Sehogy. – Mit jelent ez a fica-fatya dolog? Gúnyt űzöl belőlem?
– Aligha – mondta, aztán megfordult, csak akkor szólalt meg újból. – Fitz, a fattyú orvosolja eb baját. Háj megteszi. Egy üzenet, úgy hiszem. Felhívás egy fontos cselekedetre. És mivel te vagy az egyetlen, aki eltűri, hogy fattyúnak hívják, azt hiszem, neked szól. Hogy mit jelent? Honnan tudhatnám? Bolond vagyok, nem pedig álomfejtő. Jónapot.
Megint elfordult, de ezúttal lelépett az ösvényről, be a fák közé. Utánasiettem, de mikor odaértem, ahol letért az útról, már eltűnt. Egy darabig még álltam ott és a bokrokat figyeltem, hátha mozgást észlelek, de más semmi nyoma nem volt.
Az üzenetének pedig semmi értelme. A kastély felé vezető úton a különös találkozáson töprengtem, de aztán félretettem, mint furcsa, de véletlen találkozást.
Árny csak másnap éjjel hivatott. Kíváncsiságtól égve siettem fel a lépcsőkön, de mikor felértem megtorpantam és tudtam, hogy a kérdésem még várhat magára. Árny ott ült a kőasztalnál, Somfordival a vállán, egy félig kihajtott új tekercs előtt. Egy üveg bor tartotta az egyik végét, Árny pedig lassan olvasgatta, egyik hosszú ujjával követve a szöveget. Futó pillantást vetettem a tekercsre – városok neveit sorolta, mellettük egy kis listán a katonák, a kereskedők, a juhok és a gabona mennyisége. Leültem vele átellenben és vártam, már megtanultam, hogy ne zavarjam.
– Fiam – mondta halkan, anélkül, hogy felnézett volna a tekercsből. – Mit tennél, ha. valaki mögéd lopakodna és fejbe akarna vágni? De csak akkor, amikor nem figyelsz oda. Hogyan védekeznél?
Gondolkoztam egy darabig. – Hátat fordítanék neki és úgy tennék, mintha másvalamit néznék. Lenne egy bot a kezemben, és amikor lecsap, megfordulnék és betörném a fejét.
– Hm. igen. Ezt már próbáltuk. Bármilyen ravaszak voltunk is, a kalózok mindig tudják, mikor állítunk nekik csapdát és elkerülik. Éppenséggel sikerült átvernünk egy-két átlagos hajót, de a Vörös Martalócokat sosem, pedig nekik akarunk ártani.
– Miért?
– Mert ők ártanak nekünk a legtöbbet. Tudod, fiú, hozzászoktunk már a fosztogatásokhoz. Mondhatnánk azt is, hogy elfogadjuk őket. Még egy hold búzát vetünk, több juhot tartunk meg, vagy tartalék ruhát szövünk magunknak. A földművesek és a városi népek is megtanultak egy kicsit többet félretenni, hogy ha egy rajtaütésnél valakinek felég a csűrje, vagy odavész egy-két állata, a többiek hamar kisegítik. De a Vörös Martalócok nem csak rabolnak és pusztítanak fosztogatás közben, hanem csak pusztítanak, és amit magukkal visznek egyáltalán, az csak apróságnak tűnhet – Árny elhallgatott és a falat bámulta, mintha átláthatna rajta.
– Nincs értelme – folytatta tűnődve, inkább magának, mint nekem. – Legalábbis semmi olyasmi, amire rájöttem volna. Mintha levágnád a tehenet, ami minden évben erős borjút szül. A Martalócok felégetik a gabonát még a szántóföldön és levágják a jószágot, amit nem tudnak magukkal vinni. Három héttel ezelőtt Tövisrétnél felégették a malmot és felhasították a gabonás és liszteszsákokat. Mi ebből a hasznuk? Miért kockáztatják az életüket csupán azért, hogy pusztítsanak? Nem próbáltak területeket hódítani, és nem akarnak bosszút állni olyasmin, amit mi követtünk el. Egy tolvaj ellen lehet védekezni, de ezek gyilkosok és pusztítók. Tövisrétet nem építik újra, a túlélőknek sem energiájuk, sem forrásaik nincsenek hozzá. Van aki a rokonaihoz költözik más falvakba, van aki a városainkba jön koldulni. Túl gyakran tapasztaljuk ezt mostanság.
Sóhajtott, aztán megrázta a fejét, hogy kitisztítsa. Mikor felnézett, már teljesen rám koncentrált. Ez Árny egyik szokása volt: olyan gyorsan félre tudott tenni egy problémát, mintha teljesen elfeledkezett volna róla. Aztán, mintha ez lenne minden dolga, bejelentette. – Igazság kíséretével tartasz, mikor meglátogatja Kelvart Szépöbölben.
– Burrick is ezt mondta nekem, és mindketten el is csodálkoztunk rajta. Miért?
Árny zavarodottnak tűnt.
– Nem te panaszkodtál egy hónapja, hogy eleged van Kosvárból és többet akarsz látni a Hat Hercegségből?
– Persze, de kétlem, hogy Igazság ezért visz magával.
Árny felhorkant.
– Mintha Igazság mondhatná meg, ki tart a kíséretével. Nincs türelme a részletekhez, ezért nincs akkora tehetsége az emberekkel bánni, mint Lovagnak volt. Ennek ellenére Igazság jó katona, és hosszútávon talán erre van szükségünk. De igazad van. Igazság nem tudja, miért mész te is... egyelőre. Elmés elmondja neki, hogy kémnek taníttatott. Egyelőre ez minden. Elmés és én megbeszéltük. Készen állsz rá, hogy elkezdjed visszafizetni, amit érted tett? Készen állsz, hogy a család szolgálatába állj?
Olyan nyugodtan és olyan nyíltan kérdezett, hogy majdnem én is higgadtan kérdeztem vissza. – Meg kell ölnöm valakit?
– Talán – mocorgott a székében. – Neked kell eldöntened, és megtenned, ha arra kerül a sor... Más, mintha csak annyit mondanak „ő a célpont és meg kell tenned.” Nehezebb és nem is vagyok biztos benne, hogy felkészültél.
– Felkészülhetek-e rá valaha is? – próbáltam mosolyogni, de inkább egy izomgörcsre emlékeztetett az eredmény. Megpróbáltam eltüntetni az arcomról, de nem sikerült. Különös borzongás futott végig rajtam.
– Valószínűleg nem – Árny elhallgatott, aztán úgy döntött, elfogadtam a küldetést. – Egy idősebb nemes hölgy segédeként fogsz utazni, aki a rokonait látogatja meg Szépöbölben. Nem lesz nehéz dolgod. Démutka úrnő egy zárt gyaloghintóban utazik. Mellette kell lovagolnod és ügyelni, ne rázza túlságosan a hordszék, vizet kell vinned neki, ha megszomjazik és hasonló apróságokra kell figyelned.
– Nem különbözik sokban attól, mintha Igazság kutyájára vigyázni.
Árny elhallgatott és elmosolyodott. – Kitűnő. Ez is a te feladatod lesz majd. Minél több helyen szükség van rád az úton, annál könnyebben járhatsz-kelhetsz és kevesebben állhatják utadat.
– És az igazi feladatom?
– Hallgatózni és figyelni. Elmésnek és nekem is úgy tűnik, hogy ezek a Vörös Martalócok túl jól ismerik a stratégiánkat és az erőinket. Kelvar nemrégiben vonakodott megfelelően pénzelni az őrszigeti torony ellátását. Kétszer hanyagolta el, Shoaks Hercegség falvai kétszer látták ennek a kárát. Túlment a hanyagságon és elárult minket? Lepaktált-e Kelvar az ellenséggel haszon reményében? Azt akarjuk, hogy szimatolj körül. Ha ártatlan, vagy csak gyanakodsz, hozd hírét, de ha árulásra utaló bizonyítékot találsz, végezz vele minél hamarább.
– És a módszer? – nem ismertem rá a hangomra, olyan nyugodt, tárgyilagos volt.
– Előkészítettem egy port, ami íztelen az ételben és színtelen a borban. A találékonyságodra és a diszkréciódra bízzuk – felemelte a fedőt egy agyagedényről, amelyben egy papírcsomagocska volt, vékonyabb és finomabb, mint amilyet Fedren életében láthatott. Furcsa, hogy az első gondolat, ami eszembe jutott, hogy az írnok mennyire örülne ilyen papírnak. A papírban nagyon finom, fehér por volt, ami hozzátapadt a papírhoz és apró felhőcskét eresztett, amikor Árny széthajtotta. Egy ronggyal elfödte a száját és az orrát, amíg kimért egy adagot egy másik, olajozott papírra. Felém nyújtotta, én pedig lassan a tenyeremre helyeztem.
– És hogyan hat?
– Nem túl gyorsan. Nem ájul holtan az asztalra, ha erre vagy kíváncsi, de ha sokáig italozgat, megérzi. Kelvart ismerve háborgó gyomorral ágyba bújik és soha többé nem kel fel.
Belecsúsztattam a zsebembe. – Igazság tud erről?
Árny eltöprengett. – Igazság hű a nevéhez. Nem ülne egy asztalhoz valakivel, akiről tudja, hogy megmérgezik. Nem, ezen az úton a lopakodás nagyobb szolgálatot tesz nekünk, mint az őszinteség – egyenesen a szemembe nézett. – Egyedül hajtod végre, csak saját magadra hagyatkozhatsz.
– Értem – fészkelődni kezdtem a kis sámlin, amin eddig ültem. – Árny?
– Igen?
– Ilyen volt neked is? Az első alkalom?
Lenézett a kezeire, és egy darabig vörös hegekkel teli kézfejét bámulta. A csend hosszúra nyúlt, de én vártam.
– Egy évvel voltam idősebb, mint te most – mondta végül. – Egyszerűen meg kellett tennem, nem pedig eldöntenem, hogy kell-e. Megfelel?
Hirtelen elszégyelltem magam, anélkül, hogy tudtam volna, miért.
– Azt hiszem – motyogtam.
– Helyes. Tudom, hogy nem akartál rosszat, fiú. De a férfiak nem beszélnek arról, milyen volt egy hölggyel az éjszakájuk. Az orgyilkosok pedig nem beszélnek a... munkájukról.
– Még a tanár és a diák sem?
Árny félrenézett, a szoba egyik sötét zugát bámulta.
– Nem – hallgatott egy darabig, aztán hozzátette. – Két hét múlva talán te is megérted miért.
Ez volt minden, amit valaha is beszéltünk róla.
Számításaim szerint tizenhárom éves voltam.
8
A HERCEGSÉGEK TÖRTÉNELME földrajzuk tanulmányozásával érthető meg. Elmés király udvari írnoka, Fedren nagyon kedvelte ezt a mondást. Sosem találtam tévesnek. Talán minden vidék történelmét befolyásolják a természetes határok. A tengerek és a jég, ami köztünk és a Külső-szigetek között terült el, más népekké alakított bennünket, a gazdag síkságok és termékeny völgyek ellenséggé. Talán ez a Hat Hercegség történelmének első fejezete. A Medve és a Szől folyó által határolt síkság gazdag bortermelő vidéket teremtett Szántás Hercegségben, mint ahogy a Homokhatár fölé emelkedő Kékperem Hegység védelmet nyújtott és elszigeteltséget az ott élőknek, de sebezhetővé lelte őket szervezett hadseregünk előtt.
*
Napfelkelte előtt kipattantam az ágyból, azon csodálkozva, hogy képes voltam egyáltalán addig is aludni. Előző este Burrick olyan körültekintően felügyelte az utazási előkészületeimet, hogy ha rajtam múlt volna, reggelizni sem maradt volna időm.
Ha azonban egy csapat utazik, máshogy mennek a dolgok. A nap már jócskán felkelt, mire a csoport összegyűlt.
– A királyi sarj – figyelmeztetett Árny – sosem utazik könnyedén. Igazság úgy indul erre az útra, hogy a király kardjának súlyát cipeli. Mindenki, aki látja őt utazni, tudja ezt anélkül, hogy mondani kellene. A hír hamarabb ér el Kelvarhoz és Shemshyhez, hogy megtudják, az uralkodói kéz érkezett elsimítani nézeteltéréseiket. A két hercegnek úgy kell éreznie, jobb lett volna, ha nincs közöttük viszály. Ez a jó kormányzás titka – hogy a nép úgy érezze, nincs szükség a beavatkozásra.
Igazság ennek megfelelően nagy pompával utazott, ami valószínűleg bosszantotta katona énjét. Válogatott emberei a reguláris katonák előtt lovagoltak, a Látnokok Kos címerét és Igazság színeit viselték. Fiatal szemeimnek kellően lenyűgöző látványt nyújtottak. Hogy a menet ne legyen túl katonai, Igazság magával vitt néhány előkelő útitársat, akikkel a nap végén társaloghat majd. Őket sólymok és kutyák, idomárok, zenészek, bárdok, bábosok, az uraságok és a hölgyek szolgálói, szakácsok követték, leghátul pedig a málhásállatok zárták a menetet.
Az én helyem nagyjából középen volt. A nyugodt Kormos hátán kísértem a két szürke ló közé fogott utazófülkét. Fürge, az egyik értelmesebb istállófiú egy pónit kapott, rá lett bízva a fülke lovainak irányítása, én a málhásöszvért vezettem és a fülke utasával, az idősödő Lady Démutkával kellett törődnöm, akivel még soha azelőtt nem találkoztam. Mikor végre feltűnt az asszonyság, hogy beszálljon a fülkébe, annyira tele volt aggatva mindenféle ruhákkal, csipkékkel és fátylakkal, hogy csak annyit tudtam megállapítani róla, hogy ösztövér öregasszony volt, a parfümje pedig ingerelte Kormos orrát. Befészkelte magát a párnák, pokrócok és szőrmék közé, és megparancsolta, hogy húzzam be a függönyöket, pedig gyönyörű reggelünk volt. A két szolgálólány, aki eddig kísérte boldogan sietett el, csak én maradtam ott segítőjeként, szomorú szívvel. Arra számítottam, hogy legalább egyikük vele marad. Ki fog így segíteni neki, ha éjszakára felállítjuk a sátrát és valamire szüksége lesz? Semmi kedvem nem volt egy asszonyra várakozni, különösen nem egy ilyen idősre. Úgy döntöttem, követem Burrick tanácsát, és aszerint viselkedem: figyelmesen és udvariasan, jókedvűen kell társalognom vele. Az idősebb asszonyságokat mindig elbűvölik a fiatal férfiak, legalábbis Burrick így mondta. Megközelítettem a fülkét.
– Démutka asszonyság? Kényelmesen ül? – érdeklődtem. Hosszú szünet telt el válasz nélkül. Talán egy kicsit süket is volt. – Kényelmesen ül? – ismételtem meg hangosabban.
– Ne zavarjon, fiatalember! – jött a meglepően ingerült válasz. – Ha szükségem van valamire, majd szólok!
– Elnézést kérek – igyekeztem bocsánatot kérni.
– Mondtam, hogy ne zavarjon! – dörrent rám ismét, és halkabban hozzátette – Ostoba fajankó!
Erre már elhallgattam, bár zavarom jócskán megnőtt. Ennyit a kellemes és társalgós utazásról. Végül meghallottam a kürtök szavát és láttam, hogy Igazság zászlaja a magasba lendül. A szállongó por jelezte, hogy a menet eleje megindult, de még hosszú perceket kellett várni, hogy az előttünk álló lovak is megmozduljanak. Fürge megindította a lovakat, én pedig jeleztem Kormosnak, aki lelkesen megindult, az öszvér pedig unottan követte.
– Jól emlékszem arra a napra. Emlékszem a sűrűn és magasan szállongó porra, ami előttünk gomolygott, és arra, hogyan társalogtunk Fürgével, de csak halkan, mert az első alkalommal, hogy hangosan felnevettünk, Démutka asszonyság kirikoltott, hogy hagyjuk abba. Emlékszem a hegyektől hegyekig ívelő fényes, kék égre, az enyhén kanyargó út fölött. Lélegzetelállító látvány nyílt a hegytetőkről a tengerre, a völgyek levegője pedig virágillattól volt terhes. Egy út menti kőkerítésen juhászlányok ácsorogtak és kuncogtak, miközben a kis karavánnak integettek, mögöttük gyapjas jószágaik fehér pontok voltak a domboldalban. Fürgével gyönyörködve mustrálgattuk a lábaikat, ahogy szoknyájukat egyik oldalon felkötötték, hogy a nap és a szél szabadon érhesse lábszáraikat és könnyebben futhassanak az elkóborolt bárányok után. Kormos unatkozva ballagott, nagyobb tempóhoz szokva, míg Fürgének örökösen unszolnia kellett szegény póniját.
Kétszer álltunk meg napközben, hogy a lovasok kinyújtóztathassák a lábukat és megitassuk a lovakat. Démutka Úrnő nem bújt elő az utazófülkéből, viszont hangosan emlékeztetett rá, hogy már ideje lett volna vizet vinnem neki. Ettől fogva nem is nagyon társalogtunk többet.
Letáboroztunk, még mielőtt a nap a horizont mögé bukott volna. Fürgével felállítottuk Démutka úrnő pavilonját, amíg ő a fülkéjében elfogyasztotta hideg húsból, sajtból és borból álló vacsoráját. Mi szegényesebb lakomát csaptunk, akár a katonák, szikkadt kenyérből, még keményebb sajtból és szárított húsból. Vacsorám kellős közepén az úrnő megparancsolta, hogy kísérjem a pavilonjába. Kilépett, több réteg ruhában és fátyolban, mintha hóviharra készülne. Öltözéke a legkülönbözőbb színű, anyagú és korú ruhákból állt, de mind drága és jó szabású lehetett a maga korában. Ahogy rám támaszkodott és a pavilonjához kísértem, por, doh és parfüm émelyítő illatát éreztem rajta. Kurtán elbocsátott, miután a szállására kísértem, és figyelmeztetett, hogy kés van nála, amit használni is fog ha be merem tenni a lábamat. – És nagyon jól tudom, hogyan kell használni, fiacskám! – fenyegetőzött.
Szállásunk, akár a katonáké, a föld és a köpönyegünk volt, de az éjszaka kellemes volt, még kis tüzet is gyújtottunk. Fürge Démutka úrnő és az én viszonyomról tréfálkozott; az utána következő rövid birkózásnak az asszonyság fenyegető károgása vetett véget. Attól fogva suttogva beszéltünk, Fürge pedig elmondta, hogy nem irigyli tőlem ezt a feladatot; bárki, aki eddig együtt utazott az öreg hölggyel, messzire elkerülte utána. Emellett figyelmeztetett, hogy a legrosszabb még hátra van, de hiába faggattam, nem mondta meg, csak a könnyei potyogtak a nevetéstől. Könnyen álomba merültem, gyermekként kiűzve a feladatot a fejemből, amíg szembe nem kell néznem vele.
Hajnalban madárcsicsergésre ébredtem és az orrfacsaró bűzre, ami a Démutka úrnő sátra előtt csordultig telt éjjeliedényből áradt. Bármennyire is megkeményítette már a gyomromat az ólak és az istállók takarítása, alig tudtam rávenni magam, hogy valahová kiürítsem a tartalmát és kiöblítsem, mielőtt visszavittem. Addigra már sátrából lármázva követelte, hogy vigyek neki vizet, meleget is, és főzzem meg a reggelijét. Fürge eltűnt, csatlakozott á katonák tüzéhez és közöttük reggelizett. Mire az elkészült reggelit tálcára raktam, az úrnő szerint ízléstelenül tálalva, és elmosogattam, összecsomagoltam, a menet többi része már induláshoz készülődött. Az asszonyság azonban nem engedte, hogy lebontsuk a sátrát, amíg be nem szállt utazófülkéjébe. Nagy sietve bontottuk le a sátrat, és csatlakoztunk a menethez. Csak Kormos hátán jutott időm siratni elszalasztott früstökömet.
Borús kedvemben voltam reggeli teendőim után. Fürge, látva fancsali arckifejezésemet részvéttel rám nézett és intett, hogy lovagoljak közelebb. Kihajolt a nyeregből, hogy halkan tájékoztasson.
– Rajtunk kívül már mindenki hallott róla – intett a fejével az utazófülke felé. – A bűze legendaszámba megy. Ősztincs azt mondta, gyakran utazott Lovaggal... Mindenfelé vannak rokonai a Hat Hercegségben, és semmi dolga nincs azon kívül, hogy meglátogatja őket. A katonák mind azt mondják, már rég megtanulták, hogy kitérjenek az útjából, mert különben hasznavehetetlen szolgálókká válnak. Ja, és Ősztincs küldi ezt is. Azt mondja, ne is számíts arra, hogy lesz időd enni, amíg őt kíséred, de majd megpróbál félretenni egy keveset az adagjából.
Fürge egy szelet kétrét hajtott kenyeret nyomott a kezembe, benne három szelet hideg szalonnával. Csodálatos íze volt, az első pár falatot szinte egészben nyeltem le.
– Tökfilkó! – Rikoltott Démutka úrnő. – Mit művelsz ott elől, talán trécselsz? Vissza a helyedre! Hogyan gondold, hogy elkószálhatsz? Ha szükségem van valamire, légy a helyeden!
Lelassítottam Kormost, míg a hintó mellé értem. Sikerült lenyelnem a kenyér és a szalonna nagyobbik részét és kinyögnöm – Szüksége van valamire az úrnőnek?
– Ne beszélj teli szájjal – csattant fel. – És ne zavarj, ostoba fajankó!
Az út a partvonalat követte, könnyed tempónkkal öt napig tartott az utazás Szépöbölig. Két falucska kivételével a kilátás szélfútta sziklaormokból, sirályokból, rétekből és néha egy elszáradt, vagy kifacsarodott fából állt. Ennek ellenére számomra tele volt csodákkal és szépségekkel, hiszen az út kanyarulata újabb ismeretlen vidéket tárt fel.
Ahogy az út fogyott, Démutka úrnő zsarnoksága úgy nőtt. A negyedik napra állandó panaszáradatot zúdított rám, amellyel általában nem tudtam mit kezdeni. A hintó túlságosan imbolygott; és attól rosszul lett. A víz, amit egy patakból hoztam neki, túl hideg volt, amit a kulacsomból adtam, túl meleg. A lovasok túl nagy port kavartak előttünk; biztos volt benne, hogy szándékosan teszik. Mondjam meg nekik, hogy ne énekeljenek olyan trágár dalokat. Mellette nem volt időm töprengeni rajta, hogy meg kell-e ölnöm Lord Kelvart, vagy sem.
Az ötödik nap reggelén megpillantottuk Szépöböl tűzhelyeinek füstjét, délre már a nagyobb épületeket és a város fölötti sziklákon álló őrtornyot is látni lehetett. Szépöböl sokkal kellemesebb vidéken terült el, mint Kosvár. Az út tágas völgyben vezetett a kéken csillogó széles, homokfövenyes öbölig. A halászflotta lapos fenekű bárkákból és mokány kis ladikokból állt, amelyek bátran hasították a hullámokat. Szépöböl kikötője túl sekély volt a tengeri hajóknak, nem is volt olyan forgalmas, mint Kosváré, de talán éppen ezért kellemes helynek tűnt.
Kelvar üdvözlőbizottságot küldött elénk, hosszú percekig tartó várakozást okozva, amíg formális köszöntéseket váltottak.
– Mint két kutya, amikor egymást szagolgatják – jegyezte meg Fürge. Felálltam a nyeregben, így láthattam a gesztusokat, amikkel egymást üdvözölték, és kurta bólintással értettem egyet Fürge szavaival. Hamarosan megint elindultunk, és nemsokára már Szépöböl utcáit róttuk.
Mindenki más a kastély felé tartott, csak Fürge meg én fordultunk le kis utcácskákon, hogy Démutka úrnőt az általa követelt fogadóhoz kísérjük. A szobalány arckifejezéséből ítélve az asszonyság nem először vendégeskedett náluk. Fürge a lovakat az istállóba vitte, így nekem jutott a feladat, hogy a szállására kísérjem. Ahogy súlyosan rám támaszkodva felkísértem, eltűnődtem, vajon mit ehetett, ami olyan fűszeres volt, hogy minden lehelete komoly megpróbáltatással járt számomra. Az ajtónál elbocsátott, és fenyegetések garmadáját vágta a fejemhez, ha pontosan hét nap múlva nem jelentkezem érte. Kifelé tartva részvéttel gondoltam a szobalányra, akire máris rázúdította harsány szóáradatát a szobalányokkal kapcsolatos tapasztalatairól, és arról, hogyan kell elrendezni az ágyát.
Vidámabban pattantam nyeregbe, intettem Fürgének, hogy siessen, mielőtt Démutka úrnőnek még eszébe jutna valami. Keresztülvágtunk Szépöböl utcáin, és még idejében érkeztünk, hogy csatlakozzunk a menet végéhez. A vár síkságra épült, ami kevés természetes védelmet biztosított, de többszörösen megerősített falai és őrtornyai már a kastély saját védelmi rendszere előtt megfelelő ellenállással bírtak volna egy esetleges támadással szemben. Fürge elmondta, hogy a fosztogatók még sosem jutottak túl az árkokon. Ahogy elhaladtunk, kőművesek és ácsok végeztek javításokat a falakon és az árkokban, de megálltak és csak bámultak, amikor a trónörökös menete hozzájuk ért.
Amint a vár kapui bezárultak mögöttünk, újabb üdvözlési ceremónia kezdődött, Kelvar és a kastély köszöntötte Igazságot. Kürtök harsogtak, majd valaki köszöntőt mondott, ami a lovak dobogásába fúlt. Amikor vége volt, az emberek és állatok tömeges hömpölygése kezdődött, és az alakzat megtört. Kelvar szolgálói máris köztünk voltak, elvezették az állatokat és megmutatták, merre találjuk a szállásainkat, és ami a legfontosabb egy katona, vagy egy utazó számára, hogy hol lehet mosakodni és enni. Fürgével az istállók felé tartottunk, hogy lemálházzuk Kormost és a pónit, amikor a nevemet kiáltotta valaki. Igazság egyik embere közeledett felém integetve.
– Hát itt vagy. Hé, Fitz! Igazság hívat a lakosztályába. Leon beteg. Fürge, fogd a lovát, te pedig siess utánam.
Úgy éreztem, éppen kivették a falatot a számból, de nagy levegőt vettem és mosolyogva indultam utána, ahogy Burrick tanította. Kétlem, hogy észrevette volna a gesztust, számára csak egy újabb lábatlankodó voltam egy zsúfolt napon. Igazság szobájába vezetett, aztán megkönnyebbülten sietett vissza az istállókhoz. Halkan kopogtattam, és Igazság egyik szolgája azonnal ajtót nyitott.
– Edának hála, itt vagy végre! Siess befelé, Leon nem hajlandó enni, és Igazság szerint komoly baja van.
A férfi Igazság címerét viselte, mégsem találkoztam vele ezelőtt. Néha aggasztó volt, mennyien ismertek engem névről, olyanok, akikről nekem fogalmam sem volt, kicsodák. A szomszédos szobában Igazság fürdött, és utasításokat adott, milyen ruhát készítsenek elő neki. Ez szerencsére nem nekem szólt, így a kutyával foglalkozhattam.
Kinyúltam felé az elmémmel, mert ha Burrick nem volt a közelemben, nem kellett visszatartanom magamat. Leon felemelte keskeny pofáját és szenvedő tekintetet meresztett rám. Igazság átizzadt ingén feküdt a sarokban, melege volt, unatkozott, és ha nem lesz vadászat, haza akart menni.
Látványosan végigsimítottam a bundáját, megvizsgáltam az ínyét aztán megtapogattam a hasát. Végezetül megvakartam a füle tövét és a szolgához fordultam.
– Nincsen semmi baja, egyszerűen nem éhes. Egy tál hideg vizet neki, aztán meglátjuk. Ha enni akar, majd jelzi, ezt pedig vegyük el előle, mielőtt még a gyomrát is elcsapja. – Ezzel az Igazság tálcájáról elé vetett süteményekre mutattam. Egyik sem való egy kutyának, de én nem bántam volna, ha a földről felfalhattam volna; a gyomrom meg is kordult a gondolatra. – lehet, ha megtalálom a konyhát, szerzek neki egy vastagabb marhacsontot. Az olyasmi, ami inkább játék, mint étel, most jobban érdekli...
– Fitz? Te vagy az? Jer ide, fiú! Mi baja Leonnak?
– Majd én szerzek csontot – biztosított a férfi, ahogy felkeltem a kutya mellől és átmentem a másik szobába.
Igazság a teknő mellett állt és a haját dörzsölte szárazra, és újból megkérdezte – Mi baja Leonnak?
Ez volt Igazság természete. Hetek teltek el, hogy utoljára találkoztunk, de ő még csak nem is üdvözölt. Árny azt mondta, ez az egyik hibája, nem érezteti az embereivel, hogy fontosak neki. Igazság úgy vélekedhet, ha történt volna velem valami érdekes, valaki tájékoztatta volna. Kedveltem átható jókedvét és azt a könnyed hozzáállást, hogy minden rendben van, hacsak valaki rossz hírt nem hoz.
– Semmi baj, uram. Kicsit elpilledt az utazástól és a melegtől; én nem etetném süteménnyel, főleg nem ilyen melegben.
– Hát – sóhajtott Igazság, miközben befejezte a szárítkozást – tetszik, vagy nem, igazad lehet. Burrick szerint jól megérted magad a kutyákkal, hát nem feledem, amit mondtál. Nekem úgy tűnt, mintha rosszul lenne, pedig mindig jó az étvágya, különösen, ha az én tálcámról csemegézhet. – Szégyenlősnek látszott, mintha rajtakapták volna valamin. Nem tudtam mit válaszoljak.
– Ha ez minden, uram, visszatérnék az istállókhoz.
Zavartan nézett rám.
– Csak az idődet vesztegetnéd. Fürge ellátja a lovadat, nem? Meg kell fürdened és átöltöznöd, ha időben el akarsz készülni a vacsorára. Kharim? Van elég vizünk?
Az inas, aki eddig Igazság ruháit rendezgette az ágyon, felegyenesedett.
– Azonnal, uram. A ruháit is kikészítem.
Az elkövetkező óra alatt mintha az egész világom állt volna fejre. Tudtam, hogy be fog következni, Árny és Burrick is felkészítettek rá, de hirtelen jelentéktelen téblábolóból Igazság kíséretének részévé válni, megingatott. Mindenki más azt hitte, tudom mi zajlik körülöttem.
Igazság felöltözött és el is ment, még mielőtt belemerültem a fürdővízbe. Kharim elmondta, hogy az őrsége parancsnokával tart megbeszélést. Hálás voltam, hogy Kharim pletykásnak bizonyult, nem zavarta sem a származásom, sem a rangom, hogy csevegjen és panaszkodjon előttem.
– Készítek neked egy alvóhelyet az éjszakára. Igazság azt akarja, hogy közel legyél hozzá, de nem csak a kutyájáról kell gondoskodnod. Van más feladata is a számodra?
Karim reménykedve várakozott, de a víz alá merülés álcájával elkerültem a válaszadást. Jól megmostam a hajamat a szappanos vízben, csak akkor bújtam elő, mikor már fogytán volt a levegőm. Kharim sóhajtott.
– Kiterítem a ruháidat, a porosakat pedig hagyd csak itt, majd kimosatom.
Furcsa érzés volt, hogy valaki rám várakozott, miközben fürödtem, és még a ruháimat is felügyelte. Ragaszkodott hozzá, hogy kisimítsa a ráncokat a zekémen, és az új, túlméretezett ingem ujját teljesen leengedje, amitől ostobán nézhettem ki. A hajam visszanőtt és összegubancolódott, amit Kharim fájdalmas kifésüléssel orvosolt. Vizsgálódása és igazgatása végtelennek tűnt, nem voltam hozzászokva, hogy más öltöztessen.
– A vér nem válik vízzé – hallatszott egy elcsodálkozó hang az ajtóból. Megfordultam, Igazság állt az ajtóban, arcán fájdalom és csodálkozás keveréke ült.
– Akárcsak Lovag, ennyi idős korában, pontosan úgy néz ki, nem igaz, uram? – Kharim büszke volt magára.
– Úgy van. – Igazság megköszörülte a torkát. – Nem kétséges, ki az apád, Fitz. Kíváncsi vagyok, mire gondolt atyám, mikor azt mondta, öltöztesselek fel rendesen. Elmésnek hívják, és elmés is; kíváncsi vagyok, mit akar ezzel elérni. Ah, mindegy. – Sóhajtott. – Így uralkodik, én pedig reá hagyom. Az én feladatom az, hogy megtudjam, miért nem gondozza rendesen az őrtornyait egy beképzelt öregúr. Gyerünk, fiú, ideje lemennünk.
Megfordult és elindult, nem is várt rám. Ahogy utána siettem, Kharim megragadta a karomat.
– Három lépéssel mögötte, a bal oldalán. Ne feledd!
Úgy is tettem. Ahogy végigvonult a folyosón, kíséretének többi tagja is egyenként csatlakozott hozzá, mindannyian legpompásabb ruháikban feszítettek, hogy megragadják az alkalmat, hogy Kosváron kívül is megirigyelhessék őket. Hozzájuk képest bő ujjú ingem mértékletesnek tűnt, és örültem, hogy a cipőimen nem csilingelnek apró csengettyűk.
Igazság megállt az egyik lépcső tetején, és odalent mindenki elcsendesedett. Alkalmam nyílt végigtekinteni az összesereglett tömegen, és arcukról leolvashattam szinte az összes emberi arckifejezést. A hölgyek tetszelegtek, vagy vicsorogtak, néhány fiatalember feszített, hogy jól látsszék ruházata, mások, jóval egyszerűbb öltözékükben egyenesen álltak, mintha őrködnének. Láttam irigységet, szeretetet, megvetést, félelmet, és néhány arcon gyűlöletet. Igazság azonban egyikükre sem szánt többet, mint futó pillantást, mielőtt elindult volna lefelé. A tömeg szétvált és megjelent maga Lord Kelvar, hogy az asztalokhoz vezessen minket.
Kelvar nem úgy nézett ki ahogy elképzeltem. Igazság beképzeltnek nevezte, de én csak egy gyorsan őszülő, sovány és zaklatott férfit láttam, aki úgy viselte elegáns öltözékét, mintha az idő múlása ellen vértezte volna föl magát. Szürkébe hajló haját lófarokba fogva viselte, mintha még mindig katona lenne, és a jó kardforgatók könnyed ruganyosságával lépdelt.
Figyeltem őt, ahogy Árny tanított, és úgy éreztem, már eléggé ismerem, még mielőtt az asztalhoz ültünk volna. De csak azután láttam bele mélyen a lelkébe, hogy helyet foglaltunk (az én helyem meglepően közel volt az előkelőségekhez), és nem a tettei, hanem úrnőjének megjelenése engedett betekintést, ahogy megjelent és csatlakozott hozzánk.
Kétlem, hogy Grácia úrnő alig több, mint egy maréknyi esztendővel lett volna idősebb nálam, és úgy fel volt díszítve, mint egy szarka fészke. Soha azelőtt nem láttam ennél nyilvánvalóbb bemutatóját a gazdagságnak és az ízléstelenségnek. Csipkék és legyezgető kézmozdulatok összevisszaságával foglalt helyet, amiről egy násztáncot járó énekesmadár jutott az eszembe. Az illata felém hömpölygött, és akárcsak díszei, ez is inkább a pénzről árulkodott. Magával hozta aprócska ölebét, egy parányi jószágot, aminek selymes bundája és óriási szemei voltak. Kedveskedve gügyögött neki, ahogy az ölébe helyezte, a kis öleb pedig hozzábújt, majd állát az asztal peremének támasztotta. Eközben végig Igazságon tartotta a tekintetét és igyekezett kiolvasni a herceg tetszésnyilvánítását. Figyeltem, ahogy Kelvar figyeli Grácia évődését Igazsággal, és azt gondoltam magamban, íme, itt van a megoldás oroszlánrésze az őrtornyok ellátásával kapcsolatban.
Az ebéd próbára tett, mert bár farkaséhes voltam, az etikett megtiltotta, hogy kimutassam. Ettem, ahogy tanítottak, felvettem a kanalat, amikor Igazság, és félretettem, amint nem érdekelte tovább. Egy nagy szelet húsra vágytam és kenyérre, amivel felitathatnám a levét, ehelyett furcsán fűszerezett aprócska szeleteket kaptunk, egzotikus gyümölcskompótot, fehérkenyeret és fakóra főzött tavalyi zöldségeket. Lenyűgöző bemutatója volt a jófajta étkeknek, amiket a divatos főzés jegyében erőszakoltak meg. Láttam, hogy Igazság étvágya, akárcsak az enyém, lassacskán elment, és azon tűnődtem, hogy rajtam kívül észrevette-e valaki, hogy a herceg nincs megelégedve.
Burrick jobban tanított, mint hittem volna. Képes voltam udvariasan bólogatni a szomszédomnak, egy beszédes fiatal nőnek, és követni tudtam a társalgását arról, milyen nehéz is Ripponban mostanság jófajta vászonhoz jutni, miközben figyelemmel kísértem az asztalfőn zajló fontosabb eseményeket. Nem arról esett szó, ami miatt ide jöttünk, azt majd zárt ajtók között vitatják meg, de néhány téma még így is az őrtornyok felé kanyarodott és furcsa színezetet adott a dolgoknak.
Elhallottam, amint egyesek arról morognak, hogy az utak állapota sem olyan már, mint régen. Valaki megjegyezte, hogy örül, hogy végre folytatják a védőfalak javítását. Egy másik férfi arról panaszkodott, hogy az útonállók olyan gyakoriak voltak, hogy a Fészekből szállíttatott árujának alig kétharmadára tudott számítani. Ez lehetett az oka szomszédom panaszainak arról, miért is nehéz jó anyagot szerezni. Néztem Kelvart, ahogy rajongva csüng felesége minden egyes mozdulatán, és mintha Árny suttogna a fülembe, hallottam ítéletét.
– Íme egy herceg, akinek nem a birodalma körül jár az esze.
Ha jól sejtettem, Grácia úrnő magán viselte a szükséges útjavítások, az utakat védő katonák fizetésének költségeit. Talán annak a drágakőnek az értéke, ami a fülében lógott, az őrtornyok ellátására elegendő lett volna.
A vacsora végre befejeződött. A gyomrom ugyan tele volt, de az éhségem nem csillapult, olyan kevés tápláló étel akadt. A szórakoztatásról ezután két dalnok és egy költő gondoskodott, de én inkább az emberek társalgására, mint a szépen faragott rímekre koncentráltam.
Kelvar a herceg jobbján ült, bal oldalt pedig, ölében pudlijával Grácia aki a herceg fényében látszott sütkérezni. A kezei gyakran babrálták a karpereceket és a fülbevalókat, láthatóan nem volt hozzászokva efféle csecsebecsék viseléséhez. Az volt a gyanúm, hogy egyszerű családból származott és lenyűgözte új pozíciója. Ahogy az estély folytatódott, és egyre fáradtabb lettem, láttam, hogy Grácia úrnő figyelme is lanyhul. Egyszer ásított, túl későn kapta a szája elé a kezét. Kis ölebe elaludt, és ahogy ő is egyre álmosabb lett, egyre inkább egy gyermekre emlékeztetett; magához ölelte kutyusát, mintha egy baba volna, fejét pedig a szék támlájának döntötte. Kétszer bóbiskolt el, figyeltem, ahogy egyre gyakrabban csipkedi a csuklóját, hogy ébren maradjon és láthatóan megkönnyebbült, mikor Kelvar magához intette a dalnokokat és megjutalmazta őket a szórakoztatásért. A fiatalasszony férje karjába csimpaszkodva távozott a hálószobájuk felé, miközben egy pillanatra sem eresztette el kiskutyáját.
Én is megkönnyebbülve irányítottam lépteimet Igazság szobája felé. Kharim dunyhát és párnát is kerített nekem. Már nagyon vágytam az alvásra, de Kharim intett, hogy menjek be Igazság szobájába. Igazság, igazi katonához méltón sosem tűrt meg lakájokat maga körül, Kharim tehát bosszúsan hajolgatott a szerteszét heverő ruhákért. A csizmával azonnal elvonult és még több viaszt kent rá. Igazság felvette a hálóruháját és felém fordult.
– Nos? Mi jelentenivalód van?
Így hát jelentettem, mintha Árnynak tenném, felidézve mindent, amit az asztalnál hallottam, olyan részletességgel, amennyire csak tudtam. Végül hozzátettem a saját véleményemet az egész jelentőségéről.
– Kelvar fiatal asszonyt vett feleségül, akit könnyű elbűvölni ékszerekkel és ajándékokkal – összegeztem. – A lánynak nincsen fogalma arról, milyen felelősség nyugszik a vállán, nem is beszélve Kelvaréról. Kelvar pénzt, időt és energiát von el a kötelességeiről, hogy a feleségével törődjék. Ha nem lenne tiszteletlenség, megkockáztatnám, hogy Kelvart lassan cserbenhagyja a férfiassága, és ezt ajándékokkal igyekszik ellensúlyozni.
Igazság nagyot sóhajtott. A beszámolóm második fele alatt már bebújt az ágyba. Mikor befejeztem, épp egy párnát hajtogatott kétrét, hogy jobb támasza legyen a fejének.
– Átkozott Lovag – mondta szórakozottan. – Ez az ő esete, nem az enyém. Fitz, úgy beszélsz, mint az apád. És ha itt lenne, biztos találna valami elegáns módot, hogy megoldja a helyzetet. Mostanra talán meg is oldotta volna, egy mosollyal, egy kézcsókkal talán. De ez nem az én módszerem, hát nem is próbálkozom vele. – Kényelmetlenül mocorgott az ágyban, mintha arra számított volna, hogy vitába szállok a kötelességeivel kapcsolatban. – Kelvar férfi, és egy herceg. Kötelességei vannak. Az ő feladata megfelelően ellátni azt a tornyot. Egyszerű dolog és tömören is fogom tudatni vele. Küldjön megfelelő katonákat a toronyhoz, tartsa ott őket, és csináljon nekik kedvet ahhoz, hogy végezzék a dolgukat. Nekem egyszerűnek tűnik, nem fogok udvariassági táncokat lejteni miatta.
Befészkelte magát az ágyba és hirtelen hátat fordított nekem.
– Fújd el a gyertyát, Kharim.
És Kharim úgy is tett, én pedig botorkálhattam ki a hirtelen elsötétedett szobából, a saját fekhelyemig. Lefeküdtem és azon töprengtem, Igazság milyen keveset lát az egészből. Kényszerítheti Kelvart, hogy lássa el a tornyokat emberekkel és felszereléssel, de nem kényszerítheti rá, hogy jól tegye és büszke legyen rá. Ez már diplomácia volt. Nem is beszélve az utak állapotáról és az utazók biztonságáról, amit úgyszintén meg kellett oldani, méghozzá úgy, hogy Kelvar büszkesége érintetlen maradjon, és helyzete Lord Shemshyvel megoldódjon. Valakinek magára kell vállalni a feladatot, hogy megtanítsa Grácia úrnőt a helyes viselkedésre, és a felelősségére. Rengeteg probléma. Alig ért a fejem azonban a párnára, máris elaludtam.
9
A BOLOND ELMÉS KIRÁLY URALKODÁSÁNAK tizenhetedik esztendejében érkezett Kosvárra. Ez azon kevés tények közé tartozik, amelyek ismeretesek a Bolondról. Halmavárosi kereskedők ajándékaként származásáról csak találgatni lehet. Többféle történet is felmerült, az egyik szerint a Vörös Martalócok foglya volt, míg a halmavárosi kereskedők megkaparintották. Mások szerint csecsemőként találtak rá egy kis ladikban valamelyik folyó partján, feje fölött cápabőr napernyővel, hanga és levendulaágak közt. Ezeket a fantázia szüleményeinek kell tekintenünk, mivel valójában keveset tudunk róla Elmés király udvarába kerülése előttről.
A Bolond majdnem biztosan az emberi fajba tartozik, bár nem teljesen emberi szülőktől. Egyesek szerint a Mások Népéből született, ami valószínűleg nem igaz, mivel ujjai közt nem feszült hártya és sosem félt a macskáktól. Egyéb szokatlan tulajdonságai (például fakósága) feltehetően nem emberi őseitől származhat és nem egyéni torzulás, bár ezt illetően tévedhetek.
A Bolondot illetően fontosabbnak tűnik, amit nem tudunk róla. Életkora Kosvárba érkezésekor szintén találgatások tárgya. Személyes tapasztalataim szerint a Bolond kevés jelét mutatta az öregedésnek, talán nem volt olyan fiatal, mint amilyennek tűnt, hanem esetleg hosszú gyermekkora végén járt.
A Bolond nemét illetően is folytak viták. Mikor még fiatalabb és határozottabb voltam megkérdeztem, a Bolond pedig azt felelte, ez csak rá tartozik.
Előrelátásait és azok homályos megnyilvánulási formáit illetően szintén kérdéses, hogy ez faji örökletesség, avagy egyéni képessége. Néhányan azt hiszik, mindent előre tud, és azt is tudja, ha bárki, bárhol emlegeti. Mások szerint ez csak kedvelt „Figyelmeztettelek!” mondásának köszönhető, és annak, hogy még a legködösebb kijelentését is addig csűri-csavarja, míg jóslatnak nem hangzik. Talán néhány esetben így is van, de néhány, jól leírható esetben megjósolt, még ha homályosan is, néhány elkövetkezendő eseményt.
*
Nem sokkal éjfél után korgó gyomorral ébredtem. Egy darabig feküdtem és hallgattam a gyomrom korgását, és hiába hunytam le újból a szememet, rosszullét kerülgetett. Felkeltem és kitapogattam az utat az asztalhoz, amelyen az Igazságnak felküldött sütemények voltak; de a szolgák eltakarították. Magamban viaskodtam egy kicsit, de a gyomrom győzött.
Lassan kinyitottam az ajtót és kiléptem a félhomályos folyosóra. A két őr, akik a szobát vigyázták, kérdően néztek rám.
– Éhezem – mondtam. – Tudjátok merre van a konyha?
Még nem találkoztam olyan katonával, aki ne tudta volna. Megköszöntem nekik a tájékoztatást és megígértem, hogy visszafelé hozok nekik is valamit. Végigsuhantam a folyosón. Furcsa érzés volt, hogy fa volt a lábam alatt, miközben a lépcsőn lopakodtam lefelé. Úgy közlekedtem, ahogy Árny tanított, halkan helyeztem egymás elé a lábaim, mindig az árnyékban mozogva, a fal tövében, ahol kevésbé csikorog a padlódeszka. Természetesnek tűnt, hogy így mozgok.
A kastély lakói már javában aludtak, az a néhány őr, akik mellett elhaladtam, többnyire szunyókáltak; egyikük sem állított meg. Akkoriban csendes lépteimnek tulajdonítottam; de idővel eltűnődtem rajta, vajon mennyi veszélyt tulajdoníthattak egy tízéves forma, kócos fiúnak.
Könnyedén megtaláltam a konyhát. Nagy, tágas szoba volt, tűzbiztos kőfalakkal, három nagy kemencével. A kései, vagy korai óra ellenére világosság volt. Egy kastély konyhája sosem pihen teljesen.
Láttam a lefedett teknőket, éreztem a kelő kenyér illatát. Egy nagy kondérnyi pörköltet az egyik kemence tartott melegen. Mikor felemeltem a fedelét, láttam, hogy nem fog hiányozni belőle egy-két tányérnyi. Tányér után kotorásztam, egy polcon találtam kenyérvégeket és egy csöbörnyi vajat, amit egy vedernyi víz tartott hidegen. Nem valami lakoma szerencsére, mert akkor éppen arra volt szükségem.
A második tál felénél jártam, amikor könnyed léptek zaját hallottam. Elővettem leglefegyverezőbb mosolyomat, remélve, hogy a szakács ugyanolyan lágyszívű, mint Kosvárott. Egy szolgálólány tűnt fel, pokróccal a vállán, hálóingben, bebugyolált csecsemővel a karjaiban. Sírt, én pedig kényelmetlenül elfordultam.
Nem is nézett rám, letette a gyermeket az asztalra, kerített egy tál hideg vizet, miközben végig motyogott. A csecsemő fölé hajolt.
– Itt van, báránykám. Tessék kicsim, ez majd segít, igyál. Jaj, drágám, nem tudsz inni? Nyisd ki a szád, gyere szépen.
Nem tudtam nem odafigyelni. Ügyetlenül tartotta a tálat és megpróbálta a baba szájához tenni. Másik kezével szétnyitotta a száját, olyan erősen, amit én még anyától nem láttam. A tál megbillent és a víz ráloccsant. Fuldokló hörgést hallottam, aztán öklendezést. Ahogy tiltakozóan felpattantam, egy kiskutya feje bukkant elő a pokrócokból.
– Jaj, már megint fuldoklik! Meg fog halni! A kiskutyám haldoklik és senki sem törődik vele! Csak hörög és nem tudom mit tegyek.
Magához ölelte a kutyát ahogy az öklendezett és fuldoklott. Vadul megrázta a fejét, aztán megnyugodni látszott. Ha nem hallottam volna a zihálását, azt gondoltam volna, elpusztult. Sötét gombszemei rám néztek, én pedig éreztem a pánikot és a fájdalmát.
Nyugalom.
– Ugyan – mondtam. – Nem segítesz rajta, ha úgy szorítod, alig kap levegőt. Tedd le és vedd ki a pokrócból. Engedd, hogy ő döntse el, hogy a legkényelmesebb neki. Ha így bebugyolálod, melege lesz és megfullad. Gyerünk, tedd már le.
Egy fejjel magasabb volt nálam, egy pillanatig azt hittem, meg kell küzdenem érte, hogy letegye a szerencsétlen állatot. Végül engedte, hogy elvegyem tőle és kihámozzam a több réteg rongyból. Letettem az asztalra.
Az apró jószág nyomorúságosan nézett ki. A feje kókadtan lógott, pofája és mellkasa merő nyál volt, hasa ápolatlan és kemény. Megint öklendezni kezdett, szélesre tárta apró állkapcsát és hátrakunkorította a nyelvét, ami elvörösödött az erőlködéstől. A lány felsikkantott és előreugrott, hogy újból felvegye, de durván visszalöktem.
– Ne nyúlj hozzá! – mondtam türelmetlenül. – Valamit fel akar öklendezni, de ha megint megszorongatod, nem tudja.
A lány megtorpant.
– Felöklendezni?
– Úgy néz ki, mintha valami a torkán akadt volna. Lenyelt valamit? Csontot, tollat?
– Hát voltak szálkák a halban – mondta megdöbbenten. – De csak aprók.
– Hal? Melyik idióta adott neki halat? Friss volt, vagy romlott? – láttam már romlott hústól megbetegedett kutyát, és tudtam, ha az a szerencsétlen öleb is ilyesmit evett, nem sok esélye volt.
– Friss volt és jól átsütött. Ugyanaz, amit a vacsoránál ettem.
– Hát, legalább nem mérgezett. Egyelőre tehát csak a szálka, de ha lenyeli, az is megöli.
– Nem, az nem lehet! – tiltakozott. – Meggyógyul, csak elrontotta a gyomrát. Túl sokat adtam neki enni. Meggyógyul! Mit is tudsz te erről, te konyhalegény?
A kutyát újabb roham rázta meg, de nem sikerült felöklendeznie.
– Nem konyhalegény vagyok, hanem kutyagondozó. Igazság herceg személyes kutyagondozója, éppenséggel. Ha nem segítünk ennek a szerencsétlen jószágnak, akkor hamarosan meg fog halni.
Csodálkozás és félelem keverékével bámult, ahogy kézbe vettem kis kedvencét. Segíteni akarok. Nem hitt nekem, hát szétfeszítettem az állkapcsait és két ujjal beletúrtam a torkába. Az öleb még hevesebben öklendezett és karmolászott a mellső lábaival. Egy kis körömvágás is elkelt, volna neki. Ujjbegyemmel éreztem a szálkát, de keresztbeállt a torkában. Kétségbeesetten felnyüszített és vadul kapálózott a kezemben. Elengedtem.
– Ettől nem fog magától megszabadulni – állapítottam meg.
Hagytam, hogy a lány fölé hajoljon és simogassa; legalább, nem kapta fel ismét. Belemártottam az ujjamat a vajascsöbörbe és a pörköltbe ejtettem a vajat. Szükségem volt valami kampósra, vagy hajlított dologra. Átkutattam az edényeket, míg végül találtam egy kis fogantyúval ellátott kampót, valószínűleg ilyennel szokták leemelni a forró edényeket a tűzről.
– Ülj le – utasítottam a leányzót.
Rám bámult, aztán engedelmesen leült, ahova mutattam.
– Most pedig fogd a térded közé, és ne engedd el, bármilyen vadul kapálódzik. És fogd meg a mellső lábait, hogy ne karmolásszon össze, amíg segítek rajta. Megértetted?
Mély lélegzetet vett, nagyot nyelt, csak aztán bólintott, könnyek peregtek az arcán. Az ölébe tettem a kutyát.
– Fogd szorosan – ismételtem meg. A kampóval felkanalaztam egy adag olvadt vajat. – A hájjal síkossá teszem az utat, aztán a kampóval kirántom a szálkát. Felkészültél?
Bólintott, a könnyek abbamaradtak és összeszorította a száját. Örültem, hogy erőt vett magán.
A vajat lejuttatni könnyű volt, de eltömte a torkát és a rettegése majdnem magával rántott. Határozottan szétnyitottam az állkapcsát és ledugtam a kampót a torkán. Reméltem, hogy nem vágja fel a torkát, de ha igen, hát úgyis meghalt volna. Megforgattam a torkában, miközben vonyított és kapált és a gazdájára pisilt. A kampó beleakadt a csontba, én pedig meghúztam, egyenletesen és határozottan.
Tajték, epe és némi vér kíséretében bukkant elő. Komisz kis csont volt, nem is halszálka, hanem apró szárnyascsont. Az asztalra dobtam.
– És csirkecsontot sem ehet – mondtam a lánynak szigorúan.
Nem hiszem, hogy hallotta volna, amit mondtam. A kutyuli hálásan hempergett az ölében. Elétartottam a vizestálat, belenyalt néhányat, aztán fáradtan összegömbölyödött. A lány a kezébe vette és elringatta.
– Van valami, amire szeretnélek megkérni – kezdtem.
– Bármit! – mondta a kutya bundájába. – Bármit kérsz, a tied.
– Először is, többé ne adj neki a te ételedből. Egy darabig csak vörös hússal és vízbe áztatott búzával etesd. Egy ekkora kutyának, mint ő, mindig elég annyi, amennyi a tenyeredben elfér. És ne cipeld mindenhová. Engedd futkározni, hogy ne sorvadjon el a lába és kopjanak a körmei. Fürdesd meg. Büdös a bundája és a lehelete is a sok zsíros ételtől. Ha nem teszed, amit mondok, nem él sokáig.
Megrendülve nézett föl rám, a kezét a szájára tapasztotta. Ösztönös mozdulatától felrémlett, ahogy korábban az ékszereihez nyúlt, és hirtelen ráébredtem, kit is dorgáltam meg éppen. Grácia úrnőt. Én pedig hagytam, hogy a kutyája lepisilje.
Az arckifejezésem elárulhatott, mert könnyeden elmosolyodott és közelebb húzta magához a kutyát.
– Úgy teszek, ahogy mondod, fiú. És magadnak? Semmit nem kérsz cserébe?
Azt hitte, pénzt, vagy ékszert kérek tőle, vagy rangot az udvarában. Ehelyett, amilyen határozottan csak tudtam, a szemébe néztem.
– Kérem, Grácia úrnő, kérje meg az urát, hogy a legjobb embereivel őriztesse az őrszigeti tornyot, hogy legyen végre vége a viszálynak a két Hercegség között.
– Tessék?
Ez az egyetlen szó rengeteget elárult róla. A hangsúlyt és a kiejtést nem Grácia úrnőként tanulta.
– Kérje meg Lord Kelvart, hogy gondoskodjék rendesen a tornyokról. Kérem.
– Miért törődik ilyesmivel egy kutyagondozó?
Ostoba kérdés volt. Akárhol lelt is rá Kelvar, nem születhetett gazdag családba. Hirtelen támadt vidámsága, mikor ráismertem, vagy ahogy a konyhák ismerős világába hozta a kutyáját, pokrócban és hálóingben, egyszerű emberről tanúskodtak, aki túl hirtelen, túl magasra került. Magányos volt, bizonytalan és műveletlen, nem tudta, mit várnak el tőle. Rosszabb, hogy ezt tudta is magáról, és ez belülről emésztette és elfelhősítette az örömeit, ami a hatalommal járt. Mentorra volna szüksége, egy titokzatos tanítóra, és tanácsra, amit ott és akkor megadhattam neki. Óvatosan kellett szőnöm a szavaimat, mert nem fogadna el tanácsot egy kutyagondozótól. Ilyet csak egy egyszerű lány tenne, ő pedig már hercegné volt.
– Álmot láttam – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve. – Olyan tiszta volt, mint egy látomás. Egy figyelmeztetés. Felébresztett és a konyhába vezérelt.
A semmibe bámultam, az ő szemei pedig elkerekedtek. A zsebemben volt.
– Egy asszonyról álmodtam, aki bölcsen szólott három erős emberhez, akik erős falat képeztek, amit a Vörös martalócok nem tudtak áttörni. Ott állt előttük, ékszerei a kezében és azt mondta, „Ragyogjanak az őrtornyok fényesebben, mint az ékkövek ezekben a gyűrűkben. Bátor katonák vegyék körül a partjainkat, ahogy egykoron ezek a nyakékek az én nyakamat. Erősödjenek meg újból a várak, hogy megvédjenek minket az ellenségeinktől. Mert boldogan járok a király és a nép előtt ékek nélkül, és legyenek a bástyák földjeink ékszerei.” A király és a nemesek pedig elragadtatva álltak bölcs szavai és nagylelkűsége előtt, de a nép még jobban szerette, mert tudták, hogy jobban szereti őket aranynál és ezüstnél.
Gyenge hazugság volt, nem is olyan szépen megfogalmazva, ahogy reméltem, de elindította a fantáziáját. Láttam, ahogy elképzeli magát, amint egyenesen és büszkén áll a trónörökös előtt és elkápráztatja áldozatával. Éreztem benne az égető vágyat, hogy kiemelkedjen, hogy csodálják azok az emberek akik közül származott. Talán valaha konyhalány lehetett, vagy hasonló, és némelyek még mindig úgy tekintettek rá. Ez megmutatná, hogy valóban hercegné, Lord Shemshy és kísérete pedig hírét vinné Shoaks Hercegségbe. Dalnokok foglalnák énekekbe a nevét, és férje végre egyszer kellemesen csalódhat benne, és ezentúl majd úgy tekint rá, mint akit érdekel a nép és a hercegség, és nem csak a hírnév miatt ment hozzá. A gondolatok mind keresztülvonultak az arcán, szemei valahova a távolba révedtek és tűnődő mosoly játszott ajkain.
– Jó éjt, fiú – mondta lágyan és kilibbent a konyhából, kutyájával a kezében. A pokróc hirtelen úgy mutatott a vállán, hátravetve, mint egy palást. Remekül fogja játszani a szerepét. Elvigyorodtam, azon töprengve hogy vajon megoldottam-e ezzel a problémát. Nem mintha kinyomoztam volna, hogy Kelvar vétkes volt-e árulásban; de volt egy olyan érzésem hogy megtaláltam a probléma gyökerét. Meg mertem kockáztatni, hogy a hét végére már minden toronyban teljes létszámú őrség fog állomásozni.
Visszamentem a szobába, egy frissen sült cipóval a kezemben, amit az őröknek adtam. Teli gyomorral bújtam ágyba, kíváncsian várva, mivel rukkol elő Grácia úrnő másnap. Ahogy lassan álomba merültem, elképzeltem, hogy az úrnő másnap egyszerű fehér ruhában, ékszerek nélkül, kibontott, vállára omló hajjal jelenik meg.
Soha nem tudtam meg. Mintha csak percekkel később történt volna, valaki felvert álmomból. Kharim volt az, gyertyával a kezében fölém hajolt.
– Ébredj, Fitz – suttogta. – Egy futár érkezett a várba, Démutka asszonyságtól. Azonnal szüksége van rád. A lovadat már nyergelik.
– Engem? – kérdeztem ostobán.
– Persze. Kikészítettem a ruháidat. Halkan öltözz, Igazság még alszik.
– Miért van rám szüksége?
– Honnan tudjam? Az üzenet csak ennyi volt. Talán megbetegedett. A futár csak annyit mondott, azonnal indulj oda. Majd megtudod, ha odaérsz.
Sovány vigasz volt, de elég ahhoz, hogy felcsigázza a kíváncsiságomat. Mindenképpen mennem kellett. Nem tudtam ugyan, hogy Démutka úrnő pontosan milyen rokonságban állt a királlyal, de rangban messze megelőzhetett, nem utasíthattam vissza a hívását. Gyorsan felöltöztem a gyertyafénynél és aznap éjszaka másodszor is elhagytam a szobámat. Fürge már felnyergelte Kormost, és megeresztett néhány tréfát a korai elfoglaltságommal kapcsolatban. Miután tájékoztattam, mivel foglalja el magát az este hátralevő részében, kilovagoltam. Az őröket már tájékoztatták érkezésemről, így gyorsan kijutottam a városba.
Kétszer fordultam rossz felé, az utcák egyformának tűntek, és még sosem jártam arra éjszaka. Végül megtaláltam a fogadót, az aggódó tulajdonos már az udvaron várt.
– Már több, mint egy órája csak nyög és önt hívatja, uram – mondta aggódva. – Attól félek komoly, de csak magát engedi be.
Végigsiettem a folyosón az ajtóig. Óvatosan kopogtattam az ajtón, várva, hogy sipítozó hangján elzavarjon, ehelyett remegő hang válaszolt.
– Fitz, te vagy az, végre? Jer be, fiú, szükségem van rád.
Nagy levegőt vettem és lenyomtam a kilincset. Félhomályos szobába léptem, lélegzetvisszafojtva a tömény illatok ellen. A halálszag is jobb lehet ennél, gondoltam.
Az ágyat sűrű függöny takarta, az egyetlen fényforrás egy gyertyából áradt. Felvettem, és megközelítettem az ágyat.
– Démutka úrnő? – kérdeztem halkan. – Mi a baj?
– Fiú – a halk hang a szoba sötét sarkából jött.
– Árny – mondtam, és olyan ostobának éreztem magamat, amire nem is merek visszagondolni.
– Nincs idő a magyarázkodásra. Ne érezd rosszul magad, fiú. Démutka úrnő sokakat megtévesztett már és még többet meg is fog, legalábbis remélem. Most pedig bízz bennem és ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok. Először menj, és mondd meg a fogadósnak, hogy az úrnőre rátört a szívrohama és pár napig nyugodtan kell pihennie. Mondd meg neki, hogy semmilyen körülmények közt ne zavarják. A dédunokája majd idejön és gondoskodik róla.
– Kicsoda...
– Már elintéztem. A dédunokája majd hoz neki ételt és ellátja a szükségleteit. Csak hangsúlyozd, hogy Démutka úrnőnek csendre és nyugalomra van szüksége. Eridj.
Én pedig mentem, csendesen surrantam ki a szobából, és meggyőzően aggódónak igyekeztem látszani. A fogadósné megígérte, hogy senkit még csak az ajtaja közelébe sem enged. Igyekezni fog, nem szeretné, ha az asszonyságnak rossz véleménye lenne a fogadójáról – amiből azt a következtetést vontam le, hogy Démutka úrnő mindig bőségesen fizetett.
Halkan léptem be újból a szobába, óvatosan hajtottam be magam mögött az ajtót. Árny behúzta a reteszt és új gyertyát gyújtott meg. Kis térképet terített ki mellé az asztalra. Észrevettem, hogy utazóruhában volt – köpeny, csizmák, zeke és nadrág, mind feketében. Más embernek látszott hirtelen, erősebbnek, energikusabbnak. Eltűnődtem, hogy vajon a kámzsás öregember is csak álca-e. Rám nézett és egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy a katonaember Igazság állt előttem. Nem hagyott időt a csodálkozásra.
– Innentől kezdve maguktól kell megoldódnia a dolgoknak Igazság és Kelvar között. Neked és nekem másutt akadt dolgunk. Üzenetet kaptam ma éjszaka. A Vörös Martalócok lecsaptak, itt, Pörölynél, olyan közel Kosvárhoz, ami már több, mint sértő – komoly fenyegetés. Mindezt azalatt, hogy Igazság Szépöbölben van. Mintha tudták volna, hogy elhagyta Kosvárat. De ez nem minden. Foglyokat ejtettek és a hajójukra vitték őket, aztán üzentek Kosvárba, egyenesen Elmés királynak. Aranyat követelnek, sokat, vagy visszaengedik az embereket a faluba.
– Nem úgy érted, hogy megölik őket, ha nem kapják meg az aranyat?
– Nem – rázta meg a fejét dühösen Árny. – Nem, az üzenet világos volt. Ha kifizetik az aranyat, megölik őket. Ha nem, akkor elengedik őket. A hírvivő egy helyi lakos volt, akinek a feleségét és a fiát is elvitték. Bizonygatja, hogy jól értette az üzenetet.
– Nem értem, mi a probléma – horkantottam.
– A felszínen én sem. De a férfi, aki az üzenetet hozta, reszketett a félelemtől, a hosszú lovaglás ellenére is. Nem tudta megmagyarázni, és nem tudta megmondani, hogy kifizessük-e az aranyat, vagy sem. Egyre csak azt ismételgette, hogy milyen szélesen mosolygott a kapitány, amikor átadta az üzenetet és hogyan nevettek gúnyosan a többiek.
– Tehát odamegyünk megnézni mi ketten. Mielőtt a király választ ad, még mielőtt Igazság megtudná. Most pedig figyelj. Ezen az úton jöttünk. Látod, hogyan követi az út az öböl vonalát? Mi pedig ezen az úton megyünk, egyenesen. Egyenetlenebb és néhol meredek, ezért nem használják kocsik. De két lovasnak sokkal gyorsabb. Itt egy kis hajó vár minket; átvágunk az öblön, ezzel rengeteg időt takarítunk meg. Itt szállunk partra, aztán fel, Pörölyig.
Tanulmányoztam a térképet. Pöröly Kosvártól északra feküdt; eltűnődtem, mennyi időbe került a futárnak, hogy elérjen minket, és mire mi odaérünk, beváltották-e már a Martalócok a „fenyegetésüket”. Haszontalan volt ilyen gondolatokra fecsérelni az időt.
– Neked honnan lesz lovad?
– A futártól. Odakint áll egy pej, az lesz az enyém. A futár gondoskodik dédunokáról, a hajó pedig már vár. Induljunk.
– Még valami – mondtam, nem törődve türelmetlen felmordulásával. – Meg kell kérdeznem, Árny. Azért voltál itt, mert nem bíztál bennem?
– Jogos kérdés, úgy hiszem. Nem. Azért voltam itt, hogy hallgassam a városi pletykákat, az asszonyok fecsegését, amíg te a kastélyban munkálkodsz. A takácsok és varrónők néha többet tudnak, mint a királyi tanácsos, anélkül, hogy tudnák, hogy tudják. Nos, indulhatunk?
Indultunk. Az oldalsó kijáraton távoztunk, ahol a két ló várakozott. Kormost nem nagyon érdekelte a másik ló, csak a modora zavarta egy kissé. Árny türelmetlensége érezhető volt, de nyugodt tempóban vágtunk át városon. Miután a köves utcák és a házak elmaradtak mögöttünk, könnyű vágtára fogtuk a lovakat. Árny ment elől, én pedig azon csodálkoztam, milyen jól üli meg a lovat, és milyen könnyedén válogatja meg az Ösvényeket a sötétben. Kormosnak nem tetszett ez a gyors utazás az éjszakában. Ha nem lett volna majdnem telihold, talán nem is tudtam volna meggyőzni, hogy tartson lépést a pejjel.
Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakai utazást. Nem azért, mert a megmentésre siettünk, hanem éppen azért, mert nem. Árny vezetett, és úgy használta a lovakat, mintha játékfigurák lettek volna egy táblán. Győzelemre játszott. Volt amikor lépésben haladtunk, hogy a lovak kifújják magukat és volt, mikor leszálltunk a nyeregből, hogy biztonságban átjussunk az alattomosabb szakaszokon.
Ahogy a hajnal első napsugarai feltűntek a horizonton, megálltunk enni. Egy fával sűrűn benőtt dombtetőn voltunk, a fény csak alig tört át az ágak függönyén. A megtett út jobbra-balra kanyargott, alig volt több, mint vadcsapás az erdőben. Most, hogy végre álltunk, hallottam az élet hangjait és orromban éreztem az illatukat. Énekesmadarak daloltak, apró állatok neszeztek az avarban és az ágak között. Árny nyújtózott és leült, hátát egy fa tövének vetette. Nagyot kortyolt a vizestömlőjéből és rövidebbet a pálinkásüvegéből. Fáradtnak tűnt, a napfény pedig még élesebben kiemelte a korát, mint a lámpafény. Azon tűnődtem, kibírja-e az utat, vagy összeroskad, még mielőtt célhoz érnénk.
– Rendben leszek – mondta, mikor észrevette, hogy figyelem. – Ennél különb helyzetben is voltam már kevesebb alvással a hátam mögött. Mellesleg a hajón jó hat órányi pihenőnk lesz, ha simán megy az átkelés. Ne is gondolj addig az alvással, fiú. Induljunk.
Két óra múlva a csapás kettévált, mi persze a rosszabbikon haladtunk tovább. Nemsokára azon kaptam magam, hogy szinte belesimulok Kormos hátába, hogy elhajoljak az alacsony ágak elől. Nyirkosabb volt a levegő a sűrű aljnövényzetben és csípős kis rovarok miriádjai kínoztak mindannyiunkat. Olyan sokan voltak, hogy amikor kérdezni akartam valamit Árnytól, majdnem megfulladtam azoktól, amik a számba repültek.
Delelőre szélfútta domboldalra lyukadtunk ki, ahol már jóval ritkásabb volt a növényzet. Még egyszer megpillanthattam az óceánt. A szél lehűtötte az izzadó lovakat és elsodorta a rovarfelhőt. Már az is jól esett, hogy egyenesen ülhettem a nyeregben, az ösvény pedig elég széles volt hozzá, hogy Árny mellett lovagolhassak. Az élénk pöttyök élesen elütöttek a bőre színétől; vértelenebbnek látszott, mint a Bolond. Szemei alatt sötét gyűrűk sorakoztak. Észrevette, hogy őt figyelem, és felmordult.
– Jelents, ahelyett, hogy bámulsz, mint egy ütődött – utasított nyersen, én pedig jelentettem.
Nehéz volt egyszerre figyelni az utat és az arcát, de amikor másodszorra is felhorkant, gunyoros csodálkozást kaptam el az arcán. Befejeztem a beszámolómat, ő pedig megrázta a fejét.
– Szerencse. Szerencséd volt, akárcsak apádnak. A konyhai politikád talán elég lesz, hogy megforduljon a helyzet, ha csak ennyiről van szó. Az a kis pletyka, amit én hallottam, megerősíti. Hát, Kelvar eddig is jó Hercege volt a vidéknek, és nekem is úgy tűnik, csak a fejébe szállt az új felesége – hirtelen sóhajtott. – Mégis, kár, hogy Igazságnak itt kell lennie, miközben megtámadtak egy Kosvárhoz közeli falvat. Az ördögbe! Annyi mindent nem tudunk még. Hogyan jutottak át a Martalócok a tornyaink közt észrevétlen? Honnan tudták, hogy Igazság Szépöbölbe utazott? Vagy nekik is szerencséjük volt? És mit jelent ez a furcsa ultimátum? Fenyegetés, vagy gúnyolódás? – egy darabig csendben lovagoltunk.
– Bárcsak tudnám, mit tesz Elmés! Amikor futárt szalajtott, még nem döntött. Mire eljutunk Pörölybe, talán már el is dől. És bárcsak tudnám, mit üzent Igazságnak. Azt mesélik, régebben, mikor még több ember ismerte a Mesterséget, az ember megtudhatta, mit gondol a vezére, pusztán azáltal, hogy csöndben maradt és figyelt egy darabig. De ez talán nem több, mint egy legenda. Nem sokan ismerik a Mesterséget manapság. Azt hiszem, Bőkezű király döntött így. Minél titkosabb eszköz a mesterség, minél kiváltságosabb a használata, annál értékesebb. Akkoriban ez volt a logika, bár én sosem értettem igazán. Mi lett volna, ha egy jó íjásznak, vagy navigátornak mondják ezt? Mégis, talán a titokzatosság köde nagyobb tiszteletet jelent használójának... Mint például Elmésnek, aki valószínűleg élvezi, hogy az alattvalóit az emészti, hallja-e a gondolataikat. Igen, ez Elmésre vallana.
Először azt gondoltam, Árny aggódik, vagy dühös. Még sosem hallottam, hogy ennyit rágódott volna egy problémán. De amikor a lova megriadt egy hirtelen feltűnt mókustól, majdnem kifordult a nyeregből. Kinyúltam és megfogtam a gyeplőt.
– Jól vagy? Mi a baj?
Lassan megrázta a fejét. – Semmi. Ha majd a hajóra érünk, rendbe jövök. Most haladnunk kell, már nincs messze – sápadt bőre szürkévé vált, lova minden egyes lépésétől ingadozott a nyeregben.
– Pihenjünk egy keveset – javasoltam.
– A dagály nem vár, a pihenés pedig nem segítene, mialatt azon aggódom, hogy ne törjön szét a sziklákon a hajó. Nem, tovább kell mennünk – azután hozzátette –, bízz bennem, fiú. Tudom, mennyit bírok és nem vagyok olyan ostoba, hogy túlhajszoljam magam.
Így hát mentünk tovább, nem sokat tehettünk. A lova mellett mentem, ahol átvehettem a gyeplőt, ha szükség lenne rá. Az óceán moraja hangosabb lett, az ösvény pedig meredekebb. Hamarosan én vezettem a lovakat.
Egy, a homokos fövenyre néző buckán törtettünk ki a bokrokból.
– Edának hála, hogy itt vannak – motyogta mögöttem Árny, aztán én is megpillantottam a hasas bárkát nem messze. Egy őrszem felénk kiáltott és meglengette a sapkáját, én pedig viszonoztam az üdvözlést.
Félig szánkázva tettük meg a maradék utat, és amint odaértünk Árny azonnal felszállt, rám hagyva a lovakat. Egyikük sem volt túl lelkes, hogy a vízbe gázoljon, aztán át az alacsony hajóperemen a fedélzetre. Megpróbáltam kinyúlni feléjük, hogy megmondjam nekik, mit akarok, de életemben először túl fáradt voltam, nem tudtam megfelelőképpen koncentrálni. Három matróz, és jó adag káromkodás árán sikerült csak felnoszogatni őket a hajóra. Minden lószerszám, ami csak volt rajtuk, átázott a sós vízben. Hogyan fogom én ezt megmagyarázni Burricknak? Ez volt a legfőbb gondom, ahogy elhelyezkedtem a tatban és figyeltem, ahogy az evezősök kinyújtogatják hosszú evezőiket és mélyebb vizek felé hajtanak bennünket.
10
AZ IDŐ ÉS A DAGÁLY nem vár senkire, tartja az ősi mondás. A tengerészek és a halászok egyszerűen arra értik, hogy a hajók menetrendjét az óceán szabja meg és nem az ember szeszélyei. De néha csak fekszem, miután a tea csillapította a legkomiszabb fájdalmaimat, és csak tűnődöm. A dagály biztosan nem vár senkire, ezt tudom. De az idő? Vajon a kor, amelybe születtem, várta-e megjelenésemet? Vajon az események úgy illeszkedtek egymás mellé, mint a szajtanni óraművek fogaskerekei, és hajtották előre életem alakulását? Nem kívánok dicsőséget magamnak, de mégis, ha nem születtem volna meg, annyi más alakult volna eltérően. Sok minden. Jobban? Nem hiszem. Aztán pislogok, megpróbálok határozottan nézni, és azon tűnődöm, vajon a saját gondolataim-e ezek, vagy csak a véremben elkeveredő méregtől látom így. Jó lenne Árnnyal tanácskozni, még egyszer, utoljára.
*
Az idő már délutánba hajlott, mikor valaki felrázott.
– A gazdád hívat – mondta, én pedig hirtelen felpattantam. A hajó fölött köröző sirályok, a friss tengeri levegő és a hajó egyenletes ringása eszembe juttatta hol vagyok. Talpra kászálódtam, szégyenkezve, hogy elaludtam, mielőtt meggyőződtem volna, hogy Árny jól van. Hátrasiettem a kabinok felé.
Árny már elfoglalta az ebédlőasztalt és egy térképet tanulmányozott. Az én figyelmemet azonban egy nagy tál halászlé ragadta meg, Árny pedig intett, anélkül, hogy felnézett volna, hogy szolgáljam ki magamat. Akadt még némi kenyér és savanyú vörösbor. Nem is éreztem, mennyire éhes vagyok, amíg magam elé húztam az ételt. Már az utolsó falat kenyérrel takarítottam ki a tányért, amikor Árny megkérdezte – Jóllaktál?
– Igen – mondtam. – És te?
– Már ettem – mondta, és rám vetette sólyomszerű tekintetét. Megkönnyebbülésemre kipihentnek látszott. Félretolta az edényeket és elém tette a térképet. – Estére itt leszünk. Nehezebb lesz kiszállni. Ha szerencsénk van, a széljárás a segítségünkre lesz. Ha nem, lekésünk a dagályról és az áramlat erősebb lesz, és akkor úsztatni kell a lovakat. Remélem, nem így lesz, de készüljünk fel rá. Ha partra szállunk...
– Keriszmag illatod van – mondtam hirtelen hitetlenkedve. Az édes, olajos illat azonban összetéveszthetetlen volt. Én is ettem keriszmagos süteményt Tavaszünnepkor, amikor mindenki más is szokott, és tudtam, milyen serkentő hatással van az emberre az az egyetlen mag is, amit a sütemény tetejére szoktak rakni. Mindenki így ünnepelte a tavasz beköszöntét, évente egyszer senkinek nem ártott meg. De tudtam azt is, hogy Burrick figyelmeztetett, soha ne vegyek olyan lovat, aminek keriszmag illata van. Azt is hozzátette, hogy ha megtudná, hogy valaki keriszmagot csempész a lovak szénájába, puszta kézzel tépné szét.
– Tényleg? Képzelődsz. Ha úsztatnod kell a lovakat, hagyd a hajón az ingedet és a köpenyedet, legalább az legyen száraz, ha majd partot érünk. A parttól az út...
– Burrick azt mondja, ha egy állat keriszmagot kap, megváltozik. Furcsa dolgokat művel a lovakkal. Azt mondja, ha arra használják, hogy megnyerjen egy versenyt, vagy lehagyjon egy szarvast, nem lesz többet a régi. Tisztességtelen kereskedők arra használják, hogy jobbnak tűnjék az állat; csillog tőle a szemük és mozgékonyabbak, de a hatás elmúlik. Burrick azt is mondta, hogy elvesztik az érzéküket, nem tudják, mikor kell pihenniük, és ha fáradtak, tovább mennek, amikor már rég ki kellett volna merülniük. Volt már olyan is, hogy miután elmúlt a hatása, az állat holtan rogyott össze – csak úgy ömlött belőlem a szó.
Árny felemelte a tekintetét.
– Kiváló, hogy Burrick ennyi mindent tud a keriszmagról, és örülök, hogy hallgatsz a szavára. Most pedig legyél szíves az utazásunk következő szakaszára összpontosítani.
– De Árny...
Szúrós szemeket meresztett rám. – Burrick kiváló lovász, már kölyökkorában is ígéretes tehetségnek látszott. Ritkán téved... ha lovakról van szó. Most pedig figyelj a szavamra. Szükségünk lesz egy lámpásra, hogy feljussunk a sziklákon. Az ösvény nagyon rossz állapotban van, talán majd egyenként kell felvinnünk a lovakat. Meg lehet csinálni. Onnan továbbhaladunk, egészen Pörölyig. Arrafelé nem vezetnek utak, úgyhogy toronyiránt megyünk. Dombos vidék, de kevés az erdő, gyorsan tudunk majd haladni; éjszaka fogunk utazni, úgyhogy a csillagok alapján tájékozódunk. Remélem kora délutánra már Pörölyben leszünk. Vándorokként megyünk be, onnantól kezdve majd kialakul, mit kell tennünk.
A lehetőség, hogy megkérdezzem, hogyan tervezi, hogy véghezviszi a tervét és nem hal bele a keriszmag hatásaiba, elszállt, gondosan félresöpörte a terv részleteinek ismertetésével. Még fél órán keresztül folytatta, aztán kiküldött a kabinból, mondván, hogy másfajta előkészületeket is kell tennie. Javasolta, hogy ellenőrizzem a lovakat és használjam ki a hátralévő időt, pihenjek amennyit csak lehet.
A lovak a hajó orrában voltak, kötéllel elkerítve, patáik alatt szétszórt szalma védte a padlót. Egy matróz savanyú képpel javítgatta a hajókorlát egy darabját, amelyet Kormos rúgott szét beszállás közben. Nem volt beszédes kedvében, a lovak pedig olyan nyugodtak voltak, amennyire egy hajó fedélzetén csak lehetséges volt a számukra.
Bebarangoltam a fedélzetet; csinos kis tengerjáró volt, szigetek közötti kereskedőhajó, amely szélesebb volt, mint mélyebb. Lapos gerince lehetővé tette, hogy felhajózzon a folyók torkolatába, vagy akár partra is fusson, de a mélytengeri közlekedése sok kívánnivalót hagyott maga után. Ide-oda táncolt, mint egy városi asszony, aki keresztülvág a zsúfolt piacon. Úgy tűnt, mi vagyunk az egyetlen teher a fedélzetén. Az egyik tengerész adott egy pár almát, hogy osszam meg a lovakkal, de ő sem volt beszédesebb, így miután megetettem a lovakat, megfogadtam Árny tanácsát és ledőltem egy kicsit.
A szelek kegyesek voltak hozzánk, a kapitány pedig közelebb vitt minket a sziklákhoz, mint azt lehetségesnek tartottam. A lovak kiszállítása ennek ellenére kellemetlen feladat volt. Árny minden figyelmeztetése és előadása sem volt elég, hogy felkészítsen az éjszakai víz feketeségére. A fedélzeten világító lámpák szánalmasan kevés fényt sugároztak, csak jobban összezavartak az általuk vetett imbolygó árnyékok. Árny egy matrózzal partra evezett egy ladikkal, én pedig a vízbe vetettem magam a nyugtalan lovakkal. Kormosba kapaszkodtam és bátorítottam, remélve, hogy érzékei elegendőnek bizonyulnak, hogy a parton pislákoló lámpás felé tartson. A pejt hosszú kantáron vezettem, nehogy vad kapálódzása kárt tegyen bennünk. A tenger hideg volt, az éjszaka koromsötét, és ha egy kis eszem lett volna, máshová kívánom magamat. Minden gyerekben van azonban valami, ami személyes kihívássá, kalanddá formálja a nehéz és kellemetlen eseményeket.
Átázva és vacogva jutottam partra, kimerülten. Mire mindkét lovat megnyugtattam, Árny már mellettem volt, lámpással a kezében, diadalittasan kacagva. A ladik már visszafelé tartott, Árny pedig odaadta száraz ruháimat, ami keveset használt, mikor ázott bőrömre húztam.
– Hol az ösvény? – kérdeztem vacogva. Árny derűsen felhorkant.
– Ösvény? Vetettem rá egy pillantást, amíg te a lovakkal törődtél. Alig több, mint egy vízmosás, de megteszi.
Egy kicsit jobb volt a helyzet, mint vártam, de nem sokkal. Keskeny volt és meredek, a talaj pedig laza a lábunk alatt. Árny ment előre a lámpással, én pedig követtem a lovakkal. Egyszer Árny lova megriadt, kibillentett az egyensúlyomból, és majdnem térdre kényszerítette az ellent tartó Kormost. A szívem a torkomban dobogott, mire felértünk a tetejére.
Az éjszaka és a nyílt dombvidék hirtelen kitárult a hold és a csillagok fényében, és megint elkapott a kihívás izgalma. Azt hiszem, Árny lelkesedése tette, a keriszmagtól csillogó szemei, amelyek még a halovány lámpafénynél is jól látszottak, és átragadtak rám is. Még a lovakra is hatással volt, ahogy türelmetlenül horkantgattak és rázogatták a fejüket. Tébolyultan kacagva nyergeltünk fel és pattantunk a lovak hátára. Árny felnézett a csillagokra, aztán a dombokra.
– Hajrá! – kiáltotta az éjszakába, megugratta a lovát és előreszökkentek. Kormos sem maradt adós, akárcsak én, és mint soha azelőtt, vágtázni kezdtünk az ismeretlen terepen, bele az éjszakába. Csoda, hogy nem törtük össze magunkat, de így van ez; néha a szerencse a gyerekeket és az őrülteket kíséri. Aznap éjjel úgy éreztem, mi is azok vagyunk.
Árny vezetett, én pedig követtem. Aznap éjszaka egy újabb darabkáját ragadtam meg annak, amit Burrick jelentett a számomra. Létezik egyfajta megnyugvás abban, ahogy másra bízza az ember a dolgok megítélését, és azt mondja – Vezess, és én követlek, teljesen rád bízom magamat, életemet és biztonságomat. Azon az éjszakán, ahogy hajtottuk a lovakat, Árny a csillagok alapján vezetett minket, nem is gondoltam rá, mi történhet velünk, ha eltérünk az utunktól, vagy az egyik ló megsérül. Nem éreztem felelősséget a cselekedeteimért, hirtelen minden egyszerű volt és tiszta. Egyszerűen azt tettem, amit Árny mondott, és cserében megbíztam benne hogy helyesen cselekszik. Valamikor az éjszaka során eszembe jutott, hogy talán ilyesmit jelentett Lovag Burrick számára, és ezt hiányolta olyan nagyon.
Egész éjszaka lovagoltunk. Árny néha pihentette a lovakat, de nem olyan gyakran, mint azt Burrick tette volna, és gyakran megállt, hogy tájékozódjon az éjszakai égbolt alapján.
– Látod azt a dombot? Most nem látszik olyan jól, de nappal olyan alakja van, mint egy vajköpülőnek. Kuszabozótnak hívják. Mindig a jobb oldalunkon kell tartanunk. Gyerünk.
Máskor egy dombtetőn álltunk meg, Árny mellé léptettem. Mereven ült a nyeregben, mintha kőből faragták volna. Aztán rámutatott egy pontra és megrázta a fejét.
– Látod ott azt a szurdokot? Kicsit elmentünk keletnek. Korrigálnunk kell az irányt.
A szurdok számomra láthatatlan volt, egy sötét folt a többi közül. Azon tűnődtem, honnan tudja, hogy ott van. Talán fél órával később rámutatott egy apró fénypontra, tőlünk balra.
– Valaki ébren van Juhakolban – állapította meg. – Talán a pék, amint épp a reggeli kenyeret kelteti – félig megfordult a nyeregben, én pedig inkább éreztem, mint láttam mosolyát.
– Innen egymérföldnyire születtem. Gyerünk, fiú, tovább. Nem örülök, hogy fosztogatók járhatnak Juhakol közelében.
Mentünk hát tovább, le egy domboldalon, ami olyan meredek volt, hogy éreztem Kormos izmainak feszülését, ahogy félig csúszva, félig ülve leereszkedtünk.
A hajnal már fakította az éjszakai eget, amikor ismét megéreztem a tenger illatát. Még mindig nagyon korán volt, mire felhágtunk egy kis emelkedőre, ami mögött Pöröly húzódott. Szegény helynek látszott; a kikötő csak a dagály késői szakaszában volt alkalmas nagyobb hajóknak, amiknek egyébként a parttól távolabb kellett horgonyozniuk, amíg kisebb bárkák rakodtak helyettük. Az egyetlen, ami miatt Pörölyt jelölték a térképen, a közeli vasérc volt, nem is vártam hát nagyobb várost. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy kiégett épületeket, kihalt utcákat pillantsak meg. Valahol meg megfejetlen tehén bőgött. Néhány partra húzott halászcsónak árbocai meredtek halottan az égnek.
– Hol vannak az emberek? – tűnődtem hangosan.
– Halottak, elfogták őket, vagy még mindig az erdőben bujkálnak – volt valami a hangjában, amitől felé fordultam. Elcsodálkoztam az arcára kiült fájdalomtól. Észrevette, hogy figyelem, aztán megborzongott. – Az az érzés, hogy az emberek hozzád tartoznak, és a tragédiájuk a te kudarcod... megjön majd, ahogy felnősz. A vérvonallal jár – hagyta, hogy elrágódjak rajta, és elindult a falu felé.
Az egyetlen óvintézkedés Árny részéről az volt, hogy lassabban lovagoltunk. Két lovas, fegyvertelenül, fáradt lovakon egy városban, ahol...
– A hajó elment, fiú. Egy fosztogató hajó mindig teljes evezős legénységgel közlekedik. Errefelé muszáj, az áramlatok miatt. Ami újabb rejtély. Honnan ismerik a partjainkat és az. áramlatokat, hogy bemerészkednek ide? Miért itt támadtak egyáltalán? Vasércért? Sokkal egyszerűbb, ha kereskedőhajókról rabolják el. Ennek nincs értelme: Egyáltalán nincs értelme.
Éjszaka sűrű harmat ereszkedett le, az egész falut belengte a nyirkos hamu illata. Egy-kettő még mindig füstölgött. Néhány előtt szétszóródott holmikat láttam, de nem tudtam megállapítani, vajon a tulajdonosa próbálta-e megmenteni, vagy a fosztogatók akarták magukkal vinni, aztán meggondolták magukat. Fedél nélküli sótartó, ölnyi pamutanyagok, egy cipő, egy törött szék: a hulladék némán mesélt a mindörökre összeomlott, biztonságot nyújtó otthonokról. Szörnyű félelem tört rám.
– Elkéstünk – mondta Árny halkan és megállította a lovát.
– Tessék? – kérdeztem ostobán, gondolataimból felrázva.
– A foglyok. Visszahozták őket.
– Hol?
Árny csodálkozva nézett rám, mintha bolond volnék. – Ott, annak az épületnek a romjai között.
Nehéz elmagyarázni, ami életemnek abban a pillanatában történt. Annyi minden felmerült egyetlen pillanat alatt. Felemeltem a tekintetemet és egy kis csoportot láttam, különféle korú és nemű embereket egy kiégett üzlet maradványai között. Magukban motyogtak, miközben a romok között kotorásztak. Láttam, ahogy két asszony egyszerre nyúl egy nagy kannáért, és egymás felé csaptak, hogy elriasszák a másikat zsákmányuktól. Egy falat sajton civakodó varjakra emlékeztettek. Rikácsoltak, ütlegelték egymást, átkokat szórtak a másikra, miközben cibálták a kanna füleit. A többiek ügyet sem vetettek rájuk, tovább keresgéltek.
Furcsa viselkedés volt ez falusi emberektől. Mindig azt hallottam, hogy egy-egy rajtaütés után a falusiak összefogtak, együtt takarították el a romokat és tették lakhatóvá a házakat, aztán segítettek egymásnak összeszedni a használható tárgyakat és újjáépíteni, ami odaveszett. Ezeket az embereket azonban nem érdekelte, hogy odalett mindenük, és a családjaik, ismerőseik meghaltak. Ehelyett nekiálltak veszekedni mindenen, amit csak találtak.
Ez a felfedezés elég volt hozzá, hogy csak bámuljak.
Nem éreztem őket.
Nem láttam és hallottam őket, amíg Árny rájuk nem mutatott, egyenesen ellovagoltam volna előttük. A másik jelentős esemény, ami megtörtént, hogy rájöttem, teljesen más vagyok, mint a többiek. Mint egy gyermek, aki lát, de vakok között nevelkedik, akik el sem tudják képzelni, hogy valaki más, mint ők. Annak a gyermeknek nem lennének szavai a színekre, vagy a fényerősségre, a többieknek pedig nem lenne képük arról, ahogy a gyermek látja a világot.
Ez történt abban a pillanatban, amikor megpillantottuk az embereket. Árny hangosan töprengett, fájdalommal a hangjában.
– Mi a bajuk? Mi történt velük?
Én tudtam.
Minden szál, ami az emberek között húzódik, ami anya és gyermeke, férfi és nő közt lehetséges, a kötődés, ami a családokat, szomszédokat, a falvakat összetartja – minden, minden elszakadt.
Egész életemben, anélkül, hogy tudtam volna, ezekbe az érzelmi szálakba kapaszkodtam, ha tudni akartam a körülöttem élőkről. Kutyák, lovak, még a csirkék is, és az emberek is rendelkeztek vele. Így néztem fel az ajtóra, mikor Burrick belépett, vagy tudtam, hogy van még egy újszülött kutyakölyök majdnem eltemetve a szalmában. Így ébredtem fel, mikor Árny kinyitotta az ajtót, mert éreztem az embereket. Ez az érzék figyelmeztetett mindig, tudatta, hogy használjam a látásomat, hallásomat, szaglásomat, hogy tudjam mi történik.
De ezek az emberek egyáltalán nem nyújtottak érzelmeket.
Mintha a víznek nem lenne súlya, vagy nem lenne nedves. Ilyenek voltak számomra ezek az emberek. Lefoszlott róluk minden, ami emberré, élővé tette őket. Olyan volt ez számomra, mintha a kövek bújtak volna elő a földből, és azok civakodnának egy kannáért. Egy kislány talált egy üveg lekvárt, beledugta az öklét és arról kezdte kóstolgatni. Egy felnőtt férfi elfordult attól a halomtól, amiben eddig keresgélt és a kislány elé lépett. Megragadta az üveget és ellökte a lányt, anélkül, hogy törődött volna tiltakozó kiáltásaival.
Senki sem lépett közbe.
Előrehajoltam és megragadtam a pej gyeplőjét, miközben Árny leszállni készült. Némán kiáltottam Kormosnak, aki bármilyen fáradt is volt, a félelmemből energiát merített. Megugrott, rántottam egyet Árny lován, amitől az is megindult. Árny már majdnem leszállt a pejről, de belekapaszkodott a nyeregbe, és kivágtattunk a faluból. Kiáltásokat hallottam mögülünk, fagyosabbak voltak, mint egy farkas üvöltése, mint a kéménybe búvó téli szél, de lóháton voltunk, én pedig rettegtem. Nem lassítottunk, nem is adtam vissza Árnynak a gyeplőt, amíg jócskán magunk mögött nem hagytuk a házakat. Az út elkanyarodott, és egy kis facsoport fedezékébe kerültünk, ahol végre megálltam. Nem hiszem, hogy hallottam volna Árny dühös kérdéseit egészen addig.
Nem kapott összefüggő választ. Előrehajoltam Kormos nyakáig és átöleltem. Éreztem fáradtságát, saját remegésemet, és halványan éreztem, hogy osztozik kényelmetlenségemben. Csak rágondoltam a Pörölyben bóklászó üres emberekre és megnógattam Kormost. Fáradtan nekiindult, Árny pedig lovával lépést tartott, követelve, hogy magyarázzam meg mi a baj. Kiszáradt a szám és berekedtem. Nem néztem rá, miközben kiadtam magamból a félelmemet és zagyva magyarázatomat arról, mit éreztem.
Mikor befejeztem, továbbindultunk az úton. Ekkor végre összeszedtem a bátorságomat és ránéztem Árnyra. Úgy bámult, mintha szarvaim nőttek volna. Mióta rádöbbentem ennek az érzéknek a létezésére, nem tudtam nem törődni vele. Éreztem kételkedését, de éreztem a távolságot is, ahogy kicsit visszahúzódott, védve magát valakitől, aki hirtelen furcsává vált. Még jobban fájt, hogy a pörölyi emberektől nem húzódott vissza, pedig ők százszor furcsábbak voltak nálam.
– Mintha bábuk lettek volna – mondtam Árnynak. – Fabábuk, akik életre keltek és ördögi játékot játszatnak velük. Ha megláttak volna, megöltek volna a lovainkért és a ruhánkért, vagy akár egy falat kenyérért, ők nem... – kerestem a szavakat –, nem is állatok többé. Semmi nem sugárzik belőlük. Semmi. Mintha különböző, apró dolgok lennének. Mint a könyvek a polcon, vagy kavicsok, vagy...
– Fiú – mondta Árny, kedvesen, türelmetlenül –, szedd össze magad. Hosszú utat tettünk meg, fáradt vagy. Ha sokáig nem alszol, megtréfálhat az elméd. Ébren álmodsz és...
– Nem – elhatároztam, hogy meggyőzöm. – Nem erről van szó. Nem az álmatlanság.
– Visszamegyünk – mondta. A reggeli szél belekapott a köpenyébe és meglobogtatta, olyan egyszerűen, hogy szinte fájt. Hogy létezhet egyszerre ez a két dolog: a reggeli szél és azok az emberek ott, a faluban? És Árny, ahogy olyan megnyugtatóan szól? – Azok csupán egyszerű emberek, fiú, akik nehéz dolgokon mentek keresztül, ezért viselkednek olyan furcsán. Ismertem egy lányt, aki látta, ahogy az apját megölte egy medve. Több, mint egy hónapig csak nézett maga elé, nyögdécselt és alig törődött a külvilággal. Azok az emberek is rendbe jönnek, ha visszatérnek a mindennapi élethez.
– Valaki van előttünk! – figyelmeztettem. Nem hallottam semmit, csak éreztem, ahogy megrezdül az újonnan felfedezett hálóm. Ahogy előre pillantottunk, láttuk, hogy egy kis, szedett-vedett csoport haladt előttünk. Néhányan állataikat terelték, néhányan kordékat húztak, vagy toltak. Hátranéztek ránk, mintha démonokat látnának lóháton.
– A Himlős Ember! – kiáltotta egyikük és ránk mutatott. Arca fáradt volt és rémület ült rajta. Rekedt hangon folytatta. – A legenda életre kelt – figyelmeztette a többieket, akik ijedten megálltak és ránk néztek. – Gonosz szellemek járják városunk romjait és a feketeköpenyes Himlős Ember járványt hoz ránk. Túl könnyedén éltünk, és a régi istenek megbüntetnek minket. Ez lesz mindannyiunk veszte.
– Az ördögbe is! Nem akartam, hogy így meglássanak – fújt Árny. Figyeltem, ahogy sápadt kezeivel megragadja a kantárt és megfordítja a lovát. – Kövess, fiú.
Nem nézett a férfira, aki ránk mutatott. Lassan, majdnem kényelmesen vezette lovát, le az útról, fel egy bozótos domboldalra. Ugyanaz az óvatos mozgás volt, amivel Burrick közeledett egy ideges lóhoz, vagy kutyához. Lova vonakodva hagyta el az utat, és a dombtető felé tartott. Értetlenül néztem rá.
– Kövess, fiú – intett, amikor tétovázni kezdtem. – Azt akarod, hogy megkövezzenek az úton? Nem valami kellemes élmény.
Óvatosan utánaindultam, leterelve Kormost az útról, mintha ügyet sem vetnék az emberekre, akik düh és félelem között ingadozva álltak úgy, ahogyan észrevettek minket. Kényelmetlen érzés volt. Láttam, ahogy egy asszony lehajol, egy férfi pedig elfordul a kordéjától.
– Jönnek! – figyelmeztettem Árnyat, ahogy felénk lendültek. Néhányan kövek után nyúltak, mások botokat törtek, arcukon elszánt kifejezés jelent meg. Ők voltak Pöröly maradéka, akiket nem ejtettek foglyul, futott át az agyamon, ahogy megugrattam Kormost. A lovak kimerültek voltak, még a mögöttünk becsapódó kövek sem serkentették nagyobb tempóra őket. Ha a falusiak kipihentebbek lettek volna, vagy bátrabbak, könnyedén elkaphattak volna minket, de azt hiszem megkönnyebbültek, hogy menekülésre fogjuk a dolgot. Gondolataik inkább a falu utcáin járkálók körül keringtek, mint két menekülő lovasén, bármilyen fura szerzetek legyenek is.
Ott álltak az úton, kiáltoztak és botokat ráztak fenyegetően, amíg el nem tűntünk a fák között. Ismét Árny vezetett, ismét rábíztam magamat, míg egy, az úttal párhuzamosan futó ösvényre értünk. A lovakat lassú ügetésre fogtuk. Hálás voltam a dombokért és a ritkás erdőért, ami eltakart minket a falusiaktól. Mikor megpillantottam egy patakot, szótlanul intettem. Csendesen megitattuk a lovakat, Árny készleteiből pedig megetettük őket. Meglazítottam a szíjaikat és pár marék fűvel tessék-lássék lecsutakoltam őket. Mi is patakvizet ittunk és száraz kenyeret ettünk. Árny gondolataiba merülten evett, és egy ideig tiszteletben tartottam a magányát, de aztán nem bírtam magamban tartani a kíváncsiságomat és megkérdeztem.
– Tényleg te vagy a Himlős Ember?
Árny belekezdett, de aztán elhallgatott. Csodálkozást és sértődöttséget éreztem.
– A Himlős Ember? A legendák járványhozója? Ugyan, fiú, csak nem vagy ennyire ostoba! A legenda több száz éves. Csak nem hiszed, hogy én is olyan öreg vagyok?
Megvontam a vállamat és azt akartam mondani – Sebhelyes vagy és halált hozol –, de mégsem mondtam. Árny néha nagyon öregnek tűnt, máskor pedig fiatalosnak, aki öreg testbe van zárva.
– Nem, nem én vagyok – mondta, inkább magának. – De mostantól a híre úgy elterjed a Hat Hercegségben, mint a magok a szélben. Járványok, ínségek és katasztrófák híre járja be a vidéket és égi büntetés egy elképzelt bűnért. Reméltem, hogy senki nem lát meg. A népek már így is félnek eléggé. Nekünk viszont komolyabb aggályaink vannak, mint némi babonaság. Igazad volt. Gondolkoztam azon, amit láttunk Pörölyben, és emlékszem a falusiak szavára. Ismerem Pörölyt korábbról. Kemény emberek lakták, akik nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, mégis, láttuk, ahogy babonás félelemmel menekültek és talán örökre elhagyták a falut, ahol a nagyszüleik éltek. Maguk mögött hagyták, mint ahogy azokat a szerencsétleneket, akik ott kóborolnak a romok között.
– A Martalócok fenyegetése valós volt. Csak rájuk gondolok és megborzongok. Valami nincs rendjén, fiú, és félek attól, ami ezután jön majd. Ha a Vörös Martalócok ilyen könnyedén elfogják az embereket és utána pénzt követelnek, hogy megöljék őket, ellenkező esetben szabadon engedik őket úgy, ahogy azokkal a szerencsétlenekkel tették – milyen kegyetlen választás! És újfent olyan helyen csaptak le, ahol nem számítottunk rájuk – felém fordult, mintha mondani akarna még valamit, aztán megingott. Elsápadva ült le, lehajtotta a fejét, arcát a kezébe temette.
– Árny! – kiáltottam fel pánikban, és mellé ugrottam, de elfordult tőlem.
– Keriszmag – mondta kezein keresztül. – A legrosszabb, ahogy hirtelen elhagy. Burrick jól tette, hogy figyelmeztetett rá. De néha nincs más döntés csak a kisebbik rossz. Mint mostanság.
Felemelte a fejét. Szemei tompák, beesettek voltak, szája cserepes.
– Pihennem kell – mondta gyengén, mint egy beteg gyerek. Elkaptam, ahogy eldőlt és gyengéden a földre eresztettem. A nyeregtáskát tettem a feje alá és a pokrócainkkal betakartam. Mozdulatlanul feküdt, lassan és nehezen lélegzett, aludt, egészen másnap délutánig. Aznap éjszaka én is éberen aludtam, másnap pedig megetettem Árnyat készleteink maradékával.
Estére eléggé megerősödött, hogy tovább tudjunk haladni, és megkezdtük örömtelen visszautunkat. Lassan haladtunk, éjszakánként. Árny mutatta az utat, de én vezettem, gyakran csak teher volt a ló hátán. Két napba tellett az út, amit Pöröly felé menet egyetlen vad éjszaka alatt tettünk meg. Ritkán ettünk, még ritkábban társalogtunk. Még a gondolkodás is fárasztó volt Árnynak, akármit is akart mondani, nehezen találta a szavakat.
Megmutatta, hova rakjam a jelzőfényt, hogy a hajó újból megközelítse a partot. Amikor csónakot küldtek érte, szótlanul beszállt. Ez is azt jelezte, milyen fáradt volt, megbízott bennem annyira, hogy a fedélzetre tudom terelni a két fáradt lovat. Büszkeségem arra sarkallt, hogy egyedül oldjam meg a feladatot, így alig értünk fel a fedélzetre, már el is aludtam, mint aki napok óta nem aludt. Aztán megint partra, és kimerülten haladtunk tovább Szépöböl felé. Kora reggelre értünk vissza, Démutka úrnő pedig újból felütötte rezidenciáját a fogadóban.
Másnap délután már meg tudtam mondani a fogadósnak, hogy az úrnő jobban van, és hálás lenne egy jól megrakott tálcányi vacsoráért, ha valakivel felküldetné. Árny jobban volt, bár gyakran izzadt, és ilyenkor a keriszmag édes illata lengte körül. Jó étvággyal evett és rengeteg vizet ivott. Két nappal később tájékoztatnom kellett a fogadóst, hogy másnap útra kel.
Én hamarabb kipihentem magamat, így maradt néhány délutánom, hogy Szépöböl utcáit rójam, bámuljam a boltokat és hallgassam a városi pletykákat, amiket Árny oly sokra tartott. Sok mindent megtudtam, amire számítottunk. Igazság tárgyalásai jól haladtak, Grácia úrnő pedig a város üdvöskéje lett. Máris észrevehető volt a megnövekedett munka az utak és az erődítmények javításán. Őrsziget tornyát Kelvar a legjobb embereivel látta el, a városiak pedig már Grácia Toronyként emlegették. De beszélték azt is, hogyan csúsztak át a Vörös Martalócok Igazság tornyai mellett, és szóltak furcsa dolgokról, amik Pörölyben történtek. Többször is hallottam, hogy látták a Himlős Embert. A fogadó tüzénél mesélt történetek Pöröly lakóiról rémálmokkal gyötörtek.
Azok, akik elhagyták Pörölyt, lélekfacsaró történeteket meséltek rideggé és szívtelenné vált rokonaikról. Úgy éltek ott, mintha még emberek lennének, de a családjukat, szomszédaikat nem tudták becsapni. Azok az emberek olyan dolgokat műveltek, amilyenek Kosvárott még sosem történtek meg. A legtöbb szörnyűséget elképzelni sem tudtam. A hajók nem álltak meg többé Pörölynél, a vasércet másutt kell keresni ezentúl. Azt beszélték, senki sem akarta befogadni a menekülteket, végül is, látták a Himlős Embert, ki tudja miféle nyavalyákat hordoznak. Még nehezebb volt hallani, ahogy arról beszéltek, hogy hamarosan vége lesz, a lelketlen népek leölik egymást Pörölyben, és az isteneknek legyen hála ezért. Szépöböl barátságos lakói a halálukat kívánták Pöröly egykoron barátságos lakóinak, úgy mintha ez lenne az egyetlen jó dolog, ami történhet velük. Így is volt.
Mielőtt Démutka úrnő és én csatlakoztunk volna Igazság Kosvárba visszatérő menetéhez, éjszaka arra ébredtem, hogy egy szál gyertya ég, Árny pedig egyenesen ül az ágyában. Anélkül, hogy megszólaltam volna, felém fordult.
– Meg kell tanulnod a Mesterséget, fiú – mondta, mintha fájdalmas döntésre jutott volna. – Gonosz idők közelednek, és sokáig velünk maradnak. Itt az ideje, hogy fegyvert faragjunk magunknak. Ismét elmegyek Elméshez, és ezúttal követelni fogom. Nehéz idők jönnek, és azon tűnődöm, elmúlnak-e valaha.
Az elkövetkező években én is gyakran eltöprengtem ezen.
11
A HIMLŐS EMBER JÓL ISMERT alakja a néphiedelmeknek. Nincs olyan bábtársulat, amelyiknek ne lenne ilyen figurája, nem csak a hagyományos történet, hanem az eljövendő baljós dolgok jelképeként, bármelyik előadásukban. Néha a Himlős Ember bábuja a darab hátterében áll, ezzel is borongás hangulatot kölcsönözve a helyszínnek. A Hat Hercegségben általános jelkép.
Azt beszélik, legendájának eredete a Hercegségeket benépesítő első emberekig nyúlik vissza, jóval azelőttre, hogy a külszigeteki hajósok meghódították volna a partmenti vidékeket. Még a Külső-szigetek népei is ismerik a legenda egyik ősi változatát, ami figyelmeztető történet El, a Tengeristen haragjáról.
Mikor még a tenger is fiatal volt, El az első Hajdani, bízott a szigetek népeiben. Nekik adta a tengerét, és azzal együtt mindent, ami benne élt, és minden földet, aminek a partját mosta. Hosszú évekig az emberek hálásak voltak, a tenger halait ették, ott éltek a partjai mentén, ahol akartak, és megtámadtak mindenki mást, aki ott akart megtelepedni. Akik az ő tengereiket hajózták, szintén jogos prédáik voltak. A nép gyarapodott, kemény és erős lett, mert El tengere megrostálta őket. Az életük nehéz volt és veszélyes, de ettől cseperedtek fiaik erős férfiakká, lányaik pedig rettenthetetlen asszonyokká a tűz melleit, vagy akár a fedélzeten. A nép tisztelte Elt és az ő nevét áldották, vagy az ő nevében szórtak átkot, amitől El büszke volt rájuk.
De nagylelkűségében El túlzottan jól megáldotta népét. Nem pusztultak el elegen a téli fagyokban, és a tengeri viharok is túl gyengének bizonyultak tengerjáró tudásuknak. Tehát az emberek gyarapodtak, akárcsak nyájaik. Gazdagabb években a gyengébb gyerekek nem pusztultak el, hanem felnőttek, otthon maradtak és bevetették a földeket, hogy ellessék az elhízott nyájakat és a hozzájuk hasonlatos gyengébbeket. A szántóvetők nem dicsérték Elt az erős szelekért és pusztító elemekért, hanem a földművesek és a jószágnevelők Hajdani pártfogójának, Edának a nevét áldották és az ő nevében átkozódtak. Eda tehát megáldotta gyenge teremtményeit, hogy jobban növekedjenek a növények és az állatok. El nem örült ennek, de nem törődött vele, mivel a hajók és a tengerek kemény népei még mindig őt tisztelték. Áldottak és átkoztak a nevében, ő pedig bátorításul viharokat és hideg teleket küldött rájuk.
Idővel azonban azok, akik hűek voltak Elhez, meginogtak. A szántóföldek gyenge népei elcsábították a tengerjárókat, és olyan gyermekeket neveltek, akik csak a por túrására voltak valók. Az emberek pedig elhagyták a jeges partokat és délnek vonultak, a gabona és a szőlő vidéke felé. Évről évre kevesebben lovagolták meg a hullámokat és szüretelték a tenger gyümölcseit, amiket El adott nekik. Egyre kevesebben emlegették El nevét, míg végül csak egyetlen egy ember maradt, aki áldotta a nevét és átkozódott a nevében. Csontos öregember volt, túl öreg már, hogy tengerre szálljon, öntelt és sajgó hátú, foghíjas vénség. Áldásai és átkozódásai erőtlenek voltak, inkább sértették Elt, akinek kevés szüksége volt a reszketeg öregemberre.
Végül eljött egy vihar, aminek véget kellet volna vetnie hosszú életének; és roskatag hajójának. De amikor a jeges hullámok összecsaptak a feje fölött, belekapaszkodott csónakjának roncsaiba és kegyelemért könyörgött, holott tudta, Elben nem lakozik kegyelem. El úgy feldühödött ezen a szentségtelenségen, hogy nem fogadta be tengerébe, hanem partra vetette és megátkozta, hogy többé nem hajózhat, de nem is halhat meg. És amikor kikászálódott a tengerből, arca és egész teste piros foltokkal volt tele, mintha piócák lepték volna el, és tántorogva elindult a puhány vidékek felé. Akármerre járt, mindenütt gyenge földműveseket látott, és figyelmeztette őket, hogy óvakodjanak, mert El új, és még keményebb nemzetséget fog fölnevelni, és nekik adja örökségüket. De az emberek nem figyeltek rá, olyan puhányok és kényelmesek voltak. Bármerre is járt az öregember járvány tört ki mögötte, himlős betegség, amely nem volt tekintettel erősre, vagy gyengére, hanem mindenkit elvitt, akit elkapott. Mindenki elfogadta ezt, mondván, a himlőjárványok a rossz gabonától és a komisz poroktól származnak, és a talaj forgásával terjed.
Így szól a történet. A Himlős Ember halál és járvány hírhozója lett, és büntetés azoknak, akik könnyedén és puhányan éltek, csupán azért, mert földjeik gazdagon termettek.
*
Igazság hazatérése komor volt a Pörölyben történtek miatt. A trónörökös azonnal elhagyta Szépöbölt, amint Kelvar és Shemshy megegyezésre jutott az őrszigeti toronnyal kapcsolatban. Igazság és katonái éppenséggel már azelőtt útra keltek, mielőtt visszatértünk a fogadóba. A hazafelé vezető út komor volt és lehangoló. Napközben és éjszakánként a tűz mellett az emberek Pörölyről beszéltek, a történetek egyre részletesebbek és egyre vadabbak lettek.
Az én utamat Árny visszavedlése rontotta el, aki újból fölvette Démutka úrnő szerepét. Ismét nekem kellett törődnöm vele, egészen addig, míg Kosvárba érve a szolgálólányok átvették tőlem. Az „asszonyság” a női szárnyban lakott, és bármennyire is igyekeztem az elkövetkezendő pár napban többet megtudni róla, mindenütt csak annyit mondtak, hogy nehéz volt vele bánni. Sosem tudtam meg egészen, hogyan teremtette meg Árny Démutka személyét és hogyan sikerült fenntartania.
Kosvárott – távollétünkben az újdonságok hulláma söpört végig, úgy tűnt, mintha évtizedek teltek volna el. Még Pöröly tragédiája sem tudta teljesen elhalványítani Grácia úrnő szereplését. A történetet újra és újra elmesélték, a dalnokok egymással viaskodtak azért, hogy kinek a dala forog majd közszájon. Azt hallottam, hogy Kelvar Herceg térdre borult úrnője előtt és megcsókolta a kezét, miután a fiatalasszony kijelentette, hogy a tornyok legyenek a vidék legtündöklőbb ékszerei. Mások szerint Lord Shemshy személyesen köszönte meg a hercegnének a szavakat és aznap éjjel gyakran táncolt az úrnővel, ezáltal majdnem újabb viszályt szítva a két Hercegség között.
Örültem a sikerének. Még azt is suttogták, hogy Igazság Hercegnek is hasonló erényű hölgyet kellene nőül vennie. Minél gyakrabban volt távol, hogy belső ügyekkel, vagy fosztogatókkal foglalkozzék, az emberek annál inkább szükségét érezték egy erős uralkodónak otthon. Még mindig az öreg Elmés király volt a legfőbb uralkodó, de ahogy azt Burrick is megjegyezte, az emberek már előre tekintettek.
– Sőt – tette hozzá –, az emberek szeretik tudni, hogy a trónörökösnek van kihez hazatérnie. Ez lefoglalja a fantáziájukat. Keveseknek adatik meg a romantika az életükben, ezért szeretik elképzelni másoknál, de főleg a királyi családban.
Tudtam, hogy Igazságnak nem volt ideje ölelő karokkal foglalkoznia. Pöröly példázat és fenyegetés is volt. Egymás után három hasonló esetről érkezett jelentés. Egy Major nevű falvat fent, a Közel-szigeteknél szintén „szipolyoztak”, ahogy hetekkel korábban elnevezték a történteket. A hír lassan érkezett északról, de annál komorabb volt. Ott is foglyokat ejtettek, és a helybéli tanács ugyanúgy értetlenül állt a feltételek előtt, mint Elmés király Pöröly esetében. Ők sem fizettek, és akárcsak Pörölyben, Majorban is szabadon engedték a foglyokat, épen, de megfosztva minden emberi tulajdonságuktól. Azt suttogták, Major népe határozottabb lépést tett ezután. A Közel-szigetek zord éghajlata keményebb embereket nevelt, de még ők is jótéteménynek tekintették, amikor fegyvert fogtak egykori rokonaik ellen.
Két másik falut is megtámadtak Pöröly után. Kőporta lakói kifizették a váltságdíjat, másnap a tenger testrészeket sodort partra, a falu pedig összegyűjtötte és eltemette őket. A hír bocsánatkérések nélkül érkezett Kosvárba, azzal a kimondatlan feltételezéssel, hogy ha a király kicsit bátrabb lett volna, talán figyelmeztethette volna őket.
Mocsárrét keményen nézett szembe a kihívással. Visszautasították a fizetést, de mivel már hallották Pöröly hírét, felkészültek. Béklyókkal és kötelekkel várták a szabadon bocsátottakat, és visszavitték őket a faluba; ha szükség volt rá, leütötték és megkötözték őket. A falu egyesült erővel próbálta helyrehozni kifacsarodott életüket. Ezek voltak a leggyakrabban beszélt történetek: egy anyáról, aki eltaszította magától csecsemőjét, mondván, hogy nincs szüksége egy nyavalygó, tehetetlen, bevizelő teremtményre; egy fiúról, aki addig zokogott és kapálódzott a kötelékeiben, míg a melegszívű apa elengedte, hogy aztán fia vasvillával rontson rá. Voltak, akik átkozódtak és köpködtek a rokonaikra. Mások beleszoktak a megkötözött életbe és üresen, szótlanul ették, amit eléjük tettek, de semmiféle érzelmet nem mutattak feléjük. Ha szabadon engedték őket, nem támadták meg a családjukat, de nem is dolgoztak, és nem gondoskodtak saját magukról sem. Lelkifurdalás nélkül loptak, még saját gyermekeiktől is, úgy falták az eléjük rakott ételt, mint a dögevők, akik minden falatot féltettek társaiktól. Senkinek nem szereztek örömet, soha egy kedves szavuk nem volt. A hír, hogy Mocsárrét lakói gondoskodni akartak szeretteikről, amíg a „Vörös Martalóc járvány” elmúlt, elért Kosvárba. Ez némi reményt nyújtott a nemeseknek, akik elismeréssel beszéltek a falusiak bátorságáról, mondván, hogy maguk is hasonlóan cselekednének, ha az ő rokonaikról lenne szó.
Mocsárrét lelkesítő fogalommá vált a Hat Hercegségben. Elmés király adót vetett ki, amiből gabonát juttattak azoknak a mocsárréti lakóknak, akiket túlzottan lefoglalt rokonaik ápolása; a maradékot pedig új hajók és emberek felszerelésére fordította.
Az emberek kezdetben büszkén vállalták új feladataikat, a partmenti lakosok önkéntes őrséget szerveztek, futárokat és jelzőtüzeket állítottak készenlétbe. Néhány falu birkákat és egyéb utánpótlást küldött Mocsárrétnek, de ahogy teltek a hetek, és a szipolyozottak állapota változatlan maradt, ezek a megnyilvánulások egyre szánalmasabbnak tűntek. Azok, akik addig a leginkább támogatták ezeket az erőfeszítéseket kijelentették, hogy ha őket ejtenék foglyul, azt kívánnák, vessék őket a tengerbe inkább, mint hogy ennyi nehézséget okozzanak a családjuknak.
A legrosszabbnak mégis az tűnt, hogy abban az időben a koronának sem volt elképzelése arról, mit is kellene tenni. Ha királyi utasítás látott volna napvilágot arról, hogy fizessenek-e a falvak, vagy sem, jobb lett volna a helyzet. Néhányan biztos tiltakoztak volna, de legalább a királyi állásfoglalásból az emberek láthatták volna, hogy szembenéznek a fenyegetéssel. Ehelyett, a fokozott őrjáratokból úgy tűnt, maga Kosvár is fél az új fenyegetéstől, de nincs elképzelése arról, mit tegyen. A királyi nyilatkozatok hiányában a partmenti falvak a saját kezükbe vették a dolgokat. Tanácskozásokat tartottak arról, hogy mit tegyenek, ha őket is eléri Pöröly sorsa. Mindegyik tanács meghozta a saját döntését.
– Bárhogy döntsenek is – mondta Árny fáradtan –, mindegy mire jutnak; gyengíti a hűségüket a király felé. Akár fizetnek, akár nem, a Martalócok rajtunk nevetnek majd, mert a falvak magukban nem azt mondják, hogy „ha minket szipolyoznak”, hanem azt, „amikor minket szipolyoznak”. Ez pedig megtöri a szellemüket. Egymásra néznek és a Martalócok által kijelölt végzetüket látják a szemükben. A királyság pedig kudarcot vall, mivel minden város magától dönt, tehát elszigetelődnek egymástól. Tucatnyi kis városállamra szakadunk, ahol mindenki azon aggódik, mit tesz majd, ha megtámadják. Ha Elmés és Igazság nem cselekszik gyorsan, a királyság csak elméletben, és a királyi család fejében létezik majd.
– De mit tehetnek? – kérdeztem. – Mindegy milyen döntést hoznak, helytelen lesz.
Megragadtam a fogót és mélyebbre toltam az olvasztótégelyt a tűzbe.
– Néha jobb, ha valaki téved, mintha néma – dünnyögte Árny. – Ha te magad, egy egyszerű fiú is belátja, hogy egyik döntés sem helyes, akkor sokan mások is. De egy ilyen nyilatkozat legalább reakciót váltana ki, nem éreznék úgy, hogy a falvakat magukra hagyták, hogy nyalogassák a saját sebeiket. Emellett Elmés és Igazság más lépéseket is tehetne – előrehajolt, hogy megvizsgálja a fortyogó lét a tégelyben. – Több hőt – javasolta.
Felvettem egy kis fújtatót és óvatosan a tűzre irányítottam – Például?
– Ellentámadásokat kellene szervezniük. Hajókat és utánpótlást kellene biztosítaniuk azoknak, akik vállalkoznak rá. Megtiltani, hogy a nyájakat a partközelben legeltessék. Több fegyvert adni a falvaknak, ha nem tudnak elég embert odaküldeni. Esetleg könyörületből keriszmagot, vagy nadragulyát adhatnának nekik, hogyha jönnek a fosztogatók, végezhessenek magukkal. Bármit, fiú. Bármit tenne is a király, ebben a helyzetben minden jobb, mint ez az ostoba tétlenség!
Ültem, és Árnyat bámultam. Még sosem hallottam ilyen indulatosan beszélni, Elmést sem minősítette még ilyen nyíltan. Ez megdöbbentett. Visszatartottam a lélegzetemet, reméltem, hogy mond még valamit, ugyanakkor féltem, mi jöhet még. Nem vette észre.
– Told egy kicsit jobban a tűzre, de óvatosan. Ha felrobban, a királynak két himlős embere lesz egy helyett – rám nézett. – Igen, én úgy jártam. De talán mégis himlő lehetett, ahogy mostanában Elmés tapasztalja. „Baljós előjeleket és figyelmeztetéseket hallok tőled mostanság” mondja. „De inkább azt hiszem, szeretnéd, ha a fiú megtanulná a Mesterséget, csupán azért, mert téged nem tanítottak. Nagyravágyás, Árny. Verd ki a fejedből” így szól a királyné szelleme a király nyelvével.
Árny keserűségétől mozdulatlanul ültem.
– Lovag. Rá volna most szükségünk – folytatta nemsokára. – Elmés nem akar lépni, Igazság viszont jó katona, aki túlzottan is hallgat az apjára. Igazságot másodszülöttnek nevelték, nem kezdeményez. Lovagra volna szükségünk. Elmenne azokba a városokba, beszélne azokhoz, akik elvesztették szeretteiket. Az ördögbe is, még a szipolyozottakhoz is beszélne...
– Gondolod, hogy segítene? – kérdeztem halkan. Alig mertem mozdulni. Éreztem, hogy Árny inkább magához beszél.
– Nem, nem oldaná meg. De az emberek éreznék, hogy a királyuk cselekszik. Néha csak ennyire van szükség. Igazság csak tologatja az ólomkatonáit és stratégiákat próbálgat magában, Elmés pedig csak nézi, és nem gondol a népére, csak arra, hogyan biztosítsa Pompa épségét és felkészültségét, ha Igazság megöleti magát.
– Pompa? – szakadt ki megdöbbenésem. Pompa, a divatos ruháival és kakaskodásával? Mindig Elmés sarkában járt, de sosem gondolt magára, mint igazi hercegre. Az, hogy így kellett hallanom a nevét, meglepett.
– Ő lett az apja kedvence – mordult fel Árny. – Elmés mást sem csinál, csak elkényezteti, mióta a királyné meghalt. Ajándékokkal akarja megvásárolni magának, most, hogy az anyja nincs többé körülötte. Pompa pedig kiélvezi a helyzetet. Csak azt mondja, amit az öreg király hallani akar, ő pedig túl sok szabadságot ad neki. Engedi, hogy kószáljon, szórja a pénzt, hogy haszontalan látogatásokat tegyen Fészekbe és Szántásba, ahol anyja népe érezteti vele a fontosságát. Otthon kellene tartani és elszámoltatni azzal, hogy mivel tölti az idejét és a király pénzét. Amennyit elherdált már, abból föl lehetne szerelni egy hadihajót – aztán hirtelen rosszallóan csak annyit mondott –: Túl meleg! Kapard ki gyorsan!
De már túl későn szólt, mert az olvasztótégely hangos csengéssel kettétört és tartalma torokkaparó füsttel töltötte be a szobát, ami azonnal véget vetett a további leckéknek.
Sokáig nem hivatott magához. A többi órám folytatódott, de ahogy teltek a hetek, egyre jobban hiányoztak azok az órák. Tudtam, hogy nem haragszik rám, csak elfoglalt. Egy nap tétlenségemben kinyúltam felé, de csak céltalanságot és titokzatosságot éreztem. Aztán egy nyaklevest, amikor Burrick rajtakapott.
– Hagyd abba – sziszegte, hiába néztem rá ártatlanul. Körülnézett az istállóban, hátha lát egy kutyát, vagy egy macskát, aminek a gondolataiba akartam volna lesni.
– Nincs itt semmi! – morogta.
– Csak szalma – helyeseltem, a tarkómat vakarva.
– Akkor mit csináltál?
– Álmodoztam – habogtam. – Semmi mást.
– Engem nem csapsz be, Fitz – dünnyögte. – Én pedig nem engedem. Ráadásul nem az istállóban. Nem torzítod el az állatokat, és nem torzítod el Lovag vérét. Vésd az eszedbe!
Összeszorítottam a szám és folytattam a munkát. Nemsokára hallottam, hogy sóhajt és odébbáll. Takarítás közben megfogadtam magamnak, hogy legközelebb óvatosabb leszek.
A nyár hátralevő része olyan zsúfoltan telt, hogy nehéz visszaidéznem. Éjszakánként mintha a levegő is megváltozott volna. Mikor a városban jártam, megerősítésekről és készenlétről beszéltek az emberek. Azon a nyáron még két város jutott Pöröly sorsára, de legalább száznak tűnt, ahogy a szóbeszéd terjedésével egyre terebélyesedett.
– Néha úgy tűnik, ez az egyetlen beszédtéma a városban – panaszkodott Molly.
A fövenyen sétáltunk, a lenyugvó nap melegében. A tengeri hűs szél jólesően űzte el a nappali hőséget. Burrickot Forráskőbe hívták, hogy vizsgálja meg, miért támadnak nagy bőrkiütések az ottani állatokon. Ez azt jelentette, hogy a délelőttjeim szabadok voltak, de rengeteg egyéb elfoglaltságot az állatokkal, most, hogy távol volt, különösen, hogy Kob Pompával tartott, hogy felkészítse a lovakat és a kutyákat egy nyári vadászatra.
Az estéimet viszont kevésbé felügyelték, így több idő maradt a városi látogatásokra.
Esti sétáink Mollyval lassan rendszeressé váltak. Az apja egészsége fokozatosan romlott, így nem volt szüksége italra, hogy korán álomba merüljön. Ilyenkor Molly csomagolt egy kevés elemózsiát és egy üveg bort, és kisétáltunk a hullámtörőkig. Ott ücsörögtünk, amíg a nap melege végkép el nem illant, és Molly a napi munkáról, vagy a városi pletykákról mesélt, én pedig hallgattam. Néha összeért a könyökünk, miközben sétáltunk.
– A hentes lánya azt mondja, már nagyon várja a telet. A szelek és a jég visszaűzik a vörös hajókat a saját vidékükre, és egy darabig nyugtunk lesz, azt mondja. Egy másik lány szerint pedig talán nem kell félnünk, hogy több lesz az olyan támadás, de a szipolyozottaktól még félnünk kell. Az a hír járja, hogy néhányan elhagyták Pörölyt, most, hogy már semmi sincs arrafelé és útonállók lettek.
– Kétlem. Valószínűbb, hogy másokról van szó, akik a szipolyozottakra terelik a gyanút, így ők biztonságban vannak. A szipolyozottakban nincs annyi összetartás, hogy csoportba verődjenek – vetettem ellen lustán. Az öböl másik oldalát néztem félig lehunyt szemmel. Nem kellett Mollyra néznem, hogy tudjam, ott ül mellettem. Különös feszültség volt közöttünk, amit nem nagyon értettem. Tizenhat éves volt, én alig múltam tizennégy, és ez a két év úgy húzódott közöttünk, mint egy áthatolhatatlan fal. Ennek ellenére mindig volt ideje rám, és úgy tűnt, élvezi a társaságomat. Ugyanúgy figyelt rám, ahogyan én őrá. De ha felé tapogatóztam egyáltalán, visszahúzódott, kirázott egy kavicsot a szandáljából, vagy hirtelen apja betegségéről kezdett beszélni és arról, mennyire szüksége volt rá. Mégis, amikor visszavonultam ettől a feszültségtől, bizonytalanabb és szégyenlősebb lett, aztán megpróbált rám nézni és a szememet, vagy a szám vonalát bámulni. Nem értettem, de olyan volt, mintha egy kötél feszült volna közöttünk. Ekkor azonban rosszallást fedeztem föl a hangjában.
– Ó, értem. Ennyi mindent tudsz azokról az emberekről, többet, mint azok, akiket kifosztottak?
Csípős szavai felkészületlenül értek, és beletelt egy kis időbe, mire újból megszólaltam. Molly persze semmit sem tudott rólam és Árnyról, és arról a kis kirándulásról, amit Pörölyben tettünk. Számára én csak egy segéd voltam, aki a kastély lovászmesterének segített, ha éppen nem az írnok dolgait intézte. Nem árulhattam el, honnan tudom mindezt, különösen nem azt, hogyan tudtam annyi mindent a szipolyozásról.
– Hallottam, ahogy a katonák beszélgettek a várban esténként, mikor a konyhában, vagy az istálló környékén pihentek. Azok a katonák sokféle embert láttak már, és ők azok, akik azt mondják, hogy a szipolyozottak között nem létezik semmiféle kapcsolat. Mégis, úgy gondolom, hogyha egyikük nekiállna utazókat rabolni, a többiek utánoznák és ettől olyan, mintha bandákba tömörülnének.
– Talán – engesztelődött ki. – Gyerünk, másszunk fel oda és együnk.
A „fel” egy kis párkány volt a sziklán, a hullámtörők fölött. Bólintottam és a következő percek azzal teltek, hogy felköltöztettük magunkat és a kosárkánkat. Komolyabb mászást igényelt, mint korábbi felderítéseink, én pedig azon vettem észre magam, hogy csak bámulom, ahogy Molly felgyűri a szoknyáját, és minden alkalmat megragadok, hogy megfogjam a kezét, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, vagy felhúzzam egy meredekebb szakaszon, amíg ő a másik kezével a kosarat fogja. Hirtelen belém nyilallt, hogy Molly javaslata, hogy másszunk fel oda arra volt jó, hogy előidézze ezt a helyzetet. Végül leültünk a párkányra, néztük a vizet, a kosárral közöttünk, én pedig tudatosságán töprengtem. A Tavaszünnepen fellépő zsonglőrökre emlékeztetett, akik egymásnak dobálták botjaikat, oda-vissza, egyre gyorsabban. A csend sokáig húzódott, míg végül egyikünknek meg kellett szólalnia. Ránéztem, de ő félrenézett. Szemügyre vette a kosár tartalmát.
– Ó, almabor? Azt hittem, az nem finom tavasz előtt.
– Tavalyi... volt egy tele, hogy megérjen – mondtam és elvettem tőle, hogy kibontsam a késemmel. Egy darabig nézte szenvedésemet, aztán elvette, előhúzta saját kését és egyetlen könnyed, irigylésre méltó mozdulattal kinyitotta. Elkapta a tekintetemet és megvonta a vállát.
– Mióta az eszemet tudom, én nyitom ki a bort az apámnak. Általában azért, mert túl részeg volt hozzá. Most már nincs hozzá elég ereje, még akkor sem, ha józan – keserűség keveredett a szavaiba.
– Ó – kényelmesebb téma után keresgéltem. – Nézd, a Viharszűz – mutattam egy keskeny vitorlásra, amint éppen beeveztek a kikötőbe. – Mindig őt tartottam a legszebb hajónak a kikötőben.
– Őrjáraton volt. A ruhakereskedők gyűjtést tartottak. A városban majdnem mindenki hozzájárult, még én is, pedig alig néhány gyertyát tudtam nekik adni, amivel világíthatnak. Harcosokkal van tele, Dombalja és Kosvár között kíséri a hajókat. Onnan a Zöldtajték kíséri őket tovább, följebb, a part mentén.
– Ezt nem hallottam – és valóban meglepett, hogy ilyesmi nem jutott fel a kastélyba. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy még maga Kosvár is önálló döntéseket hoz, függetlenül a királytól. – Hát, az embereknek gondoskodniuk kell magukról, ha Elmés király csak ül fönn a várában és biztonságban érzi magát. Az ő rokonsága nincs kitéve a Martalócoknak.
Szégyelltem magamat, amiért ilyet mondtam a királyomról, és még jobban elszégyelltem magam, amikor folytattam.
– Itt a városban majdnem olyan biztonságban vagy, mint a király a várában.
Molly lapos pillantást küldött felém.
– Az egyik kuzinom Pörölyben inaskodott – mondta. Kis szünet után folytatta –, Kegyetlennek tartasz, ha azt mondom, örültünk, amikor megtudtuk, hogy csak megölték? Több, mint egy hétig bizonytalanok voltunk, de aztán valaki elmondta, hogy látta meghalni. Apám is és én is megkönnyebbültünk. Gyászolhattunk, tudván, hogy eltávozott, és hiányozni fog. Nem kellett többé aggódnunk, hogy még életben van, és vadállatként él, szenvedést okoz másoknak és szégyent saját magára.
Egy darabig hallgattam.
– Sajnálom – mondtam aztán. Alkalmatlankodásnak tűnt. Kinyújtottam a kezem, hogy megveregessem mozdulatlan kezét, és egy pillanatig olyan volt, mintha ott sem lett volna, mintha olyan érzelmi tompultság tört volna rá, mint a szipolyozottakra. De aztán sóhajtott és újból megéreztem a jelenlétét.
– Tudod – kezdtem –, lehet, hogy maga a király sem tudja, hogy mit kellene tenni. Talán ugyanolyan tanácstalan, mint mi.
– Ő a király! – tiltakozott Molly. – Azért hívják Elmésnek, hogy olyan is legyen. Az emberek azt mondják, hogy visszahúzódott, hogy szorosabbra húzza a szíjat. Miért neki kellene fizetnie, amikor a kereskedők össze tudják dobni a pénzt a zsoldosokra? De elég legyen ebből... – feltartotta a kezét, hogy belém fojtsa a szót. – Nem azért jöttünk fel ide, erre a békés párkányra, hogy politikáról és félelmekről beszélgessünk. Mesélj inkább arról, hogy te mit csináltál. Megellet már az a szuka, amiről beszéltél?
Így tehát másról beszélgettünk, az újszülött kiskutyákról, a betörésre váró csikóról, aztán pedig ő mesélt arról, miféle növényeket és bogyókat, erdei gyümölcsöket szedett, hogy illatosítsa a gyertyáit, és milyen elfoglalt lesz a jövő héten, hogy szedret tegyen el télire, miközben a boltot is vezetnie kell.
Beszélgettünk, ettünk, utána kortyolgattunk a borból és néztük, ahogy a nyári nap egyre lejjebb kúszik a tenger felé. Kellemesnek éreztem a közöttünk húzódó, várakozással teli, csodálkozó feszültséget, és úgy gondoltam rá, mint különös érzékeim meghosszabbítására, miközben azon csodálkoztam, hogy talán Molly is érzi és válaszol rá. Beszélni akartam róla, hogy megkérdezzem, ő is érez-e hasonlót mások felé, de féltem, ha megkérdezem, talán ugyanúgy felfedem magamat, mint ahogy Árny előtt tettem, és vajon ugyanúgy megborzongana, ha megtudná. Sejtettem, hogy Burrick hogyan reagálna rá. Ehelyett mosolyogtam, és beszélgettünk, én pedig megtartottam magamnak a gondolataimat.
Hazakísértem a város elcsendesedett utcáin, és jó éjt kívántam a bolt előtt. Megállt egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, de aztán egy zavarodott pillantással halkan elköszönt. – Jó éjt, Újfiú.
Mélykék, fényes csillagokkal teleszórt égbolt alatt vitt hazafelé az utam, el az örökké kockázó őrszemek mellett, el az istállók előtt. Gyors kört tettem a jószágállások között, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Két idegen lovat vettem észre, az egyik mellett női nyereggel. Egy látogató nemesasszony érkezett az udvarba, döntöttem el. Eltűnődtem, vajon mi hozhatta ide a nyár végén, és magamban megdicsértem jófajta lovaikat. Aztán kiléptem az istállókból és felmentem a kastélyba.
Szokás szerint, az utam a konyhán keresztül vitt. A szakács tisztában volt a lovászfiúk és a katonák étvágyával, amit az egyszerű ételek nem elégítettek ki. Különösen az utóbbi időben kifejezetten gyakran éheztem meg, míg Hirtelen asszonyság figyelmeztetett, ha ilyen gyorsan növök, bőrökbe kell öltözködnöm, mint egy vadembernek, mert nem győzi anyaggal. Jó előre a számban éreztem a sült ízét, amit Sára egy ruhával letakarva tárolt, és a különösen csípős sajtkerékre, és arra, milyen jó fog esni mellé egy kis ser; amikor az ajtóhoz értem.
Egy asszony ült az egyik asztalnál. Almát és sajtot evett, de láttomra felpattant és úgy tette a szívére a kezét, mintha én volnék a Himlős Ember. Megálltam.
– Nem akartam megijeszteni, hölgyem. Csak éhes voltam, és úgy gondoltam, magamhoz veszek némi ételt. Nem zavarja, ha maradok egy keveset?
A hölgy lassan visszaült. Magamban eltűnődtem, vajon mit keres egy úri hölgy egyedül a konyhában, éjszaka. Előkelő származását nem rejtette el az az egyszerű köpeny, amit viselt, vagy a fáradt kifejezés, ami az arcán ült. Minden bizonnyal ő volt az utasa az egyik új lónak, amit az istállóban láttam. Mégis, ha éhesen ébredt, miért nem hivatott egy szolgálót?
A szájához emelte a kezét, mintha le akarna nyelni valamit. Amikor megszólalt, hangja dallamos, kimért volt.
– Nem kívánom visszatartani étkezésétől. Csupán megijedtem, oly... hirtelen lépett be.
– Köszönöm, hölgyem.
Otthonosan kiszolgáltam magamat, sajtot, kenyeret vágtam magamnak, töltöttem egy korsó sert, de bármerre jártam-keltem is a konyhában, a tekintete mindenhová követett, nem nyúlt az ételhez. Megfordultam, kezemben a söröskorsóval, ő pedig tágra nyílt szemekkel bámult, de azonnal el is kapta a pillantását. Tátogott, de nem jött ki hang a torkán.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem udvariasan. – Keres valamit? Esetleg egy korsó sert?
– Legyen oly kedves – mondta lágyan. Hoztam neki egy korsóval, és letettem elé az asztalra. Mikor közel léptem hozzá, hátrahúzódott, mintha fertőző lennék. Azon tűnődtem, vajon istállószagom van-e, de nem éreztem magamon. Molly biztos szóvá tette volna, ilyen dolgokban mindig elég nyitott volt.
Felvettem a hordók mellől a saját korsómat, és úgy döntöttem jobb, ha a szobámba viszem az ételt. A hölgy viselkedése kényelmetlenséget árasztott a jelenlétemben. Ahogy egyensúlyozgattam a tálcámmal és a korsóval, intett a vele szembeni pad felé.
– Foglaljon helyet – mondta, mintha a gondolataimban olvasna. – Nem helyénvaló, hogy elriasszam a vacsorájától.
A hangsúlya nem volt parancsoló, de invitáló sem, hanem valahol a kettő között. Leültem a padra, a korsómból kilöttyent egy kevés sör. Végig magamon éreztem a tekintetét, saját tányérját érintetlenül hagyta maga előtt. Lehajtottam a fejem, hogy elkerüljem a tekintetét, és sietve ettem, mint egy patkány a sarokban, aki macskát sejt a közelben. Nem szúrósan, inkább nyílt tekintettel bámult, amitől ügyetlenkedni kezdtem, és óvatlanul az ingujjamba töröltem a számat.
Nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék, amitől csak még súlyosabb lett a csönd. A pogácsa száraznak tűnt, köhögni kezdtem tőle, és amikor megpróbáltam sörrel leöblíteni, majdnem félrenyeltem. Felhúzta a szemöldökét, száját még keskenyebbre szorította. Akkor is magamon éreztem a tekintetét, amikor a tálcámat bámultam. Sietve befejeztem az evést, igyekezvén minél előbb megszabadulni őzszemeitől és keskeny, egyenes szájától. A számba gyömöszöltem az utolsó falat kenyeret és sajtot, és gyorsan felálltam, nekiütközve az asztalnak, és majdnem felborítva a padot. Az ajtó felé indultam, aztán eszembe jutottak Burrick szavai, hogy el kell köszönni a hölgytársaságtól, ha távozom. Lenyeltem, ami a számban volt.
– Jó éjszakát, hölgyem – dünnyögtem, érezve, hogy nem igazán helyénvalóak a szavaim, de nem jutott eszembe jobb. Az ajtó felé hátráltam.
– Várjon! – mondta, és amikor megálltam, megkérdezte. – Fent alszik, vagy az istállókban?
– Mindenhol. Néha. Úgy értem valamelyikben. Eh, jó éjt, hölgyem – ezzel megfordultam és kis híján elmenekültem. Félúton jártam a lépcsőkön, amikor eltűnődtem a kérdés furcsaságán. Amikor alváshoz készülődtem, vettem csak észre, hogy még mindig a kezemben szorongatom a korsómat. Úgy bújtam ágyba, hogy bolondnak éreztem magamat, és nem tudtam, miért.
12
A VÖRÖS MARTALÓCOK nyomorúságot és csapást jelentettek még saját népüknek már azelőtt is, hogy a Hat Hercegség partjait kezdték zaklatni. Ködös kultuszból vallási és politikai hatalommá váltak kegyetlen taktikáik által. Azok a vezérek és törzsfők, akik nem akarták elfogadni nézeteiket, gyakran tapasztalták, hogy asszonyaik és gyermekeik az általunk szipolyozásnak keresztelt szörnyűség áldozatai lettek. A külszigetekiek keménynek és kegyetlennek tartott társadalmában szigorú szabályok szerint értelmezik a becsületet, a büszkeséget és a rokoni kapcsolatokat. Elképzelhető tehát annak az apának a gyötrelme, akinek a fiát szipolyozták. Vagy eltitkolja bűneit, amikor hazudik neki, lop, vagy megerőszakolja az asszonyokat, vagy megkövezted tulajdon fiát, elvesztve ezzel örökösét és a többi klán tiszteletét. A szipolyozással fenyegetőzés fontos szerepet játszott, ha valaki ellenállt a Vörös Martalócoknak.
Amikorra a Martalócok agresszívabban kezdték zaklatni partvidékünket, a Külső-szigeteken már megtörték az ellenállást. Azok, akik nyíltan szembeszálltak, vagy meghaltak, vagy elmenekültek. A többiek vonakodva bár, de fizettek nekik és fogcsikorgatva tűrték a kultusz zaklatásait. Mások boldogan csatlakoztak hozzájuk, és vörösre festették hajóik törzsét, soha meg nem kérdőjelezték cselekedeteik helyességét. Úgy tűnik, ezek a szakadárok a kisebb házakból verbuválódtak, akiknek sosem volt esélyük komolyabb befolyásra szert tenniük. De azt, aki a Vörös Martalócokat irányította, sosem érdekelte mások származása, amíg megingathatatlan hűséggel viseltettek iránta.
*
Kétszer futottam össze a hölggyel, mielőtt rájöttem, ki is ő valójában. Másodszor a következő éjszakán találkoztam vele, körülbelül ugyanabban az időben. Mollyt lefoglalták a télirevalók, így Kerryvel és Dirkkel a tavernákban töltöttük az estét. Valószínűleg néhány korsóval többet ittam a kelleténél. Nem szédültem és nem is éreztem rosszul magam, de azért óvatosan lépdeltem, miután több kátyút is megtaláltam az úton.
A poros konyhakert mellett, kőfallal elválasztva kis kert volt. Általában úgy nevezték, az Asszonyok Kertje, nem mintha nekik lett volna fönntartva, csupán általában a nők gondozták. Kellemes kis hely volt, a közepén tavacskával, és néhány gyógyfű és fűszernövény ágyással a virágok és a gyümölcsindák mellet, melyek között zöldszínű kövekből kirakott sétány húzódott. Tudtam, hogy nem ajánlatos ilyen állapotban ágyba bújnom, mert ha megpróbálnék aludni, az ágy táncolni kezdene alattam, és egy órán belül hányingerrel küszködnék. Kellemes estém volt, nem akartam hát elrontani, ezért az Asszonyok Kertjébe tartottam.
A kert egyik szegletében, nap melengette kövek és egy kisebb tavacska között hétfajta kakukkfű is virágzott. Egy meleg napon bódító illatokat árasztottak, de az este hűvös levegőjében csillapították a szédülésemet. Megmostam az arcomat a tavacskában és hátamat egy kőfalnak vetettem, amely még mindig ontotta magából a nap melegét. Békák kuruttyoltak egymásnak. Lesütöttem a szememet és a tó felszínét bámultam, hogy el ne szédüljek.
Lépéseket hallottam, aztán egy női hangot. – Részeg vagy?
– Nem egészen – feleltem nyájasan, gondolván, Tilly az, a kertészlány. – Nem volt rá sem időm, sem pénzem – tettem hozzá tréfálkozva.
– Gondolom Burricktól tanultad. Az az ember iszákos és kéjenc, gondolom téged is erre nevelt. Aki a közelébe kerül, mind az ő szintjére süllyed.
A nő hangjában bujkáló keserűségtől felnéztem. Meresztettem a szememet a félhomályban, hogy kivegyem a vonásait. Az a hölgy volt, akivel előző este találkoztam. Az ösvényen állt, egyszerű ruhákban, első pillantásra alig tűnt idősebbnek egy kislánynál. Karcsú volt és alacsonyabb, mint én, bár jómagam sem voltam túl magas tizennégy évesen. Az arca érett volt, és ahogy rám nézett, vékony vonallá keskenyedett szájjal, őzszemei fölött összevont szemöldökkel, parancsolónak tűnt.
Nem akartam megvédeni Burrickot; csupán nem miatta voltam ilyen állapotban. Úgy szőttem tehát mondandómat, hogy lássék, több napi járásnyira Kosvártól, egy másik városban aligha lehet felelős azért, amit én a kikötőben művelek.
A hölgy két lépéssel közelebb jött. – Persze nem tanított másra, igaz? Sosem tiltott el az italtól, ugye?
Délvidéken az a mondás járja, hogy borban az igazság. A serben is lehet egy kicsi, ki is mondtam aznap éjjel.
– Éppenséggel, nagyon elégedetlen lenne velem, ha látna, hölgyem. Először is megfedne, amiért nem állok föl, amikor egy hölgy hozzám szól – ezzel talpra álltam. – Aztán hosszan és részletesen magyarázná, milyen viselkedést várnak el valakitől, akinek hercegi vér folyik az ereiben, még ha nem is tisztán – sikerült meghajolnom, majd egy üdvözlő legyintéssel felegyenesednem. – Tehát, jó éjt, szép hölgyem. Jó éjszakát és szép álmokat, most pedig engedelmével eltávolítom otromba személyemet az ön köreiből.
Már kifelé tartottam a boltíves bejáró alatt, amikor utánam kiáltott.
– Várj!
A gyomrom azonban tiltakozó morgást hallatott, így úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. Nem jött utánam, de tudtam, hogy figyel, így egyenes derékkal és fölemelt fejjel mentem tovább, míg kikerültem a konyhaudvarról. Az istállókhoz mentem, ahol kiadtam magamból a gyomrom tartalmát a trágyadombra, és egy tiszta, üres jószágállásban aludtam, mivel a Burrick szobájába vezető lépcsőket túl meredeknek találtam.
A fiatalság azonban csodálatra méltóan energikus, különösen, ha fenyegetik. Másnap már hajnalban talpon voltam, mert tudtam, hogy Burrick aznap délután érkezik vissza. Megmosakodtam az istállóknál, és úgy döntöttem, a három napja viselt tunika megérett a tisztításra. Különösen tudtam ezt, mikor a szobámba vezető folyosón ismét belebotlottam a hölgybe. Végigmért, és mielőtt szóra nyithattam volna a szám, megszólított.
– Cserélj inget – mondta. Aztán hozzátette – Az a nadrág pedig már rövid. Szólj Hirtelen asszonyságnak, hogy újra van szükséged.
– Jó reggelt, hölgyem – mondtam. Nem válasz volt, inkább az első dolog, ami megdöbbenésemben eszembe jutott. Eldöntöttem, hogy nagyon önző volt, még jobban, mint Démutka úrnő. A legjobb módszernek az látszott, hogy jó képet vágok a dologhoz. Arra számítottam, hogy megfordul és elviharzik, ehelyett azonban továbbra is rám meredt.
– Játszol valamilyen hangszeren? – tudakolta.
Megráztam a fejem.
– Énekelni tudsz?
– Nem, hölgyem.
Aggodalmas kifejezés ült az arcára. – Arra bizonyosan megtanítottak, hogy eposzokat és verseket szavalj, és ismerd a füveket, meg a gyógyítást és a navigációt... ilyesmiket?
– Csak azokat, amelyek a lovak, sólymok és kutyák ápolásához fűződnek – mondtam, majdnem őszintén. Burrick megkövetelte, hogy tanuljam meg azokat, amik az állatokra vonatkoznak, Árny pedig megtanított a méregkeverésre és az ellenmérgek ismeretére, de figyelmeztetett, hogy ezeket általában nem ismerik, így én se beszéljek róla.
– Táncolni csak tudsz... és rímeket faragni bizton megtanítottak.
Teljesen összezavarodtam. – Hölgyem, azt hiszem összetéveszt valakivel. Talán Augustusra, a király unokaöccsére gondol. Alig pár évvel fiatalabb nálam, és...
– Nem tévedek! Válaszolj a kérdésemre – követelte élesebb hangon.
– Nem, hölgyem. Azok a leckék, melyekről kérdez, azok tanulják, akik... nemesenszületettek. Engem nem tanítottak meg rájuk.
Minden egyes tagadásomtól egyre aggódóbb arckifejezést öltött. Még jobban összeszorította ajkait, tekintete elfelhősült.
– Ez tűrhetetlen – jelentette ki, sarkon pördült és végigviharzott a folyosón. Ezután beléptem végre a szobámba, inget váltottam és fölvettem leghosszabb szárú nadrágomat. Elűztem a gondolataimból a találkozást és belevetettem magam a napi teendőimbe.
Délután eleredt az eső, mire Burrick megérkezett. Az istállók előtt fogadtam, megtartva a lovat, amíg leszállt.
– Megnőttél, Fitz – állapította meg, aztán kritikus szemmel végigmért, mint egy lovat, vagy egy vadászkutyát, amelyik ígéretes példánynak látszott. Szóra nyitotta a száját, de végül megrázta a fejét és dünnyögött valamit.
– Nos? – kérdezte, jelentésre várva.
Alig egy hónapot volt távol, mégis a legapróbb részletekig tudni akarta, mi történt a távollétében. Mellettem lépdelt, gondosan figyelve, amíg bevezettem a lovát az istállóba és leszerszámoztam.
Olykor elcsodálkoztam, néha mennyire hasonlított Árnyra. Mindketten ugyanúgy megkövetelték, hogy kellő részletességgel számoljak be, és megfelelő sorrendben tudjam előadni az eseményeket. Árnynak jelenteni már könnyebb dolgom volt; ő egyszerűen csak formába öntötte azokat a követelményeket, amelyek szerint Burricknak kellett elszámolnom évek óta. Évekkel később jöttem csak rá, mennyire hasonló jelentést vártak el egy katonától a felettesei.
Bárki más a konyhába, vagy a fürdőbe ment volna, miután befejeztem a jelentést, de Burrick erősködött, hogy menjünk végig az istállóban, meg-megállva, hogy dünnyögjön pár szót egy-egy állatnak. Amikor a nemrég érkezett hölgy lovához értünk, megállt és pár percig néma csöndben méregette a lovat.
– Ezt a poroszkát én neveltem – mondta hirtelen. Hangjára a ló hátrafordította a fejét és halkan nyihogott. – Selyem – mondta Burrick lágyan és megsimogatta a ló fejét. Hirtelen felsóhajtott. – Tehát Türelem úrnő itt van. Látott már téged?
Erre a kérdésre nehéz volt válaszolnom. Ezer és egy gondolat cikázott a fejemben. Türelem úrnő, apám felesége, és sokak szerint indoka, amiért visszavonult az udvartól és tőlem. Ő volt tehát, akivel a konyhában találkoztam és részegen összefutottam a kertben, ő kérdezgetett a műveltségemről ma reggel.
– Nem hivatalosan, de igen, találkoztunk – dünnyögtem bambán.
Burrick rám nézett és meglepő módon fölnevetett. – Fitz, az arcodra minden rá van írva. Ahogy az arcodról leolvasom, nem változott sokat. Mikor először találkoztam vele, az apja gyümölcsösében üldögélt, az egyik faágon. Követelte, hogy vegyek ki egy szálkát a lábából, és levette a cipőjét és a harisnyáját, hogy megtegyem. Ott, a szemem láttára. Fogalma sem volt róla, ki vagyok, nekem sem, hogy ő kicsoda. Azt gondoltam az úrnő egyik szolgálója. Ez persze, még évekkel azelőtt volt, hogy a hercegem találkozott vele. Nem lehettem sokkal idősebb, mint te most – szünetet tartott, vonásai ellágyultak. – Volt neki egy vékonyka kis kutyája, amit mindig egy kosárban cipelt magával. Egyfolytában prüszkölt és szőrcsomókat öklendezett. Tollporolónak hívták – megállt egy pillanatra, és majdnem kedvesen elmosolyodott. – Micsoda emlék, ennyi év után pont erre emlékezni...
– Kedvelt téged, mikor először találkoztatok? – kérdeztem céltalanul.
Burrick rám nézett, de a tekintete elhomályosult. – Jobban, mint most – mondta hirtelen. – De ez már nem fontos. Halljam, Fitz, mit gondol rólad?
Ez egy újabb érdekes kérdés volt. Igyekeztem röviden összefoglalni találkozásainkat, csak akkora részletességgel, amekkorával mertem. Kertbéli találkozásunk felénél járhattam, amikor feltartotta a kezét.
– Állj – mondta halkan.
Elcsendesedtem.
– Ha apró morzsákat hagysz ki az igazságból, hogy ne nézzenek bolondnak, ökörnek fogsz hatni. Kezdjük elölről.
Elkezdtem hát, nem kíméltem a részleteket, sem a viselkedésemről, sem az úrnő megjegyzéseiről. Mikor befejeztem, az ítéletére vártam. Ehelyett kinyúlt és megsimogatta a poroszka orrát.
– Vannak dolgok, amik változnak idővel – mondta végül –, vannak amik nem – sóhajtott. – Hát, Fitz, te aztán tudod, hogyan mutatkozz be olyan embereknek, akiket jobb lenne elkerülnöd. Biztos vagyok benne, hogy ennek még lesz következménye, de fogalmam nincs, micsoda. Ezért hát nincs is értelme aggódni rajta. Lássuk a terrierkölyköket. Azt mondtad, hatot ellett?
– És mind megmaradt – tettem hozzá büszkén, mivel a szukának mindig nehéz szülései voltak.
– Reméljük, hogy ez ránk is igaz lesz – dünnyögte Burrick, ahogy keresztülsétáltunk az istállón, de mikor meglepve fölnéztem rá, mintha nem is hozzám beszélt volna.
*
– Azt hittem, van annyi eszed, hogy elkerüld – morogta Árny.
Nem erre az üdvözletre számítottam, miután két hónapig nem hallottam felőle.
– Nem tudtam, hogy ő Türelem úrnő. Csodálkozom is, hogy nem hallottam pletykákat az érkezéséről.
– Mindig igyekszik elkerülni a hírverést – tájékoztatott Árny a kandalló pislákoló tüze mellől. A szoba hűvös volt, Árny pedig mindig érzékeny volt a hidegre. Fáradtnak tűnt aznap éjjel, megviselte, bármivel is foglalkozott mióta utoljára láttam, de főként a kezei tűntek öregnek és csontosabbnak. Kortyolt egyet a borból és folytatta. – A maga önző módján bánik azokkal, akik a háta mögött pusmognak. Nem szereti, ha a magánéletét bolygatják. Ez az egyik ok, amiért rossz királyné lett volna. Nem mintha Lovagot érdekelte volna. Ezt a házasságot a maga kedvéért kötötte, nem a politika miatt. Azt hiszem ez volt az első csalódás, amit az apjának okozott. Attól fogva semmivel sem tette elégedetté az apját.
Ültem mozdulatlanul, Somfordi az ölembe mászott. Árny ritkán volt ennyire beszédes, különösen a királyi család dolgait illetően. Még levegőt is csak óvatosan vettem, nehogy megzavarjam.
– Néha azt hiszem, volt valami Türelemben, amire Lovagnak nagyon nagy szüksége volt. Gondos, rendszerető ember volt, mindig megfelelően viselkedett, mindig pontosan tudta, mi folyik körülötte. Önzetlen volt, a szó legjobb értelmében. Nem hagyta, hogy apróságok befolyásolják, ettől mindig visszafogottnak tűnt. Sokan talán éppen emiatt lelketlennek tartották.
– Aztán találkozott ezzel a lánnyal... alig volt több, mint egy kislány. Csak annyira volt tartalmas, mint egy pókháló, vagy szappanbuborék. A gondolatai ide-oda csapongtak, akárcsak szavai, locsogott szünet és összefüggés nélkül. Néha az is elfárasztott, hogy hallgassak rá, de Lovag csak mosolygott és csodálkozott. Türelem talán nem is figyelt rá igazán, talán nem is érdekelte annyira, hogy meghódítsa. Lovagot annyi nemesenszületett, értelmesebb és alkalmasabb nő üldözte, hogy Türelmet választotta. Ráadásul nem is jött még el az ideje, hogy megnősüljék; amikor elvette, egy tucatnyi lehetséges érdekházasságtól zárkózott el. Nem volt szükség rá, hogy megházasodjon. Egyáltalán nem.
– Kivéve, hogy ezt akarta – mondtam, és azonnal meg is bántam. Árny csak bólintott, aztán megrázta a fejét. Abbahagyta a tűz bámulását és rám nézett.
– De elég is legyen ebből. Nem kérdezem meg, hogy sikerült ilyen benyomást tenned rá, nem tudom mi változtatta meg a rólad alkotott nézeteit. Múlt héten érkezett és Elméshez járult, követelve, hogy ismerjen el Lovag törvényes fiaként és örököseként és hercegnek megfelelő neveltetésben részesülj.
Megszédültem. Csak a faliszőnyeget lebbentette meg a huzat, vagy képzelődtem?
– Természetesen visszautasította – folytatta Árny könyörtelenül. – Megpróbálta neki elmagyarázni, hogy miért teljességgel elképzelhetetlen, amit kér. Türelem egyre azt hajtogatta, hogy Elmés a király, hogyhogy nem teheti meg. Elmés erre azt felelte, hogy a nemesek nem fogadnák el, és polgárháború törhetne ki. Nem is beszélve arról, mit jelentene egy felkészületlen fiúnak, ha hirtelen ilyen helyzetbe kerülne.
– Ó – mondtam halkan. Nem emlékszem rá, mit is éreztem abban a pillanatban. Lelkesedést? Dühöt? Félelmet? Csak azt tudom, hogy az érzés elszállt, és furcsán megfosztottnak és megalázottnak éreztem magam.
– Türelem persze nem volt elégedett. Azt mondta, készítsen fel téged, aztán majd meglátja. Csak Türelem képes ilyesmit kérni, főleg Igazság és Pompa jelenlétében. Igazság csendben hallgatott, tudván, hogyan végződik a beszélgetés, de Pompa elemében volt, könnyen elragadtatja magát. Még egy idióta is tudja, hogy Elmés nem teljesíti Türelem követeléseit. Azt azonban tudja, mikor kössön kompromisszumot. Végül is beadta a derekát, leginkább azért, hogy befogja a száját.
– Ez mit jelent? – kérdeztem ostobán.
– Van ami a hasznunkra válhat belőle, van ami a hátrányunkra. Legalábbis átkozottul kellemetlen lesz – mondta Árny bosszúsan. – Remélem tudsz magadnak időt szakítani napközben, mert nem fogok fölhagyni egyetlen tervemmel sem miatta. Türelem azt követelte, hogy származásodnak megfelelően taníttass. Éppenséggel maga vállalta el a tanításodat. Zene, költészet, tánc, éneklés, etikett... remélem több türelmed lesz hozzá, mint amennyi nekem volt. Bár ez sosem zavarta Lovagot, néha pedig a javára fordította. Mindenesetre lefoglalja majd a napod jó részét. Azt akarja, hogy az apródja is légy. Idős vagy már hozzá, de ő kitartott. Talán így akarja bepótolni az elvesztett időt, ami persze sosem működik. Kevesebbet kell majd gyakorlatoznod és Burrick is kereshet magának egy másik lovászfiút.
Egyáltalán nem érdekeltek a fegyverforgatási gyakorlatok. Ahogy Árny többször is megjegyezte, egy igazi orgyilkos közelről és csöndesen öl. Ha jól kitanulom a mesterséget, nem lesz rá szükségem, hogy hosszú pengét forgassak. Ami viszont Burrickot illeti... ismét furcsán éreztem. Gyűlöltem őt. Néha. Erőszakos volt, sokat követelt és érzéketlen is. Azt várta tőlem, hogy tökéletes legyek, de ne várjam, hogy valaha is megjutalmazzanak érte. Emellett nyitott volt, kicsit nyers, és én elhittem, hogy képes vagyok rá, hogy megfeleljek neki...
– Biztos azon tűnődsz, milyen hasznot hoz ez nekünk – folytatta Árny rám sem figyelve. Visszafojtott izgalmat fedeztem föl a hangjában. – Valami, amit már kétszer is megpróbáltam, és kétszer visszautasítottak. Türelem addig beszélt Elmésnek, amíg beadta a derekát. A Mesterség, fiú. Megtanulsz bánni a Mesterséggel.
– A Mesterség – ismételtem meg anélkül, hogy tudtam volna mit mondok. Az egész túl gyorsan történt.
– Igen.
Gondolatok kergették egymást a fejemben.
– Burrick egyszer mesélt róla. Még régebben.
Hirtelen eszembe jutott az a beszélgetés, miután Kotnyeles véletlenül elárult bennünket. Úgy beszélt róla, mint annak az ellentéte, amit én az állatokkal tudtam megosztani. Ugyanaz az érzék, ami ráébresztett másságomra Pörölyben. Vajon az egyik megtanulása megszabadít a másiktól? Vagy megfosztana? Az állatokhoz fűző rokoni szálak jutottak eszembe, amit csak akkor érezhettem, ha Burrick nem volt a közelben. Még emlékeztem Kotnyelesre; azóta nem éreztem olyan közel magamat másik állathoz. Vajon a Mesterség megtanulása elveszi tőlem?
– Mi a baj, fiú? – kérdezte Árny aggódva.
– Nem tudom – tétováztam. Még Árnynak sem mertem elmondani félelmeimet. – Semmi.
– Hallottál régi történeteket a Mesterség tanításáról, igaz? – találgatott teljesen tévesen. – Figyelj, fiú. Nem lehet olyan rossz. Lovagnak is sikerült, akárcsak Igazságnak. A vörös hajók jelenléte miatt Elmés úgy döntött, hogy visszatér a régi módszerekhez, és kiterjeszti a tanítást minden lehetséges tanítványra. Létre akar hozni egy Kört; talán kettőt, hogy kiegészítse azt, amit Igazság és ő tudnak művelni a Mesterséggel. Galenus nem túl lelkes, de szerintem nagyon jó ötlet. Bár, magam is fattyú volnék, mégsem tanulhattam meg, így nem tudom, hogyan lehet fölhasználni a Hercegségek védelmében.
– Te is fattyú vagy? – bukott ki belőlem. Minden kusza gondolatomat félresöpörte ez a felismerés. Árny is rám meredt, ugyanolyan meglepetten, ahogy én bámultam őt.
– Persze. Azt hittem, már rég rájöttél. Fiú, a jó felfogóképességed ellenére van néhány furcsa sötét folt a fejedben.
Úgy bámultam Árnyra, mintha akkor láttam volna először. Talán a sebhelyek rejtegették eddig, pedig a hasonlóság ott volt. A szemöldöke, füleinek állása és az alsó ajkának vonala.
– Elmés fia vagy! – találgattam, a külsejéből ítélve. Mielőtt megszólalt volna, már tudtam, hogy ostobaságot mondtam.
– A fia? – nevetett keserűen. – Igen dühös lenne, ha hallaná, de az igazság ennél fájdalmasabb. Ő a kisöcsém, fiú, bár ő hitvesi ágyban fogant, én pedig egy hadjárat során, valahol Homokhatár közelében – rövid szünetet tartott. – Anyám akkoriban katona volt, de hazatért, hogy megszüljön engem és hozzáment egy fazekashoz. Mikor anyám meghalt, a férje ráültetett egy szamárra, a nyakamba akasztott egy nyakláncot, amit anyám viselt, és azt mondta, vigyem a királyhoz Kosvárba. Hosszú és nehéz volt az út Juhakolból Kosvárba.
Nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna.
– Elég legyen ebből – egyenesedett ki végül Árny. – Galenus megtanít a Mesterség használatára. Elmés rábeszélte, de volt néhány feltétele. Senki sem érintkezhet a diákjaival, ameddig tanítja őket. Bárcsak beleszólhatnék, de nem tehetem. Óvatosnak kell lenned. Ismered Galenust, ugye?
– Egy kicsit – mondtam. – Amennyit beszélnek róla.
– Mennyit tudsz róla magadtól? – kérdezett ki Árny.
– Nagy levegőt vettem és összefoglaltam. – Egyedül eszik. Sosem láttam az asztalnál, sem a katonák társaságában, sem az ebédlőben. Nem láttam még ácsorogni és társalogni, sem pedig a gyakorlótéren, vagy a mosoda udvarán, sem bármelyik kertben. Mindig valahová tartott, amikor találkoztam vele és mindig sietett. Nem tud bánni az állatokkal. A kutyák nem szeretik, mindig rángatja a lovak kantárját, amitől kisebesedik a pofájuk és türelmetlenek lesznek. Körülbelül Burrickkal egyidős. Jól öltözködik, majdnem olyan cicomásan, mint Pompa. Úgy emlegetik, a királyné embere.
– Miért? – kérdezte gyorsan Árny.
– Mmm, már régen volt. Egy katona egyszer kicsit részegen odajött Burrickhoz az istállókba. Összekülönbözött Galenusszal, aki arcul csapta egy kis ostorral vagy valamivel. Burrickot kérte meg, hogy józanítsa ki, mert szolgálatban volt és nem lett volna szabad innia aznap. Akkor a katona elmondta Burricknak, hogy hallotta, hogy Galenus azt mondta, hogy Pompa kétszer olyan királyi származék, mint Lovag, vagy Igazság és ostoba szokás, hogy olyan távol van a tróntól. Galenus azt mondta, hogy Pompa anyja előkelőbb származású, mint Elmés első asszonya. Ezt persze mindenki tudta. Ami annyira feldühítette a katonát, hogy megpróbálja megütni az volt, hogy Galenus kijelentette, hogy Vágy királyné még Elmésnél is királyibb származású volt, mert mindkét szülője Látnok vérből való volt, míg Elmés csak az apjától örökölte. Amikor a katona nekirontott, Galenus ellépett és arculcsapta valamivel.
Elhallgattam.
– Tehát? – bátorított Árny.
– Tehát Pompát kedveli, Igazság és maga a király fölött. Pompa pedig, hát, elfogadja. Barátságosabb vele szemben, mint általában a szolgálókkal, vagy a katonákkal. Úgy tűnik, megfogadja a tanácsait, már amikor együtt látom őket. Furcsa őket együtt látni; olyan, mintha Galenus Pompát majmolná az öltözködésével és a járásával. Néha majdnem egyformának tűnnek.
– Tényleg? – hajolt előre Árny várakozóan. – Mit vettél még észre?
Megerőltettem az agyamat, de más már nem jutott eszembe. – Ez minden, azt hiszem.
– Beszélt veled valaha is?
– Nem.
– Értem – mondta, mintegy magának. – És mit tudsz róla a híre alapján? Mit gyanítasz? – Valamiféle következtetésre akart rávezetni, de még nem tudtam, mire.
– Fészekből való. Belvidéki. A családja Elmés második királynéjával érkezett Kosvárba. Azt hallottam, hogy fél a víztől, sem úszni, sem hajózni nem szeret. Burrick tiszteli, de nem szereti. Azt mondja, olyan ember, aki érti a dolgát, de Burrick nem jön ki olyanokkal, akik nem tisztelik az állatokat. A konyhások nem szeretik. Mindig megríkatja a fiatalabbakat, megszidja a lányokat, hogy hajszál van az ételében, vagy hogy piszkos a kezük, a fiúk pedig hanyagok és nem szolgálják fel tisztességgel az ételt. A szakácsok sem szeretik, mert ha a személyzet zaklatott, nem végzik rendesen a dolgukat – Árny még mindig várakozva nézett rám, mintha valami nagyon fontosra várna. Törtem a fejemet még több pletyka után.
– A nyakában visel egy vastagszemű láncot, amelyben három drágakő van. A királyné adta neki, valami különleges szolgálatáért. Hmm. A Bolond utálja. Azt mondta, ha nincsen senki a közelben, Galenus nyomoréknak nevezi, és mindenféle tárgyakat vág hozzá.
Árnynak felszaladt a szemöldöke. – A Bolond beszél hozzád?
A hangja hitetlenkedést árasztott. Olyan hirtelen ült fel, hogy kilöttyentette a borát. Szórakozottan törölgette ingujjával ott, ahol a kámzsájára folyt.
– Néha – ismertem be óvatosan. – Nem gyakran. Csak ha úgy érzi. Egyszer csak feltűnik, és mindenfélét mond.
– Miféléket?
Hirtelen rájöttem, hogy sosem említettem meg Árnyak a fica-fatya rejtvényt. Akkoriban túl bonyolultnak éreztem, hogy elmondjam. – Hát, csak amolyan furcsaságokat. Körülbelül két hónapja egyszer megállított és azt mondta, hogy másnap rossz nap lesz a vadászatra. Pedig szép tiszta nap volt. Burrick aznap ejtette el azt a nagy kost, biztosan emlékszel. Ugyanaznap botlottunk bele egy rozsomákba. Két kutyát csúnyán megtépett.
– Ha jól emlékszem, téged is majdnem elkapott – hajolt előre Árny furcsa elégedettséggel.
Megvontam a vállam. – Burrick ledöfte, aztán engem is jól leszidott, mintha az én hibám lett volna. Azt mondta, laposra vert volna, ha Kormosnak valami baja esik. Mintha tudtam volna, hogy nekem fog rontani – tétováztam. – Árny, én tudom, hogy a Bolond kicsit furcsa, de szeretem, ha odajön hozzám és beszél velem. Rébuszokban beszél, sérteget és gúny űz belőlem, és amikor elmegy, mindig javasol valamit, hogy mossam meg a hajamat, vagy sárgába öltözzek. De...
– Igen? – érdeklődött Árny, mintha valami nagyon fontosat készülnék mondani.
– Kedvelem – mondtam jámboran. – Kigúnyol, de tőle ez kedvesség. Olyan, izé, fontosnak érzem magam tőle, hogy szóba áll velem.
Árny hátradőlt. A szájához emelte a kezét, hogy eltakarja mosolyát, de nem értettem min mulat.
– Bízz a megérzéseidben – mondta végül. – És fogadj meg minden tanácsot, amit a Bolond ad. És, ahogy eddig is, tartsd meg magadnak, ha beszél hozzád. Mások esetleg félreérthetik.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Elmés király például. Végül is, a Bolond az övé, fizetett érte.
Ezer kérdést akartam feltenni hirtelen. Árny látta az arckifejezésemet, és föltartotta az egyik kezét.
– Ne most. Egyelőre elég, ha ennyit tudsz. Éppenséggel több, mint amennyit tudnod kéne. Meglepett a vallomásod. Nem az én asztalom, hogy mások titkait áruljam, ha a Bolond azt akarja, hogy többet tudj, majd elmondja ő maga. De ha jól emlékszem, Galenusnál tartottunk.
Egy sóhajtással dőltem hátra a székemben.
– Galenus. Tehát fölényeskedik azokkal, akik nem kérhetik számon, jól öltözik és egyedül eszik. Mit kell még tudnom, Árny? Voltak már szigorú tanáraim, és voltak kellemetlenek is. Azt hiszem, vele is megtanulok bánni.
– Jobban is teszed – mondta Árny halálosan komolyan. – Mert utál téged. Jobban utál, mint amennyire szerette apádat. Az a vak odaadás, ahogy apádat tisztelte, mindig idegesített. Senki ember fia, még egy herceg sem nyerhet sokat olyan vak odaadásból, különösen, ha olyan hirtelen támadt. Téged pedig gyűlöl, még nagyobb hévvel. Megrémiszt.
Valamitől, ami Árny hangjában bujkált, borsódzni kezdett a hátam. A kényelmetlenségtől szinte rosszul éreztem magam.
– Honnan tudod? – követeltem.
– Mert megmondta Elmésnek, amikor utasította, hogy vegyen be a diákjai közé. Azt mondta „Nem kellene a fattyúnak megtanulnia, hol a helye? Nem kellene elégedettnek lennie azzal, amit eddig adtál neki?” Aztán azt mondta, nem tanít.
– Megtagadta?
– Mondom. Elmés azonban hajthatatlan volt. Márpedig ő a király, Galenusnak pedig engedelmeskednie kell, mert már csak múlt időben a királyné embere. Galenus tehát meghajlott és azt mondta, megpróbál tanítani. Minden nap találkozni fogsz vele, mától számított egy hónap múlva, addig Türelemé vagy.
– Hol?
– Van egy toronyterasz, amit úgy hívnak, a Királyné Kertje. Oda majd beengednek – Árny szünetet tartott, mintha figyelmeztetni akarna, de nem akart rám ijeszteni. – Légy óvatos – mondta végül –, mert a kert falain belül nincs befolyásom. Ott vak vagyok.
Különös figyelmeztetés volt, amit jól az eszembe véstem.
13
TÜRELEM ÚRNŐ MÁR FIATALON szeszélyesnek bizonyult. Kislányként makacsul független volt és hiányzott belőle a józan érzék, hogy törődjön magával. Egyik nevelőnője említette, hogy képes volt egész nap kibomlott cipőfűzővel járkálni, csak azért, mert nem tudta megkötni, mégsem engedte, hogy bárki bekösse. Még nem volt tíz éves, amikor eldöntötte, hogy nem kívánja megtanulni, amit származása megkövetelt, helyette olyan, haszontalannak bizonyuló foglalatosságokat választott magának, mint például a fazekasság, testfestés, parfümkészítés, főleg más vidékekről való növények nevelése.
Lelkiismeret-furdalás nélkül elkerülte a hosszadalmas felügyeletet, a ligeteket, gyümölcsösöket kedvelte anyja társasága és kertje helyett. Az ember azt hitte volna, hogy nehézkes, gyakorlatias leányzó válik belőle. Ennél persze semmi sem állt távolabb az igazságtól. Úgy tűnt, állandóan kiütések kínozzák, tele volt karcolásokkal, szálkákkal, gyakran eltévedt, és soha nem volt érzéke és óvatossága az emberekhez, vagy állatokhoz.
Műveltségét javarészt magának köszönhette. Korán megtanulta a betűvetést és az olvasást, onnantól kezdve pedig válogatás nélkül, lelkesen elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került. Tanárai nem tudtak mit kezdeni csapongó gondolataival és gyakori hiányzásaival, ami ennek ellenére nem hátráltatta, hogy bármit gyorsan és jól megtanuljon. Eme tudások megszerzése azonban egyáltalán nem érdekelte. Állandóan fantáziált és tele volt ötletekkel, a logikát és az etikettet költészettel és zenével cserélte fel, és egyáltalán nem érdekelték az illendő köszöntések és kokettek.
Ennek ellenére herceg vette nőül, aki együgyű lelkesedéssel viseltetett iránta, ami az első skandalumot hozta a fejére.
*
– Állj egyenesen!
Megmerevedtem.
– Nem úgy! Úgy nézel ki, mint egy pulyka, amit épp most ragadott meg a szakács, hogy a levesbe főzze. Lazíts. Nem úgy, húzd ki a vállad, ne púposodj. Mindig ilyen csámpásan állsz?
– Úrnőm, még csak gyerek. Mindig ilyenek, még nőnek a csontjai. Hadd jöjjek be és lazítson végre.
– Ó, nos rendben van. Jer beljebb hát.
Hálásan biccentettem a kerek arcú szolgálónak, aki cserébe rám mosolygott. Intett egy lóca felé, amelyen annyi különféle párna volt, hogy alig tudtam hová leülni. Végül a szélére telepedtem és körülnéztem Türelem úrnő szobájában.
Rosszabb volt még Árnyénál is. Azt hihettem volna, hogy az eltelt évek teszik a rendetlenséget, de tudtam, hogy Türelem nemrégiben érkezett meg. A legkülönfélébb tárgyak összevisszasága tette lenyűgözővé a szobát. Egy tollegyező, egy vívókesztyű és egy kilencfarkú macska állt egy vázául szolgáló viseletes csizmában. Egy kis fekete terrier és két kövér kölyke egy gyapjúrongyokkal és ruhadarabokkal kitömött kosárban feküdt. Csontból faragott rozmárkészlet sorakozott egy patkolással foglalkozó tableten. Az uralkodó szerepet azonban a növények játszották. Sűrű bokrok burjánzottak a kövér cserepekben, agyagköcsögökben és teáskannákban, vágott virágok ágaskodtak vödrökben és korsókban, repedt bögrékben és vázákban. Néhány elszáradt kóró árulkodott sikertelen kísérletekről. A növények minden lehetséges pontot elfoglaltak a szobában, ahonnan a reggeli, vagy a délutáni napsütés érhette őket. Olyan hatása volt, mintha egy kaotikusan terjeszkedő vadkert lepett volna el mindent.
– Talán éhes is, nem igaz, Füze? Hallottam már ilyet fiúkról. Azt hiszem van ott némi sajt és keksz az ágy mellett. Hozd ide neki, kérlek.
Türelem alig karnyújtásnyira ült tőlem, miközben a fejem fölött beszélt a szolgálónak.
– Igazán nem vagyok éhes, köszönöm – mondtam, mielőtt még Füze talpra kászálódott volna. – Azért jöttem, mert azt mondták, délelőttönként álljak a rendelkezésére, amíg ön óhajtja.
Ez óvatos megfogalmazás volt. Amit éppenséggel Elmés mondott, úgy hangzott: – Menj a szobájába minden délelőtt és tedd azt, amit szerinte tenned kell, legalább békén hagy. Addig csináld, míg ugyanolyan elege lesz belőled, ahogyan nekem belőle.
Nyers szavai igencsak megleptek, mivel sem azelőtt, sem azután nem tapasztaltam ilyet tőle. Ahogy kifelé tartottam, Igazság lépett be, ő is ugyanolyan megviseltnek tűnt, mint Elmés. Mindketten úgy beszéltek és mozogtak, mintha előző este ivászatot tartottak volna, de emlékeztem rá, hogy előző este az asztalnál sem jókedvűek, sem részegek nem voltak. Igazság felborzolta a hajamat, ahogy elhaladtam mellette:
– Napról napra egyre jobban hasonlít az apjára – jegyezte meg a zsörtölődő Pompának. Pompa végigmért, aztán hangosan becsukta mögöttem az ajtót.
Így kerültem Türelem szobájába, aki úgy társalgott a fejem fölött, mintha ott sem lennék. Láttam, hogy Füzet mulattatja a dolog.
– Igen, tudom. Én kértem meg a királyt, hogy bocsásson a rendelkezésemre – magyarázta Türelem úrnő.
– Igen, asszonyom – fészkelődtem a párnákon és megpróbáltam értelmesnek és jól neveltnek látszani. Az első három találkozásunk alapján nem is csodáltam, hogy idiótának tart.
Csönd telepedett ránk. Én a szoba berendezését nézegettem, Türelem az egyik ablakon bámult kifelé. Füze ült és az ölében fekvő hímzést bámulta.
– Ó, tessék – gyorsan, mint egy lecsapó madár, Türelem úrnő lehajolt és megragadta az egyik terrierkölyköt a grabancánál fogva. Az eb meglepetten felvakkantott, a szuka pedig rosszallóan nézett föl Türelemre, aki a kezeimbe lökte szerencsétlen állatot. – Ez a tiéd. Minden fiúnak kell egy háziállat.
Megfogtam a kétségbeesetten kapálódzó kölyköt és sikerült megtartanom, még mielőtt elengedte volna. – Vagy inkább egy madarat szeretnél? Van néhány rigó a kalitkában, a hálószobámban. Megkaphatod az egyiket, ha szeretnéd.
– Ah, nem. Egy kiskutya kitűnő. Csodálatos – Utóbbi a kutyának szólt. Hangos, vékonyka ugatásának hatására ösztönösen elméje felé tapogatóztam. A szuka megérezte a kapcsolatot és beleegyezett. Visszakuporodott a kosarába másik kölykéhez. A kezemben tartott kölyök rám emelte a tekintetét és a szemembe nézett, ami meglehetősen szokatlan viselkedés volt egy kutyától. A legtöbb kutya elkerüli mások tekintetét. Ébersége is szokatlan volt. Korábbi tapasztalataimból tudtam, hogy a vele egykorú kölyköknek az istállóban semmi más nem jár a fejükben, mint a melegség, a tej és az alvás, még nem formálódott meg a tudatuk. Annak a kölyöknek azonban már jól kialakult személyisége volt, és minden érdekelte, ami körülötte zajlott. Kedvelte Füzet, mert adott neki húst, és elege volt Türelemből, mert mindig belebotlott és visszarakta a kosarába, amikor nagy nehezen kimászott belőle. Azt gondolta, hogy nagyon érdekes az illatom, a lovak, kutyák és madarak illata, amit rajtam érzett, színekként vetültek ki apró fejében. Ezeknek még nem volt alakjuk a számára, de ennek ellenére nagyon érdekelték. Felágaskodott a mellkasomra és lelkesen szimatolgatott. Vigyél oda. Mutasd meg, vigyél oda.
– ...Egyáltalán?
Összerezdültem, egy nyaklevesre számítva Burricktól, de rájöttem, hogy hol vagyok és ki az az alacsony nő, aki csípőre tett kézzel állt előttem.
– Azt hiszem, valami baja van – mondta Füzének. – Láttad, hogy ült ott és bámulta azt a kutyát? Azt hittem, valami görcs jött rá.
Füze elmosolyodott és folytatta a hímzést. – Teljesen magára emlékeztetett, úrnőm, amikor a levelekkel és palántákkal foglalatoskodik, aztán csak bámulja a port.
– Hát – kezdte rosszallóan Türelem –, más dolog, ha egy felnőtt elmereng és megint más, ha egy fiú üres tekintettel bámul.
Később, ígértem a kölyöknek.
– Elnézést – mondtam és igyekeztem bűnbánóan nézni. – Csak lekötött a kiskutya.
A karjaimba kuporodott és módszeresen elkezdte rágni az ingujjamat. Nehéz megmagyarázni, mit is éreztem akkor. Oda kellett figyelnem Türelem úrnőre, de az a kis lény, ami hozzám dörgölődzött boldogságot és lelkesedést sugárzott. Furcsa érzés, ha valaki hirtelen egy másik lény világának középpontjává válik, még ha csak egy nyolchetes kutyakölyökről van is szó. Ráébresztett, hogy mennyire egyedül voltam és milyen sokáig.
– Köszönöm – mondtam és még én is meglepődtem a hangomból áradó hálától. – Nagyon szépen köszönöm.
– Csak egy kiskutya – mondta Türelem úrnő, és meglepetésemre, majdnem szégyellte magát. Elfordult és kinézett az ablakon, a kutya pedig mosakodni kezdett, és lehunyta a szemét. Meleg. Alvás. – Mesélj magadról – mondta hirtelen.
– Mit akar tudni rólam, asszonyom?
Kurta, zavart mozdulatot tett. – Mivel töltőd a napjaidat? Mit tanultál?
Megpróbáltam hát elmondani neki, de láttam, hogy nem elégedett. Minden egyes alkalommal, amikor Burrick neve szóba került, elhúzta a száját. Harci kiképzésemmel sem volt elégedett, Árnyról pedig nem beszélhettem. Helyeslően bólogatott nyelvtanulásom és írástudásom hallatán.
– Hát – szólt közbe hirtelen –, legalább nem vagy teljesen tudatlan. Ha tudsz olvasni, bármit meg tudsz tanulni. Akarat kérdése. Van hozzá elég akaratod?
– Azt hiszem – nem a legjobb válasz volt, de lassacskán kezdtem bosszúsnak érezni magam lekicsinylő szavai hallatán.
– Akkor azt hiszem, tanulni fogsz. Mert nekem van hozzá akaratom, még ha neked nincs is egyelőre – aztán kiegyenesedett, hirtelen hangulatváltozásától meglepődtem. – És hogy hívnak téged, fiú?
Megint ez a kérdés! – A fiú megteszi – dünnyögtem. A karjaimban alvó kölyök dühösen mocorgott. Megpróbáltam lehiggadni. Elégtételül megrendült kifejezés futott át Türelem arcán.
– Akkor mondjuk, ah, Tamásnak foglak hívni. Megfelel?
– Azt hiszem – mondtam megfontoltan. Burrick egy kutya névadásával többet törődött. Az istálló környékén nem voltak Blökik és Bodrik. Burrick minden állatot úgy nevezett el, mint egy nemest, ami külsejüket, vagy tulajdonságaikat jellemezte. Még Kormos nevében is volt mélyebb tartalom, amit tiszteltem is. Ez az asszony azonban Tamásnak nevezett el, két lélegzetvétel között. Lesütöttem a szemem, hogy ne lássam.
– Remek – mondta fürgén. – Jöjj vissza holnap ugyanebben az időben. Addigra előkészítek pár dolgot és figyelmeztetlek, elegendő akaratot várok tőled. Viszontlátásra, Tamás.
– Viszontlátásra, asszonyom.
Megfordultam és kimentem. Füze szemei követtek az ajtóig, aztán csalódottan úrnőjéhez fordult. Nem tudtam, mire gondolhatott.
Még korán volt, az első audiencia kevesebb, mint egy órát tartott. Nem kellett sehová sem sietnem; tehát szabad voltam. A konyhába siettem, hogy szerezzek egy kis maradékot a kölyöknek. Egyszerűbb lett volna levinni az istállóba, de akkor Burrick is megtudta volna, amit viszont nem akartam. Tudtam, hogy akkor az istállókban tartaná, csak névleg lenne az enyém, Burrick gondoskodna róla, hogy a kötelék megszűnjék. Nem állt szándékomban hagyni, hogy ez bekövetkezzék.
Tervet kovácsoltam. Egy kosár a mosodából, egy nyúzott ing szalmával, és már kész is volt a fekvőhelye. Kölyökként még nem csinál annyi piszkot, idővel pedig, a tudati kötelékkel könnyebb lesz idomítani. Egyedül marad a nap egy részére, de majd ha idősebb lesz, velem tarthat. Egyszer majd Burrick is rá fog jönni, de ezt a gondolatot félresöpörtem, majd megbirkózom vele, ha eljön az idő, gondoltam. Egyelőre névre volt szüksége. Végigmértem: nem az a drótszőrű, patkányfarkú fajta volt, amilyeneket vadászatra használtunk az istállók környékén. Rövid, lágy bundája lesz, vastag nyaka, állkapcsa pedig mint a szénzúzó. Nem fogja elérni a térdmagasságot, így nem adhattam neki súlyosan hangzó nevet. Nem akartam, hogy harci kutya legyen. Tehát nem lesz Tépő, vagy Roham. Állhatatos lesz és éber. Talán Marok, vagy őrszem.
– Esetleg Üllő, vagy Pöröly.
Felnéztem, és a Bolondot láttam előlépni az egyik alkóvból. A nyomomba szegődött.
– Miért? – kérdeztem. Már nem lepődtem meg azon, hogy a Bolond kitalálja a gondolataimat.
– Mert a szíved és a lelked kovácsolódik és edződik majd rajta.
– Kicsit drámainak hangzik – tiltakoztam. – A Pöröly pedig nemkívánatos szó manapság. Nemrégiben hallottam, hogy a piacon egy férfi Pöröly nevével szórt átkokat egy zsebtolvajra. Mindenki elnémult a piactéren és csak bámultak.
A Bolond megvonta a vállát. – Hát bámulhatnak is – követett a szobámba. – Kovács talán, vagy Satu. Hadd lám.
Vonakodva átadtam neki a kutyát. Mocorgott, fölébredt és himbálózott a Bolond kezeiben. Nincs szaga, nincs szaga! Csodálkozva értettem egyet vele. Még kis fekete orra segítségével sem éreztem semmilyen szagot.
– Óvatosan, le ne ejtsd.
– Bolond vagyok, nem hülye – mondta a Bolond, de leült az ágyra és maga mellé tette a kutyát. Satu azonnal szimatolni kezdett az ágyban. Az útjába ültem, nehogy véletlenül leessen.
– Tehát – kérdezte óvatosan a Bolond –, hagyod, hogy ajándékokkal kenyerezzen le?
– Miért ne? – igyekeztem lenézőnek hangzani.
– Hiba lenne mindkettőtök számára – megráncigálta Satu farkát, amire az morogva megperdült. – El akar majd halmozni ajándékokkal, neked pedig el kell fogadnod, mert nem tudod udvariasan visszautasítani. El kell azonban döntened, hogy hidat, vagy falat épít-e közétek.
– Ismered Árnyat? – kérdeztem hirtelen, mert ahogy beszélt, nagyon hasonlított rá, én pedig kíváncsi lettem. Sosem beszéltem még Árnyról senkinek, kivéve Elmést, de senkitől nem is hallottam felőle.
– Árnyék, vagy napfény, tudom mikor kell tartanom a számat. Jó lenne, ha te is megtanulnád – kelt föl hirtelen a Bolond és az ajtó felé indult. Megtorpant egy percre. – Csak az első pár hónapban gyűlölt téged. Nem igazi gyűlölet volt, inkább vak féltékenység az anyádra, mert nem szülhetett gyereket Lovagnak, mint az a lány. Aztán meglágyult a szíve, még érted is akart küldetni, hogy sajátjaként neveljen föl. Néhányan azt mondanák, csupán birtokolni akart mindent, ami Lovagra hasonlított. Én nem hiszem.
Csak bámulni tudtam.
– Úgy nézel ki, mint egy hal, ha így tátod a szádat – jegyezte meg. – Apád természetesen visszautasította. Azt mondta, még úgy tűnne, hivatalosan elismer örököseként. Ezt sem hiszem el, inkább attól tartott, hogy ez veszélyt jelenthetne a számodra – furcsa mozdulatot tett a kezével, tenyerében egy darabka szárított hús jelent meg. Tudtam, hogy az ingujjában volt, de nem láttam a mozdulatot, amivel a kezébe került. Az ágyamra hajította a húst, a kölyök pedig lelkesen rávetette magát.
– Bánthatod is, ha akarod – javasolta. – Bűntudata van, amiért olyan egyedül voltál. Annyira hasonlítasz Lovagra, hogy bármit mondjál is, neki olyan, mintha maga Lovag mondta volna. Olyan, mint egy drágakő, kis hibával. Egy határozott mozdulat tőled, és darabokra hullik. Tudod, már így is félbolond. Nem tudták volna megölni Lovagot, ha Türelem nem egyezik bele visszavonulásába. Legalábbis nem a következmények ilyen könnyed elhessegetésével. És ezt ő is tudja.
– Ki az az „ők”? – követeltem.
– Kik azok az ők? – javított ki a Bolond és elsurrant. Mire az ajtóhoz értem, eltűnt. Kiterjesztettem a tudatomat utána, de nem találtam. Mintha szipolyozták volna. Megborzongtam a gondolatra, és visszatértem Satuhoz. Nyálas cafatokká rágcsálta a húsdarabot, ami már szanaszét szóródott az ágyamon.
– A Bolond elment – mondtam Satunak. Egy vakkantással vette tudomásul és tovább küzdött a hússal.
Most már az enyém volt, nem egy vadászkutya, amit ápolnom kellett, hanem a sajátom, ráadásul Burrick hatáskörén kívül. A ruháimon és a réz karperecen kívül alig akadt más tulajdonom. Satu kárpótolt mindenért.
Masszív, egészséges kölyök volt. A bundája már sima volt, mikor fölemeltem és az ablak felé tartottam, halvány foltokat vettem észre a bundáján, amik idővel talán besötétednek. Volt egy fehér folt a pofáján és egy a bal hátsó lábán. Belekapott az ingujjamba és vadul megrázta, kegyetlen morgásokat hallatva. Dulakodtam vele egy darabig az ágyon, míg el nem aludt. Akkor a kosarába tettem és vonakodva elindultam a délutáni órákra.
Az első hét Türelemmel próbára tett mindhármunkat. Gondolataim egy részét igyekeztem mindig megosztani vele, hogy ne érezze egyedül magát, amíg Türelem okított. Nehéz feladat volt, gyakorlatot igényelt, ezért néha figyelmetlen voltam. Burrick morgott is miatta, de meggyőztem róla, hogy Türelem miatt van.
– Nem tudom, mit akar tőlem – mondtam neki harmadnap. – Tegnap zenével foglalkoztunk. Két órán belül meg akart tanítani hárfázni, játszani a pánsípon és még furulyázni is. Mikorra végre rátaláltam néhány dallamra az egyiken, már el is vette tőlem és a másikhoz irányított. Aztán azzal bocsátott el, hogy nincs tehetségem a zenéhez. Ma reggel költészetre akart tanítani. Nekiállt, hogy megtanítsa nekem a Gyógyító királynéról és kertjéről szóló verset. Van benne egy hosszú rész arról, milyen gyógynövények nőttek a kertjében és melyik mire volt jó. Mindig összekeverte őket, és amikor visszamondtam, ahogy tőle hallottam, megszidott, hogy igazán tudhatnám, hogy a cickafark nem fejfájásra való, és azt mondta, gúnyt űzök belőle. Egészen megkönnyebbültem, amikor azt mondta, elmehetek, mert megfájdult a feje tőlem. Amikor pedig azt mondtam, hogy hozhatok néhány virágszirmot a kertből a fejfájására, kifakadt, és azt mondta „Tessék! Tudtam, hogy gúnyolódsz!” Igazán nem tudom, hogyan járhatnék a kedvében, Burrick.
– Miért akarsz egyáltalán? – morogta és nem beszéltünk többet róla.
Aznap este Füze eljött hozzám. Udvariasan kopogtatott, aztán belépett és elhúzta az orrát.
– Jobban tennéd, ha felhoznál néhány illatos növényt, ha itt akarod tartani a kutyát. És használj egy kis ecetet, meg vizet, ha eltakarítod a piszkát. Olyan szag van idebent, mint egy kutyaólban.
– Én is azt hiszem – ismertem be. Kíváncsian néztem rá.
– Ezt hoztam neked. Úgy tűnt. ezt szereted a legjobban – ezzel felém nyújtotta a pánsípot. Valóban az volt a kedvencem, a hárfának túl sok a húrja, a furulyának pedig túl magas hangja volt.
– Türelem úrnő küldte? – kérdeztem zavarodottan.
– Nem, nem tudja, hogy elhoztam. Azt fogja hinni, hogy elveszett a rendetlenségben, mint sok más.
– Miért hoztad el?
– Hogy gyakorolj rajta. Ha már tudsz rajta játszani egy kicsit, mutasd meg Türelemnek.
– Miért?
Füze sóhajtott.
– Mert jól esne neki. Az én életem is könnyebb lenne. Nincs rosszabb annál, mint egy ennyire lelki beteg úrnő szolgálójának lenni. Elkeseredetten kívánja, hogy tehetségesnek mutatkozz valamiben. Próbálgat téged, hátha hirtelen tehetséget mutatsz valami iránt, amivel aztán elbüszkélkedhet. De nekem is vannak fiaim és tudom, hogy a fiúk nem ilyenek. Nem tanulnak, vagy cseperednek, vagy viselkednek udvariasan, ha rájuk nézel. De ha elfordulok és visszanézek, ott állnak, okosabban, magasabban és mindenkit elbűvölnek, kivéve az anyjukat.
Összezavarodtam egy kicsit. – Azt akarod, hogy tanuljak meg játszani rajta, hogy Türelem büszke lehessen rám?
– Hogy azt érezze, adott neked valamit.
– Nekem adta Satut. Nála kedvesebbet sosem tud adni.
Füze csodálkozva nézett rám hirtelen támadt őszinteségem hallatán. Én is elcsodálkoztam.
– Hát, akkor mondd meg neki. Talán megtanulhatnál játszani a pánsípon, vagy egy balladát, vagy egy régi éneket. Akkor talán jobban megértene.
Füze ezután elment, én pedig üldögéltem gondolataimba merülve, düh és sóvárgás közepette. Türelem azt akarta, hogy sikeres legyek és úgy érezte, fel kell fedeznie valamit, amihez jól értek. Mintha azelőtt semmi mást nem értem volna el. Ám ahogy töprengtem rajta hogy miket tettem és mit tudott ő rólam, rájöttem, a rólam alkotott képe igen szegényes lehet. Tudtam írni és olvasni, gondozni a kutyákat és a lovakat. Tudtam még mérget főzni, altatókat keverni, csempészni, hazudni, zsebet metszeni, de ezek egyike sem nyűgözte volna le, ha tudott volna róluk. Volt bennem még valami, azonkívül, hogy kém és orgyilkos voltam? Potenciális orgyilkos egyelőre.
Másnap korán fölkeltem és megkerestem Fedrent. Elégedett volt, amikor kölcsönkértem néhány ecsetet és színes tintákat. Jobb minőségű papírt adott hozzá, mint amin gyakoroltunk, és megígértette velem, hogy megmutatom, amit csináltam. Miközben a szobámba tartottam, eltűnődtem rajta, hogy vajon milyen lenne tanonckodni mellette. Biztos nem lenne nehezebb, mint amit eddig tanultam.
A feladat, amit kitűztem magam elé, nehezebbnek bizonyult, mint amit eddig Türelem adott. Figyeltem, ahogy Satu a párnámon alszik. Hogyan különbözhet ennyire hátának íve egy rúna hajlatától, vagy fülének árnyéka egy növényt levelének árnyékától? De ott voltak előttem, én pedig sorra pazaroltam a finom lapokat, míg rájöttem, az árnyékoktól látszik ívesebbnek, sötétebbnek. Kevesebbet kellett rajzolnom, nem többet, azt vetni papírra, amit a szemem látott és nem azt, amit az agyam tudott.
Már késésben voltam, mikor elmostam és félretettem az ecseteket. Két kép akadt, ami tetszett, és egy harmadik, ami halovány volt és elmosódott, olyan, mint egy kiskutya álma, nem pedig igazi kutya. Inkább amit éreztem, mint láttam, gondoltam magamban.
Mikor Türelem ajtaja előtt álltam, lenéztem a kezemben tartott papírokra, és hirtelen kisgyereknek éreztem magam, aki szárított virágot visz az anyjának. Milyen időpazarlás ez egy magamkorabelinek? Ha valóban Fedren tanítványa lennék, ezek a gyakorlatok helyénvalóak lennének, mert egy jó írnoknak meg kell tanulnia árnyékolni és kiemelni amellett, hogy szépen tud írni. De az ajtó kinyílt, még mielőtt kopoghattam volna, én pedig ott álltam, a tintáktól még mindig foltos ujjakkal.
Szótlanul álltam, mikor Türelem bosszúsan beljebb terelt, és egy pokrócokkal teleaggatott székbe süllyedtem. A rajzokat letettem egy halom tábla tetejére.
– Azt hiszem, meg kellene tanulnod verseket szavalni – mondta töprengve. – Így megtanulhatsz verset írni, ha akarsz. A ritmus és az ütem nem más, mint... ez a kiskutya?
– Az akart lenni – dadogtam, nem emlékszem rá, hogy valaha is úgy szégyelltem volna magam, mint akkor.
Fölvette a képeket és karnyújtásnyira tartva magától, egyenként gondosan megvizsgálta őket. Az elmosódottat nézegette a legtovább.
– Ki csinálta ezeket? – kérdezte végül. – Nem mintha ez megbocsátaná a késésedet, de nagy hasznát tudnám venni valakinek, aki ilyen életszerűen tudja ábrázolni, amit lát, és ki is tudja színezni. Ez a baj a legtöbb herbáriummal; minden fűfélét ugyanazzal a zölddel festik ki, pedig van amelyik szürke, vagy foltos. Azokból nem lehet megtanulni, ha...
– Azt hiszem, a fiú festette a kutyát, asszonyom – szólt közbe Füze udvariasan.
– A papír pedig jobb, mint amihez... – Türelem hirtelen elnémult. – Te, Tamás? – (Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy használta a nevemet.) – Te így festesz?
Sikerült bólintanom. Feltartotta a papírlapot. – Apád egy görbe vonalat sem tudott rajzolni, hacsak nem térképről volt szó. Anyád rajzolt?
– Nem emlékszem rá, asszonyom – feleltem kurtán. Nem emlékszem rá, hogy valaki olyan bátor lett volna, hogy ilyen kérdést tegyen föl nekem.
– Nem emlékszel? Hiszen hat évig vele voltál. Csak emlékszel valamire, a haja színére, vagy a hangjára, vagy arra, hogy becézett... – vajon kíváncsiságot, vagy sajnálatot éreztem a hangjában?
Egy darabig mintha emlékeztem volna. Mentaillat, vagy csak... elszállt.
– Semmire, asszonyom. Ha azt akarta volna, hogy emlékezzek, talán megtartott volna, azt hiszem – megkeményítettem a szívem. Nem emlékeztem anyámra, aki nem tartott meg, még csak nem is keresett azóta.
– Nos... – Türelem végre rájött, hogy kényelmetlen témára terelte a beszélgetést. Kinézett az ablakon, a fátyolfelhős égre.
– Valaki nagyon jól megtanított rajzolni – jegyezte még hirtelen, túlságosan vidáman.
– Fedren – mondtam, aztán hozzátettem. – Az udvari írnok. Azt szeretné, ha inasnak szegődnék mellé. Elégedett az írásommal, és néha felkér, hogy másoljak le neki egy kéziratot, vagy könyvet. Már amikor van rá időnk. Gyakran elfoglalt vagyok, ő pedig új papírnádak után kutat.
– Papírnádak? – kérdezte szórakozottan.
– Van néhány papírja. Több ívnyi is volt neki, de apránként elhasználta. Egy kereskedőtől vásárolta, aki egy másiktól vette, aki még mástól vette, úgyhogy Fedren nem tudja, honnan származik a papír, csak azt tudja, hogy porrá zúzott nádból készítik.. Sokkal jobb minőségű, mint ami nálunk készül, vékonyabb, rugalmasabb, és nem porlad el olyan könnyen az idő múlásával. Jól beszívja a tintát, amitől nem folynak szét a vonások. Fedren szerint, ha tudjuk sokszorosítani, sokat változtatna. Egy jó, megbízható papírral bárkinek lehet egy példánya a táblatudományról a kastélyban. Ha olcsóbb lenne a papír, több gyerek tanulhatna meg írni és olvasni, legalábbis ezt mondja. Én ugyan nem értem miért...
– Nem is tudtam, hogy van valaki a kastélyban, aki osztja a nézeteimet – költözött élet Türelem arcvonásaiba. – Próbált már papírt készíteni porított liliomgyökérből? Én próbálkoztam vele, kis sikerrel. Ha előtte nedvesen összepréselik a papírt vékony kérgekkel, erős lesz és rugalmas, de a felszíne még nem az igazi. Nem úgy, mint ez a papír...
Megint ránézett a képre, és elnémult. Aztán tétován megkérdezte. – Ennyire szereted a kiskutyát?
– Igen – mondtam egyszerűen. Találkozott a tekintetünk. Ugyanolyan zavartan nézett a szemeimbe, ahogy az ablakon szokott kibámulni. Hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
– Néha annyira hasonlítasz rá... – hüppögte. – Az enyém lehettél volna! Ez nem igazság, az enyém is lehettél volna!
Olyan hangosan kiáltotta az utolsó mondatot, hogy azt hittem, megüt. Ehelyett hozzám lépett és átölelt, útközben feldöntve a kutya kosarát és egy vázát. A kutya riadt vakkantással pattant fel, a váza darabokra tört, szilánkok repültek, és víz fröccsent szerteszét, Türelem pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Mielőtt bármit tehettem volna, eltaszított és zokogva a hálószobájába futott. Az ajtó nagyot csattant mögötte.
Ezalatt Füze rezzenéstelenül kötött tovább.
– Néha rájön – jegyezte meg kedvesen, és fejével az ajtó felé intett. – Gyere vissza holnap – emlékeztetett, majd hozzátette –, tudod, Türelem úrnő nagyon megkedvelt.
14
GALENUS, EGY TAKÁCS FIA, kisfiúként került Kosvárba. Apja Vágy királyné egyik személyes szolgája volt, aki követte úrnőjét Fészekből. Akkoriban Magány volt a Mesterség oktatója Kosvárott. Ő tanította Nagylelkű királyt és fiát, Elmést a Mesterség használatára, így mire Elmés fiai cseperedni kezdtek, már nagyon idős volt. Kérte Nagylelkű királyt, hadd fogadjék tanítványt, és a király jóvá hagyta. A királyné nagyon kedvelte Galenust, és az eljövendő királyné, Vágy sürgetésének hatására, Magány az ifjú Galenust választotta tanítványául. Akkoriban, akárcsak mostanság, a Mesterséget még a Látnok ház törvénytelen utódai sem tanulhatták, de mikor egy erős tehetség váratlanul megjelent, ápolták és megjutalmazták. Kétségtelen, hogy Galenus ilyen tehetségnek bizonyult, amire felhívták a Mesterség oktatójának a figyelmét.
Mikorra Lovag és Igazság hercegek eléggé idősek lettek ahhoz, hogy a Mesterségre taníttassanak, Galenus már tudott annyit, hogy segédkezzék taníttatásukban, holott maga is csak pár évvel volt idősebb náluk.
*
Életem ismét egyensúlyt keresett és talált is egy darabig. Türelemmel kialakult kényelmetlen helyzetünk végül megenyhült és elfogadtuk, hogy sosem leszünk igazán könnyedek és barátságosak egymással. Egyikünk sem érezte szükségét, hogy megossza a másikkal érzelmeit, ehelyett tisztes távolságot tartottunk meg; ennek ellenére kölcsönösen elismertük egymást. Udvariaskodásaink közepette voltak alkalmak, amikor jól éreztük magunkat, néha még meg is értettük a másikat.
Mikor feladta tervét, hogy megtanítsa, amit egy Látnok hercegnek tudnia kell, sok mindent tudott nekem tanítani. Kevés olyan dolog akadt közte, amire kezdetben meg akart tanítani. Megtanultam játszani néhány hangszeren, de inkább úgy, hogy kölcsönkértem, és egyedül gyakoroltam. Inkább a kifutója lettem, mint az apródja, és munkám végzése közben sokat tanultam a parfümkészítésről, és jobban megismertem a növényeket. Még Árny is fölélénkült, mikor felfedezte újdonsült tehetségemet a gyökér- és levéleredeztetés terén, és érdeklődéssel figyelte azokat a néha sikeres kísérleteket, melyeket Türelemmel végeztünk a növények keresztezésével. A mai napig áll az Asszonyok Kertjében egy almafa, melynek egyik ága barackot terem. Mikor érdeklődni kezdtem a testfestés művészete felé, Türelem megtiltotta, hogy magamon próbáljam ki, de szemrebbenés nélkül engedte, hogy figyeljem, és később segítsek, amikor az egyik bokájára virágfüzért festett.
Mindehhez persze hónapok, évek kellettek, nem pár nap alatt történt. Tíz nap elég volt hozzá, hogy megszokjuk egymás társaságát. Türelem felkereste Fedrent és bevonta papírkísérleteibe. A kutya szépen nőtt, napról napra nagyobb örömet jelentett számomra. Türelem feladatai rengeteg lehetőséget adtak, hogy a városba menjek és találkozzak Mollyval, aki nélkülözhetetlen segítőtársnak bizonyult a parfümök alkotóelemeinek felkutatásához. A szipolyozások és a Vörös Martalócok fenyegetése azokban a hetekben oly távolinak tűntek, hogy szinte el is feledkeztem róluk. Egy rövid ideig boldog voltam, és tudtam magamról, hogy boldog vagyok, ami még ritkább ajándék volt.
Aztán megkezdődtek Galenus leckéi.
Előtte való este Burrick értem küldetett. Az istállók felé tartva azon tűnődtem, vajon mit csináltam rosszul, amiért szidást kaphatnék. Burrick az istállók előtt állt, türelmetlenül topogott. Amint odaértem intett, hogy kövessem.
– Teát? – kérdezte, és amikor bólintottam, töltött egy bögrényivel a kandalló mellett melegen tartott kannából.
– Mi a baj? – kérdeztem, ahogy elvettem tőle. Feszültebb volt, mint valaha, ami annyira szokatlan volt, attól tartottam valami baj van – esetleg Kormos lebetegedett, vagy elpusztult, vagy fölfedezte Satut.
– Semmi – hazudta, olyan rosszul, hogy maga is beismerte. – Arról van szó – kezdte hirtelen –, hogy Galenus ma itt járt. Azt mondta, a Mesterségre fog tanítani, és közölte, hogy amíg tanít, semmilyen módon nem szólhatok bele. Nem adhatok tanácsot, nem bízhatok rád semmilyen feladatot, még egy asztalnál sem ülhetünk. Nagyon... határozott volt ez ügyben.
Szünetet tartott. Azon töprengtem, milyen más jelzőt akart használni az előbb. Elkapta rólam a tekintetét. – Volt idő, amikor reméltem, hogy eljön az ideje, de aztán csak nem akart jönni, én pedig azt gondoltam, talán így a jobb. Galenus kemény tanár tud lenni. Nagyon kemény tanár. Hallottam róla egyet, s mást. Hajszolja a diákjait, de azt mondja, egyiküktől sem kíván többet, mint saját magától. Pedig, fiú, hallottam, hogy rólam is ezt mondják, már ha hisz nekik az emberfia.
Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, amitől Burrick fel mordult.
– Figyelj arra, amit mondok. Galenus nem titkolja, hogy nem kedvel. Persze, egyáltalán nem ismer, tehát nem a te hibád. Csupán arra alapozza... ami vagy, és amit okoztál, de az ég tudja, ez sem a te hibád. Ha Galenus ezt mondja, akkor ezzel azt is mondja, hogy Lovag hibája volt, én pedig nem emlékszem rá, hogy valaha is elismerte volna, hogy Lovagnak vannak hibái – elfordult és körbenézett a szobában.
– Mondd ki, amire gondolsz – javasoltam.
– Próbálom – morogta. – Nehéz mit mondani. Nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán beszélhetek hozzád. Közbeavatkozás ez, vagy tanács? De a leckéid még nem kezdődtek el, hát mondhatom. Tegyél meg mindent. Ne feleselj vele. Bánj vele tisztelettel és udvariasan. Figyelj minden szavára és igyekezz megtanulni minél hamarabb – ismét szünetet tartott.
– Nem akartam másként tenni – jegyeztem meg kicsit gúnyosan, mert tudtam, hogy Burrick nem ezt akarja mondani.
– Tudom, Fitz! – sóhajtott, aztán levetette magát a szemközti székre. Tenyere élével a homlokát dörzsölte, mintha fejfájás gyötörné. Sosem láttam még ilyennek.
– Régen meséltem neked arról a másik... mágiáról. Az Ösztönről. Állatokkal lenni és majdnem olyanná válni – elhallgatott és körülnézett a szobában, mintha valaki hallhatná. Előrébb hajolt és halkan, de gyorsan folytatta. – Tartsd magad távol tőle. Mindent megtettem, hogy belásd mennyire rossz és szégyenletes dolog. Persze, sosem éreztem, hogy belátnád. Ó, igen, tudom, hogy gyakran megszegted a tilalmamat. Néha éreztem, vagy gyanítottam, hogy olyan dolgokkal babrálsz, amikkel józan ember sosem barátkozna. Én mondom, Fitz, előbb látnálak... előbb látnálak szipolyozva. Igen, ne nézz olyan ijedten, így érzek. Keveset tudok a Mesterségről, és arról, hogyan működik, de néha... mikor apád megérintett vele, olybá tűnt, előbb tudta a gondolataimat, mint én magam, és olyan dolgokat látott, amelyeket én is elrejtettem magam elől.
Hirtelen elborult az arca, és mintha könnyeket láttam volna a szemeiben. Elfordult tőlem, a tűzbe bámult, éreztem, közeledik a mondanivalójához, amit nem szívesen mond ki. Erős félelem lakozott benne, amit még magának sem mert bevallani. Egy kisebb ember, egy gyengébb akaratú talán beleroppant volna.
– ...féltelek, fiú – mondta a kandalló köveinek, hangja olyan mély dübörgés volt, hogy alig hallottam.
– Miért? – egy egyszerű kérdés olykor a legcélravezetőbb, mondogatta mindig Árny.
– Nem tudom, hogy meglátja-e benned, és mit tesz, ha mégis. Hallottam... nem, tudom, hogy igaz. Volt egyszer egy nő, alig több, mint lány, aki értett a madarak nyelvén. Innen nyugatra lakott a hegyekben, és az a hír járta, hogy még a sólymok is hallgattak hívó szavára. Az emberek felnéztek rá, és azt mondták, áldás ül rajta. Hozzá vitték a beteg csirkéket, vagy hívták, ha nem tojtak a tyúkok. Csak jókat cselekedett, ahogy hallottam. De Galenus felszólalt ellene, azt mondta, ő a megtestesült gonosz, és nem szabad életben hagyni, hogy utódokat szüljön. Egy reggelen holtan találták, valaki agyonverte.
– Galenus volt az?
Burrick megborzongott, ami szokatlan volt nála. – A lova aznap éjszaka nem volt az istállóban. Ennyit tudok. A kezein horzsolások voltak, az arcán és a nyakán pedig karmolások, de nem női kezek nyomai, inkább karomnyomok.
– És te nem szóltál semmit? – kérdeztem döbbenten.
Keserűen fölnevetett. – Másvalaki megtette még énelőttem. Galenust megvádolta a lány kuzinja, aki itt dolgozott az istállókban. Galenus nem tagadott. Kimentek a Tanúsziklákhoz, és El igazsága nevében megküzdöttek. A Szikláknál El akarata a királyénál is erősebb, az itt elintézett kérdéseket többé senki sem vitatja. A fiú meghalt, mindenki azt mondta, ez El igazsága, amiért a fiú hamisan vádolta Galenust. Ő pedig azt mondta, El igazsága volt, hogy a lány meghalt, mielőtt gyarapodott volna, akárcsak a véréből való kuzinja.
Burrick elnémult. Émelyegtem, fagyos félelem kúszott föl a gerincemen. A Tanúszikláknál eldöntött kérdést nem hánytorgatták föl többet. Több, mint törvény, az Istenek szava volt. Tehát egy gyilkos fog tanítani, aki megöl, ha megtudja, hogy birtoklom az Ösztönt.
– Igen – mondta Burrick, mintha a gondolataimban olvasott volna. – Fitz, fiam, légy óvatos és megfontolt.
Egy pillanatra eltűnődtem, mert úgy hangzott, mintha féltene.
– Ne hozz szégyent rám, vagy apádra, fiú. Ne mondhassa Galenus, hogy a hercegem fiából szörnyeteget neveltem. Mutasd meg neki, hogy Lovag vére tisztán folyik az ereidben.
– Megpróbálom – motyogtam, és nyomorultul éreztem magam, amikor ágyba bújtam.
A Királyné Kertje meg sem közelítette az Asszonyok Kertjét, vagy a konyhakertet, éppenséggel egyik föllelhető kertet sem a várban. Egy kerek torony tetején volt, melynek falai a tenger felé magasak, dél és nyugat felé viszont alacsonyak voltak, és székek álltak előtte. A falak magukba szívták a nap melegét és védték a kertet a tenger sós levegőjétől. A levegő mozdulatlan volt, mintha a füleimre tapasztottam volna a kezeimet. Volt valami különös vadság, ahogy a kert a köveken tenyészett. Voltak ott kőmedencék, amik valaha madáritatók, vagy tavacskák voltak, különféle, kőből, vagy agyagból készült virágosládák, néhol szobrocskák. Valaha a ládákban zöldellő növények burjánozhattak, melyek közül már csak néhány maradt meg a moha lepte földben. Elszáradt inda kapaszkodott rothadó faállványába. Szomorúsággal töltött el a hely, amely a közelgő tél hidegénél is fagyosabb volt. Ez a hely Türelemé lett volna, ő biztosan megtöltené élettel.
Én érkeztem elsőként, Augustus volt a második. Zömök alkata Igazságéra emlékeztetett, ahogy én Lovag magasságát örököltem, mindketten a Látnokok sötét színeit képviseltük. Réveteg volt és udvarias, mint mindig, rövid biccentéssel üdvözölt és a szobrokat kezdte nézegetni. A többiek is hamar megérkeztek, meg is lepődtem milyen sokan, több, mint egy tucatnyian lettünk. Augustust, a király húgának fiát kivéve senkiben nem csörgedezett annyi Látnok vér, mint bennem. Kuzinok, másod-unokatestvérek voltak, fiúk, lányok vegyesen, idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Talán Augustus lehetett a legifjabb, két évvel fiatalabb volt nálam, Szeréné, egy húszas éveinek közepén járó lány pedig a legidősebb. Furcsa csoport volt. Néhányan egymással beszélgettek, legtöbben lézengtek, és a kilátást, vagy a szobrokat bámulták.
Aztán megérkezett Galenus.
Hangosan becsapta maga mögött az ajtót, néhányan nagyot ugrottak a zaj hallatán. Megállt és méregetett minket, akárcsak mi őt.
Néhány dolgot megfigyeltem a sovány emberekkel kapcsolatban. Voltak olyanok, mint például Árny, akiket annyira lekötött az életük, hogy olykor elfelejtettek enni, vagy minden tartalékukat felemésztette az a tűz, amit az élet iránti szenvedélyes csodálatuk hevített. Van azonban egy másik típus, aki halálsápadtan, beesett arccal, zörgő csontokkal jár-kel, és érezni rajta, hogy annyira gyűlöli a körötte lévő világot, hogy irigyel minden dobbanásnyi életet, ami jut neki. Abban a pillanatban úgy éreztem, Galenus soha nem élvezett még egy falat ételt, egy korty italt sem, amit életében elfogyasztott.
Ruházata zavarba ejtett. Fényűző volt, nyaka körül szőrmét viselt, övén pedig annyi borostyán berakás volt, hogy egy kard belecsorbult volna. Drága ruhák feszültek rajta, olyan pontosan illeszkedtek, mintha a szabónak nem lett volna elegendő anyaga, hogy befejezze a munkát. Abban az időben, mikor a módos emberek bő ujjú, tarka ingeket hordtak az ő inge minden ízében szűk volt és feszült rajta, magas szárú csizmája éppen ráillet. Kis lovaglóostort markolt, mintha éppen lovaglásból érkezett volna. Ruhái kényelmetlennek tűntek, vékonyságával együtt pedig szúrós külsőt kölcsönöztek neki.
Sápadt szemeivel szenvtelenül végigtekintett a Királyné Kertjén. Végigmért bennünket és magában máris elkönyvelte, hogy nem álltuk ki a próbát. Karvalyorrán keresztül mély levegőt vett, mint aki kedvetlenül lát a dolgának.
– Csináljatok helyet – utasított. – Toljátok ezt a szemetet egy oldalra, a fal tövébe. Gyorsan, nem állhatom a lustákat.
Így pusztultak el a kert utolsó körvonalai is. A ládák és tálak, amik valaha megszabták a kert kis ösvényeit, felhalmozódtak egy fal mellett. Galenus csak egyszer szólalt meg, akkor is hozzám intézte szavait. – Gyorsabban, fattyú – parancsolta, miközben egy földdel teli cseréppel bajlódtam, és a vállaim közé csapott ostorával. Nem volt igazi ütés, inkább csak érintés, de annyira meglepett, hogy megálltam és ránéztem. – Nem hallottad? – kérdezte. Bólintottam és visszafordultam a cserép felé, szemem sarkából még láttam az arcára kiülő elégedettséget. Éreztem, hogy az ütés egy próba volt, de nem tudtam, hogy átmentem-e rajta.
A toronytető kopár térré változott, csak a kövek közt tenyésző moha és a félrehordott tárgyak nyoma jelezte a kert egykori berendezkedését. Galenus két sorba állíttatott minket, aztán életkor és magasság szerint kellett elrendeződnünk, aztán a lányokat a fiúk mögé állíttatta.
– Nem tűröm a figyelmetlenséget és a rossz magaviseletet. Azért vagytok itt, hogy tanuljatok, nem szórakozni – figyelmeztetett. Aztán széttárt kézzel távolságot kellett tartanunk egymástól úgy, hogy még az ujjaink se érjenek össze. Ebből arra következtettem, hogy gyakorlatozni fogunk, ehelyett azonban a test mellé szorított kézzel kellett állnunk és figyelnünk rá, ahogy folytatta beszédét.
– Tizenhét éve vagyok a kastély Mesterség oktatója. Korábban kisebb csoportoknak tanítottam, diszkréten. Azok, akik nem mutattak tehetséget, csendben távoztak. Akkoriban a Hat Hercegségnek nem volt szüksége több tanítványra. Csak a legígéretesebbeket tanítottam és nem vesztegettem az időmet olyanokra, akiknek nem volt tehetségük, vagy fegyelmük hozzá. Tizenöt éve nem avattam be diákot a Mesterségbe.
– Most azonban nehéz idők járnak. A külszigeteki kalózok partjainkat fosztogatják, és szipolyozzák a népet. Elmés király és Igazság herceg a Mesterség segítségével védelmeznek minket. Nehéz feladat ez, de sok sikert hoznak, bár a köznép még csak nem is sejti próbálkozásaikat. Biztosíthatlak benneteket, hogy az általam edzett elmék ellen a kalózoknak kevés esélyük van. Talán sikerült néhány aprócska győzelmet aratniuk ott, ahol felkészületlenek voltunk, de azok az erők, melyeket én hoztam létre, hogy megállítsam őket, győzedelmeskedni fognak!
Fakó szemei izzottak, kezét a magasba lendítette szónoklata közepette. Hosszú szünetet tartott fölfelé tekintve, karjait a feje fölé emelve, mintha az egekből hívná alá hatalmát. Aztán lassan leengedte a kezeit.
– Íme, amit tudok – folytatta nyugodtabb hangon. – Ím, amit tudok. Azok az erők, melyeket én hívtam életre, kitartanak. Ám királyunk, áldják meg az istenek, kételkedik bennem. És mivel ő az én királyom, meghajlok akarata előtt. Azt kéri tőlem, hogy köztetek, alacsonyabb származásúak közt kutassak, hátha akad olyan, akiben van tehetség és akarat, és meg van benne a cél tisztasága és a lélek erőssége, hogy a Mesterségre taníttassák. Ezt fogom hát tenni, mivel a királyom így kívánja. A legendák szerint régebben sokak tanulták meg a Mesterséget, akik a király mellett küzdöttek a vidék biztonságáért. Talán így is volt; talán a legendák túloznak. Bármi légyen is az igazság, királyom utasított, hogy faragjak belőletek ilyen csoportot, hát megpróbálom.
Egyáltalán nem törődött a lányokkal, tekintetét egyszer sem emelte rájuk. Az elfogultság olyan nyilvánvaló volt, hogy azon töprengtem, mivel szolgáltak rá. Szerénét ismertem közülük a legjobban, ő is Fedren szorgalmas diákja volt. Szinte éreztem bosszúságát. Mellettem az egyik fiú megmoccant, Galenus egy szemvillanás alatt előtte termett.
– Unatkozunk? Unjuk egy öregember beszédét?
– Csak egy kis görcs nyilallt a lábikrámba, uram – felelte a fiú ostobán.
Galenus visszakézből megütötte, hogy a fiú feje megingott. – Hallgass és állj mozdulatlanul. Vagy távozz. Nekem mindegy. Nyilvánvaló, hogy hiányzik belőled a kitartás, hogy megtanuld a Mesterséget. De a király érdemesnek talált arra, hogy itt légy, hát megpróbállak tanítani.
Belülről éreztem a remegésemet, mert miközben Galenus a fiúhoz beszélt, rám nézett, mintha a fiú mocorgása az én hibám lett volna. Ellenszenvet éreztem Galenus iránt. Kiképzésem során jó pár ütést kaptam már Hodtól, botokkal és kardokkal, eltűrtem mindenféle kényelmetlenséget még Árnytól is, mikor megmutatta, hol vannak azok a pontok az emberi testen, melyek megszorításától az áldozat hangtalanul csuklik össze. Volt részem szidásból, nyaklevesekből és csizmatalpakból Burricktól; némelyeket jogosan kaptam, volt amit egy elfoglalt ember bosszúsága miatt. Még sohasem láttam olyan embert, aki olyan nyilvánvaló elégedettséggel ütött volna meg egy gyereket, mint Galenus az előbb. Igyekeztem szenvtelen maradni, és anélkül nézni rá, hogy bámészkodásnak tűnjék. Tudtam, ha elkapom a tekintetemet, figyelmetlenséggel vádol majd.
Galenus elégedetten bólintott magának, és folytatta az előadást. Hogy uraljuk a Mesterséget, először megtanít uralni önmagunkat. A kulcs a fizikai nélkülözés volt. Másnap napfelkelte előtt kell a tetőn lennünk. Sem cipőt, sem harisnyát, sem köpenyt, sem gyapjú öltözéket nem viselhetünk, fedetlen fővel kell járnunk. A testnek kínosan tisztának kell lennie. Arra buzdított, hogy kövessük életmódját és étkezési szokásait. Kerülnünk kell a húst, édes gyümölcsöt, a tejet és a „haszontalan étkeket”. A zabkását, hideg vizet, üres kenyeret és a párolt zöldségeket ajánlotta. Kerülnünk kell minden fölösleges társalgást, különösen az ellenkező neműekkel. Eltanácsolt a különböző „érzelmi” kapcsolatoktól, mint például az ennivalóért, alvásért, vagy melegért való sóvárgás. Felhívta rá a figyelmet, hogy elintézte, hogy külön asztalt kapjunk, ahol megfelelő ételeket fogyaszthatunk és nem terelik el a figyelmünket a fölösleges társalgások. Vagy kérdések. Ez utóbbit majdnem fenyegető hangsúllyal tette hozzá.
Azután különböző gyakorlatokat végeztetett velünk. Hunyjátok le a szemeteket és addig forgassátok a szemgolyótokat fölfelé, amíg csak bírjátok. Tegyetek úgy, mintha teljesen megfordítanátok, míg hátrafelé nem véltek látni. Érezzétek a nyomást, amit ez teremt. Képzeljétek el, mit látnátok. Pontos képet kaptok? Megéri? Lehunyt szemmel álljatok fél lábra. Igyekezzetek mozdulatlanok maradni. Találjátok meg az egyensúlyt testben és lélekben. Űzzetek ki a fejetekből minden érdemtelen gondolatot és örökké úgy tudtok maradni.
Ahogy álltunk, mindig lehunyt szemmel, ő köztünk járkált, követni tudtam az ostor hangjából. – Koncentráljatok! – parancsolta. – Próbáld meg! Legalább próbáld meg! – Én is legalább négyszer éreztem az ostort aznap. Apróság volt, alig több egy érintésnél, de bosszantó, még ha nem is fájt. Az utolsó alkalommal a nyakamon éreztem, a vége pedig az arcomat csapta meg. Elfintorodtam, de sikerült csukva tartanom a szemem és megtartanom az egyensúlyomat. Ahogy odébb lépdelt, éreztem, hogy egy meleg vércsepp gördül végig az arcomon.
Az egész napot ott töltöttük, csak akkor engedett el minket, mikor a réz napkorong már félig lebukott. Egyszer sem engedett el enni, vagy inni, vagy szükségleteinket végezni. Rideg mosollyal figyelte, ahogy elsorjázunk mellette, és csak miután kiléptünk az ajtón, mertünk sietve elillanni.
Farkaséhes voltam, kezemet vörösre csípte a hideg szél, a szám pedig úgy kiszáradt, hogy megszólalni sem bírtam. A többiek is hasonlóan néztek ki, bár volt aki rosszabbul járt. Én legalább hozzászoktam a hosszú feladatokhoz és több időt töltöttem a kastélyon kívül: Merry, aki alig egy évvel volt idősebb nálam, Hirtelen asszonyságnak szokott segédkezni a varrással. Kerek arca inkább volt fehér, mint vörös a hidegtől, és hallottam, amint suttog valamit Szerénének, aki megfogta a kezét lefelé menet.
– Nem lett volna olyan rossz, ha mindannyiunkkal egyenlően foglalkozik – suttogta Szeréné, aztán láthattam, amint idegesen a háta mögé pillant, mintha Galenus rajtakaphatná, hogy beszélget valakivel.
Az aznap esti vacsora volt a legnyomorultabb, amit valaha elfogyasztottam Kosvárban. Hideg zabkását, kenyeret és vizet kaptunk, Galenus, aki nem vacsorázott, felügyelte étkezésünket. Nem beszélgettünk; nem emlékszem rá, hogy egyáltalán egymásra néztünk volna. Megettem szegényes adagomat és majdnem ugyanolyan éhesen keltem föl az asztaltól, ahogy leültem.
Félúton a szobámba eszembe jutott Satu. Visszamentem a konyhába, hogy egy kevés csontot és maradékot és egy tál vizet vegyek magamhoz, amiket Sára félretett nekem. Alig bírtam el, ahogy visszaindultam a szobámba. Különösnek találtam, hogy egynapi ácsorgás ugyanúgy kimerített, mintha ugyanezt az időt kemény munkával töltöttem volna.
Amint beléptem a szobába, Satu lelkes üdvözlése és a maradékok heves felfalása gyógyírként hatott rám. Játszani akart, de hamar feladta, én pedig hamarosan elaludtam.
Hirtelen és riadtan ébredtem, attól tartva, hogy elaludtam. Az égre pillantva láttam, hogy még megelőzhetem a napfelkeltét egy hajszálnyival. Nem volt időm megmosakodni és reggelizni, vagy eltakarítani Satu után. Galenus megtiltotta, hogy zoknit vagy cipőt húzzunk, de amúgy sem lett volna rá időm. Túl fáradt voltam még ahhoz is, hogy idiótának érezzem magam, amiért úgy, ahogy voltam végigszaladtam a kastélyon, fel a toronyba. Az imbolygó fáklyafényekből láttam, hogy a többiek előttem járnak, de mikor kibukkantam a tetőre, csattant a hátamon az ostor.
Váratlanul élesen hatott vékony ingemen keresztül. Felkiáltottam, inkább meglepetésből, mint fájdalomból.
– Húzd ki magad, mint egy férfi, és uralkodj magadon, fattyú! – mondta Galenus nyersen, és az ostor újból lecsapott. A többiek már elfoglalták a helyüket ugyanott, ahol előző nap. Ugyanolyan megviseltnek tűntek, mint én, és ugyanúgy meglepődtek Galenus viselkedésén. A mai napig nem tudom miért, de szó nélkül a helyemre mentem.
– Aki utoljára érkezik, késik, és ugyanígy fog járni – figyelmeztetett. Kegyetlenségnek tartottam, hiszen tudtam, az egyetlen módja, hogy elkerüljem a másnapi verést az volt, hogy korábban érkezem, és látom egy másik társamon csattanni az ostort.
Újabb kényelmetlenségekkel és szeszélyes zaklatásokkal teli nap következett – így látom, most, bár szívem legmélyén már akkor is tudtam. Galenus mindig arról beszélt, hogy méltóvá, erőssé és keménnyé tesz minket. Erénnyé nemesítette, hogy kinn állhatunk a hideg kövön lassan elzsibbadó lábbal. Versengésre buzdított, nemcsak egymás ellen, hanem szózatai ellen is.
– Bizonyítsátok be, hogy tévedek – ismételgette. – Kérlek, bizonyítsátok be, hogy tévedek, hogy megmutassam a királynak, hogy legalább egy diákom érdemes arra, hogy pazaroljam az időmet – mi pedig megpróbáltuk. Milyen különös most visszanézni minderre, és csodálkozni magamon. De egy napra sikerült elkülönítenie és egy másik valóságba rángatnia minket, ahol az udvariasság és a józan ész nem működött. Némán álltunk a sötétben, változatosan kényelmetlen pózokban, lehunyt szemmel, majdnem ruhátlanul. Galenus pedig köztünk járkált és csapásokat osztogatott buta kis lovaglóostorával, és sértegetéseket gonosz kis szájával. Néha pofonokat is adott, vagy taszigált, ami sokkal fájdalmasabb tudott lenni, amikor az ember csontig átfagyott.
Azok, aki meginogtak, vagy felszisszentek, gyöngének kiáltattak ki. Egész nap alkalmatlansággal vádolt minket és ismételgette, hogy csak a király óhajára tanít egyáltalán. A lányokat mindig figyelmen kívül hagyta, s bár gyakran beszélt hercegekről és királyokról, akik a birodalom védelmében használták a Mesterséget, egyszer sem említette a királynékat és hercegnéket, akik hasonlóképp cselekedtek. Egyszer sem próbálta meg érthetővé tenni a számunkra, hogy mi az, amit megpróbál megtanítani nekünk. Csak a hideg volt, és a kényelmetlen gyakorlatok, és a bizonytalanság, hogy mikor sújt le újból az ostor. Ilyen gyorsan változtatott saját lealacsonyodásunk cinkosává.
A nap végre a horizont mögé bújt, de Galenusnak volt még két meglepetése aznapra. Engedte, hogy nyitott szemmel nyújtózzunk egy darabig. Aztán tartott egy végső szónoklatot, óvva intett azoktól, aki közülünk mindenki tanulását aláássa személyes élvezeteivel. Lassan járkált közöttünk, többen még levegőt is féltek venni, vagy kikerekedett a szemük, mikor elhaladt előttük. Aztán, aznap először a lányok közé is besétált.
– Néhányan – figyelmeztetett, ahogy lépdelt –, azt képzelik, feljebbvalóak a szabályoknál. Azt hiszik, különleges figyelemre és elnézésre méltók. Az ilyen feljebbvalóság látomásait még azelőtt száműzni kell belőletek, mielőtt a tanítás megkezdődne. Aligha van időm és szükségem arra, hogy tanítsam az ilyen semmirekellőket és ostobákat. Szégyen, hogy egyáltalán közénk merészkedtek, de köztünk vannak, én pedig megígértem a királynak, hogy megpróbálom tanítani őket. Még akkor is, ha csak egy módja van annak, hogy ráébresszem őket.
Merrynek két gyors csapást osztott ki, de Szerénét térdre lökte és négy csapást mért rá. Szégyenemre ott kellett állnom a többiekkel, és minden egyes csapásnál csak reméltük, hogy nem kiált föl fájdalmában, még több büntetést vonva magára.
De Szeréné fölegyenesedett, megingott, aztán ismét egyenesen állt, mozdulatlanul, elnézve az előtte állók feje fölött. Megkönnyebbülten sóhajtottam, de Galenus ismét körözött, mint egy cápa a halászhajó körül, azokról beszélve, akik túl jónak találták magukat arra, hogy osztozzanak a csapat önuralmában, olyanokról, akik a hús élvezetét halmozták, miközben a többiek zabkására és szerény ételekre szorították magukat. Nyugtalanul tűnődtem azon, ki volt olyan ostoba, hogy később visszatérjen a konyhába.
Aztán megéreztem az ostor csapását a vállamon. Ha azt hittem, hogy nem tud erősebben ütni az ostorral, tévedtem.
– Azt gondoltad, megtéveszthetsz? Azt hitted nem fogom megtudni, ha a szakács megment egy-két falatkát a kedvencének, ugye? De én mindent tudok, ami a kastélyban történik. Ne ámítsd magad.
Derengett, hogy talán arról a maradékról beszél, amit Satunak vittem föl.
– Azt az ételt nem is magamnak szántam – tiltakoztam, és ott helyben leharaptam volna a nyelvem.
Galenus szemei hűvösen csillogtak. – Hazudsz, hogy megmenekülj egy kis fájdalomtól. Sosem leszel a Mesterség ura. Sosem leszel méltó rá. De a király megparancsolta, hogy próbáljalak meg tanítani és én meg is próbálom. Alacsony származásod ellenére is.
Szégyenkezve tűrtem a büntetést. Minden egyes csapással megszidott, miközben a többieknek emlegette, hogy a régi törvények megtiltották, hogy egy fattyú megtanulja a Mesterséget, pontosan azért, hogy elkerüljék az ilyen helyzeteket.
Némán és megalázottan álltam, ahogy végigment a soron és mindenkire kimért egy megelőző csapást, magyarázván, hogy mindenkinek bűnhődnie kell az egyén tévelygéseiért. Nem számított, hogy kijelentésének nem volt értelme, vagy az, hogy az ostor gyengébben csapott le a többiekre, mint rám. Az elv volt a lényeg. Soha nem szégyellem magam úgy, ahogy akkor.
Aztán elbocsátott minket, egy újabb boldogtalan vacsorához, akárcsak előző nap. Ez alkalommal senki sem beszélgetett, sem a lépcsőkön, sem a vacsoránál. Utána én is egyenesen a szobámba mentem.
Mindjárt hús, ígértem a türelmetlenül várakozó kölyöknek. Sajgó hátam és izmaim ellenére kitakarítottam a szobámat, és Satu piszkát, aztán friss illatosítók után néztem. Satu kissé morcos volt, amiért egész nap egyedül maradt, és én is aggódni kezdtem, amikor rájöttem, nem tudom meddig tart még az a nyomorúságos tanítás.
Későig vártam, amíg mindenki aludni tért, mielőtt elindultam volna húst szerezni Satunak. Rettegtem tőle, hogy Galenus rájön, de hát mit tehettem? Félúton jártam a nagy lépcsőkön, mikor egy szál gyertya pislákolását vettem észre felém közeledni lentről. Egészen a falnak lapultam, hirtelen biztos voltam benne, hogy Galenus az. A Bolond jött, fehéren és sápadtan ragyogva, akárcsak a gyertya, amit a kezében tartott. A másik kezében egy tál ételt és vizet egyensúlyozott. Hangtalanul intett a szobám felé.
Mikor belül voltunk és az ajtó bezárult, felém fordult. – Vigyázhatok a kölyökre helyetted – mondta szárazon. – De nem vigyázhatok rád. Használd a fejed, lurkó. Mit tanulhatsz abból, amit veled művel?
Megvontam a vállamat és fintorogtam. – Csak megkeményít minket. Nem hiszem, hogy sokáig tart, míg elkezdi a valódi tanítást. El tudom viselni.
Eltöprengtem.
– Várj csak – mondtam, miközben Satut etette a tányérból. – Honnan tudod, min megyünk keresztül?
– Ah, azt bizony érdekes lenne tudni – mondta jókedvűen. – De nem tehetem meg. Mármint, hogy elmondom – a maradékot Satu elé öntötte és fölegyenesedett.
– Megetetem a kutyát – mondta. – Sőt, megpróbálom kivinni egy kicsit minden nap. De nem takarítok utána – megállt az ajtóban. – Itt húzom meg a határt. Jobb lesz, ha te is eldöntöd, hol húzod meg a határt. Hamarosan. A veszély nagyobb, mint hinnéd.
Aztán elment, magával vitte a gyertyát és a figyelmeztetéseit. Ledőltem és el is aludtam, hallgatva, ahogy Satu harcias morgások közepette egy csonttal küzd.
15
A MESTERSÉG HÍD KÉT EMBER között, ha egyszerűen akarunk fogalmazni. Többféle módon lehet alkalmazni. Csaták során például, egy hadvezér egyszerűbb információkat továbbíthat tisztjeinek, ha azokat megtanították befogadni ezt. Ha valaki nagy erővel bír, még képzetlenek elméjét is befolyásolni tudja, akár az ellenségét is, és félelmet, zavarodottságot, vagy kétséget kelthet bennük. Az ilyen tehetséges emberek azonban ritkák. Ha valaki mindent felülmúlóan lehetséges használója a Mesterségnek, megkísérelhet kapcsolatot teremteni az Elődökkel, akik fölött már csak az Istenek állnak. Kevesen merték megtenni, és még kevesebben kaptak választ a kérdéseikre. Úgy járja, hogy az Elődök nem a kérdésre adják meg a választ, hanem arra felelnek, amit kérdezni kellett volna. Ez a válasz pedig gyakran olyan volt, hogy sem felfogni, sem a tudatával élni nem lehetett.
Ha valaki az Elődökhöz szól, a Mesterség legerősebb és legveszélyesebb formáját használja, amitől a Mesterség minden gyakorlójának, legyen bár hatalmas, vagy gyenge, mindig tartózkodnia kell. Mert a Mesterség használatakor az élet érzékelése kifinomul, szelleme fölemelkedik, ami elvonhatja a figyelmet saját életétől. Ellenállhatatlan érzés volt még legcsekélyebb használata is, hogy a gyakorlatlan, akaratgyenge ember könnyen a rabjává válhatott. Az Elődökhöz szólás mámorosító érzésére nincs hasonlat a világunkon; minden érzék és érzés mindörökre eltűnhet belőle. Őrjöngve hal meg, ám az is igaz, hogy a gyönyörtől őrjöngve.
*
A Bolondnak igaza volt. Fogalmam sem volt, mekkora veszély fenyegetett, egyenesen elébe siettem. Nincs hozzá elég lelkierőm, hogy részletesen beszámoljak azokról a hetekről. Elég róluk annyit tudni, hogy Galenus egyre jobban a hatalmába kerített minket, még kegyetlenebb és számítóbb lett. Néhányan már korán eltűntek, Merry például a negyedik nap után nem jött többet. Utána csak egyszer láttam, amint a kastély területén téblábolt, leverten és szégyenkezve. Később megtudtam, hogy Szeréné és a többi lány kiközösítették miután otthagyta az órákat, és attól fogva úgy beszéltek róla, mint aki valami aljas, undorító dolgot művelt, amiért soha nem lehet megbocsátani neki. Nem tudom, hová ment, csak annyit tudok, hogy elhagyta Kosvárat és soha többé nem tért vissza.
Ahogy az óceán csiszolja a kavicsokat a fövenyen és rakja sorokba a dagály hordalékát, Galenus úgy különítette el fegyelmezésével és szigorával tanulóit. Kezdetben mindannyian a legjobbak akartunk lenni. Nem mintha kedveltük, vagy dicsértük volna; nem tudom, mit éreztek a többiek, de én szívből gyűlöltem. Olyan erős volt ez a gyűlölet, hogy nem hagyhattam, hogy egy ilyen ember megtörjön engem. Sértegetései között egyetlen kurta elismerő szava úgy hatott, mint dicséretáradat bármelyik másik tanítónktól. A folyamatos megalázáshoz hozzá kellett volna szoknom, ehelyett legtöbbjét elhittem annak, amit mondott rólam és hiábavaló próbálkozásokat tettem, hogy megváltozzak.
Egymással is állandó versengésben álltunk a kegyeiért. Idővel láthatóvá vált, kik a kedvencei. Augustus volt az egyik, Galenus gyakran az ő példájával buzdított minket. Nyilvánvalóan én voltam a leggyűlöltebb tanítványa, de még ez sem tartott vissza attól, hogy megpróbáljak a legjobb lenni. Többé nem késtem a tetőről, nem inogtam meg ütései alatt, akárcsak Szeréné, akit Galenus ugyanúgy gyűlölt, mint engem. Szeréné alázatos követője lett Galenusnak, soha egy szó el nem hagyta a száját, egyszer sem jajdult föl a csapások alatt. Pedig Galenus állandóan hibát talált benne, pocskondiázta és ütlegelte, gyakrabban, mint a többi lányt. Ettől még elszántabban igyekezett megmutatni, hogy állja a szenvedéseket, sőt, Galenus után ő volt a legtürelmetlenebb azokkal szemben, akik gyengeséget mutattak.
A tél egyre közeledett. Sötét és hideg volt a torony tetején, csak a lépcsőházból szivárgott ki némi fény a kertre. Ez volt a világon a legelszigeteltebb hely, és Galenus volt az istene. Egységgé kovácsolt bennünket, kiemelkedőnek, feljebbvalónak gondoltuk magunkat, hogy részesülhetünk a Mesterségből. Még én is így gondoltam; azokat, akik megtörtek, megvetésünkkel sújtottuk. Csak ott, a tetőn találkoztunk egymással, csak Galenusra figyeltünk. Egy darabig hiányoltam Árnyat. Eltűnődtem, vajon Burrick és Türelem mit csinálhat. Ám ahogy teltek a hónapok, az ilyen kis elfoglaltságok jelentéktelennek tűntek. Még a Bolondot és Satut is kellemetlenségnek éreztem, úgy igyekeztem Galenus kegyeit elnyerni. Akkoriban a Bolond is észrevétlenül járt-kelt. Voltak idők, amikor olyan fáradt voltam, hogy Satu orrának hideg érintése volt az egyetlen kellemes dolog, máskor sajnáltam, hogy nem tudok elég időt szakítani a nevelésére.
Három hónapnyi hideg és kegyetlenkedés után Galenus nyolcra szorította le a csoport létszámát. Végre elkezdődött a valódi tanítás, ugyanakkor csekélyke kényelmet engedélyezett számunkra. Akkoriban nem csak nagy luxusnak, hanem Galenus ajándékainak tűntek, amelyekért hálásak voltunk. Némi szárított gyümölcs a vacsoránkhoz, cipők viselése, rövid társalgás engedélyezése az asztalnál – ez volt mind, mégis nagy és kegyes ajándékoknak tűntek. Ez azonban csak a kezdet volt.
Kristálytisztán látom magam előtt. Emlékszem, mikor először érintett meg a Mesterséggel. A toronytetőn voltunk, távolabb álltunk egymástól, most, hogy már kevesebben voltunk. Mindenki előtt egyenként megállt, a többiek pedig néma csendben vártunk.
– Készítsétek föl az elméteket az érintésre. Tárjátok ki, de ne fürödjetek a gyönyöreiben. A Mesterség célja nem a gyönyör.
Minden rendszer nélkül lépett egyikünktől a másikig. Amilyen távol álltunk egymástól, nem láthattuk a másik arcát, csak a szemünkkel követtük Galenus mozgását. Csak kurta, határozott szavait hallottuk, és a hirtelen lélegzetvételét azoknak akiket megérintett. Szerénének csupán undorodva annyit mondott – Azt mondtam, légy nyitott, ne kushadj, mint egy kivert kutya.
Végül hozzám lépett. Hallgattam a szavait, és ahogy javasolta, megpróbáltam ellazítani és annyira nyitott lenni, amennyire csak tellett. Éreztem a tudatunk találkozását, mint valami halovány csiklandozás a homlokomon. Egyenesen álltam előtte. Az érintés határozottabb lett, melegség, fény, de nem hagytam, hogy magával rántson. Éreztem Galenus jelenlétét az elmémben, komoran méregetett, és azokat a koncentrációs technikákat igyekezett használni, amelyeket nekünk tanított. Kiálltam, várakozva, éreztem a Mesterség csábítását, de nem engedtem neki. Háromszor söpört végig a melegség hulláma, én pedig mindannyiszor kitartottam. Aztán visszahúzódott, kurtán biccentett, de a tekintetében nem helyeslést, hanem félelem nyomait fedeztem föl.
Az első érintés olyan volt, mint a szikra, ami végre meggyújtja a gyertyát. Megragadtam a lényegét. Még nem tudtam használni, nem tudtam kisugározni a gondolataimat, de tudtam, amit szavakkal nem lehetett kifejezni. Képes leszek a Mesterség használatára. Ezzel a tudással a birtokomban elhatároztam magam, és semmi nem tudott volna megakadályozni, semmi, amit Galenus tehetett volna, hogy kitanuljam.
Azt hiszem, ezt ő is tudta, és ez valamiért megrémisztette. Az elkövetkező napokban olyan kegyetlenséggel fordult ellenem, amit ma már hihetetlennek tartok. Egyszer arcul csapott az ostorával, ami látható nyomot hagyott, és úgy esett, hogy mikor estebédhez ültünk, Burrick is ott volt. Láttam, hogy elkerekednek a szemei. Fölkelt a helyéről, és a jól ismert módon összeszorította a száját. Elkaptam róla a tekintetemet és lefelé néztem. Burrick állt egy pillanatig, Galenusra meredt, aki hűvös pillantással nézett vissza rá. Aztán, ökölbeszorított kézzel Burrick megfordult és elhagyta a szobát. Megkönnyebbültem, hogy a találkozás elmaradt. De aztán Galenus rám nézett, és az arcára kiülő diadaltól megfagyott az ereimben a vér. Most már az övé voltam, és ezt ő is tudta.
A következő hét fájdalmakkal és apró diadalokkal telt el. Galenus minden alkalmat megragadott, hogy becsméreljen, de én tudtam, hogy minden gyakorlatának tökéletesen eleget tettem. Éreztem, hogy a többiek csak tapogatóznak a Mesterség után, de nekem olyan természetes volt, mint kinyitni a szemem. Egyszer éreztem jeges félelmet, mikor a Mesterséggel az agyamba hatolt és egy mondatot ültetett belé, amit hangosan megismételtem. – Fattyú vagyok, szégyent hoztam apám nevére – aztán az agyamban szólalt meg a hangja. Valahonnan erőt merítesz, fattyú. Ez nem a te Mesterséged. Azt hiszed, nem találom meg a forrását? Akkor meginogtam, és visszahúzódtam az érintésétől, mélyen elrejtve Satut az emlékeim közt. Kivillantotta a fogait.
Az elkövetkező napokban bújócskát játszottunk egymással. Be kellet engednem az elmémbe, ha meg akartam tanulni a Mesterséget. Ha belépett, parázson táncolva igyekeztem elrejteni tőle a titkaimat. Nem csak Satut, Árnyat és a Bolondot, de Mollyt Kerryt és Dirket, és a többi régebbi titkaimat, amelyeket még magamnak sem vallanék be. Galenus keresgélte, én pedig rejtegettem előle. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt éreztem, hogy megerősödöm a Mesterségben.
– Ne gúnyolódj velem! – mondta egyik nap, aztán feldühödött, ahogy a többiek megdöbbent pillantásokat váltottak. – Végezzétek a saját gyakorlataitokat! – dörrent rájuk. Ellépett tőlem, de aztán hirtelen megperdült és nekem támadt. Ököllel és lábbal csépelt, én pedig, akárcsak Molly annak idején, csak a fejemet védtem a kezeimmel. Az ütései olyanok voltak, mint egy gyerek vad kapálózása, nem egy felnőtt férfié. Éreztem erőtlenségüket, aztán megdermedtem, ahogy rájöttem, hogy eltaszítom magamtól. Nem annyira, hogy megérezze, de ahhoz eléggé, hogy csapásai nem voltak olyan erősek, mint hitte. Tudtam azt is, hogy fogalma sem volt róla, mit teszek. Mikor végre abbahagyta, és föl mertem emelni a tekintetemet, éreztem, hogy pillanatnyi győzelmet arattam, a többiek ugyanis undorral és félelemmel néztek rá. Ez még Szerénének is sok volt. Galenus sápadtan fordult el tőlem. Abban a pillanatban megéreztem, hogy döntésre jutott.
Aznap este, bár szörnyen fáradt voltam, mégsem jött álom a szememre. A Bolond húst hagyott Satu tányérján, én pedig az egyik csonttal vadítottam a kölyköt. Belemélyesztette a fogait az ingujjamba, és azt nyűtte, amíg én a csonttal incselkedtem. Kedvelte ezt a játékot, lelkesen morgott valahányszor megráztam. Már majdnem elérte teljes nagyságát, én pedig büszke voltam rá. Ide-oda kapkodta a fejét, ahogy elhúzogattam előtte a csontot.
– Eszetlen – hergeltem. – Csak arra tudsz gondolni, amit akarsz. Eszetlen, eszetlen.
– Akárcsak a gazdája.
Megriadtam, Satu abban a pillanatban elmarta a csontot. Elvonult vele, a Bolond felé is csak kurta farkcsóválást küldött. Levegő után kapkodva ültem le.
– Nem hallottam nyílni az ajtót... Bezáródni sem.
A Bolond elengedte a füle mellett a kérdést és a tárgyra tért.
– Azt hiszed, Galenus engedi majd, hogy sikerrel járj?
– Azt hiszed, hogy megakadályozhatja? – vigyorogtam.
A Bolond nagy sóhajtással telepedett mellém. – Tudom, hogy képes rá. Akárcsak ő. Azt nem tudom eldönteni, hogy elég kegyetlen-e hozzá. De azt hiszem, igen.
– Hát hadd próbálja meg – mondtam hanyagul.
– Nincs beleszólásom – mondta a Bolond komoran. – Azt reméltem, hogy lebeszélhetlek róla.
– Arra kérsz, hogy adjam föl? Most? – hitetlenkedtem.
– Arra.
– Miért? – követeltem.
– Mert – kezdte, aztán dühösen elnémult. – Nem tudom. Túl sok dolog fut össze. Talán ha egy szálat kilazítok, a csomó nem jön létre.
Hirtelen fáradtnak éreztem magam, diadalmam fölött érzett korábbi lelkesedésem elillant a Bolond komor figyelmeztetéseitől. Türelmetlenségem győzedelmeskedett és felcsattantam. – Ha nem tudsz nyíltan beszélni, minek beszélsz egyáltalán?
Elcsöndesült, mintha megütöttem volna. – Ez még egy dolog, amit nem tudok – mondta végül, és fölkelt, hogy induljon.
– Bolond – kezdtem.
– Igen. Az vagyok – mondta, és elment.
Én pedig kitartottam és erősödtem. Türelmetlenné váltam lassú haladásunktól. Minden nap ugyanazokat á gyakorlatokat ismételgettük, és lassacskán a többiek is uralni kezdték, ami nekem olyan természetes volt. Hogyan is élhettek idáig ilyen elzártan a világtól? Miért olyan nehéz nekik megnyitni az elméjüket Galenus tudatának? Az én feladatom nem az volt, hogy megnyissam, hanem inkább az, hogy elzárjam előle, amit nem kívántam megosztani vele. Mikor felületesen megérintett a Mesterséggel, éreztem a mélyebbre tapogatózó csápokat és gondosan elkerültem.
– Készen álltok – jelentette be egy fagyos napon. Délután volt, de a fényesebb csillagok már megcsillantak a keleti horizonton. Hiányoltam az előző napi havazást, ami legalább a fagyot távol tartotta addig. – Eddig azért érintettelek meg benneteket a Mesterséggel, hogy szokjátok. Most megpróbáljátok a teljes összekapcsolódást. Mindannyian kinyúltok felém, amikor én felétek. De vigyázzatok! Legtöbben megtanultatok ellenállni a Mesterség csábításainak. Az a hatalom, amit eddig éreztetek, csupán könnyed simogatás volt. A mai erősebb lesz. Uralkodjatok magatokon, de maradjatok nyitottak a Mesterség iránt.
Aztán ismét végigment közöttünk. Vártam, fáradtan, de félelem nélkül. Már vártam, mikor következik be és készen álltam.
Megfeszültem, mintha birkózásra készülnék. Éreztem a tudatok találkozását, és óvatosan egy gondolatot küldtem felé. Így?
Igen, fattyú. Így.
Egy pillanatig egyensúlyban voltunk, mint két gyermek a libikókán. Aztán hirtelen nekem rontott. Olyan érzés volt, mintha kiszorították volna belőlem a levegőt, de inkább lélekben, mint testben. Ahelyett, hogy levegő után kapkodtam volna, képtelen voltam elrejteni a gondolataimat. Könnyedén turkált a gondolataimban, harcképtelenül álltam előtte. Győzött és tudta is. De óvatlan diadalmának pillanatában rést fedeztem föl. Belekapaszkodtam a tudatába úgy, ahogy ő az enyémbe. Megragadtam, és egy szédítő pillanatig tudtam, hogy én vagyok az erősebb, hogy bármilyen gondolatot a fejébe tudnék ültetni.
– Nem! – rikoltotta, és halványan éreztem, hogy valamikor régen ugyanígy küzdött valaki ellen, akit megvetett. Valaki ellen, aki győzedelmeskedett, ahogy én akartam.
– De igen! – suttogtam.
– Pusztulj! – parancsolta, de tudtam, hogy nem halok meg. Tudtam, hogy én fogok győzni, és összpontosítottam akaratomat, hogy megerősítsem a szorításomat.
A Mesterség közömbös a győztes iránt. Nem hagyja, hogy bárki átadja magát egy gondolatnak, akár egy pillanatra is. Ám én megtettem. Amikor pedig bekövetkezett, elfelejtettem védekezni a bódulat ellen, ami a virágja és a tövise is a Mesterségnek. A mámor elborított, fojtogatott, Galenus pedig lebukott, többé nem az elmémben kutatott, hanem igyekezett sajátjához visszatérni.
Soha nem éreztem még azt, amit akkor.
Galenus gyönyörnek mondta, én pedig egy kellemes érzést vártam, mint amilyen a meleg szellő téli napokon, vagy egy virág illata, de egyáltalán nem olyan volt. A gyönyör túl anyagi megfogalmazás, semmi köze nem volt a bőrhöz, vagy a testhez. Elnyelt és végigsöpört rajtam, olyan erős hullámban, hogy nem tudtam eltaszítani. Elfelejtettem Galenust és mindenki mást. Éreztem, hogy megmenekült előlem, tudtam, hogy számít, de nem érdekelt. Elfelejtettem minden mást annak az érzésnek a kivételével.
– Mocsok! – üvöltötte, és öklével az arcomba vágott. Tehetetlenül elvágódtam, mert a fájdalom nem volt elég, hogy kizökkentsen. Éreztem, hogy megrúg, éreztem a hideg követ alattam, ami felhorzsolta a bőrömet, mégis, úgy éreztem, hogy védelmezően körülvesz ez a mámor, ami nem engedte, hogy az ütlegelésre figyeljek. Az elmém biztosított afelől, hogy minden rendben volt, nem volt szükség arra, hogy küzdjek, vagy meneküljek.
Egy másik hullám közeledett felém, kiszáradtan és fuldokolva hagyott maga mögött. Galenus fölém magasodott, ziláltan és lihegve. Szájából vad párafelhők gomolyogtak a téli éjszaka hidegében.
– Pusztulj! – mondta, de én nem hallottam a szavakat, inkább éreztem. Elengedte a torkomat, elzuhantam.
A Mesterség bódulatának távozásával kudarc és szégyen tört rám, ami mellett elhalványult a fizikai fájdalom. Az orromból dőlt a vér, alig bírtam lélegezni, rúgásainak ereje pedig végigcsúsztatott a kövön, és több helyen lenyúzta a bőrömet. A különböző fájdalmak összecsaptak, mindegyik a tudatom legfontosabb részévé akart válni, így fel sem tudtam mérni, milyen komolyak a sérüléseim. Fölállni is képtelen voltam, de mindenek fölött az a tudat lebegett, hogy kudarcot vallottam. Legyőzettem méltatlanságomban, ahogy Galenus megmondta.
Mintha nagyon messziről jönne, hallottam a hangját, ahogy kiabálva magyarázta a többieknek, hogy így bánik el azokkal, akik nem tudják elterelni a gondolataikat a Mesterség élvezetéről. Figyelmeztetett arra, milyen következményekkel járhat, ha valaki engedi, hogy a gyönyörök fölemésszék. Az olyan ember eszetlen, beszédképtelen nagy csecsemővé válik, elfeledkezik mindenről, nem használja a látását, hallását, nem eszik, vagy iszik, míg végül elragadja a halál. Az ilyen ember még az undorítónál is alacsonyabb rendű.
Ilyen voltam én is. Elsüllyedtem szégyenemben és tehetetlenül zokogni kezdtem. Megérdemeltem, amit Galenustól kaptam, még többet is. Csak a gyarló sajnálat tartotta vissza Galenust, hogy megöljön. Méltatlanul pazarolta rám az idejét, gondos oktatásait saját élvezeteimre használtam föl. Menekülni próbáltam saját magam elől, de mindenütt, ahová bújtam, undor és gyűlölet fogott el. Jobb lenne meghalnom. Ha most leugranék a toronyból, az sem lenne elég, hogy lemossam magamról a szégyent, de legalább már nem fogok tudni magamról. Mozdulatlanul feküdtem és zokogtam.
A többiek elmentek, ahogy elhaladtak mellettem, mindegyiknek volt egy rossz szava hozzám, belém rúgott, vagy leköpött. Alig éreztem. Jobban eltaszítottam magam, mint amennyire ők próbáltak engem. Aztán elmentek, csak Galenus maradt. Megbökött a lábával, és én képtelen voltam reagálni. Hirtelen mindenütt jelen volt, én pedig nem tudtam visszautasítani.
– Látod, fattyú – mondta higgadtan –, próbáltam megmagyarázni nekik, hogy méltatlan vagy. Megpróbáltam elmondani nekik, hogy a tanítás elpusztíthat. De te nem figyeltél rám. Megpróbáltad elbitorolni, ami másnak járt volna. Ismét igazam volt. Nos, nem volt elvesztegetett idő, ha végzett veled.
Nem emlékszem, mikor ment el. Egy idő múlva rájöttem, hogy a holdat látom és nem Galenus arcát. Hasra fordultam, csak kúszni voltam képes. Nem gyorsan, alig bírtam elemelni a vállamat a padlótól, de tudtam vonszolni magam. Olyan egyszerűnek tűnt, olyan egyértelműnek, ahogy az alacsonyabbik fal felé kezdtem kúszni. Ha fel tudom húzni magam a párkányra... Akkor onnan lefelé... És vége lenne.
Hosszú út volt, sötétben és hidegben. Hallani véltem saját nyüszítésemet, amiért még jobban megvetettem magam. Ahogy tovább vonszoltam magam, a nyüszítés erősebb lett, mint a távolból közeledő gyertyafény. Hangosabb lett, a sorsom ellen szállt hadba, vékonyka hang, amely megtiltotta, hogy véget vessek nyomorúságomnak. Melegség és fény volt egyszerre, és egyre erősebb lett, ahogy megpróbáltam megállapítani a forrását.
Megálltam, és mozdulatlanul feküdtem.
Belülről hallatszott. Minél inkább kerestem, annál hangosabb lett. Szeretett, amikor én magam sem tudtam, nem is akartam szeretni önmagam. Még akkor is, ha gyűlöltem. Apró fogait a lelkembe mélyesztette, és megvetette lábait, hogy ne tudjak tovább mászni. Mikor mégis megpróbáltam, elkeseredett vonításra fakadt, megtiltva, hogy megtörjem a köteléket.
Satu volt az.
Átérezte minden fájdalmamat, és mikor abbahagytam a küszködést, üdvrivalgásban tört ki. Csak annyit tudtam tenni, hogy mozdulatlanul feküdtem és nem próbáltam meg elpusztítani magamat. Biztosított róla, hogy ez elegendő volt neki és boldoggá tette. Lehunytam a szemem.
A hold már magasan járt, mikor Burrick a hátamra fordított. A Bolond egy fáklyát tartott a magasba, lábai körül Satu ugrándozott. Burrick a karjaiba vett és fölegyenesedett, mintha egy gyermek volnék, akit most. bíztak a felügyeletére. Egy pillanatra láttam sötét ábrázatát, de semmit sem tudtam kiolvasni belőle. Levitt a hosszú lépcsőkön, a Bolond világított neki. Kivitt a kastélyból, be az istállókba, föl a szobájába. A Bolond elment, nem emlékszem, hogy akár egy szó is elhangzott volna. Burrick a saját ágyára tett, aztán az egészet közelebb húzta a tűzhöz. A meleg visszatértével a fájdalom is élesebb lett, hát Burrickra bíztam a testemet, Satura a lelkemet, a tudatomat pedig egy időre elengedtem.
Éjszaka volt, mikor kinyitottam a szemem, de nem tudtam, mennyi idő telt el. Burrick mozdulatlanul ült mellettem, még csak nem is bóbiskolt. Szoros kötést éreztem a bordáimon. Fölemeltem a kezem, hogy megérintsem, de két sínbe rakott ujjammal nem sikerült. Burrick tekintete követte a mozdulataimat.
– Bedagadtak, de nem csak a hidegtől. Nem tudtam eldönteni, hogy eltörtek-e, vagy csak zúzódások. Mindenesetre sínbe tettem, de valószínű, hogy csak zúzódás. Azt hiszem, ha eltörtek volna, még te is fölébredtél volna, mikor sínbe raktam.
Nyugodtan beszélt, mintha az mesélné, hogy féregtelenített egy kutyát, és ahogy biztos hangja és nyugodt érintése minden állatot lecsillapított, rajtam is bevált. Lazítottam, azt gondolván, ha ő is nyugodt, nem lehet nagy a baj. Megvizsgálta, hogy elég szorosak e a kötések a mellkasomon.
– Mi történt? – kérdezte, és elfordult, hogy fölvegyen egy csésze teát, mintha sem a kérdés, sem a válasz nem lenne fontos.
Visszaemlékeztem az elmúlt hetekre, megpróbáltam magyarázatot keresni. Csak a vereségre emlékeztem.
– Galenus vizsgának vetett alá – mondtam lassan. – Megbuktam, ő pedig megbüntetett – szavaimmal szégyen és bűntudat árasztott el, elsöpörve a rövid életű kényelmet, amit az ismerős környezet nyújtott. A tűzhely mellett alvó Satu hirtelen felriadt és felült. Gyorsan megnyugtattam, mielőtt fölnyüszített volna. Feküdj. Pihenj. Rendben van. Megkönnyebbülésemre engedelmeskedett, és úgy tűnt, Burrick sem vett észre semmit. Átnyújtotta a csészét.
– Idd meg. Szükséged van folyadékra, a füvek pedig csillapítják a fájdalmat és segítenek aludni. Idd meg mind.
– Büdös – mondtam, ő pedig bólintott és a számhoz tartotta a csészét, mert nem tudtam köré fonni az ujjaimat. Megittam és visszafeküdtem.
– Ez minden? – kérdezte óvatosan, és tudtam, mire gondolt. – Vizsgáztatott, te pedig nem feleltél meg. Ezért így bánt veled.
– Nem tudtam megtenni. Nem volt hozzá... önuralmam. Ezért megbüntetett – a részletek elözönlöttek. Ismét rám tört a szégyen.
– Senki sem tanul önuralmat, ha félholtra verik – mondta Burrick óvatosan, mint aki nyilvánvaló dolgot magyaráz egy idiótának. Kimért mozdulattal tette le a csészét.
– Nem tanítani akart... Azt hiszem, nem bízik benne, hogy meg tudom tanulni. Megmutatta a többieknek, hogy mi történik, ha megbuknak.
– Kevés dolog éri meg, hogy félelemmel taníttassák – mondta Burrick makacsul. Aztán enyhültebben folytatta. – Rossz tanár az, aki ütésekkel és fenyegetésekkel tanít. Képzeld, ha egy lovat idomítanál így, vagy egy kutyát. Még a legostobább kutya is könnyebben tanul egy nyitott tenyértől, mint egy ostortól.
– Te is megütöttél már, amikor tanítani akartál nekem valamit.
– Igen. Igen, megütöttelek, de csak azért, hogy figyelmesebb légy, vagy figyelmeztetésül. Nem azért, hogy csontodat törjem, vagy véred serkenjék. Soha. Soha senkinek nem mondhatod azt, hogy bárkit, vagy bármelyik állatot, így bántottam volna, mert nem igaz – sértette, hogy egyáltalán feltételeztem ilyesmit.
– Igazad van – azon gondolkoztam, hogyan értethetném meg Burrickkal, miért büntetett meg Galenus. – De ez más volt. Másfajta tanulás, másfajta tanítás – meg kellett védenem Galenus igazát. – Megérdemeltem, Burrick. Nem tudtam megtanulni, amit kellett. Megpróbáltam. Mindent megtettem, de lehet, hogy Galenusnak igaza van. Biztos megvan az oka, amiért fattyaknak nem tanítják meg a Mesterséget. Mocskos vagyok, végzetesen gyenge.
– Lószar!
– Nem. Gondolkozz csak, Burrick. Ha egy csenevész kancát pároztatsz egy jófajta ménnel, a csikó örökölheti az anyja gyengeségeit.
A csend hosszúra nyúlt. – Kétlem, hogy apád egy „csenevész” asszonnyal hált volna. Anélkül, hogy lett volna valami finomság, szellem, vagy intelligencia a lányban. Kétlem.
– Azt hallottam, hogy egy hegy boszorkány bájolta el – először adtam elő azt a történetet, amelyet gyakran suttogtak.
– Lovag nem dőlt be ilyen bűbájnak. A fia pedig nem egy szűkölő, akaratgyenge bolond, aki csak fetreng és nyüszít, hogy megérdemelt egy kiadós verést – közelebb hajolt és óvatosan megtapogatta a halántékomat. Fájdalomhullám tört rám. – Ilyen közel jártál ahhoz, hogy az egyik szemed rámenjen a tanulásra – éreztem, hogy egyre dühösebb lesz, hát csöndben maradtam. Gyorsan körbepillantott a szobában és felém fordult.
– Az a kölyök. Türelem szukájától van?
– Igen.
– De ugye nem... Fitz, kérlek mondd, hogy nem az Ösztön használata juttatott ide. Ha ezért tette ezt veled, senkinek nem szólhatok egy szót sem, és senkinek nem nézhetek többé a szemébe sehol a világon.
– Nem, Burrick. A szavamat adom rá, hogy ennek semmi köze a kutyához. Az én hibám, nem tudtam megtanulni, amit okított. Az én gyengeségem.
– Elég legyen – mondta türelmetlenül. – A szavad elég. Tudom, hogy mindig hű vagy az ígéreteidhez. Ami pedig a többit illeti, annak semmi értelme. Aludj csak, nekem még dolgom van. Nemsokára visszatérek, addig pihenj, az az igazi gyógyír.
Burrick elszánta magát. A szavaim végre meggyőzhették. Gyorsan felöltözött, csizmát vett, bővebb inget, és bőrzekét húzott. Satu kíváncsian nyüszített, ahogy Burrick kiment, de nem tudta legyűrni aggodalmát. Ehelyett velem maradt, az ágy lábához feküdt és megosztott bizalmával. Elkeseredettségemben ő volt az egyetlen vigasz. Lehunytam a szemem, és Burrick teája álomtalan álomba ringatott.
Késő délután ébredtem föl. Burrick érkezését hideg huzat előzte meg. Ellenőrizte az állapotomat, aztán elégedetten dünnyögött, aztán tépett és sáros ingét egy tisztára cserélte. Egész idő alatt hümmögött, mintha jókedvű lenne sérüléseim ellenére. Egészen megkönnyebbültem, mikor elment. Hallottam, ahogy parancsokat osztogat a lovászoknak, miközben fütyörészett. Olyan átlagosnak és dolgosnak hatott, hogy szinte vágytam rá, és ez meglepett. Vissza akartam kapni azt az életet, a lovak, a kutyák és a szalma meleg illatát, az egyszerű feladatokat, amiket könnyen és gyorsan végre lehetett hajtani, és a dolgos nap utáni pihentető álmot. Vágytam rá, de értéktelenségem még azt sem engedte, tudván, úgysem tudok megfelelni neki. Galenus gyakran megvetette azokat, akik egyszerű munkát végeztek a kastélyban. A kuktákat és szakácsokat csak lenézte, kinevette a lovászokat, és a katonákat, akik karddal és íjjal védtek minket, akik az ő szavaival „Semmirekellők és barmok, akik csak csaponganak az életben és hadonásznak a kardjukkal, amit nem uralnak még az elméjükkel sem”, így hát magamban viaskodtam. Vissza akartam térni ahhoz, amit Galenus megvetett, ugyanakkor kétség és elkeseredés töltött el, hogy talán még ilyen egyszerű feladatokat sem tudok ellátni többé.
Két napig voltam ágyban. Burrick derűsen és jókedvűen ápolgatott, néha még élcelődött is. Járása ruganyosabb és biztosabb lett, mintha megfiatalodott volna. Tovább rontotta a kedvemet, hogy ilyen jókedvű a sérüléseimtől. Két nap múlva tájékoztatott, hogy csak ennyi pihenés használ egy embernek, és ideje volt fölkelnem és mozognom, ha kellőképp meg akartam gyógyulni. Rengeteg apró feladatot talált a számomra, amire futotta az erőmből, mégis lefoglalt, mert gyakran kellett pihennem. Azt hiszem, inkább az elfoglaltság volt a lényeg, mert egyébként csak feküdtem és a falat bámulva gyűlöltem magam. A rendíthetetlen rosszkedvem hatására még Satu is elfordult az ételtől, ennek ellenére ő volt az egyetlen kellemes támaszom. A legnagyobb élvezet volt számára, ha követhetett mindenfelé az istállókban. Minden illatot és látványt olyan hevességgel továbbított felém, ami még lehangoltságomon is áttört és felelevenítette azt a csodát, amit akkor éreztem, mikor először kerültem bele Burrick világába. Satu olyan birtoklási vágyat mutatott irántam, hogy még Kormost is megugatta, mikor megszimatolt, ami végül oda vezetett, hogy Boszorka rámordult, amitől nyüszítve bújt a hátam mögé.
Másnap kikönyörögtem magam a városba. Az út sokkal több időt vett igénybe, de Satu hálás volt a lassú tempóért, mert így mindent tüzetesen szemügyre vehetett. Azt gondoltam, hogy a találkozás Mollyval talán feldobja a hangulatomat, és ismét visszanyerem az életkedvemet. De amikor a bolthoz értem, Molly elfoglalt volt, három hajó rendelését állította össze. A bolt kandallója elé ültem, az apja velem szemben ült és ivászat közben engem méregetett. Bár a betegsége legyengítette, modora nem változott, és amikor elég jól volt ahhoz, hogy felüljön, mindig tudott inni. Egy idő múlva minden társalgásra tett kísérletemet föladtam, és csak néztem, ahogy iszik és ócsárolja a lányt, miközben Molly sürgött-forgott, és közben igyekezett kedves lenni a vevőkhöz. A helyzet kicsinyessége lehangolt.
Délben azt mondta az apjának, hogy bezárja a boltot, amíg kiszállít egy megrendelést. Adott egy kosárnyi gyertyát, hogy cipeljem, ő is felmarkolt néhányat, és elmentünk. Apja részeg szitkai kihallatszottak, de nem törődtünk vele. Molly csendre intett, megkerültük a boltot és a hátsó ajtón belépve letettük az összes gyertyát.
Egy darabig csak jártuk az utcákat, keveset beszélgettünk. Észrevette sebes arcomat; csak annyit mondtam neki, hogy elestem. A szél hűvös volt és könyörtelen, így a piactér is majdnem üres volt, sem eladók, sem vásárlók nem tolongtak. Satut nagyobb figyelemre méltatta, ami jól is esett neki. Visszafelé menet megálltunk egy teaüzletnél, ahol forralt fűszeres bort itatott velem, és annyit foglalkozott Satuval, hogy az végül már a hátán fetrengett és tudata megtelt a Molly szeretetében való lubickolással. Hirtelen megdöbbentem, mennyire tisztában volt Molly érzelmeivel, míg a lány egyáltalán nem érezte, talán csak a legegyszerűbb módon. Kinyúltam felé, de aznap megfoghatatlan és távoli volt, mint egy parfüm, aminek erős illata gyorsan elillan ugyanazzal a szellővel. Tudtam, hogy próbálkozhatnék erősebben is, de valahogy céltalannak éreztem. Magány telepedett rám, végzetes melankólia, hogy Molly sosem volt és sosem lesz olyan érzékeny irántam, mint én Satu felé és őfelé. Hallgattam rövid beszámolóit, ahogy a veréb csipegeti a száraz kenyérdarabot, és hosszúra nyújtottam a kettőnk közti csöndet. Hamarosan azt mondta, hogy nem tud tovább maradni, mert az apja, aki ugyan már nem tudta megütni, még mindig a földhöz tudta vágni a korsót, vagy földönteni a polcokat, csak hogy kellemetlenséget okozzon neki. Félmosollyal mondta mindezt, mintha a mosolygás megkönnyítené az elviselését. Nem tudtam mosolyogni, ő pedig elkapta a tekintetét.
Rásegítettem a köpönyegét és elindultunk a dombnak fölfelé, széllel szemben. Erről hirtelen eddigi életem jutott az eszembe. Az ajtajánál meglepett egy halovány öleléssel (mintha a piacon sodródtunk volna egymás mellé), és egy, az állam szélére adott csókkal.
– Újfiú... – mondta aztán. – Köszönöm, hogy megértesz.
Aztán besurrant a boltba és becsukta maga mögött az ajtót, otthagyva a hidegben, zavartan. Megköszönte, hogy megértettem, akkor, amikor még soha ennyire távolinak nem éreztem még. Egész úton visszafelé Satu arról áradozott magában, milyen parfümök illata érződött Mollyn, milyen jól esett, hogy megvakarta a két füle között, ahol soha nem érte még el, és a finom kekszekről, amivel megetette.
Már majdnem késő délután volt, mikorra visszaértem az istállókba. Elintéztem pár apró dolgot, aztán fölmentem Burrick szobájába, ahol szinte azon nyomban elaludtunk. Arra ébredtem, hogy Burrick áll az ágy fölött, kissé rosszalló tekintettel.
– Föl, hadd vessek rád egy pillantást – utasított, én pedig fáradtan fölkeltem és némán álltam, amíg megvizsgálta a kötéseket és az ujjaimat. Elégedett volt az állapotommal, kijelentette, hogy a kezemről levehetem a kötést, de a mellkasomon maradjon rajta, és minden este jöjjek vissza, hogy megigazítsa.
– Ami pedig a többit illeti, tartsd őket tisztán és szárazon, és ne kapargasd le a hegeket. Ha valamelyik elkezdene gennyesedni, gyere vissza – egy kis tégelybe izomlazító kenőcsöt tett és odaadta, ezzel is jelezve, hogy távozzak.
Álltam ott és fogtam a tégelyt. Szörnyű szomorúság tört rám, és nem találtam szavakat. Burrick rám nézett, felmordult és elfordult.
– Hagyd abba – parancsolta mérgesen.
– Mit? – kérdeztem.
– Néha a hercegem tekintetével nézel rám – mondta halkan. Aztán már ugyanolyan hangosan folytatta. – Mit képzeltél, mit csinálsz? Itt bujdokolsz az istállóban életed végéig? Nem, vissza kell menned. Vissza kell menned, felemelt fejjel és élni az életedet a kastélyban. Igen, és tanuld ki azt az átkozott Mesterséget.
Az első utasítása csak nehéznek tűnt, de tudtam, az utolsó lehetetlen volt.
– Nem tehetem – mondtam. Nem hittem, hogy ennyire ostoba. – Galenus nem engedné meg, hogy visszamenjek a csoportba. És ha vissza is mennék, nem tudom már utolérni a többieket. Már elbuktam, Burrick. Megbuktam és ezzel vége, más elfoglaltságot kell keresnem magamnak. Szeretnék megtanulni a sólymokkal bánni – ettől magam is meglepődtem, mert még soha nem fordult meg a fejemben azelőtt. Burrick válasza legalább olyan furcsa volt.
– Nem lehet, mert a sólymok nem szeretnek. Túl meleg vagy és nem törődsz eléggé a saját dolgoddal. Most pedig figyelj rám. Nem buktál meg, te ostoba, hanem Galenus üldözött el. Ha nem mész vissza, ő győz. Vissza kell menned és megtanulni. De – és itt felém fordult, a szemeiből rám szórta a dühös szikrákat –, nem kell úgy állnod, mint egy cövek és tűrni, hogy agyonverjen. Születési jogod van az idejére és a tudására. Bírd rá, hogy adja oda neked, ami a tied. Ne fuss el. Még soha senki nem nyert semmit azzal, hogy elszaladt – megállt, mondani akart még valamit.
– Túl sok időt hagytam ki. Soha...
– Nem maradtál ki semmiből – mondta Burrick makacsul. Elfordult tőlem, így nem tudtam olvasni a hangsúlyából. – Azóta nem volt tanítás, mióta elmentél. Ugyanott folytathatod, ahol abbahagytad.
– Nem akarok visszamenni.
– Ne vitatkozz velem – morogta. – Ne tedd próbára a türelmemet. Megmondtam, hogy mit kell tenned. Tedd meg.
Hirtelen megint hat évesnek éreztem magam, és ugyanazt éreztem amikor egyetlen pillantásával elnémított mindenkit a konyhában. Hirtelen könnyebbek tűnt Galenusszal találkozni, mint szembeszállni Burrickkal. Még azután is, hogy hozzátette – A kutyát pedig itt hagyod, amíg véget ér a tanítás. Egész nap egy szobába zárva nem kutyának való. A bundája tönkremegy és nem fejlődnek rendesen az izmai. Aztán minden este gyere le és nézz rá, meg Kormosra, és nem érdekel mi erről Galenus véleménye.
Ezzel elbocsátott. Elmagyaráztam Satunak, hogy Burrickkal marad, amit olyan egykedvűséggel fogadott, ami bántott. Lehangoltan mentem föl a szobámba. Magamhoz vettem némi ételt a konyhából és fölvittem a szobámba, mert nem volt kedvem senkivel sem találkozni. Sötét volt és hideg, a kandallóban nem égett a tűz, gyertyák sem voltak a tartóikban, a megrohadt levelek pedig bűzlöttek a padlón. Gyertyát és tűzifát szereztem, és amíg arra vártam, hogy bemelegedjen a szoba nekiláttam a padló föltakarításának: Ahogy Füze javasolta, meleg, ecetes vízzel mostam föl a követ. Olyan ecetet sikerült szereznem, amit tárkonyal ízesítettek, így mire végeztem a fölmosással, az egész szobában tárkonyillat úszott. Fáradtan dőltem ágyba, és úgy merültem álomba, hogy azon tűnődtem, miért is nem próbáltam meg soha kinyitni azt a titkos ajtót, ami Árny szobájába vezetett. Persze, biztosan elzavart volna, mert szavatartó ember és megígérte hogy nem avatkozik közbe, amíg Galenus tanítása véget ér. Vagy amíg észreveszi, hogy én vetettem véget a tanulásnak.
A Bolond gyertyájának fénye ébresztett. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok és mikor, amíg meg nem szólalt.
– Még éppen elég időd van, hogy mosakodj és egyél, és te legyél az első a toronyban.
Meleg vizet és friss kenyeret hozott magával.
– Nem megyek.
Először láttam meglepettnek a Bolondot. – Miért nem?
– Értelmetlen. Nem sikerülhet. Nincsen adottságom hozzá és elegem van abból, hogy fejjel megyek a falnak.
A Bolond még jobban elcsodálkozott. – Azt hittem jól ment, mielőtt...
Rajtam volt a csodálkozás sora. – Igen? Mit gondolsz, miért gúnyolt és vert? Jutalomból? Nem, még csak fel sem fogtam, miről van szó. A többiek már rég megelőztek. Miért is mennék vissza? Hogy Galenus még jobban bizonyítani tudja, hogy igaza van?
– Valami – mondta a Bolond óvatosan –, nincs itt rendjén.
Eltöprengett egy pillanatig. – Korábban arra kértelek, hogy hagyd abba, de te nem tetted. Emlékszel rá?
– Néha makacs tudok lenni – ismertem el.
– És ha most arra kérlek, hogy folytasd? Hogy menj vissza a torony tetejére és próbáld meg folytatni?
– Miért gondoltad meg magad?
– Mert amit meg akartam előzni, azóta megtörtént. Te pedig túlélted. Most pedig azt keresem... – legyintett. – Úgy van, ahogy mondtad. Miért is jártassam a szám, ha nem tudok nyíltan beszélni?
– Ha ilyet mondtam, akkor sajnálom. Ilyet nem mond az ember a barátjának. Nem emlékszem rá.
Halványan elmosolyodott. – Ha te nem emlékszel rá, akkor én sem fogok – megfogta a kezemet. – Folytatnád, ha megkérlek rá? Mint barát?
A szó furcsán hatott a szájából. Gúnyolódás nélkül, óvatosan ejtette ki, mintha azzal, hogy kimondja, elvesztené a jelentését. Színtelen szemei az enyémet fürkészték. Éreztem, hogy nem tudok nemet mondani. Bólintottam.
Ennek ellenére vonakodva keltem föl. Érdeklődés nélkül figyelte, ahogy megmosakszom, és nekilátok a reggelinek.
– Nem akarok menni – mondtam. – Nem értem, mit érhetnék el ezzel.
– Nem tudom, miért is törődik veled – egyezett bele a Bolond. Az ismerős gúny visszatért.
– Galenus? Mert a királynak...
– Burrick.
– Csak szeret utasítgatni – panaszkodtam, és még önmagamnak is gyerekesnek hatottam.
A Bolond megrázta a fejét. – Fogalmad sincs róla, igaz?
– Miről?
– Arról, hogy az istállómester kirángatta Galenust az ágyából és a Tanúsziklákhoz vitte. Én persze nem voltam ott, különben tudnám miféle átkokat szór rá Galenus, de ő nem törődött vele. Csak megfeszítette a vállát, hogy lepattanjanak róla az ütések, és a ruhája nyakánál fogva megragadta az Oktatót, hogy az fuldoklott. A katonák, az őrök és a lovászfiúk követték, míg végül egy egész menet hömpölygött utánuk. Ha ott lettem volna, elmondhatnám, hogy senki nem mert közbeavatkozni, mert az istállómester megint olyan lett, mint Burrick volt annak idején, vasmarkú, acélos férfi, sötét hangulatban, ami őrületként szállta meg. Senki nem merte megbolygatni, és azon a napon a régi Burrick volt ismét. Ha bicegett is, senki nem vette észre.
– Ami pedig Galenust illeti, csapkodott és átkozódott, aztán mozdulatlanná vált, és mindenki azt hitte, hogy a tudományát Burrick ellen fordította. De ha így is volt, nem volt hatása, kivéve, hogy az istállómester még jobban szorította a nyakát. Ha Galenus másokat akart rábírni, védjék meg, senki sem mozdult. Talán a fojtogatás és a ráncigálás elég volt hozzá, hogy megtörjön a koncentrációja. Vagy talán a Mesterség nem is olyan erős, mint azt gondolták. Vagy talán túl sokan emlékeztek rá, hogyan is bánt velük, és megedzették akaratukat. Vagy talán...
– Bolond! Mondd tovább! Mi történt? – hirtelen hideg veríték vert ki és megborzongtam. Nem is tudtam, mit reméltem akkor.
– Én persze nem voltam ott – mondta a Bolond nyájasan –, de hallottam, hogy a sötét ember megragadta a sovány embert és fölvitte a Tanúsziklákhoz. Ott pedig, még mindig a vékony ember torkát markolva, hogy ne tudjék szólni, kihívást tett. Harcra hívta, puszta kézzel, ahogy a sovány ember a minap egy ifjúra támadt. A Sziklák lesznek a tanúk, és ha Burrick győz, akkor Galenusnak nem volt joga megütni a fiút és nem volt joga elutasítani a tanítását. Galenus pedig visszautasította volna a kihívást és egyenesen a király elé járult volna, ha a sötét ember nem hívta volna tanúnak a Sziklákat. Így hát harcoltak, mintha egy bika dulakodott volna egy szalmabálával. Mikor vége volt, az istállómester lehajolt és súgott valamit a sovány embernek, mielőtt ő és mindenki más elfordultak és otthagyták őt, hogy a Sziklák figyelhessék nyögéseit és sebeit.
– Mit mondott? – tudakoltam.
– Nem voltam ott. Nem láttam és nem is hallottam semmit – nyújtózkodott a Bolond. – Te pedig elkésel – figyelmeztetett és elment. Én pedig tűnődve indultam a torony felé, és elsőként értem a Királyné Kertjébe.
16
RÉGI KRÓNIKÁK SZERINT, a Mesterség használói hatos csoportokba szerveződtek. Ezek a Körök általában nem az egyenes ági örökösökből, hanem kuzinokból és unoka öcsökből álltak össze, azokból, akik tehetséget mutattak és érdemesnek találtattak. Az egyik leghíresebb, Kereszttűz Köre, a legkiválóbb példája annak, hogyan működött egy ilyen csoport. A Vízió királynénak hű csoportot egy Taktika nevű Oktató képezte ki. A csapat tagjai kölcsönösen elfogadták egymást, és különleges kiképzésben részesültek, hogy szoros csoporttá váljanak. Tetteik legendásak voltak, akár információkat gyűjtöttek és raktak össze szétszóródva a Hat Hercegségben, akár szoros egységként olvastak az ellenség gondolataiban. Végső hőstettükről a „Kereszttűz balladája” emlékezik meg, amelyben Vízió királyné megsegítésére összpontosították erejüket és a királyné felé irányították a Besham melletti csatában. A kimerült királyné nem tudhatta, hogy több erőt sugároztak neki, mint amennyit megengedhettek volna, és a győzelmi ünnepség közepette találtak rájuk a szobájukban, kimerülten és haldokolva. A nép szeretete Kereszttűz Köre iránt, talán onnan ered, hogy mindannyian valamilyen módon sérültek voltak: vakok, sánták, vagy tűztől megégettek mind a hatan, a Mesterségben azonban nagyobb volt az erejük, mint a legnagyobb csatahajónak, és még fontosabb a királyné védelme szempontjából.
Nagylelkű király uralkodása alatt már nem képeztek ki több csoportot. A még létező Körök felbomlottak, mert kiöregedtek, vagy egyszerűen nem volt szükség rájuk. A Mesterség tanítása csak a hercegeknek folytatódott, és idővel archaikus művészetnek tűnt már. Mikorra a vörös hajók támadásai elérték a partokat, már csak Elmés király és Igazság herceg volt aktív használója a Mesterségnek. Elmés megpróbálta összegyűjteni a Mesterség régebbi gyakorlóit, de legtöbben túl öregek voltak, vagy már nem voltak képesek megfelelően használni.
Galenus, Elmés udvarának Oktatója kapta a megbízást, hogy újabb Köröket hozzon létre a királyság védelmében, és ennek érdekében szakított a hagyományokkal. A Kör tagjait kijelölték, nem kölcsönösen választották egymást. Galenus módszerei szigorúak voltak, célja az volt, hogy minden személy feltétel nélküli, hibátlan tagja legyen a csapatnak, egy eszköz a király kezében. Ez a megközelítés Galenus egyedi módszere volt, és az első ilyen Kört úgy nyújtotta át Elmés királynak, mint valami ajándékot. Legalább a királyi család egyik tagja kifejezte irtózását az ötlettől, de akkoriban rossz idők jártak, és Elmés király nem engedhette meg, hogy eldobjon egy olyan fegyvert, amit a kezébe adnak.
*
Mekkora gyűlölet. Ó mennyire gyűlöltek engem. Ahogy egyesével kiléptek a lépcsőházból a torony tetejére és észrevettek, eltaszítottak maguktól. Olyan kézzelfoghatóan éreztem megvetésüket, mintha hideg vizet loccsantottak volna rám. Mire a hetedik, utolsó tanítvány is megérkezett, gyűlöletük hidege falat vont körém. De én álltam, csöndesen és higgadtan, szokott helyemen és a szemébe néztem mindenkinek, aki rám pillantott. Azt hiszem ezért nem szóltak egy szót sem. Mindenki elfoglalta a saját helyét és senki nem szólalt meg.
Vártunk.
A nap felkelt és már túljutott a torony peremének magasságán, de Galenus még mindig nem jött. Mindenki állt tovább a helyén és várakozott.
Végül meghallottam a lépteit. Mikor kilépett, pislogott párat a nap fényességétől, aztán rám nézett és láthatóan megriadt. Egymás szemébe néztünk. Érezte a többiek gyűlöletét irántam, és ez elégedettséggel tölthette el, akárcsak a kötés, amit a fejemen viseltem. De én álltam a tekintetét és meg sem rezdültem. Nem is mertem.
Aztán éreztem a többiek csalódását. Aki csak ránézett, láthatta milyen csúnyán ellátták a baját. A Tanúsziklák gyengének ítélték, és mindenki, aki ránézett tudta ezt. Sovány arca lilás, zöldes és sárgás árnyalatokban játszott. Alsó ajka középen fölrepedt, akárcsak a szája sarka. Hosszú, bő ujjú inget viselt, ami szöges ellentétben állt addigi feszes öltözékeivel. A kézfejei is lilák voltak és felhorzsolódtak, de nem emlékszem rá, hogy láttam volna ütésnyomokat Burrickon. Arra a következtetésre jutottam, hogy akkor szerezhette őket, amikor hasztalan próbálta arcát védeni a csapásoktól. Magával hozta nevetséges kis ostorát, de nem hittem, hogy képes lenne használni is.
Így méregettük egymást. Sérüléseiben és szégyenében nem leltem örömömet. Bizonyos mértékig lelki rokonságot éreztem iránta. Olyan erősen hittem sérthetetlenségében, hogy halandóságának látványos bizonyítékától ostobának éreztem magam. Ez elrontotta az összhatást. Kétszer nyitotta ki a száját, hogy megszólaljon. Harmadszorra hátat fordított az osztálynak és úgy szólalt meg.
– Kezdjétek el a bemelegítést. Figyelni fogom, hogy megfelelően mozogjatok.
Szavait lágyan ejtette ki sajgó szájával. Mi pedig engedelmesen nyújtózkodtunk, ingadoztunk és hajlongunk egyszerre, ő pedig ügyetlenül járkált körbe. Megpróbált nem nekitámaszkodni a falnak, és gyakran igyekezett pihenni. Nem hallatszott már az a jellegzetes csattogás, ahogy combjához ütögette az ostort, hogy ütemet adjon a gyakorlatoknak. Ehelyett szorosan markolta, attól félve, hogy elejtheti. Részemről örültem, hogy Burrick kizavart az ágyból, hogy mozogjak. Bekötözött mellkasomtól nem tudtam olyan rugalmasan mozogni, ahogy Galenus elvárta volna, de tisztességes erőfeszítést tettem.
Semmi újat nem mutatott aznap, csak végigvettük azokat a gyakorlatokat, amelyeket már ismertünk. Az oktatásnak hamarabb vége szakadt, a nap még le sem bukott a horizont mögé.
– Jól végeztétek a dolgotokat – mondta erőtlenül. – Kiérdemeltétek ezeket a szabad órákat, mert elégedett vagyok, hogy a távollétemben is folytattátok a gyakorlatozást.
Mielőtt elbocsátott volna, mindegyikünket maga elé intette, hogy rövid érintésben részesítsen a Mesterséggel. A többiek vonakodva távoztak, visszapislantgattak a lépcsőről, kíváncsian, hogy mit tesz velem: Miközben a soromra vártam, felkészültem egy újabb megmérettetésre.
Még az is csalódást okozott. Maga elé intett, én pedig jámboran elé járultam, ugyanolyan némán és tiszteletteljesen, mint a többiek. Ugyanúgy álltam elé, ahogy a többiek, ő pedig rövid mozdulatokat tett az arcom előtt. Aztán hűvösen megszólalt.
– Túl jól véded magad. Meg kell tanulnod lazítani a védelmet a gondolataid fölött, ha ki akarod bocsátani, vagy be akarod fogadni másokét. Most menj.
Én pedig távoztam, ahogy a többiek, de megbánóan. Magamban elgondolkodtam, megpróbálta-e igazán használni a Mesterséget. Nem éreztem a legyintését. Lementem a lépcsőkön, sajgó tagokkal és keserűen, azon tűnődve, miért is próbálkozom.
A szobámba mentem, aztán az istállókba. Röviden lekeféltem Kormost, miközben Satu figyelt. Még mindig türelmetlennek és elégedetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy pihennem kéne, hogy megbánom, ha nem úgy teszek. Kő út? javasolta Satu, én pedig beleegyeztem és elindultunk a városba. Körbe-körbe járt körülöttem és mindent megszimatolt útban a város felé. A délután szelesnek ígérkezett a csöndes délelőtthöz képest; valahol a tenger fölött viharfelhők gyülekeztek. A szél azonban langyos volt, és éreztem, hogy a friss levegő kitisztítja a fejemet. A járás ritmusa megmozgatta és megnyújtotta a sajgó izmokat, amelyeket Galenus gyakorlatai nem kíméltek. Satu érzékeinek ömlengése betöltötte a gondolataimat, amitől nem tudtam törődni saját bajaimmal.
Magamban azt mondtam, Satu vezetett el minket egyenesen Mollyhoz. Kölyökkutya szemmel oda sietett, ahol szívesen látták. Molly apja aznap ágyban maradt, a bolt pedig nyugodt és csendes volt. Egyetlen vásárló lézengett, aki Mollyhoz beszélt. Molly Zsádként mutatta be. Másodtiszt volt egy Fóka-öbölbe járó kereskedőhajón, alig volt húsz, és úgy beszélt velem, mintha én tízéves lennék, miközben végig Mollyra mosolygott. Telve volt történetekkel, a vörös hajókról és tengeri viharokról. Ritkás, vörös szakálla volt, egyik fülében vörös drágaköves fülbevalót hordott. Túl sokáig tartott neki, hogy gyertyákat válogasson, és egy új viharlámpát, de végül elment.
– Zárd be a boltot egy kicsit – sürgettem Mollyt. – Menjünk le a partra. Kellemes szellő fújdogál.
Megrázta a fejét. – El vagyok maradva a munkával. Mécseseket kellene mártanom, ha nincsenek vevők. Ha pedig vannak vevők, itt kell lennem.
Túlzottan is csalódott voltam. Kinyúltam felé, és éreztem, hogy valójában nagyon is menni akart.
– Már nincs sokáig napfény – győzködtem. – Gyertyákat este is készíthetsz, a vásárlók pedig visszajönnek holnap, ha ma nem találnak itt.
Félrebillentette a fejét és elgondolkozott, aztán hirtelen félretette vonakodását.
– Igazad van. A friss levegő jót tesz majd – azzal fölvette köpönyegét, olyan fürgén, amitől Satu föllelkesedett én pedig meglepődtem. Bezártuk a boltot és elindultunk.
Molly fölvette szokott tempóját, Satu pedig körülöttünk ugrándozott. Röviden társalogtunk, a szél kipirosította orcáját, szemei élénkebbnek tűntek a hidegben, és gyakrabban és elgondolkodva pillantott rám.
A város csöndes, majdnem elhagyatott volt. Lementünk a partra, és ballagtunk a víz mellett, ahol pár évvel ezelőtt még kiáltozva szaladgáltunk fel-alá. Megkérdezte, hogy megtanultam-e már gyertyát gyújtani, mielőtt lemennék a lépcsőn, ami gondolkodóba ejtett, amíg rá nem jöttem, hogy azzal magyaráztam sérüléseimet, hogy leestem egy sötét lépcsőn. Megkérdezte, hogy a tanító és az istállómester még mindig haragban vannak-e, amiből arra következtettem, hogy Burrick és Galenus összecsapása a Tanúszikláknál már egyfajta helyi legendává nőtte ki magát. Biztosítottam róla, hogy a béke helyreállt. Egy ideig egy bizonyos fajta hínár gyűjtésével foglalatoskodtunk, amivel a mécseseit akarta illatosítani, aztán a szél elől néhány szikla fedezékébe húzódtunk és lestük, ahogy Satu több kísérletet is tesz arra, hogy megtisztítsa a partot a sirályoktól.
– Hallom Igazság herceg nősülni készül – kezdte társalogva.
– Tessék? – kérdeztem csodálkozva.
Molly felkacagott. – Újfiú, még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire közömbös lenne a pletykák iránt, mint te. Hogyan tudsz úgy élni a kastélyban, hogy azt sem tudod, amiről már a városban is beszélnek? Igazság beleegyezett, hogy asszonyt vegyen maga mellé, hogy biztosítsa az örökösödést. A városban az a hír járja, hogy túl elfoglalt, hogy maga járjon utána, ezért Pompa keres asszonyt neki.
– Jaj, ne – jajdultam fel. Megpróbáltam elképzelni a maga módján otromba Igazságot Pompa egyik csillogó-villogó hölgyválasztása mellett. Akármilyen fesztivál, vagy ünnepség is akadt a kastélyban, Tavaszünnep, Télközép, vagy Aratóünnep, a hölgyikék csak úgy özönlöttek mindenfelől, hintókban, lóháton, vagy utazófülkében. Olyan köpenyeket hordtak, mint a pillangó szárnyai, olyan könnyedén és csacsogva ettek, mint a fecskék, és mindig Pompa környékén legyeskedtek. Pompa pedig mindig közöttük üldögélt, selyem és bársony felöltőiben és csapta nekik a szelet, miközben ők dallamosan társalogtak mindenkivel, ékszereikkel játszadozva. Úgy hívták őket a kastélyban, hogy „hercegfogók”; olyan nemes hölgyek voltak, akik úgy kínálták magukat, mintha porcelánbabák lennének egy üzlet polcán, remélve, hogy sikerül beházasodniuk a királyi családba. A viselkedésük nem volt udvariatlan, legalábbis nem minősült annak, de nekem mindig kétségbeesett próbálkozásnak tűnt, Pompa pedig gonosznak, ahogy rámosolygott az egyikre, aztán mással táncolt egész este, másnap reggel pedig egy harmadikkal költötte el a reggelit a kertben. Ők voltak Pompa rajongói. Megpróbáltam elképzelni egyiküket Igazság oldalán, amint ácsorog egy estélyen, vagy csendesen kötöget, amíg Igazság a térképeit tanulmányozza. A kerti sétákról is le kell mondania; Igazság leggyakrabban a kikötőben és a vetésben sétált, és a hajósokkal, vagy a földművesekkel beszélgetett. A könnyed cipellők és a hímzett szoknyák bizton nem követnék ilyen helyre.
Molly a fülemet cibálta. – Mi az, amin oly eltűnődve rágódsz, miközben már harmadszor kérlek, hogy kelj föl a szoknyámról. Nem is hallottad, amit mondtam, igaz?
Felsóhajtottam.
– Pompa és Igazság annyira különböző, nem tudom elképzelni egyiküket, amint a másiknak választ párt.
Molly zavartnak tűnt.
– Pompa olyasvalakit választ, aki csinos, gazdag és jó származású. Olyan nőt, aki tud táncolni, énekelni és játszani valamilyen hangszeren. Gyönyörűen fog öltözködni, drágaköveket visel még a hajában is, és mindig virágillatot áraszt majd.
– Igazság nem örül majd egy ilyen asszonynak? – Molly arcán olyan értetlenség ült, mintha arról próbálnám meggyőzni, hogy a tenger zöldségleves.
– Igazság társat érdemel, nem egy ékszert, amit a karján viselhet – tiltakoztam. – Igazság helyében olyan asszonyt választanék, aki ért a dolgokhoz. Nem csak ahhoz, hogy hogyan viselje az ékszereket, vagy hogyan fesse ki az arcát, hanem ahhoz is, hogy inget varrjon, vagy gondozza a saját kertjét, valami különlegeset tudjon tenni önmagától.
– Újfiú, az ilyesmi nem való finom hölgyeknek – korholt Molly. – Az a céljuk, hogy csinosak és finomak legyenek. És gazdagok. Nem az ő dolguk, hogy ilyesmit tegyenek.
– Dehogynem. Ott van például Türelem úrnő és Füze, a szolgálója. Ők mindig dolgoznak valamin. A lakosztályuk az úrnő növényeivel van tele, úgy néz ki, mint egy dzsungel. Türelem néha még a ruháját is összemaszatolja, amikor papírt készít, vagy éppen a hajában is füvek lógnak, ha kertészkedik, de ennek ellenére is szép. A szépség pedig nem mindig fontos egy asszonynál. Láttam egyszer, amikor Füze halászhálót eszkábált a gyerekeknek. Ugyanolyan fürgék és rutinosak voltak a kezei, mint a halászoknak a kikötőben; ez például szép dolog és semmi köze az arcához. És ott van Hod, aki fegyverforgatást tanít. Imádja megmunkálni az ezüstöt és faragni is szeret. Egyszer egy tört készített az apjának a születésnapjára, amelynek a markolata ugró szarvast formázott, és olyan ügyesen csinálta meg, hogy kényelmesen kézre állt. Az ilyen dolgok pedig még sokáig megmaradnak, még azután is, hogy Hod megöregszik. Egyszer majd az unokái látni fogják azt a tört és azt gondolják majd, milyen ügyes asszony volt.
– Tényleg így gondolod?
– Persze – fészkelődtem. Hirtelen feltűnt, hogy Molly milyen közel ült hozzám. Mocorogtam, mégsem húzódtam távolabb. A parton Satu újabb rohamot intézett a sirályok ellen, bár a nyelve már szinte a talpáig lógott.
– De ha a nemes hölgyek ilyesmiket csinálnak, az elcsúfítja a kezüket, a szél pedig kiszárítja a hajukat és megcserzi a bőrüket. Igazság nem olyan asszonyt érdemel, aki úgy néz ki, mint egy matróz.
– Dehogynem. Inkább, mint egy olyan asszonyt, aki úgy néz ki, mint egy kövér ponty egy akváriumban.
Molly kuncogott.
– Olyasvalaki való hozzá, aki mellette lovagol, ha reggelente kiviszi Vadászt ügetni, vagy éppenséggel értékelni tudja, milyen részletességgel rajzolta meg a térképet. Ilyen asszonyt érdemel Igazság.
– Még sosem ültem lovon – tiltakozott Molly. – És alig néhány betűt ismerek.
Kíváncsian néztem rá, azon tűnődve, miért lett hirtelen ilyen lehangolt.
– Miért baj az? Elég okos vagy hozzá, hogy bármit megtanulj. Gondolj csak arra, mennyit tudsz a gyertyákról és a füvekről, magadtól. Ne mondd, hogy az apádtól tanultad. Néha, mikor belépek a boltba, érezem rajtad azoknak a füveknek és növényeknek az illatát, amikkel kísérletezgetni szoktál. Ha jobban akarsz írni, olvasni, meg tudod tanulni. Ami pedig a lovaglást illeti, szerintem lenne hozzá tehetséged. Jó az egyensúlyod és az erőnléted... gondolj csak arra, milyen könnyedén megmászod a sziklákat. Az állatok pedig kedvelnek téged. Nézd csak, még Satu szívét is elhódítottad...
– Bah! – taszajtott meg a vállával. – Úgy beszélsz, mintha egy uraságnak ki kellene lovagolnia értem a városba és maga mellé emelnie.
Augustus jutott eszembe közömbösségével, és Pompa, ahogy csapja neki a szelet.
– Eda óvjon tőle! Micsoda pazarlás lenne, nem érdemelnek meg téged! Nincs elég sütnivalójuk, hogy megértsenek, vagy szívük, hogy hálásak legyenek neked.
Molly lenézett dolgos kezeire. – Akkor kinek van? – kérdezte lágyan.
A fiúk olyan buták. A társalgás körülöttünk forgott, a szavaim pedig olyan természetesen dőltek belőlem, mintha csak levegőt vennék. Nem állt szándékomban bókolni, vagy parolázni. A nap lassan belemerült a tengerbe, mi pedig olyan közel ültünk egymáshoz, előttünk a part és a tenger, mintha az egész világ a lábaink előtt hevert volna. Ha akkor azt mondtam volna, hogy „én igen”, a szíve úgy omlott volna elém, mint érett gyümölcs a fáról. Talán még meg is csókolt volna, és saját szabad akaratából hozzám kötötte volna az életét. Ám nem tudtam megragadni azt a végtelenséget, amit akkor jelentett a számomra. A puszta igazság nem jött a nyelvemre, csak ültem ott ostobán, és abban a pillanatban Satu közénk robbant, nedvesen és homokosan, amitől Molly talpra pattant, hogy mentse a szoknyáját, a lehetőség pedig örökre elveszett, elszállt, mintha a szél fújta volna el.
Fölálltunk és nyújtózkodtunk, Molly pedig magyarázkodni kezdett, hogy késő van, én pedig hirtelen megéreztem gyógyuló testem minden porcikáját. A hosszú üldögélés a hideg sziklákon ostobaság volt, egyetlen lóval sem tettem volna ilyesmit. Hazakísértem Mollyt, az ajtóban pedig egy kínos pillanatban volt részünk, amíg leguggolt és búcsúzóul megölelte Satut. Aztán ott álltam egyedül, lábaimnál egy türelmetlen kutyakölyökkel, aki nem értette, miért megyünk olyan lassan, amikor már nagyon éhes volt, és legszívesebben fölszaladt volna a kastélyig.
Kívül-belül átfagyva poroszkáltam föl a dombra. Visszavittem Satut az istállóba és jóéjszakát kívántam Kormosnak. A kastélyban Galenus és követői már befejezték a vacsorát és elmentek. A többiek is túl voltak a vacsorán, én pedig azt vettem észre, hogy lassan visszasodródom régi szokásaim színterére. A konyhában mindig volt ennivaló és társaság a szomszédos őrszobából. Katonák jöttek-mentek a nap minden órájában, Sára pedig mindig tartott egy lábost a tűzön, amit mindig melegen tartott és feltöltötte vízzel, hússal, fűszerekkel és zöldséggel, ha a víz elforrt. Bor, sör és sajt is akadt mindig, és az őrök egyszerű társasága. Maguk közé fogadtak már aznap, mikor Burrick felügyeletére bíztak. Készítettem magamnak egy egyszerű vacsorát, nem olyan szegényeset, amilyet Galenus nyújtott volna, de nem is olyan gazdagot, amilyenre vágytam. Ez volt Burrick tanítása: úgy ettem, ahogy egy sebesült állatot etettem volna.
Közben hallgattam a körülöttem zajló társalgásokat, odafigyeltem a kastély életére, ahogy már hónapok óta nem tettem. Elcsodálkoztam, hogy mi mindent nem tudtam, hála Galenus elszigetelő oktatásának. Igazság asszonya volt a fő téma. A megszokott durva katonatréfák mellett akadt némi szánakozás Igazság balszerencséjén, amiért Pompa választ asszonyt neki. A frigy politikai érdekeket fog szolgálni, efelől kétség sem volt; egy herceg kezét nem lehet a sarát választása alapján „elvesztegetni.” Ugyanez volt a botrány oka Lovagnak Türelemhez való makacs ragaszkodása kapcsán. Türelem a Hercegségen belülről származott, egy királyhű nemes gyermeke volt, a házasság semmiféle szövetséget nem nyert a koronának.
Ám Igazságot nem lehet ugyanúgy elvesztegetni. Különösen a Vörös Martalócokkal meggyengült partvidékünk mentén. Mindenki spekulált. Ki lesz az? Valaki a Közel-szigetekről, amik északra húzódtak a Fehér tengeren? A szigetvilág alig volt több apró szárazföldeknél, amelyeket még megtűrt a tenger, de egy jól kiépített toronyrendszerrel már hamarabb figyelmeztetni tudna a tengeri fosztogatókra. A határainktól délnyugatra az Esővadonon túl, ahol már senki sem uralkodott, terült el a Fűszer-part. Egy hercegné arról a vidékről kevés védelmi előnnyel járna, de néhányak szerint a jó kereskedelmi kapcsolatok hasznosak lennének. Több napi hajóútra délnek és keletnek több nagy sziget is feküdt, melynek magas fáiért a hajóácsok csak sóvárogtak. Vajon él-e ott olyan király és leánya, aki felcserélné meleg, gazdagon termő vidékeit egy hideg, sziklás Hercegségre? Mit kémének egy gyönge déli asszonyért és a fáért, amit magával hozhatna? Szőrmét, vélték egyesek, gabonát, találgattak mások. Aztán ott voltak a hegyi királyságok a hátunk mögött, a szárazföld szívében, akik féltékenyen őrzik hágóikat, amik a fagyos tundrákra nyíltak. Egy onnan származó hercegné népe harcosainak parancsolna, és kereskedelmi kapcsolatot jelentene a határaikon túl élő rénszarvastenyésztőkkel és kézművesekkel. A déli határaikon volt az az átjáró, ami az Esővadonon keresztülfolyó hatalmas Záporfolyam vízgyűjtő vidékére nyílt. Minden katona hallott már régi történeteket az elhagyott kincses templomokról, amik a folyók mentén álltak, a magas, faragott istenekről, akik még mindig szent forrásaik fölött uralkodtak, és az aranyról, amely a vizek fenekén csillogott. Talán egy hegyi hercegné?
Minden lehetőséget heves és komoly politikai pontossággal és részletességgel tárgyalta ki az az egyszerű konyhanép, amire Galenus nem is gondolt volna. Fölkeltem közülük, szégyellve, hogy mennyire megvetettem őket én is nemrég. Galenusnak rövid idő alatt sikerült meggyőznie minket arról, hogy úgy gondoljunk rájuk, mint egyszerű pórnépre, akik csak a fegyverforgatáshoz értenek és csöppnyi eszük sincs. Egész életemet köztük éltem le. Több eszem is lehetett volna. De a vágy, hogy többre, magasabbra vigyem, hogy megmutassam nekem is jár abból a királyi bűbájból rávett arra, hogy minden képtelenséget elfogadjak, amit elém tárt. Valami kattant bennem, mintha egy kirakós játék utolsó darabkája csúszott volna a helyére. Elcsábított a tudás lehetősége, ahogy az egyszerű embert elcsábítja a pénz.
Nem tartottam túl sokra magamat, ahogy a szobámba mentem. Azzal a gondolattal feküdtem le aludni, hogy Galenus többé nem csal lépre, és nem is győz meg arról, hogy saját magamat csapjam be. Azt is keményen megfogadtam, hogy elsajátítom a Mesterséget, mindegy, milyen nehéz is lesz.
Így másnap hajnalban, amikor még sötét volt, újból belevetettem magam a napi tanulásba. Figyeltem Galenus minden szavára, minden fizikai és elmebeli gyakorlatot pontosan végrehajtottam, képességeim határáig. De ahogy a hét, aztán a hónap vánszorogva eltelt, úgy éreztem, mint egy kutya, akinek éppen olyan magasra függesztették föl a csontját, hogy ne tudja elérni. A többiek között határozottan történt valami. Megosztott gondolatok hálózata épült ki közöttük, kapcsolat és kommunikáció, amitől egymás felé fordultak, mielőtt még megszólaltak volna, amitől összetett fizikai gyakorlatokat tudtak végrehajtani egy emberként. Vonakodva, viszolyogva váltogatták egymást, ha velem kellett párban lenniük, de felőlük nem éreztem semmit, tőlem pedig visszavonultak, arról panaszkodva Galenusnak, hogy az erő, amit feléjük küldtem, vagy gyenge volt, mint egy suttogás, vagy pedig harsány, mint egy faltörő kos.
Az elkeseredés széléről figyeltem, ahogy párban táncolnak, egymás izmait uralva, vagy bekötött szemmel járkálnak széndarabokból kirakott labirintusokban, társuk szemét használva. Néha éreztem, hogy rendelkezem a Mesterséggel. Éreztem gyülemleni magamban, de nem volt fölötte közvetlen hatalmam. Egyik pillanatban olyan erősen éreztem magamban, mint a sziklákat ostromló tengert, máskor pedig egy cseppjét sem éreztem magamban, mintha kiszáradtam volna. Erőm teljében képes voltam rábírni Augustust, hogy fölálljon, meghajoljon, vagy járjon, máskor csak nézett rám, amitől még el is bátortalanodtam.
Senki sem volt képes belém nyúlni.
– Engedd le a védőfalaidat – utasított Galenus dühösen, ahogy állt előttem és hiába próbálkozott a legegyszerűbb utasítással, vagy javaslattal is. Éreztem a Mesterség halovány érintését, de többé nem engedhettem az elmémbe, mert az olyan lett volna, mintha a mellkasomat mutattam volna a szívemre célzó kardnak. Elhúzódtam az érintése elől, legyen az fizikai, vagy szellemi, társaim érintését pedig meg sem éreztem.
Napról napra fejlődtek, míg én csak figyeltem, és hiába próbáltam a legegyszerűbb dolgokat uralni. Eljött a nap, amikor Augustus ránézett egy papírlapra, és a kert másik végéből a társa hangosan felolvasott. A többiek sakkjátszmát játszottak, ahol az a kettő irányította a figurákat, akik nem a tábla előtt álltak, sőt, még a táblát sem látták. Galenus pedig elégedett volt mindegyikükkel, kivéve velem. Minden nap elbocsátott minket egy érintéssel, amit én soha sem éreztem, és mindig én voltam az utolsó, aki elhagyhatta a tetőt. Ilyenkor Galenus hűvösen emlékeztetett rá, hogy azért pazarolja rám az idejét, mert a király úgy óhajtja.
Eljött a tavasz, és Satu is felnőtt. Kormos csikót ellett Igazság csődörétől, amíg én a tanultam. Mollyt csak egyszer láttam, akkor is szótlanul sétáltunk egymás mellett, át a piacon. Új pultot állítottak föl, ahol egy keménykötésű férfi vadon befogott állatokat árult. Hollókat, fecskéket, rigókat árult, és egy fiatal rókát, amelyik olyan férges és gyenge volt, hogy alig állt a lábán. Előbb pusztul el, minthogy bárki megvenné, olyan legyengült volt már, hogy a féregölők csak megmérgeznék. Felfordult tőle a gyomrom, ezért kinyúltam a madarak felé, és ötleteket adtam nekik, hogy egy bizonyos fényes fémdarab talán kinyithatná ketreceik ajtaját. Molly azt hitte, az állatokat bámulom, és éreztem, hogy jobban elhidegül és eltávolodik tőlem, mint addig bármikor. Ahogy hazakísértük, Satu mindent megtett, hogy magára vonja a figyelmét, amit nekem nem sikerült.
A tavasz közeledtével a kikötő is megélénkült és megerősödött, felkészült a közelgő fosztogatásokra. Minden este az őrökkel vacsoráztam, és figyelmesen hallgattam a szóbeszédekre. A szipolyozottak útonállók lettek, tetteik pedig a tavernák és fogadók elbeszéléseinek témái. Olyanok voltak, mint a ragadozók, nem volt bennük könyörület, de hiányzott az a mértéktartás, ami az állatokban megvolt. Könnyű volt elfelejteni, hogy valaha emberek voltak, és úgy gyűlölni őket, mint semmi mást.
A szipolyozásoktól való félelem még jobban megnőtt. A piacokon cukorbevonatú mérgező bogyókat árultak, amit a szülők megetethettek a gyermekeikkel, ha a családot fogságba ejtik. Szóltak hírek egész falvakról, ahol a lakosság fölszedelődzködött és a szárazföld belseje felé vándorolt és föladták halászó és kereskedő életmódjukat, hogy földművesek, vagy vadászok legyenek, távol a tengertől. A városokban érezhetően megnőtt a koldusok száma. Egy szipolyozott még Kosvárba is betévedt, és az utcákat járta érintetlenül, mint egy őrült, és kiszolgálta magát a piacról, anélkül, hogy megakadályozták volna. Másnapra eltűnt, és egyesek suttogták, hogy hamarosan partra is mossa a tenger. Mások azt pletykálták, hogy találtak egy asszonyt Igazságnak, a hegyi népek közt. Egyesek szerint a hágók biztosítása miatt, mások szerint azért, mert nem engedhetünk meg egy lehetséges ellenséget a szárazföld felől. És szóltak pletykák, túl halkan, túl kurtán ahhoz, hogy szóbeszédnek tekintessen, arról, hogy Igazság herceggel valami nincs rendjén. Az á hír járta, hogy beteg volt, mások pedig egy ideges és fáradt vőlegényről beszéltek. Néhányak szerint ivászatra adta a fejét és csak nappal látták, amikor a fejfájása legjobban gyötörte.
Az utóbbi pletykák sokkal jobban aggasztottak, mint vártam. A királyi család sosem szentelt túl nagy figyelmet nekem, legalábbis személyesen. Elmés gondoskodott a taníttatásomról és kényelmemről, amivel megvásárolta a hűségemet, így az övé voltam, anélkül, hogy lett volna más választásom. Pompa megvetett engem, én pedig már régen megtanultam elkerülni. De Igazság mindig kedves volt hozzám, a maga szórakozott módján, és kedvelte a lovait, a kutyáit és a sólymait, ahogyan én meg tudtam érteni. Azt akartam látni, hogy egyenesen és büszkén feszítsen a menyegzőjén, és reméltem, hogy egyszer majd úgy állhatok a trónja mögött, ahogy Árny Elmés mögött. Reméltem, hogy egészséges, de nem tehettem semmit, még ha beteg is, nem is találkozhattam vele. Ha a napirendünk egyezett volna, akkor is más körökben mozogtunk.
Még nem köszöntött be teljesen a tavasz, amikor Galenus megtette a bejelentését. A kastély többi része a Tavaszünnepre készült. A piactéren letisztogatták és tarkára festegették a pultokat, és dús ágakat hoztak a kastélyba és értő kezek gyengéden meghajlítgatták őket, hogy az ünnepi lakomákra virágba borulva hajoljanak az ünnepi asztal fölé. Galenusnak azonban nem ezen járt az esze, hanem a próbán, amin át kell esnünk, és megmérettetésünk után méltónak, vagy kiselejtezettnek találtatunk.
– Selejtezettnek – ismételte meg, és mintha azokhoz szólt volna, akik nem ítéltettek halálra, diákjainak figyelme nem is lehetett volna élénkebb. Tompán próbáltam elgondolkodni a szavain, hogy mit jelenthet számomra, ha elbukom. Nem hittem, hogy tisztességes próba alá vet, mint ahogy azt sem, hogy sikeresen le tudnám tenni, még ha tisztességes is lenne.
– Azok, akik bizonyítanak, Kört alkotnak majd. Azt mondom, olyan kör még sosem volt, mint amilyen az lesz majd. A Tavaszünnep csúcspontján magam fogom bemutatni az új Kört a királynak. És ti, akik eljutottatok idáig, tudjátok, hogy nem fogok szégyenben maradni a királyom előtt. Én magam teszlek próbára titeket keményen, hogy biztos legyek, az a fegyver, melyet a király kezébe adok, olyan éles lesz, amilyen őt megilleti. Mostantól számított egy nap múlva szétküldelek benneteket a királyság területén, mint magvakat a szélben. Intézkedtem, hogy gyors lovon szállíttassatok a célotokra, ahol egyedül maradtok majd. Egyikőtök sem tudhatja majd, hogy hol vannak a többiek – szünetet tartott, hogy érezzük szavainak jelentőségét és a feszültséget, ami a velejárója. Tudtam, hogy a többiek egy kerékre járnak, közös az érzelmük, majdnem közös a tudatuk, úgy várják az utasításokat. Gyanítottam, hogy többet hallanak, mint ami Galenus ajkait elhagyja. Idegennek éreztem magam, nem értettem a nyelvet, melyen az utasítások szólnak. El fogok bukni.
– Két nappal később mindegyikőtöket hívatni fogom. Utasítást kaptok, kit kell keresnetek és hol. Mindannyian megkapjátok az információt, ami hazatérésetekhez szükséges. Ha jól megtanultátok a leckét, Tavaszlakoma idejében itt lesz a Kör, készen, hogy bemutassák a királynak – megint szünetet tartott. – Ne gondoljátok, hogy csupán annyi lesz a dolgotok, hogy visszatérjetek Kosvárba a megadott időpontra. Csoport lesztek, nem postagalambok. Az, hogy hogyan érkeztek meg, milyen társaságban, bizonyítja majd, hogy urai vagytok a Mesterségnek. Készüljetek föl, hogy holnap reggel útra keltek.
Aztán elengedett minket egyesével, megérintett mindenkit, és megáldott mindenkit, kivéve engem. Ott álltam előtte, annyira nyitottan és sebezhetően, amennyire csak mertem, a Mesterség érintése mégis alig volt több, mint az enyhe tavaszi fuvallat. Lenézett rám, én pedig fölnéztem, és nem volt szükségem a Mesterségre, hogy tudjam, irtózik tőlem és megvet. Rosszallóan hümmögött, aztán félrenézett és elbocsátott. Elindultam lefelé.
– Jobb lett volna – mondta kongó hangján –, ha átmászol a falon aznap éjjel, fattyú. Sokkal jobb. Burrick azt gondolta, túl durván bántam veled. Csak kiutat kínáltam neked, annyira becsületeset, amilyen csak kijuthat neked. Menj, és halj meg, fiú, de legalább menj el. Szégyent hozol apád fejére már puszta léteddel is. Edára mondom, nem tudom hogyan létezhetsz. Hogy egy olyan ember, mint az apád hogyan süllyedhet olyan mélyre, hogy együtt hál valakivel és hagyja, hogy megszüless, meghaladja a képességeimet.
Mint mindig, most is fanatizmus bujkált a hangjában, ahogy Lovagról beszélt, szemei eltompultak, hogy vakon bálványozta őt. Majdnem szórakozottan megfordult és elindult lefelé. Elérte a lépcsőket, de onnan még visszafordult.
– Meg kell kérdeznem – mondta, és szavait gyűlölet mérge járta át. – Az örömfiúja vagy, hogy hagyja, hogy erőt szívj belőle? Ezért van olyan birtoklási vágya?
– Örömfiú? – ismételtem meg, nem tudtam mit jelent a szó.
Elmosolyodott. Sovány arca ettől még csontvázszerűbb lett. – Azt hitted nem fedezem föl? Azt hiszed, erőt meríthetsz belőle a próba alatt? Nem fogsz. Légy nyugodt, fattyú, nem fogsz.
Megfordult és lement a lépcsőkön, ott hagyott egyedül a tetőn. Fogalmam sem volt, mit jelentettek szavai; de gyűlöletének erejétől elfogott a rosszullét, és elgyengültem. Eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor a tetőn hagyott. Úgy éreztem, oda kell lépnem a peremhez, és le kell néznem. A kastélynak az az oldala nem a tengerre nézett, de még így is rengeteg csipkés szikla hevert a lábánál. Senki nem élné túl a zuhanást. Ha elhatározásra jutnék, egy pillanatnyi eltökéltség elég lenne, hogy véget vessek az egésznek. Hogy Burrick és Árny mit gondolna, már nem az én gondom lenne.
Távoli nyüszítés.
– Jövök, Satu – motyogtam és elfordultam a párkánytól.
17
A FÉRFIVÁ AVATÁS CEREMÓNIÁJA általában a fiú tizennegyedik születésnapjának holdnapján történt meg. Nem mindenkit ért ez a megtiszteltetés. Egy Férfinak pártfogolnia kell és megnevezni a jelöltet, és találnia kell egy tucat másik Férfit, akit meg kell győznie, hogy a fiú érdemes rá és készen áll. A harcosok közt élve, tudtam a ceremónia létezéséről, ismertem fontosságát és feltételeit, így soha nem számítottam rá, hogy én is részesülhetek benne. Először is, soha nem tudtam a születésem pontos napját, másodszor pedig nem tudtam, ki Férfi, nem is beszélve tizenkét másikról, akik szintén méltónak találnának rá.
De egy bizonyos éjszakán, hónapokkal Galenus próbatétele után, arra ébredtem, hogy kámzsás, csuklyás alakok veszik körbe az ágyamat. A csuklyák alatt fölfedezni véltem az Oszlopok maszkjait.
Senki sem beszélhet, vagy írhat a szertartás részleteiről. Ennyit mindenesetre mondhatok: ahogy minden életet a kezembe adtak, halat, madarat, ragadozót, elengedtem mindet, nem a halálba, hanem vissza, szabad létezésébe. Semmi nem halt meg a szertartásomon, így senki sem lakmározott. Ám még akkori tudati állapotomban is éreztem, hogy így is volt körülöttem elég vér és halál, hogy kitartson egy életen át, én pedig nem akartam kézzel, vagy fogakkal ölni. A Férfi mégis választott egy nevet, tehát nem lehetett annyira csalódott bennem. A név az ősi nyelven van, aminek nincsenek betűi és nem lehet leírni őket. Nem is találtam senkit, akivel megosztottam volna a nevemet. De ősi jelentését, azt hiszem, papírra vethetem. Gyorsító. A Változtató.
*
Egyenesen az istállóba mentem, Satuhoz és Kormoshoz. A másnapra gondolva olyan szorongás fogott el, ami hamarosan rosszullétté fokozódott. Csak álltam Kormos mellett, fejemet a nyakának támasztva és szédültem. Burrick így talált rám. Megéreztem a jelenlétét, lépteinek egyenletes ütemét, aztán hirtelen megállt Kormos előtt. Éreztem, ahogy rám néz.
– Hát most meg mi van? – követelte nyersen, hangjából éreztem, mennyire megviseltem én és a gondjaim. Ha nem éreztem volna magam olyan nyomorultul, dacosan kihúztam volna magam, és kijelentettem volna, hogy semmi baj.
Ehelyett Kormos sörényébe dünnyögtem. – Holnap Galenus próbára tesz minket.
– Tudom. Egyszerre csak megjelent és lovakat követelt ehhez az ostoba színjátékhoz. Visszautasítottam volna, ha nem mutatja föl a király pecsétes meghatalmazását. Csak annyit tudok, hogy szüksége van a lovakra, ezért ne is kérdezz többet – tette hozzá, mikor hirtelen fölnéztem.
– Nem fogok – mondtam. Tisztességesen állok Galenus próbája elé, vagy sehogy.
– Nincs esélyed, hogy átmenj a próbáján, igaz? – kérdezte Burrick. nyugodt hangnemben, de éreztem rajta, hogy felkészül arra, hogy csalódást fogok okozni neki a válasszal.
– Semmi – mondtam kurtán, egy darabig csak hallgattunk utána, a szó véglegességén töprengve.
– Hát – köszörülte meg a torkát és megigazította az övét. – Akkor jobb túlesni rajta és hamar visszatérni. A többi taníttatásoddal nem volt hiba. Az embernek nem sikerülhet minden, amit megpróbál – igyekezett úgy tekinteni Mesterségbeli oktatásomra, mintha nem lenne következménye.
– Én is azt hiszem. Vigyázni fogsz Satura, míg távol vagyok?
– Igen – mondta és majdnem vonakodva elfordult. – Mennyire fog hiányolni az a kutya?
Hallottam a másik kérdését is, de megpróbáltam elkerülni.
– Nem tudom. Olyan sokat kellett magára hagynom, attól tartok egyáltalán nem fogok hiányozni neki.
– Hát ezt kétlem – dünnyögte Burrick. Elfordult. – Ezt igen nagyon kétlem – hallatszott, ahogy végigmegy a lovak között. Tudtam, hogy tudta, és undorodott, nem csak azért, mert osztoztunk Satuval, hanem azért, mert nem ismertem be.
– Mintha a beismerés megoldana bármit – dünnyögtem Kormosnak. Elbúcsúztam az állatoktól, és megpróbáltam megértetni Satuval, hogy eltelhet néhány éjszaka, mielőtt visszatérnék. Szűkölt és kapálózott, követelte, hogy vigyem magammal, szükségem van rá. Már túl nagy volt hozzá, hogy megemeljem, leültem hát, hogy az ölembe hajthassa a fejét. Meleg volt, és szilárd, közeli és valóságos, egy pillanatig úgy éreztem, igaza van, szükségem van rá, hogy túléljem, de emlékeztettem magam, hogy itt marad, és várni fog rám. Megígértem, hogy neki szentelek pár napot, ha visszatértem. Akkora vadászatot csapunk, amekkorára még sosem volt időnk. Most, javasolta, hamarost, ígértem neki. Aztán visszatértem a kastélyba, hogy összekészítsek egy váltás ruhát, és némi útravalót.
Másnap reggel, a készülődésnél túlzottnak tartottam a céltalan pompát és felhajtást. A többiek lelkesnek tűntek. Nyolcunk közül én tűntem a legközömbösebb a türelmetlen lovak és az elfüggönyözött utazófülkék láttán. Galenus sorba állított minket és bekötötte a szemünket, miközben többtucatnyi ember nézett bennünket. A legtöbben a tanoncok rokonai voltak, vagy barátok, vagy a helyi pletykafészkek. Galenus rövid beszédet intézett, látszólag hozzánk, de csak olyasmit mondott, amit már amúgy is tudtunk: hogy mindegyikünket más-más helyszínre visznek és otthagynak; nekünk pedig együtt kell működnünk a Mesterséget használva, hogy visszatérhessünk a kastélyba; és ha sikerrel járunk, Kört fogunk alkotni, akik a király szolgálatában majd segédkezet nyújtanak a Vörös Martalócok elleni harcban. Az utolsó szavak lenyűgözhették a hallgatóságot, mert halk sutyorgást hallottam felőlük, miközben a fülkéhez kísértek.
Másfél nap telt el. A fülke imbolygott, és mivel nem volt friss levegő, és a látvány sem vonta el a figyelmemet, hamarosan szédültem tőle. A lovakat vezető férfit hallgatásra eskették és ő tartotta is a szavát. Csak egy rövid időre álltunk meg aznap éjjel. Szegényes vacsorát kaptam, ami kenyérből, sajtból és vízből állt, aztán vissza a fülkébe, és az imbolygás folytatódott.
Másnap déltájban a fogat megállt. A férfi kisegített a fülkéből, egy szót sem szólt, én pedig álltam fájós fejjel és bekötött szemmel az erős szélben. Mikor a lovak zaja elhalt, úgy döntöttem, elértem úti célomat, és a kötéshez emeltem a kezem, hogy levegyem. Galenus szoros csomót kötött rá, beletelt egy kis időbe, amíg sikerült kibogoznom.
Füves domboldalon álltam. A lovas és a három ló már messze járt egy kanyargós úton, a dombok között. A fű térdig ért a lábam körül, még fakón a téltől, de a tövüknél már zöldellt. Több füves dombot láttam, legtöbbjüknek sziklák is kiálltak az oldalából, körülöttük pedig elszórtan fák is álltak. Körbeforogtam, hogy tájékozódjam. Dombos vidék volt, de éreztem a tenger illatát, valahonnan keletről. Motoszkált bennem a gyanú, hogy nem idegen nekem a táj; nem jártam még azon a bizonyos helyen, de a domborzat elhelyezkedése ismerős volt. Tovább forogtam és nyugatnak megpillantottam az Őrszemet. Nem téveszthettem el, a jellegzetes dupla fogazással a csúcsán. Kevesebb, mint egy éve másoltam egy térképet Fedrennek, aminek a rajzolója az Őrszem jellegzetes csúcsát használta díszítő elemként. Tehát, a szikla arra, a tenger pedig amarra, egy hirtelen görcs a gyomromban, és már tudtam is, hol vagyok. Nem messze Pörölytől.
Sietve körbeforogtam, végigkémleltem a vidéket és az utat, de nyoma sem volt senkinek. Kiterjesztettem a tudatomat, de csak madarakat és apróbb állatokat éreztem, és egy kost, ami kíváncsian fölemelte a fejét, és szimatolt, nem tudván, mi is vagyok. Egy pillanatig megnyugodtam, de aztán rájöttem, hogy eddigi találkozásaim során ez az érzék a szipolyozottakat nem jelezte.
Lekaptattam a dombról, aminek a lábánál néhány sziklatömb ágaskodott, és leültem a takarásukba. Nem fáztam, a szél a tavasz közeledtét jelezte, csupán szükségem volt arra, hogy nekivessem valaminek a hátamat, hogy ne érezzem magam nyílt célpontnak. Megpróbáltam hűvös fejjel átgondolni, mi legyen a következő lépésem. Galenus azt javasolta, hogy csendesen húzódjunk meg, ahol vagyunk és tartsuk nyitva az elménket. Valamikor az elkövetkezendő két napban kapcsolatba lép velünk.
Semmi nem öli meg jobban a lelket, mint a kudarcra készülés. Nem hittem, hogy valóban megpróbál kapcsolatba lépni velem, nem is szólva arról, hogy tiszta képeket kapok, ha megpróbálja egyáltalán. Abban sem hittem, hogy a helyszín, ahová küldött, biztonságos volna. Nem vesztegettem rá több gondolatot, fölálltam, ismételten körülkémleltem és elindultam a tenger illata felé. Ha ott voltam, ahol sejtettem, a partról talán megpillanthatom az Agancs-szigetet, vagy egy tisztább napon még a Bélés-szigetet is. Ha csak az egyiket pillantom meg, tudni fogom, milyen messze vagyok Pörölytől.
Ahogy a part felé tartottam, azon tűnődtem, mennyi idő alatt érek vissza gyalog Kosvárba. Ostobaság lenne azt hinni, hogy a szipolyozottak még mindig komoly veszélyt jelentettek. A tél elpusztította, vagy legyengítette őket, olyan állapotban pedig nem túl ártalmasak. Nem hittem el azokat a történeteket, amelyek arról szóltak, hogy bandákba verődve raboltak és fosztogattak. Nem féltem, csak tudni akartam merre vagyok pontosan. Ha Galenus valóban kapcsolatba akar lépni velem, a távolság nem lehet akadály a számára. Számtalanszor mondogatta, hogy nem a hely, hanem a személy a fontos. Ugyanúgy megtalál a parton, ahogy a dombtetőn.
Késő délutánra egy magas sziklaszirten álltam, ami a tengerre nézett. Láttam az Agancs-szigetet, és távolabb egy homályos foltként talán a Bélés-sziget. Északra voltam Pörölytől, a hazafelé vezető út tehát a falu romjain keresztül visz. Nem volt megnyugtató gondolat.
Mihez kezdjek?
Estére visszatértem a dombtetőre, bebújtam két sziklatömb közé. Arra gondoltam, bármilyen hely megteszi a várakozásra. Kétségeim ellenére úgy döntöttem a helyemen maradok, amíg a kapcsolatteremtési idő lejár. Kenyeret és sózott halat ettem, és takarékosan kortyolgattam a vizemből. Váltás ruháim között akadt egy tartalék köpönyeg is, abba burkolózva kucorogtam, a tűzgyújtásnak még csak a gondolata sem fordult meg a fejemben. Bármilyen kis tüzet is gyújtanék, idecsalogathatna valakit, aki az úton haladt.
Nem hiszem, hogy létezne alattomosabban unalmas dolog, mint a szüntelen idegesség. Megpróbáltam meditálni, hogy megnyissam magam Galenus előtt, mialatt vacogtam a hidegtől és nem mertem bevallani magamnak, hogy félek. Gyermeki énem sötét, rongyos alakokat képzelt felém lopakodni, szipolyozott emberekét, akik agyonütnének a köpönyegemért és az élelmemért. A parttól visszafelé tartva törtem magamnak egy botot, amit két kézzel szorongattam, de akkor éjszaka gyenge fegyvernek tűnt. Néha félelmeim ellenére elaludtam, de álmomban mindig Galenust láttam, amint kudarcomon mulat, miközben szipolyozott emberek vettek körül, és ilyenkor mindig felriadtam, és körbepislogtam, hogy meggyőződjem, csak álmodtam.
Figyeltem a napfelkeltét, aztán könnyedebben bóbiskoltam át a reggelt. Délutánra megviselt nyugalom töltött el. Azzal szórakoztattam magam, hogy kinyúltam az állatok felé. Az egerek és énekesmadarak alig voltak többek, mint fényes szikrái az éhségnek és a nyulak sem voltak képesek többre, egy róka ellenben telve volt vággyal, hogy párt találjon magának, egy kos pedig szarvait edzette olyan céltudatosan, ahogy egy kovács csapkodja az üllőt. Az este hosszúra nyúlt. Meglepő, mennyire nehéz volt elfogadnom, hogy az éjszaka közeledtével sem éreztem, még a legkisebb érintését sem a Mesterségnek. Galenus nem szólított, vagy én nem hallottam. Megettem a maradék kenyeret és halat, és azt mondogattam magamban, hogy nem számít. Egy darabig megpróbáltam dühbe lovalni magamat, de a kétségbeesés sötét árnyékot vetett a lelkemre, amelyen még a harag tüze sem tudott áthatolni. Biztos voltam benne, hogy Galenus átvert, de soha nem leszek képes bebizonyítani, még magamnak sem. Mindig azon kell töprengenem ezután, hogy igaza volt-e. A teljes sötétségben hátamat egy sziklának vetettem, a botot keresztbe fektettem az ölemben, és átadtam magam az álomnak.
Az álmom borongós volt és keserű. Pompa állt fölöttem, én pedig gyermek voltam újra, szalmában feküdtem. Nevetett és kést markolt. Igazság megvonta a vállát és bocsánatkérően rám mosolygott, Árny pedig csalódottan elfordult tőlem. Molly Zsádra mosolygott, átnézett rajtam, mintha ott sem lettem volna. Burrick megragadott az ingemnél fogva és megrázott, azt mondta, viselkedjek férfiként, ne pedig állatként. Én azonban lekuporodtam egy régi ingre és egy csontot rágcsáltam. A hús nagyon finom volt, másra sem tudtam gondolni.
Nagyon jól éreztem magam, amíg valaki ki nem nyitotta az istálló ajtaját, és nyitva is hagyta. Alattomos szellő kúszott végig a padlón, hogy megreszkessen, én pedig morogva emeltem föl a fejem. Burrick és sör illatát éreztem. Burrick jött keresztül lassan a sötétben, és azt motyogta – Minden rendben, Satu –, ahogy elhaladt mellettem. Leeresztettem a fejem, ahogy elkezdett fölmenni a lépcsőkön.
Hirtelen kiáltás harsant és emberek zuhantak le a lépcsőn, dulakodva. Felpattantam morogva és csaholva. Majdnem rajtam landoltak. Egy csizma rúgott belém, én pedig megragadtam fölötte a lába szárát és belemélyesztettem a fogaimat. A csizma felfogta a nagy részét, de hallottam, hogy felszisszent fájdalmában és dühében és felém csapott.
Egy kés mélyedt az oldalamba.
Még erősebben belemélyesztettem a fogaimat a lábába. A többi kutya is felébredt és ugatott, a lovak pedig dübörögtek a helyükön. Fiú, fiú, hívogattam. Éreztem, hogy velem van, de nem jött. A támadó belém rúgott, de én nem engedtem el. Burrick a szalmában feküdt és éreztem a vérének illatát. Nem mozdult. Felmordultam. Hallottam Boszorkát, amint tehetetlenül ostromolja az ajtót, hogy gazdájához siethessen. Újra és újra belém szúrt a kés, még egyszer utoljára a fiút szólítottam, aztán nem tudtam tovább tartani. Lerepültem a kapálózó lábról és a fal mellé csúsztam. Fuldokoltam, vér tolult a számba és az orrlyukaimba. Rohanó léptek. Fájdalom a sötétben. Közelebb kúsztam Burrickhoz, a keze alá toltam az orrom. Nem mozdult. Hangok, fény, jönnek, jönnek, jönnek...
A sötét domboldalban ébredtem föl, olyan szorosan markolva a botomat, hogy fájtak az ujjaim. Egy pillanatig sem hittem, hogy álom volt. A késszúrások érzete még nem múlt el a bordáim közt, és éreztem a vér ízét. Az emlékek újra és újra rám törtek, a hideg huzat, a kés, a csizma, az ellenség vérének íze, és a saját véremé. Megpróbáltam összerakni az eseményeket abból, amit Satu láthatott. Valaki a lépcső tetején várta Burrickot, valaki, akinek kése volt. Burrick elzuhant, Satu pedig vér illatát érezte.
Fölálltam és összeszedtem a holmimat. Satu meleg kis jelenléte nagyon haloványan, de még ott volt. Óvatosan kinyúltam érte, de aztán abbahagytam, amikor megéreztem, milyen erőfeszítésébe kerül felismernie. Nyugalom. Nyugodj. Jövök. Fáztam, a térdeim remegtek, de a hátamon verejték csordult. Egy pillanatra sem volt kétséges, hogy mit kellett tennem. Legyalogoltam a dombról az útra. Keskeny, poros kereskedőút volt, és tudtam, hogy nem messze a partmenti útba torkollik. Ha megtalálom a parti utat, hazajuthatok. És ha Eda kegyes hozzám, még időben érkezem ahhoz, hogy segíthessek Satunak. És Burricknak.
Siettem, de nem szaladtam. A gyors sétával tovább juthatok el, mint egy őrült vágtával a sötétben. Az éjszaka nyugodt volt, az út pedig egyenes. Egyszer megfordult a fejemben, hogy az utolsó esélyem is elszállt, hogy beavattassak a Mesterségbe. Minden erőfeszítés, idő és fájdalom kárba vész. De nem várhattam még egy egész napot, hogy Galenus kapcsolatba lépjen velem. Ahhoz, hogy megnyissam az elmémet az Érintésnek, el kellett volna engednem Satu vékony fonalát. Azt pedig nem akartam. Ha dönteni kellett a Mesterség és Satu között, az utóbbi fontosabb volt. És Burrick.
Miért pont Burrick? Ki gyűlölheti eléggé ahhoz, hogy megtámadja? Ráadásul saját szobája előtt. Olyan tisztán, mintha Árnynak jelentenék, összegeztem a tényeket. Valaki, aki ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, hol lakik; tehát ki van zárva, hogy olyasvalaki tette volna, akit valamelyik tavernában sérthetett meg. Valaki, aki kést vett magához; tehát ki van zárva, hogy csak jól meg akarta leckéztetni. A kés éles volt, forgatója tudta, hogyan kell használni. Összerándultam az emlékére.
Ezek voltak a tények. Óvatosan elkezdtem feltételezéseket építeni rájuk. Valaki, aki ismerte Burrick szokásait és komoly indítéka volt, elég komoly ahhoz, hogy megpróbálja megölni. Hirtelen lelassítottam a lépteimet. Miért, nem vette észre Satu, hogy az a valaki ott volt? Miért nem csaholt Boszorka? Aki el tudott surranni a kutyák saját birodalma mellett, nagyon jól lopakodhat.
Galenus.
Nem. Csak szerettem volna, ha Galenus az. Nem hamarkodtam el a döntést. Fizikailag Galenus nem volt ellenfele Burricknak, még úgy sem, hogy kés van nála, sötét van, Burrick pedig ivott és meglepődött. Nem. Galenus talán meg akarja ölni, de nem tenné. Személyesen nem.
Küldene valaki mást? Eltöprengtem rajta, de nem tudtam eldönteni. Tovább gondolkodtam. Burrick nem volt türelmes ember. Galenus a legfrissebb ellenség, akit a fejére hozott, de nem az egyetlen. Újra és újra összeraktam a tényeket, de nem tudtam határozott következtetésre jutni. Egyszerűen nem volt elég talaj hozzá.
Végül egy patakhoz értem, és ittam. Aztán tovább gyalogoltam, az erdő megsűrűsödött körülöttem, a fák egyre inkább eltakarták a holdat. Nem fordultam vissza. Folytattam az utam, míg végül az ösvény beletorkollott a partmenti útba. A szélesebb út délnek tartott, és ezüstösen csillogott a holdfényben.
Egész éjszaka gyalogoltam és törtem a fejem. Ahogy a hajnal első napsugarai megfestették az ég alját, nagyon fáradtnak éreztem magam, de a lendületem nem tört meg. Túlzottan is aggódtam ahhoz, hogy megálljak. Belekapaszkodtam Satu vékony fonalába, ami azt jelentette, hogy még él, és Burrickon töprengtem. Nem tudhattam, milyen súlyos a sérülése. Satu érezte a vérének az illatát, tehát egyszer biztosan lecsapott a kés. De aztán lezuhant a lépcsőn. Megpróbáltam félretenni az aggályoskodást. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Burrick súlyos sérülést szenvedjen tőle, és azt sem tudtam, mit éreznék. Nem tudtam volna megnevezni azt az érzést. Csak üresség, gondoltam magamban. Üresség és megtörtség.
Ettem egy keveset, feltöltöttem a vizestömlőmet egy kis patakból és mentem tovább. Kora reggelre elfelhősödött az ég, és egy darabig eső is esett, de délutánra már el is tűnt. Arra számítottam, hogy lesz egy kis forgalom az úton, de semmit nem láttam. Késő délutánra az út a szirtek közelébe kanyarodott. Egy kis öböl túloldaláról szemügyre vehettem Pörölyt. A békesség borzongató volt. Nem volt füst, sem hajók a kikötőben.. Tudtam, hogy az út egyenesen keresztülvisz rajta. Nem ujjongtam a gondolattól, de Satu tudatának meleg fonala továbbvezetett.
Léptek zajára kaptam föl a fejem. Csak a Hodnak köszönhető rengeteg gyakorlás mentett meg. Megpördültem, a botot magam elé tartva, és védekezően meglendítettem magam előtt, amitől a mögöttem álló állkapcsa eltörött. A többiek hátra ugrottak. Még hárman. Mindegyikük szipolyozott, üresek voltak, mint a kövek. Amelyiket megütöttem, a földön fetrengve ordítozott. Rajtam kívül senki nem törődött vele. Újabb gyors ütést mértem a hátára. Még hangosabban felordított és csapkodott maga körül. Cselekedeteim még abban a helyzetben is megleptek. Tudtam, hogy bölcs dolog egy földre került ellenfelet a földön tartani, de tudtam azt is, hogy egy veszett kutyát sem tudnék úgy megütni, ahogy azt a férfit ütöttem meg. A szipolyozottakkal harcolni olyan volt, mint szellemekkel viaskodni. Nem éreztem jelenlétet egyikük felől sem; nem éreztem a férfi fájdalmát, sem dühöt, vagy félelmet. Olyan volt, mint becsapni egy ajtót, erőszak áldozat nélkül, ahogy még egyszer rávágtam, hogy biztos legyek, nem kap utánam, miközben átugrottam fölötte, hogy üres terepre érkezzem.
Megpörgettem magam előtt a botot, hogy távol tartsam a többieket. Rongyosnak és éhesnek tűntek, de úgy éreztem, utolérnének, ha megpróbálok elfutni. Én már fáradt voltam, ők pedig farkaséhesek. Addig kergetnének, míg össze nem esem. Az egyik túl közel merészkedett, nagyot ütöttem a csuklójára. Elejtette rozsdás halászkését és felrikoltott, megragadta a csuklóját, és a mellkasához szorította. A többiek nem törődtek vele. Hátrébb táncoltam.
– Mit akartok? – kérdeztem.
– Mid van? – mondta egyikük. Hangja rekedt volt és tétova, mintha már rég nem használta volna, szavaiban pedig nem volt hangsúly. Lassan körözni kezdett körülöttem, széles ívben, nekem pedig utána kellett fordulnom.
– Semmim – mondtam, egy másik felé döfve, hogy távol tartsam. – Nincsen semmim a számodra. Sem pénz, sem ennivaló, semmi. Mindenemet elvesztettem lejjebb, az úton.
– Semmi – mondta a másik, és végre rájöttem, hogy valaha egy nő volt. Most vékony, üres báb volt, akinek a szemeibe hirtelen kapzsiság költözött.
– Köpeny. Kell a köpeny.
Elégedettnek tűnt magával, amiért meg tudta fogalmazni azt a mondatot, ami eléggé óvatlanná tette, hogy rávágjak egyet a sípcsontjára. Lenézett, mintha zavarba jött volna, de aztán tovább sántikált utánam.
– Köpeny – szajkózta a másik. Egy pillanatig egymásra néztek, rájöttek, hogy riválisok. – Nekem. Enyém – tette hozzá.
– Nem. Megöllek – mondta nyugodtam. – Megöllek téged is – emlékeztetett, és megint közelebb jött. Felé csaptam a bottal, de hátraszökkent, és utánakapott, ahogy elsuhant előtte. Még épp idejében fordultam meg, hogy rácsapjak egyet arra, akinek korábban a csuklóját találtam el. Aztán elfutottam mellette és szaladtam tovább az úton. Ügyetlenül futottam, egyik kezemben a bottal, a másikkal pedig köpenycsatommal bajlódva. Végre sikerült kioldanom és hagytam lehullani. Lábaim nehézkessége figyelmeztetett, hogy ez volt az utolsó esélyem. Pár pillanat múlva elérhették a köpenyt, mert dühödt kiáltásokat és civakodást hallottam, ahogy veszekedtek fölötte. Reméltem, hogy ez eléggé lefoglalja őket, és tovább futottam. Egy kanyar volt előttem az úton, nem túl nagy, de ahhoz elég, hogy elrejtsen a szemük elől. Tovább futottam, aztán kocogtam még egy darabig, mielőtt hátra mertem nézni. Az út üres volt mindkét irányban, én pedig tovább mentem, és egy megfelelőnek látszó ponton letértem róla.
Találtam egy sűrű, tövises bozótost, és befurakodtam a közepéig. Reszketve és kimerülten, leguggoltam, és a füleimet hegyeztem, hogy hallom-e még őket. Rövideket kortyoltam a vizemből, és igyekeztem megnyugodni. Nem volt időm ilyen késésre, vissza kellett jutnom Kosvárba, de nem mertem előbújni.
Még mostanáig is megfejthetetlen számomra, hogyan tudtam elaludni ott, a bozót közepén.
Végül fölébredtem. Kábán eszméltem, úgy éreztem, hosszú betegségből, vagy komoly sérülésből épültem föl. A szemem csipás volt, a szám száraz és rosszízű. Kinyitottam a szemem, és csodálkozva néztem körül. Halvány volt az égbolt, felhők takarták a holdat.
Olyan kimerült lehettem, hogy végigfeküdtem a tövisbokrokon, és az ezernyi tüske ellenére is elaludtam. Nagy nehézségek árán kimásztam, a ruhám több tucatnyi helyen fölszakadt, akárcsak a bőröm. Olyan óvatosan bújtam elő a bozótból, mint egy űzött vad, és nem csak a szemeimre, de a szimatomra is támaszkodtam. Tudtam, hogy elmém kiterjesztése nem fogja fellelni a szipolyozottakat, de reméltem, hogy ha akad is a közelben, valamelyik állat csak észreveszi. Minden csöndes volt.
Óvatosan kibukkantam az útra, de az is üres volt és csendes. Fölpillantottam az égre és elindultam Pöröly felé. Közel haladtam az út széléhez, ahol a fák árnyéka a legsűrűbb volt. Megpróbáltam gyorsan és halkan mozogni, de egyiket sem sikerült olyan jól csinálnom, ahogy szerettem volna. Nem gondoltam semmi másra, csak arra, hogy vissza kell jutnom Kosvárba. Satu életereje nagyon halványan pislákolt az elmémben. Azt hiszem, az egyetlen érzelem, ami még munkálkodott bennem a félelem volt, és az arra sarkallt, hogy forgassam a fejemet minden irányba, és próbáljak az árnyékok mélyére látni.
Teljesen besötétedett már, mire a Pörölyre néző dombtetőre értem. Egy ideig csak álltam és néztem a falut, életjelek után kutatva, aztán nagy nehezen továbbindultam. Feltámadt a szél és hamarosan elűzte a felhőket a hold elől. Csalfa ajándék volt, nem csak felfedett, de meg is tévesztett. Többet láttam az útból, de több is lett az árnyék, az elhagyatott házak sarkánál megmozdultak az árnyékok, a visszaverődő fények pedig kések gyanánt csillantak. Senki sem járta azonban Pöröly utcáit. Az öbölben egyetlen hajó sem horgonyzott, a kémények pedig nem eregettek füstöt. A végzetes rajtaütés után az épelméjű lakók elköltöztek, és nemsokára a szipolyozottak is, miután már mindent feléltek. A város nem épült újjá a támadás után, a hosszú tél pedig kikezdte a gondozatlanul hagyott hajókat és majdnem bevégezte, amit a Vörös Martalócok elkezdtek. A hullámtörő gátak még óvón nyúltak az öböl szája elé, de már alig volt mit védeniük.
Végigporoszkáltam a kihalt utcákon, borsódzott a hátam, ahogy elhaladtam a kiégett épületek sötéten tátongó ajtónyílásai előtt. Megkönnyebbülés volt kijutni a dohszagot árasztó üres. házak közül a vízre néző mólókra. Az út egyenesen a kikötőhöz futott, aztán tovább, az öböl mentén. Egy durva kövekből épült gát védte egykoron az utat a tengertől, de a tél kikezdte a köveket is, mióta nem volt itt senki, aki gondozza. A téli dagályok hordalékfái faltörő kosként ostromolták a köveket. Egykoron vassal megrakott kordékat húztak ezen az úton, egyenesen a kikötőben várakozó hajókig. Végigmentem a fal mentén, és láttam, hogy ami távolról olyan biztosnak tűnt, talán még egy-két telet él túl, mielőtt a tenger megtöri.
Az égen felhőfoltok közül bámultak le a csillagok, a hold is felhő mögé rejtőzött, csak néha világította meg nekem a kikötőt. A hullámok zúgása úgy hangzott, mint egy alvó óriás szuszogása. Álombéli éjszaka volt, és amikor elnéztem a víz fölött, egy vörös hajó szellemét láttam besuhanni az öbölbe a hold ezüsthídján. A törzse hosszú volt és karcsú, bevont vitorlákkal, csupaszon meredeztek árbocai, ahogy besiklott a kikötőbe. Orrának és törzsének vöröse csillogó volt, mint a frissen ontott vér, mintha véres tajtékokon és nem sós vízen hajózna. Mögülem, a halott városból egyetlen figyelmeztető kiáltás sem harsant.
Álltam, mint egy félnótás, a párkánynak támaszkodva, reszketve a jelenéstől, míg az evezők nyikorgása és az ezüstös vízcseppek csillanása a lapátokon valóságossá nem tette a Vörös Martalócokat.
Hasra vetettem magam, aztán gyorsan fedezékbe kúsztam. A rémülettől alig kaptam levegőt. Minden vér a fejembe szállt, a halántékom lüktetett, légszomjam támadt. Lehunytam a szemem és a kezembe temettem a fejem, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Addigra a legapróbb zajok is halkan, de tisztán elhallatszottak búvóhelyemig. Valaki a torkát köszörülte, az egyik evező zörgött a gyűrűjében, valami nehéz puffant a fedélzeten. Vártam, hogy fölfedezzenek és valaki felkiáltson, de nem történt semmi. Óvatosan fölemeltem a fejem és egy hordalékfa elfehéredett ágain keresztül leskelődtem. Minden nyugodt volt, kivéve a csendben lopakodó hajót, amint az evezősök közelebb hozták a kikötőhöz.
Hamarosan meghallottam mienkéhez nagyon hasonló beszédüket, de olyan durva kiejtésük volt, hogy alig pár szót tudtam kivenni. Egy férfi ugrott partra kötéllel a kezében. Alig két hajóhossznyira kötötte ki a hajót attól a helytől, ahol én hasaltam a sziklák és a hordalék között. Két másik is partra ugrott, késsel a kezében, és felsiettek a gátra. Futva elindultak egymással ellentétes irányba az úton, hogy megfigyelőállást vegyenek föl. Az egyikük majdnem fölöttem állt meg az úton, én pedig igyekeztem összehúzni magam. Belekapaszkodtam Satu fonalába, ahogy egy gyermek markolja meg kedvenc játékszerét a rémálmok ellen. Haza kellett jutnom hozzá, ezért nem szabad, hogy észrevegyenek. Előbbi valószínűbbé tette számomra az utóbbit.
Férfiak özönlöttek le a hajóról, minden mozdulatuk arról árulkodott, hogy ismerősek errefelé. Egészen addig tanácstalan voltam, amíg elkezdtek üres vizeshordókat lecipelni a fedélzetről. A hordók üresen kongva gurultak végig a gáton, és eszembe jutott a kút, ami mellett elhaladtam. Tudatomnak az a része, amelyik Árnyhoz tartozott, megjegyezte, milyen jól ismerik a járást, hogy a lehető legközelebb kötöttek ki a kúthoz. Nem az volt az első alkalom, hogy a hajó Pörölyben állt meg vízért. – Mérgezd meg a kutat, mielőtt elmész – javasolta volna. De nem volt semmi olyasmi nálam, amivel végrehajthattam volna, és annyira féltem, hogy csak rejtőzködni tudtam.
Még többen szálltak partra, hogy kinyújtóztassák a végtagjaikat. Hallottam, hogy egy férfi és egy nő vitatkozik; a férfi tüzet akart gyújtani, hogy húst süssön, de a nő megtiltotta, mondván, hogy még túl közel vannak, a tűz elárulhatja őket. Tehát nemrégiben lecsaptak, és már van hús a hajón, amit nem messzire onnét raboltak. Engedélyt adott azonban valami másra, amit nem egészen értettem, amíg két kisebb hordót gurítottak le a hajóról. Egy másik férfi egy nagy darab sonkát hozott a vállán, amit hangos cuppanással dobott az egyik hordóra. Kést vett elő és hosszában nagy darabokat kezdett szelni. Tehát nem fognak egyhamar elmenni, ha pedig tüzet raknak, vagy megvárják a napfelkeltét, az én rejtekhelyemre is fény derül. El kellett mennem onnan.
Homokgödrökön át, nedves hínárkupacokon keresztül, farönkök alatt és sziklák fölött, kavicsos talajon vonszoltam végig magam, és meg mertem volna esküdni, hogy minden gyökérbe beleakadtam és minden szikla az utamba került. A dagály közeledett, a hullámok zajosan törtek meg a sziklákon, a vízpermetet pedig messzire szórta a szél. Hamarosan átáztam. Mozgásomat igyekeztem a hullámok ritmusához igazítani. A sziklák élesek voltak, a homok pedig belement minden karcolásba és sebbe, amit a kövek ejtettek a kezemen és a lábamon. A botom nagyon megnehezítette a dolgomat, de semmi pénzért nem mondtam volna le róla. Még jóval azután is kúsztam-csúsztam, hogy kikerültem a látó és hallótávolságukból. Végül kijutottam az útra és keresztülkúsztam rajta. Az egyik roskadozó raktár árnyékában végre fölálltam és kikukucskáltam a sarkon.
Minden csöndes volt. Kiléptem az utcára és tettem pár lépést, de még onnan sem láttam az őrszemeket. Talán ez azt jelentette, hogy ők sem láttak engem. Mély levegőt vettem, kinyúltam Satu felé, ahogy mások tapogatják meg az erszényüket, hogy ellenőrizzék, meg van-e még a pénzük. Megtaláltam, gyengén és csöndesen, elméje nyugodt volt, mint egy tavacska. Csak magamban bíztattam, nem akartam kifárasztani még jobban. Ismét elindultam.
A szél rendíthetetlenül fújt, sós víztől nyirkos ruhám szorosan rám tapadt, éhes voltam, fáradt és fáztam. Átázott cipőm kényelmetlen volt, de nem álltam meg. Csak törtettem előre, mint egy vadászó farkas, szemem ide-oda járt, füleimet kihegyeztem, hogy meghalljam a hátam mögött keletkező zajokat is. Az egyik pillanatban az út sötét és üres volt előttem, a következőben pedig alakot öltött, három ember alakját. Kettő előttem, egy mögöttem. A hullámok zaja elnyomta lépteik hangját, a rejtőzködő hold pedig csak szakaszos körvonalakat rajzolt köréjük. Egy ház falának vetettem a hátamat, megmarkoltam a botomat és vártam.
Figyeltem, ahogy közelednek, némán. Csodálkoztam, hogy miért nem kiáltanak, miért nem csődítik ide a teljes legénységet, hogy lássák, hogyan fognak el. Azok azonban ugyanannyira bámulták egymást, mint engem, mindegyik azt remélte, a másik támad majd meg engem, és ha meghal, akkor annál több jut neki. Szipolyozottak, nem fosztogatók.
Megborzongtam, mert a legkisebb csatazaj is odacsalhatta a Martalócokat, tehát, ha nem a szipolyozottak végeznek velem, akkor a Martalócok. Ám ha minden út a halálba vezet nincs értelme végigszaladni az egyiken. Úgy fogadom az eseményeket, ahogy azok felém jönnek. Hárman voltak, egyiküknél kés is akadt. Nálam viszont bot volt, és képzetten forgattam. Soványak voltak és rongyosak, és legalább annyira fáztak és éhesek voltak, mint én. Egyikük azt hiszem ugyanaz a nő volt, akivel előző nap futottam össze. Ahogy csöndben közelítettek felém, elgondoltam, hogy ugyanannyira félhetnek a Martalócoktól, mint én. Tekintélyes elszántság kell hozzá, hogy a körülmények ellenére is rám rontsanak. A következő pillanatban eltűnődtem, hogy vajon ismerték-e az elszántságot egyáltalán, de az is lehet, hogy egyszerűen túl ostobák voltak, hogy felfogják a veszélyt.
Minden titkos tudomány a csendes hadviselésről, amit Árny tanított, minden nyers elegancia Hod iskolájából egy pillanat alatt elszállt a szélben. Amint az első támadó belépett a hatósugaramba, éreztem, ahogy Satu melegsége elhalványul az elmémben. – Satu! – suttogtam elkeseredetten könyörögve, hátha velem marad. Majdnem láttam az erőfeszítést, ahogy megpróbálja megcsóválni a farkát. Aztán a fonal elszakadt, és a szikra kialudt. Egyedül voltam.
Tébolyszerű, sötét folyamként árasztott el az erő. Kiléptem, keményen előredöftem a botot az egyik férfi arcába, gyorsan visszarántottam, és egy folyamatos mozdulattal elcsaptam vele a nő állát. A fa lenyúzta a bőrt a fél arcáról, olyan erős volt az ütés. Megint lesújtottam rá, ahogy elzuhant, olyan érzés volt, mintha egy hálóba csavart cápát ütnék egy durunggal. A harmadik egyenesen nekem rontott, talán azt gondolta, hogy már belül volt a hatósugaramon. Nem érdekelt. Ledobtam a botot és birokra keltem vele. Csontos volt és büdös. A hátára fordítottam, és puszta kézzel martam belé, annyira nem tűnt emberinek. Feltartottak, és Satu most haldoklott. Nem érdekelt, hogy mit csinálok vele, amíg az fájt neki. Viszonozta. Végighúztam az arcát az utcaköveken, egyik hüvelykujjamat a szemébe döftem. Beleharapott a csuklómba és véresre karmolta a mellkasomat. Mikor végre nem küzdött többet fojtogató szorításom ellen, a gát peremére húztam és ledobtam a sziklák közé.
Lihegve, ökölbe szorított kézzel álltam és a Martalócok felé néztem dacosan. Az éjszaka azonban csöndes volt, csak a tenger moraja hallatszott és a nő halk hördülése, ahogy meghalt. Vagy nem hallották a dulakodást, vagy túlzottan el voltak foglalva saját lopakodásukkal, hogy mindenféle zaj nyomába eredjenek. Vártam, hátha valaki elém áll, hogy megöljön. Semmi sem mozdult. Üresség járt át, elmosva tébolyomat. Oly sok halál egyetlen éjszaka alatt és oly kevés a jelentősége, kivéve nekem.
A gát tetején hagytam a holttesteket, hogy a dagály és a sirályok takarítsák el őket. Elindultam. Nem éreztem irántuk semmit, mikor megöltem őket. Sem félelmet, sem dühöt, sem fájdalmat, még elkeseredést sem. Ahogy megkezdtem hosszú gyalogutamat Kosvárba, végleg nem éreztem semmit magamból. Talán, gondoltam, a szipolyozás fertőző és én is elkaptam. Nem tudott érdekelni.
Kevés dologra emlékezem az út többi részéről. Gyalog tettem meg az egészet, fáztam, fáradt és éhes voltam. Nem találkoztam több szipolyozottal, a többi utazó, akivel találkoztam, ugyanúgy nem volt kíváncsi idegenekre, ahogy én sem. Csak arra tudtam gondolni, hogy visszajussak Kosvárba. És Burrickra. A Tavaszünnep másnapjára értem el Kosvárba. Az őrök először megpróbáltak megállítani. Rájuk néztem.
– Ez a Fitz – hüledezett az egyik. – Azt mondták, meghaltál.
– Fogd be a szád! – vakkantotta a másik, aki már régóta ismert. – Burrick megsérült. A betegszobában van.
Biccentettem és átsétáltam közöttük.
Kosvárba érkezésem óta egyetlen egyszer sem jártam a betegszobában. Mindig Burrick vett kezelésbe, ha elkaptak a gyermekkori betegségek, de tudtam, hogy merre van. Láthatatlanul keltem át a tavaszi ünnepi forgatagon, mintha újból hatéves lettem volna, és először járnék Kosvárott. Akkor Burrick övébe kapaszkodva ültem meg a lovat. Azon a hosszú úton Holdszemből, tépett és bekötözött lábával lovagolt, de egyszer sem bízott másra, vagy ültetett más lovára. Keresztülfurakodtam a csilingelő, süteményszagú tömegen, a belső várig. A barakkok mögött egy másik épület állt, csiszolt fehér kőből. Senki nem volt ott, akadálytalanul jutottam be a belső szobába.
Friss illatos füvek hevertek a padlón, a széles ablakokon tavaszi levegő és napfény özönlött a szobába, de mégis bezártság és betegség terjengett a szoba levegőjében. Nem Burricknak való hely volt. Egy kivételével minden ágy üres volt. Egyetlen katona sem marad ágyban Tavaszünnepkor, hacsak nem mozgásképtelen. Burrick mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt, keskeny napfénycsíkban. Még sosem láttam olyan mozdulatlannak. Nem takarózott be, mellkasa vastagon be volt pólyázva. Csendesen előreléptem, és leültem az ágya mellé a földre. Nagyon mozdulatlan volt, de éreztem őt, a kötések pedig hullámoztak a mellkasán. Megfogtam a kezét.
– Fitz – mondta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Megszorította a kezemet.
– Igen.
– Visszajöttél. Élsz.
– Élek, és egyenesen ide jöttem, amilyen gyorsan csak bírtam. Jaj, Burrick, azt hittem meghaltál.
– Én is azt hittem, hogy meghaltál. A többiek napokkal ezelőtt visszatértek – nehézkesen levegőt vett. – Persze, a fattya, a többieknek mind hagyott lovat.
– Nem – emlékeztettem. – A fattyú én vagyok, emlékszel?
– Sajnálom – kinyitotta a szemét. Megpróbált rám mosolyogni. Láttam, hogy az eséstől keletkezett zúzódások még nem lohadtak le. – Hát, szép pár vagyunk. Ki kellene mosnod azt a sebet az arcodon, mert elfertőződik. Olyan, mint egy állat karmolása.
– Szipolyozottak – mondtam, de nem tudtam többet beszélni róla. halkan csak annyit mondtam – Pörölytől északra rakatott le, Burrick.
Düh torzította el az arcát. – Nem mondta meg nekem. Senkinek sem. Még Igazsághoz is küldettem egy embert, hogy húzza ki belőle, mit tett veled. Még választ sem kaptam. Meg kellene ölnöm.
– Hagyd – mondtam, és úgy is gondoltam. – Itt vagyok és élek. Elbuktam a próbán, de nem haltam bele. És ahogy te szoktad mondani, vannak más dolgok is az életben.
Burrick megmozdult, láttam rajta, hogy nem könnyebbült meg.
– Hát, csalódott lesz, ha meghallja – kifújta a levegőt. – Valaki rám támadt egy késsel. Nem tudom ki volt az.
– Mennyire?
– Éppen eléggé, az én koromban. Egy magadfajta fiatal kos csak megvonná a vállát. Csak egyszer mártotta belém a kést, de elestem és bevertem a fejem. Két napig eszméletlen voltam. És Fitz. A kutyád. Ostoba és értelmetlen dolog, de megölte a kutyádat.
– Tudom.
– Gyorsan vége volt – mondta Burrick megnyugtatóan.
Kihúztam magam a hazugság hallatán. – Jó halála volt – javítottam ki. – Ha pedig nem lett volna, többször kóstol meg a kése.
Burrick mozdulatlanná vált.
– Ott voltál, igaz – mondta végül. Nem kérdés volt, és nem lehetett félreértés a tartalma felől.
– Igen – hallottam magamat.
– Ott voltál a kutyával aznap éjjel, ahelyett, hogy a Mesterséggel próbálkoztál volna? – hangja dühösen felerősödött.
– Burrick, ez nem olyan volt, mintha...
Kiszabadította a kezét és elfordult tőlem, amennyire csak tudott. – Hagyj békén.
– Burrick, nem Satu az oka. Egyszerűen nincs meg bennem a Mesterség. Legalább hadd használjam, amim van, és hadd legyek az, ami vagyok. Nem használom rosszra, és nélküle is jól megvagyok az állatokkal. Így tanítottál. Ha használom, akkor...
– Tartsd magad távol az istállóktól és tartsd távol magadat tőlem is – visszafordult felém, és meglepetésemre egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. – Elbuktál? Nem, Fitz. Én buktam el. Túl lágyszívű voltam, amikor megpróbáltam kiverni a fejedből. „Neveld föl jól”, ezt mondta nekem Lovag. Az utolsó parancsa. Én pedig megbuktam. Te pedig, ha nem babrálsz az Ösztönnel, Fitz, megtanulhattad volna a Mesterséget használni. Galenus tudott volna tanítani. Nem csoda, hogy Pörölybe küldött – szünetet tartott. – Fattyú, vagy sem, Lovaghoz méltó fiú lehettél volna. De te eldobtad magadtól. És miért? Egy kutyáért. Tudom, mit jelenthet egy kutya az embernek, de nem dobhatod el az életedet egy...
– Nem csak egy kutya – vágtam közbe. – Hanem Satu. A barátom. És nem csak róla van szó. Azért nem vártam tovább, hogy visszajöjjek hozzád. Azt hittem, hogy talán szükséged van rám. Satu napokkal ezelőtt elpusztult. Tudtam. De visszajöttem hozzád, hátha szükséged van rám.
Sokáig csöndben volt, azt hittem nem is fog megszólalni. – Nem kellett volna – mondta csöndesen. – Tudok vigyázni magamra. Te is tudod. Mindig tudtam vigyázni magamra.
– És rám is – ismertem el. – Mindig vigyáztál rám.
– És vajmi keveset használt mindkettőnknek – mondta lassan. – Nézd csak meg, mivé lettél. Most pedig... Menj el. Csak menj már.
Elfordult tőlem, és éreztem, hogy valami elszállt belőle.
Lassan fölálltam. – Csinálok egy borogatást helenalevelekből a szemedre. Délután áthozom.
– Ne hozz nekem semmit. Ne tégy szívességet. Eridj a dolgodra és tedd, amit akarsz. Végeztem veled – a falnak beszélt. Hangjában nem volt helye könyörületnek egyikünk számára sem.
Visszanéztem és kimentem a betegszobából. Burrick nem mozdult, de még a háta is öregebbnek és kisebbnek tűnt.
Így esett a visszatérésem Kosvárba. Más emberként érkeztem meg. Kevés üdvrivalgással fogadták, hogy mégsem vagyok halott. Nem is hagytam rá alkalmat senkinek. Burrick ágyától egyenesen a szobámba mentem, megmosakodtam és átöltöztem. Aludtam, de nem túl jól. A Tavaszünnep hátralévő részében éjszakánként ettem, a konyhában, egyedül. Írtam egy üzenetet Elmés királynak, felvetve, hogy a kalózok rendszeresen használják Pöröly kútjait. Nem válaszolt rá, aminek örültem is. Nem kerestem a kapcsolatot senkivel sem.
Galenus nagy pompával és ünnepélyességgel bemutatta Körét a királynak. Rajtam kívül egyvalakinek nem sikerült a visszatérés. Szégyellem magam, de nem tudom, mi volt a neve és ha tudtam is, mi történt vele, már elfelejtettem. Akárcsak Galenus, én is jelentéktelennek ítéltem.
Galenus a nyár hátralévő részében csak egyszer szólt hozzám, akkor is csak közvetve. Elhaladtunk egymás mellett az udvaron, nem sokkal a Tavaszünnep után. Pompával társalgott éppen, és ahogy elhaladtunk, Pompa feje fölött rám nézett és vicsorogva megszólalt. – Több élete van, mint egy macskának.
Megálltam és addig bámultam őket, amíg kénytelenek voltak mindketten rám nézni. Találkozott a tekintetünk Galenusszal, akkor elmosolyodtam és biccentettem. Sosem róttam föl neki, hogy a halálomba akart küldeni. Attól fogva mintha nem is vett volna észre; a tekintete elsiklott mellettem, vagy éppen kiment a szobából, amelyikbe beléptem.
Úgy tűnt, mindent elvesztettem, amikor Satu elpusztult. Vagy talán keserűségemben nekiálltam elpusztítani, ami még maradt nekem. Két hétig kóvályogtam a kastélyban, megsértve mindenkit, aki botor módon az utamba tévedt. A Bolond elkerült. Árny nem hivatott. Türelemmel háromszor találkoztam. Az első két alkalommal a lehető legkevesebb civilizáltságot mutattam. Harmadik alkalommal, mikor már untam a csevegését a rózsák metszéséről, egyszerűen fölálltam és elmentem. Többet nem hivatott.
Aztán elérkezett az idő, mikor úgy éreztem ki kell nyúlnom valaki felé. Satu tátongó űrt hagyott az életemben, és nem számítottam rá, hogy az istállókból való száműzetésem olyan lesújtó lesz. Alkalmi találkozásaim Burrickkal nagyon kínosak voltak, ahogy lassan megtanultuk nem észrevenni egymást.
Nagyon erős volt a vágy, hogy elmenjek Mollyhoz, és elmondjam mi minden történt velem, mióta először megérkeztem Kosvárba. Részletesem magam elé képzeltem, ahogy a parton ülünk, amíg beszélek, és amikor végeztem, nem szól, csak megfogja a kezem. Végre valaki tudna mindent, és többé nem kellene semmit sem eltitkolnom előle. Molly pedig nem fordulna el tőlem. Ennél többet nem mertem elképzelni. Nagyon vágytam rá, de féltem is, ahogyan csak egy fiú tud, akinek a szerelme két évvel idősebb nála. Ha minden bánatomat elmondanám neki, vajon minek tartana? Sajnálna, ahogy egy boldogtalan kisgyereket? Gyűlölne, amiért annyi éven át titokban tartottam és hazudtam neki? Egy tucatszor fordított vissza ez a gondolat a vár kapujából.
Végül, két hónappal később, amikor végre lementem a városba, csalfa lábam a gyertyaöntő felé vitt. Éppen volt nálam egy kosár és egy üveg cseresznyebor, és négy-öt szál fehér rózsa, amit nagyfokú bőrveszteség árán sikerült szereznem az Asszonyok Kertjéből. Azt mondtam magamnak, hogy nincs igazi tervem. Nem kell mindent elmondanom magamról, még csak nem is kell találkoznom vele. Majd útközben eldöntöm. Ám végül már minden eldőlt, és semmi beleszólásom nem volt.
Épp idejében érkeztem, hogy lássam Mollyt Zsád karján kilépni a boltból. A fejük közel volt egymáshoz, és gyengéden beszélgettek egymással. Az ajtó előtt megálltak és Zsád lehajolt, hogy Molly arcába nézzen. Molly ráemelte a tekintetét. Amikor a fiú tétova mozdulatot tett, hogy gyengéden megérintse az arcát, Molly hirtelen nő volt, akit nem ismertem. A két év korkülönbség áthatolhatatlan szakadékként tátongott közöttünk. Befordultam a sarkon, mielőtt még megláthatott volna, és elfordultam, lehajtott fejjel. Elsétáltak mellettem, még csak észre sem vettek. A fejét a fiú vállára hajtotta és lassan tovasétáltak. Egy örökkévalóságig tartott, hogy eltűnjenek a szemem elől.
Aznap éjszaka úgy berúgtam, ahogy még soha, és másnap a kastélyba vezető út menti bozótosban ébredtem föl.
18
ÁRNY HULLÓCSILLAG, ELMÉS király személyes tanácsadója kiterjedt tanulmányokat folytatott a szipolyozásokról, nem sokkal a Martalócháborúk előtt. Tábláiról a következőket tudhatjuk meg: „Nettát, a halász Gill és a földműves Ryda lányát szülőfalujából, Jóvízböl rabolták el Tavaszünnep után tizenhét nappal. A Vörös Martalócok szipolyozást hajtottak végre rajta és három nappal később szabadon engedték. Apját a fosztogatás során megölték, anyja, öt fiatalabb gyermeke mellett nem tudott Nettával törődni. Elrablásakor tizennégy esztendős volt, fél évvel szipolyozása után került hozzám.
Koszos, rongyos és kimerült volt az éhségtől és az időjárás viszontagságaitól. Irányításom alatt megmosdatták, felöltöztették és a szobám szomszédságában helyezték el. Úgy kezeltem, ahogy egy vad, idomítatlan állatot szokás. Minden nap saját kezemmel vittem neki ételt és vele maradtam, amíg megette. Ügyeltem rá, hogy a szobája meleg, ágyneműje tiszta legyen, és minden szükséglete, amire egy asszonynak szüksége lehet, a rendelkezésére álljon: víz a mosdáshoz, fésűk, hajkefék és hasonlók. Emellett intézkedtem, hogy a rendelkezésére álljon varrni- és hímeznivaló, mivel tudomásomra jutott, hogy elrablása és szipolyozása előtt kedvelte a kézimunkázást. Mindezzel az volt a szándékom, hogy megtudjam, vajon egy szipolyozott visszatér-e régi életéhez és visszanyeri-e régi személyiségét, vagy annak egy részét.
Még egy vadállat is megszelídült volna ezek között a körülmények között, de Netta mindenre közömbösséggel reagált. Nem csak asszonyi szokásait vesztette el, hanem egy állat érzékeit is. Kifulladásig evett, a kezeit használta, a maradékot pedig, bármi is volt az, leejtette a földre, és aztán rajta taposott. Nem tisztálkodott, és semmilyen más módon nem gondoskodott magáról. A legtöbb állat egy helyre piszkít a területén, de Netta úgy viselkedett, mint egy egér, amelyik szerteszét végzi a dolgát.
Bizonyos mértékig képes volt beszélni, ha úgy akarta, vagy nagyon nagy szüksége volt valamire. Amikor saját akaratából szóra nyitotta a száját, általában engem vádolt, hogy elloptam tőle valamit, vagy megfenyegetett, hogyha nem adtam neki valamit, amire vágyott. Viselkedése gyanakvó volt és gyűlölettel teli. Kulturált csevegés iránti próbálkozásaimat figyelmen kívül hagyta, de ha visszatartottam tőle az ételt, hajlandó volt válaszokkal szolgálni. Tiszta emlékei voltak a családjáról, de nem érdekelte, hogy mi történt velük. Úgy válaszolt a kérdéseimre, mintha az előző napi időjárásról beszélne. Szipolyozásáról csak annyit mondott, hogy egy hajó gyomrában tartották fogva, és kevés élelmet és vizet kaptak. Semmi különössel nem etették meg, amennyire emlékezett, így nem sikerült pontosabb információkhoz jutnom a szipolyozás mibenlétéről. Ez nagy csalódás volt a számomra, mert reméltem, ha rájövünk, hogyan működik a szipolyozás, talán képesek leszünk a visszafordítására.
Kísérleteztem azzal is, hogy érvekkel tereljem vissza az emberi viselkedéshez, de hiába. Úgy tűnt, megérti a szavaimat, de nem fogadja meg őket. Ha két cipót kapott, azzal a figyelmeztetéssel, hogy tegye el az egyiket, mert másnap nem kap ételt, akkor is hagyta a földre hullani a második cipót, és rajta taposott, másnap pedig a földről ette föl a darabkákat, és nem érdekelte, hogy milyen mocsok tapadhatott rá. Nem érdekelte a kézimunka, vagy egyéb időtöltés, még a játékszerek sem. Ha nem evett, vagy aludt, csak ülni és feküdni volt hajlandó, elméje olyan üres volt, mint teste. Ha édességeket, vagy süteményt kapott, hányásig evett, aztán folytatta.
Különféle elixírekkel és herbateákkal kezeltem, böjtöltem és izzasztottam, kitisztítottam a testét. Hideg és meleg borogatásokkal csak azt értem el, hogy dühös lett. Egy egész napra és éjszakára elaltattam, minden eredmény nélkül. Serkentőszerekkel ébren tartottam két napig, de ettől csak agresszívabb lett. Egy ideig mindenfélével elkényeztettem, de ettől sem változott meg a hozzáállása felém, ahogy akkor sem, amikor eltiltottam mindentől. Ha éhes volt, udvariaskodott és kedélyesen mosolygott utasításra, de amint ételt kapott, minden további parancsot és kérést elengedett a füle mellett.
Vadul féltékeny volt a területére és a tulajdonára. Többször is megpróbált megtámadni, csupán azért, mert túl közel merészkedtem az ételéhez, egyszer pedig azért, mert hirtelen megkívánta azt a gyűrűt, amit éppen viseltem. Rendszeresen megölte az egereket, amiket ápolatlansága vonzott. Hihetetlen gyorsasággal fölkapta őket a földről és a falhoz csapta őket. Egy macska, amelyik szerencsétlenségére bemerészkedett a szobájába, ugyanerre a sorsra jutott.
Látszólag nem volt tudatában a szipolyozása óta eltelt időnek. Részletes beszámolót tudott adni korábbi életéről, ha ennivalóval kizsaroltam belőle, de szipolyozása óla minden egy hosszú tegnap volt a számára.
Nettától nem sikerült megtudnom, hogy elvettek, vagy hozzátettek valamit a szipolyozással, vagy valamit belélegeztettek, megetettek, láttattak, esetleg hallattak vele. Még azt sem sikerült megállapítanom, hogy ember keze munkája, vagy valamely tengeri démon műve volt, ami fölött állításaik szerint több tengeri népnek hatalma van. Hosszú és fárasztó kísérleteimmel semmit sem sikerült megtudnom.
Egyik este a vizével három adag altatót adtam neki. Megfürdettettem és megfésültettem, és visszaküldtem a falujába, hogy tisztességgel eltemessék. Legalább egy család pontot tehet egy szipolyozás történetére. A legtöbbnek hónapokig, vagy évekig kell aggódniuk, szeretteik miatt. Legtöbb esetben jobb, ha nem tudják meg. Abban az időben ezer szipolyozott lélekről volt tudomásunk.”
*
Burrick komolyan gondolta, amit mondott. Nem volt köze többé hozzám. Attól fogva nem voltam szívesen látott vendég az istállókban. Kob különösen élvezte a helyzetet. Bár gyakran volt távol Pompa kíséretében, mikor a kastélyban tartózkodott, gyakran állta utamat az istállók előtt.
– Engedd meg, uram, hogy kihozzam a lovadat – mondta mindig hajbókolva. – Az istállómester jobb szereti, ha a lovászok kezelik az állatokat az istállón belül.
Nekem pedig ott kellett állnom, mint valami elkényeztetett úrifiúnak, amíg Kormost fölnyergelték és kivezették. Kob személyesen takarította Kormos helyét, etette és csutakolta, engem pedig mardosott a düh, látva, milyen könnyen visszafogadta őt. Csak egy ló, mondogattam magamnak, nem ő a hibás. De már ő is elhagyott.
Hirtelen túl sok időm termett, azelőtt mindig Burricknak segítettem délelőtt. Hod elfoglalt volt, újoncokat tanított védelemre. Szívesen látott, ha be akartam állni, de azokat a leckéket már régen megtanultam. Fedren, mint minden nyáron, a Hercegségeket járta. Nem tudtam, hogyan is kérhetnék bocsánatot Türelemtől, Mollyra pedig igyekeztem nem is gondolni. Még a kosvári tavernákat is egyedül látogattam. Kerry inasnak szegődött egy bábos mellé, Dirk pedig beállt tengerésznek. Tétlen voltam és magányos.
Nyomorúságos nyár volt, de nem csak nekem. Miközben én magányosan és keserűen tengődtem kinőtt ruháimban, amíg mindenkire rádörrentem, aki szóba akart elegyedni velem, és hetente párszor a sárga földig leittam magam, még mindig tisztában voltam a Hat Hercegség gondjaival. A Vörös Martalócok minden addiginál bátrabban zaklatták a partjainkat. Azon a nyáron a fenyegetések mellett végre elkezdtek követeléseket támasztani. Gabona, jószágok, jog, hogy bármit elvihessenek a kikötőinkből, hogy nyaranta kiköthessenek a partjaink mentén, hogy az emberekből és a készleteikből élhessenek és tetszésük szerint rabszolgának vigyék a partmentieket... egyre felháborítóbb követeléseiknél csak az volt bosszantóbb, hogy minden visszautasítást újabb szipolyozás követett.
Az emberek elhagyták a partmenti városokat és falvakat. Senki sem hibáztathatta őket ezért, de ezáltal a partvidék még sebezhetőbbé vált. Egyre több és több katonát fogadtak fel, az adókat megemelték, hogy kifizessék a zsoldjukat, az emberek pedig morogtak az új terhek miatt, és a Vörös Martalócoktól való félelmükben. Még különösebbek voltak azok a külszigetekiek, akik nagy családi hajóikon érkeztek a partjainkhoz, hadihajóikat hátrahagyva, hogy menedéket kérjenek, és szörnyű történeteket meséljenek a Külső-szigeteken uralkodó káoszról és zsarnokságról, ahol már a Martalócok uralkodtak. Vegyes érzelmekkel fogadtuk őket. Olcsón álltak be katonának, bár kevesen bíztak bennük. Viszont a Martalócok uralmáról szóló történetek kellően elborzasztóak voltak ahhoz, hogy senkinek a fejében ne forduljon meg a gondolat, hogy enged a követeléseiknek.
Körülbelül egy hónappal a visszaérkezésem után Árny kinyitotta az ajtót. Sértődött voltam a nélkülözés miatt, és lassabban másztam meg a lépcsőket, mint valaha. Mikor fölértem, fáradt arccal nézett föl az asztaltól, ahol éppen magokat őrölt egy mozsárban.
– Örülök, hogy látlak – mondta örömtelenül.
– Ezért igyekeztél annyira viszontlátni – jegyeztem meg keserűen.
Abbahagyta az őrlést. – Sajnálom. Azt gondoltam, talán szükséged van egy kis időre egyedül, hogy magadhoz térj – visszatért a magokhoz. – Nem volt könnyű tél és tavasz nekem sem. Megpróbáljuk magunk mögött hagyni a dolgokat és folytatni?
Kegyes és ésszerű javaslat volt, és tudtam, hogy bölcs.
– Van más választásom? – kérdeztem gúnyosan.
Árny befejezte a magőrlést, és egy finomlyukú rostába szórta és egy csésze fölé rakta leperegni. – Nem – mondta végül, mintha jól végiggondolta volna. – Nem, nincs, se neked, se nekem. Sok dologban nincs választásunk – rám nézett, tetőtől talpig végigmért, aztán megpiszkálta egy kicsit a magokat.
– Te pedig – mondta –, mostantól csak teát és vizet iszol a nyár hátralévő részében. Az izzadságod is borszagú. A korodhoz képest pedig petyhüdtek az izmaid. Galenus gyakorlatai egyáltalán nem tettek jót az izmaidnak. Ügyelj rá, hogy gyakorlatozz. Mától fogva naponta négyszer megmászod Igazság tornyát, ennivalót viszel neki, és megtanítalak néhány gyógytea elkészítésére, amit az étel mellé kell tenned. Mindig vidám és barátságos leszel hozzá. Talán ha foglalkozol egy kicsit Igazsággal, megérted majd, hogy miért nem foglalkoztam veled az utóbbi időben. Ez lesz a feladatod, mikor Kosvárban vagy. Néha egyéb feladatokat fogsz kapni tőlem.
Nem tellett sok mondandójába, hogy szégyellni kezdjem magam. Pillanatok alatt fiatalkori önsajnálattá omlott össze a nagy tragédián túlesett fiú világképe.
– Tétlen voltam – ismertem be.
– Ostoba voltál – helyeselt Árny. – Egy hónapod volt rá, hogy a saját kezedbe vedd az életed. Úgy viselkedtél, mint egy... elkényeztetett ficsúr. Nem csoda, hogy Burrick undorodik tőled.
Már régóta nem csodálkoztam rajta, hogy mi mindent tud Árny. De ezúttal biztos voltam benne, hogy nem ismeri a valódi indokot, én pedig nem akartam megosztani vele.
– Kiderítetted már, hogy ki akarta megölni?
– Nem igazán... próbálkoztam.
Most Árny tűnt megvetőnek, aztán csodálkozónak. – Fiú, egyáltalán nem vagy önmagad. Fél évvel ezelőtt szétszedted volna az istállót, hogy megtaláld a tettest. Fél évvel ezelőtt egész napokat áldoztál volna rá. Mi aggaszt?
Lesütöttem a szemem, éreztem a szavaiban rejlő igazságot. Mindent el akartam mondani neki, ami történt velem; senkinek sem akartam szólni egy szót sem.
– Elmondom amit tudok róla.
Úgy is tettem.
– És aki látta mindezt – kérdezte, amikor befejeztem. – Ismerte az embert, aki rátámadt Burrickra?
– Nem tudta jól megnézni – füllentettem. Furcsa lenne, ha elmondanám, hogy pontosan tudtam, milyen szaga volt és csak homályosan láttam.
Árny csöndes volt egy darabig. – Hát, amennyire csak tudod, tartsd nyitva a szemed. Szeretném tudni, ki veszi magának a bátorságot, hogy megölje a király istállómesterét a saját istállójában.
– Tehát nem hiszed, hogy valakinek személyes problémája volt Burrickkal? – kérdeztem óvatosan.
– Talán igen, de nem vonok le elhamarkodott következtetéseket. Olyan érzésem van, hogy ő csak áldozat. Valaki forral valamit, de elvétette az első lépést. Remélem, hogy az előnyünkre.
– El tudod mondani, miből gondolod?
– El, de nem fogom. Azt akarom, hogy tőlem függetlenül juss következtetésekre. Most pedig gyere, megmutatom a teát.
Egy kicsit fájt, hogy nem kérdezett Galenusról és a próbáról. Olybá tűnt elfogadta a kudarcomat mintha számított volna rá. Amikor megmutatta a hozzávalókat a teákhoz, elszörnyedtem milyen erős serkentőket használt.
Ritkán láttam Igazságot, Pompa túl sokat volt a központban. Járt-kelt, mindig éppen visszatért, vagy éppen ment valahová, egyre gazdagabb és díszesebb körítéssel. Úgy tűnt, bátyja párkeresését használta kifogásul, hogy egyre jobban páváskodjék. Az általános nézet az volt, hogy meggyőzően kellett előadnia magát, hogy lenyűgözze a tárgyalópartnereket. A magam részéről pénzpazarlásnak tartottam, aminek a védelem látta kárát. Mikor Pompa távol volt, megkönnyebbültem, mert felém irányuló ellenségeskedése újabb fordulatot vett, és még alattomosabb módon juttatta a tudomásomra.
Azon rövid alkalmakkor, amikor láttam Igazságot, vagy a királyt, mindketten zaklatottnak és megviseltnek látszottak. Igazság különösen rossz bőrben volt. Egykedvű és figyelmetlen volt, csak egyszer vett észre, fáradtan elmosolyodott és megjegyezte, hogy nőttem. Ez volt a legtöbb, amit társalogtunk. Láttam, ahogy étvágytalanul eszik, úgy csócsálja a húst és a kenyeret, mintha túl nagy erőfeszítés volna, hogy rágjon, és inkább főzelékeket és levest evett.
– Elmés csak annyit mondott, hogy túl sokat használja a Mesterséget, de azt, hogy miért meríti ki ennyire és miért tűnik úgy, mintha lemarná róla a húst, azt nem tudta megmagyarázni. Tonikokat és elixíreket adok neki és megpróbálom pihenésre bírni. De nem tud pihenni. Azt mondja, nem mer. Azt mondja nekem, hogy csak minden erőfeszítése árán tudja megtéveszteni a Martalócok kormányosait, hogy zátonyra fussanak, vagy elbátortalanítsa a kapitányokat. Amint fölkel az ágyából, az ablakánál álló székhez siet, és ott ül egész nap.
– És Galenus Köre? Nincsenek hasznára? – kérdeztem majdnem féltékenyen, remélve, hogy tényleg haszontalanok.
Árny felsóhajtott. – Azt hiszem, úgy használja őket, mint én a postagalambokat. Kiküldte őket a tornyokba, és arra használja őket, hogy figyelmeztetéseket küldjenek a katonáinak, és hajók észlelését jelentsék neki. A part védelmét nem bízza senki másra. Azt mondja, mások túl képzetlenek hozzá; elárulhatják magukat azoknak, akikre hatni próbálnának. Én persze nem értem. De azt tudom, hogy nem bírja már sokáig. Remélem, hogy hamar vége lesz a nyárnak, hogy a téli viharok hazasodorják a Martalócokat. Ha lenne valaki, aki segítene neki, talán nem menne tönkre bele.
Ezt megrovásnak vettem kudarcomért, és sértődött csöndbe burkolóztam. Körbejártam a szobáját, ismerősnek és idegennek éreztem az eltelt hónapok után. A füvekhez szükséges felszerelése szokás szerint szanaszét szórva hevert. Somfordi jelenléte egyértelmű volt a szétszórt, megrágott csontokból. Mint mindig, tekercsek és táblák gyülekeztek a székekben és az asztalokon. A legtöbb az Elődökkel foglalkozott. Turkáltam közöttük, lenyűgöztek a színes illusztrációk. Az egyik tablet, öregebb és részletesebb, mint a többi, úgy ábrázolt egy Elődöt, mint egy aranyozott madár emberfejjel és tollszerű hajjal. Megpróbáltam kibetűzni a szavakat. Piche nyelven íródott, ami Kalced, a legdélebbi Hercegség ősi nyelve volt. A legtöbb festett jel elhalványult, vagy lekopott a régi fáról, én pedig sosem tudtam folyékonyan piche nyelven. Árny állt a hátam mögé.
– Tudod – mondta halkabban –, nem volt könnyű, de tartottam a szavam. Galenus teljes hatalmat akart a tanoncai fölött. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy senki sem érintkezhet veled, vagy szólhat bele a tanításodba. És, ahogy mondtam, a Királyné kertjében nincs hatalmam, és vak vagyok.
– Tudtam – mondtam.
– Ennek ellenére nem ítélem el Burrick tetteit. Csak a királynak tett szavam tartott vissza tőle, hogy kapcsolatba lépjek veled – szünetet tartott.
– Tudom, nehéz idők voltak. Bárcsak segíthettem volna. És ne érezd rosszul magad, amiért...
– Elbuktam – fejeztem be, amíg finomabb kifejezést keresgélt. Sóhajtottam és hirtelen beismertem. – Felejtsük el, Árny. Nem tudom megváltoztatni.
– Tudom... De talán hasznosíthatnánk, amit tanultál. Ha segítesz megérteni, talán ki tudok találni valamit, hogy megkíméljük Igazságot. Hosszú évekig titokban tartották a tudást... alig történik róla említés a régi tekercsekben, kivéve, hogy megfordította egy-egy csata kimenetelét. Ám azt sehol sem írják, hogyan történik, vagy...
Az elkeseredettség ismét erőt vett rajtam. – Felejtsd el. Nem fattyúknak való tudás. Azt hiszem, bizonyítottam is.
Csend telepedett közénk, amit végül Árny sóhajtása tört meg. – Hát, talán így van. Utánanéztem a szipolyozásoknak is az elmúlt hónapokban, de csak annyit sikerült megtudom róla, hogy mi nem, és mi nem segít rajta. Az egyetlen gyógymód, amit találtam rá, a legősibb, ami mindenen segít.
Összetekertem a tekercset, amit néztem, sejtettem, hogy mi fog következni. Nem tévedtem.
– A királynak van egy megbízatása a számodra.
Azon a nyáron, több, mint három hónap alatt tizenhét alkalommal öltem a királyért. Ha nem öltem volna már önvédelemből, nehezebb lett volna.
A feladatok látszólag egyszerűek voltak. Én, egy ló és mérgezett kenyérkaréjok. Ellovagoltam oda, ahol az utazók támadásokat jelentettek, és amikor a szipolyozottak rám támadtak, elmenekültem, magam mögé szórva a mérgezett kenyeret. Talán, ha egyszerű katona lettem volna, nem féltem volna annyira. Egész életemben hozzászoktam, hogy az Ösztönre támaszkodjak, hogy megtudjam, kik vannak körülöttem. Olyan volt ez számomra, mintha a szemeim nélkül kellett volna dolgoznom, és gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem minden szipolyozott volt földműves, vagy takács. A második kis csoportban, amit megmérgeztem, akadt néhány harcos. Szerencsém volt, hogy a legtöbben a kenyér fölszedegetésével foglalkoztak, amikor lerángattak a lovamról. A mai napig viselem egy mély késvágás nyomát a bal vállamon. Erősek és képzettek voltak, úgy tűnt, mintha egy egységként dolgoztak volna, talán azért, mert úgy lettek kiképezve, mikor még egészséges emberek voltak. Meg is halhattam volna, ha nem kiáltom el magam, hogy ostobaság velem harcolniuk, amikor a többiek megeszik a kenyeret. Eleresztettek, én pedig fölkapaszkodtam a lovamra és elmenekültem.
A mérgek nem voltak kegyetlenebbek a kelleténél, de ahhoz, hogy még kis adagban is halálos hatásuk legyen, erősebbeket kellett használnunk. A szipolyozottaknak nem volt könnyű haláluk, de gyors volt, amennyire csak Árnytól tellett. Mohón marták el tőlem a halálukat, nekem pedig nem kellett végignéznem görcsös haláltusájukat, vagy látni holttestüket az út mentén. Mikorra az elhullt szipolyozottak híre elért Kosvárba, Árny története, hogy valószínűleg romlott halat ettek a túlzsúfolt patakokból, már mindenütt jelenlévő pletyka volt. A rokonok begyűjtötték a testeket, és tisztes temetést rendeztek. Azt mondogattam magamnak, hogy a rokonok is megkönnyebbültek, és azok a szipolyozottak gyorsabb halált haltak, mint azok akiket a téli éhség és fagy ölt meg. Így szoktam hozzá az öléshez, és már közel húsz gyilkosság volt a listámon, mielőtt a szemébe kellett néznem egy embernek és aztán megölni.
Nehezebbnek tűnt, mint elsőre látszott. Egy kisnemes volt, Teknőctó mellett voltak birtokai. Az a hír jutott el Kosvárba, hogy felindulásában megütötte az egyik szolgáló gyermekét, amitől a kislány örök életére megháborodott. Ez már elég volt ahhoz, hogy Elmés király felvonja a szemöldökét. A nemeske kifizette a kártérítést, aminek elfogadásával a szolgáló lemondott a királyi igazságszolgáltatásról. Ám pár hónappal később a leány kuzinja érkezett a kastélyba és személyes kihallgatást kért Elméstől.
Engem küldtek oda, hogy erősítsem meg a történetét, és láttam, ahogy a leányt kutyaként a lábánál tartotta a nemes, és láttam azt is, hogy a hasa gömbölyödik a várandósságtól. Így tehát nem volt nehéz, amikor borral kínált finom kristálypohárban, a legfrissebb kosvári hírekért könyörögve, hogy alkalmat találjak rá, hogy a fény felé tartsam a poharát, az edény és a bor minőségét méltatván. Pár nap múlva távoztam, teljesítvén feladatomat, kezemben a papírmintákkal, amiket Fedrennek ígértem, és a nemes jókívánságaival az útra. A lordocska sorsa aznap pecsételődött meg. Majd egy hónappal később halt meg, vérben fuldokolva, tébolyodottan és tajtékozva. A kuzin befogadta a leányt és gyermekét. A mai napig nem bántam meg, hogy a lassú halált választottam neki.
Amikor nem a szipolyozottakkal törődtem, Igazság hercegről gondoskodtam. Emlékszem az első alkalomra, amikor megmásztam a tornyába vezető lépcsőket, a tálcával egyensúlyozva. Legalább egy őrre számítottam az ajtajában, de nem volt ott senki. Kopogtattam az ajtón, majd nem kapván választ, csendben beléptem. Igazság az ablaknál ült egy székben, az óceán felől nyári szellő áradt a szobába. Kellemes lakosztály lehetett volna, fényekkel és levegővel teli, főleg nyáron. Ehelyett inkább tűnt börtönnek. Az ablaknál álló szék mellett volt egy asztal. A sarkokban és a falak mentén a padlón por és régi illatosítófüvek maradványai gyűltek össze. Igazság pedig, mellkasára hajtott fejével úgy tűnt szunyókál, de érzékeim azt jelezték, hogy a szoba reszket az erőfeszítéseitől. Haja ápolatlan volt, arcán többnapos borosta, ruhái lógtak rajta.
A lábammal hajtottam be az ajtót és a tálcát az asztalhoz vittem. Letettem és ott álltam mellette csöndben várakozva. Pár perc múlva visszatért, bárhol is járt. Régi mosolyának halovány másával fölnézett rám, aztán a tálcára.
– Mi ez?
– Reggeli, uram. Mindenki reggelizett már órákkal ezelőtt, kivéve téged.
– Már ettem, fiú, kora reggel. Valami szörnyű hallevest. A szakácsot föl kéne lógatni érte. Nem lenne szabad halat felszolgálni reggelire – hangja bizonytalannak tűnt, mint egy vénembernek, aki régmúlt ifjúságát próbálja visszaidézni.
– Az tegnap volt, uram – leemeltem a fedőket. Meleg kenyér gőzölgött, mézzel és mazsolával, hideg húsok, egy tál eper és hozzá krém. Mindegyik kis adag volt, mint egy gyermeké. Kitöltöttem a forró teát, erős gyömbér és borsmenta illata volt, hogy elrejtse a serkentők illatát.
Igazság ránézett, aztán rám. – Árny sosem fárad ki, igaz? – olyan természetesen mondta ki Árny nevét, mintha mindennapi téma lenne a kastélyban.
– Enned kell, uram, ha folytatni akarod – mondtam tárgyilagosan.
– Azt hiszem – mondta fáradtan és úgy fordult a művészien elrendezett tálca felé, mintha csak egy újabb kötelességét teljesítené. Evett, minden lelkesedés nélkül, és gépiesen itta meg a teát, mintha orvosságot inna, nem tévesztette meg a gyömbér és a menta. Reggelije felénél megállt és sóhajtva kinézett az ablakon. Aztán ismét a tálca felé fordult és kötelességtudóan megevett mindent az utolsó falatig. Eltolta a tálcát és hátradőlt a székben, mintha elfáradt volna. Csak bámultam. Én magam készítettem el a teát, és tudtam, hogy egy ekkora adag serkentőtől Kormos kirúgná az istálló falát.
– Hercegem? – mondtam, de mikor nem reagált, megérintettem a vállát. – Igazság? Jól vagy?
– Igazság – ismételte bágyadtan. – Igen. Jobban kedvelem, mint az „uram”-at, vagy a „hercegem”-et. Apám terve, hogy téged küldött. Hát, talán még sikerül meglepnem. De igen, hívj Igazságnak. És mondd meg nekik, hogy ettem, engedelmesen, mint mindig. Indulj, fiú, most dolgom van.
Megkapaszkodott a karfákban, mintha erőlködne valamin, és a tekintete megint a távolba révedt. Összeraktam az edényeket amilyen halkan csak tudtam, és elindultam az ajtó felé. Ahogy a kilincsért nyúltam, utánam szólt.
– Fiú?
– Uram?
– Nem, nem – figyelmeztetett.
– Igen, Igazság?
– Leon a szobámban van, fiú. Vidd ki sétálni, kérlek. Ne senyvedjen ő is a gazdája miatt.
– Igen, uram... Igazság.
Így az öreg kutya, túl élete delelőjén, az én felügyeletem alá került. Minden nap kivittem Igazság szobájából, és a dombokon, a szirteken és a partokon vadásztunk farkasokra, amik már jó húsz esztendeje nem fordultak elő arrafelé. Ahogy Árny gondolta, jócskán kijöttem a formámból, az első időkben alig tudtam lépést tartani az öreg kutyával. Ahogy teltek a napok, visszanyertük az erőnket, és Leon még egy-két nyulat is fogott nekem. Mióta kiűzettem Burrick birodalmából, nem féltem használni az Ösztönt, amikor csak akartam. Ahogy már régebben felfedeztem, tudtam beszélni Leonnal, de nem volt kötelék közöttünk. Nem mindig engedelmeskedett, néha nem is hitt nekem. Ha kölyök lett volna, biztosan összekapcsolódunk, de már öreg volt és a szíve mindörökre Igazságé. Az Ösztön nem ad hatalmat az állatok fölött, csak betekintést enged az életükbe.
Naponta háromszor megmásztam a csigalépcsőket, hogy rábírjam Igazságot arra, hogy egyen valamit, és váltsak vele pár szót. Néhanapján olyan volt, mintha egy gyerekkel beszélgetnék, néha pedig mintha egy piszmogó öregúr lenne. Máskor Leonról kérdezett, vagy arról, hogyan mennek a dolgok Kosvárott. Néha napokig távol voltam az egyéb feladataim végett. Általában úgy tűnt, alig vette észre, de az egyik megbízásom után, amikor a vágást szereztem, figyelte, ahogy ügyetlenül rakosgatom a tálcára a piszkos tányérokat.
– Biztosan nevetnének a bajszuk alatt, ha tudnák, hogy a sajátjainkat öldössük.
Megmerevedtem, azon tűnődve, mit válaszoljak rá, mivel amennyire én tudtam, a feladataimról csak Elmés és Árny tudott, de Igazság tekintete megint elrévedt, így csöndesen távoztam.
Anélkül, hogy szándékomban állt volna, elkezdtem változásokat végezni körülötte. Egyik nap, amíg evett, felsöpörtem a szobát, és aznap este külön felhoztam egy tálnyi illatosítót. Attól féltem, hogy elvonom a figyelmét, de Árny jól megtanított csöndben mozogni. Szótlanul dolgoztam, Igazság pedig nem is törődött a jövés-menéssel. A szoba végül felfrissült, a ververiaszirmok pedig üde illatokat árasztottak. Egyszer észrevettem, hogy elszunyókált a székében. Felvittem néhány párnát, amit néhány napig kerülgetett, végül kényelmesen elhelyezte. A szoba azonban dísztelen maradt, úgy éreztem, erre van szüksége, hogy ne térítsék el a céljától. Én is a legegyszerűbb kényelmi tárgyakat vittem neki, nem faliszőnyegeket és vázákat, hanem illatos szárított füveket kis tálacskákban, hogy enyhítsék a fejfájásait, egyszer pedig egy pokrócot is, a szél és az eső ellen, ami bevert a nyitott ablakon.
Aznap elaludt a székében, én pedig betakartam a pokróccal, mint egy kisgyereket, és letettem mellé a tálcát, de rajtahagytam a fedőt, hogy ne szálljon el az étel melege. Leültem a földre a szék mellé, az egyik félredobott párnának támaszkodva és hallgattam a szoba csendjét. Az idő majdnem békésnek tűnt az odakint tomboló nyári felhőszakadás ellenére is. Elszunyókálhattam, mert arra ébredtem, hogy a kezét a fejemre tette.
– Csak nem azt akarják, hogy még álmomban is figyelj rám? Mitől félnek?
– Semmitől, amiről én tudnék, Igazság. Csak annyit mondanak, hogy hozzak ételt és figyeljek rá, hogy megegyed. Semmi több.
– És a pokróc, a párnák és az illatos füvek?
– Az én művem. Ilyen kihalt szobában nem szabad lakni – abban a pillanatban rájöttem, hogy nem hangosan beszélgetünk, és hirtelen felültem.
Igazság is magához térni látszott. Mocorgott kényelmetlen székében. – Áldom a vihart, hogy pihenni enged. Elrejtettem három hajójuk elől. Meggyőztem őket, hogy csak futó zápor, most pedig kapkodhatják az evezőiket és meredhetnek a viharba, hogy megállapítsák merre tartanak. Én pedig behozhatok egy kicsit az elmaradt alvásokból – szünetet tartott. – Nézd el nekem, fiú. Néha a Mesterség természetesebbnek tűnik, mint a beszéd. Nem akartalak megzavarni.
– Semmiség, hercegem. Egyszerűen meglepődtem. Jómagam nem tudom használni, csak gyengén és tévesen. Nem tudom, hogyan sikerült beszélnem veled.
– Igazság a nevem, fiú, nem a herceged. Egy herceg nem üldögél izzadt ingben kétnapos borostával egy ablak előtt. De mi ez a képtelenség? Tudtommal elrendeződött, hogy elsajátítsd a Mesterséget. Jól emlékszem, ahogy Türelem telebeszélte apám fejét, amíg az beadta a derekát – fáradtan elmosolyodott.
– Galenus megpróbált tanítani, de nem voltam fogékony rá. Úgy tudom, törvénytelen utódoknál ez gyakori...
– Várj! – mordult föl és egy pillanat alatt az elmémben volt. – Így gyorsabb – mondta bocsánatkérően, aztán magában motyogott. – Mi az, ami elfelhősít? Ah! – és már vissza is vonult a tudatomból, mindezt olyan könnyedén, ahogy Burrick szokta kiszedni a bolhát egy kutyából. Hosszú hallgatásba merült, akárcsak én, és tűnődtem.
– Erős vagyok benne, akárcsak az apád volt. Galenus nem az.
– Akkor hogyan lett Oktató? – kérdeztem halkan. Azon tűnődtem, vajon azért mondja-e ezt Igazság, hogy enyhítse a kudarcomat.
Igazság egy darabig nem szólt, mintha kényes témát érintett volna.
– Galenus Vágy királyné... kedvence volt. A királyné sugallta Magánynak, hogy fogadja fel tanítványnak. Olykor azt hiszem, a mi öreg Oktatónk nagyon elkeseredett volt, amikor fölfogadta. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Azt hiszem, elsiette a döntést és később már megbánta. Én pedig nem hiszem, hogy Galenus teljes kiképzést kapott volna, mielőtt ő lett az Oktató, de most már ő az, nekünk pedig be kell érnünk vele.
Igazság megköszörülte a torkát. Feszélyezettnek látszott.
– Olyan nyíltan beszélek veled, amennyire csak lehet, fiú, mert látom, hogy tudod tartani a szád. Galenus ajándékként kapta meg a tisztséget, nem azért, mert kiérdemelte. Ó, persze tudja, hogy hatalommal jár, és nem tétovázott elfogadni, de Magány több volt, mint egy fontoskodó alak, aki bebiztosította magának a helyet. Magány Nagylelkű király tanácsadója volt, és kapcsolat közte és azok között, akik a Mesterséggel Üzentek neki. Az ő feladata az volt, hogy megkeresse és kitanítsa azokat, akik ígéretes és megbízható tanítványok lehettek, és jól megválogatta őket. Ez a Kör az első, amit Galenus képzett ki, mióta Lovag és én kölykök voltunk, és szerintem rosszul taníttattak. Igen, idomítottak, akár a majmok, vagy a papagájok, de nem érik föl ésszel, amit tesznek. Ám csak ők vannak – Igazság kinézett az ablakon és halkan folytatta. – Galenusból hiányzik a finomság. Ugyanolyan durva és öntelt, mint az anyja volt.
Hirtelen abbahagyta és elvörösödött, mintha rosszindulatú lett volna. Halkabban folytatta.
– A Mesterség, fiú, olyan, mint a beszélt nyelv. Nem kell kiabálnom veled, hogy tudassam, mit akarok. Kérhetem udvariasan, vagy sugallhatom, vagy tudathatom az óhajomat egy biccentéssel és egy mosollyal. Sugalmazhatok úgy egy embernek, hogy azt higgye, a saját ötlete volt a gondolat. De mindez meghaladja Galenust, mind a Mesterség használatában, mind a tanításában. Erőszakkal tör magának utat. A megaláztatás és a fájdalom az egyik módja annak, hogy legyőzzük valakinek a védelmét; az egyetlen, amiben Galenus hisz. Magány fortélyosabb volt. Figyelnem kellett egy papírsárkányt az égen, vagy a napfényben szállongó port, mintha az lenne az egyetlen fontos dolog a világon. És hirtelen ott volt, az elmémben, mosolyogva és dicsérve. Megtanította, hogy nyitottnak lenni annyi, mint nem bezárkózni. Mások elméjébe hatolni pedig csak abból áll, hogy elhagyod a sajátodat. Érted, fiú?
– Egy kicsit – mondtam.
– Egy kicsit – sóhajtotta. – Megtaníthatnálak rá, ha lenne időm, de nincs. De mondj el nekem valamit... jól haladtál, mielőtt próbára tett?
– Nem, soha nem volt érzékem hozzá... Várjunk csak! Ez nem igaz! Mit is mondok, mit gondolok egyáltalán? – bár ültem, hirtelen megszédültem és bevertem a fejem Igazság karosszékébe. Kinyúlt és megtámasztott.
– Azt hiszem, túl gyors voltam. Nyugalom, fiú. Valaki elködösítette az elmédet. Megzavart, akárcsak én teszem a Martalócok kormányosaival. Meggyőzöm őket, hogy megpillantottak valamit és jó irányba tartanak, holott egyenesen egy ellenáramlatba tartanak. Meggyőzöm őket arról, hogy elhaladtak egy pont mellett, amit még észre sem vettek. Valaki meggyőzött róla, hogy nem tudsz Üzenni.
– Galenus – mondtam határozottan. Majdnem tisztán láttam a pillanatot. Aznap délután nekem jött és azóta minden megváltozott. Furcsa ködben éltem hónapokig...
– Meglehet. Bár ha egyáltalán beleláttál, biztos észrevetted mit tett vele Lovag. Galenus szenvedélyesen gyűlölte apádat, mielőtt Lovag hű ölebbé változtatta. Rosszul éreztük magunkat miatta. Visszafordítottuk volna, ha tudjuk, hogyan kell, még Magány figyelmét is elkerülte volna. De Lovag erős volt, és még csak gyerekek voltunk, Lovag pedig dühében megtette. A sors iróniája, hogy olyasmi miatt, amit Galenus velem művelt. Még ha nem is volt dühös, Lovag Érintése olyan volt, mintha lovak tiportak volna meg. Még inkább, mintha egy sebes folyóba löktek volna. Sietve behatolt, otthagyta az információt, aztán távozott – ismét szünetet tartott és leemelte a fedőt a levesestányérról. – Azt hittem, te már tudod mindezt. Bár nem tudom, honnan tudhattad volna meg. Ki is mondta volna el neked?
Egyetlen mondatába kapaszkodtam bele. – Meg tudnál tanítani a Mesterségre?
– Ha lenne rá időm, nagyon sok időm. Olyan vagy, mint Lovag és én annak idején. Szertelen és erős, de nem tudod, hogyan irányítsd. Galenus pedig... azt hiszem, megsebzett. Erős falakat vontál magad köré, amelyeket most nem tudok áttörni, pedig erős vagyok. Meg kell tanulnod leengedni, és ez nehéz dolog. De taníthatnálak. Ha lenne rá egy évünk és csak azzal foglalkoznék – eltolta magától a levest. – De nincs időnk.
A remény megint elillant. Másodszor csalódtam, és még erősebb csalódást éreztem. Az emlékeim rendszereződtek, és a hirtelen düh ráébresztett, mit tettek velem. Ha Satu nem lett volna, levetem magam a toronyból aznap éjjel. Galenus megpróbált megölni, olyan biztosan, mintha késsel tette volna. Senki sem tudta volna meg, mennyire megvert, kivéve talpnyaló tanítványait. Mivel nem sikerült neki, elvette tőlem az esélyt, hogy megtanuljam a Mesterséget. Megnyomorított és... Dühösen fölpattantam.
– Hohó. Légy óvatosabb. Sérelem ért, de most nem engedhetjük meg, hogy viszály keletkezzék az udvarban. Tartsd magadban és intézd el csendesen, a király érdekében.
Fejet hajtottam bölcs tanácsa előtt. Fölemelte a fedelet a sültről, de aztán visszaejtette.
– Miért akarod megtanulni a Mesterséget? Nyomorúságos dolog, nem férfinak való.
– Hogy segítsek neked – feleltem gondolkodás nélkül, de éreztem, hogy így is van. Korábban csak bizonyítani akartam, hogy méltó utóda vagyok Lovagnak, hogy lenyűgözzem Burrickot és Árnyat, hogy megerősítsem magam az udvarban. De miután láttam, mit tesz Igazság nap mint nap, nem számítva hálára, vagy köszönetre, rájöttem, hogy csak segíteni akartam neki.
– Hogy segíts nekem – ismételte meg. A vihar alábbhagyott odakinn. Fáradt beletörődéssel nézett ki az ablakon. – Vidd el az ételt, fiú. Most nincsen rá időm.
– Erősödnöd kell – tiltakoztam, némi bűntudattal, hogy rám pazarolta az idejét, ahelyett, hogy evett, vagy aludt volna.
– Tudom, de most nincs időm. Az evés energiát emészt föl. Furcsa, de igaz. Nekem pedig most nincsen rá energiám – a szemei megint a távolba révedtek, a ritkuló esőfüggönyön túlra.
– Neked adnám az erőmet, Igazság. Ha tudnám.
Furcsán nézett rám. – Biztos vagy benne? Egészen biztos?
Nem értettem, miért kérdezi ilyen élénken, de tudtam a választ. – Persze. A király embere vagyok.
– És a véremből való – tette hozzá. Felsóhajtott, egy pillanatig mintha undorodott volna. Megint ránézett az ételre, aztán ki az ablakon. – Van még idő – suttogta. – Talán elég is lenne. Légy átkozott, apám. Mindig neked kell győznöd? Jer ide, hát.
Volt valami a szavaiban, ami megrémített, de engedelmeskedtem. Mikor a széke mellett álltam, kinyújtotta a kezét és a vállamra tette, mintha támaszra lenne szüksége, hogy felálljon.
A padlóról néztem föl rá. Párna volt a fejem alatt, és egy pokrócba burkolóztam. Igazság az ablakpárkányra támaszkodva kifelé nézett. Reszketett az erőfeszítéstől, az újonnan merített Mesterségtől remegett a levegő.
– A sziklákra – mondta elégedetten, és sarkon pördült. Elmosolyodott, ádáz vigyorral, ami gyorsan elhalványult, amint rám nézett.
– Mint borjú a vágóhídon – mondta szomorúan. – Tudhattam volna, hogy nem tudod, mire vállalkozol.
– Mi történt velem? – sikerült megkérdeznem, miközben vacogott a fogam, és egész testemben reszkettem, mintha teljesen átfagytam volna.
– Felajánlottad az erődet, én pedig elvettem – töltött egy csésze teát, aztán letérdelt és a számhoz tartotta. – Lassan idd. Elsiettem. Mondtam már, hogy Lovag bivalyerős volt, ha Mesterséget használt? Mit mondhatnék akkor magamról?
Kedélyessége és jólelkűsége visszatérni látszott. Azt az Igazságot már hónapok óta nem láttam. Lenyeltem egy korty teát, és éreztem a serkentőket a torkomban. A remegésem alábbhagyott, Igazság is kortyolt egyet a csészéből.
– A régi időkben – mondta –, a király a Köréből merített. Féltucatnyi, vagy még több ember, mind összhangban egymással, akik képesek voltak összegyűjteni az energiájukat és fölajánlani, ha szükség volt rájuk. Ez volt a valódi céljuk, hogy erőt nyújtsanak a királynak, vagy saját embereiknek. Nem hiszem, hogy Galenus felfogja ezt. Kis csapata olyan, mint a lovak, az ökrök és az szamarak egybegyúrva. Egyáltalán nem igazi Kör. Hiányzik belőlük a szellemi összhang.
– Erőt merítettél belőlem?
– Igen. Hidd el, fiú, nem tettem volna, de hirtelen szükségem volt rá, és azt hittem, tudod mit kínálsz. Te nevezted magad a király emberének, a régi kifejezéssel. És mivel közeli rokonságban állunk egymással, tudtam, hogy megcsapolhatlak – hangos puffanással tette le a csészét. Hangjába undor vegyült. – Elmés. Mozgásba lendíti a dolgokat, a kerekek forogni, az ingák lengeni kezdenek. Nem véletlen, hogy te hordtad nekem az ételt, fiú. Azt akarta, hogy hozzád férhessek – gyorsan körbejárta a szobát, aztán megállt fölöttem. – Nem fog még egyszer megtörténni.
– Nem volt olyan rossz – mondtam haloványan.
– Nem? Akkor miért nem próbálsz fölállni? Ülni esetleg? Csak egy fiú vagy, egyedül, nem egy Kör. Ha nem döbbenek rá tudatlanságodra és nem húzódom vissza időben, meg is ölhettelek volna. Egyszerre csak megállt volna a szíved. Nem merítelek így ki többet, senki kedvéért. Gyere – lehajolt, és erőlködés nélkül fölemelt és a székébe helyezett. – Ülj itt egy darabig, és egyél. Nekem most nincsen szükségem rá. Ha pedig jobban vagy, menj el Elméshez. Mondd meg neki, hogy elvonod a figyelmemet, és úgy akarom, hogy mostantól egy konyhalegény hozza föl az ételemet.
– Igazság – kezdtem.
– Nem – javított ki. – A herceged. Mert ebben az ügyben a herceged vagyok és nem tűrök ellenkezést. Most pedig egyél.
Fejet hajtottam és ettem, a saját magam készítette tea pedig hatni kezdett, gyorsabban, mint vártam. Hamarosan már lábra tudtam állni, összeszedtem a koszos edényeket a tálcára és elindultam az ajtó felé. Úgy éreztem, legyőztek. Lenyomtam a kilincset.
– FitzLovag Látnok.
Megálltam, megdermedve a szavaktól. Lassan megfordultam.
– Ez a neved, fiú. Én magam írtam a naplómba azon a napon, amikor elém hoztak. Még egy dolog, amit tudnod kell. Ne gondolj többé úgy magadra, mint egy fattyúra, FitzLovag Látnok. És még ma menj el Elméshez.
– Viszontlátásra – mondtam halkan, de már kimeredt az ablakon.
Így köszöntött ránk a nyár dereka. Árny a táblái előtt, Igazság az ablakában, Pompa hercegné után kutatva, én pedig csendben öltem a királyomért. A szárazföldi és a partmenti Hercegségek szembeálltak egymással az asztalnál, úgy fújtak a másikra, mint a hal fölött veszekedő macskák. A legtetején pedig ott ült Elmés király, minden szálat feszesen tartva, mint egy pók és éberen a fonalak legkisebb rezdülésére. A vörös hajók lecsaptak a partvonalunkra, ahogy egy cápa mar ki egy darabot a csalétekből, elragadták az embereket és szipolyozták őket. A szipolyozottak pedig terhet jelentettek a vidéknek, az emberek féltek halászni, vagy földet művelni a folyótorkolatok síkságain. Az adókat pedig emelni kellett, hogy etessék a katonákat, és az őrszemeket, akik ennek ellenére képtelennek bizonyultak rá, hogy megvédjék a partvidéket. Elmés rosszallóan fölmentett Igazság gondozása alól. Több, mint egy hónapig nem hivatott, amíg egy nap hirtelen reggelire voltam hivatalos nála.
– Rossz idő a nősülésre – tiltakozott Igazság. Néztem a sovány, csontos férfit, aki osztozott a király reggelijén az asztalnál, és azon tűnődtem, hol van az a jó kedélyű herceg, akit kölyökkoromból ismertem. Egy hónap alatt sokat romlott az állapota. Játszadozott egy szelet kenyérrel, aztán letette. Arca beesett, szemei fénytelenek voltak, a haja fakó, izmai petyhüdtek, szeme fehérje besárgult. Burrick fertőtlenítette volna a beleit, ha kutyáról lett volna szó.
Kérdezetlenül megszólaltam. – Két nappal ezelőtt Leonnal vadásztam. Fogott nekem egy nyulat.
Igazság felém fordult, régi mosolyának halvány képével. – Nyulakra vitted a farkaskutyámat?
– Élvezte, bár hiányzol neki. Nekem hozta a nyulat, én pedig megdicsértem, de nem tűnt elégedettnek – nem mondhattam el neki, hogyan nézett rám, a szemében is tükröződött.
Igazság fölemelte a poharát, a keze remegett. – Örülök, hogy kimegy veled, fiú. Jobb, mint...
– Az esküvő – vágott közbe Elmés –, megörvendezteti az embereket. Öregszem, Igazság, és rossz időket járunk. Az emberek nem látják a tragédiák végét, én pedig nem merek megoldásokat ígérni, amikor nincsenek. A külszigetekieknek igazuk van, Igazság. Nem azok a harcosok vagyunk, akik egykoron ide érkeztek. Letelepedtünk, és az ilyen embereket könnyebb fenyegetni, mint a nomádokat, akiket nem érdekel az ilyesmi. Minket is ugyanúgy elpusztíthatnak. Amikor a letelepedett népek biztonságot keresnek, a folyamatosságot keresik.
Itt hirtelen fölnéztem. Meg mertem volna esküdni rá, hogy Árny szavait hallottam. Vajon azt jelentette volna, hogy Árny keze van a házasságban? Feltámadt az érdeklődésem, és azon tűnődtem, miért hivatott a király arra a reggelire.
– A nép megnyugtatásáról van szó, Igazság. Nincs meg benned Pompa kisugárzása, sem Lovag tartása, hogy bárkit meggyőzz arról, hogy kezedben tudod tartani a dolgokat. Nem megbántani akarlak; akkora tehetséged van a Mesterségben, mint senkinek a vérvonalunkban, és sok helyütt fontosabbnak bizonyultak a hadvezetési képességeid, mint Lovag diplomáciája.
Gyanúsan emlékeztetett egy betanult beszédre. Figyeltem, ahogy Elmés szünetet tart. Sajtot és kompótot tett egy szelet kenyérre és beleharapott. Igazság némán ült és figyelte az apját. Egyszerre tűnt figyelmesnek és untatottnak, mintha valaki megpróbálna ébren maradni és odafigyelni, mikor csak arra tud gondolni, hogy lehajtsa a fejét, és aludjon végre. Saját tapasztalataim a Mesterségről, a szükséges koncentrációról és örökös csábításáról csodálatot ébresztettek Igazság iránt, hogy mindennap képes használni.
Elmés Igazságról rám pillantott, aztán vissza a fiára. – Egyszerűen arról van szó, hogy meg kell házasodnod. Sőt, gyermeket kellene nemzened. Ez meglágyítaná az emberek szívét. Azt mondanák „Hát, nem lehet olyan rossz, ha a hercegünk megházasodik és gyermeke születik. Bizton nem tenné, ha az egész királyság veszélyben forogna.”
– De te és én jobban tudjuk, igaz, apám? – keserűség csengett Igazság hangjában, amit még sosem tapasztaltam.
– Igazság – kezdte Elmés, de a fia közbevágott.
– Felség – mondta formálisan. – Mindketten tudjuk, hogy a katasztrófa szélén állunk. Most, éppen most nem enyhülhet a figyelmünk. Nincs időm az udvarlásra és a velejáró dolgokra, még kevésbé arra, hogy megfelelő szövetséges keresésével párosuljék. Amíg az idő jó, a Martalócok támadni fognak. Mikor rosszra fordul az idő, és a szelek visszafújják őket a partjaikra, akkor a partvonal megerősítésével kell törődnünk, és legénységet kell kiképeznünk a hadihajókra. Erről akarok beszélgetni veled. Építsünk saját hadiflottát, ne kövér kereskedőhajókat, amik csak zsákmányul szolgálhatnak a kalózoknak, hanem karcsú hadihajókat, mint egykoron. A legöregebb hajókészítők még tudják, hogyan kell építeni őket. És vigyük el a harcot a Külső-szigetekre – igen, még a téli viharokon keresztül is, régebben voltak ilyen matrózaink is. Ha most elkezdünk építkezni és edzeni, jövő tavasszal már távol tudjuk tartani őket a partjainktól, és télen talán...
– Pénz kell hozzá. Az ijedt emberek pedig nem könnyen fizetnek. Ahhoz, hogy pénzt gyűjtsünk, előbb meg kell győzni a kereskedőket, hogy folytassák a kereskedést, és a parasztokat, hogy érdemes bevetni a földjeiket. Ezzel pedig visszatértünk ahhoz, hogy feleséget kell választanod.
Igazság, aki fellelkesült, amikor a hadihajókról volt szó, hátradőlt a székében. Leeresztett, mintha valami végleg összetört volna benne, már attól tartottam, szétesik.
– Ahogy óhajtod, felség – mondta, de közben megrázta a fejét, mintha nem hinne a saját szavaiban. – Úgy teszek, ahogy jónak látod. Ez egy herceg kötelessége a királyhoz és a birodalomhoz. De mint férfi, apám, keserű és üres dolog olyan asszonyt nőül vennem, akit az öcsém választ ki. Fogadni mernék, hogy ha Pompa után engem lát meg, máris nem tartja olyan nagy fogásnak a házasságot – lenézett a kezeire, a munka és a harc okozta sebhelyekre, amelyek élesen kirajzolódtak sápadt bőrén. Mintha a neve szólalt volna meg a szavaiból. – Mindig a második fiad voltam, a jóképű, erős és bölcs Lovag mögött. Most pedig Pompa mögött, aki elbűvölő, ravasz és jó fellépésű. Tudom, hogy azt hiszed, jobb király lenne, mint én. Néha egyetértek veled. Másodiknak születtem és úgy is nevelkedtem. Mindig úgy hittem, hogy a trón mögött lesz a helyem, nem pedig rajta, és amikor azt hittem, hogy Lovag követni fog a trónon, nem is bántam. A bátyám által én is megbecsült voltam. Belém fektetett bizalma megtiszteltetés volt, részem volt mindabban, amit ő elért. Egy olyan király jobb kezének lenni érdemesebbnek tűnt, mint királynak lenni egy kisebb birodalomban. Ugyanúgy hittem benne, ahogy ő hitt bennem. De ő elment, én pedig nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy nincs ilyen kötődés Pompa és közöttem. Talán a nagy korkülönbség teszi, talán Lovag és én olyan közel álltunk egymáshoz, hogy nem volt helye harmadiknak. De nem hiszem, hogy olyan asszonyt keresne nekem, aki szeretne engem. Vagy olyat, amelyik...
– Választott neked egy királynét! – szakította félbe Elmés. Akkor már tudtam, hogy nem az volt az első ilyen beszélgetés köztük, és éreztem, hogy Elmés nem örül, hogy a tanúja vagyok egy ilyen beszélgetésnek. – Pompa választott egy asszonyt, aki a Hat Hercegség királynéja lesz. Egy asszonyt, aki gazdagságot, embereket és kereskedelmi egyezségeket hozhat a számunkra, amikre most szükségünk van, ha túl akarjuk élni a vörös hajók támadását. Lágy kezek és kellemes illatok nem fognak hajókat építeni neked, Igazság. Félre kell tenned a féltékenységedet az öcséd iránt. Nem verheted vissza az ellent, ha nem bízol azokban, akik mögötted állnak.
– Pontosan – mondta Igazság halkan. Hátratolta a székét.
– Hová mész? – kérdezte Elmés ingerülten.
– A dolgomra – felelte Igazság kurtán. – Hova máshova mehetnék?
Egy pillanatig még Elmés is megdöbbent. – Hisz' alig ettél... – elakadt.
– A Mesterség minden más étvágyat kiöl. Te is tudod.
– Igen – Elmés elhallgatott. – És azt is tudom, akárcsak te, hogy ha ez megtörténik, akkor az ember az összeomlás szélén van. A Mesterség iránti étvágy fölemészti az embert, nem táplálja.
Úgy tűnt, mindketten elfeledkeztek rólam. Összehúztam magam, és igyekeztem nem zavarni, úgy ettem a kekszet, mint egy egér a sarokban.
– Mit számít, hogy fölemészti magát az ember, ha megmenti a királyságot – Igazság nem is próbálta takargatni a hangjában bujkáló keserűséget, és nyilvánvaló volt, még számomra is, hogy nem csak a Mesterségről beszélt. Eltolta a tányérját. – Végül is – tette hozzá cinikusan –, van még egy fiad, aki beugorhat és viselheti a koronát, ráadásul nem érintette meg a Mesterség és szabadon házasodhat, ahogy akar.
– Nem Pompa hibája, hogy nem rendelkezik a Mesterséggel. Beteges gyermek volt, túl beteg, hogy Galenus tanítsa. Azt pedig ki láthatta volna előre, hogy két Mesterségben képzett fiú nem lesz elegendő – tiltakozott Elmés. Hirtelen fölállt és föl-alá kezdett járkálni a szobában. Végül megállt az ablaknál, és kibámult a tengerre. – megteszem, amit csak tudok, fiam – mondta halkabban. – Gondolod, hogy engem nem érdekel, hogy felőrlöd magad?
Igazság nagyot sóhajtott.
– De, tudom. A Mesterség okozta kimerültség beszél belőlem, nem pedig én. Legalább egyikünk gondolkozzék tiszta fejjel és próbálja meg a kezében tartani az eseményeket. Számomra nincs más, mint a keresés és a kiválogatás, hogy megkülönböztessem az evezőst a navigátortól, és kiszimatoljam rejtett félelmeit, amiket a Mesterség fölnagyíthat. Mikor alszom, megálmodom őket, aztán, amikor megpróbálok enni, ők akadnak a torkomon. Tudod, hogy sosem szerettem az ilyesmit. Sosem tűnt harcoshoz méltónak, hogy emberek tudatában lopakodjak és kémkedjek. Adj kardot a kezembe és vérüket veszem. Inkább győzöm le őket egy pengével, mint saját tudatuk vérebeivel.
– Tudom, tudom – mondta Elmés nyugtatóan, de nem hittem, hogy valóban tudta. Én legalább megértettem Igazság ellenszenvét a feladata iránt. Osztoztam benne, és tudtam, hogy úgy érzi, mintha bemocskolná magát. De mikor rám nézett, az arcomon semmiféle ítélet jelét nem láthatta. Mélyen bennem még ott élt a bűntudat, hogy nem tudtam elsajátítani a Mesterséget, és nem tudtam a hasznára lenni a nagybátyámnak. Azon tűnődtem, hogy amikor rám nézett, vajon megfordult-e a fejében, hogy újfent erőt merítsen belőlem. A gondolat kissé megrémített, de ehelyett kedvesen és szórakozottan rám mosolygott, mintha ilyesmi még csak meg sem fordult volna a fejében. Ahogy fölkelt és elhaladt a székem mellett, megborzolta a hajam, mintha csak Leon lettem volna.
– Vidd ki a kutyámat, kérlek, még ha csak nyúlra is vadásztok. Nem szeretem minden nap a szobámban hagyni, de szegény csak elterelné a figyelmemet.
Bólintottam, és meglepődtem azon, amit éreztem felőle. Ugyanannak a fájdalomnak az árnyékát, amit én éreztem, amiért elszakítottak a kutyáimtól.
– Igazság.
Megfordult Elmés szavára.
– Majdnem elfelejtettem, hogy miért is hívtalak ide. Természetesen a hegyvidéki hercegnő. Ketkin a neve, azt hiszem...
– Kettricken. Erre még emlékszem. Vékony kis leányzó volt, mikor utoljára láttam. Tehát őt választottad?
– Igen, az összes olyan ok miatt, amit megbeszéltünk. A napját is kitűztük. Tíz nappal az Aratóünnep előtt. Az aratás megkezdésekor kell elindulnod, hogy idejében odaérj. Ott lesz egy szertartás a saját népe előtt, amely összeköt titeket és megpecsételi a szerződéseket; egy hivatalos esküvő pedig később, ha visszatértetek ide. Pompa azt üzeni, hogy...
Igazság megtorpant, arcára csalódottság ült ki. – Nem tehetem. Tudod, hogy nem tehetem. Ha még aratás alatt itt hagyom a feladatomat, nem lesz hova visszahozni a menyasszonyt. A kalózok mindig aratás környékén a legélénkebbek, mielőtt a téli viharok hazakényszerítik őket. Gondolod, hogy idén másként lesz? Nem szeretném arra hazahozni Kettrickent, hogy Kosvárban lakomáznak, és a karóra tűzött fejed fogad!
Elmés dühödtnek látszott, de mérsékelte magát, amikor megkérdezte. – Gondolod, hogy olyan nagy nyomást fejthetnek ki ránk, ha húsz-egynéhány napig távol vagy?
– Tudom – mondta Igazság fáradtan. – Tudom, olyan biztosan, mint azt, hogy már most is a helyemen kellene lennem, nem pedig veled vitáznom. Apám, üzend meg, hogy le kell mondani. Azonnal érte megyek, amint lehullik az első hó, és a partjainkról fúj a szél.
– Nem lehet – tiltakozott Elmés. – A hegyi népek szerint egy téli esküvő szegényes aratást jelent. A szokásaikat nagyon komolyan veszik. Vagy aratás előtt kell elvenned, vagy a tavasz első hónapjaiban, amikor bevetik a földjeiket.
– Nem tehetem. Mire a tavasz a hegyek közé ér, nálunk már beköszönt a jó idő, és a Martalócok már itt lesznek. Ezt meg kell érteniük! – Igazság úgy dobálta a fejét, mint egy nyugtalan ló. Nem itt kellett volna lennie, hanem a tornyában, bármennyire gyűlölte használni a Mesterséget. Úgy akarta intézni a dolgot, hogy semmi köze ne legyen a birodalom védelméhez. Azon gondolkodtam, vajon Elmés tudja-e ezt? És Igazság?
– Megérteni valamit, az egy dolog – magyarázta a király. – Megsérteni a szokásaikat, másik dolog. Igazság, ennek így kell lennie – Megdörzsölte a fejét, mintha sajogna. – Szükségünk van erre a szövetségre. Szükségünk van a harcosaira, a nászajándékokra és az apja támogatására. Nem várhat. Nem tudnál egy lezárt fülkében utazni, ahol utazás közben is tudnál Érzékelni? Talán jót is tenne, ha kimozdulnál egy kicsit, hogy friss levegőt szívj és...
– NEM! – kiáltotta Igazság, Elmés pedig megperdült, és csak állt, mint a cövek. Igazság az asztalhoz lépett és öklével rácsapott. Olyan dühösnek még sosem láttam. – Nem, nem és nem! Nem tudom távol tartani a Martalócokat a partjainktól, ha egy kis fülkében imbolygok. És nem, nem megyek el ezért a hercegnőért, akit te választottál nekem, ezért a lányért, akire alig emlékszem, ráadásul egy fülkében, mint egy tehetetlen bolond. Nem hagyom, hogy így lásson, és azt sem, hogy a katonáim a hátam mögött suttoghassák „Íme, ez lett Igazságból, úgy utazik, mint egy öregember, és így viszik az asszonyához.” Hová lettek az ösztöneid, hogy ilyen ostoba tervet készítesz? Jártál a hegyi nép között, ismered a szokásaikat. Gondolod, hogy bármelyik asszonyuk elfogadna egy olyan urat, aki ilyen módon megy el érte? Még az uralkodói család is elveti az utódot, ha betegesen születik. Tönkretennéd a saját tervedet, és védtelenül hagynád a Hat Hercegséget is egyúttal.
– Akkor talán...
– Akkor talán most is ólálkodik valahol egy vörös hajó, nem messze a Fészkelő-szigettől, és a kapitány talán már hajlamos eloszlatni a félelmeit a rossz ómenről, amit előző este látott, a kormányos pedig módosítja az irányzékot és azon tűnődik, hogy lehetett olyan ostoba, hogy eltévesztette a partvonalunkat. Mindaz a munka, amit tegnap éjjel végeztem, amíg te aludtál és Pompa mulatozott kis társaságával, kezd szétesni, amíg itt állunk és vitatkozunk. Apám, intézd el. Intézd el, ahogy akarod és tudod, anélkül, hogy ez engem érintene, amíg a jó idő kitart – Igazság már indult is, miközben beszélt, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy utolsó szavait alig lehetett érteni.
Elmés egy darabig csak állt és az ajtót bámulta. Aztán megdörzsölte a szemét, de hogy a fáradtság, vagy esetleg könnyek miatt, nem tudhattam. Körülnézett a szobában, és felmordult, mikor meglátott, mintha nagyon kilógnék a képből. Aztán, mintha eszébe jutott volna miért is voltam ott, szárazon megjegyezte.
– Ez jól ment, nem igaz? Mégis kell valami megoldást találni. És amikor Igazság elutazik az asszonyáért, vele mégy.
– Ha királyom úgy óhajtja – mondtam halkan.
– Úgy óhajtom.
Megköszörülte a torkát, aztán kinézett az ablakon.
– A hercegnének egyetlen testvére van, egy bátyja. Nem túlzottan egészséges, bár valaha erős volt, de a Jégmezőkön egy nyílvessző átfúrta a tüdejét. Teljesen keresztülment rajta, legalábbis Pompának ezt mondták, a sebei a mellkasán és a hátán begyógyultak. De telente vért köhög fel, nyaranta pedig a fél délelőttnél tovább nem tudja megülni a lovat. A hegyi népeket ismerve igazán meglepő, hogy ő a trónörökösük.
Egy pillanatig csöndben gondolkodtam. – A hegyi népeknél ugyanaz a szokás, mint nálunk. Férfi, vagy nő, az utódok a születési sorrend szerint örökölnek.
– Igen, így van – mondta Elmés halkan, én pedig sejtettem, hogy már úgy gondolkodik, hogy hét Hercegség erősebb, mint hat.
– És Kettricken hercegné édesapja? – kérdeztem. – Neki hogy szolgál az egészsége?
– Erős és szívélyes, amennyire csak lehetséges ez az ő korában. Biztos vagyok benne, hogy még sokáig és jól fog uralkodni, még legalább egy évtizeden át, hogy biztonságos és egységes birodalmat hagyjon az utódjára.
– Talán addigra a mi problémáink is megoldódnak a Martalócokkal és Igazság mással is törődhet.
– Talán – egyezett bele Elmés csöndesen. A tekintete végre találkozott az enyémmel. – Amikor Igazság elutazik, te vele mész – ismételte meg. – Megértetted, mi lesz a feladatod? A belátásodra bízom a dolgot.
Fejet hajtottam előtte. – Ahogy óhajtja, felség.
19
A HEGYVIDÉKI KIRÁLYSÁGOT AZ OTT LAKÓ népeket figyelembe véve pontatlanság királyságként emlegetni. Ugyanolyan pontatlan Csudraként hivatkozni a térségre, bár a csudra nép teszi ki a lakosság jelentős részét.
Egységes és egyesített birodalom helyett a Hegyvidéki Királyság a hegyoldalakba kapaszkodó falucskákból, kis termőfölddarabkákból és a hágókhoz vezető kereskedőpontokból áll, a köztes barátságtalan vidéket pedig nomád pásztorok és vadászok lakják. Valószínűtlennek hat; hogy egy ilyen vegyes összetételű nép egyesüljön, mivel saját érdekeik gyakran ellentétben lehetnek a többiekével. Furcsamód azonban, az egyetlen erő, ami hatalmasabb, mint saját függetlenségük és elkülönültségük, az hűségük a hegyi népek „királyához”.
A legendák szerint a vérvonalat egy próféta-bíró indította el, egy asszony, aki nem csak bölcs, hanem filozófus is volt, és megalapított egy uralkodási elméletet amelynek alapja, hogy a vezető az emberek legfőbb szolgája, és ezért teljesen önzetlennek kell lennie. Nincs határozott időpontja, hogy mikor lett a bíróból király; inkább fokozatosan alakult át, ahogy a szent ember tisztességének és bölcsességének híre ment Jhaampéból. Egyre többen kértek tanácsot tőle, és voltak hajlandóak elfogadni a Bíró döntését, így természetes volt, hogy az egész hegyvidékben tiszteletben tartották az egyezséget; és egyre több és több csoport vette át Jhaampe törvényeit. Így lettek a Bírókból királyok, de csodálatraméltó módon megtartották önként vállalt szolgálatukat és önfeláldozásukat. A jhaampei legendák bővelkednek olyan királyok és királynék történetével, akik sokféleképp föláldozták magukat a népükért, kezdve azzal, hogy elkergették a vadállatokat a kisgyerekektől, odáig, hogy túszként ajánlották föl magukat, ha szükséges volt.
A legtöbb történet szerint a hegyi népek nyersek, durvák és néha kegyetlenek. Valójában a könyörtelen földhöz igazodtak a törvényeik és igaz az is, hogy a deformált gyermekeket elvetik maguktól, leggyakrabban megfojtják, vagy megmérgezik őket, az idősebbek pedig gyakran önkéntes száműzetésbe vonulnak, ahol aztán a fagy, az éhség véget vet életüknek. Aki megszegi a szavát, annak kivághatják a nyelvét, vagy az eredeti alku kétszeresét kell teljesítenie. Ezek a szokások barbarikusnak tűnhetnek a letelepedettebb Hat Hercegség területén, de különösen illenek a Hegyvidéki Királyság világához.
*
Végül Igazság keresztülvitte az akaratát. Nem volt azonban sok diadala benne, mert, azt hiszem, saját makacssága és erősködése folytán hirtelen megnőtt a támadások száma. Egy hónap leforgása alatt két falut égettek föl és összesen harminckét embert ejtettek foglyul. Ebből tizenkilenc valószínűleg megmérgezte magát az addigra elterjedt fiolákból, amelyeket magukkal vittek. Egy harmadik, népesebb városnál visszaverték a támadókat, de nem a királyi csapatok, hanem a felbérelt zsoldosok segítségével. A sors fintora, hogy a zsoldosok legtöbbje külszigeteki volt, akik kihasználták csekély képességeiket. A király látszólagos tétlensége miatt pedig egyre többen morgolódtak.
Kevés haszna volt elmagyarázni Igazság és a Kör tevékenységét. Az embereknek saját hadihajókra volt szükségük, hogy megvédhessék a partjukat. A hajók építéséhez azonban idő kellett, a hadrendbe állított hasas kereskedőhajók pedig túl lassúak és otrombák voltak. Az ígéret, hogy tavaszra lesznek hadihajók, sovány vigaszt nyújtottak a földműveseknek és pásztoroknak, akik az idei termést és jószágot akarták megvédeni. A belföldi Hercegségek pedig egyre ingerültebbek lettek a nagyobb adók fizetése miatt, hogy több hajót építsenek, amelyek olyan partokat védtek, melyeken nem osztoztak. A partmenti Hercegségek gúnyosan megjegyezték, hogy a belföldiek vajon hogyan boldogulnának, ha nem lennének kikötők és kereskedőhajók, hogy terjesszék az áruikat. Egy tanácskozáson előfordult, hogy Szántás Hercege, Lord Bak megjegyezte, hogy talán kevés veszteséggel járna, ha a Közel-szigeteket és a Szőrme-fokot átadnák a Martalócoknak, hátha az csillapítaná az étvágyukat, mire Testens, Medwen Hercege megjegyezte, hogy talán ha leállítana minden kereskedelmet a Medve folyó mentén, Szántás azt kevés veszteségnek tartaná-e. Elmésnek még idejében sikerült lehiggasztani a kedélyeket, mielőtt ölre mentek volna, de nem elég korán ahhoz, hogy Fészek hercege kijelentette volna, hogy ő Szántás pártját fogja. Az erővonalak egyre nyilvánvalóbban rajzolódtak ki, minden egyes hónappal és adónöveléssel pedig még élesebbek lettek. Nyilvánvalóan tenni kellett valamit a Hercegségek egysége érdekében, és Elmés meg volt győződve arról, hogy Igazság házassága a megfelelő lépés.
Pompa tehát járta a diplomáciai táncot, és elrendeződött, hogy Kettricken hercegné népe előtt Pompának teszi le esküjét Igazságnak, Pompa pedig megteszi ugyanezt bátyja nevében. Természetesen egy második ceremónia is lesz Kosvárott, megfelelő képviselettel Kettricken népéből. Pompa pedig addig is Jhaampéban maradt. Ott-tartózkodása hírvivők, ajándékok és utánpótlás folyamatos áramlását teremtette meg a két főváros között. Ritkán telt el hét anélkül, hogy ne érkezett, vagy indult volna egy újabb menet, amitől egész Kosvár folyamatos nyüzsgés színtere lett.
Számomra furcsa és suta módja volt egy esküvő megszervezésének. Úgy fogadnak hűséget egymásnak, hogy akár egy hónap is eltelhet, amíg megpillantják egymást. A politikai tényezők azonban fontosabbak voltak, mint az elvek, a két ünnepséget pedig megszervezték.
Hamar visszanyertem az erőmet, miután Igazság megcsapolta, de annál több időmbe került teljesen fölfogni, mit is művelt velem Galenus. Azt hiszem, Igazság tanácsa ellenére is szembeszálltam volna vele, de Galenus elhagyta Kosvárt. Egy Jhaampéba tartó karavánnal indult útnak, hogy Fészekig velük tartson, ahol rokonokat kívánt meglátogatni. Mire visszatért, én már úton voltam Jhaampe felé, így nem sikerült elkapnom.
Megint túl sok időm támadt. Még mindig gondoztam Leont, de ez csak egy-két órát vett el a napomból. Semmi többet nem sikerült megtudnom Burrick merényletéről, Burrick pedig rendületlenül tartotta magát száműzésemhez. Egyszer kiruccantam Kosvárba, de mikor Molly boltja felé tévedtem, zárva találtam. A szomszédos boltban annyit sikerült megtudnom, hogy legalább tíz napja már, hogy bezárt a bolt, és hacsak nem akartam bőrszíjat vásárolni, elhordhattam magam. Eszembe jutott a fiatalember, akit legutoljára Mollyval láttam és keserűségemben semmi jót nem kívántam nekik.
Csupán azért, mert magányos voltam, úgy döntöttem, hogy megkeresem a Bolondot. Még soha nem próbáltam találkozni vele. Megfoghatatlanabbnak tűnt, mint gondoltam volna.
Pár órányi tétova bóklászás után, remélve, hogy találkozom vele, vettem magamnak a bátorságot, hogy meglátogassam a szobáját. Évek óta tudtam, hogy merre van, de még sosem jártam arrafelé, és nem csupán azért, mert a kastély egyik félreeső részében volt. A Bolond sosem vágyott közvetlenségre, kivéve, amikor maga választotta. A szobája egy torony tetején volt, ami Fedren szerint régebben térképterem volt és kiváló rálátást biztosított a környékre. A kastélyhoz később még magasabb tornyok épültek amik eltakarták a kilátást, míg végül csak arra volt jó, hogy az udvari bolond lakjék ott.
Egy meleg és fülledt napon, nem sokkal az aratás kezdete előtt határoztam úgy, hogy megmászom a torony lépcsőit. Zárt torony volt, lőrésekkel, amik csak arra voltak jók, hogy megvilágítsák a porfellegeket, amiket lépteim kavartak. Sötétsége hűvöset ígért, de ahogy elindultam fölfelé, egyre melegebbnek és szűkebbnek tűnt, míg végül a tetejére érve lihegtem és patakokban folyt rólam a verejték. Fáradtan kopogtattam az ajtaján.
– Én vagyok, Fitz! – szóltam, de a mozdulatlan forró levegő eltompította a hangom, mintha pokrócon keresztül beszélnék.
Használjam föl ezt kifogásként? Mondhatnám azt, hogy talán nem hallotta, hogy szóltam, ezért bementem, hogy megnézzem ott van-e? Vagy mondjam azt, hogy olyan meleg volt, hogy megszomjaztam és benéztem, hogy van-e valamilyen itala? Végül is, nem számít. Benyitottam.
– Bolond? – szólítottam, de éreztem, hogy nem volt ott. Nem úgy, ahogy általában megéreztem az emberek jelenlétét, hanem a mozdulatlanságból. Csak álltam ott, és bámultam, mint borjú az újkapura.
Fény, virágok, és színek garmadája fogadott. Az egyik sarokban egy rokka állt, és finom, fényes színű vékony fonalak. Az ágyat borító szőtteshez és a nyitott ablakok előtt lógó függönyökhöz hasonlatosat még sohasem láttam. Mértani mintákból virágmezőket formáztak a kék ég alatt. Egy széles és kövér cseréptálban virágok lebegtek a vízen és egy karcsú pisztráng cikázott a gyökerek és a fenéken elszórt kavicsok között. Megpróbáltam elképzelni a színtelen, cinikus Bolondot ott, a rengeteg szín és művészi alkotás között. Beljebb léptem egy lépést, és megpillantottam valamit, amitől megugrott a szívem.
Egy csecsemőt. Elsőre legalábbis annak néztem, és gondolkodás nélkül közelebb mentem és letérdeltem a kosár mellé. De nem élő gyermek volt, hanem egy baba, melyet olyan hihetetlen ügyességgel faragtak ki, hogy majdnem azt vártam, hogy a mellkasa megmozduljon, ahogy levegőt vesz. Kinyúltam, hogy megérintsem a finom, sápadt arcot, de nem mertem hozzáérni. A szemöldök vonala, a halovány rózsapír az arcocskákon, még az aprócska kéz is, amely a takarón nyugodott, tökéletesebb volt, mint amilyet addig el tudtam képzelni. Hogy milyen finom agyagból faragták, nem tudtam megmondani, akárcsak azt, hogy milyen ügyes kezek festették ki a picinyke szempillákat. Az apró takarót hímzések borították, a párna pedig szaténból volt. Nem tudom milyen hosszan térdeltem ott, olyan csöndben, mintha tényleg alvó csecsemő lett volna, de végül fölkeltem, kihátráltam a Bolond szobájából és halkan becsuktam az ajtót. Lassan lementem a lépcsőkön, attól félve, hogy találkozom a Bolonddal; és azzal a tudattal, hogy van még valaki Kosvárban, aki legalább annyira egyedül érzi magát, mint én.
Árny aznap éjszaka magához hivatott, de mikor megjelentem nála, úgy tűnt, semmi különösebb célja nem volt, csak látni akart. Némán üldögéltünk a fekete kandalló előtt, és nekem úgy tűnt, nagyon megöregedett. Igazsággal együtt ő is kimerültnek és megviseltnek látszott. Csontos kezei szinte elfogytak, szemei véreresek voltak. Aludnia kellett volna, de ehelyett magához rendelt, és csak ült, mozdulatlanul és szótlanul, csak turkálva az ételt, amit kirakott közénk. Úgy döntöttem, megkönnyítem a dolgát.
– Gondolod, hogy nem leszek rá képes? – kérdeztem halkan.
– Mire? – kérdezte szórakozottan.
– Hogy megöljem a hegyvidéki herceget. Ruriskot.
Árny teljesen felém fordult. Hosszúra nyúlt a csönd.
– Nem tudtad, hogy Elmés ezzel bízott meg – dünnyögtem.
Lassan visszafordult az üres kandalló felé, és olyan elmélyülten tanulmányozta, mintha lennének lángok, amikben olvashatna.
– Én csak a szerszámkészítő vagyok – mondta végül, halkan. – Másvalaki használja, amit készítek.
– Gondolod, hogy rossz... feladat? – nagy levegőt vettem. – Abból, amit mondott nekem, már amúgy sincs sok hátra az életéből. Talán könyörület lenne, ha gyorsan, csöndesen halna meg éjszaka, ahelyett, hogy...
– Fiú – mondta Árny csöndesen. – Ne tegyünk úgy, mintha mások lennénk, mint amik vagyunk. Orgyilkosok. Nem egy bölcs király könyörületes ügynökei. Politikai gyilkosok, akik a királyság fennmaradása érdekében ölnek. Ezek vagyunk.
Rajtam volt a sor, hogy a lángok szellemét tanulmányozzam. – Nagyon megnehezíted a helyzetem. Még jobban, mint amilyen volt. Miért? Miért tettél azzá, ami lettem, ha utána megpróbálsz elbizonytalanítani...? – elhallgattam, a kérdés többi része megfogalmazatlan maradt a fejemben.
– Azt hiszem... Ne is törődj vele. Talán féltékenység, fiam. Azt hiszem, azon tűnődöm, miért téged használ Elmés helyettem. Talán attól félek, hogy már kiöregedtem a hasznosságomból. Talán most, hogy ismerlek, azt kívánom, bárcsak sosem tettelek volna azzá, ami... – elhallgatott.
Tovább ücsörögtünk, a megbízásomon morfondírozva. Ez nem a király igazságszolgáltatása volt. Nem halálos ítélet, egy elkövetett bűnért. Egyszerűen egy ember elmozdítása a nagyobb hatalom érdekében. Ültem mozdulatlanul, amíg azon kezdtem töprengeni, hogy megteszem-e egyáltalán. Aztán tekintetem egy ezüst késre siklott, ami a kandallópárkányba döfve állt, és már tudtam a választ.
– Igazság panaszkodott a védelmedben – mondta Árny hirtelen.
– Panaszkodott? – kérdeztem lustán.
– Elmésnek. Először is, hogy Galenus rosszul bánt veled, és átvert. Ezt hivatalosan tette, mondván, hogy Galenus ezzel megfosztotta a királyságot egy Mesterséghasználótól, akkor, amikor ez a hasznunkra lett volna. Nem hivatalosan javasolta Elmésnek, hogy intézze el ezt a dolgot Galenusszal, még mielőtt a saját kezedbe veszed az ügyet.
Árny arcára pillantva tudtam, hogy tudott Igazsággal folytatott beszélgetésünk minden részletéről. Nem tudtam, mit is érzek emiatt.
– Nem állnék bosszút Galenuson, főleg miután Igazság megkért rá, hogy ne tegyem.
Árny elismerő pillantást vetett rám. – Én is ezt mondtam Elmésnek. De azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy ezt ő intézi el. Ezúttal a király saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Várnod kell.
– Mit fog tenni?
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy Elmés már eldöntötte, mit tesz. Galenust meg kell büntetni, de szem előtt kell tartanunk, hogy ha több Körre lesz szükségünk, Galenusnak nem szabad megsértődnie – Árny megköszörülte a torkát és halkabban folytatta. – Igazság még egy panaszt tett a királynak. Azzal vádolta Elmést és engem, meglehetősen nyersen, hogy hajlandóak vagyunk föláldozni téged a királyság érdekében.
Hirtelen tudtam, ezért hivatott magához. Nem szóltam.
Árny lassabban folytatta. – Elmés azt mondta, még csak meg sem fordult a fejében. Részemről fogalmam sem volt, hogy ilyesmi létezik – megint sóhajtott, mintha nehezére esett volna kimondani a szavakat. – Elmés a király, fiam. Első gondolata mindig a birodalomé.
A csönd hosszúra nyúlt közöttünk. – Azt mondod, hogy föláldozna engem. Szemrebbenés nélkül.
Árny nem vette le a szemét a kandallóról. – Téged, engem, akár Igazságot is, ha szükségesnek találja a királyság érdekében – aztán hozzám fordult. – Ezt soha ne feledd el.
Az esküvői karaván indulása előtti estén Füze kopogtatott az ajtómon. Késő volt már, és amikor közölte, hogy Türelem látni akar, ostobán megkérdeztem. – Most?
– Hát, holnap elmégy – mutatott rá Füze, én pedig engedelmesen követtem, mintha bármi értelme lenne.
Türelem egy párnázott székben ült, hálóruhája fölött egy gazdagon hímzett köntöst viselt, a haját pedig kiengedte. Leültem, ahová mutatta, Füze pedig folytatta Türelem hajának fésülését.
– Vártam, hogy gyere és kérj bocsánatot – jelentette ki Türelem.
Máris szóra nyitottam a számat, hogy megtegyem, de egy legyintéssel csendre intett.
– Ám Füzével beszéltem róla ma este, és úgy találtam, hogy már megbocsátottam neked. Arra a következtetésre jutottam, hogy a fiúkban van egy adag durvaság, amit ki kell adniuk magukból. Úgy döntöttem, nem akartál vele semmit, ezért nem kell bocsánatot kérned.
– De én sajnálom – tiltakoztam. – Csak nem tudtam, hogyan...
– Már késő bocsánatot kérned, én már megbocsátottam – mondta fürgén. – Különben pedig nincsen rá idő. Már aludnod kellene. Mivel azonban ez az első alkalom, hogy kilépsz az életbe, akartam neked adni valamit, mielőtt elmész.
Szóra nyitottam a számat, aztán inkább becsuktam. Ha azt akarta hinni, hogy az első alkalom lesz, hát nem akartam vitatkozni vele.
– Ülj ide – parancsolta és maga mellé mutatott.
Engedelmesen odamentem és leültem. Egy kis dobozt vettem észre az ölében. Sötét fából készült, a tetejébe egy szarvast faragtak. Ahogy kinyitotta, illatosított fa szagát éreztem. Kivett egy kis karikát és a fülemhez tartotta.
– Túl kicsi – dünnyögte. – Mi értelme az olyan ékszernek, amit senki sem lát – még egy párat a fülemhez próbált, mindegyikhez hasonló megjegyzést fűzött, végül megállapodott egy fülönfüggőnél amelyik úgy nézett ki, mint egy apró ezüst háló, amelyiknek kék kő ragadt a közepébe. Grimaszolt egyet, aztán vontatottan bólintott.
– Volt ízlése. Sok minden hiányzott belőle, de ízlése az volt – ismét a fülemhez tartotta, aztán minden figyelmeztetés nélkül beleszúrta a fülcimpámba.
Felkiáltottam és a fülemhez kaptam a kezem, de Türelem ellökte onnan.
– Ne siránkozz, mint egy pólyás. Csak egy percig szúr – kicsavarta a fülcimpámat, hogy valamit a fülbevaló végére helyezzen, nehogy kiessen. – Tessék. Egészen illik hozzá, nem gondolod, Füze?
– Egészen – hagyta rá Füze.
Türelem intett, hogy távozhatok. Amikor fölálltam, még utánam szólt. – Vésd az eszedbe, Fitz. Akár tudod használni a Mesterséget, akár nem, akár viseled a nevét, akár nem, Lovag fia vagy. Viseld büszkén és viselkedj méltón. Most pedig menj aludni.
– Ilyen füllel? – kérdeztem, és felé tartottam véres ujjamat.
– Nem gondoltam rá. Sajnálom... – kezdte, de közbevágtam.
– Már késő bocsánatot kérni, én már megbocsátottam. És köszönöm – Füze még akkor is kuncogott, amikor kimentem.
Másnap korán fölkeltem, hogy idejében elfoglaljam a helyem az esküvői menetben. A családok összefonódásának zálogaként drága ajándékokat vitt a karaván: Kettricken hercegnő számára egy nemes vérű kancát, ékszereket, kelméket, szolgálókat és ritka parfümöket, a családjának lovakat, sólymokat és vert aranyat. Még fontosabbak voltak a népének szánt ajándékok, mivel a jhaampei hagyományok szerint a hercegnő a népét szolgálta: rengeteg jószág, tehenek és birkák, lovak, és olyan erős íjak, amilyeneket a hegyi népek nem is ismertek, jófajta pörölyi fémből készült kovácsszerszámok, és egyéb olyan ajándékok, amik a hegyvidéki népek javát szolgálták: Az ajándékok közt volt néhány Fedren által illusztrált herbárium, gyógyításokról szóló táblák és egy tekercs a solymászatról. Utóbbiakat bízták az én gondjaimra, hozzá nagyvonalúan néhány gyökeret és magot, amelyek a könyvekben szerepeltek. Nem akármilyen ajándékok voltak, ezért nagyon kellett ügyelnem rájuk, és ezt ugyanolyan komolyan vettem, mint bármelyik másik feladatomat. Mindezt szépen becsomagolták és egy faragott cédrusládába helyeztek. Még egyszer utoljára ellenőriztem a csomagolásokat, mielőtt levittem volna az udvarra a ládát, amikor meghallottam magam mögött a Bolondot.
– Hoztam neked valamit.
Már az ajtón belül állt, én pedig még csak nyílni sem hallottam az ajtót. Egy kis bőrerszénnyel játszadozott.
– Mi az? – kérdeztem.
– Rájahínár.
– Egy hashajtó? – vontam fel a szemöldökömet. – Mint nászajándék? Lehet, hogy valahol helyénvaló, de azok a növények, amiket én viszek, a hegyek között is megélnek. Nem hiszem, hogy...
– Nem nászajándék. Neked hoztam.
Vegyes érzelmekkel vettem át az erszényt. Nagyon erős hashajtó volt. – Köszönöm, hogy gondoltál rám, de általában jól utazom...
– Általában nem, ha fenn áll a veszélye, hogy megmérgeznek.
– Van valami, amit el szeretnél mondani? – kérdeztem könnyed és megértő hangon. Hiányoltam csípős megjegyzéseit és gúnyolódását.
– Csak annyit, hogy bölcsen teszed, ha könnyű ételeket eszel, vagy egyáltalán nem eszel olyasmit, amit nem te magad készítesz.
– A nagy lakomák ellenére?
– Csak azokon, amiket túl akarsz élni – megfordult és elindult kifele.
– Sajnálom – mondtam gyorsan. – Nem akartam zavarni, csak téged kerestelek, és nagyon melegem volt, az ajtó pedig nem volt bezárva. Nem akartam tolakodó lenni.
Háttal állt nekem, nem fordult meg, úgy kérdezte: – És érdekesnek találtad?
– Én... – semmi nem jutott az eszembe, amivel meg tudtam volna nyugtatni, hogy amit láttam, azt magamban tartom. Tett még pár lépést és már hajtotta is be az ajtót. – Azt kívántam, bárcsak nekem is lenne olyan szobám, ami annyira tükröz engem, mint az a szoba téged. Egy hely, amit titokban tartanék – nyögtem ki.
A Bolond megállt. – Fogadd meg a tanácsokat, és talán túléled az utat. Ha valakinek a szándékait firtatod, ne feledd, ne a te mérlegeddel mérjed a búzáját. Lehet, hogy mások a mércéi.
Az ajtó bezárult, a Bolond pedig elment, utolsó szavai annyira titokzatosak és zavaróak voltak, hogy azt hittem, talán így fejezte ki, hogy megbocsátott.
Vonakodva a zekémbe tettem az erszényt, amit nem akartam, de féltem otthagyni. Körülnéztem a szobámban, ami mint mindig, gyakorlatias és sivár volt. Hirtelen asszonyság intézkedett a poggyászaimról, nem bízta rám az új ruhák csomagolását. Észrevettem, hogy új címer virít a ruháimon, egy lehajtott fejű kos, amely úgy tűnt, mintha támadni készülne.
– Igazság utasítása – mondta, amikor rákérdeztem. – Nekem jobban tetszik, mint az áthúzott címer. Neked nem?
– Azt hiszem, tetszik – mondtam nem túl meggyőzően. Egy név és egy címer. Biccentettem magamnak, aztán a vállamra emeltem a ládát, és elindultam az udvar felé.
Amint lefelé tartottam a lépcsőkön, találkoztam Igazsággal. Először alig akartam megismerni, úgy lépdelt, mint egy vénember. Félreálltam az útjából, csak akkor ismertem föl, amikor rám nézett. Furcsa érzés volt. A ruhái lógtak rajta, bozontos hajába pedig ősz szálak vegyültek. Szórakozottan rám mosolygott, aztán hirtelen eszébe jutott valami és megtorpant.
– Indultok a Hegyvidéki Királyságba, az esküvőre?
– Igen.
– Tegyél meg nekem egy szívességet, fiú.
– Természetesen – mondtam meglepetten rekedtes hangjától.
– Mondj szépeket rólam. Csak az igazat, nem kérlek, hogy hazudjál. De mondj rólam szépeket és jót. Mindig azt tartottam, hogy jókat gondolsz rólam.
– Igaz – mondtam a hátának. – Igaz, uram – de nem fordult meg, vagy válaszolt, és úgy éreztem magam, mint mikor a Bolonddal beszéltem.
Az udvaron szinte mozdulni sem lehetett az állatoktól és az emberektől. Ezúttal nem voltak szekerek; a hegyi utak híresen rosszak voltak, ezért úgy alakult, hogy a málhásállatok mellett döntöttek a gyorsaság miatt. Nem tenne jót, ha az esküvői kíséret elkésne, elég baj, hogy a vőlegény nem lesz jelen.
A jószágokat már napokkal korábban elkezdték terelni. Úgy számolták, hogy két hét alatt tesszük meg az utat, de legfeljebb három hét alatt. Ellenőriztem, hogy a cédrusfa ládát fölszíjazzák egy öszvérre, aztán Kormos mellé álltam és vártam. A kövezett udvar ellenére por szállingózott a levegőben a nagy nyüzsgéstől. Bár mindent idejekorán elterveztek, a készülődés mégis fejvesztettnek látszott. Megpillantottam Sevrenst, Pompa kedvenc inasát. Pompa hónapokkal ezelőtt visszaküldette Kosvárba, pontos utasításokkal arra nézve, hogy készíttessen néhány olyan ruhát, amire szüksége volt. Sevrens Fürgét követte, folyamatosan hadonászva és magyarázva, és bármiről volt is szó, Fürge ingerültnek látszott. Amikor Hirtelen asszonyság utasításokkal látott el új ruháimmal kapcsolatban, elpanaszolta, hogy Sevrens olyan sok új ruhát vitt magával Pompának, hogy három málhásállatot kapott, hogy mindet el tudja vinni. El tudtam képzelni, hogy a három állat gondozása Fürgére jutott, mert bár Sevrens kiváló inas volt, de nagyobb állatok körül meglehetősen bátortalanul viselkedett. Rowd, Pompa első embere baktatott utánuk, rosszkedvűnek és türelmetlennek tűnt. Egyik széles vállán egy ládát cipelt, talán annak szólt Sevrens zaklatottsága. Hamarosan szem elől tévesztettem őket a tömegben.
Meglepetten vettem észre, hogy Burrick ellenőrzi a fedeztetőlovak és a hercegnő ajándékának szánt kanca kantárjait. Bárki legyen is megbízva vele, ennyit meg tud csinálni, gondoltam magamban, aztán, amikor megláttam, hogy nyeregbe száll, rájöttem, hogy ő is tagja volt a menetnek. Körülnéztem, hogy ki segédkezik neki, de senki ismerőst nem láttam, kivéve Fürgét. Kob már Jhaampéban volt Pompával. Tehát Burrick magára vette ezt a feladatot. Nem lepődtem meg.
Augustus is ott volt, egy szép szürke kancán, olyan mozdulatlanul várakozva, ami már nem volt természetes. A Körben töltött idő már őt is kikezdte. Régebben kövérkés ifjú volt, csendes, de kellemes társaság. Ugyanolyan fakó, bozontos haja volt, mint Igazságnak, és azt hallottam, fiatalabb korában még inkább hasonlított nagybátyjára. Jelen lesz az esküvőn, mint egyfajta ablak Igazság számára, amíg Pompa megteszi az esküt bátyja nevében. Pompa a hangja, Augustus a szeme, tűnődtem. És én mi leszek? A pengéje?
Felültem Kormos hátára, pusztán azért, hogy távolabb legyek a búcsúzkodó és utolsó utasításokat váltó tömegtől. Már azt kívántam, hogy legyünk úton. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a menet összeállt, és minden a helyére került. Aztán a lobogók hirtelen a magasba lendültek, megszólalt egy kürt, a hátasok és málhások megindultak. Egyszer néztem föl, és láttam, hogy Igazság kiállt tornya ablakába, hogy figyelemmel kísérje az indulást. Integettem neki, de kétlem, hogy onnan fölülről megállapíthatta volna, kinek integet és kicsoda. Aztán túljutottunk a kapukon, a dombokon át kanyargó útra, nyugat felé.
Az útvonal a Kos folyó mellett vitt, amit nem messze Fészek Hercegség határától egy gázlón át kellett kereszteznünk. Onnantól Fészek széles síkságain keresztül vitt az út, olyan forróságban, amilyennel addig még nem találkoztam. Egészen a Kék tóig kellett követnünk, ahonnan az egyszerűen Fagyosnak nevezett folyó mentén haladtunk, ami a Hegyvidéki királyságban eredt. A Fagyos Gázlótól kezdődött a kereskedőút, ami átvezetett a hegyek közt, a Viharhágóig, ahonnan már az Esővadon sűrű erdei következtek. Mi persze nem mentünk el addig, hanem Jhaampéban megálltunk, ami a Hegyvidéki Királyságban városszámba ment.
Bizonyos szempontból érdektelen utazás volt, leszámítva az ilyen utakkal járó természetes eseményeket. Az első három nap után meglehetősen monoton rutinná váltak a dolgok, csak a táj változott körülöttünk. Minden kis falu üdvözölt és feltartott minket elhaladtunkban, hivatalos jókívánságokat adva át a nősülni készülő trónörökösnek.
Miután elértük Fészek széles síkságait, a falvak egyre ritkábbak lettek és egyre távolabb voltak egymástól. Fészek gazdag szántóföldjei messze északra voltak, a Szől folyó mentén. Keresztülhaladtunk Fészek pusztáin, ahol leginkább nomád állattenyésztők éltek, akik csak télire húzták fel „városaikat” a kereskedőutak mentén. Birkanyájak és ménesek mellett haladtunk el, egyszer-kétszer pedig veszélyes, nyúlánk sertések kondája mellett, amiket haragarnak hívtak. Az ottani emberekkel legfeljebb látótávolságba kerültünk, vagy messziről megpillanthattuk sátraikat, vagy egy pásztort, aki a nyeregből üdvözölte az elhaladó menetet.
Fürgével ismét egymás mellé kerültünk. Esténként együtt ültünk a tűznél, megosztoztunk az ételen, miközben Sevren panaszáradatával traktált, aki folyamatosan aggódott, hogy por megy a selyemköntösökbe, vagy bogarak a szőrmékbe a hosszú út alatt. Fürge leginkább Rowd miatt panaszkodott, akiről nekem is rossz emlékeim voltak. Fürge pedig kifejezetten utálatos útitársnak tartotta. Rowd folyamatosan azzal vádolta, hogy lopni próbál gazdája holmijából, az egyik este még a tüzünket is megtalálta és mogorván, de személyeskedés nélkül figyelmeztetett, hogy senki ne merjen hozzányúlni Pompa felszereléséhez. Efféle kellemetlenségektől eltekintve azonban békés estéink voltak.
A jó idő kitartott, ha izzasztó hőség volt nappal, éjszakára kellemesen lehűlt, olyankor elég volt egy pokróc is az éjszakára. Minden este ellenőriztem a ládát, és mindent megtettem, hogy a gyökerek épségben maradjanak, és igyekeztem úgy rendezgetni a tekercseket, hogy ne viseljék meg az út viszontagságai. Az egyik éjszaka Kormos hangos nyerítésére ébredtem, és úgy tűnt, mintha a cédrusfa ládát kissé arrébb helyezték volna. Rövid ellenőrzés után kiderült, hogy minden rendben, amikor pedig megemlítettem Fürgének, csak annyit kérdezett, hogy vajon nem kaptam-e el Rowd betegségét.
A falvak és a nyájak mindig elláttak minket friss élelemmel, elhelyezkedésük pedig szerencsés volt, így sosem volt rá gondunk. Miközben keresztülvágtunk Fészek síkságain, a természetes víz kevesebb lett, mint amennyire szükség lett volna az állatok itatásához, de azért minden nap akadt legalább egy kút. Rosszabb is lehetett volna.
Ritkán láttam Burrickot. Korábban kelt, mint a legtöbbünk, és mindig a karaván elejénél haladt, hogy a gondjára bízott állatainak jusson a legtisztább víz és a legfrissebb legelnivaló. Tudtam, hogy a legjobb formában akarta tudni az ajándékba szánt lovakat, mikorra Jhaampéba értünk. Augustus is majdnem láthatatlan volt. Míg gyakorlatilag ő volt a karaván felelőse, kapitányára hagyta az összes teendőt. Nem tudtam eldönteni, hogy lustaságból, vagy célszerűségből teszi ezt. Mindenesetre leginkább magányosan utazott, csak Sevrensnek engedte meg, hogy segítsen neki, és megossza vele a sátrát és a vacsoráját.
Számomra majdnem olyan volt, mintha visszatértem volna gyermekkoromba. Kevés feladatom és felelősségem volt, Fürge pedig remek útitárs volt, és nem kellett sokat bíztatnom, hogy ellásson történetekkel és pletykákkal. Gyakran egy egész nap eltelt anélkül, hogy eszembe jutott volna, hogy meg kell ölnöm egy herceget.
Az ilyen gondolatok általában akkor törtek rám, amikor éjszaka fölriadtam. Úgy tűnt, Fészek egén sűrűbben világítottak a csillagok, mint Kosvár fölött, én pedig csak bámultam rájuk és gondolatban számtalanszor elpróbáltam Rurisk megmérgezését. Volt a csomagomban egy másik ládika, nagyon apró, amit a ruháim és a személyes között tartottam. Nagy gonddal állítottam össze a tartalmát, mivel azt a feladatot tökéletesen kellett végrehajtanom, tisztán, hogy a gyanúnak még csak a leghalványabb árnyalata se merüljön föl, az időzítés pedig kritikus volt. A hercegnek nem szabad meghalnia, amíg mi Jhaampéban voltunk, és azelőtt sem, hogy a szertartást Kosvárott is megülnék, mert az talán rossz előjel lenne a házaspárra. Nehéz feladat várt rám.
Néha azon tűnődtem, miért nem Árnyat bízták meg a feladattal. Csak egy próba lett volna, amin a bukás halállal járt? Árny túl öreg volt a feladathoz, vagy túl értékes? Vagy nem lehetett elszakítani Igazság ápolásától? Amikor sikerült elterelni a gondolataimat az ilyesfajta kérdésekről, azon morfondíroztam, hogy olyan port használjak, ami irritálja Rurisk sérült tüdejét és halálra köhögi magát. Talán behinthetném vele a párnáit és az ágyát. Esetleg felajánlhatnék neki egy fájdalomcsillapítót, ami lassan függővé teszi, és egyszer csak örökre elalszik tőle. Volt egy vérhígító italom is. Ha a tüdeje már amúgy is rendszeresen vérzett, elég lenne, hogy megölje. Volt olyan mérgem is, ami gyors volt és halálos. Íztelen, mint a víz, csak úgy kellett volna megoldanom, hogy biztonságos távolban és időben fogyassza el. Egyik gondolat sem volt álomba ringató, ám a tiszta levegő és az egész napi lovaglás elég volt, hogy elűzzék őket, és gyakran ébredtem úgy, hogy izgatottan vártam a következő napol.
Mikor végre megpillantottuk a Kék tavat, messziről csodának tűnt. Évek teltek el azóta, hogy olyan távol kerültem volna az óceántól, és meglepett, mekkora örömmel töltött el a víz látványa. Minden állat gondolata a tiszta víz illatával volt elfoglalva. A táj zöldebb gúnyát öltött, és egyre kellemesebb volt, ahogy közeledtünk a hatalmas tóhoz, és aznap éjszaka alig lehetett visszatartani a lovakat, hogy degeszre ne legeljék magukat.
Vitorlások garmadája kereskedett a tavon, vitorláik színei nem csak azt árulták el, mivel kereskedtek, hanem azt is, melyik családhoz tartoztak. A Kék tó menti városok a vízre épültek. Kedvesen fogadtak bennünket és édesvízi halakkal kínáltak, ami az én sósvízi halakon edzett nyelvemnek kicsit furcsán ízlett.. Nagy utazónak éreztem magam, és Fürgével még nagyobbra tartottuk magunkat, miután egy gabonakereskedő család néhány zöldszemű leánya kuncogva a tüzünk mellé telepedett egyik éjszaka. Apró, élénk színű dobokat hoztak magukkal, mindegyik másként szólt, és játszottak és énekeltek nekünk, amíg az anyjuk értük nem jött és haza nem vitte őket. Bódító élmény volt és aznap este egyáltalán nem gondoltam Rurisk hercegre.
Nyugatra és északra tartottunk, miután széles és lapos bárkákon átszeltük a Kék tavat. A túloldalon hirtelen erdőben találtuk magunkat, és Fészek meleg napjai távoli emlékekké halványultak. Az út sűrű cédruserdőn vitt keresztül, melyet néhány liget tört csak meg, néhol pedig égerfák, vagy füzek alkottak ligetet. A lovak patái az erdei ösvény fekete talaját döngették, a levegőben már az ősz illata terjengett. Ismeretlen madarakat láttunk, egyszer pedig megpillantottam egy szarvast, amelyhez hasonló színűt még sohasem láttam, és azóta sem. A lovaknak már nem jutott legelő, így a tópartiaktól kapott zabbal és szénával etettük őket. Éjszakára tüzeket gyújtottunk és Fürgével egy sátron osztoztunk.
Az út már határozottan emelkedett. Meredek lejtők között haladtunk el, egyre inkább a hegyek közé. Egyik délutánon találkoztunk egy követséggel, amelyik Jhaampe városából érkezett, akiket üdvözlésünkre és vezetésünkre küldtek. Attól kezdve mintha gyorsabban utaztunk volna, és minden este zenészek, költők és zsonglőrök szórakoztattak minket. Mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat a hazájukban, de különbözőségüket furcsának és ijesztőnek találtam. Gyakran kellett emlékeztetnem magam arra, amire Burrick és Árny tanított az udvarias viselkedésről, míg szegény Fürge tejesen visszahúzódott.
Legtöbben csudrák voltak, és úgy néztek ki, ahogy vártam: magas, sápadt emberek világos hajjal és szemmel, néhányuknak olyan vörös hajuk volt, mint a róka bundája. Izmos, megtermett nép voltak, férfiak és nők egyaránt. Mindegyikük íjat, vagy parittyát hordott magánál, és láthatóan jobban érezték magukat gyalog, mint lóháton. Gyapjúból és bőrből készült ruhákat viseltek, és még a legegyszerűbb emberek is szőrmét hordtak, olyan természetesen, mintha házipapucsot viselnének. Mellettünk baktattak, és látszólag nem esett nehezükre lépést tartani velünk egész nap. Menet közben énekeltek, hosszú dalokat egy ősi nyelven, ami majdnem gyászolónak hatott, de olykor diadal, vagy öröm kiáltásai vegyültek bele. Később megtudtam, hogy a történelmüket énekelték nekünk, hogy megismerjük azt a népet, akikkel a hercegünk szövetségre lép. Kikövetkeztettem, hogy kísérőink közül legtöbben dalnokok és poéták voltak, akiket vendégek üdvözlésére szoktak küldeni, hogy örüljenek, hogy eljöttek, még mielőtt megérkeztek volna.
Ahogy a következő két nap is eltelt, az út kiszélesedett, ahogy egyre több ösvény csatlakozott hozzá, minél közelebb kerültünk Jhaampe városához. Ahogy egyre közelebb értünk a fővároshoz, úgy gyarapodott a menetünk, egyre többen csatlakoztak hozzánk a környező vidékekről, akik mind Jhaampéba tartottak, hogy lássák, amint hercegnőjük eljegyzi magát a síkságok hatalmas hercegével. Hamarosan, nyomunkban családokkal és kisebb csoportokkal, akik kutyákkal, lovakkal és valamiféle kecskékkel, amit málhásállatként használtak, ajándékokkal és jókívánságokkal fölszerelkezve megérkeztünk Jhaampéba.
20
„...ÉS JÖJJENEK HÁT az emberek, akikért létezem, és midőn elérik a várost, mindig tudják azt mondani 'Ez a mi városunk és az otthonunk, ameddig maradni akarunk.' Legyen mindig hely, legyen hol pihennie a nyájaknak. Akkor pedig nem lesznek idegenek Jhaampéban, hanem szomszédok és barátok, akik kedvükre járnak-kelnek.” Az Áldozat szavai szólnak ebből, akárcsak minden dologból.
*
Ezt olvastam később, egy csudra szent táblán, és végre megértettem Jhaampét. Ám először, mikor Jhaampe felé lovagoltunk a hegyek közt, egyszerre csalódnom és csodálkoznom kellett.
A templomok, paloták és nyilvános épületek formájukban és színükben a tulipánok szorosra záródott szirmaira emlékeztettek. A különös formát az egykor tradicionális jurtáknak köszönhették, amikben a várost egykoron megalapító nomádok laktak; a színeket pedig egyszerűen a színek szeretetének, ami mindenütt megnyilvánult. Minden épületet feldíszítettek érkezésünk, és a hercegnő menyegzője alkalmából, így minden ház színkavalkádba burkolózott. A bíbor árnyalatok uralkodtak, amit sárgák vettek körül, de ezen kívül minden más szín is megtalálható volt. A háttérül szolgáló hegyek csupasz, fekete szikláival és a sötét fenyvesek között még lenyűgözőbbek voltak az élénk színek. Emellett maga a város is ugyanolyan meredek lejtőre épült, mint Kosvár, így ha valaki alulról szemlélte, a színek és a vonalak rétegeket képeztek, mintha csak egy művészien elrendezett virágkosárban gyönyörködne az ember.
Ahogy közelebb értünk, láthattuk, hogy az épületek között mindenféle sátrak, és ideiglenes lakhelyek álltak, mert Jhaampéban csak a nyilvános épületek és a királyi palota volt állandó. Minden más változott, ahogy az emberek jöttek-mentek, hogy tanácsot kérjenek az Áldozattól, ahogy a királyt és a királynét nevezték, vagy meglátogassák tudásuk és kincseik tárházát, vagy egyszerűen azért, hogy a többi nomád törzzsel kereskedjenek. Ahogy a népesség változott, úgy tünedeztek el a sátrak egyik napról a másikra, a helyük akár hónapokig üresen állt, aztán újra gombamód elszaporodtak. Ennek ellenére nem rendezetlen hely, mert az utcák jól meghatározhatóak, a meredekebb szakaszokon pedig kőlépcsők jelölték ki az utat. Kutak, fürdők álltak mindenfelé a városban, és szigorú szabályok rendelkeztek a szemetelésről. A városból nem hiányoztak a parkok sem, a külső területein legelők álltak azok számára, akik a nyájukkal érkeztek. Kertek, virágágyások és szobrokká formált fák sorakoztak szép rendben, olyan lelkiismeretesen gondozva, ahogy Kosvárban még nem láttam. Néhányan közéjük ültették saját alkotásaikat. Ezekről eszembe jutott a Bolond szobája, mert mindkét helyen a tekintet gyönyörére komponálták meg a színeket és a formákat.
Kísérőink megállítottak minket egy legelőn, a városon kívül, és jelezték, hogy azt a részt jelölték ki nekünk. Kis idő múlva nyilvánvalóvá vált, hogy azt várják tőlünk, hogy otthagyjuk az állatokat és gyalog folytassuk az utunkat. Augustus nem kezelte túl diplomatikusan a helyzetet. Összerezzentem, ahogy majdnem ingerülten magyarázta, hogy jóval több mindent hoztunk magunkkal, mint amennyit egyszerűen föl tudnánk vinni a kastélyba, és legtöbben túl fáradtak ahhoz, hogy nekivágjanak a hegyoldalnak. Összeszorítottam a szám, és igyekeztem némán szemlélni házigazdáink udvarias zavarát. Pompa biztosan tudott ezekről a szokásokról; miért nem figyelmeztetett minket róluk, hogy ne tűnjünk felkészületlennek rögtön az elején?
De barátságos házigazdáink gyorsan alkalmazkodtak különös szokásainkhoz. Pihenésre és türelemre kértek bennünket. Egy darabig csak álldogáltunk, és igyekeztünk nyugodtnak látszani. Rowd és Sevrens csatlakozott Fürgéhez és hozzám. Fürgének még maradt pár korty bora egy tömlőben, amit megosztott velem, Rowd pedig szárított húst vett elő és azt kezdte majszolni. Beszélgettünk, de nem figyeltem oda igazán, azt kívántam, bárcsak lenne elég bátorságom, hogy odamenjek Augustushoz és rábírjam, hogy legyen udvariasabb vendéglátóinkhoz. Már amúgy is eléggé kellemetlen volt, hogy a vőlegény nem jött el az aráért. Figyeltem, ahogy Augustus tárgyal néhány idősebb nemessel, akik velünk tartottak, de a gesztusaikból arra következtettem, hogy egyetértenek vele.
Hamarosan egy seregnyi csudra ifjú és leány jelent meg az úton. Hordárokat hívtak, hogy segítsenek fölvinni a poggyászokat a városba, és valahonnan színes sátrakat állítottak föl azoknak, aki lent maradtak a lovainkkal. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy Fürge lent maradt. Rábíztam Kormost, aztán elindultam egyik vállamon a cédrusfa ládával, másik vállamon a személyes holmijaimat tartalmazó zsákommal. Ahogy csatlakoztam a menethez, sült hús illata csapta meg az orromat, és láttam, ahogy házigazdáink egy nyitott sátrat állítottak föl és asztalokat helyeztek el benne. Tudtam, hogy Fürge sem jár rosszul, és azt kívántam, bár annyi lenne csak a dolgom, hogy vigyázzak az állatokra és bejárjam a gyönyörű várost.
Nem jutottunk messzire, amikor gyaloghintók jelentek meg közöttünk, amiket magas csudra asszonyok cipeltek, és sűrűn sajnálkoztak, hogy fárasztó utunk volt. Augustus, Sevrens és az idősebb nemesek és úrhölgyek túl lelkesen fogadták el az ajánlatot, de én megalázónak éreztem, hogy bevisznek a városba. Udvariatlanság lett volna azonban, ha visszautasítom nagylelkű ajánlatukat, így átadtam a ládát egy fiúnak, aki fiatalabb volt nálam, és beültem egy gyaloghintóba, amit idősebb asszonyok cipeltek, akik a nagyanyáim lehettek volna. Elpirultam, amikor láttam, ahogy az emberek kíváncsian nézegetnek minket és ahogy megálltak hogy egymással beszélgessenek, amikor elhaladtunk mellettük. Összeszorítottam a fogam, és megpróbáltam nem gondolni rá, hogy Igazságnak mi lenne a véleménye ekkora semmibevétel láttán. Igyekeztem udvariasan nézni azokra, akik mellett elhaladtunk, és kimutatni örömömet kertjeik és épületeik láttán.
Sikerülhetett, mert a gyaloghintó lassabban kezdett haladni, és az asszonyok minden figyelemre méltó dologra rámutattak. Csudrául beszéltek hozzám, és megörültek, amikor rájöttek, hogy valamennyire ismerem a nyelvüket. Árny tanított meg arra a kevésre, amit tudtam, de nem készített föl rá, milyen dallamos volt a kiejtésük és milyen sokat számított a hangsúlyozás. Szerencsére jó fülem volt a nyelvekhez, így igyekeztem szóba elegyedni kísérőimmel, hogy mire a palotába érünk, már hozzászokjam. Az egyik asszonynak, aki magára vállalta a látnivalók magyarázatát Jonqui volt a neve. Amikor megmondtam, hogy az enyém FitzLovag, többször elmotyogta magában, hogy megjegyezze.
Nagy nehézségek árán meggyőztem hordozóimat, hogy álljanak meg egyszer, hogy közelebbről megvizsgáljak egy kertet. Nem az élénk virágok vonzották magukra a figyelmemet, hanem egy különös fűzfajta, amelynek ágai és levelei csavarodva nőttek, nem egyenesen, ahogy megszoktam. Végigfuttattam a kezem az egyik fa törzsén és biztos voltam benne, hogy egy ágából tudnám gyökereztetni, de nem mertem levágni belőle, hátha udvariatlanságnak tekintik. Egy idős asszony lehajolt mellém, elmosolyodott és belefúrta a kezét egy csokor alacsony, apró levelű növénybe. A felbolydított levelek közül áradó illat meghökkentő volt, és az asszony felnevetett az arcom láttán. Szerettem volna tovább maradni, de a hordáraim sürgettek, hogy induljunk, mert lemaradunk a többiektől. Azt vettem ki a szavaikból, hogy a palota előtt üdvözlő beszédet tartanak, amit nem szabad elmulasztanom.
Egy teraszos utcán haladtunk fölfelé, míg a hintóinkat földre eresztették egy palotán kívül, amely világos, sziromszerű épületek csokra volt. A főépületek bíborszínűek voltak, fehér csúccsal, amitől az útszéli réti virágok jutottak eszembe. Álltam a hintóm mellett, bámultam a palotát, de mikor a hordáraim felé fordultam, azok már eltűntek. Nem sokkal később ismét előbukkantak, sáfránysárga és azúrkék köntösben, vagy barack- és rózsaszínben, akárcsak a többi hordár, és illatos vizes tálkákat és puha kendőket nyújtva, hogy lemoshassuk magunkról az út porát. Kék övvel átfogott tunikába öltözött fiúk és férfiak bort és apró mézes süteményeket kínáltak. Mikor minden vendég megmosdott és megkóstolta a bort és a mézet, beljebb invitáltak minket a palotába.
A palota belseje ugyanolyan idegen volt, mint Jhaampe többi része. Nagy, központi oszlop tartotta a mennyezetet, ami közelebbről szemügyre véve egy fa törzsének bizonyult, melynek gyökerei még felfedezhetőek voltak a padló alatt. A kecsesen ívelő falak támaszai úgyszintén fák voltak, és mint napokkal később megtudtam, több, mint száz évig tartott a palota „növesztése.” Kiválasztottak egy központi fát, megtisztították a környékét, aztán körbeültették facsemetékkel, amiket növekedésük során formáltak meg, és rendszeresen lenyesték mellékágaikat, a fák koronáit pedig összefonták. Aztán finoman szőtt kelmékből megalkották a fal első rétegét, amit további állatbőrökkel és megkeményített posztóval vastagítottak, aztán bevonták egy gyantás, csillogó festékréteggel. Soha nem jöttem rá, hogy vajon minden épületet ilyen módon készítettek-e a városban, de a palota életszerűen csillogott, amit a kő sosem lenne képes utánozni.
A tágas belső tér nyitott volt, jó néhány kandallóval. Asztalokat és sütésre, befőzésre és minden egyéb háztartási munkára alkalmas területeket képeztek ki. A szobák alig voltak többek elfüggönyözött alkóvoknál, vagy apró sátraknál. Volt egy emeletszerű rész is, ahová falépcsők vezettek föl, újabb sátorszerű lakóalkalmatosságokhoz. Belegondoltam, hogy milyen hálátlan környezet volt ez az afféle csendes munkához, amit végre kellett hajtanom.
Sietve egy ilyen sátorhoz irányítottak, ahol megtaláltam a cédrusládát és a saját holmijaimat, valamint még több illatos vizet és egy tál gyümölcsöt. Gyorsan átöltöztem poros úti ruhámból, és egy bő ujjú hímzett köntöst és egy hozzá illő zöld nadrágot vettem föl, ami Hirtelen asszonyság szerint jól mutatott. Még egyszer eltűnődtem a fenyegető kos hímzésen, aztán gyorsan kivertem a fejemből. Talán Igazság úgy gondolta, hogy a megváltoztatott címer talán nem annyira megalázó, mint az előző, ami annyira nyilvánvalóvá tette származásomat. Mindenesetre megteszi. Csengettyűk és dobok hangját hallottam a központi teremből, és sietve elhagytam lakosztályomat, hogy megtudjam mi zajlik éppen.
A központi törzs előtt fölállított, tűlevelű ágakkal és virágokkal díszített emelvényen Augustus és Pompa állt, egy öregemberrel szemben, aki mögött két szolga várakozott egyszerű fehér köntösben, én pedig csatlakoztam az emelvény körül gyülekező tömeghez. Az egyik hordozóm, ezúttal rózsaszín szövetben állt mellettem és rám mosolygott.
– Mi történik? – kérdeztem meg bátran.
– Az Áldozat, mm, ah, ti úgy mondjátok, király Eyod üdvözöl benneteket, és bemutatja nektek a lányát, aki hamarosan a ti, hmm, ah, királynétok lesz, és a fiát, aki helyette itt fog uralkodni – botladozott végig a magyarázatán, folytonosan megállva és bíztató bólintásomra várva.
Némi erőfeszítéssel elmagyarázta, hogy az Eyod király mellett álló leány az ő unokahúga volt, én pedig ügyetlenül megdicsértem, hogy milyen erősnek és egészségesnek látszik. Akkor ez tűnt a legudvariasabb dicséretnek, amit a király mögött álló vonzó jelenségről el tudtam hebegni. Sűrű szőke haja volt, amihez már kezdtem hozzászokni, és amelynek néhány tincsét befonta és körbefogta, a többi pedig szabadon hullott alá a vállára és a hátára. Arca komor volt, karjai izmosak. A király másik oldalán álló férfi idősebb volt, de nagyon hasonlított a leányra, csak a haja volt jóval rövidebb. Ugyanolyan olívazöld szeme, egyenes orra és komoly szája volt. Amikor megkérdeztem, hogy ő is a rokona volt-e, elmosolyodott, mintha kissé ostoba volnék és azt válaszolta, hogy persze, ő az unokaöccse. Aztán elcsendesített, mintha csak gyermek volnék, mert Eyod király beszélni kezdett.
Lassan és megfontoltan beszélt, mégis örültem a hordáraimmal folytatott társalgásaimnak, mert így beszédének nagy részét értettem. Hivatalosan üdvözölt minket, és Pompát is, akit eddig csak Elmés király követeként köszöntött, most pedig Igazság herceg jelenlétének jelképét. Augustust is megemlítette, és mindketten kaptak néhány ajándékot, ékköves tőrt, finom illatos olajat és értékes szőrmestólát. Mikor a stólákat a vállukra helyezték, bosszúsan azt gondoltam, hogy inkább néznek ki dísztárgynak, mint hercegeknek. Eyod királlyal és két segédjével ellentétben, akik egyszerű fehér ruhát viseltek, Pompa és Augustus tele volt aggatva gyűrűkkel, karperecekkel és méregdrága ruhákat viseltek, amelyek nélkülöztek mindenféle szolid ízlést. Nekem mindketten páváskodónak tűntek, de reméltem, hogy házigazdáink azt gondolják, hogy megjelenésük pusztán a mi szokásaink szerint valóak.
Aztán, megdöbbenésemre, a király előrehívta a férfit, aki mögötte állt és úgy mutatta be, mint Rurisk herceget. A leány, természetesen Kettricken hercegnő volt, Igazság jövendőbelije.
Végre rájöttem, hogy hordáraink a királyi család tagjai voltak, akik a jhaampei hagyományokat követve népüket szolgálták. Megborzongtam a gondolatra, hogy milyen közvetlenül csevegtem velük, és gondolatban ismét elátkoztam Pompát, hogy nem üzente meg az ilyen szokásokat, ahelyett, hogy hosszú listát küldött arról, milyen ruhákra és ékszerekre volt szüksége. Az idősebb asszony, aki mellettem állt, természetesen a király nővére volt. Azt hiszem, érezhette zavaromat, mert megnyugtatóan megveregette a vállamat, és elmosolyodott szégyenlős bocsánatkérési próbálkozásaimtól.
– Nem tettél semmi olyasmit, amiért szégyellened kellene magad – mondta, és hozzátette, hogy ne úrnőnek, hanem Jonquinak szólítsam.
Figyeltem, ahogy Augustus átadja a hercegnőnek azokat az ékszereket, amiket Igazság válogatott ki a számára: egy finoman szőtt ezüstláncokból és vörös drágakövekből készült ék, ami a haját díszítette és egy ezüst nyakéksor, amiben nagyobb vörös kövek voltak. Egy ezüst karikán, ami szőlőindákat formázott csilingelő kulcsok sorakoztak, amiről Augustus elmondta, hogy azok a házának kulcsai, ha majd csatlakozik Igazsághoz Kosvárott, valamint átadott nyolc egyszerű ezüst gyűrűt. Mozdulatlanul állt, amíg Pompa fölékszerezte. Magamban azt gondoltam, hogy az ezüst és a vörös kövek jobban mutatnának egy sötétebb asszonyon, de Kettricken kislányos boldogsága nyilvánvaló volt a mosolyából, a körülöttem állók pedig helyeslően bólogatva és duruzsolva fordultak egymás felé, látva hercegnőjük örömét. Azt gondoltam, talán élvezi a mi színeinket és ékszereinket.
Hálás voltam, hogy ezután Eyod király csak egy rövid beszédet tartott, ismét üdvözölve minket a városukban, jó pihenést és szórakozást kívánva. Ha szükségünk volna valamire, mondta még, csak kérjünk meg valakit, akivel találkozunk, és igyekeznek teljesíteni a kívánságainkat. Másnap délben kezdődött meg a háromnapos ünnepség, addig is remélte, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Aztán ő és gyermekei lesétáltak a dobogóról, és elvegyültek a tömegben, mintha mindannyian katonák volnánk, akik közösen vertek tábort.
Jonqui láthatóan mellém szegődött, és mivel nem lehetett udvariasan elmenekülni előle, úgy határoztam, hogy minél többet igyekszem megismerni a szokásaikból. Első dolga az volt, hogy bemutatott a hercegnek és a hercegnőnek, akik éppen Augustus mellett álltak, aki éppen azt magyarázta el, hogy Igazság rajta keresztül kíséri szemmel a szertartást. Hangosan beszélt, mintha úgy könnyebben megérthetnék mondandóját. Jonqui hallgatta egy darabig, majd miután úgy döntött, hogy Augustus befejezte, előrelépett. Úgy beszélt, mintha mindannyian gyermekek volnánk, akiket közös uzsonnára tereltek volna össze, amíg a szülők beszélgettek.
– Rurisk, Kettricken, ez az ifjú nagyon érdeklődik a kertjeink iránt. Talán később elintézhetnénk, hogy beszéljen azokkal, akik gondozzák – úgy tűnt, mint aki kifejezetten Kettrickenhez beszélt. – A neve Fitz Lovag.
Augustus felhorkant és befejezte a bemutatkozást. – Fitz. A fattyú.
Kettricken meglepődött a gúny hallatán, Rurisk arcán pedig mintha árnyék futott volna át. Ennek ellenére könnyedén felém fordult, a hátát mutatva Augustusnak – a gesztus félreérthetetlen volt.
– Igen – mondta csudra nyelven, és mélyen a szemembe nézett. – Atyád beszélt rólad, mikor utoljára találkoztam vele. Sajnálattal hallottam a halálát. Sokat tett a népeink közötti szövetségek érdekében.
– Ismerted az apámat? – kérdeztem ostobán.
– Persze – mosolygott. – ő és én együtt tárgyaltunk a Kékszikla hágó használatáról Holdszemben, innen északkeletre, amikor először hallott felőled. Mikor a tárgyalások véget értek, és megköttettek a szerződések, leültünk és. beszélgettünk, mint férfiak arról, hogy mit kell tennie. Bevallom még mindig nem értem, miért érezte úgy, hogy le kell mondania a trónjáról. A népek szokásai eltérőek. Mégis, úgy gondolom, hogy ezzel a házassággal közelebb kerülnek egymáshoz a népeink. Gondolod, hogy ez boldoggá tenné?
Rurisk rám összpontosította a figyelmét, a csudra nyelv használata pedig teljesen kizárta Augustust a társalgásból. Kettricken el volt ragadtatva. Augustus arca, Rurisk válla mögött megkeményedett. Aztán egy rideg, gyűlöletteli mosollyal elfordult és csatlakozott a Pompa körüli csoporthoz, aki éppen Eyod királlyal beszélgetett. Valamilyen oknál fogva a testvérek figyelmének központjába kerültem.
– Nem ismertem az apámat, de azt hiszem, elégedett lenne, ha látná... – kezdtem, de abban a pillanatban Kettricken rám vettette csillogó mosolyát!
– Hát persze, hogy is lehettem ilyen ostoba! Te vagy az a Fitz. Nem Elmés király udvari méregkeverőjével, Démutka úrnővel szoktál utazni? Nem az ő tanítványa vagy? Pompa már beszélt rólad.
– Milyen kedves tőle – mondtam szenvtelenül, és fogalmam sem volt, mit kérdeztek tőlem, és mit feleltem rá. Csak örültem, hogy nem rogytam össze ott, ahol voltam. Magamban pedig, talán először fogalmaztam meg, hogy amit Pompa iránt érzek, az már több, mint undor. Rurisk testvéri feddésben részesítette Kettrickent, aztán egy szolga felé fordult, aki fontos kérdéseket akart intézni hozzá. Körülöttem mindenki könnyedén társalgott a nyári színek és illatok között, de én úgy éreztem, megfagyott bennem a levegő.
Akkor tértem magamhoz, amikor Kettricken megrángatta a köntösöm ujját.
– Erre vannak – tájékoztatott. – Vagy túl fáradt vagy? Ha pihenni akarsz, senkit nem sértesz meg vele. Úgy értesültem, hogy többen túl fáradtak voltak hozzá, hogy felgyalogoljanak a palotába.
– Voltak, akik viszont nem fáradtak el, és szívesen gyönyörködtek volna a kertjeitekben. Hallottam a kék szökőkutakról, és nagyon várom már, hogy láthassam – a hangom alig remegett beszéd közben, és reméltem, hogy van némi köze ahhoz, amit addig mondott nekem. Legalább nem volt köze a mérgekhez.
– Gondoskodom róla, hogy megmutassák neked, talán még ma este. De most, gyere erre – és minden udvarias szabadkozás nélkül elvezetett a tömegből. Augustus utánunk nézett, és láttam amint Pompa Rowdhoz fordult és súg neki valamit. Eyod király visszavonult a tömegtől, és az emeleti karzatról tekintett le derűsen a gyülekezetre. Eltöprengtem, hogy Rowd miért nem maradt a lovakkal és a többi szolgával, de Kettricken magával húzott.
Egy kikövezett ösvényre jutottunk, ami fölé folyosószerűen borultak a fák. Füzek voltak, koronájukat összefonták, hogy zöld függönyt képezzenek a napsütés elől.
– És az esőt is távol tartják – mondta Kettricken, látva érdeklődésemet. – Ez az út az árnyas kertekbe visz, azok a kedvenceim. De talán a füvészkerteket néznéd meg elébb?
– Bármelyik kertet szívesen megtekintem, úrnőm – mondtam, és ez legalább igaz volt. Odakinn, távol a tömegtől, talán több idő jut a gondolataim rendezésére, és megoldást találhatok a helyzetre. Kis késéssel felmerült, hogy Rurisk egyáltalán nem mutatta olyan sebesülés vagy gyengélkedés jeleit, amikről Pompa beszélt. Vissza kellett vonulnom, és újraértékelnem a helyzetet. Több, sokkal több minden zajlott itt, mint amire fölkészültem.
Némi erőfeszítéssel sikerült elterelni gondolataimat a saját problémáimról, és arra összpontosítanom, amit a hercegnő mondott. Tisztán ejtette a szavakat, és sokkal jobban értettem mondandóját, mint a nagyterem nyüzsgésében. Úgy tűnt, sok mindent tud a kertekről, és elmagyarázta, hogy ez nem szórakozás, hanem olyan tudás, amit elvárnak egy hercegnőtől.
Ahogy sétálgattunk, állandóan emlékeztetnem kellett magam, hogy ő egy hercegnő, és Igazság hitvese. Sosem találkoztam még olyan lánnyal, mint ő. Csendes méltósága nem hasonlított arra a kevély büszkeségre, amit más, magas rangú emberek társaságában éreztem. Nem szégyellt mosolyogni, vagy lelkesedni, vagy lehajolni és a földet kotorni egy virág körül, hogy megmutasson egy bizonyos gyökeret, és a késével letisztítson egy darabot, hogy megkóstolhassam. Megmutatott egy csípős illatú, szúrós növényt, amit ételek tartósításához használtak, és ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljak meg háromféle levelet, amelyek bár nagyon hasonlítottak egymásra, mégis eltérő aromájuk volt. Hasonlított Türelemre, de nem volt olyan rigolyás, hasonlított Mollyra, de nem kellett kőszívűnek lennie a túlélése érdekében, és ugyanolyan nyíltan és őszintén beszélt velem, mintha egyenrangúak lennénk. Megfordult a fejemben, hogy Igazság talán kedvére valóbbnak találja majd, mint gondolta volna.
Másrészről aggódtam, hogy mit gondolna Igazság az arájáról. Nem volt nőimádó, de ízlése nyilvánvaló volt azok számára, akik elegendő időt töltöttek a közelében. Azok az asszonyok, akikre rámosolygott, általában alacsonyak voltak, kerek arcúak és sötétek, általában göndör hajjal, kislányos kacajjal és apró, puha kezekkel. Mit gondol majd erről a sápadt, karcsú és magas asszonyról, aki olyan egyszerűen öltözött, mint egy szolga, és szerette saját maga gondozni a kertjét. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy ért a solymászathoz és a lóneveléshez, akár egy lovász. Mikor megkérdeztem, mi a kedvenc időtöltése, elmondta, hogy volt egy kis kovácsműhelye, és elhúzta a haját a füléről, hogy megmutassa fülbevalóit, amiket maga készített. Finoman megmunkált ezüst szirmok fogtak közre egy apró drágakövet, mintha harmatcsepp lett volna. Egyszer azt mondtam Mollynak, hogy Igazság egy aktív és tettre kész feleséget érdemelne, de eltűnődtem, vajon elbűvölné-e egy ilyen teremtés. Tudtam, hogy tisztelné, de vajon elég-e a tisztelet a király és a királyné között?
Úgy határoztam, nem terhelem magam ilyen gondolatokkal, hanem megteszem, amire Igazság kért. Megkérdeztem tőle, hogy Pompa mit mesélt Igazságról, amitől hirtelen elnémult. Éreztem, hogy erőt gyűjt a válaszhoz, és azt felelte, hogy tudta, hogy ő a trónörökös, akinek sok gonddal kell megküzdenie a birodalmában. Pompa figyelmeztette, hogy Igazság sokkal öregebb volt, mint Kettricken, egy egyszerű és egyenes ember, aki valószínűleg kevés figyelmet szentel majd neki. Pompa megígérte, hogy mindig mellette lesz majd és igyekszik segíteni, hogy hozzászokjon és mindent megtesz majd, hogy ne érezze magát egyedül az udvarban. Így készítette föl...
– Mennyi idős vagy? – kérdeztem.
– Tizennyolc – felelte, aztán elmosolyodott meglepetésem láttán. – A magasságom miatt sokan hisznek idősebbnek.
– Hát akkor fiatalabb vagy, mint Igazság, de nem sokkal, mint általában a házastársak között. Igazság tavasszal lesz harminchárom.
– Idősebbnek hittem – mondta eltűnődve. – Pompa elmondta, hogy csak féltestvérek.
– Igaz, hogy Lovag és Igazság Elmés király első feleségétől születtek, de nincs akkora korkülönbség közöttük. Igazság pedig, ha nem nehezednek rá a birodalom terhei, nem olyan keserű és komor, mint képzeled. Tud jót nevetni, ha kell.
Lapos pillantást küldött felém, mintha arra gyanakodna, hogy jobb színben akarom feltüntetni Igazságot, mint amilyen valójában.
– Így igaz, hercegnő. Láttam úgy kacagni, mint egy gyereket, a Tavaszünnepi bábjátékokon, és nem marad alul, ha a szerencse végett mindenki csatlakozik a szüreti bortaposáshoz. Leginkább azonban vadászni szeret. Van egy farkaskutyája, Leon, amit többre tart, mint néhányan a saját fiukat.
Kettricken közbeszólt. – Bizton ilyen lehetett valamikor. Pompa úgy beszél róla, mint aki idősebbnek néz ki a koránál, és megtörik az emberek problémái.
– Meghajlik, akár egy fa a hó súlya alatt, de aztán tavasszal újból kiegyenesedik. Mielőtt elindultunk volna, azt kívánta tőlem, hogy jókat szóljak róla neked.
Lesütötte a szemeit, mintha leplezni akarná megkönnyebbülését.
– Más embert látok, ha te beszélsz róla – elnémult és összeszorította a száját, hogy ne öntse szavakba a kérést, amit amúgy is meghallottam.
– Mindig kedves embernek ismertem, annyira kedves volt, amennyire csak kötelességei engedték. Nagyon komolyan veszi a feladatait, és nem kíméli magát, ha a népének szüksége van rá. Éppen emiatt nem tudott érted jönni. Harcot folytat a Vörös Martalócok ellen, amit innen nem tudna megvívni. Föladja minden szükségletét, hogy teljesítse hercegi kötelességeit. Nem kőszívűségből, vagy a lelkesedés hiánya miatt.
Oldalvást rám pillantott, igyekezett nem elmosolyodni, mintha amit mondtam volna, bókolás lett volna, amit egy hercegnőnek nem szabad elhinnie.
– Magasabb nálam, de nem sokkal. A haja nagyon sötét, akárcsak a szakálla, ha éppen növeszti. A szemei még feketébbek, de élénken csillog, ha lelkesíti valami. Igaz, hogy ősz szálak keverednek a hajába, ami egy éve még nem volt ott. Igaz az is, hogy a feladatai miatt nem megy ki a napra, és a vállain már nem feszül annyira az ing. De a nagybátyám még mindig férfias, és úgy hiszem, ha a vörös hajók nem fenyegetik többé a partjainkat, újból kilovagol majd vadászni a kutyájával.
– Szívemnek kedves, amit szólsz – suttogta, aztán kihúzta magát, mintha gyengeséget árult volna el magáról. Komoran rám nézett. – Miért nem beszél Pompa így a bátyjáról? Azt hittem, egy öregemberhez megyek hozzá, akinek reszket a keze, és túlzottan lekötik a terhei ahhoz, hogy az asszonyával foglalkozzék.
– Talán Pompa... – nem tudtam udvarias módot annak kifejezésére, hogy Pompa megtévesztő tud lenni, ha érdekei azt kívánják. Elképzelni sem tudtam, milyen célt szolgált, hogy elriassza Kettrickent Igazságtól.
– Talán más dolgokról is... ennyire... nem hízelgően beszélt – mondta ki Kettricken hirtelen. Mintha valami megrémisztette volna. Nagy levegőt vett, és elkomorodott. – Egyik este vacsora közben a szobámban Pompa talán túl sokat ivott. Rólad mesélt, hogy régebben dacos és elkényeztetett gyermek voltál, túl becsvágyó a születésedhez képest, de mióta Elmés megtett a méregkeverőjének, megbékéltél a helyeddel. Azt mondta, illik hozzád, mert már fiatal korodban szerettél hallgatózni és mások dolgai körül settenkedni. Nem azért mondom ezt, hogy viszályt szítsak, csak azért hogy megértsd, mit hittem rólad elsőre. Másnap Pompa esdekelt, hogy csak a bor szólt belőle, mint a valóság. De egy dolog nagyon szíven ütött, amit aznap éjjel mondott, és nem tudtam megszabadulni tőle. Azt mondta, hogy ha a király téged, vagy Démutka úrnőt elküldi ide, azt azért teszi, hogy megmérgezze a bátyámat, hogy én legyek a Hegyvidéki Királyság egyetlen örököse.
– Túl gyorsan beszélsz – nyugtattam meg kedvesen, és reméltem, hogy a mosolyomból nem látszott, mennyire megszédültem hirtelen. – Nem értettem mindent, amit mondtál – kétségbeesetten próbáltam kiutat találni. Még egy magamfajta rutinos hazudozót is kényelmetlen helyzetbe hozott, ha szembesítettek.
– Sajnálom, de olyan jól beszéled a nyelvünket, mintha idevalósi volnál. Mintha visszaemlékeznél rá, és nem tanultad volna. Lassabban fogok beszélni. Néhány héttel, nem, egy hónappal ezelőtt, Pompa bejött a szobámba. Megkérdezte, hogy vacsorázhatnánk-e együtt, hogy jobban megismerjük egymást, és...
– Kettricken! – Rurisk érkezett az ösvényen, minket keresve. – Pompa kéri, hogy gyere és ismerkedj meg az urakkal és hölgyekkel, akik eljöttek idáig, hogy lássák az esküvődet.
Jonqui a nyomában jött, és ahogy újabb szédülési hullám tört rám, úgy éreztem, túl sokatmondóan nézett rám. Aztán megkérdeztem magamtól, milyen lépéseket tenne Árny, ha tudná, hogy valaki azért érkezett Kosvárba, hogy megmérgezze Igazságot. Túl nyilvánvaló.
– Talán – javasolta Jonqui hirtelen –, megtekintenéd a kék kutakat most, FitzLovag? Litress azt mondta, szívesen megmutatja.
– Talán később, a délután folyamán – nyögtem ki. – Hirtelen fáradtnak érzem magam. Azt hiszem, megkeresem a szobámat.
Egyikük sem tűnt meglepettnek.
– Küldessek esetleg egy kis bort? – kérdezte Jonqui udvariasan. – Vagy esetleg egy kis levest? A többiek hamarosan lakomára gyűlnek. Ha gondolod a szobádba is vihetjük.
Előjött a sokéves gyakorlat, és kiegyenesedtem a gyomromba markoló fájdalom ellenére is.
– Nagyon kedves öntől – sikerült kimondanom. A rövid meghajlás önkínzás volt. – Hamarosan újra csatlakozom a társasághoz.
Ezzel kimentettem magam, és nem szaladtam, nem is görnyedtem össze nyögve, ahogy szerettem volna. Sétáltam, gyönyörködve a kertben, vissza a nagyterembe. Ők hárman pedig figyeltek, suttogva beszélve egymás közt arról, amit már mindannyian tudtunk.
Egyetlen trükk maradt a tarsolyomban, és csak remélni tudtam, hogy beválik. Visszaérve a szobámba előkotortam a rájahínárt, amit a Bolond adott nekem. Mennyi idő telt el, hogy megettem a mézes süteményeket? Mert én azt választottam volna. Úgy döntöttem, megbízom a kancsó vízben, ami az asztalomon állt. Az egyik felem azt suttogta, hogy ostobaság, de ahogy hullámokban tört rám a rosszullét, képtelen voltam más megoldást keresni. Remegő kezekkel beleborítottam a hínárt a vízbe. A szárított fű magába szívta a vizet, és zöld, ragacsos masszává dagadt, amit sikerült leerőltetnem. Tudtam, hogy kitisztítja a gyomromat és a beleimet, de vajon elég gyors-e, vagy már túlzottan elhatalmasodott rajtam a csudra méreg?
Nyomorult éjszakát töltöttem el akkor, amin nem szívesen rágódom. Senki nem hozott levest, vagy bort. Tiszta pillanataimban arra jutottam, hogy nem néznek felém, amíg a méreg hatása nem biztos. Reggel egy szolgát küldenek majd, aki fölfedezi a halálomat. Reggelig volt időm.
Elmúlt éjfél, amikor képes voltam talpra állni, és olyan csöndesen, amennyire remegő lábaimtól tellett, kimentem a kertbe. Találtam egy víztartályt, amiből teleittam magam. Beljebb kalandoztam a kertbe, lassan és óvatosan, mert minden tagom fájt, mintha jól megütlegeltek volna, és a fejem minden egyes lépésnél megsajdult. Végül belebotlottam néhány gyümölcsfába, és ahogy számítottam, még szüret előtt álltak, ágaik roskadoztak a terméstől. Teletömtem a zekémet. El akartam rejteni őket a szobámban, hogy belőlük tudjak biztonságosan étkezni. Úgy terveztem, hogy valamikor másnap valamilyen kifogással kimegyek a városba és meglátogatom Kormost. A nyeregtáskájában volt még némi szárított hús, és száraz kenyér. Reméltem, hogy elég lesz ahhoz, hogy túléljem velük a látogatást.
Ahogy visszatámolyogtam a szobámba, azon tűnődtem, mivel fognak még próbálkozni, ha megtudják, hogy a méreg nem hatott.
21
A CSUDRAI VÍGYEL FŰRŐL a következő mondás járja: „Egy levél az alváshoz, kettő a fájdalomcsillapításhoz, három a kegyes halálhoz.”
*
Hajnal felé végre sikerült elszundítanom, de arra ébredtem nem sokkal később, hogy Rurisk herceg rántja félre az ajtóul szolgáló paravánt. Berobbant a szobámba, kezében egy félig telt üveggel. Ruházatának lazaságából úgy ítéltem meg, hogy az lehet a hálóruhája. Kiperdültem az ágyból, és sikerült talpra állnom, az éjjeliszekrény mögé, ami közöttünk állt. Sarokba szorítottak, rosszul voltam, és fegyvertelenül, leszámítva az övemben lévő tőrt.
– Még élsz! – jelentette ki csodálkozva, aztán közelebb lépett az üveggel. – Gyorsan, idd meg ezt.
– Inkább nem – mondtam hátrálva.
Megviseltségemet látván megállt. – Megmérgeztek – mondta óvatosan. – Chranzuli csodája, hogy még élsz. Idd meg, és életben maradsz.
– Már nincs szükség ellenméregre – mondtam, aztán belekapaszkodtam az éjjeliszekrénybe, mikor rám tört a remegés. – Tudtam, hogy megmérgeztek, mikor elváltunk tegnap.
– És nem szóltál semmit? – hitetlenkedett. Az ajtó felé fordult, ahol Kettricken kukucskált be. Haja kócos volt, szemei vörösek a sírástól.
– Megoldódott, nem neked köszönhetően – mondta neki a bátyja szemrehányóan. – Menj és készíts neki egy kis erőlevest a tegnap esti húsból, és hozz valami édes süteményt is, mindkettőnknek. És teát. Eridj, ostoba leányzó!
Kettricken elillant, mint egy kisgyerek. Rurisk az ágy felé intett.
– Gyere. Bízz bennem és ülj le, mielőtt szétrázod a szekrényt. Nyíltan beszélek hozzád. Neked és nekem, FitzLovag, nincs időnk a bizalmatlanságra. Sok mindenről kell beszélnünk.
Leültem, inkább azért, hogy össze ne rogyjak. Rurisk az ágy szélére telepedett.
– A húgom – mondta komoran –, meggondolatlan teremtés. Szegény Igazság inkább gyermeknek találja majd, és ez részben az én hibám, amiért elkényeztettem. Bár ez megmagyarázza irántam való szeretetét, nem jogosítja fel, hogy megmérgezze a vendégeimet. Különösen nem az esküvője napján.
– Azt hiszem, minden különösebb alkalom nélkül is ugyanígy érezném magam – mondtam, és Rurisk hátravetett fejjel felkacagott.
– Nagyon hasonlítasz az apádra. Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt mondta volna. Magyarázattal tartozom. Húgom pár nappal ezelőtt azzal jött hozzám, hogy elmondja, azért jössz, hogy végezz velem. Azt mondtam neki, hogy ez nem az ő gondja, majd én elintézem. De mint mondottam, meggondolatlan. Tegnap megfelelő alkalmat látott és megragadta, nem törődve azzal, hogy egy vendég halála hogyan befolyásolna egy gondosan megszervezett esküvőt. Mindössze még azelőtt meg akart szabadulni tőled, hogy megteszi az esküjét a Hat Hercegséghez. Gondolhattam volna, mikor a kertekbe csábított.
– A füvek, amiket megkóstoltatott velem?
Bólintott, én pedig ostobának éreztem magam. – De miután megetted őket, olyan becsületesen beszéltél vele. hogy kételkedni kezdett benne, hogy valóban az vagy, akinek mondod magad. Ő tehát rákérdezett, de te elkerülted a témát azzal, hogy úgy tettél, mint aki nem érti a szavait. Ezért ismét kételkedni kezdett benned. Mégsem kellett volna egész éjszaka rágódnia rajta, mielőtt eljött hozzám, és elmondta tettét, és azt, hogy bizonytalan afelől, hogy helyesen cselekedett. Ezért a bocsánatodat kérem.
– Késő bocsánatot kérned. Már megbocsátottam – hallottam a saját hangomat.
Rurisk rám nézett. – Ez is apád mondása volt – az ajtó felé nézett, ahol megjelent Kettricken. Miután belépett behúzta maga mögött a súlyos függönyt, és az asztalra tett egy tálcát.
– Ülj le – mondta a bátyja. – És lásd, hogyan lehet másként elintézni a dolgot egy orgyilkossal – fölemelte a korsót a tálcáról, és nagyot kortyolt belőle, mielőtt átadta volna nekem. Újabb pillantást küldött Kettricken felé.
– Ha mérgezett volt, most ölted meg a saját bátyádat – háromfelé tört egy almás lepényt. – Válassz – mondta, aztán választott magának egyet, a harmadikat pedig Kettrickennek adta. – Így láthatod, hogy minden rendben van az étellel.
– Nem látom be miért akarnál megmérgezni, amikor azért jöttél, hogy elmondd, hogy megmérgeztek – ismertem be, de azért minden érzékemmel figyeltem. De minden rendben volt, finom, puha tészta volt, almával és fűszerekkel. Ha nem lettem volna olyan rosszul, talán még ízlett volna is.
– Pontosan – mondta Rurisk teli szájjal, aztán lenyelte a falatot és folytatta. – És ha orgyilkos lennél – itt figyelmeztető pillantást küldött Kettricken felé –, akkor ugyanebben a helyzetben találnád magad. Bizonyos gyilkosságok csak akkor kifizetődőek, ha senki sem tud róluk. Ilyen lenne az én halálom. Ha most megölsz, vagy fél éven belül, Kettricken és Jonqui az egekbe kiáltanák, hogy meggyilkoltak. Aligha jó alapja egy szövetségnek. Egyetértesz?
Bólintottam. A meleg leves csillapította a reszketésemet, a sütemény pedig finom és mérgezetlen volt.
– Tehát megegyezhetünk abban, hogy ha orgyilkos lennél, nem lenne haszna az én halálomnak. Ehelyett nagyon nagy kárát látnád, ha meghalnék, mert az apám nem olyan kedvezően méregeti ezt a szövetséget, mint én. Ó, persze tudja, hogy bölcs dolog, egyelőre. De én tudom, hogy több, mint bölcs dolog. Szükség.
– Elmés királynak pedig a következőket üzenem: a népességünk növekszik, de a termőföldjeink nem végtelenek. A vadak sem látnak el több embert. Eljön az idő, amikor egy országnak nyitottá kell válnia a kereskedelem felé, különösen egy ilyen sziklás és hegyes birodalomnak. Talán hallottad, hogy Jhaampéban az a szokás, hogy az uralkodó a népe szolgája. Hát én jól akarom szolgálni. Elházasítom szeretett húgomat abban a reményben, hogy cserébe gabonát, kereskedelmi utakat és síkvidéki árukat szerzek a népemnek és legeltetési jogot, amikor leesik a hó a hegyek közt. Ezért én hajlandó vagyok fákat adni nektek, olyan nagy és egyenes fákat, amikre Igazságnak szüksége van a hajóihoz. A hegyek közt olyan fehér tölgyek nőnek, amilyeneket ti még sohasem láttatok. Ez egy olyan dolog, amit az apám visszautasítana. Ő régimódi a fák kivágásával kapcsolatban, és akárcsak Pompa, ő is nagy tehernek tartja a partvidéketeket, az óceánt pedig egy hatalmas határnak, de én úgy látom, ahogy az apád: egy széles út, ami minden irányba elvezet, és a partjaitokon keresztül lehet hozzáférni. Én pedig nem találom zavarónak, hogy a viharok és lavinák kidöntötte fákat felhasználja valaki.
Egy darabig visszatartottam a lélegzetem. Ez nagy fontossággal bíró engedmény volt. Azt vettem észre, hogy bólintok a szavaira.
– Tehát, eljuttatod Elmés királynak az üzenetemet, és megmondod neki, hogy jobb, ha az élők sorában tud?
Nem láttam okát, hogy ne egyezzek bele.
– Nem kérdezed meg tőle, hogy meg akart-e mérgezni téged? – követelte Kettricken.
– Ha igennel válaszolna, soha többé nem bíznál meg benne. Ha nemet mondana, valószínűleg nem hinnél neki, és hazugnak is tartanád. Egyébként már így is van egy méregkeverő ebben a szobában, igaz?
Kettricken behúzta a nyakát és elvörösödött.
– Menjünk – mondta neki Rurisk, és kinyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. – A vendégünknek szüksége van a pihenésre az ünnepségek előtt, nekünk pedig vissza kell térnünk a szobánkba, mielőtt az egész család elkezd töprengeni azon, hogy miért szaladgálunk fel-alá hálóingben.
Ezzel otthagytak, én pedig hátradőltem az ágyban és töprengtem. Miféle népekkel kerültem kapcsolatba? Vajon hihetek-e nyíltságuknak, vagy csupán egy hatalmas ármányba csöppentem, ami Eda tudja hová vezet? Azt kívántam, bárcsak Árny velem lenne. Egyre inkább úgy tűnt, hogy semmi sem az, aminek látszik. Nem mertem elaludni, mert tudtam, hogy akkor szürkület előtt nem ébredek föl. Hamarosan szolgálók jöttek, mosdóvizet, gyümölcsöket és sajtot hoztak egy tálcán. Eszembe jutott, hogy azok a „szolgálók” talán nemesebb születésűek, mint én, ezért kellő tisztelettel és udvariassággal bántam velük, később pedig eltűnődtem, hogy vajon ez a titka a harmonikus udvartartásnak? Talán minden szolgát és nemest egyformán kell kezelni?
Nagy ünnepségek napja volt. A palota bejáratait szélesre tárták, és a mindenhonnan érkezett hegyvidéki népek szemtanúi lehettek az eljegyzési ünnepségnek. Dalnokok és poéták szórakoztatták a közönséget, és még több ajándék cserélt gazdát, beleértve az én hivatalos felajánlásomat, a cédrusláda tartalmát. A fedeztetőjószágokat kiállították és odaajándékozták azoknak, akiknek szükségük volt rá. Egy falunak gyakran egy bak, vagy egy bika, és egy-két nőstény jutott ajándékképpen. Minden ajándékot bevittek a palota területére, hogy mindenki megcsodálhassa.
Burrick is ott volt, napok óta először láttam. Már napfelkelte előtt talpon lehetett, hogy a gondjaira bízott állatok ragyogóak legyenek. Minden pata frissen olajozva csillogott, és minden sörény és farok kifésülve, felszalagozva, és csengettyűkkel tetszelgett. A Kettrickennek szánt kanca a legfinomabb bőrökkel és posztóval felnyergelve, felszerszámozva, tucatnyi csengettyűvel ékesítve álldogált, fejének egyetlen mozdulatára harangjáték hallatszott. A mi lovaink másfélék voltak, mint a hegyvidékiek kisebb, tömzsibb és rojtosabb bundájú hátasai, és ezért nagy érdeklődést keltettek. Burrick fáradtnak, de büszkének látszott, ahogy nyugodtan állt a nyüzsgés közepén. Kettricken sok időt töltött a kanca dicséretével, és láttam, ahogy udvariassága és tiszteletadása megenyhíti Burrick tartózkodását. Mikor közelebb férkőztem, meglepve hallottam, hogy bizonytalanul, de tisztán beszéli a nyelvünket.
Aznap délutánra azonban még egy nagy meglepetés maradt a számomra. Hosszú asztalokon szolgálták föl az ételt, és mindenki, házigazdák és vendégek szabadon lakomáztak. Sok étel érkezett a palota konyháiból, de még több az egyszerű emberektől. Tétovázás nélkül léptek előre, hogy sajtokat, barna kenyereket, szárított, vagy füstölt húsokat, gyümölcsöket tegyenek az asztalra. Csábító lett volna a sok étel, ha a gyomrom nem lett volna olyan érzékeny a méregtől, de igazából az nyűgözött le, ahogy az ételek az asztalra kerültek. Félreérthetetlen volt a nép és a királyi család viszonya. Azt is észrevettem, hogy sehol sem voltak őrök, egyik ajtó mellett sem.
Pontosan délben a tömeg elcsendesedett. Kettricken hercegnő lépett az emelvényre, és egyszerű szavakkal bejelentette, hogy attól fogva a Hat Hercegséghez tartozik, és remélte, hogy jól szolgálja majd a birodalmat. Megköszönte a földjének amit érte tett, az ételért, amit termett, a vízért, amit a folyók és a hó adott, és a hegyi szellők friss illatáért. Emlékeztetett mindenkit, hogy nem elhagyja a népét a saját javára, hanem inkább mindkét birodalom hasznára. Mindenki néma csendben volt, amíg beszélt, és utána is, amíg lelépett az emelvényről.
Rurisk érkezett, hogy megnézze hogy érzem magam. Mindent megtettem, hogy megnyugtassam, minden rendben volt, bár valójában alvásra vágytam. A ruhák Hirtelen asszonyság szerint a legfrissebb divat szerint készültek, bő szabású ujjaikkal mindenbe belelógtak, amihez csak hozzányúltam. Elkívánkoztam a rengeteg ember közül, ahol meglazíthattam volna a fojtogató öveket, de tudtam, ha elmegyek, Árny dühös lesz, amikor jelentek neki és nem tudok pontosan beszámolni neki arról, ami a nagyteremben történt. Azt hiszem, Rurisk érezhette, hogy szükségem van némi egyedüllétre, mert hirtelen meghívott, hogy járjuk végig az istállóit.
– Hadd mutassam meg, milyen változást hozott a kutyák között a Hat Hercegségből való vérvonal – javasolta.
Mikor elhagytuk a palotát, lesétáltunk egy rövid ösvényen egy hosszú és alacsony faépületig. A friss levegő kitisztította a fejemet és jobb kedvre derített. Odabenn megmutatott egy szalmaágyat, amiben egy szuka és vörös bundájú kölykei tanyáztak. Csillogó szőrű, egészséges apróságok voltak, éppen egymással dulakodtak a szalmában. Határozottan jöttek elénk, egyáltalán nem féltek tőlünk. – Ezek kosvári vérvonalból valók. Követik a szimatot még felhőszakadásban is – mondta büszkén. Megmutatott még néhány fajtát, köztük egy apró, piszkafalábú kutyát, amiről azt állította, hogy felmászik a fára a zsákmány után.
Kiértünk az ólak közül a napra, ahol egy öreg kutya sütkérezett egy szalmakupacban. – Aludj csak, öreg jószág. Elég kölyköt nemzettél már ahhoz, hogy ne kelljen vadásznod többé, csak ha kedved tartja – Mondta neki Rurisk kedvesen. Gazdája hangjára talpra állt, és Rurisk oldalához lépett. Fölnézett rám. Kotnyeles volt az.
Ránéztem, halványzöld szemeivel visszanézett rám. Óvatosan kinyúltam az elméje felé, és egy pillanatig csak zavarodottságot éreztem. Aztán elöntött a melegsége, és a megosztott kötődés emlékei. Rurisk kutyája volt már; a kettőnk közti köteléknek nyoma sem volt, de szeretetet és boldog emlékeket küldött felém, arról, amikor még mindketten kölykök voltunk. Fél térdre ereszkedtem és megsimogattam vörös bundáját, ami még szúrósabbá vált az évek múlásával, és a szemébe néztem, amely már kezdett homályosodni ahogy öregedett. Egy pillanatig a fizikai érintéssel ismét köztünk volt a kötelék, mint régen. Tudtam, hogy szeret sütkérezni a napon, de még jobban imád vadászni, főleg, ha Rurisk is vele van. Megveregettem a hátát és visszahúzódtam. Mikor fölnéztem, Rurisk furcsán nézett rám.
– Ismertem még kölyökkorából – mondtam.
– Burrick küldte nekem egy vándor írnokkal, sok évvel ezelőtt – mondta Rurisk. – Nagy örömömre volt, mint társaság, és mint vadász is.
– Jól bántál vele – mondtam. Visszaindultunk a palotába, és amint Rurisk eltávolodott mellőlem, egyenesen Burrickhoz siettem. Ahogy odaértem hozzá, éppen engedélyt kapott rá, hogy kivezesse a lovakat a friss levegőre, mert még a legnyugodtabb állat is türelmetlenné válik, ha sokáig kell zárt térben sok embert elviselnie. Láttam, hogy gondban van, mert amíg kivisz annyi lovat, amennyit bír, a többit magára hagyja. Óvatosan fölnézett, ahogy közeledtem.
– Engedelmeddel segítek kivinni őket – ajánlkoztam.
Burrick arca szenvtelen és udvarias maradt, de mielőtt szóra nyithatta volna a száját, megszólalt mögöttem egy hang.
– Ez az én dolgom, gazdám. Összepiszkolhatja a ruháját, vagy kifáraszthatja magát a nagy munkában – lassan megfordultam, döbbenten a Kob szavaiban csengő gyűlölettől. Ránéztem, aztán Burrickra, de Burrick nem szólt. Egyenesen a szemébe néztem.
– Akkor melletted megyek, ha lehet, mert fontos dologról kell beszélnem veled – szavaim teljesen hivatalosan csengtek. Egy pillanatig még rám nézett, aztán megszólalt.
– Hozd a hercegnő kancáját és azt a pejt – mondta végül. – Én viszem a szürkéket. Kob, vigyázz a többire. Nemsokára itt vagyok.
Így megfogtam a kanca fejét, és a pej kantárját, és követtem Burrickot, ahogy keresztülvágott a tömegen a szabad ég alá.
– Van egy karám errefelé – mondta, és nem szólt többet. A tömeg hamarosan mögöttünk maradt, a lovak patái tompán doboltak a földön. Elértünk a karámig, ami egy csűr oldalában volt. Egy pár percig újból természetesnek tűnt Burrick mellett dolgozni. Lenyergeltem a kancát, és lecsutakoltam az izzadságot a szőréről, amíg Burrick szénát öntött nekik az etetőbe. Mellém állt, amíg befejeztem a kanca tisztogatását.
– Gyönyörű jószág – mondtam elismerően. – Vándor nagyúr méneséből?
– Igen – vetett véget a társalgásnak. – Beszélni akartál velem.
Nagy levegőt vettem, aztán egyszerűen kimondtam. – Nemrég láttam Kotnyelest. Jól van. Öreg már, de boldog élete volt. Ennyi év, Burrick. Ennyi évig azt hittem, megölted aznap éjjel. Ezer módon elképzeltem, hogyan végeztél vele.
Hitetlenkedve nézett rám. – Azt hitted, megölök egy kutyát azért, amit tettél?
– Csak azt tudtam, hogy nincs többé. Semmi másra nem tudtam gondolni. Azt hittem, ez volt a büntetésem.
Hosszú ideig mozdulatlan volt. Mikor rám nézett, láttam a szemében a szenvedést. – Mennyire gyűlölhettél.
– És féltem tőled.
– Annyi ideig? És soha nem merült föl benned, sosem fordult meg a fejedben, hogy nem tennék ilyet?
Lassan megráztam a fejem.
– Ej, Fitz – mondta szomorúan. Az egyik ló megbökte a fejével, ő pedig szórakozottan megveregette a pofáját. – Azt hittem, makacs vagy és sértődött. Azt hitted, hogy rosszat tettem veled. Nem csoda, hogy annyira hadilábon álltunk egymással.
– Meg lehet változtatni – mondtam halkan. – Hiányoztál. Hiányoltalak, minden különbségünk ellenére is.
Figyeltem, ahogy töpreng, és pár pillanatig azt reméltem, hogy vállon vereget, elmosolyodik, és azt mondja, hogy hozzam a lovakat. De az arca megkeményedett és komor lett.
– De még ez sem tartott vissza. Azt hitted, hogy megölök egy állatot, amelyiken használtad az Ösztönt. De ez nem tartott vissza, hogy tovább csináld.
– Én nem úgy látom a dolgokat, ahogy te – kezdtem, de megrázta a fejét.
– Jobb nekünk külön, fiú. Mindkettőnknek így a jobb. Nem támadhatnak félreértéseink, ha nincs közös témánk. Soha nem helyeselhetem, de nem is felejthetem el, amit teszel. Soha. Gyere vissza, ha azt mondod, nem teszed többet. A szavadat veszem, mert tudom, hogy a szavadat mindig megtartod. De addig jobb nekünk külön.
Otthagyott a karámnál, és visszament a többi lóért. Sokáig álltam ott, fáradt voltam és rosszul éreztem magam, és nem csak Kettricken mérgétől. De visszamentem a palotába, és járkáltam az emberek között, beszélgettem, falatoztam, és némán tűrtem Kob gúnyos tekintetét.
Az a nap hosszabbnak tűnt, mint két másik. Ha nem égett és fortyogott volna a gyomrom, érdekesnek és megkapónak találtam volna az ünnepeket. A délutánt és a kora estét íjászatnak, birkózásnak és versenyfutásnak szentelték. Fiatalok és öregek, férfiak és nők vegyesen csatlakoztak a versenyekhez, a hegyvidékiek szerint a győztesek ilyen események alkalmával egy évig kitartó szerencsében részesültek. Aztán még több étel került elő, és éneklés, táncolás, és egy bábszínházhoz hasonlatos dolog, csak éppen hátulról megvilágított selyemre vetülő árnyékokkal. Mire az emberek pihenni tértek, én is sóvárogtam az ágyam után. Megkönnyebbülés volt bezárkózni a szobámba, és egyedül lenni. Éppen bosszantó ingemtől akartam megszabadulni és a furcsa napon méláztam, amikor kopogtatást hallottam.
Mielőtt megszólalhattam volna, Sevrens lépett be. – Pompa hívat magához – mondta.
– Most? – kérdeztem.
– Mi másért küldött volna ilyenkor? – türelmetlenkedett Sevrens.
Fáradtan visszabújtam az ingembe, és követtem. Pompa szobája a palota egyik fölső szintjén volt. Nem igazi emelet volt, inkább egy galéria, ami a nagyterem egyik oldalába épült. A szoba gazdagabb díszítéssel bírt. Néhány motívum nyilvánvalóan csudrai volt, de a legtöbb faliszőnyeget, szobrocskát és függőt mintha Pompa szerezte volna be a saját kényére. Az előszobájában várakoztam, amíg fürdött. Mire kiballagott hálóingében, már alig tudtam nyitva tartani a szemem.
– Nos? – követelte.
Üres tekintettel néztem rá. – Hívattál – emlékeztettem.
– Igen, úgy van. Azt szeretném tudni, miért van rá szükség. Azt hittem, kaptál valamiféle kiképzést, az ilyen dolgokban. Meddig akartál várni a jelentéssel?
Semmit nem tudtam felelni erre. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Pompának jelentsek. Elmésnek, vagy Árnynak igen, és Igazságnak. De Pompának?
– Emlékeztetnem kell a kötelességedre? Jelents!
Sietve összegyűjtöttem a bátorságomat. – A csudrákról kívánod meghallgatni az észrevételeimet? Vagy esetleg arról, miként termesztik a füveket? Vagy...
– Azt akarom tudni, hogy mit tettél a... megbízásoddal kapcsolatban. Cselekedtél már? Van már terved? Mikor számíthatunk eredményekre, és mifélékre? Nem akarom, hogy Rurisk herceg a lábaim előtt rogyjon össze holtan, anélkül, hogy föl lennék rá készítve.
Alig akartam elhinni, amit hallottam. Még Elmés sem beszélt soha ilyen nyíltan a dolgaimról. Még ha négyszemközt voltunk is, mindig körbeírta a témát, és hagyta, hogy magam vonjam le a következtetéseket. Láttam, hogy Sevrens a másik szobába ment, de nem tudtam, hol tartózkodott éppen, és mennyit lehetett hallani a paravánfalakon keresztül. Pompa pedig úgy csevegett, mintha csak egy ló megpatkolását beszélnénk meg.
– Mi az, pimaszkodsz, vagy bolond vagy? – kérdezte.
– Egyik sem – feleltem olyan udvariasan, amennyire csak tellett. – Óvatos vagyok. Herceg – tettem hozzá, hogy megpróbáljam hivatalosabb mederbe terelni a beszélgetést.
– Ostobán óvatos vagy. Bízom az inasomban, más pedig nincs a környéken. Jelents. Kém fattyú – úgy tette hozzá az utolsó mondatot, mintha okosan gúnyolódott volna.
Nagy levegőt vettem, és emlékeztettem magam, hogy a király embere vagyok. Ott és akkor az a ficsúr állt a legközelebb a királyhoz. Gondosan megválogattam a szavaimat.
– Tegnap a kertben Kettricken hercegnő azt mondta, hogy elmondtad neki, hogy orgyilkos vagyok, és Rurisk a célpontom.
– Hazugság – jelentette ki Pompa. – Semmi ilyesmit nem mondtam neki. Vagy ostoba módon leleplezted magad, vagy csak információkat akart kiszedni belőled. Remélem nem rontottál el mindent azzal, hogy fölfedted magad előtte?
Ennél sokkal jobban is lehetett hazudni. Eleresztettem a megjegyzéseit a fülem mellett és beszámoltam megmérgezésemről és a testvérek reggeli látogatásáról. Szóról szóra. Mikor befejeztem, Pompa egy darabig a körmeit bámulta, mielőtt megszólalt volna.
– És megválasztottad már az időpontot és a módszert?
Megpróbáltam nem kimutatni a meglepetésemet. – Az adott körülmények között jobbnak láttam felhagyni a küldetéssel.
– Gyáva – jelentette ki Pompa undorodva. – Apámtól azt kértem, azt a vén lotyó Démutkát küldje el. Mostanra már sírba tette volna.
– Tessék? – kérdeztem. Az, hogy Démutkaként utalt Árnyra, majdnem nyilvánvalóvá tette számomra, hogy semmit sem tud. Gyanította persze, de Árny felfedése meg sem fordult a fejemben.
– Tessék? – utánzott Pompa, és akkor döbbentem rá, hogy részeg volt. Jól viselte magát, nem bűzlött, de minden kicsinyességét a felszínre hozta. Nagyot sóhajtott, mintha még a beszédtől is undorodna, aztán levetette magát egy díványra. – Semmi sem változott – tájékoztatott. – Megkaptad a feladatot, hajtsd végre. Ha elég ügyes vagy, balesetnek álcázod. Amilyen naivan őszinte vagy Kettrickennel és Rurickkal, egyikük sem gyanítja. De azt akarom, hogy megtedd. Még holnap este előtt.
– Az esküvő előtt? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem gondolod, hogy a menyasszony bátyjának a halála tönkreteszi az egészet?
– Ha úgy is lesz, csak ideiglenesen. Kettrickent a kezemben tartom. Könnyű elszédíteni. Ez az én dolgom, a tied az, hogy megszabadulj a bátyjától. Na. Hogy tervezed?
– Nincs semmi ötletem – jobb válasznak tűnt, mint megmondani, hogy nem állt szándékomban megtenni. Visszatérek Kosvárba, és jelentek Elmésnek és Árnynak. Ha azt mondják, hogy rosszul döntöttem, vállalom, bármilyen büntetést rónak ki rám. De emlékeztem Pompa hangjára, nagyon régről, amikor Elmést idézte. Ne tégy olyat, amit nem fordíthatsz vissza, hacsak nem tudod mit nem tehetsz már, ha megtetted.
– Mikor fogod tudni? – kérdezte gúnyosan.
– Nem tudom – mondtam. – Ezt nem lehet felelőtlenül, vagy hanyagul csinálni. Tanulmányoznom kell a szokásait, fel kell derítenem a szobáját és kifürkésznem a szolgák rendjét. Találnom kell...
– Az esküvő két nap múlva lesz – vágott közbe Pompa. Tekintete elrévedt. – Már tudok mindent, amit fel kellene derítened. Egyszerűbb, ha én kovácsolok tervet. Gyere ide holnap este, és akkor megkapod az utasításaimat. Jegyezd meg jól, fattyú. Nem akarom, hogy cselekedj, mielőtt jelentenél nekem. Minden meglepetés kellemetlen lenne nekem. Te pedig gyilkosnak fogod találni – rám emelte a tekintetét, de az én arcom szenvtelen volt.
– Távozhatsz – mondta parancsolóan. – Jelentkezz nálam holnap este ugyanebben az időpontban. Ne kelljen Sevrenst érted küldenem. Fontosabb dolgai is vannak. És ne gondold, hogy apám nem fog hallani a lazaságodról. Elmondom neki. Megbánja majd, hogy nem azt a ribanc Démutkát küldte el – hátradőlt és nagyot ásított, én pedig bor illatát éreztem meg a leheletén, és finom füst illatát. Talán eltanulta anyja szokásait?
Visszatértem a szobámba, hogy eltöprengjek a lehetőségeken és gondosan megtervezzem a lépéseimet. Ám amilyen rosszul éreztem magam, és fáradt voltam nem csoda, hogy amint a fejem a párnához ért, már aludtam is.
22
ÁLMOMBAN A BOLOND állt az ágyam mellett. Lenézett rám, és azt mondta: – Miért nem tudok nyíltan beszélni? Mert összekuszálod az egészet. Egy keresztutat látok a ködben, és ki áll mindig a közepén? Te. Gondolod, hogy azért tartalak életben, mert szórakoztatsz? Nem. Azért, mert annyi lehetőséget teremtesz. Amíg élsz, rengeteg lehetőséget nyújtasz. Minél több a lehetőség, annál nagyobb az esély, hogy nyugodtabb vizekre evezzünk. Tehát nem a te érdekedben, hanem a Hat Hercegségért óvom az életed. A te kötelességed is ugyanez. Hogy élj, és ezáltal lehetőségeket teremts.
*
Ugyanazzal a dilemmával ébredtem, amivel elaludtam. Semmi ötletem nem volt, hogy mihez kezdjek. Feküdtem az ágyban, és hallgattam az ébredező palota zajait. Beszélni akartam Árnnyal, ami nem volt lehetséges. Lehunytam hát a szemem és elkezdtem rendezgetni a dolgokat, ahogy tanította. – Mit tudsz? – kérdezné. – Mit gyanítasz?
Tehát Pompa hazudott a királynak Rurisk egészségéről és a Hat Hercegséghez való hozzáállásáról. Vagy, lehet, hogy Elmés hazudott nekem arról, amit Pompa mondott. Vagy Rurisk hazudott arról, hogy mik a szándékai. Vívódtam egy darabig, aztán úgy döntöttem, az első feltételezésből indulok ki. Elmés soha nem hazudott nekem, Rurisk pedig hagyhatott volna meghalni ahelyett, hogy a szobámba sietett volna.
Következésképpen, Pompa holtan akarta tudni Ruriskot. Vagy nem? Ha meg akarja öletni Ruriskot, miért árult el Kettrickennek? Hacsak Kettricken nem hazudott. Megfontoltam. Nem valószínű. Talán eltűnődne, hogy Elmés orgyilkost küld, de miért rögvest engem vádol? Nem. Fölismerte a nevem és tudott Démutka úrnőről.
Emellett Pompa kétszer is azt mondta, hogy arra kérte az apját, hogy Démutkát küldje. Az ő nevét is elárulta Kettrickennek. Kit akart Pompa holtan látni? Ruriskot? Esetleg Démutkát, vagy engem, miután fölfedezték a merényletet? És mit nyer ezzel, és azzal a házassággal, amit megszervezett? Miért akarta, hogy megöljem Ruriskot, amikor minden diplomáciai előny az élete mellett szólt?
Beszélnem kellett Árnnyal. Nem tudtam. Valahogy el kellett döntenem. Hacsak...
A szolgálók vizet és gyümölcsöket hoztak. Fölkeltem, magamra öltöttem bosszantó ruháimat és ettem. A nap ugyanolyannak ígérkezett, mint az előző. Az ünnepi légkör fárasztani kezdett. Igyekeztem bővíteni ismereteimet a palotáról, a szokásokról és az épületek elhelyezkedéséről. Megtaláltam Eyod, Kettricken és Rurisk szobáját. Figyelmesen tanulmányoztam a Pompa szobájához vezető lépcsőket és az alátámasztást. Felfedeztem, hogy Kob az istállókban aludt, akárcsak Burrick. Burricktól el is vártam. Nem hagyná másra a kosvári lovak gondozását, amíg el nem indulunk. De miért aludt Kob is az istállóban? Hogy jó benyomást tegyen rá, vagy azért, hogy szemmel tartsa? Sevrens és Rowd Pompa előszobájában aludtak, a rendelkezésre álló számtalan üres szoba helyett. Megpróbáltam megfigyelni az őrök időrendjét, de nem volt rendszer bennük. Egész idő alatt Augustust kerestem. A reggel nagy részét igénybe vette, hogy csöndes körülmények között szólítsam meg.
– Beszélnem kell veled. Négyszemközt – mondtam.
Bosszúsnak tűnt, és körülnézett, hogy figyelnek-e bennünket. – Ne itt, Fitz. Talán ha visszatértünk Kosvárba. Hivatalos teendőim vannak és...
Felkészültem erre. Kinyitottam a tenyerem, hogy felmutassam a jelvényt, amit a király adott nekem sok-sok évvel azelőtt.
– Látod ezt? Elmés király adta nekem. Azt ígérte, ha ezt felmutatom, bármikor beszélhetek vele.
– Milyen megható – jegyezte meg Augustus cinikusan. – És van valami oka, hogy elmondod ezt a történetet? Talán, hogy lenyűgözz a fontosságoddal?
– Beszélnem kell a királlyal. Most!
– Nincs itt – jegyezte meg. Elfordult, hogy tovább menjen.
Megragadtam a kezét és magam felé fordítottam. – Te tudsz Üzenni neki.
Dühösen lerázta a kezem, és megint körülnézett.
– Egyáltalán nem tudok. És nem is tenném, ha tudnék is. Gondolod, hogy mindenki, aki rendelkezik a Mesterséggel, megzavarhatja a királyt?
– Felmutattam neked a jelvényt. Ígérem, nem veszi zaklatásnak.
– Nem tudok.
– Akkor Igazsággal.
– Nem Üzenhetek Igazságnak, csak ha ő üzen előbb. Fattyú, te ezt nem érted. Tanítottak, de elbuktál, és fogalmad sincs, miről szól a Mesterség. Nem olyan, mintha átkiabálnál a völgy túloldalára a cimborádnak. Komoly dolog, csak komoly célokra lehet használni – megint megfordult.
– Fordulj vissza, Augustus, vagy sokáig bánni fogod – mondtam minden lehető fenyegetéssel a hangomban. Üres fenyegetés volt; nem volt rá mód, hogy megbánja, azon kívül, hogy beárulom a királynál. – Elmés nem fog örülni, hogy nem veszed figyelembe a jelvényét.
Augustus lassan visszafordult. Rám bámult.
– Nos. Megteszem hát, de vállalod minden következményét.
– Vállalom. Bejössz a szobámba és Üzensz?
– Nincs másik hely?
– A te szobád? – javasoltam.
– Nem, az még rosszabb. Ne értsd félre, fattyú, de nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy lepaktálok veled.
– Ne értsd félre, nemeske, de én is hasonlóképp érzek irántad.
Végül Kettricken füvészkertjének egyik kőpadján telepedünk le, és Augustus lehunyta a szemét. – Mi legyen az üzenet?
Eltöprengtem. Rejtvénynek kell lennie, ha nem akarom, hogy Augustus is mindent megtudjon.
– Mondd meg neki, hogy Rurisk kitűnő egészségnek örvend, és mind reméljük, hogy megéri az öregkort. Pompa még mindig át akarja adni neki az ajándékot, de nem hiszem, hogy szükséges.
Augustus kinyitotta a szemét. – A Mesterség fontos...
– Tudom. Mondd meg neki.
Augustus tehát ült, és néhány mély lélegzetet vett, aztán lehunyta a szemét. Nemsokára ismét kinyitotta. – Azt mondja, hallgass Pompára.
– Ez minden?
– Elfoglalt volt. És nagyon dühös. Most pedig hagyjál. Attól tartok, bolondot csináltam magamból a király előtt.
Egy tucatnyi csípős választ adhattam volna rá, de hagytam, hogy elmenjen. Azon tűnődtem, hogy Üzent-e Elmésnek egyáltalán. Ültem a kőpadon és összegeztem, hogy semennyivel sem jutottam előrébb, és rengeteg időt vesztegettem el. Kísértés fogott el, és nem álltam ellent. Lehunytam a szemem, lélegeztem párat, koncentráltam, és megnyitottam magam. Elmés, királyom.
Semmi. Semmi válasz. Nem hittem, hogy sikerült Üzennem. Felálltam, és visszamentem a palotába.
Aznap délben Kettricken ismét felsétált a pódiumra. Ugyanolyan egyszerű szavakkal, mint előző nap kijelentette, hogy hozzáköti magát a Hat Hercegséghez, és attól a pillanattól fogva az ő Áldozatuk, mindenben, amit kérnek tőle. Megköszönte a népének és a családjának, hogy fölnevelték, és emlékeztette őket, hogy nem azért hagyja el népét, mert nem szereti birodalmát, hanem annak reményében, hogy ez mindkét nép javát szolgálja. A csönd ismét addig tartott, míg lelépdelt az emelvényről. Másnap lesz a napja, hogy elkötelezze magát Igazsághoz, mint asszony az urához. Abból, amit kivettem, Pompa és Augustus mellette fognak állni, hogy Igazságot képviseljék, és Augustus használja majd a Mesterséget, hogy Igazság láthassa a menyasszonyát, ahogy az megteszi a fogadalmát.
A nap magával sodort. Jonqui jött értem, és elvitt a kék kutakhoz. Igyekeztem, hogy érdeklődőnek és kellemesnek hassak. Mikor visszatértünk a palotába, ahol újabb dalnokok és poéták szórakoztatták a közönséget, a vacsora alatt és után pedig zsonglőrök és akrobaták adtak műsort. Mindenhonnan kék füstöt láttam felszállni, amelynek a legtöbbje bódító volt, és sokan lengettek palackokat maguk elől, amelyből a füst fölszállt. Úgy vettem ki, ez olyasmi lehetett, mint a keriszmagos sütemény Tavaszünnepkor, de igyekeztem nem belélegezni. Tiszta fejre volt szükségem. Árny ellátott egy kis itallal, ami megtisztítja a fejemet a bortól, de füstre semmilyen ellenszerem nem volt. Találtam egy tisztább sarkot, ahonnan látszólag lenyűgözve hallgattam egy dalnok énekét, miközben Pompát figyeltem.
Pompa egy asztalnál ült, két réz füstölő között. Augustus visszafogottan üldögélt valamivel távolabb. Időről időre szót váltottak, Augustus komolyan, Pompa lenézően viselkedett. Nem hallottam a szavaikat, de Augustus szájáról leolvastam a nevemet és a Mesterséget. Láttam, hogy Kettricken Pompához lép, de igyekezett kívül maradni a füstölők felhőjén. Pompa hosszan beszélt hozzá, mosolyogva és fecsegve, egyszer még a kezét is megveregette bátorítóan. Úgy tűnt, a füsttől beszédes hangulatba került. Kettricken, úgy tűnt, csacsog, mint egy madár, egyre közelebb húzódva Pompához, aztán eltávolodva és egyre hivatalosabb modorban. Aztán Rurisk érkezett, és megállt a húga mögött. Röviden szót váltott Pompával, aztán megfogta Kettricken kezét és elhúzta. Sevrens jelent meg, és feltöltötte Pompa füstölőit. Pompa idióta mosolyt eresztett meg, és mondott valamit, kezével az egész nagyteremre intve. Hamarosan Rowd és Kob érkezett, hogy beszéljenek Pompával. Augustus felállt és eltéblábolt. Pompa rábámult, és intett Kobnak, hogy hozza vissza. Augustus visszatért, de nem örült. Pompa megszidta, Augustus pedig mogorván ránézett, aztán lesütötte a szemét és engedett. Bárcsak közelebb lehettem volna, hogy halljam miről beszélnek! Éreztem, hogy készülődik valami, aminek talán semmi köze hozzám és a feladatomhoz, de valahogy kételkedtem, hogy úgy lenne.
Végigvettem a tényeket, és biztosra vettem, hogy valami fontos fölött átsiklottam. Azon is eltűnődtem, hogy esetleg megtévesztem magam. Talán csak felfújom a dolgokat. Talán az lenne a legbiztonságosabb, ha azt teszem, amit Pompa mondott, és vállalja ő a felelősséget. Talán időt takaríthatnék meg, ha elvágnám a saját torkomat.
Mehettem volna egyenesen Ruriskhoz is, és elmondhattam volna, hogy erőfeszítéseim ellenére Pompa még mindig a halálát kívánja, és menedéket kérhetnék tőle. Végül is, ki ne találna vonzónak egy orgyilkost, aki egyszer már a gazdája ellen fordult?
Megmondhatnám Pompának, hogy megölöm Ruriskot, aztán egyszerűen nem teszem meg. Ezt óvatosan megfontoltam.
Megmondhatnám Pompának, hogy megölöm Ruriskot, aztán egyszerűen megölném Pompát. A füst, mondtam magamnak. Csak a füst mondatta velem, hogy bölcs dolog lenne.
Elmehetnék Burrickhoz, és elmondhatnám neki, hogy valójában orgyilkos vagyok, és tanácsot kérhetnék tőle.
Elvihetném a hercegnő kancáját és kilovagolhatnék a hegyekbe.
– Jól szórakozol? – kérdezte Jonqui, és belém karolt.
Rájöttem, hogy egy késsel és fáklyákkal zsonglőrködő férfit nézek.
– Sokáig emlékezni fogok erre az élményre – mondtam, aztán javasoltam, hogy tegyünk egy sétát a kertek hűvösében. Tudtam, hogy kezd rám hatni a füst.
Aznap késő éjjel jelentkeztem Pompa szobájában. Rowd engedett be, kellemesen mosolyogva. – Jó estét – üdvözölt, én pedig úgy léptem be, mintha az oroszlán barlangja lenne. A szoba levegője kékes volt a füsttől, ezért volt Rowd olyan vidám. Pompa megint megváratott, és bár az ingembe fúrtam az arcom, tudtam, hogy a füst hamarosan hatni kezd. Uralkodj magadon, mondtam magamnak, és igyekeztem száműzni a szédülést. Fészkelődtem a helyemen, végül nyíltan eltakartam a számat és az orromat. Kevés hatása volt olyan sűrű füsttel szemben.
Felnéztem, amikor a belső szoba paravánja félresiklott, de csak Sevrens volt az. Ránézett Rowdra, aztán mellém ült. Rövid töprengés után megszólítottam.
– Most már fogad Pompa?
Sevrens megrázta a fejét.
– Izé... Társasága van, de elmondott nekem mindent, amit tudnod kell – kinyitotta a tenyerét kettőnk közt, a lóca fölött. Apró fehér szütyő volt a kezében. – Ezt szerezte neked. Ha borba kevered, halált okoz, de nem túl gyorsan. Még hetekig nem jelentkeznek a tünetek, aztán levertséget okoz, ami aztán növekszik. Nem fog szenvedni – tette hozzá, mintha ez lenne a fő gondom.
Törtem a fejem. – Ez Kex gumó? – hallottam ilyen méregről, de sohasem láttam. Ha Pompának voltak forrásai, arról Árny is tudni akar majd.
– Nem tudom a nevét, de nem is érdekel. Pompa herceg csak annyit mondott, hogy ma éjjel szükséged lesz rá. Teremtsd meg az alkalmat.
– Mit vár tőlem? Menjek be a szobájába, mérgezett borral a kezemben? Nem túl nyilvánvaló?
– Ezen a módon biztosan. De a gyakorlataid bizton fortélyossá neveltek.
– A gyakorlatom azt súgja, hogy ezt nem egy inassal kellene megbeszélnem. Pompától kell hallanom, vagy nem cselekszem.
Sevrens felsóhajtott. – A gazdám előre látta. Azt üzeni, hogy a jelvényre, amit hordozol és a címerre, amit viselsz, ez a parancsa. Utasítsd vissza, és visszautasítod a királyodat. Felségárulást követsz el, amiért fölakasztanak.
– De én...
– Vedd és vidd. Minél többet vársz, annál jobban telik az idő, és annál furcsább, ha a szobája körül ólálkodsz.
Sevrens hirtelen fölkelt, és otthagyott. Rowd ült a sarokban, mint egy varangy és mosolygott. Mindkettejüket meg kell ölnöm, mielőtt még visszaérnénk Kosvárba, ha hasznos orgyilkos akarok maradni. Azon tűnődtem, vajon tudják-e? Visszamosolyogtam Rowdra, és éreztem, hogy a füst a torkomat kaparja. Magamhoz vettem a mérget, és távoztam.
Amint a lépcső aljára értem, a falhoz húzódtam, ahol több árnyék volt, és az egyik tartógerendán fölmásztam, amilyen fürgén csak tudtam. Macskaként kapaszkodva a padló egyik gerendájára másztam és vártam. És vártam, amíg a fejemben kavargó füst, és Kettricken leveleinek utóhatásaiként úgy nem éreztem, hogy álmodom az egészet. Azon tűnődtem, hogy vajon ügyetlen tervem beválik-e. Végül, arra gondoltam, hogy Pompa azt mondta, kifejezetten Démutka úrnőt kérte a feladatra, de Elmés engem küldött. Emlékeztem rá, mennyire meglepődött ezen Árny. Végezetül pedig eszembe jutottak az ő szavai. Vajon a királyom átadott Pompának? És ha igen, mivel tartozom nekik? Végre láttam, hogy Rowd elmegy, és végtelennek tűnő idő után visszatér Kobbal.
Nem sokat hallottam a padlón keresztül, de felismertem Pompa hangját. Éjszakai terveimet ismertette Kobnak. Mikor megbizonyosodtam róla, előmásztam rejtekhelyemről, lemásztam, és visszatértem a saját szobámba, ahol meggyőződtem bizonyos készleteimről. Határozottan emlékeztettem magam, hogy a király embere vagyok. Igazságnak is ezt mondtam. Elhagytam a szobámat, és halkan keresztülvágtam a palotán. A nagyteremben az egyszerű emberek a padlóra terített pokrócokon aludtak, az emelvény körül, hogy előre lefoglalják a helyüket a másnapi esküre. Átsétáltam közöttük, még csak meg sem moccantak. Mennyi bizalom, milyen gondatlanul.
A királyi család szobái a palota legtávolabbi végében voltak, őrök sehol sem álltak. Elhaladtam a király ajtaja előtt, el Ruriské mellett, aztán megálltam Kettricken ajtaja előtt, amelyet mézevő madarak és mézvirág-szirmok díszítettek. Arra gondoltam, hogy a Bolondnak biztosan tetszene. Halkan kopogtattam és vártam. Lassan telt az idő, újból kopogtattam.
Hallottam a mezítelen lábak surrogását a padlón, és a festett paraván elhúzódott. Kettricken jelent meg, frissen befont hajjal. Hosszú fehér hálóinge kiemelte szőkeségét, amitől olyan sápadtnak tűnt, mint a Bolond.
– Szükséged van valamire? – kérdezte álmosan.
– Csak válaszra a kérdésemre – a füst még elködösítette a gondolataimat. Igyekeztem mosolyogni, és eszesnek tűnni előtte. Sápadt szépség, gondoltam. Félretoltam a gondolatot. Várakozott. – ha megölném a bátyádat ma éjjel – mondtam gondosan formálva a szavakat –, mit tennél?
Még csak el sem húzódott tőlem. – Természetesen megölnélek. Legalább is követelném a törvény előtt, mivel már megtettem a fogadalmat a családotoknak, személyesen nem tehetném meg.
– De folytatnád az esküvőt? Még mindig hozzámennél Igazsághoz?
– Nem akarsz inkább bejönni?
– Nincs időm. Hozzámennél Igazsághoz?
– Már megesküdtem a Hat Hercegségnek, hogy a királynéjuk leszek. Megesküdtem a népének. Holnap pedig felesküszöm a trónörökösnek, nem egy Igazság nevű embernek. Ám ha máshogy is lenne, melyik a szorosabb kötelék? Én már elköteleztem magam, nem csak a saját szavamra, hanem apáméra és a bátyáméra is. Nem akarok hozzámenni egy olyan emberhez, aki elrendelte a bátyám halálát. Nem egy embernek, hanem a Hat Hercegségnek tettem esküt. A népem érdekében is elígérkeztem. El kell hát mennem oda.
Biccentettem. – Köszönöm, hölgyem. Elnézést, hogy megzavartam pihenésed.
– Hová mész most?
– A bátyádhoz.
Ott állt tovább az ajtóban, ahogy megfordultam és elindultam a bátyjához. Kopogtattam és vártam. Rurisk éberebb lehetett, mert gyorsabban nyitott ajtót.
– Bemehetek?
– Természetesen – udvarias, ahogy számítottam. Majdnem elnevettem magam. Árny nem lenne büszke rád, mondtam magamnak, és igyekeztem nem mosolyogni.
Beléptem, ő pedig becsukta az ajtót.
– Iszunk egy kis bort? – kérdeztem.
– Ha óhajtod – mondta, zavartan, de udvariasan. Leültem egy székbe, amíg kibontott egy palackkal. Az ő asztalán is volt egy füstölő, ami még meleg volt, de nem láttam, hogy korábban füstölt volna. Talán úgy gondolta, biztonságosabb, ha csak akkor használja, ha egyedül marad. Persze sosem lehet tudni, mikor jelenik meg egy orgyilkos egy maréknyi halállal. Elfojtottam egy ostoba mosolyt, amíg ő megtöltött két poharat. Előrehajoltam, és megmutattam neki a kis hajtogatott papíromat. Óvatosan a borába szórtam a tartalmát, fölemeltem a poharát és megkevertem, hogy lássam feloldódni. A kezébe adtam.
– Tudod, azért jöttem, hogy megmérgezzelek. Te meghalsz, aztán Kettricken megöl engem, aztán hozzámegy Igazsághoz – fölemeltem a poharamat és belekortyoltam. Almabor Fészekből. Valószínűleg a nászajándékok része. – Tehát mit nyer vele Pompa?
Rurisk undorral méregette poharát, aztán letette és az enyémért nyúlt. Ivott belőle. Nem volt meglepetés a hangjában, amikor megszólalt.
– Megszabadul tőled. Úgy veszem észre, nem értékeli a társaságodat. Nagyon jólelkű volt hozzám, rengeteg ajándékot adott nekem és a királyságomnak. De ha én meghalok, Kettricken lenne az egyedüli örököse a Hegyvidéki Királyságnak. Abból előnye származna a Hat Hercegségnek, ugye?
– Azt a földet sem tudjuk megvédeni, amink van. Azt hiszem, Pompa úgy látná, hogy ez Igazságnak kedvezne, nem a királyságnak – zajt hallottam az ajtó mögül. – Ez Kob lesz, aki rajta akar kapni a mérgezésen – jegyeztem meg. Fölkeltem, az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Kettricken nyomakodott be a szobába. Sietve becsuktam az ajtót.
– Azért jött, hogy megmérgezzen – figyelmeztette Ruriskot.
– Tudom – mondta komoran. – A boromba tette. Ezért iszom az övéből – újra megtöltötte a poharat, és felé nyújtotta. – Almabor – mondta Rurisk, mikor megrázta a fejét.
– Szerintem ez egyáltalán nem vicces – csattant fel. Ruriskkal egymásra néztünk, és ostobán elvigyorodtunk. A füst.
Rurisk kedvesen elmosolyodott. – A következő a helyzet. FitzLovag ma este rájött, hogy halott ember. Túl sokan tudják, hogy orgyilkos. Ha megöl engem, te megölöd őt. Ha nem öl meg, hogyan mehetne haza, és nézhetne a királya szemébe? Még ha a király meg is bocsát neki, a fél udvartartás tudni fogja, hogy orgyilkos. Ettől használhatatlanná válik. A hasznavehetetlen fattyak pedig túl nagy felelősséggel járnak a királyi családnak – Rurisk befejezte az előadást, és kiürítette a poharat.
– Kettricken elmondta, hogy még ha meg is öllek ma éjszaka, eljegyzi magát Igazsággal.
Rurisk újfent nem lepődött meg. – Mit nyerne a visszautasítással? Csak a Hat Hercegség gyűlöletét. Hamisan esküdne a ti népeteknek, és szégyent hozna a miénkre. Kitagadnák, amivel senkinek sem tesz jót. Az nem hozna vissza engem.
– És a néped nem lázadna föl a gondolatra, hogy ilyen emberhez ment feleségül?
– Megóvnánk őket ettől a tudástól. Eyod és a húgom mindenképp. Lázadjon föl az egész királyság egyetlen ember halála miatt? Ne feledd, én itt Áldozat vagyok.
Először fogtam fel halványan, mit is jelentettek a szavai.
– Hamarosan csalódást fogok okozni neked – figyelmeztettem. – Azt mondták, lassú méreg, de én megvizsgáltam. Nem az. Egyszerű kivonat, és éppenséggel elég gyors, ha megfelelő mennyiséget kap az ember. Először remegések futnak át az emberen – Rurisk kinyújtotta a kezét az asztalon. Remegett. Kettricken dühösen nézett mindkettőnkre. – A halál utána gyorsan beáll. Engem pedig rajtakapnak és veled együtt tőlem is megszabadulnak.
Rurisk a torkához kapott, és előrebicsaklott a feje. – Megmérgeztek! – kiáltotta színpadiasan.
– Elegem van ebből – sziszegte Kettricken, épp amikor Kob robbant be az ajtón.
– Ármány! – kiáltotta. Elsápadt, amikor megpillantotta Kettrickent. – Hercegnőm, ugye nem ivott a borból? Ez az áruló fattyú megmérgezte.
Előadását jelentősen elrontotta, hogy egyikünk sem lepődött meg. Kettrickennel egymásra néztünk, Rurisk a padlóra zuhant. – Jaj, hagyd már abba! – mondta a bátyjának.
– Én tettem a mérget a borba! – tagoltam Kobnak. – Úgy, ahogy mondták.
Rurisk háta meghajlott az első görcsös rohamoktól.
A felismerés, hogy átvertek, hirtelen nyilallt belém. Méreg a borban. Fészekből való almabor, valószínűleg aznapi ajándék. Pompa nem bízta rám a dolgot, de könnyű volt végrehajtani, egy ilyen jóhiszemű városban. Figyeltem, ahogy Rurisk újból megrándul, és tudtam, hogy semmit sem tehetek. Már éreztem a zsibbadást a saját számban is. Azon morfondíroztam, hogy vajon milyen erős volt az adag. Csak egy kortyot ittam. Itt halok meg, vagy a vesztőhelyen?
Kettricken egy pillanattal később döbbent rá, hogy a bátyja valóban haldoklott.
– Lelketlen féreg! – köpte felém a szavakat, ahogy Rurisk mellé térdelt. – Elkábítod tréfákkal és füsttel, hogy együtt mosolyogjatok, amikor meghal! – Kobra villantotta a tekintetét. – A halálát követelem. Mondd meg Pompának, hogy azonnal jöjjön ide!
Már mozdultam az ajtó felé, de Kob gyorsabb volt. Persze. Semmi füst a jó Kobnak aznap éjjel. Gyorsabb és izmosabb volt, mint én, a feje is tisztább volt. Átfogott és a padlóra rántott. Az arca nagyon közel volt az enyémhez, amikor hasba szúrtam a tőrömmel. Ismertem ezt a leheletet, az izzadság szagát. Satu érezte ezt az illatot, mielőtt meghalt volna. De ez alkalommal a kés az én ingujjamban lapult, éles volt, és a leggyorsabban ható méreggel bekenve, amit Árny csak ismert. Miután beleszúrtam, még sikerült két erős ökölcsapást mérnie rám, aztán hátrazuhant haldokolva. Ég veled, Kob! Ahogy hátrazuhant, egy szeplős lovászfiú képe jelent meg előttem, amint azt mondja: – Gyere csak, erre jó emberek vannak – oly sok más módon is véget érhetett volna. Ismertem ezt az ifjút; halálával megöltem egy részt a múltamból.
Burrick nagyon dühös lesz rám.
Mindez egy pillanat alatt futott át rajtam, Kob keze még nem hullott a padlóra, amikor én már az ajtó felé vetődtem.
Kettricken még gyorsabb volt. Azt hiszem, egy réz vizeskancsó volt. Egy fehér fényvillanásban pillantottam meg.
Mikor magamhoz tértem, mindenem fájt. A legerősebb fájdalom a csuklómban volt, a kötelékek nagyon szorosak voltak. Vittek valahová, legalábbis valami hasonló. Sem Rowd, sem Sevrens nem ügyelt rá, hogy milyen végtagomon húznak. Pompa is ott volt és egy ismeretlen csudra, aki egy másikkal együtt az utat mutatta. Nem tudtam merre jártunk, csak azt, hogy a szabad ég alatt.
– Nincs más hely, ahová rakhatnánk? Valami különösen erős hely? – tudakolta Pompa. Dünnyögő válasz érkezett, aztán megint Pompa hangja hallatszott. – Igazad van. Egyelőre nem akarunk nagy riadalmat kelteni, holnap is elég lesz. Nem mintha megélné.
Egy ajtó nyílt, aztán belódítottak egy döngölt földpadlóra, amin némi szalma is akadt. Port lélegeztem be. Köhögni sem tudtam.
– Menj a hercegnőhöz – utasította Sevrenst. – Mondd meg neki, hogy hamarosan ott leszek. Tégy meg mindent, hogy a Herceget elhelyezzék. Rowd, te pedig ébreszd föl Augustust. Szükségünk lesz a mesterségre, hogy tudassuk Elmés királlyal, hogy kígyót melengetett a keblén. Szükségem van a beleegyezésére, mielőtt a fattyú meghal. Ha elél odáig. Gyerünk, indulás!
Elmentek, a két csudra világította az utat. Pompa maradt, lenézett rám. Várt, amíg a lépések eltávolodtak, mielőtt kegyetlenül mellkason rúgott. Fölkiáltottam volna, ha a torkom és a szám nem zsibbadt volna.
– Úgy tűnik, ez már egyszer megtörtént, nem igaz? Te fetrengsz a szalmában, én pedig nézek le rád, azon tűnődve, milyen balszerencse vezérelt az utamba. Fura, hogy mennyi minden végződik úgy, ahogy elkezdődött.
– Mint ahogy az igazság is körbe jár. Gondold csak végig, hogyan mérgeztek meg, akárcsak az anyámat. Ah, te kezdted! Gondoltad, hogy nem tudom? Tudtam! Többet tudok, mint hinnéd. Mindent Démutka úrnő bűzétől addig, hogyan vesztetted el a Mesterséget, miután Burrick nem hagyta, hogy megcsapold. Még idejekorán elfordult tőled, mikor megtudta, különben az életével fizetett volna.
Megreszkettem. Pompa hátravetett fejjel nevetett, aztán felsóhajtott és elfordult.
– Kár, hogy nem maradhatok, de meg kell vigasztalnom egy hercegnőt. Szegény teremtés, megesküdött egy férfival, akit már most gyűlöl.
Vagy Pompa távozott, vagy én. Nem volt teljesen tiszta. Mintha az ég nyílt volna meg, én pedig belerepültem. Nyitottnak lenni, mondta Igazság, annyi, mint nem bezárkózni. Aztán álmodtam, azt hiszem a Bolondról, és Igazságról, aki aludt, kezeit a fején nyugtatva, mintha benn akarná tartani a gondolatokat. Aztán Galenus hangját hallottam visszhangozni egy csarnokban.
– Holnap jobb. Ha most Üzenne, aligha tudná, melyik szobában van. Nincs elég kötelék köztünk, hogy távolról csináljam. Meg kell érintenem.
Cincogás hallatszott a sötétben, egy egérszerű tiltakozó elme, amit nem ismertem. – Tedd meg most – erősködött.
– Ne legyél ostoba – szidta meg Galenus. – Veszítsünk el mindent a sietség miatt? Holnap is elég lesz. Ez rám tartozik. Neked el kell rendezned a dolgokat. Rowd és Sevrens túl sokat tud. Az istállómester pedig már régóta zavar minket.
– Itt hagysz egy vérfürdőben! – panaszkodott az egér.
– Gázolj át rajta a trónig – javasolta Galenus.
– De Kob halott. Ki fogja gondozni a lovaimat hazafelé?
– Akkor hagyd meg az istállómestert – mondta Galenus undorodva. Aztán megfontolta. – Vele majd elbánok, ha visszatér. Nem is bánom. De a többiekkel jobb, ha gyorsan végzel. Talán a fattyú több bort is megmérgezett a szobádban. Kár, hogy a szolgálóid a nyakára hágtak.
– Azt hiszem. Kerítened kell egy új inast.
– Majd a feleséged megteszi. Már most is vele kellene lenned. Éppen most vesztette el a bátyját. Szörnyülködj azon, ami történt, de inkább a fattyút vádold Igazság helyett. De ne túl meggyőzően. Holnap pedig, amikor kiderül, hogy téged is veszteség ért, meglátjuk lesz-e kölcsönös szimpátia.
– Nagy, mint egy tehén és sápadt, mint egy hal.
– De a hegyvidékkel lesz egy védhető belső királyságod. Tudod, hogy a partmenti Hercegségek nem állnak ki melletted, Fészek és Szántás pedig nem áll meg egyedül a hegyek és a partmentiek között. Különben pedig, nem kell tovább élnie, mint ahogy az első gyermeke megszületik.
– FitzLovag Látnok – motyogta Igazság álmában. Elmés király és Árny együtt kockáztak. Türelem a másik oldalára fordult alvás közben. – Lovag? – kérdezte lágyan. – Te vagy az?
– Nem – mondtam. – Senki. Senki sem vagyok.
Bólintott és aludt tovább.
Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt, és egyedül voltam. Az állkapcsom remegett, lehánytam magam. A zsibbadás tompult. Talán a méreg mégsem öl meg. Kétségeim voltak afelől, hogy számított valamit; kevés esélyem volt rá, hogy felszólalhassak a védelmemben. A kezeim elzsibbadtak. Azon tűnődtem, Rurisk vajon meghalt-e már. Több bort ivott, mint én. Árny pedig azt mondta, gyors méreg.
Mintha csak válasz lenne a kérdésemre, a legtisztább fájdalom üvöltése szállt a hold felé. A visszhang még sokáig nem ült el, és mintha a szívemet tépte volna ki. Kotnyeles gazdája halott volt.
Kinyúltam felé, és átöleltem az Ösztönnel. Tudom, tudom, és együtt vacogtunk, ahogy egy szerettünk eltávozott. A magány összekötött minket.
Fiú? Haloványan, de őszintén. Egy mancs, egy orr, egy nyíló ajtó. Felém indult, az orra elárulta, milyen rossz volt az illatom. Mikor elért hozzám, mellém feküdt és a fejét a hátamnak támasztotta. Az érintéssel létrejött a kapcsolat. Erősebben, most, hogy Rurisk meghalt.
Itt hagyott. Fáj.
Tudom. Hosszú idő telt el. Kiszabadítasz? Az öreg kutya fölemelte a fejét. Az emberek nem tudnak úgy gyászolni, ahogy a kutyák. Hálásnak kell lennünk emiatt. De szenvedésének mélyéről mégis fölemelkedett és megviselt fogait a kötelékeimbe vájta. Éreztem őket meglazulni, de még szétfeszíteni sem volt erőm. Kotnyeles elfordította a pofáját, hogy a hátsó fogaival tépje őket.
Végre a kötél elpattant. Előrehúztam a kezeimet. Ettől minden máshogy kezdett fájni. Még mindig nem éreztem a kezeimet, de legalább az oldalamra tudtam fordulni, és kivenni a fejemet a szalmából. Kotnyelessel együtt felsóhajtottunk. A mellkasomra tette a fejét, én pedig egyik zsibbadt karomat köré fontam. Újabb remegés futott végig rajtam. Az izmaim összerándultak, aztán elernyedtek, olyan erőteljesen, hogy fényes pontokat láttam. De aztán elmúlt, én pedig még éltem.
Megint kinyitottam a szemem. Fény vakított el, de nem tudhattam, hogy valódi-e. Mellettem Kotnyeles farka a szalmát csapkodta, ahogy csóválta. Burrick lassan mellénk térdelt, egyik kezét kedvesen Kotnyeles hátára tette. Ahogy a szemeim hozzászoktak a lámpás fényéhez, láttam a gyászt az arcán.
– Haldokolsz? – kérdezte. A hangja olyan közömbös volt, mintha egy kő szólt volna.
– Nem vagyok biztos benne – próbáltam mondani. A szám még mindig nem működött rendesen. Fölállt, és elment. Magával vitte a lámpást, én pedig ott feküdtem a sötétben, egyedül.
Aztán a fény visszatért Burrickkal és egy vödör vízzel. Fölemelte a fejemet, és vizet fröcskölt a számba. – Ne nyeld le – figyelmeztetett, de nem volt hiba, azok az izmaim nem működtek. Még kétszer kimosta a számat, aztán majdnem megfullasztott, amikor azt akarta, hogy igyak pár kortyot.
– Nem – nyögtem ki nagy nehezen.
Nemsokára a fejem kezdett kitisztulni. A nyelvemet a fogaimnak feszítettem, és éreztem őket. – Megöltem Kobot – mondtam.
– Tudom. Lehozták az istállóba. Senki sem akart mondani semmit.
– Hogyan találtál meg?
Felsóhajtott. – Csak volt egy megérzésem.
– Hallottad Kotnyelest?
– Igen, a vonyítást.
– Nem arra gondoltam.
Sokáig hallgatott. – Érezni valamit nem ugyanaz, mint használni.
Erre semmi sem jutott az eszembe. Nemsokára megszólaltam.
– Kob késelt meg aznap éjjel a lépcsőkön.
– Tényleg? – kérdezte fásultan. – Tűnődtem, hogy a kutyák miért nem ugattak. Ismerték. Csak Satu reagált.
A kezeim hirtelen életre lobbantak. A mellkasomhoz szorítottam őket és rájuk feküdtem. Kotnyeles felnyüszített.
– Hagy abba – sziszegte Burrick.
– Csak most az egyszer... nem tehetek róla – nyögtem. – Annyira fáj, hogy kibukik belőlem.
Burrick elcsendesedett.
– Segítesz nekem? – kérdeztem végül.
– Nem tudom – mondta halkan, aztán majdnem könyörögve folytatta. – Fitz, mi vagy te? Mivé lettél?
– Az vagyok, ami te vagy – mondtam őszintén. – A király embere. Burrick, meg fogják ölni Igazságot, és ha sikerül, Pompa lesz a király.
– Miről beszélsz?
– Ha itt maradunk, amíg elmagyarázom, meg fog történni. Segíts kijutnom innét.
Úgy tűnt, sok időt vesz igénybe végiggondolnia, de végül segített talpra állni, és a karjába kapaszkodva támolyogtam ki az istállóból az éjszakába.
23
A DIPLOMÁCIA MŰVÉSZETE abban rejlik, hogy többet tudsz az ellenfél titkaiból, mint ő a tieidből. Mindig hatalmi pozícióból tárgyalj. Ez volt Elmés életelve, Igazság pedig megfogadta.
*
– El kell érned Augustust. Ő Igazság egyetlen reménye.
A pirkadati félhomályban ücsörögtünk a palota fölötti hegyoldalban. Nem jutottunk messzire. A lejtő meredek volt, én pedig nem voltam olyan állapotban, hogy hegyet másszak. Gyanítani kezdtem, hogy Pompa rúgása kiújította régebbi sérüléseimet, amelyeket még Galenus okozott. Minden nagy levegővétel szúrt. Pompa mérgétől még mindig remegések futottak végig rajtam, lábaim pedig gyakran és kiszámíthatatlanul összecsuklottak. Egyedül nem tudtam megállni; faágba sem tudtam kapaszkodni, mert a karjaimból is kiszállt az erő. Körülöttünk az erdőben a hajnal első madarai csiripeltek, mókusok gyűjtögettek télire, és rovarok búgtak és percegtek. Nehéz volt annyi élet közt arra gondolni, mennyi maradandó sérülést szenvedtem. Elszálltak volna ifjúságom napjai és ereje? Csak a reszketés és gyengeség maradt számomra? Megpróbáltam félresöpörni a kérdéseket és a Hat Hercegség gondjaira összpontosítani. Ellazítottam, ahogy Árny tanította. Körülöttünk a sűrű erdő békét sugárzott. Megértettem, Eyod miért nem akarja kivágatni őket. Alattam a fenyőtüskék puhák voltak, az illatuk pedig megnyugtató. Azt kívántam, bárcsak hátradőlhetnék aludni, ahogy Kotnyeles mellettem. Fájdalmaink még mindig egybeolvadtak, de ő legalább el tudott menekülni előlük az álmaiban.
– Miből gondolod, hogy Augustus segítene nekünk? – kérdezte Burrick. – Ha sikerül kicsalogatnom egyáltalán.
Visszatereltem a gondolataimat a problémáinkra.
– Nem hiszem, hogy benne van a dologban. Azt hiszem, még mindig hű a királyhoz – úgy tártam elé az információkat, mintha saját óvatos következtetéseim lennének. Burrick nem az a fajta ember volt, akit meg lehetett győzni arról, hogy hangokat hallottam a fejemben. Nem mondhattam meg neki, hogy Galenus nem javasolta, hogy Augustust is megöljék, tehát valószínűleg nem tudott a cselszövésről. Még mindig bizonytalan voltam az éjszaka tapasztaltakkal kapcsolatban. Pompa nem tudott Üzenni. Még ha tudna is, hogyan hallgathattam ki kettejük beszélgetését? Nem ez valami másfajta mágia volt. Galenus találmánya? Képes volt ilyen dolgokra? Nem tudtam. Annyi mindent nem tudtam. Félresöpörtem a gondolatot. Egyelőre össze kellett raknom a tényeket.
– Ha hű a királyhoz és nem gyanakszik Pompára, akkor hozzá is hű – mutatott rá Burrick.
– Akkor kényszerítenünk kell rá valahogy. Igazságot figyelmeztetni kell.
– Hát persze. Csak besétálok, kést nyomok Augustus hátának, és kiterelem. Senki sem fog közbeszólni.
Ötletek után keresgéltem. – Fizess le valakit, hogy hozza ki. Aztán meglepjük.
– Még ha ismernék is valakit, akit meg lehet vesztegetni, mivel fizetnénk?
– Ezzel – nyúltam a fülbevaló után.
Burrick ránézett, és kis híján hátraesett. – Honnan szerezted?
– Türelem adta nekem mielőtt elindultunk volna.
– Nem volt joga hozzá! – mondta és elhallgatott. – Azt hittem a sírba szállt vele.
Várakoztam.
Burrick félrenézett. – Az apádé volt. Én adtam neki – mondta halkan.
– Miért?
– Mert úgy akartam és kész – lezárta a témát.
Elkezdtem kivenni.
– Ne – mondta kurtán. – Tartsd csak ott. De ezzel nem lehet lefizetni senkit. A csudrákat amúgy sem lehet megvesztegetni.
Tudtam, hogy igaza volt. Megpróbáltam mást kitalálni. Lassan fölkelt a nap. A reggel, melyen Galenus végrehajtja a tervét. Talán már lépett is. Bárcsak tudtam volna, mi folyik a palotában. Tudták már, hogy eltűntem? Vajon Kettricken felkészült, hogy hozzámenjen egy olyan emberhez, akit máris gyűlöl? Sevrens és Rowd meghaltak már? Ha nem, talán figyelmeztethetném őket és Pompa ellen fordíthatnám őket.
– Jön valaki! – lapult le Burrick. Hátradőltem, beletörődve az elkerülhetetlenbe. Semmi erőm nem maradt harcolni. – Ismered? – kérdezte Burrick.
Odanéztem. Jonqui érkezett, előtte egy apró termetű kutyával, melyik képes volt fölmászni a fára a zsákmánya után.
– A király nővére – mondtam. Az egyik hálóingem volt a kezében, nemsokára már a kis vakarcs körülöttünk ugrált csaholva. Játékosan beleszaladt Kotnyelesbe, de az öreg kutya nem törődött vele. Jonqui mellénk ért.
– Vissza kell jönnöd – mondta egyszerűen. – Sietned kell.
– Nehéz sietni – mondtam –, ha az ember a halálába indul – mögé lestem, további nyomkeresők után kutatva. Burrick fölkelt és közénk állt.
– Nem kell meghalnod – mondta nyugodtan. – Kettricken megbocsátott neked. Éjszaka beszéltem vele, de csak nemrégiben sikerült meggyőznöm. Élt a joggal, hogy rokonként megbocsásson a rokonnak egy másik rokon haláláért. A mi törvényeink szerint, ha egy rokon megbocsát, a többi rokonnak is meg kell bocsátania. Az a Pompa megpróbálta lebeszélni, de csak földühítette. Kettricken azt mondta, hogy amíg a palotában van, élhet a hegyi népek törvényeivel. Eyod beleegyezett, nem azért, mert nem gyászolja Ruriskot, hanem azért, mert a törvényeink erejét és bölcsességét meg kell őrizni mindenek felett. Tehát vissza kell jönnöd.
Eltöprengtem. – És te? Te megbocsátottál nekem?
– Nem – horkant föl. – Nem bocsátok meg az unokaöcsém gyilkosának. De nem bocsáthatok meg neked azért, amit nem tettél meg. Nem hiszem, hogy ittál volna a mérgezett borból, még egy kicsit sem. Mi, akik a legjobban ismerjük a mérgek veszélyeit, nem kísértjük őket. Úgy tettél volna, mint aki iszik, és nem beszéltél volna méregről. Nem, ezt olyasvalaki csinálta, aki nagyon ravasznak képzeli magát, és a többiekről azt hiszi, hogy nagyon ostobák.
A leírás Pompára illett, gondoltam magamban. Éreztem, hogy Burrick is lazít egy kicsit, de én nem tudtam teljesen megnyugodni. – Kettricken miért nem tud egyszerűen csak megbocsátani, és hagyni, hogy elmenjek? Miért kell visszamennem?
– Erre most nincs időnk! – sziszegte Jonqui türelmetlenül. – Nem tölthetek el hónapokat és éveket azzal, hogy elmondjak mindent az egyensúlyról! Egy rántás, egy taszítás, egy lélegzet, egy sóhaj? Gondolod, hogy senki sem érzi azt az örvénylést, ami most zajlik a hatalomban? Egy hercegnőnek tűrnie kell, hogy elkufárkodják, mint egy tehenet, de az unokahúgom nem játékszer, amit kockán kell elnyerni. Aki megölte Ruriskot, téged is holtan akart. Hagyjam, hogy megnyerje? Azt hiszem, nem. Nem tudom, kinek kell nyernie, de amíg megtudom, addig minden felet életben tartok.
– Ez olyan logika, amit én is megértek – helyeselt Burrick. Lehajolt és talpra rántott. A világ veszélyesen megingott. Jonqui a másik karom alá nyúlt, és elindultak, lábaim folyton folyvást összegabalyodtak ahogy mentünk. Kotnyeles is talpra állt és követett minket. Így érkeztünk vissza Jhaampéba.
Burrick és Jonqui egyenesen a szobámba vittek, keresztül a gyülekező tömegen. Egyáltalán nem keltettünk feltűnést. Csak egy vendég voltam, aki túl sokat ivott előző éjjel. Az emberek túlságosan is el voltak foglalva azzal, hogy jó helyük legyen az emelvény körül. Nem volt jele gyászolásnak, így feltételeztem, hogy Rurisk halálhírét még nem tették közzé. Mikor végre beléptünk a szobába, Jonqui arca elfelhősült.
– Ezt nem én tettem! Én csak egy hálóinget vittem el, hogy Ruta szimatot vegyen.
„Ez.” A szobám állapotát jelezte. Tüzetesen, ha nem is indiszkréten, de valaki átkutatta. Jonqui azonnal nekilátott a rendrakásnak, Burrick nemsokára csatlakozott hozzá. Én ültem a székben és megpróbáltam értelmet adni az eseményeknek. Kotnyeles csendesen összekuporodott az egyik sarokban, én pedig gondolkodás nélkül kényelmet árasztottam felé. Burrick azonnal rám nézett, aztán a levert kutyára. Elfordult. Mikor Jonqui elment vízért, megkérdeztem Burrickot.
– Találtál egy kis faládikát?
Megrázta a fejét. Tehát elvitték a méregládámat. Pedig szerettem volna preparálni még egy tőrt, és esetleg egy kis port, amit szórni lehetett. Burrick nem lehet mindig mellettem, én pedig pillanatnyi állapotomban nem tudtam megvédeni magam, és elfutni sem lettem volna képes. A portékámat azonban elvitték, hát csak remélhetem, hogy nem lesz rájuk szükségem. Gyanítottam, hogy Rowd volt a felfordulás okozója, és azon tűnődtem, vajon ez volt-e az utolsó cselekedete. Jonqui visszatért, vizet és ennivalót hozott, aztán elment. Burrickkal megosztoztunk a mosdóvízen, és némi segítséggel sikerült tiszta ruhába bújnom. Burrick egy almát evett, a gyomrom már az étel gondolatától is megkordult, de csak hideg kútvizet ittam, amit Jonqui hozott. A nyelés komoly erőfeszítést igényelt, és úgy éreztem, mintha a víz csobogna bennem. Azt hiszem, úgy volt jól.
Minden múló pillanattal azon tűnődtem, hogy Galenus mit tesz éppen.
Az ajtóul szolgáló paraván félrecsúszott. Fölnéztem, Jonquira számítottam, de Augustus érkezett, és egy intéssel elejét vette minden megszólalásnak. Azonnal megszólalt, láthatóan hamar túl akart esni a dolgán.
– Nem saját jószántamból jöttem. A trónörökös Igazság herceg üzenetét hozom. Szó szerint idézem. Kimondhatatlanul szomorú, hogy...
– Beszéltél Igazsággal? Ma? Jól van?
Augustus felfortyant. – Aligha. Kimondhatatlanul szomorú, hogy Rurisk herceg halott, és hogy elárultad őt. Azt kívánja, hogy meríts erőt azokból, akik hűek hozzád, mert szükséged lesz rá, hogy szembenézz vele.
– Ez minden? – kérdeztem.
– A trónörökös Igazság hercegtől igen. Pompa herceg üzeni, hogy jelentkezz nála, de gyorsan, mert a szertartás pár óra múlva kezdődik, és neki fel kell készülnie. Alattomos mérged pedig, amit Pompának szántál szegény Sevrenst és Rowdot ölte meg. Pompának egy képzetlen inassal kell boldogulnia, így tovább tart felöltöznie. Ne várakoztasd meg. A gőzfürdőkben van, ott találod meg.
– Milyen tragédia! Egy képzetlen inas – gúnyolódott Burrick.
Augustus felfújta magát, mint egy varangy. – Egyáltalán nem vicces. Te is elvesztetted Kobot emiatt a senkiházi miatt. Hogyan segíthetsz neki?
– Ha a tudatlanságod nem védne meg, Augustus, eloszlatnám a kételyeidet – állt fel Burrick fenyegetően.
– Te is vád alá kerülsz – figyelmeztette Augustus hátrálva. – Neked, Burrick, az az üzenet, hogy a trónörökös Igazság herceg figyelme nem siklik el felette, hogy segítettél a fattyúnak megszökni, mintha ő lenne a királyod, és nem Igazság. Ezért felelned kell.
– Ezt Igazság mondta? – kérdezte Burrick kíváncsian.
– Igen. Azt mondta, egykoron Lovagnak voltál a király embere, de újabban elfelejtetted, hogyan segítsd azokat, akik igazán a király emberei. Emlékezz rá, üzente, és nagy haragjáról biztosított, ha nem jelensz meg előtte, hogy elnyerd tetteid jutalmát.
– Túl jól emlékszem. Elviszem Pompához Fitzet.
– Most?
– Amint evett.
Augustus rámeredt, aztán elviharzott. A paravánokat nem lehet becsapni, de megpróbálta.
– Nem tudok enni, Burrick – tiltakoztam.
– Tudom, de időre van szükségünk. Megjegyeztem Igazság megválogatott szavait, és több mindent találtam benne, mint Augustus. És te?
Legyőzötten bólintottam. – Én is megértettem, de nem vagyok rá képes.
– Biztos vagy benne? Igazság nem úgy gondolja, márpedig ő tudja. Te pedig azt mondtad nekem, hogy Kob azért próbált megölni, mert azt hitték, hogy képes vagy erőt meríteni belőlem. Galenus is így hiszi – Burrick elém lépett és fél térdre ereszkedett, rossz lábát ügyetlenül kinyújtotta maga mögé. Ernyedt kezemet a vállára tette.
– Lovagnak én voltam a király embere – mondta halkan. – Igazság tudta. Én nem rendelkezem a Mesterséggel, de Lovag elmagyarázta nekem, hogy ilyen dolognál a barátság a fontos. Van erőm hozzá, és volt néhány alkalom, mikor szüksége volt rá, én pedig szívesen adtam az enyémből. Kiálltam már ezt, rosszabb körülmények közt is. Próbáld meg. Ha nem sikerül, legalább megpróbáltuk.
– Nem tudom hogyan kell. Nem uralom a Mesterséget, és nem tudom, hogyan kell megcsapolni más erejét. Még ha tudnám is, és sikerülne, bele is halhatsz.
– Ha sikerrel jársz, a királyunk életben marad. Én erre esküdtem föl. És te? – olyan egyszerűnek állította be.
Megpróbáltam. Megnyitottam az elmémet és Igazság után nyúltam. Fogalmam sem volt hogyan, de megpróbáltam erőt meríteni Burrickból. De csak a madarak csiripelését hallottam, Burrick válla pedig csak egy hely volt, amin a kezem megpihent. Kinyitottam a szemem. Nem kellett mondanom neki, hogy nem sikerült; tudta. Felsóhajtott.
– Hát, azt hiszem, el kell vigyelek Pompához – mondta.
– Ha nem megyünk, örökké gyötörni fog a kíváncsiság, hogy mit akart – tettem hozzá.
Burrick nem mosolygott. – Bolondos hangulatban vagy ma – jegyezte meg. – Úgy beszélsz, mint a Bolond.
– A Bolond beszél hozzád? – kérdeztem kíváncsian.
– Néha – mondta, és megragadta a karomat, hogy talpra állítson.
– Minél közelebb járok a halálhoz – mondtam –, annál vidámabbnak tűnik minden.
– Neked talán – mondta borúsan. – Vajon mit akarhat?
– Üzletet kötni, mi mást? Ha pedig alkudni akar, talán nyerhetünk valamit.
– Úgy beszélsz, mintha Pompa ugyanúgy használná a józan eszét, mint bárki más. Soha nem úgy ismertem. Én pedig mindig gyűlöltem az udvari intrikákat – panaszkodott. – Inkább istállót takarítok.
Ha valaha is eltűnődtem, milyen érzés lehetett méreg áldozatának lenni, akkoriban megtanultam. Nem gondoltam, hogy belehalnék, de azt sem tudtam, milyen életem lesz azután. Remegtek a lábaim, a fogásom pedig bizonytalan volt. Éreztem, ahogy az izmaim véletlenszerűen rángatóznak, sem a lélegzetem, sem a szívverésem nem volt rendszeres. Mozdulatlan akartam maradni, és hallgatni a testemet, hogy megtudjam, mi történt vele. Burrick türelmesen vezetett, Kotnyeles pedig a nyomunkban botorkált.
Még sosem jártam a gőzfürdőben, de Burrick tudta merre van. Egy újabb tulipánszirom borult egy természetes meleg vizű forrás fölé. Egy csudra állt a bejárat előtt, ugyanaz, aki előző nap a fáklyát vitte Pompa előtt. Ha furcsának is talált valamit a megjelenésemmel kapcsolatban, nem mutatta ki. Félrelépett, mintha várt volna minket, Burrick pedig fölvonszolt a lépcsőkön a bejárathoz.
Gőzfelhők homályosítottak el mindent, ásványok illatával aromásítva. Elhaladtunk egy-két kőpad mellett; Burrick óvatosan lépdelt a sima kőpadlón a gőz forrása felé. A víz egy központi forrásból fakadt, amit téglafallal vettek körül. Több kisebb, különböző melegségű medencébe folydogált a víz, attól függően, hogy milyen távol volt a forrástól és milyen mélyen. A gőz és a vízcsobogás betöltötte a levegőt. Nem találtam kellemesnek; amúgy is meg kellett küzdenem minden korty levegőért. A szemem lassan hozzászokott a homályhoz, és megpillantottam Pompát az egyik nagyobb medencében.
– Ah – mondta, mintha elégedett lenne. – Augustus azt mondta, hogy Burrick idehoz. Hát, gondolom már tudod, hogy a hercegnő megbocsátotta neked a bátyja meggyilkolását. Ezen a helyen pedig, legalábbis, megóv az igazságszolgáltatástól. Én időpazarlásnak érzem, de a helyi szokásokat tiszteletben kell tartanunk. Azt mondja, most már a rokonságába tartozol, és úgy kell kezelnie, mint a rokonát. Nem érti meg, hogy nem törvényes házasságból születtél, éppen ezért nincsenek ilyen jogaid. Ah, mindegy. Nem akarod elküldeni Burrickot és csatlakozni hozzám? Talán segítené rajtad. Nagyon megviseltnek látszol, mintha kiakasztottak volna száradni – olyan könnyeden, közvetlenül beszélt, mintha nem lenne tisztában azzal, mennyire gyűlölöm.
– Mit akarsz nekem mondani, Pompa? – kérdeztem szenvtelenül.
– Nem küldöd el Burrickot? – kérdezte ismét.
– Nem vagyok bolond.
– Ezen vitatkozhatnánk, de mindegy. Akkor azt hiszem, nekem kell elküldenem.
A gőz és a vízcsobogás hangja nagyon jól elrejtette a csudrát. Magasabb volt Burricknál, a husángja pedig már lefelé tartott, ahogy Burrick megperdült. Ha nem engem tartott volna, talán el tudta volna kerülni. Burrick elfordította a fejét, de a husáng lecsapott a fejére, szörnyű, éles hangon, mint amikor a fejsze a fába vág. Burrick elzuhant, vele együtt én is. Félig az egyik kisebb medencében landoltam. Éppen csak, hogy nem volt forrázó. Sikerült kipenderülnöm belőle, de nem tudtam talpra állni, a lábaim nem engedelmeskedtek. Burrick teljesen mozdulatlanul feküdt. Kinyújtottam felé a kezemet, de nem tudtam megérinteni.
Pompa fölállt és intett a csudrának. – Meghalt?
A csudra a lábával megfordította Burrickot és kurtán biccentett. – Helyes – Pompa elégedettnek tűnt. – Vidd oda, a mögé a nagy tartály mögé a sarokba. Aztán elmehetsz – felém fordult. – Nem valószínű, hogy valaki erre jár majd a szertartás vége előtt. Túlságosan is elfoglaltak a helyezkedéssel. Abban a sarokban pedig... hát kétlem, hogy előbb megtalálják, mint téged.
Nem tudtam válaszolni. A csudra lehajolt és a bokájánál fogva elhúzta Burrickot. Ahogy maga után húzta, sötét bozontos haja elkenődött vércsíkot festett a kövezetre. Gyűlölet és elkeseredés hulláma söpört végig rajtam. Nem remélhettem, hogy életben maradok, de már nem is tűnt fontosnak. Igazság figyelmeztetése viszont igen, és Burrick megbosszulása. Nem volt tervem, se fegyverem, de még lehetőségeim sem. Tehát időt kellett nyernem, ahogy Árny tanította. Minél több időt nyersz magadnak, annál több esély nyílik. Késleltesd. Talán valaki jön és megnézi, Pompa miért nem öltözött még fel. Talán valaki más is használni akarja a fürdőket a szertartás előtt. Kösd le valahogy.
– A hercegnő... – kezdtem.
– Nem probléma – fejezte be Pompa. – Nem bocsátott meg Burricknak, csak neked. Amit tettem, jogomban állt. Áruló, és ezért meg kell fizetnie. Az a fickó, aki eltünteti, nagyon kedvelte Rurisk herceget. Neki nincs ellenvetése.
A csudra elhagyta a fürdőt, anélkül, hogy hátrafordult volna. A kezeim kapaszkodó után kutattak a köveken, de nem találtak semmit. Pompa sietve megszárítkozott. Mikor a csudra távozott, fölém állt.
– Nem kiáltasz segítségért? – kérdezte derűsen.
Nagy levegőt vettem, és visszaszorítottam a félelmemet. Igyekeztem minél több megvetést sűríteni a hangomba. – Kinek? Ki hallaná meg?
– Tehát tartalékolod az erődet. Bölcs. Értelmetlen, de bölcs.
– Gondolod, hogy Kettricken nem fogja megtudni, mi történt?
– Azt fogja tudni, hogy a fürdőbe mentél, meggondolatlanul, ilyen állapotban. Megcsúsztál, és a forró vízbe estél. Szörnyű.
– Pompa, ez őrültség. Hány holttestet akarsz még magad mögött hagyni? Hogyan magyarázod meg Burrick halálát?
– Első kérdésedre felelve: jó néhányat, amíg nem fontos emberek – lehajolt, és megragadta az ingemet. Magával vonszolt, én pedig kapálóztam, mint a partra vetett hal. – A másodikra pedig, hát, ugyanazt. Mit gondolsz mekkora patáliát csapnak majd egy istállómester halála fölött? Annyira el vagy telve pórias önbecsüléseddel, hogy már a szolgákat is sokra tartod? – hanyagul félig Burrickra ejtett. Még meleg teste arccal lefelé feküdt a kövön, vér gyülemlett a kövek repedéseiben, és még mindig csöpögött az orrából. Apró vérbuborék buggyant ki a száján és pukkadt el gyenge lélegzetétől. Még élt. Elfordultam, hogy elrejtsem Pompa elől. Ha túlélném, Burricknak talán még lenne esélye.
Pompa semmit sem vett észre. Lerángatta a csizmáimat és félredobta. – Tudod, fattyú – mondta, hogy levegőhöz jusson. – A kegyetlenség saját törvényeket teremt. Így tanított az anyám. Az embereket megfélemlítik az olyanok, akik látszólag nem törődnek a következményekkel. Tégy úgy, minta senki sem érinthetne, és senki nem is fog megérinteni. Gondold csak végig. A halálod feldühít majd néhány embert, persze. De eleget ahhoz, hogy olyat tegyenek, ami befolyásolná a Hat Hercegség biztonságát? Nem hiszem. Emellett a halálodat elhomályosítják majd az események. Ostoba lennék, ha nem használnám ki ezt a lehetőséget – Pompa olyan átkozottul nyugodt és fölényes volt. Küzdöttem ellene, de léha életmódja ellenére is meglepően erős volt. Úgy rázott ki az ingemből, mintha egy rongyot rázna. Szépen összehajtogatta a ruháimat és letette maga mellé. – Minimális alibi kell hozzá. Ha túlzottan ártatlannak látszanék, még azt hinnék, hogy érdekel. Talán figyelmesebbek lennének. Tehát egyszerűen semmit sem tudok. Az emberem látott bejönni ide Burrickkal, miután én elmentem. Most pedig elpanaszkodom Augustusnak, hogy nem jöttél el hozzám, hogy én is megbocsáthassak neked, ahogy Kettricken tette. Jól megszidom Augustust, amiért nem személyesen hozott ide – körülnézett. – Lássuk csak. Egy szép, meleg medence. Ez jó is lesz – megragadtam a torkát, ahogy a medencébe akart tolni, de könnyedén lerázta a kezem.
– Ég veled, fattyú – mondta nyugodtan. – Bocsásd meg a sietségemet, de már így is eléggé feltartottál, nekem pedig sietnem kell öltözködni, vagy elkésem az esküvőről.
Ezzel beledobott.
A medence mélyebb volt, mint amilyen magas én voltam, úgy tervezték, hogy egy magas csudrának a nyakáig érjen. Fájdalmasan meleg volt felkészületlen testemnek. Kieresztettem a levegőt a tüdőmből, ahogy süllyedtem. Erőtlenül a felszínre löktem magam, hogy az arcom kibukkanjon a víz alól. – Burrick! – vesztegettem a levegőt egy kiáltásra. A víz ismét összezárult fölöttem. A kezeim és a lábaim nem akartak együttműködni. Egy falba ütköztem, és lesüllyedtem, mielőtt még egyszer a felszínre buktam volna levegő után kapkodva. A forró víz ellazította amúgy is ernyedt izmaimat. Azt hiszem, akkor is fuldokoltam volna, ha a víz csak térdig ért volna.
Már nem számoltam hányszor buktam föl levegőért. A simára faragott, legömbölyített kövekről lecsúszott erőtlen kezem, a bordáim pedig a tüdőmbe szúrtak minden egyes alkalommal, amikor nagy levegőt akartam venni. Az erő elszállt belőlem, a kimerültség a hatalmába kerített. Olyan meleg volt, és olyan mély. Megfojtanak, mint egy kutyakölyköt, gondoltam magamban, ahogy éreztem a sötétség közeledtét. Fiú? Tapogatózott valaki, de minden elsötétedett.
Oly sok víz, oly forró és mély. Többé már nem találtam meg az alját, sem az oldalát. Erőtlenül küzdöttem a víz ellen, de nem volt ellenállás. Se fölfelé, se lefelé. Semmid nem maradt, amit védened kell, ereszd le hát a falaidat és próbálj meg még egy utolsó szolgálatot tenni a királyodnak. A világom falai leomlottak, én pedig előreszáguldottam, mint egy végre útjára engedett nyílvessző. Galenusnak igaza volt. A Mesterségnek nincsenek távolsági korlátai. Kosvár ott volt, és Elmés! kiáltottam elkeseredetten, de királyom más dolgokkal volt elfoglalva. Bezárkózott és falakat húzott maga köré, hiába tomboltam körülötte. Onnan nincs segítség.
Az erő lassan elszivárgott belőlem. Valahol fuldokoltam. A testem lassan cserbenhagyott, a hozzá kötő fonal hajszálvékony volt. Még egy utolsó esély. Igazság, Igazság! kiáltottam. Megtaláltam, integettem neki, de nem találtam kapaszkodót. Máshol járt, másvalakinek volt nyitva, felém zárva volt. Igazság! bömböltem, elkeseredetten fuldokolva. És hirtelen olyan volt, mintha erős kezek ragadtak volna meg, ahogy egy csúszós sziklán kapaszkodtam fölfelé. Megragadott és szorosan tartott, amikor éppen megcsúsztam.
Lovag! Nem, az nem lehet, ez a fiú! Fitz?
Képzelődsz, hercegem. Senki sincs itt. Figyelj a teendőinkre. Galenus, nyugodtan és hatékonyan, akár egy méreg, félretaszított. Nem tudtam ellenállni neki, túl erős volt.
Fitz? Igazság bizonytalanná lett, ahogy gyengültem.
Nem tudom honnan, de erőre leltem. Valami engedett előttem, és erős voltam. Belekapaszkodtam Igazságba, mint a sólyom gazdája karjába. Ott voltam vele, az ő szemeivel láttam; a frissen feldíszített trónterem, az Események Könyve előtte a nagy asztalon nyitva, hogy beírassék az esküvő. Körülötte, legjobb ruháikban, és legcsillogóbb ékszereikben azon kevesek, akiket meghívtak, hogy jelen legyenek, amikor Igazság a szemtanúja lesz asszonya esküjének, Augustus szemein keresztül. És Galenus, akinek az erejét kellett volna adnia a király emberéhez méltóan, Igazság mellett és mögött állt, készen arra, hogy kiszívja minden erejét. És Elmés, koronával és palástban a trónján, tudatlanul. A Mesterség évekkel azelőtt kiégett és kiürült belőle, mikor rosszul használta fel, de túl büszke volt, hogy bevallja.
Mint egy visszhang, láttam Augustus szemein keresztül, ahogy Kettricken áll a dobogón sápadtan, mint egy gyertyaszál, a népe előtt. Azt mondta, egyszerű és kedves szavakkal, hogy előző éjjel Rurisk szervezete megadta magát a nyílvessző ütötte sebnek, amit a Jégmezőkön szerzett. Remélte, hogy kellemessé teszi az emlékét mindenki szívében, ha elkötelezi magát a Hat Hercegségnek, amit bátyja oly gondosan előkészített. Pompa felé fordult.
Kosvárban Galenus karmos keze Igazság vállára nehezedett.
Megtörtem a kapcsolatukat, félrelöktem Galenust. Óvakodj Galenustól, Igazság! Óvakodj az árulótól, aki ki akarja szívni az életed. Ne érintsd meg!
Galenus szorítása erősebb lett Igazság vállán. Hirtelen egy minden magába szívó örvény lett, ami mindent ki akart szívni Igazságból, de nem maradt sok, amit elvehetett volna. A Mesterség hatalmas volt benne, mert hagyta, hogy túl gyorsan túl sok erejét eméssze fel. Mértéklettel talán több tartaléka maradt volna, de Igazság felelőtlenül pazarolta minden nap, hogy távol tartsa a vörös hajókat a partoktól. Kevés maradt benne a szertartásra, és Galenus mindet elnyelte, és egyre erősebb lett. Belekapaszkodtam Igazságba, kétségbeesetten küzdve, hogy csökkentsem a veszteségeit. Igazság! kiáltottam. Hercegem! Éreztem a felismerést, de minden kezdett elhalványulni benne. Riadt mocorgás támad, ahogy megingott és belekapaszkodott az asztalba. A hűtlen Galenus tovább markolta, előrehajolva, ahogy térdre roskadt, aggodalmasan mormogva. – Hercegem? Jól vagy?
Erőt öntöttem Igazságba, amiről nem is sejtettem, hogy létezik bennem. Kitárulkoztam, és elengedtem magam úgy, ahogy Igazság tette, amikor Üzent. Nem tudtam, hogy ennyit adhatok neki. – Vedd el mind. Nekem amúgy is végem van. Mindig jó voltál hozzám, amikor gyermek voltam – hallottam a szavakat olyan tisztán, mintha én mondtam volna őket, és éreztem egy halálos kötelék megtörését, ahogy az erő Igazságba áramlott rajtam keresztül. Kiegyenesedett hirtelen, erősen, mint egy vad, és tombolt.
Igazság keze fölemelkedett, hogy megragadja Galenusét. Kinyitotta a szemét. – Jól vagyok – mondta Galenusnak hangosan. Körülnézett a teremben és fölállt. – Aggódtam miattad. Elgyengültél. Biztos, hogy jól vagy? Nem ajánlatos olyasmibe vágnod, ami meghaladja az erődet. Gondolj bele, mi történhet – és ahogy egy kertész kitép egy gazt a földből, Igazság elmosolyodott, és kitépett az árulóból mindent, ami volt. Galenus elzuhant, a mellkasát markolta, egy üres, emberforma dolog. A nézőseregből köréje sereglettek, de Igazság, feltöltődve, az ablakra emelte a tekintetét és a távolba összpontosította elméjét.
Augustus. Figyelj rám jól. Szólj Pompának, hogy a féltestvére halott. Igazság dübörgött, mint a tenger, és éreztem, ahogy Augustus meginog az Üzenet erejétől. Galenus túl becsvágyó volt. Olyasmivel próbálkozott, ami meghaladta képességeit. Kár, hogy a királyné fattya nem volt elégedett a helyével, amit tőle kapott. Kár, hogy öcsém nem tudta lebeszélni nagyravágyó terveiről. Galenus túllépte a hatáskörét. Az öcsémnek jól az eszébe kell vésnie, hogy mi történik az ilyen gondatlan emberekkel. És Augustus, négyszemközt közöld a hírt Pompával. Nem sokan tudták, hogy Galenus a királyné fattya volt, és az ő féltestvére. Biztos vagyok benne, hogy nem akarja ilyen botránnyal bemocskolni az anyja nevét, vagy az övét. Az ilyen családi titkokat jól kell őrizni.
Aztán, olyan erővel, amitől Augustus térdre roskadt, Igazság tovább lökte magát, hogy Kettricken előtt álljon az elméjében. Éreztem az erőfeszítését, hogy gyengéd legyen. Várlak téged, úrnőm. És a nevemre esküszöm, hogy semmi közöm nem volt a bátyád halálához. Nem tudtam róla, és együtt gyászolok veled. Nem akarom, hogy úgy jöjj hozzám, hogy azt hidd, az ő vére szárad a lelkemen. Mint a legértékesebb drágakő ragyogott Igazság szíve, ahogy feltárta Kettricken előtt, hogy tudhassa, nem gyilkos. Önzetlenül, sebezhetővé tette magát neki, hogy bizalomért bizalmat kapjon. Kettricken megingott, Augustus elájult, aztán a kapcsolat megszakadt.
Aztán Igazság engem taszított el. Vissza! Vissza, Fitz! Túl sok, meg fogsz halni! Térj vissza, eressz! Aztán eltaszított, mint egy medve, én pedig visszazuhantam láthatatlan testembe.
24
JHAAMPE NAGY KÖNYVTÁRÁBAN áll egy faliszőnyeg, amelyen egy térkép található, a hegyeken át az Esővadonba vezető úttal. Mint a legtöbb könyv és tekercs Jhaampe városában, az információt oly fontosnak ítélte, hogy rejtvények és képi fejtörők formájában tartalmazta. A faliszőnyegen, a többi kép között felfedezhető egy sötét hajú, zömök és izmos férfi, aki egy vörös pajzsot tart a kezében, a másik sarokban pedig egy aranybőrű lény található. Az aranybőrű lényt ábrázoló részt megrágták a molyok, meg is fakult kissé, de még kivehető, hogy a faliszőnyeg léptéke szerint jóval nagyobb az embernél, és valószínűleg szárnyas. A kosvári legendák szerint Bölcsesség király kereste, és megtalálta az Elődök szülőföldjét egy titkos ösvényen végighaladva, ami a Hegyvidéki Királyságon vezetett keresztül. Vajon az a két figura egy Elődöt és Bölcsesség királyt ábrázolja? Vajon abban a faliszőnyegben jegyezték fel az utat, ami a Hegyvidéki Királyságon át az Elődök földjére, az Esővadonba vezet?
*
Sokkal később tudtam meg, hogyan találtak rám, Burrick teste mellett, a gőzfürdő kövén. Minden porcikámban reszkettem, és nem tudtak magamhoz téríteni. Jonqui talált ránk, bár hogy honnan tudta, hol kell keresnie, nem tudom. Az a feltételezésem, hogy Jonqui olyan volt Eyod számára, mint Árny Elmésnek, talán nem orgyilkos, de olyasvalaki, aki mindig tudta, mi történik a palotán belül. Akárhogy is legyen, akkor ő vette a kezébe az irányítást. Burrickot és engem elkülönítettek egy szobában a palotán kívül, és gyanítom, hogy egy darabig senki sem tudta, hogy élünk-e vagy halunk, ő maga ápolt bennünket egy öreg inas segítségével.
Két nappal az esküvő után tértem magamhoz. Életem négy legnyomorultabb napját töltöttem el ágyban fekve, akaratomtól függetlenül rángatózó lábakkal. Gyakran elbóbiskoltam, ami nem volt kellemes, és vagy élénk álmokat láttam Igazságról, vagy éreztem, hogy Üzenni próbál. A Mesterséggel kapcsolatos álmok semmiféle értelemmel nem bírtak a számomra, azon kívül, hogy aggódott értem. Csak darabkákat fogtam föl az ilyen látomásokból, a függöny színét abban a szobában, ahonnan Üzenni próbált, vagy egy gyűrű érzetét, ahogy szórakozottan csavargatta, miközben megpróbált kapcsolatba lépni velem. Néhány vad rándulás térített magamhoz ilyenkor, és öklendezésem kínozott, amíg a kimerültségtől újra elaludtam.
Amikor magamnál voltam, ugyanolyan rosszul éreztem magam. Burrick nem messze tőlem feküdt, alig lélegezve. Arcvonásai beesettek voltak, bőre elszíneződött, hogy alig lehetett ráismerni. Jonqui kezdettől fogva kevés esélyt adott neki arra, hogy túlélje, vagy ha túléli is, arra, hogy önmaga marad.
De Burrick már kijátszotta a halált korábban is. A daganatok lelohadtak, a színe visszatért, és amikor ébren volt, gyorsan javult az állapota. Nem emlékezett rá, hogy mi történt azután, hogy kivitt az istállóból. Csak annyit mondtam el, amennyit tudnia kellett, ami több volt, mint amennyit egészséges volt tudnia, de tartoztam neki ennyivel. Hamarabb talpra állt, mint én, bár eleinte fejfájások és szédülések gyötörték. Nemsokára azonban már az istállókkal és a várossal ismerkedett. Estére mindig visszatért, és rengeteg hosszú, csendes beszélgetést folytattunk. Mindketten kerültük azokat a témákat, amelyekben különböző véleményen voltunk, és voltak olyan dolgok, mint például Árny tanításai, amelyekről nem beszélhettem. Leginkább kutyákról beszélgettünk, amiket ismert, vagy lovakról, amiket ő nevelt. Beszélt egy keveset azokról az időkről, amikor még Lovag embere volt, egyik este pedig én beszéltem neki Mollyról. Egy darabig csöndben volt, aztán elmondta, hogy hallotta, hogy a gyertyaöntő tulajdonosa meghalt, és adósságot hagyott maga után, és a lánya, akinek örökölnie kellett volna, egy másik faluba költözött a rokonaihoz. Nem emlékezett rá, hogy melyik faluba, de tudott valakit, aki megmondhatná. Nem gúnyolódott velem, de komolyan azt mondta, hogy tudnom kellene, hogy mit akarok tőle, ha legközelebb találkozom vele.
Augustus soha többé nem használta a Mesterséget. Aznap úgy vitték le az emelvényről, de amint magához tért, azonnal követelte, hogy látni akarja Pompát. Ha jól sejtem, átadta neki Igazság üzenetét. Pompa persze nem látogatott meg minket, de Kettricken igen, és megemlítette, hogy Pompa nagyon aggódott az egészségünkért, mert ahogy azt megígérte neki, teljesen megbocsátott nekem. Kettricken elmondta, hogyan csúszott meg és verte be a fejét Burrick a kőpadlóba, amikor kihúzott engem a medencéből, miután rohamot kaptam. Nem tudom, ki találta ki ezt a mesét, talán Jonqui. Kétlem, hogy akár Árny is jobbat ötölt volna ki. Igazság üzenete véget vetett Augustus vezérségének a Kör élén, és minden Mesterséghasználatnak, amennyire én tudom. Nem tudom, vajon attól a naptól egyszerűen félt a Mesterségtől, vagy Igazság lökése kiégette belőle a tehetséget. Elhagyta az udvart, és Fűzfaligetbe ment, ahol annak idején Türelem és Lovag uralkodott. Azt hiszem, bölcs ember lett belőle.
Az esküvőt követően Kettricken csatlakozott népének egy hónapos gyászához Rurisk halála miatt. Betegágyamból én is hallottam a harangok és a kántálások hangját, és néha a füstölők illatát. Rurisk minden tulajdonát elajándékozták. Hozzám maga Eyod jött el, és egy egyszerű ezüst gyűrűt adott oda, amit Rurisk viselt, és annak a nyílvesszőnek a fejét, ami átszúrta a tüdejét. Nem beszélt túl sokat, csak elmondta, mik azok, amiket nekem adott, és hogy tiszteljem egy nagyszerű embernek az emlékét általuk. Rám hagyta, hogy töprengjek el rajta, miért ezeket a tárgyakat kaptam.
Az egy hónap letelte után Kettricken fölhagyott a gyásszal. Eljött, hogy jobbulást kívánjon nekünk, és elbúcsúzzon addig is, amíg találkozunk Kosvárban. A Mesterség rövid érintése elsöpörte maradék kételyeit Igazság iránt, és attól kezdve csendes büszkeséggel beszélt róla, és önszántából ment Kosvárba, tudván, hogy becsületes emberhez adták hozzá.
Nem nekem jutott a tisztesség, hogy mellette lovagoljak az úton, vagy érkezzünk meg Kosvárba gyerekzsivajtól és harangszótól kísérve. Pompának jutott a feladat, és büszke arckifejezést öltött. Jól az eszébe véste Igazság szavait, de nem hiszem, hogy Igazság valaha is teljesen megbocsátott volna neki. Igazság úgy könyvelte el cselszövését, mintha rossz, kisfiús ármánykodás lett volna, és azt hiszem ettől Pompa még jobban meghunyászkodott, mintha nyilvánosan megszégyenítették volna. A mérgezést végül Rowdra és Sevrensre fogták azok, akik tudtak róla. Végül is Sevrens volt az, aki beszerezte a mérget, és Rowd helyezte el az ajándék almabort. Kettricken úgy tett, mint akit meggyőztek arról, hogy a mit sem sejtő uraság nagyravágyó szolgálóinak ármánykodása volt, gazdájuk érdekében. Rurisk halálával kapcsolatban nyíltan sosem emlegettek mérgezést, és én sem lettem ismert, mint orgyilkos. Akármi dúlt is Pompában, kifelé a bátyja asszonyát hazakísérő ifjabbik herceg szerepében tetszelgett.
Hosszasan lábadoztam. Jonqui gyógyfüvekkel kezelt, amikről azt mondta, hogy helyrehozzák, ami megsérült bennem. Megtanulhattam volna azokat a gyógyfüveket és a gyógyításokat, de úgy tűnt, hogy az eszemben sem képesek megmaradni a dolgok, akárcsak a kezemben. Kevés dologra emlékszem abból az időből, a felépülésem fájdalmasan lassú volt. Jonqui igyekezett azzal kellemesebbé tenni, hogy elintézte, hogy eltöltsek egy kis időt a nagy könyvtárukban, de a szemem gyorsan elfáradt, így a legtöbb időt az ágyamban töltöttem gondolkodással. Egy darabig azon tűnődtem, hogy vissza akarok-e menni Kosvárba. Eltöprengtem rajta, hogy vajon lehetek-e még Elmés orgyilkosa. Tudtam, hogy ha visszatérek, az asztalnál Pompa ülne az előkelőbb helyen, és ha fölnézek, őt látom majd a király balján. Úgy kell majd kezelnem, mintha sosem próbált volna megölni, vagy felhasználni valakinek a megmérgezésében, akit elismertem. Egyik este nyíltan beszéltem róla Burricknak. – Nem hiszem, hogy könnyű dolgod lenne, akárcsak Kettrickennek – mondta. – Nekem sem lesz könnyű ránéznem valakire, aki kétszer is meg akart ölni, és azt mondanom neki, „hercegem”. Neked kell eldöntened. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy sikerült ránk ijesztenie. De ha úgy döntesz, hogy máshova megyünk, akkor úgy lesz – azt hiszem, végre rájöttem, mit jelentett a fülbevaló.
Már beköszöntött a tél, amikor elhagytuk a hegyeket. Burrick, Fürge és én később tértünk vissza Kosvárba, mint a többiek és az út is több időbe került. Könnyen elfáradtam, és az erőm még mindig kiszámíthatatlanul bánt velem. A legváratlanabb pillanatokban összerogytam és úgy hullottam ki a nyeregből, mint egy zsák. Akkor megálltak, újból nyeregbe raktak, én pedig rábírtam magam, hogy folytassuk az utat. Rengeteg éjszakán ébredtem remegve, még arra is képtelenül, hogy segítségért szóljak. Ezek a rohamok lassan múltak el. A legrosszabbak azok az éjszakák voltak, amikor nem tudtam fölébredni, és vég nélkül arról álmodtam, hogy megfulladok. Az egyik ilyen éjszaka során arra ébredtem, hogy Igazság állt mellettem.
Még a holtakat is fölébreszted mondta mosolyogva. Találnunk kell egy tanárt neked, aki legalább az uralására megtanít. Kettricken egy kicsit furcsállja, hogy olyan gyakran álmodom arról, hogy megfulladok. Azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy legalább az esküvő éjszakáján jól aludtál.
– Igazság? – dünnyögtem.
Aludj. Galenus halott, Pompát pedig rövidebb pórázra fogtam. Nem kell mitől tartanod. Aludj, és ne álmodj ilyen hangosan.
Igazság, várj! Hirtelen utánanyúlásom megtörte az érzékeny kapcsolatot, nekem pedig nem volt más választásom, mint az, hogy engedelmeskedem.
Egyre rosszabbodó időjárásban utaztunk tovább. Már mindannyian nagyon vártuk, hogy megérkezzünk. Azt hiszem, Burrick felülvizsgálta Fürge képességeit az út során. Végül aztán könnyen Kob és az én helyembe lépett az istállókban, és a kettejük között szövődő barátság jobban ráébresztett saját magányomra, mint azt hajlandó volnék beismerni.
Galenus halálát tragédiaként értékelték az udvarban. Akik alig ismerték, csupa jót mondtak róla. Galenus nyilvánvalóan túlhajszolta magát, hogy ilyen fiatalon cserbenhagyta a szíve. Egyesek hajót akartak elnevezni róla, mintha elesett hős lett volna, de Igazság sosem díjazta az ötletet, így nem is lett belőle semmi. Holttestét visszaküldték Fészekbe, ahol tisztességgel eltemették. Ha Elmés gyanított is valamit arról, hogy mi ment végbe Galenus és Igazság között, nem mutatta ki. Sem ő, sem Árny soha nem beszélt róla. Az Oktatónk elvesztése, anélkül, hogy utóda lett volna, nem volt könnyű dolog, különösen a Martalócok fenyegetései miatt. Ez volt a legfőbb beszédtéma az udvarban, de Igazság visszautasította, hogy Szerénét, vagy bárki mást Galenus tanítványai közül megtegyenek a helyébe.
Sosem tudtam meg, hogy Elmés Pompa kezére akart volna játszani. Sosem kérdeztem meg tőle, de még Árnynak sem mondtam el a gyanúmat. Azt hiszem, nem akartam tudni. Igyekeztem, hogy ne befolyásolja a hűségemet, de a szívem mélyén, ha azt. mondtam „királyom”, Igazságra gondoltam.
A fák, amiket Rurisk ígért, elértek Kosvárba. A Szől folyóig a szárazon kellett elvinniük, onnan leúsztatták Teknőctóig, onnan pedig tovább a Kos folyón. Télvíz közepén érkeztek meg, és olyanok voltak, amilyennek Rurisk ígérte. Az első kész hajót róla nevezték el. Azt hiszem, megértette volna, de nem helyeselte volna.
Elmés terve, úgy tűnt, beválik. Régóta nem volt Kosvárott királyné, és Kettricken érkezése fölkeltette az udvar érdeklődését. Bátyjának tragikus halála az esküvője napján, és a bátorsága, amiért folytatta, amit Rurisk elkezdett, megragadta az embereket. Férje iránti vonzódása még Igazságot is a romantikus hősök közé emelte. Elbűvölő pár voltak, a fiatal és sápadt szépség Igazság csöndes ereje mellett. Elmés minden bálon mutogatta őket, ami minden Hercegségből vonzotta a nemeseket, Kettricken pedig ékesszólóan beszélt arról, mekkora szükség volt az összefogásra a Vörös Martalócok ellen. Elmés pedig fölemelte a közpénzeket, és már a téli viharok idején megkezdték a Hat Hercegség megerősítését. Még több tornyot építettek, és önkéntesek jelentkeztek szolgálatra. Hajóácsok harcoltak a megtiszteltetésért, hogy hadihajókat építhessenek, Kosvár városa pedig hemzsegett az önkéntesektől, akik legénységnek jelentkeztek. Azon a télen, egy rövid időre mindenki elhitte a legendákat, és úgy tűnt, a Vörös Martalócokat a puszta akarattal le lehet győzni. Én nem bíztam abban a hangulatban, de figyeltem, ahogy Elmés elővezette, és azon töprengtem, hogyan tartja majd fenn, ha a szipolyozások rideg valósága ismét lecsap majd.
Még valakiről kell beszélnem, aki pusztán hozzám való hűsége miatt csöppent bele az intrikákba és a küzdelembe. Életem végéig viselni fogom a nyomát, ahogy megviselt fogait többször erősen a kezembe mélyesztette, mielőtt sikerült kihúznia a medencéből. Hogy hogyan tette, soha nem fogom megtudni, de a fejét még mindig a mellkasomon nyugtatta, mikor megtaláltak minket. Halandó kötelékei a mi világunkhoz megtörtek. Kotnyeles halott volt. Azt hiszem, önszántából adta az életét, emlékezvén azokra a boldog időkre, amikor együtt voltunk kölykök. Az emberek nem tudnak úgy gyászolni, ahogy a kutyák. De mi sokáig gyászolunk.
FÁRADT VAGY – mondja a fiam. A hátam mögött áll, ki tudja mennyi ideje már. Lassan kinyúl, hogy kivegye a kezemből a tollat. Fáradtan szemlélem a girbegurba vonalat, amit a tinta hagyott a papíron. Láttam már ezt a formát, azt hiszem, csak akkor nem tinta volt. Száradó vérpatak egy vörös hajó fedélzetén, és az én kezem ontotta? Vagy egy füstcsík volt, feketén kanyarogva a kék ég előtt, mikor túl későn érkeztem a faluba, hogy figyelmeztessem őket a támadásra? Vagy méreg sárga csíkja, amint föloldódik egy pohár vízben, méreg, amit mosolyogva nyújtottam át valakinek? Egy asszony hajtincsének hullámos vonala a párnámon? Vagy egy cipősarok nyoma a homokban, ahogy elhúztuk a testeket a Fókaöböl tornyának füstölgő maradványai közül? Egy könnycsepp nyoma egy anya arcán, aki magához szorítja szipolyozott csecsemőjét annak tiltakozása ellenére? Akárcsak a vörös hajók, az emlékek könyörtelenül és figyelmeztetés nélkül törnek rám. – Pihenned kell – mondja a fiú, és rájövök, hogy csak ülök, és egy tintacsíkot bámulok egy papírlapon. Nincs értelme. Ím, egy újabb papír ment tönkre, egy újabb próbálkozás, amit félre kell tennem.
Tedd el – mondom neki, és nem tiltakozom, ahogy összegyűjti a papírlapokat és kuszán egymásra tornyozza őket. Herbárium és történelem, térképek és gondolatok, mind egy kis rakoncátlan köteg a kezében, akárcsak a fejemben. Már nem tudok visszaemlékezni rá, mit is kezdtem el. A fájdalom visszatért, és oly könnyű lenne lecsillapítani. De az az őrület útja, ahogy azt már sokszor tapasztaltam másokon. Ehelyett elküldöm a fiam, hogy hozzon két vígyel levelet, gyömbérgyökeret és borsmentát a teámhoz. Eltűnődöm, hogy egyszer talán megkérem, hogy három levelet hozzon arról a csudrai növényről.
Valahol egy barát halkan azt mondja. – Nem.
(Folytatása következik)
