A Látnok Ciklus - 4.
ROBIN HOBB
Az orgyilkos küldetése

(Tartalom) (Térkép)

 

 

A nagyon is valóságos Kat Ogdennek

aki már egészen fiatalon azzal fenyegetőzött, hogy ha felnő
sztepptáncos,
vívóbajnok,
dzsúdómester,
filmsztár,
archeológus
és
az Egyesült Államok elnöke lesz.

És félelmetes sebességgel közeledik a lista vége felé.

 

Sose keverjék össze a filmet a könyvvel.

 

 

1. KÖTET

 

Előzmények

 

AZ ORGYILKOS TANÍTVÁNYA
A Hat Hercegség örökösödési rendje akkor tört meg, mikor Lovag trónörökös herceg Holdszem városában aláírta a békét a Hegyvidéki királysággal. Ekkor derült ki, hogy egy helybéli asszonytól hat esztendővel korábban fiúgyermeke fogant, s a gyermeket a szégyenben maradt leány apja a királyi családra bízta. Lovag herceg azonnal lemondott a trónról, s így öccse, Igazság herceg lépett elő trónörökössé. A fattyút Lovag herceg első emberére, Kosvár istállómesterére, Burrickra bízták, s úgy tűnt, megfeledkeztek róla.
A gyermek egy ideig egyszerű életet élt, az istállómester is keveset törődött vele, utcagyerekekkel járta a várost. Az istállómester ekkor fedezte föl, hogy a gyermek különleges képességgel bír, a népi hagyomány által Ösztönnek nevezett, s a népi babonaság által megvetett tulajdonsággal tudati kapcsolatba képes kerülni egy általa kiválasztott állattal. A magának való Burrick azonban ismerte az Ösztön hírnevét, és erőszakkal szakította el a gyermeket fél-állati sorából, s attól fogva nagyobb figyelmet szenteltek neki.
A Hat Hercegség uralkodója, Elmés király bölcsen belátta, hogy a gyermek puszta létezése nemkívánatos bonyodalmakat okozhat az amúgy is felbolydult örökösödési rendben, ezért úgy döntött, hasznos eszközt formál a fiúból az uralkodóház számára.
A gyermek, akit néhányan „Fiú”-ként, legtöbben „Fattyú”-ként emlegettek, végül a „FitzLovag” nevet kapta és jó taníttatásban részesült. Megtanult írni-olvasni, fegyvert forgatni, s Elmés király parancsára az orgyilkosság titkos mesterségébe is beavatást nyert. Utóbbit Árny Hullócsillag, Elmés király féltestvére és orgyilkosa végezte, akinek puszta létéről akkoriban csak a király és középső fia, Igazság herceg tudott.
Mikor a szükség úgy hozta, Elmés úgy döntött, a fiút a királyi család különös mentális képességére, a Mesterségre is taníttatja. Egy tucat másik fiatallal együtt Galenus, a Mesterség oktatója vonakodva bár, de tanítani kezdte a Mesterséget diákjai számára, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy olthatatlan ellenszenvvel viseltet a fattyú iránt, ezért a Mesterség segítségével megpróbálta elpusztítani. Bár a kísérlete nem sikerült, Fitz mégsem nyert teljes beavatást a Mesterség tanaiba – képessége ezen a téren megbízhatatlanná vált, s így nem lett hasznos tagja a Galenus felügyelete alatt kialakuló Mesterségbeli kotériának.
Ezzel egy időben új fenyegetés jelent meg a Hat Hercegség partvidékén, a később Vörös Martalócokként hírhedtté vált fosztogató hajósnép képében. A fagyos Külső-szigetek lakói, akik nevüket a vörösre festett hajótörzsről és különös kegyetlenségükről kapták, csak a pusztítás kedvéért pusztítottak, a falvak népeit pedig elrabolták, de nem váltságdíjat követeltek értük, hanem valamilyen titokzatos módon kiirtották belőlük a lelket, és szabadon engedték őket. A „szipolyozás” néven ismertté vált jelenség hatására az áldozatból egy gondolatoktól, ösztönöktől és minden emberi érzelemtől mentes, mohó és kegyetlen ember válik, aki tovább pusztít, miután a Martalócok már távoztak, s a hozzátartozóknak két választásuk maradt: vagy örökre elzárják szerettüket, hogy az ne okozzon kárt másnak és magának, ne hozza szégyenbe őket, vagy könyörületből véget vetnek szánalmas létezésének.
Az új fenyegetés megjelenése arra ösztönözte Elmés királyt, hogy új szövetségest keressen a Hat Hercegség számára, s meg is találta Kettricken hercegnő képében, aki a Hat Hercegséggel szomszédos Hegyvidéki királyság uralkodójának leánya volt. Elmés király terve az volt, hogy Igazság herceg házassággal kösse szorosabbra a szövetséget a két nép között, és ezzel együtt hajóépítéshez szükséges fát és támogatást nyerjen a birodalomtól.
A frigy megszervezését és előkészítését Elmés legkisebb fiára, Pompa hercegre bízta – Igazság túlságosan elfoglalt volt a partvidéket feldúló Martalócok elleni védekezéssel. Pompa, Elmés király második házasságából származó egyetlen gyermeke elkényeztetett, hiú és nagyravágyó ember volt, aki, akárcsak anyja, szívesen hódolt bódító füstök és az ital szenvedélyének, s olthatatlan ellenszenvvel viseltetett Fitz iránt, akiben fenyegetést látott hatalmi tervei elérésében. Mikor eljött az idő, hogy Igazság herceg esküt fogadjon a Hegyvidéki királyság népe előtt Kettricken hercegnőnek, nem tudott személyesen elutazni, nem merte magára hagyni a partvidéket, ezért maga helyett Galenus kotériájának egyik tagját küldte, akinek elméjén keresztül, a Mesterség segítségével kívánt ott lenni a fontos eseményen. Galenus és Pompa számára ez kiváló alkalomnak mutatkozott, hogy egy csapással megszabaduljanak a fattyútól és Igazság hercegtől, s így szabaddá tegyék az utat Pompa számára a királyi trónhoz.
Pompa úgy intézte, hogy a király Fitzet is a Hegyvidéki királyságba küldje azzal a céllal, hogy a fattyú ölje meg Rurisk herceget, a Hegyvidéki királyság trónörökösét, Kettricken hercegnő bátyját. Pompa egyúttal le is kívánta leplezni a fiút, hogy mások végezzenek vele, Igazság herceget pedig Galenus tervezte elpusztítani, mikor Igazság a Mesterség erejével az esküt fogadja – a Mesterség segítségével Galenus az életerejét akarta kiszívni.
A terv kudarcot vallott, mikor Fitz túlélte az ellene forralt árulást, és időben értesítette Igazság herceget, aki az utolsó pillanatban Galenus ellen fordult, és megölte őt. Fitz azonban kis híján belehalt az árulás leleplezésébe, kétszer is megkísérelték megmérgezni, aztán vízbe fojtani, s csak Burrick és Fitz első kutyája segítségével, akivel az Ösztön segítségével egykor összekapcsolódott, sikerült megmenekülnie.
A csaknem tragikus incidenst végül a politika és a nép érdekét szem előtt tartva elhallgatták, Pompa herceget ugyan szűkebb pórázra fogták, de tervét nem leplezték le a Hat Hercegség előtt, Igazság és Kettricken. végül Kosvárban egybekelnek, csak FitzLovag marad a Hegyvidéki királyságban mérgektől meggyötört szervezettel, utazásra képtelenül.

 

A KIRÁLY ORGYILKOSA

Mikor Fitz összeszedte lelki erejét, és testben is képes lett az utazásra, Burrick kíséretében, megtörten bár, de visszaindult Kosvárba. A királyi várban azonban megdöbbentő dolgok fogadták: Elmés király egyre gyengül, már csak árnyéka önmagának, szervezete és ereje fokozatosan elsorvad. Pompa herceg szinte zavartalanul éli tovább az életét, Fitz pedig összefut elveszettnek hitt gyermekkori barátjával és szerelmével Mollyval a szatócsleánnyal, aki szolgálólányként dolgozik a kastélyban.
A tél során a királyságnak a szipolyozottakkal, a nyáron még több Martalóccal kellett szembenéznie, immár hegyvidéki fából ácsolt hajókon, Igazság herceg irányítása alatt, aki a kotéria segítségével figyelte a partvidéket. A kotéria azonban nem Igazsághoz, hanem Pompához volt hűséges, mindent megtettek, hogy Igazság herceg hadi erőfeszítéseit hátráltassák. Fitznek a tél során a szipolyozottak elpusztítása volt a feladata – mérgezett ételt szórt maga mögé az útra, amit a szipolyozottak mohón befaltak. Ekkor találkozott Fitz Éjszemmel, egy kölyökfarkassal Kosvár városában, akit egy orvvadász ketrecéből vásárolt meg. Hamarosan az Ösztön segítségével barátság alakult ki közöttük, és elkerülhetetlenül összeforrt a tudatuk. Ebből a külvilág semmit sem érzékelt, Fitz pedig bölcsen titkolta mindenki elől a farkas létezését.
Nyáron, megelégelvén az orgyilkosságot, arra kérte Igazság herceget, hogy más feladattal lássa el, a trónörökös pedig, aki együtt érzett a fiúval, az egyik hajóra küldte, hogy szeme és füle legyen a nyár során.
A tél beálltával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Igazság terve (részben a hamis kotéria ügyködése miatt) nem működik, s Igazság herceg végül úgy döntött, útra kel a Hegyvidéken túlra, hogy meglelje a legendás és még titokzatosabb Elődöket, ezt a misztikus népet, akik egykor a Látnok család távoli múltjában egyszer már segítettek a Hat Hercegség népének.

 

A NÉP ORGYILKOSA

Igazság távozásával szabaddá vált az út Pompa mesterkedései előtt, aki a kotéria segítségével még jobban meggyengítette Igazság herceg pozícióját és hírnevét, a király egészségi állapota pedig tovább romlott, s az ifjú herceg egyre nyíltabban törhetett mindenki életére, aki hatalmi törekvéseinek útjába állt. Mikor kiderült, hogy Kettricken hercegnő gyermeket hord a szíve alatt, Fitz és Árny végül belátta, hogy Pompa herceg sötét ambícióinak nincs határa, egyértelműen Elmés király és Igazság herceg vesztét akarja, s Kettricken gyermekével újabb örökösödési tényező állt az útjába, amivel hajlamos lesz ugyanolyan könyörtelenül leszámolni, amint a helyzet úgy hozza.
Pompa herceg Igazság hamis halálhírét keltette, balesetnek álcázott merényletet kísérelt meg Kettricken ellen, Fitz és Molly nehézkesen kibontakozó szerelmét fölhasználva próbálta sakkban tartani a fattyút, és emberei segítségével tovább gyengítette Elmés király egészségi állapotát.
Fitz azonban nemcsak Árny és Burrick segítségére és Éjszem, a farkas barátságára számíthatott, hanem a király különös udvari bolondjára is, aki mindig titokzatos, rejtélyes megjegyzéseivel és még különösebb jövőbelátó képességével útmutatást nyújtott Fitznek, a fattyú azonban szinte sosem fogta föl, vagy nem fejtette meg a rejtvényeket, s csak utólag vette észre, hogy a Bolond jóslatai igaznak bizonyultak.
Miután Igazság halálhírét keltette, Pompa herceg trónörökössé kiáltatta ki magát, Fitz és Árny pedig, akik számára már nyilvánvalóvá vált, hogy Kettricken és Elmés király élete veszélyben van, ezt az időpontot választották, hogy a hegyvidékre szöktessék a királyt és Igazság várandós asszonyát.
A terv azonban végzetesen alakult, az utolsó pillanatban a hamis kotéria a Mesterség segítségével kifacsarta Elmés király erejét, Fitz pedig, aki szemtanúja volt a dolognak, véres bosszút állt. Végül csak Kettrickennek és a Bolondnak sikerült elmenekülnie, Fitzet pedig börtönbe zárták. Pompa kihasználva az alkalmat Fitzre terelte a gyanút, hogy ő ölte meg Elmés királyt. Pompa egyúttal az Ösztön bűnét is rá akarta bizonyítani a fattyúra, ami lehetővé tette volna számára, hogy nyilvánosan kivégeztesse és örökre tönkretegye a hírnevét.
Fitzet kegyetlenül megkínozták a vár tömlöcében, a kotéria tagjai a Mesterséggel próbáltak meg a tudatába férkőzni, és rávenni arra, hogy mindent beismerjen, s magát és szövetségeseit vádolja meg felségárulással.
Fitz azonban Burrick segítségével végül egy szörnyen kockázatos módon próbált megmenekülni szorult helyzetéből – megmérgezte önmagát, lelkét pedig Éjszemre, a farkasra bízta. Mikor holttestét végül eltemették, Burrick és Árny kiásta a sírt és a farkastól kicsikarták Fitz lelkét, hogy visszahelyezzék a testébe.
A terv ugyan sikerrel járt, de minden odaveszett: Pompa herceg királlyá koronáztatta magát, és a Fészek Hercegségbeli szülővárosába, Vásárhelyre vonult, magára hagyva a partmenti Hercegségeket a Martalócok és a szipolyozottak támadásai ellen.

 

 

Prológus
Akikről nem szól a dal

 

MINDEN REGGEL TINTÁS kézzel ébredek. Olykor az asztalra dőlve, papirosok és tekercsek halmaza fölött nyom el az álom. Mikor a fiam bejön a tálcával, megszid, amiért nem bújtam az ágyba aludni, néha csak a szemembe néz, és nem szól egy szót sem. Nem próbálom elmagyarázni neki, miért teszem, amit teszek. Nem olyan titok ez, amit egy fiatal gyermekkel megoszthatnék: ki kell érdemelnie, és magától megtudnia.
Most már tudom, hogy az embernek kell egy cél az életben, nekem ezt húsz évembe került megtalálnom. Ezzel bizonyosan nem vagyok egyedül, mégis olyan lecke ez, amit elég volt egyszer megtanulnom, többé nem feledem. Mostanság, hogy a fájdalmon kívül nincs mivel elütni az időmet, kerestem magamnak egy célt. Olyan feladatot választottam, mellyel Türelem úrnő és a királyi írnok, Fedren régóta kísérletezett. Azért kezdtem bele ebbe az írásba, hogy papírra vessem a Hat Hercegség történetét. Nehéz azonban sokáig egy témára összpontosítanom, gondolataim elkalandoznak, apróbb dolgokkal, a mágiáról szőtt elméleteimmel, a politikáról való elmélkedéssel, vagy más kultúrákról alkotott nézeteimmel terelem el a figyelmemet. Fordításokat készítek, olykor megpróbálom összeírni a régi tekercseket. Lefoglalom a kezem, reménykedve, hogy gondolataimat is lekötöm velük.
Az írás számomra olyan elfoglaltság, mint Igazságnak a térképei voltak. Minél részletesebb a munka, minél nagyobb összpontosítást igényel, annál könnyebben feledkezik meg az elme a kínzó függőségről és fájdalmas emlékeiről. Ha belemerülök a munkába, elfeledkezem magamról. Ha elég mélyre merülök, számtalan eltemetett emlékre bukkanok, s túl gyakran azon kapom magam, hogy a Hercegségek történelméből FitzLovag történetébe kalandozom. Az emlékek ráébresztenek, hogy mi voltam és mivé lettem.
Ha elmerülök az emlékek felidézésében, meglepően apró részleteket fedezek föl. Nem minden emlék fájdalmas; számtalan jó barátom akadt, olykor hűségesebbek voltak hozzám, mint elvárhattam volna tőlük. Átéltem olyan gyönyörűségeket és örömöket, amelyek ugyanúgy megsajdítják a szívemet, ahogy a tragédiák és csúfságok. Mégis, meglehet, több borús emléket őrzök, mint a legtöbb ember: kevesen találkoztak a halállal egy tömlöc mélyén, kevesen tudhatják milyen érzés egy koporsóban heverni a fagyott földben. Az elme rettegve elfedi az ilyen emlékek részleteit. Egy dolog emlékezni rá, hogyan öletett meg Pompa, és más érzés részletesen fölidézni azokat a napokat, amíg éheztetett és halálra veretett. Ha mégis sikerül rálelni apró töredékekre, a mai napig megborzongok tőlük. Emlékszem annak az embernek a tekintetére, aki betörte az orromat, és emlékszem arra a reccsenésre is. Álmaimban még mindig létezik egy hely, ahová visszavonulva átélhetem, milyen lett volna megvetni a lábamat, és nem gondolni arra, hogyan fogom utolsó erőmmel megölni Pompát. Emlékszem az ütésére; amitől fölrepedt az arcomon a bőr, és örökre nyomott hagyott rajta.
Soha nem bocsátottam meg magamnak, hogy engedtem őt győzni azzal, hogy megmérgeztem magam.
Még fájdalmasabbak azok az események, amikre nem emlékezhetek. Mikor Pompa megölt, meghaltam, FitzLovag nem létezett többé. Nem találkozhattam már senkivel, aki azóta ismert, hogy Kosvárba kerültem hat évesen. Nem jártam többet Kosvár kastélyában, nem várakoztam Türelem úrnőre, nem ültem a kandalló előtt Árny lábainál a titkos szobájában. Elveszett az életnek az a lüktetése, ami egybeforrt az enyémmel. A barátaim meghaltak, néhányan megnősültek, gyermekek születtek, mások felnőttek, és egyiket sem láttam. Testem ugyan nem egy egészséges fiatalember teste, mégis sokan élnek még egykori barátaim közül. Olykor még mindig vágyom rá, hogy találkozzak velük, kezet fogjunk, hogy elfeledjem a magányosan töltött éveket.
Nem tehetem.
Azok az évek örökre elvesztek, életük hátralévő esztendeivel együtt. Letűnt az a korszak is, kevesebb, mint egy hónap, bár sokkal többnek rémlik, amit a tömlöcben, később a koporsóban töltöttem. Királyom a karjaim között halt meg, mégsem láthattam, ahogy eltemették. Akkor sem voltam jelen, mikor halálom után a tanács összeült, és bűnösnek találtak, amiért az Ösztönt használtam, ezért megérdemeltem a halált.
Türelem fölszólalt, és a holttestemet kérte. Apám felesége, akit egykor úgy elborzasztott, hogy férje házasságuk előtt fattyút nemzett, maga vitt ki abból a cellából. Az ő keze mosdatott meg, és öltöztetett föl tisztes ruhákkal. A hóbortos, magának való Türelem úrnő ki tudja miért, kitisztította a sebeimet, és bekötözte, olyan gondosan, mintha még éltem volna. Ő adott parancsot sírom kiásására és koporsóm eltemetésére. Ő, és Füze, a szolgálója gyászoltak akkor, mikor a többiek félelemből, vagy undorból hátat fordítottak nekem.
Arról azonban nem tudott, hogy pár nappal később Burrick és orgyilkos mentorom, Árny éjszaka kilopakodott a síromhoz, fölásták a ráfagyott havat és a jeges földet. Csak Árny állt a kiásott sír peremén, mikor Burrick feltörte a koporsó fedelét, és kiemelte a testem, aztán saját Ösztön-beli képességét használva odahívta a farkast, aki a lelkemet őrizte. Kirángatták a farkasból a lelkemet, és visszazárták a testbe, amit egyszer már elhagyott. Föltámasztottak, hogy ismét emberi alakban járjam a földeket, hogy emlékezzek rá, van királyom és eskü köt hozzá. A mai napig nem tudom, hogy megköszönjem-e nekik. Talán, ahogy a Bolond mondogatta, nem volt más választásuk. Talán nem hibáztathatom őket, nem is köszönhetem meg nekik, csak elismerhetem annak a hatalomnak a létezését, ami összefonta és összeforrasztotta elkerülhetetlen végzetünket.

 

 

1
Újjászületés

 

A KALCED ÁLLAMOKBAN rabszolgákat tartanak. Ők végzik a kemény munkát. Bányászok, kovácsinasok, evezősök, szántóvetők és szajhák. Furcsamód rabszolgák vigyáznak a gyerekekre, ők a tanítók, a szakácsok, az írnokok és a kézművesek. Kalced teljes virágzó civilizációját, Jep hatalmas könyvtáraitól Sinjon kedvelt szökőkútjaiig és a híres fürdőkig mind a rabszolga-osztály létezésére alapozták.
A rabszolgák legfőbb utánpótlói Bington kereskedői. Régebben a legtöbb rabszolga hadifoglyokból került ki, Kalced máig állítja, hogy ez azóta is így van. Az utóbbi években nem volt elég háború, ami táplálta volna a képzett rabszolgák iránti igényeket. A bingtoni kereskedők leleményes módokon pótolják a hiányt, a Kereskedőszigetek körüli élénk kalózkodást gyakran hozzák összefüggésbe ezzel a ténnyel. Kalced rabszolgatartóit nem érdekli, honnan származnak a rabszolgák, amíg azok egészségesek és jól dolgoznak.
A rabszolgatartás olyan szokás, ami sosem vert gyökeret a Hat Hercegségben. Akit elítélnek bűnei miatt, olykor szolgálnia kell azt, aki ellen vétett, de csak bizonyos ideig, és legtöbbször úgy tekintenek rá, mint aki vezekel bűneiért. Ha a bűntett túl súlyos, a bűnöző az életével fizet. Senkiből nem lesz rabszolga a Hat Hercegségben, törvényeink sem teszik lehetővé, hogy bárki rabszolgákkal népesítse be háztartását. Éppen ezért sok kalcedi rabszolga, aki ilyen, vagy olyan módon kivívja szabadságát, előszeretettel választja a Hat Hercegséget új otthonául.
Ők hozzák magukkal távoli szülőföldjük hagyományait és történeteit. Az egyik ilyen mese egy lányról szól, akit Veccinek hívtak, de lehet, hogy nem a neve volt, hanem arra utalt, hogy használta az Ösztönt. El akarta hagyni a szülői házat, hogy együtt éljen egy férfival, akit szeretett. Össze akartak házasodni. A szülei úgy találták, hogy nem méltó hozzá a férfiú, és elutasították. Nem akarták elengedni, ő azonban engedelmes gyermek volt, de kedvese nélkül nem akart tovább élni. Lefeküdt az ágyába, és belehalt a bánatába. Szülei nagyon meggyászolták, és. bűntudatuk volt, amiért nem hagyták, hogy kövesse a. szívét. Eltemették. Nem tudták azonban, hogy egy nősténymedvével összekötötte őt az Ösztön. Mikor meghalt, a medve magához vette a lelkét, hogy ne hagyja el ezt a világot. Három éjszakával azután, hogy eltemették, a medve kiásta a sírt, és visszaeresztette a lány lelkét a testébe. Újjászületve más ember lett, nem kellett követnie többé szülei utasításait. Otthagyta a sírját, és elment megkeresni igaz szerelmét. A történet vége szomorú, mivel egy ideig nősténymedve volt, nem lett többé teljesen ember, szerelme pedig nem kívánta már őt.
Ez a történet adta az ötletet Burricknak, hogy így próbáljon meg kiszabadítani Pompa herceg fogságából.

*

A szoba túl meleg volt és kicsi. A lihegés nem hűtött le. Fölkeltem az asztaltól, és a vizeshordóhoz mentem. Levettem a tetejét, és ittam. Falka Szíve majdnem-vicsorral nézett rám.
– Pohárból igyál, Fitz.
Víz csorgott az államról. Ránéztem, és figyeltem.
– Töröld meg az arcod – mondta, és visszanézett saját kezére. Zsíros volt, szíjakba dörzsölte. Beleszimatoltam a levegőbe, és megnyaltam a számat.
– Éhes vagyok – mondtam.
– Ülj le, és fejezd be a dolgod. Majd utána eszünk.
Igyekeztem emlékezni rá, hogy mit kért tőlem. Kezével az asztal felé mutatott, nekem pedig eszembe jutott. Az asztal másik oldalán még több bőrszíj volt. Visszamentem, és leültem a kemény székbe.
– Most vagyok éhes – mondtam. Rám nézett, nem villantotta elő a fogait, de majdnem olyan volt. Falka Szíve a szemével is tudott vicsorogni. Felsóhajtottam. A zsírnak kellemes szaga volt. Nagyot nyeltem aztán lenéztem. Az asztalon bőrszíjak és fémdarabok hevertek. Egy darabig néztem őket, azután Falka Szíve letette a szíjat a kezéből, és egy rongyba törölte a kezét. Fölállt és mellém sétált, nekem pedig meg kellett fordulnom ültömben, hogy lássam.
– Tessék – mondta a bőrszíjakra mutatva. – Ezeket javítottad.
Addig állt fölöttem, amíg kezembe vettem az egyiket. Lehajoltam, hogy megszagoljam, de ő a hátamra csapott.
– Ne csináld ezt!
A szám megrándult, de nem vicsorogtam. A vicsorgás nagyon, nagyon feldühítette. Egy ideig a kezemben tartottam a szíjakat, azután úgy tűnt, a kezem emlékezett rá, mit kell tenni véle. Figyeltem, ahogy a kezem dörzsöli a bőrt. Mikor elkészültem, föltartottam és keményen megrántottam, hogy megmutassam, még akkor is kitart, ha a ló hátraveti a fejét.
– De nincsen ló – mondtam hangosan. – Az összes ló elment.
Testvér?
Jövök – fölkeltem a székből, és az ajtóhoz mentem.
– Gyere vissza, és ülj le az asztalhoz – mondta Falka Szíve.
Éjszem vár – mondtam, de eszembe jutott, hogy ő nem hallja. Szerintem hallaná, ha akarná, de nem próbálja meg. Tudtam, hogy ha megint így beszélek hozzá, akkor meglök. Nem engedi, hogy sokat beszéljek Éjszemmel. Még Éjszemet is meglökte, ha túl sokat beszélt hozzám. Furcsa dolog volt.
– Éjszem vár – ismételtem meg hangosan.
– Tudom.
– Jó az idő a vadászathoz.
– Még jobb az idő, hogy itt maradj. Van ennivaló itt is.
– Éjszem és én találnánk friss húst – összefutott a számban a nyál a gondolatra. Egy gőzölgő nyúltetem a téli éjszakában: erre vágytam.
– Éjszemnek ma este egyedül kell vadásznia – mondta Falka Szíve. Az ablakhoz ment, és résnyire kinyitotta a spalettákat. Csípős, hideg levegő áramlott be. Megéreztem Éjszem szagát és távolabb egy vadmacskát. Éjszem nyüszített.
– Menj el – mondta Falka Szíve. – Menj, és vadásszál. Itt nincs elég, hogy adjak neked.
Éjszem távolabb ment az ablakon kiáradó fény elől. Nem ment messze, rám várt, de tudtam, hogy nem tud sokáig várni. Akárcsak én, most már ő is éhes volt.
Falka Szíve a tűzhöz ment, amitől meleg volt a szoba. Egy edény állt a lángok mellett, ő pedig elpiszkálta a tűztől, és levette a fedelét. Gőz szállt föl és szagok. Búza és gyökerek, meg egy kicsi hússzag, majdnem szétfőtt már. De én olyan éhes voltam, hogy hangosan szimatoltam. Nyüszíteni kezdtem, de Falka Szíve megint vicsorgott a szemével. Visszamentem a kemény székhez, és leültem. Vártam.
Nagyon sokáig tartott. Eltette az összes bőrt az asztalról, és egy kampóra akasztotta. Aztán eltette a zsírosbödönt. A forró edényt az asztalra rakta, azután két tányért és két poharat hozott. Vizet öntött a pohárba. Egy kést és két kanalat rakott az asztalra. Kenyeret és egy kis üveg lekvárt hozott a szekrényből. Elém tolta a tányér levest, de tudtam, hogy nem szabad megérintenem. Ott kellett ülnöm, és megvárnom amíg fölvágta a kenyeret, és adott belőle egy darabot. Foghattam a kenyeret, de nem ehettem, amíg ő is leült a tányérjával meg a kenyerével.
– Vedd föl a kanalat – figyelmeztetett, azután lassan leült mellém. Tartottam a kanalat meg a kenyeret, és vártam, vártam, vártam. Nem vettem le róla a szememet, de közben folyamatosan mozgott á szám. Dühítette. Becsuktam a számat. Végül megszólalt. – Most már ehetsz.
A várakozás nem ért véget. Egy harapást volt szabad ennem. Meg kellett rágnom, és lenyelnem a következő falat előtt, különben megbüntetett. Csak annyi levest ehettem egyszerre, amennyi ráfért a kanálra. Fölvettem a poharat, és ittam belőle. Elmosolyodott.
– Jól van, Fitz. Ügyes vagy.
Visszamosolyogtam rá, de azután túl nagyot haraptam a kenyérből, ettől megint csúnyán nézett rám. Megpróbáltam lassan megrágni, de már olyan éhes voltam, az ennivaló pedig ott volt előttem, nem értettem miért nem ehetem meg most rögtön. Túl sok idő volt megenni a levest. Szándékosan melegre főzte a levest, hogy megégessem a számat, ha egyszerre sokat akarnék enni. Ezen gondolkoztam egy darabig, aztán megszólaltam.
– Szándékosan főzted melegre. Megégetem a számat, ha túl gyorsan eszek.
Most lassabban mosolyodott el, és bólintott.
Még így is hamarabb fejeztem be az evést, mint ő. Addig kellett ülnöm a székben, amíg ő is megette.
– Hát, Fitz – mondta végül. – Nem volt rossz nap, igaz?
Néztem rá.
– Válaszolj valamit – mondta.
– Mit? – kérdeztem.
– Bármit.
– Bármi.
Falka Szíve felmordult, én pedig vicsorogni akartam, mert azt tettem, amire kért. Egy idő múlva fölkelt, és magához vett egy üveget. Öntött belőle, és felém nyújtotta az üveget.
– Kérsz?
Elhúzódtam előle, még a szaga is csípte az orromat.
– Válaszolj.
– Nem. Nem, rossz víz.
– Nem, ez rossz pálinka. Szederpálinka. Olcsó. Én sosem szerettem, de te kedvelted.
Felhorkantam.
– Sosem szerettük.
Letette a poharat és az üveget, aztán az ablakhoz lépett.
– Azt mondtam, menj vadászni! – éreztem, ahogy Éjszem fölpattan, és elszalad. Éjszem ugyanúgy félt Falka Szívétől, mint én. Egyszer megtámadtam. Sokáig beteg voltam, de azután jobban lettem. Ki akartam menni vadászni, ő pedig nem engedett. Állt az ajtó előtt, én meg nekiugrottam. Ököllel megütött, és leszorított a földre. Nem nagyobb, mint én, de keményebb és ügyesebb. Sok módszert ismer, hogy leszorítson, és az mind fájdalmas. A padlónak szorított, a hátamon fekve, én pedig fölkínáltam a torkomat megadásom jeléül. Ahányszor megmozdultam, pofon ütött. Éjszem odakint, a ház előtt morgott, de nem túl közel az ajtóhoz, és nem próbált meg bejönni. Mikor kegyelemért könyörögtem, megint megütött.
– Elhallgass! – mondta. Engedelmeskedtem. – Fiatalabb vagy. Én öregebb vagyok, és többet tudok. Jobban harcolok, mint te, jobban vadászom. Mindig fölötted állok. Megteszel mindent, amit mondok. Megértetted?
Igen – mondtam. Igen, igen, ez a falka. Megértettem, megértettem. Erre azonban megint megütött, és tovább szorított, amíg nem feleltem a saját hangomon. – Igen, megértettem.
Mikor Falka Szíve visszatért az asztalhoz, pálinkát öntött a poharamba. Letette elém, én pedig fölmordultam.
– Próbáld ki – noszogatott. – Csak egy kicsit. Régebben szeretted. A városban ezt szoktad inni, amikor még fiatal voltál, és nem volt szabad kocsmákba járnod. Aztán mentát rágcsáltál, és azt hitted, hogy nem veszem észre.
Megráztam a fejem.
– Nem csinálnék olyat, amire azt mondod, hogy nem szabad. Megértettem.
Olyan hangot hallatott, ami egyszerre volt köhögés és tüsszentés.
– Ó, pedig sokszor azt tetted, amit nem lett volna szabad. Nagyon sokszor.
– Nem emlékszem rá – ráztam meg a fejem ismét.
– Még nem, de majd fogsz – a pálinkára mutatott. – Gyerünk, kóstold meg. Csak egy kicsit. Talán segíteni fog.
És mivel azt mondta, hogy kell, ezért megkóstoltam. Csípte a számat és az orromat, meg a torkomat, és nem tudtam kirázni az ízét. A maradékot kiöntöttem a pohárból.
– Hát, ha ezt Türelem látná – mondta. Aztán keresnem kellett egy ruhát, és föltisztítanom, amit kiöntöttem. Aztán meg kellett tisztítanom az edényeket, és szárazra kellett törölni.

Néha remegni kezdtem és elestem. Nem tudom, miért. Falka Szíve olyankor megpróbált lefogni. Néha a remegéstől elaludtam. Mikor fölébredtem, mindenem fájt. Sajgott a mellkasom és a hátam. Volt, hogy elharaptam a nyelvemet. Nem szerettem, amikor ez történt. Megijesztette Éjszemet is.
Máskor volt még valaki velem és Éjszemmel, egy harmadik, aki együtt gondolt velünk. Nem akartam, hogy ott legyen. Nem akartam, hogy Éjszemen kívül más is legyen a fejemben. Ő tudta ezt, és olyan kicsire húzta össze magát, hogy néha ott sem volt.

Aztán jött egy ember.
– Jön egy ember – mondtam Falka Szívének. Sötét volt, a tűz alig égett. Éppen elmúlt a jó vadászidő. Teljesen sötét volt kint. Hamarosan aludnunk kellett.
Nem felelt. Gyorsan fölkelt, és csöndben fölvette a kést az asztalról. Rám mutatott vele, hogy menjek a sarokba, el az útjából. Csöndben az ajtóhoz ment, és várt. Odakint hallottam, ahogy az ember lépked a hóban. Aztán megéreztem a szagát.
– A szürke ember az – mondtam. – Árny.
Akkor gyorsan kinyitotta az ajtót, a szürke ember pedig bejött. Tüsszentenem kellett az illatoktól, amik rá ragadtak. Száraz levelek porának szagát éreztem mindig, meg különböző füstökét. Sovány volt és öreg, de Falka Szíve mindig úgy viselkedett vele, mint aki följebb állt a falkában. Falka Szíve több fát rakott a tűzre. A szoba világosabb és melegebb lett. A szürke ember hátravettette csuklyáját. Egy ideig engem nézett világos színű szemével, mintha várna valamire. Aztán Falka Szívéhez fordult.
– Hogy van? Javult már?
Falka Szíve megvonta a vállát.
– Mikor megérezte a szagodat, kimondta a neved. Egy hete nem volt rohama. Három napja segített megjavítani néhány kantárt, és jó munkát végzett.
– Nem próbálja megrágni a bőrt?
– Nem, legalábbis amikor figyelem, akkor nem. Mellesleg olyan munka, amit mindig jól csinált. Hátha eszébe juttat valamit – röviden fölnevetett. – Ha mást nem is használ, legalább pénzzé lehet tenni.
A szürke ember odament a tűz mellé, és kinyújtotta a kezét, hogy megmelegítse. Foltok voltak a kezén. Falka Szíve elővette a pálinkásüveget és a poharakat. Mindketten kortyolgattak belőle. Falka Szíve az én kezembe is adott egy poharat, kevés pálinkával az alján, de nem kellett innom belőle. Hosszú-hosszú ideig beszélgettek mindenféléről, aminek semmi köze nem volt a vadászathoz, vagy az alváshoz. A szürke ember hallott valamit egy asszonyról. Fontos lehet a hercegségek buzdítása szempontjából.
– Nem beszélek róla Fitz előtt – mondta Falka Szíve. – Megígértem.
A szürke ember megkérdezte, hogy szerinte értem-e, amiről beszélnek, Falka Szíve pedig azt mondta, nem számít, a szavát adta. Mikor az öreg embernek távoznia kellett, Falka Szíve azt mondta.
– Nagyon veszélyes ide jönnöd. Hosszú gyalogút. Képes leszel bejutni?
A szürke ember elmosolyodott.
– Megvannak az eszközeim rá – mondta. Én is elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy mindig büszke volt a titkaira.

Egyik nap Falka Szíve elment, és egyedül hagyott. Nem kötözött meg.
– Van zab a házban. Ha megéhezel, míg odavagyok; emlékezned kell rá, hogyan főzd meg. Ha kimész az ajtón, vagy csak kinyitod az ablakot, megtudom. Akkor pedig nagyon megverlek. Megértettél?
– Igen – mondtam. Úgy tűnt, dühös rám, de nem emlékeztem, hogy olyasmit tettem volna, amit nem szabad. Kinyitott egy dobozt, és dolgokat vett elő belőle. Legtöbbje kerek fém volt. Pénz. Volt köztük olyan, amire emlékeztem. Csillogó volt és görbe, akár a hold, vérszaga volt, mikor hozzám került. Egy másik emberrel harcoltam érte. Nem emlékszem rá, hogy akartam-e, de megharcoltam vele, és megnyertem. Most már nem akartam. Egy láncról lógott, föltartotta, hogy megnézze, aztán egy erszénybe rakta. Nem érdekelt, hogy elviszi.
Nagyon, nagyon éhes voltam, mire visszaért. Mikor belépett, egy másik illatot éreztem meg rajta. Egy nőstény szagát. Nem volt erős, és egy rét illataival keveredett, de kellemes volt. Az illattól az az érzés támadt bennem, hogy akarnom kell valamit, ami nem ennivaló volt, sem víz, sem vadászat. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban megszagoljam, de ő nem vette észre. Zabkását csinált, azt ettük. Azután csak ült a tűz előtt és nagyon, nagyon szomorúnak tűnt. Fölkeltem és magamhoz vettem a pálinkás üveget. Egy pohárral együtt elé tettem. Elvette tőlem, de nem mosolygott.
– Holnap talán megtanítalak köpülni – mondta. – Lehet, hogy elboldogulnál vele.
Azután megitta az összes pálinkát az üvegből, és kinyitott egy másik üveget is. Álltam és figyeltem. Mikor elaludt, elvettem a jó illatú kabátot. A földre terítettem, és ráfeküdtem, az illatot szaglásztam, míg elnyomott az álom.
Furcsa álmom volt, nem is értettem. Volt egy nő, akinek olyan illata volt, mint Burrick kabátjának, én pedig nem akartam, hogy elmenjen. Az én nőstényem volt, de amikor elment én nem követtem. Csak erre emlékszem. Nem volt jó érzés, hogy emlékeztem, ahogy nem volt jó érzés éhesnek, meg szomjasnak lenni.

Az akarta, hogy maradjak bent. Nagyon, nagyon sokáig kellett bent maradnom, pedig arra vágytam, hogy kimehessek. Esett az eső, annyira esett, hogy a hó is majdnem elolvadt. Hirtelen nem is volt olyan jó gondolat kimenni. – Burrick – mondtam, ő pedig nagyon hirtelen nézett föl rám. Azt hittem, hogy meg fog támadni, olyan gyorsan mozgott. Igyekeztem nem összehúzni magamat. Néha nagyon mérges lett, ha összekuporodtam.
– Mi az, Fitz? – kérdezte kedves hangon.
– Éhes vagyok – mondtam. – Most.
Adott egy nagy darab húst. Meg volt sütve, de nagy darab volt. Túl gyorsan ettem meg, ő pedig végig figyelt, de nem mondta, hogy lassabban egyem, és nem is pofozott meg. Akkor.

Vakargattam az arcomat. A szakállamat. Végül Burrick elé álltam, és előtte vakargattam.
– Nem szeretem – mondtam neki.
Meglepődött. Elém rakott egy lavór nagyon meleg vizet és szappant, meg egy éles kést. Azután a kezembe nyomott egy kerek üveget, amiben egy ember volt. Egy ideig csak néztem. Összerezzentem tőle. Olyan szemei voltak, mint Burricknak, csak sötétebb. Nem farkasszemek. A bundája sötét volt, akárcsak Burricknak, de az állán kusza és durva volt a bundája. Megérintettem a szakállamat, és ujjakat vettem észre a másik ember arcánál. Furcsa volt.
– Borotválkozz meg, de légy óvatos – mondta Burrick.
Már majdnem eszembe jutott; a szappan illata, a meleg víz az arcomon. De az a nagyon éles kés mindig megvágott. Kis, csípős vágások voltak; Utána megnéztem az embert a kerek üvegben. Fitz, gondoltam. Akárcsak Fitz. Véreztem.
– Mindenütt vérzek – mondtam Burricknak.
Burrick nevetett.
– Mindig megvágod magad, annyira sietsz – elvette azt a nagyon éles kést. – Ülj nyugodtan... néhány helyet kihagytál.
Nagyon mozdulatlanul ültem, és nem is vágott meg. Nehéz volt mozdulatlanul maradni, amikor olyan közel jött hozzám, és úgy figyelt. Mikor elkészült, a kezébe fogta az államat. Elfordította az arcomat, és rám nézett.
– Fitz? – mondta. Ő is félrebillentette a fejét és mosolygott, de lehervadt az arcáról, amikor csak néztem vissza rá. Adott nekem egy kefét.
– Nincsen ló, hogy lekeféljem – mondtam.
Majdnem elégedettnek tűnt.
– Fésüljed ezt – mondta és megborzolta a hajamat. Addig kellett fésülnöm, amíg le nem lapult. Voltak helyek a fejemen, ahol fájt. Burrick fölmordult, amikor összerezzentem. Elvette a kefét és azt mondta, legyek mozdulatlan, amíg megnézte, és megtapogatta a hajam tövét.
– Gazember! – mondta keményen, aztán, amikor össze akartam kuporodni, hozzátette – Nem te!
Lassan megrázta a fejét aztán vállon veregetett.
– A fájdalom idővel elmúlik – mondta aztán. Megmutatta hogyan húzzam hátra a hajam és fogjam össze egy bőrdarabbal. Éppen elég hosszú volt. – Így már jobb. Megint embernek nézel ki.

Kapálózva, és kiáltozva riadtam föl álmomból. Fölültem és sírtam. Burrick mellém ült.
– Mi baj, Fitz? Jól vagy?
– Elvett az anyámtól! – mondtam. – Elvett tőle. Túl fiatal voltam, hogy elhagyjam.
– Tudom – mondta. – Tudom, de ez már régen volt. Most itt vagy, biztonságban.
Mintha riadtnak látszott volna.
– Felgyújtotta az odút – mondtam. – Lenyúzta a bőrüket, anyámét és a testvéreimét.
Megváltozott az arca, többé már nem volt kedves.
– Nem, Fitz. Az nem a te anyád volt. Az egy farkas álma. Éjszemé. Vele megtörténhetett, de veled nem.
– De igen – mondtam, és hirtelen mérges lettem. – Ó, igen, megtörtént, és ugyanolyan volt. Ugyanolyan volt.
Fölkeltem az ágyamból, és körbejártam a szobát. Sokáig járkáltam, amíg elmúlt az az érzés. Ő pedig ült és figyelt. Sok pálinkát ivott, amíg én járkáltam.

Tavasszal, egyik nap az ablaknál álltam. A világnak kellemes illata volt, mintha új lett volna, élettel teli. Nyújtózkodtam, és megmozgattam a karjaimat. Hallottam, ahogy ropognak a csontjaim.
– Lovagláshoz való idő van – mondtam. Megfordultam, és Burrickra néztem. Éppen kását kevergetett a tűzön. Hozzám lépett, és ő is kinézett az ablakon.
– A Hegyvidéken még tél van – mondta halkan. – Kíváncsi vagyok, vajon Kettricken épségben hazajutott-e.
– Ha Kormoson múlik, akkor igen – mondtam. Aztán valami megmozdult bennem, és nagyon fájt, egy pillanatig nem kaptam levegőt. Igyekeztem megtudni mi volt az, de elszaladt előlem. Nem akartam utánaeredni, de tudtam, hogy vadásznom kellene rá. Mintha medvére vadásznék. Ha a közelébe érek, megfordulna, és nekem ugrana. Volt azonban valami, ami miatt kedvem lett volna követni. Nagy levegőt vettem, és leráztam magamról. Kifújtam, újból nagyot lélegeztem, de a torkomon akadt a levegő.
Mellettem Burrick mozdulatlanul és némán figyelt.
Testvér, te farkas vagy. Gyere vissza, gyere el az elől, csak bántana – figyelmeztetett Éjszem.
Megugrottam ijedtemben.
Aztán Burrick csapkodva járkált föl-alá a szobában, szitkozódott, és odaégette a kását. Mégis meg kellett ennünk, mert nem volt más.

Burrick egy ideig faggatott.
– Emlékszel? – mondta mindig. Nem hagyott békét. Neveket mondott, és rá akart venni, hogy mondjam meg, kik ők. Néha tudtam egy keveset.
– Egy asszony – mondtam, amikor Türelem nevét említette. – Egy asszony a szobájában növényekkel körülvéve.
Próbálkoztam, de mindig dühös lett.
Ha sikerült aludnom éjszakánként, álmokat láttam. Álmodtam egy imbolygó fényről, táncoló fény egy kőfalon. Szemek egy apró ablakban. Az álmok megragadtak, és belém fojtották a levegőt. Ha sikerült elég levegőt vennem, hogy fölkiáltsak, felébredtem. Néha sokáig tartott, míg levegőt kaptam. Burrick olyankor fölébredt, és fölkapta a kést az asztalról.
– Mi az? Mi az? – kérdezte, de nem tudtam megmondani neki.
Biztonságosabb volt napfénynél aludni, odakint, a fű és a föld illatától eltelve. A kőfalak akkor nem bukkantak elő az álmomban. Helyettük egy nő képe rémlett föl, amint hozzám simul. A rét virágainak illatát idézte az illata, az ajkai pedig mézízűek voltak. A fájdalom akkor jött, ha fölébredtem, és eszembe jutott, hogy örökre elment, elvitte valaki más. Éjszakánként csak ültem, és bámultam a tüzet. Igyekeztem nem gondolni a hideg kőfalakra, könnyektől csillogó sötét szempárra és egy keserű szavakat szóló édes szájra. Nem aludtam, még lefeküdni sem mertem. Burrick nem kényszerített.

Árny visszatért egy napon, hosszúra nőtt a szakálla, és széles karimájú kalapot viselt, mint egy kufár. De én tudtam, hogy ő az. Burrick nem volt otthon, amikor megjött, de én beengedtem. Nem tudtam, miért jött.
– Kérsz pálinkát? – kérdeztem arra gondolva, talán azért jött. Alaposan megnézett, és elmosolyodott.
– Fitz? – mondta, és félrebillentett fejjel nézett rám. – Hogy érzed magad?
Nem tudtam, mit kellene válaszolnom, csak néztem rá tovább. Később kannát tett a tűzre, és mindenféléket pakolt elő a tarisznyájából. Fűszeres teát, sajtot és füstölt halat, meg szárított növényeket, és szépen sorban az asztalra rakta. Azután egy bőr erszényt vett elő Egy lapos, sárga kristály volt benne, akkora, hogy belefért a tenyerébe. A tarisznya aljában egy nagy, lapos tál állt, aminek kékesen csillogott a belseje. Az asztalra tette, és éppen tiszta vizet töltött bele, mikor Burrick visszatért. Horgászni volt. Egy zsinegen hat kis halat hozott, a patakban fogta, nem a tengerben. Kicsik voltak és csúszósak. Már megpucolta őket.
– Most már egyedül hagyod? – kérdezte Árny Burricktól, miután köszöntötték egymást.
– Muszáj, ha ennivalót kell szereznem.
– Szóval már megbízol benne?
Burrick elkapta a tekintetét.
– Sok állatot tanítottam már. Engedelmességre szoktatni nem ugyanaz, mint megbízni benne.
Burrick megsütötte a halakat, és ettünk. Sajtot és teát is ettünk hozzá. Aztán, amíg elmostam az edényeket, leültek beszélgetni.
– Ki akarom próbálni a füveket – mondta Árny Burricknak. – Vagy a vizet, vagy a kristályt. Valamit. Bármit. Van egy olyan érzésem, hogy nem igazán... tért még vissza.
– Visszatért, hidd el – mondta Burrick. – Csak idő kell neki. Szerintem a gyógyfű nem jó ötlet. Mielőtt... megváltozott, túl sokszor használt különféle füveket. A vége felé vagy mindig beteg volt, vagy tele volt energiával. Ha nem a rosszkedv emésztette, kimerült volt a harcoktól, vagy Igazságnak és Elmésnek tett szolgálataitól. Aztán pedig tündérháncson élt ahelyett, hogy pihent volna. Elfelejtette, hogyan kell pihentetni a testét. Sosem várta ki. Aznap éjszaka... keriszmagot adtál neki, igaz? Gyűszű azt mondta, még sosem látott ilyesmit. Szerintem többen a pártjára álltak volna, ha nem ijeszti meg őket azzal, ahogy viselkedett. Szegény jó Penge azt hitte, megtébolyodott. Sosem bocsátotta meg magának, hogy leütötte. Bárcsak tudná, hogy a fiú életben van.
– Nem volt időm, hogy válogassak. Azt adtam neki, ami a kezem ügyében volt. Nem tudtam, hogy megháborodik a keriszmagtól.
– Megtagadhattad volna tőle – mondta Burrick halkan.
– Nem állította volna meg. Ment volna úgy, ahogy volt, kimerülten, és megölték volna.
A tűzhely mellé telepedtem. Burrick nem figyelt. Leheveredtem, és a hátamra fordultam, úgy nyújtóztam. Jó érzés volt. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy a tűz melengeti az oldalamat.
– Kelj föl, és ülj a lócára, Fitz – mondta Burrick.
Sóhajtottam, de engedelmeskedtem. Árny nem nézett rám, Burrick pedig tovább beszélt.
– Egyenletesen kell foglalkozni vele. Szerintem csak idő kérdése, hogy magától is emlékezzen. Néha eszébe jutnak dolgok, aztán elhessegeti őket. Nem hiszem, hogy emlékezni akar, Árny. Nem hiszem, hogy újból FitzLovag akar lenni. Talán szeretett farkas lenni, annyira, hogy soha nem tér már vissza.
– Vissza kell találnia önmagára – mondta Árny halkan. – Szükségünk van rá.
Burrick fölegyenesedett ültében. Eddig a farakáson pihentette a lábát, de most maga alá húzta. Árny felé hajolt.
– Hallottál valamit?
– Én nem, de azt hiszem, Türelem igen. Olykor nagyon bosszantó, hogy én vagyok a falak mögött lopakodó patkány.
– Mit hallottál?
– Csak Türelem és Füze beszélgettek, gyapjúról.
– Az miért fontos?
– Gyapjút akarnak szerezni, hogy puha ruhát kössenek belőle. Egy csecsemőnek, vagy apró gyermeknek. Azt beszélték, hogy aratáskor születik, ami a Hegyvidéken már a téli évszak, ezért vastagra kell kötniük. Talán Kettricken gyermekének.
– Türelem tud Kettrickenről? – kérdezte Burrick riadtan.
Árny fölnevetett.
– Nem tudom. Ki tudja, mennyit tud az az asszony? Sokat változott mostanában. Kosvár őrségének a java része már a tenyeréből eszik, Fényes gróf pedig észre sem veszi. Most már kezdem azt gondolni, hogy be kellett volna avatnunk. De talán mégsem.
– Könnyebb lett volna nekem, ha tud róla – mondta Burrick a tüzet bámulva.
– Sajnálom – rázta meg a fejét Árny. – Azt kellett hinnie, hogy magára hagytad Fitzet amiért az Ösztönt használta. Ha te intézkedtél volna a testéről, Pompa talán gyanút fog. El kellett hitetnünk mindenkivel, hogy Türelem az egyetlen, akit érdekel a sorsa.
– Gyűlöl emiatt. Azt mondta, hogy nem maradt bennem hűség, sem bátorság – mondta Burrick, és a kezeire meredt. – Tudom, hogy régóta nem szeret már engem. Mikor Lovagnak adta a szívét, azt el tudtam fogadni. Lovag méltó volt hozzá. Én hagytam ott előbb. Ezzel együtt tudtam élni, mert tudtam, hogy emberként tisztel. Most azonban gyűlöl. Én... – megrázta a fejét.
Egy ideig hallgattak, aztán Burrick lassan kihúzta magát és Árny felé fordult.
– Tehát úgy véled, Türelem tudja, hogy Kettricken a Hegyvidékre menekült?
– Nem lepne meg. Hivatalosan még nem érkezett hír róla. Pompa követeket küldött Eyod királyhoz. Követelte, hogy mondják meg, ott tartózkodik-e Kettricken. Eyod azt felelte, hogy Kettricken a Hat Hercegség királynéja, viselt dolgai nem tartoznak a Hegyvidéki Királyságra. Pompa dühében megszüntetett mindenféle kereskedelmet a hegyvidékkel. Türelem sokat tud arról, mi folyik Kosváron kívül. Talán azt is tudja, mi történik a hegyvidéken. Részemről borzalmasan kíváncsi lennék, hogyan készül elküldeni a gyapjúruhát Kettrickennek. Hosszú és kimerítő utazás.
Burrick hosszú ideig hallgatott.
– Módját kellett volna vennem, hogy Kettrickennel és a Bolonddal tartsak. De csak két ló volt, ennivaló sem sokkal több. Nem tudtam többet szerezni, ezért mentek egyedül... Nem hiszem, hogy bárki is hallott volna Igazságról.
Árny lassan megrázta a fejét.
– Ha itt volna – révedt a távolba. – Ha vissza akart volna jönni, már itt lenne. Még néhány ilyen enyhe nap, és tele lesz vörös hajókkal az összes öböl. Már nem hiszek benne, hogy Igazság visszatér.
– Akkor Pompa valóban király lett – mondta Burrick keserűen. – Legalábbis addig, amíg Kettricken gyermeke megszületik és felnő. Akkor pedig beköszönt a belső háború, ha a gyermek magának követeli a trónt. Már ha lesz még Hat Hercegség egyáltalán. Azt kívánom, bárcsak ne ment volna Igazság fölkutatni az Elődöket. Amíg életben volt, védekezni tudtunk a Martalócok ellen. Igazság azonban ki tudja hol jár, a tavasz pedig már a nyakunkon van. Semmi sem áll már köztünk és a Martalócok között...
Igazság. Megborzongtam. Elkergettem az érzést, de visszatért. Megint elhessegettem, és eltartottam magamtól. Utána nagy levegőt vettem.
– Csak a vízzel próbálkozzak? – kérdezte Árny Burrickot. Beszélhettek még valamiről, de nem hallottam, miről.
– Próbáld – vonta meg a vállát Burrick. – Mit árthat? Korábban jósolt már így?
– Még sosem próbáltam. Mindig azt gondoltam, hogy képes lenne rá, ha megpróbálná. Meg van benne a Ösztön és a Mesterség. Miért ne tudna jósolni?
– Csak azért, mert tud valamit, még nem biztos, hogy használnia is kell.
Egy darabig egymást nézték, aztán Árny vállat vont.
– Talán az én mesterségem nem enged meg annyi finomkodást és öntudatot, mint a tiéd – mondta komor hangon Árny.
– Bocsáss meg – mondta végül Burrick mogorván. – Mindketten úgy szolgáltuk a királyunkat, ahogy képességeinkből tellett.
Árny biccentett, aztán elmosolyodott.
– Gyere ide – mondta, miután leszedte az asztalt, és elhelyezte rajta a vízzel teli tálat, meg néhány gyertyát. – Nézz bele a vízbe, és mondd el, mit látsz.
Láttam a vizet és a tálat. Láttam a kékséget a fenekén. Egyik válasznak sem örült. Mondogatta, hogy nézzem meg újból, én pedig mindig ugyanazt láttam, és meg is mondtam neki. Rakosgatta a gyertyákat, aztán utána is megkérdezte, mit látok.
– Hát, legalább válaszol, ha szólsz hozzá – jegyezte meg végül Burricknak.
Akkor tudtam, hogy befejezték velem, és megnyugodtam.
Árny megkérdezte, hogy maradhatna-e az éjszakára. Burrick azt mondta, hogy természetesen. Aztán pálinkát hozott és két poharat. Árny az asztalhoz húzta a széket, és leült. Én álltam, és vártam, de megint elkezdtek egymáshoz beszélni.
– Velem mi lesz? – kérdeztem végül.
Abbahagyták a beszélgetést, és rám néztek.
– Mi van veled? – kérdezte Burrick.
– Én nem kapok pálinkát?
Tovább néztek rám.
– Kérsz? – kérdezte Burrick óvatosan. – Azt hittem, nem szereted.
– Nem, nem szeretem. Sosem szerettem – eltöprengtem egy pillanatig. – De olcsó volt.
Burrick rám meredt, Árny pedig elmosolyodott, és a kezeire nézett. Aztán Burrick hozott még egy poharat, és öntött nekem. Egy darabig engem néztek, de nem csináltam semmit. Végül elkezdtek beszélgetni. Belekortyoltam a pálinkába. Még mindig marta a számat és az orromat, de melegséggel töltötte el a gyomromat. Nem kívántam többet. Aztán azt gondoltam, hogy iszom még. Ugyanolyan kellemetlen volt. Olyasmi, amit Türelem erőltetne rám, ha köhögnék. Nem. Ezt a gondolatot is elhessegettem. Letettem a poharat.
Burrick nem nézett rám, tovább beszélt Árnynak.
– Ha szarvasra vadászik az ember, sokkal közelebb juthat hozzá, ha úgy tesz, mintha nem venne tudomást róla. Csak állnak, és nézik az embert, de egy porcikájuk sem mozdul, amíg nem egyenesen rájuk nézel.
Fölvette az üveget, és pálinkát töltött a poharamba. Felhorkantam az orromba jutó szagtól. Azt hittem, mocorogni érzek valamit. Egy gondolatot a fejemben. A farkas felé tapogatóztam.
Éjszem?
Testvér? Alszom. Még nem jó az idő a vadászatra.
Burrick rám meredt. Abbahagytam.
Tudtam, hogy nem akarok pálinkát inni, de valaki más azt gondolta, hogy igen. Valaki azt akarta, hogy vegyem föl a poharat, és csak fogjam. Rázogattam a poharat, hogy kavarogjon benne az ital. Igazság szokta így kavargatni a borát. Mindig nézte közben. Én is néztem a pálinkát.
Fitz.
Letettem a poharat, és körbejártam a szobát. Ki akartam menni, de Burrick sosem engedett ki egyedül, különösen nem éjszaka. Járkáltam föl-alá, végül visszajutottam a székemhez. Leültem. A pohár még mindig ott volt. Egy idő múlva fölvettem, csak hogy elmúljon az érzés, hogy föl kell vennem. De mikor a kezemben tartottam, megváltozott a gondolat. Azt akarta, hogy arra gondoljak, hogy innom kellene belőle. Milyen melegség is töltötte el a gyomromat olyankor. Csak igyam meg gyorsan, az íz nem marad sokáig, csak a melegség.
Tudtam, mit akar csinálni, és dühös lettem.
Csak még egy korty. Bátorított. Csak azért, hogy nyugodtabb légy, Fitz. A tűz melegít, volt vacsorád, Burrick pedig megvéd. Árny is ott van. Nem kell annyira óvatosnak lenni. Csak még egy kortyot. Csak egy korty.
Nem.
Egy aprócskát csak, hogy ne legyen száraz a szád.
Ittam még egy kortyot, hogy elmúljon végre, de nem hagyta abba, hát ittam még egyet. Egy egész nagy kortyot ittam, és lenyeltem. Egyre nehezebb volt ellenállni. Kezdett megtörni, Burrick pedig csak öntögette tele a poharamat.
Fitz, mondd ki, hogy „Igazság él”. Csak ennyit. Két szó.
Nem.
Nem kellemes a pálinka a gyomrodban? Olyan meleg érzés. Igyál még.
– Tudom, mit akarsz. Azt akarod, hogy részeg legyek, és ne tudjalak kint tartani. Nem engedem – az arcom nedves volt.
Burrick és Árny engem néztek.
– Sosem volt sírós, ha ivott – mondta Burrick. – Legalábbis a közelemben.
Ezt mindketten érdekesnek találták.
Mondd ki. Mondd „Igazság él.” Aztán elengedlek. Megígérem. Csak mondd ki. Elég, ha suttogod. Mondd ki. Mondd ki.
Lenéztem az asztalra, és halkan annyit mondtam – Igazság él.
– Ó – mondta Burrick. Túl közömbös volt, túl gyorsan hajolt előre, hogy megtöltse a poharamat. Az üveg már üres volt. A saját poharából adott nekem.
Hirtelen megkívántam. Megkívántam, csak úgy, a magam kedvéért. Fölhajtottam az egészet, és fölálltam.
– Igazság él. Fázik, de életben van. Ez minden, amit mondhatok.
Az ajtóhoz mentem, és addig babráltam a retesszel, amíg sikerült kinyitnom. Kimentem, de senki sem próbált megakadályozni.

*

Burricknak igaza volt. Minden a fejemben volt, akár egy dallam, amit túl gyakran hall az ember, és nem képes kiverni a fejéből. Minden gondolatom mögött ott bujkált, megszínesítette álmaimat. Állandóan ostromolt, nem hagyott nyugtot nekem. A régi emlékek elkeveredtek az újakkal, életeim kezdtek újra összeforrni. Voltak hézagok közöttük, de egyre nehezebb és nehezebb lett nem emlékezni. A nevek ismét jelentettek valamit, és arcok kapcsolódtak hozzá. Türelem, Füze, Szeretet, Kormos és a többiek nem egyszerű szavak voltak immár, hanem emlékek és érzelmek is egyben.
– Molly – mondtam ki végül egy nap hangosan. Burrick fölkapta a fejét amikor megszólaltam, és csaknem kiejtette a kezéből a vadcsapdát, amit éppen fabrikált. Hallottam, ahogy levegőt vesz, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát, arra várt, hogy mondjak még valamit. Nem szóltam többet, inkább lehunytam a szemem, a kezeimbe temettem az arcomat, és feledésért imádkoztam.
Sok időt töltöttem az ablak mellett, néztem a rétet a ház körül. Burrick nem szólt rám, nem parancsolta, hogy foglalkozzak a dolgommal, ahogy addig tette. Egyik nap, ahogy néztem a sűrű füvet, megkérdeztem Burrickot.
– Mit fogunk csinálni, ha megjönnek a juhászok. Akkor hol fogunk élni?
– Gondolkozz – mondta, miközben megnyúzott egy nyulat. – Nem jönnek, nincsen nyáj, amit legeltethetnének. A legtöbbje Pompával együtt elvonult. Mindent elvitt Kosvárból, ami mozdítható, és szüksége volt rá. Fogadok, hogy azt a kevés birkát, ami a kastélyban maradt, megsütötték pörköltnek a télen.
– Meglehet – bólintottam. Aztán valami fölsejlett az emlékezetemben, valami, ami szörnyűbb volt mindannál, amit tudtam, és nem akartam emlékezni rá. Olyan dolgok voltak, amiket nem tudtam, az összes megválaszolatlan kérdés emléke. Kimentem járni egyet a réten, aztán lementem a patakig, és le sodrásirányba egészen odáig, ahol a cickafark nőtt csomókban. Összegyűjtöttem belőlük egy főzelékbe valónyit. Emlékeztem az összes növény nevére. Nem akartam, de tudtam azt is, melyik képes megölni egy embert, és tudtam azt is, hogyan kell összekeverni őket. Visszatért minden tudásom, nem törődve azzal, akarom-e, vagy sem.
Mikor visszaértem, Burrick már a zabot főzte. Letettem a cickafark csomagot az asztalra, és kerítettem egy lábasnyi vizet.
– Mi történt aznap este? – kérdeztem, amíg megmostam őket.
Burrick nagyon lassan fordult felém, mintha megijesztene egy hirtelen mozdulat.
– Aznap este?
– Akkor, amikor Elmésnek és Kettrickennek el kellett volna szöknie. Miért nem várták őket lovak és hordszék a királynak?
– Ó. Aznap éjszaka – felsóhajtott, mintha régi, fájdalmas emlékeket kellene fölidéznie. Aztán nagyon lassan beszélni kezdett, nyugodtam, mint aki nem akar megrémíteni. – Figyeltek minket, Fitz. Egész idő alatt. Pompa mindenről tudott. Egy szalmaszálat nem tudtam volna kicsempészni az istállóból, nemhogy három lovat meg egy öszvért. Fészekből jött őrök álltak mindenütt, úgy tettek, mintha csak azért ugrottak volna be, hogy ellenőrizzék az üres istállót. Nem mertem hozzád menni, hogy elmondjam. Végül addig vártam, míg elkezdődött a lakoma, amíg Pompa megkoronáztatta magát, és azt hitte, győzött. Akkor kiszöktem, és elmentem azért a két lóért, amit biztosan meg tudtam kaparintani. Kormost és Rozsdást a kovácsnál rejtettem el, hogy Pompa nehogy eladja őket is. Csak az őrszobáról tudtam élelmet összekaparni. Csak ez jutott az eszembe.
– Kettricken és a Bolond tehát ezen menekült el – a nevek furcsán hangzottak a számból. Nem akartam rájuk gondolni, nem akartam fölidézni őket. Mikor utoljára láttam a Bolondot, zokogott és engem vádolt a király haláláért. Én erőltettem, hogy a király is meneküljön, hogy mentse az életét. Nem a legszebb búcsúemlék, amit az ember a barátjától kívánhatna.
– Igen – mondta Burrick, és az asztalra tette a zabkását. – Árny és a farkas vezették el őket hozzám. Velük akartam menni, de nem tehettem. Csak lelassítottam volna őket. A lábam... Tudtam, hogy képtelen volnék sokáig lépést tartani a lovakkal, ketten egy lóháton ülve pedig a lovakat merítette volna ki túlságosan. El kellett engednem őket úgy, ahogy voltak – elhallgatott, aztán fölmordult, mélyebben, mint egy farkas. – Ha valaha is megtudom, ki árult el minket Pompának...
– Én voltam.
Rám nézett, egyenesen a szemembe, rémület és hitetlenség ült a tekintetében. A kezeimre néztem. Reszketni kezdtek.
– Ostoba voltam. Az én hibám volt. A királyné kis szolgálólánya, Rozmaring. Mindig kéznél volt, mindig láb alatt. Ő lehetett Pompa kémje. Hallotta, amikor mondtam a királynénak, hogy készülődjön, hogy Elmés király is vele megy. Hallotta, hogy mondtam Kettrickennek, melegen öltözködjön. Pompa ebből arra következtetett, hogy el akarjuk hagyni Kosvárt. Tudta, hogy lovakra lesz szüksége. Sőt, talán mást is csinált a kis apróság. Talán egy kosárnyi mérgezett ételt vitt egy öregasszonynak. Talán bezsírozta a lépcsőfokot, ahol tudta, a királynéja le fog jönni.
Erőnek erejével fölnéztem a cickafarkakról Burrick döbbent tekintetébe.
– Amit pedig nem Rozmaring hallott, azt Justin meg Szeréné tudta meg. Rátapadtak a királyra, kiszívták az erejét és a Mesterséget belőle, hallottak mindent, amit Igazságnak üzent, vagy tőle hallott. Amint megtudták, hogy mit csinálok, hogy Igazság embere lettem, utánam is kémkedtek a Mesterséggel. Nem is tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. Galenus azonban rájött, hogyan kell és megtanította a diákjainak. Emlékszel Willre? Tagja volt a kotériának. Ő volt a legjobb. El tudta érni, hogy ne vedd észre, bármilyen közel legyen is hozzád.
Megráztam a fejem, megpróbáltam elhessegetni a szörnyű emlékeket. A tömlöc árnyékait idézte föl, azokat az emlékeket, amiket még mindig igyekeztem elfelejteni. Eszembe jutott, vajon megöltem-e. Nem hiszem. Nem jutott neki elég a méregből, hogy végzetes legyen. Fölnéztem, Burrick kíváncsian fürkészett.
– Oly régóta gondolok már úgy Pompára, mint árulóra, elfelejtettem, hogy á király még mindig a fiának tekinti. Amit Pompa tett, hogy fölvette Igazság koronáját, pedig tudta, hogy testvére életben van... Elmés nem akart tovább élni, hogy látta, Pompa erre is képes. Megkért, hogy szolgáljam őt úgy, ahogy Igazságot és adjak neki erőt, hogy elbúcsúzzon Igazságtól. Szeréné és Justin már várták – elhallgattam, ahogy a kép újabb darabkái látszottak összeállni. – Tudhattam volna, hogy túl könnyű lesz. Nem őrizte senki a királyt. Miért? Mert Pompának nem volt szüksége rájuk. Szeréné és Justin piócaként tapadtak már rá. Trónörökössé üttette magát; többé már nem volt haszna Elmésből. Ezért hagyta, hogy kiszívják belőle a Mesterséget az utolsó csöppig. Megölték, mielőtt elbúcsúzhatott volna Igazságtól. Valószínűleg úgy szólt Pompa utasítása, hogy ne hagyják, hogy Üzenjen Igazságnak. Ezért megöltem Szerénét és Justint. Úgy öltem meg őket, ahogy ők a királyomat. Hogy esélyük se legyen, védtelenül, tehetetlenül. Könyörület nélkül.
– Jól van, jól. Nyugodj meg – mondta Burrick, és sietve mellém lépett, kezét a vállamra tette, és lenyomott a székbe. – Reszketsz, mintha rohamod lenne. Nyugodj meg.
Nem tudtam megszólalni.
– Erre nem tudtunk rájönni Árnnyal – mondta Burrick. – Hogy ki árult el minket. Mindenkire gondoltunk, még a Bolondra is. Egy ideig attól tartottunk, hogy Kettrickent áruló kezére adtuk.
– Hogy gondolhattatok ilyesmit? A Bolond jobban szerette Elmést, mint bárki más.
– Senki más nem jutott az eszünkbe, aki tudott a tervről – mondta Burrick egyszerűen.
– Nem a Bolond okozta a vesztünket, hanem én – mondtam. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor teljesen és véglegesen magamra találtam. Kimondtam a legkimondhatatlanabb dolgokat és kinyilatkoztattam a legrémisztőbb igazságokat. Mindenkit elárultam. – A Bolond figyelmeztetett. Azt mondta, királyok végzete leszek, ha nem tanulok meg békén hagyni bizonyos dolgokat. Árny is figyelmeztetett. Megpróbált megesketni, hogy nem hozok mozgásba több kereket. De én nem hallgattam rájuk, és a király halott. Ha nem segítek neki a Mesterséggel, nem lett volna ennyire nyitott a piócák felé. Segítettem neki kibontakozni, hogy elérje Igazságot, de helyette gyilkosai jöttek. A király orgyilkosa. Ó igen, sok módja van annak, hogy az ember a király gyilkosa legyen. Ha én nem lettem volna, Pompának nincs oka, hogy megölje. Sajnálom királyom.
– Fitz – mondta Burrick határozottan. – Pompának nem volt szüksége kifogásra, hogy megölje az apját. Csak ki kellett fogynia az indokokból, hogy miért maradjon életben. Ebbe néked nem volt beleszólásod... – eltöprengett, és fölmordult. – Miért akkor ölték meg? Miért nem várták meg, hogy a királyné is a kezükben legyen?
– Mert megmentetted – mosolyodtam el. – Pompa azt hitte, hogy a markában van. Azt hitték, hogy megállítanak téged, ha figyelik az istállót. Pompa még el is kérkedett vele a tömlöcben, hogy lovak nélkül indult útnak, és meleg ruhája sem volt.
– Azt vitték el, amit Elmésnek csomagoltunk – vigyorgott Burrick. – És a Kosvárban valaha is született két legjobb lovon távoztak. Fogadok, hogy biztonságban elérték a Hegyvidéket, fiú. Kormos és Rozsdás azóta a hegyi réteken legelészik.
Sovány vigasz volt. Aznap éjszaka kimentem, és a farkassal vadásztam. Burrick nem szidott meg érte. Ám nem tudtunk elég messzire szaladni, nem voltunk olyan gyorsak, és az éjszaka kiontott vér nem az a vér volt, amit látni akartam, a friss hús pedig nem az az étel, aminek ízével jól akartam lakni.

Tehát emlékeztem az életemre és arra, ki voltam. Ahogy múltak a napok, Burrick és én megint nyíltan beszélgettünk egymással, ahogy barátok szoktak. Többé nem uralkodott fölöttem, de tréfálkozva sajnálta, hogy véget ért. Fölidéztük a régi szép időket, ahogy együtt nevettünk, vagy éppen vitatkoztunk egymással. Ahogy helyrejöttek köztünk a dolgok, mindkettőnknek annál világosabbá vált, hogy mit veszítettünk el.
Burrick számára nem volt elég munka a ház körül. Hozzászokott már, hogy Kosvárban egy egész istállónyi ló, kutyák, sólymok, istállófiúk között kell rendet tartania. Figyeltem, ahogy keres magának új elfoglaltságokat, de tudtam, mennyire hiányzik neki a munka. Olykor én is hiányoltam az udvar nyüzsgését, de leginkább Molly után sóvárogtam. Képzeletben beszélgettem vele, réti virágokat szedtem, mert az illatuk rá emlékeztetett, és úgy hajtottam álomra a fejemet, hogy fölidéztem, milyen érzés volt, amikor megérintette az arcomat. Burrickkal nem ilyesmiről beszélgettünk, inkább ketten együtt igyekeztünk egy egészet alkotni. Burrick horgászott, én vadásztam. Akadt nyúzni való vad, mosnivaló ruha, varrni való nadrág. Éltünk, ahogy tőlünk tellett. Egyszer megpróbálta elmesélni, hogyan jutott be a tömlöcbe, hogy odaadja a mérget. Keze fürgén járt közben, és foltozgatott valamit, közben leírta, hogyan kellett hátat fordítania nekem, és otthagynia a cellámban. Nem tudtam nézni, ahogy fölkavarja az emlék.
– Menjünk horgászni – mondtam hirtelen. Burrick nagy levegőt vett, és bólintott. Lementünk a patakhoz, és többet nem beszélgettünk aznap.
De nem lehetett elfelejteni, hogy börtönbe zártak, éheztettek és agyonvertek. Időről időre, mikor rám nézett, tudtam, hogy látja az összes sebemet. Óvatosan borotválkoztam az arcomon lévő hegek körül, a víz tükrében mindig jól láttam a halántékom fölött az ősz tincset, ahol fölrepedt a bőröm. Nem beszélgettünk róla. Igyekeztem nem gondolni rá. De ezt senki sem élheti meg úgy, hogy változatlan marad.
Éjszakánként néha különös álmaim voltak. Rövid, de élénk álmok voltak, tűz, fájdalom, reményvesztettség és félelem apró pillanatai. Fölriadtam, arcom csupa veríték, émelyegtem a félelemtől. Fölültem a sötétben, de már semmire sem emlékeztem, amiből megfejthettem volna, mi is történhetett. Csak a fájdalom, a félelem, a harag és csalódottság maradt. De a félelem mindenek felett. Ettől a rettegéstől vert ki a hideg veríték, és kapkodtam levegő után.
Az első alkalommal, amint némán, megszólalni képtelenül ültem a sötétségben, Burrick mellém lépett, a vállamra tette a kezét, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Olyan durván löktem el magamtól, hogy nekiesett az asztalnak, és csaknem földöntötte. A félelem és a harag hirtelen annyira eltöltött, hogy képes lettem volna megölni akkor és ott, pusztán azért, mert karnyújtásnyira volt. Abban a pillanatban annyira gyűlöltem magam, hogy el akartam pusztítani mindent, ami én voltam. Vadul taszítottam egyet az egész világon, csaknem elvesztettem az eszméletemet. Testvér, testvér, testvér, – nyüszített Éjszem riadtan, Burrick pedig artikulátlan kiáltással tántorodott hátra. Hamar összeszedtem magam, és képes voltam megszólalni.
– Rémálom. Semmi baj. Még nem ébredtem föl. Minden rendben.
– Értem – mondta kurtán, aztán elgondolkozva –, értem.
Visszafeküdt, én pedig tudtam, hogy azt értette meg, hogy ebben nem tud segíteni nekem, még ha akarna sem.
Nem minden éjszaka telt rémálmokkal, de elég gyakran ahhoz, hogy ódzkodjak az ágyamtól. Burrick úgy tett, mintha átaludná a kitöréseimet, de éreztem, ahogy ébren várja, amíg megküzdök az emlékekkel. Nem emlékeztem az álmokra, egyikre sem, csak a szívbe markoló félelemre, ami olyankor megrohant. Féltem már korábban is, nem is egyszer. Féltem, amikor szipolyozottakkal harcoltam, amikor a martalócokkal csatáztunk, amikor Szerénével kerültem szembe. Éreztem már félelmet, ami figyelmeztetett a veszélyre, rettegést, ami a túlélési ösztöneimet serkentette, vagy olyat, ami cselekvésre sarkallt. Ám ezek az éjszakai rémálmok emberfeletti rettegést árasztottak, reményt, hogy eljön a könyörületes halál, és véget vet a szörnyűségnek, mert tudtam, bármit megadnék, csak szűnjön meg a fájdalom.
Nincs feloldozás az ilyen félelem ellen, sem a szégyen ellen, amit utána érzek. Próbáltam a haragot, próbáltam a gyűlöletet. Sem a könnyek, sem a pálinka nem fojtotta el. Áthatotta a lényemet, akár egy démoni illat, megkomorította minden emlékemet, és beárnyékolta azt, hogy ki is vagyok én a saját szememben. Minden visszaidézett kellemes emlék, szenvedély, bátor tett, mintha megromlott volna, mert a gondolat mindegyik mögött ott motoszkált: igen, egy ideig ez a tiéd volt, de utána ez jött, és most már ez lett belőled.
Ez a bomlasztó félelem örökké jelenlévő reszketeg gondolat gyanánt mindig megmaradt, és tudtam, émelyítő bizonyossággal, hogy magam is ilyenné válhatok, ha hagyom magam.

*

– Megleszek, ha el akarsz menni Kosvárba – mondtam Burricknak két nappal azután, hogy elfogyott a pálinka.
– Nincs pénzünk, hogy feltöltsük a kamrát, már eladnivalónk sem maradt – mondta, mintha az én hibám lett volna. A tűz mellett ült, két kezét térdei közé szorítva kulcsolta össze. Egy kicsit reszkettek. – Most már magunknak kell boldogulnunk. Rengeteg a vad errefelé, megérdemeljük, ha éhen halunk.
– És te, rendben leszel? – kérdeztem kurtán.
Összeszűkült szemekkel nézett vissza rám. – Mire célzol?
– Arra, hogy nincs több pálinka – mondtam.
– És te azt hiszed, hogy pálinka nélkül már ki sem bírom? – kérdezte ingerülten. Egyre türelmetlenebb volt, mióta elfogyott.
– Csak kérdeztem – vontam meg a vállam. – Ennyi az egész.
Nagyon mozdulatlan maradtam, és igyekeztem nem nézni rá, nehogy kifakadjon.
Rövid szünet után, nagyon halkan szólalt meg:
– Nos, azt hiszem, ezt majd meglátjuk.
Hosszú ideig nem szóltunk semmit.
– Mit fogunk csinálni? – kérdeztem végül.
– Mondtam már – felelte bosszúsan. – Vadászunk magunknak. Ez nem bonyolult dolog.
– Ezt értem – mondtam lassan biccentve. – Azt akarom kérdezni... utána mit csinálunk?
– Hát, az ennivaló a mi gondunk. Egy darabig elboldogulunk, de előbb vagy utóbb szükségünk lesz olyasmire, amit nem tudunk előteremteni magunknak. Árny be tud szerezni pár dolgot, ha sikerül. A kastélyt úgy kifosztották, ott is alig maradt valami. Be kell mennem a városba és egy darabig dolgozom napszámban: Most...
– Nem – mondtam halkan. – Arra gondolok... hogy nem bujkálhatunk örökké idefenn, Burrick. Mi lesz azután?
Most rajta volt a hallgatás sora.
– Ezen még nem gondolkoztam. Kellett egy hely, ahol elrejthettünk téged, amíg fölgyógyulsz. Aztán egy ideig úgy tűnt, hogy soha.
– De most itt vagyok – elbizonytalanodtam. – Türelem...
– Halottnak hisz téged – vágott közbe Burrick, talán keményebben, mint akarta. – Árny és én tudjuk csak, hogy életben vagy. Mielőtt kiástuk a koporsódat, mi sem lehettünk benne biztosak. Ha a méreg túl erős volt, az adag túl nagy, vagy a fagyott föld mit művelt az alatt a pár nap alatt? Láttam, hogy mit tettek veled – elhallgatott, és egy pillanatig rám nézett. Lassan megrázta a fejét. – Nem hittem volna, hogy túléled, különösen a méreggel együtt, ezért senkit nem kecsegtettünk. Amikor pedig elhoztunk... Először nagyon rossz állapotban voltál. Amit veled tettek... túl sok volt a sérülés. Nem tudom, mi üthetett Türelembe, hogy kitisztította és bekötözte a sebeidet, amikor halottnak hitt... Azután... nem voltál önmagad. Az első hetek után émelyegtem attól, amit veled tettünk. Egy farkas lelkét tettük emberi testbe, nekem legalábbis úgy tűnt.
Ismét rám nézett, arcán hitetlenkedés jelei, mintha kételkedne az emlékben.
– A torkomnak ugrottal. Első nap, hogy képes voltál lábra állni, el akartál szaladni. Nem engedtelek, te pedig a torkomnak ugrottál. Nem mutathattam meg Türelemnek azt a vicsorgó, lihegő alakot, nem is szólva...
– Gondolod, hogy Molly... – kezdtem.
Burrick elkapta a tekintetét.
– Valószínűleg hallotta, hogy meghaltál – mondta, aztán kis idő elteltével hozzátette –, valaki gyertyát gyújtott a sírodon. Elsöpörte a havat, és ott hevert a szétolvadt viaszcsomó, amikor érted mentünk, hogy kiássunk.
– Mint kutya a csontját.
– Attól féltem, hogy nem fogod megérteni.
– Nem értettem, csak megbíztam Éjszem szavában.
Akkor csak ennyit bírtam beszélni róla. Igyekeztem elterelni a beszélgetés fonalát.
– Ha visszamennél Kosvárba – folytatta Burrick –, megölnének. Víz fölé akasztanák a tested és elégetnének. Ezúttal biztosra mennének.
– Ennyire gyűlöltek?
– Nem hiszem. Akik ismertek, azok kedveltek. De ha most visszamennél, mint aki kikelt a sírjából, félnének tőled. Ezt már nem lehet cselként elhitetni velük. Az Ösztön egy rettegett, misztikus dolog az emberek szemében. Ha valakit megvádolnak vele, aztán meghal, és eltemetik, hát, a szép emlékek reményében jobb, ha halott marad. Ha köztük sétálgatnál, az Pompa igazát bizonyítaná. Rád fogják, hogy ezzel ölted meg a királyt. Még egyszer megölnének, de most alaposabban.
Hirtelen fölállt, és körbejárta a szobát.
– Átkozott legyek, de most elkelne egy ital – mondta.
– Nekem is – tettem hozzá halkan.

Tíz nappal később Árny látogatott meg minket. Az öreg orgyilkos lassan járt, bottal a kezében, és a vállára vetette a zsákját. Kellemes volt az idő, csuklyáját hátravetve érkezett az ösvényen. Hosszú, szürke hajába belekapott a szél, szakálla sűrűbbre nőtt, hogy jobban elrejtse az arcát. Első ránézésre vándor koldusnak, házalónak látszott. Sebhelyes arcú öregember, de nem a Himlős. A szél és a nap kicserzette az arcát.
Burrick horgászni volt, olyankor jobb szeretett egyedül lenni. Éjszem az ajtó elé telepedett sütkérezni, de azonnal visszavonult a fák közé, amint Árny illatának első foszlányait megérezte.
Egy darabig néztem, ahogy baktat a ház felé. A tél alatt megöregedett, arca ráncosabb, haja fakóbb lett, de határozottabban, keményebben járt, mint emlékeztem rá. Talán az egyedüllét megedzette. Végül elé sétáltam, furcsán zavarban voltam. Mikor észrevett, megállt az ösvényen és engem nézett. Elindultam felé.
– Fiú? – kérdezte óvatosan, mikor a közelébe értem. Sikerült bólintanom és elmosolyodnom. A válaszul arcára kiülő mosolytól elszégyelltem magam. Ledobta a botját, átölelt és úgy szorította az arcát az arcomhoz, ahogy egy apa öleli magához a fiát. – Jaj, Fitz, Fitz fiam – mondta megkönnyebbült hangon. – Már azt hittem, elvesztettünk. Azt hittem, olyasmit tettünk, ami rosszabb a halálnál is.
Karjaival szorosan magához ölelt.
Én pedig kedves voltam hozzá. Nem mondtam meg neki, hogy azt tették.

 

 

2
Búcsú

 

MIUTÁN A HAT HERCEGSÉG királyává koronáztatta magát, Pompa herceg lényegében magára hagyta a partmenti Hercegségeket. Kosvárat és Kos Hercegség java részét csaknem teljesen kiforgatta minden pénzéből. A kosvári lovak és haszonállatok többségét eladta, vagy új székhelyére, Vásárhelyre szállíttatta. Jelentősen megcsapolta a hagyományos királyi bútorzatot és könyvtárat is, egy részét új fészkének díszítésére, másik részét belvidéki csatlósainak ajándékozta, vagy egyenesen eladta nekik. A gabonasilók, borospincék, a fegyverterem – mind kiürült, és tartalmuk belföldre vándorolt.
Hivatalosan az volt a terve, hogy a gyengélkedő Elmés királyt és a megözvegyült, állapotos Kettrickent Vásárhelyre költözteti, ahol nagyobb biztonságban lennének a Martalócoktól, akik már amúgy is sűrűn zaklatták a partmenti birtokokat. Ez is indokul szolgált Kosvár kifosztására. Elmés halálával és Kettricken eltűnésével még ez a gyenge kifogás is erejét vesztette. Ettől függetlenül, amilyen gyorsan csak tehette, koronázása után elhagyta Kosvárat. A történet szerint, amikor a Nemesek Tanácsa megkérdőjelezte a döntését, Pompa kijelentette, hogy a partvidék mindig csak háborút és kiadásokat jelentett, örökké csak a belvidéki Hercegségeken élősködtek, és jó szórakozást kívánt a Külsziget kalózainak egy ilyen sivár és meddő földdarab kifosztásához. Később határozottan tagadta, hogy ilyen kijelentést tett volna.
Mikor Kettricken eltűnt, Pompa olyan helyzetbe került, amire addig nem volt példa a történelemben. Egyértelműen Kettricken születendő gyermeke volt a trón örököse, de mivel a királyné meglehetősen különleges körülmények között tűnt el, mindenkiben fölmerült a gyanú, hogy Pompa keze van a dologban. Ha Kettricken Kosvárban maradt volna, gyermeke tizenhét esztendős koráig nem tarthatott volna igényt a trónörökösi címre sem. Pompa minél hamarább meg akarta koronáztatni magát, de a törvények szerint mind a hat Hercegség beleegyezésére szüksége volt. Végül egyezmények árán sikerült megvásárolnia a koronát a partvidéki Hercegektől. Ezek közül a legfontosabb az az ígéret volt, hogy Kosvárat felfegyverezve tartja, készen a partvidék védelmére.
Az ősi kastély parancsnokául legidősebb unokaöccsét, Fészek Hercegség örökösét, Fényes grófot hagyta meg. Fényes akkor huszonöt éves volt, türelmetlenül várta már, hogy átvegye apja helyét. Lelkesen vállalta Kosvár és Kos Hercegség fennhatóságát, tapasztalata azonban jottányi sem volt. Pompa tehát a Fészek-béli Vásárhelyre költözött, a Szől folyó partján, míg Fényes gróf Kosvárban maradt válogatott emberei élén. A híresztelések nem szóltak róla, hogy Pompa pénzt hagyott volna hátra unokaöccsének, így az új birtokosnak Kosvár városának kereskedőiből és a már amúgy is elszegényedett földművesekből kellett még több pénzt kifacsarnia az üresen tátongó kincstár számára. Arról sem szóltak a hírek, hogy táplált volna bármiféle ellenszenvet, vagy gyűlöletet Kos népe, vagy a többi partvidéki Hercegség felé, de hűséget és elkötelezettséget sem mutatott irántuk.
Kosvárban ekkoriban már csupán maréknyi kisebb birtokos maradt, a többiek visszavonultak saját udvarukba, és megtették amit csak lehetett, hogy megvédjék magukat és alattvalóikat. A legjelentősebb Kosvárban maradt személy Türelem úrnő, Lovag trónörökös herceg megözvegyült felesége volt. A kastély védelmében Kos Hercegség katonai erejének maradéka, Kettricken királyné személyes gárdája és Elmés király testőrségének maréknyi katonája sorakozott föl, de kevés zsold és szegényes élelem jutott nekik, lelkesedésük alig maradt. Fényes gróf magával hozta személyes testőrségét, és láthatóan jobban kedvelte őket, mint a helybélieket. A helyzetet tovább bonyolította a hézagos parancsnoki láncolat. A helybéli katonák Keffel kapitánynak voltak hivatottak jelenteni, aki a Fészekből érkezett osztagok parancsnoka volt. Gyűszű, Kettricken testőrségének parancsnoka, Kerf, Kosvár őrségének parancsnoka és az öreg Rőt, Elmés király gárdájának vezére azonban összetartottak, és erről bölcsen hallgattak. Kisebb-nagyobb rendszerességgel Türelem úrnőnek számoltak el, akit idővel a helybéli katonák Kosvár Úrnőjeként emlegettek.
Pompa még megkoronázása után is féltékeny maradt a trónjára. Követeket küldött mindenfelé, megtudakolandó, merre rejtőzhet Kettricken királyné és születendő gyermeke. Végül arra gyanakodott, hogy Kettricken apjánál, Eyod Királynál, a Hegyvidéki Királyságban keresett menedéket, s ezért követelte, hogy adják ki őt neki. Eyod válasza mindössze annyi volt, hogy a Hat Hercegség királynéjának holléte nem a hegyvidéki népekre tartozik. Pompa ezen annyira földühödött, hogy minden kapcsolatot megszakított a hegyvidékkel, beleértve a kereskedelmet, sőt, még az utazókat is visszafordították a határról. Ezzel egy időben, nyilvánvalóan Pompától eredően az a szóbeszéd kapott szárnyra, hogy Kettricken gyermeke nem is Igazságtól fogant, s így nem tarthatott igényi a Hat Hercegség trónjára.
Keserves idők voltak ezek Kos egyszerű népe számára. Királyuk magukra hagyta őket, egy maréknyi rosszul fölfegyverzett katona védte őket, sokan földönfutóvá váltak. Amit a Martalócok nem pusztítottak el, azt Fényes emberei markolták föl adók címén. A környék megtelt útonállókkal, hiszen, ha nem volt miből élniük, az embereket a szükség térítette rossz útra. A kisebb földművesek szedték a batyujukat és a belvidékeken koldusnak, tolvajnak, vagy szajhának álltak. A kereskedelem elsorvadt, lévén az útra kelt hajók java vissza sem tért többé.

*

Árnnyal a kunyhó előtt ültünk egy lócán, és beszélgettünk. Nem rendkívüli dolgokról esett szó, nem is a múlt jelentősebb eseményeiről. Nem beszéltünk föltámadásomról, sem a politikai helyzetről, inkább apróságokról, közös emlékekről, mintha csak hosszú utazásból tértem volna vissza. Somfordi, a menyét megöregedett; az elmúlt tél megviselte, s a közelgő tavasz sem élénkítette már föl. Árny attól tartott, nem él meg még egy évet. Árnynak végre sikerült lándzsaleveleket szárítania anélkül, hogy megpenészedtek volna, de sokat vesztett az erejéből porított formájában. Mindketten hiányoltuk Sára, a szakács finom süteményeit. Árny megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire a szobámból. Pompa átkutattatta, fölforgatta az egészet, de nem vitt el semmit, és senkinek sem tűnne föl, ha Árny elhozna nekem valamit. Megkérdeztem, hogy emlékszik-e még a faliszőnyegre, amelyik Bölcsesség királyt ábrázolta, amint az Elődökkel beszél. Azt felelte, hogy emlékszik, de túl otromba darab, hogy elhozza nekem. Olyan csalódott képet vágtam, hogy Árny rövid töprengés után meggondolta magát, és azt mondta, talán van módja, hogy megszerezze.
Elvigyorodtam.
– Tréfáltam, Árny. Csak rémálmaim voltak tőle gyermekkoromban. Nem, nincs semmi a szobámban, amire szükségem volna.
Árny szomorú tekintettel nézett rám.
– Csupán egy váltás ruhád, meg egy fülbevalód maradt, és azt mondod, semmire nincsen szükséged? Nem találod ezt egy kicsit furcsának?
Ezen eltöprengtem. Igazság egy kardot adott nekem. Az ezüst gyűrűt Eyod királytól kaptam, valaha Ruriské volt. Grácia úrnő egy medaliont adott nekem. Türelem pánsípja még a szobámban volt; remélem, visszaszerezte magának. Festékek és papírok. Egy doboz, amit én faragtam a mérgeknek. Mollyval sosem váltottunk zálogot. Nem hagyta, hogy bármit ajándékozzak neki, nekem pedig sosem fordult meg a fejemben, hogy szalagot lopjak a hajából. Talán...
– Nem, tiszta lappal újrakezdeni, talán ez a legjobb megoldás. De elfelejtettél valamit.
Kifordítottam gyapjúingem gallérját és megmutattam neki a rubin kitűzőt.
– Elmés adta nekem, amikor a szolgálatába fogadott. Ez még mindig meg van.
Türelem ezzel fogta össze a halotti leplet, mielőtt eltemettek volna. Elhessegettem a gondolatot.
– Meglep, hogy Pompa őrei nem fosztottak ki. Gondolom az Ösztönnek olyan rossz híre van, hogy még halálodban is féltek tőle.
Megérintettem az orrnyergemet ott, ahol eltörték.
– Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha féltek volna tőlem.
Árny félmosolyra húzta a száját.
– Az orrod aggaszt, igaz? Szerintem karakteresebb lett tőle az arcod.
– Igazán?
– Nem, de ezt illik mondani. Nem olyan szörnyű ám. Majdnem úgy néz ki, mintha valaki megpróbálta volna helyrerakni.
Összerezzentem a gondolatra.
– Nem akarok rágondolni – mondtam.
Árny arca hirtelen elfelhősödött. Félrekaptam a tekintetemet, nem akartam látni az arcára kiülő sajnálkozást. A módszeres ütlegelések emléke elviselhetőbb volt, ha azt hittem, csak én tudok róla. Szégyelltem magam azért, amit Pompa művelt velem. A nap melengette kunyhónak döntöttem a hátam, és nagyot sóhajtottam.
– Tehát, mi történik odalenn, ahol még élnek az emberek?
Árny megköszörülte a torkát.
– Nos, mennyit tudsz valójában? – engedte másra terelni a szót.
– Nem sokat. Csak annyit, hogy Kettricken és a Bolond megmenekült. Türelem mintha úgy hallotta volna, hogy épségben eljutott a hegyvidékre. Pompa pedig dühös Eyodra, és lezárta a határokat. Igazság még életben van, de senki nem hallott róla.
– Hóha! Hóha! – egyenesedett föl Árny. – A Kettrickenről szóló pletykák... emlékszel rá, amikor Burrickkal beszélgettünk.
– Ahogy egy álomra emlékszik az ember – feleltem. – Csak arra emlékszem, hogy beszéltetek róla.
– És Igazságról? – hirtelen izgatottságától megborzongtam.
– Üzent nekem aznap este – mondtam halkan. – Mondtam nektek, hogy életben van.
– Az ördögbe! – pattant föl Árny dühösen. Még nem láttam ilyen élénknek és izgatottnak, egyszerre féltem és csodálkoztam. – Burrickkal nem hallgattunk rád! Persze, örültünk, hogy megszólaltál és kimondtad, de miután elszaladtál Burrick azt mondta, hagyjuk, hadd menjél csak, legalább a hercegedre emlékszel. Azt hittük, ennyi az egész. A pokolba!
Hirtelen megtorpant, kihúzta magát, és rám mutatott.
– Jelents. Mondj el mindent.
Fölidéztem emlékezetemben azt az estét, de nehéz volt, mintha egy farkas szemén keresztül láttam volna a dolgokat.
– Fázott, de életben volt. Vagy fáradt volt, vagy megsebesült. Mintha lelassult volna. El akart érni engem, de mindig eltaszítottam, ő pedig azt hajtogatta, hogy igyak. Gondolom azért, hogy megtörje az ellenállásomat...
– Hol volt?
– Nem tudom. Havas volt. Erdőben talán – belekapaszkodtam a halvány emlékfoszlányokba. – Szerintem nem tudta, merre jár.
Árny tekintete az enyémbe mélyedt. – El tudod érni valahogy? Érzed a jelenlétét? Életben van még?
Megráztam a fejem. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni.
– Tudnál neki most Üzenni?
Megráztam a fejem. Görcsbe rándult a gyomrom. Árny csalódottsága minden egyes fejrázásommal egyre csak növekedett.
– Az ördögbe is, Fitz, meg kell próbálnod!
– Nem akarom! – kiáltottam föl hirtelen, és talpra szökkentem.
Menekülj! Fuss!
Úgy tettem. Hirtelen ilyen egyszerű lett a megoldás. Úgy iszkoltam, mintha a külszigeteki martalóchordák loholtak volna a nyomomban. Árny utánam kiáltott, de nem hallgattam rá. Csak jóval odébb, az erdő mélyén lassítottam le, addigra Éjszem is mellettem termett.
Ne arra. Falka szíve arrafelé jár, – figyelmeztetett. Nekieredtünk a domboldalnak, el a pataktól egy gyökerekből és bozótból áll sűrűig, ahol Éjszem húzta meg magát viharos éjszakákon. Mi volt az? Mi történt? – kérdezte.
Azt akarta, hogy térjek vissza – fogalmaztam meg egy idő után. Igyekeztem Éjszem számára is érhetően elmagyarázni. Azt akarta... hogy ne legyek farkas többé.
A felismerés megborzongatott. Ahogy szavakba öntöttem, úgy, hogy Éjszem is megértse, ráébredtem; hogy a választás valóban ilyen egyszerű volt. Legyek farkas; akinek nincs múltja, sem jövője, csak jelene. Vagy ember, akit sanyargat a múltja, és szíve tele van vélt és valós félelmekkel. Járhatok két lábon, és egész életemben szégyenkezve bujdokolhatok; avagy négy lábra ereszkedek, és felejtek, amíg Molly is csupán egy kellemes illat marad. Ültünk a gabalyodott ágak alatt, kezemet Éjszem bundáján nyugtattam, tekintetem a semmibe révedt. Döntésem lassan és elkerülhetetlenül érett meg, akár a közeledő sötétség. Belesajdult a szívem, de a többi lehetőség még elviselhetetlenebbnek kínálkozott. Megacéloztam az akaratomat.
Teljesen sötét volt, mire visszaértem. Behúzott farokkal osontam vissza, furcsa érzés volt, mintha ismét farkas lettem volna, éreztem a füst szagát, az ember művét és sűrűn pislogtam, ahogy a tűz fénye a szemembe világított. Nagy nehezen elszakítottam magamat Éjszem tudatától.
Nem vadásznál inkább velem?
Szívesen, testvér, de ma éjszaka nem.
Miért?
Megráztam a fejem. Az elhatározás még túl friss volt, nem akartam meginogni. Megálltam a tisztás szélén, lesöpörtem magamról a ruhámhoz tapadt leveleket, és lófarokba fogtam a hajam. Reméltem, hogy az arcom nem piszkos. Kihúztam magam, és minden akaraterőmet összeszedve a kunyhóhoz mentem. Szörnyen sebezhetőnek éreztem magam. Árny és Burrick mindent kibeszéltek rólam egymás között. Csaknem minden titkomat ismerték, zilált büszkeségem immár romokban hevert. Miért is kezelnének férfiként? Mégsem hibáztathattam őket ezért. Megpróbáltak megmenteni; ha mástól nem hát magam elől. Nem az ő hibájuk, hogy ami maradt belőlem, azért kár volt.
Az asztalnál ültek, amikor beléptem. Ha pár héttel ezelőtt szaladok el így, Burrick fölpattant és fölpofozott volna, amiért elszöktem. Tudtam, hogy ezen már túl vagyunk, de az emléke még bennem élt, és óvatossá tett. Burrick ezúttal megkönnyebbült, Árny arcán szégyen és aggodalom ült.
– Nem akartam ennyire erőltetni – mondta őszintén, mielőtt megszólalhattam volna.
– Tudom – feleltem. – Csak arra a gyenge pontra tapintottál, amit én is túl erősen nyomtam. Néha nem is tudja az ember, mekkora a seb, amíg valaki meg nem tapogatja.
Az asztalhoz húztam a széket, és leültem. Hosszú hetek egyszerű elemózsiái után csaknem megrázó volt sajtot, mézet és bort látni az asztalon. Egy vekni kenyér is előkerült a keszegek mellé, amit Burrick fogott. Ettünk, és nem beszélgettünk, csak a kést, vagy az üveget kértük el egymástól. Ez egy időre enyhítette a feszültséget. Amint a vacsora véget ért, minden visszatért.
– Már értem a kérdésedet – mondta Burrick hirtelen. Árny és én meglepve néztünk föl rá. – Pár nappal ezelőtt megkérdezte, mit fogunk csinálni. Azt hittem, hogy Igazság halott. Kettricken biztonságban van a Hegyvidéken, többet már nem tehetek érte. Ha bármiféleképp közbeavatkoznék, csak elárulnám őt az ellenségeinek. A legokosabb, ha apja védelmében rejtőzik. Mire a gyermek felnő, és a trónt követeli magának... nos, ha akkor még élek, talán megteszem, amit tudok. Eddig azt hittem, a királynak tett esküm már a múlté. Ezért, amikor megkérdezted, hogyan tovább, csak arra tudtam gondolni, hogy rólunk kell gondoskodnom.
– És most? – kérdeztem halkan.
– Ha Igazság még él, akkor hamis király ül a trónon. Én pedig fölesküdtem, hogy megvédem a királyomat: Akárcsak Árny. Akárcsak te – mindketten rezzenetlen tekintettel néztek rám.
Menekülj!
Nem tehetem.
Burrick összerezzent, mintha megszúrták volna. Eszembe ötlött, vajon ha az ajtó felé iramodnék, utánam ugrana-e? Nem szólt, nem mozdult, csak várt.
– Nem én. Az a Fitz halott – mondtam kurtán.
Burrick úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.
– Akkor miért viseled még mindig Elmés tűzőjét? – kérdezte Árny halkan.
A galléromhoz nyúltam, és kihúztam. Tessék, akartam mondani, itt van, vedd el, és mindent, ami együtt járt vele. Én végeztem. De nem volt hozzá merszem. Csak ültem, és meredten néztem az ékkövet.
– Bort? – kérdezte Árny, de nem tőlem.
– Hűvös van ma este. Főzök egy teát – mondta Burrick.
Árny biccentett. Még mindig a tűzőt szorongattam, fölrémlett, amikor Elmés az ingembe tűzte. „Így” mondta. „Most már az enyém vagy.” Elmés meghalt, de vajon fölszabadított ez az ígéretem alól? És mik voltak az utolsó szavai? „Mivé tettelek?” Elhessegettem a kérdést. Fontosabb, hogy mi vagyok most. Az lennék, amivé Pompa tett? Vagy ez elől van még menekvés?
– Pompa azt mondta nekem – mondtam tagoltan –, hogy ha megkaparja a felszínt, könnyen megtalálja a névtelen istállófiút bennem – fölnéztem, egyenesen Burrickra. – Talán jó lenne azzá válni.
– Valóban? – kérdezte Burrick. – volt idő, amikor nem így gondoltad. Ki vagy, Fitz, ha nem a király embere? Mi vagy? Hova mennél?
Hova mennék, ha szabad volnék? Mollyhoz, dörömbölte a szívem. Megráztam a fejem, elhessegettem a gondolatot, mielőtt gyökeret vert volna. Nem. Elvesztettem őt, mielőtt még az életemet vették volna el. Fölmértem keserű, üres szabadságomat: Valójában csak egyfelé mehettem. Elhatároztam magam, fölnéztem, és álltam Burrick tekintetét.
– Elmegyek. Akárhova. A Kalced államokba, Bingtonba. Jól bánok az állatokkal, írnoknak sem vagyok rossz. Ellennék valahogyan.
– Nem kétséges. De lenni nem ugyanaz, mint élni – mondta Burrick.
– Akkor micsoda? – kérdeztem hirtelen támadt haraggal. Miért nehezítik meg a dolgomat? A szavak és gondolatok olyan hirtelen szakadtak ki belőlem, mint gyulladt sebből a tályog. – Arra tanítottál, hogy szolgáljam a királyomat és áldozzak föl érte mindent, akárcsak te. Dobjam el az asszonyt, akit szeretek, hogy hű csahosként kövessem a királyomat, akárcsak te. És amikor az a király elhagyott téged? Lenyelted a keserű pirulát, és fölnevelted a fattyát. Aztán elvettek tőled mindent, a lovakat, az istállót, az embereidet. A híres királyok, akiknek fölesküdtél semmit sem hagytak neked, még fedél sem maradt a fejed fölött. Erre mit csinálsz? Nem maradt semmid, ezért rám csimpaszkodtál, kirángattad a fattyút a koporsójából, és visszaerőltetted az életbe. Egy olyan életbe, amit gyűlöl és nem akar!
Vádló tekintettel meredtem rá. Ő csak bámult, cserben hagyták a szavak. Abba akartam hagyni, de valami tovább hajtott. A düh jó érzés volt, akár a tisztítótűz. Összeszorítottam az öklömet, úgy folytattam.
– Miért vagy ott mindig, mögöttem? Miért állítasz talpra újra, meg újra? Hogy ismét a padlóra küldjenek? Miért? Hogy tartozzak neked az életemért, mert neked nincs merszed, hogy saját életed legyen? Mindenáron olyannak akarsz látni, mint önmagadat: egy ember, akinek nincs saját élete, aki mindent fölad a királyáért. Hát nem látod, hogy másból is állhat az élet, mint föladni mindent valaki másért?
A szemébe néztem, de elkaptam a tekintetem a fájdalomtól és riadalomtól.
– Nem – mondtam tompán, felsóhajtva. – Nem látod, nem tudhatod. El sem képzelheted, mitől fosztottál meg. Halottnak kellene lennem, de te még ezt sem hagytad. Igaz, jó szándékból teszed, mindig azt hiszed, hogy helyes, amit csinálsz, mindegy, mennyire fáj az nekem. De ki jogosított föl erre? Ki engedte, hogy ezt tedd velem?
Csak az én hangom hallatszott a szobában. Árny dermedten ült, Burrick arckifejezése pedig csak még jobban feldühített. Láttam, ahogy összeszedi magát és halkan megszólal.
– Az apád, Fitz. Mindent megtettem érted, fiú. Az utolsó, amit a hercegem mondott, amit Lovag kért, hogy neveljelek föl tisztességgel. Én...
– Te pedig odadobtál tíz évet az életedből, hogy fölneveld másvalaki fattyát! – vágtam közbe könyörtelen gúnnyal. – Vigyáztál rám, mert ez volt az egyetlen, amihez értettél. Egész életedben, Burrick, egész életedben másvalakiről gondoskodtál és föláldoztál mindent, ami normális életet jelenthetett volna a számodra. Hűséges voltál, akár egy kutya. Élet ez? Nem gondoltál még arra, hogy saját magad ura légy, és magad hozd a döntéseidet? Vagy ez az a félelem, ami a üveg nyaka köré szorítja a kezedet?
A végén már kiáltoztam. Mikor kifogytam a szavakból, fújtatva, kifulladva meredtem rá.
Gyermekként, mikor megbüntetett, gyakran, megfogadtam, hogy megfizet majd minden pofonért, minden kisuvickolt istállóért, amit büntetésből rótt rám. Ezzel a kirohanásommal tízszeresen is visszaadtam mindent. Burrick szemei tágra nyíltak, a fájdalomtól bennrekedtek a szavak. Láttam, amint megreszket a mellkasa, mintha kihagyott volna egy lélegzetvételt. Arcára olyan döbbenet ült ki, mintha kést mártottam volna belé.
Néztem őt, és nem tudtam, honnan jöttek a szavak, amiket kifröcsögtem. Késő volt visszavonni, egy bocsánatkérés nem tette volna meg nem történtté. Hirtelen csak azt tudtam remélni, hogy megüt, megteszi mindkettőnkért.
Imbolyogva, bizonytalanul állt, a székláb megnyikordult a padlón, végül megbillent, és hátradőlt, ahogy elsétált tőle. Burrick, aki egy üveg pálinka után is biztos lábbal állt, most úgy dülöngélt, mintha részeg lett volna. Az ajtóhoz támolygott, és kilépett az éjszakába. Én pedig ültem, és éreztem, amint valami megáll bennem. Reméltem, hogy a szívem az.
Egy pillanatig minden csöndes volt, s ez a pillanat hosszúra nyúlt. Aztán Árny felsóhajtott.
– Miért? – kérdezte nagyon halkan.
– Nem tudom – olyan jól ment már a hazugság. Árny maga tanított meg rá. A tűzbe bámultam, és egy pillanatig majdnem megpróbáltam megmagyarázni neki. Aztán úgy döntöttem, hogy nem tudom. Inkább megpróbáltam kibeszélni magam a helyzetből. – Talán meg kellett szabadulnom tőle, mindattól, amit értem tett, még akkor is, amikor nem akartam. Abba kell hagynia, úgysem tudom soha visszafizetni neki. Nem szabad áldozatokat hoznia egy másik férfiért. Nem akarok többet tartozni neki. Senkinek sem akarok tartozni semmivel.
Mikor Árny megszólalt, hangja tárgyilagos volt, hosszú ujjú kezeit ölében nyugtatta, higgadtan, nyugodtan. Zöld szeme azonban izzott, a harag szította benne.
– Mióta visszajöttél a Hegyvidéki Királyságból, mintha csak az alkalmat lested volna, mikor köthetsz bele valakibe. Bárkibe. Amíg kölyök voltál és sértődött, vagy megbántott, fiatal korodnak tulajdonítottam, csalódásaid tudatlan következményeinek. De mikor visszatértél... harag fűtött. Mintha az egész világot hívtad ki volna magad ellen, hogy öljön csak meg, ha tud. Nem csak Pompa útjába vetetted magad úton-útfélen: bármilyen veszélynek kitetted magad. Nem csak Burrick látta ezt. Nézz csak vissza, az elmúlt évre: ahányszor feléd néztem egy suhancot láttam, aki haragudott a világra. Verekedésekbe keveredtél, csaták hevébe vetetted magad, talpig bekötöztek, aztán meg leittad magad, mint egy matróz, vagy kimerülten, mint egy fonnyadt szilva tündérháncsért könyörögtél. Mikor voltál higgadt és megfontolt, mikor voltál boldog a barátaid társaságában, mikor volt egyetlen békés pillanatod is? Ha nem újabb ellenségeket hajkurásztál, elzavartad magadtól a barátaidat. Mi történt közted és a Bolond között? Hol van Molly? Most adtad ki Burrick útját. Ki lesz a következő?
– Te, gondolom – a szavak elkerülhetetlenül törtek elő. Nem akartam kimondani, de nem tudtam visszatartani sem. Eljött az idő.
– Már el is kezdted azzal, ahogy Burrickkal beszéltél.
– Tudom – mondtam egyszerűen. – Hosszú ideje semmivel sem sikerült kivívnom az elismerésedet. Burrickét sem. Vagy bárkiét. Úgy tűnik, mostanság nem tudok egyetlen jó döntést sem hozni.
– Ezzel egyetértek – helyeselt Árny.
És visszatért, ismét fölizzott haragom pislákoló lángja.
– Talán azért, mert sosem volt módom rá, hogy magam hozzam meg a döntéseimet. Talán azért, mert túl sokáig voltam „fiú”, mindenki szemében. Burrick inasa, a te tanítványod, Igazság kedvence, Türelem apródja. Mikor volt időm önmagamnak lenni? – kérdeztem harciasan.
– Mikor nem voltál az? – vágott vissza Árny ugyanolyan hevesen. – Mióta csak visszatértél a Hegyvidékről, mást sem csinálsz. Igazsághoz mentél, és közölted, hogy eleged van az orgyilkosságból, éppen akkor, amikor nagy szükség lett volna rád. Türelem megpróbált figyelmeztetni, hogy tartsd távol magadat Mollytól, de ott is azt tetted, amit akartál. Célponttá lettek. Olyasmibe rángattad bele Türelmet, ami őt is veszélybe sodorta. Lepaktáltál egy farkassal, pedig Burrick mondta, hogy ne tedd. Minden döntésemet megkérdőjelezted Elmés király egészségével kapcsolatban. Utolsó előtti baklövésed pedig az volt, hogy vállaltad, részt veszel egy felségárulásban. Olyan közel jártunk a polgárháborúhoz, mint még soha.
– Mi volt az utolsó baklövésem? – kérdeztem keserű kíváncsisággal.
– Justin és Szeréné – mondta vádlón.
– Éppen megölték a királyomat, Árny – mondtam hűvösen. – A kezeim között halt meg. Mit kellett volna tennem?
Árny fölállt és sikerült fölém tornyosulnia, mint gyermekkoromban.
– Hosszú évekig tanítottalak rá, számtalan leckét vettünk a csöndes gyilkolás művészetéből, erre te csupasz pengével rohangálsz föl-alá a kastélyban, elvágod az egyik torkát, a másikat meg ledöföd, akár egy visítozó disznót a nagyterem teljes közönsége előtt... Ó, én kiváló orgyilkosom! Csak így tudtad elvégezni a munkát?
– Dühös voltam! – kiáltottam föl.
– Pontosan! – kiáltotta vissza. – Te voltál dühös. Ezért tönkretetted Kosvári támaszpontunkat. A partmenti Hercegek megbíztak benned, erre te nyilvánosan úgy viselkedsz, mint egy tébolyult! Megingattad őket a Látnok vérvonal utolsó örökösébe vetett hitükben.
– Az előbb még azért szidtál meg, mert hagytam, hogy a bizalmukba avattak.
– Nem, hanem azért, mert eléjük helyezted magadat. Nem kellett volna hagynod, hogy fölajánlják neked Kosvár parancsnokságát. Ha megfelelően végzed a feladatodat, sosem merül föl bennük a gondolat. Újra és újra és újra elfelejted a helyedet. Nem herceg vagy, hanem orgyilkos. Nem játékos vagy, hanem figura a táblán. Mikor pedig saját magad lépkedsz, fölborítod minden játékos stratégiáját, és minden figurát veszélybe sodorsz!
Nem jutott eszembe semmilyen válasz, de nem fogadtam el, amit mondott. Rámeredtem, de ő nem hátrált meg, továbbra is szúrós tekintetet meresztett rám. Vizslató tekintetének hatása alatt minden haragom elpárolgott, csak keserűség maradt utána. Félelmem rejtett áramlatai a felszínre bukkantak, elszántságomnak nyoma sem volt már. Nem voltam képes rá. Nem volt erőm mindkettejüket megtagadni. Nemsokára duzzogva megszólaltam.
– Rendben. Jól van. Burricknak és neked igazad van, mint mindig. Ígérem, többet nem gondolkozom. Csak engedelmeskedem. Mit akarsz, mit tegyek?
– Nem – rázta meg a fejét.
– Mi nem?
– Ami történt az éjjel nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem támaszkodhatok rád. Többet nem kapsz feladatot tőlem, nem avatlak be a terveimbe sem. Az a korszak véget ért.
Föl sem fogtam a hangjában bujkáló véglegességet. Elfordult tőlem, szemei a távolba révedtek. Mikor ismét megszólalt, nem mint mesterem, hanem mint Árny folytatta. A falat bámulta.
– Kedvellek, fiú, ezt nem tagadom meg. Viszont veszélyes vagy. Amit meg kell tennünk, elég veszélyes anélkül is, hogy kockáztatnánk, hogy egyszer csak rád tör az őrület megint.
– Mit akartok tenni? – kérdeztem akaratlanul is.
A szemembe nézett, miközben lassan megrázta a fejét. Ezzel a gesztussal elszakította a kötelékeinket. Hirtelen úgy éreztem, elsodródok. Bódultan figyeltem, ahogy fölveszi a köpönyegét és batyuját.
– Sötét van már – mondtam. – Kosvár pedig messze van, és még napfényben is kimerítő az út. Legalább éjszakára maradj itt.
– Nem lehet. Csak újabb vitát szítanál, és további sebeket okoznál. Nem, már így is túl sok durva szó esett. Legjobb, ha máris távozom.
És így is tett.
Én pedig ültem egyedül a kunyhóban, és bámultam a tüzet. Túl messzire mentem mindkettejükkel szemben, messzebbre, mint akartam. Az volt a célom, hogy elváljanak az útjaink, nem az, hogy megkeserítsem minden hozzám kapcsolódó emléküket. Mégis megtettem, és nem volt többé visszaút. Fölkeltem, és elkezdtem összeszedni a dolgaimat. Nem tartott sokáig. Téli kabátomból kötöttem batyut. Eltűnődtem, vajon elhamarkodottan döntöttem-e? Nem számított. Egy ideig ültem a kandalló előtt, kezemben a batyuval, és azt vártam, hogy Burrick visszatérjen, és lássa, tudja, hogy sajnálom, amikor elmegyek. Fontolóra vettem a dolgot, aztán kibontottam a csomagomat, és leterítettem a pokrócomat a kandalló mellé: Mióta Burrick visszahozott a halálból, mindig az ajtó és köztem aludt. Talán azért, hogy bent tartson. Olykor úgy éreztem, csak ő áll köztem és a sötétség között. Most nem volt ott, én pedig a kunyhó falai ellenére úgy éreztem, egyedül fekszem a csupasz földön, körülöttem a végtelen világgal.
Én mindig itt leszek neked.
Tudom. Én is neked. Nem voltam túl meggyőző. Kiadtam magamból minden érzelmemet, és most üresség tátongott a lelkemben. Fáradt voltam, pedig sok dolgom volt.
Az ősz hajú Falka Szívével beszélget. Hallgassam, mit mondanak?
Nem, csak rájuk tartozik. Féltékeny voltam, amiért beszélgettek, miközben én egyedül éreztem magam, ugyanakkor megnyugvással töltött el. Talán Burricknak sikerült meggyőznie Árnyat, hogy éjszakára maradjon itt. Talán Árny enyhíteni tudja a keserű szavak élét, amit Burrickra kiáltottam. A tűzbe meredtem, és nem voltam jó véleménnyel magamról.
Az éjszaka legsötétebb, leghűvösebb pontján, amikor az est már elmúlt, a hajnal ígérete pedig még túl messze van, amikor még túl korai fölkelni, de túl késő ahhoz, hogy az ember ágyba bújjék, Burrick visszatért. Nem aludtam, de nem mozdultam meg. Burrickot nem lehetett megtéveszteni.
– Árny elment – mondta halkan. Hallottam, ahogy lábra állítja az eldőlt széket, leül rá, és leveszi a csizmáját. Nem éreztem gyűlöletet a hangjában, sem ellenségeskedést. Mintha nem is kiáltottam volna rá sértéseimet; vagy annyira megbántottam, hogy eltompult tőle.
– Túl sötét van, hogy nekiinduljon – mondtam a lángoknak. Minden szót gondosan megformáltam, félvén, hogy felborul a törékeny nyugalom.
– Tudom, de van egy lámpása. Azt mondta, nem akar itt maradni, attól félt, nem tudja megtartani a neked tett ígéretét. Félt, hogy nem tud elengedni.
Amiért korábban sértődötten elhallgattam, hirtelen értelmet nyert. Félelem ébredt bennem, elsöpörte elhatározásomat, és a magára hagyatottság érzésével töltött el. Hirtelen ültem föl, és szaggatottan levegőt vettem.
– Burrick. Amit korábban mondtam, azt dühömben mondtam, én...
– Igazad volt – mondta keserű nevetéssel.
– Akik nagyon jól ismerik egymást, nagyon könnyen megbánthatják a másikat... – kezdtem könyörögve.
– Nem, igazad volt. Talán ennek a vén kutyának gazdára van szüksége – a hangjából áradó gúny sokkal maróbb és durvább volt, mint amint én vágtam a fejéhez. Felült és hagyta, hogy a csizmája a földre koppanjon.
– Nem akartalak téged olyanná tenni, mint én vagyok, Fitz. Ezt senkitől nem kívánnám. Azt kívántam, hogy olyan légy, mint az apád volt. Olykor mégis úgy tűnt, hogy bármit tegyek is, te az én életem vonásait követed – rám nézett, miközben ezt mondta, aztán elhallgatott egy időre, és ő is a lángokba bámult. Mikor újból megszólalt, halkan, lágyan, a tűzbe bámulva, mintha egy kisgyermeknek mesélt volna egy régi történetet.
– A Kalced Államokban születtem egy kis partmenti halászfaluban. Lees volt a neve. Anyám ruhákat mosott, hogy segítsen nagyanyámnak és nekem. Apám meghalt, mielőtt megszülettem volna, elvitte a tenger. Nagyanyám nevelt, de már nagyon öreg volt és beteges – keserűség csendült a hangjában. – Egész életében rabszolga volt, ez megviselte az egészségét. Szeretett, és mindent megtett értem, de én nem az a csöndes fiú voltam, aki eljátszadozott a szoba sarkában, nem tudott mit kezdeni a makacsságommal.
– Nagyon fiatal voltam, amikor kötődni kezdtem egy kóbor kutyához. Korcs volt, koszos és lompos. A túlélés volt az erőssége, és csak hozzám volt hűséges, ahogy én is őhozzá. Csak az ő világát ismertem: elvenni, amire szükség van, nem törődni mással, mint megszerezni, ami kell. Tudod, mire gondolok. A szomszédok azt hitték, néma vagyok, anyám azt, hogy félkegyelmű. Nagyanyám, úgy hiszem, gyanította az igazságot. Megpróbálta elzavarni a kutyát, de nekem, akárcsak neked, erős akaratom volt. Ha jól emlékszem, úgy nyolc éves lehettem, amikor egy lovas kocsi halálra gázolta, amikor éppen szalonnát lopott.
Burrick fölállt a székéből, és az ágyához ment. Kotnyelest korábban vette el tőlem. Akkor azt hittem, megölte, de Burrick átélte a társának a halálát, ami csaknem olyan volt, mintha ő halt volna meg.
– Mit csináltál? – kérdeztem halkan.
Hallottam, ahogy megveti az ágyát, és leheveredik.
– Megtanultam beszélni – felelte rövid szünet után. – Nagyanyám segített átvészelni a halálát, a magam módján hozzá kötődtem ezután. A leckét azonban nem felejtettem el. Tolvaj lettem, méghozzá elég jó. Megkönnyítettem anyám és nagyanyám életét egy kicsit, bár nem tudták, hogyan. Pár évvel később a pestisjárvány átvonult a Kalced államokon. Mindketten belehaltak, én pedig katonának álltam.
Csodálkozva hallgattam a történetét. Mióta ismertem, szűkszavú ember volt, még az ital sem oldotta meg a nyelvét, inkább még hallgatagabbá lett. Most azonban megnyílt végre, úgy áradt belőle a szó, mint még soha, elmosta hosszú évek föl nem tett kérdéseit. Nem tudtam, hogy miért kezdett bele éppen most. Hangja betöltötte a kis kunyhót.
– Először egy fösvény földesúrhoz szegődtem, Jectónak hívták. Nem tudtam, nem is érdekelt, miért harcolunk, nem érdekelt, mi jó és mi rossz – felhorkantott. – Mint mondottam, lenni és élni, két különböző dolog. Azért egész szépen elboldogultam. Hírhedt voltam vadságomról, senki sem hitte volna, hogy egy taknyos kölyök olyan kegyetlenséggel és hévvel harcoljon, mint én. Ez volt az egyetlen módja, hogy túléljem olyan emberek között. Aztán egy napon elvesztettünk egy hadjáratot. Csaknem egy évig rabszolga lettem magam is, megtanultam gyűlölni, aztán megszöktem. Újra szabadon, végre megtehettem, amire mindig vágytam. A Hat Hercegségbe jöttem, ahol nem volt rabszolgaság, sem rabszolgatartók. Shoaks ura akkoriban Grizzle Herceg volt. Egy ideig neki szolgáltam. Hamarosan azon kaptam magam, hogy én gondozom a csapat lovait. Elégedett voltam vele, Grizzle emberei pedig udvarias népek voltak Jecto katonáihoz képest, én mégis inkább a lovakkal törődtem.
– Mikor a homokhatári háború véget ért, Grizzle Herceg magához rendelt, az istállójába. Ott egy Neko nevű csődörrel kötött össze az Ösztön. Én gondoskodtam róla, de Grizzle Herceg lova volt. Vadászatra használta, néha pedig összeeresztette viadalra egy másik lóval, ahogy mások a kutyákat, vagy a kakasokat szokták. Nem volt rendes ember. Így nőttem föl és lettem férfivá, vagy legalább ahhoz hasonlóvá.
Elhallgatott. Nem volt szükség, hogy elmagyarázza. Felsóhajtott és folytatta.
– Grizzle Nekót és hat kancát eladott a szomszédos Rippon Hercegségnek, én pedig velük tartottam – megköszörülte a torkát. – Járvány söpört végig Rippon hercegének istállóján Neko is elpusztult, alig két nappal azután, hogy elkapta a kórt. Két kancát sikerült megóvnom a betegségtől, s ez mentett meg attól, hogy megöljem magamat. Attól fogva azonban használhatatlan lettem, csak az ivászathoz értettem. Amúgy is alig maradt egészséges állat az istállóban, nem nagyon volt rám szükség. Szélnek eresztettek engem is, így ismét katona lettem, ezúttal egy Lovag nevű fiatal herceg szolgálatában. Ripponba érkezett, hogy elsimítson egy határvitát Shoaks és Rippon között. Nem tudom, miért fogadott föl az őrnagya: válogatott legények voltak, a személyes gárdája. Elfogyott a pénzem, és már napok óta fájdalmasan józan voltam. Az ő mércéjükkel mérve nem számítottam katonának, még embernek is alig. Az első hónapban kétszer is fegyelemsértés miatt kellett felelnem Lovag előtt. Verekedés miatt kerültem oda, mert azt hittem, ez az egyetlen módja, hogy kivívjam a helyemet közöttük. Akár a harci kutyák, vagy a lovak.
– Mikor először rángattak elé, véresen, szakadtan, megdöbbentem, hogy egykorúak vagyunk. Szinte a teljes gárdája idősebb volt nála. Azt hittem, egy középkorú férfi fog felelősségre vonni. Megálltam előtte, és egyenesen a szemébe néztem. Valami fölismerésféle csillant mindkettőnk tekintetében. Megláttuk azt... hogy mivé lehettünk volna más-más körülmények között. A dolgomat azonban nem könnyítette meg. Megvonta a fizetésemet, és különmunkára osztott be. Mindenki azt hitte, hogy kidobat, mikor másodszorra kerültem elé fegyelemsértés miatt. Mindenre fölkészülten álltam meg előtte, ő pedig csak nézett rám. Félrebillentette a fejét, akár egy kutya, ha távoli hangra fülel. Fölfüggesztette a fizetésemet, és még több különmunkát osztott ki nekem. Mindenki meg volt győződve, hogy szélnek ereszt, ezek után pedig azt hitték, dezertálni fogok. Milyen katona az, aki fizetés nélkül, rengeteg különmunka mellett hűséges marad az urához?
Burrick megint megköszörülte a torkát. Hallottam, ahogy belefészkeli magát az ágyba. Hallgatott megint, aztán lassan, vonakodva folytatta.
– Harmadszorra kocsmai verekedés miatt citáltak elé. A városi őrség rángatott föl a kocsmából úgy, ahogy voltam, megint véresen, megint szakadtan és részegen. Addigra a társaim hallani sem akartak rólam, az őrnagyom megvetett. A katonák között nem volt barátom, így a városi őrség elfogatott. Előadták Lovagnak, hogyan ütöttem le két embert, és hogyan tartottam kordában öt másikat egy szál bottal, amíg megérkezett az őrség és legyűrtek.
– Lovag kártérítés gyanánt egy tömör erszénnyel elbocsátotta az őröket, és négyszemközt maradtunk. Leült az asztalához, előtte félig befejezett jegyzetek, onnan méregetett engem. Aztán fölállt, és a szoba sarkába tolta az asztalt. Levetette az ingét és elővett egy pikát a sarokból. Először azt hittem azért, hogy agyonverjen vele. Ehelyett nekem is odadobott egy pikát, és azt mondta: „Lássuk, hogyan tartottál vissza öt embert egy szál magadban” – megköszörülte a torkát. – Fáradt voltam, még mindig részeg egy kicsit, de nem adtam föl. Összecsaptunk, aztán végül bevitt egy jó ütést, és kiterített.
– Mikor magamhoz tértem, a kutyának újból gazdája lett, csak másféle. Tudom, mit hallottál Lovagról, hogy Lovag mennyire szigorú és merev volt, talpig becsületes. Nem igaz. Olyan volt, amilyennek szerinte egy férfinak lennie kellett. Több is annál. Magához vett egy semmirekellő iszákos tolvajt, és... – nem fejezte be a mondatot. – Másnap korán fölkeltett és gyakoroltunk kimerülésig. Soha azelőtt nem estem át kiképzésen, csak a kezembe nyomtak egy lándzsát, és harcba küldtek. Gyakorlatoztunk, megtanított fegyverrel bánni. Sosem szerette a fejszét, de én igen. Megtanított arra, amit tudott, aztán elintézte, hogy olyasvalaki tanítson, aki ismerte ezt á fegyvert. A nap hátralévő részében követnem kellett mindenhová, mindig a sarkában, akár egy kutya, ahogy te mondtad. Nem tudtam miért, talán magányos volt, nem akadt vele egykorú társa. Talán hiányzott neki Igazság. Talán... nem tudom.
– Először számolni tanított meg, aztán olvasni. Rám bízta a lovát, aztán a kutyáit, majd a sólymait. Később már én gondoztam az összes kutyát és lovat. Tisztaságra is megtanított, becsületességre, megtanított arra, amit anyám és nagyanyám próbált belém verni gyermekkoromban. Megtanított fölismerni és megismerni azokat az értékeket, amik férfivá tették az embert. Többé nem egy emberforma állat voltam, megértette velem, hogy az élet nem csak szabályokból áll, hanem abból, hogyan élünk, ahelyett, hogy csak léteznénk.
Elhallgatott. Hallottam, hogy fölkel és magához veszi a borosüveget, amit Árny itthagyott. Megforgatta párszor a kezében, aztán letette, és leült a székre.
– Árny azt mondta, holnap hagyjalak itt – mondta halkan, és lenézett rám. – Azt hiszem, igaza van.
Fölültem, és az arcára néztem. Az tűz pislákoló fénye táncoló árnyékokat vetett az arcára, nem tudtam olvasni a tekintetében.
– Árny szerint túl sokáig voltál a „fiam”. Meg az ő fia és Igazság fia, sőt, Türelem fia. Fiúként kezeltünk, és túl sokat törődtünk veled. Úgy gondolja, hogy amikor férfiként kellett volna döntened, mindig fiúként választottál. Helyesen akartál cselekedni, jót akartál, de a szándék nem elég.
– Fiúként kezeltetek, és elküldtetek embereket ölni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Látod, nem is figyeltél rám. Én is öltem embereket gyerekfejjel. Nem lettem tőle férfi, ahogy te sem.
– Mit kéne tennem hát? – kérdeztem gúnyosan. – Keressek egy herceget, hogy kitanítson?
– Tessék, megint. Egy gyermek válaszol így. Nem érted, és ezért inkább megsértődsz, és csipkelődni kezdesz. Kérdezel, de már előre tudod, hogy nem fog tetszeni a válasz.
– Mi lenne az?
– Talán az, hogy rosszabbul is dönthetnél, minthogy nekiállsz herceget keresni. Nem mondom meg mit kellene tenned. Árny is azt javasolta, hogy ne tegyem. Szerintem igaza van. Azért nem mondom meg, mert nem gyermekként döntenél, nem jobban, mint én a te korodban, hanem azért, mert úgy döntenél, ahogy egy állat tenné. Mindig a mának élsz, sosem gondolsz a holnappal, nem emlékszel a tegnapra. Tudom, hogy érted, miről beszélek. Azért nem élsz farkasként, mert nem engedtem. Most pedig egyedül hagylak, hogy te magad döntsd el, emberként, vagy farkasként akarsz-e élni.
Állta a tekintetemet, szemében ott lapult a válasz. Megrémisztett, hogy talán tudja, mi vár rám. Nem törődtem ezzel a lehetőséggel, mindig elhessegettem a gondolatot. Elfordultam tőle, szinte reméltem, hogy visszatér a haragom. Semmi sem történt, Burrick pedig ült tovább, szótlanul.
Végül felé fordultam, és ránéztem. A tűzbe meredt. Hosszú időbe telt, mire leküzdöttem a büszkeségemet.
– Mit fogsz csinálni?
– Mondtam már. Holnap elmegyek.
– Hová? – még nehezebb kérdés.
– Megköszörülte a torkát, és mintha zavarban lett volna.
– Van egy barátom. Szüksége van egy férfikézre a ház körül. Meg kell javítani a háza tetejét és növényeket kell ültetni. Egy ideig nála fogok lakni.
– Egy barát? – merészeltem kérdezni.
– Semmi különleges – felelte kurtán. – Egy barát. Te azt mondanád rá, megint találtam valakit, akire vigyázhatok. Talán így is van. Talán itt az ideje, hogy ott segítsek, ahol igazán szükség van rám.
– Szükségem volt rád – mondtam egy kis idő múltán a tűzbe bámulva. – Visszahoztál a semmiből, embert faragtál belőlem.
Burrick felhorkant.
– Ha így lenne, sosem kerültél volna ilyen helyzetbe.
– Nem. Halott lennék.
– Valóban? Pompa nem vádolhatott volna meg, azzal, hogy rendelkezel Ösztönnel.
– Akkor más indokkal öletett volna meg. Sosem volt szüksége kifogásokra, mindig csak az alkalmat leste.
– Talán igen, talán nem.
Ültünk, és néztük, hogyan alszik el a tűz. A fülbevalómmal kezdtem matatni.
– Szeretném ezt visszaadni neked.
– Tartsd csak meg – csaknem kérés volt, furcsán hangzott.
– Nem érdemlem meg, bármit jelentsen is neked. Nem érdemeltem ki, nincs jogom hordani.
– Amit nekem jelent, az nem érdekes. Neked adtam, akár kiérdemelted, akár nem. Akár viseled, akár nem, hordd magadnál.
Abbahagytam a fülbevaló piszkálását. Apró ezüst hálót formázott a közepén kék ékkővel. Egykor Burrick adta az apámnak, Türelem pedig, nem tudván, mit jelent, nekem ajándékozta. Éreztem, hogy nagyobb jelentősége van, de ő nem mondta el, én pedig nem akartam megkérdezni. Mégis vártam, hátha kérdez még valamit. Fölkelt, és az ágyához ment. Hallottam, ahogy lefekszik.
Bárcsak föltette volna azt a kérdést. Fájt, hogy nem tette meg. Mégis válaszoltam.
– Nem tudom, mit fogok csinálni – mondtam a sötét szobának. – Egész életemben mindig feladatokat hajtottam végre. Elszámolással tartoztam valakinek. Most, hogy már nem... furcsa érzés.
Azt hittem, nem felel rá, aztán hirtelen megszólalt.
– Ismertem ezt az érzést.
– Molly jutott az eszembe – néztem föl a fekete plafonra. – Sokszor gondolok rá. Tudod, hová ment?
– Igen.
Úgy tűnt, többet nem akar mondani róla, én pedig nem erőltettem.
– Tudom, hogy az a legokosabb, ha elfelejtem. Halottnak hisz. Remélem, hogy bárkihez ment is, jobban vigyáz rá, mint én. Remélem, hogy kellő szeretettel gondoskodik róla.
– Hogy érted? – kérdezte Burrick fészkelődve.
Nehezebb volt kimondanom, mint gondoltam.
– Aznap, amikor elhagyott, azt mondta, van valaki az életében, akit úgy szeretett, ahogy én szerettem a királyomat, valaki, akit mindennél előbbrevalónak tekint az életében – összeszorult a torkom. – Türelemnek igaza volt – tettem hozzá keservesen.
– Igen, igaza volt – helyeselt Burrick.
– Csak magamat hibáztathatom. Amint Molly biztonságba került, hagynom kellett volna a maga útját járnia. Olyan férfit érdemel, aki tud időt áldozni rá, aki figyelmes...
– Igen, így van – értett egyet Burrick. – Szégyen, hogy nem jöttél rá még azelőtt, hogy vele háltál.
Sokkal kellemetlenebb, ha valaki elismeri a saját hibáját, és egy barátja nem csak egyetért vele, hanem ráébreszti tetteinek teljes súlyára. Nem tagadtam, de nem is kérdeztem, honnan tudott róla. Ha magától jött rá, akkor nem voltam kíváncsi rá, mennyire magától értetődő volt. Bűntudat és szégyen öntött el, és valami olyan erős érzelem, hogy csaknem elharaptam a nyelvemet, ahogy megpróbáltam visszafojtani. Egyszerre abban is biztos voltam, hogy bármennyire helytelen is volt, mégis meg kellett történnie, és jó volt, hogy így alakult.
– Sosem bánom meg, hogy szerettem – mondtam végül. – Csak azt, hogy nem lehetett a feleségem az egész világ szeme láttára úgy, ahogy a szívem mélyén az volt.
Burrick erre nem válaszolt. Nemsokára úgy éreztem, belesüketülök a nagy csöndbe. Nem tudtam aludni tőle.
– Tehát holnap elválnak útjaink.
– Így igaz – felelte. – Sok szerencsét – tette hozzá rövid szünet után.
A hangjából éreztem, hogy komolyan is gondolja, mint aki tudja, mennyi szerencsére lesz szükségem az elkövetkezendőkben.
Lehunytam a szemem. Fáradt voltam, nagyon fáradt. Elegem volt, hogy olyan embereket bántottam, akiket szeretek. Ami történt, megtörtént. Holnap Burrick is elmegy, és szabad leszek. Szabadon követhetem a szívemet, és senki sem szólhat meg érte.
Szabadon elmehetek Vásárhelyre, hogy végezzek Pompával.

 

 

3
Küldetés

 

A MESTERSÉG A LÁTNOK vérvonal hagyományos mágiája. Míg a királyi családon belül tűnik a legerősebbnek, nem ritka, hogy a Látnok dinasztia távoli, mellékági leszármazottai között is akad olyan, aki képes használni, sőt, ritkán az is előfordul, hogy olyan illető birtokolja, akinek ősei között külszigeteki és Hat Hercegségbeli szülők is vannak. A Mesterség az elme mágiája, segítségével lehetséges gondolati úton beszélni mérföldek távolában lévő emberekkel is. Számtalan módon használható: egyszerűbb formájában üzenetek közvetítésére alkalmas, de használója megváltoztathatja ellenségei (vagy barátai) gondolatait is. Két jelentősebb hátránya van: egyik, hogy gyakori használata függőséghez vezethet, amelyet tévesen bódult élvezetnek neveznek. Inkább eufórikus állapot, ami sokszorosára növeli a használó Mesterségbeli erejét; túl gyakran használva azonban olyan mértékű befolyás alá kerülhet, hogy minden fizikai és mentális erőt elszív belőle, hogy csupán egy gügyögő, nyáladzó lény válik belőle...

*

Burrick másnap reggel ment el. Mikor fölébredtem, már készülődött, a holmiját szedte össze. Csak személyes dolgait vette magához, az élelem java részét meghagyta nekem. Egyikünk sem ivott előző éjszaka, mégis olyan halkan tettünk-vettünk, mintha minden éles hang fájdalmas lett volna. Bocsánatkéréseket akartam hebegni, könyörögni, hogy gondolja meg magát, tegyen valamit, nehogy barátságunk így érjen véget. Ugyanakkor azt kívántam, menjen már el, legyen vége az egésznek, jöjjön el a holnap, amikor végre teljesen egyedül leszek. Keményen tartottam magam az elhatározásomhoz, akárcsak ő, feltételeztem abból, ahogyan néha megállt, levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát. Ilyenkor egy pillanatra összenéztünk, figyeltük egymás tekintetét, aztán valamelyikünk lesütötte a szemét. Túl sok kimondatlan dolog feszült kettőnk között.
Túl hamar elkészült. Vállára vetette csomagját, elvett egy botot az ajtó mellől, én pedig arra gondoltam, milyen furcsa Burrickot, a lovast gyalog látni. A nyitott ablakon beömlő kora nyári napfényben élesen kirajzolódtak egy középkora végén járó, őszülő halántékú és szakállú férfi vonásai. Erős volt, egészséges, de már letagadhatatlanul túl járt élete derekán. Ereje teljében rám kellett vigyáznia.
– Hát – mondta kurtán –, ég veled, Fitz. És sok szerencsét.
– Neked is sok szerencsét, Burrick – mondtam, odaléptem hozzá, és megöleltem, mielőtt még hátraléptem volna.
Ő is megszorított viszonzásképp, majdnem összeroppantott, aztán megborzolta a hajamat.
– Fésülködj meg. Úgy nézel ki, mint egy vadember.
Csaknem mosolygott. Megfordult és elindult. Figyeltem, ahogy távolodik. Azt hittem, nem fordul vissza, de a tisztás szélén megállt, hátranézett, és fölemelte a kezét. Visszaintettem. Aztán elnyelte az erdő. Egy ideig ültem a lépcsőn, és azt a helyet néztem, ahol utoljára láttam őt. Ha beválnak a számításaim, évekbe telhet, mire újból találkozunk. Ha találkozunk egyáltalán. Hat éves korom óta része volt az életemnek, mindig számíthattam az erejére, még akkor is, amikor nem akartam. Most pedig elment, akárcsak Árny, vagy Molly, Igazság és Türelem.
Végiggondoltam mindent, amit mondtam neki, és összerezzentem. Muszáj volt, hajtogattam magamban. Túl sok halmozódott föl régi vélt, vagy valós, elfojtott sérelmekből. Nem akartam erős szavakat használni, csak el akartam zavarni, nem vérig sérteni. Elment, és magában megingott minden rólam őrzött emléke. Akárcsak Molly. Sértéseimmel Árnyban is leromboltam irántam érzett tiszteletét. Gyermeki énem még mindig remélte, hogy egyszer majd visszatérek, és ismét részt vehetünk egymás életében. Lassanként megértettem, hogy soha többet nem lesz így.
– Vége – mondtam magamnak halkan. – Az az élet véget ért, hadd menjen.
Szabad voltam, nem volt több rám erőltetett korlát, eszme, becsület és kötelesség. Felszabadultam az elvárásaik alól, többé nem kell a szemükbe nézve számot adnom arról, amit tettem. Szabadon megtehetem végre, ami szívem vágya, és ha bátorságomból, erőmből futja, az utolsó dolgot, ami végre megszabadít előző életemtől.
Meg fogom ölni Pompát.
Így tűnt igazságosnak. Először ő ölt meg engem. Elmés királynak tett ígéretem, hogy nem ártok a családjának kísértett még ugyan, de azzal igazoltam szándékomat, hogy az ember, akinek ezt az ígéretet tettem, már halott. Az a Fitz is halott volt, aki azt az ígéretet tette. Többé nem kell Elmés király előtt számot adnom feladatom eredményéről, nem kell erőt adnom Igazságnak, Türelem úrnő sem zaklat többé ostoba, számára elengedhetetlenül fontos feladataival. Meggyászolt, akárcsak Molly. Könny szökött a szemembe, ahogy számot vetettem azzal, amit elvesztettem. Molly elhagyott ugyan, mielőtt Pompa megölt volna, de a veszteség így is fájó volt. Ezért is Pompa felelős. Kegyelemből kapott életemet legalább a bosszúnak szentelem, ígértem magamnak. A szemembe fog nézni, és tudni fogja, hogy én öltem meg. Nem csöndes munka lesz, nem névtelen méreg fog láthatatlanul végezni vele. Személyesen viszem el a halált Pompának, rezzenéstelenül, akár egy nyílvessző, vagy kés. Ha elbuknék, már amúgy is halott voltam a világ szemében. Ha Pompa végzete után halok meg, úgy is megéri. Csak addig kell vigyáznom magamra, amíg Pompa elé jutok. Akármi történjék is utána, az már nem érdekelt.
Éjszem mocorgott, gondolataim aggasztották.
Gondoltál már arra, mi lesz velem, ha te meghalsz? kérdezte.
Lehunytam a szemem és eltöprengtem.
Milyen élet az, prédaként bujkálni?
Éjszem megértette.
Vadászok vagyunk. Egyikünk sem prédának született.
Nem lehetek vadász, ha mindig arra várok, kinek a prédája leszek. Nekem kell megtalálnom őt, mielőtt ő talál meg engem.
Túl nyugodtan fogadta a döntésemet. Igyekeztem megértetni vele a szándékaimat. Nem akartam, hogy vakon kövessen.
Megölöm Pompát és a kotériáját. Mindet megölöm mindazért, amit velem tettek és amit elvettek tőlem.
Pompát? Olyan zsákmány ez, amit nem ehetünk meg. Nem értem, miért kell emberre vadászni.
Magam elé idéztem Pompa képét és összehasonlítottam gondolatban azzal az állatkereskedővel, akitől kölyökként vettem, aki kifüstölte az odúját és megölte a családját. Éreztem, ahogy Éjszem eltöpreng.
Egyszer sikerült megmenekülnöm előle. Volt elég eszem hozzá, hogy távol tartsam magamat tőle. Pompára vadászni annyi értelme van, mint sündisznót kergetni.
Nem hagyhatom annyiban, Éjszem.
Megértem. Én is így vagyok a sündisznókkal.
Pompa ellen fogadott bosszúm számára saját gyarlósága, a sündisznóvadászat megfelelője lett. Jómagam kevesebb egyetértéssel fogadtam el megértését. Most, hogy kimondtam, semmi sem tántoríthatott el tőle. Eszembe jutott, amit múlt éjjel mondtam Burricknak arról, hogy legyen végre saját élete. Hát, gondoltam magamban, én is sajátot kezdek, ha elvágom az elvarratlan szálakat. Kezdhettem volna új életet, de egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy Pompa azt gondolja, legyőzött engem és ellopta a trónt Igazságtól. Egyszerű és tiszta bosszú, mondtam magamnak. Ha valaha is magam mögött akarom tudni a rettegést és a szégyent, meg kellett tennem.
Most már bejöhetsz – mondtam.
Miért akarnék bemenni?
Éreztem, hogy Éjszem már előjött a tisztásra, mellém telepedett és onnan nézett be a kunyhóba.
Fúj! Nem csoda, hogy rosszul működik az orrod, ha ilyen bűzletes dolgokkal van tele a kunyhód.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem, ahogy óvatosan bemerészkedett a kunyhóba és körbeszaglászott. Régóta csak úgy gondoltam rá, mint tudatom kiterjesztésére, énem másik felére. Mostanára kifejlett, ereje teljében lévő vadásszá vált, bárki más azt mondaná rá, egy szürke farkas. Az én szememben sokkal több színe volt, a szeme sötét, pofája majdnem fekete, fakóbb a füle tövénél és a torkánál, grabanca és gerince mentén sötét szálak keveredtek a szürkével. Mancsai hatalmasak voltak, még terebélyesebbek, ha havon futott; farka sűrű és kifejező, állkapcsai izmosak, könnyedén elroppantották egy őz lábát. A tökéletesen egészséges állatok kimért, ruganyos járásával közlekedett. Megnyugtató volt nézni is. Mikor kielégítette a kíváncsiságát, visszajött és leült mellém. Nemsokára leheveredett, és elnyújtózott a kellemes napsütésben. Őrködsz?
– Majd figyelek – mondtam, füle billentésével jelezte, hogy megértette, aztán álomba merült.
Halkan fölkeltem, és beléptem a kunyhóba. Nagyon rövid időbe tellett összeszedni a holmimat: két porkóc és egy köpönyeg volt az egész, meg egy váltás ruha és néhány meleg gyapjúöltözék, nyárra teljesen haszontalan dolgok. Akadt még egy fésű, egy kés és köszörűkő, kova és egy parittya, egy szekerce és Burrick tükre. A kunyhóhoz tartozott egy kis kanna és pár kanál, egy tarisznyára való hús és pár marék liszt, méz és a bor, amit Árny hozott.
Nem túl sok, én pedig hosszú útnak néztem elébe. Gondoskodnom kellett a túlélésről, mielőtt azon kezdenék töprengeni, hogyan jutok át Pompa őrségén és a kotériáján. Gondosan fölmértem a helyzetet. Még nem voltunk túl a nyár derekán, volt idő füveket gyűjteni és kiszárítani, halat füstölni és húst szárítani az útra. Nem kell éhesen útra kelnem. Volt ruhám és néhány alapvető dolog, de idővel pénzre lesz szükségem. Árnynak és Burricknak azt mondtam, hogy boldogulok, ha mással nem, hát istállófiúként és írástudásommal. Ezzel talán eljutok Vásárhelyig.
Talán könnyebb lett volna, ha megmaradok FitzLovagnak. Ismertem folyami hajósokat, akik fát úsztattak, ledolgozhattam volna nekik az útiköltséget. De FitzLovag meghalt, nem állhat neki munkát keresni a kikötőben. Még csak a közelébe sem merészkedhettem, mert fölismerhettek. Az arcomhoz emeltem a kezem, eszembe jutott, mit láttam Burrick tükrében. Egy fehér hajtincs virított ott, ahol Pompa katonái betörték a fejemet. Kitapogattam orrom új formáját és volt egy finom heg a jobb szemem alatt, ahol Pompa gyűrűs ökle fölsértette a bőrömet. Megnövesztem a szakállamat és fölnyírom a hajamat, ahogy az írnokok szokták, ezzel talán nem vonom magamra a figyelmet. Mégsem lenne szerencsés szándékosan olyanok közé merészkednem, akik fölismerhettek.
Gyalog kell mennem.
Miért nem maradunk itt? kérdezte Éjszem álmosan. A patakban van hal, vad az erdőben, mi másra lenne szükségünk? Miért kell elmennünk?
Muszáj. Meg kell tennem, hogy újra ember lehessek.
Tényleg ezt szeretnéd? Ember lenni? – Éreztem gyanakvását, de éreztem, hogy megérti, amiért megpróbálom. Lustán kinyújtózott. – Hová megyünk?
Vásárhelyre. Pompa most ott lakik. Hosszú út a folyó mentén fölfelé.
Vannak ott farkasok?
A városban nincsenek, de Fészekben vannak. Kosban is élnek farkasok, csak nem erre.
Kettő kivételével – helyesbített. Szeretnék farkasokkal találkozni arrafelé.
Ezzel megint nyújtózott egyet, és elbóbiskolt. Ezt jelentette farkasnak lenni, jutott eszembe, nem is törődik többet a dologgal, míg útra nem kelünk. Akkor pedig szó nélkül követ majd, és képességeinkre bízza a túlélésünket.
Én azonban túlságosan emberré váltam, hogy kövessem a példáját. Másnap elkezdtem útravalóra gyűjteni. Éjszem tiltakozása ellenére többet vadásztunk, mint amennyire szükségünk volt egy nap. Ha sikerrel jártunk, nem hagytam, hogy fölfalja az egészet, hanem letéptem belőle egy darabot, megfüstöltem. Burrick tanításaiból ragadt rám annyi, hogy bőrt puhítsak magamnak lábbelihez. Bezsíroztam a régi csizmáimat, és félretettem a télre.
Nappal, amíg Éjszem szunyókált a napon, füveket gyűjtögettem: fűfaháncsot láz ellen, málnagyökeret köhögésre, útifüvet fertőzésekre, csalánt vértolulás ellen, és így tovább. Cédrusból apró ládikát készítettem magamnak, abba gyűjtöttem össze a szárított növényeket, köztük a mérgeket, amikre Árny tanított: galóca, nadragulya, fekete bodza és azok, amik ételekkel, vagy egymással keverve alkotnak halálos adagot. Igyekeztem legjobb tudásom szerint válogatni íztelen, szagtalan füveket, olyanokat, amiket finom porrá lehetett zúzni, vagy vízben megfőzni. És gyűjtöttem tündérháncsot is, a leghatásosabb serkentőt, amit Árny használt, hogy Igazság Mesterséghasználattal töltött hosszú napjai után fölfrissítse a trónörököst.
Pompa körül ott lesz a kotériája, akik közül Will volt a legveszedelmesebb, de nem becsülhetem alá egyiküket sem. Burl már gyermekkorában megtermett, húsos fiú volt, Carrod nyurgább, nőcsábász a maga módján. Ez azonban már régen volt, én pedig láttam mivé tette Willt a Mesterség. Rég nem találkoztam sem Burllel, sem Carroddal, de nem akartam alábecsülni őket. Mindhárman alaposan jártasak voltak a Mesterségben, s bár az én természetes adottságom jóval erősebb volt, mint bárkié a kotériában, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy olyan módokon voltak képesek használni a Mesterséget, amiről még Igazság is csak álmodhatott. Ha megtámadnak a Mesterséggel, és túlélem, csak a tündérháncs segíthet, hogy talpra álljak.
Készítettem egy másik, nagyobb ládikát is, amiben elfért a mérgekkel teli, de kívülről úgy nézett ki, mint egy utazó írnok tinta- és tolltartó doboza. Tollszárakat egy lúdtól szereztem, amit sikerült meglepnem a fészkén. Gyűjtöttem porokat, és faragtam tégelyeket tintatartónak. Éjszem duzzogva engedte, hogy a szőréből ecsetet készítsek, finomabb sörtéhez nyúlszőrt szereztem, de nem sikerült olyan finomra, mint szerettem volna. Vonakodva beismertem, hogy Türelemnek igaza volt, amikor azt mondta, szép az írásom, de nincs meg minden tehetségem, hogy igazi írnok lehessek. Reméltem, hogy az összegyűjtött készletek kitartanak Vásárhelyig, ha ezzel kell pénzt keresnem.
Aztán eljött az idő, mikor már jól fölszerelkeztem és volt elegendő élelem, hogy nekivágjak az útnak. Készen álltam, bosszúra éhesen, mégis furcsamód nehezemre esett elhagyni a kunyhót. Életemben talán először ébredtem föl, amikor akartam, és akkor ettem, amikor megéheztem. Nem volt más dolgom, csak magammal törődni. Nem árthat, ha még eltöltök itt egy kis időt, amíg teljesen rendbe jövök. Bár a tömlöcben szerzett sebeim begyógyultak, és csupán hegek maradtak belőlük, olykor még furcsán merevnek, görcsösnek éreztem magam reggelente. Néha megszédültem, vagy remegni kezdtem, ha túl hirtelen kaptam föl a fejem, vagy túl gyorsan próbáltam valami után nyúlni, egy kimerítőbb vadászat után sokszor attól féltem, hogy rángások törnek rám, esetleg egy újabb roham. Talán jobb lenne, ha teljesen meggyógyulnék, mielőtt elindulok.
Maradtunk hát még egy keveset. Az idő kellemes volt, sok vadat ejtettünk. Ahogy teltek a napok, helyreállt az egészségem is: nem voltam az a harcedzett veterán, mint előző nyáron, de lépést tudtam tartani Éjszemmel, mozdulataim még mindig biztosak és gyorsak voltak. Meggyógyultam, félretettem a múlt fájdalmait, elfogadtam őket, de nem merengtem rajtuk. A rémálmok lassan elmaradtak; még sosem volt ilyen egyszerű az életem. Megbékéltem magammal.
Álomból riadtam föl. Hajnal előtt keltünk Éjszemmel, kövér nyulakat ejtettünk egy domboldalban, ahol különösen sok üreg bújt meg. A vadászat hamar könnyed játékba fúlt, kiástuk az üregeket és rávetettük magunkat az áldozatokra. Már jócskán kivilágosodott, mire meguntuk, ittunk a patakból és leheveredtünk a bokrok tövébe. Valami, talán a lehunyt szemhéjamon táncoló árnyékok ringattak különös álomba.
Újból Kosvárban voltam, a régi őrtoronyban. Hideg kövön hevertem, körülöttem szúrós szemű emberek álltak, arcom alatt alvadó vértől volt ragacsos a padló. Nyitott szájjal lihegtem, szaga és íze túlterhelte érzékszerveimet. Megint értem jöttek, nem csak a bőrkesztyűs emberek, hanem Will, a láthatatlan, csöndes Will is, észrevétlen átsurrant mentális védőfalaimon.
– Várjatok, kérlek! – könyörögtem. – Hagyjátok abba, könyörgöm. Nincs mit tartanotok tőlem, csak egy farkas vagyok, nem veszélyes. Nem bántalak, csak hagyjatok magamnak. Csak egy farkas vagyok... – az égnek emeltem a pofámat és vonyítottam.
Saját üvöltésem ébresztett föl.
Négykézlábra gördültem, megráztam magam, és talpra álltam. Csak egy álom, mondogattam magamnak. Szégyen és félelem szállt meg, mocskosnak éreztem magam. Álmomban kegyelemért könyörögtem, nem úgy, mint a valóságban. Nem vagyok gyáva, erősködtem. Valóban? Még mindig érezni véltem a vér szagát.
Hová mégy? – kérdezte Éjszem lustán. Mélyen bent feküdt az árnyékban, bundája csaknem teljesen elrejtette.
Vízért.
Lesétáltam a patakhoz, lemostam a nyúlvért az arcomról, és a kezemről és nagyot kortyoltam a vízből. Megint megmostam az arcomat, alaposan leöblítettem a szakállamat, hogy onnan is kijöjjön. Hirtelen úgy határoztam, hogy elegem van a szakállból. Amúgy sem akartam olyan helyre menni, ahol fölismerhettek. Visszamentem a kunyhóba, hogy megborotválkozzak.
Megálltam az ajtóban, orromat facsarta a dohszag. Éjszemnek igaza volt, a sok bent alvás eltompította a szaglásomat. Alig akartam elhinni, hogy odabent laktam. Mogorván beljebb sétáltam, miközben megpróbáltam megkülönböztetni az emberi szagokat. Pár napja esett az este, a nedvesség tönkretette a kiszárított húsok egy részét. Kidobáltam a penészes, vagy férgekkel teli darabkákat, a többit pedig gondosan átvizsgáltam.
Napok telhettek el, mióta utoljára itt jártam, ismertem be végre, amikor fölvettem a kést az asztalról, és nyomában sötét folt maradt a vékony porrétegben.
Talán hetek is telhettek el így.
Fogalmam sem volt az idő múlásáról. Ránéztem a romlott húsra, a szürke porrétegre, megtapogattam a szakállamat, meglepődtem milyen sokat nőtt. Burrick és Árny nem pár napja hagytak itt, talán egy hónap is eltelt azóta. Megálltam az ajtóban, és végignéztem a réten. A fű benőtte a csapást, ami a viskóig vezetett, a tavaszi virágoknak nyomuk sem volt már, a bogyók régen beértek a bokrokon. Lenéztem a kezemre, a köröm alá és a bőrömbe ágyazódott koszra. Volt olyan idő, hogy elborzasztott még a gondolat is, hogy nyers húst egyek. Most a ropogósra sütött, fűszeres vadhús íze tűnt furcsának és távolinak. Megriadtam a gondolattól, nem akartam szembenézni önmagammal. Később, hallottam magamat, holnap, talán később, keresd meg Éjszemet.
Bánt valami, testvér?
Igen... De ebben nem segíthetsz. Ezt magamnak kell megoldanom, ez emberi dolog.
Légy farkas inkább – javasolta lustán.
Nem volt erőm felelni rá, inkább hagytam a dolgot, és végignéztem véráztatta, koszos ingemen, rongyos-rojtos nadrágomon. Eszembe jutott, hogyan néztek ki a szipolyozottak, a ruházatuk. Mivé lettem? Megriasztott saját szagom. Még a farkasok is tisztábbak voltak ennél, Éjszem naponta tisztálkodott.
– Alig tette ki Burrick a lábát, máris rosszabb lettem, mint egy állat – mondtam ki hangosan is. – Csak evés és alvás. Mindig erre akart figyelmeztetni annyi éven át. Pontosan azt tettem, amitől ő tartott.
Gondosan tüzet csiholtam a kandallóba, vizet hordtam a patakból, annyit, amennyi egy fürdőhöz kellett. Még a juhászok hagytak hátra egy nagy forralókannát, abban melegítettem meg, és félig hordtam a kunyhó előtti teknőt. Amíg a víz forrt, szappanfa kérget és zsurlót gyűjtöttem a tisztálkodáshoz. Nem emlékeztem, hogy voltam-e valaha is ilyen ápolatlan. A zsurlólevéllel több rétegnyi bőrt vakartam le magamról, mire elégedett lettem az eredménnyel, nem egy bolha úszkált a víz felszínén mire végeztem. Alaposan megmostam a hajamat, kifésültem, és hátrafogtam, ahogy a harcosok. Megborotválkoztam Burrick tükrében, és alaposan szemügyre vettem amit láttam. Nap barnította homlok, sápadt áll.
Mire újabb félteknőnyi vizet melegítettem föl, hogy kimossam a ruháimat, kezdtem megérteni Burrick megszállott tisztaság-hóbortját. Levágtam a nadrág szárát, a rongyok fölött, ami maradt, alig volt több egy halásznadrágnál. Előszedtem a téli ruhákat is, hogy kimossam belőlük a dohszagot, észrevettem, hogy egy egér ellopott egy darabkát a télikabátomból, valószínűleg az üregét ékesítette vele. Megjavítottam, ahogy tudtam.
Ismét emberi szagod van.
Az jó, vagy rossz?
Jobb, mint a múlt heti préda szaga, de nem olyan jó, mint egy farkasé – fölállt és nyújtózkodott. Mégis inkább ember akarsz lenni. Nemsokára útra kelünk tehát?
Igen. Nyugatnak fogunk tartani a Kos folyó mentén.
Ó, tüsszentett hirtelen, aztán az oldalára gördült, és hempergőzni kezdett a porban, akár egy kölyökkutya. Alaposan beledörgölte a koszt a bundájába, aztán talpra állt és kirázta belőle. Nehezen fogadta el hirtelen jött döntésemet. Mibe is rángattam bele?
Az est leszálltával még minden ruhám és takaróm nyirkos volt. Éjszemet egyedül küldtem vadászni, tudtam, hogy nem tér vissza egyhamar. Telihold ragyogott a tiszta, felhőtlen égbolton, ilyenkor több volt a vad. Besétáltam a kunyhóba, és megraktam a tüzet, hogy a megmaradt húsból falatkákat pirítsak az útra. A liszt zsizsikes lett, jobb megenni a maradék húst, mint veszni hagyni a többivel. A megcukrosodott méz maradékával együtt nagyon finom volt. Teát készítettem magamnak a vadmentából és csalánlevelek végéből, hogy ismét megszokjam, nem csak húst és zöldséget eszek.
A legkevésbé nyirkos pokrócomat behoztam a ház elől, és arra heveredtem le a tűz elé. Kitapogatóztam Éjszem felé, de éppen friss zsákmányát fogyasztotta egy zsíros talajú rét szélén, nem akarta megosztani velem. Egyedül voltam. Furcsa, de kellemes érzés volt.
Átfordultam a másik oldalamra, és nyújtózkodtam egyet. Egy kis csomagot vettem észre az egyik széken. Kívülről tudtam, mi és hol található a kunyhóban, de az a csomag legutóbb még nem volt itt. Fölvettem, és megszagoltam, Burrick illatát és a sajátomat éreztem rajta. Észrevettem, hogy mit csinálok, elszégyelltem magam, és megfogadtam, hogy mostantól odafigyelek a viselkedésemre, ha nem akarom még egyszer elárulni magam mások előtt.
Nem volt nagy csomag, egyik kedvenc, barna színű ingem volt, amit a régi ládámban tartottam, benne egy nadrág és egy tégelynyi Burrick kencéjéből, amit zúzódásokra és vágásokra szokott használni. Egy bőrerszényben négy ezüstpénz hevert még ott, az erszényen koscímer hímzés, valószínűleg Burrick keze munkája. A nadrághoz tartozott egy jófajta bőröv, benne egy másik címer, ami szintén Burrick műve volt. Leszegett fejű kost ábrázolt, hasonlót ahhoz, amit Igazság javasolt nekem, saját címernek. Egy farkast zavart el éppen. Nehéz volt nem érteni a célzást.
Átöltöztem, sajnáltam, hogy elkerültük egymást, de örültem is neki egy kicsit. Burrickot ismerve ő is hasonlóan érezhetett, amikor nem talált itt. Vajon azért járt itt, ezekkel a ruhákkal, hogy meggyőzzön, tartsak vele? Vagy útravalónak szánta? Igyekeztem nem törődni vele, mi lehetett a szándéka, vagy mit gondolt, amikor látta az elhagyatott kunyhót. A tiszta ruhákba bújva ismét embernek éreztem magam. Az erszényt és a késemet a bőrszíjra kötöttem, és belefűztem a nadrágba, aztán egy széket húztam a tűzhely elé, és letelepedtem rá.
Bámultam a tüzet, és töprengeni kezdtem az álmomról. Furcsa szorítást éreztem a mellkasomban. Gyáva lennék? Nem biztos. Vásárhelyre tartok, hogy megöljem Pompát. Talán, tréfát űzött velem az elmém és elhitette, hogy ilyet csak egy gyáva ember tesz; sokkal egyszerűbb feladat, mint megkeresni a királyomat. Elhessegettem a gondolatot, de azonnal visszatért.
Vajon jó ötlet Pompát megölni, vagy csak magam miatt teszem? Mit számít ez? Igenis számított. Talán inkább Igazság keresésére kellene indulnom.
Fölösleges ezen tépődni, amíg nem tudom, hogy életben van-e. Talán használhatnám a Mesterséget, hogy kiderítsem, bár Galenus gondoskodott róla, hogy képtelen legyek megbízhatóan használni. Tönkretette erős tehetségemet, és pislákoló, bizonytalan készséggé változtatta. Vajon így marad örökre? Jól kell kezelnem a Mesterséget, ha át akarok jutni Pompa kotériáján. Uralkodnom kell fölötte. Képes vagyok egyedül elsajátítani? Honnan tudhatnám, hogyan kell jól használni, ha nem is ismerem? Lehetetlennek tűnő feladat volt.
Nem akartam Igazságra gondolni. Ez a fölismerés rögtön arra vezérelt, hogy mégis rá gondoljak. Igazság. Hercegem. Királyom immár. A vér és a Mesterség köt össze minket, jobban ismertem, mint bárki mást. Nyitottnak lenni annyi, mint nem elzárkózni, mondta egyszer. A Mesterség segítségével harcolt a Martalócok ellen, ez lett az élete, elszívta fiatalságát és erejét. Sosem volt ideje, hogy megtanítson a használatára, de olykor, ha alkalma nyílt rá, tanítgatott. Olyan hatalmas volt az ereje, hogy ha megérintett, napokra összekapcsolódott a tudatunk. Egyszer, mikor a székébe ültem a dolgozószobájában, sikerült üzennem neki. Az asztalához telepedtem akkor, előttem a térképei és tintái, a trón örökösének személyes apróságai. Akkor annyira erősen gondoltam rá, olyan hevesen szerettem volna, ha visszatér a királyságába, hogy egyszerűen kinyúltam, és Üzentem neki; könnyedén, a legkisebb erőfeszítés nélkül. Megpróbáltam fölidézni magamban azt a pillanatot. Ha lehunytam a szemem, magam előtt láttam őt, nagy levegőt vettem, és fölidéztem magamban a vonásait.
A válla szélesebb volt, mint az enyém, de én voltam a magasabb. A Látnok családra jellemző sötét szeme és haja akárcsak az enyém, bozontos szakállába ősz szálak vegyültek már. Mikor kisfiú voltam, izmos volt, ruganyos testalkatú, és olyan könnyedén forgatta a kardot, mint a pennát. Az azóta eltelt évek alatt sokat változott, túl hosszú időt kellett tétlenül töltenie a partvidék védelmében. Ahogy az izmai elsorvadtak, Mesterségbeli aurája növekedett, végül olyan érzés volt előtte állni, akár egy lobogó kandalló előtt. A jelenlétében sokkal jobban éreztem a Mesterség erejét, mint a testét. Ha az illatára gondoltam, eszembe jutott a térképei megrajzolásához használt színes tinták aromás szaga és a tündérháncsé, ami egyre sűrűbben jelentkezett a leheletében.
– Igazság – suttogtam, és éreztem, ahogy a neve visszhangot ver bennem és visszaverődik a falaimról.
Kinyitottam a szemem. Nem nyúlhatok utána, amíg le nem eresztettem saját falaimat, hogy elérhessem és ő is elérhessen engem. Hát legyen. Ez könnyű feladat. Csak lazítanom kell, belebámulni a tűzbe, és figyelni az apró szikrákat, amik a hőség szárnyán lebegnek fölfelé. A táncoló, lebegő szikrákat. Lazítani. Elfelejteni, hogyan feszült Will ereje mentális falaimnak. Elfelejteni, milyen érzés volt fönntartani a falakat, miközben a testemet kínozták; az émelyítő érzést, ami akkor tört rám, amikor Justinnak sikerült áttörnie, és befurakodnia az elmémbe. És el kellett felejtenem azt is, amikor Galenus, visszaélve hatalmával tönkretette a képességemet.
Mintha mellettem állt volna, meghallottam Igazság hangját. – Galenus mély sebet ejtett rajtad. Olyan erősek a falaid, hogy nem tudom áttörni őket, pedig erős vagyok. Meg kell tanulnod lerombolni, és ez nehéz dolog – ezek a szavak csöngtek a fülembe annyi éven keresztül, Justin támadása, Will ostroma előtt. Tudták vajon, hogy milyen sikerrel jártak? Valószínűleg sosem gondoltak rá. Valahol valakinek föl kellene jegyeznie: talán egyszer, egy Látnok királynak jól jöhet a tudás, hogy ha a Mesterséggel erősen megsebez valakit, az olyan mélyen elzárja magában a képességet, hogy szinte használhatatlanná válik.
Igazságnak sosem volt ideje megtanítani, hogyan eresszem le a védelmemet. Azt ellenben megtanította, hogyan erősítsem meg őket, hogy ne szivárogjon ki minden személyes gondolatom. Talán túl jól megtanultam a leckét. Vajon lesz időm elfelejteni?
Idő, idő – szakította félbe gondolatmenetemet Éjszem ingerülten. Az időt az ember találta ki, hogy gyötörje magát vele. Addig gondolsz rá, amíg beleszédülök. Miért követed a régi csapást? Szimatolj ki egy újat, aminek a végén hús vár. Ha vad kell, cserkészd be. Ez minden. Nem mondhatod, hogy túl sok időbe telik becserkészni, én csak enni akarok. Ez mind ugyanaz. A vadászat az evés kezdete.
Nem érted – mondtam kimerülten. Kevés órából áll egy nap, és kevés nap akad, amikor gyakorolhatom ezt a dolgot.
Miért szeleteled föl az időt apró darabkákra? Órák! Napok! Olyan, mint a nyúl. Ha megölöm a nyulat, megeszem. Megvető horkantás. Ha elkaptad a nyulat, földarabolod, és elnevezed csontnak, húsnak, bundának és beleknek Így persze sosem lesz elég.
Mit kellene hát tennem, ó bölcs mester?
Hagy abba a jajveszékelést és csináljad! Aludni szeretnék végre.
Mentálisan oldalba bökött, noszogatólag. Ráébredtem, milyen közel is került hozzám az elmúlt hetekben. Volt idő, amikor megszidtam, ha folyton az elmémben turkált. Nem vágytam a társaságára, különösen, ha Mollyval voltam, és igyekeztem elmagyarázni neki, hogy vannak idők, amikor csak magammal kell törődnöm. Ez a kis lökés arra ébresztett rá, hogy ugyanúgy kapaszkodtam belé, ahogyan kölyökkorában ő tette velem. Visszafojtottam a kényszert, hogy utána kapjak. Visszasüllyedtem a székbe, és ismét a tűzbe bámultam.
Ledöntöttem a falakat. Hosszú ideig ültem, kiszáradt a szám, támadásra lestem. Mikor semmi sem jött, óvatosan leeresztettem a védelmemet. Halottnak hisznek, jutott eszembe. Nem állnak lesben, hogy megtámadjanak egy halott embert. Még mindig kényelmetlenül éreztem magam ilyen védtelenül. Sokkal könnyebb volt pislogás nélkül meredni a víztükörre, vagy rezzenéstelen arccal várni az ütést, mint várakozni egy mentális támadásra nyitott tudattal. Mikor végre sikerült legyűrnöm a félelmet, megéreztem a körülöttem áramló Mesterséget, ami folyó gyanánt vált szét és fogott körbe, mintha egy sziget lettem volna. Csak bele kellett vetnem magam, hogy megtaláljam Igazságot. Vagy Willt, Burlt, Carrodot. Összerezzentem, a folyó pedig visszahúzódott. Erőt vettem magamon, és hosszú ideig álltam a partján, bátorságot gyűjtve, hogy belevessem magam. Nem kóstolgattam, milyen az, ha csak a kezemet lógattam bele. Vagy be, vagy ki.
Be. Már sodródtam is, éreztem, ahogy szétmállok, akár egy elkorhadt deszka, vagy kötél, apró szálak váltak le rólam, apróságok, amik önmagammá tettek; emlékek, gondolatok, érzelmek, a mélyebb megértés költői pillanatai, a hétköznapok kósza emlékei. Kellemes érzés volt. Csak el kellett engednem magam.
Akkor pedig Galenusnak lett volna igaza.
Igazság?
Semmi válasz. Nem volt ott.
Visszahúzódtam magamba, tudatom köré gyűjtöttem önmagam darabkáit. Képes voltam rá, sikerült összetartanom magam a Mesterség folyamában. Eddig miért volt olyan nehéz? Félresöpörtem a kérdést, és számításba vettem a legrosszabb lehetőséget. Igazság pár hónappal ezelőtt még életben volt: „Mondd meg nekik, hogy Igazság él. Ez minden.” Én pedig megtettem, bár akkor nem hallgattak rám. Vajon miért küldte azt az üzenetet, ha nem segítséget kért? Királyom segélykérése megválaszolatlan maradt.
Nem tudtam elviselni ezt a hirtelen támadt gondolatot, mentális kiáltásom kirobbant a Mesterség folyamába.
IGAZSÁG!
...Lovag?
Alig volt több, mint halk suttogás, lágy érintés, ahogy a molylepke csapkodja az ablakot. Rajtam volt a sor, hogy kinyúljak és megragadjam. Tudata úgy pislákolt, akár egy gyertya lángja önmaga olvadt viasztócsájában. Tudtam, hogy nem bírja sokáig. Ezer egy kérdésem lett volna, de csak a legfontosabbat tettem föl.
Igazság. Tudsz erőt meríteni belőlem?
Fitz? – jött a kérdés erőtlenebbül. Azt hittem, Lovag tért vissza..., hogy levegye a vállamról a terhet.
Igazság, figyelj rám! Gondolkozz. Képes vagy erőt meríteni belőlem? Meg tudod tenni?
Nem... nem tudok. Megérinteni... Fitz?
Eszembe jutott Elmés király ahogy erőt merített belőlem, hogy elbúcsúzzon a fiától; és eszembe jutott, hogyan tapadt rá Justin és Szeréné, mint két pióca, hogy utolsó leheletét is kiszívják belőle. Elmés úgy halt meg, ahogy egy szappanbuborék pattan el.
IGAZSÁG! Rávetettem magam, körülöleltem a tudatommal, és megerősítettem, ahogy ő tette olyan gyakran, amikor legyengültem. Meríts belőlem – parancsoltam, és megnyíltam előtte. Fölidéztem keze érintését a vállamon, az érzést, ami akkor fogott el, ha Elmés, vagy ő erőt merített belőlem. Igazság lelkének lángja hirtelen fellobbant, nemsokára tisztán és erősen világított megint.
Elég – figyelmeztetett. Óvatosan, fiú!
Jól vagyok. Meg tudom tenni, – bizonygattam és még több erőt adtam át neki.
Elég legyen! Tiltakozott, és elhúzódott tőlem. Mintha hátrált volna egy lépést, hogy távolabbról szemügyre vegyen. Nem láttam a testét, de éreztem szörnyű fáradtságát. Nem a jól végzett munkával töltött nap utáni egészséges kimerültség volt, hanem a csontig hatoló, a mindennapok igájában megtört lélek fáradtsága, amikor nem elég az ennivaló és a pihenéssel töltött idő, hogy fölfrissüljön. Erőt adtam neki, de egészséget nem tudtam, így hamar elhasználja a kölcsönkapott energiát, ami nem volt több számára, mint egy erős tündérháncsból főzött tea.
Merre jársz? – kérdeztem.
A hegyek közt mondta vonakodva. Nem biztonságos többet mondanom. Nem szabad használnunk a Mesterséget, mert vannak, akik megpróbálnak lehallgatni.
Nem szakította meg a kapcsolatot, tudtam, hogy ugyanúgy szeretett volna kérdéseket föltenni, ahogyan én. Megpróbáltam összeszedni, mit akarok mondani neki, s ugyan nem éreztem senkit, aki leskelődött volna, nem lehettem biztos benne, hogy nem kémkednek utánunk. Hosszú percekig csak abból állt a kapcsolatunk, hogy éreztük egymás jelenlétét.
Óvatosnak kell lenned – mondta végül Igazság. Bajt hozol a fejedre. Mégis örülök, hogy így történt. Régóta nélkülözöm már egy barát érintését.
Akkor nekem is megéri a kockázatot. Tétováztam, aztán nem tudtam magamban tartani a gondolatot: Királyom, van még valami, amit el kell intéznem. De ha elvégeztem, érted megyek.
Hálát éreztem felőle, szinte szégyelltem magamat miatta.
Remélem itt leszek még, mikor megérkezel. Aztán határozottabban hozzátette: Ne mondj neveket, csak akkor Üzenj, ha feltétlen szükséges. Lágyabban: Légy óvatos. Könyörtelenek.
Ezzel elment.
Saját akaratából szakította meg a kapcsolatot. Reméltem, hogy új erejével képes menedéket és élelmet találni. Éreztem, hogy örököké menekül, mindig óvatos és éhes. Akár egy préda, mint jómagam. És még valamit. Sérülés, vagy láz? Reszketve dőltem hátra a székemben. Nem próbáltam meg fölállni, a Mesterség kiszívta az erőmet, én pedig még kölcsönöztem is Igazságnak belőle. Nemsokára, ha alábbhagy a reszketés, fölkelek, és tündérháncs teát főzök magamnak. Egy ideig azonban csak ültem és a lángokat bámultam, Igazságra gondolva.
Igazság múlt ősszel hagyta el Kosvárat. Alig múlt fél éve, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor útra kelt, Elmés még élt, Kettricken pedig állapotos lett. Küldetésre indult, mivel a Vörös Martalócok már három esztendeje ostromolták és zaklatták a partvidéket, mi pedig sikertelenül védekeztünk velük szemben. Így hát a trónörökös herceg, Igazság útra kelt a Hegyvidékre, hogy megtalálja a legendás teremtményeket, az Elődöket, akik a történet szerint egyszer már, évszázadokkal korábban egy másik Látnok uralkodó, Bölcsesség király segítségére siettek, és ígéretet tettek, hogy visszatérnek, ha szükség lenne rájuk. Igazság pedig a trónt és birodalmát hátrahagyva útra kelt, hogy megtalálja őket, és fölelevenítse az ősi ígéretet. Gyengélkedő apja, Elmés király és öccse, Pompa herceg maradt hátra Kosvárban.
Alig tette ki a lábát, Pompa máris áskálódni kezdett. A belvidéki Hercegségek felé udvarolt, és mit sem törődött a partvidék gondjaival. Mindenki gyanította, hogy ő terjesztette a bátyját lejárató pletykákat küldetése értelmetlenségéről, csaknem őrültnek nevezve Igazságot. A Mesterséget használók kis kotériája már évek óta Pompa szolgálatában állt, aki arra használta őket, hogy hamis halálhírét keltse bátyjának, azután trónörökössé koronáztatta magát. Addigra már teljesen hatalmába kerítette beteges apját, és kijelentette, hogy az udvartartást beljebb költözteti, és ezzel minden tekintetben magára hagyta Kosvárat és a partmenti Hercegségeket. Amikor bejelentette, hogy Elmés király és Kettricken királyné is vele tart, Árny úgy döntött, eljött az idő a cselekvésre. Tudtuk, hogy Pompa nem hagyja, hogy bármelyikük is az útjába álljon, így tervet kellett kovácsolnunk a megszöktetésükre aznap este, amikor trónörökössé kiáltatta ki magát.
Semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. A partmenti Hercegek a lázadás küszöbén álltak és igyekeztek engem is megnyerni a céljaiknak. Beleegyeztem, hogy segítek nekik, abban a reményben, hogy Kosvár így erős marad, amíg Igazság visszatér. Mielőtt azonban megszöktethettük volna a királyt, a kotéria két tagja megölte, így csak Kettricken menekült el. Hiába öltem meg Elmés király gyilkosait, engem is fogságba vetettek, megkínoztak és bűnösnek találtak az „ördögi” Ösztön-mágia használatáért. Apám felesége, Türelem úrnő hiábavalóan próbált közbelépni, s ha Burricknak nem sikerült volna mérget csempésznie a cellámba, biztosan víz fölé akasztanak, és megégetnek. A méreg azonban elég volt hozzá, hogy kijátsszuk a halált, Türelem pedig megkapta halott testemet, és tisztességgel eltemettetett. Burrick és Árny titokban kiásták a síromat, és Éjszem gondjára bízott lelkemet visszacsempészték a testembe.
Nagyokat pislogtam, és elfordítottam a tekintetemet a lángokról. A tűz alig pislákolt már, akárcsak az életem: csak hamu maradt utána. Szerelmem nem lehetett az enyém. Molly halottnak hitt, talán gyűlöl is az Ösztön használata miatt. Már napokkal azelőtt otthagyott, hogy életem végleg darabokra hullott volna. Gyermekkorunk óta ismertük egymást, együtt játszottunk Kosvár városának utcáin és a kikötőben. Újfiúnak nevezett, azt hitte, istállósfiú, írnoktanonc vagyok, aki a várban lakik, még azelőtt belém szeretett, hogy tudta volna, én vagyok a Fattyú, Lovag herceg törvénytelen gyermeke, aki miatt lemondott a trónról. Mikor rájött az igazságra, csaknem elvesztettem, de sikerült meggyőznöm, hogy bízzon bennem, higgyen nekem, és csaknem egy évig kitartottunk egymás mellett minden akadály dacára. Időről időre a kötelesség előbbre való volt, mint a vágyaink, a király pedig megtiltotta, hogy nőül vegyem. Molly elfogadta ezt. Fenyegették és gúnyolták, a fattyú Szajnájának nevezték, én pedig képtelen voltam megvédeni. Ő azonban keményen tartotta magát még akkor is, amikor a király egy másik nővel jegyzett el engem... míg egy napon azt mondta, van valaki más az életében, akit szeret és mindennél fontosabb az életében, akárcsak a király énnekem. Elhagyott, én pedig nem hibáztathattam. Csak hiányzott.
Lehunytam a szemem. Fáradt voltam, végtelenül kimerült. Igazság figyelmeztetett, ne Üzenjek, csak ha nagyon fontos. De egy pillantás Mollyra senkinek sem árt... Csak egy pillanat, hogy lássam, jól van. Valószínű, hogy nem is sikerül, de mit kockáztathatok?
Sikerülnie kellett volna. Könnyű volt a legapróbb részleteket is fölidézni róla, olyan gyakran lélegeztem be az illatát, oly gyakran éreztem bőrének melegét. Ismertem hangjának minden rezdülését, mély kacagását, állának határozott vonalát, ajkainak ívét, dús, barna hajának csillogását, vagy szemének határozott tekintését... Ahogy magához szorított, amikor megcsókolt... Az arcomhoz emeltem a kezemet, remélve, hogy ott találom az ő kezét és megszoríthatom, s el sem engedem többé. Csak egy seb vékony helyét éreztem. Könnyek szöktem a szemembe, sietve kipislogtam. Fáradt vagyok, mondtam magamnak, túl fáradt, hogy megpróbáljam megtalálni. Aludnom kellene. Igyekeztem elszakítani magamat ezektől a túlzottan is emberi érzelmektől, pedig ezt választottam, amikor vállaltam, hogy ismét ember leszek. Talán bölcsebb lett volna farkasnak maradni. Egy állatnak nem kell ilyen érzelmekkel viaskodnia.
Valahol az éjszakában egy magányos farkas az égnek emelte az orrát, és fölvonyított.

 

 

4
Út a folyó mentén

 

KOS, A HAT HERCEGSÉG legrégibb tartománya, a Kos folyó torkolatától a Medwen Hercegség déli határát jelentő partmenti dombságig tart a tenger mentén, és hozzá tartozik az Agancs-sziget is. Gazdagságának két forrása a halászat; amit a partvidéki népek mindig kedveltek, valamint a tengeri és folyami kereskedelem, amelynek segítségével a belvidéki királyságot is ellátják portékával. A Kos folyó széles folyam, áramlata olyan erős, hogy az uszályok számára még télen is marad hajózható csatorna. A belvidékre nemcsak Kos árucikkei jutnak el, hanem a tengeri kereskedelemből származó, a Kalced Államokból, vagy Bington kereskedőitől érkező termékek is, valamint gyakran Rippon és Shoaks áruja is. A folyón lefelé a belvidéki Hercegségek gazdag termése és a Hegyvidéki királyságból származó prém és borostyán érkezik.

*

Éjszem orrának hideg érintésére ébredtem. Még akkor sem riadtam föl, csak tudatára ébredtem a környezetnek. A fejem lüktetett, az arcom zsibbadt. A borosüveg üresen gurult odébb, ahogy fölültem a padlón.
Túl hangosan alszol. Beteg vagy?
Nem, csak bolond.
Ettől alszol hangosan?
Ismét megbökött az orrával; eltoltam magamtól. Szorosan összezártam a szemhéjamat, aztán megint kinyitottam. Semmi sem változott. Pár fadarabot löktem a parázsló kandallóba.
– Már reggel van?
Most kezd világosodni. Visszamehetünk a nyúlüregekhez.
Menj előre, én nem vagyok éhes.
Jól van mondta, és elindult, de az ajtóban megállt. Nem tesz jót neked, ha a kunyhóban alszol.
Aztán elment, én pedig lassan visszafeküdtem, és lehunytam a szemem. Alszom még egy keveset, gondoltam.
Mikor fölébredtem, már vakító napfény ömlött be az ajtón. Körbetapogatóztam az Ösztönnel, Éjszem egy terebélyes tölgy gyökerei között szundított jóllakottan. A fényes, napsütötte idő haszontalan volt a számára, én pedig kivételesen egyetértettem vele. Eszembe jutott előző napi elhatározásom, így erőt vettem magamon, és nekiláttam rendbe tenni a kunyhót, aztán rájöttem, hogy talán soha többet nem térek vissza ide. Megszokásból befejeztem a söprögetést, kitakarítottam a hamut a kandallóból és feltöltöttem a tűzifatartó kosarat a tűzhely mellett. Hogy ha bárki erre jár, és fedélre van szüksége, mindent megtaláljon. Összegyűjtöttem minden megszáradt ruhámat, és az asztalra hajtogattam őket. Szánalmasan kevés darab volt, de ha arra gondoltam, hogy mindet a hátamon kell cipelnem, soknak tűnt. Lementem a patakhoz, hogy igyak és megmosakodjak, mielőtt összerakom őket egy batyuba.
A pataktól visszafelé tartva azon gondolkoztam, mennyire nem szereti Éjszem a nappali utazást. A folyó felé tartva úgy látszik leejtettem a küszöbön az egyik nadrágomat, fölvettem, beléptem, és az asztalra hajítottam a ruhát. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.
A nadrág már figyelmeztethetett volna, de óvatlan lettem, túl régóta nem fenyegetett már semmiféle veszély. Túlságosan is az Ösztönömre hagyatkoztam, hogy megérezzem mások jelenlétét. A szipolyozottakkal szemben azonban ez sem használt. Sem az Ösztön, sem a Mesterség nem volt képes hatni rájuk, vagy érzékelni a jelenlétüket. Ketten voltak, fiatal férfiak, nem lehettek régóta szipolyozottak: ruházatuk még viszonylag ép volt, hajuk és bőrük ápolt, nem viseletes, pórusaikba még nem ivódott bele a kosz.
Legtöbbször télen harcoltam a szipolyozottak ellen, akkor gyengébbek, kimerültebbek voltak, és fáztak. Elmés király orgyilkosaként egyik feladatom az volt, hogy tisztítsam meg tőlük Kosvár környékét. Sosem jöttünk rá, milyen mágiát alkalmaztak áldozataikon a Vörös Martalócok, amitől ennyire érzelemmentes, állatnál is primitívebb, alantasabb vadakká váltak. Csak azt tudtuk, hogy az egyetlen gyógymód a könyörületes halál volt. A szipolyozottak voltak a Martalócok legszörnyűbb fegyverei. Saját népünket hagyták hátra, hogy zaklassanak bennünket, még jóval azután is, hogy vörös hajóik elvonultak az őszi tengeren. Két rossz közül választhattunk: hagyjuk, hogy éljék szörnyű életüket, ahol a rablás, gyilkosság, erőszak közömbös dolog volt számukra, vagy saját kezünkkel mártjuk a kést szipolyozott családtagjainkba.
Azok ketten a holmimat túrták föl éppen. Két kézzel habzsolták a szárított húst, miközben egyik szemüket gondosan a másikon tartották. Bár a szipolyozottak gyakran utaztak többen, semmilyen hűség nem kötötte őket egymáshoz. Talán egymás társasága mindössze megszokás, berögződés volt. Számtalanszor láttam már, amint vadul egymásnak estek zsákmányuk fölött, vagy pusztán azért, mert éhesek voltak. Mikor beléptem, fölkapták a fejüket, és rám néztek. Megdermedtem. Egy pillanatig senki sem mozdult.
Náluk volt minden ennivalóm és ruhám, nem volt okuk rá, hogy megtámadjanak. Az ajtó felé hátráltam, lassan, óvatosan, mintha egy medvét kaptam volna rajta, amint éppen elejtette az áldozatát. Nem néztem rájuk. Már majdnem az ajtónál jártam, amikor egyikük rám mutatott.
– Hangosan álmodik! – jelentette ki dühösen. Mindketten leejtették ami a kezükben volt és rám vetették magukat.
Sarkon perdültem, és futásnak eredtem, szinte azonnal nekiütköztem egy harmadiknak, aki éppen akkor lépett be a kunyhóba. A váltás ingemet viselte, mást alig. Karjai reflexszerűen fonódtak körém. A késem felé nyúltam, kirántottam az övemből, és tétovázás nélkül a gyomrába döftem többször is, míg végül eleresztett, és mély nyögéssel térdre roskadt.
Testvér! éreztem Éjszem hívását, és tudtam, hogy jön, de túl messze volt, fönt a gerincen. Valaki hátulról nekem ütközött, mindketten elterültünk. Megfordultam, mielőtt leszoríthatott volna és felüvöltöttem, mert hirtelen fölrémlett minden kín és szenvedés, amit a tömlöcben elszenvedtem. Pánik tört rám, és visszazuhantam az elfeledettnek hitt rémálomba. Kalapált a szívem, alig kaptam levegőt, a karom elzsibbadt, azt sem tudtam, markolom-e még a késemet. Egy kéz érintette meg a torkomat, én pedig vakon hadonászni kezdtem, nehogy a nyakam köré fonja. Saját társa mentett meg, vad rúgása célt tévesztett, súrolta az oldalamat, aztán keményen megroppantotta támadóm bordáit. Hallottam, ahogy kiszorult belőle a levegő, én pedig egy hirtelen mozdulattal letaszítottam magamról, arrébb pördültem, és futásnak eredtem.
Olyan erős félelem hajtott, hogy gondolkodni sem tudtam. Hallottam egyik üldözőm lépteit a hátam mögött, és mintha a társa is a nyomomban lett volna. Én azonban sokkal jobban ismertem a környéket, mint ők, ismertem minden domboldalt, gerincet és völgyet. A kunyhó mögé kerültem, föliramodtam a domboldalban, aztán hirtelen irányt változtattam, és hasra vetettem magam. A télen egy tölgy alatt meglazult a talaj, és az első olvadás kimosta alóla, most hosszában hevert a lejtőn, magával sodort néhány kisebb fát, és bozontos gyökereit bokor gyanánt szétterítette. Befészkeltem magam a fatörzs alá amennyire csak tudtam, és meglapultam a sötétségben.
Hallottam dühös kiáltozásukat miközben engem kerestek. Riadtan húztam föl ismét mentális védőfalaimat. „Hangosan álmodik” mondta az egyik szipolyozott. Árny és Igazság már régóta gyanította, hogy a Mesterség kisugárzása vonzza őket, talán fölidézi emlékezetükben az érzelmeiket és azt, amit elvesztettek.
Ezért akarnak megölni mindenkit, aki tud érezni? Talán.
Testvér?
Éjszem volt az, alig hallhatóan, valahonnan távolról.
Jól vagyok. Merre jársz? merészkedtem ki a fejemből.
Erre zörgést hallottam, és hirtelen mellettem termett, hason kúszva bújt mellém, orrát az arcomhoz érintette. Megsérültél?
Nem, elfutottam.
Helyesen tetted mondta.
Éreztem azt is, hogy meglepődött, azelőtt még sosem látott megfutamodni a szipolyozottak elől. Mindig megvetettem a lábamat, és harcoltam, ő pedig mellettem volt, és részt vett a küzdelemben. Olyankor általában jól fölfegyverkeztem előtte, tele volt a hasam, ők pedig fáztak, és esetleg napok óta nem ettek. Három az egy ellen rossz arány, nekem pedig csak egy zsebkésem volt, a farkas pedig messze járt. Nem vagyok gyáva, bárki más így tett volna. Ezt többször is elismételtem magamban.
Minden rendben – nyugtatott. Nem akarsz előbújni?
Majd később. Ha elmentek – csitítgattam.
Már régen elmentek mondta. Még akkor, amikor magasan állt a nap.
Biztos akarok lenni benne.
Én biztos vagyok benne. Követtem őket, figyeltem; ahogy elmennek. Gyere elő, kistestvér.
Hagytam, hogy kihúzzon a fatörzs alól, mikor körülnéztem, meglepve tapasztaltam, hogy már lemenőben volt a nap. Hány órát tölthettem a fa alatt, mint csiga a házában? Leporoltam reggel még frissen mosott, tiszta ruhámat. Nem csak kosz, vér is volt rajta, annak a vére, akit megszúrtam az ajtóban. Megint ki kell mosnom a ruhámat, gondoltam ostobán. A fejemben már végig is gondoltam, hogyan hozok vizet a patakból és hogyan melegítem meg a tűzön, de aztán rájöttem, hogy nem mehetek be többet a kunyhóba, hogy ismét csapádba essek.
Volt azonban néhány dolog, amire szükségem volt. Ha a szipolyozottak meghagyták egyáltalán.
Mire a hold fölkelt, elég bátorságot gyűjtöttem, hogy megközelítsem a kunyhót. Telihold volt, bevilágította a házikó előtti rétet, egy darabig mégis a tisztás szélén álló fák közül leselkedtem. Egy test feküdt a fűben, nem messze az ajtótól, én pedig hosszú ideig meredtem rá, mozgásra lesve.
Halott. Használd az orrod – javasolta Éjszem.
Az lehetett, akit az ajtóban leszúrtam. Nem jutott messzire. Mégis olyan óvatosan cserkésztem be, mintha egy sebesült medvét kerülgettem volna. Aztán megéreztem azt a jellegzetes, édeskés szagot, amit a napon felejtett nyers hús szokott árasztani magából. Nagy ívben kikerültem, úgy közelítettem meg a házat. Az ablakon leselkedtem, a sötétséget kémleltem hosszú perceken át.
Nincs bent senki – jegyezte meg Éjszem türelmetlenül.
Biztos vagy benne?
Egészen biztos. Nekem nem egy haszontalan húsdarab lóg a szemeim között! Testvér...
Nem fejezte be a gondolatot, éreztem nyugtalanságát, és osztoztam benne. Egyrészt tudtam, hogy nincs mitől félnem, a szipolyozottak elvették ami kellett, és továbbálltak, de másrészt nem tudtam szabadulni a rám zuhant férfi súlyának emlékétől. Számtalanszor szorítottak így le a tömlöc padlójára verések és rugdosások közepette, én pedig tehetetlen voltam. Most, hogy mindez ismét eszembe jutott, elgondolkoztam, vajon hogyan tudok együtt élni ezzel a tudattal.
Végül bemerészkedtem, még arra is rávettem magam, hogy kis tüzet gyújtsak. Reszkető kezekkel szedtem össze amit meghagytak nekem, és egy köpönyegbe fogtam össze őket. Hátam mögött fenyegetően rajzolódott ki az ajtófélfa, amin keresztül bármikor beléphetett valaki. Nem mertem becsukni, mert akkor talán bent rekedek, és még Éjszem ajtó előtt őrködő alakja sem nyugtatott meg.
Csak azt vitték el, amire akkor éppen szükségük volt; a szipolyozottak nem terveztek előre. A szárított húst megették, vagy félrehajították, én pedig nem kívántam többé, amihez hozzáértek. Kinyitották tinta- és pennatartó dobozomat, de nem találtak benne ehető dolgot, ezért nem törődtek vele többet. Kisebb, füveket és mérgeket tartó dobozomat ezek után már föl sem nyitották. Ruháim közül csak azt az egy inget vették el, ami a fűben fekvő halotton volt. Nem akartam visszavenni, amúgy is telelyuggattam már a hasát. Magamhoz vettem, amit találtam, és elindultam. Átvágtam a réten, és fölmásztam a gerincre, ahonnan minden irányba jól el lehetett látni. Ott leültem, és reszkető kezekkel összeraktam a dolgokat, hogy kényelmesen tudjam magammal vinni. A télikabátomba csomagoltam, és bőrszíjakkal kötöttem meg jó szorosra, egy másikat pedig úgy kötöttem rá, hogy a vállamra vethessem a csomagot. Napfénynél majd igazítok rajta.
– Készen állsz? – kérdeztem Éjszemet.
Vadászni fogunk?
Nem, most utazunk – elbizonytalanodtam. Nagyon éhes vagy?
Egy kicsit. Ilyen gyorsan el akarsz innen menni?
Ezen nem kellett töprengenem. – Igen.
Akkor ne aggódj, tudunk utazni és vadászni is egyszerre.
Fölnéztem a tiszta égboltra, megtaláltam az Eke csillagképet, és betájoltam magam.
– Arra – mondtam, és a gerinc távolabbi vége felé mutattam. A farkas nem válaszolt, csak fülelt és határozottan elindult arra, amerre mutattam. Követtem, hegyeztem a fülemet, és meresztgettem a szememet, minden érzékemmel az éjszaka zajaira összpontosítottam. Csöndesen jártam, és senki sem követett minket. Csak a félelmeim.
Kezdetben úgy terveztem, éjjel pihenünk és nappal haladunk, de az első éjszakán, amikor Éjszem nyomában vadcsapásokat követve törtettünk át az erdőn, úgy döntöttem, jobb, ha nappal pihenünk. Amúgy sem tudtam volna sötétben aludni. Az első időben nappal is nehezemre esett álomra hajtani a fejemet. Igyekeztem védett, mégis jó megfigyelőhelyet választani a pihenésre. Leheveredtem és összegömbölyödtem, a természet minden zaját nyugtalanítóan tisztán hallottam. Minden zörej, minden illat fölriasztott, egy idő múlva már Éjszemet is bosszantotta nyugtalanságom. Mikor végre sikerült elaludnom, gyakran izzadva és reszketve ébredtem, az alvás hiányától pedig éjszakánként csak botorkálni voltam képes Éjszem nyomában.
Ébren töltött óráimban – utazás közben, vagy alvás helyett – tovább tápláltam Pompa iránti gyűlöletemet, és éles fegyverré kovácsoltam. Ez lett belőlem. Nemcsak az életemet, a szerelmemet vette el tőlem, nemcsak kerülnöm kell az embereket és a népesebb helyeket, hogy maradandó sebeket kell viselnem miatta, ráadásul gyáva, reszketeg alig-emberré tett. Nem mertem fölidézni mi mindent tett még velem, mert tudtam, a rémképek maguk alá temetnek. A hideg kő, saját vérem íze, az ütések, gunyoros kacagás, csont reccsenése szabdalták föl álmaimat. Ébren hevertem az alvó farkas mellett, és Pompára gondoltam. Volt idő, hogy hittem, Molly iránt érzett szerelmem átsegít minden bajon és gondon. Pompa ezt is elvette tőlem.
Útközben vadásztunk. Eleinte igyekeztem minden húst megsütni, amit elejtettünk, de ez hamar tarthatatlanná vált. Három éjszakából talán egyszer sikerült tüzet gyújtanom, akkor is csak védett helyen, ahol senki sem láthatta. Mégsem hagytam, hogy olyan mélyre süllyedjek, mint az elvesztegetett hetek alatt a juhászok kunyhójánál. Tisztálkodtam, és amennyire csak lehetett, ügyeltem a ruházatomra is.
A tervem egyszerű volt. Átvágunk a Kos folyóig, onnan Teknőctóig vitt egy forgalmas út; azon a szakaszon Éjszemnek nehéz lesz rejtve maradnia, de így volt a leggyorsabb. Teknőctótól már Vásárhely sem volt messze, a Szől folyó mentén kellett haladni. Vásárhelyen pedig megölöm Pompát.
Ez volt a terv. Nem törődtem vele, hogyan viszem véghez, egyszerűen csak menetelünk napról napra, amíg elérjük a célunkat. Ezt a farkastól tanultam.
A partvidéket jól megismertem, mikor egy nyáron át Igazság hadihajóján húztam az evezőt, de Kos Hercegség belső részein csak egyszer jártam, népes kíséret tagjaként utaztunk át a Hercegségeken Kettricken eljegyzésére. Akkoriban nem volt gondom a felszerelésre és az élelemre, most azonban egyedül voltam, gyalog és kevés utánpótlással. Vad tájakon vágtunk keresztül, legtöbbjük azelőtt nyári legelő volt a juhoknak és teheneknek, most azonban mellkasig érő, elvadult fű nőtte be, és sok kunyhó romosan, elhagyatottan állt a rétek mentén. Kisebb nyájakat láttunk ugyan, de korántsem akkorákat, mint évekkel korábban, pásztor és juhász is kevesebb járt errefelé. Ahogy közeledtünk a folyóhoz, szántóföldek mellett haladtunk el, de a búzamezők is megcsappantak, kisebbek lettek, elszórtak, többet hagytak ugaron, mint amennyit bevetettek.
Nem értettem az egészet. A part mentén gyakran láttam ilyesmit, ahol a Martalócok támadásai elnéptelenítették a legelőket és szántóföldeket, rengeteg fölégetett birtokot és tanyát, egész falvakat hagytak maguk mögött romokban, de azt hittem, Kos szívében jobban zajlik az élet.
Nemsokára elértük a folyó mentén vezető utat. Jóval kisebb volt a forgalma, mint ahogy emlékeztem rá, akárcsak a folyón. Akikkel találkoztam, rosszkedvű, magukba fordult, gyanakvó emberek voltak; egyszer megálltam egy parasztháznál, és megkérdeztem, húzhatok-e magamnak egy vödör vizet a kútból. Nem tagadták meg ugyan, de senki sem hívta vissza az acsarkodó kutyákat, és amint megtöltöttem a tömlőmet, a háziasszony kurtán javasolta, hogy ideje odébbállnom.
Minél messzebb jutottam, annál rosszabb lett a helyzet. Az úton nem áruval megrakodott kereskedőkkel és földművesekkel találkoztam, akik a piacra siettek a portékájukkal, hanem rongyos családokkal, akiknek összes vagyona ráfért egy kordéra, amit legtöbbször maguk húztak. A felnőttek tekintete kemény és barátságtalan volt, a gyermekeké csodálkozó és üres. Hamarosan minden reményt föladtam, hogy útközben találok magamnak munkát. Akiknek még volt otthonuk, harciasan védelmezték, az udvarokon kutyák ugattak, sötétedés után pedig napszámosok, földművesek őrizték a termést a tolvajoktól. Nem egy „koldusfalut” hagytunk magunk mögött, amik szedett-vedett bódékból és sátrakból verődtek össze az út mentén. Éjszaka fényes tábortüzek égtek a középén, és hűvös tekintetű emberek álltak őrt fegyverrel a kezükben. Nappal gyermekek üldögéltek az út szélén és kéregettek. Az a kevés kereskedő, akinek még akadt dolga az utakon, gondosan őriztette a szekerét.
Számtalan éjszakán át suhantunk szellemként az úton, nem egy település mellett haladtunk el, mire elértünk egy városkának nevezhető helyet. Mikor korán hajnalban kereskedők hajtottak el mellettünk, tudtuk, ideje letérni az útról. Már pirkadt, mire elértük a város szélét. Nappalra bevetettük magunkat egy kis ligetbe a félig folyóra épült város fölötti domboldalon. Ha nem tudtam aludni, a forgalmat figyeltem az úton és a folyón. A kikötőben apró hajók és bárkák álltak üresen a mólókhoz kötve, néha matrózok kiáltását sodorta felénk a szél. Egyszer még egy dalfoszlányt is sikerült elcsípnem. Meglepetésemre magához vonzott a város. Lesétáltam a domb lábánál csörgedező patakhoz, hogy kimossam az ingemet és a nadrágomat.
Kerüljük el ezt a helyet. Ezek meg akarnak ölni téged – javasolta Éjszem készségesen. Lesétált mellém a partra, és figyelte, ahogy megmosakszom, mielőtt még lenyugodna a nap. Addigra csaknem teljesen megszáradtak a ruháim. Igyekeztem elmagyarázni neki, miért várjon meg idekint, amíg bemegyek a város fogadójába.
Miért akarnának megölni?
Idegenek vagyunk, akik az ő vadászterületükre tolakodtak. Miért ne próbálnának megölni?
Az emberek nem olyanok – magyaráztam türelmesén.
Igen, igazad van. Valószínűleg csak ketrecbe zárnak, és jól megvernek.
Nem – tiltakoztam, ugyanakkor igyekeztem leküzdeni a félelmemet, hogy valaki talán fölismer.
Egyszer már megtették erősködött Éjszem. Velem is és veled is. A saját falkád.
Ezt nem tagadhattam.
Nagyon óvatos leszek – ígértem. Nem tart sokáig, csak hallani akarom, miről beszélgetnek, tudni akarom, mi történik.
Miért érdekel minket, hogy mi van velük? Nem vadászunk, nem alszunk, és nem is utazunk. Ők nem a mi falkánk.
Megtudhatjuk, mire számíthatunk, mivel találkozhatunk az úton. Megtudhatom, merre járják sűrűbben az utakat, akad-e valahol munka, amivel pénzt kereshetek. Ilyen dolgok.
Utazás közben magunk is megtudhatjuk érvelt makacsul Éjszem.
Fölvettem az ingemet és a nadrágomat. Ujjaimmal megigazítottam a hajamat, megszokásból lófarokba kötöttem, aztán gondolkodóba estem. Írnoknak akartam látszani. Kibontottam a hajamat, ami már majdnem a vállamig ért. Egy írnoknak túl hosszú, legtöbbjük rövidre vágta a haját és fölnyíratta, hogy ne lógjon a homlokába, ne zavarja munka közben. Hát, hosszú hajjal és ápolatlan szakállal talán eladhatom magamat, mint hosszú ideje munka nélkül álló írnok. Nem túl jó ajánlás, de tekintve szegényes készleteimet, talán jobb is volt így.
Megigazítottam az ingemet, meghúztam az övemet aztán kezembe fogtam az erszényemet. A tűzkő súlyosabb volt benne, mint az érmék. Burrick négy ezüstöt adott, pár hónappal ezelőtt nem számított volna sok pénznek, most azonban ez volt mindenem, jól meg kellett fontolnom, mire költsem. Ezen kívül csak Burrick fülbevalója volt a vagyonom és az ékköves dísztű, amit Elmés adott nekem. Ösztönösen a fülemhez emeltem a kezem. Bármennyire zavart is a fülbevaló vadászat közben, érintése megnyugtatott, akárcsak a tű az ingem gallérjában.
A tű azonban nem volt a helyén.
Levettem az inget és alaposan átkutattam. Kis tüzet gyújtottam, annak fényénél többször is átvizsgáltam batyum teljes tartalmát, annak ellenére, hogy majdnem biztosan tudtam, hol van a tű. Annak az ingemnek a nyakában, amit a juhászkunyhó előtt fekvő halott ember viselt. Mégis tovább kerestem, nem akartam elismerni, hogy elvesztettem. Amíg lázasan keresgéltem, Éjszem aggodalmasan körözött, és halkan, értetlenkedve nyüszített.
Megpróbáltam pontosan fölidézni, mikor láttam utoljára a tűt. Eszembe jutott az éjszaka, amikor elűztem Burrickot és Árnyat. Kivettem az ingem nyakából, és megmutattam mindkettőjüknek, aztán visszatűztem. Attól fogva nem emlékszem, hogy megérintettem volna, arra sem emlékszem, hogy kivettem volna, amikor kimostam az inget. Lehet, hogy vadászat közben hagytam el, de abban az ingben is lehetett, amit a szipolyozott magára öltött, amíg a pataknál mosakodtam. Talán az asztalon maradt, és egyikük magához vette, amikor átkutatták a holmimat.
Csak egy díszes tű volt, mondogattam magamnak. Csak egy szép kő egy ezüst tűbe foglalva, amit Elmés király adott nekem gyermekkoromban, fölújítva a vér kötelékét kettőnk között. Csak egy tű, az egyetlen, ami a királyom és nagyapám után hátramaradt. Éjszem megint nyüszített, én pedig türelmetlenségemben csaknem rámordultam. Megérezhette, mire gondolok, mert hozzám bújt én pedig magamhoz húztam, és átöleltem. Nemsokára elpárolgott az indulatom, felsóhajtottam, de az elvesztett ajándék emléke még fájdalmas volt.
Csak egy régi tárgy – mondta Éjszem bizonytalanul. Egy tárgy, ami nincs többé. Nem tüske a mancsodban, nem korgó gyomor.
– Csak egy régi tárgy – ismételtem meg hangosan. Talán így volt jó. Az a fiú, aki kapta, nem létezett többé, az öregember, aki adta, meghalt azóta. Eggyel kevesebb dolog, ami FitzLovagra emlékeztet. Felborzoltam Éjszem bundáját a nyakán, aztán megvakartam a füle tövét. Talán le kellene vennem Burrick fülbevalóját is, és az erszényembe rejthetném. De tudtam, hogy nem teszem meg. Ez legyen az egyetlen emlék, amit átörökítek előző életemből. Eltoltam magamtól a farkast, és összecsomagoltam a ruháimat, aztán eltapostam a tüzet.
– Visszatérjek ide, vagy találkozunk a város túloldalán?
Túloldal?
Ha megkerülöd a várost; és visszatérsz a folyóhoz, ott folytatódik az út – magyaráztam. Találkozzunk ott?
Az jó volna. Minél kevesebb időt töltök az ember odúja környékén, annál jobb.
Helyes. Akkor hajnalban megkereslek a túloldalon – mondtam.
Előbb talállak meg én téged, tompa orrú. Addigra pedig tele lesz a hasam.
Ezt el kellett ismernem.
Vigyázz a kutyákkal – figyelmeztettem.
Vigyázz az emberekkel – felelte, ahogy eltűnt a bokrok között.
Vállamra vetettem a batyut, és lesétáltam az útra. Teljesen besötétedett már, pedig még szürkület előtt el akartam érni a várost. Mire a házak közé értem, az utcák kihaltak voltak, a piactéren csak a kóbor kutyák kutattak maradék után. A folyó felé tartottam fogadót keresve. Városszerte csak elszórva világítottak fáklyák az utcákon, fény csak a bezsaluzott ablakok résein át szűrődött ki. A kockaköves útburkolat számtalan helyen foghíjas volt, gyakran tévesztettem el a lépést; amit árnyéknak hittem, olykor kátyú volt. Megszólítottam a városi őrség egyik tagját, és tanácsot kértem, melyik fogadóban érdemes megszállnom. A Mérleget javasolta, tisztes, becsületes hely, mondta, és könnyű volt rátalálni. Figyelmeztetett, hogy a koldulást nem szerették arrafelé, és a zsebtolvajok örülhettek, ha egy kiadós veréssel megúszták. Megköszöntem a jó tanácsokat, és továbbindultam.
A Mérleg nem volt messze, nyitott ajtaján át sárga fény ömlött ki az utcára, odabentről női énekhangok szűrődtek ki. Könnyebb szívvel léptem be az ismerős dallam hallatán. A fogadó tágas, alacsony mennyezetű, sülő hús és dohányfüst illatával terhes levegőjű hely volt, csaknem zsúfolásig tömve. A szoba egyik végében tűzhely állt, fölötte nagy darab húst forgattak nyárson, a vendégek többsége a másik, hűvösebb sarokban gyülekezett inkább. Két dalnokleány székeket állított egy széles asztalra, onnan énekeltek. Egy idősebb, ősz hajú férfi, hárfával a kezében egy másik asztal mellett ült, és éppen új húrt húzott rá a hangszerre. Kinézetük alapján vándor énekesek voltak, valószínűleg egy család. Álltam, és néztem ahogy énekelnek, aztán megpróbáltam visszaidézni, mikor hallottam utoljára vidám énekszót és zenét Kosvár falai között. Valószínűleg nagyon mereszthettem a szemem, mert egyszerre azt vettem észre, hogy az egyik lány oldalba böki a másikat, és apró mozdulattal felém int. A másik a szemét forgatta, aztán viszonozta a tekintetemet. Elvörösödtem, és lesütöttem a szememet.
A közönség szélén álltam, együtt tapsoltam velük, amikor a dal véget ért. A hárfás addigra elkészült a húrokkal, és lágy dallamokba kezdett, mintha evezők csobbantak volna lassú ütemben a vízbe. Az emberek leültek, páran egymás felé fordulva összebújtak, és úgy beszélgettek, hogy ne zavarják a zenét. Néztem, ahogy az öregember pengeti a húrokat, csodáltam kezének fürge mozgását. Egy kipirult arcú fiú termett mellettem, és megkérdezte, mit szeretnék. Csak egy korsó sert, mondtam, ő pedig elsietett, és hamarosan visszatért az italommal és az ezüstből visszajáró pár rézzel. Nem messze a dalnokoktól, találtam magamnak egy asztalt és reménykedtem, hogy valaki mellém telepszik. A helybéliek azonban csak futó pillantásra méltattak, nyilván senki sem volt kíváncsi egy idegenre. A dalnokok befejezték az éneklést, és egymás között kezdtek beszélgetni. Az idősebbik lány újabb pillantást vetett rám, talán jelezve, hogy megint bámészkodom. Az asztalomra meredtem.
Már félig kiittam a korsómat, amikor úgy éreztem, elszoktam már az italtól, különösen üres gyomorral. Intettem a fiúnak, és vacsorát rendeltem. Egy szelet húst hozott a nyársról, párolt zöldségeket és valami szószt hozzá. A vacsora és egy újabb korsó ser elvitte a maradék rézpénzemet. Mikor fölvontam a szemöldökömet az árak hallatán, a fiú csodálkozva nézett rám.
– Mi feleannyit kérünk, mint följebb, Yardarmban, uram – mondta végül. – A hús pedig kövér bárányból való, nem valakinek a kivénhedt kecskéjéből.
– Hát, már egy ezüst sem ér annyit, mint régebben – próbáltam enyhíteni a dolgon.
– Meglehet, uram, de ez nem az én hibám – felelte és ezzel visszasietett a konyhába.
– Ez az ezüst is gyorsabban elment, mint gondoltam – mondtam magamnak.
– Ezt a nótát mind jól ismerjük – jegyezte meg az öreg dalnok. Saját asztalának háttal ült és engem figyelt, miközben a két leány egymás közt beszélgetett az asztal túlvégén. Mosolyogva biccentettem felé, aztán látván a szemét borító szürke hályogot, megszólaltam.
– Egy ideje nem jártam már a folyó mentén. Régóta már, úgy két éve éppenséggel. Mikor utoljára erre vitt az utam, még minden olcsóbb volt.
– Nos, ez igaz bárhol a Hat Hercegségben, legalábbis a part mentén. Mostanában az a mondás járja, hogy többször vetnek ki új adót, mint ahány újhold van egy hónapban – körülnézett, mintha látna. Nemrég romolhatott le a látása. – A másik mondás pedig azt tartja, hogy fele a Fészekbélieknek megy, akik begyűjtik.
– Josh! – torkollta le az egyik énekes, ő pedig mosolyogva fordult felé.
– Ugyan, Galambom, hiszen egy Fészekbéli sincsen errefelé. Száz lépésről kiszagolom én őket.
– És azt érzed-e, kivel beszélgetsz? – kérdezte Galamb, az idősebbik a két lány közül, talán olyan korú lehetett, mint én.
– Egy kevés pénzű flótással, tehát nem lehet adószedő. Mellesleg már abból tudom, hogy nem Fényes csatlósai közé tartozik, hogy panaszkodott az árak miatt. Mikor láttál utoljára adószedőt fizetni bármiért is?
Erre összeráncoltam a szemöldökömet. Elmés királysága alatt a katonák és az adószedők semmit sem vettek el úgy, hogy ne fizettek volna érte. Fényes gróf úgy tűnik, nem gyakorolta ezt a szokást, legalábbis Kos Hercegségben. Ez viszont eszembe juttatta a jó modort.
– Megtölthetem a kupáját, Josh? A hölgyekét is természetesen....
– Mire véljem ezt? – kérdezte az öregember félig mosolyogva. – Az előbb még morogtál az árak miatt, most pedig italra hívsz meg hármunkat?
– Milyen úr az, aki csak hallgatja a dalnok hangját, de nem öntözi meg kiszáradt torkukat? – kérdeztem mosolyogva.
A leányok összenéztek Josh háta mögött, Galamb pedig gúnyos mosollyal fordult felém.
– És mikor volt ön úr?
– Ez amolyan szólás – magyarázkodtam. – Nem bánom, ha a dalokért cserébe oda egy kis pénz, különösen, ha hírekkel is szolgálhatnak. Jómagam fölfelé tartok a folyó mentén; netán önök onnan jönnek?
– Magunk is arrafelé tartunk – felelte a fiatalabb leány csillogó kék szemekkel. Tizennégy esztendős lehetett. Az idősebbik lány rosszallóan leintette, de amaz tovább beszélt. – Amint hallotta, ő Josh, én pedig Galamb volnék. Ő a kuzinom, Tilinkó. Ön pedig...?
Két bonyodalom egyetlen rövid párbeszédben. Először úgy beszélek, mintha még Kosvárban laktam volna és látogatóba érkezett dalnokokkal társalognék, másodszor pedig nem találtam ki nevet magamnak. Hihető válasz után kutattam az emlékezetemben, végül túl hosszú hallgatás után kinyögtem:
– Kob – azután eltöprengtem, vajon miért pont olyasvalaki nevét vettem magamra, akit ismertem, és én magam öltem meg.
– Nos... Kob – utánozta Galamb tétovaságomat –, talán szolgálhatunk némi hírrel, és elfogadjuk a meghívását, akár úrfi volt, akár nem. Kit akar elkerülni az útja során?
– Tessék? – kérdeztem halkan, aztán intettem a kupával a kiszolgáló fiú felé.
– Gazdátlan inas, apám – magyarázta Galamb az öregembernek. – Írnoki láda van nála, de a haja hosszúra nőtt, és nincs tintafolt a kezén – fölnevetett arckifejezésem láttán. – Ugyan... Kob, dalnok vagyok. Ha nem éneklünk éppen, nyitott szemmel járunk a világban, és lessük, miből írhatnánk új dalt. Sok mindent meglátunk ám.
– Nem vagyok szökött inas – mondtam halkan, de nem készültem újabb füllentéssel. Árny a fejemre koppintott volna habogásom láttán.
– Nem bűn az, ha elszöktél – nyugtatott meg Josh. – De nem is hallottunk róla, hogy egy írnok dühödten keresi kereket oldott inasát. Manapság a legtöbbje csak örülne, ha nem kellene még egy éhes szájat etetnie.
– Egy türelmes írnok segédje ritkán érdemel törött orrot és sebhelyet a gazdájától – tette hozzá Tilinkó. – Nem hibáztatlak, amiért elszöktél előle.
Végre megérkezett a fiú, a dalnokok pedig kegyesen csak egy-egy korsó sert rendeltek maguknak. Előbb Josh, aztán a két leány ült le az asztalomhoz. A felszolgáló fiú megbékülhetett velem, amiért meghívtam a dalnokokat egy italra, mert teletöltötte az én korsómat is, és nem számolt föl pénzt érte. Megjegyeztem magamnak, hogy adjak egy réz borravalót a fiúnak távozáskor.
– Tehát – kezdtem, amint a fiú végzett –, mi hír a folyó mentén?
– Hiszen nem onnan jött kegyelmed is? – kérdezte Galamb csípősen.
– Nem, hölgyem, valójában hegyen-völgyön át jöttem, juhász barátaimat látogattam meg éppen – vágtam ki magam. Galamb éles nyelve kezdett kifárasztani.
– „Hölgyem” – súgta Tilinkónak a szemét forgatva és kuncogott.
– Lefelé ugyanaz a helyzet, mint fölfelé – válaszolt Josh nem törődve a lányokkal. – Csak több a gond. Nehéz idők járnak, a földműveseknek is nehéz a dolguk. A learatott gabonát elvitte az adó, a vetésre szánt pedig elment az éhes gyerekszájak etetésére. Ami maradt, az került a földbe, az pedig egyre kevesebb. Ez a helyzet á nyájakkal is. Az adók persze nem lesznek enyhébbek, és még a számolni alig tudó libapásztor is tudja, hogy minél többet visznek el, annál kevesebb jut az asztalra. A tenger mentén rosszabb a helyzet. Ha kifut a halászhajó, ki tudja mit talál, mire visszaér, a családja pedig nem tudja, visszatér-e egyáltalán. A földmíves úgy veti el a búzát, hogy tudja, nem elég az adókra és a családra, különösen, ha a Martalócok meglátogatják. Valaki írt egy okos dalt arról, hogy a paraszt azt mondja az adószedőnek, hogy a Martalócok már elvégezték a munkáját.
– Az okos dalnok pedig nem énekli el – tette hozzá Galamb.
– A vörös hajók tehát már Kos partjait is földúlják – jegyeztem meg halkan.
Josh fölhorkant. – Kos, Medwen, Rippon és Shoaks... a Martalócokat nem érdekli, hol ér véget egy Hercegség és hol kezdődik a másik.
– És a mi hajóink?
– Amiket elragadtak a Martalócok, azok jól végzik a dolgukat, ami maradt, annak kevesebb a haszna, mint kölyökkutyának a farkasfalka ellen.
– Senki sem áll ki Kos érdekében? – kérdeztem elkeseredetten.
– Kosvár Úrnője kiáll, nem csak biztos lábon, de hangosan is. Van, aki azt mondja, csak kiabál, de mások szerint nem kíván olyasmit, amit ő maga meg nem tenne.
Josh úgy mondta mindezt, mintha biztos forrásból tudná.
– Például? – kérdeztem kíváncsian.
– Mindent, amit csak tud. Már egy ideje nem hord ékszereket, mindet eladta, és hajók megfizetésére fordította. Eladta családja ősi földjeit, és zsoldosokat fizet, hogy védjék a tornyokat. Azt mondják, eladta azt a nyakláncot, amit Lovag herceg ajándékozott neki, nagyanyja rubinjait állítólag maga Pompa király vette meg. A pénzből gabonát és fát vett a falvaknak az újrakezdéshez.
– Türelem – suttogtam. Láttam egyszer, nagyon régen a rubinokat, mikor még ismerkedtünk egymással. Túl értékesnek tartotta, hogy viselje őket, de egyszer megmutatta, és azt mondta, a menyasszonyomnak adja majd. Rég volt. Elfordítottam a fejem, és megpróbáltam uralkodni az arcvonásaimon.
– Merre jártál az eltelt évben... Kob, ha nem tudsz erről? – kérdezte Galamb gúnyosan.
– Máshol voltam – feleltem halkan. Visszafordultam az asztal felé, és a szemébe néztem. Reméltem, hogy az arcom nem árulkodik.
Galamb félrebillentette a fejét, és elmosolyodott.
– Merre?
Nem tetszett a kíváncsisága.
– Egymagamban éltem az erdőben – mondtam végül.
– Miért? – kérdezte még mindig mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy tudja, milyen kényelmetlenül érzem magam a faggatózása miatt.
– Nyilvánvalóan azért, mert így kívántam – vetettem oda. Mintha Burrickot hallottam volna az én hangomon megszólalni, csaknem körülnéztem, nem áll-e a hátam mögött.
Galamb elhúzta a száját, de nem szólt többet, Josh pedig határozottan az asztalra tette a kupáját, és vak tekintetével egyenesen a leányra nézett. Galamb rögvest letett a további kérdezősködésről, durcásan keresztbe fonta a karjait, mintha megdorgálták volna. Tekintete azonban az enyémbe mélyedt, és kihívóan nézett rám. Inkább Tilinkóra néztem, nem értettem, miért szurkálódik éppen velem a lány, kuzinja arca azonban vörös volt a visszafojtott nevetéstől. Végül lesütöttem a szemem, és az asztal repedéseit bámultam.
– Vannak új hírek Kosvárból? – kérdeztem végül, elterelve a szót.
Josh keserűen fölnevetett.
– Nem sok új nyomorúságról hallani, a nóta mindig ugyanaz, csak a falvak és városok nevei változnak. Ó, de mégis van egy apróság, igazi csemege. Az a hír járja, hogy Pompa király föllógatja a Himlős Embert.
Éppen a seremet kortyolgattam, de csaknem a torkomon akadt.
– Micsoda?
– Ostoba tréfa az egész – mondta Galamb. – Pompa király kihirdette, hogy arannyal jutalmazza, ha valaki a kezére ad egy öregembert, akinek ismertetőjele, hogy himlőhegek borítják.
– Egy himlőhelyes ember? Ez a leírása? – kérdeztem óvatosan.
– Azt mondják sovány, a haja szürke, és olykor nőnek álcázza magát – kuncogott Josh hitetlenkedve. Nem is sejtette, hogy majdnem megállt bennem az ütő. – A vád: felségárulás. A pletyka szerint ő a felelős Kettricken királyné eltűnéséért. Van, aki azt állítja, csak egy csontos öregember, aki azt állítja, Elmés király tanácsadója volt, és így írogatott leveleket a partmenti hercegségeknek, hogy tartsanak ki, Igazság visszatér és a gyermeke örökli a trónt. A pletyka szerint, Pompa király azért akarja fölakasztatni, hogy véget vessen a balszerencsének a birodalomban.
Megint kuncogott, én pedig ostoba vigyort erőltettem az arcomra, és bólogattam, mint egy félnótás.
Pompa tudomást szerzett Árny létezéséről. Ha tudja, hogy hegek vannak az arcán, vajon mit tudhat még? A nyomára akadt, és összekötötte Démutka úrnővel is. Nem tudtam, merre járhat most Árny, és hirtelen azt kívántam, bárcsak tudnám, milyen tervet agyalt ki, mi az, amibe már nem akart beavatni. Fölrémlett, hogy talán éppen fordítva sült el a tervem, amikor eltaszítottam magamtól. Lehet, hogy éppen akkor hagytam el, amikor szüksége lett volna rám?
– Itt vagy még, Kob? Nagyon elhallgattál – tudakolta Josh.
– Ó, itt vagyok, csak töprengek a hallottakon – válaszoltam alig érthetően.
– Bizonyára azon töprengett, milyen beteg öregembert játszhatna a király kezére – csipkelődött Galamb. Ekkor kezdtem megérteni, hogy kacérkodik velem. Elegem lett a társalgásból az estére. Kijöttem már a gyakorlatból, hogyan is kell bánni az emberekkel. Ideje volt indulnom, jobb, ha furcsának és gorombának tartanak, mintha még tovább maradnék, és fölkelteném az érdeklődésüket.
– Hát, köszönöm a dalokat, Josh mester, és köszönöm a szavakat – mondtam udvariasan. Előkotortam egy rezet, hogy a korsó alatt hagyjam a csaposfiúnak. – Ideje visszatérnem az útra.
– Hiszen sötét van odakint! – tiltakozott Tilinkó csodálkozva. Letette a korsóját, és a döbbent Galambra nézett.
– És hűvös is – tettem hozzá. – Jobban kedvelem az éjszakai gyaloglást. Csaknem telihold van, a fénye éppen elég, hogy egy ilyen széles úton ne vétsem el a lépést.
– Hát nem félsz a szipolyozottaktól? – kérdezte Josh értetlenül.
Rajtam volt a csodálkozás sora.
– Ilyen messze a tengertől?
– Kegyelmed valóban egy fa tetején élt – jegyezte meg Galamb. – Szinte ellepték az utakat. Az utazók testőröket bérelnek, vagy csoportosával, nappal közlekednek csak, akkor biztonságosabb.
– Az őrjáratok nem tisztítják meg tőlük a környéket? – kérdeztem hitetlenül.
– Az őrjáratok? – fintorodott el Galamb. – Előbb találkoznék egy szipolyozottal, mint egy csapat Fészekbéli katonával. A szipolyozottak nem bántják őket, mert lándzsájuk van, ők pedig békén hagyják a szipolyozottakat.
– Akkor miért járják a környéket? – kérdeztem csalódottan.
– Leginkább csempészekre lesnek – felelte Josh. – Legalábbis ezt állítják. Sok becsületes kalmárt állítanak meg, és kutatják át, aztán kényükre-kedvükre elveszik, amire szükségük van és ráfogják, hogy csempészáru, vagy lopott holmi. Szerintem Fényes gróf nem fizeti meg őket annyira, amennyire a katonák elvárják, ezért elveszik, amit csak tudnak.
– És Pompa... király nem tesz semmit? – csaknem torkomon akadt a kérdés.
– Talán ha elmegy Vásárhelyre, és panaszt tesz – mondta Galamb keserűen. – Magára biztosan jobban hallgat, mint arra a tucatnyi hírnökre, akit hozzá küldenek a falvak és városok... Bár az a hír járja, hogy ha a szipolyozottak el is jutnak Vásárhelyig, Pompa királynak vannak módszerei, hogy elbánjon velük.
Fölfordult a gyomrom. Elmés király mindig büszke volt rá, hogy Kos Hercegségben nem kellett tartani az útonállóktól, különösen, ha az ember a forgalmasabb utakat választotta. Most pedig azt hallom, hogy az őrjáratok alig jobbak az útonállóknál. Nem elég, hogy Pompa megszerezte magának a trónt, még a látszatát sem akarta fönntartani, hogy bölcs uralkodó módjára törődik a birodalmával. Vajon képes egész Kos Hercegségen bosszút állni, amiért csak ilyen megtűrt módon juthatott el a trónig? Ostobaság ezen töprengeni: tudtam, hogy képes rá.
– Hát, szipolyozottak ide, őrjáratok oda, attól tartok, útra kell kelnem – mondtam és fölhajtottam a maradék seremet.
– Várd meg a reggelt, és tarts velünk – javasolta Josh hirtelen. – A folyó mentén mindig fúj egy kis hűvös szellő, nincsen túl meleg az utazáshoz. Négyen pedig nagyobb biztonságban vagyunk, mint hárman.
– Köszönöm az ajánlatot – kezdtem, de Josh közbevágott.
– Ne köszönd, mert nem ajánlat, hanem kérés. Csaknem teljesen vak vagyok, ezt biztosan észre vetted. Látod azt is, hogy útitársam két fiatal leány, bár Galamb csipkelődését hallva tán többet mosolyogtál Tilinkóra, mint rá.
– Apám! – tiltakozott Galamb fölháborodottan.
– Nem a mi segítségünket ajánlottam föl, hanem a tiedet kérem. Nem vagyunk gazdagok, nincs pénzünk őröket fogadni, de nekünk is járnunk kell az utat.
Josh rezzenéstelen arccal nézett rám, Galamb lesütötte a szemét, szorosan összezárta ajkait, Tilinkó pedig az arcomat fürkészte esdeklő tekintettel. Szipolyozottak. Földre szorítanak. Ütésre emelkedő öklök. Lesütöttem a szemem.
– Nem vagyok fegyverforgató – mondtam kurtán.
– Legalább látod, ha jönnek – makacskodott. – Előbb veszed észre őket, mint én. Ugyanabba az irányba tartunk. Olyan nehéz lenne nappal utaznod?
– Apám, ne könyörögj neki! – mondta Galamb harciasan.
– Inkább neki könyörgök, mint a szipolyozottaknak, hogy ne bántsanak titeket – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ismét felém fordult. – pár héttel ezelőtt összefutottunk pár szipolyozottal. A lányoknak volt eszük, hogy elszaladjanak, de az ennivalónk odalett, a hárfám megsérült és...
– Megverték – mondta Galamb halkan. – Akkor Tilinkó és én megfogadtuk, hogy legközelebb nem futunk el.
Évődésnek nyoma sem volt a hangjában. Tudtam, hogy ezúttal komolyan beszél.
Késni fogok – sóhajtottam Éjszemnek. Várjál meg és kövess észrevétlenül.
– Magukkal tartok – mondtam végül. Nem teljesen önszántamból tettem. – Bár nem vagyok jó harcos.
– Ezt magunktól is észrevettük volna – jegyezte meg Galamb Tilinkó felé fordulva. A gúny visszatért a hangjába, de nem tudhatta, mennyire fájtak nekem a szavai.
– Hálás vagyok a segítségért, Kob – mondta Josh, és felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, és megszorítottam. Josh megkönnyebbülten elmosolyodott. – Fogadd köszönetemet, és osztozz velünk a szálláson. A pénzünk nem elég, hogy szobát vegyünk ki, de a fogadós fölajánlotta, hogy alhatunk az istállóban. Bezzeg régebben egy vacsora és szoba járt. A fogadósnak jó szíve van, nem haragszik meg, ha velünk alszol, főképp, ha elmondom neki, hogy elkísérsz minket az úton.
– Jobb szállás lesz, mint amiben az elmúlt napok során részem volt – feleltem, igyekezvén hálásnak mutatkozni, de összeszorult a torkom.
Mibe keveredtél, testvér? – sóhajtott Éjszem. Én is ezen tűnődtem.

 

 

5
Kob

 

MI AZ ÖSZTÖN? Egyesek szerint perverzió, a lélek torzulása, segítségével megérthető az állatok élete és beszéde, ám használója végül maga is állativá, még annál is kevesebbé válik. Az általam végzett kutatások másfajta következtetéshez vezettek. Az Ösztön egyfajta kapcsolat két tudat között, általában egyetlen állattal, ami által megismerhető annak az állatnak a gondolkodása és érzelmei. A szóbeszéddel ellentétben használója nem beszéli az állatok nyelvét, helyette megérti és tudatában lesz a mindenkit körülvevő életnek, beleértve az embereket is és olykor az ősöreg fákat is. Az Ösztönnel megáldott ember nem képes rá, hogy találomra „szóba elegyedjen” egy állattal. Megérezheti a jelenlétét, esetleg azt, hogy éhes-e, vadászik, vagy menekül, de nem tud parancsolni az állatoknak, ahogy azt a mesék állítják. Az Ösztön egy módja annak, hogy az ember megértse és elfogadja a benne lakozó állatot, és ezen keresztül fölfogja a minden állatban megbúvó emberi tényezőt. A legendás hűség, amivel az állat az Ösztönnel rendelkező ember felé viseltetik korántsem hasonlítható a jól idomított állat gazdája iránt érzett tiszteletéhez. Az Ösztön köteléke kölcsönös, visszatükrözi a hasonlóságot, ami mindkettőjükben megbúvik.

*

Rosszul aludtam és nem csak azért, mert elszoktam az éjszakai pihenéstől. Megborzongatott, amit a szipolyozottakról hallottam az este. A vándor énekesek fölmásztak a szénapadlásra, hogy ott hajtsák álomra a fejüket, én azonban egy olyan csöndes, sötét sarkot kerestem, ahonnan szemmel tarthattam a bejáratot. Furcsa volt ismét egy istállóban tölteni az éjszakát. A vendégek lovai és néhány bérbe adható hátas mellet egy tehén és pár csirke lakott a folyami kövekből és fából épített masszív, meleg falak között. Az apró zörejek és szagok fölidézték Burrick istállóit, és azon kaptam magam, hogy jobban hiányzik a hely, mint a saját szobám.
Vajon hogy mehet most Burrick sora? Tudja-e mekkora áldozatokat hoz Türelem? Eszembe jutott kettejük régi szerelme, és az is, hogy állt közéjük a kötelesség, amivel Burrick annak a férfinak tartozott, aki később feleségül vette. Vajon eszébe jutott valaha is Burricknak, hogy megpróbálja visszaszerezni magának? Nem. Tudtam, hogy soha nem próbálkozott, hogy Lovag szelleme mindörökre kettejük közé állt.
Erről pedig Molly jutott az eszembe. Ugyanazt a döntést hozta meg, amit Burrick. Egyszer azt mondta, hogy a királyomnak fogadott hűségem miatt sosem lehetünk egymáséi. Talált hát magának valaki mást, akivel úgy tudott törődni, ahogy én Igazsággal. Gyűlöltem a döntését, bár megmentette az életét. Elhagyott és már nem volt ott Kosvárban, hogy osztozzék bukásomban és szégyenemben.
Erőtlenül felé tapogatóztam a Mesterséggel, aztán sietve letettem róla. Tényleg látni akarom, hogyan fekszik egy másik férfi karjai között? Szinte fájt a gondolat. Nem volt jogom kémkedni utána. Mégis, ahogy elbóbiskoltam, ő járt a fejemben, és reménytelenül vágyódtam utána.
A sors fintora azonban olyan álmot hozott, amiben Burrickot láttam. Élénk álom volt és értelmetlen. Szemben ültem vele, ő egy asztalnál ült a tűz mellett, bőrt javított, ahogy azt esténként szokta. Pálinkáspohár helyett egy bögre tea állt az asztalon, a lószerszám helyett pedig cipőt kenegetett, ami jóval kisebb volt annál, amit ő szokott használni. A keze megcsúszott a cipőn, és valami megszúrta a kezét. Szitkozódott a vér láttán, aztán zavartan rám nézett, és bocsánatot kért, amiért durva szavakat használt a jelenlétemben.
Mikor fölébredtem álmomból, hirtelen az sem tudtam, hol vagyok. Burrick gyakran csinált cipőt nekem még gyermekkoromban, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is elnézést kért volna, amiért durva szó hagyta el a száját. Nevetséges. Elhessegettem az álmot.
Körbetapogatóztam az Ösztönnel, de csak az alvó állatok homályos álmait éreztem. Mind nyugodtan pihent, kivéve engem. Árny jutott az eszembe és kényelmetlenül éreztem magam. Öreg volt már, de amíg Elmés élt, gondoskodott róla, hogy ne szenvedjen szükséget. Árny ritkán bújt elő titkos szobájából, hacsak nem „csöndes munkát” végzett éppen. Most egyedül maradt, ki tudja mit csinált, Pompa katonái pedig a nyomában jártak. Megdörzsöltem sajgó homlokomat. Fölösleges aggódni, gondoltam, mégsem tudtam visszafeküdni.
Halk léptek zaját hallottam, majd egy tompa puffanást. Valaki lemászott a létrán, és elvétette az utolsó fokot. Nemsokára Galamb hangját hallottam meg.
– Kob? – suttogta.
– Mi az? – kérdeztem.
A hangom felé fordult, és óvatos léptekkel közelebb jött. A farkassal töltött idő megélesítette az érzékszerveimet. Az egyik tetőnyíláson beszivárgó holdfényben lassan kivettem az alakját.
– Erre – mondtam, amikor bizonytalanul megállt. Felém botorkált, megint aztán lassan leült mellém a szalmára.
– Nem merek aludni – mondta. – Rémálmok gyötörnek.
– Tudom, milyen érzés – mondtam, és magam is meglepődtem, mennyire meg tudtam érteni. – Ha lehunyom a szemem, rögtön visszatérnek.
– Pontosan – mondta, aztán várakozóan elhallgatott.
Nekem azonban nem volt több mondanivalóm, így csak üldögéltünk tovább a sötétben.
– Miféle rémálmaid vannak? – kérdezte halkan.
– Rosszak – mondtam kurtán. Nem akartam beszélni róluk.
– Én szipolyozottakról álmodok, üldöznek, de nekem ólommá váltak a lábaim és nem tudok menekülni.
– Ühüm – dünnyögtem. Jobb, mint arról álmodni, hogy ütések záporoznak rám...
– Ha éjszaka fölébredek, magányos vagyok és félek.
Szerintem párzani akar veled. Ilyen könnyen befogadnak a falkájukba?
– Micsoda? – kérdeztem riadtan, de a leány válaszolt, nem Éjszem.
– Azt mondtam, magányos vagyok és félek, ha fölriadok éjszaka. Olyankor biztonságra vágyom. Arra, hogy megvédjenek.
– Nem tudom, mi állhatna az álmok útjába – mondtam kurtán. Azt akartam, hogy menjen el.
– Olykor egy kis gyengédség segít – mondta lágyan. A kezem után nyúlt, hogy megveregesse én pedig akaratlanul is elrántottam előle.
– Szégyenlős vagy, inasfiú? – kérdezte évődve.
– Elvesztettem valakit, akit szerettem – mondtam kurtán. – Nem vágyom rá, hogy valaki elfoglalja a helyét a szívemben.
– Értem – kelt föl hirtelen szalmát söpörgetve a szoknyájáról. – Sajnálom, ha megzavartalak.
Egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki sajnálja, inkább tűnt megbántottnak.
Visszabotorkált a létráig, és fölmászott. Tudtam, hogy megbántottam, de nem éreztem hibásnak magamat. Lassan ment föl a létrán, mintha arra számítana, hogy utánaszólok. Nem tettem, és már bántam, hogy egyáltalán bejöttem a városba.
Én is bánom. Ilyen közel az emberhez kevés a zsákmány. Sokáig maradsz még?
Attól félek velük kell utaznom egy pár napot, legalább a következő városig.
Nem hálsz a nősténnyel, nem tagja a falkának. Miért kell ezt tenned?
Nem próbáltam meg szavakká formálni, hogy megértse, csak a kötelesség érzését tudtam közvetíteni felé, ő pedig nem tudta összekapcsolni Igazsághoz való hűségemet azzal, hogy segítek a vándor énekeseknek. Az én népem voltak, mert a királyom népéhez tartoztak. Még én is túl hézagosnak találtam ezt a magyarázatot, de nem volt mit tenni. El kellett kísérnem őket a következő városig.
Sikerült még aludnom aznap éjjel, de a rémálmok maradtak. Mintha a Galambbal folytatott beszélgetés fölelevenítette volna őket. Alig nyomott el az álom, úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna. Összekuporodtam, és reméltem, hogy senki sem vesz észre, igyekeztem teljesen mozdulatlan maradni. A fürkésző tekintet azonban nem tágított, mintha Will tekintetét éreztem volna magamon. Mintha egy takaró alatt lapultam volna, amit kezek tapogattak. Olyan erős félelem fogott el, hogy nem kaptam levegőt Pánikomban kimenekültem a testemből, másvalaki félelmébe, másvalaki rémálmába.
Egy hordó füstölt hal mögött lapultam, az öreg Huuk boltjában. Odakint lángok fénye bolygatta meg az éjszaka sötétjét, a csöndet haldoklók kiáltása törte meg. Tudtam, hogy menekülnöm kellene. A Vörös Martalócok biztosan eljönnek, hogy feldúlják a boltot. Rossz búvóhely volt, de nem akadt jobb sem, én pedig még csak tizenegy éves voltam, lábaim reszkettek, nem tudtam volna fölállni sem. Az első kiáltások hangjára az öreg Huuk megragadta régi kardját, és kisietett az ajtón.
– Vigyázz a boltra, Chad! – kiáltott vissza a fiúnak, aki akkor boldogan engedelmeskedett. A zajongás lejjebb az öböl mentén támadt, a bolt akkor biztonságosnak tűnt.
Ez egy órája történt, a frissen támadt szél füst szagát hozta, az éjszakából pedig lángok világította félhomály kerekedett. A tűz és a sikolyok egyre közelebb ének. Huuk gazda nem tért vissza.
Menekülj – mondtam a fiúnak, akinek a testébe bújtam. Fuss amilyen messzire csak tudsz. Mentsd az életed.
Nem hallott meg.
Az ajtó felé araszoltam, ami még mindig ugyanúgy, szélesre tárva tátongott, ahogy Huuk gazda hagyta. Kikukucskáltam. Egy férfi szaladt el az utcán, én pedig visszahúzódtam. Valószínűleg egy helybéli lehetett, nem Martalóc, mert futás közben hátra sem nézett, futott, amilyen gyorsan csak tudott. Kiszáradt szájjal tápászkodtam föl, a kilincsbe kapaszkodtam. Lenéztem a városra, és a kikötőre. A fél város lángokban állt, a langyos nyári levegőben füst és hamu kavargott. A kikötőben égett az összes hajó, a lángok fényében menekülő alakokat láttam, és magabiztosan csörtető Martalócokat.
Valaki befordult az utca végében, nyugodt léptekkel sétált, kezében viharlámpával. Ha ilyen nyugodtan jön, biztos nem lehet nagy a baj, talán fordult a kocka. Félig fölálltam már, aztán gyorsan visszahuppantam, a férfi pedig könnyed mozdulattal a bolt tetejére hajította a lámpát. A tető szinte azonnal fölgyulladt. Akkor már tisztán láttam, és tudtam, hogy a menekülés az egyetlen lehetőségem, és tudtam azt is, hogy már előbb is ezt kellett volna tennem. Az elhatározás önbizalmat is adott, talpra ugrottam, és kirohantam a boltból.
Egy pillanatra Fitz voltam ismét, de nem hiszem, hogy a fiú megérzett volna. Nem én nyúltam ki feléje a Mesterséggel, hanem ő talált meg engem a maga nyers, kezdetleges módján. Nem tudtam irányítani a testét, csak az események szemtanúja voltam. Igazság szokott így velem tartani, amikor szipolyozottakra vadásztam; de nem tudtam, hogyan csinálom, sem azt, miért éppen ezzel a gyermekkel jött létre a kapcsolat. Nem volt időm ezen töprengeni. Egy kemény kéz ragadta meg a fiú ingét, és rántotta vissza. Egy pillanatra megbénult a félelemtől, aztán fölnéztünk a Martalóc szakállas, vigyorgó arcába. Egy másik Martalóc bukkant föl mögötte, Chad tehetetlenül nézett a holdfényben megcsillanó késre, ami egyre közelebb került az arcához.
Egy pillanatig osztoztam a torokba hatoló kés okozta izzó hidegségben, a felismerésben, hogy vége, nincs tovább. Aztán, ahogy Chad élettelen teste a földre hullt, a tudatom elszakadt tőle, és ott lebegtem, testetlenül és egy szörnyű pillanatig olvastam a Martalóc gondolataiban. Hallottam, ahogy gurgulázó nyelvükön vitatkoznak, egyikük megrótta a másikat, amiért megölte a fiút, pedig a Mesterek elé vihették volna, szipolyozni. A másik valami olyasmit válaszolt, hogy túl fiatal volt, nem éri meg a vesződséget. Az érzelmek émelyítő áramlásában két dolgot éreztem meg: egyrészt könyörületes akart lenni a gyerekhez, másrészt ki akarta élvezni a gyilkolás örömét.
Az ellenség szívébe láttam, és még mindig nem értettem.
Mögöttük sodródtam az utcán, testetlenül, akár a köd, és láttam Medwen Hercegség egyik kikötővárosának elestét. Időről időre egyik-másik lakója magába szippantott, és átélhettem harcukat, elestüket vagy apró győzelmeiket, megmenekülésüket. Hosszú évek múltán, ha lehunyom a szemem, még mindig pontosan magam előtt látom azt az éjszakát és az összes pillanatát, amiben osztoztam. Végül elérkeztem egy égő ház elé, ahol egy férfi három Martalócot tartott vissza egy hosszú karddal. Mögötte felesége és lánya igyekezett egy lángoló gerenda alól kiszabadítani egy kisfiút, hogy együtt menekülhessenek. Éreztem a férfi fáradságát, ahogy az erő elszállt a karjaiból, és már alig bírta tartani a kardot, éreztem a vérveszteséget. Éreztem azt is, hogy a Martalócok csak játszadoznak vele, kimerítik, szurkálgatják, hogy aztán élve elfogják, és családjával együtt szipolyozásnak vessék alá. Éreztem, ahogy a halál hűvös érintése végigkúszik á férfi tagjain. Egy pillanatra előrebukott a feje.
Majd hirtelen fölkapta, és furcsán ismerős fény csillant a szemében. Mindkét kezével megragadta a kardot, és hangos morgással a támadóira vetette magát. Ketten kerültek a földre, mire a harmadik fölfogta, mi történt. A halottak arcán még ott ült a megdöbbenés, az utolsó Martalóc azonban hárította a pengét. A férfi haragjával azonban nem tudott szembeszállni. Tisztán csendültek a pengék, ahogy vad, kimért csapásokkal ostromolta a Martalócot, végül könnyedén áttáncolt a védelmén és laza mozdulattal elvágta a kalóz torkát. Még össze sem rogyott, a férfi máris családja mellett termett, és megragadta a gerendát, mit sem törődve a lángokkal, majd fölemelte fia testéről. Tekintete még utoljára találkozott az asszonyéval.
– Fussatok! – mondta. – Fogd a gyerekeket és meneküljetek!
Aztán holtan rogyott össze ő is.
Az asszony kézen fogta a gyerekeket, és futásnak eredt a házak között. Láttam, amint a halott ember testéből kiszáll a szellem. Én vagyok az, gondoltam magamban, aztán rájöttem, hogy mégsem. Észrevett, és felém fordult, arca az enyémre hasonlított; vagyis akkor, amikor annyi idős volt, mint én. Igazság még mindig ilyen fiatalnak látta magát.
Te is itt vagy? – rázta meg a fejét. Veszélyes, fiú. Még tőlem is ostobaság. De hát mit tehetünk, ha hívnak minket?
Álltam előtte némán, ő pedig végigmért.
Mióta van erőd így szemlélődni?
Nem feleltem, nem tudtam a választ, még saját gondolatom sem volt. Mintha egy frissen mosott vászonlepedő lennék, amit kiterítettek, hogy száradjon a szélben.
Fitz, ez veszélyes mindkettőnknek. Menj vissza. Térj vissza most.
Vajon tényleg mágia lakozik a nevekben? A régi mondák így tartják. Hirtelen eszembe jutott, hogy ki vagyok, és tudtam, hogy nem ide tartozom. Nem tudtam azonban, hogy hogyan kerültem ide, azt sem, hogyan jutok vissza a testembe. Tehetetlenül néztem Igazságra, még segélykérésre is képtelen voltam.
Igazság tudta, kinyújtotta felém szellem-kezét, és megtaszította a homlokomat.
A fejem az istálló falán koppant, csillagokat láttam a hirtelen ütközéstől. Tudatára ébredtem a környezetemnek; békés sötétség honolt körülöttem, alvó állatok, szúrós szalma. Lassan ledőltem, szédülés és rosszullét tört rám hullámokban, és az az ismerős gyengeség, amit a Mesterség használata után éreztem. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomból. Lehunytam a szemem, és elájultam.
Hajnal előtt ébredtem, a batyumhoz botorkáltam, és nagy nehezen elvánszorogtam a konyháig, ahol szinte könyörögtem egy bögre forró vízért. A szakács hitetlenkedve nézte, ahogy tündérháncsot szórtam bele.
– Az nem tesz jót magának, ugye tudja – figyelmeztetett, aztán csak bámult, amikor felhajtottam az egészet. – Bingtonban a rabszolgáknak adnak belőle. Az ételükbe keverik, hogy talpon maradjanak. Úgy hallottam gyengíti az akaratukat, és nem lesz erejük küzdeni.
Alig hallottam amit mondott. Vártam a tea hatását. Fiatal fák kérgét hántottam le, amikor eltettem magamnak, attól tartottam, túl gyenge lesz. Sokat kellett várnom, mire megéreztem a hátásást. Lassan elmúlt a remegésem, látásom kitisztult. Fölálltam, megköszöntem a vizet, és visszaadtam a bögrét a szakácsnak.
– Rossz szokás egy magafajta fiatalembertől – dorgált meg, aztán visszatért a főzéshez. Kisétáltam az utcára, és félig-meddig arra számítottam, hogy kiégett házakat és üres tekintetű szipolyozottakat találok. A Mesterség gerjesztette rémálom azonban elmúlt, a reggeli nap melegséget árasztott, a folyó felől pedig kellemes szél fújdogált. A város siralmas állapota napfénynél még szembeötlőbb volt. Több koldust láttam, mint amennyire Kosvárból emlékszem.
Röviden összefoglaltam magamban az éjszaka történteket, aztán megborzongtam és félresöpörtem a gondolatot. Nem tudtam, hogy sikerült kilépnem a testemből, de elhatároztam, hogy többet nem fordul elő. Igazság viszont még életben volt, bár túlságosan is pazarolta az erejét. Vajon ő is egy keserű reggelre ébredt, a tündérháncs ízével a szájában? Ha uralni tudnám a Mesterséget, akkor nem kellene ezen tűnődnöm.
Mire visszatértem a fogadóba, a vándor énekesek már a reggelijüket fogyasztották,. Leültem melléjük, Josh pedig nyíltan megmondta, attól tartott, hogy itt hagytam őket. Galamb egy szót sem szólt hozzám, Tilinkó viszont egyszer-kétszer elismerő pillantást vetett rám.
Korán elindultunk a fogadóból, és szerencsére Josh jó iramot diktált. Azt hittem, hogy valakinek vezetnie kell, de botjára támaszkodva többnyire egyedül is boldogult. Ha olykor Tilinkó vagy Galamb vállára tette a kezét, inkább a társaság kedvéért tette. Az utazás nem volt unalmas, Josh leginkább Tilinkónak mesélte a környék történelmét, méghozzá meglepő részletességgel.
Mikor magasan járt a nap, megálltunk pihenni és enni. Kicsit szégyelltem magam, amikor megosztották velem az ennivalójukat, én pedig elfogadtam, de nem volt lehetőség rá, hogy elvonuljak és vadásszak egy kicsit a farkassal. Messze jártunk már a várostól, amikor megéreztem Éjszem jelenlétét, amint észrevétlenül követ minket. Megnyugtató érzés volt, hogy a közelben maradt, de jobban örültem volna, ha kettesben utazunk. Olykor más utazókkal találkoztunk, többnyire lóháton, vagy öszvéren haladtak a dolgukra, ahol megritkultak a fák, néha megpillantottuk a folyót, rajta hajókat, amint az árral szemben eveznek fölfele. Néha jól őrzött lovas kocsik előztek le minket, Josh minden alkalommal megkérdezte, hogy fölvennének-e minket. Ketten udvariasan nemet mondtak, a többiek válaszra sem méltattak.
Délután a Kereszttűz kotériájáról szóló balladát ismételgették, amit korábban már számtalanszor hallottam az udvarban, s mire a nap véget ért, már tucatszor hallottam ismét, Josh pedig végtelen türelemmel ismételtette Tilinkóval, hogy tökéletesen énekelje. Hálás voltam a leckékért, mert így nem kellett beszélgetni.
Egyenletes iramunk ellenére, mire az est leszállt, még mindig messze jártunk a következő várostól. A vándor énekesek egyre nyugtalanabbak lettek, ahogy közeledett a sötétség. Végül átvettem az irányítást és kijelentettem, hogy a következő pataknál le kell térnünk az útról, és tábort kell vernünk éjszakára. Galamb és Tilinkó mögénk kerültek, és aggodalmasan suttogtak egymásnak. Nem tudtam megnyugtatni őket, hogy senki sem volt a környéken, pedig Éjszem tájékoztatott, hogy biztonságban vagyunk. Végül a következő pataknál leindultunk folyásnak fölfelé, és egy cédrusfa védelmében letelepedtünk.
Akkor otthagytam őket azzal a kifogással, hogy könnyítek magamon, és megkerestem Éjszemet. Kellemesen telt el az idő, találtunk egy kanyarulatot, ahol a víz alámosta a partot. Éjszem kíváncsian figyelte, amint lehasaltam a parton, és kezemet a vízbe mártottam. Első próbálkozásra szép kövér halat sikerült fognom, nem sokkal később pedig még egyet, egy kisebbet. Mikor abbahagytam, és fölálltam a víz mellől, már teljesen besötétedett, de három halat vihettem magammal, és még kettőt meghagytam Éjszemnek.
Halfogás és fülvakarás. Ez a két haszna van a kezeteknek – mondta elégedetten. Ahogy pucoltam a halakat, ő máris lakmározni kezdett, először az általam eldobott belsőségeken, majd lassan áttért a saját halaira.
Vigyázz a szálkákkal – figyelmeztettem.
Anyám hallal etetett kölyökkoromban mondta. A halszálka nem zavar.
Visszatértem a táborba, ahol már javában égett a tábortűz. Lépteim zajára mindhárman fölpattantak.
– Én vagyok az! – mondtam megkésve.
– Edának hála – sóhajtotta Josh, Galamb azonban csak rosszallóan meredt rám.
– Sokáig távol voltál – mondta Tilinkó.
Fölmutattam a zsákmányolt halakat, amiket egy fűzfaágra fűzve hoztam magammal.
– Szereztem vacsorát – mondtam. – Halat – tettem hozzá Josh kedvéért.
– Jól hangzik – mondta.
Galamb kenyeret vett elő, meg sót, én pedig kerítettem egy nagy, lapos követ, amit a zsarátnok közé helyeztem. Levelekbe csomagoltam a halakat, és úgy tettem rá őket a melegedő kőre. A hal illatától megkordult a gyomrom. Reméltem, hogy nem csalogatja ide a szipolyozottakat.
Én majd őrködöm – emlékeztetett Éjszem.
Néztem a sülő halat, Tilinkó pedig Kereszttűz kotériájának balladáját dünnyögte félhangosan.
– Hist, a sánta és Cleave, a vak – javítottam ki szórakozottan, amikor egyszer elrontotta.
– Jól énekeltem! – tiltakozott.
– Kobnak igaza van, kedvesem. Hist volt a sánta és Cleave születése óta vak. Tudod a másik öt nevét is, Kob? – mintha csak Fedrent hallottam volna.
– „...Hist, a sánta és Cleave, a vak, nyúlszájú Joiner és Kevin, hallgatag, Sever süket volt, Porter pedig, kit az ellen sorsára hagy, kéz, s szem nélkül alig élte túl. Ha azt gondolnád, szánalmasak....” – idéztem a balladát.
– Hóha! – mondta Josh elismerően. – Tanítottak dalolni téged, mikor fiatal voltál, Kob? Jól tartottad a ritmust és a szavakat.
– Én? Nem, dehogy. Az emlékezés viszont mindig jól ment – mondtam és alig tudtam visszatartani mosolyomat a dicséretek hallatán, még Galamb szúrós tekintete láttán is.
– El tudnád énekelni az egészet? – próbálkozott Josh.
– Talán – füllentettem. Kívülről tudtam a dal szövegét, Burrick és Árny mindig arra neveltek, hogy jól jegyezzem meg a dolgokat. Reggel óta pedig már amúgy is elégszer hallottam, ki sem ment a fejemből.
– Próbáld meg, de ne szavald, énekeld.
– Nincs jó énekhangom.
– Ha beszélni tudsz, énekelni is tudsz. Próbáld meg. Szórakoztass el egy öregembert.
Talán túl mélyen belém ivódott, hogy engedelmeskedjek, talán a Galamb arcára kiülő kétkedés tette, de megköszörültem a torkomat és belekezdtem.
– Odaég a hal – jegyezte meg gúnyosan Galamb, amikor a felénél jártam.
Elhallgattam, és sietve kipiszkáltam a halakat a tűzből. A farkuk megégett egy kicsit, a többi viszont jól átsült és ízletes volt. Szétosztottam mindenkinek, bár én kétszer annyit meg tudtam volna enni, mint amennyi jutott. Miután megettük, Tilinkó kannát rakott a tűzre, és vizet forralt a teához. Letelepedtünk a pokrócokra a tűz körül.
– Jól ment a sorod, mint írnok, Kob? – kérdezte Josh hirtelen.
– Nem olyan jól, mint szeretném, de megélek belőle.
– Nem olyan jól, mint szeretné – utánozott Galamb Tilinkó felé dünnyögve. Josh nem is törődött vele.
– Öreg vagy már hozzá, de még megtanulhatsz énekelni. A hangod megvan hozzá; úgy énekelsz, akár egy gyermek, pedig már férfihangod van, öblösebb és erősebb. Az emlékezeted kiváló. Játszol valamilyen hangszeren?
– Pánsípon, de nem túl jól.
– Megtaníthatnálak. Ha mellénk szegődsz...
– Apám! Hiszen alig ismerjük! – tiltakozott Galamb.
– Én is mondhattam volna neked múlt éjjel, amikor lemásztál a szénapadlásról – jegyezte meg finoman.
– Apám! Csak beszélgettünk – mondta szúrós tekintetet villantva felém, mintha elárultam volna.
– Tudom – mondta Josh. – Úgy tűnik, ahogy romlik a látásom, úgy javul a hallásom. De ha te megbíztál benne annyira, hogy éjszaka, sötétben, egyedül odamenj hozzá és beszélgess vele, akkor talán elég biztonságosnak ítélem ahhoz, hogy fölajánljam neki a társaságunkat. Mit mondasz, Kob?
Lassan megráztam a fejem.
– Nem – mondtam hangosan. – De köszönöm, nagyon nagylelkű ajánlat. A következő városig elkísérlek benneteket és sok sikert kívánok a további úthoz, de... nem igazán vágyom...
– Elvesztettél valakit, aki kedves volt a számodra. Megértem. Ám a teljes magány nem tesz jót senkinek – mondta Josh halkan.
– Kit vesztettél el? – kérdezte Tilinkó kíváncsian.
Igyekeztem elfogadható választ találni, amivel elháríthatom a további kérdéseket.
– A nagyapámat – mondtam végül. – És a feleségemet – mintha régi sebeket téptem volna föl.
– Mi történt? – kérdezte Tilinkó.
– A nagyapám meghalt, a feleségem pedig elhagyott – mondtam kurtán.
– Az öregek meghalnak, ha eljön az idejük – kezdte Josh kedvesen, de Galamb durván közbevágott.
– Ő az a szerelem, akit elvesztettél? Mivel tartozol egy asszonynak, aki elhagyott téged? Hacsak nem szolgáltál rá.
– Inkább azért hagyott el, mert nem szolgáltam elég indokkal, hogy maradjon – ismertem el vonakodva. – Nem akarok róla beszélni, kérlek benneteket. Nincs erőm hozzá. Elkísérlek benneteket a következő városig, de onnantól a magam útját járom.
– Ez tiszta beszéd – mondta Josh komoran. A hangjából úgy éreztem, megbántottam, de nem kívántam visszavonni semmit, amit mondtam.
Az est hátralévő részében, megkönnyebbülésemre alig beszélgettünk. Tilinkó vállalta az első őrséget, Galamb a másodikat. Nem tiltakoztam, tudtam, hogy Éjszem is nyitva tartja a szemét. Nyugodtabban aludtam a szabad ég alatt, és könnyen fölébredtem, amikor Galamb lehajolt hozzám és fölrázott. Fölültem, nyújtózkodtam, aztán biccentettem felé, jelezve, hogy már ébren vagyok, és feküdjön le aludni. Megpiszkáltam a tüzet, aztán leültem mellé. Galamb mellém telepedett.
– Nem kedvelsz engem, igaz? – kérdezte gyengéden.
– Alig ismerlek – feleltem kitérően.
– Hm. És nem is akarsz jobban megismerni – jegyezte meg. – De én azóta kíváncsi vagyok rád, hogy elpirultál a fogadóban. Semmi sem kelti föl jobban a kíváncsiságomat, mint egy férfi, aki elpirul. Kevés embert ismerek, aki elvörösödik csak azért, mert rajtakapják, hogy megbámul egy nőt.
Aztán mélyebb, rekedtesebb hangon hozzátette – Szeretném tudni, mire gondoltál, amitől elpirultál.
– Csak arra, hogy udvariatlanság bámulni valakit – mondtam meg az igazat.
Galamb elmosolyodott.
– Én nem erre gondoltam, amikor rád néztem – mondta és megnedvesítette az ajkát, aztán közelebb ült hozzám.
Hirtelen elviselhetetlenül hiányozni kezdett Molly.
– Nincs erőm ehhez a játékhoz – mondtam nyíltan és fölálltam. – Kerítek még tűzifát.
– Azt hiszem tudom, miért hagyott el a feleséged – mondta Galamb csípősen. – Azt mondod, nincs erőd? Hát szerintem egy kicsit lejjebb volt a probléma.
Ezzel fölállt és a fekvőhelyéhez ment. Csak megkönnyebbülést éreztem, amiért föladta végre. Elmentem tűzifát keríteni.
Másnap reggel az első dolgom volt megkérdezni Josht, milyen messze volt a következő város.
– Ha ugyanezt a lépést tudjuk tartani, akkor holnap délre megérkezünk – felelte.
Csalódott volt a hangja, én pedig sietve elfordultam összeszedni a takarómat. Miközben elkészültünk és visszaindultunk az útra, eszembe jutott, hogy azért hagytam ott olyan embereket, akiket ismertem és szerettem, hogy elkerüljem azt a helyzetet, amiben éppen voltam, ráadásul idegenekkel. Vajon lehet-e úgy élni az emberek között, hogy senkinek se kelljen megfelelnem.
Meleg volt az idő, de nem volt kellemetlen hőség. Ha egyedül vagyok, bizonyára élvezem a kellemes utat. A fák között madarak énekeltek, a túloldalon pedig olykor megpillanthattuk a folyót és a lefelé sodródó, vagy fölfelé evező bárkákat. Keveset beszélgettünk, és Josh nemsokára visszatért Tilinkó tanításához és Kereszttűz kotériájához. Ha elrontotta a szöveget, bölcsen hallgattam.
Elkalandoztak a gondolataim. Minden sokkal könnyebb volt, amíg nem kellett a következő vacsorával, vagy tiszta inggel foglalkoznom. Azt hittem, ravasz vagyok, jól bánok az emberekkel, de olyankor mindig mögöttem tudhattam Árny tanácsait és tapasztalatát, együtt terveztük meg a teendőket. Most azonban kevés eszköz állt a rendelkezésemre, és csak a saját eszemre hagyatkozhattam. Elszakadtam minden forrástól, amire gondolkodás nélkül támaszkodhattam, s így nem csak önbizalmamban kételkedhettem. Mint orgyilkos, a király embere, harcos, férfi... rám illet még valamelyik? Megpróbáltam fölidézni azt a fiút, aki Igazság hajóján az evezőket húzta, aki gondolkodás nélkül vetette magát a csatába egy fejszével. Föl sem tudtam fogni, hogy ez is én voltam.
Délben Galamb kiosztotta az utolsó adag kenyeret. A két leány előttünk sétált, halkan beszélgettek egymás között, én pedig fölvetettem Joshnak, hogy hamarabb verjük tábort az éjszakára, hogy tudjak vadászni vagy halat fogni.
– Akkor nem érkezünk meg holnap délre a következő városba – vetette ellen az öreg dalnok.
– A holnap este is jó lesz – bizonygattam.
Mikor hűvösödni kezdett az idő, alkalmas pihenőhely után kezdtem nézelődni az út mentén. Éjszem előttünk járt földeríteni a környéket.
Emberek vannak előttetek, döghústól és saját piszkuktól bűzlenek. Érzem a szagukat, látom őket, de nem érzem őket.
Ha szipolyozottakkal találkoztunk, mindig elfogta a rémület, és én is osztoztam benne. Tudtam, hogy egykor emberek voltak, és akkor még pislákolt bennük az Ösztön halovány szikrája, ami minden élőben ott lapul. Mindkettőnknek furcsa volt, látni és hallani őket úgy, hogy nem éreztük bennük az életet. Mintha két lábon járó kövek lettek volna.
Hányan vannak? Öregek, fiatalok?
Többen vannak, mint mi, és nagyobbak, mint te – így látta a farkas az esélyeket. Az út mentén vadásznak, nem messze a következő kanyar mögött.
– Álljunk meg itt – javasoltam hirtelen. Mindhárman felém fordultak.
Késő, megérezték a szagotokat, és már közelednek.
Nem volt idő szétszóródni és kitalálni valami jó kifogást.
– Szipolyozottak vannak előttünk, és észrevettek minket... Készüljetek.
– Honnan tudod – kérdezte Galamb gyanakvóan.
– Fussunk – javasolta Tilinkó. Őt nem érdekelte honnan tudom, a szemében rettegés ült.
– Nem jó, megelőznek minket. Ha sikerülne is egérutat nyernünk, holnap is előttünk lesznek.
Ledobtam a zsákomat a földre, és elrúgtam magamtól. Semmi értékes nem volt benne, ha győzünk, majd megkeresem, addig csak hátráltatott. A többieknek viszont a hangszerük volt minden vagyonuk, egyikük sem akart megszabadulni terhétől. Nem pazaroltam az időt, hogy rájuk szóljak. A két lány ösztönösen közrefogta az öregembert, és görcsösen megmarkolták a botjukat. Én lazán két kézre fogtam, méregettem és egy pillanatig nem gondolkoztam.
– Kob, vigyázz Galambra és Tilinkóra. Ne törődj velem, csak ne hagyd, hogy bántsák őket – parancsolta Josh.
Szavai megtörték a varázst, bizonytalanság és félelem fogott el. Émelyegtem, és láttam, hogy a kezemben remeg a bot. Kedvem lett volna elszaladni, sorsukra hagyni őket.
A bozótoson keresztül jönnek – mondta Éjszem. Ketten gyorsan haladnak, a harmadik lemarad. Ő az enyém.
Légy óvatos figyelmeztettem, és már hallottam is a csörtetésüket. Tilinkó látta meg őket először, fölkiáltott ijedtében; aztán már a nyakunkon is voltak. A ruhájuk mocskos volt, de többnyire ép. Nemrégiben foghatták el őket. Mindkettőjüknél husáng volt.
A szipolyozás nem tette ostobává az áldozatot. Nem voltak érzelmeik, másokét sem érezték és úgy tűnt, nem emlékeznek rá, hogy valaha ők is éreztek. Azt sem tudták többé, hogy mire képes az ellenfél, ha érzelmek hajtják, ettől gyakran értetetlen volt amit csináltak. Intelligenciájuk és képességeik, kézügyességük azonban megmaradt. Szükségleteiket azonnal ki akarták elégíteni, ezért megesett, hogy egyik nap lovat loptak, másnap letaglózták csak azért, mert pillanatnyi éhségük nagyobb volt, mint a kényelmes utazás igénye. Ha megtámadtak valakit, nem összehangoltan dolgoztak, még az is előfordult, hogy megfeledkezve áldozatukról egymásnak estek. Semmiféle hűséget nem éreztek egymás iránt annak ellenére, hogy csoportokba verődtek. Mégis kegyetlenül ravaszak és élelmesek voltak, ha arról volt szó, hogy megszerezzenek valamit maguknak.
Számtalanszor tapasztaltam már ezt, ezért nem is lepődtem meg, amikor elszaladtak mellettem, hogy a két gyengébb, védtelenebb lányra támadjanak. Annál inkább meglepett az a gyáva megkönnyebbülés, amit én éreztem.
Galamb és Tilinkó úgy harcolt, mint két dühödt és riadt dalnok. Semmi gyakorlat, semmi fegyverhasználat, félő volt, hogy egymást, vagy Josht is ugyanolyan sűrűn eltalálják, mint a támadóikat. Josh bénultan állt középen, a botjába kapaszkodott, de nem mert védekezni, nehogy valamelyik lányt találja el.
Elfuthattam volna. Fölmarkolom a batyumat, és nekiiramodok, észre sem veszik, én pedig nem nézek vissza. A szipolyozottak nem eredtek volna a nyomomba, annál könnyebb prédájuk volt. Mégis maradtam. Az alacsonyabbikat támadtam meg, bár ő tűnt ügyesebbnek. Hagytam, hogy Galamb és Tilinkó a nagyobbikkal viaskodjanak, én pedig hatalmasat csaptam a másik lábára, hátulról. Megroggyant, de nem kiáltott föl fájdalmában. Felém fordult.
Már korábban is észrevettem, hogy a szipolyozottak érzéketlenek a fájdalomra. Bármekkora csapást szenvedtek is el, amíg ez nem akadályozta őket a harcban, nem is törődtek vele. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire elbátortalanított, ha sérülés érte a testemet. Az ember félti a testét, ha megsebesül, óvatosabbá, bizonytalanabbá válik. Úgy tűnik, a szipolyozással kiveszett belőlük a fájdalom keltette életösztön.
A szipolyozott ütések sorozatát zúdította rám, mindet fölfogtam a botommal, bár minden egyes csapással belesajdult a csuklóm és a vállam a hárításba. Ügyesen használta a husángot, talán harcos lehetett azelőtt. Fölismertem a mozdulatokat, hárítottam, megfogtam, félresöpörtem az ütéseket, de nem mertem támadni, nehogy védtelenül maradjak előtte. Olyan készségesen hátráltam előle, hogy megengedett egy pillantást a válla mögött, hogy lássa, mi történik a társával. Nem fáradt, nem hagyott helyet, hogy kihasználjam a bot hosszúságát. Őt nem zavarták a kiáltások a háta mögött. A fák közül zörgést, morgást és szitkozódást hallottam. Éjszem becserkészte a harmadik szipolyozottat, és lesből ráugrott. Nem sikerült neki, így meg kellett kerülnie, hogy másik oldalról támadjon.
Nem biztos, hogy átjutok a pengéjén, testvér, de föl tudom tartani. Nem mer hátat fordítani nekem, hogy megtámadjon téged.
Légy nagyon óvatos! mondtam, aztán visszafordultam a husángos felé. Záporoztak a csapások, egyre erősebben és gyorsabban támadott, az én állóképességem pedig már nem volt a régi. A vadászat és az utazás nem edzette az izmokat, legfeljebb karban tartotta. Kétségek gyötörtek. Sejtettem már, hogy túlerőben van, attól féltem, hogy hibázok. Annyira féltem a fájdalomtól, hogy nem mertem ellentámadásba kezdeni. Igyekeztem teret nyerni, hogy kihasználjam a botom hosszúságát, de a szipolyozott csak jött rendületlenül.
A többiekre pillantottam. Josh határozottan állt az út közepén, de a küzdelem eltávolodott tőle. Galamb sántikálva hátrált, Tilinkó pedig eredménytelenül csapkodta a szipolyozott hátát.
– Tilinkó, gáncsold el! – vetettem oda, aztán megint az ellenfelemre összpontosítottam. Bevittem néhány gyors, erőtlen csapást, aztán hátraszökkentem.
Kard hasított a vállamba és végigszánkázott a bordáimon. Felkiáltottam a fájdalomtól, csaknem elejtettem a botot, aztán rájöttem, hogy nem én sérültem meg. Hallottam Éjszem fájdalmas vakkantását, aztán úgy éreztem, mintha fejbe rúgtak volna.
Segíts! – jött az üzenet.
Rég eltemetett emlék rémlett föl az évek távlatából. Egyszer már éreztem egy kés szúrását az oldalamban és egy csizma rúgását. Akkor sem az én testemet érték, hanem egy fiatal terriert, akivel akkoriban összekötött az Ösztön. Éppen Kob volt az, aki megtámadta Burrickot Kosvár istállójában, de Satu megpróbált szembeszállni vele. Pár nappal később belepusztult a sérüléseibe, mielőtt még visszaértem volna Kosvárba. Rájöttem, hogy sokkal súlyosabb veszély fenyeget, mint a saját halálom.
Éjszem elvesztésének gondolata iszonyattal töltött el. Tudtam, mit kell tennem. Lépést váltottam, beléptem a husáng útjába és a vállammal fogtam föl a következő csapást. Az ütéstől fájdalom cikázott végig a karomon, és egy darabig nem éreztem semmit. Följebb fogtam a boton és a rövidebb végével az arcába csaptam. Nem volt fölkészülve a hirtelen váltásra, feje hátrabicsaklott, torka szabaddá vált, én pedig egyenesen ádámcsutkájába döftem. Éreztem, ahogy az apró csontok megreccsennek, aztán sugárban dőlt a vér a férfi szájából, és megtántorodott. Megpördítettem a botot, és a hosszabbik végével egyenesen a koponyájára sújtottam. Eldőlt, mint egy zsák, de én már nem vártam meg. Sarkon fordultam, és berohantam az erdőbe.
Morgás és vicsorítás vezetett nyomra, Éjszem egy tüskés szederbokor alá hátrált, bal mancsát a mellkasához szorította, bundáján vércsöppek gyöngyöztek. A tövisek viszonylagos védelmet nyújtottak neki, támadója nehézkesen és bizonytalanul haladt előre a sűrű, szúrós ágak között.
Éjszem, látván, hogy megérkeztem, vicsorogva előreszökkent, megtorpantva támadóját, aki döfésre emelte a kardját. Nem volt menekvés, fölnyársalta volna a farkast, de nem vette észre, hogy kirontottam mögötte a fák közül. Bár a botomnak nem volt hegye, hangos üvöltéssel előredöftem vele, a háta közepébe. Olyan vad lendülettel nyomtam előre a botot, hogy átszakította a tüdejét és a mellkasán jött ki a vége. Szótlan hörgéssel meredt le a véres fadarabra, ami a melléből áll ki, és térdre rogyott. A földhöz szögeztem, Éjszem pedig a hátára szökkent. Állkapcsa összeszorult a nyakán, és addig tépte, amíg vér fröccsent ki belőle.
Teljesen elfeledkeztem a vándor énekesekről, csak egy éles jajkiáltás térített magamhoz. Lehajoltam és megragadtam a szipolyozott kardját, aztán visszaszaladtam az útra. Amikor kirontottam a fák közül, ijesztő látvány tárult a szemem elé. A szipolyozott a földre döntötte Galambot, rámászott, és éppen a ruháit tépkedte. Tilinkó kicsit hátrébb a porban térdelt és zokogva szorította a mellkasához az egyik karját. Josh bizonytalanul talpra tápászkodott éppen, és Tilinkó felé támolygott.
Egy pillanat alatt ott termettem, egyetlen rúgással letaszítottam Galambról a szipolyozottat, és ugyanazzal a lendülettel, két kézre fogva a kardot előredöftem. Vadul kapálózott, rugdalózott, és megpróbált megszabadulni a pengétől, de nem eresztettem, teljes súlyommal rádőltem, és az útnak szögeztem. Ahogy rúgkapált, csak tovább tágította a sebet. Néma átkokat szórt rám, aztán egyre szaggatottabban szedte a levegőt, rúgásai elerőtlenedtek. Kezével megmarkolta a jobb lábikrámat, és megpróbált kibillenteni az egyensúlyomból. Még jobban ránehezedtem a kardra. Ki akartam húzni a pengét, hogy véget vessek szenvedéseinek, de olyan erős volt, nem mertem elereszteni. Végül Galamb végzett vele, egyetlen csapással szétzúzva az arcát. A kapálózás hirtelen maradt abba, én pedig kifújtam a levegőt, kihúztam a kardot a testéből, és lehuppantam a földre.
Látásom elhomályosult, visszatért, aztán megint elhomályosult. Tilinkó sikolyai távoli sirályrikoltások gyanánt jutottak a fülembe. Hirtelen minden túl sok lett, egyszerre ott voltam mindenütt. Följebb az erdőben sérült mancsomat nyalogattam, a napsütötte úton csillámló porfelhőben üldögéltem, és éreztem a por és a vér szagát. Minden ütést éreztem, akár én adtam, akár én kaptam. Könyörtelen gyilkosnak éreztem magam, tudtam milyen volt az a fájdalom, amit én okoztam. Agyamban a gyilkos és az áldozat érzelmei viaskodtak. Egyszerre voltam mindkettő.
Egyedül voltam, jobban, mint addig bármikor. Korábban mindig volt mellettem valaki egy ilyen küzdelem után. Katonák és tengerészek egy Martalócokkal vívott ütközet után, Igazság katonái, ha szipolyozottakkal végeztem, vagy Burrick, aki hazaráncigált, és ellátta a sérüléseimet.
Ezúttal csak a farkas törődött velem, de nekem hiányzott egy emberi érintés, egy pár bátorító szó. Teljes erejével tört rám a magány. Ha farkas lettem volna, most az égnek fordítom az arcomat, és vonyítok. Úgy csak kinyúltam, de nem tudom elmagyarázni, hogyan. Nem a Mesterséggel és nem is az Ösztönnel, talán a kettő szentségtelen ötvözetével, kinyújtottam a tudatomat, és kerestem valakit, bárkit, akit érdekelhet, hogy élek.
Mintha éreztem volna valamit. Talán Burrick fölkapta a fejét, bárhol legyen is, és egy pillanatra ő is megérezte a por és a vér szagát. Talán Molly is fölegyenesedett, kezét sajgó derekára támasztva, és eltűnődött, honnan a hirtelen jött elkeseredés. Talán megböktem Igazság fáradt elméjét, elvontam Türelem gondolatát a növényszárítástól, talán Árny is dünnyögve félretett egy tekercset, amit éppen olvasott. Majdnem sikerült elérnem őket, aztán kimerültem visszaroskadtam önmagamba, és egyedül ültem az út közepén, három ember vérével a ruhámon.
Újabb porfelhő terített be.
Fölemeltem a tekintetemet. Galamb először csak sötét sziluett volt a lenyugvó nap előtt, aztán pislogtam egyet, és megpillantottam az arcára kiülő undort. Ruhája több helyen fölszakadt, haja kócosan hullott a homlokába.
– Elfutottál! – fröcsögte. Éreztem, mennyire megvet a gyávaságom miatt. – Elfutottál és hagytad, hogy eltörje Tilinkó karját, a földbe döngölje apámat és engem majdnem megerőszakoljon! Miféle ember vagy te? Milyen ember az, aki ilyet tesz?
Ezer választ tudtam a kérdésre, és mégsem volt egy sem. Tudtam, hogy bármit mondanék, semmin sem változtatna. Föltápászkodtam hát, és megkerestem a batyumat. Mintha órákkal ezelőtt dobtam volna le. Fölvettem, és odavittem Josh mellé, aki Tilinkót vigasztalta az útszélen. Galamb kibontotta a táskáikat. Josh hárfája törött fagubanc volt, Tilinkó pedig hetekig nem tud majd semmiféle hangszeren sem játszani. Lett ahogy lett, én pedig megtettem, ami csak tellett tőlem.
Vagyis tüzet raktam, vizet hoztam a folyóból, hogy a tűzre rakjam melegedni, aztán kiválogattam a füveket, amik enyhíthetik Tilinkó fájdalmát, és kerítettem egy pár egyenes fadarabot, hogy sínbe tegyük a kezét. És Éjszemmel még nem is törődtem.
Fáj, testvér, de nem mély a seb, csak folyton megnyílik, ha megmozdítom. És tele vagyok tüskékkel mindenütt.
Megyek, és kiszedegetem őket.
Maradj csak, majd én elintézem. Törődj a többiekkel – elhallgatott. El kellett volna futnunk, testvér.
Tudom.
Végignéztem a vándor énekeseken. Josh még kába volt a sokktól, Galamb megvetett a gyávaságom miatt, Tilinkót pedig annyira lefoglalta saját baja, hogy alig vette észre, hogy én is ott vagyok. A tűz mellé terelgettem őket, Tilinkó ép kezébe adtam az első főzet nyugtató teát, aztán Josh felé fordultam.
– Helyre tudom rakni a kezét, aztán sínbe teszem – mondtam halkan. – Már segítettem párszor sérült katonákon a part mentén, de nem vagyok gyógyító. Ha elérünk a városba, lehet, hogy újra helyre kell rakni.
Josh lassan bólintott. Mindketten tudtuk, hogy nemigen volt mást választásuk. Letérdelt Tilinkó mögé, és megszorította a vállát, Galamb pedig megfogta a felkarját. Összeszorítottam a fogamat, felkészültem a fájdalmára, és egy gyors mozdulattal helyrerántottam a karját. Sikoltott, hiszen a tea nem volt elég, hogy ekkora fájdalmat csillapítson, de nem próbált kiszabadulni a fogásból. Könnyek patakzottak a szeméből, szaggatottan lélegzett, és szipogott, amíg a két fadarabot rögzítettem a karján. Megmutattam neki, hogyan akassza bele a mellényébe, hogy ne mozogjon annyit, aztán újabb bögre teát adtam neki, és Joshhoz fordultam.
Őt a fején érte egy ütés, felduzzadt, és fájdalmas volt, de nem repedt föl a bőr. Hideg vizes borogatást tettem rá, és fölajánlottam neki is egy pohár teát. Megköszönte, amitől kicsit bűntudatom támadt. Azután Galambra néztem, aki résnyire szűkült szemekkel figyelt a tűz másik oldaláról.
– Megsérültél? – kérdeztem tőle halkan.
– Van pár lila foltom és összekarmolta a nyakamat, meg a mellkasomat, de el tudom látni magamat, köszönöm szépen... Kob. De nem hála neked.
– Galamb! – morogta Josh mély és fenyegető hangon.
– Elszaladt, apám. Megölte az ellenfelét, aztán megfordult és elszaladt. Ha akkor segített volna, ez mind nem történt volna meg. De elszaladt.
– Mégis visszajött, és végzett a másikkal is. El sem merem képzelni mi történt volna, ha nem tér vissza. Hálásak lehetünk, hogy életben vagyunk.
– Én nem tartozom köszönettel neki – mondta keserűen. – Ha összeszedi a bátorságát, megmenthette volna a megélhetésünket is. Mi lesz vélünk? A hárfád eltörött, akárcsak Tilinkó keze!
Fölálltam, és elsétáltam. Túl fáradt voltam a panaszáradatához, és túl törődött, hogy nekiálljak elmagyarázni a történteket. Lehúztam a két hullát, az útról, és a folyópartra cipeltem, azután megkerestem Éjszemet. Addigra már ellátta a sebeit, jobban, mint ahogy én tudtam volna. Kiszedegettem a tüskéket a bundájából, aztán egy darabig csak üldögéltem mellette. A térdemre hajtotta a fejét, én pedig megvakartam a füleit: Ennél többre nem volt szükségünk. Aztán fölkeltem, megkerestem a harmadik testet, és a másik kettő mellé cipeltem. Bűntudat nélkül kutattam át a zsebeiket. A két husángosnál találtam egy marékra való rezet, a harmadiknál viszont egy tucat ezüstpénz is akadt az erszényében. Levettem az erszényét, és beleraktam a rezeket. Lekötöttem az övéről a kardhüvelyt is, aztán magamhoz vettem a kardot is. A teljes sötétség beálltáig köveket hordtam a tetemekre, azután lesétáltam a folyópartra, és lemostam magamról a vért. Levettem az ingemet is, kiöblítettem egy kicsit, és magamra öltöttem.
Visszatértem a tűz mellé, ahol a többiek kuporogtak, és a lángokat bámulták. Az erszényt, benne a szipolyozottak pénzével Josh kezébe nyomtam.
– Ez talán elég lesz, amíg szerzel új hárfát és meggyógyul Tilinkó keze – mondtam.
– Halottak pénzével nyugtatod a lelkiismeretedet? – vicsorogta Galamb.
Türelmem maradéka is elenyészett.
– Tegyél úgy, mintha túlélték volna, Kos törvényei szerint úgyis kárpótolniuk kellene a károtokat, és ez a legkevesebb – ajánlottam föl. – És ha még ez sem elég, akár a folyóba is hajíthatod á pénzt, engem nem érdekel.
A kardszíj bővebbnek bizonyult a derekamnál, nekiálltam hát a késemmel új lyukat fúrni belé, hogy ne csússzon le az övemről. Mikor elkészültem vele fölálltam, és fölcsatoltam a derekamra. Jó érzés volt, ahogy a penge az oldalamat húzta. Kivontam a pengét, és megnéztem magamnak a holdfényben. Nem volt benne semmi különleges, viszont a célnak megfelelt.
– Azt hol szerezted? – kérdezte Tilinkó.
– A harmadik embertől, aki a fák között lapult – mondtam kurtán, és visszadugtam a hüvelyébe.
– Mi az? – kérdezte Josh.
– Egy kard – mondta Tilinkó.
– Volt egy harmadik szipolyozott az erdőben, karddal a kezében? – kérdezte.
– Igen.
– Te pedig megölted, és elvetted tőle?
– Igen.
Josh lassan megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
– Tudtam én, amikor kezet ráztunk! Nem finom, íráshoz szokott kéz volt, a penna aligha hagy bütyköket és bőrkeményedést a tenyéren, és a karod sem lesz tőle olyan erős. Látod, Galamb, nem szaladt el, csak azért ment...
– Okosabb lett volna, ha előbb azt az embert öli meg, aki ránk támadt – erősködött.
Kibontottam a batyumat; leterítettem a pokrócomat, aztán leheveredtem. Éhes voltam, de ennivaló már nem akadt.
– Aludni fogsz? – kérdezte Tilinkó riadtan.
– Igen.
– És mi lesz, ha megint megtámadnak a szipolyozottak?
– Akkor Galamb majd elbánik velük olyan sorrendben, ahogyan csak akarja – mondtam. Elhelyezkedtem a takaró alatt, és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy Galamb fölkel, és leteríti a takarókat a többieknek is.
– Kob? – kérdezte Josh halkan. – Tartottál meg valamennyi pénzt magadnak?
– Nem hiszem, hogy többet szükségem lesz pénzre – mondtam ugyanolyan halkan. Nem akartam elmagyarázni, hogy ezután kerülni fogom az emberek társaságát. Elegem volt, hogy minden cselekedetemet el kellett magyaráznom. Nem érdekelt, hogy megértik-e, vagy sem.
Kitapogatóztam Éjszem után. Ő is éhes volt, akárcsak én, de nem vadászott, inkább pihent.
Holnap este már ígérem, együtt fogunk vadászni.
Elégedetten fölsóhajtott. Nem volt messze tőlünk, onnan, ahol ő hevert, fejét a mancsaira hajtva, a tábortűz apró vörös pont volt a fák között.
Fáradtabb voltam, mint gondoltam volna. Gondolataim elkalandoztak, én pedig hagytam, hogy szabadon lebegjek, elszakadva minden gondtól és fájdalomtól. Molly, sóhajtottam gondolatban, de nem találtam sehol. Valahol messze Burrick egy kandalló előtt feküdt egy szalmazsákon. Olyan tisztán láttam magam előtt, mintha a Mesterséggel nyúltam volna utána. A tűz fénye apró, pislákoló lapokra bontotta az arcát; soványabb volt, bőre napcserzett a szabad ég alatt végzett munkától. Lassan elsodródtam tőle, a Mesterség körülöttem hullámzott, de nem tudtam irányítani.
Tovább álmodtam, ezúttal Türelem úrnőt pillantottam meg. Meglepetésemre Fényes gróf szobájában állt, aki úgy nézett ki, mint egy sarokba szorított vad. Egy fiatal leány állt gyönyörű hálóingben Fényes mögött, és ő is ugyanolyan meglepett volt, hogy Türelem rajtuk ütött. Lovag özvegye egy tekercset tartott a kezében, és magyarázott, miközben gyümölcstálat és boroskancsót söpört odébb az asztalról, hogy kiteríthesse rajta.
– Szerintem ön nem ostoba és nem is gyáva, gróf úr. Tehát feltételezem, hogy csak tudatlan. Úgy vélem, itt az ideje, hogy ennek véget vessünk. Mint azt ezen a térképen is láthatja, ha nem tesz lépéseket, Kos teljes partvidéke a Martalócok zsákmánya lesz – őzszemét a grófra emelte, tekintete ellentmondást nem tűrően villant. Csaknem sajnáltam a grófot. Már odébb is libbentem, akár falevél a szelek szárnyán.
Nem tudom, hogy följebb, vagy lejjebb sodródtam-e, csak azt éreztem, hogy egy hajszálvékony szál köt össze a testemmel. Elragadott egy áramlat én pedig hagytam magam. Valahol egy farkas fölnyüszített álmában. Szellemujjak tapogatóztak utánam.
Fitz, légy óvatos. Ez nagyon veszélyes. Menj vissza.
Igazság! Jelenléte alig volt erősebb, mint egy könnyű lehelet. Volt valami kettőnk között, talán valami hűvös köd, áttetsző, de elzáró, akár egymásba gabalyodott indák függönye. Megpróbáltam törődni vele, összeszedni elég félelmet ahhoz, hogy visszameneküljek a testembe, de olyan érzés volt, mintha egy álomban próbálnám fölébreszteni magam.
Egy apró kutya-mágia foszlány a levegőben és nicsak, kit látnak szemeim – Will kapaszkodott belém, akár egy sas a zsákmányába, belém mélyesztette a karmait. Szervusz, fattyú. Elégedettsége végre fölrázott, és félelmeim minden morzsája visszatért. Éreztem ravasz mosolyát. Egyikük sem halott. Sem a fattyú, a romlott mágiájával, sem Igazság, a hamis trónkövetelő. Ejnye-bejnye. Pompa csalódott lesz, ha megtudja, mégsem volt olyan sikeres, mint gondolta. Ezúttal azonban én gondoskodom róla. A magam módján. Éreztem, ahogy a védelmemet próbálgatja. Az érzés személyesebb volt, mint egy csók. Úgy próbálgatta a védőfalaimat, ahogy egy szajha testét dögönyözi az ember. Tehetetlenül kapálóztam a szorításában, vártam a véget. Éreztem, hogy erősebb lett és ravaszabb.
Igazság – nyüszítettem, de királyom nem hallott meg.
Mi haszna az erődnek, ha sosem tanultad meg használni? Semmi. De nekem, ó nekem szárnyakat és karmokat ad! Belőled merítek elég erőt, hogy megtaláljam Igazságot bármilyen jól rejtőzzék is.
Hirtelen úgy árasztottam magamból a Mesterséget, ahogy a víz szivárog egy lyukas tömlőből. Fogalmam sem volt, hogyan jutott át a védelmemen, nem tudtam azt sem, hogyan hárítsam el.
Mohón kapaszkodott a tudatomba, pontosan úgy, ahogy Justin és Szeréné megölték a királyomat. Sem akaratom, sem erőm nem volt hozzá, hogy visszaverjem Will támadását. Idegen gondolatai nagy nyomással nehezetek rám, minden titkomat kifürkészte, miközben elszívta az energiámat.
A farkas azonban már várta. Testvérem! – kiáltotta Éjszem, és foggal-körömmel támadt rá. Valahol, nagyon messze Will rémülten és undorodva fölsikoltott. Akármilyen erős tehetsége volt a Mesterséghez, az Ösztönről nem tudott semmit. Olyan tehetetlen volt Éjszem támadása ellen, akárcsak én vele szemben. Egyszer, amikor Justin ugyanígy megtámadott, Éjszem rátámadt, én pedig láttam, hogyan roskad a földre Justin, mintha valóban megtámadta volna egy farkas. Elvesztette az önuralmát, nem tudott összpontosítani, én pedig megmenekültem. Nem láttam, mi történik Will-lel, de éreztem Éjszem csattogó állkapcsát. Egészen megdöbbentett Will rettenete és irtózása. Elmenekült, olyan hirtelen vetett véget a kapcsolatnak, hogy egy pillanatig azt sem tudtam, ki vagyok valójában. Aztán visszatértem, újból a testemben voltam.
Fölriadtam és fölültem, patakokban folyt rólam a veríték. Fölvontam minden mentális védőfalamat, amit csak ismertem.
– Kob? – kérdezte Josh aggódva, és álmosan fölült. Galamb őrhelyéről figyelt, a tábortűz fényénél.
– Rémálom – nyögtem ki végül. – Csak rosszat álmodtam.
Talpra kászálódtam, de alig bírtam megállni a lábamon a gyengeségtől. Megfordult körülöttem a világ. Fölkaptam a saját kis kannámat, és sietve lebotorkáltam a folyóhoz, attól félve, hogy bármikor rosszabbra fordulhat. Tündérháncs tea, mondogattam magamban, csak remélni tudtam, hogy elég erős lesz. Mielőtt elértem volna a partot, Éjszem már csatlakozott hozzám, három lábon bicegve. Lerogytam a nyirkos földre, és átkaroltam, a bundájába temettem az arcomat.
Úgy féltem, azt hittem meghalok.
Most már értem, miért kell megölnünk őket – mondta higgadtan. Ha nem tesszük meg, sosem hagynak nekünk békét. Vadásznunk kell rájuk, elmenni akár az odújukig és mindet meg kell ölnünk.
Ez volt az egyetlen vigasza számomra.

 

 

6
Ösztön és Mesterség

 

A DALNOKOK ÉS a vándor-írnokok különleges helyet foglalnak el a Hat Hercegség társadalmában. A tudás őrzői ők. A dalnokok ismerik a történelmet, s nem csak a nagyobb, jelentősebb eseményekét, hanem adott esetben a kisebb-nagyobb városokét a nemesi családok történetét is. Minden dalnok álma, hogy jelentős esemény szemtanúja legyen, s így új eposz szerzőjévé váljék, ugyanakkor legfontosabb szerepük az élet apró eseményeinek megörökítésében rejlik. Ha fölmerül a kérdés egy leszármazotti ág, vagy egy ősi szerződés kapcsán, a dalnokokhoz fordulnak, hogy fölidézzék a feledésbe merült dolgokat. Őket egészítik ki a vándorló írnokok, akik írásba foglalják a házasságokat, egy gyermek születését, örökséget, vagy az üzleti szerződéseket. Az ilyen írásokat gondosan rögzíteni kell, nem csak a résztvevők neve szerint, hanem alkalmasint a családi vonal megerősítése végett. Olykor dalnokot is hívnak, hogy legyen tanúja az írnok által elkészített papírnak, ezért nem ritka, hogy egymás társaságában utazgatnak a birodalmon belül. Előfordulhat, hogy valaki egyszerre mindkét szakmát gyakorolja. A vándor énekeseket és írnokokat a szokások szerint szívesen látják a nemesi házaknál, télire szállást és élelmet biztosítanak nekik, vagy biztos fedelet öregkorukra. Egyetlen nemes sem szeretné, ha rossz hírét keltenék a dalnokok, mert nem látta őket szívesen a házában. Feladatuk és szerepük miatt tisztelettel bánnak velük, és jó fényt vet a házra, ha a földesúr udvarában gyakran megfordulnak vándor énekesek.

*

Másnap délután búcsút intettem a dalnokoknak egy szegényes városka rozoga fogadója előtt. Leginkább Joshtól köszöntem el, Galamb szó nélkül bemasírozott a fogadóba; Tilinkó ugyan rám nézett, de tekintetében bizonytalanságot láttam. Egyedül álltam Joshsal az ajtó előtt.
– Vigyázzon a lépcsővel – figyelmeztettem halkan.
– Jól fog esni végre egy tál meleg leves – mondta az ajtó felé biccentve.
Megráztam a fejem – Köszönöm, de nem megyek be. Indulok tovább.
– Máris? Legalább egy korsó sört és egy falat vacsorát egyél velünk. Tudom, hogy Galamb olykor... nehezen elviselhető, de nem mindannyiunk nevében beszél.
– Nem erről van szó. El kell intéznem valamit, amit már régóta halogatok. Tegnap este arra jöttem rá, hogy nem lesz nyugodalmam, amíg a végére nem járok.
– Tegnap szörnyű napunk volt – sóhajtotta Josh. – Nem biztos, hogy hallgatnék arra, ami akkor fordult meg a fejemben. Akármi legyen is az, Kob, az idő enyhíti majd.
– Vannak dolgok, amiket... magunknak kell megoldanunk. Vagy így, vagy úgy.
– Hát – nyújtotta felém a kezét –, sok szerencsét. Legalább van kardod, amit forgathatsz, ha a szükség úgy hozza. Ez jót jelent.
– Itt az ajtó – mondtam és kinyitottam előtte. – Sok szerencsét.
Mikor becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem, mintha súlyos tehertől szabadultam volna meg. Szabad voltam ismét, és ezentúl nem adom föl, csak ha feltétlenül szükséges.
Jövök – mondtam Éjszemnek. Ma este vadászni fogunk.
Várni foglak.
Megigazítottam a batyut a hátamon, megmarkoltam a botomat, és elindultam végre. Semmi sem akadhatott ebben a városban, amire szükségem lehetett. Az út a piactérre vitt, ahol ösztönösen is jobban kinyitottam a fülemet. A vásárlók panaszkodtak a drágaság miatt, az árusok pedig azt felelték, hogy alig érkezik valami lentről, de biztosítottak mindenkit, hogy följebb még magasabbak az árak. Mások olyan dolgokat kerestek, amiket nem lehetett kapni. Nem csak tengeri halat és gyapjút nem úsztattak föl a folyón, de ahogy Árny megjósolta, selyemből, finom pálinkából is hiány volt, a partmenti Hercegségekből sem érkezett már áru, nem is beszélve a Kalced Államokról és Bingtonról. Pompa sértődött tilalmainak hatására hegyvidéki szőrme, borostyán és jófajta faáruk sem akadtak. A város egykor kereskedéssel foglalkozott, az elmúlt időben azonban egyre csökkent a forgalom, és lassan, de biztosan hanyatlott mindenféle kereskedelem.
Legalább egy imbolygó részeges ember tudta, kit kell hibáztatni. Keresztülfurakodott a tömegen, kócos fekete haja csimbókokban tapadt a vállára, szakálla ápolatlan és bozontos volt, hangosan és tisztán énekelve csörtetett keresztül a tömegen. Ahol Elmés alatt arany folyt a folyón, Pompa alatt csak vér csurdogál, dalolta. A második versszak eleje arról szólt, hogy inkább fizetett adót fegyverekre a Martalócok ellen, mint a bujkáló Pompának. Befejezni már nem tudta, mert megérkezett a városi őrség. Arra számítottam, hogy pénzbüntetésre ítélik, ha esetleg eltört volna bármit is, de a tömeg elhalkult, engem pedig balsejtelem szállt meg. A két őr körül hirtelen megnőtt az üres tér, minden szempár rájuk szegeződött.
Hamar beérték a részeges csavargót, aki megvetéssel nézett végig a tömegen, miközben az egyik őr ütésre emelte a kezét. A csavargó valaha erős, megtermett férfi lehetett, de a sok ital és a kor már kikezdte. Az első ütés a gyomrát érte, bárki más levegőért kapkodva roskadt volna a földre, de a csavargó csak összegörnyedt, mintha az őr karjába akarna dőlni és kiokádta legutolsó korsó sörét. Az őr undorodva lépett hátrébb és eltaszította a férfit, aki egyensúlyát vesztve egy pultnak tántorodott, lesöpörve két kosár friss tojást. A kereskedő nem szólt semmit, csak hátrált egy lépést, mintha láthatatlanná akart volna válni.
Aztán mindkét őr a férfi mellé lépett, egyikük talpra rántotta, aztán rövid, villámgyors mozdulattal az arcába sújtott. A másik őr megfogta és tartotta, hogy társa tovább ütlegelhesse. Két csapás után a csavargó térdre rogyott, az őr a háta mögött a földre taszította.
Egy kéz ragadta meg a vállamat, s csak akkor vettem észre, hogy elindultam az őrök felé.
– Ne dühítsd föl őket – mondta egy ráncos öregasszony, aki visszahúzott. – Ha senki sem avatkozik közbe, megússza egy veréssel. Ha magadra haragítod őket, megölik, vagy még rosszabb, a Király Arénájába vetik.
Fáradt tekintetébe néztem, ő pedig lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát, a kezét azonban nem vette le a vállamról. Én sem néztem többet az ütlegelést.
A nap melegen sütött, az őrök pedig több páncélt viseltek, mint amennyit a városi őrség hordani szokott. Talán ez mentette meg a csavargót; senki sem szeret páncélban izzadni. Még épp időben néztem vissza, hogy lássam, amint az egyik őr lehajol, levágja a csavargó erszényét az övéről és zsebre teszi. A másik őr közben végighordozta pillantását a tömegen.
– Fekete Rolfot a király gúnyolása miatt méltó büntetésben részesítettük. Intő például szolgáljon ez mindenkinek.
Otthagyták a porban és szemétben fekve, egyikük még vissza-visszanézett a válla fölött. Senki sem mozdult, amíg el nem tűntek a sarkon túl. Az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba, a mellettem álló asszony visszafordult a pult felé válogatni, a tojásárus előbújt és óvatosan fölszedegette a még épen maradt tojásokat és a megrozzant fonott kosárkáit. Senki sem nézett a csavargóra.
Egy ideig csak álltam, vártam, hogy elmúljon az undorom. Meg akartam kérdezni, hogy a városi őrség miért foglalkozik egy részeges csavargó dalolászásával, de mindenki kerülte egymás tekintetét. Hirtelen még kevesebb maradnivalóm akadt a városkában. Megigazítottam a vállamon a batyumat és elindultam. Minél közelebb értem a porban fekvő emberhez, annál áthatóbban éreztem a fájdalmát; mintha egyre mélyebbre nyomnám a kezemet a tűzbe, pedig tudom, hogy fáj. Fölnézett rám; por tapadt véres arcához. Igyekeztem továbbmenni.
Segíts rajta! – kérlelte egy hang az agyamban.
Megtorpantam, mintha kést döftek volna belém. Az üzenet nem Éjszemtől jött. A csavargónak sikerült egyik kezével megtámaszkodnia, aztán rám nézett, kába tekintetében fájdalom csillant. Láttam már ilyet korábban; az állatok néznek így, ha fáj valamijük.
Talán segítenünk kellene neki? – kérdezte Éjszem bizonytalanul.
Hallgass – figyelmeztettem.
Kérlek, segíts rajta – a kérés erősebb volt és sürgetőbb. Ősi Vér kéri Ősi Vértől.
A gondolat egyre tisztábban jutott el hozzám, de nem szavakkal, hanem képekkel, és az Ösztön tolmácsolta a jelentését. Mintha összetartoztunk volna, akár egy család.
Ők is a falkához tartoznak? – kérdezte tűnődve Éjszem. Tudtam, hogy érzi zavaromat, ezért nem feleltem.
Rolfnak sikerült az egyik kezére támaszkodnia. Fél térdre tápászkodott, és némán felém nyújtotta a kezét. Megragadtam az alkarját, és lassan talpra állítottam. Kicsit imbolygott még, hagytam, hogy belém kapaszkodva megtalálja az egyensúlyát. Bambán, akárcsak ő, fölajánlottam neki a botomat. Elfogadta, de nem engedte el a karomat. Lassan elhagytuk a piacteret, egymásba kapaszkodva, miközben számos szempár követett minket. Végig az utcákon, minden ember vetett ránk egy pillantást, aztán lesütötte a szemét. A férfi nem szólt semmit. Vártam, mikor mutat rá egy házra, hogy megérkeztünk.
Elértük a város határát, az út pedig tovább kanyargott a folyó mentén. A nap fénye egy tisztás résén áttörve megvilágította az utat, ezüstösen csillant a folyó vizén. A tisztás a partjáig tartott, fűzfák hajoltak a víz fölé. Néhány ember ruháskosárral dolgavégezetten igyekezett a város felé. Rolf megrángatta a karomat, és jelezte, hogy menjünk le a folyópartra. Odaérvén leroskadt a víz mellé, és egész fejét beledugta a hideg vízbe. Fölült, megdörzsölte az arcát, aztán ismét belemerült. Másodszor megrázta a fejét, ahogy a kutyák szokták kirázni a bundájukból a vizet, a sarkára ült, és kába tekintettel nézett föl rám.
– Mindig túl sokat iszok, ha bejövök a városba – mondta.
Bólintottam. – Minden rendben van?
Ő is biccentett. Láttam az arcán, ahogy a nyelvével végigtapogatja fogait, törött, sérült pontokat keresve. Saját régi fájdalmaim emléke merült föl, amikkel nem akartam foglalkozni.
– Hát, akkor sok szerencsét – mondta. Kicsit följebb a folyás mentén megálltam, hogy feltöltsem a tömlőmet. Azután fölegyenesedtem, a vállamra vetettem a csomagomat, és elindultam. Az Ösztön apró motoszkálása borzolta föl az érzékeimet. A fák felé kaptam a fejemet. Egy nagy barna folt mozdult meg, aztán hirtelen fölágaskodott, és egy nagy nőstény barnamedve lépett elő az erdőből.
– Rolf – mondtam halkan, miközben hátrálni kezdtem. – Rolf, itt egy medve.
– Ő az enyém – mondta ő is halkan. – Nem kell tartanod tőle.
Mozdulatlanul álltam, és figyeltem, ahogy előjön, négy lábra ereszkedik és halk, csaknem szomorú morgást hallatva Rolfhoz lép és finoman megböki a pofájával. Rolf fölállt, és a lapockájára tette a kezét. Éreztem ahogy szót váltanak egymással éppen úgy, ahogy Éjszem és én. Aztán a medve felém fordította hatalmas fejét. Ősi Vér mondta beleegyezően. Apró szemei mélyen ültek a pofájában, ahogy mozgott, a nap megcsillant a hátán hullámzó bundáján. Mindketten felém tartottak, de én nem mozdultam.
Megálltak közvetlenül előttem, a medve pedig hozzám érintette sötét orrát és hangosan szimatolni kezdett.
Testvér? – kérdezte Éjszem óvatosan.
Azt hiszem, minden rendben – üzentem vissza, de mozdulni sem mertem. Sosem voltam még ilyen közel egy élő medvéhez.
A feje akkora volt, akár egy ruháskosár, amiben Kosvár mosónői a nedves ruhát vitték ki a szárítókötelekhez. Lehelete haltól bűzlött. Hátralépett, és halkan szuszogott, mintha éppen a rajtam érzett szagokon töprengene, azután teljesen nyugodtan elindult a fák felé.
– Gyertek – mondta Rolf, és intett, hogy kövessem, miközben a medve után indult, aztán visszaszólt a válla fölött. – Van elég ennivalóm. A farkast is szívesen látjuk.
Utánuk indultam.
Bölcs dolog ez? – éreztem, hogy Éjszem már a közelben jár, és sietve közeledik lefelé, egy domboldalon.
Meg kell ismernem, milyenek. Olyanok, mint mi? Sosem beszéltem még hozzánk hasonlókkal.
Téged Falka Szíve nevelt föl – mondta Éjszem rosszallóan. Ő inkább olyan, mint ezek. Nem biztos, hogy közel akarok kerülni egy medvéhez, vagy egy olyan emberhez, aki úgy gondolkozik, mint egy medve.
Én többet akarok tudni erősködtem. Hogyan érzett meg engem, és hogyan tudott üzenni nekem? Kíváncsiságom ellenére tartottam a biztonságos távolságot a furcsa párostól. A folyótól nem messze ballagtunk a fák között, távol az úttól. Egy ponton, ahol az erdő sűrűbben nőtt az út túloldalán is, medve és ember sietve átkeltek, én pedig követtem őket. Itt már sötétebb volt a fák között, a bozótoson áttörve jól elrejtett vadcsapásra tértünk rá, ami átvezetett a domb túloldalára. Éreztem, ahogy Éjszem beér minket, aztán lihegve bukkant elő az erdőből. Összeszorult a szívem, ahogy figyeltem háromlábú bicegését. Túl sokszor szenvedett már sérülést miattam. Milyen jogon kértem én ezt tőle?
Nem olyan rossz ám.
Nem szeretett mögöttem haladni, de a csapás túl keskeny volt kettőnknek. Átengedtem neki a csapást, én pedig félig a bokrok között csörtettem, gondosan szemmel tartva vezetőinket. Egyikünket sem nyugtatott meg a medve jelenléte. Mancsának egyetlen csapásával örökre megnyomoríthat, akár meg is ölhet egy embert. Csekély tapasztalatom a medvéket illetően azt mutatta, hogy nem túl türelmes fajták.
Idővel aztán elértünk egy farönkökből rakott kunyhóig, ami félig a domb oldalának támaszkodott. A tetejét képező rönköket benőtte a moha, csomókban fű és kisebb bokrok nőttek rajta. Azt ajtaja különösen tágas volt, és tárva-nyitva állt. Mindketten besétáltak rajta, én pedig rövid tétovázás után bekukucskáltam. Éjszem hátramaradt, felborzolódott a szőr a hátán, fülei az égnek meredtek.
Rolf lépett az ajtóba, és kinézett ránk.
– Kerüljetek beljebb – mondta, aztán tétovázásomat látván hozzátette. – Ősi Vér nem fordul az Ősi Vér ellen.
Lassan beléptem hát. Alacsony, masszív kőtömb állt asztal gyanánt a helyiség közepén, két nagy, kényelmes karosszék között pedig egy folyami kőből rakott tűzhely állt. Egy kisebb ajtó hálószobába vezetett. A kunyhónak medveodú szaga volt. Az egyik sarokban csontok hevertek, a falakon pedig karomnyomok látszottak.
Egy nő is állt odabenn, éppen egy cirokseprőt tett félre, amikor beléptem. Barna ruhákba öltözött, rövid barna haja akár a gomba kalapja, rátapadt a fejére. Gyors mozdulattal fordult felém, aztán egyetlen átható, hosszú pillantással végigmért. Rolf felénk intett.
– Magyal, ők a vendégek, akikről beszéltem neked – magyarázta.
– Köszönöm a szíves vendéglátást – mondtam.
Csaknem riadtnak tűnt. – Ősi Vér mindig szívesen látja az Ősi Vért.
Visszanéztem Rolfra.
– Még sosem hallottam ezt a kifejezést, hogy Ősi Vér – mondtam.
– De tudod, mi az – mosolygott medvevigyorral. Egész alkata egy medvére emlékeztetett: mackós járás, lassan jobbról balra hintázó fej, félig lefelé forduló arc, mintha széles orr fölött próbálna elnézni. Rolf háta mögött Magyal bólintott a férfi szavaira, aztán elfordította a tekintetét, mintha másvalakire nézne. Csak ekkor vettem észre egy kis sólymot, amint egy keresztfán üldögél.
– Úgy érted, az Ösztön? – kérdeztem.
– Nem, úgy azok hívják, akik nem ismerik. Ezen a néven gyűlölik és rettegik. Mi, akik az Ősi Vérből valók vagyunk, nem nevezzük így – mondta Rolf. A konyhaszekrényhez fordult, és hosszú, nagy darab füstölt halakat vett elő, meg egy fél gyümölcskenyeret. A medve a hátsó lábaira állt, aztán visszazuhant négyre, és elégedetten szimatolt. Félrefordította a pofáját, hogy fölvegyen egy halat az asztalról, ami eltörpült hatalmas állkapcsai között. Elvonult vele a sarokba, a csontok közé, és háttal nekünk enni kezdett. A nő némán leült egy székbe, ahonnan az egész szobát belátta. Mikor ránéztem elmosolyodott, és intett, hogy üljek az asztalhoz, aztán mozdulatlanul ült tovább és figyelt.
Megkordult a gyomorom az ennivaló láttán. Több mint két hete, hogy jóllakásig ettem volna magam, odakintről Éjszem vékonyka nyüszítése jelezte, hogy ő is éhes.
– Nincs sajtunk és vajunk – mondta Rolf komoran. – Az őrök elvették a pénzemet, mielőtt még vásárolhattam volna, de van halunk és kenyerünk bőven, meg lépes méz. Szolgáld ki magad.
Ösztönösen is az ajtó felé pillantottam.
– Mindketten – tette hozzá Rolf. – Az Ősi Vérből valók között egynek számítotok. Mindig.
– Zápor és én is üdvözlünk benneteket – mondta végül a nő. – Engem Magyalnak hívnak.
Hálásan bólintottam és Éjszem felé kutattam.
Éjszem? Bejössz?
Az ajtóig elmegyek.
Rövidesen szürke árnyék suhant át az ajtónyílás előtt. Éreztem, ahogy körbejárja a kunyhót, szimatolgat és sorra veszi a szagokat. Mindenütt a medve szaga érződött, kicsit beljebb, a fák között ágakkal letakart, félig megevett szarvastetemet talált. Medvére jellemző módszer, Éjszemnek pedig volt annyi esze, hogy nem nyúlt hozzá. Megint átsuhant a bejárat előtt, aztán óvatosan leült a küszöbön.
– Vigyél neki ételt, ha nem akar bejönni – mondta Rolf. – Nem kényszeríthetünk senkit, hogy ösztönei ellenére cselekedjen.
Köszönöm – mondtam, egy kicsit talán kurtán, de nem tudtam, miféle udvariassági szokás volt jellemző rájuk. Fogtam egy darab füstölt halat, és odadobtam Éjszemnek, aki még a levegőben elkapta.
Egyél – mondtam. Nem hiszem, hogy bántani akarnak minket.
Ennél több bíztatásra nem volt szüksége. Leejtette a halat a földre, és egyik mancsával leszorítva marcangolni kezdte. Visszafordultam az asztal felé, Rolf addigra nekem is vágott egy szelet kenyeret, és megkente mézzel. Mindkettőnknek mézsört öntött fakupákba.
– Egyél csak, ne várj rám – mondta bátorítóan, amíg magának is elkészítette az ennivalót.
Az asszony is fölállt, vett magának egy tányért, és leült az asztalhoz, de csak egy kis darab halat és egy fél szelet kenyeret vett magának. Sejtettem, hogy nem éhes, csak azért eszik, hogy engem nyugtasson meg.
– Jó étvágyat – mondta. – Tudod, érezzük az éhségedet – tette hozzá.
Nem maradt az asztalnál, hanem a tűzhely melletti székbe telepedett tányérjával.
Örömmel engedelmeskedtem neki. Éjszemhez hasonló étvággyal és falánksággal láttam neki. Csak a harmadik szelet kenyér és a második darab füstölt hal után néztem föl újból vendéglátómra.
– Egyszer megpróbáltam kecskét tartani – mondta, miközben újratöltötte a kupáinkat. – Tudod, tejért, meg sajtért, de sosem szokott hozzá Hildához. Szerencsétlen mindig túl ideges volt, nem adott tejet. Ezért van mézsörünk. Hildának jó szimata van hozzá, így könnyű ellátni magunkat.
– Csodálatos – mondtam, miután félig fölhajtottam az italomat. Még nem laktam jól, de az éhségem alábbhagyott. Rolf egy újabb szelet halat dobott Hildának, az mancsával és pofájával elkapta, aztán visszafordult a sarokba. Egy másik darabot Éjszemnek dobott, aki hálásan kapott utána, feledve minden óvatosságát. Magyal csak csipegette az ételét, apró falatkákat tépett magának, amit lehajtott fejjel sietve gyűrt le. Ahányszor csak feléje pillantottam, mindig engem nézett szúrós, fekete szemeivel. Visszanéztem Hildára.
– Hogy történt, hogy egy nősténymedvével kötődtél össze – kérdeztem. – Ha nem túl durva a kérdés: Még sosem beszéltem olyanokkal, mint én, legalábbis olyanokkal, akik nyíltan elismerik.
Rolf hátradőlt a székében, és a hasán nyugtatta a kezeit.
– Én sem ismerem el nyíltan mindenkinek. Feltételeztem, hogy te kezdettől fogva tudod rólam, mivel Hilda és én mindig megérezzük, ha Ősi Vér jár a közelünkben. Ami a kérdésedet illeti... anyám is ősi vérből való volt, két gyermeke is örökölte. Megérezte bennünk, és ennek megfelelően nevelt föl. Mikor felnőtté lettem, keresésre indultam.
Értetlen arccal néztem rá, ő pedig sajnálkozó mosollyal rázta meg a fejét.
– Elindultam egyedül a nagyvilágba, hogy megtaláljam az én állatomat, aki a társam lehet. Vannak, akik városokban keresik, mások az erdőben, még olyanról is hallottam, aki a tengerben. Engem az erdők vonzottak, így nekiindultam, tágra nyitott érzékekkel, csak vizet és gyógynövényeket ettem, amik serkentik az Ősi Vért. Itt találtam egy helyet, ahol lepihenhettem egy fa tövében, és vártam. Aztán a maga idejében megérkezett Hilda. Ő is keresett, pont úgy, ahogy én. Ismerkedtünk egymással, aztán bizalomra leltünk egymásban, és így alakult. Már hét éve.
Olyan büszkén nézett Hildára, ahogy más az asszonyára, vagy gyermekeire szokott.
– Alapos módja a keresésnek – tűnődtem.
Úgy hiszem, te is engem kerestél aznap, én pedig kiáltottam feléd. Bár akkor még egyikünk sem tudta, mit is keresünk – töprengett Éjszem, új fénybe helyezve megtalálásának és megmentésének történetét.
Nem hiszem – mondtam bűnbánóan. Előtte én már kétszer kapcsolatot teremtettem kutyákkal, és megtapasztaltam milyen elveszíteni egy társat. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem kötődöm más állathoz.
Rolf hitetlenkedve nézett rám, csaknem rémület ült a tekintetében.
– Kétszer is kötődtél már állathoz, és mindkettőt elvesztetted? – megrázta a fejét, mintha lehetetlen volna. – Túl fiatal vagy még az elsőhöz is.
– Még gyermek voltam, amikor az első kutya hozzám csapódott. Elvették tőlem, olyasvalaki, aki ismerte a dolgot, és azt gondolta, hogy egyikünknek sem tesz jót. Később, élete végén találkoztam még azzal a kutyával. A másik kölyök...
Rolf olyan undorral nézett rám, mint Burrick annakidején, Magyal pedig némán megrázta a fejét.
– Gyermekként? Már megbocsáss, de ez egészségtelen és beteges. Mintha egy gyermeklányt férjhez adnának. Egy gyermek még nem készült föl arra, hogy osztozzon egy másik állat életében és gondolataiban; minden szülő, akiben Ősi Vér csordogál, tudja ezt és óvja tőle a gyermekeit – együttérzés ült ki az arcára. – Mégis, szörnyű lehetett elveszíteni a társadat, de akárki tette is, helyesen cselekedett bármi volt is az indoka. Meglep, hogy túlélted annak ellenére, hogy látom rajtad, semmit sem tudsz az Ősi Vérről.
– Ahonnan én jövök, ritkán beszélnek róla, és akkor is Ösztönnek nevezik. Halállal büntetik arrafelé.
– Még a szüleid is ezt mondták? Jól tudom miféléket mondanak az Ösztönről szerte a világban, de a szülők általában nem mondanak ilyeneket a gyermekeiknek. A szüleink gondozzák az adottságunkat és ha eljön az idő, segítenek megkeresni a hozzánk illő társat, hogy a vérvonalunk ne híguljon föl.
– Nem ismerem a szüleimet – mondtam, és furcsán hatottak a szavak a számból. – Anyám odaadott apám családjának még hatéves koromban. Apám pedig úgy döntött... nem marad mellettem. Úgy hiszem, hogy anyai ágon örököltem az Ősi Vért. Se róla, se a családjáról nem tudok semmit.
– Hat évesen? És nem emlékszel semmire? Csak megtanított valamire, mielőtt elküldött. Valamilyen tanácsot biztosan adott, hogyan védd meg magad...
Felsóhajtottam. – Semmire sem emlékszem róla.
Már rég belefáradtam, hogy mindenki azt hajtogatta, hogy emlékeznem kell valamire az anyámról, meg azt, hogy egyeseknek akár hároméves korukig is visszanyúlik az emlékezetük.
Rolf mély hangot hallatott, félúton a morgás és a sóhaj között.
– Hát, valaki csak tanított valamire.
– Nem – mondtam kurtán, elegem volt a vitatkozásból. Véget akartam vetni neki, ezért a legrégibb taktikához folyamodtam, és úgy döntöttem, más irányba terelem a beszélgetést. – Mesélj inkább magadról. A te anyád mit tanított neked?
Elmosolyodott, ravaszkásan összehúzta a szemét.
– Húsz évébe került megtanítani, amit tudnom kellett. Van annyi időd? – arckifejezésem láttán hozzátette: – Nem, tudom, hogy csak a társalgás kedvéért kérdezted. Azt viszont fölajánlhatom, hogy megtanítlak, amire szükséged lehet. Maradj velünk egy kicsit, mindketten tanulhattok, de az nem órák, vagy napok kérdése. Hónapokba telhet, akár egy évbe is.
Hirtelen Magyal szólalt meg halk hangján a sarokból.
– Találhatnánk neki párt is. Ollie lánya talán jó is lenne.
Rolf szélesen elmosolyodott. – Hát nem igazi asszony? Alig fertályórája ismer, és máris ki akar házasítani.
– Vita egy varjat választott – mondta Magyal nekem címezve a szavait apró, de meleg mosollyal. – Jól tudnátok együtt vadászni. Maradj velünk. Ha megismered meg fogod kedvelni. Az Ősi Vérnek Ősi Vér mellett a helye.
Udvariasan utasítsd vissza javasolta Éjszem. Már emberek közelében élni is elég rossz. Ha medve közelében alszol, úgy fogsz bűzleni tőle, hogy többet már vadászni sem fogunk tudni. Arra sem vágyom, hogy egy varjúval osszam meg a zsákmányt – szünetet tartott. Hacsak nem ismer valakit, aki egy nőstényfarkassal kötődött.
Rolfnak megrándult a szája széle, de mosolygott. Tudta jól, hogy miről beszélünk, csak nem árulta el. Ezt Éjszemnek is megmondtam.
– Ezt például meg tudom tanítani neked, ha maradni akarsz – ajánlotta Rolf. – Ahogy ti ketten beszéltek egymással, más Ősi Vér számára olyan, mintha egy csörömpölő szekéren ordítanátok egymásnak. Nem kell ilyen... nyíltnak lennetek. Csak egy farkashoz beszélsz, nem az összeshez. Nem, ez még ennél is több. Szerintem minden húsevő messziről meghall benneteket. Mondd csak, mikor találkoztatok utoljára nagyobb ragadozóval?
Kutyák kergettek meg a minap – mondta Éjszem.
– A kutyák csak a területüket védik, és onnan ugatnak – mondta Rolf. – Vadon élő állatra gondoltam.
– Nem hiszem, hogy akár egyet is láttam volna, mióta Éjszemet ismerem – ismertem el vonakodva.
– Olyan biztosan elkerülnek, amilyen biztos, hogy a szipolyozottak követni fognak benneteket – mondta Rolf higgadtan.
Borzongás futott végig a gerincemen.
– Szipolyozottak? De úgy éreztük, hogy a szipolyozottakban nyoma sincsen az Ösztönnek. Nem is tudom érzékelni őket, csak a szagukat...
– Az Ősi Vér megérzi a minden lényben lakozó melegséget. Kivéve a szipolyozottakat, igaz?
Bólintottam.
– Elvesztették. Nem tudom, hogyan vették el, de ezt teszi a szipolyozás, és ürességet hagy a helyében. Akinek Ősi Vér csorog az ereiben, mind tudja ezt, meg azt is, hogy valószínűbb, hogy a szipolyozottak minket követnek és támadnak meg, különösen, ha meggondolatlanul használjuk a képességeinket. Hogy miért van ez, senki sem tudja. Talán csak a szipolyozottak, ha „tudnak” egyáltalán valamit. Ez még egy indok, hogy óvatosabbak legyünk a hatalmunkkal.
– Azt javaslod, hogy Éjszem meg én ne használjuk az Ösztönt?
– Azt tanácsolom, hogy maradjatok egy keveset, és szánjatok rá időt, hogy megtanuljátok használni az Ősi Vér erejét, vagy még többször kerültök olyan helyzetbe, mint tegnapelőtt – mondta halvány mosollyal.
– Én nem meséltem semmit a támadásról – mondtam halkan.
– Nem volt rá szükség – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy mérföldekre innen is hallották a magunkfajták. Amíg nem tanuljátok meg használni a képességeiteket, addig semmi sem marad kettőtök között – szünetet tartott. – Nem tűnt még föl, hogy a szipolyozottak nekiállnak harcolni egy farkassal, amikor semmi hasznuk sem származik belőle? Csak azért foglalkoznak vele, mert hozzád kötötte az Ősi Vér.
Bocsánatkérő pillantást vetettem Éjszemre. – Köszönöm az ajánlatot, de van valami, amit el kell intéznünk, és az nem várhat. Szerintem kevesebb szipolyozottal fogunk találkozni, minél beljebb jutunk. Megleszünk egy ideig.
– Ez valószínű. Akik eljutnak Vásárhely közelébe, azokat összegyűjteti a király, a maradék pedig téged fog követni. De még ha nem is találkozol több szipolyozottal, a király emberei még mindig ott vannak. Mostanság különösen keresik az Ösztönnel rendelkezőket. Mostanság sokunkat kiadták a királynak, szomszédok, vagy a családjuk. Az ő pénze sokat ér és még nem is kér sok bizonyítékot arra, hogy valóban Ősi Vér-e. Hosszú évek óta nem volt ilyen bosszúhadjárat ellenünk.
Zavartan félrenéztem tudván, hogy Pompa gyűlölte az Ösztönt, kotériája pedig mindenben támogatja. Rosszullét fogott el a gondolatra, hogy ártatlan embereket adnak el szeretteik csak azért, hogy Pompa rajtuk bosszulja meg, amit rajtam nem tud. Igyekeztem visszafogni magam.
Hilda visszatért az asztalhoz, gondosan végigmérte, aztán mindkét mancsával megfogta a lépes mézet tartalmazó tálat, és eloldalazott vele a sarokba. Magyal továbbra is engem figyelt, de semmit sem tudtam kiolvasni a szemeiből.
Rolf a szakállát vakargatta, összerezzent, mikor érzékeny ponthoz ért. Szomorúan elmosolyodott.
– Megértem, hogy meg akarod ölni Pompa királyt, de nem hiszem, hogy olyan könnyűnek fogod találni, mint hiszed.
Én csak bámultam rá, de Éjszem halkan felmordult a torka mélyén. Hilda nem törődve tovább a léppel azonnal négy lábra ereszkedett. Rolf szúrós pillantást vetett rá, amitől visszaült, aztán ránk is rosszallóan nézett. Nincs is rosszabb, mint egy dühös barnamedve tekintete. Nem mozdultam. Magyal csak ült a helyén, de kihúzta magát, Zápor pedig csapkodott párat a szárnyaival.
– Ha minden tervedet elénekled a holdnak, ne csodálkozz, ha mások is meghallják. Nem hiszem, hogy sok Ősi Vérrel találkoznál, aki kedveli Pompa királyt... talán egy sem, sőt, a legtöbb talán szívesen segítene is neked, de hallgatni arany. Különösen egy ilyen terv esetében.
– A dalodból ítélve, amit a városban hallottam, te is osztod az érzelmeimet – mondtam halkan. – És köszönöm, hogy figyelmeztettél. Éjszemmel mindig körülményesnek kellett lennünk a céljainkat illetően, de most már tudjuk, hogy mások is hallgatózhatnak. Lenne egy kérdésem. Mit törődik egy koszos kis város őrsége, ha egy kapatos ember gúnyos dalt énekel a... királyról? – az utolsó szót erőnek erejével sikerült csak kimondanom.
– Semmit, ha helybéliek. De itt nem ez a helyzet, sem végig a folyó mentén. Mind a király katonái, csak más ruhába bújtak. Pompa alig két hónapja volt király, máris rendelkezett. Azt állította, hogy jobban érvényesítheti a Hat Hercegség törvényeit, ha a városi őrök mind a királyra fölesküdött katonák lennének. Hát, láthattad, hogyan tartják be a törvényeket... leginkább jól kifosztanak minden szerencsétlent, aki rálépett a király tyúkszemére. Ezek, itt nem voltak olyan szörnyűek, mint máshol. Hallottam, hogy lejjebb, Zátonyosnál egy zsebmetsző, vagy tolvaj könnyű megélhetést találhat, ha leadja a zsákmány egy részét az őrségnek. A város vezetőinek nincs elég ereje, hogy elbocsássa a király által kirendelt őröket, de nem helyettesíthetik őket a sajátjaikkal sem.
Túlságosan is Pompára emlékeztetett a dolog. Máris ennyire a hatalom megszállottja lett? Még a kémeit is figyelteti? Egyik sem jelentett jót a Hat Hercegségnek.
– Nekem is lenne egy kérdésem – törte meg a tűnődésemet Rolf.
– Kérdezz csak – feleltem, de felkészültem rá, hogy óvatosan kell válaszolnom rá.
– Múlt éjszaka... miután legyőztétek a szipolyozottakat, másvalaki is megtámadott. Nem éreztem, ki lehet az, csak azt hogy a farkas megvédett téged és az a valaki... elment valahova. Valamilyen ismeretlen folyosóba vetette magát, az erejét, de nem tudtam megérteni, sem követni. Ennél többet nem tudok, csak annyit, hogy győztetek. Mi volt az a dolog?
– A király egyik szolgája – mondtam. Nem akartam teljesen megtagadni a választ, de úgy tűnt, már sejtette.
– A Mesterség ellen küzdöttél, igaz? – mondta tágra nyílt szemekkel. Mikor nem feleltem, folytatta. – sokan vagyunk, akik tudni szeretnénk, hogyan csináltátok. Régebben a Mesterséggel rendelkezők vadásztak ránk, mint a kártevőkre. Az Ősi Vér népéből szinte mindenki elmondhatja, hogy elvesztett valakit általuk. Azok a napok ismét eljöttek. Ha van rá mód, hogy az Ősi Vér erejét fölhasználjuk a Látnokok leszármazottai ellen, ez a tudás sokat ér.
Magyal kicsusszant a székéből és megállt Rolf mögött, kezével a szék háttámlájába kapaszkodott. Megéreztem, mekkora jelentőséggel bírhat a válaszom.
– Nem taníthatom meg nektek – feleltem őszintén.
Rolf tekintete az enyémbe mélyedt, a hitetlenség egyértelműen tükröződött a szemében.
– Ma kétszer ajánlottam föl, hogy megtanítlak mindenre, amit az Ősi Vérről tudok, hogy kitárom az összes kaput, amit tudatlanságod tart zárva. Visszautasítottad, de Edára mondom, ingyen és szabadon kínáltam neked. De ezt az egy kérést, az egyetlen dolgot, ami számtalan életet menthet meg, te megtagadod tőlünk?
Tekintetem Hildára vándorolt, szemei ismét gyöngyszerűen csillogtak. Rolf valószínűleg nem tudta, mennyire hasonló testtartást utánoz a medvéje. Éjszem már talpon volt, menekülésre készen, én pedig az ajtó felé pislantva fölmértem a távolságot. Rolf mögött Magyal félrebillentette a fejét, és rám nézett, akárcsak a héja fölöttünk. Ellazítottam megfeszült izmaimat, hogy sokkal nyugodtabbnak tűnjek, mint valójában voltam. Ezt Burricktól tanultam, akkor szokta használni, ha riadt állattal volt dolga.
– Az igazat mondom – feleltem óvatosan. – Nem taníthatom meg, amit én magam sem értek – nem említettem meg persze, hogy én is a gyűlölt Látnok családhoz tartoztam. Már biztos voltam afelől, amit eddig csak gyanítottam. Az Ösztön segítségével meg lehet támadni a Mesterség használóját, ha kettejük között létrejött egy kapcsolat. Ezen a csatornán át támadta meg Éjszem Willt és Justine-t. Ahhoz, hogy szembeszálljon valaki a Mesterséggel, rendelkeznie kellett mindkét képességgel. Higgadtan néztem Rolf szemébe tudván, hogy az igazat mondtam.
Lassan ő is ellazította a vállait, Hilda pedig négy lábra ereszkedett, és a mézet kezdte nyalogatni a padlóról.
– Talán – mondta Rolf halkan és makacsul –, talán ha velünk maradnál, és megtanítanálak arra, amit én tudok, akkor te is tanítani tudnál engem. Nem gondolod?
– Tapasztaltad, hogyan támadott meg a király egyik szolgája múlt éjszaka – mondtam higgadtan. – Gondolod, hogy hagyják, hogy itt maradjak, és még többet tanuljak abból, amit fölhasználhatok ellenük? Nem. Egyetlen esélyem van, hogy kifüstölöm őket az odújukban, mielőtt ők találnak meg engem... Bár nem taníthatom meg azt, amit tudok, biztosíthatlak, hogy az Ősi Vér ellenségeivel szemben fogom használni.
Ez végre olyan érv volt, amit el tudott fogadni. Néhányszor töprengve beleszimatolt a levegőbe én pedig eltűnődtem, vajon nekem is olyan sok farkasvonás volt a viselkedésemben, mint medvés viselkedés Rolfban, vagy madár-gesztus Magyalban?
– Maradsz legalább éjszakára? – kérdezte Rolf hirtelen.
– Könnyebben utazunk éjszaka – mondtam szomorúan. – Kényelmesebb mindkettőnknek.
Erre bölcsen bólogatott. – Nos, akkor jó utat és jó szerencsét kívánok a céljaid eléréséhez. Maradhattok, hogy kipihenjétek magatokat amíg a hold fölkel.
Ezt megbeszéltem Éjszemmel is, és hálásan elfogadtuk az ajánlatot. Megvizsgáltam Éjszem sebét, és olyannak találtam, amilyennek sejtettem. Kentem rá Burrick gyógyírjéből, aztán leheveredtünk odakint az árnyékban, és egész délután csak pihentünk. Jó volt tudni, hogy igazán pihenhetünk, mert másvalakik őrködnek helyettünk. Mióta elindultunk, nem aludtunk ilyen jól. Mikor fölébredtünk, Rolf éppen útravalót csomagolt nekünk: halat, kenyeret és mézet. A héjának nyoma sem volt, biztosan vadászni jár. Magyal a háztól nem messze a sötétben lapult, és álmatagon pislogott.
– Legyetek óvatosak és udvariasak – tanácsolta Rolf miután megköszöntük az ennivalót, és összeraktam a holmimat. – Eda útját járjátok.
Szünetet tartott, mintha válaszra várna. Jó szerencsét kívántam nekik, Rolf pedig biccentett.
– Tudod, hogy vissza fogsz térni, ugye? – mondta, én pedig lassan megráztam a fejemet.
– Kétlem, de köszönöm a tanácsokat.
– Tudom, hogy visszatérsz, nem azért, mert meg akarod tudni, hogy mit taníthatok neked, hanem azért, mert ráébredsz majd, hogy szükséged lesz rá. A normális emberek között te más vagy, ők azt hiszik, joguk van minden állathoz. Te viszont tudod, hogy nincs ilyen hatalmad. A ló hátán azért tudsz megülni, mert a ló úgy akarja, a farkas azért vadászik melletted, mert így tartja kedve. Te jobban, mélyebben megérted a világot. Hiszed, hogy van jogod, de nem uralni, hanem részének lenni. Vadász és zsákmány, nem szégyen valamelyiknek lenni. Az idő múlásával rádöbbensz, hogy fontos kérdéseket akarsz föltenni. Mit kell tenned, ha a barátod egy falka igazi farkassal akar tartani? Ígérem, hogy el fog jönni ez az idő. Mit kell tennie, ha te megházasodsz és gyermeked lesz? Ha eljön az idő, hogy egyikőtöknek meg kell halnia, hogyan lesz képes tovább élni a másik? Idővel hiányozni fog a fajtád társasága, és tudni akarod majd, hogyan találd meg őket. Van válasz ezekre a kérdésekre, az Ősi Vér válasza, amit nem lehet pár nap alatt elmondani. Szükséged van a válaszokra, és akkor majd visszatérsz értük.
Elnéztem az erdei csapás felé, ahonnan jöttem. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy nem térek vissza Rolfhoz.
Magyal szólalt meg az árnyékból halkan, de tisztán.
– Hiszek abban, amit meg kell tenned. Kívánom, hogy sikerrel járj, és segítenék, ha tudnék – tekintete Rolfra rebbent, mintha ezt már korábban megbeszélték volna, de nem értettek egyet. – Ha szükséget szenvedsz, kiálts, ahogy Éjszemnek kiáltanál, és kérd meg, hogy vigyék a szavadat Magyalnak és Zápornak. Akik meghallanak téged, talán a segítségedre lesznek. Ha nem tudnak segíteni, akkor üzennek majd nekünk.
Rolf sóhajtva fújta ki a levegőt.
– Megtesszük, amit tudunk – mondta. – De jobban tennéd, ha itt maradnál és megtanulnád, hogyan védd meg magad.
Bólintottam, de magamban megfogadtam, hogy nem keverem bele őket Pompa elleni tervembe. Mikor fölnéztem Rolfra, fanyar mosolyra húzta a száját, és vállat vont.
– Menj hát, de legyetek óvatosak mindketten. Mire a hold lebukik, elhagyjátok Kost, és Fészekben lesztek. Ha azt hinnéd, hogy Pompa keze itt erősen szorít minket, majd meglátod, milyen ott, ahol az emberek azt hiszik, hogy joga is van hozzá.
Erre komoran bólintottam, aztán Éjszem és én ismét útra keltünk.

 

 

7
Fészek

 

TÜRELEM ÚRNŐ, AVAGY Kosvár Úrnője, ahogy később ismertté vált, különös módon került hatalomra. Nemesi családban született, aztán trónörökös királyné lett Lovag trónörökös herceggel kötött különös házassága által. Sohasem kívánta a születésével és rangjával járó hatalmat. Miután egyedül maradt Kosvár falai között, mint a különc, magának való Türelem úrnő, befolyást kezdett gyűjteni magának. Ugyanúgy tette, ahogy minden mást az életében, vaktában, kurtán-furcsán, amivel bárki más hasztalan próbálkozott volna.
Nem nemesi és családi kapcsolataira támaszkodott, sem a férje által szerzett befolyásos összeköttetéseire, hanem a hatalom legalsó lépcsőfokán álló fegyveresekre, akik között mindig akadt néhány nő. Elmés király maroknyi személyi gárdája és Kettricken királyné testőrsége abban a furcsa helyzetben volt, hogy nem maradt kit védeniük. Kosvár katonáit javarészt fölmentették a szolgálat alól Fényes gróf magával hozott fegyveresei és jelentéktelenebb feladatokkal bízták meg őket. Fizetésük rendszertelen volt és kevés, minden tiszteletüket elvesztették, gyakran maradtak tétlenek. Türelem úrnő, nyilvánvalóan azért, mert nem akadt jobb dolga, igénybe vette á szolgálataikat. Akkor kezdte el foglalkoztatni őket, amikor hirtelen úgy döntött, kilovagolgat öreg lován. A délutáni lovaglások egész napos utakká terebélyesedtek, később estéket töltött távol, megtámadott falvakat látogatva meg. A kifosztott településeken szolgálójával, Füzével ellátták a sérülteket, amennyire csak erejükből tellett megtisztították a környéket a halottaktól és szipolyozottaktól. A katonák jobb híján segédkeztek a romok eltakarításában és ideiglenes menedékek építésében. Bár ez nem harcosnak való feladat volt, mindenkit emlékeztetett, hogy mire képezték ki őket, és mi történik, ha nincsenek védők. Az emberek hálája helyrebillentette a katonák önbecsülését és összetartását. Jártak olyan falvakban és városokban is, ahol még nem csaptak le a Martalócok, itt óvóhelyeket építettek, megerősítették a védhető helyeket, és jelenlétükkel megmutatták, hogy Kosvár és a Látnokok büszkesége még töretlen.
Arról nem szólnak feljegyzések, hogy Fényes gróf hogyan viseltetett Türelem úrnő tettei iránt. Türelem sosem jelentette be hivatalosan utazásainak célját. Magánutaknak tekintette őket, a hozzá csatlakozó katonák önként jelentkeztek, és ahogy Türelem bizalma megnőtt a katonákban, olykor „személyes” szolgálatokat láttak el. Ezek abból álltak, hogy hírvivőként ellovagoltak Rippon, Shoaks és Medwen Hercegségekbe, és információt gyűjtöttek a partvidék helyzetéről, amit aztán megosztottak Kos lakóival. A hírvivők nagy kockázatot vállaltak, gyakran megszállt területeken kellett átvágniuk céljukhoz, sok veszély leselkedett rájuk. Ezek a hírvivők gyakran egy-egy szál borostyánt kaptak Türelem úrnőtől, amivel ruhájukra tűzve jelezték, hogy ő küldte őket. Számtalan ballada született róluk, Borostyán Futárokként emlegették őket, bátorságukat, leleményességüket énekelték meg, utalva arra, hogy még a legmagasabb falakat is előbb-utóbb meghódítja a borostyán fölfelé kapaszkodó szára. Talán a leghíresebb történet Árvácskáról szólt, a legfiatalabb futárról. Tizenegy éves volt, amikor üzenetet vitt Medwen Hercegnőjének, aki akkoriban Medwen Jégbarlangjaiban keresett menedéket, hogy hol és mikor köt ki az utánpótlást szállító hajó. Útja egy részét a Martalócok egyik búzásszekerén rejtőzve tette meg és a táboruk kellős közepéről szökött meg, de csak miután fölgyújtotta a vezérük sátrát, így állva bosszút szipolyozott szüleiért. Árvácska nem élte meg a tizenharmadik nyarat, de tetteire sokáig emlékeznek majd.
Mások Türelem vagyontárgyainak és ősi birtokainak eladásában segítettek, s az így szerzett vagyonkával „saját belátása szerint” rendelkezett, ahogy azt egyszer Fényes gróf kérdésére válaszolta. Gabonát és juhokat vásárolt a belvidékről, amit „önkéntesei” szállítottak el a segítségre szorulóknak. Kőműveseket és ácsokat fizetett meg, hogy segítsenek újraépíteni a lerombolt falvakat. Amennyire tőle tellett, egy kevés pénzt az őrségnek is juttatott szolgálataikért cserébe.
Mire a borostyános jelvény végképp elterjedt Kosvárban, már mindenki tudta, mit jelképez. Azok a férfiak és nők, akik ezt hordták, Türelem úrnő katonái voltak, akiket fizetett, ha tudott, de fontosak voltak a számára, megbecsülte őket, bekötözte a sebeiket és harciasan megvédte őket éles nyelvével azokkal szemben, akik rosszat mondtak róluk. Ők voltak befolyásának alapja és későbbi hatalmának támaszai. „A torony nem lentről fölfelé omlik össze” szokta mondogatni és azt állította, Lovag herceg szava járása volt.

*

Tele hassal, nyugodtan aludtunk. Mivel nem kellett vadásznunk, egész éjszaka utazhattunk. Távol maradtunk az úttól, és jóval óvatosabbak voltunk, mint előtte, de nem találkoztunk szipolyozottakkal. A hatalmas telihold ezüstfehér fénye bevilágította előttünk a csapást. Egy lényként mozogtunk, alig gondolkoztunk, csak a szagokat és a zajokat azonosítottuk magunkban. Kemény elhatározottságom Éjszemre is átragadt. Másfajta éhség volt és másfajta vadászösztön. Aznap éjszaka némán és gyorsan haladtunk a hold átható tekintete alatt.
Volt benne valami katonás logika, aminek Igazság biztosan örült volna. Will tudta, hogy életben vagyok, de nem lehettem biztos benne, hogy elmondja-e a többieknek, különösen Pompának. Gyanítottam, hogy az én erőmre fáj a foga, ugyanúgy ki akarja szívni, ahogy Justin és Szeréné tették azt a királlyal. Will biztosan nagyon élvezné a maga beteges módján, így lehet, hogy magának akarja megtartani az örömöt. Biztos voltam benne, hogy ki akar füstölni, bárhová bújnék is. Tudta, hogy félek tőle, én pedig azt, hogy nem tudja, mik a céljaim. Úgy tűnt, a rejtőzés legbiztosabb módja, ha minél gyorsabban eljutok Vásárhelyre.
Szántásról azt tartják, hogy annyira nyílt vidék, amennyire dimbes-dombos, fákkal benőtt tartomány Kos. Az első hajnal ismeretlen erdőben ért minket, ritkásabban álltak a fák, a lombkorona változékonyabb és lazább volt. Egy nyírfacsalitban álltunk meg pihenni, ami egy tágas legelőre nézett. A szipolyozottakkal vívott csata óta először vettem le az ingemet, hogy megvizsgáljam a vállamat, ahol az ütés ért. Nagy lila folt volt az egész, és fájt, ha a fejem fölé próbáltam emelni a kezemet. Nem volt súlyos, de tudtam, hogy három évvel ezelőtt komoly sérülésnek tartottam volna és rohantam volna bekenni és borogatni. Most, igaz, hogy egy kicsit duzzadt volt, és fájt minden hirtelen mozdulat, csak apró sérülésnek számított, és hagytam, hogy magától gyógyuljon be.
Éjszem nehezen tűrte, hogy megvizsgáljam a sebét. Már kezdett összezáródni, én pedig félrehajtottam a szőrt. Éjszem hátrakapott, és finoman, de figyelmeztetően megharapta a csuklómat.
Hagyd csak, majd begyógyul.
Koszos.
Megszimatolta, és óvatosan megnyalta. De nem nagyon.
Hadd nézzem.
Te sosem csak nézed, hanem piszkálod.
Akkor maradj nyugton, és hadd piszkáljam.
Vonakodva beleegyezett. Fűszálak ragadtak bele, azokat ki kellett húzogatnom. Többször is a csuklóm felé kapott, végül dünnyögött a maga módján, ami azt jelentette, hogy megelégelte a dolgot. Nem voltam elégedett. Alig tűrte, hogy bekenjem Burrick kencéjével.
Túl sokat aggódsz az ilyen dolgok miatt – mondta ingerülten.
Nem örülök, hogy miattam sérültél így meg. Nem helyes. Egy farkasnak nem ilyen élet való. Nem kellene egyedül lenned. Egy falkához tartozhatnál, aminek saját területe van, nem vándorol. Talán párt is találnál magadnak egyszer.
Az egyszer az nem most van, és talán így lesz, talán nem. Ez olyan emberi dolog, hogy azon aggódtok, mi történhet és mi nem. Nem eheted meg a húst, amíg el nem ejtetted. Mellesleg, nem vagyok egyedül. Együtt vagyunk.
Igaz, együtt vagyunk. Ledőltem Éjszem mellé.
Mollyra gondoltam, de elhessegettem a gondolatot, és megpróbáltam aludni. Nem sikerült. Nyugtalanul hánykolódtam, míg végül Éjszem rám mordult, fölkelt és odébb ment. Egy darabig csak üldögéltem, bámultam az alanti völgybe. Tudtam, hogy ostobaságot fogok csinálni, de nem gondoltam végig, mennyire felelőtlen és veszélyes dolog. Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem és Molly után nyúltam a gondolatommal.
Attól féltem, hogy egy másik férfi karjaiban találom, vagy rosszakat mond rólam. Ehelyett egyáltalán nem találtam. Időről időre összeszedtem a gondolataimat és minden energiámmal kinyúltam utána. Végül Burrick képe jelent meg előttem, amint éppen egy házikó tetejét foltozza. Félmeztelen volt, a nyári nap lebarnította, izzadságcseppek csordultak végig a tarkóján. Lenézett valakire maga alatt és rosszallóan összeráncolta a homlokát. – Igen, hölgyem, tudom, hogy te is meg tudnád csinálni. De anélkül is elég gondom van, hogy azon aggódjak, nehogy lezuhanjatok innét.
Valahol verejtékezett a testem az erőfeszítéstől, és kezdtem érezni a tagjaimat. Eltaszítottam magam, ismét kinyúltam Burrick felé, hogy tudassam vele, élek. Megtaláltam, de halvány ködfelhőn át láttam csak. – Burrick! – kiáltottam. – Fitz vagyok. De a tudata zárva maradt előttem. Még a gondolatait sem tudtam megérezni. Átkoztam megbízhatatlan képességeimet, és ismét a gomolygásba nyúltam.
Igazság állt előttem, keresztbefont karral, és lassan megrázta a fejét. Hangja alig hallható suttogás volt, és olyan mozdulatlanul állt, hogy alig láttam. Éreztem, hogy hatalmas erőfeszítésébe került megszólalni. – Ne tedd ezt, fiú – figyelmeztetett. – Csak fájni fog. Hirtelen másik helyen találtam magam. Egy nagy fekete kőtömbnek támaszkodott, arcán a fáradtság jelei. Megdörzsölte a halántékát. – Nekem sem kellene ezt csinálnom. Néha mégis vágyom rá... Ah, ne is törődj vele. Egyvalamit azonban tudok. Vannak dolgok, amiket nem érdemes tudni, a Mesterséget használni pedig veszélyes dolog. Ha én megtalállak téged, másoknak is sikerülhet. Minden eszközt megragadnak, hogy elpusztítsanak téged. Ne hívd föl magadra a figyelmüket. Őket is fölhasználhatják ellened. Feledkezz meg róluk, hogy megvédd őket – hirtelen mintha erősebbnek tűnt volna. – tudom mit jelent ez. Tudta az apád is. Van erőd hozzá. Feledd el, fiú és gyere ide, hozzám, ha van még lelked hozzá. Gyere ide és megmutatom, mit tehetünk.
Délben ébredtem föl, a nap az arcomat sütötte, fájt a fejem, és reszkettem egy kicsit. Kis tüzet raktam, hogy tündérháncs teát főzzek magamnak. Igyekeztem takarékoskodni a készleteimmel, csak egy kevés tündérháncsot és a maradék csalánlevelet szórtam bele a vízbe. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyakran használnom kell. A megfelelő alkalomra tartogattam: miután legyőzöm Pompa kotériáját, nagyobb szükségem lesz rá, mint valaha. Ez már derűlátóbb gondolat volt. Éjszem kinyitotta a szemét, hogy lássa mit csinálok, aztán visszaaludt. Üldögéltem, és szürcsöltem a keserű teát, miközben a tájat bámultam. A furcsa álomtól honvágyam támadt azok után, akiket magam mögött hagytam. Nem mindenkit, persze, Éjszem még mindig velem volt. Egyik kezemet a hátán nyugtattam. Aludj – közölte morcosan.
Te maradtál nekem – mondtam nosztalgikus hangulatban.
És te vagy nekem. Most pedig aludj. Az alvás komoly dolog.
Elmosolyodtam, és kinyújtóztam mellette a földön. Elégedett jóllakottságot sugárzott, és igaza volt. Lehunytam a szemem, és álomtalan alvásban töltöttem az estéig hátralévő időt.
Az elkövetkező napokban a táj ritkás erdőkből tágas, füves síkságokba váltott át. A városokat gyümölcsfaligetek és gabonaföldek vették körül. Egyszer, régebben keresztülutaztam már Fészek Hercegségen. Akkor karavánnal voltunk, és keresztülvágtunk az országon, nem a folyó mentén haladtunk. Akkoriban magabiztos orgyilkos voltam, akit fontos feladattal bíztak meg. Annak az útnak a végén kerültem szembe először Pompa álnokságával. Most ismét keresztülvágok a Hercegségen, szintén fontos feladattal. Ezúttal egyedül voltam, a folyó mentén haladtam, saját nagybátyámat akartam megölni, és csakis magamért akartam megtenni. Olykor elégedettséggel töltött el ez a gondolat. Máskor megrémített.
Tartottam magamat az ígéretemhez, és elkerültem minden emberlakta vidéket. A folyó mentén követtük az utat, a városokat pedig nagy ívben megkerültük. Egy ilyen nyílt vidéken ez sokkal nehezebb volt, mint Kosban. Gabonamezőkön kellett keresztülvágni, vagy gyümölcsösökön, amiket kutyák őriztek. Bizonyos fokig sikerült megnyugtatnom a kutyákat, hogy nem akarok rosszat, de a legtöbb kutya bizalmatlan volt a farkasokkal, az öregebbek pedig rosszallóan szemléltek egy embert, aki farkas társaságában utazott. Többször is megkergettek minket. Az Ösztön ugyan segített szót érteni az állatokkal, de nem garantálta, hogy hisznek nekem, vagy hallgatnak rám. A kutyák nem ostobák.
A vadászat is nehezebbnek bizonyult. A legtöbb állat odúban, vackokban lakott és csoportosan jártak, a nagyobbak pedig egyszerűen elszaladtak előlünk a tágas, szabad mezőkön. Amíg vadásztunk, nem haladtunk. Olykor őrizetlenül maradt tyúkólakat találtam, olyankor tojást loptam az alvó tyúkok alól. Gyakran megnyirbáltuk a gyümölcsligeteket is. Legszerencsésebb fogásunk egy elkószált fiatal haragar volt, egy hosszú, csomósszőrű disznóféle, amit a nomádok szoktak terelgetni. Nem érdekelt minket, honnan tévelygett el, foggal és karddal legyűrtük. Hagytam, hogy Éjszem jóllakásig tömje magát, aztán azzal bosszantottam, hogy csíkokra szabdaltam a többi húst, és a napon, meg tűz fölött kiszárítottam. Csaknem egy teljes napba került kiszárítani annyit, amennyit magunkkal tudtunk vinni, de utána pár napig gyorsabban haladtunk. Ha vad került az utunkba, vadásztunk rá, és megettük, ha nem, ott volt a szárított hús.
Így haladtunk a Kos folyó mentén északnak és nyugatnak. Mikor a forgalmas Teknőctó városa közelébe értünk, jó nagy ívben kikerültük, pár napig csak a csillagok után tájékozódtunk. Éjszemnek ez már jobban tetszett, ő vezetett át a száraz, füves mezőkön. Gyakran láttunk nyájakat a távolban, birkákat, kecskéket, marhát és nagyritkán haragart. A nomádokat is csak a távolból láttam, amint lóháton terelgették a nyájat, vagy éjszakánként megpillantottam tábortüzük fényét, sátraik szögletes vásznát.
Ismét farkasok lettünk, de ezúttal tudatában voltam a dolognak, és amíg így volt, nem lehetett baj belőle. Igazság szerint jót tett nekem. Ha egy másik emberrel kellett volna utaznom, sokkal bonyolultabb lett volna az élet. Útvonalat és az étel gondját beszéltük volna át minden este, és tervezgettük volna, mit csinálunk Vásárhelyen, ha megérkeztünk. A farkas meg én csak baktattunk csöndesen, napról napra, életünk olyan egyszerű volt, amennyire csak lehetett.
Rolf szavain sokat töprengtem. Bizonyos értelemben magától értetődőnek vettem Éjszem jelenlétét és a köteléket kettőnk között. Annakidején csak egy kölyök volt, most azonban egyenrangú társ lett és a barátom. Hallottam egy embert, aki a kancáját, ami hét éve az övé volt egyszerűen csak „a ló” néven emlegette, mintha egy bútordarab lett volna, vagy a szekér, amit húzott. Sosem értettem meg ezeket az embereket. Nem kell ahhoz az Ösztön, vagy az Ősi Vér, ahogy Rolf nevezte, hogy valaki társaként, barátjaként gondoljon, egy állatra. Kotnyeles barátságos, kíváncsi kölyök volt, Satu kemény és harcias, mindenkibe belekötött, ha kellett, humorérzéke pedig igen fanyar volt. Éjszem annyira más volt hozzájuk képest, amennyire Burrick különbözött Árnytól. Nem tiszteletlenség egyikükkel szemben sem, ha azt állítom, a farkas állt hozzám a legközelebb.
Nem tudott számolni, én pedig nem tudtam megmondani egy szarvas illatáról, hogy hím, vagy nőstény. Nem tudott előrébb látni a holnapnál, én pedig nem tudtam annyira összpontosítani a lopakodásra. Különbségeink dacára egyikünk sem volt feljebbvaló a másiknál. Nem parancsolgattunk egymásnak, nem vártunk el feltétlen engedelmességet. A kezeim jól jöttek, ha tüskéket kellett eltávolítani a bundájából, vagy meg kellett vakarni ott, ahol ő nem érte el magának. Magasságom előnyös volt a terület becserkészésére és a zsákmány megpillantására. Sajnálkozott, amiért „tehénfogaim” voltak, rossz volt a látásom és alig volt szaglásom, mégsem nézett le. Mindketten tudtuk, hogy legtöbbször ő ejtette el a zsákmányt, mégsem tagadta meg tőlem a rám eső részt. Emberben ilyet nem találni.
– Ül a kutya! – mondtam neki egyszer tréfásan, miközben egy sündisznót nyúztam meg, amit Éjszem unszolásának hatására csaptam agyon egy bottal. Alig tudta türtőztetni magát és türelmetlenül ereszkedett a hátsó lábára, amíg én a tüskéket kerülgettem.
Miért beszélnek így az emberek? – kérdezte.
– Hogyan?
Parancsolóan. Mi jogon parancsol az ember egy kutyának, ha nem tagja a falkának?
– Néhányan majdnem a falka tagjai – mondtam hangosan, eltöprengve. – Néhányan pedig azt hiszik, joguk van hozzá.
Miért?
Meglepett, hogy még sosem töprengtem ezen. – Vannak emberek, akik azt hiszik, jobbak az állatoknál – mondtam lassan. – Azt hiszik, joguk van használni őket és parancsolgatni nekik.
Te is így gondolod?
Nem válaszoltam azonnal. A pengémmel a bőr alatt hasítottam át a zsírpárnákat, éppen a lapockáját vágtam körül.
Lovagoltam, vagy nem? Azért mert jobb voltam az állatnál, mert rákényszerítettem az akaratomat? Vadásztam kutyákkal és sólymokkal. Milyen jogon parancsoltam nekik? Üldögéltem, és nyúztam a sün bőrét, miközben ezen tűnődtem.
– Jobbak vagyunk ennél a sündisznónál, amit meg akarunk enni? Vagy csak ma mi győztünk?
Éjszem félrefordította a fejét, és nézte, ahogy a késsel módszeresen dolgoztam a bőr alatt.
Szerintem mindig okosabb vagyok egy sündisznónál, de nem vagyok jobb. Talán azért öljük meg és esszük meg, mert megtehetjük. Mint ahogy – közönyösen kinyújtotta felém az egyik mancsát, mint ahogy van egy jól betanított emberem, aki megnyúzza nekem ezeket a tüskés állatokat, hogy kedvemre megegyem. Kiöltötte rám a nyelvét, és mindketten tudtuk, hogy ez csak részben volt válasz a nagy kérdésre. Végre lehúztam róla a bőrt.
– Tüzet kell raknom, hogy megsüssem egy részét, mielőtt megeszem – mondtam. – Máskülönben beteg leszek tőle.
Csak add ide a részemet. A tieddel azt csinálsz, amit akarsz – utasított Éjszem nagyvonalúan. Levágtam a hátsó lábait magamnak, a többit pedig Éjszem hurcolta el. Tüzet raktam magamnak és hallgattam, hogy ropogtatja a csontokat és tépi le a húst a gerincről.
– Nem hiszem, hogy jobb lennék nálad – mondtam halkan. – Nem hiszem, hogy jobb lennék bármelyik állatnál, de ahogy mondtad, okosabb vagyok náluk.
Egy sündisznónál talán igen – csámcsogta Éjszem. De egy farkasnál nem.
Megismertük egymás viselkedésének minden árnyalatát. Olykor versengtünk vadászat közben, máskor nagy élvezettel, gondosan becserkésztük a vadat, volt, hogy játszadoztunk közben, lelökdöstük egymást a csapásról és elijesztettük a zsákmányt mielőtt még megláthattuk volna. Voltak napok, hogy békésen bóbiskoltunk a késő délutáni órákban, figyeltük, ahogy lemegy a nap és zümmögnek a bogarak a fejünk körül. Olyankor a nagy farkas a hátára fordult, akár egy kölyök, és kérte, hogy vakarjam meg a hasát, vagy keressek bolhát a fülében. Csípős, ködös reggeleken egymáshoz bújtunk, hogy ne fázzunk; néha arra ébredtem, hogy megböki az arcomat és egyik mancsával szándékosan a hajamon áll. Máskor egyedül ébredtem, Éjszem távolabb ült, és a környező tájat nézte a domboldalból. Emlékszem egy képre, amikor a naplemente fényei körberajzolták sötét alakját, fülét előrecsapta és tekintete a távolba révedt. Magányosságot éreztem felőle, amin nem tudtam segíteni. Olyankor magára hagytam, nem is szóltam hozzá. Számára nem voltam több, mint egy farkas.
Amint megkerültük Teknőctó városát, északnak fordultunk, és elértük a Szől folyót. A Szől lomha, terebélyes és szürke vizű folyó volt, nehezen hajózható, gyakran sekély, örökké változó homokzátonyokkal. A folyó felénk eső oldalán egy csapás haladt nagyjából a víz mentén, de csak jószágok taposták. Már messziről meghallottuk, ha közeledett egy csorda, vagy nyáj, és könnyedén kikerültük őket. A folyón alig közlekedett hajó, de a túlparton, ami már Szántáshoz tartozott, forgalmas út haladt, gyakran megszakítva falvakkal, városkákkal. Néhány helyen öszvérek vontatták fölfelé a bárkákat. A mi oldalunkon elvétve akadtak falvak, csak átkelőhelyeknél, vagy piacként, ahol a nomádok eladták a kereskedőknek a portékájukat. Az ilyen helyek egy-két fogadóból, pár üzletből és néhány lakóházból álltak, de Éjszemmel gondosan elkerültük őket. Legtöbbjük kihalt volt ebben az évszakban.
A nomádok ilyenkor mélyen a puszták belsejében tanyáztak, és legeltették a nyájaikat, itatóhelytől itatóhelyig haladva, sátorban, vagy a szabad ég alatt pihenve, és csak a hideg évszak beálltával vonultak vissza rozoga házaikhoz. Az utcákat fű nőtte be, moha kapaszkodott a falaikba, és békességet árasztottak magukból. Számomra olykor ürességük a kifosztott falvakra emlékeztetett. Sosem maradtunk sokáig a közelükben.
Mindketten karcsúbbak és erősebbek lettünk. A cipőmet csaknem elhordtam, egyszer meg kellett foltoznom egy elejtett nyúl bőrével. A nadrágom szára felrojtosodott, levágtam belőle egy darabot és beszegtem a szélét. Megelégeltem, hogy olyan gyakran mossam az ingemet, a szipolyozottak és az elejtett zsákmány vére barna folttá száradt, már annyiszor varrtam és foltoztam meg, hogy koldusgúnyára emlékeztetett. Egy napon aztán levettem, összehajtottam, és a batyumba tettem. Az idő kellemes volt, a nap melegen sütött, és alaposan lebarnultam. Jól éreztem magam a bőrömben, bár nem voltam olyan erős, mint akkor, amikor az evezőket húztam Igazság hajóin, de éreztem, hogy teljesen egészséges vagyok. A nap alaposan lebarnított, egész éjszaka tartani tudtam az iramot a farkas nyomában, gyors voltam és csöndes, nem egyszer bizonyítottam, hogy képes vagyok túlélni. A Pompa által lerombolt önbizalmam lassan visszatért, bár a testem nem felejtette el, és nem bocsátotta meg teljesen a sebeket. Hozzászoktam a hegekhez, az apró szúrásokhoz, bütykökhöz, csaknem teljesen magam mögött hagytam a tömlöc emlékét, és nem hagytam, hogy gyilkos célom beárnyékolja a csodálatos napokat. Utaztunk, vadásztunk, aludtunk, aztán megint utaztunk. Olyan egyszerű volt és jó, hogy elfelejtettem megbecsülni. Egészen addig, amíg elvesztettem.
Esteledtére lementünk a folyóhoz, hogy igyunk, mielőtt nekivágunk az útnak. Ahogy közeledtünk a parthoz, Éjszem hirtelen megdermedt, hasra vetődött, és előrecsapta a füleit. Én is lehasaltam, aztán még az én érzékeken orromat is megcsapta az ismeretlen szag. Mi és merre? kérdeztem.
Mielőtt válaszolhatott volna, már meg is láttam. Apró, őzszerű, kecses léptű állatok tartottak inni a vízhez. Alig voltak magasabbak Éjszemnél, és olyan szarvuk volt, mint a kecskéknek, feketén csillogtak a telihold fényében. Vártunk, a tucatnyi őz pedig közeledett, óvatlanul siettek a hűvös víz felé. Hagytuk, hogy a vezér elhaladjon mellettünk, hogy a sűrűjére csaphassunk le. Amint fölkészültünk az ugrásra, hosszú, reszkető vonyítás hasított az éjszakába.
Éjszem fölült, és izgatottan nyüszített. A szarvasok vad patadobogással szétrebbentek és menekültek, holott egyikünk sem törődött már velük. A vacsora hirtelen távoli mennydörgés volt csupán. Csalódottan néztem utánuk, de Éjszem minta észre sem vette volna.
Éjszem válaszképpen visszavonyított, állkapcsa reszketett, ahogy változtatta a hangszínét és mélységét. A hirtelen támadt érdeklődésétől megdobbant a szívem. Ha az én anyám kiáltott volna felém a sötétből, akkor sem lepődhettem volna meg jobban. Válaszul vonyítások és vakkantások harsantak föl tőlünk északra. Az első farkas is csatlakozott hozzájuk. Éjszem előre-hátra hintázott, és halkan nyüszített, aztán hirtelen égnek emelte a pofáját, és teli torokból ő is vonyított feléjük. Hirtelen csönd állt be, aztán a falka ismét megszólalt, nem a vadászatot, önmagukat jelentették be.
Éjszem gyors bocsánatkérő pillantást vetett rám, és elindult. Hitetlenkedve néztem utána, aztán pillanatnyi dermedtség után fölpattantam, és utánairamodtam. Máris messzire elhagyott, de amikor megérezte, hogy utánaeredtem lelassított, megállt és visszafordult.
Egyedül kell mennem – mondta. Várj meg itt. Megfordult, és folytatta az útját.
Pánik tört rám. Várj! Nem mehetsz egyedül. Ők egy másik falkába tartoznak. Behatolók vagyunk, meg fognak támadni. Jobb, ha nem mész.
Mennem kell! – ismételte meg elszántan, és tovább ügetett.
Futásnak eredtem.
Éjszem, kérlek!
Hirtelen félelem fogott el, amiért olyan megszállottan indult utánuk.
Megállt és visszanézett.
Megérted. Tudom, hogy megérted. Eljött az idő, hogy megbízz bennem, ahogy én bíztam benned. Ezt meg kell tennem, és egyedül kell mennem.
És ha nem jössz vissza?
Te is visszatértél a városból. Én is visszatérek hozzád. Folytasd az utad a folyó mentén. Majd megtalállak. Menj! Indulj.
Megálltam, ő pedig ment tovább. Légy óvatos! kiáltottam utána, aztán csak álltam, és néztem ahogy eltávolodik. Visszafogtam magam, és nem kiáltottam utána még egyszer, csak álltam, és lihegtem a hirtelen futástól, míg végül elnyelte a sötétség. Annyira lefoglalta a keresés, hogy szinte kizárt a gondolataiból. Először tapasztaltam meg a visszautasítást és irigységet, amit ő érezhetett, amikor Igazsággal, vagy Mollyval voltam, és azt mondtam neki, hogy maradjon ki a gondolataimból.
Ez volt az első kapcsolatfelvétele a fajtájával. Megértettem, miért kell megkeresnie őket, hogy láthassa milyenek, még akkor is, ha elűzik maguk közül. Úgy volt helyes. Az aggodalom azonban ott dolgozott bennem, hogy a nyomába eredjek, mellette legyek, ha megtámadják.
De arra kért, hogy ne menjek.
Nem, nem kérte, hanem mondta. Nyomorultul éreztem magam, ahogy visszafordultam a folyó felé, háttal a farkasomnak, és csak a távolban érezhettem őt. Várakozás, félelem és kíváncsiság keverékét éreztem. Túlságosan elfoglalta a saját élete, hogy megossza velem. Eszembe jutott, vajon nem ugyanezt érezte Igazság, amikor én odakint a Ruriskon húztam az evezőket, miközben neki a toronyba zárva be kellett érnie azzal, amit rajtam keresztül tapasztalt. Mindig részletesen beszámoltam neki az utakról, tudtam, hogy erre van szüksége, mégis hasonló kirekesztettségét érezhetett, mint én.
Elértem a folyópartot, és leültem, hogy megvárjam. Azt mondta visszajön. Kinéztem a sötéten hömpölygő vízre, és nagyon aprónak éreztem magam. Lassan elnéztem folyásirányba, és minden vadászkedvem végleg elillant.
Sokáig vártam, míg végül fölkeltem, és elindultam, alig figyeltem a környezetre.
Valahol a távolban Éjszem megérezte a farkasok szagát. Tudta, hány nőstény és hány hím van közöttük. Lassan megmutatta magát nekik, nem fenyegetően, nem behatolva a társaságukba, csak jelezvén, hogy megérkezett. Sokáig csak figyelték, aztán a falkavezér fölkelt, és levizelt egy fűcsomót, majd erőteljes hátsó lábaival homokot kapart rá. Egy nőstény is fölkelt, ásított, nyújtózkodott, és leült, zöld szemeivel őt leste. Két kölyök abbahagyta a játszadozást, egymás fülének rágcsálását, és végigmérték. Egyikük elindult felé, de anyja halk morgása visszafordulásra késztette. Megint játszadozni kezdett a testvérével. Éjszem pedig leült, és hagyta, hogy nézzék.
Egy idő múlva csaknem az összes farkas fülelt, és céltudatosan összeverődtek egy csoportba. Vadászat. Egy csontsovány nőstény a kölykökkel maradt, Éjszem pedig rövid tétovázás után a falka nyomába eredt, tiszteletteljes távolságot tartva. A farkasok időről időre visszanéztek rá, a vezér gyakran megállt, hogy vizeletnyomot hagyjon.
Én a folyóparton sétáltam, és figyeltem az éjszakát magam körül. A hold lassan vonult végig az égen. Szárított húst vettem elő a csomagomból, és elrágcsáltam séta közben, csak egyszer álltam meg inni. A part megváltozott, kénytelen voltam fölkapaszkodni a fák közé, és egy kis dombgerincen haladtam tovább az út mentén. Ahogy közeledett a hajnal, helyet kerestem az alváshoz, végül magas fűben heveredtem le, ahol senki sem láthatott meg.
Egyedül éreztem magam.
Rosszul aludtam, egyik részem a farkasokkal maradt, és figyelt, még mindig tartva a távolságot. Tisztában voltak a jelenlétemmel. Nem fogadtak be, de nem is kergettek el. Nem merészkedtem olyan közel, hogy dönteniük kelljen. Figyeltem, ahogy leterítenek egy hímet azok közül az őzek közül, amikhez hasonlót a folyóparton láttunk. Alig laktak jól vele. Én is éhes voltam, de nem annyira, hogy vadásznom kelljen. Kíváncsiságom erősebb volt. Ültem, és néztem ahogy alszanak.
Álmaim elvándoroltak Éjszemről. Éreztem, hogy álmodom, de nem tudtam fölébredni. Valami magához hívott, valami szörnyen sürgős dolog, aminek nem tudtam ellenállni. Vonakodva bár, de követtem a hívást, és egy másik napot láttam meg, éreztem a füst ismerős szagát és a sikolyokét. Egy újabb várost támadtak meg a Martalócok Medwenben, és ismét szemtanúnak idézett meg a sors. Aznap éjszaka és csaknem minden elkövetkező éjjel vörös hajókkal kellett álmodnom.
Minden csata képe könyörtelen részletességgel vésődött bele az emlékezetembe. Szagok, hangok és érintések; mind átéltem. Valami a belsőmben hallgatott, és figyelt, minden egyes alkalommal, amikor elaludtam, odarángatott, ahol a Hat Hercegség népe harcolt és meghalt az otthonáért. Többet tapasztaltam meg Medwen bukásából, mint bárki, aki ott lakott. Napról napra, amint lehunytam a szemem, bármikor eljöhetett a pillanat, hogy szemtanúja legyek a szörnyűségnek. Nem találtam rá magyarázatot. Talán a mindenkiben szunnyadó Mesterség és a halálfélelem olyan hangon kiáltott Igazság után és utánam, amiről nem is tudták, hogy létezik bennük. Nem is egyszer éreztem, ahogy királyom is a városokat járja, bár többet sosem láttam olyan tisztán, mint akkor, első alkalommal. Egyszer eszembe jutott az álom, amiben Elmés királlyal osztoztam, mikor együtt voltunk szemtanúi Iszapgát pusztulásának. Eltűnődtem, vajon hányszor kellett még ilyet látnia, miközben erőtlenül és tehetetlenül feküdt az ágyában.
Egyik részem tudta, hogy a Szől folyó partján fekszem, messze az öldöklő csatától, magas fű vesz körbe és lágy szellő cirógat. Nem volt fontos. A partvidéken folyamatosan dúlt a harc a Martalócok ellen. Ez a névtelen kis falucska valószínűleg nem bírt stratégiai jelentőséggel Medwen hercegségben, mégis elbukott. Újabb tégla hullott le a falról. Ha a Martalócok elfoglalják Medwen partjait, a Hat Hercegség többet nem lesz biztonságban tőlük. És amíg elfoglalták a partot városról városra, faluról falura, a mondvacsinált király Vásárhelyben talált menedéket. Csak akkor éreztem a Martalócok elleni harc fontosságát, amikor a Rurisk evezőit húztam. Hónapok távolából, messze a partoktól elfeledkeztem azokról, akiknek ez volt a mindennapi életük. Olyan érzéketlen lettem, mint Pompa.
Végre fölébredtem, ahogy a nap utolsó sugarai elszivárogtak a fák között, de nem éreztem kipihentnek magam. Mégis örültem az ébrenlétnek. Fölültem, és körülnéztem, de Éjszem nem tért vissza. Kinyúltam utána, testvér, jött a válasz, de éreztem, hogy bosszantotta a közbeavatkozásom. Figyelte, hogyan birkózik a két kölyök. Fáradtan vonultam vissza magamba. Kettőnk életének ellentétei még erősebben érződtek. A Vörös Martalócok, a szipolyozás, Pompa ármánykodásai, a tervem, hogy megölöm – mind gonosz emberi dolgok lettek, amiket megosztottam a farkassal. Milyen jogon csempészek ilyen szörnyűséget az életébe? Ott volt, ahol lennie kellett.
Bármennyire gyűlöltem is, a feladat, amire elszántam magam, csakis az én dolgom volt.
Igyekeztem elengedni, de a makacs kis szikra megmaradt. Azt mondta, hogy visszajön. Úgy éreztem, neki kell döntenie, én nem hívhatom magamhoz. Fölkeltem, és továbbindultam. Azt mondogattam, hogy ha Éjszem úgy dönt, csatlakozik hozzám, könnyedén meg tud előzni. Nélküle amúgy is lassabban haladtam, nagyon hiányzott éles látása a sötétben. Elérkeztem egy helyre, ahol a folyópart annyira szétterült, hogy alig lett több egy mocsárnál. Először nem tudtam, megkerüljem, vagy keresztülvágjak rajta. Mérföldekig is eltarthatott. Végül úgy döntöttem, hogy olyan közel maradok a folyóhoz, amennyire csak tudok. Nyomorult éjszaka volt, gyökerek, zsurlók, cickafark kusza sűrűjében.
Miféle féleszű az, gondoltam magamban, aki éjnek évadján keresztül akar vágni egy ismeretlen lápon? Meg is érdemelném, ha elnyelne az iszap és itt pusztulnék. Fölöttem csak a csillagok, körülöttem zsurlók és gyökerek egyhangú sűrűje. Jobbra néha megpillantottam a folyó vizének csillogását. Hajnalban még mindig a mocsárban botorkáltam, a nadrágomba és cipőmbe szőrös levelek és bogáncs ragadt, összecsíptek a szúnyogok. Nem volt hol megpihennem, menet közben ettem meg a szárított húsadagomat. Hogy valami hasznom legyen a helyből, cickafarkat gyűjtöttem magamnak. Jócskán elmúlt már dél, mire kikecmeregtem a mocsárból és végre megint határozott folyópartot találtam, újabb egy óra múltán távolodtam el eléggé, hogy ne zavarjanak a szúnyogok és egyéb rovarok. Lemostam a zöldes-nyálkás iszapot a cipőmről és a nadrágomról mielőtt lefeküdtem aludni.
Valahol messze Éjszem nyugodtan, fenyegetés nélkül ült, miközben a csontos nőstény közelebb lépett hozzá. Mikor nagyon közel ért, Éjszem lehasalt, és az oldalára fordult, hogy fölfedje a torkát. A nőstény tett még pár lépést, aztán hirtelen megtorpant, és leült. Éjszem halkan felnyüszített, mire hátracsapta, a füleit és rámordult, aztán fölkelt és elsietett. Éjszem egy idő után fölkelt, és elment egérre vadászni. Elégedettnek tűnt.
Megint elsodródtam tőle, és visszatértem Medwenbe. Újabb falu égett.
Kedvetlenül ébredtem. Nem indultam tovább, kis tüzet raktam a hordalékfából, vizet forraltam a kannámban, hogy megfőzzem a gyökereket, beletettem pár csipetnyit értékes sótartalékomból, aztán apró kockákra vágtam egy csík szárított húst, és megfőztem levesnek. Sajnos a folyó agyagos íze áthatotta az egészet. Miután jóllaktam elővettem téli köpönyegemet, és betakaróztam vele, hogy valamelyest védekezzek a rovarok ellen.
Éjszem és a falkavezér egymást méregették. Elég távol álltak egymástól, hogy ne legyen kihívás benne, de Éjszem behúzta a farkát. A falkavezér rongyosabb volt Éjszemnél, a bundája teljesen fekete volt. Nem volt olyan jól táplált, mint Éjszem, vadászat és harc nyomait viselte. Magabiztosan lépdelt, Éjszem pedig nem mozdult. Nemsokára a másik farkas pár lépést tett, levizelt egy fűcsomót, rákapart párat, aztán elment anélkül, hogy visszanézett volna. Éjszem ült, és nem mozdult, csak töprengett.
Másnap továbbindultam. Csak két napja ment el, mégis mintha régóta magányos lettem volna. Vajon Éjszem hogyan méri a búcsúzásunk óta eltelt időt? Nem napokban és éjszakákban. Talált valamit, amit meg kellett tudnia, és ha megtudta, akkor véget ér a távol töltött idő, és visszatér. De vajon mit akart megtudni? Milyen volt farkasnak lenni farkasok között? Milyen érzés falkában vadászni? És ha elfogadják, akkor mi lesz? Meddig tart velük, egy napig, egy hétig, egy évszakig? Mennyi idő múlva halványul el az emlékem a fejében?
Miért akarna visszatérni hozzám, ha a falka befogadja?
Hamarosan rá kellett ébrednem, hogy olyan kedvetlen és csalódott vagyok, mintha egy ember barátom hagyott volna ott egy másik társaságért. Szerettem volna vonyítani, Éjszem után tapogatózni, de nagy akaraterővel sikerült megállnom. Nem kölyökkutya volt, akit egy füttyszóval lábhoz rendelek, hanem egy barát, akivel sokáig együtt utaztam. Milyen jogon kérem számon tőle, hogy saját párt, falkát talált magának? Semmi jogom nem volt hozzá. Semmi.
Délben találtam egy csapást, ami a partot követte, késő délutánra pedig kis házi kertek mellett haladtam el. Dinnye és búza termett bennük, keskeny csatornák látták el vízzel a veteményeseket. A házak messzire álltak a folyótól, valószínűleg az árvizek miatt. Kutyák ugattak meg, vadludak rebbentek föl rikácsolva, de emberrel nem találkoztam. Az ösvény hamarosan kiszélesedett és lovas kocsi nyomait fedeztem föl.
A nap meredeken sütött a hátamra a felhőtlen, tiszta égről. Fölöttem egy héja éles kiáltását hallottam. Fölnéztem, a madár szélesre tárt szárnyakkal vitorlázott a levegőben. Ismét fölrikoltott, összezárta a szárnyait, és felém zuhant. Valószínűleg zsákmányt pillantott meg, gondoltam, s csak a legutolsó pillanatban ötlött fel, hogy én lehetek a célpontja. Ösztönösen fölkaptam a kezemet a fejem fölé, amikor kitárta a szárnyait. Éreztem a csapásának szelét, ahogy lelassított. Ahhoz képest, hogy mekkora madár volt, könnyedén ereszkedett rá a karomra. Karmai a húsomba vágtak.
Első gondolatom az volt, hogy idomított madár, aki megszökött a gazdájától, és most úgy döntött, hogy visszatér. A lábáról egy bőrdarab lógott, valószínűleg egy póráz maradéka. Ült a karomon, nagyokat pislogott, gyönyörű madár volt. Eltartottam magamtól, hogy jobban megnézzem. A lábára kötött bőrdarabban egy kis papírtekercs volt.
– Megnézhetem? – kérdeztem hangosan. Félrebillentette a fejét és csillogó szemmel nézett rám. Zápor volt az.
Ősi Vér.
Többet nem értettem meg a gondolataiból, de ennyi elég volt.
Sosem voltam túl jó a madarakkal Kosvárban sem, Burrick végül azt mondta, hagyjam őket békén, csak feldühítettem őket. Ennek ellenére kitapogatóztam felé. Nyugodtnak tűnt, hagyta, hogy kiráncigáljam az apró tekercset. Akkor megmozdult, új helyen mélyesztette belém a karmait, és figyelmeztetés nélkül fölreppent. Nagyokat csapkodva, lassú körív mentén emelkedett föl, még egyszer éleset kiáltott, aztán elvitorlázott. Vér csordogált a kezemen, a fülem még csöngött erős szárnycsapásaitól, én pedig kíváncsian néztem a papírtekercsre. Általában galambok viszik az üzenetet.
A kézírás régies volt, vékony és szálkás. A vakító napfényben még nehezebb volt elolvasni. Leültem az út szélére, és egyik kezemmel leárnyékoltam a papírt.
„Ősi Vér köszönti az Ősi Vért.”
A többit már nehezebb volt kivenni. A papír gyűrött volt, az írás halvány, alig pár szóból állt. Magyal küldte, bár sejtésem szerint Rolf vetette papírra. Pompa még hevesebben keresteti az Ősi Vért, akiket elfogat, azoknak pénzt ajánl, ha segítenek megtalálni egy farkast és egy embert. Aki visszautasította arra halál várt. Volt még valami a papíron, valami arról, hogy ha más Ősi Vérrel megismertetem a szagomat, akkor segítenek. A többi olvashatatlan volt, az övembe gyűrtem hát. Lassan esteledett már. Tehát Will mégis elmondta Pompának, hogy életben vagyok. Pompa pedig annyira tartott tőlem, hogy még több kereket lendített mozgásba. Talán jobb is, hogy Éjszem és én egy időre különváltunk.
Alkonyatra megmásztam egy kis emelkedőt. Előttem a folyó kanyarulatában apró fénypontok pislákoltak. Valószínűleg egy újabb kereskedőtelep, vagy átkelőhely. Elindultam arrafelé, és néztem a fényeket. Előttem meleg étel és fedél kínálkozott, beszédbe elegyedhetnék a helybéliekkel. Nem kellett aggódnom Éjszem miatt. Talán megállhatnék, és ihatnék egy kortyot, elcsíphetném a legújabb pletykákat. Megtudhatom milyen messze van még Vásárhely. Ideje volt valódi tervet szőnöm, hogyan intézzem el Pompát.
Eljött az idő, hogy csak magamra számíthattam.

 

 

8
Vásárhely

 

MIKÖZBEN A NYÁR lassan a végéhez közeledett, a Martalócok nekiláttak, hogy Medwen Hercegség partvidékének lehető legnagyobb részét elfoglalják, mielőtt beköszöntenek a téli viharok. Miután bevették a fontosabb kikötőket, már kedvükre fosztogathattak a Hat Hercegség szinte teljes partvonala mentén. Bár a nyár során már Shoaks Hercegséget is zaklatták, ahogy a kellemes időjárás hűvösebbre fordult, arra összpontosítottak, hogy beássák magukat Medwen partvidéke mentén.
Különleges taktikájuk volt. Nem próbáltak városokat elfoglalni, sem meghódítani a népet, csak a pusztítás érdekelte őket. Az elfoglalt városokat fölégették, az embereket megölték, vagy kiszipolyozták. Volt, akiknek sikerült megszökniük, másokat elfogtak, és dolgoztatták, alig vették emberszámba őket. Ha rájuk untak, őket is szipolyozásnak vetették alá. Saját, egyszerű sátrakat, kunyhókat emeltek maguknak, és inkább lerombolták a házakat, mintsem bennük lakjanak. Nem építettek tartós épületeket, egyszerűen csak belakták a legjobb kikötőket, hogy biztosan ne tudjuk visszafoglalni őket.
Bár Shoaks és Rippon segített Medwen Hercegségnek amikor csak tudtak, a saját partvidékükkel is törődniük kellett, s ahhoz is szűkösek voltak a forrásaik. Kos Hercegség boldogult, amennyire csak tudott. Fényes gróf túl későn ismerte föl, milyen nagy szüksége van a Hercegségnek a külső védelmi vonalaira, de úgy gondolta, már késő megerősíteni azokat, helyette Kosvárra összpontosított. Minden emberét és pénzét a város és a kastély erősítésére fordította, így Kos Hercegség többi része csak saját magára, illetve a Türelem úrnőnek fölesküdött katonák rendszertelen támogatására számíthatott. Medwen nem remélt segítséget, de hálás volt mindenért, amit a Borostyán címer nyújtani tudott.
Testens, Medwen Hercege már túl járt élete derekán, mégis, fegyverrel a kezében várta a Martalócokat. Nem habozott személyes kincstárát kiüríteni, és emberei életét áldozni birodalma védelmében. Saját kastélyának, Lengerebennek a védelmében esett el, ám sem halála, sem Lengereben eleste nem gátolta meg leányait, hogy tovább folytassák a harcot a Martalócok ellen.

*

Az ingem egészen különös formát öltött az alatt az idő alatt, amíg a zsákomban összetekerve állt. Mikor fölhúztam, nyirkos illata volt, füst és penész szaga keveredett benne. Meggyőztem magam, hogy csak szellőztetni kell. A körülményekhez képest megigazgattam a hajamat és szakállamat, vagyis a hajamat hátrafésültem, és lófarokba fogtam, az ujjaimmal pedig gondosan kifésültem a szakállamat. Nem szerettem borotválkozni. Megmosakodtam a folyónál, majd elindultam, immár nem közvetlenül a part mentén. Elhatároztam, hogy ezúttal jobban felkészülök. Úgy döntöttem, a nevem Jory lesz, katona voltam és értettem a lovakhoz és a pennához, de a Martalócok elpusztították az otthonomat. Azért tartottam Vásárhelyre, hogy új életet kezdjek. Úgy éreztem, ezt a szerepet meggyőzően el tudom játszani.
Ahogy a nap utolsó sugarai elhalványultak, egyre több lámpás gyúlt a partmenti városban, és észrevettem, hogy alábecsültem a város méretét. A házak hosszasan sorakoztak a víz mentén. Kicsit izgatott voltam, de meggyőztem magam, hogy rövidebb átvágni a városon, mint megkerülni. Mivel Éjszem nem volt velem, fölösleges volt ekkora kerülőt tennem. Fölvettettem a fejemet, és magabiztos léptekkel érkeztem a városba.
A hely sokkal élénkebb volt sötétedés után, mint amilyet megszoktam. Ünnepi hangulatot éreztem a levegőben, mindenki a város központja felé tartott. Egyre több lett a fáklya és nevetés, beszélgetések és zene hangja szűrődött felém. A fogadók ajtaján virágkoszorúk díszelegtek. Végül egy kivilágított térre érkeztem, ahol zenekar szólt, és az emberek táncoltak. Az asztalokon italoskupák álltak, és kenyértől, gyümölcsöktől roskadoztak. Az étel láttán összefutott a nyál a számban, különösen a kenyér illata volt csábító a hosszú nélkülözés után.
A tömeg szélén lófráltam, hallgattam a beszélgetéseket, és így megtudtam, hogy a város kápája megnősült, ezért a vigalom. Rájöttem, hogy a kápa egyfajta elöljárói rang lehetett ezen a vidéken, és ezt a kápát különösen kedvelték nagylelkűsége miatt. Egy idősebb asszony lépett hozzám, és három rézpénzt nyomott a kezemben.
– Menjen az asztalokhoz, fiatalember – mondta kedvesen. – Logis kápa azt mondta, hogy az esküvője napján mindenki érezze jól magát. Az étel is mindenkié. Gyerünk, menjen csak, ne legyen szégyenlős.
Biztatóan vállon veregetett, amihez lábujjhegyre kellett állnia. Elpirultam, mert az asszony koldusnak nézett, de úgy döntöttem, nem igazítom ki. Ha koldusnak gondolt a kinézetem alapján, jobb, ha úgy teszek, mintha az is volnék. Mégis kicsit bűnösnek éreztem magam, mintha kicsaltam volna belőle a pénzt. Azt tettem, amit mondott, beálltam a kenyérért, húsért és gyümölcsért várakozók sorába.
Fiatal asszonyok osztogatták az ételt, egyikük megrakott nekem egy fatálat, majd sietve átnyújtotta, mintha el akarná kerülni, hogy véletlenül hozzáérjek. Megköszöntem neki, amitől a társnői kuncogni kezdtek, ő pedig olyan vádlón nézett rám, mintha szajhának neveztem volna, így sietve odébb álltam. Egy asztal sarkára ültem le, s hamar észrevettem, hogy senki nem ül a közelemben: Egy fiú járt körbe, és kupákat tett az asztalra, sert töltött beléjük, aztán elém is rakott egyet. Elég kíváncsiság szorult belé, hogy megkérdezze, mi járatban vagyok. Csak annyit mondtam neki, hogy fölfelé utazom a folyó mentén, és munkát keresek. Megkérdeztem, hallott-e valamiről.
– Ah, akkor Vásárhelyen kell keresnie, a nagy vásárban. Alig egy napi járóföld innét – mondta. – Az aratáskor biztos hasznát veszik. Ha mégsem, még mindig ott a Király Arénája, amit építenek. Bárkit fölfogadnak, aki meg tud emelni egy követ, vagy tud bánni az ásóval.
– A Király Arénája? – kérdeztem.
– Hogy mindenki tanúja lehessen, hogyan szolgáltat igazságot a Király – mondta fejét félrebillentve.
Valaki szólította, kezében korsót lengetve, én pedig egyedül maradtam az étellel és a gondolataimmal. Bárkit fölfogadnak. Szóval ennyire furcsának és idegennek tűntem. Hát, ezen nem tudok segíteni. Az étel nagyon jól esett, szinte elfeledtem már, milyen az íze, az állaga. Ahogy a kenyér a hús levével keveredett, eszembe jutott Sára, a szakács és a konyhája. Valahol Vásárhelyen biztosan ropogós cipót süt, vagy zamatos fűszerekkel ízesített levest tesz a tűz fölé rotyogni. Pompa istállójában pedig Fürge még lefekvés előtt utoljára körbejárja az istállókat, ahogy Burrick tette Kosvárban, ellenőrzi, hogy minden állatnak jutott-e friss víz és minden ajtó rendesen zárva van. Egy tucatnyi Kosvárból való istállófiú lehet még ott, akiket jól megismertem a Burrickkal töltött évek alatt. Pompa szolgálókat is magával vitt Kosvárból. Hirtelen asszonyságot, például, Brantot és Lowdent...
Magányosság tört rám hirtelen. Olyan jó volna újra látni őket, hallgatni Sára locsogását, vagy heverészni a szalmában, és hallgatni Fürge minden bizonnyal kitalált hihetetlen kalandjait róla és a nőkről, akikkel dolga volt. Megpróbáltam elképzelni, mit szólna Hirtelen asszonyság a mostani kinézetemhez, és elmosolyodtam a gondolatra, mennyire kikelne magából, ha látna.
Gondolataimat éktelen káromkodás szakította félbe. Még a legrészegebb matróz sem viselkedne így egy esküvőn. Nem csak én kaptam a fejem a hang irányába, s egy pillanatra mindenütt elhallgatott a társalgás. Eddig nem vettem észre, de a tér egyik oldalán, a fáklyák fénykörén túl egy ketrec állt, benne három szipolyozottal. Ennél többet nem tudtam kivenni, csak azt tudtam, hogy az Ösztönöm nem érzékelte őket. Egy szekérhajtó nő, kezében husánggal a ketrechez lépett, és megcsapkodta a rácsokat, elcsöndesítve a szipolyozottakat, aztán a kocsi felé iramodó két férfi elé állt.
– Ti pedig hagyjátok békiben őket – mondta. – A Király Arénájába kerülnek, ott szolgáltatnak igazságot, vagy könyörületet nekik. Addig azonban hagyjátok őket, értve? Lili! Lili, hozz ide pár csontot a tűzhely mellől és add oda nekik. Ti pedig, mondtam már, hogy menjetek innét!
A két fiatal férfi elhátrált a husánggal hadonászó nő elől és nevettek.
– Nem értem, miért ne szórakozhatnánk velük – mondta a magasabbik. – Azt hallottam, odaát Szénmelléken saját arénát építenek a helybéliek.
A másik látványosan megfeszítette izmait.
– Ami engem illet, én a Király Arénájába tartok.
– Mint bajnok, vagy mint fogoly? – szólalt meg valaki a tömegből, mire mindkét férfi elnevette magát.
Én maradtam a helyemen. Gyanú ébredezett bennem. A Király Arénája. Szipolyozottak és bajnokok. Fölidéztem, hogyan figyelte végig Pompa, ahogy az emberei engem vertek a börtönben. Figyeltem, ahogy a Lili nevű lány odaviszi a csontokat és bedobja a ketrecbe. A foglyok vadul, egymást marva vetették magukat az ételre, a tömeg pedig mutogatva, nevetve figyelte őket. Undorodva figyeltem. Hát ezek az emberek nem értik, hogy szipolyozottak vannak a ketrecben? Nem bűnözők voltak, hanem férjek és fiak, földművesek, a Hat Hercegség népe, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy a Martalócok fogságába estek.
Nem számoltam, hány szipolyozottat öltem meg. Igaz, hogy viszolyogtam tőlük, de csak úgy, ahogy egy elüszkösödött lábtól, vagy egy rühes kutyától. Szipolyozottakat ölni nem gyűlölet, büntetés vagy igazságtétel kérdése volt, hanem megoldás a problémájukra. A halált a lehető leggyorsabban és kíméletesebben, könyörületből kellett kiszabni rájuk, a családjuk érdekében. Ezek az emberek pedig úgy beszéltek róluk, mintha szórakozás volna öldösni őket. Émelyegtem.
Lassan visszaültem a padra. Elment az étvágyam, bár a józan eszem azt mondta, egyek, amíg lehet. Egy darabig csak bámultam az ételt magam előtt, aztán enni kezdtem.
Mikor fölnéztem, észrevettem, hogy a két fiatalember engem bámul. Egy pillanatig álltam a tekintetüket, aztán eszembe jutott, minek álcáztam magam, és lesütöttem a szemem. Látszólag szórakoztatta őket a jelenlétem. Egyikük leült velem szemben, a másik pedig túl közel, mellém, aztán látványosan elfintorodott, és eltakarta az orrát és száját. Jó estét kívántam nekik.
– Neked talán jó. Fogadok, régóta nem ettél ilyen jót, igaz, koldus? – mondta a velem szemben ülő.
– Így igaz, ezért hálás is vagyok a kápa nagylelkűségéért – mondtam alázatosan, közben azon gondolkoztam, hogyan állhatnék tovább.
– Hát mi szél hozott Póméba? – kérdezte a másik, a magasabbik és erősebbik.
– Munkát keresek – feleltem a szemébe nézve. – Azt hallottam, Vásárhelyen munkásokat keresnek.
– Aztán miféle munkát keresel, kódis? Madárijesztőnek mész? Vagy a szagoddal kiűzöd a patkányokat az ember házából? – az asztalra könyökölt, túl közel hozzám, és állát az öklére támasztotta, mintha az izmait akarná mutogatni.
Nagy levegőt vettem, aztán még egyet. Olyasmit éreztem, amit már régóta nem. Halovány félelmet éreztem, láthatatlan borzongást, a kihívás jelét. Azt is tudtam, hogy ez olykor remegési rohamba csapott át. Valami mást is éreztem azonban, amit majdnem elfelejtettem. Haragot. Nem. Dühöt, azt a vak és erőszakos dühöt, ami egykor elég erőt adott ahhoz, hogy fejszét ragadjak és vállból lecsapjam egy másik ember karját, vagy a torkának ugorjak, és puszta kézzel fojtsam meg.
Némi csodálkozással éreztem, ahogy eltölt ez az érzés, és azon tűnődtem, vajon mi idézte föl. Vajon az juttatta eszembe, hány barátot veszítettem el örökre, vagy az a számtalan Mesterség gerjesztette álom a Martalócok rajtaütéséről? Nem számított. Derekamat egy kard súlya húzta, és sejtettem, hogy a két legény ezt még csak nem is sejti, sem azt, hogy milyen hatékonyan tudom forgatni. Valószínűleg a kasza volt a legveszedelmesebb penge, amit valaha is a kezükbe fogtak, és legfeljebb csirkék, vagy tehenek vérét láthatták kifolyni. Sosem ébredtek kutyaugatásra az éjszaka közepén, ami akár a Martalócok érkezését is jelezhette, sosem tértek még vissza úgy halászatról, hogy miközben megkerülték az öböl fokát, azon imádkoztak, hogy a városuk még épen a helyén legyen. Tudatlan parasztfiúk voltak, puhányan éltek a belvidék zsíros földjén, távol a megviselt partvidéktől, s csak úgy tudták bizonyítani erejüket, hogy egy maréknyi ketrecbe zárt embert ingereltek.
Vajh minden fiú ilyen tudatlan a Hat Hercegségben?
Összerezzentem, mintha Igazság tette volna a vállamra a kezét. Majdnem magam mögé néztem, aztán csak meredtem magam elé, nem mozdultam, és magamban kutattam Igazság jelenléte után. Semmi.
Nem lehettem biztos benne, hogy valóban őt éreztem, talán saját kívánságom öltött formát ebben a gondolatban, mégis annyira jellemző volt Igazságra ez a gondolat, hogy nem lehettek kétségeim az eredete felől. Haragom ugyanolyan gyorsan elszállt, ahogy jött, s fölpillantva szinte meglepett, hogy a két legény még mindig az asztalnál ült. Alig voltak többek nagyra nőtt gyermekeknél, nyughatatlanok, és mindenáron bizonyítani akartak. Hát, én aztán nem leszek bizonyíték, és nem is ontom a vérüket a kápa esküvőjének napján.
– Azt hiszem, ideje továbbállnom – mondtam komoran, és fölálltam az asztaltól. Eleget ettem, a fél korsó sörre sem volt már szükségem. Láttam, hogy méregetnek, és láttam, ahogy egyikük megriad, amint észreveszi az övemről lógó kardot. A másik fölállt, mintha meg akarná akadályozni, hogy elmenjek, a társa azonban alig láthatóan megrázta a fejét. Az esélyek kiegyenlítődtek, így a testesebb parasztfiú vicsorogva bár, de félreállt az utamból. Furcsán könnyű volt nem törődni a sértéssel. Nem hátráltam el előlük, helyette elfordultam, és kisétáltam az ünneplők tömegéből a sötétségbe. Senki sem követett.
A vízpart felé tartottam, elhatározásom nőttön nőtt. Tehát nem jártam már messze Vásárhelytől és Pompától. Hirtelen úgy éreztem, föl kell készülnöm. Ma éjszaka kiveszek egy szobát egy fogadóban, megfürdök, és megborotválkozom, hadd lássa majd, ha szemtől szemben állok vele, hogy én öltem meg, hogy milyen sebeket okozott nekem. És azután? Ha túlélem a találkozást, és azután fölismer valaki, hát legyen. Hadd tudják meg, hogy Fitz visszajött a sírból, hogy a király igazságát hozza el a trónbitorlóra.
Így megacélozván akaratomat, elhaladtam két fogadó mellett. Egyikből hangos kiáltozás szűrődött ki, ami vagy verekedésre, vagy vidám baráti társaságra utalt; bármi legyen is az, nem tudnék aludni tőlük. A másik verandája düledezett, az ajtaja alig lógott a sarokvasakon. Ezek után vajon milyenek lehettek a szobák? Végül egy kannás címerű fogadót választottam, mélynek ajtaja fölött fáklya világított az éjszakai utazóknak.
Akárcsak a legtöbb épület Póméban, a fogadó is malterral összetapasztott folyami kőből épült, s a padlóját is ilyen kővel burkolták. A szoba végében nagy kandalló állt, melyben nyári tűz pislákolt, ami a címeren ígért kannát tartotta melegen. A hely csöndes volt, az emberek jó részét az esküvő a város központjába csábította. A fogadós látszatra barátságosnak tűnt, bár láttomra elfintorodott. Egy ezüstöt tettem elé a pultra, mielőtt megszólaltam volna.
– Egy szobát kérek éjszakára és egy fürdőt is vennék.
A férfi kétkedve végigmért.
– Csak ha fürdik elébb – mondta végül határozottan.
– Magam is így gondoltam, jó uram – vigyorodtam el. – A ruháimat is magam mosom ki, nehogy bármi élősködőt vigyek a szobájába.
Vonakodva biccentett, aztán egy fiút szalajtott a konyhába meleg vízért.
– Messziről jött? – kérdezte udvariasan, miközben a fürdődézsákhoz kísért.
– Még annál is messzebbről, de Vásárhelyen munka vár rám, és szeretnék alkalomhoz illőn kinézni – feleltem mosolyogva, különösen elégedetten, hogy egyáltalán nem hazudtam.
– Ah, munka. Értem. Hát ahhoz jobb, ha tisztán és kipihenten érkezik. Ottan fő egy lábosban húsleves, abból is szolgálja ki magát.
Mielőtt elment volna, még kértem tőle egy borotvát is, ő pedig örömmel ígérte, hogy ad. Az első vödör forró vízzel az inas meg is hozta, s mire feltöltötte a dézsát, levágtam annyira a szakállamat, hogy könnyű legyen leborotválni. A fiú fölajánlotta, hogy egy rézért kimossa a ruháimat, én pedig örömmel beleegyeztem. Olyan fintorogva vitte el magával, hogy sejtettem, a szagom rosszabb, mint gondoltam. Úgy tűnik, a mocsár tartósabb nyomot hagyott, mint sejtettem.
Sokáig áztattam magam a forró vízben, és alaposan lecsutakoltam magamat. Kétszer is hajat mostam, mire a szappanhab fehér lett és nem szürke. Mire végeztem a dézsa vize zavarosabb volt, mint a folyóé. Életemben talán először láttam neki óvatosan a borotválkozásnak, s így csak kétszer vágtam meg magam. Miután lófarokba fogtam a hajamat, és fölnéztem a tükörbe, szinte ismeretlen arc nézett vissza rám.
Hónapok óta nem láttam az arcomat, legutóbb talán Burrick kézi tükrében. Az arcom sokkal soványabb volt, mint számítottam, arccsontom úgy ugrott ki, ahogy Lovag portréján láttam. A szemöldököm fölött fehér csík volt a hajamban, ami sokat öregített rajtam, és egy rozsomák bundájára emlékeztetett. Homlokom és az arcom közvetlen a szemem alatt napbarnított volt, a szakállam helyén azonban sápadt volt a bőr, az arcomat csúfító sebhely azon a részen sokkal élénkebbnek tűnt. A bordáim sokkal jobban kilátszottak, mint valaha; bár izmos volt, egy serpenyőre sem volt elég rajtam a háj, ahogy Sára szokta mondani. Az állandó utazás és az állandó húsfogyasztás nyomokat hagyott rajtam.
Mégis elégedetten vigyorogva fordultam el a tükörtől. Nem kellett attól tartanom, hogy bárki azonnal fölismer, még én is alig ismertem meg magamat.
Amíg a szobámba értem, a téli ruháimat vettem magamra. Az inasfiú biztosított, hogy a kandalló fölé akasztja a ruháimat, s azok reggelre megszáradnak majd. A szobámba kísért, egy gyertyát adott a kezembe, és jó éjszakát kívánt.
A szobában alig akadt bútor, de tiszta volt. Négy ágy állt benne, de aznap éjszaka szerencsére egyedül voltam benne. Egyetlen kis ablakán se spaletta, se függöny nem akadt, a folyó hűvös szele áramlott rajta keresztül a szobába. Egy darabig csak álltam ott, és bámultam a sötétséget. A folyón följebb láttam Vásárhely fényeit. Terebélyes város volt. Az úton elszórtan szintén fényeket láttam, ami arra utalt, ezt a vidéket sűrűn lakják. Annál jobb, hogy Éjszem nélkül utazom. Zsákomat az ágyra dobtam. A pokróc durva volt, de a szaga tiszta, akárcsak a szalmával tömött ágynak. Miután hónapokat aludtam a kemény földön, az ágy legalább olyan puhának tűnt, mint a régi, tollal tömött ágyam Kosvárban. Elfújtam a gyertyát, és lefeküdtem, azt hittem, azonnal elnyom az álom.
Ehelyett azonban csak a mennyezetet bámultam, a távolból ideszűrődött az ünneplés zsivaja. Az épület zajai, a vendégek léptei szokatlanok voltak, jobban aggasztottak, mint az erdőben a fák ágai között fütyülő szél, vagy egy patak csobaja, amikor az úton éjszakáztam. Jobban féltem saját fajtámtól, mint bármitől, ami a természetben fenyegethetett.
Gondolataim Éjszem felé kanyarodtak, azon tűnődtem, mit csinálhat most és vajon biztonságban volt-e. Utána tapogatóztam, de még időben visszafogtam magam. Holnap Vásárhelyre érek, hogy olyasmit tegyek, amiben ő sem segíthet, ráadásul olyan helyen voltam, ahol biztonságosan a segítségemre sem tudna sietni. Ha holnap sikerrel járok, és megérem, hogy Igazság után induljak a hegyvidékre, akkor remélhetem, hogy emlékszik még rám és utánam indul. Ha holnap esetleg meghalnék, akkor jobb is, hogy egyedül van, és csatlakozik a fajtájához.
Könnyű volt erre az elhatározásra jutni, betartani azonban annál nehezebb. Nem kellett volna megszállnom, inkább éjszaka is gyalogolhattam volna Vásárhely felé, talán többet pihentem volna. Sokkal magányosabban éreztem magam, mint eddig valaha. Még a tömlöcben is a közelben volt a farkasom, de ezen az éjszakán teljesen egyedül maradtam, és egy olyan gyilkosságon törtem a fejem, amit képtelen voltam kitervelni, attól tartva, hogy Pompát Mesterségbeli adeptusai védik, akiknek igazi ereje ismeretlen a számomra. Elhatározásom, hogy megölöm Pompát, egy pillanatra sem ingott meg, csak a sikerbe vetett bizonyosságom. Nem boldogultam túl jól magamban, de holnap, határoztam el, úgy cselekszem, hogy Árny is büszke legyen rám.
Mikor eszembe jutott a kotéria, émelygő bizonyossággal sejtettem, hogy a stratégiámmal csak áltatom magam. Vajon saját akaratomból jöttem, vagy Will finom mesterkedése szőtte a gondolataimba az elhatározást? Will nagyon fondorlatosan használta a Mesterséget. Olyan lágy volt az érintése, hogy az áldozata alig érezte, hogy befolyásolják. Hirtelen vágyat éreztem rá, hogy kitapogatózzak a Mesterséggel, hátha figyel engem, aztán biztos voltam benne, hogy ezt Will befolyására gondoltam, aki így akarta elérni, hogy megnyissam neki az elmémet. Így kergetőztek a gondolataim, körbe-körbe, míg végül szinte érezni véltem mennyire szórakoztatja, miközben engem figyel.
Éjfél után végül elnyomott az álom. Megnyugvás nélkül adtam át magamat kínzó gondolataimnak, olyan mélyen merültem az álomba, mintha a folyó fenekére akartam volna leúszni. Túl későn ismertem föl az álom jellegzetes vonásait, talán ellenálltam volna, ha tudom, hogyan kell. Ehelyett Lengereben várának díszítéseit ismertem föl magam körül, Medwen Hercegség szívét.
A hatalmas tölgyfa ajtók kiszakadtak a helyükből, faltörő kos morzsolta széjjel. Füst terjengett a nagyteremben, egy helyütt holttestek álltak halomban, ahol a harcosok megpróbálták föltartani a Martalócokat. Pár szökkenéssel arrébb Medwen maradék harcosai még tartották magukat, de már nem sokáig. Egy kisebb dulakodás közepén maga Testens Herceg állt, két oldalán két fiatalabb leánya, Szeretet és Hit. Kardot markoltak, hiábavalóan próbálták megvédeni apjukat az ellentől. Mindketten olyan ügyesen és vadul harcoltak, amit nem is sejtettem róluk. Akár két sólyom, arcukat rövid, vékony fekete haj keretezte, mélykék szemükből sütött a gyűlölet. Testens azonban nem hagyta, hogy mások védjék, vérmocskosan, terpeszben, kezében fejszével hadakozott.
Előtte és alatta legidősebb lányának és örökösének teste hevert, egy kardcsapás végzett vele, széthasította a kulcscsontját és beékelődött a mellkasába. Reménytelenül halott volt, Testens azonban egy tapodtat sem mozdult, arcán könny és vér keveredett össze. Testens már zihált a kimerültségtől, szakadt inge alól elővillantak inas izmai. Két kardforgatót tartott fel, egyikük egy elszánt fiatal férfi, aki szíve minden gyűlöletével el akarta pusztítani a Herceget, a másik, egy öregebb már visszafogottabb volt, hosszú pengéjű kardjával várta az alkalmat, mikor marad őrizetlenül egy pont Testens védelmén.
Egy szívdobbanásnyi idő alatt tudtam mindezt, azt is, hogy Testens már nem tart ki sokáig. A vér síkossá tette a fogást a fejszén, minden lélegzetvétel önmagában fájdalmat okozott, ő pedig öreg volt, a szíve megszakadt, és tudta, ha túl is éli ezt a csatát, Medwen már elveszett. Zokogott a lelkem az ő fájdalmán, Testens mégis egy lehetetlen lépést tett előre és fejszéjével lecsapott a fiatal férfi mellkasára. Abban a pillanatban, amikor a fejsze belevágott a Martalóc mellkasába, az öregebb férfi egyetlen sima mozdulattal megmártotta Testens mellkasában a kardját. Az öregember követte haldokló ellenfelét a vár padlójára.
Szeretet, akit saját ellenfele kötött le, egy pillanatra oldalra kapta a fejét meghallván nővére kiáltását. A Martalóc csak erre várt, nehezebb fegyverét megakasztotta a leány kardjában, és kitépte a kezéből. Szeretet hátralépett és elfordította fejét a Martalóc gonosz vigyorától, felkészült a halálra, s még éppen látta, ahogy apja gyilkosa a Herceg fejét készül trófeának levágni.
Ezt már nem tűrhettem.
Testens elejtett fejszéje után kaptam, megragadtam vérmocskos nyelét, mintha egy öreg barát kezét fognám. Furcsán nehéznek tűnt, de azért fölfelé csaptam vele, hárítottam a kardcsapást, aztán olyan mozdulattal, amire még Burrick is büszke lett volna, ellentartottam, hogy a penge a Martalóc saját arcába vágott vele. Kicsit összerezzentem, ahogy a penge belemélyedt az arccsontokba, de nem volt időm foglalkozni vele. Előreugrottam és keményen lecsaptam a fejszével, csuklóból vágtam le annak a férfinak a kezét, aki apám fejét akarta venni. A fejsze a kőpadlón csendült, belezsibbadt a karom is. Vér fröccsent rám, ahogy Hit kardja végighasította támadója karját. A Martalóc fölém tornyosult, így megfeszítettem a vállam, és egy fölfelé ívelő csapással a gyomrába küldtem a fejszét. Elejtette a kardját, és kiomló belsőségeibe kapaszkodva rogyott össze.
Egy őrült pillanatig teljes mozdulatlanság telepedett a küzdőkre, Hit pedig csodálkozó pillantással nézett le rám, aztán diadalmas tekintettel kihúzta magát.
– Nem hagyhatjuk itt a holttesteket! – mondta, aztán fölemelte fejét, és tekintélyt parancsoló hangon fölkiáltott – Medweniek, hozzám!
Egy pillanatra fölnéztem Hitre. Látásom elhomályosult, megkettőződött. Szeretet kissé szédelegve szólalt meg.
– Éljen Medwen Hercegnője! – láttam, ahogy összenéznek, ami elárulta, hogy egyikük sem számított rá, hogy megéri a nap végét. Egy maréknyi harcos kivált a csatából és csatlakozott hozzájuk.
– Az apám és a nővérem. Vigyétek a holttestüket – mondta. – Ti, többiek, hozzám!
Szeretet talpra állt, csodálkozva nézett a fejszére, majd eldobta, és fölvette saját kardját.
– Amott szükség van ránk – mondta Hit, Szeretet pedig követte, hogy biztosítsák a védelmet, amíg a többiek visszavonulnak.
Figyeltem, ahogy Szeretet nekiiramodik. Sosem voltam szerelmes a leányba, de mindig csodálni fogom. Teljes szívemmel szerettem volna követni, de kezdett kicsúszni alólam a világ, minden homályos és sötét lett. Valaki megragadott.
Ez ostobaság volt.
A fejemben a hang nagyon elégedettnek hangzott. Will, gondoltam kétségbeesetten.
Nem, de lehetett volna ő is. Kezdesz óvatlan lenni, Fitz. Ezt nem engedheted meg. Hiába hívnak magukhoz minket, óvatosnak kell lenned. Igazság taszított rajtam egyet és éreztem, ahogy a testem ismét körbeölel.
– Te is megtetted – tiltakoztam, de csak saját hangomat hallottam a fogadóbéli szobámban. Kinyitottam a szemem. Körülöttem minden sötét volt, akárcsak odakint, s nem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el. Tagjaimat hatalmas fáradtság öntötte el, így hálás voltam, hogy tartott még az éjszaka, és aludhattam egy keveset.

Mikor másnap fölébredtem, egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Túl régóta nem aludtam ágyban, nem ébredtem tisztán, ápoltan. Erőltettem a szememet, amíg ki nem vettem a plafon gerendáinak csomóit. Egy idő múlva már emlékeztem a fogadóra és arra, hogy már nem járok messze Vásárhelytől. Szinte ugyanekkor eszembe jutott, hogy Testens Herceg halott. Összeszorult a szívem, megpróbáltam kiűzni a fejemből az éjszaka emlékét, és éreztem, ahogy rám tör a lüktető fejfájás. Egy értelmetlen pillanatig Pompát vádoltam, akinek köszönhetően megtörténhetett ez a szörnyűség. Aznap reggel, amikor erősen, felfrissülve, gyilkosságra készen akartam ébredni, alig tudtam megfordulni az ágyban.
Nemsokára megérkezett az inas a kimosott ruháimmal. Újabb két rezet adtam neki, s hamarosan egy tálcával tért vissza. A kása illata és színe fölkavarta a gyomromat, és csak ekkor értettem meg igazán, miért kerülte Igazság az étkezést azokon a nyarakon, mikor a Mesterség használatával igyekezett távol tartani a Martalócokat a partvidéktől. Számomra egyetlen fontos tárgy akadt a tálcán, egy bögrényi forró víz. Kikászálódtam az ágyból, és összegörnyedve előhúztam a zsákomat az ágy alól. Mire kinyitottam és megtaláltam a tündérháncsot, már úgy ziháltam, mintha órák hosszát futottam volna. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy az agyamat elborító fájdalom ködén át kivegyem a tündérháncsot, és beleszórjam a vízbe. Csaknem annyit kellett beletöltenem, mint amennyit Árny használt Igazság italában. Mióta Éjszem elment, gyakrabban kínoztak ezek a Mesterség-álmok, hiába húztam föl a falaimat, nem tudtam kirekeszteni őket. A múlt éjszaka volt mind közül a legrosszabb, talán azért, mert beléptem az álomba, és Szereteten keresztül cselekedtem. Az álom alaposan kimerített, és megcsappantotta tündérháncs készletemet is. Türelmetlenül figyeltem, ahogy a háncs sötét színűre változtatja a vizet, s amikor már nem látszott a bögre alja, egy hajtásra kiittam majdnem az egészet. A keserű íztől öklendeztem, de még több forró vizet öntöttem a bögre alján meggyűlt tündérháncsra.
Ezt a második, gyengébb adagot már lassabban kortyolgattam el, az ágyam szélén kucorogtam, és kibámultam az ablakon. Gyönyörű kilátás nyílt a sík, folyómenti tájra. Megművelt földek, bekerített réteken legelésző tehenek tarkították a tájat Póme határán túl, távolabb pedig a kisebb farmokról fölszálló kéményfüst látszott. Nem volt több mocsár, sem nyílt, vad vidék köztem és Pompa között. Innentől kezdve emberként kell utaznom.
Fejfájásom alábbhagyott, és rávettem magam, hogy megegyem az időközben elhűlt kását, bármennyire tiltakozott is a gyomrom. Fizettem érte, és meg kellett tölteni valamivel a gyomromat. Fölvettem a tiszta ruhákat. Az ing már szinte alaktalan volt, és tisztasága ellenére a barna különböző árnyalataiban játszott, a nadrágom rövid volt, a térdénél és a fenekén teljesen kikopott. Ahogy saját készítésű lábbelimbe csúsztattam a lábam, újfent meg kellett állapítanom, mennyire szánalmas is volt. Rég volt már, hogy arra kellett ügyelnem, mit gondolnak rólam mások, hogy meglepve tapasztaltam, szánalmasabb és rongyosabb vagyok, mint a legrosszabb koldus, akivel Kosvárott valaha is találkoztam. Nem csoda, hogy múlt éjszaka annyi szánalmat és megvetést kaptam, magam is így viselkedtem volna a helyükben.
Összerezzentem a gondolatra, hogy ilyen öltözékben kell lemennem az emberek közé. A másik lehetőség azonban az volt, hogy a téli ruháimat öltöm fel, és egész nap abban izzadok. Végül maradtam rongyos ruháimnál, úgy éreztem, nevetség tárgya vagyok, és azt kívántam, bárcsak észrevétlen kiosonhatnék.
Miközben sietősen összecsomagoltam a zsákomba, riadtan vettem tudomásul, hogy milyen sok tündérháncsot fogyasztottam el egyetlen alkalommal. Ébernek éreztem magam, de semmi több. Egy évvel ezelőtt ennyi tündérháncstól a plafonon szaladgáltam volna. Nem volt más választásom, el kellett fogadnom ezt a tényt. A Mesterség keltette álmok nem maradnak abba, de arra nem volt időm, hogy kipihenjem magam, sem pedig pénzem, hogy fedezzem pár napi szállásomat és ételemet. Mégis, amint vállamra vetettem a csomagomat, és lementem a lépcsőkön, az jutott eszembe, milyen szánalmas módja volt ez az indulásnak. Testens halála és Medwen eleste, madárijesztő öltözékem és tündérháncs fogyasztásom, mind rosszkedvűvé tett.
Milyen esélyem volt túljutni Pompa őrségén és végeznem vele?
Burrick egyszer azt mondta, a tündérháncs egyik mellékhatása volt ez a lehangoltság, csak ezt éreztem, győzködtem magamat, semmi mást.
Elbúcsúztam a fogadóstól, aki sok szerencsét kívánt. Odakint a nap már magasan járt, újabb kellemes nap ígérkezett. Határozott léptekkel indultam meg Vásárhely felé.
Amikor elértem a város szélét, aggasztó jeleket láttam. Két akasztófa állt az út mentén, rajta két hullával, ami máris baljóslatú volt. Ráadásnak ostorozó cölöpöt is fölállítottak és két kalodát. Még nem szívta ki őket a nap, nem száradtak ki; vagyis nemrégiben állíthatták mind, mégis úgy tűnt, gyakori használatban állnak. Sietve elhaladtam mellettük, mégis az járt a fejemben, milyen közel jártam hozzá, hogy egy ilyenen kössek ki. Csak a fattyú királyi vérem mentett meg és az ősi törvény, hogy a magamfajtát nem akasztják. Emlékeztem arra is, mennyire élvezte Pompa, ahogy az emberei összevernek.
Megborzongtam megint, amikor eszembe jutott, hogy vajon hol járhat most Árny. Ha Pompa katonáinak sikerült elkapniuk, biztos voltam benne, hogy rövid úton és látványosan végez vele. Megpróbáltam nem elképzelni Árny alakját egy ilyen alkalmatossághoz kötözve.
Vajon tényleg gyors halála lenne?
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, és elhagytam Pómét és a két rongyos alakot az akasztófán, s gúnyosan állapítottam meg, hogy bármilyen rongyosak voltak is, az én öltözékem még az övékénél is rosszabb állapotban volt.
Az út mentén gyakran kellett utat engednem különféle szekereknek és nyájaknak. A kereskedelem virágzott a két város között. Póme után egy ideig gondozott farmok és gabonaraktárak mellett vezetett az út, az épületek mögött pedig gyümölcsösök sorakoztak. Kicsit később vidéki lakokat, kényelmes, kőből épült házakat láttam árnyas fákkal és kertekkel, a legelőkön lovagláshoz és vadászathoz használt lovak kószáltak. Nem egyszer szinte biztos voltam, hogy Kosvárból való állatokat vettem észre közöttük. Még lejjebb az út mentén tágas mezőket, legtöbbször len és kendertáblákat láttam. Idővel aztán egyszerűbb házak következtek, aztán egy város külső negyedébe értem.
Legalábbis én így gondoltam. Késő délután mintha egy város szívében találtam volna magam, kövezett utcákon nyüzsgő tömeg közepén, és csodálkozva néztem körül. Sosem láttam még Vásárhelyhez foghatót. Egymást érték az üzletek, fogadók és tavernák, istállók, mindenféle pénztárcára méretezve, s mindez olyan nagyvonalúan terült el a vidéken, ami Kosban elképzelhetetlen volt. Egy helyütt kertek és szökőkutak, templomok és színházak, iskolák sorakoztak. A kertekben kaviccsal felszórt ösvények voltak, és faragott kövekkel kirakott utak a kocsik számára, amik virágok és szobrok, meg fák között kanyarogtak. Az utcákat járó emberek öltözéke olyan előkelő volt, hogy bármelyik kosvári királyi fogadáson megállta volna a helyét. Néhányan Fészek Hercegség arany és barna színeit viselték, s még a szolgálók ruhája is finomabb szabású volt, mint amilyet én valaha is viseltem.
Ezen a helyen töltötte Pompa a gyermekkorát. Mindig megvetette Kosvár városát, alig tartotta többre, mint egy eldugott falucskát. Megpróbáltam elképzelni, ahogy egy fiatal fiú minden ősszel itthagyja ezt a helyet, hogy visszatérjen egy huzatos, komor sziklakastélyba egy szirttetőn, egy halbűzös halászfalu fölött. Nem csoda, hogy olyan hamar maga mögött hagyta az udvart és hirtelen kezdtem kapiskálni, hogy mit érezhetett Pompa. Ez feldühített; jó dolog, ha ismered az áldozatodat, de megérteni sokkal rosszabb. Eszembe juttattam, hogyan ölte meg saját apját, a királyomat és megacéloztam az akaratomat.
Miközben áthaladtam a város forgatagán, egyre több szánakozó és lenéző pillantást éreztem magamon. Ha koldusként akarnék megélni, sikerem lenne. Ehelyett egyszerűbb helyet kerestem, ahol egyszerűbb emberek szoktak beszélgetni, hátha elcsípek pár szót Pompáról és arról, hogyan őrizteti kastélyát. A vízpartra siettem, hátha ott otthonosabban érzem magam.
Ott találtam meg Vásárhely igazi értelmét. A folyó hihetetlenül kiszélesedett, lapos, zátonyokkal tarkított, lomha víz lett, ahol a túlpart szinte ködbe és párába veszett. Egész nyájakat tereltek át gyalogosan a Szől folyón, míg lejjebb lapos hasú folyami bárkák várakoztak a mélyebb vizek fölött, hogy végeláthatatlan mennyiségben szállítsanak árut a folyón keresztül. Itt találkozott Fészek és Szántás kereskedelme, ahol gyümölcsligetek, nyájak és szántóföldek gyűltek össze, ahol a Kosból és Medwenből, vagy azokon túlról fölhajózott árukat ki- és átrakodták. Jobb időkben Vásárhelybe érkezett a Hegyvidéki Királyság és az azon túl fekvő vidékek áruja: borostyán, szőrmék, faragott elefántcsont, az Esővadonok ritka, füstölőnek használt illatos háncsai. A lent és kendert is ide szállították, hogy finom vászonruhákat, kenderköteleket, vitorlavásznakat készítsenek belőle.
Pár órára munkát kaptam, búzával teli zsákokat kellet lehordani egy kis folyami bárkáról egy szekérre. Inkább a beszélgetés, mint a pénz kedvéért vállaltam el, de nem tudtam meg túl sokat. Senki sem beszélt a vörös hajókról és a partvidéken dúló háborúról, csak panaszkodtak milyen silány minőségű áru érkezik onnét, és az is milyen ritkán, ráadásul drágább is lett. Pompa királyról is keveset beszéltek, amikor szóba került leginkább arról esett szó, milyen nagy nőcsábász és milyen ivászatokat szokott csapni. Aggódva tapasztaltam, hogy anyja családi nevén emlegetik a származását, aztán úgy döntöttem, annál jobb, hogy nem Látnoknak nevezteti magát. Eggyel kevesebb dolog, ami közös bennünk.
Annál többet hallottam viszont a Király Arénájáról, amitől összeszorult a gyomrom.
A Hat Hercegségben régi szokás párbajban megvédeni valakinek az igazát. Kosvárott a Tanúsziklák néven ismert köveknél, mondják, maga El és Eda tanúja az ökölpárbajnak és gondoskodnak róla, hogy igazság szolgáltassák, A kövek, akárcsak a szokás, már nagyon ősi. Ha Kosvárban a Király Igazságát emlegettük, általában Árny és jómagam csendes munkájáról esett szó, amit Elmésnek végeztünk. Voltak, akik a király elé járultak, hogy ő tegyen igazságot. Voltak azonban alkalmak, amikor más igazságtalanságok is a király fülébe jutottak, ekkor küldte el Árnyat, vagy engem, hogy csöndben hajtsuk végre az akaratát. A Király Igazságának nevében könyörületesen gyors és kegyetlenül lassú büntetéseket osztogattam a bűnösöknek.
Pompa Király Arénája azonban inkább volt szórakoztató, mint igazságtevő. A helyzet egyszerű volt. Akiket a Király büntetésre, vagy halálra ítélt, azokat az arénába küldték, ahol kiéheztetett, vagy felhergelt állatokat eresztettek rájuk, vagy egy harcossal, a Király Bajnokával kellett megküzdeniük. Néhány bűnös, aki látványosnak bizonyult egy ilyen viadalon, fölmentetett bűne alól, sőt akadt, akiből a Király Bajnoka lett. A szipolyozottaknak nem volt esélyük ilyesmire. Általában az állatok elé vetették, vagy kiéheztették, és a bűnösökre uszították őket. Az ilyen „ítéletek” meglehetősen népszerűek lettek az utóbbi időben, olyannyira, hogy a tömeg kinőtte a piacteret, ahol idáig szolgáltatták az „igazságot”. Pompa így egy külön aréna építését rendelte el, közelebb a kastélyához, a foglyok és fenevadak tárolására alkalmas cellákkal és több néző befogadására alkalmas ülőhelyekkel. Az aréna építése még jobban megnövelte a város forgalmát, és új munkalehetőségeket nyújtott. Mindenki nagyon jó ötletnek tartotta, különösen, hogy a Hegyvidéki királysággal megszűnt a kereskedelem. Senki sem szólt egy rossz szót sem az Aréna ellen.
Miután megraktuk a szekereket, fölvettem a fizetésemet, és követtem a többieket egy közeli kocsmába. A sör mellett számos gyógyfűfélét is lehetett itt kapni, valamint füstöléshez való mirtuszlevelet is az asztalokra. A kocsma levegőjét súlyosan ülték meg a különböző illatok, nemsokára fájt a szemem, és kapart a torkom. A többiek látszólag észre sem vették, vagy túlzottan a bódító hatásuk alatt álltak. A pénzemért valami húskocsonyafélét kaptam és egy pohár nagyon keserű sört, aminek olyan íze volt, mint a folyónak.
Többeket megkérdeztem, hogy igaz-e, hogy istállófiúkát keresnek a király istállóiba, s ha igen, hol lehet érdeklődni a munka után. Maga a kérdés, hogy a királyi udvarban keresek munkát, csodálkozó pillantásokat váltott ki többekből is, de mivel kellően együgyűnek tettettem magamat, bárgyú mosollyal tűrtem a gúnyolódásukat és tréfáikat. Valaki végül azt mondta, hogy kérdezzem meg a királyt és még útbaigazítást is adott a kastélyhoz. Jámboran megköszöntem, kiittam a sörömet, és távoztam.
Valamilyen erődítményszerű kastélyra számítottam, tekintetem egész úton azt kereste, miközben távolodtam a folyótól. Az út végül egy lapos dombra kúszott föl, ami alig volt magasabban, mint a város házai. Ez a magasságkülönbség csak annyit eredményezett, hogy remek kilátás nyílt a folyóra, a csodás kőépületek pedig alaposan kihasználták ezt az adottságot. Csak álltam a domb tövében, és tátott szájjal bámultam fölfelé. A Kosvárban megszokott harci építménytől eltérően fehér kaviccsal felszórt utak, kertek és fák vettek körül egy hívogató külsejű palotát. Vásárhely kastélyát soha nem használták erődítménynek, inkább egy elegáns és költséges rezidencia benyomását keltette. A kőfalakba domborműveket faragtak, a bejáratok fölött kecses boltívek nyújtóztak. Akadtak ugyan tornyok, de sehol egy lőrés, látszólag az egészet úgy építették, hogy lakója gyönyörködhessék a kilátásban, de inkább a saját élvezetére, mint elővigyázatosságból.
A forgalmas út és a rezidencia között ugyan akadt fal, de azok is széles, alacsony kőrakások voltak borostyánnal befuttatva, itt-ott szobrocskák, díszítések dudorodtak ki belőle. Széles út vezetett egyenesen a kastélyhoz, más, keskenyebb ösvények pedig a kertek, hűs tavak és árnyat adó, lombos fák közé csábították a látogatókat. Az egykori kertész, vagy száz esztendővel ezelőtt tölgyfákat és füzeket ültetett, melyek mostanra igen terebélyes és dús óriásokká nőtték magukat, amik lágyan susogtak a folyó felől érkező szellőben. Az egész egy jókora farm területét foglalta el. Megpróbáltam elképzelni egy olyan uralkodót, akinek volt ideje és energiája létrehozni mindezt.
Ilyen hát, ha valakinek nem hadihajókra és katonákra kell költenie a pénzét? Vajon Türelem ismerte ezt a szépséget a szülei otthonában? A Bolond talán nem ilyen szépséget idézett virágos vázáival és ezüstös halaival? Szurtosnak és bárdolatlannak éreztem magam, de nem a ruháim miatt. Akkor éreztem meg, hogy valóban így kellene élnie egy királynak. Művészet, zene és szépség közepette, azzal emelve föl a népét, hogy ilyen dolgokat kínál nekik. Végigmértem magamat, tudatlanságomat és csúnyaságomat, ami abból is fakadt, hogy gyilkosságra képeztek ki. Harag lobbant bennem, amiért annyi mindenre nem tanítottak meg és annyi mindent nem láthattam. Talán Pompának és az anyjának is szerepe volt abban, hogy a fattyút a helyén tartsák? Egy ronda, gyakorlatias eszközzé neveltek, ami ugyanolyan durva és sivár volt, mint Kosvár, maga is inkább erőd, mint kastély.
De vajon mennyi szépség maradhat meg itt, ha Kosvár nem állna acsargó kutyaként a Kos folyó torkolatában?
Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Hiszen éppen ezért építették Kosvárat, hogy uralják a folyón való kereskedelmet. Ha Kosvár elesik a Martalócok kezétől, szabad az út a lapos hasú hajóik előtt. Úgy hatolhatnának be a Hat Hercegség szívébe, mint kés a vajba. Ezek a tunya nemesek és lomha földművesek egyik éjszaka majd sikoltozásra ébrednek, de nem lesz hova futniuk, nem lesz erőd, ahol védelmet találnak, nem állnak majd katonák a falakon, hogy megvédjék őket. Mielőtt meghalnak, talán megtudják majd, mit kellett másoknak elviselniük az ő biztonságuk érdekében. Talán, mielőtt meghalnak, még szembe fordulnak a királyukkal, aki a belvidék kényelmébe és gyönyöreibe menekült a gyilokjárók és erődök elől.
Én azonban még ezelőtt meg akartam ölni ezt a királyt.
Gondosan körüljártam Vásárhely kastélyát. A legkönnyebb útvonalat össze kell hasonlítanom a legészrevétlenebbel, és a menekülési utat is meg kell terveznem. Még sötétedés előtt mindent meg akartam tudni Vásárhely kastélyáról.

 

 

9
Orgyilkos

 

A MESTERSÉG UTOLSÓ igazi tanítója Kosvár falai között nem Galenus, ahogy az az iratok között szerepel, hanem elődje, Magány volt. Talán túl sokat várt, hogy tanítványt fogadjon maga mellé. Mire kiválasztotta Galenust, már súlyos köhögési rohamok gyötörték, ami végül a halálát okozta. Egyesek szerint azért fogadta Galenust tanítványnak, mert tudta, hogy haldoklik. Mások szerint Vágy királyné erőszakolta rá, aki szerette volna elérni, hogy kedvence előrébb lépjen az udvarban. Akármi volt is az indok, Magányt alig két évvel később elvitte a köhögés. Mivel korábban a Mesterség tanítói hét évig szolgáltak tanítványként, kissé elhamarkodott lépésnek tűnt, hogy Magány halála után Galenus azonnal Tanítónak kiáltotta ki magát. Nem valószínű, hogy Magány képes volt átadni minden Mesterségbeli tudását ilyen rövid idő alatt, senki sem akadt azonban, aki megkérdőjelezte volna a döntést. Bár segített Magánynak a két herceg, Lovag és Igazság taníttatásában, a Tanító halála után Galenus befejezettnek nyilvánította a képzésüket. Attól fogva mindig elzárkózott az új tanítványok felfogadásától, egészen a Martalócokkal vívott háború első évéig, amikor végül engedett Elmés király követelésének, és létrehozta első és egyetlen kotériáját.
A hagyományos kotériákkal ellentétben, amelyek maguk választották ki tagjaikat és vezérüket, Galenus maga válogatta össze tanítványait, és élete hátralévő részében hatalmas befolyást gyakorolt fölöttük. Augustus, a kotéria kinevezett vezetője később minden Mesterségbeli képességét elvesztette egy félresikerült Mesterség-kapcsolat alkalmával, mialatt a Hegyvidéki Királyságban tartózkodott. Szeréné, aki Galenus halála után a kotéria vezetője lett, egyik társával, Justinnal együtt szintén meghalt az Elmés király halálát követően kirobban felzúdulás során. Ezt követően Will lett Galenus kotériájának következő vezetője, ami eddigre csupán két másik tagot számlált: Burlt és Carrodot. Valószínűsíthető, hogy Galenus mindhármukba feltétel nélküli engedelmességet plántált Pompa iránt, de ez nem akadályozta meg, hogy egymás között rivalizáljanak Pompa kegyeiért.

*

Mire beköszöntött az alkonyat, már alaposan földerítettem a kastély körüli vidéket. Megfigyeltem, hogy az alsóbb kertekbe bárki szabadon bejárhat, élvezheti a szökőkutakat és sétányokat, ahogy azt számos finoman öltözött ember még ilyenkor is tette. Legtöbben rosszallóan, néhányan szánakozva méregettek, egy őr pedig figyelmeztetett, hogy a kertekben tilos a koldulás. Biztosítottam róla, hogy csupán gyönyörködni akarok a Király kertjeiben, amikről oly gyakran hallottam már elbeszéléseket. Az őr erre közölte, hogy a magamfajtának a történetek is megteszik, és megmutatta a legrövidebb kijáratot a kertekből. Alázatosan megköszöntem neki, és távoztam. Az őr még tovább kísért a tekintetével, egészen addig, amíg egy sarok mögött végleg kikerültem a látómezejéből.
Második behatolásom már jóval diszkrétebb volt. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy eltérítek egy fiatal nemest, leütöm és elveszem a ruháit, de végül meggondoltam magam. Valószínűtlen, hogy találnék valakit, aki olyan karcsú volna, mint én, akinek a ruhái pontosan illenének rám, ráadásul a divatos díszítések, csipkék és gallérok csak sérülékennyé teszik a ruhákat. Valószínűleg inas nélkül föl sem tudnék öltözni egy ilyen ruházatba, hát még levetkőztetni egy eszméletlen embert. Az ingujjakon díszelgő csipkékre aggatott csilingelő ezüstékszerek amúgy sem illenek egy orgyilkos csöndes, észrevétlen munkájához. Inkább az alacsonyabb falak sűrű növényzetében bíztam, amik kellő fedezéket nyújtottak, míg fölértem a dombtetőre.
Végül elérkeztem egy simábban megmunkált kőfalhoz, ami a kastélyt vette körül. Alig volt magasabb, mint amennyit egy felnőtt férfi egyetlen ugrással el tud érni. Kétlem, hogy komoly védőfalnak szánták volna. A fal mentén nem volt növényzet, de néhány, földből kiálló csonk jelezte, hogy régebben indák és bokrok álltak a tövében. Eltűnődtem, hogy vajon Pompa vágatta-e ki őket. A falon túl, magasabb fák lombjait láttam, úgyhogy számítottam a fedezékükre, amint bejutottam.
A délután java része azzal telt el, hogy észrevétlenül körbejártam a falat, ami mentén több kapu is akadt. A díszes főkapuban több elegáns egyenruhát viselő katona fogadta az érkező és távozó hintókat. Az érkezők számából ítélve valami ünneplés készülődött. Az egyik őr megfordult, és harsányan fölnevetett. Az arca láttán fölállt a szőr a hátamon. Egy pillanatig dermedten lapultam rejtekhelyemen. Láttam már ezt az arcot ezelőtt? Nehéz volt megmondani ilyen távolságból, de a gondolat félelem és harag keverékét keltette bennem. Pompa, emlékeztettem magamat. Pompa volt a célom. Továbbmentem.
Néhány kisebb kaput is szemügyre vettem, ahol szállítók és szolgálók közlekedtek, kevésbé elegáns őrök álltak ott, de katonásabban kérdezgették a ki- és befelé haladókat. Ha a ruházatom tisztább lett volna, megkockáztattam volna, hogy szolgálónak adjam ki magamat. Ehelyett elhátráltam, kívül az őrök látómezején és koldulni kezdtem. Nem szóltam, csak némán kitartottam a kezemet, és könyörgő ábrázatot vágtam. Legtöbben azt tették, amit koldusok láttán szokás, nem törődtek velem, folytatták a társalgást egymás közt. Így tudtam meg, hogy aznap este volt a Skarlát Bál, amire még több szolgálót, zenészt és mutatványost hívtak meg, hogy szórakoztassák a közönséget, hogy a mirtuszlevél helyett a boldogszirom lett a Király kedvenc füstölője és a király nagyon megharagudott egy Festro nevű kalmár által hozott sárga selyem minősége miatt. A bál egyúttal búcsúztató volt, a király ugyanis másnap egy kedves barátját készült meglátogatni, egy bizonyos Celestra úrnőt, följebb a Szől folyón, egy Borostyán Csarnok nevű helyen. Ennél többet is megtudtam, de kevés hasznát vettem, viszont gazdagabb lettem pár rézpénzzel.
Visszatértem Vásárhelyre, és találtam egy utcát, ahol szabók és takácsok üzletei sorakoztak. Megtaláltam Festro üzletét, melynek hátsó kijáratánál egy inas söprögetett. Pár rézért cserébe kaptam némi sárga selymet, aztán felkerestem a legszerényebb szabót, ahol minden pénzem ráment egy bő nadrágra, egy ujjasra és egy fejkendőre, amilyenhez hasonlót az inas viselt. A boltban átöltöztem, a hajamat gondosan a fejkendő alá rejtettem, csizmát öltöttem és végül teljesen más emberként léptem ki a boltból. A kardomat a nadrágom alá rejtettem, ami kényelmetlen volt ugyan, de ha kisebbeket léptem, nem volt feltűnő. A viseletes ruháimat és a csomagom többi részét, kivéve a mérgeimet és egyéb hasznos szerszámaimat csalán közé rejtettem egy fogadó mögötti árnyékszék mellett, aztán visszaindultam Vásárhely kastélya felé.
Nem hagytam időt a tétovázásra. Egyenesen a kereskedők kapujához mentem, és beálltam a sorba. Kalapált a szívem, de külsőre nyugodt maradtam. Míg a soromra várakoztam, szemügyre vettem a kastélyt a fák között. Hatalmas építmény volt, korábban azon csodálkoztam, hogy lehet ekkora termőföldet ilyen díszes dolgokra pazarolni. Csak most láttam igazán, hogy ezek a kertek csupán egyszerű díszletei voltak egy számomra teljesen idegen stílusú épületnek. Semmi sem emlékeztetett erődítményre, vagy várkastélyra; mindent a kényelemnek és eleganciának szenteltek. Mikor sorra kerültem, megmutattam a selymeket és azt mondtam, hogy Festro bocsánatkérését hoztam és még néhány mintát, hátha ez megfelel őfelsége ízlésének. Mikor az egyik őr megjegyezte, hogy Festro általában személyesen szokott jönni, kissé rosszkedvűen azt válaszoltam, hogy a mester úgy gondolta, hogy az ostorcsapások jobban mutatnak majd az én hátamon, mint az övén, ha a királynak mégsem nyernék el a tetszését a minták. Az őrök egymásra vigyorogtak és beengedtek.
Fölsiettem az ösvényen, míg utolértem egy zenésztársaságot. Követtem őket az épület hátsó feléhez. Amíg útbaigazítást kértek, letérdeltem, és a csizmámat igazgattam, aztán még épp időben talpra álltam, hogy a nyomukba eredhessek. Egy kisebb, félhomályos és hűvös csarnokba érkeztünk. A zenészek folytatták útjukat egy folyosón, beszélgettek, és nevettek egymás közt, én pedig lassan lemaradtam. Végül találtam egy ajtót, ami résnyire nyitva volt. Egy üres szobába léptem, és halkan bezártam magam mögött az ajtót, aztán nagy levegőt vettem, és körülnéztem.
Egy fogadószobában voltam, a szerény és kissé rozzant bútorzat alapján a személyzet használhatta. Nem remélhettem, hogy sokáig egyedül maradhatok. Állt azonban néhány szekrény a szobában, kiválasztottam egyet, ami közvetlenül nem látszott az ajtóból, átrendeztem egy kicsit, hogy beférjek, aztán résnyire nyitva hagytam az ajtaját és összekuporodva nekiláttam az előkészületeknek. Megvizsgáltam, és elrendeztem a fiolákat és méreggel teli zacskókat. A késemet és a kardom pengéjét is méreggel vontam be, aztán óvatosan visszacsúsztattam a hüvelyébe. A kardomat immár a nadrágon kívül kötöttem föl, és elhelyezkedtem, várakoztam.
Mintha napok teltek volna el, mire az alkonyatból teljes sötétség lett. Ezalatt kétszer is bejöttek a szobába szolgálók, de az elcsípett beszélgetések alapján sok dolguk volt az esti ünnepségek miatt. Néha majdnem elveszítettem a bátorságomat, de olyankor emlékeztettem magam, hogy ha most hátat fordítok, örökké félelemben kell élnem. Helyette inkább fölkészültem. Ha Pompa itt van, a kotériája sincs messze. Gondosan végigvettem azokat a gyakorlatokat, amikkel elzárhattam az elmémet a Mesterség elől, úgy, ahogy Igazság tanította. Szörnyű volt a kísértés, hogy kitapogatózzak a Mesterséggel, hátha megérzem őket. Tudtam, hogy ha megpróbálom, azzal elárulhatom magamat is. Még ha meg is találom valamelyiküket, mit tudhatok meg, amit eddig nem tudtam? Jobb, ha arra koncentrálok, hogyan védekezzek ellenük. Kerültem, hogy lépésről lépésre végigvegyem a tervemet, ezzel is csak árulkodhatok magamról. Mikor végül az ég odakint teljesen besötétedett és feltűntek a csillagok, előbújtam a rejtekhelyemről és kimerészkedtem a folyosóra.
Zene hangjai szűrődtek ki az ünnepségről. Rövid ideig hallgatóztam és egy ismerős dal hangjait sikerült kivennem. A történet két nővérről szólt, akik közül az egyik vízbe fojtotta a másikat. Számomra a legkülönösebb nem az volt a dalban, hogy egy hárfa önmagától játszik, hanem az a dalnok, aki megtalálta a holttestet, és a bordáiból hárfát készített. Aztán elhessegettem a gondolatot, és a feladatra összpontosítottam.
Egyszerű, kőpadlós folyosón voltam, a falakat néhol faborítással látták el, és ritkásan fáklyák égtek a tartóikban a szolgálók számára. Pompa úri vendégeinek úgy tűnik, nem volt elég előkelő, de ettől számomra még nem nyújtott nagyobb biztonságot. Találnom kellett egy inaslépcsőt, amin följuthattam a második emeletre. Végigosontam a folyosón, minden ajtónál megálltam hallgatózni. Az egyikben két nő beszélgetett, a másikból egy szövőszék jellegzetes hangjai szűrődtek ki. Azok az ajtók, amelyek mögül nem szüremlett ki zaj és nyitva voltak, általában dolgozószobák voltak, legtöbbjében szabász és szövőalkalmatosságok sorakoztak. Az egyikben finom, kék színű anyag hevert kiszabva, varrásra készen egy asztalon. Pompa mindig nagyon kedvelte a díszes ruhákat.
A folyosó végére értem, és bekukucskáltam a sarok mögé. Újabb terem, ezúttal tágasabb és előkelőbb. A mennyezetet gipszből faragott páfrányminta díszítette. Ezután újabb folyosón osontam végig, hallgatóztam az ajtókon, néhány mögé bekukkantottam. Közeledek, gondoltam magamban. Találtam egy könyvtárat, amiben több fóliáns és tekercs sorakozott, mint amennyit életemben láttam. Egy másik szoba díszes tollú madarakkal volt tele, mind a kalitkájában bóbiskolt. A szoba közepén fehér márvány medencében élénk színű halak úszkáltak, és vízililiomok lebegtek a felszínén. Padok és párnázott székek álltak mindenfelé, kerek asztalok körül. Kisebb, cseresznyefa asztalokon füstölőnek való fémtálcák álltak. Még sosem láttam ehhez fogható szobát.
Végül egy díszes teremhez értem, melynek falán festett arcképek sorakoztak, a padlóját pedig fekete kőtáblákból rakták ki. Visszahúzódtam az árnyékokba, amikor egy őrt pillantottam meg, türelmesen kivártam, míg útja elhalad mellettem, aztán gyorsan átsuhantam ezen a csarnokon is.
Egy várószobába érkeztem, a falakról itt bársonyfüggönyök és drapériák lógtak, kis talapzatokon szobrocskák és virágvázák díszelegtek. Még a fáklyatartók is elegánsabbak voltak. Egy szépen megmunkált kandalló két oldalán kisebb portrék lógtak a falon. Néhány szék is akadt á várószobában, közel egymáshoz, hogy meghittebben lehessen beszélgetni. A zene már hangosabban hallatszott, most már nevetést és beszéd morajlását is hallottam. A késői óra ellenére a mulatság még javában tartott. A várószoba másik végében két magas, faragott ajtó állt, ami abba a terembe vezetett, ahol a Pompa tiszteletére összegyűlt nemesek szórakoztak és táncoltak. Két szolgát láttam érkezni a terem bal oldala felől. Visszahúzódtam a sarok mögé, onnan figyeltem, amint különböző füstölőcsészéket vittek tálcákon, felteszem az elhasználódott, elégett füstölőket igyekeztek kicserélni. Mozdulatlanul lapultam, míg lépéseik elhalkultak. A nagy, kétszárnyas ajtón át távoztak, ami mögül immár tisztán hallatszott a hárfák hangja, és a füstölők bódító illata kihömpölygött a szobába. Ismét kidugtam a fejemet. Előttem minden tisztának tűnt, mögöttem azonban...
– Mit csinálsz te itt?
Megugrott a szívverésem, és lassan, jámbor mosollyal az arcomon az őr felé fordultam.
– Jaj, jó uram, eltévedtem ebben a hatalmas épületben – mondtam naivan.
– Valóban? Akkor miért van kard az oldaladon a király házában? Mindenféle fegyver tiltott az Udvarban, kivéve az őrségét. Tán azt hitted, amíg zajlik a mulatozás, besurransz, és megtömöd a zsebeidet mindenféle kincsekkel, te tolvaj?
Riadt arccal meredtem az őrre, ahogy az közelebb lépett. Biztosan azt hitte, döbbent ábrázatom láttán, hogy valóban lopni jöttem és lebuktattam magam. Nem mosolygott volna így, ha tudta volna, hogy olyan emberhez közelít, akit segített halálra verni Kosvár börtönében. Verde volt az. Karja lazán nyugodott kardja markolatán, és magabiztosan vigyorgott. Jóképű férfi volt, magas és szőke, mint a legtöbb Fészekbéli ember. Ruháján Fészek Hercegségének aranyszín tölgy címerét viselte, ami fölött a Látnok kos ugratott át. Tehát Pompa a címert is megváltoztatta. Bárcsak lehagyta volna róla a kost.
Tudatom egy része elraktározta ezeket az apróságokat, míg másik része újra átélte azt a borzalmas éjszakát, amint az ingemnél fogva talpra rántanak, hogy ez az ember még egyszer megüthessen, és újból a padlóra küldjön. Nem ő volt az, aki betörte az orromat. Nem, Verde utána jött, és másodszor is eszméletlenre vert, miután elődje már annyira meggyötört, hogy nem tudtam talpon maradni. Fölém tornyosult, én pedig összekuporodtam, és hiábavalóan próbáltam arrébb kúszni a véremtől sikamlóssá vált kövön. Emlékszem a fogadkozásaira minden egyes alkalommal, amikor talpra rántottak, hogy megint meg tudjon ütni.
– Eda kebleire – dünnyögtem magamban, s ezzel minden félelem elszállt belőlem.
– Lássuk csak, mi van az erszényedben – mondta és közelebb lépett. Nem mutathattam meg neki a mérgeimet. Ezeket nem tudtam volna megmagyarázni, nem volt mentség, amivel kibújhattam volna szorult helyzetemből. Meg kell ölnöm.
Hirtelen ilyen egyszerű lett.
Túl közel voltunk már a bálteremhez, nem akartam, hogy bárki meghalljon valamit, így lassan, lépésről lépésre hátrálni kezdtem előle, lassú félkört írtam le, s végül visszakerültünk arra a folyosóra, ahonnét jöttünk. Mintha minden arckép bennünket bámult volna.
– Ne mozdulj! – parancsolta, én azonban csak vadul megráztam a fejemet, remélhetőleg halálra vált arckifejezéssel. – Azt mondtam ne mozdulj, te koszos kis tolvaj!
Sietve a hátam mögé néztem, mintha azt latolgatnám, futásnak eredjek-e. Mikor harmadszor fordítottam félre a fejemet, rám vetette magát.
Reméltem, hogy ezt fogja tenni.
Félreléptem az útjából, és könyökömmel a háta lágy részébe csaptam, a lendülete pedig térdre döntötte. Ahogy térde a kemény kövezeten koppant, szótlan és dühös mordulást hallatott, amiért egy egyszerű tolvaj meg merte ütni. Állon rúgtam, hogy elhallgattassam, és örültem, hogy a csizma mellett döntöttem amikor felöltöztem. Mielőtt még egy hangot szólhatott volna, elővettem a késemet, és elvágtam a torkát. Döbbenten hörgött, és kezét hiábavalóan a torkához kapta. Én pedig fölé álltam, és egyenesen a szemébe néztem.
– FitzLovag – mondtam halkan. – FitzLovag.
Szemei elkerekedtek a felismeréstől és a döbbenettől, aztán kihunyt benne az élet. Hirtelen mozdulatlan lett, semmivé vált, élettelenné, akár egy kő. Az Ösztönöm számára is megszűnt létezni.
Ilyen gyorsan esett meg. Bosszú. Lenéztem rá, vártam, hogy elöntsön a diadal, vagy az elégedettség, helyette azonban semmit sem éreztem. Élettelen volt, egy halom hús, amit még csak meg sem ehettem. Megkésve arra gondoltam, volt-e valahol egy asszony, aki ezt a férfit szerette, szőke hajú gyermekek, akiket apja zsoldja tartott el. Rossz dolog, ha egy orgyilkos ilyesmiken töri a fejét: mikor a Király Igazságát hajtottam végre valakin, sosem fordult meg ilyesmi a fejemben. Elhessegettem a gondolatot.
Gyorsan nőtt a vértócsa körülötte a padlón. Hamar elnémítottam ugyan, de szerettem volna elkerülni az ilyen problémát. Nagydarab ember volt, bőven folyt a vére. Gondolatban azon viaskodtam, hogy elrejtsem-e a holttestet, vagy fogadjam el, hogy a társai hamar hiányolni fogják és a keresésére indulnak, amit szintén fölhasználhatnék elterelésül.
Végül levettem az ingemet, fölitattam annyi vért, amennyit csak bírtam, aztán a mellkasára dobtam, és véres kezemet az ő ingébe töröltem. Megragadtam a hóna alatt, és kihúztam az arcképekkel teli teremből, miközben feszülten figyeltem mindenfelé. Csizmám folyton megcsúszott a padlón, lihegésem hangos morajnak hatott a fülemben. Bár feltöröltem a vért, vékony vörös csíkot hagytam magam után, ahogy elhurcoltam a holttestet. A madarakkal és halakkal teli szoba bejáratánál alaposan hallgatóztam, mielőtt becipeltem volna Verdét. Megemeltem, és beleborítottam a halakkal teli medencébe. A halak riadtan rebbentek szét a gyorsan terjedő vér elől. Egy másik kis kőmedencében lemostam a mellkasomról a vért, aztán egy másik ajtón keresztül távoztam. Valószínűleg idáig követni fogják a vérnyomot és tanácstalanul állnak majd, hogy miért pont ide hurcolta el a gyilkos az áldozatát.
Egy ismeretlen szobában találtam magam, és sietve körülnéztem. A mennyezetet boltíves minták tagolták, a falakat pedig faberakások díszítették. A szoba távolabbi végében egy emelvényen hatalmas szék terpeszkedett. Tehát egy fogadóterem lehetett. Körbepillantottam, hogy tájékozódjak, aztán megdermedtem, amikor tőlem jobbra, a szoba végében kinyílt egy faragott ajtó. Nevetést hallottam, elfojtott kérdést, majd kuncogó választ. Nem volt időm elbújni, vagy bármilyen fedezéket keresni, nekilapultam a falnak, és nem mozdultam. A nevetésben volt egy árnyalatnyi tehetetlenség, ami arra utalt, hogy vagy részegek már, vagy a füstölőktől bódultak el. Elsétáltak mellettem, két fiatal férfi, akik egy legyező mögé bújó hölgy körül legyeskedtek. Mindhárman vörös árnyalatú ruhát viseltek, az egyik férfinak pedig nem csak a csuklóját díszítő csipkén, hanem ingének ujján, egészen a könyökéig apró csilingelő ékszerek sorakoztak. A másik férfi egy Füstöt eregető, jogarra emlékeztető, díszes pálcát fogott a kezében. A másik kettő előtt lengette, miközben azok sétáltak, így örökösen a bódító füstben volt a fejük. Kétlem, hogy észrevettek volna, ha előugrok és cigánykerekeket kezdek hányni. Pompa tehát örökölte anyja bódító szerek iránti szenvedélyét, ami ezután udvari divattá vált. Mozdulatlanul álltam, amíg elhaladtak. A halakkal és madarakkal teli szobába tartottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy egyhamar észreveszik Verdét a medencében.
Átcsusszantam az ajtón, amin keresztül jöttek, és egy hatalmas csarnokban találtam magam. A padlót márvány borította, szinte szédítő volt, mekkora költsége lehetett ennek a teremnek a kikövezése. A mennyezet magasan volt, fehérre meszelve, faragott, dús virágminták díszítették. Hatalmas, boltíves, festett ablaküvegek sorakoztak a falon, közöttük olyan élénk színű drapériák és függönyök lógtak, mintha másik időből és világból érkeztek volna. A termet díszes, kristályoktól terhes csillárok világították meg, amik aranyozott láncokon lógtak. Több száz gyertya világított benne. Az ablakok között szobrok sorakoztak, Pompa anyai családjának felmenőit ábrázolhatták. A rám leselkedő veszélyek ellenére egy pillanatra magával ragadott a terem nagysága. Aztán fölnéztem és megpillantottam a főlépcsőt, ami olyan széles volt, hogy akár tíz ember is kényelmesen elfért rajta egymás mellett: A balusztrádokat sötét, csavart mintára faragott fából készítették. A lépcső közepén, akár egy kék zuhatag, vastag szőnyeg nyúlt végig.
A terem, akárcsak a lépcső, kihalt volt. Nem volt időm tétovázni, némán átsiettem a termen, és fölhágtam a fokokon. Már félúton jártam, amikor meghallottam a sikolyt. Ezek szerint mégis észrevették Verdét. Az első fordulóban jobbról sietős léptek zaját hallottam meg. Balra fordultam, találtam egy ajtót, hallgatóztam, s miután semmit sem hallottam, besurrantam, mindezt egy szívdobbanásnyi idő alatt. Odabent aztán kalapáló szívvel adtam hálát Edának és Elnek, valamint minden istennek, amiért az ajtó nem volt zárva.
Álltam a sötétségben, fülemet az ajtóhoz szorítottam és megpróbáltam a szívdobogásomon kívül mást is hallani. Lentről kiáltásokat hallottam, aztán csizmák dobogását. Pár pillanat múlva parancsoló hang harsant. Arrébb helyezkedtem, ahol a nyíló ajtó legalább részben elrejt és vártam, visszafojtott lélegzettel, reszkető kezekkel. A félelem hirtelen támadt sötétségként támadt föl bennem, és elnyeléssel fenyegetett. Mintha a padló imbolygott volna alattam, gyorsan lekuporodtam, nehogy elessek. Forgott velem a világ. Összehúztam magam, szorosan összezártam a szemem, mintha az jobban elrejthetne. Újabb hullámban tört rám a félelem, én pedig lerogytam a padlóra, az oldalamra dőltem és kis híján nyüszítettem. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban. Meg fogok halni. Meghalok és sosem látom többé Mollyt, Burrickot, a királyomat. Igazsághoz kellett volna mennem, most már tudtam. Igazsághoz kellett volna mennem. Sikoltani akartam és zokogni, hirtelen biztos voltam bennem, hogy nem tudok megszökni, megtalálnak és kínozni fognak. Megtalálnak, és nagyon, nagyon lassan megölnek. Szinte elöntött a vágy, hogy fölpattanjak és kirontsak a szobából, kardot rántsak és megpróbáljam elérni, hogy az őrök gyorsan végezzenek velem.
Nyugalom. Megpróbálnak rávenni, hogy eláruld magad. Igazság Üzenete haloványabb volt a pókhálónál. Elakadt a lélegzetem, de sikerült mozdulatlanul maradnom.
Úgy tűnt, rengeteg idő telt el, mire elszállt a félelem. Hosszú, szaggatott levegőt vettem, és mintha újból önmagam lettem volna. Mikor meghallottam a lépteket a folyosóról, ismét rám tört a félelem, de ezúttal uralkodtam magamon.
– Biztos vagyok benne – mondta egy férfihang.
– Nem. Már rég nincs itt. Ha megtalálják egyáltalán, valahol a városon kívül lesz már. Senki sem verhetett át mindkettőnket. Ha még a házban lenne, már kiugrasztottuk volna a rejtekhelyéről.
– Mondom neked, hogy volt valami.
– Semmi – erősködött a másik kissé bosszúsan. – Semmit sem éreztem.
– Próbáld újra – erősködött a másik ismét.
– Nem. Csak időpazarlás. Szerintem tévedsz – ingerültsége már nyilvánvaló volt.
– Remélem, hogy igen, de félek, hogy mégsem. Ha igazam van, csak jó kifogást adtunk Willnek – már az ő hangjában is harag bujkált, némi páni félelemmel keveredve.
– Kifogást? Annak nem kell. Mindig ellenünk beszél a király előtt. Ha őt hallod, mintha csak ő áldozott volna föl valamit a király szolgálatában. Egy szolgálólány tegnap azt mondta nekem, hogy ebből nem is csinál titkot. Rólad azt mondja, kövér vagy, rólam pedig minden fizikai gyengeséget összehord.
– Azért nem vagyok olyan sovány, mint egy katona, mert nem harcos vagyok. Nem a testem, hanem az elmém tesz szolgálatot a királynak. Akkor inkább önmagában, keresse a hibát a fél szeme miatt – a panaszkodás egyértelmű volt. Burl, értettem meg hirtelen. Burl és Carrod beszélgetett.
– Hát, annak örülök, hogy ma este legalább nem hibáztathat bennünket. Semmi rendelleneset nem találok. Rémeket láttat veled minden árnyékos zugban. Nyugodj meg. Ez az őrökre tartozik, nem ránk. Biztos kiderítik, hogy egy féltékeny férj, vagy egy másik őr volt a tettes. Azt hallottam, hogy Verde túl gyakran nyert a kockán. Talán ezért hagyták a játékszobában. Most pedig, ha megbocsátasz, visszatérek a szebbik nem társaságához, akik közül elrángattál.
– Menj csak, ha csupán erre tudsz gondolni – mondta a nyafogós duzzogva. – Ha lesz egy kevés szabad időd, bölcsen tennénk, ha tanácskoznánk erről.
Kisvártatva hozzátette – Azon gondolkozom, hogy most hozzá menjek és elmondjam neki. Legyen ez az ő problémája.
– Csak bolondot csinálnál magadból. Ha túl sokat aggódsz, csak engedsz a befolyásának. Hadd vészmadárkodjon ő és hadd féltse az életét. Ha őt hallgatod, mintha az ő elővigyázatosságára lenne csak szüksége a királynak. A panaszkodásod csak elégedettséggel tölti el. Vigyázz nagyon az ilyen gondolatokkal.
Egyikük léptei tovább távolodtak. A fülemben csökkent a morajlás. Nemsokára a másik is távozott, lassabban, magában motyogva. Mikor már nem hallottam a lépteit, megkönnyebbültem. Nyeltem egyet, és a következő lépésemet fontolgattam.
A magas ablakokon át halovány fény szűrődött be. Egy ágyat láttam, a pokróc fölcsavarva, fehér lepedő világított alóla. Senki nem feküdt benne. A sarokban egy ruhásszekrény sötét tömege tornyosult, az ágy mellett egy éjjeliszekrényen egy mosdótál és kancsó állt.
Nyugalmat erőltettem magamra. Lassan fölálltam. Meg kell találnom Pompa hálószobáját, emlékeztettem magamat. Gyanítottam, hogy ezen az emeleten lesz. A lopakodás idáig hasznosnak bizonyult, de talán ideje volt bátrabbnak lenni. A szekrényhez léptem, és szerencsémre férfiruhákat találtam benne. Megtapogattam a ruhákat, igyekeztem a megfelelő anyagot megtalálni. Sietnem kellett, feltételeztem, hogy a szoba tulajdonosa szintén részt vett a mulatságon és bármikor visszatérhetett. Egy világos színű inget választottam, aminek túl bő volt a szabása és a gallérja, de majdnem elég hosszú volt az ujja. Belebújtam, aztán kiválasztottam egy sötétebb színű nadrágot, ami szintén túl bőnek bizonyult. Egy nadrágszíjjal meghúztam és reméltem, hogy nem túl feltűnően lóg rajtam. Egy edénykében illatos pomádét találtam, a kezemre locsoltam egy keveset és azzal simítottam hátra a hajamat, aztán megint lófarokba kötöttem, elvetve a kalmár fejkendőt. Eddig azt tapasztaltam, hogy a fiatal nemesek is gyakran kentek olajat a hajukba, hogy Pompát majmolják, de néhányan még így is hátrafogták a hajukat. Kihúztam néhány fiókot és körbetapogatóztam bennük. Az egyikben találtam egy medálfélét láncot, azt a nyakamba akasztottam. Volt ott még egy gyűrű is, túl nagy az ujjamra, de nem számított igazán. Elég feltűnésmentesnek tűntem, reméltem, senki sem méltat egy pillantásnál többre. Valószínűleg egy félmeztelen férfit keresnek durva nadrágban. Mertem remélni, hogy odakint keresik. Az ajtó előtt megálltam, nagy levegőt vettem, aztán lassan kikémleltem. A folyosó üres volt.
A fényben elégedetlenül tapasztaltam, hogy a nadrág sötétzöld volt, az ing pedig halványsárga, akár a vaj. Korántsem volt olyan rikító, mint a többiek öltözködése, bár aligha tudnék beleolvadni a Skarlát Bál vendégei közé. Határozottan félresöpörtem az aggályaimat, és magabiztos, könnyed léptekkel indultam végig a folyosón egy, a többinél nagyobb és díszesebb ajtót keresve.
Bátran kipróbáltam az első ajtót. Nem volt bezárva. Beléptem, s odabent egy hatalmas hárfát és még néhány hangszert találtam. Számos kipárnázott szék és dívány töltötte be a szoba többi részét. A festményeken énekesmadarak voltak. Megráztam a fejemet, csak hüledeztem a töménytelen gazdagság láttán. Tovább folytattam a keresést.
Idegességemben a folyosó végtelennek tűnt előttem. Igyekeztem sietség nélkül, határozott léptekkel továbbmenni, néha bekukkantottam egy szobába. A folyosó bal oldalán csak hálószobák álltak, míg a jobb oldalon nagyobb helyiségek, könyvtárak, ebédlők és hasonlók. Fáklyák helyett üveggel védett gyertyák világítottak a folyosón. A függönyök és drapériák itt is finom anyagból voltak, és élénk színekben pompáztak, a folyosó beugróiban pedig virágos vázák álltak. Nem tudtam megállni, hogy ne hasonlítsam össze Kosvár rideg falaival. Vajon hány hadihajót lehetett volna fölépíteni és legénységgel ellátni abból a pénzből, amit ennek a kényelmesen kibélelt fészeknek a díszítésére költöttek. A haragom csak tovább növelte az elszántságomat. Megtalálom Pompa szobáját.
Három másik ajtó mellett mentem el, míg végül megérkeztem egy ígéretesnek tűnőhöz. Kétszárnyas, aranyozott tölgyfaajtó volt, amibe Fészek tölgyfás címerét faragták. Hallgatóztam egy rövid ideig, de semmit sem hallottam. Óvatosan megpróbálkoztam a kilinccsel, de az ajtó zárva volt. A tőröm elég otromba szerszám egy ilyen munkához. Az izzadság már foltokban ütközött ki sárga ingemen, mire sikerült kinyitnom. Becsusszantam a szobába, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd be is zártam.
Ez volt Pompa szobája. Nem a hálószobája, persze, de az ő szobája. Gyorsan átvizsgáltam. Négy magas ruhásszekrény állt, kettő-kettő egymással szemben a fal mentén, köztük embernél magasabb fali tükörrel. Az egyik szerkény díszesen faragott ajtaja nyitva állt, valószínűleg a rengeteg ruha miatt nem lehetett rendesen bezárni. Más ruhák fogasokról és állványokról lógtak, vagy székek támlájára terítették őket. Egy ládában, lezárt fiókokban ékszerek lehettek, a tükrök melletti gyertyatartóban rövid gyertyacsonkok pislákoltak. Egy másik szék egy még újabb tükör előtt állt, két oldalán, kis asztalkán tálcákban Füst hamuja eregette bódító illatát. Az asztalkán fésűk, kefék, pomádé és parfümök sorakoztak. A hamuból még vékony füstcsík kígyózott, én pedig elfintorodtam az erős illattól, aztán nekiláttam a dolgomnak.
Fitz, mit csinálsz? Éreztem nagyon halványan Igazság felől.
Ítélkezem. Alig egy sóhajnyi Mesterséggel feleltem. Nem tudtam, hogy az elégedettség magamtól, vagy Igazságtól származott-e. Elhessegettem, és tettem a dolgomat.
Bosszantó volt, ugyanis kevés tárgy akadt, amit bevonhattam volna méreggel. Rakhatnék a pomádéba, de az csak annak ártana, aki Pompa haját kezeli, a füstölőkben már csak hamu volt, abba hiába rakok mérget, kiöntik a hamuval együtt. A sarokban a kandallót tisztára söpörték, nyáron nem volt rá szükség. Türelem, mondtam magamnak. A hálószobája nem lehet messze, ott több lehetőségem akad. Egyelőre bekentem a fésűk fogait egy hatékony méreggel, a többit pedig fülbevalókra csöpögtettem. Az utolsó cseppet a parfümjébe csöppentettem, de nem reméltem, hogy eleget ken magára, hogy bele is haljon. Az illatosított zsebkendőket, amiket a fiókjában hajtogatott össze, fehér színű, porított gombaspórával szórtam be, ami halálig tartó hallucinációkat okoz. Nagyobb élvezetet okozott négy pár kesztyűjét holtgyökér porával megszórni. Pompa is ezt a mérget használta rajtam a Hegyvidéki Királyságban, s valószínűleg ez a mérgezés az oka a reszketési rohamaimnak, amik azóta is gyötörnek. Remélem ugyanolyan szórakoztatónak találja majd a remegést, mint én. Kiválasztottam három inget, amit úgy gondoltam, hogy kedvelhet, s azoknak a gallérját és ujját is kezelésbe vettem. A kandallóban nem volt tűzifa, de volt olyan mérgem, ami jól elkeveredett a hamuval és korommal, ami a köveket borította. Bőkezűen szórtam a mérget, és reméltem, hogy Pompának is jut belőle egy kevés, ha megrakják az első őszi tüzeket. Éppen visszatettem a mérget az erszényembe, amikor kulcs fordult a zárban.
Hangtalanul befordultam az egyik ruhásszekrény mögé, és késsel a kezemben várakoztam. Halálos nyugalom szállt meg. Némán lélegeztem, vártam, és reméltem, hogy a szerencse ezúttal Pompát sodorta az utamba. Helyette azonban egy díszegyenruhás őrt láttam, aki Pompa színeit viselte. Belépett a szobába, és gyorsan körülnézett.
– Zárva volt. Senki sincs itt – mondta türelmetlenül. Vártam, hogy a társa válaszoljon, de egyedül volt, magában zsörtölődött. Egy pillanatig állt, majd felsóhajtott és a nyitott szekrényhez lépett. – Ostobaság. Itt vesztegetem az időm, miközben meglép.
Előhúzta a kardját, és a pengét betolta a ruhák közé. Miközben mélyebben kotorászott a szekrényben, megpillantottam az arcát a szemközti tükörben. Összerándult a gyomrom, és harag öntött el. Nem tudtam a nevét, de gúnyos arca örökre beégett az emlékezetembe. Tagja volt Pompa testőrségének, szemtanúja volt a halálomnak.
Azt hiszem, ugyanakkor látott meg engem, amikor én az ő arcát. Nem hagytam neki időt, hogy cselekedjen, rávetettem magam. Kardjának pengéje még mindig Pompa ruhái közé gabalyodott, mikor tőröm belemélyedt a gyomrába. Alkaromat a nyakára szorítottam, hogy biztosabb támaszt nyújtson, miközben a kést fölfelé húztam, és kibeleztem, akár egy halat. Szája kiáltásra nyílt, én pedig elengedtem a kést, hogy befogjam a száját. Megtartottam még egy pillanatig, amíg a belei kibuggyannak a vágáson. Mikor elengedtem, némán lerogyott, csak egy fél nyögésre futotta az erejéből. Nem eresztette el a kardját, ezért rátapostam a kezére, és eltörtem az ujjait. Erőtlenül az oldalára fordult, hogy fájdalmas, és csodálkozó tekintettel nézzen föl rám. Fél térdre ereszkedtem, és közel hajoltam az arcához.
– FitzLovag – mondtam halkan, a szemébe nézve, hogy lássam a felismerést. – FitzLovag.
Aznap másodszor vágtam el valakinek a torkát. Nem volt rá túl nagy szükség. Az ingébe töröltem a pengémet, miközben meghalt. Mikor fölegyenesedtem, két dolgot éreztem. Egyrészt csalódást, mert ilyen hamar meghalt, másodszor pedig izgatottságot, mintha egy hárfa húrját pendítették volna meg, aminek nem a hangját hallottam, hanem a pendülését éreztem.
A következő pillanatban Mesterség hulláma öntött el. Rettegéssel volt tele, de ezúttal fölismertem, és tudtam a forrását. Megvetettem a lábamat, és erős védelemmel álltam előtte. Szinte éreztem, ahogy szétválik és megkerül, de ugyanakkor tudtam, hogy ezt valaki, valahol ugyanígy érzékelte. Nem kellett töprengenem, hogy ki lehetett az. Will érezte az ellenállásom formáját, és éreztem diadalát. Ettől megrettentem, aztán már mozdultam is, eltettem a tőrömet, megindultam, hogy kisurranjak az ajtón a még mindig üres folyosóra. Kevés időm maradt új rejtekhelyet keresni. Will az őr tudatával volt, látta a szobát ugyanolyan tisztán, ahogy a haldokló ember. Mintha kürtök szólaltak volna meg, éreztem, ahogy Üzen a többieknek és a nyomomba küldi őket.
Miközben menekültem, agyam egy része már tudta, hogy halott vagyok. Talán el tudnék bújni egy időre, de Will tudta, hogy a kastélyban vagyok. Csupán annyit kellett tennie, hogy lezárat minden kijáratot és töviről-hegyire átkutatja az épületet. Átszaladtam egy termen, befordultam egy sarkon, és fölsiettem egy lépcsőn. Erősen tartottam a mentális védőfalaimat, és úgy kapaszkodtam egyszerű tervembe, mintha egy drága kincs volna. Megtalálom Pompa hálószobáját, és mindent megmérgezek. Aztán magam keresem meg Pompát. Ha. az őrök találnak meg előbb, akkor fogócskázom velük egy kicsit. Nem tudnak megölni. Annyi méreg van nálam, előbb végzek magammal. Nem volt túl bonyolult terv, de másik lehetőség csak a megadás maradt.
Siettem hát tovább, el még több ajtó mellett, szobrok és virágvázák mellett. Minden ajtó zárva volt. Befordultam egy sarkon, és hirtelen megint a lépcső tetejénél találtam magam. Egy pillanatra megszédültem és nem tudtam merre vagyok. Megpróbáltam elhessegetni, de a pánik egyre csak gyűlt az elmémben. Ugyanannak a lépcsőnek látszott, de tudtam, hogy nem fordultam be annyi sarkon, hogy körbeérjek. Elszaladtam a lépcső mellett, végig az ajtók mentén, miközben hallottam, hogy egy emelettel lejjebb közelednek az őrök, s közben növekedett bennem a felismerés.
Will tudata nehezedett az agyamra.
Szédülés, nyomás a szemem mögött. Még erőteljesebben vontam föl a védőfalaimat. Sietve megfordultam, egy pillanatra megkettőződött a látásom. Vajon a Füst? Nem bírtam azokat a bódító füstölőket, amiket Pompa használt, mégis olyannak tűnt, mint a mirtuszlevél, vagy a boldogszirom illata.
A Mesterség hatalmas fegyver egy ügyes használó kezében. Tanúja voltam, hogyan tévesztette meg Igazság a Martalócok kormányosát, hogy az zátonyra futtassa a hajót, vagy a navigátort, aki azt hitte, még nem hagytak el egy szigetet, amin már rég túl jártak, hogyan ültetett kétséget a kapitány szívébe csata előtt, vagy hogyan buzdította bátorságra egy hajó legénységét, hogy azok egyenesen egy vihar közepébe hajózzanak.
Vajon Will mióta munkálkodik az agyamon? Vajon ő csalogatott ide azzal, hogy elhitette, soha nem számítana rá, hogy idemerészkedek?
A következő ajtónál megálltam. Összeszedtem magam, és elszántan az ajtó zárjára összpontosítottam. Nyitva volt. Beléptem, és bezártam magam mögött az ajtót Egy asztalon kék ruhaanyag volt kiterítve, varrásra készen. Már jártam ebben a szobában. Egy pillanatra megkönnyebbülést éreztem, aztán még egyszer ellenőriztem. Nem. Az a szoba a földszinten volt, én pedig már az emeleteken jártam, igaz? Az ablakhoz siettem, és egyik oldalára lapulva kinéztem. Messze alattam a Király Kertjének fáklyái pislákoltak, a kocsibehajtó fehérje szinte világított a sötétségben. Hintók haladtak rajta, inasok szaladgáltak, és nyitották ki az ajtókat. Az elegáns vendégek, mind előkelő vörös ruhában, sietve távoztak. Úgy tűnik, Verde halála kissé elrontotta Pompa estélyét. Az ajtók mellett libériás őrök álltak, mindenkit szemügyre vettek távozás előtt. Mindezt egyetlen pillantással fölmértem, és arra is rádöbbentem, hogy magasabban voltam, mint gondoltam.
Mégis, biztos voltam benne, hogy ez az asztal, rajta a kék ruhával a földszinten, a szolgálók szárnyában állt.
Végül is, nem volt lehetetlen, hogy Pompa két különböző kék ruhát varrat magának, de nem volt időm rá, hogy töprengjek rajta. Meg kell találnom a hálószobáját. Furcsa izgatottságot éreztem, miközben kisurrantam a szobából, és még egyszer végigsiettem a folyosón, akár egy vadászat alkalmával. Kapjanak el, ha tudnak.
Hirtelen egy T-elágazáshoz értem, és egy pillanatig zavartan megtorpantam. Ez a folyosó valahogy nem illett az épülethez az alapján, amit kívülről láttam. Balra, majd jobbra pillantottam. Jobbra jól láthatóan nagyobb és tágasabb volt a folyosó, a végében magas, kétszárnyas ajtó díszelgett, rajta Fészek címerével. Mintha csak további sürgetésre lett volna szükségem, bal oldalt az egyik ajtó mögül ingerült hangokat hallottam. Jobbra mentem, futás közben előrántottam a tőrömet. A kétszárnyas ajtókhoz érve némán próbát tettem a zárral, de nyitva volt. Könnyen és halkan nyílt, szinte túl könnyen. Félresöpörtem a gyanúmat és tőrömet magam előtt tartva beléptem.
A szoba sötét volt, csak egy kandallópárkányon égett két gyertya. Feltehetőleg Pompa várószobájába érkeztem. Egy másik ajtó résnyire nyitva állt, mögötte egy díszes, baldachinos ágy sarka látszott, azon túl pedig tűzifával megrakott kandalló.
Finoman bezártam magam mögött az ajtót, és beljebb óvakodtam. Egy kis asztalon egy kancsó bor, két pohár és némi édesség várta Pompa érkezését. Az ital mellett kis tartóban porított Füst várta, hogy meggyújtsák. Alig tudtam eldönteni, hogy hol kezdjem.
– Látjátok, így kell csinálni.
Sarkon perdültem, a világ torzulni látszott, amitől megszédültem. Egy jól megvilágított, de alig bútorozott szobában álltam: Will egy párnázott székben üldögélt, kényelmesen, két oldalán pedig Carrod és Burl állt, látható ingerültséggel és feszengéssel az arcukon. Will mellett egy asztalon egy pohár bor állt. Nem mertem levenni róluk a tekintetemet.
– Rajta, Fattyú, nézz magad mögé. Nem fogok rád támadni. Szégyen lenne egy ilyen csapdával megölni téged, mielőtt beteljesedne a kudarcod. Rajta, nézz magad mögé.
Egész testtel fordultam félre, lassan, hogy szemmel tudjam tartani őket is. Sehol a királyi várószoba, se baldachinos ágy, boroskancsó, semmi. Egyszerű szobában álltam, valószínűleg szolgálólányok szállásán. Hat libériás őr állt némán, de éberen mögöttem, kihúzott kardokkal.
– Társaim azt hitték, hogy egy erős adag félelem bárkit kiugraszt a rejtekhelyéről. Ők persze nem tapasztalták meg az erődet úgy, ahogyan én. Remélem értékeled a ravaszságomat, amivel elértem, hogy pontosan azt lásd, amit akartál – egy pillantást vetett Carrodra és Burlre. – Olyan védőfalai vannak, amilyet ti még soha nem tapasztaltatok. Egy fal ellenállhat a faltörő kosnak, de a borostyán finom gyökerei utat találnak benne – felém fordult. – Méltó ellenfél lehettél volna, de önteltségedben mindig alábecsültél.
Még mindig nem szólaltam meg. Rájuk néztem és hagytam, hogy irántuk érzett gyűlöletem tovább erősítse a falaimat. Mindhárman megváltoztak, mióta utoljára láttam őket. Burl egykor izmos ácslegény volt, most a jó étvágy és a tohonyaság megpuhította. Carrod öltözéke túlmutatott azon, aki hordta; szalagok és ékszerek díszítették a ruháját, ami olyan színes volt, amilyen sivár Carrod személye. Will változott meg legjobban. Teljesen sötétkékbe öltözött, pontos szabása és varrása miatt elegánsabbnak tűnt, mint Carrod viselete. Egy egyszerű ezüstlánc, ezüstgyűrű és ezüst fülkarika volt minden ékszere. Egykor félelmetes, sötét szeméből már csak az egyikkel látott, a másik mélyen az üregébe süppedt, hályogos volt, akár egy döglött hal egy koszos tóban. Elmosolyodott, amikor észrevette, ahogy végigmérem. A szeme felé intett.
– Utolsó találkozásunk emléke, bármit is szórtál az arcomba.
– Kár – mondtam őszintén. – Pompát akartam megölni, nem téged megvakítani.
Will panaszosan mélázó sóhajtást hallatott.
– Újabb beismerése a felségárulásnak. Mintha szükség lett volna rá. Ah, mindegy. Ezúttal alaposabbnak kell lennünk. Először persze ki kell szednünk belőled, hogyan játszottad ki a halált. Meg még egy kevés időt hagyunk, hogy Pompa király azt tegyen veled, amit akar. Ezúttal sem sietségre, sem titoktartásra nem lesz szüksége – alig észrevehetően biccentett az őrök felé.
Elmosolyodtam, és mérgezett pengémet saját karomhoz nyomtam, aztán összeszorítottam a fogamat a fájdalom ellen, miközben végighúztam a kezemen, elég mélyen, hogy fölsértse és a mérget a vérembe juttassa. Will riadtan talpra ugrott, Carrod és Burl pedig szörnyülködve és undorodva hátrább lépett. Tőrömet a bal kezembe fogtam, jobbal előhúztam a kardomat.
– Haldoklom – mondtam mosolyogva. – Valószínű, hogy hamarosan végem. Nincs vesztegetni való időm és nincs mit veszítenem.
Mégis, neki volt igaza. Mindig alábecsültem. Hirtelen nem a kotéria három tagjával, hanem hat őrrel találtam szembe magam. Más dolog megölni magamat és más, ha szecskává aprítanak, miközben azok, akiken bosszút akartam állni, végignézik. Megpördültem, és megint megszédültem, mintha a szoba mozdult volna, nem én. Fölnéztem, s az őrök még mindig velem szemben voltak, és közeledtek. Forogtam körbe-körbe, mintha hintáznék, a karomat szinte égette a vékony csíkban csordogáló vér. Ahogy a méreg szétáradt a szervezetemben, úgy csökkent az esélyem, hogy bármit is tegyek Will, Burl és Carrod ellen.
Az őrök ráérősen közeledtek felém, félkörbe álltak és kényelmesen terelgettek. Elnéztem a vállam mögött, hogy egy pillanatra a kotéria tagjaira vessem a tekintetemet. Will a többiek előtt egy lépéssel állt, és csalódottan figyelte az eseményeket. Azért jöttem ide, hogy megöljem Pompát, és csak annyit sikerült elérnem, hogy öngyilkosságommal bosszúságot okoztam az egyik csatlósának.
Öngyilkosság? Valahol tudatom mélyén Igazság szörnyülködött.
Jobb, mint a kínzás alig súgtam egy sóhajnyi Mesterséggel ezt a gondolatot, de éreztem, ahogy Will utánakap.
Fiú, hagyd ezt az őrültséget. Menj onnan. Jöjj hozzám.
Nem tudok. Túl késő. Nincs menekvés. Eressz, csak fölfeded magadat előttük.
Fölfedem magam? Igazság Mestersége hirtelen földübörgött az elmémben, akár egy villám a nyári záporban, akár a vihar korbácsolta hullámok a sziklákon: Tapasztaltam már korábban, amikor ilyet tett. Ha feldühödött, minden erejét egyetlen Mesterség lökésbe összpontosította, nem törődve azzal, mi lesz vele utána. Éreztem, ahogy Will elbizonytalanodik, aztán belemerül a Mesterségbe, Igazság után nyúl és megpróbálja megcsapolni.
Ezt a kinyilatkoztatást emésszétek, viperák! – eresztette útjára királyom a haragját.
Igazság csapása olyan volt, akár egy robbanás. Sosem találkoztam hasonló erővel. Nem rám irányította, mégis térdre roskadtam tőle. Hallottam, ahogy Carrod és Burl elfúló, rettegéssel teli hangon fölkiált. Egy pillanatra kitisztult a látásom, olyannak láttam a szobát, amilyen mindig is volt. Az őrség köztem és a kotéria tagjai közt sorakozott föl. Will eszméletlenül hevert a padlón. Talán csak én éreztem azt a hatalmas erőfeszítést, amibe Igazságnak került, hogy megmentsen. Az őrök megtántorodtak, imbolyogtak akár gyertya a huzatban. Sarkon fordultam, és láttam, ahogy nyílik az ajtó és még több őr lép be. Három lépéssel az ablaknál termettem.
JÖJJ HOZZÁM!
A parancs nem hagyott választást. A Mesterség tette termékennyé, beleégett az agyamba, egy lett a lélegzetemmel és a szívdobbanásommal. Igazsághoz kellett mennem. Egyszerre volt parancs, és immár szükséglet. Királyom föláldozta a tartalék erejét, hogy megmentsen.
Súlyos függönyök lógtak a mintás ablakokról. Egyik sem állított meg, nekirugaszkodtam és kivetettem magam a levegőbe, remélvén, hogy legalább bokrok lesznek az ablak alatt, amik fölfogják a zuhanásomat. Ehelyett egy pillanat múlva az üvegszilánkokkal együtt végigterültem a földön. Kivetettem magamat, arra számítva, hogy legalább két emeletet zuhanok, ehelyett egy földszinti ablakon ugrottam keresztül. Egy pillanatig elismerően gondoltam arra, milyen tökéletes volt Will megtévesztése. Aztán talpra álltam, még mindig a késsel és karddal a kezemben, és futásnak eredtem.
A szolgálók lakta szárny körül nem volt kivilágítva a kert. Hálát adtam a sötétségnek. Mögöttem kiáltások harsantak, aztán Burl kiáltott néhány parancsszót. Pillanatokon belül a nyomomban lesznek. Gyalogszerrel nincs esélyem. Az istállók még sűrűbb sötétje felé kanyarodtam.
A bálvendégek távozása fölbolydította az istállót is. A legtöbb istállófiú valószínűleg a kastély bejárata körül sürgölődik. Az istálló ajtaja sarkig tárva állt, odabent lámpások világítottak. Berontottam, és csaknem fölborítottam egy istállófiút. Éppenséggel leány volt, nem több tíz esztendősnél, és fölsikoltott, amint meglátott.
– Csak egy lovat viszek el – mondtam megnyugtatóan. – Nem foglak bántani.
Elhátrált, miközben eltettem a kardomat és a tőrömet. Akkor hirtelen megpördült.
– Fürge! Fürge! – futásnak eredt. Nem volt időm foglalkozni vele. A harmadik beállóban Pompa fekete lovát pillantottam meg, amint kíváncsian méreget. Nyugodtan hozzá léptem, megsimogattam az orrát, és emlékeztettem magamra. Talán nyolc hónapja, hogy utoljára érezte a szagomat, de ismertem már, mióta megszületett. Megbökött az orrával.
– Gyere, Nyíl. Kimegyünk egy kicsit futni. Mint a régi szép időkben, igaz?
Kinyitottam a beálló ajtaját és kivezettem. Nem tudtam, hova szaladt a kislány, de már nem hallottam.
Nyíl magas volt, nem szokott hozzá, hogy szőrén ülik meg. Szökdécselt egy kicsit, amíg megültem. Még így, oly nagy veszély közepette is jóleső érzéssel töltött el, hogy megint lóháton ülhetek. Megragadtam a lósörényét, és megnógattam, hogy induljon. Három lépést tett, aztán megállt, mert valaki elállta az útját. Fürge hitetlenkedő arcát pillantottam meg. Vigyorognom kellett döbbent arckifejezése láttán.
– Csak én vagyok, Fürge. Kölcsön kell vennem egy lovat, vagy meg fognak ölni. Megint.
Azt hiszem, arra számítottam, hogy velem nevet és utamra enged, helyette csak rám meredt, egyre sápadtabb lett, míg végül attól tartottam, hogy elájul.
– Én vagyok az, Fitz. Nem haltam meg! Engedj ki, Fürge!
Hátrált egy lépést.
– Szentséges Eda! – kiáltotta, és azt hittem, akkor kezd el nevetni, helyette azonban fölszisszent. – Bestiavarázs! – aztán megpördült és kiszaladt az éjszakába. – Őrség! Őrség!
Talán két szívdobbanásnyi ideig bámultam utána. Olyan facsarást éreztem a lelkemben, amit nem éreztem, mióta Molly elhagyott. Hosszú évek barátsága, az istállóban töltött közös idő mind elszállt egyetlen rettegéssel teli pillanat alatt. Igazságtalan volt, de fölkavart az árulása. Hűvösség támadt bennem, de megsarkantyúztam Nyilat, és kivágtattam a sötétségbe.
Megbízott bennem, jó hátas volt, akit Burrick tanított. Eltávolodtunk a fáklya világította kocsiúttól, virágágyásokon és bokrokon vágtattunk keresztül, aztán elsuhantunk egy csapat őr mellett az egyik kereskedőkapunál. Az ösvényt figyelték, mi azonban a réten keresztül érkeztünk, és már el is nyelt minket a sötétség, mire fölocsúdtak. Holnap korbácsütéseket kapnak, ha jól ismerem Pompát.
A kapun túl ismét a kerteken vágtattunk keresztül. Mögöttem az üldözők zaja hallatszott. Nyíl nagyon jól reagált az utasításaimra ahhoz képest, hogy nyereghez és kantárhoz szokott állat volt. Meggyőztem, hogy vágtasson át egy sövénykerítésen, amin túl egy másik út lapult. Magunk mögött hagytuk a király kertjét, és egyenletes tempóban vágtattunk át a városon, ahol még mindig égtek a fáklyák. Hamarosan elhagytuk város előkelőbb részét, és fogadók, tavernák, bezárt üzletek között vitt az utunk, ahol Nyíl patája már agyagföldön dobogott. Bár későre járt, még akadtak emberek az utcákon. Szinte észre sem vettek minket.
Mikor elértük a város egyszerűbb negyedeit, lelassítottam a lovat. Itt a fáklyák ritkásabban álltak, volt amelyik már nem is égett, Nyíl azonban érezte a sietségemet, és tisztes tempót tartott. Egyszer hallottam, hogy valaki nagyon hajszol egy lovat, azt hittem, a nyomunkra bukkantak, de csak egy futár vágtatott el mellettünk az ellenkező irányba. Tovább vezettem a lovat, mindig attól féltem, hogy fölharsannak mögöttünk az üldözők kürtjei és kiáltásai.
Mikor már azt hittem, megmenekültem, Vásárhely még egy szörnyűséget tartogatott nekem. Beértem egy térre, ami valaha a Vásárhelyi Körpiac lehetett. Mikor a város még fiatal volt, ez a tér volt a szíve, egy csodálatos, nyílt tér, amit körbejárva az ember bármit megtalált, amit a kereskedők a világ minden tájáról kínálni tudtak.
Sosem értettem meg, hogyan volt képes Pompa ennyire eltorzítani ezt a csodálatos teret és a Király Arénáját ide fölépíttetni. Csak azt tudtam, hogy keresztülhaladva a piac közepén, Nyíl fölhorkant a kövekre száradt vér szagától. A régi akasztófa és kínzócölöp még a helyén állt, immár a közönség szórakoztatására, különféle egyéb szerkezetek társaságában, melyeknek céljára nem is voltam kíváncsi. Kétségtelen, hogy az új Király Arénájában még kegyetlenebb dolgok is helyet kapnak majd. Megnógattam Nyilat, és halvány borzongással haladtam el mellettük, miközben Edához imádkoztam, hogy én megmeneküljek az ilyen berendezések elől.
Aztán valamit megéreztem, valamit, ami a gondolataim köré fonta magát és megfacsarta. Egy pillanatra attól tartottam, Will nyúlt ki utánam a Mesterséggel, hogy az őrületbe kergessen. A védőfalaim azonban szilárdan álltak, és gyanítottam, hogy sem Will, sem senki más nem lesz képes használni a Mesterséget Igazság csapása után. Nem, ez annál is szörnyűbb volt. Ez mélyebbről, ősibb dologból fakadt és belém áradt. Gyűlölet, fájdalom, bezártság és éhség árasztott el, a szabadság és bosszú vágyával keveredve. Mindent fölidézett bennem, amit Pompa tömlöcében éreztem.
A ketrecekből jött, a kör szélén sorakozó, elfertőződött sebektől és rothadó hústól bűzlő rácsok közül. Még ez sem kavart föl annyira, mint az Ösztön nyers kisugárzása, ami onnan áradt. Tébolyult vadállatokat őriztek ott, akiket a bűnösökre, vagy a szipolyozottakra engedtek rá, Pompa parancsára. Volt köztük egy medve, akin a rácsok ellenére szájkosár volt. Két nagymacska, amilyeneket sosem láttam, eltörött fogaik és elvásott karmaik fájdalmától veszetten, amint ennek ellenére megpróbáltak kiszabadulni a rácsok közül. Egy másikban hatalmas fekete bika járkált, melynek húsából szalaggal díszített kopják álltak ki, a sebek pedig elfertőződtek, és genny szivárgott belőlük fekete bundájára. Nyomorúságuk mind engem ostromolt, feloldozásért könyörögtek, de nem kellett alaposan szemügyre vennem a rácsokat, hogy tudjam, hatalmas lakatok és vastag láncok zárták le őket. Ha lett volna nálam szerszám, talán ki tudom nyitni a zárakat, ha lett volna nálam hús, méreggel szabadíthattam volna meg őket a szenvedésüktől. Semmi sem volt nálam, de időm sem igen akadt, így ellovagoltam mellettük, amíg tébolyuk és fájdalmuk hulláma szinte elnyelte a tudatomat.
Megállítottam a lovat. Nem tudtam itthagyni őket. De Jöjj hozzám, unszolt a parancs, aminek elviselhetetlen volt ellenállni. Megugrattam Nyilat és magunk mögött hagytuk őket – újabb tétel Pompa számláján, amit ki kell egyenlítenem.
A nap első sugarai a külvárosban köszöntöttek ránk. Sosem hittem volna, hogy Vásárhely ekkora. Egy lusta patakhoz értünk, ami a folyót táplálta. Leszálltam Nyílról és a vízhez vezettem. Megitattam, arrébb sétáltunk, és egy másik helyen megint megitattam. Fejemben számtalan gondolat kergette egymást. Valószínűleg a dél felé vezető utakat kutatják át, azt gondolván, hogy visszafelé tartok, Kosvárba. Mostanára nagy előnyhöz jutottam, ha továbbra is mozgásban maradok. Jó esélyem volt, hogy megmeneküljek. Eszembe jutott ügyesen elrejtett csomagom, benne a téli ruháimmal, amit most már soha nem szerzek vissza. Nem csak a ruhák, a pokrócom, a köpönyegem, minden tárgyam. Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon Pompa Fürgét okolja-e majd a lova ellopásáért. Eszembe jutott Fürge tekintete is, és ekkor voltam csak hálás igazán, amiért nem próbáltam megtalálni Mollyt. Elég nehéz volt ezt az undort és félelmet egy barát arcán látni, sosem szeretném, ha ez Mollyval is megesne. Megint eszembe jutott a vadállatok szörnyű fájdalma. Ezeket a gondolatokat mind félresöpörte a csalódottság, amiért meghiúsult Pompa ellen szőtt tervem, és felötlött bennem, hogy vajon észreveszik-e a mérget a ruháin, vagy talán még mindig sikerül megölnöm őt. Mindezek fölött ott lüktetett Igazság parancsa, jöjj hozzám, és nem tudtam nem meghallani a szavait. Elmém egy része megszállottá vált, még most is rángatott, hogy ne vesztegessem az időmet gondolkodással, vagy ivással, hanem üljek vissza a lóra és induljak tovább Igazsághoz, akinek szüksége volt rám, aki magához parancsolt.
Mégis lehajoltam a víz partjára és ekkor, ott a víz partján jöttem rá, hogy nem vagyok halott.
Beáztattam sárga ingem ujját a folyóba, és lehámoztam a véráztatta sebről. A vágás keskeny volt, nem több egy hosszú karcolásnál. Fájt és kissé gyulladt volt talán, de nem tűnt mérgezettnek. Túl későn jutott eszembe, hogy aznap éjszaka már kétszer használtam a késemet, és legalább egyszer letöröltem róla a vért. Valószínűleg alig akadt már rajta méreg, amikor magamat vágtam meg vele.
Ekkor hasított belém az a felismerés is, hogy valószínűleg egy holttestet keresnek az út mentén, vagy egy városban rejtőzködő, mérgezett férfi után kutatnak, aki már túl beteg, hogy lóra üljön. Az egész kotéria látta, ahogy megmérgezem magamat, és érezhették teljes meggyőződésemet, hogy meg fogok halni. Vajon meg tudják győzni Pompát, hogy haldoklóm? Ebben nem bíznék, de reménykedhetem. Ismét lóhátra pattantam, és tovább igyekeztem. Farmokat, szántóföldeket és gyümölcsligeteket hagytunk magunk mögött, olykor földművesek jöttek szembe, akik kordéjukon zöldséget, búzát vittek Vásárhelyre. Egyik kezemmel a mellkasomat markolásztam, és egyenesen előre meredtem. Nem telik sok időbe, hogy a katonák kérdezgetni kezdjék a városba érkezőket. Jobb, ha én is játszom a szerepemet.
Végül megműveletlen vidékre értünk, ahol bárányok, vagy haragarok legelésztek ritkásan. Nem sokkal dél után azt tettem, amit tennem kellett. Egy bokros patakparton leszálltam Nyílról, megint megitattam, aztán Vásárhely felé fordítottam.
– Menj vissza az istállóba, fiú – mondtam neki, s mikor nem mozdult, rácsaptam a farára. – Gyerünk, menj vissza Fürgéhez. Mondd meg nekik, hogy meghaltam valahol – elképzeltem neki a beállóját, tele friss szalmával, tudtam, hogy szereti azt a helyet. – Gyerünk, Nyíl, menj!
Kíváncsian rám horkantott, aztán végül elindult. Egyszer még visszanézett, talán azt várta, hogy utána indulok.
– Menj! – kiáltottam rá, és toppantottam. Ettől megriadt, és fejét fölvetve vágtázni kezdett. Még csak ki sem fáradt. Ha gazdátlanul tér vissza az istállóba, talán azt hiszik, hogy meghaltam. Talán holttestet fognak keresni a környéken, és nem utánam indulnak. Ez volt a legjobb, amit tehettem, hogy félrevezessem őket, jobb, mintha a király lován utazom, hogy mindenki jól lássa. Nyíl patadobogása elhalkult, nekem pedig az járt a fejemben, hogy vajon ülök-e még valaha ilyen szép jószágon, lesz-e ilyen jó lovam valaha is. Nem tűnt valószínűnek.
Jöjj hozzám, visszhangzott a parancs a fejemben.
– Megyek már, megyek – dünnyögtem. – Előbb vadászok magamnak, és alszom egy keveset, de megyek.
Letértem az útról, követtem a patakot a sűrűbe. Hosszú és fárasztó út várt rám, s minden vagyonom csak az volt, amit viseltem.

 

 

10
Napszámos

 

A RABSZOLGASÁGNAK RÉGI hagyománya van a Kalced államokban, az ország gazdaságának fontos kelléke. Azt állítják, a rabszolgák a háborúban ejtett foglyokból származnak. Azok a rabszolgák azonban, akik a Hat Hercegségbe menekültek, azt mesélik, hogy kalóztámadások során estek foglyul és elhurcolták őket szülőföldjükről. A Kalced államok hivatalos álláspontja az, hogy ilyen rajtaütések nem léteznek, s azt is tagadják, hogy szemet hunynának a Kalmár-szigeteken működő kalózok tevékenysége fölött. A két dolog kéz a kézben jár.
A rabszolgaság sosem volt elfogadott a Hat Hercegségben. Korábban Shoaks Hercegség és a Kalced államok között sok határvillongás zajlott, aminek több köze volt a rabszolgasághoz, mint a tényleges határvitákhoz. Shoaks népe nem fogadta el, hogy a háborúban megsebesült, vagy elfogott katonákat életük hátralévő részében rabszolgaként kezelik. Ha Shoaks elvesztett egy csatát, szinte azonnal új sereget állított ki, és könyörtelenül rátámadt a Kalced államokra, hogy visszaszerezze azokat a katonákat, akik az előző összecsapásban tűntek el. Ezáltal Shoaks kisebb darabokat csatolt. magához a Kalced államokból. A két birodalom közötti béke mindig elég feszült volt. A Kalced államok folyamatosan arra panaszkodik, hogy Shoaks nem csak menedéket nyújt a szökött rabszolgáknak, de bátorítja a szökéseket is. Ennek igazságát soha nem tagadta egyetlen uralkodó sem a Hat Hercegségben.

*

Minden célom az lett, hogy Igazsághoz érjek, valahol túl a Hegyvidéki Királyságon. Ehhez előbb Fészek Hercegségen kellett keresztülvágnom. Nem kínálkozott egyszerű feladatnak. A Szől-folyó mentén kellemes volt a vidék, de minél távolabb kerül az ember a folyótól, annál szárazabbá válik a táj. A termékeny földeket hatalmas len- és kenderföldek váltják föl, azokon túl azonban sokáig nyílt, lakatlan vidék következik. Bár a Hercegség közepe nem sivatag, de száraz, lapos, és csak a nomád törzsek élnek rajta, akik keresztülterelik rajta a nyájaikat, követve a legelhető területeket. Még ők sem tanyáznak ott egész évben, a „zöld évszak” elmúltával ideiglenes falvaikba vonulnak vissza a folyó mentén, vagy itatóhelyek közelében. Miután elmenekültem Vásárhelyből, eltűnődtem vajon miért hódította meg a Hat Hercegség királya annakidején ezt a vidéket és tette a Hercegségek részévé. Tudtam, hogy el kell hagynom a Szőlt, délnyugatnak tartanom a Kéktóhoz, át kell kelnem rajta, majd a Jeges-folyót követve eljutnom a hegyek lábáig. Mégsem magányos embernek való út volt ez, Éjszem nélkül azonban még magányosabb voltam.
Út közben egyetlen jelentősebb város sem akad, de létezik néhány település, leginkább az itatóhelyeknél, amelyek a síkvidéken keresztülhaladó karavánokból tartják fönn magukat. A Kéktó és a Szől folyó között ha lassan is, de zajlik a kereskedelem és ezen az úton jut el a Hegyvidéki Királyság áruja a Hat Hercegség többi részére. A legegyszerűbb megoldásnak az kínálkozott, hogy csatlakozzak egy ilyen karavánhoz. Ez azonban nehéz feladatnak ígérkezett.
Mikor megérkeztem Vásárhely városába, az elképzelhető legszegényebb koldusnak tűntem. Előkelő öltözékben, a Kosvárban valaha nevelt egyik legjobb lovon távoztam, de attól fogva, hogy megváltam Nyíltól, a helyzetem súlya kezdett rám telepedni. Volt egy lopott ingem, nadrágom, bőrcsizmám, övem és erszényem, egy tőröm és egy kardom, valamint egy gyűrűm és egy medálom. Az erszényemben csak tűzszerszám, fenőkő és néhány válogatott méreg akadt, pénz nem.
A farkasok nem arra születtek, hogy egyedül vadásszanak, mondta egyszer Éjszem. Mielőtt a nap leszállt, megtanultam értékelni ennek a bölcsességét. Vacsorám rizsliliom gyökeréből és mogyoróból állt, utóbbit egy mókus rejtette el túl nyilvánvaló helyre, és kifejezetten bosszúsan méregetett egy faágról, amíg egy kővel feltörtem a télire elrakott készleteit. Szívesen megettem volna a mókust is, de nem voltak meg hozzá a szükséges eszközeim, hogy elfogjam. Evés közben azon tűnődtem, hogyan hullottak szét szépen lassan a magammal kapcsolatban táplált illúzióim.
Azt hittem, hogy önálló, talpraesett fickó vagyok. Büszke voltam orgyilkos képességeimre, valahol mélyen, legbelül azt hittem, hogy bár nem voltam ura Mesterségbeli képességeimnek, az erőm túlszárnyalta Galenus kotériájának tagjaiét. De vegyük csak el Elmés király bőkezűségét, farkasom vadászati képességeit, Árny titkos információit és terveit, Igazság Mesterségbeli útmutatásait, és ami marad, az egy éhező ember lopott ruhában, félúton Kosvár és a Hegyvidék között, ráadásul egyikhez sem jut közelebb.
Bármilyen elkeserítőek voltak is a kilátások, Igazság Mesterség keltette unszolását nem tudták elnyomni. Jöjj hozzám. Vajon az volt a szándéka, hogy ilyen erősen égesse az agyamba a parancsot? Kétlem. Szerintem egyszerűen csak meg akarta akadályozni, hogy megöljem Pompát és önmagam. Mindazonáltal a késztetés bennem volt, és fekélyesedett, akár egy nyílvessző hegye. Még álmaimat is megfertőzte, mindig arról álmodtam, hogy hozzá tartok. Persze nem adtam föl a szándékomat, hogy megöljem Pompát; gondolatban egyfolytában terveket gyártottam, hogy hogyan is térhetnék vissza Vásárhelyre és lephetném meg váratlanul. Minden tervem azonban úgy kezdődött: „miután elmentem Igazsághoz”. Egyszerűen bele sem tudtam gondolni, hogy bármi más fontosabb lehet ennél.
Néhány koplalós nap után elértem egy Pusztaszél nevű várost. Bár kisebb, mint Vásárhely, gazdag település volt. Jófajta bőröket készítettek itt, nem csak marhából, de a haragarok durva, disznószerű bőréből is. A város másik fő foglalkozás a fazekasság volt, melynek alapanyagául a sekély folyó fehér agyaga szolgált. Amit másutt fából, fémből és üvegből készítenek, azoknak java részét Pusztaszélen agyagból és bőrből csinálták. Nem csak cipőket és kesztyűket, hanem kalapokat, ruhákat, székeket, sőt még tetőket is a piaci pultok fölé. Az üzletek ablakában tányérokat, gyertyatartókat, sőt, vödröket is láttam, szépen zománcozva, számtalan festéssel és mintával díszítve.
Végül találtam egy bazárt is, ahol bárki eladhatta, amije akadt és nem kérdezősködtek az eredete felől. Finom ruháimat elcseréltem egyszerűbbekre, még harisnyát is sikerült szereznem. Jobbat is kaphattam volna, de mint arra a kereskedő rámutatott, akadt néhány barnás folt az ingben, amit nem biztos, hogy ki tud mosni belőle, a nadrág pedig megnyúlt a viseléstől, ezzel sem tud sokat kezdeni, mondta az árus... végül föladtam, és megelégedtem azzal, amit kaptam. Legalább nem abban a ruhában járkálok, amit Pompa király merénylője viselt menekülésekor.
Lejjebb az utcában megváltam a gyűrűtől és a medáltól, hét ezüstöt és hét rezet kaptam érte. Ez még közel sem járt ahhoz, amibe a karaván került, de ez volt a legjobb ajánlat, amit kaptam. A molett, alacsony asszony, aki megvette tőlem, bizonytalanul kinyúlt és megérintette az ingujjamat, amikor távozni készültem.
– Nem kérném ezt, uram, de látom, hogy pénzre van szüksége – kezdte tétován. – Kérem ne sértődjön meg az ajánlatomon.
– Hallgatom – mondtam gyanakodva. Tartottam tőle, hogy a kardot akarja megvásárolni, de már eldöntöttem, hogy nem adom el. Nem kapnék érte annyit, ami miatt megérné, hogy fegyvertelen legyek.
Szégyenlősen a fülem felé intett.
– A szabad ember fülbevalója. Van egy vásárlóm, aki ilyen ritkaságokat gyűjt. Ha jól sejtem, a Butran klánból való, igaz? – olyan félve kérdezte mindezt, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban rátámadok vad dühömben.
– Nem tudom – mondtam őszintén. – Egy barátomtól kaptam ajándékba. Nem olyasmi, amitől pár ezüstért megválnék.
Mindent tudón mosolygott, hirtelen magabiztosabb lett.
– Ó, tudom én, hogy aranyakat ér, nem sérteném meg azzal, hogy ezüstöt kínálok érte.
– Aranyat? – kérdeztem csodálkozva. – Ezért?
– Persze – mondta könnyedén, mintha alkudozni próbálnék. – Látom, hogy kiváló kézműves munka. A Butran klán híres erről. És persze ritka is, a Butran klán csak nagyon ritkán szabadít föl egy rabszolgát, ezt még ilyen távol a Kalced államoktól is tudják. Ha egy férfi, vagy nő egyszer a Butran tetoválást kapja...
Ezután könnyű volt belevonni egy beszélgetésbe a Kalced államok rabszolga-kereskedelmét, rabszolga-tetoválását és a felszabadításukkor kapott fülbevalót illetően. Hamarosan egyértelművé vált, hogy nem egy vásárlójának, hanem saját magának van szüksége Burrick fülbevalójára. Egyik őse kiérdemelte a szabadságát, s mindmáig a birtokában van az a fülbevaló, ami bizonyságul szolgál arra, hogy viselője szabad ember lett. A fülbevaló készítőjével megegyező klán szimbólumának tetoválása az arcon lehetővé teszi, hogy egy volt rabszolga szabadon közlekedjék a Kalced államokban és elhagyhassa a birodalmat. Ha a rabszolgával sok gond volt, az könnyen meglátszott a tetoválások számán, amivel egyúttal nyomon lehetett követni előző tulajdonosait is. A „térképarc” kifejezést olyan rabszolgákra használták, akiket többször is eladtak szerte a Kalced államokban; bajkeverőkre, akik legfeljebb gályára, vagy a bányákba voltak jók. Megkért, hogy vegyem ki a fülbevalót és hadd nézze meg közelebbről, különösen a finoman megmunkált ezüst közepén csillogó ékkövet, ami minden kétséget kizáróan zafír volt.
– Tudja – magyarázta –, a rabszolgának nem csak a szabadságát kell kivívnia, de meg kell keresnie egy ilyen fülbevaló értékét is. Nélküle ugyanis a szabadsága alig több egy hosszú póráznál. Sehová sem mehet anélkül, hogy meg ne állítanák, nem vállalhat szabad embernek való munkát volt tulajdonosának írásos engedélye nélkül. A volt gazda immár nem felelős a szállásáért és táplálásáért, de a rabszolgának nincs ekkora szabadsága volt urától.
Szemrebbenés nélkül fölkínált három aranyat. Ez több volt, mint a karaván útiköltsége; egy jó lovat tudtam volna venni belőle és nem csak csatlakozni tudtam volna a karavánhoz, de kényelmesen is utazhattam volna. Ehelyett inkább elmentem, mielőtt még többet kínál és beadom a derekamat. Egy rézért vettem egy vekni kenyeret, és a kikötő közelében leültem megenni. Sok mindenen tűnődtem akkor. A fülbevaló valószínűleg Burrick nagyanyjáé lehetett. Burrick említette, hogy nagyanyja rabszolga volt, de kiérdemelte a jogot a szabadságra. Eszembe jutott, hogy vajon mit jelenthetett neki a fülbevaló, hogy az apámnak adta és mit jelenthetett az apámnak, hogy megtartotta. Vajon tudta mindezt Türelem, amikor nekem adta?
Megkísértett a felkínált pénz, és eszembe jutott, hogy ha Burrick tudta volna milyen helyzetben vagyok, azt mondaná, hogy adjam el, az életem és a biztonságom többet ér neki, mint egy ezüst-zafír fülbevaló. Vehettem volna egy lovat, és nekivághattam volna a Hegyvidéknek, hogy megtaláljam. Igazságot és véget vessek állandó jelenlétének az elmémben, ami mintha olyan helyen viszketett volna, ahol nem tudom megvakarni.
Elnéztem a folyón túlra, és végre szembenéztem az előttem álló hatalmas úttal. Innen át kellett vágnom a Kéktóig nyúló félsivatagon. Fogalmam sem volt, hogyan jutok át a tavon. Annak túloldalán erdei csapások kanyarognak a hegyek lábánál a Hegyvidéki Királyság belseje felé. El kellett jutnom Jhaampéba, a Hegyvidéki Királyság fővárosába, valahogy szereznem kell egy példányt abból a térképből, amit Igazság használt. A térképet a jhaampe-i könyvtár írásai alapján készítették, talán az eredeti még mindig ott van. Csak az a térkép vezethet el Igazsághoz valahová a Hegyvidéki Királyságon túli ismeretlen vidékre. Minden pénzre, minden forrásra szükségem volt.
Ennek ellenére úgy döntöttem, megtartom a fülbevalót. Nem azért, amit Burricknak jelentett, hanem azért, amit nekem kezdett jelenteni. Ez volt utolsó kézzelfogható kapcsolatom a múltammal, azzal, aki voltam, azzal az emberrel, aki fölnevelt, még az apámmal is, aki egykor viselte. Furcsán nehéz volt rávenni magamat, hogy bölcsen cselekedjek. Kivettem a fülbevalót a fülemből. Még maradt nálam egy kevés vásárhelyi selyem az álcámból, abba csomagoltam gondosan a fülbevalót és betettem az erszényembe. A kereskedőasszony túlzott érdeklődést mutatott iránta és túl jól megjegyezte a külsejét. Ha Pompa mégis utánam küldi az embereit, ez a fülbevaló még elárulhat engem.
Ezután sétáltam egyet a városban és hallgattam, mit beszélnek az emberek, megpróbáltam megtudni amire szükségem volt anélkül, hogy kérdezősködnöm kelljen. Lófráltam a piacon, pulttól pultig jártam, és válogattam. Négy rézpénzem volt, ezt bőségesen elköltöttem olyan apróságokra, mint egy zacskónyi teafű, szárított gyümölcs, egy kis tükör meg egy kis bogrács és egy agyagpohár. Néhány fűszerárusnál tündérháncs után érdeklődtem, de vagy nem tudták mi az, vagy Fészekben más néven ismerhették. Nem számít, mondtam magamnak, nem számítottam rá, hogy szükségem lesz serkentő hatására. Reméltem, hogy igazam van. Helyette kissé bizalmatlanul vettem egy marék napmagnak nevezett magfélét, ami az árus szerint bárki emberfiát pillanatok alatt felfrissít, mindegy, milyen fáradt.
Találtam egy használtruha árust, aki két rézért engedte, hogy átnézzem a portékáját. Találtam egy kissé szagos, de használható köpönyeget és egy nadrágot, ami legalább olyan szúrós lehetett, mint amilyen melegnek ígérkezett. Maradék sárga selyemanyagomat elcseréltem egy fejkendőre, amit az öregasszony csípős megjegyzései és útmutatása alapján fel is kötöttem. Akárcsak korábban, a köpönyegemből készítettem batyut a dolgaimnak, aztán lementem a vágóhidakhoz, a város keleti végébe.
Sosem találkoztam még akkora bűzzel. Egymás után számtalan karám sorakozott, tele állatokkal, tekintélyes ürülékhalmokkal, melyek szaga vér és belsőségek szagával keveredett. Mintha mindez nem lett volna még elég, az állatok bőgése, a haragarok visítása és a döglegyek zümmögése töltötte be a levegőt, a jószágok tulajdonosai kiáltozva terelgették portékájukat a mészárszék felé. Bárhogy acéloztam meg az akaratomat, az Ösztönöm elől nem tudtam elzárni az állatok rémületét és nyomorúságát. Fogalmuk sem volt mi vár rájuk, de társaik sikolyai és a friss vér szaga néhányukban olyan rettegést keltett, amit én éreztem a tömlöc padlóján fekve. Mégis ide kellett jönnöm, mert itt volt a karavánok végállomása, és innen is indultak. Akik ide terelték az állataikat, és eladták őket, valószínűleg visszaindulnak, és általában nem mennek üres kézzel. Reméltem, hogy sikerül munkát találnom valamelyiknél, és cserébe csatlakozhatok egy karavánhoz, legalább a Kéktóig.
Hamarosan megtudtam, hogy nem csak én tápláltam ilyen reményeket. Napszámosok gyülekeztek egy helyütt, két taverna között, a karámokkal szemközti oldalon. Az összeverődött emberek között akadtak, akik a Kéktótól kísértek ide egy nyájat, itt elköltötték a pénzüket, és most indultak volna visszafelé. Néhányuknak ebből állt az élete. Akadt néhány fiatalabb is, akiket nyilvánvalóan a kaland és az utazás érdekelt, akik a saját lábukra akartak állni. És persze voltak itt olyanok is, akik máshol nem találtak volna maguknak munkát, a lókötők és csavargók, azok, akik nem bírtak sokáig egy helyben maradni. Egyik csoporthoz sem tartoztam igazán, de végül azokhoz csapódtam, akik hivatásból űzték ezt a szakmát.
Azt a mesét találtam ki, hogy anyám nemrégiben meghalt, és a nővéremre hagyta a házat és a földet, aki kevés hasznomat vette, így elhatároztam, hogy nagybátyámhoz utazom, aki a Kéktavon túl lakik. Időközben kifutottam a pénzemből. Nem, még sosem csináltam hasonlót, de elég jómódúak voltunk, volt lovunk, marháink és birkáink, tudtam, hogyan kell róluk gondoskodni, úgyhogy mondhatni „megértjük egymást” az ostoba jószágokkal.
Aznap nem vettek föl túl sok embert. A napszámosok legtöbbje ugyanott tért nyugovóra, ahol addig várakozott. Egy pékinas maradék kenyerekkel érkezett közénk, én egy rézért vettem egy hosszú, lenmagos barnakenyeret, amit megosztottam egy karakán fickóval, akinek fakó haja kilógott fejkendője alól, és folyton a szemébe hullott. Kris pedig cserébe megkínált némi szárított hússal és a legrosszabb borral, amit valaha is volt szerencsém kóstolni, valamint jócskán szolgált pletykákkal is. Beszédes típus volt, az a fajta, aki mindig szélsőséges véleményen volt, és nem beszélgetett, inkább vitatkozott a társaságával. Mivel én keveset tudtam hozzáfűzni, Kris lassan a többieket is bevonta a beszélgetésbe Fészek politikai helyzetéről. Valaki kis tüzet gyújtott, inkább a fény, mint a meleg kedvéért, s pár üveg járt körbe a társaságban. Hátradőltem, batyumat használtam párnának, és úgy tettem, mint aki bóbiskol, miközben hallgattam miről beszélnek.
Senki sem említette meg a Vörös Martalócokat, egyáltalán nem beszéltek a partvidéken dúló háborúról. Hirtelen megértettem, mennyire gyűlölhetik ezek a népek, hogy adóznak egy olyan partvidék megvédéséért, amit még életükben nem láttak. A Pusztaszél és a Kéktó között húzódó száraz síkság volt az ő tengerük, s ezek a juhászok és kondások voltak a matrózok. A Hat Hercegség nem hat térség volt, ami egy egész területet alkotott, hanem olyan királyság, amit egy erőskezű uralkodócsalád fogott össze közös határral, és kijelentette, hogy ez egy birodalom. Ha a partvidéki Hercegségek elesnek a Martalócokkal vívott csatában, az keveset számítana ezeknek a népeknek. A nyájak és csordák megmaradnak, akárcsak a savanyú borok. Lesz fű és folyó és poros utcák. Azon kezdtem tűnődni, hogy milyen jogon követeljük, hogy ezek az emberek olyan háborúért adózzanak, ami tőlük távol zajlik. Fészket és Szántást később csatolták a Hercegségekhez, nem ők jöttek védelmet kérve, vagy a kereskedelem előnyeire hivatkozva. Ettől még felvirágzott a gazdaság, megszabadultak civakodó birtokosaiktól, új piaca nyílt a marhahúsnak, a bőrnek és a kötélnek. Vajon mennyi vitorlavásznat és kenderkötelet adtak el, amíg nem voltak tagjai a Hat Hercegségnek? Mégis, az előnyök valahogy kevesebbnek tűntek.
Fárasztottak az ilyen gondolatok. Az egyetlen állandó panaszuk a kereskedelmi tilalom volt, amit a Hegyvidéki Királyság ellen vezettek be. Már kezdtem elbóbiskolni, amikor a „Himlős Ember” említése ütötte meg a fülemet a társalgásból. Kinyitottam a szemem, és fölnéztem a többiekre.
Valaki a hagyományos értelemben emlegette, mint szerencsétlenséget hozó figurát, nevetve említette, hogy Hencil birkái mind találkozhattak vele, mert mind elpusztultak a karámban, mielőtt a szerencsétlen fickó eladhatta volna őket. A járvány gondolatára fölmordultam, különösen ilyen zárt helyen, aztán valaki szintén nevetett és azt mondta, hogy Pompa király szerint nem balszerencse, ha valaki találkozik a Himlős Emberrel, hanem a legnagyobb szerencse.
– Ha találkoznék azzal a vén koldussal, nem menekülnék, hanem leteríteném, elfognám és elvinném a király színe elé. Száz aranyat ajánlott föl annak, aki Kos Himlős Emberét a színe elé viszi.
– Csak ötven aranyról volt szó, nem százról – szólt közbe Kris, és meghúzta az üvegét. – Micsoda mese, száz arany egy szürke öregemberért!
– Nem, száz arany csak őérte és még száz az emberfarkasért, aki a sarkában kullog. Épp most délután hallottam, hogy újból föltűnt. Belopakodott a király kastélyába Vásárhelyen és a bestiavarázslattal megölt egy őrt. Kitépte a torkát, hogy a farkas ihassék belőle. Mostan őt akarják nagyon elkapni. Úgy öltözik, mint egy úriember, mondják, gyűrűje van, meg nyaklánca, a fülében meg ezüstöt hord. A hajában meg van egy fehér csík, mikor egyszer régen megütközött a királyunkkal, van egy forradás az arcán, meg törött az orra. Igen, meg egy új kardvágás a karján, amit a király ejtett rajta legutóbb.
Halk, elismerő morajlás hallatszott többek felől. Még én is csodáltam Pompa arcátlanságát, amiért így állította be a dolgokat, aztán a másik oldalamra fordultam, mintha mélyebben próbálnék aludni. A pletykálkodás folytatódott.
– Mondják, Ösztön-szülöttje és képes farkassá változni, ha a hold fénye rávetül. Nappal alszanak, és éjszaka haladnak, bizony. Mondják, a külhoni királyné átkaként ül a királyon, akit Pompa király üldözött ki Kosból, amiért megpróbálta ellopni a koronát. A Himlős Ember, mondják, egy félszellem, aki az utakat járja mindenütt a Hat Hercegségben, mondják Elmés király testéből szakította ki a Hegyvidéki mágia, és azóta bajt hoz mindenfelé, amerre jár, és magának az öreg királynak az arcát viseli.
– Baromság – mondta Kris undorodva. Megint meghúzta a palackot. Másoknak azonban jobban tetszett a mendemonda, és közelebb hajoltak, sugdosták, hogy folytassa az elbeszélő.
– Hát, én ezt hallottam – mondta az illető. – A Himlős Ember Elmés félszelleme, és most nem talál nyugodalmat, amíg a Hegyvidéki királyné, aki megmérgezte, meg nem hal.
– Hát ha ez a Himlős Ember Elmés király szelleme, miért tűzött ki rá Pompa király száz arany vérdíjat? – kérdezte Kris.
– Nem a szelleme, csak a félszelleme. Ellopta a király szellemének egy részét, mikor haldoklott, és most Elmés király nem nyugodhat békében, amíg a Himlős Ember meg nem hal, hogy a király szelleme egyesülhessék. Mások meg azt mondják – és itt lehalkította a hangját –, hogy a Fattyút nem ölték meg eléggé, és megint köztünk jár, mint emberfarkas. Ő meg a Himlős Ember bosszút forral Pompa király ellen, hogy elpusztítsák a trónt, amit a Fattyú nem tudott megszerezni. Mert ő lett volna a király a Boszorkánykirályné után, miután megölték Elmés királyt.
Az éjszaka kiválóan alkalmas volt az efféle beszédre. A hold teli volt és narancsszínű, alacsonyan lebegett az égen, a szél pedig az állatok szomorú bőgését, és motoszkálásának hangját sodorta felénk a karámok felől, az alvadt vér bűze pedig a kiterített, száradó bőrök szagával keveredett. Olykor fodros, tornyozódó felhők úsztak el a hold előtt, a mesélő szavaitól pedig borzongás futott végig a hátamon, bár más okból, mint azt az elbeszélő hitte. Arra vártam, hogy melyik pillanatban pattan föl valaki – Hé, nézzük csak meg jobban! – és vetik rám magukat. Senki sem mozdult. A mesétől mindenki farkastekintetet keresett az árnyékokban, nem egy fáradt munkást, aki köztük aludt. Ennek ellenére a szívem a torkomban dobogott, miközben visszatekintettem a megtett útra. A takács, akinél elcseréltem a ruhát, fölismerne a leírás alapján. A fülbevalós asszony is. Talán még az öregasszony is, aki segített megkötni a fejkendőmet. Talán nekik is van rejtegetnivalójuk, amit nem akarnak a királyi gárda orrára kötni. Talán. Úgy kell tennem, mintha így volna.
A beszélő csak folytatta, beleszőtte meséjébe Kettricken gonosz ambícióit és azt, hogyan bújt ágyba velem, hogy megfoganjon a gyermek, aki majd örökölheti a trónt utánunk. Megvetéssel beszélt Kettrickenről és senki sem rótta meg érte. Még Kris is bólogatott, mintha ezek a szörnyűségek mind köztudottak volnának. Legszörnyűbb félelmeimet igazolandó, megszólalt.
– Úgy meséled, mintha mindez új volna, pedig mindenki tudja, hogy a pocakja nem Igazság gyermekétől, hanem a Fattyúétól duzzadozott. Ha Pompa nem űzi vissza a Hegyvidéki szajhát, nekünk is lett volna egy Tarkabarka Hercegünk.
Beleegyező mormogás hallatszott. Lehunytam a szemem, és hátradőltem, mintha unatkoznék, remélve, hogy mozdulatlanságom és lehunyt szemem elrejti haragomat, ami kitöréssel fenyegetett. Megigazgattam a fejkendőmet. Vajon mi lehet Pompa célja az ilyen pletykák terjesztésével? Tudtam, hogy az ilyen mérgező szavak csak tőle eredhetnek. Nem bíztam a hangomban, nem mertem kérdezősködni, nem is akartam tudatlannak tűnni, amikor ezek a rémségek köztudottak voltak. Mozdulatlanul feküdtem hát és hallgatóztam tovább. Tehát mindenki tudta, hogy Kettricken visszatért a Hegyvidékre, a megvetésből pedig arra következtettem, hogy mindez friss hír. Azt is sugdosták, hogy a Hegyvidéki boszorka miatt zárták le a határokat Fészek és Szántás tisztes kereskedői elől. Valaki még azt is megkockáztatta, hogy mivel a partvidék felé szinte megszűnt a kereskedelem, a Hegyvidékiek esélyt látnak arra, hogy megszorítsák Fészek és Szántás Hercegségeket, és teljesen elzárják a kereskedelmi útvonalakat. Valaki még azt is megemlítette, még egy egyszerű karavánt, amit a Hat Hercegség katonái kísértek és Pompa színeit viselték, visszafordították a határról.
Az ilyen beszéd számomra ostobaság volt. A Hegyvidéknek szüksége volt Fészek és Szántás kereskedelmére. Nekik fontosabb volt a gabona, mint a fa és a szőrme a földműveseknek. A szabadabb kereskedelem volt az egyik indoka, amiért Igazság nőül kérte Kettrickent. Ha Kettricken vissza is menekült a Hegyvidékre, eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, sosem vágná el a kereskedelmet a két birodalom között. Túlságosan is kötődött mindkét néphez. Ha volt kereskedelmi tilalom, biztos vagyok benne, hogy Pompa kezdeményezte. Körülöttem az emberek tovább zsörtölődtek a Hegyvidéki boszorkáról és a király ellen folytatott bosszúhadjáratáról.
Pompa talán háborúra készül a Hegyvidék ellen? Fegyvereseket próbált küldeni a Hegyvidéki Királyságba kereskedőnek álcázva? Bolond ötlet volt. Annakidején apámat azért küldték a Hegyvidékre, hogy meghúzzák a határokat és kereskedelmi egyezségeket kössenek. Ezzel hosszú évek határvillongásainak, fosztogatásainak vetett véget. Azok az idők megtanították Elmés királyt, hogy senki sem fogja erővel megszerezni és birtokolni a Hegyvidéki királyság hágóit. Akaratlanul is követtem a gondolatot. Pompa javasolta Igazságnak Kettrickent menyasszonyként. Ő udvarolt a bátyja helyett. Aztán, ahogy közeledett az esküvő, megpróbálta megölni Igazságot, azzal a céllal, hogy saját magának szerezze meg Kettricken hercegnőt és mindent, ami vele járt. Kudarcot vallott, de terve csak kevesek előtt vált ismertté. Elszállt az esélye, hogy feleségül szerezze Kettrickent és vele együtt a Hegyvidéki koronát. Eszembe jutott egy beszélgetés Pompa és az áruló Galenus között. Azt hitték, hogy Fészek és Szántás akkor boldogul a legbiztonságosabban, ha irányítani tudják a hegyvidéki útvonalakat. Pompa talán most mindezt erőszakkal akarja megszerezni? Talán megpróbál elég rosszindulatot kelteni Kettricken ellen, hogy mindenkivel elhitesse, igazságos háborút viselnek egy Hegyvidéki boszorka ellen, a kereskedelmi utak érdekében?
Emlékeztettem magam, hogy Pompa bármit képes volt elhinni, amit csak akart. A borospohár mélyén, a Füsttől bódultan biztosan elhitte saját kitalált meséit. Száz arany Árnyért, újabb száz értem. Tudtam jól, hogy én mivel érdemeltem ki ezt a fejpénzt, de az jutott eszembe, vajon Árny miket művelhetett. Mióta csak ismertem, névtelenül, láthatatlanul dolgozott. Most sem volt neve, csak himlőhelyes bőre és féltestvéréhez való hasonlósága ismert. Ezek szerint láthatták valahol, s csak remélni tudtam, hogy jól van, akárhol is bújt meg. Egy részem visszafordult volna Kosba, hogy megtaláljam, hátha meg tudom védeni.
Jöjj hozzám.
Bármire vágytam is, bármit éreztem is, tudtam, hogy előbb Igazsághoz kell mennem. Ezt ígérgettem magamnak újra meg újra, amíg óvatos álomba merültem. Álmodtam is valamit, de csak halványan, alig érintette meg a Mesterség, ide-oda lebbentem, mintha az őszi szél terelgetett volna. A gondolataim összekuszálódtak és azok körül keringtek, akik hiányoztak. Azt álmodtam, hogy Árny Türelemmel és Füzével teázgat. Árny vörös selyemből készült, régimódi szabású köpönyeget viselt, rajta csillagokkal, megnyerően mosolygott a hölgyekre a csésze fölött, és még Türelem szeme is nevetett, bár furcsán megviseltnek és fáradtnak látszott. Azután Mollyról álmodtam, aki egy kunyhó ablakán nézelődött kifelé, miközben Burrick odakint állt és szorosabbra húzta magán a kabátját a fagyos szél ellen. Azt mondta Mollynak, hogy ne aggódjék, nem lesz távol olyan sokáig, a nehezebb munkák addig várhatnak, maradjon odabent és vigyázzon magára. Még Szeretettel is álmodtam, álmomban a híres medweni Éhes Gleccser Jégbarlangjaiban talált menedéket a katonákkal, akiket össze tudott gyűjteni és a menekültekkel, akiket elüldöztek otthonaikból a Martalócok. Azt álmodtam, hogy Hitet ápolta, aki lázasan feküdt egy elfertőződött nyílhegytől, ami a hasába fúródott. Végül a Bolonddal álmodtam, akinek fehér arca elefántcsontszínűvé vált, ahogy egy kandalló előtt ült és a lángokba bámult. Arcán reménytelenség tükröződött, úgy éreztem, a lángokban vagyok és ő egyenesen engem néz. Az álmok kavarogtak a fejemben, később farkasokról is álmodtam, vadásztak, egy kost üldöztek. Farkasfalka volt, s ha az én farkasom is köztük volt, már hozzájuk tartozott, nem hozzám.
Fejfájással ébredtem, a hátam is szúrt egy helyen, ahol kő került a pokrócom alá. A nap éppen fölbukkant az égre, mégis fölkeltem, hogy keressek egy kutat, megmosakodtam és ittam, amennyit csak bírtam. Burrick egyszer azt mondta, hogy a sok víz segít elnyomni az éhséget. Úgy döntöttem, ideje kipróbálni a gyakorlatban. Megköszörültem a tőrömet, és gondolkoztam rajta, hogy megborotválkozzak, de végül letettem róla. Jobb, ha a szakállam minél hamarabb elfedi a sebhelyemet, így csak vakargathattam a borostámat. Visszatértem az alvóhelyhez.
A többiek éppen ébredeztek, amikor egy zömök kis emberke jelent meg, és éles hangon bejelentette, hogy szüksége volna egy emberre, aki segít neki átterelni a birkáit az egyik karambol a másikba. Rövid munka volt, igazán nem sok, a legtöbben mégis a fejüket rázták, maradni akartak, hátha közben már embereket keresnek egy karavánhoz. Csaknem könyörgött, mondván, át kell hajtania a jószágokat a város utcáin, még azelőtt, hogy megindulna az élet és a forgalom a városban. Végül megtoldotta az ajánlatát egy reggelivel, és azt hiszem végül ezért vállaltam el és indultam utána. A fickót Damonnak hívták, és egész úton beszélt, közben hadonászott, és fölöslegesen elmagyarázta, hogyan kell terelni a birkákat. Jó példányok voltak, nagyon jó áru, és nem akarta, hogy bajuk essék. Nyugodtan, lassan, úgy volt a legjobb terelgetni őket. Szótlanul bólogattam az aggályai hallatán, és követtem egy karámhoz a vágóhídhoz vezető utca másik végébe.
Hamarosan megértettem, miért olyan sietős a dolga. A szomszédos karámban állhattak a balszerencsés Hencil jószágai. Néhány bárány még bégetett, de a legtöbb már elpusztult, vagy haldoklott a betegségtől. Betegségük bűze újabb aromával fűszerezte az amúgy is kellemetlen szagokat. Néhányan a halott állatokat nyúzták, hogy legalább a bőrüket megmentsék, és hasznosítsák. Véres munkát végeztek, a megnyúzott állatok tetemét otthagyták a haldoklók között. A maga viszolyogtató módján egy csatatérre emlékeztetett a jelenet, ahol már tolvajok fosztogatták a holtakat. Elfordítottam a tekintetemet a látványtól, és segítettem Damonnak összeterelni a nyáját.
Ösztönt használni a birkákon szinte teljes időpocsékolás volt. Ritkásak a gondolataik, a szelídebbje is azért tűnik olyan jámbornak, mert elfelejtette, hogy mire gondolt. A legrosszabbak elképzelhetetlenül gyanakvóak voltak még a legegyszerűbb mozdulatra is. Csak úgy lehetett bánni velük, ahogy a juhászkutyák tették. Meg kell győzni őket arról, hogy tudják, merre akarnak menni, és buzdítani kell őket. Egy pillanatra eszembe jutott, milyen könnyedén terelgetné őket Éjszem, de elég volt egy farkasra gondolnom, és néhányan máris megtorpantak, és riadtan körbenéztek. Javasoltam nekik, hogy kövessék a többieket, mielőtt eltévednének. Ettől megriadtak, és meglepődtek a gondolaton, aztán sietve befurakodtak a többiek közé.
Damon nagyjából megmutatta, hogy merre megyünk, és adott egy hosszú botot. A nyáj mögött és mellett rohangáltam föl-alá, hamarosan lihegtem, akár egy kutya, Damon pedig közben mutatta az utat, és minden útkereszteződésben ügyelt, hogy ne széledjenek szerteszét. A külvárosba mentünk, az egyik roskadozó karámba tereltük az állatokat. Egy másik karámban egy gyönyörű vörös bika ácsorgott, egy másikban pedig hat ló legelészett. Miután kifújtam magam, Damon elmagyarázta, hogy másnap itt gyülekezik egy karaván, ami a Kéktóhoz tart. Épp az előző nap vásárolta a birkákat, és haza akarta terelni, hogy növelje a saját nyáját. Megkérdeztem tőle, hogy szükség van-e még egy emberre, hogy a Kéktóhoz terelje a birkákat, ő pedig töprengve rám nézett, de nem válaszolt.
A reggelivel kapcsolatban megtartotta a szavát. Kását és tejet ettünk, egyszerű étkeket, de számomra csodálatos ízük volt. Egy asszony szolgálta föl, aki a karámoktól nem messze lakott egy házban, és abból élt, hogy olykor vigyázott az állatokra és élelemmel meg szállással látta el azokat, akik a jószágokkal törődtek. Miután megreggeliztünk, Damon gondosan elmagyarázta, hogy igen, keresett embereket a nyáj mellé, nem is egyet, de a ruháimból ítélve úgy gondolta, hogy nem értek az állatokhoz. Elmagyarázta, hogy reggel is csak azért fogadott föl, mert én voltam az egyetlen, aki igazán ébren volt és jelentkezett a feladatra. Én pedig előadtam a mesémet a szívtelen nővéremről, és biztosítottam, hogy tudok bánni a birkákkal, lovakkal, marhákkal. Némi tépelődés után végül fölfogadott, azzal a feltétellel, hogy ő gondoskodik az ennivalómról, és az út végén tíz ezüstöt fizet. Elküldött, hogy szedjem össze a holmimat és búcsúzzak el mindenkitől, de érjek vissza estére, különben másvalakit fogad föl.
– Semmim sincs, amit össze kellene szednem, és nincs kitől elbúcsúznom – mondtam. Nem lenne bölcs visszamennem a. városba, főleg azután, amit hallottam az éjszaka. Szívem szerint azonnal útra keltem volna.
Damon egy pillanatra elcsodálkozott ezen, végül elégedettnek tűnt.
– Hát, nekem mindkettőt el kell intéznem, úgyhogy itt hagylak téged, hogy vigyázz a birkákra. Vizet kell nekik hordani, ez volt az egyik ok, amiért a vágóhídnál tartottam őket, mert ott kút is van. Aztán a szomszéd karámban megbetegedtek az állatok. Hozzál nekik vizet, én pedig küldök egy embert egy kordényi szénával. Ügyelj, hogy jóllakjanak. Meglátom hogy boldogulsz velük most, az majd eldönti hogy jövünk ki egymással az úton... – és így tovább, és így tovább, a legapróbb részletekig elmondta, hogyan itassam még az állatokat és hány kupac szénát rakjak közéjük, hogy minden állatnak jusson belőle. Azt hiszem, elkerülhetetlen volt ez a magyarázás, nem tűntem igazi juhásznak. Hiányzott Burrick, az ő higgadt bizalma, hogy tudom mit kell csinálnom és meg is teszem. Ahogy elfordult, hogy induljon, még visszanézett. – És téged hogy hívnak, fiam?
– Tamás – feleltem rövid tétovázás után. Türelem hívott így még azelőtt, hogy elfogadtam volna a FitzLovag nevet. Az emlékről egy másik emlék is eszembe jutott, amit Pompa mondott valaha: „nem vagy több, mint Névtelen, a lovászfiú”. Kétlem, hogy Tamás a juhászfiú bármivel is többet jelentene a szemében.
A kút elég messze volt a karámoktól, hosszú kötéllel és egy ócska vödörrel. Többször is meg kellett töltenem a birkák itatóját, amíg végül maradt is a vályúban víz, a széna is ekkortájt érkezett meg. Négy halomba raktam a szénát a karám négy sarkába. Újabb hiábavaló küzdelemnek ígérkezett a dolog, a birkák ugyanis azonnal mind a széna köré gyűltek, amint beemeltem a karámba. Csak azután sikerült mind a négy sarokba szénát hordanom, miután a legügyetlenebbek és leggyengébbek kivételével mind jóllaktak.
Délután még több vizet hordtam. Az asszony adott egy nagy kannát, hogy melegíthessek vizet, és mutatott egy eldugott zugot, ahol lemoshattam magamról az út porát. A karom szépen gyógyult, egészen jól egy halálos sebhez képest. Reméltem, hogy Árny sosem tudja meg hogyan jártam, biztosan kinevetne. Miután megmosdottam, hoztam még egy vödör vizet melegíteni, hogy abban kimossam azokat a ruhákat, amiket az öregasszonytól vettem. A köpönyegről kiderült, hogy a színe világosabb szürke, bár a szagot nem tudtam teljesen kimosni belőle. Mire kiakasztottam száradni, már egészen nedves gyapjú szaga lett.
Damon nem hagyott nekem ennivalót, de az asszony fölajánlotta, hogy készít nekem ebédet, ha hordok vizet a bikának és a lovaknak is, mert ő már negyedik napja csinálja és belefáradt. Így dolgoztam meg az ebédemért, ami húslevesből és kétszersültből állt, meg egy korsó sörből, amivel leöblíthettem az ízét. Ebéd után ránéztem a birkákra, akik békésen totyogtak a karámjukban. Megszokásból a bikát és a lovakat is szemügyre vettem. Rákönyököltem a karám korlátjára, és néztem az állatokat, azon tűnődtem, milyen lenne, ha az én életem is csak ennyiből állna. Végül úgy döntöttem, hogy nem lenne rossz, ha egy asszony, akár Molly várna otthon. Egy kócos fehér kanca lépegetett hozzám, és megbökött az orrával, kérte, hogy vakargassam meg a fülét. Barátságosan megpaskoltam, és így tudtam meg, hogy egy szeplős parasztlány hiányzik neki, aki mindig répát hozott neki és Hercegnőnek nevezte.
Eszembe jutott, hogy vajon van-e valaki, aki olyan életet él, mint amilyet szeretne. Talán Éjszem végre megtalálta ezt az életet. Őszintén reméltem. Sok sikert kívántam neki az élethez, de kis önzés is keveredett bele, reméltem, hogy néha hiányzom neki. Mogorván azt gondoltam, hogy talán Igazság is ezért nem jött vissza. Megelégelte a koronával járó terheket, és ügyesen eltüntette maga után a nyomokat. De ahogy végiggondoltam, tudtam, hogy nem igaz. Ő aztán nem tenne ilyet! Azért ment a Hegyvidékre, hogy az Elődöktől kérjen segítséget. Ha pedig kudarcot vallana, kitalál valami mást. Akármi volt is az, tőlem kért segítséget hozzá.

 

 

11
Juhászok

 

ÁRNY HULLÓCSILLAG, ELMÉS király tanácsadója hűséges szolgája volt a Látnok királyi családnak. Kevesen tudtak a létezéséről Elmés király uralkodása alatt. Ez sem kedvetlenítette el azonban, mivel nem vágyott a dicsőségre. A királyi család iránti hűségét még önmagánál is előbbre valónak tartotta. Elmés király halálával annak az ígéretnek szentelte életét, hogy a korona a valódi örökös fejére kerüljön. Pusztán ezért törvényen kívülinek minősült, mivel nyíltan szembeszegült Pompa önjelölt királyi jogával, amivel a Hat Hercegség uralkodójának trónjára ültette magát. Futárokkal üzenetet küldött a Hercegeknek és Pompának, melyben hosszú évek hallgatása után fölfedte magát, és Igazság herceg hűséges követőjeként megesküdött, hogy amíg bizonyítékot nem kap a jog szerinti király haláláról, ő mást nem szolgál. Pompa herceg árulónak és lázadónak bélyegezte, vérdíjat tűzött ki a fejére. Árny Hullócsillag számtalan ravasz módon kerülte el üldözőit, és továbbra is éltette a partmenti Hercegekben a reményt, hogy királyuk nem halt meg és visszatér, hogy győzedelmeskedjék a Martalócok fölött. Mivel Pompa „király” minden reményt és segítséget megtagadott, a partmenti nemesség ezekben a hírekben bizakodott. Dalokat írtak róla, még a köznép is reménykedve beszélt arról, hogy királyuk egyszer visszatér, és magával hozza a legendás Elődöket, és fölszabadítja a partvidéket a Martalócok alól.

*

Késő délutánra gyülekezni kezdtek a karaván tagjai. A bika és a lovak egy asszony tulajdonában voltak, aki férjével egy kétökrös szekéren érkeztek. Saját tábortüzet raktak, saját ételüket ették, és csak egymással beszélgettek. Új gazdám nemsokára visszatért kissé kapatosan, jól megbámulta a birkákat, hogy minden rendben van-e velük. Nagykerekű, póni vontatta kordén érkezett, az állatot rögtön az én gondjaimra is bízta. Fölbérelt egy másik embert is, mondta, egy Kris nevű férfit. Mondta, hogy figyeljek, mikor érkezik és mutassam meg néki, merre vannak a birkák. Ezzel el is ment, visszavonult egy szobába aludni. Nagyot sóhajtottam arra gondolva, hogy egész úton Kris nyers modorát és bőbeszédűségét kell hallgatnom, de nem panaszkodtam. Helyette gondjaimba vettem az engedelmes pónit, ami Dob névre hallgatott.
Következőnek egy vidámabb társaság érkezett, egy bábos társulat, élénk színekre festett kocsival, melyet két igavonó ló húzott. A kocsi egyik oldalán egy nagyobb ablak volt, a bábok színpadául szolgált. Az oldaláról egy nagy ponyvát is ki lehetett húzni, amit nagyobb, marionettbábozás esetén használtak. A bábosok vezetőjét Dell mesternek hívták, három tanítványa volt, emellett egy utazóbábos és egy dalnok csatlakozott hozzájuk az útra. Nem raktak saját tábortüzet, inkább az asszony házában szálltak meg, ahonnan hamarosan ének csendült fel és fabábuk csattogása.
Később két fuvaros érkezett két szekérnyi gondosan megrakott fazekasáruval, végül pedig a karavánmester és négy segédje. A karavánmester puszta jelenlétével magabiztosságot árasztott. Margo szívós asszony volt, őszülő haját gyöngyökkel díszített bőr fejpánt tartotta távol az arcától. Két segédje, úgy tűnt, a fia és a lánya volt. Ők ismerik az itatóhelyeket, tudják, melyik tiszta, melyik fertőzött, ők védenek meg bennünket a rablóktól, náluk volt tartalék élelem és víz, és ők egyeznek meg a nomádokkal, hogy melyik legelőn kelhet át a karaván. Ez utóbbi legalább olyan fontos volt, mint a többi, mivel a nomádok nem kedvelték az átutazókat, akik. a nyájaikat az ő legelőiken vezették keresztül. Margo aznap este összehívott minket, és beszámolt minderről, valamint emlékeztetett minket, hogy ők tartanak rendet a karaván tagjai között is. Sem a lopást, sem más bajkeverést nem tűrnek meg, olyan tempóban fogunk haladni, amit mindenki tartani tud, a karavánmester intéz minden szükséges dolgot az itatóhelyeknél a nomádokkal, és mindenkinek engedelmeskednie kell a karavánmester szavának, aki az út során a törvényt képviseli. Margo és segédei ezután ellenőriztek minden szekeret, az ivóvizet és az élelmet. Az útvonalunk cikcakkban vezetett át a pusztán, itatóhelytől itatóhelyig. Margo szekerén több hordónyi ivóvíz is akadt, de megkövetelte, hogy mindenki vegyen magához annyit, amennyi elfér.
Kris naplementekor érkezett, miután Damon már rég lefeküdt aludni. Kötelességtudóan megmutattam neki a birkákat, aztán hallgattam, ahogy azon morog, hogy Damon nekünk nem gondoskodott szobáról. Tiszta, meleg éjszaka volt, alig fújdogált a szél, így nem volt okom panaszkodni. Nem szóltam, hagytam dünnyögni és morogni, amíg bele nem unt. A birkák karámja mellett feküdtem le aludni, Kris pedig a bábosokat zaklatta tovább faragatlan modorával és terjengős véleményeivel.
Nem tudom, meddig aludtam igazán. Az álmaim úgy váltak szét, mint függönyök a szélben és arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet suttogja. Úgy tűnt, távolról jön, de ahogy hallgattam, mágnesként vonzott magához a hang. Akár egy bizonytalan molylepke, gyertyafényre lettem figyelmes, és elindultam a fény felé. Négy gyertya égett fényesen egy durva faasztalon, kellemes illatuk megédesítette a levegőt. Két gyertya lágy mirtuszillatot árasztott, két kisebb mécses pedig édes, tavaszi rét illatát. Viola, gondoltam, és még valami. Egy nő görnyedt föléjük, mélyeket lélegzett az illatokból, szemeit szorosra zárta, és izzadtság gyöngyözött az arcán. Molly. Megint a nevemet mondta.
– Fitz, Fitz, miért kellett meghalnod, itt hagynod engem? Nem így kellett volna lennie. Utánam kellett volna jönnöd, megtalálni engem, hogy megbocsássak. Neked kellett volna meggyújtanod a gyertyákat. Nem egyedül kellene lennem.
Hirtelen felnyögött, mintha görcsös fájdalom hasított volna belé, rémület ült ki az arcára; amit lázasan próbált leküzdeni.
– Rendben lesz – suttogta magának –, rendben lesz. Azt hiszem, ennek így kell lennie.
Még így, Mesterség-álmomban is kihagyott egy dobbanást a szívem. Láttam Mollyt, amint egy tűzhely mellett áll egy kis kunyhóban. Odakint őszi vihar dühöngött, Molly pedig az asztal szélébe kapaszkodott görnyedten, félig ránehezedve. Egy hálóinget viselt csupán, haja csomókba ragadt az izzadságtól. Miközben döbbenten bámultam, nagy levegőt vett, aztán felkiáltott, de nem sikoltott, csak vékony, elnyújtott nyögésre hasonlított leginkább, mintha csak erre lett volna ereje. Nemsokára kiegyenesedett, és a hasára tette a kezét. Megszédültem a látványtól.
Molly állapotos volt.
Ha lehetséges volna álomban elájulni, biztosan megtettem volna. Gondolataim őrült sebességgel kergetőzni kezdtek a fejemben, és fölidéztem mit mondott búcsúzásakor, hogy mit tennék, ha állapotos volna az én gyermekemmel. Akkor a gyermekről beszélt, őmiatta hagyott el, amit minden másnál előbbrevalónak tartott az életében. Nem egy másik férfiért, hanem a gyermekünkért. Őt akarta megvédeni. Azért nem mondta meg nekem, mert attól félt, nem mennék vele. Jobb nem kérdezni, mint visszautasítást kapni.
Igaza volt. Nem mentem volna vele. Túl sok minden történt Kosvárban, túl sok kötelesség várt rám. Igaza volt, hogy elhagyott. Jellemző volt Mollyra, hogy elment és egyedül nézett szembe a választásával. Ostobaság volt, de oly jellemző volt rá, legszívesebben megöleltem volna. Meg akartam rázni.
Hirtelen megint megmarkolta az asztal szélét, szemei elkerekedtek, hang nem jött ki a torkán.
Egyedül volt, azt hitte, meghaltam. Egyedül készült megszülni a gyermeket ott, abban a kis kunyhóban.
Felé nyúltam, kiabáltam, Molly, Molly, de magával volt elfoglalva, a saját testére figyelt. Hirtelen megértettem Igazság csalódottságát akkor, amikor nem sikerült üzennie nekem, amikor a leginkább szüksége lett volna rá.
Hirtelen kivágódott az ajtó, viharos szél és eső tört be az ajtón. Molly fölemelte a tekintetét és az ajtó felé nézett.
– Burrick? – kérdezte nyögve. Hangja tele volt reménnyel.
Ismét megdöbbentem, de Molly öröme és megkönnyebbülése mindent elsöpört, amint Burrick arca föltűnt az ajtóban.
– Csak én vagyok, bőrig áztam. Nem tudtam szárított almát szerezni, a boltok üresek. Remélem a liszt nem ázott meg. Hamarabb is visszaértem volna, de a vihar... – mondta, miközben belépett, olyan hangon, mint aki hazatért a városból, vállára vetett zsákkal. Víz csorgott végig az arcán, a padlóra csöpögött a kabátjáról.
– Itt az idő – mondta Molly kétségbeesetten.
Burrick ledobta a zsákját, és nekifeszült az ajtónak, hogy bezárja.
– Minek? – kérdezte miközben megtörölte az arcát, és kezével hátrafésülte a haját az arcából.
– Jön a gyermek – mondta furcsán higgadtan.
Burrick egy pillanatig üres tekintettel nézett rá, aztán határozottan szólalt meg.
– Nem. Kiszámoltuk. Nem jöhet most – hirtelen ingerült lett, azt akarta, hogy igaza legyen. – Még tizenöt nap, talán több. Ma beszéltem a bábával, és mindent elrendeztem, azt mondta, pár nap múlva meglátogat...
Szavai elhaltak, ahogy Molly ismét megmarkolta az asztal szélét. Vicsorgott az erőfeszítéstől, Burrick pedig megigézetten állt, és elsápadt.
– Elmenjek a faluba, idehívjam? – kérdezte halkan.
Víz csöpögött a padlóra. Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva Molly levegőhöz jutott.
– Nem hiszem, hogy van rá időnk.
Burrick még mindig dermedten állt, kabátjáról tócsába gyűlt a víz a padlón. Olyan mozdulatlanul állt, mintha Molly egy kiszámíthatatlan állat lett volna.
– Nem kéne lefeküdnöd? – kérdezte bizonytalanul.
– Már próbáltam, de nagyon fáj, ha megint jön egy fájás. Attól sikoltottam.
Burrick bólogatott, mint egy bábu.
– Akkor állnod kell, azt hiszem. Gondolom – nem mozdult.
Molly könyörgő tekintettel nézett rá.
– Nem lehet túl sok különbség – lihegett –, egy kanca, meg egy tehén és...
Burrick szeme hirtelen nagyon elkerekedett, és vadul, némán megrázta a fejét.
– Burrick... senki más nincs itt, aki segíthetne. Én pedig... – szava hirtelen elakadt és fáradt hangon felkiáltott. Előredőlt az asztalra, lábait megrogyasztotta, hogy homlokát az asztal lapján pihentesse. Mély hang tört fel belőle, félelemmel és fájdalommal telve.
Félelme utat talált Burrick gondolatai között. Kurtán megrázta a fejét, mintha kitisztítaná, mintha fölébredt volna.
– Igazad van, nem lehet túl sok különbség. Nem. Százszor is csináltam már ilyet, és biztos nem olyan más. Jól van. Majdnem olyan, biztos vagyok benne. Jól van. Lássuk. Minden rendben lesz, csak... ah – levette a kabátját, és a földre dobta. Sietve kisöpörte a haját az arcából és letérdelt Molly mellé. – Meg foglak érinteni – figyelmeztette, Molly pedig lehajtott fejjel kurtán bólintott.
Biztos kezét Molly hasára tette, lágyan, de határozottan simogatta, számtalanszor láttam már, amint egy vemhes kanca hasát simogatja ekképp, hogy megnyugtassa.
– Nem tart soká, már nem – mondta. – Megindult.
Hirtelen magabiztosnak hangzott, én pedig éreztem, ahogy Molly is megnyugszik kissé. Burrick mindkét kezét a hasán tartotta amikor jött a következő fájás.
– Jól van, ez az – mondta, ahogy annyiszor tette már Kosvár istállójában. Két fájás között megtartotta Mollyt, és közben halkan, nyugodt hangon beszélt hozzá, bátorította, ügyes kislánynak szólította, remek lánynak, aki szép gyermeknek ad életet. Kétlem, hogy bármelyikük is fölfogta volna a szavak értelmét, de a hangsúly számított, nem a szavak. Egyszer fölkelt, hogy pokrócot szerezzen, és összehajtogatta maga mellé a padlóra. Nem motyogott és dadogott, amikor fölemelte Molly hálóingét, csak bátorító szavakat suttogott, miközben Molly az asztalba kapaszkodott. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai, aztán hirtelen felsikoltott, Burrick pedig azt mondogatta – Gyerünk, nyomjad, itt van már, itt van, gyerünk, ez az, lám ki van itt, ki ez?
Aztán egy gyermeket tartott a kezében, egyik nagy tenyerét a feje köré fonta, másikkal az apró, görnyedt testet támasztotta, és hirtelen lerogyott a padlóra és olyan csodálkozó tekintetet meresztett, mintha még sosem látott volna születést ezelőtt. A nők elbeszélései alapján órákig tartó sikoltozásra és sok vérre számítottam, de csak egy kevés vér volt a csecsemőn, aki nyugodt, kék szemekkel nézett Burrickra. A szürkés köldökzsinór vastagnak és nagynak tűnt a gyermek testéhez, apró kezéhez és lábához képest. A kunyhóban csak Molly lihegését lehetett hallani.
– Jól van? – kérdezte aztán Molly reszkető hangon. – Valami baj van? Miért nem sír?
– Jól van – mondta Burrick lágyan. – Kislány és jól van. Olyan gyönyörű, semmi oka a sírásra – egy ideig hallgatott ő is, végül, vonakodva letette maga mellé a pokrócra és betakarta vele. – Van itt még valami, amit meg kell tenni, mielőtt befejeznénk – mondta Mollynak.
Nemsokára azonban Molly és a gyermek a kandalló előtt ültek egy székben, meleg pokrócokba burkolózva. Burrick tétovázott egy pillanatig, aztán a késével vágta el a köldökzsinórt, mielőtt tiszta lepedőbe burkolta volna a babát, és odaadta Mollynak. Molly azonnal kitakarta, és alaposan szemügyre vette minden egyes porcikáját, a haját, apró ujjait és lábát, a fülét. Aztán Burrick is ugyanezt tette, hátat fordítva Mollynak, amíg kibújt átizzadt hálóingéből és másikat húzott föl. Burrick olyan gondosan vizsgálgatta, mint előtte még egyetlen csikót, vagy kutyakölyköt sem.
– A szemöldököd Lovagé – mondta halkan, és rámosolygott, egyik ujjával megérintette az arcát. A gyermek az érintés irányába fordította a fejét.
Mikor Molly visszajött és leült a tűz mellé, Burrick odaadta neki a gyermeket, és lekuporodott a szék mellé, Molly pedig a melléhez emelte a gyermeket. A baba pár próbálkozás után megtalálta a mellbimbót, és a szájába vette, szívni kezdte, Burrick pedig olyan megkönnyebbülten sóhajtott, hogy csak ekkor tűnt föl, hogy visszatartotta a lélegzetét, attól félt, hátha nem fog szopni. Molly csak a gyermekre figyelt, én azonban láttam, ahogy Burrick az arcához emeli a kezét, hogy megdörzsölje a szemét, és láttam, hogy remegnek a kezei. Úgy mosolygott, ahogy azelőtt még soha.
Molly ránézett, arca akár a napsütés.
– Készítenél nekem egy csésze teát? – kérdezte lágyan, Burrick pedig vigyorgott, mint egy bolond.
Órákkal napkelte előtt ébredtem, először nem is tudtam, mikor kerültem át az ébrenlét világába. Azon kaptam magam, hogy nyitva van a szemem és a holdat bámulom. Lehetetlen volna leírni, mit éreztem akkor, de gondolataim végül lassan alakot öltöttek, és végre megértettem korábbi Mesterség-álmaimat Burrickról. Sok mindent megmagyarázott. Molly szemén keresztül láttam. Egész végig ott volt Mollyval, és gondoskodott róla. Ő volt az a barát, akinek a segítségére ment, miután elváltunk, az asszony, akinek férfikézre volt szüksége a ház körül. Végig ott volt vele, amíg én egyedül voltam. Harag gyúlt bennem, amiért nem jött el hozzám, hogy elmondja, Molly gyermeket vár. Összerezzentem, és arra gondoltam, talán megpróbálta. Valami visszavonzotta őt ahhoz a juhászkunyhóhoz, és eltűnődtem, vajon mit gondolhatott, amikor elhagyatottan találta. Talán azt, hogy legszörnyűbb félelmei beigazolódtak, hogy vadállattá változtam és sosem térek vissza.
De visszatérek. Hirtelen megértettem, hogy visszatérhetek. Semmi sem állt köztem és Molly között. Nem volt másik férfi az életében, csak a gyermekünk. Mosolyogni kezdtem magamban. Nem hagyhatom, hogy egy olyan apróság, mint a halál kettőnk közé álljon. A halál semmiség egy közös gyermek életéhez képest. Elmegyek hozzá, és elmagyarázom, ezúttal mindent elmondok és ezúttal megérti majd, megbocsát, hiszen nem lesz több titok kettőnk között.
Nem tétováztam, fölültem a sötétségben, fölvettem a batyumat, amit párnának használtam és útnak indultam. Folyón lefele könnyebb, mint fölfelé. Volt pár ezüstöm, valahogy fölkéredzkedek egy hajóra, ha pedig kifogyok a pénzből, megdolgozom az útbérért. A Szől lassú folyó, de ha elhagyom Teknőctót, a Kos erős áramlata már gyorsabban visz célom felé. Visszamegyek, haza Mollyhoz és a lányunkhoz.
Jöjj hozzám.
Megtorpantam. Nem Igazság üzenete volt, tudtam. Ez belülről fakadt, annak a hirtelen és erőteljes Mesterség-lökésnek az eredménye volt. Biztos voltam benne, hogy ha Igazság tudná, miért kell hazamennem, azt mondaná, siessek, ne aggódjak miatta, ő jól van. Csak tovább kell mennem.
Lépésről lépésre a holdvilágnál. Minden egyes lépéssel, szívem minden dobbanásával hallottam a szavakat a fejemben. Jöjj hozzám. Jöjj hozzám. Nem mehetek, könyörögtem. Nem megyek, tagadtam meg. Megpróbáltam csak Mollyra és a lányomra gondolni. Nevet kell adni neki. Vajon Molly ad neki nevet, mielőtt hazaérek?
Jöjj hozzám.
Azonnal össze kell házasodnunk. Valamelyik faluban biztosan találunk Tanút, Burrick pedig tanúsíthatja, hogy árva vagyok, nincsenek felmenőim, akiket a Tanúnak az emlékezetébe kellene vésnie. Azt mondom majd, hogy Újfiúnak hívnak. Furcsa név, de hallottam már furcsábbat is és együtt tudok vele élni. Nevezhetnek akár Lótrágyának is, ha együtt élhetek Mollyval és a lányommal.
Jöjj hozzám.
Szereznem kell valami munkát, bármit. Hirtelen úgy döntöttem, hogy az erszényemben lapuló ezüstök túl értékesek voltak, hogy elköltsem őket, egészen hazáig dolgoznom kell fizetségként az utazásért. Ha pedig megérkezem, mit dolgozhatnék? Mire voltam alkalmas? Dühösen félresöpörtem a gondolatot. Találok valamit, jó férj leszek és jó apa.
Jöjj hozzám.
Lépéseim fokozatosan lelassultak. Egy lapos dombocska tetején álltam, az előttem elnyúló utat néztem. A városban még égett néhány apró fénypont. Lemegyek, és keresek egy lefelé tartó bárkát, amelyik fölfogad. Ez minden. Csak tovább kell mennem.
Nem értettem, miért nem tehetem. Tettem egy lépést, megbotlottam, a világ megfordult körülöttem, és térdre rogytam. Nem mehetek vissza. Igazsághoz kell mennem. Nem tudtam megmagyarázni, nem értettem. Térdeltem a dombtetőn, néztem a várost, és kristálytisztán tudtam, mit mond a szívem, mit kell tennem. Mégsem tudtam megtenni. Semmi sem tartott vissza, senki sem emelte rám a kezét, vagy kardját, nem szólított föl, hogy forduljak vissza. Csak egy halk, kitartó hang duruzsolt a fülembe. Jöjj hozzám, jöjj hozzám, jöjj hozzám.
Én pedig nem tehettem másképp.
Nem mondhattam a szívemnek, hogy ne dobogjon, nem tarthattam vissza a lélegzetem, hogy meghaljak. És nem állhattam ellen a hívásnak. Álltam az éjszakában, egyedül, csapdában voltam, egy másik férfi akarata fojtogatott. Énem egy hidegfejű része azt mondta, látod, most már érted, ilyen ez nekik. Willnek és a kotériának, akiknek a tudatába Galenus égette bele a hűséget Pompa iránt. Nem felejtették el, hogy volt egy másik királyuk, nem hitték el, hogy igazuk van. Egyszerűen nem volt más választásuk. Egy nemzedékkel ezelőtt pedig ilyen lehetett Galenusnak, aki apám iránt érzett fanatikus hűséget. Igazság mondta, hogy Galenus hűsége is ilyen Mesterség égette jel volt, amit Lovag tett vele, mikor szinte még gyermekek voltak. Lovag indulatból tette, amiért Galenus kegyetlenkedett Igazsággal. Egy idősebb testvér bosszút állt valakin, aki rosszul bánt az öccsével. Harag és tudatlanság szülte, Lovag nem is tudta igazán, hogy létezik ilyesmi. Igazság azt mondta, Lovag megbánta és megszüntette volna, ha tudja, hogyan kell. Vajon Galenus rájött valaha is, hogy mit tettek vele? Ezért gyűlölt engem is ennyire, ezért akarta a fiún megbosszulni azt, amit nem érezhetett az apa, Lovag iránt?
Megpróbáltam talpra állni, de nem sikerült. Lassan a porba rogytam a hold világította út közepén, és reménytelenül ücsörögtem ott. Nem számított. Semmi sem számított, csak az, hogy volt egy asszonyom és egy gyermekem, és nem mehettem hozzájuk. Bámultam a folyót, amint sötéten csillog a holdfényben, de nem vihetett magával haza, pedig megtehetné. Mivel akaratom ereje nem volt elég, hogy áttörje Igazság parancsát, fölnéztem a holdra, és így szóltam – Burrick, kérlek vigyázz rájuk, ne érje baj őket, vigyázz rájuk, mintha a tieid lennének, amíg visszatérek.
Nem emlékszem rá, hogy kerültem vissza a karámokhoz, mikor feküdtem vissza aludni. Végül aztán jött a reggel, s amikor kinyitottam a szemem, már ott voltam. Feküdtem a hátamon, néztem a tiszta, kék eget, és gyűlöltem az életemet. Kris állt fölém, és végigmért.
– Jobb ha fölkelsz – mondta, aztán közelebb hajolt. – Vörösek a szemeid. Tán volt egy üveg itókád, amit nem osztottál meg velem?
– Nincs semmim, amit bárkivel is megoszthatnék – feleltem duzzogva. Talpra álltam, a fejem lüktetni kezdett.
Vajon milyen nevet ad neki Molly? Egy virág nevét, gondoltam. Orgona, vagy hasonló. Rózsa. Ibolya. Én milyen nevet adnék neki? Nem számított.
Nem gondolkoztam tovább. Az elkövetkező pár napban azt tettem, amit mondtak. Jól és gondosan végeztem a feladatokat; egyetlen gondolatom sem terelte el a figyelmemet. Valahol a lelkemben egy őrült dühöngött a cellájában, de úgy döntöttem, nem figyelek oda. Helyette birkát tereltem. Követtem őket a szekerek, a lovak patája s az általuk fölvert porfelhőben. Nemsokára vastagon belepte az arcomat, a hajamat, a ruhámat a por, kiszáradt a torkom és semmire sem gondoltam. Nem volt szükségem gondolatokra, hogy tudjam, minden lépés közelebb visz Igazsághoz. Olyan keveset beszéltem, hogy még Kris is megelégelte a társaságomat, mivel nem tudott vitatkozásra bírni. Olyan egyszerűen tereltem a birkákat, mint a legjobb juhászkutya a világon. Mikor lefeküdtem aludni éjszakánként, még csak nem is álmodtam.
Az élet ment tovább a többiek számára. A karavánmester remekül igazgatta a karavánt, az út szerencsére eseménytelen volt. Kellemetlenséget csak a por, a szigorúan beosztott kevés ivóvíz és a ritka legelők jelentettek, ám ezek mind részei voltak az útnak, amit mindenki elfogadott. Esténként, miután a birkák nyugovóra tértek, megsütöttük, és megettük a vacsoránkat, a bábosok próbáltak. Három darabot akartak tökéletesre fejleszteni, mielőtt elérik a. Kéktót. Olykor csak a mozgást és a párbeszédet gyakorolták, máskor teljes előadást próbáltak, fáklyákkal, zenével, énekkel, díszletekkel és hátterekkel. A bábosok ilyenkor tiszta fehérbe öltöztek, ezzel jelezvén, hogy ők láthatatlanok, aztán előadták a teljes műsorukat. A bábos mester nagyon szigorú volt, szíjával nem csak a tanítványait osztotta ki, néha bizony még a segédként mellészegődött bábos is kapott egyet-kettőt. Egyetlen rosszul hangsúlyozott szó, egy rossz kézmozdulat a bábbal máris kivívta Dell mester haragját. Ha érdekelt volna egyáltalán az előadás, ez a bánásmód elvette volna a kedvemet tőle. Ezért inkább elvonultam, leültem valahová, és a birkákat figyeltem, miközben a többiek az előadást bámulták.
Olykor a dalnok, egy csinos, Csillag nevű nő szegődött társamul. Kétlem, hogy azért, mert az én társaságomra vágyott volna, inkább azért, mert így elég távol került a tábortól, hogy gyakorolhassa a dalait, távol a vég nélküli bábos próbáktól és a megrótt tanítványok hüppögésétől. Talán azért, mert én is Kosból érkeztem, megértettem, mi hiányzik neki akkor, amikor sirályok rikoltásáról, a tenger fölötti, vihar utáni ég színéről énekelt. Külsején látszott, hogy Kosból való, haja és szeme sötét volt, a vállamig ért. Egyszerűen öltözködött, kék nadrágot és tunikát viselt. Fülében lyukak voltak a fülbevalók helyén, de most egyet sem viselt, sem gyűrűt, sem más ékszert. Nem messze tőlem üldögélt mindig, ujjai táncoltak a hárfán, és énekelt. Jó érzés volt megint ismerős kiejtést és a partmenti Hercegségek dalait hallgatni. Néha beszélt hozzám, de nem társalogtunk. Inkább magának beszélt, én csak éppen hallótávolságon belül tartózkodtam, akárcsak egy kedvenc kutya, a kandalló mellett. Így tudtam meg, hogy egy kisebb, Kos Hercegség-béli vár dalnoka volt, ahol még sosem jártam, és a várúr neve sem csengett ismerősen. Nincs miért aggódni, sem a vár, sem a nemes nem volt többé, felégették a Martalócok. Csillag túlélte, de nem maradt hely, ahol álomra hajthatta a fejét, nem maradt kinek énekelni. Útra kelt tehát, elhatározta, hogy olyan messzire kerül az óceántól, amennyire csak lehetséges, ahol még hajót sem láthat többé. Megértettem. Azzal, hogy elhagyta Kost, a szívében megőrizte olyannak, amilyennek utoljára látta, amilyen egykor volt.
A halál túl közel suhogtatta hozzá a szárnyait, ő pedig elhatározta, hogy nem fog egy ismeretlen nemes névtelen dalnokaként meghalni. Nem, valahogyan hírnevet kovácsol magának, tanúja lesz valami nagyszerű eseménynek, amiből aztán dalt ír, amit még sokáig énekelni fognak. Nekem úgy tűnt, több dolognak lehetne szemtanúja, ha ott maradt volna a partvidéken. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, Csillag sietve hozzátette, hogy olyasminek akar szemtanúja lenni, amit túl is élhet, hogy megénekelje. Mellesleg, ha az ember látott egy csatát, látta az összeset. Erre némán bólogattam.
– Ah, gondoltam, hogy inkább tűnsz harcosnak, mint juhásznak. A birkák nem törik el az ember orrát, vagy hagynak forradást az ember arcán.
– De igen, ha az ember leesik egy sziklás domboldalon a ködben, az elkóborolt jószágok után kutatva – mondtam keserűen, és elfordítottam az arcomat.
Hosszú ideig ez volt a legtöbb társalgás, amiben részem volt.
Utaztunk tovább, olyan gyorsan, amennyire a szekerek és a nyáj lehetővé tette. A napok feltűnően egyformák voltak, akárcsak a táj, amin keresztülhaladtunk. Kevés változatosság adódott. Olykor más emberek is táboroztak az itatóhelyek mellett. Az egyiknél még egy tavernaszerűség is akadt, ahová a karavánmester néhány apró hordónyi pálinkát hozott. Egyszer fél napig lovasok követtek minket, akik akár rablók is lehettek volna, de délutánra elkanyarodtak, vagy azért, mért arra vitt az útjuk, vagy azért, mert úgy döntöttek, nincs nálunk olyan érték, ami miatt érdemes lenne megtámadni minket. Néha út közben is találkoztunk másokkal, akik az ellenkező irányba haladtak, hírvivők, lovasok, akiket nem lassított le szekér, sem nyáj. Egyszer egy szakasznyi Fészek Hercegség színeit viselő katona előzött le minket vágtatva. Nyugtalanul figyeltem őket, mintha egy apró állat motoszkált volna mentális védőfalaim tövében. Talán akadt volna köztük, aki járatos volt a Mesterségben? Burl, vagy Carrod, esetleg Will? Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy csak az arany-barna színösszeállítás aggasztott.
Egy másik alkalommal három nomád állított meg minket, akiknek a legelőjén keresztülhaladtunk éppen. Kis pónikon ültek, amiknek szinte még gyeplőre sem volt szüksége. Két asszony, meg egy fiú, mind szőkék voltak, barnára cserzett arccal. A fiú arcára csíkokat tetováltak, egy macskára hasonlított leginkább. Érkezésük hatására a karaván teljesen megállt, Margo pedig egy asztalt állított föl, terítőt rakott rá, és különleges teát főzött; amit cukrozott gyümölccsel és árpacukros süteménnyel szolgált föl. Amennyit én láttam, pénz nem cserélt gazdát, csak szertartásos vendégséget ültek a puszta közepén. Viselkedésükből azt gyanítottam, hogy már régről ismerhették Margót, aki pedig a fiát igyekezett megtanítani erre a szokásra, hogy idővel átvehesse a helyét.
A legtöbb napon azonban ugyanaz a poroszkáló egyhangúság jutott: fölkeltünk, ettünk, gyalogoltunk. Megálltunk, ettünk, aludtunk. Egy napon azon kaptam magam, hogy elgondolkoztam, vajon Molly megtanítja-e a kislányt a gyertyakészítésre és a méhgondozásra. Én mit taníthatnék neki? Mérgezési és fojtogatási módszereket, gondoltam keserűen. Nem. Az írást és olvasást tőlem is megtanulhatja. Még fiatal lesz, mikor visszatérek, hogy megtanítsam rá. Burrick is sokat tanított nekem a lovakról és kutyákról. Aznap rájöttem, hogy megint előre tervezek, egy olyan életet, amit majd azután élhetek, ha megtaláltam Igazságot és valahogyan biztonságban visszajuttattam Kosba. A gyermekem még csak csecsemő, mondogattam, anyatejet iszik és tágra nyílt szemekkel nézelődik a világban. Még túl fiatal, hogy tudja, hiányzik valami, valaki az életéből. Hamarosan visszatérek, mielőtt megtanulna beszélni. Ott leszek, hogy lássam az első lépéseit.
Ez az elhatározás mindent megváltoztatott. Sosem gondolkoztam még ennyire előre valamiről. Ez nem gyilkosság volt, ami valakinek a halálával ér majd véget, nem. Egy életről gondolkoztam, elképzeltem, hogyan tanítok meg neki dolgokat, elképzeltem, hogy okos és szép lesz, ha megnő, szeretni fogja az apját és semmit sem fog tudni arról, hogy előtte mit csináltam. Csak úgy fog ismerni, amilyen most vagyok, sebhelyes arccal, törött orral. Ez furcsamód fontos volt nekem. Tehát elmegyek Igazsághoz, de csak azért, mert muszáj, mert ő a királyom és szüksége van rám. Ha megtaláltam, megfordulhatok és elindulhatok hazafelé. Egy időre még Pompát is elfelejtettem.
Olykor tehát ilyesmiről gondolkodtam magamban, miközben a birkák keltette porfelhőben gyalogoltam a nyáj után, arcomra tekert kendőm mögött pedig összeszorított szájjal, halványan mosolyogtam. Máskor, ha lefeküdtem aludni, csak az asszonyi melegségre és egy otthonra tudtam gondolni, meg egy gyermekre. Azt hiszem, olyankor minden egyes köztünk tátongó mérföldet éreztem, és marcangolt a magány. Tudni akartam minden részletet arról, mi történik velük. Minden éjszaka, minden csendes pillanatban ott lapult a kísértés, hogy kinyúljak a Mesterséggel, de már értettem Igazság aggodalmait. Pompa nem habozna fölhasználni ellenem a lehetőséget, a tudást. Bár vágytam rá, mégsem mertem megtudni, hogy zajlik az életük.
Egy majdnem falunak nevezhető helyre értünk, a maga módján tündérek lakta helyre emlékeztetett, a gombaforma házak kört formáltak egy itatóhely körül. Volt ott fogadó, kocsma, még néhány bolt is az utazók számára, azok körül pedig elszórtan még néhány ház állt. Delelőn állt a nap, mire odaértünk, Margo pedig bejelentette, hogy pihenőt tartunk és csak másnap reggel indulunk tovább. Senkinek sem volt ellenvetése. Amint megitattuk az állatokat, a szekereket és az állatokat a falun kívülre tereltük. A bábos úgy döntött, hogy kihasználja a lehetőséget, és a fogadóban bejelentette, hogy társulata előadást fog tartani az este, ahol mindenkit szívesen látnak. Csillag már talált magának egy kellemes zugot a fogadóban, és úgy döntött megmutatja a Fészek-béli népeknek, milyenek is Kos Hercegség balladái.
Jómagam a birkákkal maradtam, és hamarosan egyedül találtam magam a táborban. Nem bántam igazán. A lovak gazdája egy rezet adott, hogy figyeljek az állatokra, amire aligha volt szükség. Béklyót tettek rájuk, ám az állatok amúgy is hálásak voltak a pihenőért, és megelégedtek a ritkás, száraz növényzet legelésével. A bikát egy karóhoz kötözték, az szintén a fű legelésével törődött. A mozdulatlanság és egyedüllét békességet sugárzott, én pedig kezdtem megkedvelni a belső ürességemet. Immár egész sokáig képes voltam úgy haladni, hogy semmire sem gondoltam. Így kevésbé volt fájdalmas a vég nélküli várakozás. Damon szekerének hátuljában ücsörögtem, néztem az állatokat, amint némán kérődznek a pusztában.
Ez a nyugalom nem tartott sokáig. Késő délután a bábos szekere csörtetett be a táborba. Csak Dell mester és a legfiatalabb tanítványa ültek rajta, a többiek a faluban maradtak szórakozni. A bábos kiáltozása azonban elárulta, hogy legfiatalabb tanítványa szégyent hozott magára, mikor elfelejtette a szöveget és rosszul mozgatta a bábját. Büntetése az volt, hogy a táborban kellett maradnia, amihez még néhány szíjcsapás is társult. A csattanások és a lány sikolyai tisztán hallatszottak a táboron keresztül. A másodikra összerezzentem, a harmadikra már talpon voltam. Nem tudtam, mit tegyek, ezért megkönnyebbültem, mikor Dell mester kiviharzott a szekérből és visszaindult a házak felé.
A lány hangosan zokogott a szekérben, aztán szipogva-hüppögve kifogta a lovakat a szekér elől Korábban már fölfigyeltem rá, ő volt a legfiatalabb, alig múlhatott tizenhat, és neki jutott a legtöbb Dell mester szíjcsapásaiból. Ez persze nem volt szokatlan, gyakran előfordul, hogy a gazda szíjjal, vagy nádpálcával ösztönzi a segédjeit. Sem Burrick, sem Árny nem vert meg szíjjal, de kaptam éppen elég fülest és fejre koppintást, olykor egy csizmalódítást Burricktól, amikor nem voltam elég gyors. A bábos nem volt rosszabb, mint a legtöbb gazda, kedvesebb volt másoknál. Minden tanítványát jól táplálta és ruházta. Csupán az bosszantott, hogy Dell mester sosem állt meg egy csapás után, mindig három, öt, vagy még több ütést mért mérge levezetéseként a tanítványára.
Az éjszaka nyugalma elszállt, jóval azután, hogy kipányvázta a lovakat, még mindig zokogás zavarta meg a nyugalmat. Egy idő múlva már nem bírtam tovább, és a szekérhez mentem, bekopogtam az ajtaján.
– Ki az? – kérdezte szipogva a lány.
– Tamás vagyok, a juhász. Jól vagy?
Reméltem, hogy azt mondja, hogy igen és elzavar, ehelyett kinyílt az ajtó és kidugta a fejét. Vér csorgott az állán. Azonnal megértettem, mi történt, a szíj túlcsapott a vállán, és visszacsapódott az arcára. Biztosan nagyon fájhatott neki, de a vér még jobban megrémiszthette a lányt. Láttam, hogy egy tükör állt az asztalon a háta mögött, mellette egy véres ruhadarab.
– Tönkretette az arcomat – mondta.
Nem tudtam, mit mondjak, inkább beléptem a kocsiba, és leültettem. Egy száraz ronggyal itatta föl a vért az arcáról. Hát semmi józan esze nem volt?
– Ne mozdulj – mondtam. – Próbálj megnyugodni, mindjárt jövök.
Fogtam a ruhadarabot, és hideg vízbe áztattam. Visszamentem, aztán letörölgettem a vért. Ahogy sejtettem, a vágás nem volt nagy, de erősen vérzett, ahogy az arcon általában minden seb nagyon vérezni szokott. Összehajtogattam a rongyot, és az arcára tettem.
– Tartsd itt és szorítsd hozzá egy kicsit. Nem kell erősen, de ne vedd le. Mindjárt jövök.
Fölnéztem, és láttam, hogy tekintete az én sebhelyemre mered, szemében könnyek gyűltek.
– A te finom bőröd nem sérül olyan könnyen. Még ha nyoma is marad, alig látszik majd.
A szeme elárulta, hogy pont a legrosszabb dolgot mondtam, amit csak lehetett. Kimentem a kocsiból, és átkoztam magam, amiért egyáltalán beavatkoztam.
Minden gyógyfüvemet és Burrick kencéjét is elvesztettem, mikor Vásárhelyen hagytam a batyumat. Találtam egy virágot, ami egy fonnyadt, száraz aranyvesszőre emlékeztetett, meg egy másik, vérpipacsra hasonlító növényt. Letéptem belőle egyet, de kellemetlen volt a szaga, a leve pedig ragacsos volt. Megmostam a kezem, aztán az aranyvesszőt próbáltam ki, ami jónak tűnt. Vállat vontam, szedtem pár levelet róla, aztán úgy határoztam, elfogytak a készleteim, s egyúttal a sajátomat is feltöltöttem. Úgy tűnt, ugyanolyan növény, mint ami Kosban terem, csak kókadtabb volt itt, a pusztaságban. A kövérebb leveleket eltettem száradni, az apróbbakat két lemosott kő között összemorzsoltam, és az így kapott masszát bevittem a kocsiba. A lány kétkedve nézegette.
– Ez megállítja a vérzést. Minél hamarabb összezárul, annál kisebb seb marad – mondtam végül, amire tétován bólintott, és elfogadta.
Mikor elvette az arcáról a rongyot, már alig vérzett a seb. Egy ujjnyi masszát kentem a sebre, ő pedig szótlanul ült. Hirtelen nagyon zavarban éreztem magam, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy nő arcát érintettem mióta elváltam Mollytól. Ennek a lánynak kék szeme volt, ami tágra nyílt, s az én arcomat nézte. Félrekaptam a tekintetemet a vizsgálódása elől.
– Jól van, most hagyd egy kicsit. Ne töröld le, ne nyúlj hozzá, ne mosd le. Hadd száradjon meg, aztán jobb ha békén hagyod míg meggyógyul.
– Köszönöm – mondta halkan.
– Szívesen – feleltem, és fordultam, hogy távozzak.
– A nevem Tassin – mondta.
– Tudom, hallottam, amikor kiabált veled – feleltem. Elindultam lefelé a lépcsőn.
– Szörnyű ember, gyűlölöm! Elszöknék, ha tudnék.
Nem tűnt jó ötletnek most magára hagyni. Visszaléptem a szekérbe.
– Tudom, hogy nehéz elviselni a szíjat, pedig mindent megteszel, de... így van ez. Ha elszöksz, nem lesz ennivalód, nem lesz hol álomra hajtani a fejed, a ruhád elrongyolódik, az pedig rosszabb. Próbálkozz még jobb lenni, hogy ne legyen oka szíjat használni – magam sem hittem el azokat a szavakat, amiket neki mondtam, de jobb volt, mint azt mondani, hogy igen, szökjön el, mihamarább. Egy napig sem élné túl a pusztában.
– Nem akarok jobb lenni – felelte dacosan. – Egyáltalán nem akarok bábos lenni. Dell mester tudta ezt, amikor megvásárolta a tanulóéveimet.
Eloldalaztam a birkáim felé, de Tassin követett.
– Volt egy férfi a faluban, akit szerettem. Ajánlatot tett, hogy az asszonyává tesz, de akkor nem volt pénze. Földműves volt, azoknak meg sosincs pénzük tavasszal. Azt mondta az anyámnak, hogy aratáskor kifizeti a menyasszony árát, de az anyám azt mondta, hogy ha most szegény és csak egy szájat etet, csak szegényebb lesz, ha kettőt kell ellátnia, vagy többet. Aztán eladott a bábosnak feleannyiért, amennyit egy tanítványért fizetni szoktak, mert nem akartam tanulni.
– Ahonnan én jövök, ott máshogy megy – mondtam zavartan. Nem tudtam fölfogni, mit jelentett, amit mondott. – A szülők fizetnek a mestereknek, hogy fogadják föl a gyermeküket tanítványnak, azt remélve, hogy jobban boldogul majd a gyermek utána.
Tassin hátrasöpörte a haját az arcából. Világosbarna, göndör haja volt.
– Hallottam már róla. Vannak, akik így csinálják, de legtöbben nem. Megvesznek egy tanítványt, általában olyat, aki hajlandó tanulni, aztán ha nem válik be, eladják valami keményebb munkára. Akkor pedig alig több az ember egy rabszolgánál hat évig – szipogott. – Vannak, akik szerint ez csak ösztönzi a tanítványt, hogy jól végezze a dolgát, ha tudja, hogy évekig mosogathat egy konyhán, vagy kezelheti a fújtatót egy kovácsműhelyben, ha a mester nem elégedett a szorgalmával.
– Hát, nekem úgy tűnik, hogy jobb, ha megtanulsz bábozni – mondtam bután. Damon szekerének hátulján üldögéltem, és a nyájat figyeltem. Tassin leült mellém.
– Vagy remélhetem, hogy valaki megvásárol a mesteremtől – mondta leverten.
– Úgy beszélsz, mintha rabszolga volnál – mondtam bátortalanul. – Ennyire nem lehet rossz.
– Olyasmit csinálni, amit ostobaságnak tartasz, nap nap után? – kérdezte. – Ráadásul még meg is vernek, ha rosszul csinálod? Hogy lenne ez jobb, mint rabszolgának lenni.
– Hát, kapsz ételt, ruhát és fedelet a fejed fölé, meg esélyt, hogy valami olyasmit tanulj, amivel bejárhatod a Hat Hercegséget. Ha elég jó leszel, talán még a király udvarában is fölléphetsz, Kosvárban.
Furcsán nézett rám.
– Talán Vásárhelyen – felsóhajtott, és közelebb ült mellém. – Magányos vagyok. A többiek mind bábosok akarnak lenni, ők is haragszanak rám, ha hibát vétek, és. mindig lustának neveznek, aztán nem szólnak hozzám, ha szerintük tönkretettem egy előadást. Egyikük sem kedves velem, egyikük sem törődött volna úgy a sebemmel, ahogy te.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Nem ismertem eléggé a többieket, úgyhogy nem szóltam, csak ültünk és lestük a birkákat. A hallgatás hosszúra nyúlt, az éjszaka pedig egyre sötétebb lett. Hamarosan tüzet kell raknom.
– És te? – kérdezte nemsokára Tassin. – Te hogy lettél juhász?
– A szüleim meghaltak, a nővérem örökölt, de nem törődött velem igazán, így kerültem ide.
– Micsoda szuka! – mondta harciasan.
Már éppen megszólaltam volna, hogy megvédjem képzelt nővéremet, aztán rájöttem, hogy ezzel csak tovább folytatnám a beszélgetést. Megpróbáltam kitalálni valami teendőt, amivel kibújhattam volna a további beszélgetés alól, de a birkák és a többi állat előttünk álldogált, és békésen legelészett. Hiába reménykedtem, hogy hamarosan visszatérnek a többiek, a taverna és a friss arcok mind sokkal érdekesebbek voltak ilyen hosszú út után.
Végül arra hivatkoztam, hogy megéheztem, és elindultam köveket gyűjteni, hogy ürüléket szárítsak és tüzet rakjak. Tassin fölajánlotta, hogy főz valamit. Nem voltam igazán éhes, de Tassin jó étvágyal evett, és engem is jóllakatott a bábosok készletéből. Teát is főzött, utána pedig ültünk a tűz mellett, és nagy, vörös porcelánbögrékből kortyolgattuk a forró teát.
A kínos csönd kellemes hallgatássá szelídült. Jó volt ücsörögni és figyelni, ahogy valaki más készíti az ételt. Eleinte még locsogott egy keveset, hogy szeretem-e ezt a fűszert, meg azt a teát, de nem igazán számított válaszra. Hallgatásom arra bátorította, hogy nyíltabban beszéljen magáról. Elkeseredetten mesélte, hogyan tölt hosszú napokat olyasminek a gyakorlásával, amihez semmi kedve nincsen, a maga módján csodálta a többiek elszántságát és elhivatottságát, amiben ő nem tudott osztozni. Végül elhallgatott, és rám nézett, nagy szemeiből sütött a keserűség. Nem kellett megmagyaráznia, milyen magányos volt. Kellemesebb dolgokra terelte a társalgást, az apróbb bosszúságokra, az ételekre, amiket ettek, pedig neki nem ízlettek, beszélt arról, hogy az egyik bábosnak mindig izzadságszaga volt, és így tovább.
Még a panaszai is kellemesek voltak a maguk módján, az egyszerűségük megtöltötte a gondolataimat, így nem tudtam komolyabb dolgokkal törődni. Bizonyos értelemben a társasága olyan volt, mintha a farkassal lettem volna. Tassin a mában élt, erre az éjszakára és erre a vacsorára gondolt, alig foglalkoztatta bármi más. Gondolataim Éjszem felé terelődtek, óvatosan kinyúltam felé. Éreztem valahol, életben volt, de ennél többet nem tudtam megállapítani. Talán túl nagy volt a távolság, talán túlzottan az új életére összpontosított. Akármi volt is az oka, nem volt olyan nyitott felém, mint régebben. Talán egyre jobban ráhangolódott a falkára. Próbáltam örülni neki, hogy ilyen életet talált magának, ennyi társsal és talán egy nősténnyel is.
– Mire gondolsz? – kérdezte Tassin.
Olyan gyengéden kérdezett, hogy gondolkodás nélkül válaszoltam rá, a tűzbe bámulva.
– Arra, hogy mennyivel magányosabb az ember, ha tudja, hogy valahol máshol a barátai és a családja jól van.
Tassin vállat vont.
– Én nem gondolok rájuk. Gondolom a földműves talált magának egy másik lányt, akinek a szülei kivárták a menyasszonypénzt. Anyám pedig talán jobban boldogul nélkülem. Nem túl öreg, talán talál még magának másik férfit – nyújtózkodott, furcsán macskaszerű mozdulatokkal, aztán felém fordult, és folytatta. – Fölösleges olyasmin gondolkodni, ami távol van és nincs veled. Csak boldogtalan vagy tőle. Légy elégedett azzal, ami most a tiéd lehet.
Hirtelen találkozott a tekintetünk. Célzása félreérthetetlen volt, s egy pillanatra megdöbbentem. Aztán közelebb hajolt hozzám, és két kezébe fogta az arcomat. Érintése gyengéd volt, letolta a fejemről a kendőt, és a kezével kisimította a hajamat a homlokomból. A szemembe nézett, nyelvével megnedvesítette az ajkait. Kezét az arcomról a nyakamra, majd a vállamra csúsztatta. Megigézetten bámultam, akár egy egér a kígyót. Előrehajolt és megcsókolt, az illata olyan volt, mint egy füstölőé.
Olyan hévvel kívántam meg, ami megszédített. Nem Tassint, hanem a gyengéd nőt, a közelséget. A bujaság dolgozott bennem, és mégsem az volt. Mint a Mesterség keltette éhség, ami elemésztheti az embert, közelséget és lelki közösséget kívánt a világgal. Szinte elviselhetetlenül elegem volt a magányból. Olyan hirtelen rántottam magamhoz, hogy meglepődött. Úgy csókoltam meg, mintha megpróbálnám elnyelni, s így talán kevésbé lennék magányos. Aztán a földön hevertünk, ő pedig elégedetten hümmögött, aztán eltolt magától.
– Várj – sziszegte. – Kő van alattam. Nem tehetem tönkre a ruhámat, add a köpenyed, terítsük le...
Mohón lestem, ahogy kiterítette a köpönyegemet a tűz mellett, aztán leheveredett és maga mellé intett.
– Nos? Nem jössz vissza? – kérdezte évődve, aztán kissé ledérebben hozzátette – Megmutatom, hogy mit tehetek érted – ezzel végigsimított inge elején, arra csábítva, hogy én is tegyem ugyanezt.
Ha nem mondott volna semmit, ha nem torpantunk volna meg, ha csak nézett volna rám a köpönyegről... de a kérdése és a viselkedése hirtelen nagyon nem helyénvalónak tűnt. A gyengédség és közelség illúziója eltűnt, helyette csak olyan kihívás maradt, amit egy harcos vethet oda egy másiknak egy gyakorlótéren: Vágytam rá, hogy rávessem magamat és magamévá tegyem, de helyette hallottam, amint megkérdezem:
– És ha teherbe ejtelek?
– Ó – nevetett könnyedén, mintha sosem jutott volna eszébe ilyesmi. – Akkor nőül vehetsz, kivásárolhatsz Dell mester tanoncságából. Vagy nem – tette hozzá arckifejezésem láttán – nem nagy gond megszabadulni egy gyermektől, csak pár ezüst a megfelelő füvekért... de most nem kell ilyesmivel törődnünk. Miért aggódnál olyasmi miatt, ami talán meg sem történik?
Valóban, miért? Ránéztem, hónapok magányosságának hevével kívántam, de tudtam, hogy gyengédség és társaság iránti vágyamat nem csillapította volna jobban, mint amennyit egy férfinek a keze nyújthat. Lassan megráztam a fejem, inkább magamnak, mint neki, ő pedig ravaszkásan mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
– Nem – mondtam némán, ő pedig hitetlenkedve nézett föl rám, majdnem elnevettem magam az ábrázatától. – Ez nem jó ötlet – mondtam, és saját hangomat hallva tudtam, hogy ez így helyes. Ebben a gondolatban nem volt sem gőg, sem Molly iránt érzett végtelen hűségem, sem a bűntudat, hogy egy asszonyt már egyedül hagytam egy gyermekkel. Ismertem ezeket az érzéseket, de akkor nem ez tört rám. Ürességet éreztem magamban, amit csak tovább nehezített volna, ha egy idegen mellé heveredek.
– Nem a te hibád – mondtam, ahogy az arca hirtelen kipirult, és lefagyott róla a mosoly. – Az én hibám, csak az enyém.
Megpróbáltam megnyugtató hangon beszélni, de hiába.
– Tudom, te bolond – felelte mogorván. – Csak kedves akartam lenni hozzád, semmi több.
Dühösen elviharzott a tűz mellől, gyorsan beleolvadt az árnyékokba. Hallottam, ahogy bevágja a kocsi ajtaját.
Lassan lehajoltam és fölvettem a köpönyegemet a földről, aztán leporoltam. Az éjszaka hirtelen hűvösebbnek tűnt, így a vállamra vetettem, és leültem ismét, hogy a tűzbe bámuljak.

 

 

12
Gyanakvás

 

A MESTERSÉG HASZNÁLATA függőséghez vezet. Minden tanítványt már a kezdetekkor figyelmeztetnek a hatására. Ennek a mágiának az alkalmazásakor olyan élményben lehet része a használónak, ami arra késztetheti, hogy újra és újra használja. Ahogy a használó gyakorlata és hatalma növekszik, úgy nő a Mesterség csábítása, ami más kapcsolatok elhanyagolásához vezet. Nehéz leírni ennek az érzésnek a pontos természetét olyan embernek, aki még nem tapasztalta a Mesterséget. Egy bokorból fölriadó fogoly egy harmatos reggelen, egy tökéletesen vitorlába fogott szél, ami hazáig röpíti a hajót, egy tál meleg leves egy hosszú, fagyos nap végén; ez mind pillanatnyi, múló élmény, a Mesterség azonban fönntartja ezt az érzést egészen addig, amíg a használó erejéből futja.

*

Már nagyon későre járt, mire a többiek megérkeztek a táborba. Damon részeg volt, és Kris vállára támaszkodott, aki szintén részeg volt, és füstszagot árasztott. Lerángatták a pokrócukat a szekérről, és aludni tértek. Egyikük sem ajánlotta föl, hogy fölvált, én pedig felsóhajtottam. Nem sok alvásnak néztem elébe aznap éjszaka.
A hajnal, mint mindig, korán érkezett, a karavánmester pedig könyörtelenül ébresztette a csapatot, és mihamarább indulni akart. Azt hiszem, bölcsen tette, ha mindenki aludt volna, ameddig akart, a korán kelők visszatértek volna a faluba, neki pedig egy egész napjába került volna, míg összetereli őket. Így aztán nyomorult hangulatban telt a reggel, úgy tűnt, csak a fuvarosok és Csillag, a dalnok tudta, mikor kell abbahagyni az ivást. Reggelit főztünk, és kását ettünk, míg a többiek a fejfájásukról motyogtak és panaszkodtak.
Észrevettem már, hogy az ivászat, különösen, ha túlzásba viszik egy kicsit, összeköti az embereket. Mikor Damon úgy döntött, hogy túlságosan is fáj a feje, hogy hajtsa a szekeret, Krisre bízta. Damon leheveredett a szekéren, Kris pedig bóbiskolt a bakon, a póni pedig ment a többi szekér után. A kolompos birkát a szekér végébe kötötték, a többi birka pedig őt követte, többé-kevésbé. Rám hárult a feladat, hogy a porfelhőben poroszkálva összetartsam a nyájat amennyire csak lehetett. Az ég kék volt, de a levegő hűvösebb lett, a szelek is erősebben fújtak, és fölkavarták a port. Éjszaka nem tudtam aludni, hamarosan az én fejem is megfájdult.
Margo délben rövid pihenést rendelt el, addigra a karaván legtöbb tagja kijózanodott annyira, hogy megpróbálkozzék az evéssel. A Margo szekerén álló hordókból ittam vizet, benedvesítettem a fejkendőmet, és megtöröltem az arcomat. Épp a szememből próbáltam kimosni a port, mikor Csillag lépett mellém. Félreálltam, azt hittem inni akar, de csak halkan megszólalt.
– A helyedben én nem venném le a fejkendőmet.
Kicsavartam és felkötöttem.
– Én sem. De a szememből mégsem tartja távol a homokot.
Csillag lapos pillantást vetett rám.
– Én nem a szemed miatt aggódnék, hanem az ősz hajtincs miatt. Ha lesz egy kis időd ma este, a helyedben egy kis zsírral meg hamuval befeketíteném, talán kevésbé lesz feltűnő.
Kérdő tekintettel néztem rá, próbáltam tudatlan arcot vágni. Csillag elmosolyodott.
– Pompa király katonái alig pár nappal előttünk jártak a faluban. Azt mondták az embereknek, hogy a király szerint a Himlős Ember arra készül, hogy keresztül utazik Fészek Hercegségen, veled együtt – elhallgatott, azt várta, hogy megszólalok. Mikor csak bámultam rá, a vigyora szélesebb lett. – Vagy talán csak egy másik törött orrú, sebhelyes arcú, ősz hajtincsű férfit keresnek, akinek... – a karom felé intett –, szintén van egy friss kardvágás a karján.
Megtaláltam a hangomat, és eszemnél voltam. Föltűrtem az ingem ujját és megmutattam neki a karomat.
– Kardvágás? Ez egy karcolás, egy kiálló szög okozta, mikor kifelé tartottam egy kocsmából. Nem önszántamból. Nézd csak meg, már majdnem begyógyult.
Csillag engedelmesen megnézte a karomat.
– Ó, értem. Hát, akkor tévedtem – aztán megint a szemembe nézett. – Azért én a fejemen tartanám a kendőmet, nehogy más is ugyanebbe a hibába essék.
Elhallgatott, aztán félrebillentett fejjel nézett rám.
– Dalnok vagyok, tudod. Szívesebben vagyok tanúja a történelemnek, nem alakítani akarom, vagy megváltoztatni. Kétlem, hogy a többiek a karavánból így volnának vele.
Némán bámultam, ahogy fütyörészve odébb áll, aztán megint ittam a vízből és visszatértem a nyájhoz.
Kris a nap hátralevő részében talpon volt, és úgy-ahogy segített, mégis hosszabbnak, fárasztóbbnak tűnt a nap. Semmi bonyolult dolgom nem akadt, a gond az volt, hogy ismét gondolkozni kezdtem. Hagytam, hogy Molly és a gyermekünk után érzett sóvárgásom lehangoljon. Óvatlan voltam, nem féltettem eléggé magamat. Most jutott csak eszembe, hogy ha Pompa katonái megtalálnak, megölnek, akkor pedig sosem láthatom többé Mollyt és a lányunkat. Ez jobban aggasztott, mint az, hogy veszélyben lehet az életem.
Aznap este a vacsoránál távolabb ültem a tűztől, mint szoktam, bár jobban fáztam is, a köpönyegembe kellett burkolóznom. A többiek már megszokták a hallgatásomat, mindenki az előző estéről beszélgetett, arról, milyen volt a faluban. Hallottam, hogy finom volt a sör, a bor íztelen, a helyi dalnok pedig nem szívlelte Csillagot, amiért a dalnoknő elbűvölte a közönséget. A karaván tagjai személyes dicsőségnek tekintették, hogy mindenkinek tetszett Csillag előadása.
– Jól énekeltél, kár, hogy csak Kosból való balladákat – ismerte be nagyvonalúan Kris, Csillag pedig bólintott e kétes dicséret hallatán.
Akárcsak minden este, Csillag elővette a hárfáját a vacsora után. Dell különösen engedékeny kedvében volt, és nem próbáltatta a darabokat, amiből azt szűrtem le, hogy elégedett volt a teljesítményükkel, kivéve Tassinét. Tassin aznap este még csak felém sem pillantott, helyette az egyik fuvaros mellé telepedett, ő pedig minden szaván mosolygott. Észrevettem, hogy sebe már alig látszott, rendesen meg fog gyógyulni.
Kris vállalta, hogy éjszaka őrködik a nyáj fölött, én pedig elnyújtóztam az alvóhelyemen, éppen csak kívül a tűz fénykörén, azt hittem, hogy hamarosan elnyom az álom. Azt vártam, hogy a többiek is hamarosan nyugovóra térnek. Beszélgetésük moraja lassan halkult, Csillag trillázásai a hárfán pedig elálmosítottak, de aztán lassan egy dalba kezdett.
Már félálomban voltam, amikor megütötte a fülemet az „Agancs-szigeti torony”, s ettől rögvest fölébredtem. Szemeim fölpattantak, mert rájöttem, hogy Csillag a tavaly nyári ütközetről énekelt, az első alkalomról, amikor a Rurisk összecsapott a Martalócokkal. Túl sok és egyszerre túl kevés jutott eszembe arról az ütközetről. Mint Igazság többször megjegyezte, Hod minden tanítása ellenére minden összecsapásban hajlamos voltam az egyszerű verekedés szintjére süllyedni. Akkor fejszével mentem csatába, és olyan harciasan forgattam, amit magam sem sejtettem magamról. A csata után azt mondták, hogy megöltem a fosztogató csapat vezérét. Sosem tudtam meg, hogy igaz volt-e, vagy sem.
Csillag dalában igaz volt. Elakadt a lélegzetem, amikor azt énekelte, hogy „Lovag fiának lángolt a tekintete, apja vére volt, bár nem volt neve”. A dal egy tucatnyi lehetetlen csapásváltásról szólt köztem és különböző Martalócok között. Furcsamód megalázó volt hallani, amint csaknem legendává váltak ezek a tetteim. Tudtam, hogy sok harcos álmodott arról, hogy dalt énekeljenek a tetteiről, én kényelmetlenül éreztem magam. Nem emlékszem rá, hogy a nap fénye megcsillant volna a fejszémen, vagy arra, hogy olyan bátran harcoltam volna, mint a mellemre hímzett kos. Csak a vérszagra, kiomló belekre és rángatózó, nyögdécselő, majd mozdulatlanná váló férfiakra emlékszem. Kosvár minden söre sem volt elég aznap, hogy megnyugodjak.
Mikor végre véget ért a dal, az egyik fuvaros fölhorkant.
– Szóval ezt a dalt nem merted énekelni a kocsmában, eh, Csillag?
Csillag rosszallón fölnevetett.
– Kétlem, hogy élvezték volna a népek. Lovag Fattyáról dalolni nem túl népszerű dolog.
– Fura egy dal – mondta Dell. – Íme a király, aki aranyakat kínál a fejéért, a katonák, akik azt mondják, óvakodjatok, a Fattyú Ösztönnel bír és kijátszotta vele a halált. A te dalod azonban hősként festi le.
– Hát, ezt a Dalt Kosban éneklik, ahol egy ideig kedvelték őt – magyarázta Csillag.
– De fogadok, most már nem. Kivéve azt, akinek száz arany üti a markát, ha föladja a katonáknak – jegyezte meg az egyik fuvaros.
– Akár tetszik, akár nem – egyezett bele Csillag. – Bár akad olyan ember Kosban, aki elmesélné, hogy nem mindent mondtak el a Fattyúról és nem volt olyan sötét, mint amennyire mostanában befeketítették.
– Még mindig nem értem. Azt hittem, kivégezték, amiért az Ösztönnel megölte Elmés királyt – tiltakozott Margo.
– Egyesek ezt mondják – felelte Csillag. – Az igazság az, hogy a tömlöcben halt meg, mielőtt kivégezhették volna, és eltemették ahelyett, hogy elégették volna. A történet szerint – itt Csillag is lehalkította a hangját –, mikor eljött a tavasz, egyetlen virág, egy fűszál sem nőtt a sírján, egy bölcs öregasszony szerint pedig ez azt jelentette, hogy az Ösztön mágiája még mindig a csontjaiban szunnyadt, s a hatalmat bárki megszerezhette, aki elég bátor volt hozzá, hogy kihúzza az egyik fogát. Így történt, hogy elindult az öregasszony és teliholdkor egy szolgálóval meg egy ásóval kiment a sírhoz, és kiásatta a koporsót. Alig fordult ki azonban egy ásólapátnyi föld, abban máris megtalálták a koporsó deszkájának egy darabját.
Csillag hatásszünetet tartott, egyetlen hang sem hallatszott, csak a tűz ropogott időnként.
– A koporsó persze üres volt, akik látták, azok állítják, hogy bentről hasították ki, nem pedig beverték. Egy ember pedig azt állítja, hogy az egyik koporsószilánkon megakadt egy farkas szürke bundájából egy szőrcsomó.
A csönd elhúzódott pár pillanatig, aztán Margo szólalt meg.
– Valóban?
Csillag végigfuttatta ujját a hárfán.
– Így beszélik Kos Hercegségben. De azt is hallottam, hogy Türelem úrnő szerint, aki eltemettette, babonaság, ostobaság az egész, mikor megmosdatta és halotti ruhába öltöztette, halott volt már, kihűlt a teste. A Himlős Ember pedig, akitől Pompa király annyira fél, azt állította Türelem úrnő, hogy nem más, mint Elmés király egy öreg tanácsadója, egy remete, heges arccal, aki most visszatért, hogy életben tartsa a hitet, hogy Igazság még él és bátorítsa azokat, akik a Martalócok ellen harcolnak. Így bizony. Választhattok, hogy melyiket hiszitek el.
Melódia, az egyik bábos megborzongott.
– Brrr. Hát akkor most énekelj valami vidámat, hogy nyugodtan aludjunk. Nem kívánok több rémtörténetet elalvás előtt.
Csillag pedig szívesen belekezdett egy szerelmes dalba, egy régi énekbe, melynek refrénjét Margó és Melódia együtt énekelte a dalnokkal. Én pedig hevertem a sötétben, és a hallottakon töprengtem. Tisztában voltam vele, hogy Csillag azért adta elő a történetet, hogy én halljam. Eltűnődtem, vajon azt hitte, hogy ezzel segít nekem, vagy csak kíváncsi volt, hogy más gyanakodott-e rám. Száz arany a fejemért. Ennyi pénz még egy grófot is mohóvá tesz, nem is beszélve egy vándor énekesről. Kimerültségem ellenére csak sokára tudtam elaludni.
Másnap szinte kellemes volt az egyhangúság. Gyalogoltam a birkák mögött és próbáltam nem gondolkozni. Nem volt egyszerű, nehezebb, mint korábban. Úgy tűnt, amint sikerült félretennem aggasztó gondolataimat, Igazság Jöjj hozzám sugallata visszhangzott a fejemben. Estére egy vízgyűjtő tölcsér szélén vertünk tábort, a tűz körül csak felületes társalgás zajlott. A levegő mozdulatlan volt a vízgyűjtő kis tavacska mellett, szinte békés volt a vidék.
Tassin talán azt hitte, nesztelenül lopakodik. Figyeltem, ahogy közeledik némán, köpönyegét mélyen az arcába húzta, s nagy ívben kikerült, mintha nem is felém tartana. Nem követtem a tekintetemmel, csak hallgattam, hogyan távolodik, majd kerül fölém a domboldalban és jön vissza mögöttem. Még a mozdulatlan levegőben is megéreztem az illatát, és önkéntelenül is várakozás töltött el. Vajon lesz erőm másodszor is visszautasítanom? Lehet, hogy hiba volna, de a testem hajlamos volt elkövetni. Mikor egy tucat lépésnyire járhatott, megfordultam és ránéztem. Megriadt a tekintetemtől.
– Tassin – köszöntöttem halkan, aztán visszafordultam a birkák felé. Hamarosan ő is lejött a lejtőn, és pár lépésnyire tőlem megállt. Félig felé fordultam, és szótlanul fölnéztem rá. Levette a csuklyáját, és harcias, kihívó tekintettel nézett rám.
– Te vagy az, ugye? – követelte elfúló hangon. Némi félelem vegyült a szavaiba.
Nem erre számítottam, nem kellett meglepetést színlelnem.
– Én vagyok az? Tamás, a juhász, ha arra gondolsz.
– Nem, te vagy az, a Fattyú, akit a király katonái keresnek. Csalog, a fuvaros mondta, hogy miket beszéltek a faluban, miután Csillag elénekelte azt a dalt.
– Csalog azt mondta, hogy én vagyok a Fattyú? – kérdeztem óvatosan, mintha nem érteném a szavait. Éreztem, ahogy félelem ébred bennem.
– Nem – hangjába harag költözött. – Csalog azt mesélte, mit mondtak a király katonái. Törött orr, sebhely az arcon és fehér hajtincs. Akkor este pedig láttam a hajadat, neked is van benne fehér tincs.
– Bárki, akit fejbe verek egy kemény tárgyal, megőszülhet a seb helyén. Az enyém már régi seb – félrebillentettem a fejem, és kritikusan méregettem. – Szerintem szépen gyógyul az arcod.
– Te vagy az, igaz? – még dühösebbnek hangzott, mert megpróbáltam elterelni a szót.
– Természetesen nem. Nézd, van egy kardvágás a karján, nem igaz? Nézd meg – fölfedtem a jobb karom, hogy jól lássa. A tőrrel a bal karomat vágtam meg, csak remélni tudtam, hogy sejti, hogy a kardforgató kezemet sebesíthetem meg védekezés közben.
Egy pillantást vetett a karomra, de nem érdekelte különösebben.
– Van pénzed? – kérdezte hirtelen.
– Ha lenne pénzem, miért maradtam volna a táborban, mikor a többiek mulatoztak? Mellesleg miért érdekel téged?
– Engem nem, de téged talán igen. Megvásárolhatod vele a hallgatásomat, máskülönben Margóhoz megyek a gyanúmmal. Vagy a fuvarosokhoz – dacosan fölvetette a fejét.
– Akkor ők is megnézhetik a karomat, akárcsak te – mondtam óvatosan: Elfordultam, hogy a birkákat nézzem. – Ostoba kislány vagy, Tassin, ha hagyod, hogy Csillag kísértethistóriái így elkábítsanak. Menj vissza, és feküdj le aludni – próbáltam undort csempészni a hangomba.
– A másik karodon van egy sebhely, láttam. Van, aki kardvágásnak nézhetné.
– Valószínűleg az, aki téged értelmesnek tart – vágtam vissza.
– Ne gúnyolódj velem – figyelmeztetett alattomos hangon. – Nem hagyom, hogy kinevessenek.
– Akkor ne beszélj ostobaságokat. Nem értem, mi a bajod. Ez valamiféle bosszú? Dühös vagy rám, mert nem háltam veled? Mondtam már, hogy az én hibám. Nagyon csinos vagy és biztosan kellemes az érintésed, de számomra nem.
Hirtelen mellém köpött a földre.
– Azt hiszed, hagytam volna? Csak szórakoztattam magam, juhászfiú. Semmi más – halkan felmordult. – Férfiak. Hogy bírtok úgy magatokra nézni, hogy azt hiszitek, hogy a nők csak értetek akarnak titeket? Bűzlesz a birkától, csontos vagy, és az arcod úgy néz ki, mint aki életében minden verekedésben alulmaradt – sarkon perdült, aztán hirtelen mintha eszébe jutott volna, miért jött. – Még nem szólok senkinek. Egyelőre. De ha a Kéktóhoz érünk, a gazdád biztosan fizet neked valamennyit. Hozd el nekem azt a pénzt, vagy az egész Kéktó téged fog hajkurászni.
Felsóhajtottam.
– Tégy, ahogy akarsz. Csapj felhajtást. Ha majd kiderül, hogy tévedtél, mindenki rajtad nevet, akkor pedig Dell mesternek csak még több oka lesz rá, hogy megverjen.
Elfordult tőlem, és lesietett a lejtőn. Majdnem megbotlott a sötétben, aztán rám nézett, mintha azt nézné, kinevetem-e. Nem állt szándékomban. Minden dacom ellenére összeszorult a gyomrom – száz arany. Ha elterjesztik a pletykát, ennyi pénz elég hozzá, hogy felfordulás törjön ki. Miután megöltek, valószínűleg bejelentik, hogy nem az igazit kapták el.
Eltűnődtem, vajon hogyan boldogulnék egyedül a puszta hátralévő részében. Útra kelhetnék rögtön azután, hogy Kris leváltott. A szekérhez mehetnék, csendben összeszedném a dolgaimat és kisurrannék az éjszakába. Milyen messze lehet még a Kéktó egyáltalán? Ezen tűnődtem, amikor láttam, hogy egy újabb alak oson el a tábortűztől és indul el felém a lejtőn.
Csillag halkan jött, de nem lopakodott. Köszönésképpen intett, mielőtt barátságosan leült mellém a földre.
– Remélem nem adtál neki pénzt – köszöntött kedvesen.
– Mff – mondtam, értse, ahogy akarja.
– Mert te vagy legalább a harmadik férfi ezen az úton, aki állítólag teherbe ejtette. A gazdád volt az első, akit megvádolt, Margo fia a második, azt hiszem. Nem tudom, hány apát szemelt még ki képzelt gyermekének.
– Nem is háltam vele, úgyhogy engem hiába is próbálna megvádolni ilyesmivel – mondtam védekezőn.
– Ó? Akkor valószínűleg te vagy az egyetlen férfi az egész karavánban.
Ez meglepett egy kicsit, aztán elgondolkoztam rajta és azon tűnődtem, eljutok-e valaha is odáig, hogy egyszer nem veszem észre, milyen ostoba vagyok.
– Tehát szerinted állapotos és egy férfit keres, aki kivásárolná a tanulóéveit?
Csillag felhorkant.
– Kétlem, hogy állapotos volna. Nem kérte senkitől, hogy vegye nőül, csak pénzt kért, hogy füveket vehessen, amivel elhajthatja a magzatot. Azt hiszem, Margo fia talán még adott volna neki. Nem. Nem hiszen, hogy férjet keres, csak pénzt akar, ezért igyekszik olyan helyzetet előidézni, ami után pénzt kérhet egy férfitől – fészkelődött, aztán félrehajított egy kavicsot, amire ráült. – Szóval, ha nem ejtetted teherbe, mit tettél vele?
– Mondtam már. Semmit.
– Ah, akkor már értem miért mond rólad olyan rossz dolgokat. De csak az utolsó pár napban, úgyhogy gondolom aznap éjjel nem tettél vele semmit, amikor a többiek a faluban voltak.
– Csillag – figyelmeztettem, ő pedig nyugtatólag fölemelte a kezét.
– Senkinek sem szólok egy szót sem arról, mit nem tettél vele. Egy szót sem. Nem azért jöttem ide, hogy érről beszéljek veled.
Elhallgatott, majd miután nem tettem föl a kérdést, amit várt, ő szólalt meg.
– Mit fogsz csinálni, miután elértük a Kéktavat?
– Fölveszem a fizetésem, iszom egy sört, veszek egy kiadós vacsorát, egy forró fürdőt és egy tiszta ágyat legalább egy éjszakára. Miért, te mit tervezel?
– Arra gondoltam, a Hegyvidékre megyek – felelte, és szeme sarkából rám nézett.
– Hogy ott találj valamit, amit megénekelhetsz? – kérdeztem közömbösen.
– A dalok általában akkor születnek, ha egy emberhez, nem pedig egy helyhez kötődik a dalnok – sugallta. – Azt gondoltam, hogy esetleg te is a Hegyvidékre tartasz. Utazhatnánk együtt.
– Még mindig azt a bolondságot képzeled, hogy én vagyok a Fattyú – mondtam vádlón.
Csillag elvigyorodott.
– A Fattyú. Az Ösztönnel megáldott. Igen.
– Tévedsz – mondtam kurtán. – Még ha igazad is volna, miért követnéd a Hegyvidékre? Én megragadnám az alkalmat és eladnám a királyi gárdának. Száz arannyal kinek van szüksége dalokra?
Csillag rosszallón felhorkant.
– Biztos vagyok benne, hogy neked több tapasztalatod van a gárdistákkal. De annyit én is tudok, hogy ha egy dalnok megpróbálná követelni a vérdíjat, másnap már a folyóban sodródna arccal lefelé, néhány katona pedig hirtelen meggazdagodna. Nem. Mondtam már, nem az arany érdekel, Fattyú, hanem a dal.
– Ne nevezz így! – ripakodtam rá. Megvonta a vállát és elfordult. Egy pillanat múlva összerezzent, mintha megböktem volna, aztán megint széles vigyor ömlött végig az arcán.
– Ah, azt hiszem rájöttem. Tassin ezzel zsarolt meg, igaz? Pénzt kért a hallgatásáért.
Nem válaszoltam.
– Bölcsen tetted, hogy nem fizettél neki. Akármennyi pénzt adsz neki, azt hiszi majd, hogy igaza van. Ha tényleg elhitte, hogy te vagy a Fattyú, akkor a katonáknak tartogatja a titkát. Nem ismeri őket és még elhiszi, hogy megkapja az aranyat – Csillag fölállt és kényelmesen nyújtózkodott egyet. – Nos, én aludni térek, amíg még tudok. Ne feledd az ajánlatomat, kétlem, hogy bárkitől is jobbat kapnál.
Maga köré kanyarította a köpönyegét, és meghajolt nekem, mintha én volnék a király. Figyeltem, ahogy lesétál a lejtőn, biztos léptekkel, még így, holdfényben is. Egy pillanatig Mollyra emlékeztetett.
Megfontoltam, hogy megszökjem az éjszaka és egyedül induljak el a Kéktóhoz. Úgy döntöttem, hogy ha megtenném, Tassin és Csillag csak megbizonyosodna, hogy igazuk van. Csillag a nyomomba eredne, hogy megtaláljon, Tassin pedig megpróbálná megszerezni a jutalmat. Egyiket sem akartam. Jobb, ha kitartok amellett, hogy Tamás vagyok, a juhász.
Tekintetemet az éjszakai égboltra emeltem, ami tisztán és hűvösen ragyogott fölöttem. Az éjszaka mostanság csípősebb lett. Mire a hegyek közé érek, már beköszönt a tél. Ha nem vesztegettem volna el a nyár elejét azzal, hogy farkasként éltem, mostanára már a Hegyvidéken lehetnék. Ez újabb haszontalan gondolat volt. A csillagok közelinek és fényesnek tűntek, a világ pedig apróbbnak tűnt. Hirtelen úgy éreztem, hogy ha megnyílnék és Igazság felé nyúlnék, megtalálnám, mintha csak karnyújtásra lenne. A magány oly hirtelen tört föl bennem, hogy attól féltem, kiszakad belőlem. Ha lehunynám a szemem, Molly és Burrick mellett lehetnék, elmehetnék hozzájuk, a tudatlanság maró éhségét fájdalomra cserélném, amiért nem érinthetem meg őket. A Mesterség falai olyan szorosan zárultak elmém köré mióta elhagytam Vásárhelyet, hogy immár fojtogattak. Fölhúztam a térdem, és ráhajtottam a fejem, átöleltem a lábaimat az éjszaka fagyos üressége ellen.
Egy idő múlva elmúlt az éhség. Fölemeltem a fejem és végignéztem a békés nyájon, a szekereken és a mozdulatlan táboron. Egy pillantás a holdra elárulta, hogy már jócskán véget ért az őrségem. Kris sosem sietett átvenni az őrséget, így fölálltam, nyújtózkodtam és lementem a táborba, hogy fölébresszem.
Az elkövetkező két nap eseménytelenül telt el, csak az idő fordult hűvösebbre és szelesebbre. A harmadik estén éppen letelepedtünk éjszakára, én pedig felkészültem az őrködésre, mikor porfelhőt pillantottam meg a távolban. Először nem gondoltam vele, hiszen egy forgalmas karavánúton jártunk és itatóhelynél pihentünk. Egy bádogos család szekere is itt álldogált. Először azt hittem, hogy akik a porfelhőt kavarják, azok is itatóhelyet és éjszakai pihenőt kerestek. Ültem hát a helyemen és figyeltem, hogyan közeledik a porfelhő az alkonyatban. Hamarosan lovasok bontakoztak ki a porból, s minél közelebb értek, annál biztosabb voltam benne, hogy királyi gárdisták. Már túl sötét volt, hogy kivegyem Pompa arany és barna színeit, mégis tudtam, hogy katonák.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne pattanjak föl és eredjek futásnak. A hűvös logika azt mondatta, hogy ha engem keresnek, alig pár perc alatt utolérnének, a síkság pedig nem biztosított elég búvóhelyet. Ha pedig nem engem keresnek, a menekülés csak fölkeltené a figyelmüket és igazolná Tassint és Csillagot. Összeszorítottam hát a fogam és maradtam a helyemen, térdemen keresztbe a botommal, és figyeltem a birkákat. A lovasok elvágtattak mellettem és a birkák mellett, egyenesen a vízhez mentek. Hatan voltak, az egyikük lovát föl is ismertem, egy foltos csikó, ami Burrick szerint egyszer jó csataló lett volna. A ló láttán eszembe jutott, hogyan fosztotta ki Pompa Kosvárat mielőtt magára hagyta. A harag apró szikrája, ami a gondolattól gyúlt bennem, elviselhetőbbé tette, hogy a helyemen maradjak.
Egy idő múlva már úgy döntöttem, ők is csak úton voltak, mint mi, csak vízért és pihenésképpen álltak meg az éjszakára. Aztán Kris jött elő a táborból.
– Látni akarnak a táborban – mondta rosszkedvűen. Kris mindig szeretett aludni rögtön azután, hogy megvacsorázott. Megkérdeztem, hogy miért változott a sorrend.
– Királyi gárdisták – pufogott. – Mindenkit látni akarnak a karavánból, még a szekereket is alaposan átkutatták.
– Mit keresnek? – kérdeztem közönyösen.
– Fene se tudja. Nem kérdeztem, nem akartam egy lila foltot a szemem alá. De kérdezd csak meg bátran.
Magammal vittem a pálcámat és visszasétáltam a táborba. Rövidkardom még mindig az oldalamon lógott. Arra gondoltam, hogy elrejtem, aztán meggondoltam magam. Bárki hordhat kardot, ha pedig elő kellett rántanom, nem akartam belegabalyodni a nadrágomba.
A tábor olyan volt, akár egy felbolydult méhkas. Margo és kísérői mérgesnek és aggodalmasnak tűntek. A katonák éppen a bádogost zaklatták, egyikük, egy nő fölrúgott egy halom fémlábast, aztán valami olyasmit kiáltozott, hogy azt kutat át, amit csak akar és úgy, ahogy az neki tetszik. A bádogos a szekere mellett állt keresztbefont karokkal. Úgy tűnt, egyszer már megütötték. Két katona a feleségét és a gyerekeit tartotta távol a jelenettől. A nőnek vér szivárgott az orrából, de még mindig harciasnak tűnt. Olyan némán és észrevétlenül sétáltam be a táborunkba, akár a füst, aztán Damon mellett álltam meg, mintha mindig is ott álltam volna. Egyikünk sem szólalt meg.
A katonák vezetője elfordult a bádogostól, bennem pedig megállt az ütő. Ismertem őt. Balt volt az, Pompa azért kedvelte, mert jól bánt az öklével. Utoljára a tömlöcben láttam, ő törte el az orromat. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, és a fülemben hallottam a vér lüktetését. Sötétség támadt a látásom peremén. Igyekeztem higgadtnak látszani. Balt a tábor közepére sétált és megvetően végigmért minket.
– Ez mindenki? – követelte.
Mindannyian bólintottunk. Végigmért minket, én pedig lesütöttem a szememet. Igyekeztem visszatartani magam, hogy a kezem ne nyúljon sem a tőr, sem a kard felé.
– Szánalmas egy társulat, az biztos – jelentette ki lenézően. – Karavánmester! Egész nap lovagoltunk. A fiad gondoskodjék a lovainkról. Készítsetek ennivalót és még több tűzifát, meg melegítsetek vizet, hogy megmosdjunk – megint végigmért minket. – Nem akarok bajt. Nem találtuk, akiket kerestünk, elég ennyit tudnotok. Tegyétek, amit mondunk, és nem esik bántódásotok. Mindenki mehet a dolgára.
Néhányan beleegyezően dünnyögtek, de legtöbben meg sem szólaltak. Balt megvetően felhorkantott, aztán a lovasokhoz fordult, és halkan beszélgetett velük. Bármit mondott is nekik, az nem tetszett a katonáknak, de az a kettő, akik a bádogos családját tartották sakkban, egyetlen szavára ugrottak. Elfoglalták a tüzet, amit Margo gyújtott, a mieinknek el kellett menniük. Margo halkan beszélt a segédjeihez, kettőt elküldött, hogy gondoskodjanak a katonák lovairól, egy másikat pedig vízért szalajtott. Ő maga pedig elviharzott Damon szekere mellett a sajátjához.
A karaván tagjai kínos csöndben rendeződtek át egy kisebb tábortűz köré, amit Csillag gyújtott. A bábos társulata, a dalnok és a fuvarosok leültek mellé, a lótulajdonos házaspár pedig csendben aludni tért.
– Úgy látszik, lenyugodtak – mondta Damon, de láttam rajta, hogy még idegesen tördeli a kezét. – Megyek aludni, te és Kris pedig osszátok be az őrséget.
Elindultam vissza a nyájhoz, aztán megálltam és visszanéztem a tábor széléről. A katonák sötét alakokként rajzolódtak ki a tábortűz fényében, körülötte ültek, és beszélgettek, egyikük kissé távolabb a többiektől figyelte az embereket. A karaván tábortüze felé nézett, én pedig követtem a tekintetét. Nem tudtam eldönteni, vajon Tassin visszanézett rá, vagy csak a többi gárdistát bámulta a másik tábortűznél. Mindenesetre tudtam, hogy mit forgat a fejében.
Megfordultam, és Margo szekeréhez mentem. A karavánmester éppen babot és borsót mért ki két zsákból, és egy bográcsba töltötte. Finoman megérintettem a karját, de még így is megijedt.
– Bocsánat. Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
– Miért, rászorulok? – vonta föl a szemöldökét.
Lesütöttem a szemem, és gondosan megfontoltam, mit hazudjak.
– Nem tetszett, ahogyan a bádogos feleségével bántak, asszonyom.
– Tudom, hogyan kell durva fickók közelében viselkedni, juhász. Nem lennék karavánmester, ha nem így volna – sót és némi fűszert szórt a bográcsba.
Bólintottam, de nem szóltam semmit. Túl nyilvánvaló volt a helyzet, hogy tiltakozzam. De nem mentem arrébb, s pár pillanat múlva a kezembe nyomott egy vödröt, és azt mondta, hozzak neki vizet. Szívesen engedelmeskedtem, mikor pedig visszatértem, a kezemben tartottam, amíg el nem vette. Figyeltem, amint megtölti a bográcsot vízzel, és a könyökénél álltam, amíg türelmetlenül arrébb nem zavart. Szabadkozva elhátráltam, közben fölborítottam a vizes vödröt, úgyhogy fogtam, és hoztam még egy vödörrel.
Azután fogtam egy pokrócot Damon szekeréről, és lefeküdtem pár órára. A szekér alatt hevertem, és úgy tettem, mintha mélyen aludnék, s közben Csillagot és Tassint figyeltem. Észrevettem, hogy a dalnok aznap este nem vette elő a hárfáját, mintha nem akarta volna fölhívni magára a figyelmet. Ez valamelyest megnyugtatott felőle, pedig könnyedén, a katonák közé telepedhetett volna a hárfájával, hogy elszórakoztassa őket, s közben eláruljon. Ehelyett ő is ugyanolyan éberen figyelte Tassint, ahogyan én. Tassin egyszer fölkelt, és valami egyszerű kifogással távozott. Nem hallottam, mit mondott neki Csillag, de Tassin dühös tekintettel nézett rá, Dell mester pedig mérgesen visszaparancsolta a helyére. Látszólag Dell sem akart közelebbi ismeretségbe kerülni a katonákkal. Miután mindannyian aludni tértek, még mindig nem voltam nyugodt. Mikor eljött az időm, hogy leváltsam Krist a nyájnál, vonakodva keltem föl, egyáltalán nem voltam biztos afelől, hogy Tassin nem használja ki az alkalmat, hogy a fegyveresekhez lopakodjon.
Kris hangosan hortyogott, föl kellett ébresztenem, hogy menjen vissza a szekérhez. Leültem, a vállamra terítettem a pokrócomat, és a hat katonára gondoltam, akik már aludtak a tábortűz körül. Csak egyiküket volt okom tiszta szívből gyűlölni. Fölidéztem, milyen is volt Balt akkor, ott a tömlöcben, hogyan vigyorgott mikor üthetett és hogyan duzzogott, mikor Pompa megszidta, amiért eltörte az orromat. Eszembe jutott, milyen élvezettel tette a dolgát, könnyedén ütlegelhetett, miközben nekem elmém védőfalait kellett fönntartanom Willel szemben.
Balt még csak nem is ismert meg engem. A tekintete átsiklott rajtam, még a saját keze munkáját sem ismerte föl. Ültem, és gondolkoztam ezen egy ideig. Úgy tűnik, sokat változtam azóta. Nem csak a hegek, nem csak a szakáll és a ruha, az út pora és a tartásom. FitzLovag sosem sütötte volna le a tekintetét, nem hagyta volna, hogy a bádogosokat zaklassák. FitzLovag talán nem mérgezte volna meg mind a hat gárdistát egyetlen ember miatt. Vajon bölcsebb lettem, vagy fáradtabb? Talán mindkettő, de büszkébb biztosan nem.
Az Ösztön segítségével minden élőlényt megérzek a közelemben. Ritkán sikerül bárkinek is meglepnie, nekik sem sikerült. Már pirkadt, mikor Balt és a katonák értem jöttek. Mozdulatlanul ültem először csak megéreztem őket, aztán meghallottam csendes közeledésüket. Balt mind az öt katonát fölébresztette a feladathoz.
Csalódottan azon kezdtem töprengeni, vajon miért nem vált be a méreg. Elvesztette volna az erejét, mert túl sokáig őrizgettem? Vagy a forró víz mosta volna el az erejét a levesben? Az első gondolatom az volt, hogy Árny biztosan nem követte volna el ezt a hibát. Nem volt azonban időm ezzel foglalkozni. Körülpillantottam a jellegtelen síkvidéken. Néhány bokor, kavicsok. Sehol egy folyómeder, vagy egy domb.
Elfuthattam volna, egy időre talán le is rázhattam volna őket, de végül úgyis elkaptak volna. Idővel vissza kellett térnem vízért. Ha nem erednek a nyomomba lóháton, napfénynél, akkor is elég, ha az itató mellett várakoznak, amíg visszatérek. Mellesleg, ha elszöknék, csak beismerném, hogy én vagyok FitzLovag. Tamás, a juhász nem menekült volna el.
Fölnéztem hát, kíváncsian és kicsit riadtan, hogy vajon miért jöttek értem. Talpra álltam, egyikük megragadta a karomat. Nem próbáltam kiszabadulni, csak csodálkozva néztem rá. Egy másik gárdista a kardomat és a tőrömet vette el.
– Gyere a tűzhöz – mondta a nő kurtán. – A parancsnok meg akar nézni magának.
Szótlanul, bizonytalan járással hagytam, hogy a tűzhöz rángassanak és Balt elé vezessenek. Riadtan néztem egyikről a másikra, igyekeztem nem Balt arcára összpontosítani. Nem voltam biztos benne, hogy nem árulom el magam, ha a szemébe nézek. Balt fölállt és belerúgott a tűzbe, hogy fölszítsa a lángokat, aztán megvizsgált magának. Észrevettem, ahogy Tassin sápadt arccal leskelődik a bábosok szekere mögül. Balt egy ideig csak állt, és nézett rám, aztán elvicsorodott, és undorral nézett a többiekre. Megrázta a fejét, hogy jelezze, nem engem keres. Megkockáztattam egy mélyebb lélegzetvételt.
– Mi a neved? – kérdezte Bolt hirtelen.
– Tamás, uram – mondtam hunyorogva. – Juhász volnék. Nem csináltam én semmi rosszat.
– Valóban? Akkor te vagy az egyetlen az egész világon. A beszéded alapján Kosból jöttél, Tamás. Vedd le a fejkendődet.
– Igen, uram, Kosból, uram. De ott most szörnyű idők járnak – sietve levettem a kendőmet, aztán a kezemben gyűrögettem idegesen. Nem fogadtam meg Csillag tanácsát, nem festettem be a hajamat, az közelebbi vizsgálódáskor úgyis kiderült volna. Inkább a kis tükröm segítségével kihúzkodtam annyi ősz hajszálat, amennyit csak bírtam. Nem mindet, de ami maradt, az már korántsem volt egy egész tincs, alig szürkéllett a szemöldököm fölött valamennyi. Balt megkerülte a tüzet, hogy közelebbről szemügyre vegyen. Belemarkolt a hajamba, és hátrabillentette a fejemet, hogy alaposan megnézhesse az arcomat. Ugyanolyan nagy darab és izmos volt, amilyenre emlékeztem, s minden kellemetlen emlékem visszatért róla. A félelemtől émelyegni kezdtem.
Nem ellenkeztem, nem mertem a szemébe nézni, inkább riadt tekintetet vetettem rá, aztán félrenéztem, mintha segítség után kutatnék. Észrevettem, hogy Margo is előkerült valahonnét és keresztbefont karral méregetett minket.
– A sebhely az arcodon, honnét való? – kérdezte Balt.
– Még kölyökkoromban szereztem, uram, leestem egy fáról, és egy ág megvágta...
– Akkor törted el az orrodat is?
– Nem, uram, az egy kocsmai verekedésben volt, talán egy éve...
– Vedd le az ingedet! – parancsolta.
Kilazítottam a nyakát, és ügyetlenül levettem magamról. Azt hittem, hogy a karomat akarja megnézni, felkészültem a szöges históriára, ehelyett közelebb hajolt, és a nyakam és a vállam közét vette szemügyre, ahol egyszer egy szipolyozott kiharapott egy darabot belőlem. Összeszorult a gyomrom. Balt megnézte a sebhelyet, aztán hirtelen hátravetette a fejét és fölnevetett.
– Az ördögbe. Nem hittem volna, hogy te vagy az. Biz isten nem hittem. De erre a sebhelyre emlékszem, mikor először küldtelek a padlóra – a körülöttünk állókra nézett, arcán meglepetés és öröm. – Ő az! Megvan. A Király az összes Mesterség használójával égre-földre keresi a partvidék és a hegyek között, erre a mi ölünkbe hullik, akár egy érett gyümölcs.
Megnyalta az ajkát, és végigmért. Furcsa éhséget fedeztem föl rajta, amitől szinte félt is. Hirtelen megragadta a torkomat, és majdnem elemelt a földtől. Egészen közel húzott az arcához és úgy sziszegett.
– Figyelj jól. Verde a barátom volt. Nem a száz arany miatt nem öllek meg itt helyben. Csak abban hiszek, hogy a királyom sokkal érdekesebb módját találja majd ki annak, hogyan halsz meg. Megint az enyém vagy, Fattyú, az arénában. Vagy amennyit a királyom meghagy belőled nekem.
Ellökött magától, keresztül a tűzön, a túloldalán két másik ember ragadott meg. Riadtan néztem egyikről a másikra.
– Ez tévedés, tévedés – kiáltoztam.
– Bilincseljétek meg – parancsolta Balt.
Margo hirtelen előre lépett.
– Biztos a dolgában? – kérdezte határozottan.
Balt állta a tekintetét, mint parancsnok a parancsnokét.
– Igen. Ő az, a Fattyú.
Margo arcára teljes undor ült ki.
– Akkor vigyék csak – mondta, sarkon perdült és elsétált.
Az őreim figyelték a beszélgetést Margo és Balt között, egyikük sem figyelt különösebben a reszkető juhászra, akit őriztek. Mindent egy lapra tettem föl, megiramodtam, kitéptem magamat a fogásból, félrelöktem Baltot, átugrottam a tűzön, és futottam, akár a nyúl. A nap fölbukkant a láthatáron, szürke, sivár vidéket világított meg, sehol egy fedezék. Futottam.
Azt vártam, hogy lóra pattannak és üldözőbe vesznek, parittyára nem számítottam. Az első kődarab a bal vállamon talált el, elzsibbasztotta a karomat. Először azt hittem, nyílvessző volt. Aztán mintha villám hasított volna belém.
Mikor magamhoz tértem, csuklóimat már bilincsbe verték. Bal vállam iszonyatosan fájt, de nem jobban, mint a fejem. Sikerült ülő helyzetbe tornásznom magamat. Senki sem figyelt rám. A bokámra is bilincset raktak, lánc kötötte össze a kezemen lévővel. Nem tudtam volna rendesen járni, még akkor sem, ha lábra tudtam volna állni.
Nem mondtam semmit, nem is szóltam. Megbilincselve semmi esélyem sem volt hat fölfegyverzett emberrel szemben, nem akartam okot adni nekik, hogy megverjenek. Mégis minden erőmre szükségem volt, hogy csöndben fölüljek, és végiggondoljam a helyzetemet. A bilincsek nehezek voltak, a hideg fém szinte mart a hűvös éjszakában. Balt észrevette, hogy magamhoz tértem. Megállt fölöttem, és lenézett rám. Én csak a lábaimat bámultam.
– Mondj valamit, az ördögbe is! – parancsolta Balt.
– Rossz embert fogott el, uram – mondtam jámboran. Tudtam, hogy őt nem győzhetem meg, de az embereit talán megingathatom.
Balt nevetett. Visszaült a tűz mellé, aztán a könyökére támaszkodva elheveredett.
– Ha így van, akkor neked nagyon rossz. De tudom, hogy nem tévedtem. Nézz rám, Fattyú. Hogyhogy nem vagy halott?
Riadt tekintettel néztem rá.
– Nem értem, uram.
Rossz válasz volt. Egy tigris gyorsaságával termett talpon, készen, hogy átugorjon a tűzön. Igyekeztem talpra evickélni, de reménytelen volt. Megragadta a láncaimat; fölrántott és pofon vágott.
– Nézz rám – parancsolta.
Az arcára fordítottam a tekintetem.
– Hogyhogy nem haltál meg, Fattyú?
– Nem én voltam, rossz embert fogott el.
Másodszor visszakézből ütött.
Árny egyszer azt mondta, ha kínoznak, könnyebb ellenállni a kínzásnak, ha arra összpontosítok, hogy mit akarok mondani, mint arra, hogy mit nem szabad. Tudtam, hogy ostobaság és fölösleges volt Baltnak azt hajtogatnom, hogy nem én vagyok a fattyú. Ő tudta, hogy én vagyok az. Ha azonban egyszer már elhatároztam, hogy kitartok mellette, nem változtathattam meg. Mikor ötödszörre ütött meg, az egyik embere megszólalt.
– Uram?
– Mi az? – fordult felé izzó tekintettel Balt.
A katona megnyalta az ajkát.
– A foglyot élve kell hagyni, uram. Hogy kifizessék az aranyat, uram.
Balt rám nézett. Aggasztó volt látni azt az éhséget a szemében, olyan volt, mint Igazság egy egész napi Mesterséghasználat után. Ez a férfi szeretett fájdalmat okozni. Szeretet lassan ölni. Csak még jobban gyűlölt, hogy nem ölhetett meg.
– Tudom – vetette oda morcosan. Ökle lecsapott, és én nem kerülhettem el.

Mikor magamhoz tértem, már reggel volt. Fájdalmak kínoztak, egy ideig csak ennyit fogtam föl a világból. Lüktető fájdalmat éreztem az egyik vállamban és a bordáim közt. Talán megrúgott. Nem akartam mozgatni az arcomat sem. Vajon miért rosszabb a fájdalom, ha fázik az ember? Furcsán közönyös voltam a helyzetemmel kapcsolatban. Egy ideig hallgatóztam, nem állt szándékomban kinyitni a szememet. A karaván indulni készült. Hallottam, ahogy Dell Tassinnal kiabál, aki zokogott és azt mondta, hogy a pénz őt illeti meg és ha segít neki megszerezni, visszakaphatja a tanoncság díját. Dell megparancsolta, hogy menjen vissza a szekérre. Ehelyett hallottam, hogy a léptei közelednek hozzám, de végül Balthoz lépett és vékonyka hangon szólalt meg.
– Igazam volt. Maga nem hitt nekem, pedig igazam volt. Megtaláltam maguknak. Ha én nem letten volna, keresztülnéz rajta és továbbmennek. Az arany engem illet, de odaadom a felét, nekem annyi is elég. Maga is tudja, hogy ez tisztességes ajánlat.
– A helyedben én visszamennék arra a szekérre – felelte Balt ridegen. – Máskülönben, ha elmennek és mi is elmegyünk, te itt maradsz egyedül.
Tassinnak volt annyi esze, hogy ne vitatkozzon vele, de az orra alatt szitkokat mormolt, miközben visszament a szekérhez. Hallottam, ahogy Dell azt mondja, Tassin csak egy bajkeverő és Kéktónál örömmel megszabadul tőle.
– Állítsd talpra, Joff – mondta Balt.
Vizet locsoltak rám, én pedig kinyitottam az egyik szememet. Figyeltem, amint az egyik katona megragadja a láncom végét és talpra ránt. Ettől csak másutt kezdett fájni.
– Kelj föl – vakkantotta a nő. Biccentettem. Egy fogam kilazult, csak az egyik szememet tudtam kinyitni. Fölemeltem a kezemet, hogy kitapogassam az arcomat, de egy rándítás a láncon megakadályozott. – Lovon jön, vagy gyalog?
– Szeretném a porban húzni magunk után, de túlságosan lelassítana minket. Lovon fog ülni. Te Arnóval ülsz egy nyeregben, ő pedig a te lovadon: Kötözd a nyereghez, és jól markold meg a ló kantárját. Most játssza az ostobát, de aljas és alattomos féreg. Nem tudom, hogy képes-e arra, amit az Ösztönről hallottam, de nem akarom kipróbálni. Úgyhogy fogd jól a kantárját. Hol van Arno?
– A bokorban, uram. Valamivel elronthatta a gyomrát, mert éjszaka többször fölkelt okádni.
– Kerítsd elő – mondta Balt, akit látszólag nem érdekelt az embere sorsa. Az én őröm is elsietett, ott hagyott imbolyogva, Végre az arcomhoz emeltem a kezemet. Csak egy ütést láttam közeledni, de úgy tűnik, több is volt. Bírd ki, mondtam magamnak. Élj és figyelj, hogy milyen esélyeid lehetnek még. Mikor leengedtem a kezem, észrevettem, hogy Balt figyel.
– Vizet – krákogtam.
Nem számítottam rá, hogy kapok, de az egyik férfihez fordult, és intett a fejével. A katona nemsokára egy vödör vízzel tért vissza és két szelet száraz kenyérrel. Ittam, és megmostam az arcomat. A kenyér nagyon kemény volt, az állkapcsom pedig sajgott, de igyekeztem annyit legyűrni, amennyit csak bírtam. Kétlem, hogy az elkövetkezőkben sok alkalmam lesz enni. Észrevettem, hogy eltűnt az erszényem. Gondolom Balt elvette, amíg eszméletlen voltam. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy Burrick fülbevalója odalett. Miközben a száraz kenyeret majszoltam, az jutott eszembe, vajon Balt mit gondolt, mikor megtalálta az erszényemben a porokat.
Mielőtt a karaván elindult volna, Balt nyeregbe parancsolta a katonákat és útra keltünk. Egy pillanatra láttam Csillag arcát, de nem tudtam olvasni a kifejezéséből, Kris és Damon pedig gondosan kerülték a tekintetemet, nehogy elkapják a fertőzést. Úgy tettek, mintha nem is ismernének.
Egy biztos léptű kancára ültettek, kezemet a nyereghez kötötték. Így nehéz lett volna kényelmesen lovagolni, még akkor is, ha nem egy zsák törött csontnak éreztem volna magam. Nem vették le a bilincseimet, csak a bokáim közötti láncot oldották el, a hosszabbik láncot pedig a nyereg fölött vetették át. Fogalmam sem volt, mi lett az ingemmel, de nagyon hiányzott. A ló és a mozgás melegített valamelyest, de nem eléggé. Mikor a nagyon sápadt arcú Arno végre nyeregbe szállt társa mögött, elindultunk vissza, Vásárhely felé. A méreg összes hatása az volt, hogy egy katona gyomorrontást kapott, gondoltam keserűen. Ilyen ügyes orgyilkos vagyok.
Jöjj hozzám.
Bárcsak mehetnék, gondoltam fáradtan, miközben elindultunk az ellenkező irányba. A kanca minden lépésével csak újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam. Nem tudtam, hogy a vállam eltörött, vagy kificamodott, és azon gondolkoztam, miért ez a közöny és vajon eljutok-e élve Vásárhelyre, vagy még előtte vegyem rá őket, hogy öljenek meg. Nem láttam rá esélyt, hogy kibeszélhetem magamat a láncokból, sem arra, hogy elmeneküljek előlük ezen a sík vidéken. Lehajtottam fájdalomtól lüktető fejemet, és a kezeimet bámultam út közben. A hidegtől és széltől vacogni kezdtem, aztán kitapogatóztam a kanca elméje felé, de csak annyit értem el, hogy átérezte a fájdalmaimat. Nem állt szándékában kiszabadítani a fejét és elvágtatni velem, és nem tetszett neki az sem, hogy birkaszagom volt.
Mikor másodszor álltunk meg, hogy Arno megint kiöklendezzen valamit, Balt visszalovagolt hozzám.
– Fattyú!
Lassan felé fordítottam a fejemet.
– Hogy csináltad? Láttam a testedet, és halott voltál. Én aztán láttam eleget, te is hulla voltál. Hogy csinálod, hogy megint élsz?
Nem találtam volna szavakat, még ha kerestem volna is. Egy pillanat múlva felhorkant a hallgatásomon.
– Hát, arra ne számíts, hogy megint megúszod. Ezúttal személyesen aprítalak föl. Van otthon egy kutyám, az mindent megeszik. Talán a kedvemért megeszi a májadat, meg a szívedet is. Erre mit szólsz, fattyú?
Sajnáltam a kutyát, de nem szóltam semmit. Mikor Arno végzett, Joff segített neki nyeregbe ülni. Balt a menet élére lovagolt, és tovább indultunk.
Még alig múlt el a reggel, mikor Arno harmadszorra is megállíttatta a lovat. Lecsúszott a nyeregből, arrébb támolygott pár lépést, hogy öklendezzen. Összegörnyedt, sajgó gyomrára szorította a kezét, aztán hirtelen arcra borult a porba. Egy másik katona fölnevetett, de mikor Arno a hátára fordult, és csak nyögdécselt tovább, Balt megparancsolta Joffnak, hogy nézze meg, mi lett a társával. Mind figyeltük, ahogy Joff leszállt a nyeregből és vizet vitt Arnónak. Arno nem tudta elvenni a kulacsot, Joffnak a szájához kellett tennie, de még így is csak tehetetlenül tátogott, nem tudta lenyelni a vizet. Lassan félrefordította a fejét, és lehunyta a szemét. Egy pillanattal később Joff döbbent tekintettel nézett föl.
– Meghalt, uram – mondta Joff reszkető hangon.
Sekély sírt ástak neki, és sziklákkal takarták be. Még két katona okádta el magát, mielőtt befejezték volna a temetést. Romlott víz, gondolták mindannyian, bár észrevettem, hogy Balt összeszűkült szemekkel nézett rám. Nem fáradtak azzal, hogy levegyenek a nyeregből. Én is összegörnyedtem, és úgy tettem, mintha fájna a gyomrom, és egyáltalán nem esett nehezemre rosszullétet színlelni.
Balt nyeregbe parancsolta a katonákat, és ismét útra keltünk. Délre kiderült, hogy senki sem érzi jól magát. Egy fiatal katona imbolygott a nyeregben, Balt pedig rövid pihenőt rendelt el, ami végül hosszabbra nyúlt. Amint valaki abbahagyta a hányást, egy másik kezdett öklendezni. Balt végül megint indulást vezényelt a panaszos tiltakozások ellenére is. Lassabban indultunk tovább, a lovamat vezető nő felől a hányás keserű szagát hozta a szél.
Mikor föllovagoltunk egy enyhe emelkedőn, Joff kiesett a nyeregből. Megsarkantyúztam a lovamat, de csak pár lépést odébb sétált, és hátracsapta a fülét. Túl jól képzett ló volt ahhoz, vágtatni kezdjen, amikor a kantár belógott a lábai elé. Balt megálljt parancsolt, minden katona azonnal leszállt a nyeregből, néhányan hányni, néhányan csak lerogytak a lovuk mellé a földre.
– Tábort verünk – mondta Balt a korai óra ellenére, aztán maga is félrevonult szárazon öklendezni. Joff nem mozdult.
Végül maga Balt sétált vissza hozzám, és elvágta a köteleimet. Megrántotta a láncomat, én pedig kis híján ráestem. Arrébb támolyogtam pár lépést, aztán gyomromra szorított kézzel lerogytam. Mellém térdelt, megragadta a tarkómat és magához húzott. Éreztem, hogy az ereje már nem a régi.
– Mit gondolsz, Fattyú? – kérdezte rekedten. A lehelete epétől bűzlött. – Romlott volt a víz? Vagy valami más?
Öklendező hangokat hallattam, és felé fordultam, mint aki hányni készül. Balt fáradtan arrébb támolygott. Csak két katonának sikerült lenyergelni a lovakat, a többiek nyomorultul a földre rogytak. Balt közöttük járkált, fölöslegesen, de indulattal szidta őket. Az egyik erősebb katona végül tűzrevalót kezdett gyűjteni, míg egy másik tessék-lássék meglazította a nyergek szíját, és leráncigálta a lovakról a terhet. Balt összeláncolta a bokáimat.
Aznap este még két katona meghalt. Balt maga vonszolta el távolabb a holttesteket, de többre neki sem futotta. Az apró tűz, amit gyújtani sikerült, hamarosan kialudt. A síkságon töltött éjszaka sötétebbnek tűnt, mint bármi, amit addig tapasztaltam, a száraz hűvösség pedig ennek a sötétnek a részévé vált. Hallottam a katonák nyögdécselését, egyik egyfolytában a gyomrára panaszkodott hangosan; hallottam a nyugtalan lovakat, senki nem itatta meg őket, melegségre és fényre vágytam. Furcsa fájdalmak gyötörtek, csuklóimat felhorzsolták a bilincsek, a vállam még ennél is jobban fájt, egyiket sem tudtam elűzni, elfeledkezni róla. Úgy éreztem, a vállamban megrepedt egy csont.
Hajnalban Balt támolygott oda, ahol hevertem. Szemei beestek, arcán a kín nyomai. Térdre rogyott mellettem és belemarkolt a hajamba.
– Haldokolsz, Fattyú? – kérdezte rekedten. Felnyögtem, és erőtlenül próbáltam kiszabadulni. Ettől elégedettnek tűnt. – Helyes. Jól van. Valaki azt mondta, hogy az Ösztönnel átkoztál meg minket, Fattyú. De a romlott víz is képes megölni az embert, akár Ösztönnel bír, akár tisztességes. Mégis, ezúttal biztos akarok lenni a dolgomban.
Saját késemet húzta elő. Ahogy hátrafeszítette a fejemet, bilincsbe vert kezemmel az arcába sújtottam és egyúttal eltaszítottam magamtól az Ösztön minden erejével. Hátrazuhant, pár lépésnyit arrébb kúszott, majd az oldalára fordult. Halottam, hogy nehezen szedi a levegőt. Egy idő után ez is megszűnt. Lehunytam a szemem, hallgattam a csöndet és éreztem, ahogy hiányzik belőle az élet.
Nemsokára melegebb lett az idő, és kinyitottam a szemem. Nehezemre esett Baltig vonszolni magam. Minden fájdalmam egyetlen görcsös kínba gyűlt össze, és minden mozdulattól az egész testem sajgott. Óvatosan átkutattam a testét. Az erszényében megtaláltam Burrick fülbevalóját. Furcsa visszagondolni, hogy akkor vettem az időt és visszaakasztottam a fülembe, nehogy elveszítsem. A mérgeim is ott voltak, csak a bilincsem kulcsait nem találtam. Elkezdtem átkutatni a holmiját, de a nap sugarai már csípni kezdték a tarkómat. Végül az övemre kötöttem az erszényét. Akármi volt is benne, most már az enyém. Ha már egyszer megmérgeztem valakit, akár ki is rabolhatom, gondoltam magamban. A tisztességnek már nem maradt hely az életemben.
Valószínűleg annál volt a kulcs, aki megbilincselt. A következő holttesthez másztam, de szárított Füst leveleken kívül mást nem találtam nála. Fölültem, és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy bizonytalan léptek közeledtek felém. Fölemeltem a fejem, hunyorogtam az éles napfényben. A fiatal katona támolygott felém. Egyik kezében egy vizestömlő volt, a másikban jól láthatóan a bilincsem kulcsai.
Nem messze tőlem megállt.
– Az életed az életemért – krákogta imbolyogva. Nem válaszoltam. Újra próbálkozott. – Víz és a bilincsed kulcsai. Foghatod bármelyik lovat, nem harcolok veled. Csak oldd föl az Ösztön-átkot rólam.
Olyan fiatalnak és szánalmasnak tűnt, ahogy ott állt, bizonytalanul.
– Kérlek – fogta könyörgőre hirtelen.
Lassan megráztam a fejem.
– Méreg volt – mondtam neki. – Semmit sem tehetek érted.
Csodálkozva, keserű tekintettel nézett rám.
– Akkor meg kell halnom? Még ma? – alig suttogott már, sötét tekintete az enyémbe mélyedt. Bólintottam.
– Légy átkozott! – kiáltotta, fölégetve minden megmaradt erejét. – Akkor te is meghalsz, itt, velem együtt!
Olyan messzire hajította tőlem a kulcsot, amennyire csak tudta, aztán vadul hadonászva és kiáltozva a lovak felé iramodon.
Az állatok egész éjszaka szabadon ácsorogtak, még a reggelt is megvárták, hogy vizet és zabot kapjanak. Jól idomított állatok voltak, de a betegség és a halál szaga, a fiú érthetetlen viselkedése már sok volt nekik. Mikor hirtelen felsikoltott és arccal előre zuhant a porba, az egyik csődör fölvetette a fejét és horkantott. Nyugtató gondolatokat küldtem felé, de neki megvolt a saját elképzelése. Idegesen eltáncolt a katonától, aztán vágtába kezdett, a többiek pedig követték. Patáik nem dübörögtek, inkább elhalkult a kopogásuk, ahogy egy zivatar csendesedik el, s magukkal vitték az élet reményét.
A fiú nem mozdult többet, de beletelt egy időbe, mire meghalt. Halk zokogását kellett hallgatnom, amíg a kulcsot kerestem. Inkább kerestem volna vizestömlőt, de attól féltem, hogy ha elfordítom a tekintetem abból az irányból, amerre a kulcsot hajította, soha többet nem találom meg. Négykézláb kerestem hát a földön, a lánc és a bilincsek belevágtak a húsomba, egyetlen ép szememmel kerestem a kulcsot. Még azután is, hogy a zokogása elhalkult, még azután is, hogy meghalt, a fejemben tovább hallottam. Olykor még mindig hallom. Újabb fiatal élet ért véget értelmetlenül, senkinek sem vált hasznára, Pompa ellenem folytatott bosszúhadjáratának áldozata volt csupán. Vagy talán az én Pompa ellen folytatott bosszúm áldozata lett.
Végül megtaláltam a kulcsot, mikor már azt hittem, a lenyugvó nap örökre elrejti előlem. Durva munka volt, nehezen fordult a zárban, de működött. Kinyitottam a bilincseket, széthajtogattam földagadt végtagjaimról. A bal lábamon olyan szoros volt, hogy teljesen elzsibbadt már, alig éreztem. Pár perc múlva az élettel együtt fájdalom áramlott vissza a lábfejembe. Nem figyeltem rá túlzottan, vizet kerestem.
A legtöbb katona megitta az összes vizét, ahogy a méreg kiszárította a testüket. A fiú, aki megmutatta a sajátját, már csak alig pár kortyot hagyott. Nagyon lassan ittam meg, minden kortyot sokáig a számban tartottam, mielőtt lenyeltem volna. Balt nyeregtáskájában találtam egy üveg pálinkát, abból csak egy kortyot engedélyeztem magamnak, aztán visszazártam és félretettem. Alig egy napi járóföldre voltam az itatóhelytől. El tudom érni, képes vagyok rá, mondogattam.
A halottaktól elvettem, amire szükségem volt, átkutattam a nyeregtáskákat és a batyukat. Mikor végeztem, egy kék inget húztam magamra, ami vállban jó volt, de majdnem a térdemig ért. Szárított hús, némi mag és borsó is akadt ennivalónak. Visszavettem a régi kardomat, Balt tőrét, egy tükröt, egy kis bográcsot, egy kancsót és egy kanalat. Kiterítettem egy durva pokrócot és abba gyűjtöttem össze mindent. Szereztem még egy váltás ruhát, ami ugyan túl nagy volt rám, de jobb a semminél. Balt köpönyege túl hosszú volt rám, de az volt a legjobb anyagból, ezért magamhoz vettem. Az egyik katonánál akadt gyolcs és valamilyen kenőcs féleség, ezeket, egy vizestömlőt és Balt pálinkáját vettem még magamhoz.
Átkutathattam volna őket pénzért és ékszerekért, talán egy tucatnyi hasznos dologra akadtam volna még, de azon kaptam magam, hogy csak azt akarom visszaszerezni, ami az enyém. Minél távolabb akartam kerülni a felpuffadó testek szagától. Olyan kicsire és szorosra fogtam a batyumat, amennyire csak tudtam, és nyeregszíjjal kötöttem meg a száját. Még a jó vállamra emelve is nehéz volt, túl nehéz.
Testvér?
A kérdés bizonytalannak és halványnak tűnt, s nem csak a távolság, de a használat hiánya miatt is. Mintha olyan nyelven beszélt volna egy ember, amit már évek óta nem használt.
Élek, Éjszem. Maradj a falkáddal, és élj te is.
Nincs szükséged rám? – lelkiismeret-furdalást fedeztem föl a hangjában.
Mindig szükségem van rád. Most arra van szükségem, hogy tudjam, élsz és szabad vagy.
Halványan éreztem, hogy egyetért, de alig többet ennél. Egy idő múlva már azon tűnődtem, hogy vajon csak képzeltem-e az elméje érintését. Mindenesetre furcsán erősnek éreztem magam, ahogy magam mögött hagytam a holttesteket és elindultam a sűrűsödő éjszakában.

 

 

13
Kéktó

 

A KÉKTÓ A Jeges-folyó vége, egyúttal a tópart legnépesebb városának neve is. Elmés király uralkodásának kezdetén a tó északkeleti oldala híres volt búzamezőiről és gyümölcsöseiről. Egyik szőlőfajtájából páratlan minőségű és egyedi ízű bort készítettek, melyet nemcsak a Hat Hercegségben ismertek és kedveltek, de még a távoli Bingtonba is eljutott a kereskedőutakon át. Azután hosszú szárazságok és nagy pusztatüzek következtek, s a földművesek és bortermelők mind elmentek, és nem is jöttek vissza. Kéktó. városa ettől fogva csakis a kereskedelemre támaszkodhatott. Napjainkban Kéktó a kereskedő karavánok találkozóhelye, ahová Fészekből és a Kalced államokból érkeznek kereskedők, hogy eladják a portékájukat és a Hegyvidéki népek árujával megrakva térjenek haza. Nyáron hatalmas bárkák úsznak lomhán a tó békés vizén, télen azonban a hegyek felől érkező viharos szelek miatt a vízi kereskedelem megszűnik a következő tavaszig.

*

Az éjszakai égbolt felhőtlen volt, az alacsonyan függő hold hatalmas és narancsszínű. A csillagok megbízhatóan mutatták az irányt, és egy pillanatig azon tűnődtem, vajon ezek ugyanazok a csillagok-e, melyek akkor ragyogtak rám, mikor legutóbb erre jártam, Kosvár felé tartva. Ezúttal a hegyvidék felé vezettek.
Egész éjszaka gyalogoltam. Nem voltam gyors, sem biztos léptű, de tudtam, hogy amint vízhez jutok, enyhíthetem a fájdalmaimat. Minél tovább vagyok víz nélkül, annál gyengébb leszek. Menet közben egy darab gyolcsot Balt pálinkájába áztattam, és az arcomat borogattam vele. Rövid pillantást vetettem magamra a tükörben. Lerítt rólam, hogy még egy verekedésből vesztesen kerültem ki. A sérülések általában horzsolások, apróbb vágások voltak, semmi maradandó. A pálinka csípett egy kicsit, de a nedvesség megkönnyítette a gyógyulást, úgyhogy egészen kevés fájdalommal járt kinyitni a számat. Éhes voltam, de tartottam tőle, hogy a sós szárított hús csak növelné a szomjamat.
Figyeltem a napfelkeltét a hatalmas síkság fölött, csodálatos színkavalkádban volt részem, s az éjszaka hidege lassan megenyhült. Az egyre növekvő fényben reménykedve kutattam nyomok után a földön, azt reméltem, hogy a lovak az itatóhoz menekültek vissza, de nem találtam friss nyomokat, csak az egyre halványuló, előző napi patanyomokat.
Késő délelőtt értem el az itatót, óvatosan közeledtem, de az orrom és a szemem azt jelezte, hogy szerencsére kihalt volt. Tudtam, hogy nem lehet sokáig szerencsém, ez a hely gyakori megállója volt a karavánoknak. Először is annyit ittam, amennyit bírtam, azután abban a kényelemben volt részem, hogy csak magamnak rakhattam egy kis tüzet, amin vizet melegítettem, és levest főztem magamnak. Egy kőre tettem a bográcsomat a tűzhöz közel, hogy melegen tartsam amíg levetkőzöm és megmosdom az itatónál. Az apró tavacska hűvös volt, de a sekély részén már egészen átmelegítette a nap. A bal vállamat még mindig fájdalmas volt mozgatni, sajogtak még a bilincs nyomai is, a fejemen a púp is lüktetett kissé, az arcom pedig... abbahagytam sérüléseim sorra vételét. Egyikbe sem fogok belehalni. Mi más számított még?
Dideregtem, miközben a nap lassan megszárított. Kimostam a ruháimat, és egy bokorra terítettem őket. Mikor megszáradtak, felöltöztem, beburkolóztam Balt köpönyegébe, és kevergettem a levest. Még több vizet kellett hozzáadnom és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a bab megpuhult a forró vízben. Üldögéltem tovább a tűz mellett, néha fát, vagy száradt trágyát raktam rá. Egy idő múlva kinyitottam a szemem, és megpróbáltam eldönteni, hogy részeg vagyok, vagy csak hihetetlenül fáradt. Ennek ugyanannyi haszna volt, mint megszámolni a sérüléseimet. Megettem a levest úgy, ahogy volt, a babok még mindig kemények voltak egy kicsit, megittam hozzá a maradék pálinkát, ami nem volt sok. Nehezemre esett, de végül meggyőztem magam, és kimostam a bográcsot és még egy kevés vizet melegítettem. Kimostam a legcsúnyább sebeimet, bekentem a kenőccsel, amit az egyik katonától szereztem, és bekötöztem amelyiket tudtam. Az egyik bokám különösen ronda volt, nem engedhettem meg, hogy elfertőződjön. Fölnéztem és láttam, hogy a nap már lenyugvóban volt, olyan érzésem volt, hogy nagyon hamar eltelt ez a nap. Utolsó erőmmel eloltottam a tüzet, összeszedtem a holmimat és eltávolodtam az itatótól. Aludnom kellett, és nem kockáztathattam meg, hogy más utazók is észrevegyenek. Találtam egy kis mélyedést, amit néhány bokor is védett a széltől, kiterítettem a pokrócot, betakaróztam Balt köpönyegével, és elaludtam.
Tudtam, hogy egy ideig nem álmodtam semmit, aztán megint olyan álmom volt, amiben valaki a nevemet emlegette, de nem tudtam meg, hogy kicsoda. Fújt a szél és esett az eső. Gyűlöltem a szél hangját, olyan magányos volt. Aztán kinyílt az ajtó, és Burrick lépett be. Részeg volt. Egyszerre dühös és megkönnyebbült voltam. Tegnap óta várom, hogy jöjjön, most pedig itt van és részeg. Hogy merészeli?
Megborzongtam, és majdnem fölébredtem. Rájöttem, hogy ezek Molly gondolatai voltak, ismét a Mesterséggel álmodtam. Nem lenne szabad, tudtam, hogy nem szabad, de abban az állapotban nem volt erőm ellenállni. Molly óvatosan fölállt, lányunk a karjában aludt. Egy pillanatra felvillant rózsaszín, duci arcocskája, és láthattam máris mennyit változott. Molly némán az ágyába vitte, és óvatosan letette. A pokróccal betakarta, aztán anélkül, hogy megfordult volna, fölegyenesedett és halkan megszólalt.
– Aggódtam. Azt mondtad, még tegnap visszaérsz.
– Tudom, és sajnálom. Vissza kellett volna, de... – Burrick hangja érdes volt és teljesen élettelen.
– De a városban maradtál, és berúgtál – fejezte be Molly hűvösen.
– Igen... Igen, berúgtam – becsukta az ajtót, és a kandalló elé állt, hogy megmelegítse a kezét. Köpenyéről csöpögött a víz, akárcsak a hajából, mintha nem törődött volna az esővel és nem húzta volna a fejére a csuklyát. Egy tarisznyát tett a földre, aztán levette az ázott köpenyt, és nehézkesen leült a székbe a tűz elé. Előrehajolt, és rossz térdét dörzsölgette.
– Ne gyere ide, ha részeg vagy – mondta Molly kurtán.
– Tudom, hogy érzel. Tegnap részeg voltam, ma is ittam pár pohárral, de most nem vagyok részeg. Most nem. Csak... elfáradtam. Nagyon fáradt vagyok – előrehajolt, és arcát a kezébe temette.
– Még csak egyenesen sem tudsz ülni – hallottam, ahogy Molly egyre dühösebb lesz. – Még azt sem tudod, mikor vagy részeg.
Burrick fáradtan nézett föl rá.
– Talán igazad van – mondta, amin meglepődtem. Felsóhajtott. – Megyek már.
Fölállt, arca megrándult a fájdalomtól, ahogy rossz lábára nehezedett, Molly pedig egy kis bűntudatot érzett. Burrick még mindig fázott, a csűr, ahol előző éjjel aludt hideg volt és huzatos, de csak magának köszönheti. Tudta, hogy érez Molly az ital iránt. Egy-két pohárkával még nem volt gond, néha még Molly is fölhajtott egy keveset, de ilyen kótyagosan érkezni, hogy megmondja...
– Megnézhetem a gyereket? – kérdezte Burrick lágyan. Megállt az ajtóban, én pedig észrevettem valamit a szemében, valamit, amit Molly nem láthatott, mert nem ismerte eléggé, de engem a velejéig megrázott. Burrick gyászolt.
– Ott van az ágyon, most aludt el – mondta Molly fagyosan.
– A kezembe vehetem... egy percre?
– Nem. Részeg vagy és hideg, ha megérinted fölébred. Te is tudod. Miért akarod fölvenni?
Valami összetört Burrickban, hangja remegett, amikor megszólalt.
– Mert Fitz halott, és csak a gyermek maradt, hogy emlékeztessen rá és az apjára. Néha pedig... – egyik kezét az arcához emelte, hogy megdörzsölje. – Néha úgy érzem, az én hibám. Nem kellett volna engednem, hogy elvegyék tőlem, mikor még kölyök volt, mikor be akarták költöztetni a kastélyba. Ha akkor lóra ülünk és Lovaghoz megyünk, talán még mindketten élnének. Gondoltam rá, majdnem megtettem. Nem akart elhagyni, tudod, de én azt mondtam neki, hogy menjen. Majdnem elvittem Lovaghoz. Aztán mégsem tettem meg. Hagytam, hogy az övék legyen, és kihasználták.
Éreztem, ahogy reszketés futott végig Molly testén, és hirtelen neki is könnybe lábadt a szeme. Haraggal védte meg magát.
– Az ördögbe, már hónapok óta halott, ne próbálj meghatni a részeges könnyeiddel.
– Tudom – mondta Burrick. – Tudom. Halott.
Hirtelen nagy levegőt vett, kihúzta magát, ahogy régen szokta, láttam rajta, ahogy legyűri a fájdalmat és elrejti mélyen magában. Ki akartam nyúlni, hogy bátorítóan megszorítsam a vállát. Én akartam ezt tenni, nem Molly. Burrick elindult az ajtó felé, aztán megtorpant.
– Van nálam valami – mondta, és az ingében kotorászott. – Ez az övé volt. A ruhájáról vettem le... miután meghalt. Tartsd meg neki, hogy legyen valami az apjától. Ezt Elmés királytól kapta.
Összeszorult a szívem, ahogy Burrick kinyújtotta a kezét. A tenyerében ott lapult a dísztű, az ezüstbe foglalt rubin. Molly csak nézte, száját keskeny csíkba szorította. Harag, talán, vagy szigorú önuralom, olyan erősen próbálta elrejteni az érzést, szinte maga sem tudta, mi az. Mikor nem nyúlt érte, Burrick letette az asztalra.
Akkor hirtelen összeállt a kép a fejemben. Elment a juhászok kunyhójához, hogy fölkeressen engem, hogy elmondja, lányom született. Ehelyett mit talált? Egy oszlott tetemet, talán csak csontokat már, rajta az én ingem, a hajtókájában a tűvel. A szipolyozott fiú is sötét hajú volt, akárcsak én, nagyjából ugyanolyan magas is lehetett.
Burrick azt hitte, meghaltam, ezúttal végleg. Engem gyászolt.
Burrick, Burrick, kérlek, nem haltam meg. Burrick! Burrick!
Körülötte örvénylettem, minden erőmmel ostromoltam, de mint mindig, most sem sikerült elérnem. Hirtelen fölébredtem, reszkettem, és magamat öleltem, úgy éreztem mintha kísértet volnék. Talán már Árnyhoz is elment, elmondta, hogy meghaltam. Furcsa rettegés ült meg erre a gondolatra. Szörnyű balszerencse, ha minden barátom halottnak hisz.
Megdörzsöltem a halántékomat, és éreztem, hogy közeleg a fejfájás. Egy pillanattal később rájöttem, hogy leeresztettem minden védőfalamat, olyan lendülettel akartam üzenni Burricknak. Azonnal minden védelmemet fölhúztam, és vacogva összekuporodtam a félhomályban. Will ezúttal nem vett észre, de nem lehetek ilyen óvatlan. Még ha a barátaim halottnak is hisznek, az ellenségeim tudják, hogy élek. Fönn kell tartanom a védőfalaimat a Mesterség ellen, nem szabad hagynom, hogy Will az elmémbe férkőzzön. A fejfájás erősödött, de túl fáradt voltam, hogy fölkeljek és teát főzzek magamnak. Amúgy sem volt tündérháncsom, csak azok a magok, amiket még Vásárhely előtt szereztem. Inkább megittam Balt pálinkájának maradékát, és lefeküdtem aludni. Az öntudat határán vágtázó farkasfalkával álmodtam. Tudom, hogy élsz. Eljövök, ha szükséged van rám. Csak kérned kell. Az érintés nagyon gyenge volt, de igazi. Úgy kapaszkodtam a gondolatba, akár egy barát kezébe, aztán elaludtam.
Az elkövetkező napokban Kéktó felé gyalogoltam, a szél egyre komiszabb lett, a vidék sziklákból és kócos, csupasz bokrokból állt, aztán bőrszerű, fényes levelű növényeket láttam, alacsonyan növő, terebélyes útilapukat, s a távolban magát a nagy tavat. A csapás először alig látszott a porban, csak a paták és a kerekek nyoma kezdett utat vájni, de ahogy közeledtem a tóhoz, a vidék egyre zöldebb lett, a csapás pedig egyre inkább úthoz hasonlított. A széllel eső jött, kemény, dörömbölő eső, ami utat talált a ruhámon keresztül. Sosem éreztem teljesen száraznak magamat.
Igyekeztem elkerülni a találkozást más utazókkal. A síkságon nem tudtam hova bújni, de igyekeztem érdektelennek és közömbösnek tűnni. Vágtázó hírnökök utaztak az ösvényen, volt amelyik Kéktó felé, volt amelyik Vásárhely felé. Nem álltak meg miattam, de ez nem vigasztalt. Előbb utóbb valaki megtalálja az öt eltemetetlen királyi gárdistát, és töprengeni kezd, a Fattyú elfogásának története pedig túl zsíros téma Krisnek és Csillagnak, hogy megállják a pletykálkodást. Minél közelebb értem Kéktóhoz, annál többen járták az utakat, én pedig reménykedtem, hogy elvegyülök a többi utazó között, a dús, füves legelőkön ugyanis akadt néhány birtok, sőt kisebb település is. Már messziről látni lehetett őket, zömök kis házak voltak, a kéményükből füst kígyózott. A talaj nyirkosabb lett, a füvet cserjék és fák váltották föl, s hamarosan gyümölcsösök mellett haladtam el, aztán tehénlegelők jöttek, tyúkok kapirgáltak az útszéli porban, s végül elértem a városba, amit a nagy vízről neveztek el.
Kéktón túl újból terjedelmes síkság következett, azon túl a Hegyvidéki királyság, s valahol azon túl Igazság. Kicsit nyugtalanító volt belegondolni, mennyi időmbe került idáig eljutnom gyalogszerrel ahhoz képest, hogy legutóbb királyi menettel utaztam. A partvidéken véget ért a nyár, és a szél téli viharokat sodort az óceán felől. Itt sem késik már soká a dermesztő hideg, ami megfagyasztja a belvidék síkságait. A hegyvidéken pedig, ha jól sejtem, a magasabb helyeken már lehullott a hó. Mire odaérek, már mindenütt vastagon fog állni és nem tudhattam, milyen a helyzet a hegyek között és azokon túl, hogyan találom meg Igazságot. Nem tudtam igazán, hogy él-e még; túl sok erejébe került megmentenie engem Pompától. Mégis, jöjj hozzám, jöjj hozzám, mintha a szívverésem visszhangja lett volna, és azon kaptam magam, hogy erre az ütemre lépdelek. Megtalálom Igazságot, vagy a csontjait. Tudtam, hogy addig nem lehetek a magam ura, amíg meg nem találom.
Kéktó városa nagyobbnak tűnik, mint amekkora, mert annyira szétterül a víz mentén. Kevés épület akadt, aminek lett volna emelete, a legtöbb földszintes, hosszúkás ház volt, melyekhez újabb és újabb szárnyakat építettek ahogy terebélyesedett a család, ahogy feleségek, férjek, gyermekek jöttek a házhoz. Fa bőséggel akadt a tó túlsó oldalán, így a szegényebbek házai vályogból és téglából épültek, a kereskedők és a módosabbja pedig cédrusfából építkezett, a tetőt pedig széles cserepekkel rakták ki. A legtöbb házat fehérre vagy szürkére meszelték, volt amelyiket világoskékre festettek, amitől még nagyobbnak látszott. Sok ablakban hullámosan mintázott vastag üvegtáblákat láttam. Elhaladtam mellettük, inkább olyan helyet kerestem, ahol otthonosabban éreztem magam.
A kikötő felelevenítette emlékeimet, bár sok mindenben különbözött egy tengerparti városétól. Nem kellett megküzdeni az ár-apály változásaival, csak a vihar keltette hullámokkal kellett számolni. Sokkal több ház és üzlet épült hosszan a tó fölé nyúló cölöpépítményekre. Sokan a halászok közül kiköthettek saját ajtajuk előtt, mások zsákmányukkal egyenest a halárusok hátsó ajtajához evezhettek, hogy azokat a kereskedők minél hamarabb áruba bocsáthassák. Különös volt érezni a só nélküli víz szagát, a tó levegője engem a nedves mohára emlékeztetett. A sirályok is másképpen néztek ki, szárnyuk vége fekete volt, de egyébként ugyanolyan féltékeny tolvajok voltak, mint a többi sirály, amiket eddig ismertem. Valamint kiemelkedően sok volt az őr, ami igazán nem derített jókedvre. Sarokba szorított macskákként járkáltak fel-alá Fészek barna-arany egyenruhájában, én pedig nem néztem az arcukba, és nem adtam nekik okot, hogy fölfigyeljenek rám.
Tizenöt ezüstöm és tizenkét rezem volt, javarészt Balt erszényéből. Néhány érme ismeretlen volt a számomra, de a súlyuk meggyőző volt. Gondoltam, itt elfogadják. Ez volt minden vagyonom, amiből eljuthattam a Hegyvidékre és talán ez volt minden, amit hazavihetek Mollyhoz. Kétszeresen is értékesek voltak a számomra, ezért csak annyitól akartam megválni, amennyitől feltétlenül szükséges volt. Annyira azonban ostoba sem voltam, hogy megfelelő felszerelés és öltözék nélkül vágjak neki a hegyeknek. Muszáj lesz elköltenem valamennyit, de reméltem, hogy megdolgozhatok majd valahol a tavon való átkelésért.
Minden városban akadtak szegényebb negyedek, boltok, vagy kordék, ahol mások elhasznált dolgait árulták. Mindig a vízpart mellett haladtam, ahol forgalmasabb volt a kereskedelem, végül olyan utcákhoz értem, ahol a házak vályogtéglából épültek, még ha cseréptetejük is volt. Itt nyúzott bádogosok foldozott edényeket és szerszámokat kínáltak, használtruha árusok kordéik hátuljába halmozott portékájukat mutogatták, a boltokban pedig furcsa agyagedényeket és hasonlókat árultak.
Tudtam, hogy ettől fogva nehezebb lesz a csomagom, de nem segíthettem rajta. Először egy erős kosarat vettem, amit tavi növények szárából fontak, s két fülénél fogva a vállamra tudtam venni. Mire leszállt az est, bélelt nadrág, tollal bélelt kabát, egy pár, bőrharisnyára emlékeztető puha és bő csizma került bele a batyum mellé. A csizma olyasféle volt, amit a hegyvidéki népek hordtak, a száránál fűzővel, hogy a lábamra tudjam kötözni. Vásároltam még vastag gyapjúzoknit, felemás színűeket bár, de melegen tartanak majd, és még föl tudom húzni rájuk a csizmámat is. Egy másik kordéról kellemes, meleg sapkát és sálat választottam, meg egy pár bő kesztyűt, amit talán egy hegyvidéki asszony készített a férjének valaha.
Egy kis fűszerboltban találtam tündérháncsot, egy közeli piacon pedig szárított füstölt halat, szárított almát és valamiféle lapos és kemény kenyérfélét, amiről az árus biztosított, hogy sokáig kitart, mindegy milyen messzire utazom.
Következőnek megpróbálkoztam egy bárkát fölhajtani, ami keresztülvinne a tavon. Történetesen napszámosnak akartam szegődni a kikötőben, de hamar megtudtam, hogy senkinek nem volt szüksége emberekre.
– Nézd, pajtás – mondta egy tizenhárom éves forma fiú a kikötőben –, mindenki tudja, hogy a bárkák nem kelnek át a tavon ilyen időben, hacsak nem aranyakat kereshetnek vele. Ilyenkor pedig nem szokott akadni semmi. A hegyvidéki boszorkány lezárt minden kereskedelmi útvonalat, semmi szállítanivaló nincs, úgyhogy nincs annyi pénz, amennyiért érdemes vállalni a kockázatot. Ilyen egyszerű. Még ha lenne is kereskedelem, télen amúgy sem nagy a forgalom. A nagy bárkák csak nyáron hajóznak, még akkor is megtréfálhatják őket a szelek, de egy jó legénységgel könnyen át lehet kelni. Ilyenkor csak időpocsékolás volna. A vihar hetente akár kétszer is lecsap a hegyek felől, ha nem esőt, akkor jeget, meg havat hoz. Kiváló idő, hogy a Hegyvidékről valaki Kéktó városába jöjjön, ha nem bánja az ember, hogy bőrig ázik és fagyoskodik, a jeget meg naponta többször le kell vakarni az árbocokról. Tavaszig azonban egyetlen bárkát sem találsz, ami innen odaátra megy. Kisebb hajók tán akadnak, de az sokba kerül és veszélyes. Azoknak meg arannyal kell fizetni, meg az életeddel, ha a hajó kapitánya hibát vét. Nem úgy nézel ki, mint akinek van rá pénze.
Lehet, hogy még kölyök volt, de tudta mit beszél. Minél tovább hallgattam, annál többször hallottam ugyanazt. A hegyvidéki boszorka lezáratta a határokat, az ártatlan utazókat megtámadták, és kirabolták a hegyi banditák, az utazókat a saját érdekükben visszafordítják a határról. Háború fenyegetett, amitől megborzongtam, és még szilárdabban elhatároztam, hogy megtalálom Igazságot. Mikor erősködtem, hogy nekem át kell jutnom a Hegyvidékre, a fiú azt mondta, legalább öt aranyat fogjak a kezembe, amikor hajóssal tárgyalok és sok szerencsét kívánt hozzá. Egy helyütt egy férfi azt mondta, hallott egy illegális vállalkozásról, amivel ráadásul egy hónapot is nyerhetek, ha érdekelt a dolog. Nem érdekelt, már így is elég sok bajom volt.
Jöjj hozzám.
Tudtam, hogy valahogy megteszem.
Találtam egy nagyon olcsó fogadót, lerobbant volt és huzatos, de legalább nem áradt belőle a Füstszag, a vendégek ugyanis nem engedhették meg maguknak. Egy ágyért fizettem, kaptam egy priccset valahol a fogadó nagyterme fölött egy benyílóban. Szerencsére a tűzhelyből a vékony füstön kívül némi meleg is fölszivárgott. A köpönyegemet és a ruháimat kiterítettem egy székre végre alkalmam nyílt megszárítani. Ének és beszélgetés hallatszott föl, eleinte nem is tudtam aludni tőle. Nem tudtam teljesen bezárkózni, de ki tudja mióta először sikerült alapos fürdőt vennem egy fürdőben öt házzal arrébb. Némi örömöt leltem benne, hogy végre tudtam, hol fogok aludni aznap éjjel.
A második napon a fogadóban hallottam egy pletykát arról, hogy a király tizenkét katonáját banditák mészárolták le félnapi lovaglásra a Jernigan-forrástól. Másnap estére valaki összerakta a képet és már arról szólt a történet, hogy a katonákat szétmarcangolták, mintha egy vadállat tette volna. Valószínűnek tartottam, hogy dögevők találták meg a holttesteket, de elbeszéléseik alapján arra lehetett következtetni, hogy az az átkozott Ösztön-Fattyú végzett velük, aki farkassá vált, hogy kiszabaduljék a bilincseiből, aztán a telihold fényénél farkassá változott, hogy bosszút állhasson a katonákon. Ahogy a mesélő leírt engem, nem kellett attól tartanom, hogy fölismernek: a szemem nem vörösen izzott, és nem nyúltak meg a szemfogaim. Tudtam, hogy még ennél drámaibb személyleírások is keletkeznek majd. Pompa egyetlen sebhelyet ejtett rajtam, amit nehéz volt elrejtenem. Kezdtem megérteni, milyen nehéz lehetett Árnynak titokban dolgoznia himlőhelyes arcával.
A szakáll, amit sokáig zavarónak tartottam, már egészen elviselhető lett, durva volt és kócos, hasonlított Igazságéra. A sebek és zúzódások, amiket Balt okozott az arcomon, szinte teljesen elhalványultak már, de a vállam még mindig sajgott a hidegben. A téli levegő nyirkos hidegétől kipirult az arcom a szakállam fölött, ami szerencsére még jobban elrejtette a forradást. A karomon már rég meggyógyult a vágás, a törött orrommal úgysem tudtam volna mit kezdeni, de már nem riasztott meg, ha tükörbe néztem. Bizonyos értelemben legalább annyira Pompa teremtménye is vagyok, amennyire Árnyé. Árny arra tanított meg, hogyan öljek, Pompa pedig igazi orgyilkossá tett.
A harmadik estén olyan pletykát hallottam, amitől meghűlt az ereimben a vér.
– Maga a király, úgy bizony, meg a fő Mesterség-varázsló. Finom gyapjú köpönyeg volt rajtuk, olyan sok szőrme a gallérján, meg a csuklyán, hogy alig látszott az arcuk. Fekete lovon gyüttek, finom, arany nyeregben, az egész teret kiürítették az őrök, amíg elhaladtak, úgy ám! Erre azt mondtam a cimborámnak, hé, mi ez az egész? Az meg azt mondta, hogy Pompa király azért gyütt, hogy a saját fülével hallja, mit művelt velünk a hegyvidéki boszorka. De nem csak ezért ám, mondja a cimbora. Azt mondta, hogy a Király személyesen akarja elkapni a Himlős Embert, meg a Fattyút, mert jól tudják, hogy kéz a kézbe dolgoznak a hegyvidéki boszorkának.
Egy hályogos szemű koldus mesélte a történetet, aki elég rezet könyörgött össze magának, hogy igyon egy pohár forró almabort és megmelegedjen a tűz mellett. Ezért a pletykáért kapott még egy pohárral, vendéglátója pedig újból előadhatta az Ösztön-Fattyú történetét arról, hogyan mészárolt le egy tucat királyi gárdistát és itta ki a vérüket, amire a mágiájához szüksége volt. Kavarogtak bennem az érzelmek. Csalódtam, mert a mérgeim a jelek szerint nem hatottak Pompára, féltem, hogy megtalálnak, és reméltem, hogy nyílik még egy alkalmam, hogy megöljem, mielőtt Igazsághoz indulnék.
Alig kellett kérdezősködnöm, másnap reggel egész Kéktó Pompa király érkezéséről beszélt. Sok év telt el azóta, hogy egy megkoronázott király utoljára Kéktóban járt, s minden kalmár és kereskedő igyekezett kihasználni az alkalmat. Pompa a legnagyobb és legjobb fogadót követelte magának, s az egészet kiüríttette a maga és kísérete kedvéért. Azt hallottam, hogy a fogadós egyszerre félt és örült, amiért a király az ő házát választotta. Örült, mert ez a látogatás egy időre megnöveli a fogadó hírét, ugyanakkor Pompa a legfinomabb ételeket és italokat rendelte magának, de fizetésről egy szó sem esett.
Felöltöttem téli ruházatomat, fejembe húztam gyapjúsapkámat, és nekiindultam. A fogadót könnyű volt megtalálni, ez volt az egyetlen háromszintes épület a városban, és ennek volt a legtöbb erkélye és ablaka. Az utcákon helyi nemesek nyüzsögtek, akik megpróbáltak Pompa színe elé kerülni, legtöbbjük magával rángatta eladósorú leányát is. A tolakodásban akadtak még dalnokok és mutatványosok a szórakoztatás kedvéért, kereskedők, akik ajándékot hoztak legfinomabb árujukból, mások húst, borokat, kenyeret és mindenféle jót szállítottak megrendelésre. Nem próbáltam bejutni, csak hallgatóztam, hogy mit mondanak azok, akik kijöttek. Az étkező tele volt őrökkel, akik közönségesen viselkedtek, szidták a helybéli sört és a szajhákat, mintha Vásárhelyütt jobbat kapnának. Pompa király pedig nem fogadott senkit, nem ám, pihenőre tért a fárasztó út után. Igen, este nagy vacsora lesz, kedveském, csak a legelőkelőbbeket hívják meg. Láttátok azt a másikat, egyik szeme olyan volt, mint a halnak, majd' megrémített. Ha én volnék a király, szebb tanácsadót választanék magamnak, Mesterség ide, vagy oda. Ilyeneket mondtak azok, akik bejutottak a fogadóba, én pedig mindent megjegyeztem, akárcsak azt, hogy melyik ablakokat függönyözték el. Szóval pihen? Ebben segíthetek neki.
Nehéz döntés előtt álltam. Pár héttel ezelőtt besurrantam volna, hogy tőrt mártsak Pompa szívébe, nem törődve a következményekkel, de most nem csak Igazság Mesterség keltette parancsa hajszolt, de tudtam, hogy ha túlélem, egy asszony és egy gyermek várt rám. Többé már nem akartam olyan könnyedén megválni az életemtől Pompa életéért cserébe. Ezúttal tervre volt szükségem.
Az este a fogadó tetején talált, a tető cédrusból készült, a deszkák élesek voltak és csúszósak a fagy miatt. A fogadónak több szárnya is volt, én két tető találkozásánál lapultam, és várakoztam. Hálás voltam Pompának, amiért a legnagyobb fogadót választotta, mert így jócskán a többi háztető fölött voltunk. Senki sem vehetett észre véletlenül. A biztonság kedvéért megvártam a sötétség beálltát, mielőtt félig lecsúsztam, félig lemásztam az ereszekig. Egy ideig hevertem ott, vártam, hogy csillapodjon a szívverésem. Nem volt kapaszkodó, de a tető nem meredeken lejtett, hogy védje az erkélyt is alatta. Le kell csúsznom, megkapaszkodni a tető szélében és belendülni az erkélyre, máskülönben háromemeletnyit zuhanok. Reméltem, hogy nem az erkély díszesen megmunkált tüskéibe fogok érkezni.
Alaposan megterveztem mindent. Tudtam, melyik szoba szolgált Pompa hálószobájául, melyik volt a fogadószoba, tudtam, mikor vacsorázik a vendégekkel, alaposan szemügyre vettem más épületek ajtaját és zárját a városban, de mindét ismertem már. Kerítettem néhány apróbb szerszámot és vékony kötelet a távozáshoz. Nyom nélkül jutok be és nyom nélkül távozom. A mérgek az erszényemben lapultak. Egy cipészműhelyből két árt szereztem magamnak, ezek segítségével kapaszkodtam végig a tetőn. Nem a deszkákba, hanem közéjük döftem őket, így az alattuk lévőben kapaszkodtak meg. Akkor aggódtam leginkább, mikor a lábam már a mélység fölött lógott, és nem tudtam, mi van alattam. A kellő pillanatban a lendület kedvéért párszor meglóbáltam a lábamat és felkészültem az ugrásra.
Csapdacsapda.
Megdermedtem, ahogy voltam, lábaim az eresz alatt, az árak markolatába kapaszkodva. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Nem Éjszem volt az.
Nem. Menyét. Csapdacsapda. Menj el. Csapdacsapda.
Csapdát állítottak?
Csapdacsapda Fitz-Farkasnak. Ősi Vér tudja, Nagy Menyét mondta, menjmenj, szólj Fitz-Farkasnak. Rolf-Medve ismeri a szagod. Csapdacsapda. Menj el.
Csaknem fölkiáltottam, amikor egy kis, meleg test kapaszkodott hirtelen a lábamba és fölszaladt a ruhámon. Egy pillanattal később, egy apró menyét pofája jelent meg az arcom előtt.
Csapdacsapda hajtogatta. Menj el, menj el.
Nehezebb volt fölhúzni a lábamat a tetőre, mint leereszteni. Volt egy pillanat, mikor az övem megakadt az eresz szélében, s csak némi tekergőzés után sikerült kiszabadulnom. Miután visszamásztam a tetőre, egy darabig csak hevertem, és kifújtam magam, miközben a menyét a hátamon ült és fújta a magáét.
Csapdacsapda.
Apró, a maga módján kegyetlen ragadozó elméje volt, és éreztem, hogy nagyon mérges valami miatt. Én nem választottam volna ilyen állatot társamul, de valaki mégis hozzá kötődött. Valaki, aki nem volt többé.
Nagy Menyétet halálra bántották. Mondta kis menyétnek, menj menj. Fogd szagot, szólj Fitz-Farkasnak. Csapdacsapda.
Annyi mindent akartam kérdezni. Fekete Rolf valahogy közbenjárt az érdekemben az Ősi Vér tagjai közt. Mióta csak elhagytam Vásárhelyet, attól féltem, hogy minden Ösztönnel rendelkező, akivel találkoztam, ellenem fordul, de valaki elküldte apró társát, hogy figyelmeztessen engem. A menyét pedig kitartott célja mellet, bár a társa már halott volt. Nagy fájdalmat és haragot érzett az ember halála fölött és elszántságot, hogy figyelmeztessen engem. Sosem tudom meg, ki lehetett Nagy Menyét, sem azt, hogy hogyan tudta meg a tervet, sem azt, hogy hogyan sikerült a menyétnek elbújnia Will felszerelése közt. Az ő képét mutatta meg nekem gondolatban a menyét, ő várt rám a szobában. Egy Szem. A csapdacsapda.
Velem jössz? ajánlottam föl neki. Bármilyen vad volt is, kicsi volt és magányos. Olyan volt megérinteni az elméjét, mintha egy kettévágott állatot láttam volna. A fájdalom mindent kiölt kis tudatából a célján kívül. Már csak egy dolognak volt hely benne.
Nem jön, nem jön. Elbújok Egy Szem dolgaiban. Szólok Fitz-Farkasnak. Menj menj. Talál meg Ősi Vért Gyűlölőt. Elbúj-elbúj. Vár, vár. Ősi Vér Gyűlölő alszik, Kis Menyét öl.
Apró állat volt, apró aggyal, de Pompa képe, az Ősi Vér Gyűlölőé beleégett a fejébe. Vajon mennyi időbe került Nagy Menyétnek betáplálni Pompa képét a kis állat fejébe, hogy az meg is maradjon. Aztán rájöttem. Egy haldokló kívánsága volt. Az apró állatot csaknem megőrjítette társa halála. Ez volt Nagy, Menyét üzenete. Hiábavaló feladat volt egy ilyen kis állat számára.
Gyere velem javasoltam neki. Hogyan tudja Kis Menyét megölni Ősi Vér Gyűlölőt?
Egy szemvillanás alatt a torkomnál termett és éreztem apró fogacskáit, amint megragadják a torkomnál az eret.
Elharap, mikor alszik. Megissza vérét, mint nyúlnak. Nincs többé Nagy Menyét, nincs többé lyuk, nincs többé nyúl. Csak Ősi Vér Gyűlölő. Elharap.
Elengedte a torkomat, és hirtelen bebújt az ingem alá. Meleg. Apró karmos lábai jéghidegek voltak.
Volt a zsebemben egy csík szárított hús. Elhevertem a tetőn és megetettem orgyilkos társamat. Meggyőztem volna, hogy tartson velem, de tudtam, hogy hajthatatlan, nem képes meggondolni magát, mint ahogy én sem tudtam volna ellenkezni Igazság hívásával. Ez minden, ami Nagy Menyétből megmaradt neki. Fájdalom és a bosszú reménye.
– Bújj el bújj el. Menj menj Egy Szemmel. Szagold Ősi Vér Gyűlölőt. Várj, amíg alszik. Aztán harapd meg. Idd ki a vérét, mint a nyúlnak.
Igen, igen. Én vadászat. Csapdacsapda, Fitz-Farkas. Menj el, menj el.
Megfogadtam a tanácsát: Valaki mindent föláldozott, hogy elküldje ezt a hírnököt hozzám. Semmiképp sem akartam szembeszállni Willel. Bármennyire szívesen megöltem volna, most már tudtam, hogy erősebb a Mesterségben, mint én. Nem akartam elrontani Kis Menyét esélyét sem. Az orgyilkosok között is létezik egyfajta becsület. Szívet melengető érzés volt tudni, hogy nem én voltam Pompa egyetlen ellensége. Hangtalanul, akár a sötétség, átmásztam a fogadó tetején, és az istállóknál leereszkedtem.
Visszatértem a lerobbant fogadóba, fizettem egy rezet a csaposnak, és leültem egy asztalhoz két másik férfi mellé. A fogadó aznapi főfogását, hagymás krumplit ettünk. Mikor egy kéz nehezedett a vállamra, nem riadtam meg, csak összerezzentem egy kicsit. Tudtam, hogy áll mögöttem valaki, arra nem számítottam, hogy megérint. Kezem észrevétlenül a tőrömre csúszott. Megfordultam a széken, hogy lássam a fickót, a másik két férfi pedig tovább evett az asztalnál. Itt mindenki csak a saját dolgával törődött.
Egyenesen Csillag mosolygó arcába néztem, és elakadt a lélegzetem.
– Tamás! – üdvözölt vidáman, és leült mellém. A másik oldalamon ülő férfi szó nélkül arrébb csúszott, hogy helyet adjon, magával húzva a tányérját. Elengedtem a tőrömet, és visszatettem a kezem az asztal szélére. Csillag apró bólintással nyugtázta a gesztust. Jófajta, fekete gyapjúköpenyt viselt, benne aranysárga hímzéssel. A fülében apró, ezüst fülbevalók kerültek, és végtelenül elégedett volt magával. Nem mondtam semmit csak ránéztem. Csillag a tányérom felé bólintott.
– Kérlek egyél tovább, nem akartam megzavarni a vacsorádat. Úgy látom, szükséged is van rá. Kevés fejadag jutott mostanság?
– Igen kevés – feleltem kurtán. Mikor nem szólt többet, megettem a levest, a kenyér maradékával pedig kitöröltem a tányért. Csillag addig két korsó sört rendelt magunknak. Nagyot húzott a sajátjából, elfintorodott, és a többit az asztalra tette. Én is belekóstoltam, úgy találtam, nem volt rosszabb, mint a tóvíz, amivel még szolgálhattak.
– Nos? – kérdeztem végül, miután Csillag sem szólalt meg. – Mit akarsz?
Szelíden mosolygott, közben a korsó fülével játszadozott.
– Tudod, mit akarok. Egy dalt, ami túlél engem – körülnézett, különösen a mellettem ülő férfire. – Van szobád?
Megráztam a fejem.
– Van egy beugróm a padláson. Dalom viszont nincs a számodra, Csillag.
Megvonta a vállát.
– Nekem sincs dalom a számodra, de vannak híreim, amik érdekelhetnek. Szobám is van egy másik fogadóban, kicsit messzebb. Kísérj el, és utána beszélhetünk. A tűzhelyen éppen egy ropogós malac sült, mikor eljöttem, mire odaérünk, talán el is készül.
A sült hús említésétől minden érzékem felbolydult. Érezni véltem az illatát, szinte a számban éreztem az ízét.
– Nincs rá pénzem – feleltem kurtán.
– Nekem van – mondta ő. – Szedd össze a holmidat. Megosztom veled a szobámat is.
– És ha visszautasítom? – kérdeztem halkan.
Megint vállat vont.
– A te döntésed – felelte és állta a tekintetemet. Nem tudtam eldönteni, hogy halvány mosolyában bujkált-e fenyegetés.
Nemsokára fölálltam és fölmentem összeszedni a holmimat. Csillag a létra aljában várt.
– Szép köpönyeg – jegyezte meg. – Láttam már valahol?
– Talán igen – mondtam halkan. – Szeretnéd látni a hozzá tartozó kést?
Csillag csak még szélesebben mosolygott, és barátságosan föltartotta a kezét. Megfordult, és elindult, nem nézett vissza, hogy követem-e. Bizalom és kihívás keveréke volt a mozdulataiban. Utána indultam.
Időközben teljesen beesteledett, az éles szél a tó nyirkosságát hozta felénk, s bár nem esett, éreztem, ahogy a nedvesség beszivárog a ruhámba és a bőrömbe. A vállam rögtön fájni kezdett. Az utcán nem világítottak a fáklyák, csak az ablakok mögül szivárgott halvány fény az utcákra. Csillag azonban biztos léptekkel haladt előttem, én pedig követtem, a szemem hamar hozzászokott a sötéthez.
Eltávolodtunk a vízparttól, a szegénynegyedtől, beljebb a kalmárok utcájáig és a fogadókig, amik a kereskedőket szolgálták ki. Nem messze innét állt a fogadó, ahol Pompa herceg egyáltalán nem tartózkodott. Csillag benyitott az egyik fogadóba, melynek ajtajába egy vadkanfejet faragtak. Intett, hogy kövessem, én azonban óvatos voltam, alaposan körülnéztem, mielőtt bementem volna. Bár nem láttam katonákat, nem voltam benne biztos, hogy nem egy csapdába sétálok-e be éppen.
A fogadó világos volt és meleg, az ablakokon kívül zsalu, belül üveg is volt. Az asztalok tiszták voltak, akárcsak a padló, a tűzhelyen pedig valóban malacpecsenye készült. Egy pincérfiú lépett hozzánk, egyik kezében tálca, rajta peremig töltött habos sör. Rám nézett, aztán fölvont szemöldökkel Csillagra pislantott, mintha nem értené, miért ilyen férfit választott. Csillag mélyen meghajolt, s ezzel a mozdulattal le is vette a kabátját. Én lassabb mozdulatokkal tettem ugyanezt, aztán követtem egy asztalhoz a kandalló mellé.
Leült, aztán rám nézett. Biztos volt benne, hogy most már az övé vagyok.
– Együnk, mielőtt beszélgetnénk – mondta hívogatón, és a vele szemben lévő szék felé intett. Leültem én is, de úgy helyezkedtem, hogy hátamat a falnak vetettem és beláttam az egész termet. Halvány mosolyt villantott rám, sötét szeme csillogott.
– Nincs mit félned tőlem, biztosíthatlak. Épp ellenkezőleg, nekem van félnivalóm, hogy megkerestelek.
Körülnézett, magához intett egy pincért, két tányér malacpecsenyét, friss kenyeret és vajat, meg almabort rendelt. A fiú elsietett, és olyan előzékenyen és ügyesen terített meg, amiből arra következtettem, hogy vonzódik Csillaghoz. Beszélgettek is pár szót, a fiú alig vett tudomást rólam, kivéve, hogy undorodva elfintorodott, mikor meg kellett kerülnie nyirkos kosaramat. Egy másik vendég végül elhívta, Csillag pedig jóízűen nekilátott az evésnek. Nemsokára én is megkóstoltam az enyémet. Régóta nem ettem már friss húst, a zsírtól sercegő malacpecsenye szinte megszédített. A kenyér foszlós volt, a vaj édes. Azóta nem ettem ilyen finomat, mióta elhagytam Kosvárat. Egy pillanatra csak az étvágyamra tudtam gondolni, aztán az almabor íze eszembe juttatta Ruriskot és a mérgezett bort, ami a halálát okozta. Gondosan visszatettem a kupát az asztalra.
– Tehát azt mondod, hogy kerestél engem?
Csillag bólintott evés közben. Lenyelt egy falatot, megtörölte a száját, aztán hozzátette.
– És nem is volt könnyű megtalálni téged, mert nem kérdezősködhettem. Csak a két szememet használhattam. Remélem értékeled.
Biccentettem.
– És most, hogy megtaláltál? Mit akarsz tőlem? Vásároljam meg a hallgatásodat? Ha igen, be kell érned pár rézzel.
– Nem – ivott egy kortyot a borából, aztán félrebillentette a fejét. – Mondtam már, egy dalt akarok. Úgy tűnik, egyről már lemaradtam, amikor nem követtelek, miután... távoztál körünkből, bár remélem megosztod velem, hogyan sikerült megszöknöd és túlélned – előredőlt, gyakorlott hangját lehalkította, alig volt több suttogásnál. – El sem mondhatom, mennyire izgatott lettem, mikor megtudtam, hogy holtan találták a hat őrt Azt hittem, tévedtem veled kapcsolatban. Tényleg azt hittem, hogy szegény Tamást hurcolták el, bűnbaknak. Azt gondoltam magamban, hogy Lovag fia nem lenne ilyen szótlan és tétlen, így hagytam, hogy elvigyenek, és lemondtam rólad. Mikor azonban meghallottam a hírt, egész testemben megborzongtam. „Ő volt az”, gondoltam. „A Fattyú ott volt, és én csak figyeltem, hogyan viszik el, még csak a kisujjamat sem mozdítottam.” El sem hiszed, mennyire átkoztam magam, amiért nem hallgattam az ösztöneimre. Aztán úgy döntöttem, ha túlélted, úgyis ide jönnél. A Hegyvidékre tartasz, igaz?
Csak néztem rá, olyan lapos pillantással, amitől bármelyik kosvári lovászfiú riadtan elrohant volna, amitől még egy kapuőrnek is lefagyna a vigyor az arcáról. Csillag azonban dalnok volt, őket nem lehet olyan könnyedén zavarba ejteni. Folytatta az evést, és a válaszomra várt.
– Miért mennék a Hegyvidékre? – kérdeztem halkan.
Csillag nyelt egyet, ivott egy korty bort, és elmosolyodott.
– Nem tudom. Talán azért, hogy Kettricken segítségére legyél? Akármi legyen is az indok, dalt lehet írni belőle, nem igaz?
Egy évvel ezelőtt a kelleme és a mosolya elbűvölt volna, egy évvel ezelőtt hittem volna ennek a bájos hölgynek, azt akartam volna, hogy a barátom legyen. Most csak fárasztott. Teher volt, kerülendő kapcsolat. Nem válaszoltam a kérdésére.
– Ostobaság még csak arra gondolni is, hogy ilyenkor a hegyek közé menjen valaki. A szelek a Hegyvidék felől fújnak, Pompa király pedig megtiltotta az utazást és a kereskedelmet a két birodalom között. Senki sem megy a hegyvidékre.
Csillag bólintott.
– Ha jól hallottam, a király katonái két bárkát rávettek, hogy próbálkozzanak meg az átkeléssel. Legalább egy hajó utasainak testét sodorta ki a víz nem sokkal később, emberek és lovak tetemét. Nem tudni, hogy a többi katona átjutott-e a túlpartra. De – elégedetten elmosolyodott és közelebb húzódott, miközben lehalkította a hangját –, hallottam egy csapatról, akik szintén a Hegyvidék felé tartanak.
– Kik? – kérdeztem.
Nem válaszolt azonnal.
– Csempészek – mondta nagyon halkan.
– Csempészek? – kérdeztem óvatosan. Logikusan hangzott. Minél szigorúbbak a tiltások, annál jövedelmezőbb áthágni őket. Mindig lesznek emberek, akik az életüket kockáztatják a haszonért.
– Igen, de valójában nem ezért kerestelek meg. Fitz, biztosan hallottad, hogy Pompa király Kéktóba érkezett, de ez hazugság, egy csapda, amit neked állítottak. Nem szabad odamenned.
– Igen, ezt tudtam – feleltem higgadtan.
– Honnan? – kérdezte Csillag. Halkan beszélt, de láttam, mennyire csalódott volt, amiért nem ő közölte elsőként velem a hírt.
– Talán egy kismadár csicseregte – válaszoltam. – Tudod, hogy van ez, az Ösztön-fattyak minden állat nyelvét beszélik.
– Valóban? – kérdezte, hiszékenyen, akár egy gyermek.
Fölvontam az egyik szemöldököm.
– Arra jobban kíváncsi vagyok,, hogy te honnan tudod.
– Megkerestek minket, és kihallgattak mindenkit, akit csak elértek Margo karavánjából.
– És?
– És micsoda meséket mondtunk! Kris szerint útközben eltűnt néhány birka, hangtalanul elhurcolta valami az éjszakában. Tassin pedig elmesélte, hogyan próbáltad megerőszakolni, csak akkor vette észre, milyen feketék a körmeid, akár egy farkas karma, a szemed pedig izzott a sötétben.
– Sosem próbáltam megerőszakolni! – tiltakoztam, aztán lehalkítottam a hangomat, mikor a pincérfiú kíváncsian felénk nézett.
Csillag hátradőlt a székében.
– De milyen remek történet volt. Kis híján könnybe lábadt a szemem. Megmutatta a Mesterség-varázslónak a karmolásod nyomát és azt mondta, csak úgy menekült meg, hogy történetesen nőtt egy csomó farkasfű a közelben.
– Nekem úgy tűnik, inkább Tassint kellene követned, ha dalt akarsz írni – dünnyögtem rosszkedvűen.
– Ó, de az én történetem még jobb volt – kezdte, aztán megrázta a fejét, mikor a pincérfiú felénk indult. Eltolta magától az üres tányért, és körülnézett a szobában. A hely kezdett megtelni.
– Az emeleten van egy szobám – mondta. – Ott kényelmesebben beszélgethetünk.
Ettől a második vacsorától már egészen jóllaktam, már nem is fáztam. Óvatosnak kellett volna lennem, de a meleg és az étel elálmosított. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Akárkik legyenek is ezek a csempészek, velük eljuthatok a Hegyvidékre. Pillanatnyilag ez volt az egyetlen reménységem. Bólintottam, Csillag pedig fölállt. Én fölvettem a kosaramat és követtem.
A szoba tiszta volt és meleg. Az ágyon tollpaplan és gyapjúpokróc volt, egy mosdótál és egy kancsó állt az ágy mellett. Csillag meggyújtott pár gyertyát, aztán intett, hogy lépjek be. Bezárta magunk mögött az ajtót, én pedig letelepedtem. Furcsa, hogy egy egyszerű, tiszta szobát milyen előkelőnek tartottam. Csillag az ágyra telepedett.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nincs több pénzed, mint nekem – jegyeztem meg.
– Akkor nem is volt. Mióta Kéktóba értem, jól megy a sorom, még jobban, mióta megtalálták a katonák holttestét.
– Hogyhogy? – kérdeztem hűvösen.
– Dalnok vagyok – sóhajtotta. – És ott voltam, amikor elfogták a Fattyút. Gondolod, hogy nem tudom elég jól elénekelni, hogyan történt?
– Ah, értem – feleltem tűnődve. – Tehát neked köszönhetem a vörösen izzó szempárt és a hosszú szemfogakat?.
Csillag felhorkant.
– Dehogy. Egy utcai rímfaragó találta ki – elmosolyodott. – De elismerem, hogy kiszíneztem kicsit az eseményeket. Ahogy én mesélem, Lovag Fattya duzzadozott az izmoktól és úgy harcolt, akár egy kos, fiatal évei teljében, pedig jobb karján csúf sebet ejtett Pompa király kardja. A bal szemöldöke fölött pedig tenyérnyi széles őszfehér tincs volt a hajában. Három katona kellett, hogy lefogják, még azután is, hogy a katonák parancsnoka úgy szájba verte, hogy kiesett két foga – elhallgatott és várt. Mikor nem szólaltam meg, megköszörülte a torkát. – Megköszönhetnéd, hogy egy kicsit felismerhetetlenné tettelek.
– Köszönöm, azt hiszem. Kris és Tassin hogyan viselkedett?
– Végig bólogattak. Az én mesém csak az övékét tette hihetőbbé.
– Értem. De még mindig nem mondtad meg, honnan tudtad, hogy csapda a király érkezése.
– Pénzt kínáltak érted. Azt mondták, ha bármelyikünk hall felőled és elmondja, pénzt adnak érte. Kris tudni akarta mennyit. A király várószobájába vittek minket, ott kérdezősködtek, talán azért, hogy fontosabbnak érezzük magunkat. Azt mondták nekünk, hogy a király nem érzi jól magát a hosszú utazás miatt, és a szomszéd szobában pihen. Amíg ott voltunk, kijött egy szolgáló a szobájából, és kihozta a király köpönyegét és a csizmáját, hogy letisztítsák róla a sarat – Csillag elmosolyodott. – Hatalmas csizmák voltak.
– És te tudod, mekkora lába van a királynak? – tudtam, hogy igazat mond, Pompának kis keze és lába volt, hiúbb is volt rá, mint sok úrhölgy.
– Sosem jártam az udvarban, de a kastélyunkból néhány előkelőbb ember igen. Sokat beszéltek a csinos fiatal hercegfiról, aki mindig udvarias volt és sötét, göndör haja volt. És a helyes kis lábai, amikkel olyan jól táncolt – megrázta a fejét. – Tudtam, hogy nem a király van a szobában. A többit könnyű volt kitalálni. Túl hamar érkeztek Kéktóba a katonák halálhíre után. Érted jöttek.
– Talán – ismertem be. Kezdtem nagyra értékelni Csillag észjárását. – Beszélj a csempészekről. Honnan hallottál róluk?
Elmosolyodott.
– Ha lepaktálsz velük, csak rajtam keresztül fog menni, és én is részese leszek.
– Hogyan jutnak el a hegyekbe? – kérdeztem.
– Ha csempész volnál, te megmondanád másoknak, hogy milyen útvonalon közlekedsz? – kérdezett vissza, aztán vállat vont. – Azt hallottam, hogy a csempészek át tudnak kelni a folyón. Ismernek egy utat, ami régebben kereskedelmi út volt, de mióta a folyó kiszámíthatatlan lett, már nem használják. A szörnyű tüzek óta a folyó minden évben kiárad, akkor pedig megváltozik a meder. A rendszeresen utazók inkább a hajókra támaszkodtak, mint egy Hídra, ami talán már nem is olyan erős, mint volt.
Elhallgatott egy időre, amíg a körmét rágcsálta.
– Azt hiszem, egyszer volt egy híd följebb a folyón, de mikor már negyedszer mosta el az áradás, már senkinek sem volt kedve újraépíteni. Másvalaki azt mondta, hogy nyáron van egy kötél vontatta komp, télen pedig a befagyott folyón szoktak átkelni. Talán abban reménykednek, hogy idén befagy a folyó. Én azt gondolom, hogy ha a kereskedés megszakadt egy helyen, új helyen folytatódik. Lesz út a folyón át.
Felmordultam.
– Nem. Lennie kell más útnak is a Hegyvidékre.
Csillag kicsit sértődöttnek tűnt, amiért kételkedtem benne.
– Kérdezősködj csak magad, ha akarsz. Csatlakozhatsz a királyi gárdistákhoz is, akik a vízparton nyüzsögnek. A legtöbben azt fogják mondani, hogy várd meg a tavaszt. Talán akad, aki azt javasolja, hogy ha nem akarod megvárni, megkerülheted délről az egész tavat, onnan állítólag több út is visz a Hegyvidékre, még télen is.
– Mire megkerülöm a tavat, már elmúlik a tél. Akkor ugyanolyan gyorsan átjutok, ha itt megvárom a tavaszt.
– Ezt is hallottam már – bólintott Csillag.
Előrehajoltam, arcomat a kezembe temettem. Jöjj hozzám.
– Nincs más rövidebb és egyszerűbb út ezen az átkozott folyón át?
– Nem. Ha lenne, nem nyüzsögne itt ennyi katona.
Úgy tűnt, nincs más választásom.
– Hol találom ezeket a csempészeket?
Csillag szélesen elmosolyodott.
– Holnap elviszlek hozzájuk – ígérte. Fölállt és nyújtózkodott. – De ma este el kell mennem az Aranytűbe, ott még nem énekeltem, de tegnap meghívtak oda is. Azt hallottam, hogy a közönség nagyon bőkezű az utazó dalnokokkal.
Lehajolt, hogy elővegye gondosan bebugyolált hárfáját. Én is fölálltam.
– Nekem is indulnom kell – mondtam udvariasan.
– Miért nem alszol itt? – ajánlotta föl. – Kisebb az esélye, hogy fölismernek és kevesebb a bolha is.
Elmosolyodott tétova arckifejezésem láttán. – Ha a katonák kezére akartalak volna adni, már rég megtettem volna. Amilyen egyedül vagy, FitzLovag, ideje megbíznod valakiben.
Mikor a nevemen szólított, valami megmoccant bennem.
– Miért? – kérdeztem halkan. – Miért segítesz nekem? Kérlek ne mondd, hogy egy dal kedvéért, amiből talán semmi sem lesz.
– Látszik, hogy nem ismered a dalnokokat – mondta. – Nincs nagyobb csábítás nekünk, mint egy új dal. Mégis, talán más oka is van. Nem, tudom, hogy van – hirtelen fölnézett rám, tekintete egyenesen az enyémbe mélyedt. – Volt egy öcsém, Szajkó. Őr volt, aki az Agancs-szigeti toronyban szolgált. Látott harcolni aznap, mikor a Martalócok jöttek – fölnevetett. – Éppenséggel átléptél rajta, hogy levágd a fejszéddel azt a férfit, aki a földre küldte. Aztán beljebb verekedted magad a csatába anélkül, hogy ránéztél volna – a szeme sarkából nézett rám. – Ezért éneklem kicsit másként az Agancs-szigeti Csata történetét. Az öcsém mesélte el, úgy éneklem, ahogy ő látott téged. Hősként. Megmentetted az életét.
Elkapta a tekintetét.
– Egy időre, legalábbis. Később meghalt, Kos Hercegség védelmében. De egy ideig még élt, mert megmentetted – elhallgatott, és a vállára kanyarította a köpenyét.
– Maradj itt – mondta. – Pihenj, én későn jövök. Addig tiéd lehet az ágy, ha akarod.
Nem várta meg a választ, én pedig egy ideig csak álltam, és néztem az ajtót. FitzLovag. Hős. Csak szavak. Mégis, mintha valamit megváltoztatott volna, mintha kiszívott volna valami mérget, és most már meggyógyulhatok. A legfurcsább érzés volt, amit tapasztaltam. Aludj, mondtam magamnak. Úgy éreztem, menni fog.

 

 

14
Csempészek

 

KEVESEN ÉLNEK OLY szabad életet, mint a Hat Hercegség utazó dalnokai. Ha egy dalnok elég tehetséges, foglalkozása elérheti, hogy elnézőbben fogadják rendhagyó kíváncsiságát, következmények nélkül felteheti a legtapintatlanabb kérdéseket is. A király asztalától a legszegényebb kunyhóig szinte kivétel nélkül számíthat a kijáró vendégszeretetre. Ritkán házasodnak fiatalon, bár nem ritka, hogy gyermekük születik. Az ilyen gyermekeket nem bélyegzik fattyúnak, és gyakran előfordul, hogy a maguk is dalnokká cseperednek. A dalnokok csatlakozhatnak számkivetettekhez és lázadókhoz éppúgy, mint nemesekhez és kereskedőkhöz. Lehetnek hírvivők, vagy új hírek forrásai, hosszú emlékezetükben megállapodások és ígéretek garmadáját őrzik meg. Béke és jólét idején legalábbis így van.

*

Csillag olyan későn érkezett, amit Burrick már kora reggelnek nevezett volna. Felébredtem, amint hozzáért a kilincshez. Gyorsan legurultam az ágyáról, beburkolóztam a köpenyembe, és a földre feküdtem.
– FitzLovag – köszöntött kissé kótyagosan, leheletéből éreztem, hogy bort ivott. Levetette köpenyét, majd rám sandított, és betakart vele. Behunytam a szemem.
A többi ruháját a földre dobta, nem zavartatta magát a jelenlétemben. Hallottam az ágy nyekkenését, ahogyan belevetette magát.
– Hmm, még meleg – motyogta, miközben elhelyezkedett a párnák között. – Furdal a lelkiismeret, amiért elfoglalom ezt a meleg fészket.
Bűntudata nem lehetett túl nagy, légzése pillanatokon belül elmélyült és egyenletessé vált. Követtem példáját.
Korán ébredtem, és elhagytam a fogadót. Csillag meg sem moccant, mikor kiléptem a szobából. Sétáltam, amíg egy fürdőre nem találtam. Túl korán volt, a dézsák még üresen álltak. Meg kellett várnom, amíg meleg vizet hoznak az egyikbe. Levetkőztem, majd óvatosan beleereszkedtem a forró vízbe. Váltamban a fájdalom lassan enyhült, hátradőltem, elmerülve a csendben, melegvízben és gondolataimban.
Nem tetszett, hogy csempészekkel kell összeállnom. Nem tetszett, hogy Csillag társamul szegődött, de nem láttam más megoldást. Nem tudtam, hogyan vehetném rá őket, hogy vigyenek magukkal. Kevés volt a pénzem, nem elég arra, hogy üzletet ajánlhassak. Burrick fülbevalója? Nem engedhettem meg magamnak a gondolatot. Sokáig feküdtem így, államig ért a víz, és ellenálltam a gondolatnak. Jöjj hozzám. Találok másik megoldást, mondtam magamnak. Találok. Eszembe jutott mit éreztem akkor Vásárhelyen, amikor Igazság közbelépett, hogy megmentsen engem. A Mesterség ilyen erejű kitörése kimeríthette Igazság minden tartalékát. Nem ismertem a helyzetét, csak annyit tudtam, hogy minden energiáját az én megmentésemre koncentrálta. Ha pedig választanom kell Burrick fülbevalója, és a lehetőség között, hogy eljussak Igazsághoz, akkor Igazságot választom. Nem azért, mert a Mesterséggel magához rendelt, és nem azért mert esküt fogadtam az apjának. Igazságért.
Felálltam, megvártam, amíg lefolyik rólam a víz, és megszárítkoztam. Pár perc alatt megpróbáltam rendbe szedni a szakállamat, aztán feladtam, és visszatértem a Vadkan Fejébe. Volt egy kellemetlen pillanatom, útban a fogadó felé. Egy szekér ment el mellettem, méghozzá Dell, a bábos szekere. Tartottam eddigi iramomat, és a fiatal kocsis nem mutatta, hogy felismert volna. Jó volt meglátni a fogadót, és megkönnyebbülten léptem be.
Találtam egy asztalt a sarokban a kandalló mellett, és kértem a pincérfiútól egy bögre teát, és egy reggeli friss cipót. Az utóbbi Fészekbéli receptre készült, magokat és diót, még gyümölcsöt is sütöttek bele. Lassan megettem, miközben vártam, hogy Csillag megérkezzen. Türelmetlenül vártam, hogy felvegyük a kapcsolatot a csempészekkel, és vonakodtam, mert nem kívántam Csillag irányítását. Ahogy múltak a reggeli órák, észrevettem, hogy a pincérfiú kétszer is megbámul. Harmadszorra elkaptam a tekintetét, és visszanéztem rá, amíg elpirult, és lesütötte a szemét. Majd ráébredtem miért érdekelhetem. Az éjszakát Csillag szobájában töltöttem, és valószínűleg arra volt kíváncsi, hogy hogyan volt képes a dalnok pont egy ilyen csavargóval megosztani a szállását. Mindenképpen kényelmetlenül kezdtem érezni magam. A nap már így is félúton járt dél felé. Felkeltem, és felmentem Csillag szobájához.
Halkan kopogtam, és vártam. Néhány hangosabb kopogás után álmos válasz érkezett. Kis idő múlva az ajtóhoz lépett, résnyire kinyitotta, rám ásított, azután beengedett. Szűk nadrág volt rajta, és egy túlméretezett tunika. Sötét, göndör haja kócosan az arcába lógott. Ágya szélére ült, és pislogva nézett, amíg bezártam mögöttünk az ajtót.
– Ó, hát fürödtél – üdvözölt, és újra ásított.
– Észre lehet venni? – kérdeztem mogorván.
Kedvesen rám nézett: – Felébredtem egyszer, és azt gondoltam itt hagytál, de nem aggódtam túlságosan. Tudtam, hogy nélkülem úgysem találod meg őket.
Megdörzsölte a szemét, és bírálóan szemügyre vett.
– Mi történt a szakálladdal?
– Megpróbáltam rövidre vágni, de nem nagyon sikerült.
Egyetértőn bólogatott.
– Nem is volt rossz ötlet – mondta megnyugtatóan. – Megszelídítené a külsődet, talán még Kris és Tassin, vagy a karaván többi tagjai sem ismernének fel. – Tudod mit, segítek. Ülj arra a székre. És nyisd ki a zsalukat, hadd jöjjön be egy kis fény.
Megtettem, amire kért, bár nem voltam túl lelkes. Felkelt az ágyról, nyújtózkodott, és megdörzsölte a szemeit. Vizet fröcskölt az arcára, megfésülködött, és két kisebb fésűvel feltűzte a haját. Tunikáját övvel összefogta, csizmába bújt, és megkötötte őket. Egészen gyorsan szalonképessé vált. Aztán odajött hozzám, és megfogta az államat, majd határozottan a fény felé fordította az arcomat, és minden félénkség nélkül mindkét oldalról alaposan megnézett. Én nem voltam ennyire közönyös.
– Mindig ilyen könnyen elpirulsz? – kérdezte nevetve.
– Ritkaság egy kosbélit elvörösödve látni. Édesanyád nagyon fehérbőrű lehetett.
Nem tudtam mit mondjak erre, így inkább ültem hallgatagon, amíg a csomagjában kutatott, majd egy kis ollót vett elő.
– Én vágtam a bátyám haját. – mondta miközben dolgozott. – És az apám haját és szakállát, miután anyám meghalt. Egész formás az állad, ez alatt a bozót alatt. Mit tettél vele? Csak hagytad megnőni?
– Gondolom – morogtam kissé zavartan. Az olló épp az orrom alatt cikázott. Megállt, és enyhén végigsimított az arcomon. Meglehetősen sok göndör fekete szőr hullott a padlóra.
– Szeretném, ha a sebhely nem látszana – figyelmeztettem.
– Nem fog – mondta nyugodtan. – Viszont látszanak az ajkaid, és végre szád lesz, a rés helyett a bajuszodon. Emeld föl az állad. Így. Van borotvapengéd?
– Csak a késem. – Vallottam be idegesen.
– Jobb híján az is jó lesz – mondta kedvesen. Az ajtóhoz sétált, kitárta, és dalnoki tüdejének teljes erejéből leordított a pincérfiúnak melegvízért. És teáért. És kenyérért, meg némi szalonnáért. Visszajött a szobába, fejét oldalra billentette, vizsgáló szemmel végigmért.
– Vágjuk le a hajad is – ajánlotta fel. – Bontsd ki.
Mire megmozdultam volna, mellém lépett, kikötötte a kendőmet, kioldotta a bőrszalagot, a hajam a vállamra omlott. Elővette a fésűjét, és előrefésülte bozontomat.
– Lássuk csak – mormolta, én pedig összeszorított fogakkal tűrtem a durva fésülést.
– Mi az elképzelésed? – kérdeztem, de néhány tincs haj már a földre hullott. Bármire gondolt, gyorsan valóra váltotta. Fölülről a hajamat előre húzta, pont az szemöldököm fölött levágta, a többit pedig úgy vágta, hogy az államig érjen.
– Így. Most már jobban hasonlítasz Fészekbéli kereskedőre. Eddig egyértelműen Kos lakója voltál. A színed még mindig Kosé, de a hajad és a ruháid legalább Fészekbélinek tűnnek. Ameddig meg nem szólalsz, az emberek bizonytalanok lesznek a származásodat illetően.
Töprengett egy kicsit, aztán újra dolgozni kezdett a szemöldököm feletti részen. Egy-két pillanat, és egy tükröt tartott elém.
– A fehér így jóval kevésbé lesz feltűnő.
Igaza volt. Rövidre nyírta a fehér szálakat, és a sötéteket föléjük igazította. A szakállam is rendesebben nézett ki. Kelletlen megadással bólintottam. Kopogtak az ajtón.
– Hagyd odakinn! – Kiáltott ki Csillag az ajtón. Várt egy kicsit, aztán behozta a reggelit és a meleg vizet. Megmosakodott, majd javasolta, hogy fenjem meg jól a késem, amíg ő eszik. Így tettem, és azon tűnődtem, miközben a pengét éleztem, hogy vajon jólesett, vagy ingerelt, hogy foglalkozik velem. Türelemre kezdett emlékeztetni. Még rágott valamit, amikor elvette a kést a kezemből. Lenyelte a falatot, és így szólt:
– Egy kicsit jobban megigazítom a szakállad. De ápolnod kell majd, mert én nem foglak megborotválni minden nap – figyelmeztetett. – Most vizezd be jól az arcod.
Dermedten ültem, miközben az éles kést suhogtatta körülöttem, főként amikor a torkom körül munkálkodott, de amikor végre elkészült, és a tükörbe néztem, magam is meglepődtem a változáson. A szakállam szabályosan keretezte az arcom, a rövid, szögletes frizura miatt a szemeim mélyebbnek tűntek. A forradás még látszott, de egy vonalba került a bajszommal, amitől természetesebbnek hatott.
Kezemmel végigsimítottam a szakállamon, és kellemes érzés volt, hogy kevesebb.
– Elég jó.
– Sokkal jobb – közölte. – Kétlem, hogy Kris, vagy Dell felismernének. Ettől pedig szabaduljunk meg.
Összegyűjtötte a levágott tincseket, és kidobta őket a szélbe. Bezárta az ablakot, és megtörölte a kezét.
– Köszönöm – mondtam esetlenül.
– Szívesen – válaszolta. Végignézett a szobán, és felsóhajtott. – Hiányozni fog ez az ágy. – mondta. Gyors hatékonysággal csomagolni kezdett. Meglátta, hogy nézem, és elmosolyodott.
– Nem most csinálom először. Vándor dalnokként meg kellett tanulnom, hogyan legyek hatékony és gyors.
Bepakolta az utolsó holmit is, zsákját összekötötte, és vállára kanyarította.
– Várj meg a lépcső aljánál – utasított. – Megyek elintézem a számlát.
Úgy tettem, ahogy kért, de többet kellett a hidegben várakoznom, mint amire számítottam.
Végül megjelent, rózsapirosa arccal, és naprakészen. Nyújtózkodott, mint egy macska.
– Erre – mutatta az utat.
Azt gondoltam, majd meg kell rövidítenem a lépéseimet, de kiderült, hogy egyforma iramot diktálunk.
Rám nézett, miközben elhaladtunk a kereskedők negyede mellett, és az északi periféria felé haladtunk.
– Másképpen nézel ki. – közölte – És nemcsak a hajvágás miatt. Elhatározásra jutottál valamiben.
– Igen.
– Helyes – mondta lágyan, és karomba kapaszkodott. – Remélem arra jutottál, hogy megbízz bennem.
Ránéztem, de nem mondtam semmit. Nevetett, de nem engedte el a karom.
A kereskedők deszkázott járdáit lassan elhagytuk, a házak közelebb épültek egymáshoz, mintha a hideg elől bújtak volna egymáshoz. Hideg, jeges széllel szemben róttuk a kövezett utcákat, melyeket lassan gazdaságok mellett elvezető földutak váltottak fel. Az előző napok esője miatt az út sáros volt és barázdás. Ez a nap legalább derűs volt, noha hideg szél dühöngött.
– Messze kell még mennünk? – kérdeztem tőle végül.
– Nem tudom pontosan. Csak útmutatás alapján tájékozódom. Három egymásra rakott követ kell találnunk az út mentén.
– Mit tudsz a csempészekről tulajdonképpen?
Talán egy kicsit túl közömbösen vonta meg a vállát.
– Tudom, hogy a hegyekbe mennek, ahová senki más. És tudom, hogy zarándokokat is visznek magukkal.
– Zarándokokat?
– Nevezd, ahogy akarod őket. Eda oltárához tartanak a Hegyvidéki Királyságba. Váltottak jegyet egy bárkára még nyáron, de a király gárdistái lefoglalták a bárkát, és lezárták a Hegyvidéki királyságba vezető utat. A zarándokok azóta Kéktóban időznek, és mindent megpróbálnak, hogy továbbjussanak.
Elértük a három követ, és egy gazzal benőtt ösvényt, ami egy sziklás, bozótos legelőn vezetett keresztül. Néhány ló legelészett mélán. Érdeklődve figyeltem őket, kis termetű, Hegyvidéki tenyésztésűek voltak. Az évszakra jellemző foltos szőrük volt. Távol az úttól egy kisebb házikó állt. Malterral erősített folyami kövekből épült, nádtetővel. Egy hasonló külső épület állt mellette. Vékony füstcsík szállt a kéményből, a szél gyorsan eloszlatta. Egy ember ült a kerítésen, valamit farigcsált. Ránk emelte tekintetét, és láthatóan úgy döntött, nem jelentünk számára veszélyt. Nem állított meg minket, amíg az ajtóhoz értünk. Az ház melletti ólban kövér galambok turbékoltak és illegették magukat egymás előtt.
Csillag kopogott az ajtón, de a válasz egy embertől jött, aki a ház mögül került elő. Barna haja volt, és kék szeme, ruhája egyszerű földművesi öltözék. Kezében meleg tejtől csorduló vödör.
– Kit keresnek? – üdvözölt minket.
– Niket – válaszolta Csillag.
– Nem ismerek Niket – mondta az ember. Kinyitotta az ajtót, és bement a házba. Csillag bátran követte, kevésbé határozottan én is követtem. Kardom a derekamnál. Közelebb csúsztattam a kezem a markolathoz, de nem tettem rá. Nem akartam felhívni magamra a. figyelmet.
A kunyhón belül nedves fa táplálta tűz lobogott a kandallóban. A legtöbb, de nem az összes füst a kéményen keresztül távozott. Egy fiú és egy szeplős kiskölyök feküdt hevenyészett szénaágyon a sarokban. A fiú nagy kék szemeit ránk meresztette, de nem mondott semmit. Füstölt sonka és oldalas lógott a gerendákról.
Az ember a tejet lerakta az asztalra, ahol egy asszony szeletelt kövér, sárga gyökereket. A férfi hozzánk fordult.
– Gondolom eltévedtek. Próbálják meg egy kicsit lejjebb. Nem a következő ház, ott Pelf lakik, de talán az azután következő.
– Köszönjük szépen. Megpróbáljuk. – Csillag rájuk mosolyodott, és kiment az ajtón.
– Te jössz Tamás? – bólintottam az embereknek, és követtem.
Elhagytuk a házat, és visszasétáltunk az útra.
– És most? – kérdeztem.
– Nem tudom pontosan. A kihallott szavak alapján Pelf házába kell mennünk, és Nik után kérdezősködnünk.
– Kihallott szavak?
– Csak nem gondoltad, hogy személyes kapcsolatom van a csempészekkel? A nyilvános fürdőben hallottam egy beszélgetést. Két nő beszélgetett fürdés közben. Kiderült, hogy zarándokok, akik a Hegyvidékre tartanak. Az egyik azt mondta, lehet, hogy sokáig ez az utolsó alkalom, hogy megfürödhessenek. A másikat mindez nem zavarta, ő minél hamarabb el akarta hagyni Kéktavat. Ekkor mesélte el az egyik, hogy hogyan vehetik fel a kapcsolatot a csempészekkel.
Nem mondtam semmit. Gondolom a kifejezés az arcomon így is elárulta a gondolataimat, mert Csillag méltatlankodva szegezte nekem a kérdést:
– Van jobb ötleted? Vagy beválik, vagy sem.
– Vagy elvágják a torkunkat.
– Akkor eredj vissza a városba, és találj jobb megoldást.
– Nem, ha ezt tennénk, akkor az ember, aki követett minket azt hinné, hogy kémek vagyunk, és talán másra is vetemedne, nemcsak a nyomunkat követné. Menjünk át Pelfhez, lássuk, mi sül ki belőle. Nem, ne nézz hátra.
Átsétáltunk a következő gazdaságig. A szél fölerősödött, és hó illatát hozta magával. Ha nem találjuk meg Niket hamarosan, hosszú, fagyos visszaútnak nézünk elébe.
A következő gazdaság egykor szebb napokat látott, a házhoz vezető úton valaha nyírfasor állhatott, mostanra azonban csak kopasz, elpusztult törzsek álltak az út mentén. Néhányról még megsárgult leveleket sodort le a szél. A legelőket és termőföldeket egykor elkerítették, de állat nem legelészett sehol, a földeket elhanyagolták.
– Mi történt ezzel a vidékkel? – kérdeztem.
– Hosszú évekig aszály volt, aztán jött a tűzvész. Ezeken a gazdaságokon túl valaha tölgyfaerdők és legelők álltak, ezeken a gazdaságokon pedig tehenészetek sorakoztak, amarra pedig kecskéket legeltettek, az erdők szélén pedig haragarok túrták az avart. Ahogy hallottam, remek volt a vadászat is errefelé. Aztán jött a tűz, mondják egy hónapig égett, az emberek alig tudtak lélegezni, a folyó vize pedig szürke lett a hamutól. Nem csak az erdők és a legelők, de gabonaföldek és házak is tüzet fogtak a szállingózó parázstól. A hosszú aszály után a folyó is alig volt több egy sekély pataknál. Nem volt hova menekülni a tűz elől. A tűzvész után újabb szárazság következett, a szél azonban csak port és immár hamut hozott magával. A kisebb patakokból kipusztult az élet, vagy teljesen kiszáradtak. Végül ősszel megjött az eső, amiért az emberek éveken át imádkoztak. Évek esője hullott le egyetlen évszak alatt. Az árvizek elmosták, ami túlélte a tüzet, és csak ez maradt: terméketlen, kavicsos föld.
– Emlékszem, hogy hallottam róla valamit – réges-rég beszélgettem valakivel... Talán Árnnyal? Azt mondta, hogy a nép mindenért a királyt tartotta felelősnek, még az aszályért és a tűzvészért is. Akkoriban keveset jelentett nekem, de ezeknek a földműveseknek a világuk végét hozta el.
A ház is gondoskodásról és jobb időkről árulkodott. Kétszintes volt, fatörzsekből építették, de a festése már rég lekopott. A felső emelet ablakait gondosan bespalettázták, két kéményéből az egyik már düledezett, a másikból vékony füstcsík szállt föl. Egy fiatal lány állt a ház ajtaja előtt, kezében kövér, szürke galamb kuksolt.
– Jó napot – köszöntött minket udvariasan. Krémszín gyapjúinge fölött bőrből készült tunikát hordott, bőrnadrágot és bőrből varrt csizmát. Tizenkét esztendős lehetett, haja és szeme alapján valamilyen rokonságban állhatott a szomszéd ház lakóival.
– Szia – üdvözölte Csillag. – Niket keressük.
A kislány megrázta a fejét.
– Rossz házhoz jöttek. Itt nem lakik Nik. Ez Pelf háza. Talán lejjebb kellene keresniük az út mentén.
Ránk mosolygott, csak kis értetlenség ült ki az arcára.
Csillag bizonytalanul rám nézett, én pedig belekaroltam.
– Rossz útmutatást kaptunk. Gyere, menjünk vissza a városba, és próbálkozzunk újból – abban a pillanatban nem akartam mást, csak elmenni onnét.
– De... – tiltakozott Csillag zavartan.
Hirtelen gondoltam egyet.
– Csitt. Figyelmeztettek minket, hogy ezeket az embereket nem lehet félvállról venni. A madár biztosan eltévedt, vagy elragadta egy sólyom. Ma már semmit sem tehetünk.
– Madár? – kíváncsiskodott a lány.
– Csak egy galamb. Minden jót – Átkaroltam Csillag vállát, és határozottan megfordítottam. – Nem akartunk zavarni.
– Kinek a galambja?
Egy pillanatra a szemébe néztem.
– Nik barátjáé. Ne aggódj miatta. Gyere, Csillag.
– Várjanak! – mondta a kislány hirtelen. – A bátyám odabent van. Talán ismeri Niket.
– Nem akarnám zavarni – biztosítottam.
– Nem baj – a kezében tartott galamb széttárt szárnyakkal nyújtózkodott, a lány úgy mutatott az ajtó felé. – Jöjjenek be egy kicsit átmelegedni.
– Bizony hideg van – mondtam. Megfordultam, és egyenesen a követőnkre néztem, aki ekkor bukkant ki a nyírfák közül. – Talán mindannyiunknak be kellene mennünk.
– Talán – mosolyodott el a kislány követőm zavara láttán.
Az ajtó túloldalán egy csupasz előszoba állt. A padlódeszkák megvetemedtek, és megbarnultak a használatlanságtól, a falon világos foltok mutatták, hol lógtak képek és faliszőnyegek egykor. Az emeletre dísztelen lépcső vezetett föl, fény csak az ablakon át szűrődött befelé. Idebent nem fújt a szél, de nem volt sokkal melegebb.
– Itt várjanak – mondta a lány, és bement egy ajtón, tőlünk jobbra. Csillag kényelmetlenül közel állt hozzám. Követőnk szenvtelen arccal nézett ránk.
Csillag levegőt vett – Csitt – mondtam, mielőtt megszólalhatott volna, Helyette belém karolt. Leguggoltam, azzal a kifogással, hogy meghúzom a csizmám fűzőjét. Mikor fölálltam, úgy helyezkedtem, hogy a dalnok a bal oldalamon legyen. Azonnal belém karolt megint. Hosszú időnek tűnt, mire végre kinyílt az ajtó. Egy magas, barna hajú, kék szemű férfi lépett ki, ő is a kislányéhoz hasonló szabású bőrruhába öltözött. Övéről egy nagyon hosszú kés lógott. A kislány mögötte jött, duzzogva. Tehát a férfi megrótta.
– Miről van szó? – mordult felénk.
– Tévedés, uram – mondtam azonnal. – Egy Nik nevű férfit kerestünk, de bizonyosan rossz házba tévedtünk. Elnézését kérjük.
– Van egy barátom, akinek a kuzinját Niknek hívják – mondta vonakodva. – Átadhatok neki egy üzenetet, ha gondolják.
Megint megszorítottam Csillag kezét, hogy hallgasson.
– Nem, nem óhajtanánk zavarni önt, hacsak nem tudja megmondani, merre találjuk Niket.
– Átadhatok neki egy üzenetet – ismételte a férfi makacsul. Nem hangzott őszintének.
Megvakartam az államat, mintha töprengenék.
– Van egy barátom, akinek a kuzinja át akart küldeni valamit a folyó túloldalára. Hallotta, hogy Nik ismer valakit, aki elvinné neki. Megígérte a barátom kuzinjának, hogy küld egy madarat, hogy tudassa Nikkel az érkezésünket. Nem kívánta ingyen, persze. Ez minden, apróság.
A férfi lassan bólintott.
– Hallottam, hogy akadnak errefelé olyan emberek, akik ilyesmit művelnek. Veszélyes dolog, szinte felségárulás. A fejével fizet az, akit rajtakapnak.
– Így igaz – helyeseltem. – Kétlem, hogy a barátom kuzinja olyan emberekkel üzletelne, akiket rajtakaphatnak. Ezért akart Nikkel beszélni.
– És ki küldte magukat ide, Nik után?
– Elfelejtettem – feleltem hűvösen. – Attól tartok, szörnyen rossz a névmemóriám.
– Valóban? – kérdezte a férfi és végigmért. A húgára nézett és biccentett. – Megkínálhatom magukat egy kis pálinkával?
– Örömmel fogadnánk – feleltem.
Sikerült kihámozni a karomat Csillag szorításából, és beléptünk a másik szobába. Odabent már kellemes meleg volt, a szoba minden más tekintetben is az előtér ellentéte volt. A padlón rongyszőnyegek sorakoztak, faliszőnyegek lógtak mindenütt, középen vastag tölgyfaasztalon fehér gyertyák szolgáltatták a fényt. A kandallóban tűz lobogott, előtte félkörben székek álltak a melegedni vágyóknak. Házigazdánk ide vezetett minket. Útközben fölvett egy üveg pálinkát.
– Keríts poharakat – utasította a lányt, aki nem sértődött meg. A férfi huszonöt esztendős lehetett. A nagy testvérek sosem kedves hősök. A lány átadta a galambot, szótlan kísérőnknek és kitessékelte, mielőtt még poharakat kerített volna.
– Mit is mondott? – szólalt meg, mikor leültünk a tűz mellé.
– Éppenséggel magán volt a sor – mondtam.
Hallgatott, amíg a lány visszatért a poharakkal. Mindannyiunknak töltött, aztán köszöntésre emeltük az italt.
– Pompa királyra – mondta a férfi.
– A királyomra – feleltem én és ittam. Jófajta pálinka volt, Burrick értékelte volna.
– Pompa király legszívesebben bitón látná az olyanokat, mint a mi Nik barátunk – mondta a férfi.
– Valószínű, hogy a Király Arénájában kötne ki – tódítottam, aztán felsóhajtottam. – Nehéz a döntés. Egyrészt Pompa király az életét fenyegeti, másrészt Pompa király tilalma nélkül miből élhetne meg a Nik féle ember? Úgy hallottam, manapság minden családi birtoka sivár kavics csupán.
A férfi részvétteljesen bólintott.
– Szegény Nik. Neki is meg kell élnie valamiből.
– Így igaz – helyeseltem. – A túléléshez pedig olykor át kell kelni a folyón az embernek, még ha a király meg is tiltotta.
– Valóban? – kérdezte a férfi. – Ez kicsit más, mint árut átküldeni a folyón.
– Nem annyira – mondtam. – Ha Nik valóban jól érti a dolgát, egyik feladat sem nehezebb a másiknál. Én pedig azt hallottam, hogy Nik ügyes ember.
– A legügyesebb – mondta a lány halk büszkeséggel. Bátyja figyelmeztető pillantást küldött felé.
– Mit kínálna ez az ember Niknek, amiért átviszi a folyón? – kérdezte halkan.
– Személyesen Niknek ajánlaná fel – válaszoltan ugyanolyan halkan.
Pár szívdobbanásnyi ideig a férfi a lángokba bámult, aztán fölállt és kinyújtotta a kezét.
– Nik Holfast. Ő a húgom, Pelf.
– Tamás – mondtam.
– Csillag – mutatkozott be a dalnok.
Nik ismét fölemelte a poharát.
– A megkötendő üzletre – javasolta, és megint ittunk. Leültünk, Nik pedig azonnal folytatta. – Beszélhetünk nyíltan?
– A lehető legnyíltabban – bólogattam. – Hallottuk, hogy átvisz egy csapat zarándokot a folyón át a Hegyvidékre. Mi is ugyanezt szeretnénk kérni.
– Ugyanazon az áron – tette hozzá kellemes hangon Csillag.
– Nem tetszik ez nekem, Nik – tört ki Pelf. – Valakinek eljárt a nyelve. Tudtam, hogy már az első csapattal sem kellett volna megegyezni. Honnan tudjuk...
– Hallgass. Én vállalom a kockázatot, én döntöm el, mit teszek meg és mit nem. Neked nincs más dolgot, mint itt várni és gondoskodni a dolgokról, amíg visszatérek. És ügyelj rá, hogy a te szád se járjon el – visszafordult felém. – Egy arany, fejenként, előre. Egy másik a folyó túloldalán, egy harmadik a Hegyvidék határán.
– Ah! – az ár nagyon magas volt. – Nem... – Csillag hirtelen a csuklómba mélyesztette a körmét. Elhallgattam.
– Kétlem, hogy a zarándokok is ennyit fizettek volna – mondta Csillag halkan.
– Saját lovuk és szekerük van és élelmük – mondta és ránk sandított. – Úgy nézem, maguknak semmijük nincs, csak amit maguknál hordanak.
– És ezt sokkal könnyebb elrejteni, mint egy szekeret és egy marék embert. Egy aranyat adunk most és egyet a Hegyvidéknél. Összesen – ajánlotta Csillag.
Nik hátradőlt a székében és töprengett egy darabig, aztán még egy kör pálinkát töltött.
– Nem elég – mondta egyszerűen. – De felteszem, ez minden vagyonuk.
Több pénz volt, mint amennyi nekem volt. Reméltem, hogy Csillagnak van elég.
– Vigyen el a folyóig – javasoltam. – Onnan egyedül megyünk.
Csillag az asztal alatt bokán rúgott, úgy tűnt, csak hozzám beszél.
– Másokat is átvisz a határon, addig élvezhetnénk a társaságot – Nikhez fordult – El kell vinnie a határig.
Nik belekortyolt a pálinkájába, aztán nagyot sóhajtott.
– Látnom kell a pénzüket, mielőtt megkötnénk az alkut.
Összenéztünk Csillaggal.
– Beszélnünk kell négyszemközt – mondta udvariasan. – Elnézést.
Fölállt és elhúzott a szoba sarkába.
– Soha az életben nem alkudoztál még? – suttogta. – Túl sokat kínálsz túl gyorsan. Mennyi pénzed van?
Válaszul a tenyerembe ürítettem az erszényem tartalmát. Átvizsgálta a tartalmát, olyan gyorsan, ahogy egy szajkó válogat a magok között. Gyakorlottan halmozta föl a pénzérméket.
– Kevés. Azt hittem, több pénzed van. Mi ez? – ujjával megpiszkálta Burrick fülbevalóját. Összezártam a tenyeremet, mielőtt elvehette volna.
– Valami, ami nagyon fontos nekem.
– Fontosabb, mint az életed?
– Annyira nem – feleltem. – De majdnem. Apám viselte egy ideig. Egy közeli barátja adta nekem.
– Hát, ha meg kell válni tőle, nem adjuk olcsón – mondta és elfordult tőlem, visszasétált Nikhez. Leült, fölhajtotta a maradék pálinkát és megvárt. Mikor én is leültem, megszólalt.
– Odaadjuk minden pénzünket, amink van. Nem annyi, amennyit kér, de a határon odaadom minden ékszeremet. Gyűrűket, fülbevalókat, mindent. Mit szól?
Lassan megrázta a fejét.
– Nem elég, hogy a bitófát kockáztassam miatta.
– Mi a kockázat? – kérdezte Csillag. – Ha a zarándokokkal elkapják, akkor is lógni fog. Azért a kockázatért már megfizették, mi nem növeljük a kockázatot, csak a fejadagot növeljük. Ennyit biztosan megér.
Szinte vonakodva rázta meg a fejét. Csillag felém fordult és kinyújtotta a kezét.
– Mutasd meg – mondta halkan. Szinte rosszul voltam, mikor kinyitottam az erszényemet és előkotortam a fülbevalót.
– Amit kínálok, első látásra nem tűnik soknak – mondtam –, hacsak valaki nem ismeri az értékét. Én ismerem, tudom, hogy minden gondot megér magának.
Kinyújtottam a tenyeremet, benne az ezüstbe foglalt zafír ékszerrel, aztán fölvettem és a tűz fényében meglengettem előtte.
– Nem csak az ezüst és a zafír értékes, de a finom ötvösmunka. Nézze, milyen finom az ezüst háló.
Csillag megbökte az egyik ujjával.
– Egykor Lovag trónörökös herceg viselte.
– A pénzt könnyebb elkölteni – érvelt Nik.
Megvontam a vállam.
– Ha valaki csak költeni akarja a pénzt, akkor igen. Néha már az is értékes, ha valaki birtokol egy tárgyat. De ha a magáé lesz, eladhatja, ha akarja. Ha most, sietősen akarnék megszabadulni tőle, csak töredékét kapnám az értékének. De egy magafajta ember, a kapcsolataival és az idejével több, mint négy aranyat kaphat érte. De ha gondolja, visszamehetek a városba és...
Kapzsiság csillant a szemében.
– Elfogadom – döntötte el.
– A folyó túloldalán – mondtam és a fülembe akasztottam. Hadd lássa csak minden alkalommal, ha rám néz. – Elvisz minket biztonságosan a folyó túloldalára. Ha odaérünk, a fülbevaló a magáé.
– Mint minden fizetség – tette hozzá Csillag. – De addig is átadjuk minden pénzünket, mint biztosítékot.
– Megegyeztünk. Kezet rá – mondta. Kezet fogtunk.
– Mikor indulunk? – kérdeztem.
– Amint az időjárás megengedi – mondta.
– Holnap jobb lenne – mondtam neki.
Nik lassan fölállt.
– Holnap, mi? Ha az időjárás olyan, akkor holnap indulunk. Most pedig el kell intéznem pár dolgot. Pelf gondoskodik magukról.
Azt hittem, hogy vissza kell mennünk a városba, de Csillag megállapodott Pelffel, néhány dal a vacsoránkén, aztán egy szoba az éjszakára. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amiért idegenek között kell aludnom, mégis biztonságosabbnak tűnt, mint visszamenni a városba. Ha Pelf főztje nem is volt olyan finom, mint a vacsora, amit Csillag fogadójában ettünk, még mindig sokkal jobb volt, mint a hagymás krumplileves. Vastag szelet főtt sonkát és almaszószt ettünk, meg egy süteményfélét, amiben gyümölcsök, magok és fűszerek voltak. Pelf sört is hozott mellé, és csatlakozott az asztalunkhoz, mindenféle semmiségről beszélgetett velünk. Miután vacsoráztunk, Csillag énekelt pár dalt a kislánynak, de én alig tudtam nyitva tartani a szemem. Megkértem a lányt, hogy mutassa meg a szobánkat, aztán Csillag is azt mondta, hogy elfáradt.
Pelf egy kis szobába vezetett Nik fogadószobája fölött. Egykor nagyon előkelő szoba lehetett, de a használatlanság kikezdte a színét és a bútorokat. Egy hatalmas, tollpihés takaróval ellátott ágy állt a szobában. Csillag óvatosan megszaglászta, majd a lány távozása után minden pokrócot és takarót a kandalló mellett egy padra terítette.
– Így levegőzik és szárad is – mondta.
Én közben bezártam az ajtót, és elreteszeltem, majd megnéztem a zárakat az ablakon is. Mind épnek tűntek. Hirtelen túl fáradt voltam, hogy válaszoljak. Azt mondtam magamnak, hogy a pálinka és a sör teszi. Egy székkel eltorlaszoltam az ajtót, miközben Csillag szórakozva figyelt. Aztán visszamentem a kandallóhoz, leültem a padra, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Levettem a csizmámat. Holnap talán már úton leszek a hegyek felé.
Csillag mellém ült. Egy ideig hallgatott, aztán egyik ujjával megpiszkálta a fülbevalót.
– Valóban Lovagé volt? – kérdezte.
– Egy ideig.
– Te pedig eladnád, hogy a Hegyvidékre juss. Mit szólna, ha tudná?
– Fogalmam sincs, sosem ismertem – feleltem és felsóhajtottam. – Úgy hallottam, kedvelte az öccsét. Nem hiszem, hogy megróna érte, amiért eladom, hogy eljussak Igazsághoz.
– Tehát valóban a királyodat keresed.
– Természetesen – megpróbáltam elnyomni egy ásítást. Valahogy ostobaságnak tűnt volna tagadni. – Nem hiszem, hogy jó ötlet volt megemlíteni Lovagot Niknek. Lehet, hogy rájön valamire – felé fordultam, de az arca túl közel volt az enyémhez, nem tudtam kivenni a vonásait. – De most túl álmos vagyok, hogy ezzel törődjek – tettem hozzá.
– Nem bírod a cseresznyeszirmot – nevetett Csillag.
– Ma este sehol sem volt füstölő.
– A süteményben volt cseresznyeszirom. Mondta, hogy fűszerezett.
– Nem tudtam, hogy ezt érti alatta.
– Egész részekben használják ízesítőként.
– Ó. Kosban a gyömbérre értik, vagy citromra.
– Tudom – mondta, és nekem dőlt, aztán felsóhajtott. – Nem bízol ezekben az emberekben, igaz?
– Persze, hogy nem. Ők sem bíznak bennünk. Ha mi megbíznánk bennük, ostobának tartanának minket, olyan fajtának, akik veszélybe sodorják a csempészeket, mert túl sokat beszélnek.
– De kezet ráztál Nikkel.
– Igen, és szerintem meg is tartja a szavát, amíg csak lehet.
Mindketten elhallgattunk, és az elhangzottakon töprengtünk. Egy idő múlva elbóbiskoltam, de föl is ébredtem nemsokára, mikor Csillag fölült.
– Ágyba bújok – jelentette be.
– Én is, feleltem, és fogtam egy pokrócot, amit kiterítettem a kandalló előtt.
– Ugyan már – mondta Csillag. – Ez az ágy négy embernek elég. Addig aludj ágyban, amíg lehet. Fogadok, hogy egy darabig megint nem lesz alkalmad ilyen kényelmesen aludni.
Nem kellett nagyon győzködnie. Az ágy nagyon puha volt, bár egy kicsit dohszagot árasztott. Megosztoztunk a takarókon, aztán bár tudtam, hogy óvatosnak kellene lennem, a pálinka és a cseresznyeszirom a süteményben megtette a hatását. Hamar nagyon mély álomba zuhantam.
Reggel felé egyszer fölébredtem, mikor Csillag a másik oldalára fordult, és a karját átvetette rajtam. A tűz kialudt, a szobában hideg volt. Csillag álmában átvándorolt az én oldalamra, és a hátamnak simult. Megpróbáltam arrébb furakodni, de túl meleg volt és túl hívogató. A leheletét a nyakamon éreztem, az illata pedig nagyon nőies volt, bár nem parfümtől eredt, hanem a része volt. Lehunytam a szemem, és mozdulatlanul feküdtem. Molly. Fájdalomként nyilaik belém a vágyakozás utána, összeszorítottam a fogamat, és újból álomba erőszakoltam magamat.
Hiba volt.
Sírt a baba. Csak sírt, és sírt. Molly hálóingben volt, takaróba bugyolálta magát. Fáradtnak és ziláltnak tűnt, ahogy üldögélt a kandalló előtt és ringatta a gyermeket. Énekelt is neki, újra meg újra, de már dallama is alig volt a dünnyögésnek. Fejét lassan az ajtó felé fordította, mikor Burrick belépett.
– Bejöhetek? – kérdezte halkan.
Molly bólintott.
– Mit csinálsz ébren, ilyen korai órában? – kérdezte fáradtan.
– Odakint hallottam, hogy sír. Beteg talán? – a tűzhöz ment, és fölpiszkálta kicsit, majd tűzifát rakott rá, és lehajolt, hogy közelebbről megnézze a babát.
– Nem tudom. Csak sír és sír, enni sem akar. Nem tudom, mi baja lehet – nyomorúság csendült a hangjában, már sírni sem volt ereje.
– Hadd fogjam meg egy picit. Feküdj le, és próbálj pihenni, vagy te is beteg leszel. Nem csinálhatod ezt minden éjszaka.
Molly értetlenül nézett föl Burrickra.
– Vigyázni akarsz rá? Igazán ezt akarod?
– Miért ne? – mondta Burrick fanyarul. – Aludni úgy sem tudok a sírása miatt.
Molly sajgó háttal állt föl.
– Előbb melegedj meg. Főzök teát.
Válaszként Burrick kivette a gyermeket a karjából.
– Nem, feküdj le aludni egy kicsit. Annak nincs értelme, hogy egyikünk sem alszik.
Molly még mindig nem értette.
– Igazán nem bánod, ha alszom egy kicsit?
– Nem, menj csak, mi jól leszünk. Menj csak – betakarta Mollyt, aztán a vállához emelte a gyermeket. Nagy, sötét kezeihez képest nagyon aprónak tűnt. Molly lassan átsétált a szobán, visszanézett Burrickra, de az már a babával foglakozott.
– Aludj csak – mondta Burrick a gyermeknek. – Csitt.
Molly bekászálódott az ágyba, és magára húzta a takarót. Burrick nem ült le, állt a tűz mellett, előre-hátra hintázott és a gyermek hátát paskolgatta.
– Burrick – mondta Molly halkan.
– Igen? – nem fordult felé.
– Fölösleges abban a kis kunyhóban aludnod ilyen időben. Költözz be a télre, és aludj a kandalló mellett.
– Ah, ugyan. Nincs olyan hideg odakint. Csak meg kell szokni.
Rövid csönd támadt.
– Burrick. Nagyobb biztonságban érezném magam, ha ideköltöznél – mondta Molly nagyon halkan.
– Ah, rendben. Azt hiszem, igazad van. De ma este nincs mitől félned. Aludjatok. Aludjatok mind a ketten – lehajtotta a fejét, és lágy csókot nyomott a gyermek homlokára. Nagyon halkan énekelni kezdett neki. Megpróbáltam kivenni a szavakat, de túl mély volt a hangja. Még a nyelvet sem ismertem föl. A baba sírása egyre bátortalanabb lett, Burrick pedig járkálni kezdett a szobában. Oda-vissza, a kandalló előtt. Molly szemével láttam, amíg ő is elaludt Burrick hangjától. Azután csak egyetlen álmom volt, egy magányos farkasról, amint szaladt, szaladt vég nélkül. Ő is egyedül volt, akárcsak én.

 

 

15
Hanna

 

KETTRICKEN KIRÁLYNÉ IGAZSÁG gyermekét hordta a szíve alatt, amikor Pompa trónörökös herceg elől menekülve visszatért a Hegyvidéki királyságba. Sokak szerint, ha Kosvárban maradt volna, és megkötötte volna Pompa kezét, a gyermek biztonságban megszülethetett volna a kastélyban. Talán ha marad, Kosvár népe kiállt volna mellette, talán az egész Kos Hercegség egységesebben harcolt volna a külszigeteki kalózokkal szemben. Talán a partmenti Hercegségek kitartóbban harcoltak volna, ha a királyné Kosban marad. Egyesek így tartják.
Kosvár kastélyának lakói azonban, akik tájékozottabbak voltak az uralkodóház körüli politikában, teljesen máshogy látták a dolgot. Kivétel nélkül mind úgy tartották, hogy Kettricken és születendő gyermeke tisztességtelen játszmában alul maradt volna. Ezt bizonyítja az is, hogy miután Kettricken királyné távozott Kosvárból, azok, akik Pompa uralkodói törekvéseit támogatták, mindent megtettek, hogy rossz színben tüntessék föl. Egészen odáig merészkedtek, hogy azt terjesztették, a gyermek nem is Igazságtól fogant, hanem fattyú unokaöccsétől, FitzLovagtól.
Hiábavaló találgatni, mi alakulhatott volna másként, ha Kettricken királyné Kosvárban marad. A történelmi tény az, hogy Kettricken úgy tartotta, gyermekének akkor van a legtöbb esélye a túlélésre, ha a Hegyvidéki királyságban születik meg. Egyúttal azzal a reménnyel tért vissza a hegyvidékre, hogy megtalálja Igazságot, és segítsen neki visszaállítani hatalmát. Kutatásai azonban csak keserűséget és gyászt hoztak a számára. Idővel megtalálta azt a helyszínt, ahol Igazság és kísérete ismeretlen támadókkal ütközött meg. A holtak temetetlenül hevertek, a dögevők pár csontot és ruhafoszlányt hagytak csupán, köztük Igazság trónörökös herceg kék köpönyegét, amit akkor viselt, mikor utoljára látták, valamint egy tőrt, amit szintén ő hordott magánál. Kettricken visszatért a Hegyvidék fővárosába, Jhaampéba, és meggyászolta halottnak hitt férjét.
Még elkeserítőbb volt számára, hogy az eset után hónapokon át arról kapott híreket, hogy Igazság kíséretének néhány tagja a hegyek között kóborolt. Nehezen lehetett rábírni őket, hogy szóba álljanak bárkivel is, s leromlott állapotuk ellenére az élelmet sem mindig fogadták el. Kivétel nélkül mindegyiket úgy írták le a szemtanúk, mint „szánalmas” és „siralmas” alakok. Közülük néhányan betévedtek olykor Jhaampéba is. Képtelenek voltak válaszolni arra a kérdésre, hogy mi történt Igazsággal és mi történt velük. Arra sem emlékeztek, mikor váltak el tőle és milyen körülmények között. Mindegyikük szinte megszállottan vissza akart térni Kosvárba.
Idővel Kettricken méltán gyanította, hogy Igazságot és kíséretét nem csak fegyverekkel, de mágiával is megtámadták. A nyilakkal és kardokkal orvul rájuk támadó ismeretleneken kívül a hamis kotéria mesterkedései zavarták össze a katonákat, s Kettricken ebből azt szűrte le, hogy a támadók Igazság öccsének, Pompa hercegnek a szolgálatában álltak. Ez magyarázza olthatatlan ellenszenvét sógora iránt.

*

Dörömbölésre ébredtem. Visszakiáltottam valamit, miközben fölültem a hideg és sötét szobában.
– Egy óra múlva indulunk! – jött a válasz.
Kikászálódtam a takarók és Csillag álmos öleléséből, aztán felöltöttem a csizmámat és a köpönyegemet. Utóbbit szorosra kellett húznom magam körül a hűvös szobában. Csillag azonnal befurakodott a testemtől még meleg lepedő és takaró közé. Fölé hajoltam.
– Csillag? – mikor nem jött válasz, finoman megráztam a vállát. – Csillag! Alig egy óra múlva indulunk, kelj föl!
Hatalmasat sóhajtott.
– Menjél csak. Mindjárt kész leszek – még mélyebbre furakodott a takarók közé. Megvontam a vállamat és magára hagytam.
Odalent, a konyhában Pelf egy serpenyőben tartotta melegen a friss kalácsot a tűz mellett. Megkínált egy szelettel, hozzá vajat és mézet adott, én pedig hálásan elfogadtam. A ház, ami előző nap még olyan csöndes volt, tele lett emberekkel. A külső hasonlóságok alapján családi vállalkozás lehetett az embercsempészet. Egy kisfiú, foltos kecskegidájával egy padon ült és kaláccsal etette a kecskéjét. Időről időre rám nézett, mikor visszamosolyogtam elkerekedtek a szemei, aztán komoly ábrázattal fölállt, és vitte a tányérját meg a kecskéjét is.
Nik viharzott be a konyhába, fekete gyapjúkabátja a lábikrájáig lelógott. Friss hópelyhek pöttyözték a ruháját. Észrevett és rám nézett.
– Készen állnak?
Bólintottam.
– Helyes – felelte és indult is kifelé. – Öltözzenek melegen, vihar közeledik – elvigyorodott. – Kiváló idő ez magának, meg nekem.
Emlékeztettem magam, hogy nem az élvezetek kedvéért vállaltam az utat. Mire Csillag lejött a szobából, már befejeztem a reggelimet. Meglepetésemre egyáltalán nem tűnt álmosnak, mint számítottam. Arca kipirult, szája nevetésre állt, és teljesen éber volt. A konyhába jövet az egyik férfival évelődött, és nem is akárhogy. Nem tétovázott, mikor az asztalhoz ért, mindenből jókora adagot rakott maga elé. Mikor fölnézett kiürült tányérjából, láthatta az arcomon a megdöbbenést, mert így szólt.
– A dalnokok megtanulják, hogyan egyenek egy jót, mikor fölkínálják nekik – mondta, és felém emelte a poharát. Sört ivott a reggelihez. Megtöltöttem a poharat. Éppen sóhajtva az asztalra tette, mikor Nik lépett a konyhába, akár egy sötét viharfelleg. Mikor meglátott, megtorpant.
– Ah, Tamás. Tudsz lovat hajtani?
– Persze.
– Jól?
– Elég jól – mondtam halkan.
– Helyes, akkor készen állunk. Úgy volt, hogy az egyik kuzinom vezeti a szekeret, de reggelre úgy lihegett, mint egy fújtató, megfázhatott az éjjel. A felesége nem engedi el. De ha tudsz lovat hajtani...
– Akkor csökken a tarifa is – vágott közbe Csillag. – Ha ő vezeti a szekeret, megtakarítja egy ló költségeit és azt, amit a kuzinja evett volna.
Niket meglepte a közbeszólás, Csillagról rám nézett.
– Így tisztességes – jegyeztem meg, és megpróbáltam nem mosolyogni.
– Megoldjuk – egyezett bele és megint kisietett a konyhából. Rövidesen újból visszatért.
– Az öregasszony azt mondja, próbáljuk meg. Az ő lova és az ő szekere.
Odakint még sötét volt, fáklyák sercegtek a szélben és hóban. Emberek sürögtek-forogtak négy szekér körül. Az egyik szekér tele volt emberekkel, lehettek vagy tizenöten, összebújtak, motyójukat az ölükben fogták, fejüket lehajtották a szél és hó elől. Egy asszony engem fürkészett a tekintetével, mellette egy gyermek kapaszkodott a lábába. Vajon honnan jöhettek? Két férfi ládákat emelt az utolsó szekérre, aztán ponyvával takarták le.
Az utasokkal teli szekér mögött egy kisebb kétkerekű kordé állt, a bakon egy apró öregasszony ült egyenes háttal. Jól bebugyolálta magát a kabátjába, csuklyával és sállal védte a fejét, a lábára pokrócot terített a hideg ellen. Éles, fekete szemeivel gondosan végigmért, amíg megkerültem az almásderes kancát. A lónak nem tetszett az időjárás, a gyeplő pedig túl szoros volt, így meglazítottam neki amennyire csak tudtam, hogy bízzon bennem. Mikor elkészültem, fölnéztem és láttam, hogy az öregasszony még mindig engem vizslat a tekintetével. A haja, ami kilógott a csuklyája alól, csillogó fekete volt, némi fehér is vegyült már bele. Csak nézett és nem szólt semmit, még akkor sem, amikor a bak alá csúsztattam a batyumat.
– Jó napot – mondtam és fölmásztam mellé, kezembe vettem a gyeplőt. – Azt hiszem, nekem kell hajtanom a szekeret.
– Azt hiszed? Nem tudod? – kérdezte élesen.
– A kocsis megbetegedett, Nik megkérdezte, hogy elvezetném-e a kordét. A nevem Tamás.
– Nem szeretem a változtatásokat – mondta. – Különösen az utolsó pillanatban nem. A változások azt jelentik, hogy már kezdettől nem állt készen az emberfia, most pedig még kevésbé.
Kezdtem sejteni, miért betegedett le ilyen hirtelen Hank.
– A nevem Tamás – mutatkoztam be ismét.
– Ezt már mondtad – jelentette ki. A hóesésbe meredt. – Ez az egész út rossz ötlet volt – monda hangosan, de nem nekem. – És semmi jó nem fog kisülni belőle. Ezt már most látom – kesztyűs kezeit a térdei közé szorította. – Átkozott vén csontok – mondta a hóesésnek. – Ha nem fájnának a tagjaim, nem lenne szükségem a magadfajtára. Nem ám.
Erre semmilyen válasz nem jutott eszembe, szerencsére Csillag megmentett. Lóháton érkezett mellénk.
– Ide nézz, milyen lovat kaptam – mondta szinte szemrehányóan. Hátasa megrázta felém fekete sörényét és forgatta a szemeit, mintha azt mondaná, nézzem csak, mit kell cipelnie.
– Szépnek látszik. Hegyvidéki fajta, mind ilyen. Megállás nélkül elvisz egész nap és nagyon jámbor.
Csillag felmordult.
– Azt mondtam Niknek, hogy azért a pénzért, amit fizetünk, elvártam volna egy rendes lovat.
Nik ekkor ért mellénk. Az ő lova sem volt nagyobb Csillagénál. A dalnokra nézett, aztán a többi szekérre, mintha elege volna már Csillag beszédéből.
– Induljunk – mondta halkan, de határozottan. – Jobb szó nélkül utazni, és jobb, ha az előttetek haladó szekér közelében maradtok. Ilyen viharban könnyebben elveszíti szem elől a másikat az ember, mint hinné.
Halk hangja ellenére mindenki azonnal engedelmeskedett. Nem kiáltott senki indulást, nem volt búcsúzkodás, a szekerek hangtalanul mozdultak meg. Meglendítettem a gyeplőt, és csettintettem a lónak, aki rosszallóan felhorkant, de megindult ő is. Szinte teljes csöndben haladtunk az állandó hóesésen át. Csillag pónija egy darabig nyugtalanul mocorgott, amíg Csillag rá nem szólt. Aztán gyorsan előreügetett a többi lovashoz a kocsisor elejére, én pedig egyedül maradtam a hallgatag öregasszonnyal.
Hamarosan megértettem Nik figyelmeztetését. Fölkelt a nap, a hó azonban rendületlenül esett tovább, olyan sűrűn, hogy a fény tejszerű lett. A kavargó hópelyhek szédítő látványt nyújtottak, de fárasztották is a szemet. Mintha egy végtelen alagútban haladtunk volna, s csak az előttünk haladó szekér hátulja mutatta az utat.
Nik nem az úton haladt, hanem fagyott szántóföldeken keresztül, a hó pedig hamarosan betakarta a nyomainkat és nemsokára már semmi sem utalt arra, hogy merről jöttünk. Délutánig utaztunk így, a lovasok néha leszálltak a nyeregből, leemelték a legelők kerítésének egy darabját, aztán visszarakták utánunk. Egyszer megpillantottam egy másik gazdaságot a hóesésben, de az ablakai sötéten tátogtak. Nem sokkal dél után áthaladtunk az utolsó kerítésen és nyikorogva, döcögve egy útra lyukadtunk ki, ami alig látszott többnek egy ösvénynél. Csak a mi nyomaink látszottak rajta, azok sem sokáig,.
Útitársam egész végig ugyanolyan fagyos és néma volt, mint a hó maga. Időről időre vetettem rá egy pillantást. Egyenes derékkal ült és az előttünk haladókat nézte, kezét egész végig melengette a térdei közt, mintha fájlalná őket. Mivel más dolgom nem akadt, hát őt kémleltem. Kosból származhatott, a kiejtése még árulkodott, bár a sokfelé utazgatás elkoptatta már egy kicsit. A pelerinje a Kalced államokból való volt, a köpönyegének fekete alapon fekete hímzése azonban teljesen ismeretlen volt számomra.
– Messzire kerültél Kostól, fiú – jegyezte meg hirtelen. Közben egyenesen előre meredt, volt a hangjában valami, amit nem tudtam megragadni.
– Akárcsak maga, öreganyám – feleltem.
Felém fordult. Nem tudom, hogy elismerést, vagy rosszallást láttam nagy, fekete szemében.
– Úgy bizony, években és mérföldekben egyaránt – elhallgatott, aztán hirtelen szólalt meg megint. – Miért mész a Hegyvidékre?
– A nagybátyámat akarom meglátogatni – feleltem az igazsághoz híven.
Megvetően felhorkant.
– Egy kosbéli fiúnak Hegyvidéki nagybátyja van? És ilyen sokat kockáztatsz azért, hogy láthasd őt?
– Ő a kedvenc nagybátyám – fordultam én is felé. – Maga pedig, ha jól tudom, Eda oltárához tart?
– A többiek igen – mondta. – Én már túl öreg vagyok, hogy termékenységért imádkozzak. Egy prófétát keresek – mielőtt megszólalhattam volna, gyorsan hozzátette. – Ő a kedvenc prófétám.
Majdnem mosolygott.
– Miért nem a többiekkel utazik a szekéren? – kérdeztem.
Hűvös tekintettel nézett rám.
– Túl sokat kérdezősködnek – felelte.
– Ah – mondtam, és rávigyorogtam, hogy értettem a célzást.
Nemsokára mégis ő szólalt meg.
– Régóta vagyok egyedül, Tamás. Szeretem a magam módján intézni a dolgaimat, és szeretem magam eldönteni, mit egyek. Azok ott, kedves népek, de olyanok, mint egy csapat tyúk; kapirgálnak, csipegetnek. Egyedül egyiküknek sem lenne esélye túlélni az utat. Szükségük van a többiekre, hogy azt mondják, igen, igen, ezt kell tennünk, megéri a kockázatot. Most, hogy döntöttek, az elhatározásuk erősebb mindannyiuknál. Egyikük sem fordulhat vissza egyedül.
Megcsóválta a fejét, én pedig tűnődve bólogattam. Egy darabig megint hallgatott. Az út a folyó mellé érkezett, követtük sodrásnak fölfelé, zilált cserjék és nagyon fiatal fák mellett. A hóesésen át alig látszott a folyó, de éreztem a szagát és hallottam a csobogását. Vajon mennyit kell még utaznunk, mielőtt átkelhetünk rajta? Aztán elvigyorodtam és arra gondoltam, hogy Csillag estére már biztos tudni fogja. Azon tűnődtem, vajon Nik élvezi-e a társaságát.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte az öregasszony hirtelen.
– A barátomra gondoltam. Csillag, a dalnok.
– És így mosolyogsz, ha rá gondolsz?
– Néha.
– Azt mondod, dalnok. És te? Te is dalnok vagy?
– Nem. Csak juhász. Legtöbbször.
– Értem.
A beszélgetés ismét elakadt, az öreg hölgy csak estefelé szólalt meg ismét.
– Szólíthatsz Hannának.
– Az én nevem Tamás – feleltem.
– Tudom és immár harmadszor mondtad – emlékeztetett.
Arra számítottam, hogy sötétedéskor tábort verünk, de Nik nem állt meg. Csak annyi időre álltunk meg, amíg lámpásokat akasztottak a szekerek hátuljára.
– Csak kövessétek a fényt – mondta kurtán, amikor ellovagolt mellettünk.
Beállt a sötétség, a hideg pedig egyre csípősebb lett, mikor lekanyarodtunk az útról egy tisztásra, a folyó mellett. A kanca engedelmesen követte a fényt, nagy zökkenéssel gurultunk le az útról, amitől Hanna halkan szitkozódott. Elmosolyodtam; kevés kosvári őr csinálta volna jobban.
Rövidesen megálltunk. Maradtam a kordén, mivel semmit sem láttam. A folyó hömpölygő feketeségvolt, valahol a bal oldalunkon, felőle nyirkos szél érkezett a hideggel együtt. Előttünk a zarándokok nyugtalanul fészkelődtek és halkan beszélgettek egymás közt. Hallottam Nik hangját és láttam egy másik férfit, amint ellovagol mellettünk. Követtem a tekintetemmel. A következő pillanatban ló és lovasa eltűnt egy alacsony épületben, ami észrevétlenül lapult a sötétben.
– Szálljanak le és befelé, itt éjszakázunk – mondta Nik, mikor ellovagolt mellettünk. Leszálltam a bakról és vártam, hogy lesegíthessem Hannát. A kezemet nyújtottam neki. Csaknem meglepődött.
– Köszönöm, jó uram – mondta halkan, miközben leszállt.
– Szívesen, hölgyem – feleltem. Belém karolt, én pedig az épület felé kísértem.
– Átkozottul jól nevelt vagy juhász létedre, Tamás – jegyezte meg teljesen más hangon, aztán horkanva fölnevetett és bement az ajtón, rám bízva, hogy kifogjam a lovat a kordé elől. Megcsóváltam a fejem a viselkedése miatt, de mosolyognom is kellett. Kedveltem ezt az öregasszonyt. A vállamra vetettem a batyumat, és bevezettem a kancát az épületbe. Egyetlen hosszú helyiségből állt, az egyik végében kis kandallóban valaki tüzet gyújtott. A falakat folyami kőből és agyagból építették, a padlója döngölt föld volt. A lovak mind egy helyen, egy halom széna körül álltak. Miközben a többi ló közé vezettem az almásderest, egy férfi mellettem vödörben vizet hozott egy vályúba. A fölhalmozódott lótrágyából ítélve ezt a helyet gyakran használták a csempészek.
– Mire szolgált ez a hely ezelőtt? – kérdeztem Niket, mikor csatlakoztam a többiekhez a tűznél.
– Birkajászol – felelte. – A vemhes juhokat tartottuk itt, később pedig nyírásra használtuk, miután megmosdattuk az állatot a folyóban – kék szeme a semmibe révedt egy ideig, aztán élesen fölnevetett. – Ez már régen volt, most már egy kecskének is alig van mit ennie, nemhogy olyan birkáknak, amilyeneket mi tartottunk – a tűz felé intett. – Jobb, ha eszel meg alszol, amíg tudsz, Tamás. A reggel közelebb van, mint hinnéd.
Tekintete mintha megakadt volna a fülbevalómon egy pillanatra.
Egyszerű ételt ettünk, kenyeret meg füstölt halat, kását és forró teát. Legtöbbje a zarándokok készletéből volt, de Nik is eleget adott hozzá, hogy ne tiltakozzanak, amiért az ő emberei és Csillag meg én is ettünk belőle. Hanna egyedül evett, saját ételét és saját teáját. A többi zarándok udvarias volt vele, ő pedig hasonlóan viszonozta, de nyilvánvalóan más közük nem volt egymáshoz azon kívül, hogy ugyanoda tartottak. Csak a három gyerek nem félt tőle, szárított almát kéregettek tőle és meséket akartak hallani.
A menedék hamarosan fölmelegedett, nem csak a tűztől, de a lovaktól és az emberektől is. Az ajtókat és ablakokat szorosra zárták, hogy benntartsák a fény és a meleget. A vihar és a környék kihaltsága ellenére Nik semmit sem bízott a véletlenre – kedveltem az ilyesmit egy csempészben. Evés közben nyílt először alkalmam alaposabban szemügyre venni a társaságot. Tizenöt zarándok Hanna nélkül, nagyjából egy tucat csempész, akik közül öt-hat eléggé hasonlított Nikre vagy Pelfre, hogy legalább kuzinok legyenek. A többiek vegyes társaság voltak, kemények és figyelmesek. Legalább hárman állandóan őrködtek, keveset beszéltek és eléggé tudták a dolgukat ahhoz, hogy Niknek ne kelljen egyfolytában utasításokat osztogatni. Egyre biztosabbnak éreztem, hogy átjuthatok a túlpartra. Régóta nem voltam ennyire derűlátó.
Csillag elemében érezte magát ebben a társaságban. Amint mindenki megvacsorázott, elővette a hárfáját, s bár Nik megtiltotta, hogy zajt csapjunk, egy kis éneklés ellen neki sem volt kifogása. A csempészeknek egy régi balladát dalolt Latorról, az útonállóról, aki minden bizonnyal a legjóképűbb rabló volt Kos történelmében. Még Nik is elmosolyodott a dal hallatán, Csillag pedig a dal alatt végig rajta tartotta a tekintetét, mintha évődne vele. A zarándokoknak egy kanyargós útról énekelt, ami hazáig vitte az utazókat, végül egy altatódalt adott elő a három gyereknek. Mire befejezte, már nem csak a gyermekek aludtak a pokrócok alatt. Hanna engem küldött ki a kordéhoz saját takarójáért, én pedig azon tűnődtem, mikor léptem elő kocsisból inassá, de nem szóltam semmit, engedelmesen behoztam. Azt hiszem, volt a megjelenésemben valami, ami minden idősebb embert arra késztetett, hogy velem végeztesse el a dolgát.
Saját alvóhelyemet Hanna mellett rendeztem el és lefeküdtem aludni. Körülöttem legtöbben már egyenletesen szuszogtak, Hanna pedig összegömbölyödve aludt, akár egy mókus. El tudtam képzelni, hogyan sajognak a csontjai a hidegtől, de nem tudtam semmivel sem könnyíteni a fájdalmain. A kandalló mellett Csillag és Nik beszélgetett halkan, időről időre ujjait végighúzta a hárfán, néha pedig megnevettette Niket.
Már majdnem aludtam.
Testvér?
Egész testemben összerezzentem. A közelben volt.
Éjszem?
Hát persze! Csodálkozás. Tán van másik testvéred is?
Soha! Csak te, barátom. Hol vagy?
Hol vagyok? Idekint. Gyere.
Sietve fölálltam, és felöltöttem a köpönyegemet. Az ajtónál álló őr rosszallóan fölmordult, de nem kérdezett semmit. Kisétáltam a sötétségbe, a szekerek közé. A hó elállt, a szél pedig elsodorta a felhőket a csillagos égbolt alól. A hó ezüstösen csillogott a fák ágain. Kerestem a tekintetemmel, mikor hátulról rám ugrott, és arccal előre a hóba lökött. Talán fel is kiáltottam volna, de a szám tele ment hóval. Sikerült a hátamra fordulnom, cserébe csaknem agyontaposott egy vidám farkas.
Honnan tudtad, merre vagyok?
Honnan tudod, hol vakard meg, ha viszket?
Hirtelen tudtam, mire gondol. Nem mindig voltam tudatában a kapcsolatunknak, de rá gondolnom és megtalálnom immár nem esett volna nehezemre. Persze, hogy tudtam, merre van. Éjszem a részem volt.
Nőstényszagod van. Új párod van?
Nem. Persze, hogy nincs.
De egy odún osztoztok?
Együtt utazunk, mint egy falka. Úgy biztonságosabb.
Tudom.
Egy ideig mozdulatlanul ültünk, testben és lélekben egyaránt, ismét hozzászoktunk egymás jelenlétéhez. Megint teljesnek éreztem magam. Békére leltem, nem is tudtam, hogy aggódtam érte, amíg a látványa meg nem nyugtatott. Éreztem, hogy akaratlanul is egyetért velem. Tudta, hogy egyedül kellett szembenéznem a veszéllyel és a nehézségekkel. Nem gondolta, hogy túlélem. Hiányoztam neki. Hiányzott neki az, ahogy, gondolkozom, a gondolatok és beszélgetések, amiket a farkasok nem ejtenek meg egymás közt.
Ezért jöttél vissza hozzám? – kérdeztem.
Hirtelen fölállt és megrázta magát.
Ideje volt visszajönnöm – mondta. Együtt szaladtam velük. Végül megengedték, hogy a falkájukhoz tartozzam. Együtt vadásztunk, együtt öltünk, megosztottuk a húst. Jó volt.
De?
Én akartam lenni a vezér. Felém nézett a válla fölött, kiöltötte a nyelvét. Hozzászoktam, hogy én vagyok a vezér, tudod.
Valóban? És nem fogadtak el?
Fekete Farkas nagyon erős és gyors. Azt hiszem, erősebb vagyok nála, de ő ügyesebb. Olyan, mint amikor te küzdöttél Falka Szívével.
Halkan fölnevettem, ő pedig felém fordult és vicsorított.
– Nyugalom – mondtam halkan. – Mi történt?
Leheveredett mellém. Még mindig ő a vezér. Övé a nőstény és az odú. Eltöprengett, éreztem, ahogy a jövő gondolatát forgatja a fejében. Másként is lehet. Máskor.
– Lehet – egyeztem bele. Megvakartam a füle mögött, amitől csaknem elheveredett a hóban. – Visszamész hozzájuk valamikor?
Nehezen tudott a szavaimra figyelni, amíg a fülét vakargattam. Abbahagytam és megint megkérdeztem. Félrebillentette a fejét és csodálkozva nézett rám. Kérdezz meg valamikor és talán tudok rá válaszolni.
Napról napra – helyeseltem. Örülök, hogy itt vagy, de még mindig nem értem, miért jöttél vissza hozzám. Maradhattál volna a falkával.
Tekintetünk találkozott.
Szólítanak téged, igaz? Nem kiáltott a királyod, „jöjj hozzám”?
Vonakodva bólintottam. Szólítanak.
Hirtelen fölállt és megint megrázta magát, aztán a sötétségbe kémlelt.
Ha téged hívnak, engem is hívnak – nem szívesen ismerte el.
Nem kell velem jönnöd. A királyom hívása csak nekem szól, nem neked.
Tévedsz. Ami téged kötelez, engem is kötelez.
Nem értem, ez hogyan lehetséges – mondtam óvatosan.
Én sem. De így van. „Jöjj hozzám”, szólt nekünk. Egy ideig tudtam nem törődni vele. Most már nem.
Sajnálom – kerestem a szavakat. Nincs joga hozzád.
Tudom.
Nem hiszem, hogy téged is hívni akart.
Nem hiszem, hogy kötelezni akart engem is. De így történt, ezért el kell mennem hozzá.
Fölálltam és lesöpörtem magamról a havat. Szégyelltem magamat. Igazság tette ezt velem, egy ember, akiben megbíztam. Ez elég rossz érzés volt, de rajtam keresztül a farkasra is rászállt a kötelesség. Igazságnak nem volt joga hozzá, hogy bármit is követeljen a farkastól. Ami azt illeti, én sem követelhettem tőle semmit. Ami köztünk volt, önként jött létre, kölcsönös és kötelezettség nélküli dolog volt. Rajtam keresztül ugyanúgy csapdában volt, mint én.
Akkor egy ketrecen osztozunk.
Azt kívánom, bárcsak máshogy lenne, bárcsak lenne mód, hogy fölszabadítsalak alóla. Még én magam sem tudom, hogyan szabaduljak. Nem tudom, téged hogyan köt magához a hívás. Te és én az Ösztönön osztozunk, Igazság és én a Mesterségen. Hogy lehetséges, hogy a Mesterség rajtam keresztül téged is elért? Nem voltál velem, amikor magához hívott.
Éjszem nagyon mozdulatlanul ült a hóban. Föltámadt a szél, a halovány csillagfényben láttam, hogy fölborzolja a bundáját.
Mindig veled vagyok, testvér. Talán nem mindig veszed észre, de mindig veled vagyok. Egyek vagyunk.
Sok dologban osztozunk – egyeztem bele. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.
Nem – teljesen szembe fordult velem, a szemembe nézett, ahogy egy vadon élő farkas nem lenne képes. Nem osztozunk. Egyek vagyunk. Nem vagyok farkas, ahogy te sem vagy ember. Nem tudom, minek nevezik azt, amik vagyunk. Talán az, aki az Ősi Vérről beszélt nekünk, meg tudja mondani – elhallgatott. Látod, mennyire ember lettem, hogy azt mondom, van szó egy gondolatra? Nincs szükség szavakra: Létezünk, és azok vagyunk, amik vagyunk.
Szabaddá tennélek, ha tudnálak.
Valóban? Én nem válnék meg tőled.
Nem így gondoltam. Arra gondoltam, hogy lehetne saját életed.
Ásított, aztán nyújtózkodott.
Ezzel a nagy falkával fogsz utazni? Miért nem tartasz velem, ketten gyorsabbak lennénk.
Megráztam a fejem.
Nem ilyen egyszerű. Ahova utaznunk kell, ott menedékre van szükségem. Azért kell a falkával tartanom, hogy túléljem ezt az időjárást.
Hosszú időbe került meggyőznöm, hogy szükségem van a többiekre, hogy elérjem a Hegyvidéket. Ha lett volna lovam és ennivalóm, rábíztam volna magamat a szerencsére és a farkasra, de gyalogosan, annyi holmival, amit elbírok, nem volt esélyem a hegyvidék mély hótakarójában, s a folyón sem tudtam volna átkelni.
Vadászhatnánk, javasolta Éjszem, éjszakára pedig összebújhatnánk a hideg elől. Gondoskodhatna rólam, ahogy mindig is tette. Kis kitartással sikerült meggyőznöm, hogy úgy kell tovább utaznom, ahogyan eddig.
Akkor utánatok kell kullognom, mint egy kóbor kutya?
– Tamás? Tamás idekint vagy? – ingerültség és aggodalom bujkált Nik hangjában.
– Itt vagyok – léptem ki a bokorból.
– Mit csinál? – kérdezte gyanakodva.
– Vizeltem – mondtam, aztán hirtelen ötlettől vezérelve hozzátettem. – Meg aztán, a kutyám követett engem a városból, és megtalált. Egy ismerősnél hagytam, de elrághatta a kötelét. Gyere ide, lábhoz.
Ezért leharapom a lábadat – mondta Éjszem dühösen, de követett a tisztásra.
– Átkozottul nagy kutya – jegyezte meg Nik. Előrehajolt. – Inkább tűnik farkasnak.
– Fészekben már többen mondták nekem. Kosból való fajta. Birkák terelésére használjuk őket.
Ezért még megfizetsz, ígérem.
Válaszul lenyúltam hozzá, megveregettem a hátát, és megvakartam a fülét.
Csóváld a farkad, Éjszem.
– Hűséges vén eb, tudhattam volna, hogy nem marad veszteg.
Mi mindent eltűrök miattad – megcsóválta a farkát. Csak egyszer.
– Értem. Hát, jobban teszi, ha bejön és alszik. Legközelebb pedig ne menjen ki egyedül, semmiért se. Legalább szóljon nekem. Ha az embereim őrködnek, idegesek lesznek, talán el is vágják a torkát, mielőtt rájönnének, hogy maga az.
– Megértettem.
Kettő mellett sétáltam el.
– Nem bánja, ugye, Nik? Mármint a kutyát – próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon szégyelli magát. – Idekint maradhat, nagyon jó őrzőkutya.
– De arra ne számíts, hogy etetni fogom – mordult föl Nik. – És ne legyen láb alatt.
– Ó, biztosan nem lesz, ugye, haver?
Csillag ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön.
– Nik? Tamás?
– Itt vagyunk. Igazad volt, csak vizelt – mondta Nik halkan. Belekarolt Csillagba és elkezdte visszaterelni a házba.
– Mi az ott? – kérdezte, szinte félve.
Hirtelen mindent egy lapra kellett föltennem, számítva az éles eszére és a barátságunkra.
– Csak a kutya – mondtam gyorsan. – Éjszem biztos elrágta a kötelét. Pedig én szóltam Krisnek, mikor otthagytam, hogy figyeljen rá, de Kris persze nem hallgatott rám, erre tessék. Utánam jött. Úgy néz ki, mégis magammal kell vinnem a Hegyvidékre.
Csillag a farkasra meredt, tágra nyílt szemekkel bámulta. Nik meghúzta a karját, amivel végre sikerült észre térítenie. Megfordult, és elindult befelé.
– Úgy néz ki – egyezett bele halkan.
Magamban hálát adtam Edának és minden más istennek.
– Maradj és őrködj. Jó kutya – mondtam Éjszemnek.
Élvezd, amíg tudod, kis testvér. Leült a szekér mellett. Sejtettem, hogy amint bementünk, máris fölkel és odébb áll. Követtem Csillagot és Niket. Nik bezárta az ajtót, és egy gerendát tett keresztbe rajta. Levettem a csizmámat, és kiráztam a köpönyegemet, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Az álom hirtelen nagyon közel járt, én pedig megkönnyebbültem. Éjszem visszatért. Újból egésznek éreztem magam, biztonságban.
Éjszem. Örülök, hogy itt vagy.
Furcsán mutatod ki – felelte, de éreztem, hogy ő is örül.
Fekete Rolf üzent nekem. Pompa keresteti azokat, akik Ősi Vérrel bírnak, és aranyat kínál nekik, hogy segítsenek megtalálni minket. Nem szabad túl sokat beszélnünk egymással.
Arany. Mit jelent az arany a magunkfajtának? Ne félj, kis testvér, újra itt vagyok, hogy vigyázzak rád.
Lehunytam a szememet, és álomba merültem, remélve, hogy igaza van. Mielőtt teljesen elnyomott volna az álom, még láttam, hogy Csillag nem mellettem terítette le a pokrócát, hanem Nik mellett. A terem másik végében üldögélt Nikkel, csaknem összeért a fejük, és beszélgettek valamiről, amit nem hallottam. Csillag nevetett, nem hallottam mint mond azután, de a hangsúlyból ítélve évődött megint.
Szinte féltékenységet éreztem, aztán elhessegettem magamtól a gondolatot. Csak útitárs volt, semmi több. Mi közöm hozzá, hogy hogyan tölti az éjszakáit? Múlt éjszaka az én hátamhoz simulva aludt, most más mellé fekszik. Úgy döntöttem, talán a farkas az oka. Nem tudta elfogadni, nem ő volt az első. Tudta, hogy Ösztönnel bírok, de más dolog szembe kerülni az állati társammal. Hát, így vannak ezek a dolgok.
Aludtam.
Éjszaka finom tapogatózást éreztem. A Mesterség legfinomabb érintése volt. Fölébredtem, de mozdulatlan maradtam. Nem éreztem semmit. Képzelődtem volna? Aztán más gondolatom támadt. Talán Igazság volt az, akinek az erejéből már csak ennyire futotta? Talán Will volt az. Mozdulatlanul feküdtem, ki akartam tapogatózni, de féltem is. Tudni akartam, hogy Igazság jól van-e; mióta lecsapott Pompa kotériájára, semmit sem éreztem felőle. Jöjj hozzám, mondta. Mi lesz, ha kiderül, ez volt az utolsó kívánsága? Mi lesz, ha kutatásom végén csak a csontjait találom meg? Félresöpörtem az aggodalmat és megpróbáltam nyitott lenni.
Nem Igazság elméjének érintését éreztem, hanem Pompáét.
Sosem volt kapcsolat köztem és Pompa között, csak gyanítottam, hogy képes rá. Most is kétségeim voltak. A Mesterség ereje Willre vallott, de a gondolatok Pompára.
És azt a nőt sem találtátok meg? – az üzenet nem nekem szólt, hanem másnak. Ezen fölbátorodtam, hallgatózni próbáltam. Igyekeztem úgy megnyitni az elmémet, hogy ne vegyenek észre.
Még nem, felség. Burl. A formalitás és udvariasság álcája mögött reszketett. Tudtam, hogy Pompa ugyanúgy érzi ezt, ahogyan én. Még azt is tudtam, hogy élvezi a helyzetet. Pompa sosem tudta fölfogni a különbséget rettegés és tisztelet között. Nem hitt az emberek tiszteletében, hacsak azt nem itatta át félelemmel. Nem hittem volna, hogy ezt saját kotériájára is kiterjeszti. Vajon miféle fenyegetésekkel tartja rettegésben őket?
És semmi hír a fattyúról sem? – követelte Pompa. Nem volt kétségem többé, Pompa Will Mesterségbeli erejét használja. Ezek szerint magától nem lenne képes rá?
Burl összeszedte magát.
Felség, semmi jelét nem találtam. Úgy vélem, hogy meghalt, ezúttal tényleg. Mérgezett pengével vágta meg magát; a döntése pillanatában oly elkeseredést érzett, amit senki emberfia nem lett volna képes megjátszani.
Akkor lennie kell holttestnek is, vagy nem?
Valahol igen, felség, biztos vagyok benne, felség. A katonák csupán még nem találták meg – ez már Carrod gondolata volt. Ő nem reszketett a félelemtől, még saját maga elől is elrejtette, azzal áltatta magát, hogy dühös. Megértettem, miért cselekszik így, de nem volt bölcs döntés. Ezáltal arra kényszerült, hogy szembeszálljon Pompa akaratával, Pompa pedig nem kedvelte, ha más nyíltan kimondta a gondolatait.
Talán téged kellene megbíznom azzal, hogy az utakat járd – javasolta Pompa nyájasan. Egyúttal azt is megtalálhatnád, aki megölte Baltot és a katonáit.
Felség... kezdte Carrod, de ELHALLGASS! – vágott közbe Pompa. Szabadon megcsapolta Will erejét, az erőfeszítés neki semmibe sem került.
Egyszer már halottnak hittem, és csaknem a vesztemet okozta, hogy hittem másoknak. Ezúttal látni akarom, látni ahogy fölnégyelik. Will gyarló próbálkozása, hogy a Fattyú elárulja magát, csúfos kudarcot vallott.
Talán azért, mert már halott próbálkozott meggondolatlanul Carrod.
Aztán olyasmit tapasztaltam, amit azelőtt még soha. Fájdalmas szúrást, akár egy nagy, izzó tű, amit Will Mesterségével küldött Carrod felé. Ebben a dologban végre megláthattam, hogy mivé váltak. Pompa Will tudatát használta, nem úgy, ahogy valaki a lovát üli meg, akit a ló levethet magáról, hanem ahogy egy pióca mar bele az áldozatába, és lassan kiszívja belőle az életet. Ébren, vagy álmában, Pompa mindig vele volt, és használhatta az erejét. Kegyetlenül kihasználta, és nem törődött vele, mibe kerül ez Willnek. Nem tudtam, hogy a Mesterség segítségével lehet fájdalmat is okozni. Eddig csak azt a zsibbasztó taszítást éreztem, amit Igazság küldött feléjük. Ezt a cselekedetet a totális bosszúvágy hajtotta. Tudtam, hogy valahol Carrod szótlan agóniában fetreng a földön. Burl és Will is érezhették a fájdalom egy részét. Meglepett, hogy egy kotéria tagja egyáltalán képes volt ilyesmire egy másikkal szemben. Aztán emlékeztettem magam, hogy ezt Pompa okozta.
Egy idő múlva alábbhagyott a fájdalom, a valóságban talán csak egy pillanatig tartott. Carrod számára éppen elég ideig tarthatott. Halvány mentális nyüszítést éreztem felőle, ennél többre nem volt képes.
Nem hiszem, hogy a Fattyú meghalt. Nem merek hinni benne, amíg nem láttam a holttestét. Valaki megölte Baltot és az embereit. Találjátok meg a testét és hozzátok elém, élve vagy holtan. Burl. Maradj, ahol vagy és kettőzd meg az erőfeszítéseidet. Biztos vagyok benne, hogy arra tart. Mindenkit alaposan ellenőrizzetek. Carrod, úgy hiszem, csatlakoznod kellene Burlhöz. A kicsapongó élet nem megy a vérmérsékletedhez. Holnap indulj útnak. Utazás közben se légy rest, gondolj a feladatra. Tudjuk, hogy Igazság él; mindannyiótoknak bebizonyította legutóbb. A Fattyú hozzá igyekszik. Meg kell állítani, mielőtt odaér, aztán a bátyámat is el kell pusztítani. Mindössze ennyi a feladatotok; miért nem tudjátok teljesíteni? Hát nem gondoltatok bele, hogy mi lesz, ha Igazság sikerrel jár? Keressétek őt a Mesterséggel és emberekkel. Emlékeztessétek a népet, hogy mit ígértem annak, aki elkapja. Emlékeztessetek mindenkit, mi jár annak, aki segít neki. Megértettetek?
Természetesen, királyom. Mindent megteszek – felelte Burl sietve.
Carrod? Nem hallak, Carrod – a fenyegetés árnya lebegett fölöttük.
Kérlek, felség, mindent megteszek. Élve, vagy holtan, megtalálom neked. Megtalálom.
Minden további gondolat nélkül Will és Pompa jelenléte eltűnt. Éreztem, ahogy Carrod összeesik. Burl egy kicsit tovább maradt. Talán az én jelenlétem után kutatott? Hagytam, hogy a gondolataim szabadon lebegjenek, amíg szétfoszlanak. Aztán kinyitottam a szememet és a mennyezetet bámultam tűnődve. A Mesterségtől émelyegtem és reszkettem.
Veled vagyok, testvér – biztosított Éjszem.
Én pedig örülök, hogy így van – feleltem, és megpróbáltam aludni.

 

 

16
Rejtek

 

AZ ÖSZTÖNRŐL SZÓLÓ ősi legendák és szóbeszédek legtöbbjében megemlítik, hogy az Ösztön használója idővel viselkedésében is hasonlítani kezd a hozzá kötődött állatra. A legriasztóbb történetek szerint az Ösztönnel rendelkező ember képes lesz fölvenni az állat alakját. Akik ismerik ennek a képességnek a részleteit, biztosítottak felőle, hogy ez nem így van. Van igazság azonban abban, hogy az ember hajlamos fölvenni az állat néhány viselkedési formáját, de ha valaki egy sólyomhoz kötődött, nem fog szárnyakat növeszteni, és nem lesz képes repülni. Ahogy telik az idő, az Ösztön használója egyre jobban megérti az állatot, és minél tovább tart a kapcsolatuk, annál nagyobb lesz a hasonlóság ember és állat viselkedése között. Az állat is ugyanúgy átveszi az ember viselkedésének egyes részleteit, de ez csak hosszú időn keresztül állandóan fenntartott kapcsolat során alakulhat ki.

*

Nik a reggellel kapcsolatban ugyanazt a nézetet vallotta, mint Burrick. Arra ébredtem, hogy az emberei kivezetik a lovakat. Az ajtón hűvös szél tört be, körülöttem a sötétségben ébredeztek a többiek. Az egyik gyermek sírni kezdett, amiért korán kellett kelni. Anyja megpróbálta elcsitítani. Mollyra gondoltam hirtelen, és arra, hogy valahol az én gyermekemet próbálja csitítani.
Mi ez?
A társam gyermeket szült.
Aggodalom. Ki fog vadászni rájuk? Nem kellene visszamennünk hozzá?
Falka Szíve vigyáz rájuk.
Hát persze. Tudhattam volna. Falka Szíve tudja, mi az a falka, még akkor is, ha tagadja. Akkor minden jól van.
Mikor fölkeltem, hogy összecsomagoljak, azt kívántam, bárcsak olyan egyszerűen el tudnám fogadni a tényt, ahogyan ő. Tudtam, hogy Burrick vigyáz rájuk, ilyen volt a természete. Fölidéztem azokat az éveket, amikor velem törődött. Gyakran gyűlöltem érte; most azonban keresve sem találhattam volna jobb embert, hogy vigyázzon Mollyra és a lányomra. Kivéve magamat. Jobb szerettem volna, ha én lettem volna ott, én ringatom álomba a gyermeket az éjszaka közepén. Most azonban csak azt kívántam, hogy bárcsak abbahagyná már a gyermek a sírást. Kegyetlen fejfájás volt az éjszakai Mesterségbeli kémkedés ára.
Úgy tűnt, az élelem a megoldás. Mikor a gyermek kapott egy szelet kenyeret és hozzá mézet, hamar elhallgatott. Sietősen reggeliztünk, egyedül a teát fogyasztottuk melegen. Észrevettem, hogy Hanna nagyon nehézkesen mozog, és megsajnáltam. Kerítettem neki egy csésze teát, amivel a kezét is melengethette, addig is föltekertem a pokrócát. Sosem láttam még ilyen göcsörtös, csúztól megkínzott kezeket. Madárlábra emlékeztetett.
– Egy öreg barátom azt mondta, hogy a csalán csípése segít, ha fáj a kezem – javasoltam.
– Ha találsz nekem csalánt a hó alatt, kipróbálom, fiú – felelte zsémbesen, de nemsokára szárított almával kínált meg. Hálásan elfogadtam. Kihordtam a felszerelést a kordéra, és befogtam a lovat, amíg megitta a teáját. Körülnéztem, de sehol sem láttam Éjszem nyomát.
Vadászom – jött a válasz.
Bárcsak veled lehetnék. Sok szerencsét.
Nem azt mondtad, hogy keveset beszéljünk, különben Pompa meghall minket?
Nem feleltem. Tiszta, hűvös reggel volt, csaknem vakítóan világos egy egész napi havazás után. Hűvösebb is volt, a folyó felől érkező szél bebújt a ruhám résein át. Segítettem Hannának fölülni a kordéra, aztán betakartam néhány pokróccal, miután elhelyezkedett.
– Anyád jól tanított – mondta kedvesen.
Összerezzentem a szavaitól. Csillag Nik mellett állva beszélgetett, míg mindenki fölkészült, aztán felült a pónijára és Nik mellett lovagolt a menet élén. Azt gondoltam magamban, Nik Holfastról biztosan könnyebb balladát írni, mint FitzLovagról. Ha a férfi meg tudná győzni, hogy forduljon vissza vele a határról, csak az én életemet könnyítené meg.
Inkább a feladatomra figyeltem, ami nem állt sokból, csak ügyelni kellett rá, hogy ne maradjunk le túlzottan a többi szekértől. Visszatértünk a régi útra, és haladtunk tovább folyásnak fölfelé, nekem pedig alkalmam nyílt megszemlélni a tájat. A folyó mentén ritkásan fák álltak, de nem messze a parttól hamar csupasz, bozótos pusztasággá vált a vidék. Úgy tűnt, valaha sok volt errefelé a víz, talán tavasszal, de most száraz volt a talaj, csak a hó csillogott rajta.
– Tegnap a dalnokra gondolva elmosolyodtál. Most kire vagy ilyen mérges? – kérdezte Hanna halkan.
– Azt gondoltam, milyen szomorú látni, hogy mivé vált ez a gazdag vidék.
– Valóban? – kérdezte gúnyosan.
– Meséljen erről a látnokról – mondtam, leginkább azért, hogy témát váltsunk.
– Nem az enyém – felelte nyersen, aztán megenyhült kissé. – Valószínűleg bolondság keresni, talán nincs is ott, ahol keresem. Mégis, mi mással üthetném el az időt ilyen korban?
Hallgattam. Kezdtem sejteni, hogy a hallgatás a legjobb kérdés, amire válaszol.
– Tudod mi van ezen a kordén, Tamás? Könyvek. Tekercsek és írások. Éveken át gyűjtögettem őket. Rengeteg helyen jártam, sok nyelvet és írást tanultam meg értük. Sok helyütt újra és újra megemlítették a Fehér Prófétákat. A történelem keresztútjain jelennek meg, és formálják az eseményeket. Mondják, azért jönnek, hogy helyre billentsék az idő kerekét. Vannak olyanok, Tamás, akik úgy hiszik, minden idő egy körforgás része. Akárcsak az évszakok, akárcsak a hold, az idő, a történelem is vég nélkül rója a köröket. Ugyanazokat a háborúkat vívják meg, ugyanazok a járványok jönnek el, ugyanazok az emberek, legyenek jók vagy gonoszak, hatalomra kerülnek. Az ember ennek a körforgásnak a csapdájában él, arra ítéltetve, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, hacsak nem jön valaki, hogy megváltoztassa. Messze délen van egy vidék, ahol azt hiszik, hogy minden nemzedékben valahol a világon születik egy Fehér Próféta. Ez a valaki eljön, és ha az ember megtanulja a leckét, az idő kereke jobb útvonalon halad tovább. Ha nem tanulnak, az idő sötétebb fordulatot vesz.
Elhallgatott, mintha arra várna, hogy mondjak valamit.
– Nem hallottam még erről – ismertem be.
– Nem is vártam. Egy nagyon távoli vidéken jártam, mikor először hallottam erről. Ott azt tartották, hogy ha a próféta elbukik újra és újra, a történelem kerekén egyre gonoszabb dolgok ismétlődnek, amíg az egész idő, évezredek százain át szörnyű és nyomorúságos dolgokból fog állni.
– És ha hallgatnak a prófétára?
– Minden alkalommal, ha egyikük sikerrel jár, a következőnek könnyebb dolga lesz. Mikor pedig letelik egy teljes ciklus, amikor minden próféta sikerrel jár, megáll az idő.
– Tehát azon munkálkodnak, hogy elhozzák a világvégét?
– Nem a világét, Tamás. Az idő végét. Hogy megszabadítsák az embert az időtől, a nagy rabszolgahajcsártól, ami mindannyiunkat fogva tart. Az időtől, ami megöregít minket, az időtől, ami korlátoz. Gondolj bele, hányszor kívántad már, hogy visszamehetnél az időben egy napot és valamit másként csinálj. Ha az ember fölszabadul az idő fogságából, a régi hibákat helyre lehet hozni, mielőtt még elkövetnék őket – felsóhajtott. – Úgy hiszem, hogy itt az idő egy ilyen próféta eljöveteléhez. Az írások alapján pedig azt gondolom, hogy ennek a kornak a Fehér Prófétája a Hegyvidéken jelenik meg.
– Mégis egyedül van. Mások nem értenek egyet magával?
– Sokan vannak, de nagyon kevesek állnak neki, hogy megkeressék a Fehér Prófétát. Azoknak az embereknek kell hallgatniuk a prófétára, akikhez ő eljött, mások nem avatkozhatnak bele, máskülönben fölboríthatják a dolgok menetét.
Még mindig azon járt az eszem, amit az időről mondott. A gondolataim meglódultak, Hanna pedig hallgatott. A lovunk fülét bámultam, és töprengtem. Visszamenni az időben, megmondani az igazat Mollynak. Visszamenni és Fedren tanítványának állni orgyilkosság helyett. Sok töprengeni valóm akadt hirtelen.
Egy ideig megint hallgattunk.
Éjszem nem sokkal dél után tűnt föl ismét, céltudatosan kocogott elő a fák közül, és engedelmesen jött a kordénk mellett. A kanca néhány ideges pillantást vetett felé, nem tudta fölfogni a farkasszagot és a kutyaszerű viselkedést. Kinyúltam felé, és megnyugtattam. Egy ideje már a szekér mellett haladt, mikor Hanna észrevette. Előrehajolt, hogy elnézzen mellettem, aztán hátradőlt.
– Egy farkas van a szekerünk mellett – jegyezte meg.
– Ő a kutyám, bár van benne némi farkasvér – ismertem be.
Hanna megint előrehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye, aztán jámbor arckifejezésemet látva visszaült.
– Szóval manapság farkassal terelgetik a bárányokat – bólogatott és nem szólt többet.
A nap hátralévő részében egyenletesen haladtunk. Rajtunk kívül senki sem járt a vidéken, csak egy kis kunyhót láttunk egyszer a távolban, kéményéből vékony füstcsík szálldogált. A hideg és a szél kitartó volt, de nem lett könnyebb elviselni. A zarándokok arca egyre sápadtabb lett, orruk egyre pirosabb, ajkuk csaknem teljesen kék. Úgy kucorogtak egymás mellett a szekéren, mint a füstölt halak, mégsem tűnt úgy, hogy a közelség védte volna őket egy kicsit a hidegtől.
Néha megmozgattam a lábujjamat a csizmámban, hogy ne zsibbadjanak el, a gyeplőt egyik kezemből a másikba tettem és a szabad kezemet a hónom alá szorítva melengettem. Sajgott a vállam, a fájdalom végigterjedt a karomon, végül már az ujjaimban is lüktetett. A szám kiszáradt, de nem mertem megnyalni, nehogy megrepedjen. Kevés olyan nyomorúságos dolog van, mint az állandó hideg. Ami Hannát illeti, őt még jobban gyötörte az idő, mint engem. Nem panaszkodott, de ahogy múlt az idő, egyre jobban összekuporodott a pokrócok közt, hallgatása is nyomorúságát igazolta.
Még világos volt, mikor Nik letérítette a szekereket az útról egy másik csapásra, ami szinte láthatatlan volt a hó alatt. Az út csak onnan látszott, hogy ritkábban tört elő a fű a hó alól, de Nik láthatóan jól ismerte. A lovasok törték az utat a szekereknek, de Hanna kancájának még így is nehezére esett az emelkedő. Egyszer visszanéztem a hátunk mögé és láttam, hogy a szél lassan fölismerhetetlenné tette a nyomainkat.
A vidék továbbra is jellegtelen maradt, bár hullámzott kissé, végül elértünk egy magasabb pontra, ami mögül néhány épület tűnt elő, amit eddig nem láthattunk az útról. Közeledett az este, csak egyetlen ház ablakában égett egy apró fény. Ahogy feléjük tartottunk, egyre több gyertyát gyújtottak, Éjszem pedig füst szagát érezte a szélben. Már vártak ránk.
Az épületek újnak látszottak, mintha nemrégiben fejezték volna be őket. Volt köztük egy tágasnak látszó pajta is, amibe az egész menet lassan besorjázott. Félig a föld alá építették, ezért nem láthattuk az útról, és sejtettem, hogy ez is volt az építők célja. Hacsak valaki nem tudta, hol keresse, sosem találta volna meg. A kiásott földet a pajta és a többi épület oldalához hordták. Odabent a vastag falak miatt még a szél sem hallatszott. Egy fejőstehén mocorgott az egyik jószágállásban, a lovasok is ide vezették a hátasaikat. Szalma és tiszta víz várta az állatokat.
A zarándokok lekászálódtak a szekérről, én pedig Hannát segítettem le a bakról. Egy karcsú, vörös haját kontyba fogott asszony viharzott be, és csípőre tett kézzel megállt Nik előtt.
– Kik ezek az emberek és miért hoztad ide őket? Mire jó egy rejtekhely, ha a fél vidék ismeri?
Nik egyik emberére bízta a lovát, és a nő felé fordult. Szó nélkül a karjába zárta és hosszan megcsókolta. Az asszony nemsokára eltolta magától. – Mit képzelsz...
– Jól megfizettek, saját ennivalójuk van, és elvannak itt az éjszakára. Holnap máris továbbállnak a Hegyvidékre. Odaát senkit nem érdekel, hogy mit csinálunk. Nem veszélyes, Tel, túl sokat aggódsz.
– Kettőnk helyett aggódom, ha neked már nincs eszed hozzá. Kész az étel, de ennyinek nincs elég. Miért nem küldtél madarat, hogy tudjak rólatok?
– Küldtem. Nem ért ide? Talán a vihar miatt eltévedt.
– Mindig ezt mondod, mikor nem jut eszedbe üzenni.
– Hagyd el, asszony. Beszédem van veled, menjünk vissza a házba, és ott folytassuk – Nik az asszony derekára fonta a karját, úgy sétáltak ki. Az embereire bízta, hogy törődjenek velünk. Elég szalma akadt az alváshoz, volt hely bőven kiteríteni. A pajtán kívül egy kút állt, abból lehetett vizet merni. A pajta másik végében kis tűzhely állt. A kémény rosszul szelelt, de főzni lehetett. A pajta nem volt meleg, legfeljebb a szélfúváshoz képest kellemesebb, de senki sem tiltakozott. Éjszem odakint maradt.
Van itt egy ól, tele csirkékkel – mondta. Meg egy galambdúc is.
Hagyd őket békén – figyelmeztettem.
Csillag Nik embereivel kifelé indult, de megállították az ajtóban.
– Nik azt mondja, hogy mind maradjanak idebent az éjszakára, egy helyütt – mondta a férfi és jelentőségteljesen felém nézett. Hangosabban pedig hozzátette – Most hozzanak vizet maguknak, mert bezárjuk az ajtót magunk mögött. Úgy szélvédettebb a pajta.
Senki sem hitte el a magyarázatot, de senki sem szólt egy szót sem. Nyilvánvaló volt, hogy a csempészek nem akarták, hogy az emberek körbejárják a rejteket és megjegyezzék maguknak. Ezt meg is tudtam érteni. Megszokásból feltöltöttem az állatok vályúját. Mikor az ötödik vödör vizet hoztam, az jutott eszembe, vajon mikor vedlem le azt a szokást, hogy először az állatokról gondoskodom. A zarándokok a saját kényelmükkel törődtek. Hamarosan melegedő étel szagát éreztem. Nem baj, gondoltam, nekem is van száraz kenyerem, meg szárított húsom. Elég lesz.
Vadászhatnál velem, van állat elég. Nyáron volt itt egy kert, a nyulak még mindig visszajárnak a torzsákért.
A tyúkól szélárnyékában hevert, és mellső mancsai közt egy nyúl maradványait csócsálta. Miközben evett, egyik szemét a kerten tartotta, lesve, hogy mikor jön elő a következő nyúl. Én rosszkedvűen rágcsáltam egy darab szárított húst, miközben szalmát gyűjtöttem Hanna ágyának. Éppen a pokrócát terítettem rá, mikor visszaért a tűztől, kezében a teáskannájával.
– Ki bízott meg, hogy megágyazz nekem? – kérdezte. Mielőtt még válaszolhattam volna, folytatta. – Itt van egy kis tea, ha van pohárféléd. Az enyém egy zsákban van a kordén. Van ott még sajt és szárított alma. Hozd ide nekünk, fiam.
Miközben az ételt gyűjtöttem össze, meghallottam Csillag hárfájának hangját. A vacsorájáért dalolt, nem kétség. Hát, a dalnokok mind ilyenek, gondoltam biztosan nem marad éhen. Visszatértem Hannához a zsákjával, amiből nekem nagyvonalú adagot mért, ő maga keveset evett. Evés alatt végig engem méregetett, végül megszólalt.
– Ismerősek az arcvonásaid, Tamás. Mit is mondtál, Kosnak melyik részéből jöttél?
– Kosvárból – feleltem gondolkodás nélkül.
– Ah. És ki volt az anyád?
Elbizonytalanodtam, aztán csak annyit mondtam.
– Keszeg Sal – feleltem. Annyi gyereke volt a városban, az egyiket csak Tamásnak hívták.
– Halásznépség? Hogy lesz egy halászasszony gyermekéből juhász?
– Apám terelgetett – rögtönöztem. – A két szakmából egész jól megvoltunk.
– Értem. És közben megtanítottak, hogyan kell udvariasan viselkedni a hölgyekkel. A nagybátyád pedig a Hegyvidéken él. Micsoda család.
– Már fiatalon járt-kelt a világban, aztán itt telepedett le – a magyarázkodástól kezdtem megizzadni egy kicsit. Láttam rajta, hogy ő is tudja. – Mit is mondott, Kosnak melyik részéből jött? – kérdeztem hirtelen.
– Nem mondtam – felelte halvány mosollyal.
Hirtelen Csillag jelent meg a jószágállás ajtajában, ahol berendezkedtünk. A szélére könyökölt.
– Nik azt mondta, hogy két nap múlva átkelünk a folyón – mondta. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Csillag bejött a jószágállásba, és ledobta mellém a zsákját. Leült, rátámaszkodott, hárfáját az ölébe vette. – Van egy pár a tűzhely mellett, folyton civakodnak. Vizes lett a kenyerük, és egymást hibáztatják. Egy másik gyerek pedig rosszul van, és hányt. Szegény pára. A férfi, aki mérges a vizes kenyér miatt, azt mondja, csak ételpocsékolás addig etetni a gyereket, amíg rosszul van.
– Az Ral lesz. Nála fösvényebb embert keveset ismerek – jegyezte meg Hanna. – A gyermek pedig Selk. Betegeskedik mióta csak elhagytuk a Kalced államokat. Előtte is ilyen volt. Az anyja azt hiszi, ha elviszi Eda szentélyébe, meggyógyulhat. Szalmaszálba kapaszkodik, de megvan hozzá a pénze. Legalábbis volt.
Ezzel aztán pletykálkodás indult meg a két nő között, én pedig a sarokba kuporodtam, fél füllel hallgattam és elbóbiskoltam. Két nap múlva átkelünk a folyón. Onnan milyen messze lehet a Hegyvidék? Közbeszóltam, és megkérdeztem Csillagot.
– Nik azt mondja, nehéz megmondani, az időjárástól függ. De azt mondta, ne aggódjak – ujjait végighúzta a hárfa húrjain. Szinte azonnal megjelent a két másik gyerek.
– Megint énekelni fogsz? – kérdezte a kislány. Nyurga gyermek volt, hatévesforma, ruhája igen viseletes volt. A hajába pár szalmaszál ragadt.
– Szeretnéd, hogy énekeljek?
Válaszként bejöttek, és leültek a két oldalára. Arra számítottam, hogy Hanna tiltakozni fog, de nem szólt semmit még akkor sem, mikor az egyik gyerek hozzábújt. Göcsörtös ujjaival elkezdte kiszedni a szalmát a hajából. A kislánynak sötét szemei voltak, és egyik kezében hímzett rongybabát szorongatott. Mikor rámosolygott Hannára, már sejtettem, hogy ismerik egymást.
– Azt énekeld, amelyikben az öregasszony van, meg a malac – mondta a fiú Csillagnak.
Fölálltam, és összeszedtem a holmimat.
– Aludnom kell – mondtam. Hirtelen nem bírtam a gyerekek közelében maradni.
Találtam egy üres jószágállást az ajtóhoz közelebb, és ott feküdtem le aludni. Hallottam a zarándokok fojtott hangját a tűzhely mellől. Valakik veszekedtek. Csillag elénekelte a kért dalt, aztán egy másikat egy almafáról. Hallottam, ahogy mások is odamennek hallgatni az éneket. Magamban azt gondoltam, jobban tennék, ha aludnának, és lehunytam a szemem.
Minden sötét volt és mozdulatlan, amikor megtalált. A kezemre lépett, aztán majdnem a fejemre ejtette a batyuját. Nem szóltam semmit még akkor sem, mikor kinyújtózott mellettem. A takarójával engem is betakart, aztán bebújt az enyém alá is. Nem mozdultam. Éreztem, ahogy kezével megérinti az arcomat.
– Fitz? – kérdezte.
– Igen?
– Mennyire bízol meg Nikben?
– Mondtam már. Egyáltalán nem. De azt hiszem, elvisz a hegyekig. Ha másért nem, büszkeségből – elmosolyodtam a sötétben. – Egy csempész hírnevének tökéletesnek kell lennie azok között, akik ismerik. Elvisz minket odáig.
– Haragudtál rám valamiért a délelőtt? – mikor nem válaszoltam, hozzátette – Olyan komoran néztél rám a reggel.
– Zavar téged a farkas? – kérdeztem nyíltan.
– Tehát igaz – suttogta nagyon halkan.
– Voltak kétségeid?
– Az Ösztönről... igen. Ördögi hazugságnak hittem. Hogy egy herceg fia Ösztönnel bírjon... Nem olyan embernek néztél ki, aki egy állattal osztja meg az életét – a hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, mit gondol a dologról.
– Pedig így van – mondtam dacosan. – Nagyon sokat jelent nekem. Mindent. Sosem volt nála igazabb barátom, aki a legkisebb kétség nélkül az életét adná értem, sőt annál is többet. Egy dolog föláldozni valakiért az életet, és más dolog fölhagyni az életmódjával értem. Ezt jelenti nekem. Ugyanolyan hűség, mint amit én érzek a királyom iránt.
Ezen elgondolkoztam. Még sosem fogalmaztam meg így a dolgot.
– Egy király és egy farkas – mondta Csillag halkan, aztán lágyabban hozzátette – Senki mással nem törődsz ennyire?
– Mollyval.
– Molly?
– Ő Kosban van. Ő a feleségem – kis büszkeség töltött el, amitől megborzongtam. A feleségem.
Csillag hirtelen fölült, hideg huzat bújt be a takaró alá. Hiába próbáltam visszabújni a pokrócok alá.
– Feleség? Feleséged van?
– És gyermekem. Egy lány – a hideg ellenére ezen elmosolyodtam. – A lányom – mondtam halkan, csak azért, hogy halljam a szó csengését. – Van egy feleségem és egy lányom.
Mellém bújt a sötétségben.
– Nem is igaz – mondta kis vidámsággal. – Dalnok vagyok, Fitz. Ha a Fattyú megnősült volna, már elért volna a híre. Éppenséggel arról szólt a pletyka, hogy Testens lánya, Szeretet iránt dobog a szíved.
– Csendben esküdtünk meg – mondtam halkan.
– Ah. Értem. Nem is vagy házas. Van egy asszonyod, ezt akartad mondani.
Fájtak a szavai.
– Molly a feleségem – mondtam határozottan. – Minden értelemben, amit jelent nekem, ő a feleségem.
– És olyan értelemben, ami neki jelent valamit? És egy gyermek? – kérdezte Csillag halkan.
Nagy levegőt vettem.
– Ha visszatérek, ez lesz az első dolgunk. Maga Igazság ígérte meg nekem, hogy ha király lesz, azt vehetek feleségül, akit csak akarok – valahol meglepődtem, mennyire nyíltan beszélek neki. Másrészt, ugyan mit árthat, ha tudja? Megkönnyebbülés volt beszélni róla.
– Tehát valóban Igazság után mész?
– Megyek, hogy szolgáljam a királyomat. Hogy segítsek Kettrickennek és az ő gyermekének. Aztán pedig indulok tovább, túl a hegyeken, hogy megkeressem a királyomat. Ő pedig visszatér, és elűzi a Martalócokat a Hat Hercegség partvidékéről, és megint beköszönt a béke.
Egy pillanatra csönd telepedett közénk, majd Csillag felhorkant.
– Ha ennek a felét megteszed, már meg is van a hősi dalom.
– Nem akarok hős lenni. Csak azt akarom tenni, amit kell, hogy végre szabadon éljem a saját életemet.
– Szegény Fitz. Egyikünk sem élheti szabadon az életet.
– A tiéd egészen szabadnak tűnik.
– Valóban? Nekem úgy tűnik, minden lépéssel egyre mélyebbre merülök az ingoványba, és minél inkább küzdök, annál mélyebbre ásom be magamat.
– Miért?
Visszafojtottan nevetett.
– Nézz körül. Itt vagyok, szalmaágyon alszom, és ennivalóért énekelek, kockáztatok, hogy vajon lesz-e út a folyón át, hogy a hegyekbe jussak. Ha mindezzel megvagyok, vajon elértem a célomat? Nem. Még mindig a sarkadban kell loholnom, hogy csinálj valamit, ami megér egy dalt.
– Igazán nem kellene – mondtam, kicsit borúsan a kilátásoktól. – Járhatnád a magad útját, vándor énekesként. Úgy tűnik, jól elboldogulsz.
– Jól boldogulok. Vándor énekesnek talán igen. Hallottad a hangomat, Fitz. Elég jó a hangom, ügyesek az ujjaim, de nem vagyok különleges. Pedig annak kell lennem, hogy egy várúr dalnoka lehessek. Feltéve, hogy lesz még kastély úgy öt év múlva. Nincs kedvem a Martalócoknak énekelni.
Egy ideig mindketten hallgattunk, és gondolkoztunk.
– Tudod – szólalt meg egy idő múlva –, nincsen már senkim. A szüleim és az öcsém halott. Meghalt a mentorom, Bronz gróf, aki csak a mesterem miatt fogadott dalnoknak. Mindennek vége, mióta fölégették a várat. A Martalócok ott hagytak meghalni, máskülönben már nem élnék – először hallottam régi félelmeinek emlékét a hangjában. Hallgatott egy ideig, azon gondolkozott, miket ne említsen meg nekem. Felé fordultam. – Csak magamra számíthatok most és mindig. Csak magamra. De egy idő után már nem élhetek meg abból, hogy utazgatok és énekelek. Ha öreg koromra kényelmesen akarok élni, ki kell érdemelnem, hogy egy nemes udvarába kerüljek. Csak egy igazán különleges dal hozhatja meg nekem, Fitz. Nekem pedig egyre kevesebb az időm – hangja ellágyult, leheletét az arcomon éreztem. – Ezért kell követnem téged. Mert a nyomodban nagy dolgok történnek.
– Nagy dolgok? – mordultam föl.
Közelebb fészkelődött hozzám.
– Nagy dolgok. Lovag herceg lemond a trónról. Győzelem a Martalócok ellen az Agancs-szigetnél. Te mentetted meg Kettricken királynét a szipolyozottaktól egy nappal a Róka Úrnő Vadászata előtt. Bárcsak én írtam volna azt a dalt. Nem is beszélve arról, mikor Pompa megkoronázásának éjjelén felbolydulást keltettél. Lássuk csak, föltámadtál halottaidból, Vásárhelyi kastélyában merényletet kíséreltél meg Pompa ellen, aztán egy karcolás nélkül elmenekültél. Fél tucat gárdistával végeztél bilincsbe verve... éreztem, hogy követnem kellett volna téged aznap. De úgy érzem, lesz még érdemleges dolog, ha szorosan a nyomodban maradok.
Sosem gondoltam még végig milyen eseményeket okoztam én. Tiltakozni akartam, hogy nem is én voltam, csak a történelem lendülete sodort magával, de helyette csak fölsóhajtottam.
– Csak haza akarok menni Mollyhoz és a lányomhoz.
– Biztosan ő is csak erre vágyik. Nem lehet könnyű neki, azon aggódni, hogy mikor térsz vissza, ha visszatérsz egyáltalán.
– Nem aggódik. Halottnak hisz.
Egy idő múlva Csillag tétován szólalt meg.
– Fitz. Halottnak hisz. Hogyan hiheted, hogy várni fog még rád, mikor visszatérsz? Miből gondolod, hogy nem talál valaki mást?
Egy tucatszor végiggondoltam már. Meghalhatok, mielőtt hazaérnék. Ha hazaérek, Molly hazugnak hisz, megvet az Ösztön miatt, a sebhelyeimtől iszonyodni fog. Számítottam arra is, hogy haragudni fog, amiért nem üzentem neki, hogy élek. Akkor majd elmagyarázom, hogy azt hittem, egy másik férfit talált és boldog volt vele. Akkor pedig megérti majd, és megbocsát. Végül is, ő hagyott el engem. Sosem képzeltem el, hogy visszatérek és ő másvalaki oldalán boldog lesz. Bolond vagyok. Miért nem jutott ez soha az eszembe? Talán azért, mert ez volt a legrosszabb, ami történhetett. Megszólaltam, de inkább magamnak, mint Csillagnak.
– Azt hiszem, jobban teszem, ha üzenek neki, de nem tudom, merre van, sem azt, hogy kire bízhatnék ilyen üzenetet.
– Mikor váltál el tőle? – kérdezte.
– Mollytól? Egy éve.
– Egy év! Férfiak – dünnyögte magának Csillag. – Elmennek harcolni, vagy utazni, és elvárják, hogy az életük várni fog rájuk, mikor visszatérnek. Elvárjátok, hogy az asszony otthon maradjon, megfejje a tehenet, vigyázzon a gyerekekre, megfoltozza a tetőt, s mikor végre visszatértek, majd ott lesz a széketek a kandalló mellett, friss kenyér az asztalon. Igen, egy forró, értetek izzó test az ágyban, még mindig vár – a hangja egyre mérgesebb lett. – Hány napja mentél el? Hát annyi ideje megvan nélküled. Az idő nem áll meg, csak mert te elmentél? Hogy gondolsz rá? Ül a kandalló mellett a székben, és álomba ringatja a gyermeket? Ez hogy tetszik: a gyerek az ágyban bőg, ő pedig sehol, mert odakint a zuhogó esőben tűzifát aprít a kialudt kandallóba.
Elhessegettem a gondolatot. Nem, Burrick ezt nem hagyná.
– A képzeletemben máshogy látom, nem csak jóban, hanem rosszban is – védekeztem. – És nincs teljesen egyedül. Egy barátom vigyáz rá.
– Ah, egy barát – helyeselt Csillag. – És jóképű, friss és képes elcsavarni a nők fejét?
Felhorkantam.
– Nem. Ő idősebb, makacs és nehezen kezelhető. Mellette azonban megbízható és segítőkész. Mindig jól bánik a nőkkel, udvariasan és kedvesen. Gondját viseli nekik – magamban elmosolyodtam, és tudtam, hogy mindez igaz – És megfojtaná azt, aki csak rossz szemmel néz rájuk.
– Megbízható és segítőkész? Jól bánik a nőkkel? – Csillag tettetett érdeklődéssel kérdezősködött. – Tudod milyen ritka az ilyen férfi? Mondd meg ki az, őt akarom magamnak. Ha a te Mollyd elengedi.
Bevallom, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Emlékszem a napra, mikor Molly azzal élcelődött, hogy elmesélte hogy én vagyok a legjobb dolog, ami Burrick óta kikerült Kosvár istállójából. Mikor kételkedtem, hogy ezt dicséretnek szánta, Molly azt mondta, hogy Burrickot kedvelik a nők minden zárkózottsága és hallgatagsága ellenére is. Vajon ő gondolt-e így Burrickra? Nem. Én szeretkeztem vele aznap, kitartott mellettem, bár nem házasodhattunk össze.
– Nem. Engem szeret. Csak engem.
Nem hangosan akartam kimondani ezeket a szavakat. Lehetett valami a hangomban, amitől Csillag máshogy szólalt meg.
– Ó, akkor jól van. Valóban üzenned kellene neki, hogy a remény erőt öntsön belé.
– Úgy teszek – ígértem meg magamnak. Amint elértem Jhaampét. Kettricken biztos tud valami megoldást, hogy üzenhessek Burricknak. Elég lenne egy rövid üzenet, nem túl nyilvánvalóan, hátha más is elolvassa. Megkérhetném, hogy mondja el, élek és visszatérek hozzá. De hogyan juttathatnám el az üzenetet?
Hevertem némán és gondolkoztam. Nem tudtam, hol élt Molly, Füze talán tudja. De neki nem tudnék úgy üzenni, hogy Türelem ne tudja meg. Egyikük sem tudhatott róla. Kell lennie valakinek, akit mindketten ismerünk és megbízhatok benne. Árny nem. Benne megbízom, de senki sem tudja, hol van most, még ha ismernék is ezen a néven.
Valahol a pajtában az egyik ló belerúgott a falba.
– Nagyon hallgatsz – suttogta Csillag.
– Gondolkozom.
– Nem akartalak fölzaklatni.
– Nem. Csak elgondolkoztattál.
– Ó – szünet. – Nagyon fázom.
– Én is. De odakint hidegebb van.
– Ettől nekem nem lesz melegem. Ölelj át.
Nem kérés volt. A mellkasomhoz fúrta magát, fejét az állam alá támasztotta. Kellemes illata volt. Hogy csinálják a nők, hogy mindig kellemes az illatuk? Esetlenül átöleltem, hálás voltam a teste melegéért, de zavart a közelsége.
– Így már jobb – sóhajtotta. Éreztem, ahogy a teste ellazul. – Remélem hamarosan lesz alkalmunk fürödni.
– Én is.
– Nem mintha rossz lenne az illatod.
– Köszönöm – mondtam kicsit keserűen. – Nem zavar, ha megint elalszom?
– Nyugodtan – kezét a csípőmre tette. – Ha ez minden, amire gondolni tudsz.
Felsóhajtottam. Molly, emlékeztettem magam. Csillag teste meleg volt, az illata kellemes. A karomban feküdt. Vándor énekes élete nem tartotta különlegesnek, amit most sugallt. Neki nem. De Molly mit jelent nekem, igazán?
– Mondtam már. Feleségem van – nehéz volt megszólalnom.
– Hmm. És szeret téged, és te nyilvánvalóan szereted őt. De mi vagyunk itt, és mi fázunk. Ha annyira szeret téged, megróna érte, amiért melegséget és kényelmet keresel egy fagyos éjszakán?
Nehezemre esett, de megpróbáltam gondolkozni, aztán elmosolyodtam.
– Nem csak megróna, leharapná a fejemet.
– Ah – Csillag halkan fölnevetett. – Értem.
Finoman elhúzódott tőlem, én pedig nagyon szerettem volna utána nyúlni.
– Talán jobb, ha csak alszunk. Szép álmokat, Fitz.
El is aludtam, de nem azonnal és nem minden bűntudat nélkül.
Az éjszaka erős szelet hozott, mikor pedig reggel kinyílt a pajta ajtaja, odakint friss hótakaró fogadott minket. Attól tartottam, hogy ha még mélyebb lesz, komoly gondjaink lesznek az utazással, de Nik magabiztosnak tűnt. Forró búcsút vett az asszonyától, és megint útra keltünk. Más úton távoztunk a rejtekről, mint amin érkeztünk. Ez az út göröngyösebb volt, a hó pedig néhány helyen olyan vastag volt, hogy a szekerek hasa is nyomot hagyott benne olykor. Csillag egy darabig mellettünk lovagolt, míg Nik hátraküldött egy embert, hogy megkérje, lovagoljon velük. Vidáman megköszönte és csatlakozott hozzájuk.
Kora délután visszatértünk az útra. Úgy tűnt, keveset nyertünk azzal, hogy elkerültük az utat, de Niknek bizonyosan jó oka volt rá. Talán egyszerűen nem akart kitaposott csapást a rejtekhelyükig. Aznap este düledező kőviskókban szálltunk meg a folyóparton. A zsúptetők néhány helyen már megroggyantak, néhol foltokban állt a hó a padlón. A lovaknak egyáltalán nem akadt menedékük, csak a házak szélvédett oldala. Megitattuk őket a folyónál, mind kapott egy kevés zabot, de többet nem. Éjszem elkísért, míg tűzifát gyűjtöttem, hogy kitartson egész éjszaka. Miközben a folyóparton hordalékfát keresgéltünk, azon tűnődtem, mennyire megváltoztak köztünk a dolgok. Kevesebbet beszélgettünk, mint azelőtt, de úgy éreztem, jobban tudatában vagyok a jelenlétének, mint addig bármikor. Talán kevesebb szükség volt a beszédre. Mindketten megváltoztunk azonban, míg távol voltunk egymástól. Mikor rá néztem, először a farkast láttam benne, csak aztán a társamat.
Azt hiszem, végre kezded megadni a nekem kijáró tiszteletet – ugratásnak szánta, de igaza is volt. Hirtelen jelent meg egy bokor mögül, könnyedén átugrotta a hóborította csapást, aztán valahogy sikerült eltűnnie néhány hóbucka és csupasz gally között.
Nem vagy többé kölyök, ez igaz.
Egyikünk sem kölyök már. Mindketten megtanultuk ezt az út során. Már nem úgy gondolsz magadra, mint egy kölyök.
Szótlanul törtettem a hóban, és eltöprengtem ezen. Nem tudom pontosan, mikor döntöttem úgy, hogy már férfi vagyok és nem fiú, de Éjszemnek igaza volt. Egy pillanatra furcsa hiányérzetem támadt, amiért elmúlt a simaképű fiú és a vakmerőség.
Azt hiszem, jobb fiú voltam, mint férfi – ismertem el.
Miért nem vársz egy kicsit, majd csak aztán döntsd el – javasolta.
A csapás, amin haladtunk, alig volt elég széles egy szekérnek, csak onnan látszott az út, hogy nem voltak rajta bokrok és fák. A szél dűnéket és buckákat gyártott. Lehajtott fejjel sétáltam szélnek szembe, homlokomat és orrnyergemet hamarosan égette a hideg. A terep alig különbözött attól, amin előző nap jártunk, de gyalogosan, a farkassal az oldalamon teljesen más világ volt. Aztán elértük a folyót.
Megálltam a part tetején és körülnéztem. A parton néhány helyütt vékony jégtáblák kapaszkodtak meg, néhol hordalékfa gyűlt össze, vagy sodródott ki. Az áramlat erős volt, megpróbáltam elképzelni befagyva, de nem sikerült. A túlparton, a távolban a hegyek lábánál örökzöld erdő kezdődött a tölgyekkel tarkított vidéken túl. Gondoltam, a folyó megfékezte a tűz terjedését. Vajon ezen az oldalon is ilyen sűrűn álltak a fák?
Nézd – mordult Éjszem, és éreztem, ahogy föllángol benne az éhség. Egy nagydarab kost láttunk, ami a túlparton lejött a folyóhoz inni. Fölemelte a fejét, és ránk nézett, de tudta, hogy biztonságban van. Összefojt a számban a nyál, ahogy Éjszem a friss húsra gondolt. A vadászat sokkal jobb lesz a túloldalt.
Remélem. Leugrott a partra, és elindult fölfelé a folyás mentén. Én már nehézkesebben követtem, időközben száraz gallyakat gyűjtöttem. A parton nehezebb volt a járás, a szél is erősebben fújt, a folyó hidege táplálta, mégis sokkal érdekesebb volt, tele lehetőséggel. Figyeltem, ahogy Éjszem előresiet. Másként mozgott, sokat veszített kölykös kíváncsiságából, céltudatosabban szimatolgatta az összegabalyodott ágakat, zsákmány nyomait kutatta. Egyszer rávetette magát egy apró rágcsálóra, ami a partfal alól bújt elő. Rövid ideig kaparta a bejáratot, aztán bedugta az orrát, hogy megszagolja. Elégedetten nyugtázta, hogy nem volt több lakója, így tovább indult.
Én a folyót figyeltem séta közben, ami egyre vadabb és rettenthetetlenebb lett, minél tovább néztem. A mélységét és az erejét hűen mutatta a hordaléka, olykor hatalmas fatörzsek gyökerestül keringtek az örvényekben, és haladtak el tekintélyes sebességgel. Vajon a szélvihar ennyivel rosszabb följebb, hogy ekkora óriásokat tép ki tövestül, vagy a folyó mosta ki lassan alóluk a talajt?
Éjszem még mindig előttem járt, kétszer is láttam, hogy ráveti magát egy apró rágcsálófélére. Nem tudtam, milyen állat lehetett, nem hasonlítottak a patkányokra, a karcsúságuk és bundájuk alapján a vízben is otthonosan mozogtak.
Az ennivalónak nem kell név – jegyezte meg Éjszem, én pedig beláttam, hogy igaza van. Vidáman a levegőbe penderítette áldozatát, és elkapta, mikor pörögve lefelé zuhant. Vadul játszadozott a halott állattal, még egyszer földobta, aztán a hátsó lábát kapta el. Egy pillanatra elragadott a játékossága; sikeres volt a vadászat, megtölthette a hasát, és senki nem zaklatta közben. Ezúttal a fejem felé dobta, én fölugrottam, hogy elkapjam, és még magasabbra dobtam. Mind a négy lába elemelkedett a földtől, olyan magasra ugrott. Könnyedén elkapta, aztán lekushadt, megmutatta az áldozatát, és kihívóan nézett rám, hogy próbáljam meg elvenni tőle. Ledobtam a tűzifát és utána ugrottam, de ő villámgyorsan kitért, aztán visszafordult, közelebb jött, és elszáguldott mellettem, éppen csak karnyújtásnyira. Rávetettem magam.
– Hé!
Mindketten abbahagytuk a játékot, és lassan fölkeltem a földről. Nik egyik embere volt, följebb állt a parttól nem messze, és ránk nézett, kezében íjat tartott.
– Szedjél tűzifát, és gyere vissza – morogta. Körülnéztem, de nem láttam okát az ingerült hangnemnek. Mindenesetre sietve összegyűjtöttem egy ölnyi fát, és siettem vissza a kunyhókhoz.
Hanna egy tekercs fölött hunyorgott a tűz fényénél, nem törődve azokkal, akik főzni akartak.
– Mit olvas? – kérdeztem.
– Kabal, a Fehér írását. Próféta volt és látnok a kimolai időkben.
Megvontam a vállam. A nevek semmit sem mondtak nekem.
– Az útmutatásai alapján békét kötöttek egy évszázados háborúnak. Így lett három népből egy nép. Megosztották egymással a tudásukat, és számos étel, ami egykor csak Kimola déli völgyeiben nőtt, elterjedt a világon. A gyömbér, például, meg a réti zab.
– Egyetlen ember miatt?
– Egyetlen miatt. Vagy talán kettő, ha hozzá vesszük a tábornokot, akit meggyőzött, hogy pusztítás nélkül hódítson. Itt ír róla. „DarAles gyorsító volt a korában, életek és szívek változtatója. Nem hős lett belőle, hanem másokban ébresztette föl a hőst. Nem azért jött, hogy jóslatot teljesítsen be, hanem azért, hogy új jövőket nyisson meg. Ez a gyorsító feladata.” Előtte pedig azt írta, hogy mindegyikünkben meg van az esély, hogy gyorsító legyen a maga idejében. Mit gondolsz erről, Tamás?
– Inkább vagyok juhász – feleltem őszintén. A „Gyorsító” kifejezést nem kedveltem igazán.
Aznap éjszaka Éjszem mellettem aludt. Hanna halkan horkolt nem messze tőlem, Csillag pedig egy másik kunyhót választott Nikkel és néhány másik férfival. Egy ideig a hárfa hangját és énekfoszlányokat sodort felém a szél.
Lehunytam a szememet, és megpróbáltam Mollyról álmodni, helyette azonban egy égő falut láttam Kos Hercegségben, amint a Martalócok éppen elhajóztak. Egy fiatal fiúhoz csapódtam, aki vitorlát bontott a sötétben, hogy kis csajkájával nekimenjen az egyik vörös hajó oldalának. Egy égő lámpást hajított a fedélzetére, egy vödör olcsó halolajat küldött utána, olyasfélét, amit a szegények töltenek a lámpásokba. A vitorla megduzzadt, ahogy a fiú elkanyarodott az égő hajótól. Mögötte szitkozódás és az égő emberek sikolyai szálltak a víz fölött. Aznap éjszaka a fiúval tartottam, és éreztem keserű diadalát. Semmije sem maradt, se családja, se otthona, de kiontotta azoknak a vérét, akik az ő vérét ontották. Túl jól ismertem a mosolygó arcán végigcsorduló könnyeket.

 

 

17
Átkelés

 

A KÜLSZIGETEKI NÉPEK mindig gúnyosan emlegették a Hat Hercegséget, a föld rabszolgáinak neveztek minket, parasztoknak, akik csak arra jók, hogy a földet túrják. Eda, az anyaistennő, akinek hálát adunk a bő termésért és a hízó nyájakért, megvetésnek örvend a külszigetekiek között, egy lelkét vesztett, letelepedett nép istennőjének tartják. A Külső-szigetek lakói csakis Elt imádják, a tengerek istenét. Nem olyan isten, akinek hálát kell adni, hanem akinek a nevével átkokat szórnak. Az egyetlen áldás, amit híveinek küld, a viharok és nehézségek, amik erőssé teszik őket.
Ebben az esetben rosszul ítélték meg a Hat Hercegség népét. Ők úgy tartják, hogy azok az emberek, akik gabonát vetnek és bárányokat terelgetnek, hamarosan nem lesznek különbek a háziállataiknál. Gyilkolni és pusztítani jöttek közénk, és gyengeségnek vélték, amiért aggódtunk a népünkért. Azon a télen Kos és Medwen, Rippon és Shoaks egyszerű népe, a halászok és juhászok, kondások fölvették a harcot, amit civakodó nemeseink és szétszórt seregeink oly erőtlenül vívtak meg, és saját háborújukká tették. A nép egyszerű gyermekeit nem lehet a végtelenségig elnyomni, legyen a zsarnok egy külszigeteki hajósnép, vagy egy igazságtalan és könyörtelen nemes a saját fajtájukból.

*

Másnap reggel a többiek morgolódtak a sietség és a korai ébredés miatt, sóvárogva emlegették a forró kását és meleg süteményt. Forró víz akadt ugyan, de más nemigen, amivel megtölthettük volna a gyomrunkat. Megtöltöttem Hanna teáskannáját, aztán visszamentem, hogy saját bögrémet is megtöltsem. Hunyorogtam a fájdalomtól, miközben tündérháncsot kotortam elő a batyumból. A Mesterség-álomtól megint reszkettem, és émelyegtem. Már az étel gondolatától is rosszul lettem. Hanna a teáját szürcsölgette, és figyelte, ahogy késemmel a teámba farigcsálom a tündérháncsot. Nehezemre esett megvárnom, míg kieresztette az ízét. Nagyon keserű volt, de szinte azonnal enyhült a fejfájásom. Hanna hirtelen kinyújtotta karomszerű kezét, és kikapta a tündérháncs rögöt a kezeim közül. Megnézte, megszagolta, aztán elborzadva nézett rám.
– Tündérháncs! – mondta. – Kegyetlen dolog egy magadfajta fiatalember számára.
– Csillapítja a fejfájásomat – mondtam. Nagy levegőt vettem, hogy megacélozzam az akaratomat, aztán fölhajtottam a keserű italt. Az íze még utána is kaparta a torkomat, de minden kortyot leerőltettem, aztán kitöröltem a bögrémet, és elraktam a batyumba. Kinyújtottam Hanna felé a kezemet, ő pedig vonakodva bár, de visszaadta a tündérháncsot. Nagyon furcsán nézett rám.
– Sosem láttam még, hogy valaki csak így fölhajtotta volna. Tudod mire használják az ilyesmit a Kalced államokban?
– Azt hallottam, hogy a gályaraboknak adják, hogy serkentsék az erejüket.
– És rombolják a reményeiket. Aki tündérháncsot fogyaszt, könnyen elkedvetlenedik. Könnyebb irányítani. Talán enyhíti a fejfájást, de eltompítja az elmét is. Én óvatosabban használnám a helyedben.
Megvontam a vállam.
– Már évek óta használom – mondtam neki, miközben elraktam a zsákomba.
– Annál inkább abba kellene hagynod – felelte csípősen, és a kezembe nyomta a zsákját, hogy rakjam a kordéra.

Kora délutánra járt az idő, mikor Nik megálljt parancsolt a menetnek. Ő és két embere előrelovagolt, a többiek pedig biztosítottak minket, hogy minden rendben van. Nik azért ment előre, hogy előkészítse az átkelőt, mondták. Nem is kellett Éjszemre néztem, már indult is, hogy kövesse Niket és embereit. Összekuporodtam a bakon, hogy melegen tartsam magam.
– Hé, te. Hívd vissza a kutyádat – parancsolta hirtelen az egyik csempész.
Fölálltam és csodálkozást tettetve körülnéztem.
– Biztosan csak nyulat szimatolt. Mindjárt visszajön. Mindenhová követ, hűséges pára.
– Hívd vissza azonnal! – mondta a férfi fenyegető hangon.
Fölálltam hát a szekéren, és Éjszem nevét kiabáltam. Nem jött vissza. Megvontam a vállam, és visszaültem. A férfi tovább bámult, de én nem törődtem vele.
A nap tiszta volt és hűvös, a szél csípett, Hanna pedig egész nap hallgatott. A földön alvástól megint sajogni kezdett a vállam, állandó szúrást éreztem a lapockámban. El sem mertem képzelni, mit érezhetett az öregasszony. Megpróbáltam arra gondolni, hogy hamarosan átkelünk a folyón és onnan már nincs messze a Hegyvidék. Talán a hegyek közt már biztonságban leszek Pompa kotériájától.
Néhány ember kötelet húz a vízparton – lehunytam a szemem és megpróbáltam látni, amit Éjszem látott. Nehéz feladat volt, mert a farkas az embereket nézte, én pedig arra voltam kíváncsi, mit csináltak pontosan. Annyit sikerült kivennem, hogy egy vékony kötéllel egy sokkal vastagabbat húztak át a folyón, a túloldalt pedig két ember lendületes mozdulatokkal kezdett szétszórni egy rakás hordalékfát. Hamarosan feltűnt egy rejtett bárka, a férfiak pedig nekiálltak leverni róla a jégcsapokat.
– Ébresztő! – mondta Hanna mérgesen, és megbökött. Fölültem, és láttam, hogy a többi szekér már elindult. Én is meglendítettem a gyeplőt, és követtük a többieket. Rövid ideig a folyó mentén haladtunk az úton, aztán letértünk a part egy csupasz szakaszára. A parton néhány kiégett kunyhó állt, valószínűleg a tűzvész idején pusztulhattak el. A part mellett egy durva, fából és malterból épített rámpa is állt, elég rossz állapotban. A folyó túloldalán észrevettem a régi bárka rothadó maradványait, félig a víz alatt állt. Jég borította egy részét, de száradt fű is nőtt rajta. A folyó túlsó oldalán is hasonló, düledező viskók álltak, a tetejük már rég beroskadhatott. Mögöttük lágyan emelkedett a talaj a fenyvesekkel teli hegyek felé. Azokon túl pedig a Hegyvidéki királyság hegycsúcsai tornyosultak.
Néhány ember rákötötte a bárkát a kötélre, és az áramlatba lökték. A bárka orra a folyásirány felé mutatott, s bár szorosan rögzítették a kötélhez, a dühödt folyó azzal fenyegetőzött, hogy letépi és elsodorja. Nem volt valami nagy alkalmatosság ez a bárka, egy szekér éppen elfért rajta. Két oldala mentén korlát húzódott, de amúgy teljesen lapos volt, perem nélkül. A mi oldalunkon Nik és a csempészek pónilovai húzták a kötelét, a túloldalt pedig egy csapat öszvér hátrált békésen a folyó felé. Ahogy közeledett felénk, az orra föl-le ugrált a hullámokon, olykor tajtékos víz csapott át a fedélzetre. Nem lesz száraz az átkelés.
A zarándokok izgatottan dünnyögtek egymás közt, aztán egy férfi hangja emelkedett a moraj fölé.
– Van más választásunk? – mondta. Mindenki elhallgatott, és rettegve figyelték a közeledő kompot.
Nik szekere és csapata ment át először, talán azért, hogy bátorítsa a zarándokokat. Figyeltem, ahogy a hajót az öreg rámpához igazították és tatjával rögzítették. Éreztem, hogy a lovak nem örülnek az átkelésnek, de ismerős volt már nekik az utazás. Nik maga vezette föl a szekeret, és tartotta a lovak fejét, amíg az emberei rögzítették a szekeret. Aztán Nik lelépett, és intett a túlpart felé, ott pedig a két férfi megragadta az öszvérek kötőfékjét, és húzni kezdték a kötelet. A bárka megterhelve sokkal mélyebben ült a vízen, de nem ugrándozott olyan könnyedén, mint idefelé jövet. Kétszer még így is átcsapott rajta a víz. A mi oldalunkon mindenki hallgatott, figyeltük, ahogy átér. A túloldalt behúzták, és kikötötték, a szekeret eloldozták, levezették a bárkáról, majd föl a domboldalra.
– Tessék. Látják, nincs miért aggódni – mondta Nik vigyorogva, de sejtettem, hogy ő sem hiszi el a saját szavait.
A bárkával visszafelé néhány ember érkezett, és egyáltalán nem tűntek boldognak. Kapaszkodtak a korlátba, és hunyorogtak a vízpermettől, mire átértek, mindketten csurom vizesek lettek. Egyikük intett Niknek, és félrevonta, dühösen hadonászott beszéd közben, de a csempész a vállára csapott, és hangosan fölnevetett, mintha jó tréfát hallott volna. Kinyújtotta a kezét, és egy apró erszényt kapott, aminek méregette még a súlyát, mielőtt az övére kötötte volna.
– Tartom a szavamat – mondta, aztán visszasétált a csapatunkhoz.
Következőnek a zarándokok mentek át. Néhányan a szekéren akartak maradni, de Nik türelmesen rámutatott, hogy minél nehezebb a rakomány, annál mélyebben ül a hajó. Mindenkit a bárkára terelt és ellenőrizte, hogy mindenkinek jó fogása legyen a korláton.
– Maguk is – intett Hannának és Csillagnak.
– Én a kordémmal megyek – mondta Hanna, de Nik megrázta a fejét.
– A kancájának nem fog tetszeni. Ha megbolondul odakint, nem ajánlatos a bárkán tartózkodni. Higgyen nekem, tudom mit csinálok – rám nézett. – Tamás. Ugye nem bánod; ha a kordéval mész keresztül? Úgy láttam, jól bánsz a lovakkal.
Biccentettem.
– Na látja – mondta Nik. – Tamás gondoskodik a lováról. Menjen csak.
Hanna mormogott valamit, de belátta, hogy a csempésznek van igaza. Lesegítettem a bakról, Csillag pedig belekarolt, és a bárkához kísérte. Nik is velük tartott, halkan elmagyarázta a zarándokoknak, hogy kapaszkodjanak és nincs mitől félniük. Három férfi is fölszállt, egyikük fölajánlotta, hogy ő fogja az egyik gyermeket.
– Tudom, mire lehet számítani – magyarázta az aggódó anyának. – Vigyázok rá, maga csak vigyázzon magára.
A kislány sírni kezdett, hangja még a víz robajlásán is keresztül is hallatszott, ahogy a komp eltávolodott a partról. Nik mellettem állt, úgy nézte őket.
– Nem lesz semmi bajuk – mondta inkább magának, mint nekem. Vigyorogva fordult felém. – Hát, Tamás, még pár forduló és én viselem majd a fülbevalódat.
Némán biccentettem. A szavamat adtam, de nem örültem neki, hogy meg kell válnom tőle.
Nyugodt szavai ellenére még Nik is fölsóhajtott, mikor a bárka kikötött a túloldalon. A csapzott zarándokok még azelőtt elkezdtek leszállni, hogy az emberek kikötötték volna. Figyeltem, ahogy Csillag és Hanna is leszáll, aztán Nik emberei fölterelték őket a part mellől a fák védelmébe. A csónak megint felénk tartott, megint két emberrel a fedélzetén. A zarándokok üres szekere volt a következő, meg néhány póni. A zarándokok lovai is zaklatottak voltak. Be kellett kötni a szemüket, és három férfi ráncigálta föl őket a hajóra. Ott kikötözték őket, a lovak pedig horkantgattak, és rázták a fejüket. A túloldalon nem kellett nógatni őket, hogy leszálljanak a bárkáról. Egy férfi vezette föl a szekeret a domboldalon túlra, ahol nem láthattuk.
Visszafelé megint két férfi utazott, az ő átkelésük volt a legrosszabb. Félúton tartottak, mikor egy hatalmas fatörzs tűnt föl a vízen, a gyökerek, mint hatalmas karmok, egyenesen a tákolmány felé tartottak. Nik kiáltozva bíztatta a lovakat, és mindannyian fölpattantunk, hogy húzzuk a kötelet, de a fatörzs még így is nekiütődött a bárkának. A két férfi felkiáltott az ütközéskor, egyikük el is esett, de sikerült megkapaszkodni a korlát tövében, és úgy markolta, míg át nem értek. Leszállás közben szitkozódtak, mintha az egész előre eltervelt merénylet lett volna. Az ütközéstől meglazult a korlát egy darabja, Nik rosszallóan megcsóválta a fejét, mikor megvizsgálta, aztán figyelmeztette az embereit, akik az utolsó szekeret terelték a fedélzetre.
Az ő átkelésük zökkenőmentes volt, én pedig várakozásteljesen figyeltem, mert tudtam, rajtam a sor.
Van kedved fürödni, Éjszem?
Megéri, ha odaát jobb lesz a vadászat, mint itt – felelte, de éreztem, hogy ő is ideges.
Igyekeztem megnyugtatni magamat és a kancát, miközben figyeltem, hogyan kötözik ki a bárkát. Csitítgattam amíg fölmentünk a fedélzetre, mindent megtettem, hogy biztosítsam, minden rendben lesz. Hallgatott rám valamelyest, hagyta magát fölvezetni és nyugodtan állt, amíg a korláthoz kötöztem. Nik két embere gyorsan lekötözte a kordét, aztán Éjszem is fölugrott a fedélzetre, lehasalt és karmait a fába vájta. Nem tetszett neki, ahogy a folyó ráncigálta a járművet. Ami azt illeti, nekem sem tetszett.
– Ti is menjetek Tamással, meg a szekérrel – mondta Nik két ázott embernek, akik egyszer már megtették az utat. – A fiúk, meg én a következővel visszük át a lovakat. Vigyázzatok a kancával, hátha rúgkapálni kezd.
Óvatosan szálltak föl, ugyanolyan bizalmatlanul méregették Éjszemet, mint a lovat. A kordé hátuljánál kapaszkodtak meg, Éjszem és én pedig az orrban maradtunk, remélve, hogy ott nem ér el minket a kanca. Az utolsó pillanatban Nik is fölugrott a fedélzetre.
– Azt hiszem, mégis veletek tartok – maga oldozta el a kötelet vigyorogva és intett az embereknek. Az öszvérek megindultak a túloldalon, és egy rándulással megindultunk.
Nézni valamit nem ugyanaz, mint csinálni. Az első adag jeges víznél felhördültem, és máris bőrig áztam. Hirtelen játékszer lettünk egy kiszámíthatatlan gyermek kezében. A folyó dübörgött körülöttünk, ráncigálta a hajót, és csalódottan morajlott, amiért nem sikerült magával vinnie minket. Csaknem megsüketültem. A bárka hirtelen rándult egyet, víz csapott a fedélzetre, és körbe folyta a bokámat. Másodszorra vízpermet csapott föl az orrban, és megint beterített. Elengedtem a korlátot, hogy megragadjam a kanca kötőfékjét. Két másik férfinak is ez járhatott a fejében, elindultak előre, a kordéba kapaszkodva. Intettem nekik, hogy maradjanak, és a ló felé fordultam.
Sosem tudom meg, mi volt a férfi szándéka, talán a tőr markolatával akart leütni. Szemem sarkából észrevettem a mozdulatot, és felé fordultam, éppen akkor, mikor a komp újból megrándult. Elhibázott, és nekitántorodott a lónak. A kanca már addig is ideges volt, de ettől megrémült, és rugdosni kezdett. Vadul rázta a fejét, engem is meglökött. Eltántorodtam. Majdnem visszanyertem az egyensúlyomat, mikor a férfi újból felém sújtott. A kordé hátuljánál Nik egy másik emberrel dulakodott, és a becsületéről, meg a szaváról kiabált valamit. Lebuktam a csapás elől, megint víz csapott át a bárka orrán. A lendület a hajó közepe felé sodort. Megkapaszkodtam a kerékbe, és levegő után kapkodtam. Félig kiszabadítottam a kardomat, mikor valaki megragadta a lábamat. Első támadóm vigyorogva jött felém, ezúttal a pengét akarta használni. Hirtelen nedves, szőrös test suhant el mellettem. Éjszem egyenesen a mellkasának ugrott, és a korlátnak lökte.
Hallottam a meggyengült korlát reccsenését. Lassan, nagyon lassan a farkas, az ember és a korlát a víz felé dőlt. Másik támadómat magam után vonszolva feléjük vetődtem. Éppen amikor belezuhantak a vízbe, sikerült megmarkolnom a korlát egy darabját és Éjszem farkát. A kardomat áldoztam fel miatta. Bár csak a farka végét fogtam, erősen tartottam. A feje fölbukkant a bárka oldala mellett, mellső mancsaival kétségbeesetten kapálózott. Elkezdett visszamászni.
Ekkor csizmás láb csapódott a vállamnak, tompa fájdalom robbant a hátamban. A másik csizma az arcomon talált el. Láttam, ahogy Éjszem kicsúszik a kezeim közül és eltűnik a vízben.
– Testvér! – kiáltottam. A folyó elnyelte a szavaimat, a következő hullám pedig vizet árasztott az orromba és a számba. Megpróbáltam talpra állni. Támadóm mellettem térdelt, tőrének pengéjét a torkomnak szegezte.
– Maradj, ahol vagy és kapaszkodj – javasolta komoran. Nik felé fordult és fölkiáltott. – Úgy teszek, ahogy jónak látom!
Nem feleltem. Vadul tapogatóztam az Ösztönnel, minden erőmmel a farkas után nyúltam. A bárka megingott, víz csapott föl. Fázom. Hideg van. Víz az orromban és a számban, öklendeztem. Nem tudtam, melyik vagyok én és melyik Éjszem. Ha élt még egyáltalán.
A csónak a rámpának ütközött.
Ügyetlenül próbáltak talpra állítani. A férfi elvette a tőrét, mielőtt a másik jól megragadta volna a hajamat. Fölpattantam, küzdöttem, és nem törődtem mással, azzal, hogy mit tehetnek velem. Gyűlölet és düh sugárzott belőlem, a riadt lovak pedig átvették az indulataimat. Egy férfi túl közel került a kancához, patája a bordái között csattant. Maradt kettő, gondoltam. Egyet a folyóba löktem a vállammal. Sikerült megkapaszkodnia, amíg én a társát fojtogattam. Nik felkiáltott, mintha figyelmeztetni akart volna. A torkát szorongattam, fejét a fedélzetnek csapkodtam, amikor a többiek rám ugrottak. Ők nyíltan viselték a barna-arany színeket. Megpróbáltam elérni, hogy öljenek meg, de nem tették. Kiáltásokat hallottam a dombtető felől, mintha Csillag hangját ismertem volna föl.
Nemsokára leszorítottak a havas folyópartra. Egy férfi őrködött fölöttem kivont karddal. Nem tudom, hogy engem fenyegetett-e, vagy a többieket akarta visszatartani, hogy megöljenek. Körben álltak, engem bámultak, akár egy farkasfalka, akik épp egy szarvast ejtettek el. Nem érdekelt. Kitapogatóztam, nem érdekelt, mit tesznek velem. Éreztem, hogy valahol az életéért küzd, egyre halványabban éreztem a jelenlétét, ahogy minden erejével az úszásra összpontosított.
Nik zuhant mellém. Egyik szeme egyre jobban bedagadt, mikor elvigyorodott, véres volt a foga.
– Hát itt vagyunk, Tamás, ahogy ígértem. Most pedig kérném a fülbevalót, ahogy megegyeztünk.
Az őrzőm belerúgott.
– Pofa be – mordult.
– Nem erről volt szó – tiltakozott Nik, mikor újból levegőhöz jutott.
Fölnézett rájuk, megpróbálta eldönteni, kihez beszéljen.
– Egyezséget kötöttem a kapitánnyal. Azt mondtam, elhozom neki ezt a fickót, ő pedig cserébe aranyat és biztonságos utat ajánlott nekem és a többieknek.
Az őrmester keserűen fölnevetett.
– Nem ez lenne az első alkalom, hogy Márk kapitány alkut kötött egy csempésszel. Fura. Egyikük sem húzott még hasznot belőlünk, ugye, fiúk? Márk kapitány pedig a folyón úszik lefelé, sajnos nincs itt, hogy megmondja mit ígért. Mindig magának akarta a dicsőséget, ez a kapitány. Most már nincs itt, de tudom, mi a parancs. Letartóztatok minden csempészt, és Holdszembe viszem őket. Jó katona vagyok, úgy ám.
Az őrmester lehajolt, és levágta Nik övéről a saját erszényét, aztán Nikét is. Nik tiltakozott, kapott pár ütést. Nem igazán figyeltem oda. Honnan tudta, ki vagyok? Biztos Csillag kotyogta el, mikor együtt háltak, gondoltam keserűen. Megbíztam valakiben, és megint rajtavesztettem. Oda sem néztem, mikor elráncigálták.
Egyetlen igaz barátom volt, az ostobaságomnak hála, talán már halott. Fölnéztem az égre, és az Ösztönnel kinyúltam a testemből, kitártam az érzékeimet, amennyire csak tudtam. Megtaláltam. Valahol a meredek, jeges partot kaparta a mancsaival. Bundája megszívta magát vízzel, alig tudta tartani a fejét. Megcsúszott, a folyó ismét magával ragadta, megpördítette, és lehúzta. Hamarosan megint kidobta magából, nagy levegőt vett. Nem maradt ereje.
Próbálkozz! – parancsoltam. Próbálkozz tovább!
Az áramlat a folyópartnak csapta, a partfal tele volt gyökerekkel. Mancsaival elkapta, és fölhúzta magát, vizet öklendezett, és levegő után kapkodott. Fújtatott.
Mássz ki! Rázd meg magad!
Nem válaszolt, de éreztem, ahogy kihúzza magát. Apránként följutott a bozótos partra, úgy kúszott ki, akár egy kölyökkutya, a hasán. Víz csorgott róla, tócsába gyűlt körülötte. Nagyon fázott. A bajusza és füle már deresedett. Fölállt, és megpróbálta megrázni magát, de elesett. Megint talpra állt, és megtett pár lépést. Megrázta magát, víz fröccsent mindenfelé. Könnyebb lett, és fölállt a szőre. Állt, lehajtotta a fejét és vizet hányt.
Keress menedéket, kuporodj össze, és melegedj – mondtam neki, mert nem tudott rendesen gondolkozni. Csaknem elájult. Többször tüsszentett, aztán körülnézett.
Oda – mondtam, be a fa alá. Egy fenyőfa ágait csaknem a földig húzta a hó. A fa alatt kis üreg volt, vastagon állt benne a tűlevél. Ha eljut odáig, és összekuporodik, talán fölmelegszik.
Gyerünk – nógattam. Képes vagy rá, menj.
– Azt hiszem, túl nagyot rúgtál bele: Csak az eget bámulja.
– Láttad, mit csinált az a nő Skeffel? Vérzik, mint egy koca. Azért kapott egyet visszakézből.
– Hova tűnt az öregasszony? Megtalálta valaki?
– Nem jut messzire ebben a hóban, ne aggódj miatta. Ébreszd föl és állítsd talpra.
– Nem is pislog, alig lélegzik.
– Nem érdekel. Vigyük el a Mesterség-bűbájoshoz. Onnét nem a mi bajunk.
Éreztem, ahogy az őrök talpra rángatnak és föltámogatnak a domboldalon. Nem figyeltem a testemre, inkább megráztam magam, és bemásztam a fa alá. Épp elég hely volt, hogy összekuporodjak, farkamat keresztülfektettem az orromon. Füleimből kiráztam a vizet. Aludj. Minden rendben, aludj. Lehunytam helyette a szemeit. Még mindig reszketett. Magára hagytam.
Fölemeltem a fejemet, és a saját szemeimmel körülnéztem. Egy csapáson mentünk fölfelé, mindkét oldalamon megtermett Fészekbéli katonák. Tudtam, hogy mögöttünk még jönnek páran. Előttünk láttam Nik szekerét a fák közé húzva. Előtte a földön a csempészek ültek megkötözött kézzel. A zarándokok még mindig vizesen egy tűz körül kuporogtak, körülöttük is őrök álltak. Nem láttam sem Csillagot, sem Hannát. Az egyik asszony hangosan zokogva ölelte magához a gyermekét. A fiú nem mozdult. Az egyik férfi a szemembe nézett, aztán félrefordította a fejét és kiköpött.
– A Fattyú hibája, hogy idáig jutottunk – mondta hangosan. – Eda átka szálljon rá! Bemocskolta a zarándoklatunkat!
Egy kényelmes sátorba kísértek, ami a fák árnyékában állt. Belépve a földre löktek, egy puha báránybőr szőnyegre rogytam. Az egyik őr a hajamba markolt.
– Itten van, uram – mondta az őrmester. – A farkas elkapta Márk kapitányt, mi meg elkaptuk őtet.
Egy serpenyőben szén árasztott kellemes meleget. A hőség szinte elkábított. Burl azonban nem osztotta a véleményem. Egy faszékben ült a serpenyő túloldalán, lábait a meleg felé nyújtotta, annyi szőrme és pokróc volt rajta, mintha hóviharban ücsörögne egy puszta közepén. Mindig nagy darab ember volt, most már hájas is volt. Haját Pompa mintájára begöndörítette. Elégedetlen volt.
– Hogyhogy nem vagy halott? – kérdezte.
Erre nem volt jó válasz. Csak néztem rá, üres tekintettel, elmémet szilárd falak védték. Arca hirtelen elvörösödött, szinte felpuffadt a haragtól. Mikor megszólalt, hangja feszült volt. Az őrmesterre meredt.
– Tisztességesen jelentsen – aztán, mielőtt a férfi belekezdett volna, folytatta. – Hagyták elszökni a farkast?
– Nem hagytuk, uram. Megtámadta a kapitányt, és mindketten a folyóba estek. Olyan hideg vízben egyikük sem élhette túl, de küldtem pár embert lefelé, hátha meglelik a kapitány holttestét.
– A farkas testét is látni akarom, ha megtalálják. Tudassa az embereivel.
– Igen, uram.
– Elkapták a csempészt is? Vagy ő is elszökött? – gúnyolódott Burl.
– Nem, uram. Elkaptuk a csempészt, meg az embereit is. Elkaptuk azokat is, akik velük voltak, bár keményebben küzdöttek, mint vártuk. Volt, aki a fák közé menekült, de elkaptuk őket is. Azt állítják, hogy zarándokok, akik Eda szentélyébe tartanak a Hegyvidékre.
– Engem ez nem érdekel. Engem az aggaszt, miért szegte meg egy ember a király törvényét, miután már megszegte. Visszaszerezték az aranyat, amit a kapitány a csempésznek adott?
Az őrmester csodálkozva nézett rá.
– Nem, uram. Aranyat egy csempésznek? Semmi ilyent nem találtunk. Lehet, hogy a folyóba veszett a kapitánnyal, talán nem adta oda neki...
– Nem vagyok bolond. Többet tudok, mint hinné. Találják meg, mindet. Hozzák ide nekem. Elkapták az összes csempészt?
Az őrmester nagy levegőt vett, aztán úgy döntött, igazat mond.
– Páran a pónikkal a túloldalt maradtak, mikor letepertük Niket. Ellovagoltak, mielőtt...
– Felejtse el. Hol van a Fattyú bűnsegédi bűnrészese?
Az őrmester üres tekintettel nézett rá, talán még a szót sem ismerte.
– Nem kapták el a dalnokot? Csillagnak hívják – követelte Burl.
Az őrmester feszengett.
– Egy kicsit kicsúszott az irányításunk alól, uram. Mikor az emberek elkapták a Fattyút a bárkán, úgy megütötte az őrét, hogy betört az orra. Beletelt egy kis időbe, mire... urai lettünk a helyzetnek.
– Életben van? – Burl hangsúlyából érződött, hogy mennyire elégedetlen.
Az őrmester elvörösödött.
– Igen, uram, de...
Burl egy pillantással elhallgattatta.
– Ha a kapitányod még élne, most azt kívánná, bárcsak halott volna. Maga nem tud jelenteni, nem tudja, hogyan uralja a helyzetet. Egy embert azonnal értem kellett volna küldeni, hogy tájékoztasson a helyzetről. Nem lett volna szabad hagyni, hogy a dalnok lássa az egészet, hanem azonnal el kellett volna kapni. Csak egy vadbarom próbál meg leteperni valamit egy bárkán a legerősebb sodrás közepén, mikor csak annyit kellett volna tennie, hogy megvárja, míg kiköt, akkor egy tucatnyi fegyveres állt volna készenlétben. Ami pedig a csempészek kenőpénzét illeti, hozzák vissza nekem, vagy addig nem kapnak fizetést, míg visszatérül. Nem vagyok ostoba. Ezt alaposan eltolták. Nem bocsátom meg – összeszorította a száját, aztán szinte fröcsögte a szavakat. – Mindenki kifelé.
– Igen, uram. Uram? A fogoly?
– Hagyják itt. Ketten álljanak odakint kivont karddal. Négyszemközt akarok beszélni vele – az őrmester meghajolt és kisietett az embereivel együtt.
Fölnéztem Burlre, egyenesen a szemébe. Kezeimet szorosan hátrakötötték, de senki sem kényszerített többé térdre. Fölálltam és lenéztem rá. Rezzenetlenül állta a tekintetemet. Mikor megszólalt, hangja halk volt, amitől csak fenyegetőbbek lettek a szavai.
– Megismétlem neked, amit az őrmesternek mondtam. Nem vagyok ostoba. Nem kétlem, hogy máris van szökési terved. Valószínűleg meg kell hozzá ölnöd engem. Nekem is van tervem, amivel megúszom élve. Elmondom neked. Egyszerű terv, Fattyú. Mindig kedveltem az egyszerűséget. Így szól: ha a legkisebb gondot okozod nekem, megöletlek. Bizonyára kitaláltad, hogy Pompa király élve akar látni. Ha lehetséges. Ne hidd, hogy nem öllek meg, ha gondot okozol. Ha a Mesterségre gondolsz, figyelmeztetlek, hogy az elmémet jól védem. Ha csak sejtem, hogy ellenem próbálod használni, megöletlek. Ami az Ösztönt illeti, úgy tűnik, a problémám megoldódott. Ha a farkasod mégis megjelenik valahol, hát fölnyársaltatom.
Nem szóltam semmit.
– Megértettél?
Bólintottam.
– Így van jól. Nos. Ha nem okozol bajt, tisztességes bánásmódban részesülsz, akárcsak a többiek. Ha a legkisebb probléma támad veled, a többiek is megbánják. Ezt is megérted? – állta a tekintetemet, választ várt.
Ugyanolyan halk hangon feleltem.
– Gondolod érdekel, hogy megölöd Niket, miután elárult engem?
Elmosolyodott, amitől megfagyott az ereimben a vér. Ez a mosoly egykor a kosvári ács eszes tanítványáé volt, de Burl azóta megváltozott.
– Sunyi alak vagy, Fattyú, mióta ismerlek. De ugyanaz a gyengéd, mint apádnak és a hamis trónkövetelőnek. Azt hiszed, hogy akár egyetlen paraszt élete is fölér a tiéddel. Ha gondot okozol, mind megfizetnek, az utolsó emberig. Megértettél? Még Nik is.
Igaza volt. Nem tudtam elképzelni, hogy a zarándokok fizessenek az én vakmerőségemért.
– Ha együttműködöm, mi lesz velük? – kérdeztem halkan.
Megrázta a fejét ostoba gondoskodásom hallatán.
– Három év szolgaság. Ha kegyetlen ember volnék, levágatnám mindnek az egyik kezét, mert ellenszegültek a király akaratának, amiért megpróbáltak átkelni a határon. Ez felségárulás. A csempészeknek tíz év.
Tudtam, hogy kevés csempész fogja túlélni.
– És a dalnok?
Nem tudom, miért válaszolt a kérdésemre, de megtette.
– A dalnoknak meg kell halnia, de ezt úgyis tudod. Tudta, ki vagy, Will kikérdezte még Kéktóban. Úgy döntött segít neked, mikor a királyát szolgálhatta volna. Áruló lett.
Szavaitól haragra gyúltam.
– Azzal, hogy nekem segít, az igaz királyt szolgálja. Mikor pedig Igazság visszatér, te is megtapasztalod a haragját. Senki sem véd majd meg téged és hazug kotériátokat.
Burl egy pillanatig csak nézett rám. Uralkodtam magamon. Olyan voltam, mint egy gyerek, aki egy másik kölyköt fenyeget a nagy testvérével. Szavaim haszontalanok voltak, sőt rosszabbak annál.
– Őrség! – Burl nem kiáltott, alig emelte föl a hangját, de a két katona szinte azonnal bent termett, kivont karddal. Burl úgy viselkedett, mintha nem látná a fegyvereket.
– Hozzátok ide a dalnokot, és ügyeljetek, hogy ezúttal ne csússzon ki a kezetek közül – az őrök tanácstalanul álltak. Burl megrázta a fejét és sóhajtott. – Menjetek csak, hívjátok az őrmestert is – mikor elmentek, aggodalmat színlelve nézett rám. – Látod, kikkel kell dolgoznom. Holdszem mindig a Hat Hercegség katonaságának szemétdombja volt. Megkaptam a félkegyelmű, ostoba barmokat, aztán nekem kell állnom a király haragját, amiért minden feladatot elrontanak.
Azt hiszem, azt várta, hogy együttérezzek vele.
– Tehát Pompa ideküldött, hogy csatlakozz hozzájuk – jegyeztem meg.
Burl furcsán elmosolyodott.
– Ahogy Elmés király apádat és Igazságot küldte ide előttem.
Ez igaz volt. Lenéztem a vastag birkabőrre. Egész tócsa keletkezett alattam. Ha szénserpenyő melege átjárt is, mégis vacogtam, mintha hideget sugároznék magamból. Egy pillanatra kinyúltam a farkas után. Éjszem aludt, nem fázott annyira, mint én. Burl egy kis asztalról fölvett egy kannát, és gőzölgő marhahúslevest töltött magának és azt szürcsölgette. Felsóhajtott, és hátradőlt.
– Messzire kerültünk onnét, ahonnan elindultunk, nem igaz? – szinte bűntudata támadt.
Bólintottam. Óvatos ember volt, tudtam, hogy beváltja a fenyegetéseit. Láttam a Mesterségének alakját, azt, amivé Galenus torzította: Pompa eszköze lett. Egy lázadó herceghez volt hűséges. Galenus ezt égette belé, többé már nem tudta szétválasztani a Mesterségtől. Hatalomra vágyott, szerette a kicsapongó életet, amit a Mesterség tett lehetővé számára. Karja már nem a munkától duzzadozott, tunikája pedig megfeszült a hasán, álla alatt redőzött a tokája. Tíz évvel tűnt idősebbnek a koránál. Mégis képes volt megvédeni a helyzetét mindentől, ami fenyegethette. Vérszomjasan őrizte.
Először az őrmester lépett be, szorosan a nyomában a katonák és Csillag. Büszke tartással lépett be, pedig arca és szája felduzzadt. Hűvös nyugalommal állt Burl előtt, és nem szólt semmit. Talán csak én éreztem a haragját, félelemnek azonban nyomát sem láttam rajta.
Mikor mellém állították, Burl szemügyre vett mindkettőnket.
– Dalnok. Tisztában vagy vele, hogy ez az ember itt FitzLovag, a Fattyú, aki Ösztönnel is bír.
Csillag nem felelt. Nem kérdés volt.
– Kéktóban Will, Galenus kotériájából, Pompa király szolgája aranyat ajánlott föl, tisztességes aranyat, ha segítesz nekünk elkapni ezt az embert. Te pedig tagadtad, hogy tudod, hol bujkált – elhallgatott, hogy Csillag szólhasson, de a dalnok hallgatott. – Mégis, itt találunk, megint a társaságában utazol – nagy levegőt vett. – Ő pedig azt mondja, hogy azzal, hogy neki segítesz, Igazságot, a trónbitorlót szolgálod. Ő. pedig Igazság haragjával fenyeget engem. Mondd csak, mielőtt minderre válaszolnék, egyetértesz ezzel? Vagy hamisan szólt rólad?
Mindketten tudtuk, hogy esélyt kínál neki, én pedig csak remélni tudtam, hogy elfogadja a lehetőséget. Láttam, ahogy Csillag nyel egyet. Nem nézett rám. Mikor megszólalt, hangja halk volt és magabiztos.
– Nincs szükségem rá, hogy bárki is beszéljen helyettem, uram, és nem vagyok senkinek a szolgája. Nem szolgálom FitzLovagot – elhallgatott, én pedig megnyugodtam, de aztán nagy levegőt vett és folytatta. – Ám ha Igazság Látnok él, akkor ő a Hat Hercegség igaz királya, és nem kétlem, hogy aki másként szól róla, az megtapasztalja a haragját. Ha visszatér.
Burl az orrán keresztül fújta ki a levegőt, majd bánatosan megrázta a fejét. Intett az egyik őrnek.
– Te. Törd el az egyik ujját. Nem érdekel, melyiket.
– Dalnok vagyok! – kiáltott föl Csillag szörnyülködve. Hitetlenkedve nézett rá, akárcsak az őrök és én. Megtörtént már, hogy egy dalnokot kivégeztek árulásért. Megölni egy dolog, bántani azonban teljesen más kérdés.
– Nem hallottad, mit mondtam? – kérdezte Burl a férfit, amikor az tétovázott.
– Uram, hiszen dalnok – mondta a. férfi riadtan. – Dalnokot bántani balszerencsét hoz.
Burl elfordult tőle és az őrmesterre nézett.
– Gondoskodjon róla, hogy öt botütést kapjon, mielőtt még nyugovóra térek ma este. Ötöt; ne feledje, hogy meg tudjam számolni a csapásokat a hátán.
– Igen, uram – mondta az őrmester erőtlenül.
Burl visszafordult a férfihoz.
– Törd el az ujját. Nem érdekel melyiket – mondta, mintha most mondaná először.
A férfi úgy mozdult Csillag felé, mintha alvajáró volna. Engedelmeskedni fog, Burl pedig nem vonja vissza a parancsot.
– Meg foglak ölni – ígértem Burlnek őszintén.
Burl ártatlanul elmosolyodott.
– Legyen kettő. Nem érdekel, melyik.
Az őrmester gyorsan mozdult, előhúzta a tőrét, és a torkomnak szegezte. Térdre lökött. Fölnéztem Csillagra. Egyszer rám pillantott, de a tekintete üres volt. Kezét, akárcsak nekem, hátrakötötték. Egyenesen előre nézett, Burl mellkasára. Mozdulatlanul és némán állt, egyre sápadtabb lett, míg végül a katona hozzáért. Felkiáltott, fojtottan, mikor a katona megragadta a csuklóját aztán sikoltott, de hangja nem tudta elnyomni a két apró roppanást, ahogy az őr hátrafeszítette az ízületnél.
– Mutasd – parancsolta Burl.
Mintha dühös lett volna Csillagra, amiért ezt kellett tennie, az őr a birkabőrre lökte. A sikoly után Csillag elnémult, bal kezének gyűrűs- és kisujja lehetetlen szögben állt. Burl lenézett rá, aztán elégedetten bólintott.
– Vigyed innét. Gondoskodj, hogy jól elzárják, aztán gyere vissza az őrmesteredhez. Mikor megkaptad a botütést, gyere ide – mondta Burl szenvtelen hangon.
Az őr megragadta Csillagot a gallérjánál, és talpra rántotta. Dühös volt, és rosszullét környékezte, ahogy kivezette a dalnokot a sátorból. Burl biccentett az őrmesternek.
– Elengedheted.
Fölálltam, és lenéztem rá, ő pedig fölnézett rám. Többé kétség sem fért hozzá, ki a helyzet ura. Nagyon halkan szólalt meg.
– Korábban azt mondtad, megértettél. Most már tudom, hogy így van. Az út Holdszemig lehet gyors és könnyű, FitzLovag, akárcsak a többieknek. Vagy lehet nehezebb is. Csak rajtad múlik.
Nem feleltem, nem volt rá szükség. Burl biccentett a másik őrnek. Elvitt a sátorból egy másikba, amiben négy őr tartózkodott. Kenyeret, húst és egy pohár vizet kaptam, nyugodt maradtam, amíg kioldozta a kezemet, hogy ehessek. Utána egy pokrócra mutatott a sarokban, én pedig engedelmesen lefeküdtem. Hátrakötötték a kezemet, és összekötözték a bokámat. A szénserpenyő egész éjszaka meleget árasztott, legalább ketten mindig engem figyeltek.
Nem törődtem velük. Elfordultam tőlük, és a sátor oldalát bámultam. Lehunytam a szemem, de nem aludtam, hanem a farkashoz mentem gondolatban. Bundája csaknem megszáradt, de még kimerülten aludt. A hideg és a folyó megtépázta. Némi vigaszt leltem benne, hogy életben volt és aludt. Eltűnődtem, vajon a folyónak melyik oldalán?

 

2. KÖTET

 

18
Holdszem

 

HOLDSZEM EGY KICSINY, de komoly védelmi rendszerrel rendelkező város a Hat Hercegség és a Hegyvidéki királyság közötti határvonalon. Pihenőhelynek számító város, a Chelika ösvényen haladó, a Szélesvölgy hágón át a Hegyvidéken túlra utazó karavánok gyakran időznek el a falai közt és töltik föl készleteiket. Holdszem az a hely, ahonnan Lovag Herceg lefolytatta a tárgyalásokat, amelyek a Hegyvidéki királyság Rurisk hercegével kötött utolsó egyezményt eredményezték. Ennek az egyezménynek a megkötését követően derült ki, hogy Lovag az apja egy már hatesztendős zabigyereknek, akit az egyik környékbeli asszony hozott világra. Lovag trónörökös herceg bevégezte a tárgyalásokat, majd rögtön hazalovagolt Kosvárba, ahol bebizonyítandó, hogy mélységesen megbánta ifjúkori hibáját, bocsánatot kért királynőjétől, apjától és alattvalóitól, lemondott a trónról, hogy elkerülje az örökléssel kapcsolatos majdani problémákat.

*

Burl megtartotta a szavát. Nappal gyalogoltam, őrökkel körülvéve, hátrakötözött kézzel. Éjszakára sátor volt a szállásom, levették rólam a béklyókat, hogy enni tudjak. Senki sem kegyetlenkedett velem, ha nem volt rá szükség. Nem tudom, Burl adta-e szigorú parancsba, hogy hagyjanak békén, vagy csak az Ösztön meséi, a Fattyú megmérgezésével kapcsolatos történetek voltak annyira közismertek, hogy senki sem mert ártani nekem. Bármi is volt az oka, a lényeg az, hogy a Holdszembe vezető utamat csak a rossz időjárás és a szűkös ellátmány tette kellemetlenné. Nem kerülhettem kapcsolatba a zarándokokkal, így semmit sem tudtam arról, hogy mi történt Hannával, Csillaggal meg a többiekkel. Az őreim a jelenlétemben nem beszélgettek egymással, ezért még a tábori pletykákat sem ismerhettem meg. Az igazat megvallva nem volt merszem kérdezősködni. Már akkor rosszul éreztem magam, ha eszembe jutott Csillag, ha arra gondoltam, hogy mit csinálhattak vele. Sokat tűnődtem azon, hogy akadt-e valaki, aki megsajnálta és helyre tette, kiegyenesítette az ujjait. Kíváncsi voltam, vajon Burl megengedné-e ezt. Meglepett, milyen sokszor gondoltam Hannára meg a zarándokok gyermekeire.
Éjszem még mindig velem volt. A Burl fogságában töltött második éjszakámon, miután gyorsan ettem egy kevés kenyeret meg sajtot, egyedül hagytak annak a sátornak a sarkában, amelyben rajtam kívül hat fegyveres kapott helyet. A csuklóimat és a bokáimat ekkor ismét erősen összekötözték, de nem kegyetlenül szorosan, és rám dobtak egy takarót. Az őreim hamarosan belemerültek a játékba, a sátrat bevilágító gyertya fényénél kockáztak. A sátor jófajta kecskebőrből készült, őreim – saját kényelmük érdekében – cédrusvesszőkkel borították be az alját, így a hideg nekem sem okozott túl nagy szenvedést. Mindenem fájt, kimerült voltam, a sebtiben elfogyasztott étel elálmosított, de megpróbáltam ébren maradni. Próbaképpen kinyúltam Éjszem felé; féltem attól, hogy mit fogok találni. Amióta alvást parancsoltam rá, elmémben csak halványan érzékeltem jelenléte nyomait. Most viszont kinyúltam felé, és igencsak megörültem amikor megéreztem, hogy meglehetősen közel van. Úgy jelent meg, mintha valami függöny mögül lépne ki, és rettentően jót szórakozott meghökkenésemen.
Mióta tudsz ilyesmit csinálni?
Egy ideje. Elgondolkoztam azon, amit a medveember mondott nekünk. És amikor külön voltunk rájöttem, hogy nekem is megvan a saját életem. Találtam egy helyet a magam számára a saját elmémben.
Éreztem, tétovák a gondolatai, mintha arra számítana, hogy leszidom azért, amit tett. Nem ezt tettem, inkább átöleltem, ráterítettem azt a melegséget, amit irányába éreztem. Attól tartottam, meghalsz.
Én is ettől félek. Mármint hogy meghalsz. Aztán szinte alázatosan hozzátette: De életben maradtam. És most legalább az egyikünk szabad, hogy kiszabadítsa a másikunkat.
Örülök, hogy biztonságban vagy, de attól tartok, nem sokat tehetsz értem. Ha észrevesznek, nem nyugszanak míg meg nem ölnek.
Akkor majd úgy intézzük a dolgokat, hogy ne vegyenek észre, – mondta könnyedén. Azon az éjszakán elvitt magával vadászni.
Másnap minden koncentrációs képességemre szükség volt ahhoz, hogy talpon maradjak és továbbhaladjak. Kitört a vihar. Az ösvény havas volt, a rikoltozó szél folyamatosan havat szórt ránk, mi mégis megpróbáltunk katonai menetiramban haladni. Ahogy eltávolodtunk a folyótól és közeledtünk a dombok lábaihoz, a fák megszaporodtak, az aljnövényzet észrevehetően sűrűbbé változott. Továbbra is hallottuk a fölénk magasló fák tetejének magasságában üvöltő szelet, de szerencsére már kevesebbet éreztünk belőle, mint korábban. A hideg valahogy szárazabb és csípősebb lett, az éjszaka pedig sötétebb, ahogy feljebb jutottunk. Az étel, amit kaptam, jóformán csak ahhoz volt elegendő, hogy életben maradjak és ne essek össze. Burl a csapata élén lovagolt, lovas testőre szorosan a nyomában. Én az őreim között gyalogoltam. Mögöttünk a zarándokok meg a csatlósok következtek. A menetoszlop legvégén a szekér zötykölődött.
A napi menetelés végén mindig bekísértek egy sebtiben felállított sátorba, megetettek, aztán napkeltéig ügyet sem vetettek rám. Beszélni csak akkor volt alkalmam, amikor átvettem az ételemet, no meg persze akkor, amikor éjjelente megosztottam a gondolataimat Éjszemmel. A folyónak ez a partja vadban jóval gazdagabb volt, mint ahol előtte voltunk. Könnyedén talált zsákmányt, és kezdte visszanyerni régi erejét. Minden gond nélkül képes volt lépést tartani velünk, és még a vadászatra is jutott ideje. Éjszem éppen beletépett egy nyúl zsigereibe rabságban töltött negyedik éjszakámon, amikor hirtelen felkapta a fejét, és beleszimatolt a levegőbe.
Mi az?
Vadászok. Lesvadászok. Abbahagyta a hús marcangolását, és felállt. Egy domboldalon volt, Burl tábora fölött. A fák között – óvakodva és rejtőzködve – vagy kéttucatnyi árnyszerű alak közeledett a tábor felé. Tucatnyinak íja volt. Ahogy Éjszem figyelte őket, kettő lekuporodott a sűrű bozótba. Néhány pillanattal később Éjszem pompás orra füstszagot érzett. A kuporgók lábánál aprócska tűz ragyogott. A vadászok jeleztek a társaiknak, akik az árnyak nesztelenségével eltávolodtak egymásról. Az íjászok elfoglalták a lőállásokat, a többiek bekúsztak a táborba. Néhányan a kipányvázott állatok felé indultak. Már a saját fülemmel is hallottam lépéseiket, a sátramon kívülről érkező neszeket. Nem álltak meg. Éjszem megérezte az égő kátrány bűzét. Egy pillanattal később két lángoló nyílvessző suhant keresztül az éjszakán. Becsapódtak Burl sátrába. Iszonyatos erejű kiáltás harsant. Ahogy az álomittas katonák kitántorogtak a sátraikból, és elindultak a tűz felé, a domboldalon elhelyezkedett íjászok nyílzáport zúdítottak rájuk.
Burl is kitámolyogott az égő sátorból, takarót csavart magára, és parancsokat bömbölt:
– A Fattyú kell nekik, ti marhák! Védjétek meg, bármi áron! – Az egyik nyílvessző közvetlenül mellette zúgott át a fagyos föld felett. Burl felkiáltott, és hasra vetette magát a szekér mögött. Egy lélegzetvételnyi idővel később két nyílvessző koppant a szekérbe.
A sátramban ücsörgő őrök már az első kiáltások hallatán talpra szökkentek. Nem nagyon foglalkoztam velük, inkább Éjszemen keresztül figyeltem a történéseket. Ám amikor az őrmester beviharzott a sátorba, az első parancsa ez volt:
– Húzzátok ki, mielőtt felgyújtják a sátrat! Vigyázzatok rá. Ha idejönnek érte, vágjátok át a torkát.
Az őrök szó szerint követték az őrmester utasításait. Amikor kijutottunk a sátorból, az egyik férfi a hátamra térdelt, és a torkomhoz tartotta a kését. Hat másik állt körülöttem. A sötétben emberek botorkáltak, és üvöltöztek. Újabb ordítás hallatszott, aztán lángra kapott a második sátor – az, amelyik Burl ekkor már lobogva égő sátra mellett állt. A tűz remekül bevilágította a tábornak ezt a végét. Amikor megpróbáltam felemelni a fejem, hogy megnézzem, mi történik körülöttem, a hátamon térdelő fiatal katona határozottan a fagyos földre szorította az arcomat. Nem ellenkeztem, ráhajtottam a fejemet a jeges kavicsokra, és inkább a farkas szemein keresztül vizsgáltam végig a terepet.
Ha Burl őreinek nem kötötte volna le minden figyelmét az, hogy megakadályozzák a szökésemet és megvédjék a vezérüket, akkor könnyedén rájöttek volna, hogy nem mi ketten vagyunk a támadás célpontjai. Miközben nyílvesszők zuhogtak Burl és a lángoló sátor körül, a tábor sötétebbik végében a néma támadók csempészeket, zarándokokat és pónikat szabadítottak ki. Éjszem szemén keresztül tisztán láttam, hogy annak az íjásznak, aki legelőször lőtt rá Burl sátrára, olyan egyértelműen Holfast ábrázata van, mint Niknek. A csempészek jöttek a társaik után. A foglyok úgy tűntek el a táborból, mint a gabonaszemek a lyukas zsákból, de Burl emberei csak a vezérüket meg engem őriztek.
Burl helyesen ítélte meg az embereit. Néhány katona a szekér vagy valamelyik sátor fedezékébe húzódva várta ki a támadás végét. Semmi kétség, jól harcoltak volna, ha közvetlenül őket éri támadást, de egyikük sem volt hajlandó arra, hogy egy szakasz élén ellentámadást indítson a domboldalon elhelyezkedő íjászok ellen. Gyanítottam, hogy nem Mark kapitány volt az egyetlen ember, aki megállapodott a csempészekkel. Csak tessék-lássék lődöztek vissza, mert a lángoló sátrak rontottak éjlátásukon, ugyanakkor azok, akik mégis viszonozni akarták a csempészek nyilait, remek célpontot nyújtottak a megvilágított terepen.
A támadás meglepően rövid idő alatt véget ért. A domboldalon álló íjászok lövöldözése szórványossá változott, a csempészek visszahúzódtak. Burl embereinek figyelmét ekkor a tüzek eloltása kötötte le. Amikor a nyíleső hirtelen abbamaradt, Burl azonnal magához rendelte az őrmesterét; azt akarta tudni, hogy sikerült-e engem a táborban tartani. Az őrmester figyelmeztetően végignézett az emberein, aztán visszakiáltott Burlnek, hogy minden rendben, nem szabadultam ki.
Az éjszaka hátralévő része rettenetes volt. Az idő nagy részét a hóban hasalva töltöttem, miközben a félig meztelen Burl egyfolytában körülöttem horkantgatott, és toporgott. A sátrával együtt odalett személyes holmijának java. Felfedezték a csempészek és a zarándokok szökését, de ez a tény másodlagossá vált ahhoz képest, hogy a táborban senki sem akadt, aki megfelelő méretű ruhákat tudott volna kölcsönözni Burlnek.
Burlén kívül három másik sátor is leégett. A csempészek pónijaival együtt Burl lovát is elhajtották. Burl tombolt dühében, vad fenyegetéseket üvöltött a levegőbe, de nem is próbálta megszervezni a támadók üldözését, A dühét azzal próbálta csillapítani, hogy járkálás közben párszor keményen belém rúgott. Már hajnalodott, amikor eszébe jutott, hogy megkérdezze, a bárdnak is nyoma veszett-e. Nyoma veszett. Erre Burl kijelentette, ez a tény is azt bizonyítja, hogy miattam került sor a támadásra. Megháromszorozta körülöttem az őrséget – arra az éjszakára, és a következő két napra, míg eljutunk Holdszembe. Többé színét sem láttuk támadóinknak, de ebben nem volt semmi meglepő, hiszen megszerezték azt, amit akartak, és dolguk végeztével eltűntek a dombok között. Semmi kétség, Niknek a folyó ezen oldalán is voltak búvóhelyei. Semmiféle melegséget nem éreztem az iránt az ember iránt, aki eladott engem, de kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy bámulatos amit csinált, hogy szökésekor magával vitte a zarándokokat. Talán Csillag dalt tudna költeni erről.
Holdszem aprócska, a hegy lábának tövében kuporgó városnak látszott. A közelében néhány tanyaépület állt; a macskaköves utcák hirtelen kezdődtek el a várost körülvevő palánkkerítés mellett. A fal fölé magasló toronyban álló őr a szokásos kérdéseket tette fel. Azt, hogy a város valójában virágzó település, csak azután tudtam meg, hogy bejutottunk a fal mögé. Fedrentől megtanultam, hogy Holdszem valamikor a Hat Hercegség fontos katonai támaszpontja volt, még mielőtt a Hegyvidék túlsó oldalára tartó karavánok pihenőhelyévé vált. Most borostyánnal, prémekkel és faragott elefántcsonttal kereskedők haladtak keresztül rajta, rendszeres látogatásaikkal gazdaggá téve a lakóit. Vagy legalábbis ez volt a helyzet azóta, hogy az apámnak tárgyalásos úton sikerült egyezségre jutnia a Hegyvidéki királysággal, amely engedélyezte a területére való belépést.
Pompa új ellenségeskedései azonban mindent megváltoztattak. Holdszem ugyanolyan katonai erőddé vált, amilyen a nagyapám idejében volt. Az utcákon járkáló fegyveresek Pompa arany-barna uniformisát, és nem Kos kék ruháját viselték, de a katonák azok mindig katonák maradnak. A kereskedők fáradt, megviselt, beletörődő arccal figyelték a történéseket, miközben vagyonuk maradékát dédelgették, azon töprengtek, hogy a változások hosszú távon milyen hasznot hozhatnak nekik. A menetünk természetesen felkeltette a helybeliek érdeklődését, de csak módjával, titkon kíváncsiskodtak. Eltűnődtem, vajon mióta számít rossz ómennek, ha valaki túlságosan sokat foglalkozik a király ügyeivel.
Fáradtságom ellenére érdeklődve néztem szét a városban. Ez volt az a hely, ahová nagyapám elhozott, hogy Igazság gondjaira bízzon; a hely, ahol Igazság átadott engem Burricknak. Már korábban is sokszor elgondolkoztam azon, hogy Holdszem közelében él-e még anyám egynéhány rokona, és hogy elég messzire jutottunk-e ahhoz, hogy megkereshessem anyámat. De hiába néztem szét, hiába kerestem valami olyan jelet vagy tárgyat, ami felébresztheti bennem elvesztett gyermekkorom emlékeit. Holdszem idegen, de ugyanakkor ismerős is volt a számomra – ám semmivel sem ismerősebb, mint a többi kisváros, ahol megfordultam.
A város tele volt katonákkal. Minden fal mellett sátrak és bódék álltak. Úgy tűnt, hogy az utóbbi időben igencsak megnőtt a város lakóinak száma. Végül eljutottunk egy udvarhoz, amelyben a szekeret vontató állatok otthonukra ismertek. A menet katonai precizitással állt meg és vert tábort. Az őröm egy alacsony fabarakkhoz vezetett. Ablaktalan volt és komor. Bent egyetlen szobát láttam, egy vénember ült benne egy alacsony lócán a széles kandalló mellett, amiben barátságos tűz lobogott. A tényt, hogy a szobából három ajtó nyílt, s hogy mindegyiken kicsiny, rácsos ablak volt, már kevésbé találtam barátságosnak. Betuszkoltak az egyik ajtó mögé, végre megszabadítottak a béklyóimtól, de rám zárták az ajtót, és egyedül hagytak.
Az igazat megvallva ez volt a legkellemesebb börtön, amiben valaha megfordultam. Amikor ez eszembe jutott kivicsorítottam a fogamat, de ezt a grimaszt nem igazán lehetne vigyornak nevezni. A cellámban a szalmamatracos priccset kötelek erősítették a falhoz. A sarokban egy éjjeliedény állt. A rácsos ablakon keresztül beszűrődött némi fény és egy kis meleg. Na nem túl sok, de még így is melegebb volt bent, mint odakint. A helyből valahogy hiányzott a börtönök szigorúsága. Különféle jelekből arra következtettem, hogy a cellám fogda, ahová a részeg vagy bajkeverő katonákat szokták zárni. Kicsit furcsa volt levenni és félretenni a köpenyemet és a kesztyűmet. Leültem a priccsem szélére, és vártam.
Azon az estén egyetlen említésre érdemes dolog történt: vacsorára húst, kenyeret, és egy korsó barna sört kaptam. A vénember kinyitotta az ajtót, és beadta a tálcát. Amikor visszajött, hogy elvigye a tálcát, két takarót adott. Megköszöntem neki; meglepett arcot vágott, aztán mondott valamit, ami igencsak meghökkentett:
– Olyan a hangod, mint az apádé. És a szemed is olyan.
Aztán meglehetős sietséggel rám zárta az ajtót. Ezt követően senki sem szólt hozzám, és csak káromszavakat, meg a kockázó őrök kiáltozását hallottam. A hangokból ítélve a vén fogláron kívül három fiatal férfi tartózkodott a külső helyiségben.
Ahogy leszállt az éj, az őrök abbahagyták a kockázást, és beszélgetni kezdtek. Odakint elég hangosan nyüszített a szél, ezért nem sokat hallottam a sustorgásukból. Nesztelenül felálltam az ágyról, és az ajtóhoz lopakodtam. Amikor kilestem a rácsos kis ablakon, megláttam a három szolgálatos őrt. A vénember már a sarokban álló priccsen hortyogott, de ez a három fickó – Pompa arany-barna egyenruhája volt rajtuk – szemmel láthatóan komolyan vette a feladatát. Az egyik szakálltalan fiú volt, nem több tizennégynél. A másik kettő katonamódra mozgott. Az egyiknek több sebhely volt az arcán, mint az enyémen; lerítt róla, hogy nagy verekedő. A másik gondosan nyírott szakállt viselt, a jelek szerint ő volt az osztag parancsnoka. Mindhárman éberek voltak. A verekedős a fiúcskát ugratta. A kölyök arca komor volt. A két felnőtt végül felhagyott a piszkálásával, a verekedős panaszkodni kezdett – Holdszem nem tetszett neki. Az ital rossz, mondta, túl kevés a nő, és ezek is olyan hidegek, mint a téli éjszakák. Arra vágyott, hogy a király eressze hosszabb pórázra a katonáit, hogy végre nekieshessenek a hegyi szuka tolvaj csürhéjének. Tudta, képesek lennének utat vágni Jhaampéig, és napok alatt be tudnák venni a faerődöt. Mi értelme akkor a várakozásnak? Be nem állt a szája. A társai időnként bólintottak; már túl sokszor végighallgatták a sirámait. Elléptem az ajtótól, visszamentem a priccsemhez, hogy gondolkozzam.
Szép ketrec.
De legalább jól tartanak.
Persze nem olyan jól, mintha én gondoskodnék magamról. Egy kis meleg vér a húsodon, erre van szükség. Ugye, hamarosan megszöksz?
Amint kitalálom a módját.
Eltöltöttem egy kis időt azzal, hogy gondosan végigvizsgáljam a cellámat. A fal és a padló döngölt sárból készült, régi volt mindkettő, és vaskemény, az ujjammal nem bonthattam meg. A gerendamennyezettel sem volt értelme próbálkoznom. Ami pedig az ajtót illeti: vastag volt, az ablakán vasráccsal.
Tudtam, csakis az ajtón keresztül juthatok ki. Visszamentem a rácsos ablakhoz.
– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdeztem halkan.
A fiú megijedt a hangomtól, összerázkódott. A verekedős felröhögött. A harmadik őr rám nézett, aztán némán odament a sarokban álló vizeshordóhoz, és kiemelte belőle a merítőpoharat. Áthozta a cellámhoz, beadta a rácsok között. Megvárta, míg iszom aztán arrébb ment.
– Mennyi ideig leszek itt? – szóltam utána.
– Amíg élsz – felelte a verekedő magabiztosan.
– Nem szabad beszélnünk vele – emlékeztette a fiú.
– Kuss! – kiáltott rájuk az őrmesterük.
A parancs rám is vonatkozott. Az ajtónál maradtam, megmarkoltam a rácsokat. A fiú ideges lett, de a verekedős olyan pillantásokat vetett rám, mint a támadni készülő cápa a prédájára. Láttam, nem sokat kellene bosszantanom ahhoz, hogy meg akarjon verni. Eltűnődtem, vajon hasznomra lehet-e az ostobaságával. Már elegem volt az állandó verésekből, az utóbbi időben ütlegeken és rúgásokon kívül nem sok mindent kaptam. Ennek ellenére elhatároztam, egy kicsit feszegetem a dolgot, hátha történik valami.
– Miért nem beszélhettek velem? – kérdeztem kíváncsian.
Az őrök összenéztek.
– El attól az ablaktól, és kuss! – parancsolt rám az őrmester.
– Csak kérdeztem valamit – ellenkeztem minden indulat nélkül. – Mi baj lehet abból, hogy szóltok hozzám?
Az őrmester felállt, én meg azonnal és engedelmesen elhátráltam.
– Be vagyok zárva ide, ti pedig hárman vagytok. Unatkozom, ez minden. Legalább azt mondjátok el, mit tudtok arról, mi lesz velem?
– Azt fogják tenni veled, amit akkor kellett volna, amikor először megöltek. Víz fölé akasztanak, felnégyelnek, és elégetnek, Fattyú – mordult rám a verekedős.
Az őrmestere ráförmedt.
– Pofa be! Meg akar delejezni minket. Senki sem szól hozzá egyetlen szót sem! Senki! Az Ösztön így keríti hatalmába az embert. Azzal, hogy beszélgetést kezdeményez. Így ölte meg Baltot és a katonáit. – Az őrmester dühödten rám meredt, aztán az emberei felé fordult, akik sietve elfoglalták korábbi pozíciójukat. A verekedős mindenesetre vicsorogva rám vigyorgott.
– Nem tudom, mit mondtak rólam, de ez nem igaz – jelentettem ki. Egyikük sem felelt. – Nézzétek, semmiben sem különbözöm tőletek. Azt hiszitek, ha valamilyen... bármilyen mágikus erőm lenne, akkor be lennék zárva? Nem. Bűnbakot csinálnak belőlem, ennyi az egész. Mindannyian tudjátok, hogy történik az ilyesmi. Ha valami rosszul alakul, akkor kell keríteni valakit, akit felelőssé lehet tenni a történtekért. És most én vagyok az, akit nyakig belenyomnak a trágyába. Nézzetek csak rám, és gondoljatok a történetekre, amiket hallottatok. Már akkor ismertem Baltot, amikor Kosvárban volt Pompával. Hát úgy nézek én ki, mint aki képes volt végezni vele? – Az őrszolgálatuk végéig egyfolytában beszéltem hozzájuk. Nem igazán bíztam abban, hogy sikerül elhitetnem velük az ártatlanságomat, de arról sikerült meggyőznöm őket, hogy semmi bajuk sem származhat abból, ha szóba állnak velem. Történeteket meséltem az életemből, elbeszéltem nekik szerencsétlenségeimet, és tudtam, mindent el fognak ismételni a táborban a társaiknak. Fogalmam sem volt arról, hogy ez mire lesz jó, de ott álltam az ajtónál, az ablak rácsait markolásztam, amiket egészen apró mozdulatokkal kicsavartam a helyükről. Előre-hátra mozgattam a rudakat. Vagyis csak próbáltam mozgatni. Lehet, hogy tényleg kimozdultak, de nem vettem észre.
Megvirradt. Úgy éreztem, minden elmúló óra közelebb hozza hozzám a veszélyt. Burl nem látogatott meg. Biztosra vettem, hogy a markában tart, és arra vár, hogy megérkezzen valaki, aki kivesz a kezei közül. Féltem, Will lesz az. Nem hittem, hogy Pompa bárki másra rábízza az elszállításomat. Nem akartam újra találkozni Willel. Úgy éreztem, nincs elég erőm ahhoz, hogy ellenálljak neki. A napom azzal telt el, hogy ott álltam az ajtónál, a rácsokat feszegettem, és az őreimet figyeltem. Estefelé készen álltam arra, hogy megpróbáljak valamit. Vacsora után – sajtos zabkását kaptam – lefeküdtem a priccsemre, és átadtam magam a Mesterségnek.
Óvatosan leeresztettem a falaimat; féltem, hogy Burl ott fog várni rám. Kinyúltam magamból, és semmit sem éreztem. Megerősítettem magamat, és újra próbálkoztam. Semmi. Kinyitottam a szemem, és felnéztem a feketeségre. Émelyítően ocsmány volt. A Mesterség-álmok megérkezhettek volna, elsodorhattak volna, de most, amikor keresni kezdtem a Mesterség-folyamot, valahogy elkerült. Még kétszer megpróbáltam a dolgot, de aztán az iszonyatos, lüktető fejfájás miatt fel kellett hagynom az egésszel. Rájöttem, a Mesterség nem fog segíteni abban, hogy kijussak innen.
Nem maradt más, csak az Ösztön, – állapította meg Éjszem. Éreztem, nagyon közel van.
Nem igazán tudom, hogyan segíthetne, – vallottam be neki.
Én sem. De ástam egy gödröt a fal alá, arra az esetre, ha sikerül kijutnod a ketrecedből. Nem volt könnyű, a föld fagyos, a cölöpök mélyen vannak. De ha ki tudsz jutni a ketrecből, akkor kiviszlek a városból.
Bölcs terv, – dicsértem. Legalább egyikünk csinált valamit.
Tudod, hol töltöm az éjszakát? A gondolatban volt valami kaján vidámság.
A lábad alatt. Éppen akkora hely van itt, hogy be tudtam kúszni.
Éjszem, ez ostoba vakmerőség. Megláthatnak, felfedezhetik a gödrödet.
Előttem már tucatnyi kutya járt itt. Senki sem fogja észrevenni, hogy itt vagyok. Az este nagy részét azzal töltöttem, hogy megvizsgáltam az emberek lakhelyeit. Mindegyik épület alatt vannak ilyen mélyedések. Nagyon könnyű átjutni az egyikből a másikba.
Légy óvatos, – figyelmeztettem, de nem tagadhatom, jó érzés volt, hogy ilyen közel van hozzám. Az éjszakám elég kellemetlenül telt el. A három őr még véletlenül sem nyitotta volna ki az ajtót. Másnap reggel a vénemberrel próbálkoztam, akkor, amikor beadott nekem egy bögre teát meg két darab keményre szikkadt kenyeret.
– Tehát ismerted az apámat – állapítottam meg, amikor átdugta a reggelimet a rácsok között. – Tudod, én nem emlékszem rá. Sosem volt velem.
– Örülj neki – felelte a vénember. – Aki ismerte a herceget, az nem feltétlenül szerette őt. Nagyon kemény ember volt. Parancsokat osztogatott, betartatta velünk a szabályokat, miközben ő kedvére járt-kelt a világban, és fattyakat csinált. Igen, ismertem az apádat. Túlságosan jól ismertem... sajnos. – Elfordult az ajtótól, és bennem összeomlott minden remény, hogy a szövetségesemmé tehetem. Visszamentem a priccsemhez, a bögrével és a kenyérrel a kezemben leültem, és reményt vesztve a falakra meredtem. Lassan, nagyon lassan eltelt a következő nap is. Biztosra vettem, hogy Will közben még közelebb jutott hozzám. Még egy nappal közelebb kerültem ahhoz, hogy visszahurcoljanak Vásárhelyre. Egy nappal közelebb kerültem a halálhoz.
A sötét, hideg éjszakában Éjszem felkeltett.
Füst. Sok.
Felültem a priccsen, a rácsos ablakhoz mentem, és kilestem. A vénember a helyén aludt. A fiú és a verekedős katona kockázott, a harmadik férfi a körmét piszkálgatta a kése hegyével. Minden nyugodt volt.
Honnan jön a füst?
Elmenjek megnézni?
Ha megtennéd... Légy óvatos!
Mikor nem vagyok az?
Eltelt egy kis idő. Ott álltam a celláin ajtajánál, az őreimet figyeltem. Aztán Éjszem újra megtalált.
Egy nagy épület, gabonaszaga van. Két helyen ég.
Még senki sem fújt riadót?
Senki. Az utcák üresek és sötétek. A városnak ebben a végében mindenki alszik.
Lehunytam a szemem, hogy azt lássam, amit Éjszem. Az épület magtár volt. Valaki két helyen felgyújtotta. Az egyik tűz éppen csak parázslott, de a másikból lángnyelvek csaptak fel, amelyek mohón nyaldosták az épület fafalait.
Gyere vissza hozzám. Talán kihasználhatjuk a helyzetet.
Várj.
Éjszem magabiztosan végigment az utcán, óvatosan haladt, egyik épülettől a másikig. Mögöttünk, a magtárat emésztő tűz megerősödött, és recsegőssé változott. Éjszem megállt, a levegőbe szimatolt, aztán irány váltott. Nem sokkal később felfedezett egy újabb tüzet. Ez egy szénaboglyából falatozott az egyik pajta mögött. A füst lustán emelkedett fel az éjszakába. Hirtelen egy lángnyelv nyúlt ki, és félelmetes sistergéssel tűzbe borult az egész boglya. A forrósághullámokon szikrák emelkedtek az éji égre. Némelyik még akkor is izzott, amikor leereszkedett a közeli házak tetejére.
Valaki gyújtogat. Gyere vissza! Most!
Éjszem gyorsan mozgott. Ahogy visszafelé jött, felfedezett egy harmadik tüzet, ez az egyik barakk sarkában összegyűjtött olajos rongyokat emésztette. Egy szellő bátorságot adott neki a szétterjedéshez. A lángok felcsaptak, megérintették az épület tartógerendáit, és közben szétterültek a fapadlón is.
A tél csípős hidege ugyanolyan alaposan kiszárította a város faépületeit, mint a nyár forrósága szokta. A házak között sátrak és bódék álltak. Tudtam, ha a tüzek még egy kis ideig felfedezetlenül maradnak, Holdszem reggelre egyetlen hamukupaccá válhat. És a várossal együtt én is, ha bent maradok a cellámban.
Hányan őriznek?
Négyen. És zárva az ajtó.
Az egyik őrnél ott a kulcs.
Várj. Talán jobbra fordul a helyzetünk. Lehet, hogy az őrök kinyitják az ajtót, vagy... kivisznek innen.
Valahol a hideg városban éles kiáltás harsant. Felfedezték az első tüzet. A cellámban álltam, Éjszem fülével hallgatóztam. A kiáltozás fokozatosan felerősödött, végül az őreim is meghallották. Felálltak.
– Mi ez? – kérdezgették egymástól.
Egyikük az ajtóhoz ment, kinyitotta. Hideg szél és füstszag áramlott a szobába: A verekedős visszahúzta a fejét.
– Nagy tűz lehet a város túlvégén – jelentette. Egy pillanattal később a másik két őr is kinézett az ajtón. Ideges szóváltásuk felébresztette a vénembert, ő is az ajtóhoz ment. Egy ember rohant végig az utcán.
– Tűz van! Tűz van a magtárban! Hozzatok vödröket!
A fiú a tisztre nézett.
– Odamenjek? Megnézzem?
A tiszt habozott, de aztán megrázta a fejét; a kíváncsiság győzött benne.
– Nem. Ti itt maradtok, én megyek. Mindenre figyeljetek. – Felkapta a köpenyét, és kiment az éjszakába. A fiú csalódottan nézett utána. Az ajtó mellett maradt, kifelé bámult.
– Nézzétek! – mondta hirtelen. – Ott! Tűz!
A verekedős káromkodni kezdett, felkapta a köpenyét.
– Megyek, megnézem.
– De... itt kell maradnunk! Őriznünk kell a Fattyút!
– Te itt maradsz. Mindjárt visszajövök, csak megnézem, mi történik ott. – A férfi az utolsó szavakat már a válla fölött vetette hátra. Elrohant. A fiú a vénemberre nézett.
Az öreg visszament az ágyához, lefeküdt, de a fiú nem mozdult az ajtó mellől. A cellám ajtajába vágott rácsos ablakon keresztül csak az utca egy apró részletét láttam. Néhány ember futott el az épület előtt, aztán elszáguldott egy szekér. Mindenki a tűz irányába tartott.
– Milyen nagy a baj? – kérdeztem.
– Innen nem sokat látok. Csak a lángokat az istálló mögött. Meg a szikrákat. – A fiú hangja csalódott, de ugyanakkor feszült volt. Hirtelen észbe kapott, hogy kivel társalog. Visszahúzta a fejét, és becsukta az ajtót. – Ne beszélgess velem! – figyelmeztetett, aztán leült.
– Milyen messze van ide az a magtár? – kérdeztem. A fiú nem nézett rám, kőmereven ült, az egyik falat bámulta. – Csak azért kérdem – folytattam –, mert eszembe jutott, hogy esetleg elpusztulhatsz, ha a tűz idáig terjed. Én a magam részéről nem szeretnék élve megsülni. Nálad hagyták a kulcsokat, igaz?
A fiú a vénemberre nézett, a keze önkéntelenül az övéhez emelkedett, ellenőrizte, hogy megvannak-e a kulcsok. Nem válaszolt, a vénember is hallgatott. A rács mögül figyeltem. Kis idő múlva a fiú felállt, az ajtóhoz ment, megint kilesett. Láttam, megfeszül az állkapcsa. A vénember mögé állt és kinézett.
– Terjed, igaz? A téli tüzek iszonyatosak. Minden csontszáraz.
A fiú nem válaszolt, de megfordult, és rám nézett. A vénember megérintette az erszényt, amiben a kulcsok voltak.
– Gyertek, kötözzetek meg, és vigyetek ki innen – mondtam. – Azt hiszem, egyikünk sem akar idebent maradni, ha idáig terjed a tűz.
A fiú rám meredt.
– Nem vagyok bolond! – mondta. – Nem fogok meghalni amiatt, hogy szabadon eresztettelek.
– Égj szét ott, ahol vagy, Fattyú! Engem nem érdekelsz – tette hozzá a vénember, aztán ismét kinézett az ajtón.
Tisztán hallottam a sistergő ropogást, amivel az egyik épület a lángok martalékává vált. A szél erős füstszagot hozott. Láttam, a fiú teste idegesen megfeszül. Az ajtó előtt egy ember rohant el, odakiáltott valamit a fiúnak, hogy harc van a piactéren. Újabb emberek futottak végig az utcán, a kardjuk és a páncéljuk meg-megcsörrent. A szél hamut hozott, a lángok üvöltése felerősödött. A füst elszürkítette a levegőt.
A fiú és a vénember hirtelen visszatántorodott a szobába. Éjszem követte őket, az összes fogát kivillantotta. Betöltötte az ajtónyílást, elzárta a két őr elől az egyetlen kijáratot. A morgása hangosabb és fenyegetőbb volt, mint a tűz ropogása.
– Nyissátok ki a cellám ajtaját, és nem bánt titeket – mondtam.
A fiú válasz helyett előhúzta a kardját. Ügyes kölyök volt, nem várta meg, hogy a farkas közelebb kerüljön hozzá, ő támadott. Felemelte a fegyverét, és hátrálásra kényszerítette Éjszemet. A farkas könnyedén kitért a penge elől, de már nem tudta sarokba szorítani a vénembert meg a fiút. A fiú kihasználta az előnyt, kilépett a sötétbe, követte Éjszemet. A vénember az ajtóhoz ugrott, becsukta.
– Itt akarsz maradni? El akarsz égni, velem együtt? – kérdeztem tőle könnyed hangon.
A vénember döntött.
– Dögölj meg... de egyedül! – Leköpött, kinyitotta az ajtót és kirohant.
Éjszem! Nála vannak a kulcsok. Az öregnél, aki most futott ki.
Elkapom.
Egyedül maradtam a börtönben. Arra számítottam, hogy a fiú vissza fog jönni, de tévedtem. Megmarkoltam a rácsokat, rázni kezdtem az ajtót. Meg se moccant. Az egyik rács kissé elmozdult. Megragadtam, csavargatni kezdtem, a lábamat az ajtóhoz feszítettem, rácsimpaszkodtam a fémrúdra. Lehajlott. Addig mozgattam előre és hátra, addig tekergettem, míg a kezemben maradt. A nyílás azonban túlságosan szűk volt ahhoz, hogy átjussak rajta. A kitépett vasrudat az ajtó oldalához feszítettem, de túl vastag volt, nem fért be a résbe. A füst nehézzé tette a levegőt. A tűz közel került. Megfeszítettem a vállamat, az ajtónak vetettem magam. Meg se mozdult. Kinyúltam az ablakon, tapogatózni kezdtem. Az ujjam megérintette a nehéz keresztvasat. Addig tapogatóztam, míg megtaláltam a lakatot, ami a helyén tartotta a keresztvasat. Megkapargattam, de ennél többet nem tehettem. Ekkor már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg melegebb van-e a cellámban, vagy csak a képzeletem játszik velem.
A kitépett rácsdarabbal vakon püfölni kezdtem a lakatot és a keresztvasat. Hirtelen kinyílt a másik ajtó. Egy arany-barna uniformist viselő őr érkezett.
– A Fattyúért jöttem! – kiáltotta, és körülnézett az üres helyiségben.
Hátralökte a csuklyáját. Hitetlenkedve meredtem az arcára. Csillag volt az.
– Könnyebben ment, mint reméltem – mondta széles mosollyal, ami kísérteties vicsornak tűnt felhorzsolt arcán.
– Lehet, hogy mégsem – mondtam erőtlenül. – Zárva az ajtó.
Csillag arcáról leolvadt a mosoly, csalódottan nézett rám.
– Már ég az épület hátulja.
Megragadta a keresztvasat, és éppen feljebb emelte, amikor Éjszem jelent meg az ajtóban. Beügetett, a padlóra pottyantotta a vénember erszényét. A bőrön vér sötétlett.
Döbbenten néztem rá.
– Megölted?
Elvettem tőle amire szükség van. Siessetek! Ég a ketrec hátulja.
Egy pillanatig mozdulni sem tudtam. Éjszemre néztem, és eltűnődtem, mit csináltam belőle. Valahogy vesztett a rá jellemző tiszta vadságból. Csillag a farkasra nézett, aztán rám, végül a padlóra ejtett erszényre. Nem mozdult.
Belőled meg eltűnt valami, ami férfivá tesz. Nincs időnk ilyesmire, testvérem. Te talán nem ölnél meg egy farkast, ha ezzel megmentenéd az életemet?
Erre nem kellett válaszolnom.
– A kulcs abban az erszényben van – mondtam Csillagnak.
Csillag az erszényre nézett, aztán lehajolt, kivette belőle a nehéz vaskulcsot. Beillesztette a zárba. Eszembe jutott, hogy a hiábavaló püföléssel talán tönkretettem a zárszerkezetet. Azért fohászkodtam, hogy ne így legyen. Csillag elfordította a kulcsot, leemelte a lakatot, aztán felemelte a keresztvasat. Amikor kiléptem rám parancsolt.
– Hozd a takarókat! Szükséged lesz rájuk. Rettenetes hideg van odakint.
Ahogy felkaptam a takarókat, éreztem a cellám hátulja felől érkező forróságot. Magamhoz vettem a köpenyemet és a kesztyűmet is. A fal deszkái között füst szivárgott a cellába. Kirohantunk az épületből, a farkas követett minket.
Odakint senki sem törődött velünk. A tűz eszelősen tombolt, a hatalmába kerítette a várost, arra terjedt, amerre akart. Az emberek csak magukkal, az életük és a holmijuk mentésével foglalkoztak. Egy ember telepakolt talicskát tolt el mellettünk, ránk se hederített. Kíváncsi lettem volna, hogy minden az övé-e, ami a talicskán van. Ahogy továbbhaladtunk az utcán, láttam, már az istálló is lángol. A kétségbeesett lovászok kivonszolták az állatokat; a lovak ideges, rémült nyerítése metszőbb volt, mint a szél. Az utca túlsó oldalán álló épület fülsiketítő robajjal összeomlott, és rettentő forróságot fújt ránk. A szél szétterítette Holdszemben a tüzet, a lángok egyik épületről a másikra ugrottak, a levegőben izzó parazsak röpködtek, a városfalon túli erdőre forró hamu hullott. Arra gondoltam, még a mély hó sem lesz képes megfékezni a lángokat.
– Gyerünk! – Csillag dühösen rám kiáltott; csak ekkor jöttem rá, hogy ámuldozva állok. A takarókat szorongatva, szótlanul követtem őt. Végigrohantunk az égő város kanyargós utcáin. Csillag a jelek szerint pontosan tudta, merre tartunk.
Keresztúthoz értünk, ahol korábban valami harc zajlott. Négy test hevert az utcán, mindegyik Fészek színeiben. Megálltam, lehajoltam az egyik katona fölé – nő volt –, elvettem a kését és az erszényét.
Közeledtünk a város kapujához. Hirtelen egy szekér jelent meg mögöttünk. A két különböző színű ló teste tajtékos volt.
– Felszállás! – kiáltott ránk valaki. Csillag habozás nélkül felugrott.
– Hanna? – kérdeztem.
– Siess! – hangzott a válasz.
Felmásztam, a farkas mellém ugrott. Hanna nem várta meg, hogy elhelyezkedjünk, a lovak közé csapott. A szekér előreszáguldott.
Előttünk feltűnt a kapu, nyitva volt, őrizetlenül hagyták, tétován himbálózott a zsanérjain a tűz gerjesztette szélben. Az egyik oldalon egy fekvő testet láttam. Hanna nem lassította le a lovakat. Keresztülrobogtunk a kapun, hátra se néztünk, aztán nekivágtunk a sötét útnak, csatlakoztunk azokhoz, akik szekereken, talicskákat tolva próbáltak menekülni a pusztuló városból. A legtöbben a város közelében álló tanyák felé igyekeztek, ott akarták meghúzni magukat éjszakára. Hanna azonban nem, ő tovább hajszolta a lovainkat. Ahogy az éjszaka sötétebbé vált körülöttünk, ahogy megritkultak a menekülők, Hanna még gyorsabb haladásra bíztatta a lovakat. Előrenéztem, belekémleltem a feketeségbe.
Csak ekkor vettem észre, hogy Csillag mereven nézi a várost.
– Csak felfordulást akartunk kelteni – mondta elcsukló hangon.
Megfordultam, hátranéztem. A sötétségből óriási, narancsszínű lángaurával körülvéve vált ki a pusztuló város. Az éjszakai égbolton rajzó méhekként kavarogtak a szikrák és a parazsak. A lángok úgy üvöltöttek, akár a viharos szelek. Az egyik épület a szemünk láttára roskadt össze, újabb szikratömeg fröccsent a levegőbe.
– Felfordulást? – Csillagra pillantottam. – Ezt az egészet ti csináltátok? Hogy kiszabadítsatok?
Csillag szégyenkezve nézett rám.
– Ne haragudj, de... Nem. Hanna és én érted jöttünk ide, de ez az egész nem a te kiszabadításodról szólt. És nem mi csináltuk. A munka legnagyobb részét Nik családja végezte. Bosszút akartak állni azokon, akik becsapták őket. Bementek, hogy megkeressék és megöljék a hitszegőket. Aztán távoztak. – Megrázta a fejét. – Ez az egész túl bonyolult ahhoz, hogy most elmagyarázzam... Én se nagyon értem. A jelek szerint a Holdszemben székelő Királyi Gárda már évek óta korrupt volt. Jó pénzt kaptak azért, hogy ne vegyék észre a Holfast csempészeket. És a csempészek gondoskodtak arról, hogy az itt állomásozó embereknek része legyen az élet kellemes dolgaiban. Úgy tudom, Mark kapitány húzta a legnagyobb hasznot. Nem csak ő járt jól, de senkivel sem osztozott meg azon, amit kapott.
– Aztán ideküldték Burlt. Ő nem ismerte a kialakult helyzetet. Jókora sereget hozott magával, és megpróbálta bevezetni a katonás fegyelmet. Nik eladott téged Marknak. De amikor ezt megtette, valaki rájött, lehetőség kínálkozik arra, hogy elárulja Burlnek a kapitányt és az üzelmeit. Burl rájött, hogy két legyet üthet egy csapásra: megkaphat téged, és eltüntethet egy csapatnyi csempészt. De Nik Holfast és a klánja jó pénzt fizetett azért, hogy a zarándokok útja biztonságos legyen. Aztán a katonák megszegték a velük kötött egyezséget és a Holfast család így nem tarthatta meg azt, amit a zarándokoknak ígért. – Csillag megrázta a fejét. A hangja szomorú lett. – A nők közül sokat megerőszakoltak. A hideg végzett az egyik gyermekkel. Az egyik férfi soha többé nem tud lábra állni... Meg akarta védeni a feleségét. – Ezután jó darabig csak a szekér nyikorgását meg a távoli tűz bömbölését hallottam. Csillag komor tekintettel nézett vissza az égő varosra. – Hallottál már a tolvajbecsületről? Nos, Nik meg az emberei bosszút álltak azokon, akik becsapták őket.
A pusztuló várost néztem, és nem sokat törődtem Burllel meg a Fészekbéliekkel; arra gondoltam, hogy Holdszemben kereskedők, boltosok, családok is éltek. Otthonok és üzletek műhelyek. És a tűz most mindent megsemmisít. És a Hat Hercegség katonai megerőszakolták foglyaikat, úgy, mintha törvényt nem ismerő haramiák volnának, nem pedig a király fegyveresei, mintha nem Hat Hercegségi királyt szolgálnának. Megráztam a fejem.
– Elmés mindet felköttette volna.
Csillag megköszörülte a torkát.
– Ne hibáztasd magad – mondta. – Már régen megtanultam, hogy nem okolhatom magamat azért a gonoszságért, amit velem tesznek. Nem az én hibám volt. És nem is a tiéd. Te csak az az apró kavics voltál, ami elindította az események lavináját.
– Ne mondj ilyet! – kértem.
A szekér továbbszáguldott, egyre mélyebben vitt minket az éjszakába.

 

 

19
Üldözés

 

A HAT HERCEGSÉG és a Hegyvidéki királyság közötti béke viszonylag új volt Pompa uralkodásának idején. A Hegyvidéki királyság évtizedeken át felügyelte a hágókon keresztül zajló kereskedelmet, éppen úgy, ahogy a Hat Hercegség felügyelte a Jeges- és a Kos-folyókon lebonyolódó ügyleteket. A két régió közötti kereskedést és átjárást a két hatalom felügyelte, de egyik sem volt elégedett vele. Ám Elmés király uralkodásának idején hallgatólagosan és kölcsönösen előnyös kereskedelmi egyezményeket hoztak létre Lovag trónörökös herceg és a Hegyvidéki királyság hercege, Rurisk között. Ennek a szerződésnek a békéjét és előnyösségét később is bebiztosították, akkor, amikor több, mint egy évtizeddel később a hegyvidéki hercegnő, Kettricken lett Igazság trónörökös herceg arája. Bátyjának, Rurisknak idő előtti, a nász estjén bekövetkező halála miatt Kettricken lett a hegyvidéki korona egyedüli örököse. Ennek köszönhetően egy ideig úgy tűnt, hogy a Hat Hercegség és a Hegyvidéki királyság uralkodója ugyanaz a személy lesz, és a két birodalom végre egy országgá egyesül.
A körülmények azonban szétzúzták az egyesüléshez fűződő reményeket. A Hat Hercegséget kívülről a Martalócok fenyegették, belülről Pompa herceg torzsalkodásai gyengítették. Elmés királyt meggyilkolták, Igazság trónörökös herceg pedig eltűnt az utazása során, és amikor Pompa herceg magának követelte a trónt, annyira gyűlölte Kettrickent, hogy a nő jobbnak látta, ha megszületendő gyermeke érdekében visszamenekül a hazájába. Pompa, az önjelölt király ezt követően meg akarta szerezni azokat a területeket, amelyeket véleménye szerint neki ígértek. Első lépésként katonákat küldött a Hegyvidéki királyságba, névleg azért, hogy „védelmezzék” a kereskedők karavánjait. A hegyi népek természetesen megakadályozták ennek a védelmi hálónak a kialakulását. Pompa tiltakozásai és fenyegetései ezt követően szükségessé tették, hogy lezárják a Hegyvidék határait a Hat Hercegség irányából érkező kereskedők előtt. Pompa felbőszült és hadjáratot indított Kettricken királynő trónfosztásáért, és hazafias ellenségességet szított a Hegyvidéki királysággal szemben. Egyértelmű, hogy mi volt a célja: ha szükséges erőszakkal, de mindenképpen megszerezni a Hegyvidéki királyság földjét, a Hat Hercegség tartományává tenni az országot. A jelek szerint az idő nem kedvezett egy ilyen háborúnak és ennek a stratégiának. Azok a földek, amelyeket joggal vallott a sajátjának, veszélybe kerültek, külső ellenség ostromolta határaikat – egy olyan ellenség, amelyet Pompa nem tudott, vagy egyszerűen nem akart visszaverni. A Hegyvidéki királyságot soha, egyetlen katonai erőnek sem sikerült bevennie, Pompa mégis ezt akarta elérni. Az, hogy miért vágyott oly nagyon ennek a földnek a birtoklására, mindenki számára rejtély maradt.

*

Az éjszaka tiszta volt és hideg. A holdfény éppen elég erős volt ahhoz, hogy lássuk az utat, amelyen haladtunk, de ennél többet nem igazán tudtunk kivenni a sötétségből. Egy ideig szótlanul és tétlenül ültem a szekéren, hallgattam a lovak patájának dobogását, és megpróbáltam megemészteni a történteket. Csillag elővette a cellámból magunkkal hozott takarókat, kirázta őket. Az egyiket átadta nekem, a másikat a saját vállára terítette. Összekuporodva, tőlem elhúzódva ült, arccal a szekér hátulja felé, töprengve nézelődött. Éreztem, azt akartja, hogy hagyjam békén. A narancsvörös ragyogásra néztem, amely a pusztulófélben lévő város, Holdszem helyét jelölte a távolban. Egy idő után az agyam ismét működni kezdett.
– Hanna? – szóltam hátra a vállam fölött. – Hová megyünk?
– Minél távolabbra Holdszemtől – mondta Hanna. A hangja kimerültségről árulkodott.
Csillag megmozdult, és rám nézett.
– Azt hittük, te fogod megmondani.
– A csempészek hová mentek? – kérdeztem.
Inkább éreztem, semmint láttam Csillag vállrándítását.
– Nem kötötték az orrunkra. Csak annyit mondtak, ha ki akarunk szabadítani téged, akkor el kell válnunk tőlük. Úgy láttam, arra gondoltak, hogy Burl katonákat küld majd utánad, még akkor is, ha Holdszemben nagyon komolyra fordul a helyzet.
Bólintottam, inkább magamnak, semmint neki.
– Meg is fogja tenni. Az egész támadásért engem fog okolni. Azt fogja híresztelni, hogy a támadók a Hegyvidéki királyságból érkeztek, katonák voltak, akiket azért küldtek ide, hogy engem kiszabadítsanak. – Felültem, elhúzódtam Csillag közeléből. – És amikor elkapnak minket, mindkettőtökkel végezni fognak.
– Nem áll szándékunkban elfogatni magunkat – jelentette ki Hanna.
– És nem is fog sikerülni nekik – fogadkoztam. – Legalábbis akkor nem, ha használjuk a józan eszünket. Állítsd meg a lovakat.
Hannának nem nagyon kellett erőlködnie, hogy lefékezze a fáradt állatokat, amelyek már jó ideje maguktól lelassítottak. Csillag felé toltam a takarómat, leszálltam, és megkerültem a szekeret. Éjszem leugrott, kíváncsian követett.
– Mit csinálsz? – kérdezte Hanna, amikor kicsatoltam a hámokat, és hagytam, hogy a hóra hulljanak.
– Kifogom a lovakat, hogy a hátukra tudjunk ülni. Mit gondolsz, nyereg nélkül is meg tudod ülni? – beszéd közben az őrtől szerzett késemmel elvagdostam a szíjakat. A kérdés felesleges volt; Hannának mindenképpen meg kellett próbálnia, hogy szőrén ülje meg a lovat, ugyanis egyetlen nyergünk sem volt.
– Azt hiszem, muszáj lesz – mondta mogorván, és leszállt a szekérről. – De ezekkel a lovakkal nem jutunk valami messze. Két lovunk van, mi meg hárman vagyunk.
– Ketten vagytok Csillaggal – mondtam. – Sikerülni fog.
Csillag ekkor már felállt a szekéren, onnan nézett le rám. Nem volt szükségem fényre ahhoz, hogy tudjam, milyen hitetlenkedő arcot vág.
– Itt akarsz hagyni minket? Azután, hogy visszajöttünk érted?
Én nem egészen így tekintettem a dologra.
– Ti hagytok itt engem – mondtam határozottan. – Jhaampe az egyetlen nagyobb település a közelben; aki elhagyja Holdszemet, és a Hegyvidéki királyság felé tart, annak keresztül kell mennie rajta. Ne álljatok meg. Menjetek egyenesen Jhaampe felé. Az üldözőink pontosan ezt várják tőlünk. Keressetek egy kisebb falut, és egy darabig húzzátok meg magatokat. A hegyi népek többsége barátságos és vendégszerető. Ha hallotok valamit az üldözőkről, akkor menjetek, át Jhaampéba, méghozzá a lehető leggyorsabban.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Csillag remegő hangon.
– Éjszem és én másfelé megyünk. Ezt már régen meg kellett volna tennünk. Kettesben gyorsabban tudunk haladni.
– Visszajöttem érted! – mondta Csillag. A hangja vádló volt, mintha árulónak tartana. – Mindannak ellenére, ami velem történt. Annak ellenére, hogy a... kezem... meg minden...
– Elvonja rólunk az üldözők figyelmét – mondta Hanna.
– Segítsek felszállni a lóra? – kérdeztem tőle.
– Nincs szükségünk a segítségedre! – jelentette ki Csillag dühösen. Megrázta a fejét. – Annyi mindenen átmentem, mert követtelek. És annyi mindent megtettünk, hogy kiszabadítsunk... Ha én nem vagyok, élve megsültél volna abban a cellában!
– Tudom. – Nem maradt idő arra, hogy mindent elmagyarázzak neki. – Ég veletek – mondtam halkan. Magukra hagytam őket, besiettem az erdőbe. Éjszem mellettem ügetett. A fák összezárultak körülöttünk, hamarosan eltűntünk Hanna és Csillag szeme elől.
Hanna hamar felfogta a tervem lényegét. Burl, amint sikerül megfékeznie a tűzvészt, azonnal velem fog foglalkozni. Megtalálják majd a vénembert, akit a farkas ölt meg, és ebből rögtön tudni fogják, hogy nem égtem benn a cellámban. Üldözni fognak. Felderítőket küldenek szét, és hamarosan beérik Hannát meg Csillagot. Viszont ha a vadászoknak egy másik, nehezebben járható ösvényt kell követniük, rögtön másként áll a dolog. Mondjuk egy olyan ösvényt, ami egyenesen, mindenen keresztül a nyugaton lévő Jhaampe felé tart.
Tudtam, nem lesz könnyű. Nem igazán ismertem a Holdszem és a Hegyvidéki királyság fővárosa között elterülő vidéket. Azt tudtam, hogy errefelé nincsenek városok; a Hegyvidéki királyság nem igazán sűrűn lakott ország. Ezen a földön jobbára csak csapdázók, vadászok, nomád birka- és kecskepásztorok éltek, akik elszigetelt tanyákon, vagy aprócska hegyi falvakban laktak, olyan távol egymástól, hogy ne zavarják a „szomszédaik” zsákmányszerzését. Ami ennél sokkal jobban aggasztott, az az volt, hogy esetleg egy megmászhatatlan csúcs, vagy átjárhatatlan szakadék előtt találom magam, vagy hogy át kell kelnem valami gázló nélküli, gyors sodrú, mély és hideg folyón, amely valamelyik szűk szurdok aljában rohan.
Felesleges ilyesmin töprengeni, majd akkor aggódj, ha tényleg beleütközünk valami akadályba, – jegyezte meg Éjszem. És ha majd előttünk az akadály, akkor megtaláljuk a módját, hogy leküzdjük. Lehet, hogy le kell lassulnunk, de sosem fogunk célhoz érni, ha csak itt állunk és aggodalmaskodunk.
Egész éjjel haladtunk. Amikor kiértünk egy-egy tisztásra, felnéztem az égre, megfigyeltem a csillagok állását, és megpróbáltam betájolni magunkat; tartani akartam a nyugati irányt. Nem tévedtem, amikor arra számítottam, hogy nehéz lesz a terep. Szándékosan olyan ösvényeket választottam, amelyeken gyalog, a farkassal viszonylag könnyedén haladhattam, de amelyek már-már járhatatlanok voltak lovas üldözőink számára. Bozótos emelkedőkön és lejtőkön vágtunk át, sűrű ligeteken. Sokszor kínlódva vergődtem előre, és közben azzal vigasztaltam magam, hogy Csillag és Hanna időközben jókora távolságot megtehetett a kitaposott utakon. Megpróbáltam elhessegetni azt a gondolatot, hogy Burl esetleg nagyobb embervadász-csapatot küld utánunk, akkorát, amely egynél több menekülőt is képes követni. Bíznom kellett abban, hogy az egész bandát sikerül magam után csalnom. El kellett hitetnem az üldözőkkel, hogy ártani tudok Pompának, hogy közvetlen veszélyforrás vagyok, amit a lehető leghamarabb meg kell szüntetni.
Felnéztem az egyik orom tetejére, ahol három hatalmas cédrus állt egymás mellett. Úgy láttam, ott majd megpihenhetek, kis tüzet rakhatok, és megpróbálkozhatok a Mesterséggel... Eszembe jutott, hogy nincs tündérháncsom, ezért gondoskodnom kellett arról, hogy utána pihenhessek.
Majd én őrködöm, – közölte Éjszem.
A cédrusok óriásiak voltak, egymásba kapaszkodó ágaik szabályos tetőt alkottak, alattuk száraz, hómentes volt a talaj. Az évtizedek során lehullott levelek vastag, puha szőnyeget alkottak. Összekapartam egy kupacnyit, hogy megvédjem testemet a talajból sugárzó hidegtől, aztán rőzsét gyűjtöttem. Most először néztem bele a lopott erszénybe. Egy tűzkövet találtam benne, hat pénzdarabot, pár kockát, egy törött karkötőt és egy kis szövetdarabba csavart, finom hajtincset. Egy katona életének legjellemzőbb tárgyai. Kis lyukat ástam a földbe, beletettem a hajtincset, a kockákat és a karkötőt. Megpróbáltam nem belegondolni, hogy egy gyermektől vagy egy szeretőtől származik; nem tehettem róla, hogy az a katona, az a nő meghalt, de az agyam legmélyén egy álnok hang egyre azt suttogta, hogy miattam kellett pusztulnia. Megpróbáltam elnémítani a suttogást. Ha rajtam múlik, még mindig élne... Kis ideig vénnek, fáradtnak és betegnek éreztem magam, aztán erőnek erejével kiűztem a fejemből a kínzó gondolatokat. Jól megraktam a tüzet. A rőzsét a kezem ügyébe helyeztem. Magam köré csavartam a köpenyemet, hátradőltem a levélágyon. Mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és lemerültem a Mesterségbe.
Mintha egy mély folyóba buktam volna alá. Nem készültem fel arra, hogy ilyen könnyedén sikerülni fog a dolog, kis híján elsodródtam. A Mesterség-folyó itt valahogy mélyebb és erősebb sodrú volt. Nem tudtam, hogy a képességeim gyengültek meg, vagy valami más oka van a dolognak. Rátaláltam magamra, összeszedtem magam, és megacéloztam az akaratomat a Mesterség csábításaival szemben. Nem akartam arra gondolni, hogy innen könnyedén Mollyra és a gyermekünkre irányíthatnám a gondolataimat, hogy a saját szememmel láthatnám hogyan növekszik a kislány, hogyan boldogulnak. Igazság felé sem akartam kinyúlni, pedig vágytam rá. A Mesterség ereje akkora volt, hogy semmi kétség, megtaláltam volna őt. De most nem ezért voltam itt, hanem azért, hogy rátaláljak egy ellenségre. Óvatosnak kellett lennem, vigyáznom kellett, nehogy valami elvágjon a Mesterségtől. Burl irányába fordítottam a tudatomat.
Kiterjesztettem magamat, óvatosan keresni kezdtem Burlt. Felkészültem rá, hogy támadás esetén azonnal felhúzzam magam köré a falakat. Könnyedén rátaláltam; meglepett, hogy mennyire nem vett tudomást az érintésemről.
A fájdalma keresztüláramlott rajtam.
Visszahúzódtam, gyorsabban, mint egy tengeri anemóna, ha meglepi az apály. Kinyitottam a szemem, felbámultam a hóterhes cédruságakra. Az arcomon és a hátamon veríték csorgott.
Mi volt ez? –, kérdezte Éjszem.
Én is csak annyit tudok, mint te –, feleltem.
Színtiszta fájdalom volt. Olyan fájdalom, amit nem lehetett összefüggésbe hozni a test sérüléseivel, ami nem félelemből vagy bánatból táplálkozott. Tökéletes fájdalom, mintha a test minden egyes külső és belső része tűzbe merülne.
Pompa és Will okozta.
Reszketve feküdtem, nem a Mesterségbe való merülés rázta a testem, hanem Burl fájdalma. Olyan mértékű szenvedés volt ez, amit az elmém képtelen volt felfogni. Megpróbáltam megérteni mindazt, amit abban az egyetlen pillanatban átéreztem. Will, és talán Carrod Mesterségének valamelyik árnya megbénította Burlt ehhez a büntetéshez. Carrod gyengén álcázta a feladattól való iszonyát és undorát. Talán attól félt, hogy egy nap kára származik a dologból. Will legerősebb érzelme a harag volt, amit azért érzett, mert Burl a hatalmába kerített engem, de valahogyan kieresztett a markából. Ám a harag mögött valamiféle elégedettséget is éreztem; elégedett volt azzal, amit Pompa tett Burllel. Will nem talált élvezetet a dologban. Még nem.
Ám Pompa igen.
Volt idő, amikor ismertem Pompát. Igaz, sosem alaposan. Valamikor egyszerűen a fiatalabbik nagybátyám volt, az, aki egyáltalán nem szeretett engem. Ellenérzéseit kisfiúsan juttatta kifejezésre, lökdösött és csipkedett, ugratott és csúfolt. Nem tetszett a dolog, nem szerettem őt, de akkor ez tökéletesen érthető volt. Egy fiú féltékenysége volt ez, amit az ébresztett fel, hogy a kedvelt legidősebb fiú megteremtett még egy riválist, aki szintén követelt magának Elmés király idejéből és figyelméből. Pompa valamikor egyszerűen egy elkényeztetett fiatal herceg volt, aki irigyelte a bátyjait, mert azok előtte állnak a trón öröklésében. Ez a tudat szinte beteggé tette, durvává és önzővé.
De akkor még egészen emberi volt.
Amit azonban most éreztem az irányából jóval túlhaladta azt, amit még tudtam érteni. Valami kifejezhetetlen és megfogalmazhatatlan kegyetlenség sugárzott belőle. Elvesztette minden emberiességét, és ürességében egykori önmaga árnyékává vált. Akkor sem okozhatott volna nekem nagyobb megdöbbenést, ha megnyitja előttem a mellkasát, és megmutatja a teste belsejében lévő viperafészket. Eltaszította magától az emberiességet, hogy magához öleljen valami sokkal, de sokkal sötétebb dolgot. És ez volt az az ember, akit a Hat Hercegségben most királynak neveztek.
Ez volt az az ember, aki katonákat küldött Csillag és Hanna után.
– Visszamegyek – figyelmeztettem Éjszemet, és nem hagytam neki időt az ellenvetésre. Lehunytam a szemem, belevetettem magam a Mesterség-folyóba. Kitártam magam előtte, beszívtam hideg erejét, és nem gondoltam arra, hogy ha túlságosan belém hatol akkor esetleg elpusztít. Abban a pillanatban, amikor Will érzékelte a jelenlétemet megszólítottam őket.
– Az én kezemtől fogsz meghalni, Pompa. Ez olyan biztos, mint az, hogy Igazság királyként fog uralkodni.
Ezután feléjük hajítottam az összegyűjtött energiát.
A dolog olyan ösztönös volt, amilyen ösztönösen az ember ökölbe szorítja a kezét. Nem terveztem el, de hirtelen megértettem, ez az, amit Igazság tett velük Vásárhelyen. Nem volt semmiféle üzenet, semmi, csak az erő dühödt rájuk bocsátása. Rájuk zúdítottam, és megmutattam magam, aztán, amikor felém fordultak, rájuk ontottam a Mesterség minden birtokomban lévő szilánkját. Ahogy Igazság, én sem tartottam vissza semmit az erőmből. Azt hiszem, ha csak egy ellenfelem lett volna, akkor sikerült volna kipurgálnom belőle a Mesterséget. Ők viszont többen voltak, és közösen viselték el a csapást. Sosem fogom megtudni, hogy a támadásom milyen hatást gyakorolt Burlre. Talán hálás volt könyörtelenségemért, mert összezúztam Will összpontosítását, és kiszabadítottam őt Pompa körmönfontan megalkotott, hihetetlen fájdalmakat okozó béklyóiból. Éreztem Carrod elborzadó rikoltását, ahogy kiszakította magát a Mesterségből. Azt hiszem, Will kiállt volna elém, hogy felvegye velem a harcot, ha Pompa nem parancsol rá erőtlenül:
– Ne tedd, te őrült, ne hozz rám veszélyt a bosszúddal! – Aztán egy szempillantás alatt eltűntek.
Amikor magamhoz tértem, már nappal volt. Éjszem közvetlenül mellettem, majdnem rajtam feküdt, a melle véres volt. Erőtlenül arrébb toltam; azonnal megmozdult. Felállt, megszimatolta az arcomat. Én is beszívtam a vérem szagát. Furcsa érzés volt. Hirtelen felültem. A világ meglódult körülöttem. Lassan ráhangolódtam Éjszem gondolataira.
Jól vagy? Reszkettél, aztán vérezni kezdett az orrod. Nem voltál itt, nem hallottalak!
– Jól vagyok – nyugtattam meg rekedt hangon. – Köszönöm, hogy melegítettél.
A tábortüzem alig parázslott. Óvatosan az előkészített tüzelőhalom felé nyúltam, pár gallyat vetettem a parazsakra. Olyan érzésem támadt, hogy a kezem valahol távol, nagyon távol van tőlem. Amikor a tűz ismét fellobbant, mellé húzódtam, és felmelegítettem magam. Azután felálltam, eltántorogtam néhány lépés távolságba, a hóhoz. Lehajoltam, maréknyi havat dörzsöltem az arcomba, hogy megszabaduljak a vér ízétől és szagától. Egy kis havat vettem a számba, mert a dagadtnak és ragacsosnak éreztem a nyelvemet.
Akarsz pihenni? Akarsz enni?, – kérdezte Éjszem izgatottan.
Igen és igen. De menekülnünk kellett. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy amit csináltam azzal magamra uszítottam őket. Azt tettem, amit tenni akartam, és a dolog valóságosabb volt, mint vártam. Okot adtam nekik arra, hogy féljenek tőlem. Tudtam, most nem fognak nyugodni, míg el nem pusztítanak. Világosan megmutattam nekik hol vagyok – érezniük kellett a helyet –, és lehetőséget adtam nekik arra, hogy rám küldjék az embereiket. Amikor megérkeznek már nem lehetek itt. Visszamentem a tűzhöz, földet rugdostam rá, aztán a biztonság kedvéért megtapostam. Elindultunk.
Olyan gyorsan haladtunk, ahogy a lábam bírta. Semmi kétség: lefékeztem Éjszemet. Szánakozva nézett rám, amikor felvergődtem egy emelkedőn, amikor derékig süppedtem a hóba. Ő egyszerűen szétterpesztette a lábujjait, és könnyedén végigfutott a fehér felszínen. Amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, és megálltam, hogy nekitámaszkodjak egy-egy fának, ő előreviharzott, hogy megtalálja a legmegfelelőbb ösvényt. Mire beesteledett elfogyott az erőm. Megálltunk, tüzet raktam, Éjszem pedig eltűnt. Amikor visszatért húst hozott. A legtöbbször fehér nyulakat, egy alkalommal – éppen egy befagyott tó mellett táboroztunk le – egy kövér hódot. Eljátszottam magam előtt, hogy megsütöm a húst, de az igazat megvallva éppen csak megpörköltem a tűz fölött. Túlságosan fáradt és éhes voltam ahhoz, hogy ennél többet tegyek. A kizárólag húsból álló étrendnek köszönhetően nem rakódott le rám fölösleges zsírréteg, de életben maradtam, és volt erőm a mozgáshoz. Nem sokszor aludhattam mélyen, mert újra és újra fel kellett riadnom, hogy tápláljam a tüzemet, és néha olyan hideg volt, hogy kénytelen voltam felállni, és addig toporogni, meg ugrálni, míg visszatért az élet fagyzsibbasztott lábaimba. Kitartás. Erről szólt az egész. Nem kellett ide se erő, se gyorsaság, viszont minden egyes nap rá kellett kényszeríteni magamat a továbbhaladásra.
Magasan tartottam a Mesterség-falakat, de még így is éreztem, hogy Will ostromot indított ellenük. Attól nem féltem, hogy képes lesz rám rontani; addig semmiképpen sem, amíg őrzöm magamat, de ahogy telt az idő egyre inkább elbizonytalanodtam. A folytonos szellemi éberség is jócskán kiszívta az erőmet. Voltak éjszakák, amikor a legszívesebben lebontottam volna a falakat, hagytam volna, hogy rám támadjon, és egyszer s mindenkorra végezzen velem. De ezekben a bizonytalan időszakokban elég volt arra gondolnom, hogy Pompa mire képes, és máris megváltozott a véleményem. Pompa időnként félelemfullánkot döfött belém, ami aztán arra ösztönzött, hogy újult erővel próbáljam növelni a közöttünk meglévő távolságot.
Utunk negyedik napjának reggelén, amikor felkeltem, tudtam, hogy mélyen járunk a Hegyvidéki királyságban. Kettricken földjének ezen a részén biztonságban voltunk.
Milyen messze van még ez a Jhaampe, és mit csinálunk majd, ha odaérünk.
Nem tudom, milyen messze van, és azt sem, hogy mit fogunk csinálni.
Ezen én is ekkor gondolkoztam el először. Kényszerítettem magam, hogy azzal a gondolattal foglalkozzam, amit korábban kizavartam a fejemből. Nem igazán tudtam, hogy mi történt Kettrickennel azóta, hogy elküldtem a király mellől, hogy belemenekült az éjszakába. Ő sem kapott hírt sem tőlem, sem felőlem. Úgy számoltam, a gyermeke körülbelül annyi idős lehet, mint az én lányom. Hirtelen feltámadt bennem a kíváncsiság. Arra gondoltam, hogy ha a kezemben tartanám azt a gyermeket, akkor nagyjából tudnám, milyen érzés volna a saját lányomat ölbe kapni.
Csakhogy Kettricken halottnak hitt. Úgy tudta, hogy Pompa kivégeztetett, és már régen eltemettek. Kettricken volt a királynőm, Igazság felesége. Persze a tudomására juttathattam volna, hogy megmenekültem, és hogyan sikerült megúsznom azt a dolgot, de az igazság felfedése az ő esetében olyan lett volna, akár a nyugodt vizű tóba dobott kavics. Ő sokkal régebben ismert, mint Csillag, Hanna, vagy bárki más, aki rájött, hogy ki vagyok. Ha ő mondana rólam bármit, akkor az nem kétes hír, legenda vagy mese lenne, hanem valósággá, ténnyé változna. Olyan ténnyé, amit mindenki elhinne, ha így szólna azokhoz, akik szintén ismernek engem:
– Igen, láttam őt, tényleg életben van. Hogy hogyan sikerült neki? Természetesen úgy, hogy Ösztönnel bír az átkozottja.
Haladtam előre Éjszem mögött, tapostam a havat, tűrtem a hideget, és azon töprengtem, mit szólna Türelem, ha eljutna hozzá a hír. Szégyenkezne, vagy örülne? Megbántódna, hogy neki nem adtam hírt magamról? Kettrickenen keresztül üzenhettem volna, ő mindenkit értesíthetett volna, akit ismerek. És a hír előbb-utóbb eljutott volna Mollyhoz meg Burrickhoz is. Vajon milyen hatással lenne Mollyra az, ha nem csak arról szerezne tudomást, hogy életben vagyok és nem tértem vissza hozzá, hanem arról is, hogy „megfertőződtem” az Ösztönnel? Annak idején a szívembe hasított a gondolat, hogy eltitkolta előlem, hogy gyermeket vár tőlem. Először ekkor éreztem át, mennyire becsapottnak és sebzettnek érezhette magát akkor, amikor rájött, hogy oly sok éven keresztül mennyi mindent nem mondtam el neki. Egy újabb ilyen csapás, a becsapottság következő érzése talán egyszer s mindenkorra kitörölné belőle mindazt, amit esetleg még mindig érez irántam. Nagyon kicsi volt az esélyem arra, hogy újjáépíthetem a vele való közös életünket, és nem akartam tovább csökkenteni ennek lehetőségét.
Ami a többieket illeti, azokat, akiket ismertem, akikkel együtt éltem és harcoltam, Kosvár katonáit – előbb-utóbb ők is rá fognak jönni az igazságra. Bármit is éreztem az Ösztönnel kapcsolatosan, már sokszor láttam a barátaim szemében, hogy undorodnak tőle. Már láttam, hogy változtatta meg mondjuk Csillag velem szembeni viselkedését. Mit gondolnának az emberek Burrickról, ha befogadna a házába egy Ösztönnel bíró férfit, és eltűrné a közelségét? Lehet, hogy ő is lelepleződne? Összeszorítottam a fogamat. Jobb lett volna, ha halott maradok. Vagy talán még jobb, ha elkerülöm Jhaampét, továbbmegyek, és megkeresem Igazságot. Persze erre így, készletek híján éppen olyan kevés esélyem volt, mint arra, hogy Éjszem egyszeriben szelíd ölebbé változik.
És volt még egy apróság A térkép.
Amikor Igazság elhagyta Kosvárat, birtokában volt egy térkép. Az a régi térkép, amit Kettricken ásott elő Kosvár könyvtáraiból. Már megfakult rajta az írás, Bölcsesség király idejében készülhetett; ő volt az a király, aki legelőször meglátogatta az Elődöket, és rábírta őket, hogy legyenek a Hat Hercegség segítségére. A térkép részletei félig-meddig eltűntek az idők során, de Kettricken és Igazság is meg volt győződve afelől, hogy rajta van az az ösvény, amelyet követve el lehet jutni arra a helyre, ahol Bölcsesség király legelőször összetalálkozott azokkal a, szavakkal jobbára körülírhatatlan lényekkel. Igazság azzal a szándékkal hagyta el Kosvárat, hogy a térkép útmutatásait követve behatol a Hegyvidéki királyságon túli vidékre. Magával vitte azt a friss másolatot, amit személyesen készített az ősrégi rajzról. Fogalmam sem volt, mi történt az eredetivel; talán elkerült Vásárhelyre, amikor Pompa kifosztotta Kosvár könyvtárait. A térkép stílusa és szegélyének szokatlan volta miatt gyanítottam, hogy valójában ez is egy még régibb eredeti másolata volt. A szegély a Hegyvidék stílusában készült; az őseredetijét, ha egyáltalán létezett még, valószínűleg elő lehetett volna ásni Jhaampe könyvtáraiból. Azokban a hónapokban, amikor a Hegyvidéken lábadoztam, hozzájuthattam volna. Tudtam, hogy a könyvtár hatalmas és jól őrzött épület. Arra gondoltam, ha nem is sikerül megtalálnom ennek a bizonyos térképnek az eredetijét, talán rábukkanok másokra, amelyek ugyanazokról a vidékekről készültek.
Amíg a Hegyvidéken voltam, lenyűgözött az emberek őszintesége. Nem sok olyan zárat, lakatot és őrt láttam, amihez fogható Kosvárban rengeteg volt. Könnyedén be lehetett volna jutni a királyi lakosztályba. Akkor sem lett volna nehéz, ha esetleg valami oknál fogva őröket állítanak, mert a falak egyszerű, agyaggal bekent és lefestett kéregháncsból készültek. Bíztam benne, hogy megtalálom a bejutás módját. Ha pedig egyszer odabent vagyok, nem tart majd sokáig átkutatni a könyvtárat, hogy ellophassam azt, amire szükségem van. Az is megfordult a fejemben, hogy kutakodás közben elég jól kipihenhetem magamat.
Nem voltam annyira romlott, hogy ne szégyelljem ezt a gondolatot, de azt is tudtam, hogy a szégyenkezés nem fog visszatartani a cselekvéstől. Megint nem volt más választásom. Ahogy felkapaszkodtam a kővetkező meredélyen, a szívem mintha ezeket a szavakat ismételgette volna: nincs más választás, nincs más választás... Az igazat megvallva sohasem volt más választásom. A sors gyilkost csinált belőlem, hazugot és tolvajt. És minél jobban igyekeztem kiemelkedni ezekből a szerepekből, annál határozottabban visszasüllyedtem beléjük. Éjszem a sarkamban ügetett, rossz hangulatom nyugtalanná tette.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egyszer csak egy meredély tetején találtuk magunkat. Ostoba módon megtorpantam – az alattunk futó úton haladó lovas katonák játszi könnyedséggel észrevehettek. Sárga-barna zekéjük kivirított a havas tájból. Olyan dermedten álltam, akár egy meglepett szarvas, de talán szerencsém lett volna, talán nem fedeznek fel, ha nincs velük az az átkozott kutyafalka. Végigmértem az állatokat. Hat véreb; hála Edának nem farkasebek, hanem rövid lábú nyúlfogók voltak, nem a legmegfelelőbbek a terephez és az időjárási viszonyokhoz. A falkához csupán egy hosszú lábú kutya tartozott, egy szikár, ívelt hátú korcs, amely a felvigyázójával együtt a többi állattól kicsit távolabb várakozott.
Hat kutya, meg tucatnyi lovas...
A korcs felkapta a fejét, és felvonyított. A többi kutya azonnal megtorpant, ezek is ugatni kezdtek. Ugatni és szimatolni... Amikor az orrukba csapott a szagunk felüvöltöttek. A felvigyázójuk felemelte a kezét, és ránk mutatott. A korcs ekkor már felénk rohant, a felvigyázója a nyomában.
– Nem is tudtam, hogy itt van egy út – mondtam bocsánatkérően Éjszemnek, ahogy visszarohantunk a gerinc aljába. Nem sok előnyünk volt. Lefelé vágtattunk, azon az ösvényen, amit mi magunk tapostunk ki. A kutyáknak és az utánunk eredő üldözőknek előbb fel kellett kapaszkodniuk a szűz hóval borított emelkedőn, a gerinc túlsó oldalán. Abban reménykedtem, hogy mire felérnek, addigra mi eltűnünk a szemük elől, már az alattunk húzódó keskeny, vízmosásszerű szurdok túlsó végében járunk. Éjszem visszafogta magát, nem akart egyedül hagyni. A kutyák egyre vadabbul csaholtak, üldözőink, a vadászok izgatottan kiáltoztak egymásnak.
FUSS!, parancsoltam rá Éjszemre.
Nem hagylak el.
Ha megtennéd nem sok esélyem maradna, – ismertem el. Az agyam lázasan dolgozott. Menj le a szurdok aljába, hagyj hamis nyomokat, aztán tégy egy kerülőt, és kövesd a szurdok vonalát. Amikor odaérek felfelé fogunk futni. Amíg odalent vizsgálgatják a nyomaidat nyerünk egy kis időt.
Rókáknak való cselek!, – horkant fel, de elrohant mellettem, szürke teste hamarosan beleveszett a szurdok oldalát borító sűrű bozótba. Mielőtt a bozót széléhez értem, gyorsan hátranéztem. A kutyák és a lovasok ekkor jutottak fel a gerinc tetejére. Beugrottam egy hólepte bokor mögé, és csúszva, szánkázva továbbhaladtam a meredek lejtőn. Éjszem annyi nyomot hagyott, akár egy egész falkányi farkas. Ahogy egy pillanatra megálltam, hogy levegőhöz jussak, elrohant előttem, hogy tovább szaporítsa a hamis nyomokat.
Tűnjünk el innen!
Nem vártam meg a válaszát, amilyen gyorsan a lábam bírta, rohanni kezdtem a szurdokban. A hó itt nem volt olyan mély, mint a lejtőn, mert a szurdok alja fölé behajló fák és bokrok felfogták a javát. Kétrét görnyedve haladtam, mert tudtam, ha hozzáérek az ágakhoz, a fák a nyakamba szórják fehér terhüket. A kutyák üvöltése megremegtette a dermesztő levegőt. Tisztán hallottam a hangjukat miközben torpanás nélkül futottam előre. Amikor hallottam, hogy izgatott csaholásuk tanácstalan szűköléssé változik, tudtam, hogy lejutottak a szurdok aljába, és megtalálták Éjszem nyomait.
És azt is tudtam, hogy üldözőink ezután gyorsabban fognak haladni...
Éjszem!
Csitt, te bolond! Meghallanak a kutyák. És az a másik is.
A szívem megdermedt a mellkasomban. El sem tudtam hinni, hogy ennyire ostoba voltam. Keresztülcsörtettem a havas bokrokon, a fülembe szinte belehasítottak a hátam mögül érkező hangok. A vadászok felfedezték a Éjszem által hátrahagyott hamis nyomsorokat, és arra kényszerítették a kutyáikat, hogy azokat kövessék. A szurdok szűk volt, a lovasok alig fértek el benne. Egymást gátolták a mozgásban, és valószínűleg összezavarták a valódi nyomokat. Megint nyertünk egy kis időt. Aztán hirtelen riadt kiáltásokat hallottam, meg a kutyák vad ugatását. Futás közben elcsíptem a ködös kutyagondolatok zavaros egyvelegét. Egy farkas ugrott közéjük, keresztülszáguldott a falkán, menet közben jobbra-balra csapkodott, aztán keresztülfutott a kutyák mögött haladó vadászok lovainak lába között. Az egyik ló annyira megriadt, hogy levetette a hátáról a gazdáját. Az egyik kutya fülét a farkas csapása után már csak egy vékony bőrcafat tartotta a helyén; agonizált a fájdalomtól. Megpróbáltam kizárni az elmémből a fájdalmát. Szerencsétlen állat, teljesen feleslegesen kellett kiállnia a kínt. A lábam mintha ólomból lett volna, a szám kiszáradt, de megpróbáltam fokozni az iramot, hogy minél jobban kihasználjam azt az időt, amit Éjszem az élete kockáztatásával szerzett nekem. Fel akartam kiáltani, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, ne foglalkozzon az üldözőinkkel, meneküljön velem, de nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy a falka a hangom vagy a gondolataim alapján meg tudja határozni merre járok.
Továbbrohantam.
A szurdok egyre szűkült és egyre mélyült. Indák és ágak libbentek félre előlem, a meredek oldalfalakon bokrok kapaszkodtak. Úgy láttam, egy befagyott patak jéghátán haladok. Körülnéztem, a mederből kivezető utat kerestem. A hátam mögött megint felüvöltöttek a kutyák, egymásra csaholtak; megtalálták a valódi nyomot, követték a farkast. Biztosra vettem, hogy Éjszem ismét megmutatta magát, és most megpróbálja elcsalni az üldözőket a közelemből. Fuss, barátom, fuss! Éjszem felém vetette a gondolatot, már nem törődött azzal, hogy a kutyák esetleg meghallják. Vad öröm, hisztérikus eszelősség sugárzott belőle. Azt az éjszakát juttatta az eszembe, amelyen Justint üldöztem Kosvár folyosóin, hogy levágjam a Nagyteremben Pompa trónörökösi ceremóniájának vendégei szeme láttára. Éjszemben szétáradt az a vad szenvedély, amely megakadályozta abban, hogy a saját életére, a menekülésre gondoljon. Továbbfutottam, a szívem a torkomban dobogott, annyira féltettem a farkast; megpróbáltam visszafojtani a szemem sarkát szúró könnyeket.
A szurdok véget ért. Egy jégzuhatag csillámlott előttem, egy hegyi patak emlékműve lehetett, azé a pataké, amely a nyári hónapokban betöltötte vizével a szurdok alját. A hegy oldalában lévő sziklahasadékban lógó hosszú, egyenetlen oldalú jégcsapok fénye és csillogása pontosan olyan volt, mint sebes hegyi patakoké. A jégszobor aljában kristályszerű volt a hó. Megtorpantam, arra számítottam, hogy a vékony jégréteg esetleg beszakadhat alattam, és belemerülök a jégtömeg aljában lévő mély tóba. Felnéztem. A szurdok fala egyenetlen és szinte függőleges volt, de itt-ott kopár szikladarabok meredtek ki a mély hórétegből. Néhány helyen csenevész fácskák és kopasz bokrok nyújtogatták ágkarjaikat a felülről érkező napsugarak irányába. Nem láttam olyan helyet, ahol könnyű lett volna felkapaszkodni. Megfordultam, elindultam visszafelé. Éles üvöltést hallottam; a hang felerősödött és magassá változott, aztán mélyebb lett. Nem származhatott sem farkastól, sem kutyától, így csak a korcsok szoktak huhogni. Valami azt súgta, hogy a szikár dög a nyomomban van. Egy ember kiáltott, a kutyát bátorította. Ismét felhangzott az üvöltés – ezúttal már sokkal közelebbről érkezett. A szurdok fala felé fordultam, mászni kezdtem. Az egyik üldözőm odakiáltott a társainak, szavakkal és éles füttyel hívta őket, kövessék, mert megtalálta a nyomaimat; arra bíztatta a többieket, ne törődjenek a farkassal, mert bármit is csinál a dög, az csak egy Ösztön-trükk része lehet. A kutyák távolból érkező csaholása hirtelen megváltozott. Abban a pillanatban tudtam, hogy Pompa végül megtalálta azt, amit keresett. Egy Ösztönnel rendelkező embert, aki most rám vadászott. Az Ősi Vért megvásárolták...
Ugrottam egyet, elkaptam a szurdok falába kapaszkodó vékony fácska törzsét. Fellendítettem magam, talpra álltam, egyensúlyozva felnyúltam, hogy elkapjam a fölöttem lévő másik fa ágait. Amikor ránehezedtem, a gyökerei kifordultak a sziklás talajból. Zuhanni kezdtem, de sikerült megkapaszkodnom az első fában. Visszakapaszkodtam, elszántan másztam. A talpamat a második fához támasztottam, de vékony törzse nem bírta el a súlyomat. Éles reccsenés hallatszott. Kétségbeesetten felnyúltam, és megmarkoltam a második fa fölött kapaszkodó bokrok kopár gallyait. Megpróbáltam gyorsan feljutni, hogy ne kelljen túl sokáig a gyenge ágú növényekbe kapaszkodnom. Maroknyi gally maradt a kezemben, egy száraz fűcsomó is kiszakadt á helyéről. A szurdok pereménél kapálóztam, de képtelen voltam feljebb jutni. Lentről kiáltást hallottam, ösztönösen hátrafordultam. Egy férfi és egy kutya érkezett alám. A korcs meg a gazdája. Ahogy a korcs felvicsorgott rám a férfi vesszőt illesztett az íja húrjára. Magatehetetlenül függtem fölöttük, könnyebb célpontot elképzelni sem lehet.
– Kérlek... – ziháltam, aztán meghallottam azt a halk, semmivel össze nem téveszthető pendülést, amit az íj húrja ad ki magából amikor útjára bocsát egy nyílvesszőt. Éreztem a találatot, mintha egy ököl csapott volna a hátamba. Forró fájdalom áradt szét a testemben. Az egyik kezem lecsúszott a faágról, amit markoltam. Nem parancsoltam rá, hogy ezt tegye, önállósította magát. Már csak a jobb kezemmel tartottam magam. A kutya ugatása vadabb lett, az az átkozott dög megérezte a vérszagot. Hallottam a gazdája ruhájának suhogását; a férfi elővette a második nyílvesszőt.
Ismét fájdalom mart a testembe, ezúttal a jobb csuklómba. Az ujjaim szétnyíltak. Felordítottam. A lábam vadul rugdosta a szurdok falába kapaszkodó bokrokat. Aztán... emelkedni kezdtem, az arcom a hóréteg alatti sziklákhoz súrlódott. Megmozdítottam a bal karomat, esetlen úszó mozdulatokat tettem vele. Húzd fel a lábad!, vicsorgott rám Éjszem. Egyetlen hangot sem adott ki, mert a fogaival a jobb karomat tartotta. Felfelé húzott. A közelsége új reményt, új erőt csöpögtetett belém. Vadul rugdalóztam, aztán egyszer csak szilárd talajt éreztem a hasam alatt. Előrekúsztam, megpróbáltam megfeledkezni a hátam közepéből szétáradó fájdalomról, de nem igazán sikerült a dolog: a forró vörösség hullámokban terjedt szét bennem. Ha nem láttam volna azt az átkozott nyílvesszőt, amit az a férfi rám lőtt, talán arra gondolok, hogy kocsitengely vastagságú póznát vágtak a hátam közepébe.
Állj fel, állj fel! Menekülnünk kell!
Nem emlékszem, hogyan álltam talpra. Hallottam, hogy a kutyák a hátam mögött felkapaszkodnak a szurdok falán. Éjszem a perem szélén maradt, hogy fogadja őket. Sebet harapott rájuk, visszataszította őket a falka többi, a fal tövében ugrándozó tagjához. Amikor korcs is lezuhant, hirtelen alábbhagyott a falka harci kedve, csendesebbé vált a hörgésük. Mindketten éreztük a fajdalmát, hallottuk a korcs gazdájának jajveszékelését. Az állat, az íjas ember lélektársa elvérzett a hóban. A többi vadász visszahívta a kutyáját, dühösen elmorogták a többieknek, hogy semmi értelme felküldeni az állatokat a szurdok falán, mert az a farkas úgyis lemészárolná őket. Hallottam a vadászok kiáltásait és átkozódását; hallottam, hogy megfordítják a fáradt lovakat, és elindulnak visszafelé a szurdokban, hogy keressenek egy olyan helyet, ahol felkaptathatnak a fal tetejére, és ismét utánunk eredhetnek.
Fuss!, – parancsolt rám Éjszem. Arról, amit csináltunk, nem beszélhettünk. Különös, félelmetes melegség áradt szét a hátamban, de a forrósághullámok közé jeges hideg keveredett. A mellkasomra tettem a kezemet, azt hiszem, arra számítottam, hogy sikerül kitapogatnom a nyílvessző hegyét. De nem, a vessző mélyen bennem volt, valahol a testemben. Éjszem után tántorogtam, a túlságosan sok élmény és a rettenetes fájdalom az eszméletvesztés szakadékának szélére taszított. Az ingem és a köpenyem, ahogy előrehaladtam, hozzásúrlódott a hátamból kiálló nyílvesszőhöz. A fapálca apró megmoccanásainak hatására, a fémhegy még mélyebben belém hatolt. Eltűnődtem, vajon milyen újabb sérüléseket okoz a testemben. Azokra a szarvasokra gondoltam, amelyeket nyílvesszővel sebeztem halálra; magam előtt láttam a testükön vöröslő, nyílhegy ütötte sebeket, a befúródott vesszőket szorosan körbefogó, cafatolódott húst. Eszembe jutott, hogy talán tüdőlövést kaptam. Egy szétlőtt tüdejű szarvas nem juthat messzire. Mintha vérízt éreztem volna a torkomban...
Ne gondolj erre!, – förmedt rám Éjszem. Ezzel mindkettőnket legyengítesz. Csak menj. Menj és ne állj meg.
Ő is ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy nem tudok futni. Mentem, és ő mellettem lépkedett. Egy ideig. Aztán vakon tántorogtam a sötétben, már az sem érdekelt, hogy merre tartok. És ekkor Éjszem már nem volt mellettem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de sehol sem találtam. Valahol a távolban ismét felugattak a kutyák. Továbbmentem. Nekiütköztem a fáknak. Az ágak végigkarmolták az arcomat, de nem éreztem a fájdalmat, amit okoztak – az arcom érzéketlenné vált. Az ingemre ráfagyott a vérem; a fagyott vér minden mozdulatomnál megkarcolta, megszúrta a bőrömet. Megpróbáltam szorosabbra húzni magam körül a köpenyemét, de a fajdalom hirtelen térdre kényszerített. Ostoba voltam. Megfeledkeztem arról, hogy a köpenyem, ha meghúzom a szélét, megmozdítja a nyílvesszőt. Bolond voltam...
Menj tovább! Menj!
És továbbmentem.
Nekiütköztem egy fának. Az ágakról hózuhatag hullott a nyakamba. Oldalra támolyogtam, továbbmentem. Sokáig... Aztán ott ültem a hóban, és egyre jobban fáztam. Fel kellett állnom. Tovább kellett mennem.
Felálltam, és elindultam, de azt hiszem, nem bírtam sokáig. Egy hatalmas örökzöld alatt a hó nem volt olyan mély, mint másutt. Térdre rogytam.
– Kérlek – nyögtem. Nem volt erőm ahhoz, hogy könyörületért sírjak. – Kérlek... – Fogalmam sem volt, kitől kértem és mit.
Két kiálló gyökér között megláttam egy üreget. A talajt a vékony hóréteg alatt vastag tűlevél-takaró borította. Behúzódtam az üregbe. A hátamból kimeredő nyílvessző miatt nem fekhettem le. A homlokomat a fához támasztottam, a mellemen keresztbe tettem a karomat. Összegömbölyödtem, magam alá húztam a lábamat, és amennyire tudtam befészkelődtem a gyökerek közé. Talán fáztam volna, ha nem vagyok annyira fáradt. Elnyomott az álom, de előtte meg elhatároztam, ha felkelek tüzet rákok, és megmelegszem mellette. Szinte éreztem a lángok melegét...
Testvérem!
Itt vagyok, feleltem nyugodtam. Itt. Kinyúltam magamból, és biztatóan megérintettem őt. Jött. A nyakát borító dús szőrre ráfagyott a kutyák nyála, de egyetlen fog sem döfte keresztül a bőrét. Az orra mellett volt egy mély karmolásnyom, de semmi komoly. Kicselezte az üldözőinket, körbevezette őket, hátulról támadott rá a lovaikra. Az állatok megrettenve vágtattak bele a sötétségbe, a hóval és magas, száraz fűvel borított pusztába. Csak két kutya maradt életben. Az egyik ló menekülés közben lesántult, a gazdája kénytelen volt felkapaszkodni egy másik lovas mögé.
Éjszem harcolt, aztán megkeresett engem. Könnyedén feljutott a havas emelkedőn. Ő is fáradt volt, de az izmaiban ott lüktetett a győzelem ereje. Az éjszaka tiszta és friss volt körülötte. Elkapott valami szagot; az egyik bokor alatt parányi szempár csillogott. Egy nyúl volt, a balga azt remélte, sikerül épen elinalnia a közelünkből. Nem sikerült. Egyetlen csapás, és a zsákmány máris Éjszem fogai között volt – a mi fogaink között. A fejére haraptunk rá, aztán eltörtük a gerincét. Hús az állkapcsaink között... Enni fogunk. Az erdő ezüstszínű és fekete volt körülöttünk.
Elég! Testvérem, ne tedd ezt.
Mit?
Szeretlek, de nem akarok egy lenni veled.
Mozdulatlanná válva lebegtem. Vadul zihált, a nyúl feje mellett szívta be a hideg levegőt. Az orra mellett vörösbarnán csillogott a karmolásnyom, erős lábai könnyedén vitték előre izmos testét.
És te sem akarsz egy lenni velem, Változtató. Nem igazán.
Nem voltam biztos abban, hogy igaza van. Az ő szemével láttam, az ő orrával éreztem magamat, azt a testet, ami ott kuporgott a faóriás gyökerei között; azt a kicsiny, erőtlen, magára hagyott bábot. A vérem szaga erős volt a levegőben. Aztán pislogtam egyet, és máris az alkaromat láttam a szemem előtt. Lassan, kínlódva felemeltem a fejem. Mindenem fájt; a fájdalom forrása valahol a hátam közepén volt.
Megéreztem a nyúl zsigereinek és vérének szagát. Éjszem mellettem állt, az egyik lábát a prédán tartotta, aztán felharapta a hasát.
Edd meg míg meleg.
Nem tudom, képes vagyok-e rá.
Megrágjam neked?
Nem tréfált, de... ezt még undorítóbbnak találtam, mint azt, hogy nyers, friss húst zabáljak. Sikerült megráznom a fejem. Az ujjaimat alig éreztem, de láttam, hogy a kezem megfogja a kicsiny májat, és felemeli a számhoz. Meleg volt és véres. Hirtelen rájöttem, Éjszemnek igaza van. Ennem kellett. Mert élnem kellett. Széttépte a nyulat. Felemeltem egy darabot, beleharaptam a meleg húsba. Rágós volt, de már ez sem érdekelt. Nem gondolkodtam, kis híján elhagytam a testemet, majdnem elfoglaltam az övét; majdnem bemásztam melléje a tökéletesen egészséges farkastestbe. Egyszer már megtettem, de az az ő beleegyezésével történt. Most viszont már mindketten tudtuk, jobb, ha nem próbálkozunk ilyesmivel. Megosztozhatunk egymáson, de egyikünk sem válhat a másikká. Ha megpróbálnánk mindketten rajtavesznénk.
Lassan felültem. Éreztem, hogy a hátamban az izmok nekifeszülnek a nyílvesszőnek, tiltakoznak az idegen test ellen. Éreztem a nyílhegy súlyát. Amikor elképzeltem, hogyan meredhet ki belőlem majdnem kiadtam az ételt, amit addig nagy nehezen lenyeltem. Nyugalmat erőltettem magamra. Hirtelen – és furcsa módon – Burrick képe jelent meg előttem. Arcának halálos mozdulatlansága, amikor megfeszítette a térdét, és végignézte, hogy a régi seb szétnyílik. Lassan a hátamhoz emeltem a kezemet. Végighúztam az ujjaimat a gerincemen. Az izmaim önkéntelenül a nyílvesszőhöz feszültek. Az ujjaim végül megérintették a ragacsos fapálcát. Még ez az apró érintés is új, szinte kibírhatatlan fájdalmat eredményezett. Óvatosan és bizonytalanul a nyílvessző köré zártam az ujjaimat, lehunytam a szemem, és megpróbáltam kirántani. A dolog még akkor is nehéz lett volna, ha nem jár ilyen rettenetes fájdalommal. A kín megrázta körülöttem a világot, és amikor valamelyest alábbhagyott azon kaptam magam, hogy lógó fejjel négykézlábra ereszkedve állok.
Megpróbáljam?
Megráztam a fejem, és úgy maradtam, ahogy voltam. Féltem, hogy elájulok. Megpróbáltam gondolkozni. Ha kihúzom a nyílvesszőt, akkor – ebben egészen biztos voltam – elvesztem az eszméletemet. A seb vérezni fog. Ha nem leszek magamnál, akkor nem tudom elállítani a vérzést. Nem, ez így nem jó megoldás. Jobb, ha ott hagyom a vesszőt, ahol van. Összeszedtem a bátorságomat. Le tudnád törni?
Közelebb jött hozzám. Éreztem a fejét a hátamon. Oldalra fordította a fejét, úgy tartotta, hogy a hátsó fogai rázáruljanak a nyílvesszőre. Aztán összezárta az állkapcsát. Halk reccsenés hallatszott, a gallyaknak van ilyen hangjuk, amikor a kertész lemetszi őket a vastagabb ágakról. Fájdalom áradt szét bennem. Szédültem és az ájulás kerülgetett, de valahogy sikerült hátranyúlnom. Megrántottam a köpenyemet, lehúztam a nyílvessző csonkjáról. Reszketve magam köré csavartam. Lehunytam a szemem.
Ne! Előbb rakj tüzet.
Erőlködve kinyitottam a szemem. Nagyon nehéz feladat volt. Összekapartam pár gallyat és ágat. Éjszem megpróbált segíteni, ágakat húzott a közelembe, de így is egy örökkévalóságig tartott míg a kis láng táncolni kezdett a gallyakon. Lassan megraktam a tüzet. Mire ez sikerült, már hajnalodott. Ideje ismét útra kelni. Csak annyi ideig maradtunk a faóriás mellett, míg megettük a nyulat, és míg kellőképpen felmelegítettem a kezemet meg a lábamat. Aztán ismét elindultunk. Éjszem könyörtelenül haladt előre, és nekem követnem kellett.

 

 

20
Jhaampe

 

JHAAMPE, A HEGYVIDÉKI királyság fővárosa régibb település, mint Kosvár, ahogy a Hegyvidéki királyság uralkodócsaládja is ősibb, mint a Látnok-ház. Jhaampe, a város stílusát tekintve legalább annyira különbözik az erődítményszerű Kosvártól, mint amennyire a Látnok uralkodók különböznek azoktól az Áldozat-család filozófus vezetőitől, akik a Hegyvidéken uralkodnak.
Hagyományos értelemben vett, állandó város nem létezik. Van néhány állandó épület, de a gondosan megtervezett és kertekkel szegélyezett utak mentén olyan helyek vannak, ahol a Hegyvidék népei szabadon járhatnak, kelhetnek. Létezik egy hely, amit piacnak szántak, de a kereskedők az évszakok váltakozásának megfelelően váltják egymást. Egyetlen éjszaka több sátor is megjelenhet az utak mellett, lakóik egy hétig vagy hónapig beolvadnak Jhaampe polgárai közé, hogy aztán, amikor befejezték a látogatásukat vagy a kereskedést, nyomtalanul eltűnjenek. Jhaampe folyamatosan változó, szüntelenül átalakuló sátorváros, amelyet rövidebb-hosszabb ideig a hegyek között élő emberek laknak.
Az uralkodó család és kíséretükben lévők otthona nem hasonlít a mi kastélyainkra és házainkra. Lakhelyüket nagy fák köré építik fel; az élő fák ágait sok-sok éven át tartó türelmes munkával úgy hajlítják le, úgy csavarják oldalra, hogy ezek képezzék az épületek vázait. Ezt az élő házat azután fakéreg-rostokból szőtt anyaggal borítják be, a falak szilárdságát fából készült rácsozattal növelik meg. Az épületek sok esetben tulipánbimbóra, vagy tojásra emlékeztetnek. A kéregszőttes fölé agyagréteg kerül, erre mázolják fel a hegyi népek által kedvelt élénk színű, gyantás festéket. A házak többsége a festésnek köszönhetően különleges állatokra vagy növényekre hasonlít, ritka az, amelyik dekoráció nélkül marad. A színek közül a bíbor és a sárga különböző árnyalatait kedvelik leginkább, így a hatalmas hegyvidéki fák árnyékában álló város olyan, akár egy tavaszi sáfrányos rét.
A házak körül és a nomád „város” útkereszteződéseiben találhatók a kertek. Mindegyik csodálatos, mindegyik páratlan a maga nemében. Van, amelyik egy különös alakú farönk, kőhalom, vagy érdekesen megfaragott fatörzs körül épült ki. A kertekben az illatos gyógynövények vagy színes virágok mellett számtalan növény él. Az egyik figyelemreméltó kert szívében egy hőforrás található. Itt húsos levelű növények, egzotikus illatú virágok találhatók, egy melegebb éghajlat lakói, amelyeket azért hoztak ide, hogy rejtélyességükkel örömöt szerezzenek a hegyi embereknek. A látogatók távozásuk előtt gyakran ajándékokat hagynak a kertekben, fafaragásokat, kecses agyagedényeket, esetleg színes kavicsokból összeállított képeket. A kerteknek nincs tulajdonosuk, de mindenki részt vesz a gondozásukban.
Jhaampéban több melegvizes forrás is található, ezek némelyike olyan forró, hogy megfőne bennük az óvatlan fürdőző, de akad olyan is, ami kellemesen langyos. A forrásokat két módon használják fel: nyilvános fürdőket hoztak létre körülöttük, vagy a házakat fűtik velük. A látogató minden épületben, minden kertben és minden utcán megtalálja a színeknek és a formáknak azt az egyszerű szépségét, amelyeket a hegyi emberek oly nagyon szeretnek. A város összességében a békesség, az öröm és természetesség érzetét sugározza magából. Az életnek ez az egyszerűsége sok esetben arra készteti a látogatót, hogy töprengjen el saját életformájának helyes vagy helytelen voltán.

*

Éjszaka volt. Nagyjából csak arra emlékszem, hogy hosszú, fájdalmas napok után következett. Megmozdítottam a botomat, és tettem még egy lépést. Nem haladtunk valami gyorsan. A levegőben kavargó hópelyhek vakítóbbak voltak, mint az éjszakai sötétség. A pelyheket a hátán hozó, kavargó szél ellen semmivel sem védekezhettem. Éjszem fáradhatatlanul futkosott körülöttem, irányította tétova lépteimet – mintha ezzel gyorsabb haladásra ösztökélhetett volna. Időnként idegesen a levegőbe szimatolt. A teste merevvé vált a félelemtől és a fáradtságtól. Füstöt érzett és kecskeszagot. ...nem azért, hogy eláruljalak, testvérem. Hanem hogy segítsek neked. Ezt ne feledd. Olyasvalakire van szükséged, akinek keze van. De ha rosszul akarnak bánni veled, ha ártani akarnak neked, akkor csak hívj, és én jövök. Nem leszek távol...
Képtelen voltam a gondolataira összpontosítani. Éreztem a keserűségét, amit amiatt érzett, hogy képtelen segíteni rajtam; éreztem, fél, hogy valami csapdába vezet. Azt hiszem, vitatkoztunk valamin, de fogalmam sincs, mihez ragaszkodtam. Bármi volt is a vita tárgya, Éjszem győzött, egyszerűen csak azért, mert tudta, hogy mit akar. A lábam megcsúszott az utat borító, keményre taposott havon. Térdre rogytam. Éjszem leült mellém, várt. Megpróbáltam lefeküdni, de a fogai közé kapta a csuklómat. Szelíden megrángatott. A hátamban lévő nyílvessző-csonk hirtelen mintha lángra lobbant volna. Felnyögtem.
Kérlek, testvérem! Ott kunyhók vannak, fény világlik bennük. Tűz és meleg. És ott vannak olyanok, akiknek kezük van, akik ki tudják tisztítani ezt az átkozott sebet a hátadon. Kérlek... Állj fel. Csak még egyszer!
Felemeltem a fejem, és megpróbáltam előrenézni. Volt valami az úton, nem sokkal előttünk; valami, ami előtt az út kettévált, amit megkerült. A hold ezüstös fénnyel ragyogott, de nem tudtam kivenni, mi lehet az. Pislogni kezdtem. A „valami” lassanként formát öltött: egy faragott kődarab volt, magasabb egy embernél. Nem hasonlított semmire, egyszerűen egy kecses alak volt. Körülötte kisebb kövekből emelt, szabálytalan fal állt. A tárgy és a fal tetején hósipka fehérlett. A kőtömbről – magam sem tudom miért – Kettricken jutott az eszembe. Megpróbáltam felemelkedni, de nem bírtam. Éjszem agonizálva szűkölt mellettem. Képtelen voltam megformázni egy olyan gondolatot, amivel lecsillapíthattam volna. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy legalább térdelni tudjak.
Nem hallottam lépéseket, de megéreztem, hogy az Éjszemben lüktető feszültség hirtelen felerősödik. Ismét felemeltem a fejem. Jóval előttem, a kerten túl egy alak lépkedett az éjszakában. Magas volt és karcsú, vastag anyagból készült ruhát viselt, a fejét csuklya takarta. Ránéztem. A Halál, gondoltam. Csak a Halál lépkedhet ilyen nesztelenül, ilyen könnyedén; csak a Halálnak lehet dolga ebben a jeges éjszakában.
– Menekülj – suttogtam Éjszemnek. – Semmi értelme, hogy mindkettőnket magával vigye. Fuss el!
Bevallom, egy kicsit elcsodálkoztam, amikor engedelmeskedett nekem. Egyetlen hang nélkül eltávolodott tőlem. Amikor elfordítottam a fejem, már nem láttam, de éreztem, hogy nincs messze. Éreztem, ahogy elhagy az ereje – mintha egy meleg kabátot vetettem volna le. Szerettem volna vele tartani, rácsimpaszkodni, eggyé válni vele. Magam mögött akartam hagyni ezt az elnyűtt testet.
Ha meg kell tenned, testvérem... Ha meg kell tenned, nem foglak cserbenhagyni.
Azt kívántam, bárcsak ne mondta volna ki. Ez érthető módon nem tette könnyebbé a számomra, hogy ellenálljak a csábításnak. Megígértem magamnak, hogy nem fogom ezt tenni vele, és ha meg kell halnom, akkor meghalok, de hagyom, hogy ő szabad maradjon, és nélkülem élje tovább az életét. Mégis, ahogy úgy tűnt, hogy egyre közelebb kerül hozzám a halál pillanata, számtalan okot és ürügyet találtam arra, hogy visszavonjam esküvésemet. Csábított az egészséges, vad test, az egyszerű élet.
Az. alak lassan közelebb került hozzám. Jeges fájdalomhullám futott végig rajtam. Megremegtem. Még mindig átmehettem volna a farkasba, de összeszedtem minden erőmet, hogy ellenálljak a késztetésnek.
– Itt vagyok! – mondtam rekedten a Halálnak. – Itt vagyok. Gyere, vigyél magaddal, legyen már vége!
Meghallotta a hangomat. Láttam, hogy megtorpan és mereven áll, mintha félne. Aztán megmozdult, gyorsan hozzám lépett; fehér köpenye örvényleni látszott az éji szélben. Megállt előttem. Magas volt és karcsú, egy szót sem szólt.
– Eljöttem hozzád – suttogtam.
Váratlanul letérdelt mellém. Megpillantottam csontos, cizellált, elefántcsontszínű arcát. Fél karral átölelt, és felemelt, hogy elvigyen. A karja a hátamhoz feszült. A fájdalom olyan erős volt, hogy elvesztettem az eszméletemet.

Melegség szivárgott belém, és magával hozta a fájdalmat. Az oldalamon feküdtem, falak vettek körül, odakint a szél úgy mormogott, akár az óceán. Tea és füstölőrúd illatát éreztem, aztán az orromba csapott annak a faforgácsnak és annak a gyapjúszőnyegnek a szaga, amin feküdtem. Az arcom égett. Remegés futott végig rajtam, nem bírtam parancsolni a tagjaimnak, pedig minden egyes apró mozdulat perzselő fájdalmat gerjesztett a hátamban. A kezem és a lábam lüktetett.
– Összefagytak a köpenyzsinórodon a csomók. El fogom vágni. Most ne mozdulj. – A hang furcsamód kedves volt, érezni lehetett rajta, hogy tulajdonosa nem szokott hozzá az efféle beszédhez.
Sikerült kinyitnom az egyik szememet. A padlón feküdtem. Az arcom a kőből rakott tűzhely felé fordult; a tűzhelyben vidám lángok lobogtak. Valaki fölém hajolt. Egy csillogó pengét láttam, a torkom felé közeledett. Képtelen voltam megmozdulni. Éreztem, hogy a penge átvág valamit. Őszintén bevallom: nem tudtam volna megmondani, hogy megízlelte-e a húsomat. Aztán felemelkedett a köpenyem.
– Hozzáfagyott az ingedhez – mormolta valaki. Olyan érzésem támadt, ismerem a hangot. Halk szisszenés. – Ez vér. Az egész merő fagyott vér! – A köpenyem furcsa, repedős hangot hallatott, aztán eltávolodott tőlem. Valaki leült mellém a padlóra.
Lassan elfordítottam a szemem, de nem bírtam felemelni a fejem, hogy az arcra nézzek. Egy karcsú testet láttam, amit puha, fehér gyapjúköntös takart. Két kéz – a színük akár a régi elefántcsonté – felgyűrték az alkarokról a ruhaujjat. Az ujjak hosszúak és vékonyak voltak, a csuklók csontosak. Aztán a férfi hirtelen felállt, hogy magához vegyen valamit. Egy időre egyedül maradtam. Lehunytam a szemem. Amikor felnéztem egy kék agyagtál volt a fejemnél. Gőz szállt fel belőle, fűzfa és berkenye illatát éreztem.
– Készülj fel rá – mondta a hang, és az egyik kéz bátorítóan megérintette a vállamat. Aztán... szétterjedő melegséget éreztem a hátamon.
– Megint vérzek – suttogtam magamnak.
– Nem. Leáztatom rólad az ingedet. – A hang megint ismerősnek tűnt. Lehunytam a szemem. Kinyílt, majd becsukódott egy ajtó, hideg légáramlat csapott meg. A mellettem térdelő férfi mozdulatlanná vált. Éreztem, hogy felnéz. – Kopoghattál volna – mondta színlelt szigorúsággal. Ismét a hátamon éreztem a meleg vizet. – Még a hozzám hasonlóknak is lehetnek időnként más vendégeik.
Lábak csosszantak hozzám. Valaki könnyedén leereszkedett mellém a padlóra. Nő volt; láttam ahogy maga alá gyűri a szoknyáját, ahogy letérdel. Egy kéz kisöpörte a hajat az arcomból.
– Ki ez, szent ember?
– Szent ember? – A férfi hangjában keserű vidámságot véltem felfedezni. – Ha szenteket akarsz emlegetni, akkor inkább róla beszélj. Nézd csak meg a hátát. Szent lehet, aki ezt kibírta. – Elhallgatott, aztán halkabban hozzátette: – Különben fogalmam sincs, hogy kicsoda.
A nő felszisszent.
– Ez mind vér? Hogy maradhatott életben? Melegítsük fel egy kicsit, aztán tisztítsuk le a hátát. – Megfogta, és lerángatta a kesztyűmet. – Ó, szegény keze, az ujjai vége egészen megfeketedett! – kiáltott fel elborzadva.
Ezt se hallani, se látni nem akartam. El akartam távolodni magamtól, történjen velem, aminek történnie kell.
Egy időre mintha ismét farkas lettem volna. Egy ismeretlen faluban ólálkodtam, kutyák és mozduló alakok után kutattam, de mindent betakart a fehér csend. Éjszaka volt, esett a hó. Megtaláltam a kunyhót amit kerestem, körbejártam, de nem mertem belépni. Egy idő múlva úgy éreztem, mindent megtettem, amit egy bizonyos dologgal kapcsolatban megtehettem, ezért vadászni mentem. Öltem, ettem, aludtam.
Amikor újra kinyitottam a szemem, a szobát a nappal sápadt fénye világította meg. Ívelt falakat láttam. Először arra gondoltam, valami baj van a szememmel, aztán rájöttem, a hegyi emberek lakhelyére kerültem. Lassanként felfedeztem a részleteket. Vastag gyapjúszőnyegek a padlón, egyszerű, fából ácsolt bútorok, az ablakot zsírozott hártya takarta. Az egyik polcon két játékbaba támasztotta össze a fejét egy falovacska meg egy kicsiny szekér mellett. Az egyik sarokban egy vadász báb lógott. Az asztalon apró, élénk színűre festett fadarabok. Friss faforgács és festék szagát éreztem. Bábok, gondoltam. Itt valaki bábokat készít. Egy ágyon hasaltam, a hátamon takaró. Melegem volt. Az arcomon és a kezemen kellemetlenül égett a bőr, de ez semmi volt a hátamat hasogató fájdalomhoz képest. A szám nem volt túl száraz. Ittam volna valamit? Igen, mintha... meleg teát éreztem volna a számban, de a dolog túl halvány volt ahhoz, hogy határozott emlék legyen. Gyapjúpapucsba bújtatott lábak léptek az ágyamhoz. Valaki lehajolt, és felemelte a takarómat. Hűvös levegő simította végig a hátamat. Magabiztosan mozgó kezek érintették meg a sebem környékét.
– Milyen vézna! Ha több hús volna rajta, több esélye lenne – mondta egy vénasszony szomorúan.
– Megmaradnak a kéz- és lábujjai? – Egy női hang, egészen közelről. Egy fiatal nő hangja. Nem láttam őt, csak hallottam.
A másik nő fölém hajolt. Megfogta a kezemet, behajlította az ujjaimat, megcsipkedte a begyüket. Hunyorogtam, és erőtlenül megpróbáltam visszahúzni a kezem.
– Ha életben marad, megtarthatja az ujjait – mondta a vénasszony. Nem volt kedves a hangja, de nem is kellett, hogy az legyen. Tényeket közölt. – Egy ideig persze még érzékeny lesz a keze. Addig, míg újat nem növeszt a fagyott hús és bőr helyett. Ez a fagyás önmagában véve nem túl veszélyes. Ha meghal, akkor a hátán lévő, elfertőződött seb végez majd vele. Van valami a seb belsejében. Úgy látom, egy nyílhegy, meg egy vessző darabja.
– Nem tudnád kivenni? – kérdezte valahonnan az elefántcsont-kezű férfi.
– De igen – felelte a vénasszony. Ekkor jöttem rá, hogy Kos nyelvét beszéli, hegyi tájszólással. – De akkor vérezni fog, és már nem maradt elég vér a testében ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. És az is lehet, hogy a vérzés közben a fertőzött részből a többi tagjába jut a méreg. – Felsóhajtott. – Ha Jonqui még élne, minden könnyebb volna. Ő nagyon értett az ilyen sebekhez. Ő húzta ki Rurisk herceg mellkasából azt a nyilat. A seb bugyborékolt, valahányszor a herceg levegőt vett, de Jonqui mégsem hagyta őt meghalni. Én nem vagyok olyan jó gyógyító, mint ő volt, de meg fogom próbálni a dolgot. A segédemmel küldök kenőcsöt a beteg kezére, lábára és arcára. Minden nap jól dörzsöljétek bele a bőrébe, és ne törődjetek azzal, ha lemállik a fagyott bőrréteg. Ami a hátát illeti... borogatást kell tennünk a sebre, ami kihúzza belőle a mérget. Enni és inni bármit adhattok neki, és annyit, amennyit akar. Hagyjátok pihenni. Egy hét múlva kihúzzuk azt a nyilat. Addig talán sikerül úgy felerősödnie, hogy túléli a dolgot. Jofron, tudod hogyan kell méregtelenítő borogatást csinálni?
– Egyet-kettőt ismerek. Korpából meg tyúkhúrból is lehet főzni, azt hiszem – mondta a fiatal nő.
– Ez éppen jó lesz. Jó lenne, ha vele maradhatnék, de sokan vannak, akiket meg kell néznem. Múlt éjjel megtámadták Cédrusszirtet. Egy madár hozta a hírt, hogy sokan megsebesültek, mire sikerült visszaverni a katonákat. Nem fogok egyet gondozni, és sokat veszni hagyni. Rátok hagyom.
– Ránk, az ágyamban – mondta az elefántcsont-kezű férfi mogorván.
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódott a gyógyító mögött. Mély lélegzetet vettem, de nem volt erőm a beszédhez.
A neszekből ítélve, a férfi járkálni kezdett a hátam mögött. Víz loccsant, edények koccantak.
Lépések közeledtek hozzám.
– Azt hiszem, magához tért – mondta Jofron.
Erőtlenül megbiccentettem párnán nyugvó fejem.
– Ezt próbáld megetetni vele – mondta az elefántcsont-kezű férfi. – Aztán hagyd pihenni. Hozok korpát meg tyúkhúrt a borogatáshoz. Meg szerzek magamnak valami fekhelyet, mert gondolom, itt kell maradnia. – Egy tálca jelent meg a szemem előtt. Egy tál meg egy bögre volt rajta. A fiatal nő leült mellém. Nem bírtam oldalra fordítani a fejem, hogy az arcára nézzek, csak a ruháját láttam. A szoknyája hegyi szőttes volt. Megmerítette a kanalat a tálban, aztán elém tartotta. Óvatosan beleszürcsöltem. Valami leves volt. A bögrében kamillából és macskagyökérből főzött tea illata gőzölgött felém. Hallottam, hogy az ajtó kinyílik, aztán becsukódik. Hideg légáramlat csapott a szobába. Még egy kanál leves. Még egy.
– Hol? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Micsoda? – kérdezte a nő. Közelebb hajolt. Elfordította a fejét, az arcomba nézett. Kék szem. Túl közel volt az enyémhez. – Mondtál valamit?
A következő kanál levest nem fogadtam el. Hirtelen túlságosan gyengének éreztem magam ahhoz, hogy egyek, pedig amit lenyeltem az tényleg jólesett. A szoba sötétebbnek tűnt. Amikor legközelebb magamhoz tértem sötét éjszaka volt. A mély csendet csak a tűz pattogása törte meg. A fény elég gyenge volt, de így is körül tudtam nézni a szobában. Lázasnak és gyengének éreztem magam, iszonyatosan szomjas voltam. Az ágyam melletti alacsony asztalkán egy bögre állt. Megpróbáltam elérni, de a hátamba hasító fájdalom megállította a kezemet a levegőben. A sebemet dagadtnak éreztem, minden apró mozdulat megbolygatta.
– Vizet... – nyögtem. Annyira száraz volt a szám, hogy a szó suttogásként tört ki belőlem. Senki sem lépett hozzám.
Házigazdám a tűzhely mellett ágyazott meg magának. Úgy aludt, akár egy macska, elnyújtózva és mélyen, de az állandó éberség aurája vette körül. A fejét behajlított karjára támasztotta, a tűz jól megvilágította az arcát. Ránéztem, és úgy éreztem, a szívem kiugrik a mellkasomból.
A haját hátrafésülve hordta, a tarkóján egyetlen varkocsba fogta, így a tincsek nem takarták el arcának tiszta vonalait. Az arca... kifejezéstelen volt és nyugodt, cizellált maszknak tűnt. A kisfiússág utolsó nyomai rég leégtek róla, az arccsont, a magas homlok és az egyenes orr szikár, és határozott volt. Az ajka keskenyebb volt, mint ahogy az emlékeimben élt. A tűz táncoló fénye némi színt kölcsönzött a bőrének, borostyán árnyalatúra festette a fehérséget. A Bolond felnőtté vált amióta nem találkoztam vele. Mintha túlságosan sok változás ment volna végbe rajta az elmúlt tizenkét hónap során, de ezt valahogy nem találtam furcsának; ez az egy év hosszabb volt, mint életem során bármelyik másik. Egy darabig csak feküdtem, és őt néztem.
A szeme lassan kinyílt, valahogy úgy, mintha megszólítottam volna. Egy darabig szótlanul meredt rám, aztán mély ránc jelent meg a homlokán. Lassan felült, és én megláttam, hogy tényleg elefántcsontszínű a bőre, a haja pedig olyan, akár a frissen őrölt liszt. A szeme volt az, ami megállította a szívemet és megfékezte a nyelvemet – úgy csillant meg a tűzben, akár a macskáké. Végül mégis sikerült összeszednem az erőmet, és megszólaltam.
– Bolond – sóhajtottam szomorúan. – Mit tettek veled? – Kicserepesedett szájjal alig bírtam megformázni a szavakat. Kinyújtottam felé a kezem, de a mozdulattól megfeszültek a hátamon az izmok, és éreztem, hogy a sebem ismét megnyílik. A világ meglódult körülöttem, aztán félrecsúszott a szemem elől.
Biztonság. Ez volt az első dolog, amit tisztán éreztem. A tiszta ágy puha melegéből áradt felém, a fejem alá tett, gyógynövényillatú párnából. Valami meleg és kissé nedves dolgot nyomtak szelíden a sebemre, valamit, ami enyhítette a fájó lüktetést. A biztonság úgy érintett meg; ahogy a hűs kezek fagy marta ujjaimat. Kinyitottam a szememet, és lassan a pillantásom elé kúszott a lobogó tűzzel megvilágított szoba.
A Bolond az ágyamon ült. Végtelen nyugalom sugárzott belőle ahogy elbámult mellettem, ahogy a szoba sötét sarkába meredt. Egyszerű, kerek gallérú, fehér gyapjúköntöst viselt. A ruhája döbbenetesen egyszerű volt ahhoz a rikító gönchöz képest, amit éveken át hordott. Olyan volt, akár egy fabáb, amiről lekaparták az élénk színű festéket. Aztán... egy ezüstszínű könnycsepp gördült végig a keskeny orr mellett. Meglepődtem.
– Bolond? – A hangom akár a károgás.
A szeme az enyémbe nézett, térdre roskadt mellettem. Szaggatottan, izgatottan lélegzett. Felemelte a bögrét, a számhoz tartotta. Ittam. Félretette a bögrét, megfogta erőtlen kezemet. Halkan beszélt, mint mindig, talán magának és nem nekem szánta a szavait.
– Hogy mit csináltak velem, Fitz? Istenek, veled mit csináltak, hogy ilyen lettél? Mivé lettél, hogy még akkor sem ismertelek fel, amikor a karjaimban tartottalak? – Hűs ujjai tétován végigsimították az arcomat, a sebhelyet, a törött orrt. Hirtelen előrehajolt, a homlokát az enyémhez szorította. – Ha arra gondolok, milyen szép voltál...! – suttogta összetörten, aztán elhallgatott. Szinte perzselt az arcomra csorgó meleg könnycsepp.
Hirtelen felegyenesedett, megköszörülte a torkát. A köntöse ujjával megtörölte a szemét; gyermekies mozdulat volt, aminek láttán még inkább elfacsarodott a szívem. Mély lélegzetet vettem, és összeszedtem magam.
– Megváltoztál – mondtam.
– Igazán? Képzelem. De hogyan is maradhattam volna a régi? Halottnak hittelek, és semmit sem ért az életem. Aztán most, ebben a pillanatban visszakaptalak téged, és visszakaptam életem értelmét... Kinyitottam a szemem, rád néztem, és azt hittem, megáll a szívem. Azt hittem, végül mégis utolért az őrültség. Aztán kimondtad a nevem. Megváltoztam, azt mondod? Jobban megváltoztam, mint képzelnéd. Legalább annyira, mint te magad. Ma éjszaka én is alig ismerem fel magam. – Majdnem úgy, olyan összefüggéstelenül beszélt, mint annak idején az a fecsegő Bolond. Mély lélegzetet vett, aztán recsegős hangon hozzátette: – Egy éven át halottnak hittelek, Fitz. Egy egész éven át.
Nem eresztette el a kezem. Éreztem, hogy remegés fut végig rajta. Hirtelen felállt.
– Innunk kell valamit. – Eltávolodott tőlem. Valahogy megnőtt amióta nem láttam. Vagyis... inkább az alakja változott meg, mint a méretei. Azt hiszem, semmivel sem volt magasabb, mint régen, de a teste már nem gyermeki test volt. Vékony és hórihorgas volt, mint mindig, az izmai akár az akrobatáké. Egy palackot vett ki a szekrényből, meg két egyszerű poharat. Kihúzta a dugót, megszagolta a pálinkát, aztán töltött. Visszaült az ágyam mellé, felém nyújtotta az egyik poharat. Sikerült megfognom; nem tudom, hogyan csináltam megfeketedett végű ujjaimmal, de sikerült. A Bolond közben mintha visszanyerte volna korábbi magabiztosságát. Rám nézett a pohara fölött, aztán ivott. Megemeltem a fejem, a számba löttyintettem a pohár tartalmát. A fele a szakállamra csorgott, a másik felétől úgy fuldokoltam, mintha még sosem ittam volna ilyesmit. Aztán éreztem a gyomromból szétáradó forróságot. A Bolond fejcsóválva, szelíden megtörölgette az arcomat.
– Hinnem kellett volna az álmaimban. Újra és újra azt álmodtam, hogy egyszer el fogsz jönni. Álmaimban beszéltél hozzám... Mindig azt mondtad, hogy visszatérsz. Ám nem hittem el, tudni véltem, hogy valahogyan kudarcot vallottál, hogy a Gyorsító halott. Még akkor sem ismertelek fel, amikor rád találtam és a karjaimba vettelek.
– Bolond – mondtam halkan. Szerettem volna, ha elhallgat. Csak arra vágytam, hogy egy ideig nyugtom legyen, és hogy semmire se kelljen gondolnom. Nem értette meg.
Rám nézett, az arcán megjelent a régi Bolond-vigyor.
– Még mindig nem érted, igaz? Amikor eljutott hozzánk a hír, hogy meghaltál, hogy Pompa megölt téged... véget ért az életem. És aztán még rosszabb lett, amikor a zarándokok kezdtek megjelenni, és Fehér Prófétának kezdtek nevezni. Tudtam, hogy én vagyok a Fehér Próféta. Ezt már gyermekkorom óta tudtam, és tudták azok is, akik felneveltek. Úgy nőttem fél, hogy közben végig tudtam, egy nap északra fogok menni, megkereslek, és közös erővel a helyére tesszük a dolgokat. Egész életemben tudtam, hogy ezt meg fogom tenni.
– Jóformán még gyermek voltam amikor elindultam. Egyedül. Eljutottam Kosvárba, hogy megkeressem a Gyorsítót, akit csakis én ismerhetek fel. És rád találtam, és megismertelek, bár te még nem ismerted magadat. Figyeltem az eseményeket, és észrevettem, hogy mindig te voltál a kavics, ami kizökkentette a nagy kereket az ősi keréknyomból. Megpróbáltam beszélni veled erről, de nem törődtél semmivel. A Gyorsító? Nem te vagy, ó nem! – Felnevetett, egy hajtással kiürítette a poharát, aztán az ajkamhoz tartotta az enyémet. Lassan kortyoltam egyet.
Felállt, járkálni kezdett a szobában, azután megállt, hogy teletöltse a poharát. Visszajött hozzám.
– Láttam, ahogy minden, minden összeomlik. De te mindig ott voltál, egy kártyalap, amit korábban sosem játszottak ki, a kockának az az oldala, ami addig sosem fordult felfelé. Amikor a királyom meghalt, és én tudtam, hogy meg kell halnia, a Látnok-házban volt egy örökös, és FitzLovag még mindig élt, a Gyorsító, aki mindent megváltoztathat, aki mindent úgy alakíthat, hogy az örökös végül feljusson a trónjára. – Lenyelte az italát. Amikor megszólalt pálinkaszagú volt a lehelete. – Elmenekültem. Elmenekültem Kettrickennel meg a magzatával, szomorúan de bízva abban, hogy minden jóra fordul, mert jóra kell fordulnia. Mert te voltál a Gyorsító. De amikor eljutott hozzánk a halálhíred... – Hirtelen elhallgatott. Amikor ismét meg akart szólalni a hangja tompa volt, hiányzott belőle a korábbi dallamosság. – A halálhíred álságossá változtatott engem. Hogy lehetnék én a Fehér Próféta, ha a Gyorsító halott? Mit jósoljak meg? Azokat a változásokat, amik akkor történnének meg, ha élnél? Mi lehetnék más egyéb, mint tanúja annak, hogy a világ hogyan merül bele egyre mélyebben a pusztulás mocsarába? Többé nem voltak céljaim. Az életed az én életemnek több, mint fele volt. Én azokért a tettekért léteztem, amiket többé-kevésbé közösen kellett végrehajtanunk. És ami még ennél is rosszabb: kételkedni kezdtem abban, hogy a világ bármely része valóban az, aminek hiszem. Kételkedni kezdtem abban, hogy tényleg próféta vagyok, sokszor arra gondoltam, hogy ez a hit nem egyéb, mint az őrültség egyik jele. Önámítás, amivel el akarom takarni magam elől a tényt, hogy bolond vagyok. Egy évig tartott, Fitz. Egy teljes éven át. Gyászoltam egy elvesztett barátot, és gyászoltam a világot is, amit... valahogy én ítéltem halálra. Minden az én hibám volt. És amikor Kettricken gyermeke, az utolsó reménységem mereven és kéken jött a világra... Ez sem lehetett egyéb, mint az én bűnöm!
– Nem! – Nem is feltételeztem, hogy annyi erőm van, amennyivel a szó kitört belőlem. A Bolond arca úgy rándult meg, mintha pofon vágtam volna.
– Igen – mondta halkan, és óvatosan megfogta a kezem. – Sajnálom. Tudnom keltett volna, hogy... Hogy nem tudsz róla. A királynőt összeroppantotta a veszteség. És engem is. A Látnok-örökös... Az utolsó reménységem is szétfoszlott. Az, ami korábban erőt adott. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy ha a gyermek trónra lép, akkor talán ennyi is elég lesz. De amikor Kettricken halott gyermeket szült, akkor... Akkor az egész életem nevetségessé, értelmetlenné vált. Úgy éreztem magam, mintha egy végtelenül gonosz tréfa áldozata lennék. De most... – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Most rád találtam. Élsz, ezen én is élni kezdek. És megint hiszek. Újra tudom, hogy ki vagyok. És hogy ki az én Gyorsítóm. – Hangosan felnevetett; fogalma sem volt arról, hogy a szavai jéggé változtatták bennem a vért. – Nem volt hitem. Én, a Fehér Próféta, nem hittem a saját jövendöléseimben! De itt vagyunk, Fitz, és most minden úgy alakulhat, ahogy alakulnia kell.
Ismét megbillentette a palackot, hogy teletöltse a poharát. Az italnak ugyanolyan színe volt, mint a szemének. Észrevette, hogy őt nézem, vidáman elvigyorodott.
– Ah, azt mondod, hogy a Fehér Próféta már nem is fehér? Azt hiszem, így van ez a hozzám hasonlókkal. Ahogy telnek az évek egyre több szín jelenik meg rajtam. – Legyintett. – De ez nem sokat számít. Már így is túl sokat beszéltem. Mesélj, Fitz! Mondj el mindent! Hogy maradtál életben? Miért vagy itt?
– Igazság hív. El kell mennem hozzá.
A Bolond, amikor meghallotta a szavaimat, lélegzetet vett. Nem döbbenten és kapkodva, hanem lassan, mintha az életet szívná vissza magába. Az arca szinte ragyogott a szavaim hallatán.
– Szóval él! Ah! – Mielőtt bármit mondhattam volna felemelte a kezét. – Lassan. Mondj el mindent, szépen, sorjában. Ezekre a szavakra éheztem. Mindent tudnom kell.
Megpróbáltam. Nem volt túl sok erőm, időnként erőt vett rajtam a láz, ezért megesett, hogy eltértem a tárgytól, és nem igazán emlékszem mit mondtam el a hátam mögött lévő esztendő eseményeiből. Azt viszont tudom, hogy amikor meg kellett említenem Pompa várbörtönét, csak ennyit bírtam kimondani:
– Megveretett és éheztetett. – A Bolond gyors pillantást vetett sebhelyes arcomra; a tekintete elárulta, hogy mindent ért. Ő is jól ismerte Pompát. Túlságosan is jól. Várt, hogy esetleg még mondok valamit, de ekkor lassan megráztam a fejem.
Bólintott, aztán az arcára erőltetett egy mosolyt.
– Jól van, Fitz. Fáradt vagy. Már elmondtad azt, amire igazán kíváncsi voltam. A többi ráér. Akkor most én számolok be arról, hogyan telt ez az év. – Megpróbáltam ráfigyelni, belecsimpaszkodtam a fontos szavakba, mindent elraktároztam a szívemben. Sok olyan dologról beszélt, amin rengeteget tűnődtem. Pompa számított a szökésre. Kettricken, amikor visszatért a lakosztályába, azt látta, hogy gondosan összeválogatott és előkészített csomagjai eltűntek. Pompa kémei vitték el a holmit. Kettricken ezt követően, amikor elindult, alig vitt magával többet, mint az öltözet ruhát, ami éppen rajta volt, meg azt a néhány tárgyat, amit sebtiben belehajigált egy batyuvá alakított köpenybe. A Bolond társaságában hagyta el Kosvárat. Azon az éjjelen iszonyatos volt az időjárás.
Az én Kormosomon lovagolt, a Bolond a makacs Rozsdáson; az állatokat nem kímélve haladtak a zord télben, keresztül a Hat Hercegségen. A viharnak éppen vége lett amikor elérték a Kéktavat. A Bolond ekkor befestette az arcát és a haját, és zsonglőrködött az utcákon, hogy megkeresse a pénzt, amit a fuvarért kellett kifizetniük a hajósoknak. Hogy milyen színűre festette a bőrét? Természetesen fehérre, mert így rejthette el legjobban bőre valódi fehérségét. Ugyanis számítottak arra, hogy Pompa kémei e különös ismertetőjegy alapján próbálnak rájuk bukkanni.
Különösebb esemény nélkül keltek át a tavon, áthaladtak Holdszemen, bejutottak a hegyek közé. Kettricken azonnal segítséget kért az apjától. Ekkor tudta meg, hogy mi történt Igazsággal, akiről semmi hír sem volt amióta átutazott Jhaampén. Kettricken lovasokat küldött a felkutatására, ő maga is csatlakozott az egyik csapathoz, de a reményei hamarosan bánattá változtak. Messzi a hegyek között megtalálta a csata színhelyét. A tél és a dögevők elvégezték a maguk dolgát. Egyetlen embert sem lehetett azonosítani, de megtalálták Igazság zászlaját. A nyílvesszők és az egyik holttest szétzúzott bordái láttán megállapították, hogy a csapattal emberek, nem pedig a vadállatok vagy az elemek végeztek. Több testet találtak, mint ahány koponyát, a csontok úgy szétszóródtak, hogy képtelenek voltak összeszámolni a halottakat. Kettricken még mindig reménykedett, de azután előkerült az a köpeny, amelyet ő maga csomagolt be Igazság számára. A mellrészre a saját kezével hímezte rá a címert. A köpeny közelében néhány csont és elrongyolódott ruhadarab hevert. Kettricken ezután elfogadta a tényt; hogy a férje már nem él.
Visszatért Jhaampéba. Egyszerre tombolt benne a gyász marcangoló fájdalma és Pompa alávalósága miatt érzett mérhetetlen düh. A dühe végül elhatározássá keményedett; kijelentette, hogy Igazság gyermeke egy nap majd elfoglalja a Hat Hercegség trónját, és a népnek ismét igazságos uralkodója lesz. Ez a terv azonban nem válhatott valóra, mert a gyermek halva született. A Bolond a szülést követően ritkán találkozott Kettrickennel, csak időnként látta, ahogy a dérlepte kertekben járkál. Az arca olyan fehér és olyan élettelen volt, akár a mindent befedő hótakaró.
A Bolond megemlített még néhány fontos és kevésbé jelentős tényt. Kormos és Rozsdás még mindig életben volt, jó egészségnek örvendtek. Kormos, a jó öreg Kormos vemhes volt, a fiatal csődör csikóját hordozta magában. Amikor ezt meghallottam megcsóváltam a fejem. Pompa minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy háborút provokáljon. A banditák portyázó csapatai, amelyek megkeserítették a hegyi emberek életét, állítólag az ő emberei voltak. Még mindig nem fizetett a tavasszal leszállított, több hajórakománnyi gabonáért, és megtiltotta, hogy a hegyi kereskedők átlépjék a határvonalat az áruikkal. A Hat Hercegség határához közel eső falvak közül néhányat kifosztottak és felgyújtottak; ezeken a településeken egyetlen túlélő sem maradt, aki elmondhatta volna, mi történt. Eyod király haragja nehezen szítódott fel, de most már fehéren izzott. Bár a hegyi embereknek nem volt valódi hadseregük, egyetlen egy sem akadt közöttük, aki az Áldozat szavára ne ragadott volna fegyvert. A háború bármikor kitörhetett.
A Bolond tudott Türelemről is, Kosvár úrnőjéről, akiről a kereskedők és a csempészek adták tovább a híreket. Türelem minden erejével védeni próbálta Kos partvidékét. A pénze rohamosan fogyott, de a vidék lakói befizették azt, amit a köznyelvben „az úrnő adójának” neveztek. Türelem a lehető legbölcsebben használta fel ezeket az összegeket, ebből fizette a katonákat és a hajósokat. Kosvár még nem esett el, bár a Martalócok már a Hat Hercegség teljes partvonalán kialakították táboraikat. A tél lecsendesítette a háborút, és számítani lehetett arra, hogy tavasszal ismét vér fogja áztatni a partot. A kisebb erődök némelyike a vörös hajókról kötött egyezményekről beszélt. Némelyik nyíltan megfizette a sarcot, abban a reményben, hogy sikerül elkerülniük a szipolyozást.
A partmenti Hercegségek nem bírtak volna ki még egy nyarat. Ezt Árny mondta. A nyelvem megbénult amikor a Bolond megemlítette a nevét. Árny nyáron, titokban jött Jhaampéba, vén koldusnak álcázta magát, de érkezése után azonnal a királynő tudomására hozta, hogy jelen van. A Bolond akkor látta őt.
– Ő örül a háborúnak – állapította meg a Bolond. – Úgy jár s kel, akár egy hadvezér. Kardot hord a derekán, tűz lobog a szemében. Örült, amikor látta, hogy Kettricken a testében hordozza a Látnok örököst, és nyíltan beszélt arról, hogy Igazság gyermekét szeretné látni a trónon. De ez még nyáron volt. – Felsóhajtott. – Úgy hallottam, visszatért. Azt hiszem azért, mert a királynő megüzente neki, hogy a gyermek halva született. Még nem találkoztam vele. Nem tudom, milyen reményt kínálhat nekünk. – Megrázta a fejét. – Kell lennie valakinek, aki örökli a Látnok trónt – mondta határozottan. – Igazságnak gyermeket kell nemzenie, különben... – Megcsóválta a fejét.
– És miért nem Pompának? Az ő gyermeke nem lenne megfelelő?
– Nem. – A Bolond a semmibe révedt. – Nem. Ezt egészen biztosan ki merem jelenteni, bár még nem tudom az okokat. Talán... Azokban a lehetséges jövőkben, amiket láttam, Pompa nem nemz gyermeket. Még egy fattyút sem. Azokban a jövőkben ő az utolsó Látnok, és mindig sötét dolgokra készül.
Remegés futott végig rajtam. A Bolond valahogy félelmetes volt, amikor ezekről a dolgokról beszélt. És a szavai hatására az elmémben megjelent egy újabb aggodalom.
– Volt velem két nő... A dalnok Csillag, meg egy öreg zarándokasszony, Hanna. Ide indultak. Hanna azt mondta, a Fehér Prófétával akar találkozni. Meg sem fordult a fejemben, hogy te vagy az. Hallottál felőlük? Megérkeztek már Jhaampéba?
A Bolond lassan megrázta a fejét.
– A tél beállta óta senki sem érkezett, aki találkozni akart a Fehér Prófétával. – Elhallgatott, leolvasta az arcomról az aggodalmat. – Persze nem tudok mindenkiről, aki idejön. Lehet, hogy a városban vannak, de... Nem, nem hallottam róluk. – Kis szünet után kelletlenül hozzátette: – Az utakon banditák lesnek az utazókra. A barátaid talán... akadályba ütköztek.
Vagy talán már nem is élnek. Visszajöttek értem, és én magukra hagytam őket.
– Fitz?
– Jól vagyok. Bolond, megtennél egy szívességet?
– Ez már most, az elején sem hangzik valami jól. Miről lenne szó?
– Senkinek se mondd el, hogy itt vagyok. És még azt se, hogy élek.
Felsóhajtott.
– Még Kettrickennek se? Azt sem árulhatom el, hogy Igazság életben van?
– Bolond, azt, amiért idejöttem, egyedül kell megcsinálnom. Nem szeretnék hiú reményeket ébreszteni Kettrickenben. Egyszer már elviselte Igazság halálhírét. Ha vissza tudom hozni hozzá, akkor még éppen elég idejük lesz az örvendezésre. Tudom, nagy dolgot kérek tőled, de azt szeretném, ha továbbra is csak egy idegen maradnék, akin segítesz. Később talán szükségem lesz a segítségedre, hogy megszerezzek egy régi térképet Jhaampe könyvtárából. De amikor elmegyek innen egyedül indulok útnak. Azt hiszem, ezt a mostani küldetésemet a lehető legkisebb felhajtással kell végrehajtanom. – Elfordítottam a fejem, nem néztem rá, aztán hozzátettem. – FitzLovag maradjon halott. Így lesz a legjobb.
– De, legalább Árnnyal találkozol, igaz? – Látszott rajta, nem akarja elhinni, hogy komolyan gondolom amit mondtam.
– Még Árny sem tudhatja, hogy élek. – Eltűnődtem, mi dühítené fel jobban Árnyat: az, hogy megpróbáltam megölni Pompát, annak ellenére, hogy ő megtiltotta, vagy az, hogy nem sikerült végrehajtanom a dolgot. – Ez a küldetés az enyém. Egyedül az enyém. – A Bolondra néztem, láttam az arcán, hogy kelletlenül, de elfogadja a döntésemet.
Felsóhajtott.
– Nem mondom, hogy egyetértek veled, de senkinek sem fogom elárulni ki vagy. – Kurtán felnevetett. Hallgattunk egy sort. A pálinkásüveg közben kiürült! Némán és kissé részegen bámultuk egymást. A testem az ital és a láz tüzében égett. Túlságosan sok dolog volt, amit végig kellett gondolnom, és túl kevés, amiben bármit is tehettem volna. Ha mozdulatlanul feküdtem a hátamat hasogató fájdalom tompa, elviselhető lüktetéssé szelídült. A lüktetés ritmusa azonos volt a szívverésemmel.
– Kár, hogy nem sikerült megölnöd Pompát – szólalt meg a Bolond váratlanul.
– Tudom. Megpróbáltam. Mint összeesküvő és mint bérgyilkos kudarcot vallottam.
Megvonta a vállát.
– Tudod, sosem voltál jó az ilyesmiben. Volt benned valami naivitás, amit a legmocskosabb dolgok sem bírtak beszennyezni. Mintha igazándiból sosem hittél volna a gonoszságban. Én éppen ezt szerettem benned a legjobban. – A Bolond kissé megingott ültében, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. – És ez hiányzott a legjobban, amikor halottnak hittelek.
Ostobán elvigyorodtam.
– Valamikor azt hittem, a szépségem miatt kedvelnek.
A Bolond egy darabig némán figyelt, aztán elfordította a fejét és gyorsan beszélni kezdett.
– Ez így helytelen. Én sosem mondtam volna ki hangosan ilyen szavakat. És még most sem tenném. Ah, Fitz! – Rám nézett, és megcsóválta a fejét. Amikor megszólalt a hangjából hiányzott a gúny. Olyan érzésem támadt, mintha idegen lenne. – Talán éppen az volt benne a lényeg, hogy nem tudtál róla. Nem úgy, mint Pompa. Szép ember, de nagyon is tudatában van ennek. Sosem láthattad kócos hajjal, vagy széltől vörös arccal.
Egy pillanatig kényelmetlenül éreztem magam.
– Sem pedig nyíllal a hátában. Ezt sajnálom a legjobban. – Mindkettőnkből kitört az az ostoba röhögés, amit csak a részegek érthetnek meg. A nevetés hatására felerősödött a hátamban a fajdalom, pár pillanatig alig kaptam levegőt. A Bolond felállt, sokkal magabiztosabban mozgott, mint vártam, levett a hátamról egy kis, nedves zsákocskát, kivett valamit a tűzhelyen hagyott edényből, rám tette. A tárgy kellemetlenül meleg volt. Amikor ezzel végzett, a Bolond visszaült mellém. A szemembe nézett; sárga szeméből éppúgy nem tudtam kiolvasni semmit, mint annak idején, amikor még színtelen volt. Hűvös, keskeny kezét az arcomra tette, kisöpörte a hajat a szememből.
– Holnap – mondta komoly hangon. – Ismét önmagunk leszünk. A Bolond és a Fattyú. Vagy a Fehér Próféta és a Gyorsító, ha ez jobban tetszik. Élnünk kell az életünket, és el kell végeznünk azt, amit a sors feladatunkul kijelölt. De itt és most, így négyszemközt... mondok én valamit. Csak azért mondom el, mert én én vagyok, te pedig te vagy. Örülök, hogy élsz. Látom, hogy lélegzel, és most már végre én is kapok levegőt. Ha már lennie kell valakinek, akinek sorsa köré az én sorsom tekeredik... örülök, hogy éppen te vagy az.
Előrehajolt, és a homlokomhoz szorította a sajátját. Aztán felsóhajtott és eltávolodott tőlem.
– Aludj, fiam – mondta Árny hanglejtését utánozva. – Holnap korán kelünk. És rengeteg dolgunk van. – Idegesen felnevetett. – A világot mentjük meg, te meg én!

 

 

21
Összetűzések

 

A DIPLOMÁCIA A TITKOK manipulálásának művészete. Mit érnének a tárgyalások, ha nem volnának titkok, amelyeket a tárgyalófelek megosztanak egymással, vagy elhallgatnak egymás elől? Ez ugyanúgy igaz a házassági szerződésekre, mint a királyságok közötti megegyezésekre. Mindkét fél tudja, hogy mennyit hajlandó elárulni a másiknak annak érdekében, hogy az elérje azt, amit akar; a titkos tudás manipulálásán múlnak a legkeményebb egyezségek megkötései. Az emberek közötti történésekben a titok mindig komoly szerepet játszik, legyen szó akár kártyajátékokról, akár egy tehén eladásáról. Az előny mindig annál van, aki meghatározza, hogy milyen titok kerüljön nyilvánosságra, és ez mikor történjen. Elmés király kedvenc mondásai közé tartozott az, hogy nincs nagyobb előny, mint ismerni az ellenség titkait akkor, amikor az ellenség azt hiszi, nem ismerjük azokat. Talán ez a legnagyobb titok, ami ember birtokába kerülhet.

*

A következő napok a számomra nem napok voltak, hanem rendszertelenül ismétlődő ébrenléti időszakok, amelyeket olykor szörnyű lázálmok szakítottak meg. A Bolonddal folytatott rövid beszélgetés kimerítette legvégső erőtartalékaimat, de az is lehet, hogy eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy megadjam magam a sérülésemnek. Talán mindkettő igaz volt. A Bolond tűzhelye melletti ágyon feküdtem, és szánalmasan tompa volt az agyam – már amikor képes voltam felfogni bármit is. Időnként elvesztettem az eszméletemet, időnként visszanyertem, de sosem távolodtam el magamtól túlságosan, mert fájdalmam, akár egy dob puffanásai, mindig Igazság Jöjj hozzám, jöjj hozzám-ját lüktette. Más hangok is eljutottak hozzám, aztán semmivé váltak lázam ködében, de ez az egy állandó maradt.

– Az az asszony azt hiszi, te vagy az, akit keres. Én is azt hiszem. Úgy gondolom, találkoznod kell vele. Messziről jött, fárasztó utat tett meg, a Fehér Prófétát keresi. – Jofron hangja halk és magabiztos volt.
Hallottam, hogy a Bolond lecsapja a reszelőjét.
– Mondd meg neki, hogy téved. Mondd meg neki, hogy én a Fehér Játékkészítő vagyok. Mondd meg neki, hogy a Fehér Próféta ebben az utcában lakik, de öt házzal arrébb, bal oldalon.
– Nem fogok csúfot űzni belőle – mondta Jofron komolyan. – Óriási távolságot tett meg, hogy találkozzon veled, és útközben az életén kívül minden más egyebét elvesztette. Gyere, szent ember. Odakint vár. Nem beszélnél vele, legalább pár szót?
– Szent ember! – horkant fel a Bolond bosszúsan. – Túlságosan sok régi tekercset olvastál. Ahogy az az asszony is. Nem, Jofron. – Felsóhajtott, megcsóválta a fejét. – Jól van, mondd meg neki, hogy két nap múlva beszélek vele. De ma semmiképpen.
– Rendben van – mondta Jofron helytelenítően. – De van vele valaki. Egy dalnok. Nem hiszem, hogy őt ilyen könnyen lerázhatod. Szerintem ő ezt az embert keresi.
– Igazán? De hiszen senki sem tudja, hogy itt van. Mármint rajtad, rajtam, meg a gyógyítón kívül... Különben is azt akarja hogy egy időre hagyják békén. Addig, amíg meggyógyul.
Megmozdítottam a számat, azt akartam mondani, hogy szeretnék találkozni Csillaggal, hogy soha nem is akartam, hogy őt is elhajtsák a közelemből.
– Ezt én is tudom – mondta Jofron. – És a gyógyító még mindig Cédrusszirtben van. De ez a nő, ez a dalnok, ez nagyon okos. Megkérdezte a gyerekeket, nem láttak-e idegeneket. És a gyerekek, ahogy az lenni szokott, mindent tudtak.
– És mindent elmondanak – morogta a Bolond komoran. Hallottam, hogy bosszúsan elhajít egy szerszámot. – Értem, és így nincs más választásom.
– Fogadod őket?
A Bolond horkantva felnevetett.
– Természetesen nem. Ez azt jelenti, hogy hazudni fogok nekik.

A délutáni nap sugarai végigvágtak lehunyt szememen. Vitatkozó hangokra ébredtem.
– Csak látni szeretném! – mondta egy dühös női hang. – Tudom, hogy itt van.
– Ah, azt hiszem, most el kell ismernem, hogy igazad van. De éppen alszik – mondta a Bolond őrjítő nyugalommal.
– Akkor is látni fogom! – jelentette ki Csillag.
A Bolond felsóhajtott.
– Beereszthetnélek, hogy lásd, de akkor meg azt kívánnád, hogy megérinthesd. És ha megérintetted, akkor meg akarnád várni, hogy felébred. És ha felébred, akkor szót akarsz váltani vele. És ez így folytatódna vég nélkül. És nekem rengeteg dolgom van ma. Tudod, a játékkészítők nem maguk rendelkeznek az idejükkel.
– Te nem vagy játékkészítő. Tudom, ki vagy, és azt is tudom, hogy ő kicsoda. – A hideg beáramlott a nyitott ajtón, bekúszott a takaróm alá, megdermesztette a húsomat, felfokozta a fájdalmamat. Azt kívántam, bárcsak becsuknák már az ajtót.
– Ah, igen, te és Hanna... ti ismeritek a mi kis titkunkat. Én vagyok a Fehér Próféta, az az ember pedig odabent nem más, mint Tamás, a juhász. De ma túl sok dolgom van, holnapra be kell fejeznem egy pár bábot. Ő pedig éppen alszik, és álmában a birkáit számolgatja.
– Te is tudod, miről beszélek. – Csillag halkabbra fogta a hangját, de makacssága jottányit sem csökkent. – Az az ember FitzLovag, a lemondott Lovag herceg fia. Te pedig a Bolond vagy.
– Igen, valaha tényleg én voltam a Bolond. Itt, Jhaampéban ezt mindenki tudja. De most már én vagyok a Játékkészítő. És manapság nem használok más nevet, a régi szabaddá vált, akár magadra is veheted, ha úgy tetszik. Ami pedig Tamást illeti, azt hiszem, mostanában inkább Világ Lustájának kellene neveznünk, amennyit fekszik.
– Elmegyek a királynőhöz, és mindent elmondok neki!
– Bölcs elhatározás. Ha a bolondja akarsz lenni, tényleg meg kell keresned. De engedd meg, hogy mutassak neked valamit. Nem, lépj hátra, kérlek, hogy láthasd. Figyelj csak... – Az ajtó becsapódott, a helyére kattant a retesz. – Ez az ajtóm külső oldala – mondta a Bolond vidáman. – Én magam festettem. Hogy tetszik?
Tompa puffanást hallottam – mintha valaki rugdosni kezdte volna az ajtót. Az első puffanást még több követte. A Bolond dudorászva visszaállt a munkapadja mellé. Felemelte egy fából faragott babafejet, meg egy ecsetet. Rám nézett.
– Aludj csak. Egyhamar nem fog bejutni Kettrickenhez. És ha egyszer bejut hozzá, nem valószínű, hogy Kettricken hinni fog neki. Egyelőre nem tehetünk mást. Aludj, amíg tudsz. Gyűjts erőt, mert attól tartok, szükséged lesz rá.

Nappali világosság a fehér havon. A hóban, a fák között hasalok, alattam egy tisztás. Fiatal emberek játszanak rajta, egymást kergetik, ugrándoznak és taszigálják egymást, elesnek és meghempergőznek a hóban. Nem sokban különböznek a kölyköktől. Irigylem őket. Mellettünk nem voltak más kölykök míg felnőttünk. A vágy, hogy lerohanjunk közéjük, hogy csatlakozzunk hozzájuk olyan, akár egy viszketés. De nem mehetünk, megrémülnének tőlünk. Csak figyeljük őket. Éles kiáltásaik megtöltik a levegőt. Vajon a mi kölyöklányunk is ilyen lesz? Összefont hajtincsek emelkednek a levegőbe ahogy egymást kergetik a hóban.
– Fitz. Ébredj. Beszélnem kell veled.
Volt valami a Bolond hangjában, ami keresztülhatolt a ködön és a fájdalmon. Kinyitottam a szemem, fájdalmasan hunyorogni kezdtem. A szoba sötét volt, de a Bolond pár gyertyát hozott, letette őket az ágyam mellé, a padlóra. Leült melléjük, komoly tekintettel rám nézett. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról; a szemében és a szája sarkában mintha remény táncolt volna, de lerítt róla, hogy valami rossz hír elmondásához gyűjt erőt.
– Figyelsz? Hallasz?
Sikerült bólintanom.
– Igen. – A hangom olyan rekedt volt, hogy alig ismertem rá. Ahelyett, hogy megerősödtem volna, hogy a gyógyító végre kihúzhassa belőlem a nyílhegyet, úgy éreztem, a sebem erősödik. A fájdalmas rész napról napra növekedett rajtam. A kín mindig elmém előterébe tolakodott, képtelen voltam gondolkozni.
– Együtt vacsoráztam Árnnyal meg Kettrickennel. Árny híreket hozott a számunkra. – A Bolond oldalra billentette a fejét, figyelmesen az arcomba nézett, majd folytatta. – Árny azt mondja, Kosban létezik egy Látnok-gyermek. Egy kislány. Még csecsemő, és fattyú, de ugyanabból a Látnok vérvonalból származik, mint Igazság és Lovag. Esküszik rá, hogy ez az igazság.
Lehunytam a szemem.
– Fitz. Fitz! Ébredj fel, és hallgass meg! Árny rá akarja venni Kettrickent, hogy tartson igényt a gyermekre. Hogy mondja azt, hogy a gyerek az övé és Igazságé, és azért költötték halálhírét, azért rejtették el, hogy megvédjék az orgyilkosoktól. Vagy hogy mondja azt, hogy Igazság fattya, de ő, Kettricken királynő hajlandó törvényesíteni, és elismeri örökösének.
Képtelen voltam megmozdulni. Képtelen voltam lélegezni. Tudtam, ez a gyermek az én lányom. Biztonságban volt, elrejtették, Burrick vigyázott rá. És most a trón érdekében fel akarják áldozni. Elveszik Mollytól, és átadják a királynőnek. Az én kislányom, akinek még a nevét sem tudom. Elszakítják az anyjától, hogy hercegnő, később pedig királynő legyen belőle. Hogy soha többé ne lehessen az enyém.
– Fitz! – A Bolond a vállamra tette a kezét, szelíden megszorított. Tudtam, a legszívesebben megrázna. Kinyitottam a szemem.
Az arcomba bámult.
– Nincs semmi mondanivalód? – kérdezte óvatosan.
– Kaphatnék egy kis vizet? – Amíg kitöltötte nekem a vizet egy kicsit sikerült összeszednem magam. Segített inni. Mire elvette a számtól a poharat már rájöttem, mi a legkézenfekvőbb kérdés, amit ebben a helyzetben fel kell tennem.
– Kettricken mit szólt ahhoz, hogy Igazságnak van egy fattya? Nem hiszem, hogy örült neki. A Bolond arckifejezése elbizonytalanodott. Pontosan erre számítottam.
– Az a gyermek az aratás vége felé született. Túl későn ahhoz, hogy Igazság lehessen az apja... Igazság nem nemzhetett gyermeket, mielőtt útnak indult. Legalábbis ez a kislány nem lehet az övé. Kettricken erre sokkal hamarabb rájött, mint én. – Egészen halkan beszélt. – Ennek a gyereknek az apja te vagy. Csak te lehetsz, senki más. Amikor Kettricken nyíltan feltette Árnynak a kérdést, az öreg is csak ennyit válaszolt. – Lehajolt, szemügyre vette az arcomat, – Nem is tudtál róla?
Lassan megráztam a fejemet. Ugyan mi becsülete van egy olyan embernek, mint én? Fattyú és orgyilkos vagyok, nincs jogom ahhoz, hogy nemesnek tartsam a lelkem. Kimondtam hát azt a hazugságot, ami miatt mindenkit megvetettem volna.
– Aratáskor nem nemzhettem gyermeket. Molly már hónapokkal azelőtt sem engedett közel magához, hogy elhagyta Kost. – Beszéd közben megpróbáltam uralkodni a hangomon. – Ha Molly az anya, ha azt állítja, hogy a gyermek az enyém, akkor... hazudik. – Megpróbáltam még őszintébbnek tűnni, ezért hozzátettem: – Sajnálom, Bolond. Én nem nemzettem nektek Látnok örökösöket, és nem is állt szándékomban. – Nem kellett erőlködnöm, hogy a hangom elfulladjon és könnyek jelenjenek még a szememben. – Különös. – Megráztam a fejem. – Különös, hogy egy ilyen dolog ekkora fájdalmat okoz nekem. És az is furcsa, hogy Kettricken képes lenne magához venni a gyermekemet. – Lehunytam a szemem.
– Tudomásom szerint – mondta a Bolond nagyon halkan – Kettricken még nem jelentette be az igényét a gyermekre. Szerintem egyelőre semmit sem tud Árny tervéről.
– Azt hiszem, most találkoznom kellene Kettrickennel és Árnnyal. El kellene mondanom nekik, hogy élek, és... fel kellene fednem előttük az igazságot. Majd, ha megerősödöm, meg is teszem. Most viszont, Bolond, szeretnék egyedül maradni. – Kérlelőn néztem rá. Arra számítottam, hogy az együttérzés jelét fedezem fel az arcán. Csalódnom kellett: meglepetten meredt rám. Imádkoztam, hogy higgye el a hazugságomat, és megvetettem magam, amiért ilyen csúf dolgokat állítottam Mollyról. Lehunytam a szemem. A Bolond fogta a gyertyát és kivonult.
Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a sötétben. Gyűlöltem magam. Így lesz a legjobb, ismételgettem a gondolatot. Ha majd visszatérek hozzá mindent helyre teszek. Ha pedig nem térek vissza, akkor legalább nem veszik el tőle a gyermekünket. Egyre csak az mondogattam magamban, hogy ez volt a legokosabb megoldás, de... Valahogy nem bölcsnek, sokkal inkább árulónak éreztem magam.

*

Az álom, amit láttam élénk volt és zavaró. Egy fekete követ faragtam. Erről szólt az álom, a soha véget nem érőnek tűnő, monoton álom. Vésőként a tőrömet használtam, kalapácsként egy szikladarabot. Az ujjam felhasadozott és megdagadt, sokszor nem a tör nyelére, hanem a kezemre csaptam. De ez nem tartott vissza attól, hogy folytassam a munkát. Csak faragtam azt a fekete követ, és vártam, hogy jöjjön már valaki, aki segíthet.

Egy délután arra ébredtem, hogy Hanna az ágyam mellett ül. Idősebbnek látszott, mint ahogy az emlékeimben élt. Az ablakon beszűrődő erőtlen téli fény megérintette az arcát. Jó darabig figyeltem míg észrevette, hogy ébren vagyok. Felém fordult, megrázta a fejét.
– Gondolhattam volna, annyira furcsa voltál. Te magad is kötődsz a Fehér Prófétához. – Közelebb hajolt, suttogóra fogta a hangját. – Csillagot nem ereszti be hozzád. Azt mondja, túl gyenge vagy, nem fogadhatsz egy ilyen heves vérű látogatót. És hogy azt akarod, egyelőre senki se szerezzen tudomást az ittlétedről. De ha akarod, átadom Csillagnak az üzenetedet.
Lehunytam a szemem.

Reggel, fény; kopogtattak. Képtelen voltam aludni, de a testemben tomboló láz miatt ébren sem tudtam maradni. Annyi fűzkéreg teát ittam, hogy már fájt a hasam. A fejem lüktetett, időnként reszkettem, úgy fáztam, máskor meg szakadt rólam a víz. A kopogás megismétlődött, most hangosabb volt. Hanna letette a bögrét, amiből itatni próbált. A Bolond a munkapadjánál állt. Letette a faragószerszámot, de Hanna rászólt:
– Majd én! – És már ugrott is, hogy kinyissa az ajtót.
– Nem, inkább én – mondta a Bolond, de az ajtó ekkor már kinyílt.
Csillag viharzott be, olyan sebességgel érkezett, hogy Hanna meglepetten felkiáltott. Csillag elszáguldott Hanna mellett, berontott a szobába, lerázta a havat a sapkájáról és a köpenyéről. Diadalmas pillantást vetett a Bolondra, aki olyan szívélyesen bólintott, mintha számított volna a látogatására.
A Bolond egyetlen szó nélkül folytatta a faragást. Csillag szemében forróbbá váltak a düh szikrái, de éreztem, nagyon elégedett valamivel. Becsapta maga mögött az ajtót, és úgy vonult beljebb, mintha ő maga lenne az északi szél. Az ágyam mellé érve keresztbe tett lábbal letelepedett a padlóra.
– Fitz... Örülök, hogy végre láthatlak. Hanna elmondta, hogy megsebesültél. Már többször eljöttem, hogy meglátogassalak, de nem eresztettek be. Hogy vagy?
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Jó lett volna, ha lassabban mozog és halkabban beszél.
– Túl hideg van – panaszkodtam szánalmasan. – És elvesztettem a fülbevalómat. – Ezt a veszteséget azon a reggelen fedeztem tel. Bosszantott. Nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy miért olyan fontos, de az agyamban ott motoszkált a válasz. Csak éppen nem jött elő. A gondolat tovább fokozta a fejemet hasogató fájdalmat.
Csillag lerángatta a kesztyűjét. Az egyik kezén kötést láttam. A másikkal megérintette a homlokomat. Kellemesen hideg volt az ujja. Furcsa, hogy néha milyen jólesik a hideg.
– Hiszen ez mindjárt szétég! – vádlón a Bolondra nézett. – Annyi eszed sem volt, hogy fűzkéreg teát adj neki?
A Bolond lemetszett egy kis háncsot a faragványáról.
– Egy fazéknyi tea van a lábadnál, ha még nem rúgtad fel. Ha rá tudod venni, hogy igyon még egy kicsit, akkor ügyesebb vagy nálam. – Újabb háncs...
– Ügyesebbnek lenni nálad? Ez nem lesz nehéz – mondta Csillag gonoszkodva, aztán valamivel kedvesebben, felém fordulva folytatta: – A fülbevalód nem veszett el. Nézd csak, itt van nálam. – Az erszényébe nyúlt, elővette belőle a fülbevalót. Az agyam egy része elég jól működött ahhoz, hogy észrevegyem, Csillag olyan ruhát visel, amilyet a hegyi emberek szoktak. A keze hideg volt és egy kicsit érdes amikor visszatette a fülembe a fülbevalómat. Sikerült megfogalmaznom egy kérdést.
– Miért volt nálad?
– Megkértem Hannát, hogy hozza el nekem – mondta Csillag. – Akkor, amikor ez itt nem akarta megengedni, hogy lássalak. Szükségem volt valamire, amivel bebizonyíthatom Kettrickennek, hogy igazat beszélek. Éppen ma voltam nála és tanácsadójánál, elbeszélgettem velük.
A királynő neve keresztültört szétkószáló gondolataimon, egy pillanatra képessé tett arra, hogy összpontosítsak.
– Kettricken! Mit tettél? – kiáltottam dühösen. – Mit mondtál neki? – Csillag meghökkent.
– Hát... mindent, amit tudnia kell ahhoz, hogy a segítségedre legyen a küldetésedben. Azt, hogy élsz. Hogy Igazság sem halt meg, és hogy meg fogod keresni. Azt, hogy Molly tudomására kell hozni, hogy élsz, hogy ne eméssze magát és vigyázzon a gyermekedre a visszatértedig. Azt, hogy...
– Megbíztam benned! – kiáltottam. – Rád bíztam a titkaimat, és te elárultál! Ó, milyen bolond voltam! – Kétségbeestem. Minden, minden elveszett.
– Nem, a Bolond én vagyok – szólt közbe a Bolond. Lassan odajött az ágyamhoz, lenézett rám. – Igen, bolond vagyok, mert elhittem, hogy megbízol bennem – folytatta. Még sosem láttam ennyire sápadtnak. – A gyermek a tiéd. Egy valódi Látnok gyermek... – Sárga szeme megvillant az alacsonyan lobogó tűz fényében. Csillagra nézett, majd felém fordult. – Pontosan tudtad, hogy ez a hír mit jelent a számomra. Miért? Miért hazudtál nekem? – Nem tudtam, mi volt rosszabb: a fájdalom a Bolond szemében, vagy a diadal Csillag tekintetében.
– Hazudnom kellett, hogy a kislány az enyém maradjon! A gyermek az enyém, nem pedig Látnok örökös! – kiáltottam kétségbeesetten. – Az enyém és Mollyé. Egy gyermek, akit fel kell nevelni. Akit szeretni kell. Egy gyermek, nem pedig egy királycsináló eszköz. És Molly csakis tőlem tudhatja meg, hogy élek! Csillag, hogy tehetted ezt velem? Miért voltam ilyen ostoba, miért mondtam el neked ezeket a titkokat...?
Csillag ekkor éppen olyan fájdalmas arcot vágott, mint a Bolond. Mereven felállt, a hangja recsegős volt.
– Én csak segíteni próbáltam. Segíteni, hogy megtehesd azt, amit tenned kell. – Csillag mögött a szél kinyitotta az ajtót. – Annak a nőnek joga van tudni, hogy él a férje.
– Mármint melyik nőnek? – kérdezte egy jeges hang. Legnagyobb megdöbbenésemre, Kettricken sietett be a helyiségbe, a sarkában Árnnyal. Rettentő arccal mért végig. A bánat meggyötörte, elmélyítette a szája melletti ráncokat, mintha lerágta volna a húst az arcáról. A szemében most a szomorúságon kívül a düh szikráit is fel lehetett fedezni. Az ajtón beáramló hideg szél egy pillanatra lehűtötte a testemet. Aztán az ajtó becsukódott, és én egyik ismerős arcról a másikra pillantottam. A kis szoba megtelt rám meredő emberekkel, hideg és rideg tekintetekkel. Pislogni kezdtem. Sokan voltak, túl közel hozzám, és mind engem néztek. Egyikük sem mosolygott. Nem üdvözöltek, nem látszott rajtuk vidámság, azok az indulatok sütöttek belőlük, amelyeket én ébresztettem fel az előidézett változásokkal. Így köszöntötték a Gyorsítót. Egyik arcon sem láttam azt a kifejezést, azoknak az érzelmeknek a nyomait, amelyekre számítottam.
Egyiken sem, kivéve Árny arcát. Hosszú lépésekkel az ágyam mellett termett, menet közben lerántotta lovaglókesztyűjét. Amikor hátralökte téli köpenye csuklyáját láttam hogy fehér haját úgy fogta hátra, ahogy a harcosok szokták. A homlokára bőrpánt feszült, aminek közepén, az orra fölött egy ezüstmedál csillogott. A medálon egy kost láttam, amely úgy hajtotta le a szarvát, mintha támadni készülne. Ez volt az a medál, amit Igazság nekem adott. Csillag sietve félrehúzódott Árny elől. A férfi rá sem pillantott, könnyed mozdulattal leült az ágyam mellé, a padlóra. Megfogta a kezem; amikor felfedezte az ujjaimon a fagyharapásokat összeszűkült a szeme. Lágyan tartotta a kezem.
– Ó, fiam, fiam, halottnak hittelek. Amikor Burrick üzent, hogy megtalálta a holttestedet, azt hittem, széthasad a szívem. Eszembe jutottak a szavak, amiket búcsúzóul mondtunk egymásnak... De élsz, ha nem is vagy jól, de legalább élsz!
Előrehajolt és megcsókolt. Az arcomat végigsimító kéz érdes volt, a megkérgesedett bőrön alig lehetett észrevenni a himlőhelyeket. A szemébe néztem, és örömet láttam benne. A könnyeim elhomályosították a látásomat.
– Tényleg trónra ültetnétek a leányomat? – kérdeztem. – Egy újabb fattyút adnátok a Látnok-háznak...? Hagynád, hogy őt is úgy használják, ahogy minket használtak?
Az arca megmerevedett, a szája megkeményedett.
– Bármit megtennék azért, hogy egy ismét egy valódi Látnokot lássak a Hat Hercegség trónján. Erre tettem esküt. Ahogy te is. – A szemembe nézett.
Csalódottan néztem rá. Szeretett engem. Ami rosszabb: hitt bennem. Hitte, hogy bennem is megvan az az erő és az a kötelességtudat, ami az ő élete gerincét alkotta, és ezért sokkalta nagyobb megpróbáltatásoknak is kitett volna, mint amilyeneket a gyűlölködő Pompa ki bírt agyalni. Annyira hitt bennem, hogy habozás nélkül csatába küldött volna. Annyira, hogy bármilyen áldozatot elfogadott volna tőlem.
Száraz zokogás rázta meg a testem; a mozdulatoktól a hátamba döfött a nyílhegyem.
– Sosem lesz vége! – kiáltottam. – Ez a feladat a halálomig elkísér. Jobb lenne, ha már tényleg nem élnék! Hagyjatok meghalni! – Kirántottam a kezem Árny kezéből, azzal sem törődtem, hogy a mozdulat milyen rettenetes fájdalmat okoz. – Hagyjatok békén!
Árny arca meg sem rándult.
– Ég a láztól – mondta vádlón a Bolondnak. – Nem tudja miket beszél. Fűzkéreg teát kéne adnod neki.
A Bolond ajkán félelmetes mosoly jelent meg. Mielőtt bármit felelhetett volna éles, reccsenő hang hallatszott. Az ablakot befedő zsírzott bőrdarab szakadt szét, a résben egy szürke fej, egy orr, és az alatta villogó agyarsor jelent meg. A fej után benyomakodott a test többi része. Éjszem lesöpörte az ablak alatti polcról az edényeket és a tekercseket, beugrott, karmai végigkaparták a fapadlót, előreszökkent, és közém meg a gyorsan felpattanó Árny közé helyezkedett. Vicsorogva körülnézett. Mind megölöm, ha akarod. Visszahajtottam a fejem a párnára. Ó, az én tiszta, vad farkasom... Ilyenné tettem. Megváltoztattam. Ez talán jobb volt, mint az, hogy Árny megváltoztatott engem?
Körülnéztem. Árny már állt, az arca merev maszk. A többiek arca döbbenetről, szomorúságról és csalódottságról árulkodott; mintha mindegyikük engem hibáztatott volna valamiért. A testem remegett az indulatoktól és a láztól.
– Bocsánat – mondtam erőtlenül. – Sosem voltam az, aminek hittetek – vallottam be. – Soha.
Mély csend töltötte meg a szobát, csak a tűz pattogott.
Oldalra fordítottam a fejem, lehunytam a szemem, és kimondtam azt, ami ki kellett mondanom.
– De el fogok indulni, és megkeresem Igazságot. Bárhogy is, de visszahozom nektek. Nem azért, mert az vagyok, aminek hisztek – tettem hozzá. Lassan felemeltem a fejem. Árny arcán felfedeztem a feléledő remény nyomait. – Hanem azért, mert nincs más választásom. Sosem volt semmiféle választásom.
– Te hiszed, hogy Igazság él! – Kettricken hangjából sütött á remény. Úgy indult felém, akár egy eleven forgószél.
Bólintottam;
– Igen – feleltem. – Igen, hiszem, hogy él. Erősen éreztem, hogy velem van. – Kettricken arca közel volt hozzám, hatalmassá vált a szemem előtt. Pislogni kezdtem; az arc elhomályosult előttem.
– Akkor miért nem tért vissza? Eltévedt talán? Megsebesült? Vagy nem törődik azokkal, akiket hátrahagyott? – Kettricken kérdései úgy koppantak az agyamban, mintha elhajított kövek lettek volna.
– Azt hiszem... – kezdtem, de nem bírtam bejezni a mondatot. Képtelen voltam gondolkozni és beszélni. Becsuktam a szemem. Hallgattam a hosszúra nyúló csendet. Éjszem szűköli kezdett, aztán mély torokhangon felmordult.
– Talán az lenne a legjobb, ha pihenni hagynánk – mondta Csillag bizonytalanul. – Most nincs ereje ehhez.
– Ti elmehettek – mondta a Bolond. – De én sajnos még mindig itt lakom.

Vadászni! Ideje vadászni. Odanézek ahol bejöttünk, de a Szagtalan már elzárta a rést, rátett az ablakra egy másik szarvasbőrt. Ajtó. Énünk egy része pontosan tudja, mire jó az ajtó. Odamegyünk, halkan nyüszítünk, és megbökdössük az orrunkkal. Úgy csattan hozzá a keretéhez, mint az összecsapódni készülő csapda. A Szagtalan odajön hozzánk, könnyedén, de óvatosan lépked. Kinyújtja mellettem a testét, egyik fehér mancsát az ajtóra teszi, kinyitja nekem. Kisurranok, vissza a hideg éjszakába. Jó érzés újra megfeszíteni az izmaimat. Elmenekülök a fájdalomtól és a szűk kunyhótól és a testtől, amely nevetségesen gyenge ehhez a húsból csontból és prémből való menedékhez képest. Az éjszaka elnyel minket, és mi vadászunk.

Egy másik éjszaka, egy másik időben, előtte, utána, nem tudom, a napjaim szétváltak egymástól. Valaki felemelte a homlokomról a meleg borogatást, és rátett egy hűvösebbet.
– Sajnálom, Bolond – mondtam.
– Harminckettő – mondta egy hang fáradtan. Majd sokkal szelídebben hozzátette: – Igyál. – Hűs kezek érintették meg az arcomat. Egy pohárból valami folyadék löttyent a számra. Megpróbáltam inni. Fűzfakéreg tea. Undorodva elfordítottam az arcomat. A Bolond megtörölte a számat, leült az ágyam mellé, előredőlt, az ágyhoz támaszkodott. Feltartotta a tekercsét a lámpafénybe, folytatta az olvasást. Késő éjszaka volt. Lehunytam a szemem, megpróbáltam visszatalálni az álomba, de csak azokra a dolgokra bukkantam rá, amiket elrontottam, azon bizalmakra, amiket megcsaltam.
– Sajnálom – mondtam.
– Harminchárom – mondta a Bolond anélkül, hogy felnézett volna.
– Harminchárom... micsoda? – kérdeztem.
Meglepetten nézett rám.
– Ó! Tényleg felébredtél? Tényleg beszélsz?
– Igen. Harminchárom micsoda?
– Harminchárom „sajnálom”. Különböző embereknek mondtad, de a legtöbbször nekem. Tizenhétszer hívtad Burrickot. Azt már nem tudom, hogy hányszor szólítottad Mollyt. És összesen hatvankétszer közölted, hogy „jövök, Igazság”.
– Biztos az őrületbe kergettelek. Sajnálom.
– Harmincnégy. Nem. Csak beszéltél. Elég unalmas dolgokat mondtál. Azt hiszem, a láz miatt.
– Én is azt hiszem. – A Bolond folytatta az olvasást.
– Elegem van abból, hogy a hasamon fekszem – jelentettem ki.
– Akkor feküdj a hátadra – mondta a Bolond, majd amikor látta, hogy megrándul az arcom hozzátette: – Segítsek az oldalara fordulni?
– Nem. Az is fáj.
– Szólj, ha meggondoltad magad. – A tekercsére nézett.
– Árny nem jött vissza hozzám – állapítottam meg.
A Bolond felsóhajtott, félretette a tekercset.
– Senki sem jött vissza. Megjött a gyógyító, és leteremtett minket, hogy nem hagyunk pihenni. Addig békén fognak hagyni, míg a vénasszony ki nem veszi a hátadból a nyilat. Holnap fogja megcsinálni. Egyébként Árnynak meg a királynőnek rengeteg megbeszélnivalója van. Minden megváltozott, miután megtudták, hogy élsz, és Igazság sem halt meg.
– Talán jobb lenne, ha nem élnék – mondtam, aztán elhallgattam. Tudtam, hogy egyre mélyebben belemerülök az önsajnálatba, de képtelen voltam visszafogni magam. – Gondolom, a történtek után már nem bíznak bennem. Nem hibáztatom őket. Most mindenki gyűlöl. A titkok miatt, amiket megtartottam. És amiatt, hogy cserben hagytam őket.
– Ó, nem, nem gyűlöl mindenki – mondta a Bolond. – Tulajdonképpen csak én gyűlöllek!
Ránéztem. Cinikus mosolya nyomatékot adott a szavainak.
– Titkok! – sóhajtott. – Egy nap hosszú filozófiai értekezést fogok írni a titkok hatalmáról, az elmondott és elhallgatott titkokról.
– Van még pálinkád?
– Megint szomjas vagy? Igyál egy kis fűzkéreg teát. – A hangja mart, akár a sav, de színleg továbbra is udvariasan és kedvesen viselkedett. – Sok van belőle. Több vödörnyi. És mind a tiéd.
– Azt hiszem, egy kicsit lejjebb ment a lázam – mondtam bizonytalanul.
Megérintette a homlokomat.
– Valóban. Egyelőre. De nem hiszem, hogy a gyógyító repesni fog az örömtől, ha megint berúgsz.
– A gyógyító nincs itt – mondtam.
A Bolond felvonta fakó szemöldökét.
– Burrick nagyon büszke lenne rád – mondta, de felállt, és az tölgyszekrényhez ment. Óvatosan kikerülte Éjszemet, aki a tűzhely előtt, szétvetett lábakkal aludt. A tekintetem az ablakra tévedt, aztán ismét a Bolondra néztem. Azt hiszem, létrejött kettejük között valamiféle megegyezés. Éjszem olyan mélyen aludt, hogy nem is álmodott. A hasa tele volt. A mancsa megrándult amikor próbaképpen megérintettem az elméjét. Gyorsan visszahúzódtam. A Bolond egy palackot meg két poharat tett egy tálcára. Komor volt, mintha megbántódott volna.
– Sajnálom.
– Ezt már mondtad. Harmincötször.
– De tényleg sajnálom. Bíznom kellett volna benned. Beszélnem kellett volna a lányomról. – Semmi, sem a láz, sem a hátamban lévő nyílhegy nem tartott vissza attól, hogy elmosolyodjak amikor ezt kimondtam. A lányom. Megpróbáltam kimondani az egyszerű igazságot. Zavart, hogy az újdonság erejével hat rám. – Még sosem láttam. Vagyis... csak a Mesterség segítségével. Ez pedig nem ugyanaz. Azt akarom, hogy az enyém legyen. Az enyém, meg Mollyé. Nem akarom, hogy olyan gyermek legyen, aki egy királysághoz tartozik, akinek iszonyatos felelősséget kell magára vállalnia. Legyen csak egyszerű kislány, aki virágokat szed, gyertyát készít az anyjával, és... – Elbizonytalanodtam. – Csinálja azt, és csak azt, amit minden gyerek csinál. Árny véget vetne ennek. Abban a pillanatban, amikor rámutat, és kijelenti: „igen, ő lehet a Látnok örökös”, a lányom rögtön veszélybe kerül. Őrizni kell majd, meg kell ismernie a félelmet, meg kell tanulnia, hogy minden szavát, minden tettét meg kell fontolnia. De miért tenné? Valójában nem királyi sarj. Csak egy fattyú fattya. – Nehezen nyögtem ki ezeket a durva szavakat, és megesküdtem, hogy a lányom előtt sosem mondok ilyesmit. – Miért tennénk ki ekkora veszélynek? Ha palotában született volna, és száz katona őrizné, más lenne a helyzet. De ő csak Mollyra meg Burrickra számíthat.
– Burrick velük van? Ha Árny őt választotta ki, akkor azért tette, mert úgy gondolja, hogy felér száz őrrel. És így kisebb a felhajtás – állapította meg a Bolond. Vajon tudta, hogy ezzel a kijelentésével mennyire megkínoz? Az ágyamhoz lépett, pálinkát töltött a poharakba. Sikerült megfognom az enyémet.
– Igyunk arra a kislányra. Molly lányára. A tiédre – mondta. Ittunk. A pálinka végigperzselte a torkomat.
– Szóval – mondtam nagy nehezen – Árny egész végig tudott a dologról, és odaküldte Burrickot, hogy vigyázzon a lányomra. Ők már akkor tudták, amikor én még semmit sem sejtettem. – Vajon miért éreztem úgy, mintha elloptak volna tőlem valamit?
– Igen, gyanítom, hogy így történt, de nem vagyok biztos benne. – A Bolond elgondolkozott, mintha azon töprengene, bölcs dolog-e elmondania nekem valamit. Aztán beszélni kezdett. – Összeraktam a részleteket, átgondoltam a történteket. Azt hiszem, Türelem gyanította. Azt hiszem, ezért küldte Mollyt Burrickhoz, amikor sérült volt a lába. Burricknak nem volt szüksége ápolásra, és ezt ő is éppen olyan jól tudta, mint Türelem. De Burrick jó fiu, tud hallgatni, és ő maga keveset beszél. Mollynak pedig szüksége volt valakire, akihez beszélhet. Talán olyan valakihez, aki egyszer maga is egy fattyúra viselt gondot. Azon a napon mindannyian ott voltunk a szobájában... engem te küldtél oda, hátha tud csinálni valamit a vállammal. Azon a napon, amikor kizártad Pompát Elmés szobáiból, hogy megvédd őt... – Egy pillanatig mintha belemerült volna az emlékbe, de aztán visszatért a valóságba. – Amikor felmentem a Burrick szobájához vezető lépcsőn hallottam a vitájukat. Vagyis... Molly pörölt, Burrick meg csendben volt. A hallgatás a legerősebb érv minden vitában. Aztán... hallgatózni kezdtem – vallotta be nyíltan. – De nem hallottam valami sokat. Molly váltig állította, hogy Burrick meg tud szerezni neki valamilyen különleges gyógynövényt. Burrick azonban nem volt hajlandó erre, de végül megígértette Mollyval, hogy senkinek sem árulja el, és arra kérte, jól gondolja meg mit csinál, és azt tegye, amit tenni szeretne, ne pedig azt, amit a legbölcsebbnek vél. Aztán elhallgattak, én meg bementem hozzájuk. Molly elnézést kért és elsietett. Később megérkeztél te, és közölted, hogy Molly elhagyott. – Kis szünetet tartott. – Ahogy így visszagondolok, én éppen olyan ostoba voltam, mint te, mert semmire sem jöttem rá a hallottakból.
– Köszönöm – mondtam szárazon.
– Szívesen. Bár el kell ismernem, akkoriban mindegyikünknek sok gondja, baja volt.
– Bármit megadnék azért, ha visszamehetnék az időben és megmondhatnám neki, hogy számomra a gyermekünk a legfontosabb az egész világon. Sokkal fontosabb, mint bármilyen király, bármilyen ország.
– Ah. Visszamennél az időben, aztán elhagynád Kosvárat, hogy kövesd őt és védelmezd. – A Bolond felvont szemöldökkel nézett rám.
Hallgattam egy sort.
– Nem tudnám megtenni. – A szavak fojtogatni kezdtek, egy korty pálinkával öblítettem le őket.
– Tudom, hogy nem lettél volna képes rá. Tudod, senki sem kerülheti el a sorsát. Legalábbis addig képtelenek vagyunk erre, míg rajtunk vannak az idő béklyói. És – mondta sokkal lágyabb hangon – egyetlen gyermek sem kerülheti el azt a jövőt, amit a sorsa meghatároz a számára. Sem egy bolond, sem egy fattyú. Sem pedig egy fattyú lánya.
Remegés kúszott fel a gerincem mentén. Minden hitetlenségem ellenére félni kezdtem.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy tudsz valamit a lányom jövőjéről?
Felsóhajtott és bólintott, aztán elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Hát így van ez, velem. Tudok valamit egy Látnok örökös sorsáról. Ha ez az örökös történetesen a te lányod, akkor néhány év múlva el fogok olvasni valami ősrégi próféciát, és kijelentem, hogy „ah, igen, itt van, előre megmondták, hogy ez fog történni”. A próféciákat valójában senki sem értheti meg. Egészen addig nem, amíg valóra nem válnak. Olyan ez, mint a lópatkó. A kovács mutat az embernek egy darab vasat, amire az ember azt mondja: ebből aztán sosem lesz patkó. De miután a vasdarab megjárta a tüzet, és végigszenvedte a kalapácsok csapásait, az embernek el kell ismernie, hogy pompásan illik a lova patájához.
– Ez most úgy hangzik, mintha a próféták a dolgok megtörténte után alakítanának a jövendöléseiken. – A Bolond oldalra billentette a fejét.
– Egy jó próféta, ahogy egy jó kovács, megmutatja az embereknek azt, ami tökéletesen illeszkedik. – Kivette a kezemből az üres poharat. – Most aludnod kell. Holnap eljön a gyógyító, és kihúzza belőled a nyílhegyet. Szükséged lesz az erődre.
Bólintottam, és egyszeriben borzasztóan nehéznek éreztem a szempilláimat.

Árny megmarkolta a csuklómat, és határozottan leszorította. A mellem és az arcom a kemény fapadhoz feszült. A Bolond ráült a lábaimra, előredőlt, és leszorította a csípőmet. Még Hanna is rátette a kezét meztelen vállamra, még ő is megpróbált lefogni. Úgy éreztem magam, akár egy böllérre váró disznó. Csillag a közelben állt, tiszta kötszert és egy forró vízzel teli edényt tartott a kezében. Ahogy Árny még jobban leszorította a kezemet, úgy éreztem, mintha a testem megrepedne a hátamon lévő, rothadó seb mellett. Úgy éreztem, mintha széthasadnék. A gyógyító mellettem térdelt. Oldalra pillantottam, megláttam a csipeszét. Fekete vas. Nem is csipesz, inkább fogó. Lehet, hogy a kovácstól kérte kölcsön?
– Felkészültetek? – kérdezte.
– Nem! – morogtam. Ügyet sem vetettek rám. A gyógyító nem nekem tette fel a kérdést. Egész délelőtt a hátammal foglalkozott, mintha valami törött játékszer lennék. Kinyomogatta a sebemből a bűzös nedveket, én meg káromkodva, kínlódva tűrtem, mert nem tehettem mást. A Bolond kivételével senki sem törődött a tiltakozásommal, de ő is csak azzal próbált segíteni rajtam, hogy tanácsokat adott a többieknek. Visszanyerte korábbi magabiztosságát, még Éjszemet is sikerült rávennie, hogy menjen ki. Érezte, hogy a farkas az ajtó közelében járkál. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy amit velem csinálnak azon mindenképpen túl kell esnem. Éppen elég időt töltöttem benne ahhoz, hogy valami fogalma legyen a fájdalmam nagyságáról. Megosztotta velem a szenvedést és a félelmet.
– Rajta! – mondta Árny a gyógyítónak. A feje az enyém mellett volt, a szakálla hozzáért borotvált arcomhoz. – Légy erős, fiam – súgta a fülembe. A fogó jéghideg ajkai a hátamhoz, a gyulladt seb közepébe feszültek.
– Ne lihegj. Maradj nyugton – szólt rám a gyógyító komoly hangon. Megpróbáltam eleget tenni a felszólításnak. Olyan érzésem támadt, mintha egészen belém dugta volna a fogóját, de nem találná azt, amit össze akar csippenteni. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megszólalt: – Most tartsátok! – Éreztem, hogy a fogó ráfeszül valamire. A gyógyító kihúzta a fogót; mintha a gerincemet rántotta volna ki a testemből.
Legalábbis így éreztem. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor a fém hozzákaristolódott a csontomhoz. Egyszeriben megfeledkeztem arról az elhatározásomról, hogy történjen bármi, nem fogok üvölteni. Kiordítottam magamból a fájdalmat, és elvesztettem az eszméletemet. Ismét átzuhantam arra meghatározhatatlan helyre, ahová sem az álom, sem az ébrenlét nem érhetett el, amit lázasan eltöltött napjaim során oly jól megismertem.

Mesterség-folyó. Benne voltam, bennem volt. Egy lépés távolságban. Mindig csupán egy lépésnyire. Menedék, ahová nem juthatott el sem a fájdalom, sem a magány. Gyors és édes. Támolyogva haladtam benne, és furcsán félkésznek éreztem magam, olyannak, ahogy az a kötött sál érezheti, aminek anyagából kihúznak egy szálat. És a fájdalmam is félkész volt. Nem. Igazság szigorúan rám szólt. Visszamész, Fitz. Mintha egy gyerekre szólt volna rá, hogy ne menjen túl közel a tűzhöz.
És én visszamentem.

Mint aki hosszú, víz alatt töltött idő után a felszínre bukik – valahogy így tértem vissza a kemény padra. Hangokat hallottam. A fény fakó volt és homályos. Valaki kiáltozott, vért emlegetett, és egy halom tiszta havat kért. Éreztem, hogy a hátamra szorítják a rongyba csavart havat, hallottam, ahogy a Bolond szőnyegére hullik az a vérrel átitatott másik rongy, amit eddig rajtam tartottak. A ledobott rongydarabra néztem megláttam rajta a még mindig terjeszkedő vérfoltokat. Lebegni kezdtem. A szoba megtelt fekete pöttyökkel. A gyógyító a tűz mellett csinált valamit. Kihúzott a lángok közül egy másik kovácsszerszámot. A fémdarab vörösen izzott. A gyógyító megfordult és rám nézett.
– Várj! – kiáltottam elborzadva, és félig felkeltem a padról. Árny azonnal elkapta a vállamat.
– Ezt muszáj megcsinálni – mondta Árny szigorúan. Vasmarokkal tartott. A gyógyító egyre közelebb ért hozzám. Először csak valami nyomásfélét éreztem, amikor a hátamhoz szorította az izzó vasat. Az orromba csapott égő húsom bűze, de nem érdekelt különösebben. Aztán... a fájdalom nagyobbat rándított rajtam, mint a hóhér kötele. A feketeség felemelkedett, és lefelé húzott.
– Víz fölé akasztanak! Meggyújtanak! – ordítottam kétségbeesetten.
A farkas vonyítani kezdett.

Emelkedés. Feljebb kerültem, közelebb a fényhez. Mélyen jártam, a meleg víz tele volt álmokkal. Megízleltem az öntudat peremét, mélyen belélegeztem az ébrenlétet.
Árny.
– ...de azért legalább annyit elmondhattál volna, hogy él, és eljött hozzád. Edára és Elre, Bolond, én hányszor osztottam meg veled a legféltettebb titkaimat?
– Legalább annyiszor, ahányszor nem – felelte a Bolond csípősen. – Fitz megkért, hogy tartsam titokban az ittlétét. És titokban is tartottam, egészen addig, amíg megjelent ez a dalnok. Kinek lett volna baja abból, hogy békén hagyjátok, ha nyugton lehet, míg annyira megerősödik, hogy kihúzhatjuk a hátából a nyilat? Hallottátok, mi mindent összehordott. Hát úgy beszélt, mint az olyan ember, aki békében van önmagával?
Árny felsóhajtott.
– Jól van, de akkor is szólhattál volna. Nagyon jól tudod, mit jelent nekem az, hogy életben van.
– Te is nagyon jól tudod, mit jelentett volna nekem az, ha tudom, hogy létezik egy Látnok örökös – vágott vissza a Bolond.
– Neked sem mondtam el később, mint a királynőnek!
– Ez igaz, de mióta tudtál a létezéséről? Azóta, hogy Burrickot odaküldted Mollyhoz, hogy vigyázzon rá? Amikor utoljára meglátogattad Mollyt már tudtad, hogy gyermeket vár. Mégsem szóltál egy szót sem.
Árny mély lélegzetet vett.
– Ezeket a neveket én a te helyedben még itt és most sem mondanám ki. Még a királynőnek sem említettem neveket. Meg kell értened, Bolond. Minél többen tudnak a létezéséről, az a gyermek annál nagyobb veszélybe kerül. Sosem árultam volna el, hogy él, ha... Ha a királynő gyermeke élve születik, és nem hisszük halottnak Igazságot.
– Megsütheted a titkaidat! Egy dalnok ismeri Molly nevét, és az ilyen szerzetek sosem tartanak titkot. – A Bolond hangja elárulta: nem kedveli Csillagot. Kis szünetet tartott, aztán ridegebb hangon folytatta. – Nos? Mit akartál tenni, Árny? El akartad hitetni Fitz lányáról, hogy valójában Igazság gyermeke? El akartad rabolni Mollytól, hogy átadd a királynőnek, aki a sajátjaként nevelte volna fel?
– Én... nehéz időket élünk, és nagy bajaink vannak... de... Elrabolni? Nem. Burrick megértene, és azt hiszem, ő nagyon jól el tudná magyarázni a kislánynak, miről van szó. Egyébként is, mit adhat Molly annak a gyermeknek? Ki az a Molly? Egy szegény gyertyaöntő, aki egy ideje nem űzheti a mesterségét. Vajon képes lenne ellátni a kislányt? Az a gyermek többet érdemel. Az anyjának is több jár, és én minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy jobbra forduljon a sorsa. Gondoskodni fogok róla, de a gyermek nem maradhat vele. Gondolkozz, Bolond. Amint kiderül, hogy az a kislány a Látnok házból származik, akkor már csakis a trónon, vagy legalábbis a trón közelében lehet biztonságban. Az az asszony hallgat Burrickra. Majd... majd Burrick mindent elmagyaráz neki.
– Én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Burrick is úgy gondolkozik, ahogy te. Egy gyermekről már lemondott a királyi szolgálat érdekében. Másodszor nem fogja bölcsnek tartani a döntésedet.
– Vannak helyzetek, amikor nem léteznek valóban bölcs döntések, Bolond. Az embernek ennek ellenére határoznia kell.
Azt hiszem, kiadtam valami hangot, mert mindketten hozzám siettek.
– Fiam? – kérdezte Árny aggodalmasan. – Fiam, ébren vagy?
Úgy gondoltam, hogy igen. Résnyire kinyitottam az egyik szemem. Fény a tűzhelyből. Fény a meggyújtott gyertyákból. Árny és a Bolond, meg egy üveg pálinka. És én. A hátam még mindig iszonyatosan fájt. A lázam nem ment lejjebb. Mielőtt megpróbálkozhattam volna a beszéddel a Bolond a számhoz tartott egy poharat. Az az átkozott fűzkéreg tea volt benne. Olyan szomjas voltam, hogy mindet megittam. A Bolond ezután egy tálat hozott, csodálatosan sós húsleves volt benne.
– Szomjas vagyok – nyögtem, miután a Bolond belém töltötte a levest. A nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt a szomjúságtól.
– Rengeteg vért vesztettél – mondta Árny, teljesen feleslegesen.
– Kérsz még levest? – kérdezte a Bolond.
Sikerült biccentenem. A Bolond fogta a tálat, és a tűzhelyhez ment. Árny közelebb hajolt hozzám, és furcsa indulatoktól fűtötten a fülembe súgott.
– Fitz. Árulj el valamit. Gyűlölsz engem, fiam?
Egy pillanatig nem tudtam mit válaszolni. Gyűlölni Árnyat? Ez nagy veszteség lett volna a számomra. Túl kevesen voltak azok, akik törődtek velem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egyet is gyűlöljek közülük. Megráztam a fejem.
– De – mondtam lassan, óvatosan kihangsúlyozva minden szót – ne vedd el a gyermekemet.
– Ne aggódj – mondta szelíden. Vén keze kisimította a hajat az arcomból. – Ha Igazság él, akkor nem is lesz szükség erre. A kislányod egyelőre ott van a legnagyobb biztonságban, ahol most él. És ha Igazság király visszatér, és elfoglalja a trónját, Kettricken majd szül neki egy gyermeket.
– Megígéred? – kérdeztem.
A szemembe nézett. A Bolond visszatért a levessel. Árny félrehúzódott, hogy hozzám férhessen. Ez a leves melegebb volt, mint az előző adag. Amikor lenyeltem mintha az élet töltődött volna vissza belém. Valamivel hangosabban tudtam beszélni.
– Árny – mondtam. Árny közben a tűzhelyhez ment, belebámult. Amikor megszólaltam visszafordult, és rám nézett. – Még nem ígérted meg.
– Nem – bólintott komoran. – Nem ígértem meg. Túl bizonytalan időket élünk ahhoz, hogy ilyen ígéreteket tehessek.
Egy darabig szótlanul meredtem rá. Megrázta a fejét, és félrefordult. Nem bírt a szemembe nézni, de hazudni sem akart. Rám bízta a probléma megoldását.
– Jól van – mondtam halkan. – Mindent megteszek annak érdekében, hogy Igazság visszakerüljön, és hogy elfoglalhassa a trónját. Ha kell, akkor az életemet áldozom ezért az ügyért. Testestől, lelkestől a tiéd vagyok, Árny, de a gyermekemet ne bántsd. Ne nyúlj a lányomhoz!
A szemembe nézett, és lassan bólintott.

A gyógyulás lassú és fájdalmas dolog. Az ember úgy gondolhatná, hogy minden ágyban töltött nap, minden falat étel, minden biztonságban és alvással eltöltött pillanat élvezetet okoz annak, aki lassanként visszanyeri az egészségét. Tévedés! A kéz- és lábujjaimról lehámlott a fagy marta bőr, a cafatok mindenre ráragadtak, az új bőr pedig borzasztóan érzékeny volt. A gyógyító minden nap eljött hozzám, és jól megkínzott. Azt állította, hogy a hátamon lévő sebet nyitva kell tartani, mert csak így fog kicsorogni belőle az, ami nem odavaló. Kezdett elegem lenni a bűzös kötésekből, amiket leszedett rólam, és már nagyon untam, hogy minduntalan felszakítja a hegeket. Amikor megláttam, mindig egy döglődő állat mellett kuporgó holló jutott az eszembe. Egy nap aztán annyira felbosszantott, hogy meg is mondtam neki, mire hasonlít. Csak nevetett.
Néhány nap múlva már tudtam mozogni, persze csak óvatosan. Minden lépés, minden apró kézmozdulat megtételéhez borzasztó nagy óvatosság kellett. Meg kellett tanulnom, hogy a könyökömet mindig az oldalam mellett kell tartanom, mert így kevésbé feszítem meg a hátizmaimat. Meg kellett tanulnom a járást is – úgy lépegettem, mintha egy kosárnyi tojást egyensúlyoztam volna a fejemen. Hamar kifáradtam, és ha véletlenül túlságosan megerőltettem magam, akkor éjjelre ismét felszökött a lázam. Naponta eljártam a fürdőbe, és bár a forró vízben való ázás jót tett a testemnek, minduntalan eszembe jutott, hogy ez volt az a hely, ahol Pompa meg akart fojtani, ahol Burrickot a szemem láttára ütötték le. A fejemben időnként megszólalt a hang – jöjj hozzám, jöjj hozzám –, és ilyenkor Igazságra kellett gondolnom. Nyugalomra és békére lett volna szükségem, de minduntalan azon kaptam magam, hogy máris a következő utazásom részleteit tervezgetem. Gondolatban listát készítettem azokról a holmikról, amiket Kettrickentől kell elkérnem, és hosszan eltöprengtem azon, szerezzek-e hátast, vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy nem szerzek. Képtelen lettem volna etetni, és már nem voltam olyan meggondolatlan és olyan kegyetlen, mint régen. Tudtam, akár lovat, akár pónit viszek magammal, a szerencsétlen pára hamar kimúlna. Azt is tudtam, hogy hamarosan engedélyt kell szereznem a könyvtár átvizsgálására; ki kellett derítenem, Igazság térképének létezik-e egy korábbi változata. Féltem megkeresni Kettrickent, és ő sem hivatott magához.
Minden nap átgondoltam ezeket a dolgokat, és minden átgondoláskor arra a következtetésre jutottam, hogy adok magamnak még egy kis haladékot. Ekkor még arra sem voltam képes, hogy egyhuzamban, pihenés nélkül végigsétáljak Jhaampén. Kényszerítettem magam, hogy egyre többet egyek – így akartam visszanyerni az erőmet. A Bolond gyakran elkísért erőgyűjtő sétáimra. Tudtam, hogy gyűlöli a hideget, de szerettem, ha mellettem van, ezért nem ajánlottam fel neki, hogy maradjon nyugodtan a meleg házban. Egyszer elvitt Kormoshoz, a szelíd állat olyan örömmel üdvözölt, hogy ezt követően minden nap meglátogattam. A hasa egyre nagyobbra duzzadt, Rozsdás csikóját hordozta magában, látszott rajta, már a tavasz elején megellik. Elég egészségesnek látszott, de azért már megmutatkoztak rajta a kor jelei. Meglepően megnyugtatott a vén kanca közelsége. Fájt a hátam, ha felemeltem a karomat, hogy megsimogassam a fejét, de azért megtettem. Rozsdást is sokszor megsimogattam. Az élénk fiatal csődörnek több törődésre lett volna szüksége, mint amennyit kapott. Megpróbáltam pótolni a hiányokat, és közben minduntalan Burrickra gondoltam.
A farkas úgy járt-kelt, ahogy neki tetszett. Időnként csatlakozott hozzám meg a Bolondhoz, elkísért sétáinkon, aztán bejött utánunk a házba. Rossz volt látni, milyen hamar hozzászokott az új környezethez. A Bolond egy darabig morgolódott amiatt, hogy az ajtaját elcsúfítják a karomnyomok, a szőnyegét meg az elhullajtott szőrszálak, de látszott rajta, szereti a farkast. És Éjszem is megkedvelte őt. A Bolond asztalán megjelentek egy farkasbáb darabjai; Éjszem rákapott arra a magvas süteményfélére, ami a Bolond kedvence volt. Amikor a Bolond ilyen süteményt evett, a farkas odaült elé, mereven nézte, és addig csorgatta a nyálát a padlóra, míg a Bolond megszánta, és adott neki egy darabkát. Párszor leteremtettem őket, elmagyaráztam nekik, hogy az édesség nem tesz jót Éjszem fogainak és szőrének, de egyikük sem törődött velem. Azt hiszem, feltámadt bennem a féltékenység, amikor rájuk néztem, és láttam, hogy a farkas mennyire megbízik a Bolondban. Egészen addig mardosott ez a kellemetlen érzés, amíg Éjszem egy nap megkérdezte tőlem: Miért ne bíznék abban, akiben te is megbízol? Erre nem tudtam mit felelni.
– Mikor lett belőled játékkészítő? – kérdeztem a Bolondtól egy nap. Az asztalára támaszkodtam, és azt figyeltem, hogyan szereli össze az egyik báb fatestének részeit. A farkas az asztal alatt hevert, mélyen aludt.
A Bolond megvonta a vállát.
– Amikor rájöttem, hogy Eyod király udvara nem megfelelő hely egy bolond számára, csinálnom kellett valamit. – Felsóhajtott. – Nem mintha arra vágytam volna, hogy egy akármilyen király bolondja legyek. Elmésé szívesen voltam, de az más. Meg kellett élnem valamiből. Egy este aztán... elég részeg voltam... megkérdeztem magamtól, hogy mihez értek a legjobban. Ahhoz, feleltem magamnak, hogy báb legyek. Hogy a sors zsinórjai rángassanak, aztán félrehajítsanak. Ekkor határoztam el, hogy többé nem fognak rángatni, hanem én leszek az, aki huzigálja a zsinórokat. Másnap kipróbáltam, hogy megy a dolog. Rájöttem, hogy tetszik. A hegyi gyerekek csodálatosnak találták azokat az egyszerű játékszereket, amikkel felnőttem, és amiket Kosban láttam. Rájöttem, hogy a felnőttekhez nem sok közöm van, de ez nem is zavart túlságosan. Az itteni gyerekek már nagyon korán megtanulnak vadászni és halászni, szőni és aratni, és amit a munkájukkal keresnek az az övék lehet. Így aztán velük kezdtem kereskedni. Rájöttem, hogy a gyerekek sokkal hamarabb elfogadják a szokatlan dolgokat, mint a felnőttek. Nem szégyellik a kíváncsiságukat, és nem gyűlölik meg a furcsaságokat. – Fehér ujjaival megkötött egy gondos csomót, aztán felemelte a bábot, és táncra perdítette előttem.
Ahogy arra a finomra csiszolt, festett fából készült, hetyke kis legényre néztem, feltámadt bennem a vágy, hogy szerezzek egyet.
– Szeretném, ha a lányomnak is lennének ilyen játékszerei – mondtam. – Szép játékszerei, puha, színes ruhái, szép szalagok a hajában, és babák, amiket magához ölelhet.
– Lesz neki – mondta a Bolond komoly hangon. – Lesz neki...

Elteltek a lassan múló napok. A kezem már majdnem olyan volt, mint régen, az ujjaimon megjelentek az első kérgesedések. A gyógyító kijelentette, már nem kell kötést tenni a hátamra. Már nem nagyon találtam a helyem, nem bírtam a semmittevést, de tudtam, még nincs elég erőm ahhoz, hogy útnak induljak. Nyugtalanságom bosszantotta a Bolondot. Egy este fel s alá járkáltam a szobájában, nem tudom mennyi ideig csináltam, de egyszer csak elunta, felállt, és elém tolta az asztalát, hogy megállítson. Mindketten nevettünk, de ez a vidámság nem szüntette meg a helyzet feszültségét. Kezdtem azt hinni, hogy ahol megfordulok mindenütt szétrombolom a békességet.
Hanna gyakran meglátogatott, és sokat beszélt a Fehér Prófétával kapcsolatos tekercsekről – olyan sokat, hogy már ebből is kezdett elegem lenni. A tekercsek számtalanszor említést tettek egy bizonyos Gyorsítóról. Időnként a Bolond is bekapcsolódott a beszélgetéseinkbe, de többnyire csak hallgatott, vagy apró mordulásokkal kommentálta, egyetért-e azzal, amiről Hanna beszél. Egy idő után úgy éreztem, sokkal jobban kedveltem a szófukar Hannát. Bevallom, minél többet beszélt, annál többször feltettem magamnak a kérdést, hogy egy kosbéli nő hogyan kerülhetett ilyen messzire a hazájától, hogyan válhatott egy ilyen homályos tanítás hívévé – egy olyan tanítás hívévé, ami egy nap majd haza fogja vezérelni. Ezeket a kérdéseket néha fel is tettem, de ilyenkor Hanna hirtelen olyan lett, mint régebben volt, és válaszadás helyett hallgatásba burkolózott.
Csillag is meglátogatott egy párszor, de nem olyan gyakran, mint Hanna. Általában akkor jött, amikor a Bolond éppen nem tartózkodott otthon. A jelek szerint nem bírták egymás közelségét, és ha véletlenül egy szobában kellett tartózkodniuk, akkor hamar összekaptak valamin. Amint képes voltam mozogni Csillag megpróbált rávenni, hogy menjünk sétálni. Valószínűleg így akart távol kerülni a Bolondtól. Néha kószáltunk, és a járás jót tett nekem, de nem igazán élveztem a dolgot, mert már elegem volt a télből és a hidegből, és Csillag is idegesített. Csupa olyan témát vetett fel, ami fokozta amúgy is meglévő nyugtalanságomat. Gyakran beszélt a partvidéken zajló háborúról, megosztotta velem azokat a hírmorzsákat, amiket Kettricken és Árny közelében sikerült összecsipegetnie. Ugyanis az ideje nagy részét kettejük társaságában töltötte. Esténként játszott nekik – már amennyire játszani tudott sebesült kezével, a kölcsönbe kapott, nem túl jó lanton. A királyi rezidencia nagytermében lakott, nagyon tetszett neki az udvari élet. Általában lelkesen beszélt, majdnem mindig élénk volt. És szép is: a hegyi emberektől kapott színes ruhák remekül illettek fekete hajához és szeméhez, a hideg pedig pirosra csípte sápadt arcát. Úgy festett, mintha sikerült volna megszabadulnia a balszerencséjétől, mintha a sok szenvedés után végre megtelt volna élettel. A keze szépen gyógyult, és Árny segítségével szerzett némi faanyagot, amiből új, neki megfelelő lantot készíthetett. Olyan ragyogó színben látta a világot, úgy pezsgett, hogy a közelében gyengének, vénnek és elcsigázottnak éreztem magam. Egy-két vele töltött óra éppen elég volt ahhoz, hogy kifáradjak. Bosszantott, hogy állandóan azt akarta, értsek egyet vele. Gyakran képtelen voltam rá.
– Idegesít – mondta egyszer, amikor szokásához híven a Bolondot szidta. – Nem a színe, hanem a modora. Soha, egyetlen kedves vagy keresetlen szava sincs senkihez, még azokhoz a gyerekekhez sem, akiknek eladja a játékait. Észrevetted, hogy szokta gúnyolni őket? Hogy szokott évelődni velük?
– Szereti őket, és a gyerekek is szeretik őt – mondtam fáradtan. – Nem gonoszságból ugratja őket. Éppen úgy viselkedik velük, ahogy mindenki mással. És a gyerekeknek tetszik ez a viselkedés, mert nem szeretik, ha lekezelik őket. – A rövid séta rettenetesen kimerített, és már borzasztóan untam, hogy állandóan védenem kell a Bolondot, de ezt persze eszem ágában sem volt elmondani Csillagnak.
Nem válaszolt. Észrevettem, hogy Éjszem követ minket. A fák mögött, a kertek hóval belepett bokrainak árnyékában osont. Kétlem, hogy a jelenléte titok lett volna, de nem szeretett nyíltan sétálgatni az utcákon. Különös módon megnyugtatott, hogy a közelemben tudhatom.
Megpróbáltam másra terelni a szót.
– Pár napja nem láttam Árnyat – mondtam. Az igazat megvallva nem nagyon érdekelt, hogy mi van vele, egyszerűen feltűnt, hogy egy ideje nem látogatott meg. Én sem mentem el hozzá. Nem, nem gyűlöltem, de képtelen voltam megbocsátani neki a kislányommal kapcsolatos terveit.
– Tegnap este énekeltem neki. – Csillag elmosolyodott. – Jókedvében volt. Sikerült mosolyt csalnia Kettricken arcára. Nehéz elhinni, hogy éveken át elzártságban élt. Úgy vonzza magához az embereket, akár a virágok a méheket. A lehető leggálánsabban tudja közölni a hölgyekkel, hogy nem közömbösek a számára, és...
– Árny? – Hitetlenkedve megráztam a fejem. – Gáláns?
– Természetesen – mondta Csillag meglepve. – Nagyon kedves tud lenni... már amikor van ideje ilyesmire. A minap is énekeltem neki meg Kettrickennek, és csodás szavakkal köszönte meg a dalomat. Úgy beszél, akár a legkedvesebb udvaroncok. – Elmosolyodott. Látszott rajta, hogy nagyon elégedett azzal, amit Árny mondott neki. Megpróbáltam magam elé képzelni Árnyat, a nőcsábászt, de nem igazán sikerült a dolog. Semmi sem jutott eszembe, ezért hagytam, hogy Csillag tovább merengjen a szép szavakon. Egy idő után váratlanul megszólalt. – Tudtad, hogy nem fog velünk jönni?
– Kicsoda? Hová? – Hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy az én agyamat lassította le a láz, vagy Csillag fejében szökdécselnek bolhaként a gondolatok.
Kedvesen megveregette a karomat.
– Úgy látom, kezdesz elfáradni. Az lesz a legjobb, ha most visszafordulunk. Mindig könnyű megállapítani, mikor vagy fáradt. Ilyenkor szoktad feltenni a legbugyutább kérdéseket. – Mély lélegzetet vett, és visszatért az eredeti tárgyhoz. – Árny nem fog velünk tartani amikor elindulunk Igazság felkutatására. Vissza kell mennie Kosba, hogy hírt adjon a vállalkozásodról, és reményt vigyen az ottaniaknak. Természetesen tiszteletben fogja tartani a kérésedet, és téged nem említ majd meg. Csak annyit fog mondani, hogy a királynő embereket küldött a király keresésére és, hogy ha a küldetés sikerrel jár a király el fogja foglalni a trónját.
Kis szünetet tartott, aztán hozzátette:
– Árny megkért, hogy tanítsak meg neki egy-két egyszerű dalocskát. Olyan régi dalokat, amiket könnyű megtanulni és énekelni. – Rám mosolygott; láttam rajta, borzasztóan nagyra van magával, hogy Árny ilyesmit kért tőle. – Útközben akar énekelni, a fogadókban meg a kocsmákban, hogy mások is megismerjék őket. Elterjednek a dalok, Árny szabályos dalösvényt fog húzni maga után. Egyszerű kis dalocskák, amik arról szólnak, hogy Igazság vissza fog térni, mindent rendbe tesz, és a Látnok örökös fellép a trónra, hogy dicsőségben és békében egyesítse a Hat Hercegséget. Árny azt mondja, nagyon fontos megtartani az emberekben a reményt, és eléjük festeni Igazság visszatértének képét.
Megpróbáltam visszapörgetni a gondolatmenetet egészen addig a pontig, amikor Csillag a dalokról kezdett beszélni.
– Azt mondtad „velünk”. Kik azok a „velünk”? És hová mennek?
Lehúzta a kesztyűjét, és gyorsan a homlokomra szorította a tenyerét.
– Megint lázas vagy? Igen, egy kicsit... Forduljunk vissza. – Ahogy elindultunk visszafelé Csillag türelmesen magyarázni kezdett. – Hát velünk. Veled, velem, Kettrickennel. Mert elindulunk megkeresni Igazságot. Vagy talán elfelejtetted, hogy miért jöttél a Hegyvidékre? Kettricken azt mondja, nehéz utunk lesz. A csata színteréig könnyű eljutni, de ha Igazság továbbment onnan, akkor valószínűleg az egyik ősi ösvényen haladt. Azok valamelyikén, amelyek be vannak jelölve Kettricken régi térképén. És azok már nem is ösvények többé. Kettricken apja nem igazán örül annak, hogy a lánya útra kel, ő csak a Pompa elleni háborúval foglalkozik. „Amíg a férjedet és királyodat keresed”, mondta Kettrickennek, „addig az álfivéred rabszolgaságba kényszeríti a népünket!” Ezért aztán Kettrickennek azokat a dolgokat kell összegyűjtenie az útra, amiket az emberek maguktól adnak oda neki. És csak azokat az embereket viheti magával, akik inkább őt követik, mint hogy Pompa ellen harcoljanak. Az igazat megvallva nincsenek valami sokan, és...
– Vissza akarok menni a Bolond házába! – mondtam erőtlenül. Szédültem, kavargott a gyomrom. Egészen megfeledkeztem arról, hogy Elmés király udvarában így intézték a dolgokat. Miért is gondoltam azt, hogy itt más lesz a helyzet? Elkészülnek a tervek, végrehajtják az előkészületeket, aztán elmondják, mit várnak tőlem, és én teljesítem a parancsokat. Mindig is ennyi volt a szerepem. Elmenni erre meg erre a helyre, megölni egy bizonyos embert, akivel addig sosem találkoztam. És mindezt parancsra. Nem tudom, hogy egyszeriben miért találtam visszataszítónak. Talán azért, mert az általuk kiagyalt monumentális tervnek az a pár szó képezte az alapját, amit tőlem hallottak, és most mégis csak olyan vagyok, mint egy ló, amely az istállóban várja, hogy felnyergeljék, a hátára pattanjanak, és vadászni vigyék.
Eszembe jutott, miben állapodtunk meg Árnnyal. Az övék az életem, ha békén hagyják a gyermekemet. Akkor miért lepődöm meg? Miért foglalkozom az egésszel? Egyszerűen csak vissza kell mennem a Bolond házába, aludnom kell, erőt kell gyűjtenem. Egészen addig, amíg szólítanak.
– Jól vagy? – kérdezte Csillag aggodalmasan. – Még sosem láttalak ilyen sápadtnak.
– Semmi bajom – mondtam tompa hangon. – Csak arra gondoltam, egy darabig jó lenne bábokat készíteni a Bolonddal.
Csillag összeráncolta a homlokát.
– Még mindig nem értem, mit látsz benne. Miért nem költözöl át Kettrickenhez meg hozzám? Már nincs túl nagy szükséged ápolásra. Ideje elfoglalnod a téged megillető helyet. A királynő mellett.
– Amikor a királynő hívat átmegyek hozzá – mondtam kötelességtudóan. – Akkor is elég lesz.

 

 

22
Indulás

 

ÁRNY HULLÓCSILLAG KÜLÖNLEGES helyet foglal el a Hat Hercegség történelmében. Bár ezt sosem ismerték el, a Látnok-ház tagjaihoz való megjelenésbeli hasonlósága majdnem bizonyossá teszi, hogy vérrokonságban áll a királyi családdal. Bármi legyen is az igazság, vele kapcsolatban nem az a fontos, hogy kicsoda, hanem hogy micsoda volt. Egyesek szerint a Vörös Martalócokkal vívott háborút megelőzően évtizedeken keresztül Elmés király kémeként működött. Mások a nevét összekapcsolják Démutka úrnő nevével, aki a királyi család méregkeverője és tolvaja volt. Ezeket a feltételezéseket sohasem igazolták.
Azt viszont minden kétséget kizáróan tudni lehet, hogy azt követően került a közélet előterébe, hogy Pompa Látnok, a trónbitorló elhagyta Kosvárat. Szolgálatait ezt követően Türelem úrnőnek ajánlotta fel, aki az általa a Hat Hercegségben kialakított hálózatot információszerzésre és a partvidék védelméhez szükséges források biztosítására használta fel. Bizonyos tényekből arra lehet következtetni, hogy Árny Hullócsillag eleinte megpróbált a háttérben maradni, ám kivételes megjelenése ezt nehézzé tette, ezért fokozatosan letett erről a törekvéséről. Kora ellenére afféle hőssé vált, lendületes öregember volt, aki fogadóról fogadóra, kocsmáról kocsmára járva gúnyolta Pompa katonáit, híreket közvetített, és továbbította a partmenti Hercegségek védelmére szánt támogatásokat. Kalandjai miatt legendássá vált. Mindig arra buzdította a Hat Hercegség népét, hogy őrizzék meg bizakodásukat, megjósolta nekik Igazság király és Kettricken királynő visszatértét, így próbálva könnyíteni a vállukat nyomó adóterheket és a háborúskodás igáját. Bár számos dal született a tetteiről, a leghosszabb és talán legpontosabb az Árny Hullócsillag számvetése, amelyet Kettricken királynő dalnoka, Csillag szerzett.

*

Az emlékezet felizzik amikor megpróbálom felidézni a Jhaampéban töltött utolsó napokat. Valami különös komorság szállt belém, amit sem barátság, sem pálinka nem bírt kiűzni belőlem. Nem találtam semmit, ami felrázott volna.
– Ha a sors egy nagy hullám, ami el fog sodorni, és hozzá fog csapni egy sziklafalhoz, hiába kapálózom ellene, akkor az lesz a legjobb, ha semmit sem csinálok. Legyen, ahogy lennie kell – jelentettem ki nagy bölcsen és kissé részegen egyik este a Bolondnak. Nem felelt, szótlanul folytatta a farkasbáb lábának csiszolgatását. Éjszem ébren volt, de hallgatott, a Bolond lába előtt hevert. Amikor ittam mindig eltakarta előlem az elméjét, és azzal fejezte ki irántam való undorát, hogy nem vett tudomást rólam. Hanna a tűzhely mellett üldögélt, kötögetett, időnként csalódott, időnként rosszalló arcot vágott. Árny az asztal túlfelén, velem szemben ült. Egy bögrében tea gőzölgött előtte, a szeme hideg volt, akár a jádekő. Egyedül ittam, sorozatban ez volt a harmadik ilyen estém. Próbára akartam tenni Burrick elméletét, miszerint az ivászat semmi sem old meg, de elviselhetővé változtatja az amúgy elviselhetetlen dolgokat. A teória nálam nem vált be. Minél többet ittam, annál elviselhetetlenebbnek tűnt a helyzet. És annál elviselhetetlenebb lettem a barátaim számára.
Az a nap többet hozott a számomra, mint amennyit el bírtam viselni. Árny végül eljött hozzám, és közölte, hogy Kettricken másnap látni akar. Közöltem, hogy át fogok menni hozzá. Árny gúnyos megjegyzését követően kijelentettem, hogy elfogadhatóvá teszem előtte a külsőmet: megmosakszom, megborotválkozom, tiszta ruhát veszek és kijózanodom. Addigra. De nem ezen az estén. Nem igazán voltam olyan helyzetben és állapotban hogy vitába szállhattam volna Árnnyal, de ettől függetlenül megpróbálkoztam a dologgal. Vádló és kényelmetlen kérdéseket tettem fel neki, amikre sorban, nyugodtan megválaszolt. Igen, valóban gyanította, hogy Molly állapotos, és igen, ő bíztatta Burrickot arra, hogy legyen Molly pártfogója. Burrick akkor már látta, hogy Mollynak van pénze és háza; nem akart odaköltözni hozzá, de amikor Árny rámutatott arra, miféle veszélyek leselkednek a nőre és gyermekére, ha valaki rájön a körülményekre, akkor beleegyezett a dologba. Nem, nekem nem mondta el. Hogy miért nem? Mert Molly rávette Burrickot, hogy ígérje meg, nem fog szólni nekem a terhességről. Mivel Árny vette rá őt, hogy vállalja el a védelmező szerepét, Árny tartozott neki annyival, hogy ő sem mondja el nekem a titkot. Burrick egyébként is arra számított, hogy magamtól rá fogok jönni arra, hogy Molly miért tűnt el. Azt is megígértette Árnnyal, hogy a gyermek születését követően felmenti esküvése alól, és akkor elmondhatja nekem, hogy... Nem azt, hogy Molly terhes volt, hanem hogy gyermekem született. Még abban a félkába állapotban is beláttam, hogy ez az egész ügy éppen olyan nyakatekert, amilyenek Burrick ügyei mindig is voltak. Részben értékeltem, hogy a barátságunkra való tekintettel az esküvés megtételekor is gondolt rám. Talán tényleg a tudomásomra hozta volna, hogy van egy lányom, ám amikor ezt megtehette volna azt hitte, hogy már nem élek.
Ekkor egyenesen Kosba ment, hogy üzenetet hagyjon az egyik ottani kőművesnél, aki továbbadta a hírt egy másiknak, az pedig a következőnek, míg végül Árny eljött, hogy találkozzon Burrickkal a halárusok mólójánál. Mindketten hitetlenkedve fogadták a híreket.
– Burrick egyszerűen nem hitte el, hogy meghaltál, én pedig azt nem értettem, hogy miért voltál még mindig ott. Szétküldtem az embereimmel az üzenetet, végig a folyó mentén, mert biztos voltam abban, hogy nem fogsz Bingtonba menekülni, hanem azonnal a hegyek felé indulsz. Egészen biztos voltam abban, hogy mindazok ellenére, amiket végigcsináltál, tiszta maradt a szíved. Azon a bizonyos éjszakán azt mondtam Burricknak, hogy hagyjon békén téged, adjon esélyt neked arra, hogy megállapítsd, kihez leszel hűséges. Meggyőztem Burrickot, hogy ha hagyjuk, hogy szabadon cselekedj, olyan leszel, akár egy kilőtt nyílvessző... egyenesen Igazsághoz fogsz röppenni. Azt hiszem, ez döbbentett meg minket a legjobban. Mármint az, hogy ott haltál meg, nem pedig a királyod felé menet, útközben.
– Nos – mondtam részeg elégedettséggel – mindketten tévedtetek. Mind a ketten azt hittétek, hogy nagyon jól ismertek. Mind a ketten azt hittétek, hogy olyan eszközt csináltatok, ami egyszerűen nem véthet hibát. De én nem haltam meg ott! És nem is indultam a királyom keresésére. Elmentem, hogy megöljem Pompát. Magamért. – Hátradőltem a székemben, keresztbe tettem a mellemen a karjaimat. Aztán hirtelen előredőltem, mert a hátamba ismét belehasított a fájdalom. – Magamért! – ismételtem. – Nem a királyomért, nem Kosért, nem a Hat Hercegségért. Magamért. Elmentem, hogy megöljem. Magamért.
Árny rám nézett. Nem szólalt meg, de a sarokból előreccsent Hanna öreges, elégedett hangja.
– A Fehér írás azt mondja: „És ő a saját fajtája vérére fog szomjúhozni, és oltatlan marad a szomja. A Gyorsító hiába fog éhezni otthonra és gyermekre, mert az ő gyermeke másé lesz, és más gyermeke az övé...”
– Ki kényszeríthet rá arra, hogy eleget tegyek bármilyen jóslatnak? – üvöltöttem. – És egyáltalán, ki jósolta meg mindezt?
Hanna nem válaszolt, a Bolondtól kaptam feleletet. A hangja halk volt és nyugodt, amikor megszólalt nem nézett fel a munkájáról.
– Én. Gyermekkoromban, az álmodás időszakában. Akkor még nem találkoztam veled, csak az álmaimban.
– Az a sorsod, hogy beteljesítsd a jóslatot – mondta Hanna szelíden.
Lecsaptam az asztalra a poharamat.
– Legyek átkozott, ha megteszem! – ordítottam. Senki sem mozdult, senki sem válaszolt. Az emlékezésnek ebben a rettenetes, de kristálytiszta pillanatában a fülemben hallottam Molly apjának a hangját. „Átok rád, te lány!” Molly arca megrándult, de nem felelt az öregnek. Nagyon jól tudta, nincs értelme vitába szállni egy részeggel. – Molly! – nyögtem, azután lehajtottam a fejem a karomra, és sírni kezdtem.
Egy idő után Árny kezét éreztem a vállamon.
– Gyere, fiam. Ezzel semmit sem érsz el. Feküdj le. Holnap találkoznod kell a királynőddel. – Sokkalta több türelem volt a hangjában, mint amennyit megérdemeltem, és hirtelen felfogtam, mennyire terhére lehetek a többieknek.
Megtöröltem az arcomat, és valahogy felemeltem a fejem. Nem ellenkeztem amikor Árny talpra állított, és a sarokban álló ágyhoz vezetett. Ahogy leültem az ágy szélére halkan megszólaltam:
– Te tudtad. Egész végig tudtad.
– Mit? – kérdezte fáradtan.
– Mindent tudtál a Gyorsítóról meg a Fehér Prófétáról.
Az orrán keresztül, hangosan fújta ki a levegőt.
– Semmit sem tudok erről az egészről: Valamit hallottam a róluk szóló írásokról. Emlékszem, a dolgok viszonylag nyugodtak voltak mielőtt az apád lemondott. Miután visszavonultam a tornyomba hosszú, hosszú évek teltek el úgy, hogy a királyom hónapokon keresztül egyetlen szolgálatot sem kért tőlem. Sok időm volt az olvasásra, és számos olyan hely, ahonnan beszerezhettem a tekercseket. Találkoztam néhány különös mesével és írással, amely a Gyorsítóval és a Fehér Prófétával foglalkozott. – A hangja szelídebb lett, mintha elfelejtette volna, mennyi düh volt a kérdésemben.
– Csak miután a Bolond eljött Kosvárba, csak akkor fedeztem fel, hogy erősen érdeklődik az ilyen írások iránt, és hogy engem már nem igazán foglalkoztatnak. Te magad mondtad egyszer, hogy a Bolond beszélt neked a Gyorsítóról. Ekkor töprengeni kezdtem... de az igazat megvallva nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a próféciáknak.
Fancsali képpel leereszkedtem az ágyra. Időként már aludni is tudtam úgy, hogy a hátamon feküdtem, ekkor azonban az oldalamra fordultam, lerúgtam a csizmámat és magamra húztam a takarót.
– Fitz?
– Mi van? – Elég mogorván szóltam vissza.
– Kettricken haragszik rád. Holnap ne is számíts arra, hogy türelmes lesz veled, és jusson eszedbe, hogy ő nem csupán a királynőnk. Ő egy olyan asszony, aki nemrég elvesztette a gyermekét, és több mint egy éven át abban a tudatban élt, hogy a férje halott. Ő egy olyan asszony, akit elűztek választott hazájából, akit a szülőföldjén is veszély fenyeget. Érthető, hogy az apja megkeseredett. A király ellenségként szemléli a Hat Hercegséget és Pompát, és nincs ideje arra, hogy felkutassa az ellensége fivérét. Még akkor sem tenné meg, ha nem hinné halottnak. Kettricken egyedül van, és ez a magány sokkalta nagyobb fájdalmat okoz neki, mint el tudnád, vagy el tudom képzelni. Viselkedj vele megértően, tiszteld benne az asszonyt és a királynőt. – Zavartan elhallgatott. – Megértés és tisztelet. Holnap mindkettőre szükséged lesz. Én nem sokat segíthetek.
Azt hiszem, még sokáig beszélt hozzám, de én ekkor már nem figyeltem rá. Az álom a hullámai alá rántott.
A Mesterség-álmok egy ideje már nem változtatták kínná a pihenésemet. Nem tudom, hogy testi gyengeségem volt az oka, hogy nem álmodtam csatákról, vagy Pompa kotériája ellen felhúzott védőfal tartotta őket távol az elmémtől. Azon az éjszakán sajnos megszűnt a nyugalmam, amihez már kezdtem hozzászokni. A Mesterség-álom, ami kiragadott a testemből, olyan volt, akár egy óriási kéz, ami belém nyúlt, megmarkolta a szívemet, és kihúzott önmagamból. Hirtelen egy másik helyen találtam magam.
Egy városban. Mert városnak kellett lennie, hiszen sokan éltek egy kupacban. A városlakók furcsák voltak, korábban még sosem láttam efféle szerzeteket. És ilyen építményeket sem. A toronyszerű házak az egekbe emelkedtek, a kőfalak lebegni tűntek. Finom ívű hidakat láttam és kerteket; az épületek tetejéről növényzuhatagok ereszkedtek alá, és növények nyúltak felfelé az aljukból. Szökőkutakat láttam, némelyik táncolt, némelyikből csendesen csordogált a víz. Mindenütt színes ruhákba öltözött emberek járkáltak, olyan sokan voltak, akár a hangyák.
És mégis... minden csendes és nyugodt volt. Éreztem a tömegek áramlását, a szökőkutak játékát, a kertekben nyíló virágok illatát, de amikor elfordultam valamerre, hogy jobban szemügyre vegyek valamit, egyszeriben eltűntek előlem a dolgok. Az elmém érezte a hidak létezését, de amikor rájuk néztem a szemem csak rozsdálló, rothadó romokat látott a helyükön. A gyönyörű falfestményeket mintha a szél fújta volna el; az egyik pillanatban még színesek és csodálatosak voltak, a következőben azonban kopott téglák sötétlettek a helyükön. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, a vizet fröccsentő szökőkútból gazzal benőtt, repedt medence lett. A piacon nyüzsgő tömeg hangja akár a szúrós szemcséjű homok surrogása az erős szélben. Keresztülmentem ezen a szellemvároson, testetlenül, valami után kutatva. Nem tudtam meghatározni, hogy mit keresek, sem azt, hogy mi vonz magához. Nem volt ott sem világos, sem sötét, sem nyár, sem tél. Az időn kívülre kerültem, gondoltam, és eltűnődtem, hogy vajon ez a Bolond filozófiájának pokla, vagy a legvégső szabadság.
Aztán megláttam a kis alakot, előttem sétálgatott, távol tőlem, az egyik széles utcán haladt. A fejét előrehajtotta a szélben, a köpenye felső részét a szája és az orra elé tartotta, így próbált védekezni a szélfútta homoktól. Nem tartozott a szellemtömeghez, a törmeléken taposva haladt, megkerülte azokat a helyeket, ahol a föld besüppedt vagy kitüremkedett az útból. Tudtam, egészen biztosan tudtam, hogy Igazságot látom. Felismertem, mert a mellkasomban dobogni kezdett az élet, és rögtön megértettem, hogy ami idehozott az nem más, mint Igazság Mesterségének piciny kavicsa – az a kavics, ami még mindig ott lapult a tudatomban. Éreztem, rettenetes veszély fenyegeti őt, de hiába kutattam a forrása után, semmit sem láttam. Messze volt tőlem, nagyon messze, a hajdani épületek ködszerű árnyékain, a piactéren tolongó tömeg fátyolszerű testtömegén keresztül láttam. Nehézkesen lépkedett, egyedül volt. Nem törődött a szellemvárossal, és mégis, valahogy a része volt. Semmit sem láttam, de éreztem: a veszély óriási árnyékként lebeg a feje fölött.
Utána siettem, és egy szempillantás alatt melléje kerültem.
– Ah! – nézett rám. – Végre eljöttél, Fitz. Üdv. – Nem állt meg, a fejét sem fordította oldalra, mégis olyan melegség áradt szét bennem, mintha megfogta volna a kezem. Válaszolni akartam valamit, ám egyszeriben az ő szemével kezdtem látni, és megpillantottam a veszély forrását.
Előttünk egy folyó hömpölygött. Nem víz volt a medrében. A partján nem kövek csillogtak. Egyszerre volt víz és kő, de ugyanakkor egyik sem volt. Csillámló pengeként szelte át a várost, kicsúszott a hátunk mögötti hegyből, és addig haladt előre, mígnem beleömlött egy sokkalta ősibb vízfolyamba. Mint egy szénréteg, amit a romboló ár mosott felszínre, vagy mint egy aranyeres kvarctömb, fedetlenül hevert a föld testén. Mágia volt. A legtisztább ősi mágia folyt itt, az a varázslat, amit ember fel nem foghat, meg nem ismerhet. A Mesterség-folyónak, amin oly nehezen tanultam meg a navigálást, annyi köze volt csak ehhez, mint egy szőlőindának egy hatalmas indacsokorhoz. Annak, amit Igazság szemén keresztül láttam, olyan valószerű és konkrét fizikai léte volt, mint nekem. Úgy vonzódtam feléje, ahogy az éji lepke a gyertyalánghoz.
És, nem csak a csillámló folyam szépsége fogott meg. Igazság minden egyes érzékszervével felfogta a mágiát. A folyam hangja dallamos volt, az egymást követő hangok hullámzása arra késztette az embert, hogy álljon meg és füleljen; a dallam olyan érzést keltett bennem, hogy a hangok egyesülnek, és létrehoznak valamit. A szél felkapta a folyam illatát, amely az egyik pillanatban a citromvirágéra emlékeztetett, aztán olyanná vált, mint a meggyújtott fűszerek édeskés füstje. Az íze benne volt minden korty levegőben. A legszívesebben belevetettem volna magam. Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a folyam minden vágyamat képes kielégíteni, nem csak a testem kapná meg tőle azt, amit kíván, hanem a lelkem is. Szerettem volna, ha a testem is velem van, mert akkor éppen olyan jól érzékelhettem volna ezt az egészet, mint Igazság.
Igazság megállt, felemelte a fejét. Mély lélegzetet vett, a levegőt úgy töltötte meg a Mesterség, ahogy a ködöt a nedvesség. Hirtelen fémes ízt éreztem Igazság szájában. Eddig csak kívánta, most azonban csak erre vágyott. Szomjazott rá. Amikor megkapta térdre roskadt, és csak szívta, szívta magába. Átérezte az egész világot, része lett az egésznek, egésszé változott. És végül megismerte a teljességet.
De maga Igazság megszűnt létezni.
Elborzadva húzódtam vissza. Nem hiszem, hogy van ijesztőbb dolog, mint az önpusztító vággyal való találkozás. Még mindig vonzódtam a folyamhoz, de már megpendült bennem a harag húrja. Ez nem volt méltó Igazsághoz. Az a férfi, az a herceg, akit ismertem, sosem lett volna képes egy ilyen gyáva tettre. Úgy néztem rá, mintha akkor látnám először.
És rájöttem, milyen régóta nem láttam már.
Fénylő fekete szeme tompa sötétséggé változott. A köpeny, amit a szél a testére tapasztott, ócska rongydarab volt csupán. Bőrcsizmája rég megrepedezett, a varrások mentén szétvált. Bizonytalanul lépkedett, hiányzott belőle a ruganyosság. Talán még akkor sem bírt volna határozottan járni, ha a szél nem indít ellene újabb és újabb támadásokat. Az ajka megfakult, kicserepesedett, a bőre szürkés lett, mintha kiszáradt volna a testéből a vér. Voltak nyarak, amikor a Martalócok ellen használta a Mesterséget, méghozzá olyan sokáig, hogy az izom lesorvadt a testéről, ösztövér csontvázzá aszalódott. Most is ilyennek láttam; kötélszerű izmai szárazon feszültek rá a csontjaira. A kimerültség megtestesülése volt, már csak az akarata tartotta talpon, az mozgatta. Már csak az akarata hajtotta előre a mágikus folyam irányába.
Nem tudom, honnan kapartam össze az akaraterőt, aminek birtokában képes voltam ellenállni a csábításnak. Talán csak azért sikerült a dolog, mert megtorpantam és Igazságra összpontosítottam, és láttam, hogy elveszne a világ, ha megszűnne önmaga lenni. Bármi is volt az erőm forrása, a csábítás ellen fordítottam. Odaugrottam Igazság elé, de egyszerűen keresztülsétált rajtam. Ezen a világon semmi sem voltam.
– Igazság, állj meg, kérlek! – kiáltottam, és rávetettem magam, de olyan voltam csak mint egy dühöngő madártoll a viharban. Semmiféle hatást sem gyakoroltam rá. Még csak meg se torpant.
– Valakinek meg kell tennie – mondta halkan. Megtett három lépést, és folyatta. – Egy ideig azt reméltem, nem én leszek az. De aztán újra és újra feltettem a kérdést: ha nem én, akkor kicsoda? Megfordult, és rám nézett hamuszürke szemével. – Nem találtam feleletet. Nekem kell megtennem.
– Igazság, állj meg! – könyörögtem, de továbbment. Nem sietett, nem bizonytalankodott, úgy ment előre, mint az az ember, aki felmérte a legyőzendő távolságot, és tudja, van ereje megtenni.
Hátrébb húzódtam, mert éreztem, fogy az erőm. Egy pillanatig attól tartottam, hogy elvesztem őt, mert visszacsúszom alvó testembe, aztán rádöbbentem, nem ez a legnagyobb veszély ami fenyeget. Hosszú ideig kapcsolódtam össze vele, még most is maga után húzott, könnyen azon kaphattam magam, hogy vele együtt belefúlok ebbe a mágiafolyamba. Ha lett volna testem azon a síkon, belekapaszkodom valamibe. Ám nem volt testem, ezért, miközben könyörögtem Igazságnak, hogy álljon meg, hallgasson meg, másképpen horgonyoztam le magam. Kinyúltam a Mesterségemmel, és megmarkoltam azokat, akiknek az élete érintkezésbe került az enyémmel: Mollyt, a lányomat, Árnyat és a Bolondot, Burrickot és Kettrickent. Egyikükhöz sem kapcsolódtam valódi Mesterség-láncszemekkel, ezért nem igazán tudtam beléjük kapaszkodni, és erőmet egyre inkább kiszívta a félelem, hogy Will vagy Carrod, esetleg Burl bármelyik pillanatban tudomást szerezhet a jelenlétemről. Ennek ellenére úgy láttam, sikerült lelassítanom Igazságot.
– Kérlek, várj! – mondtam ismét.
– Nem – felelte halkan. – Ne is próbálj visszatartani, Fitz. Ez az, amit tennem kell.

Soha nem fordult meg a fejemben, hogy Igazságéhoz hasonlítsam Mesterségbeli erőmet. Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer még egymás ellen fogunk fordulni. Ahogy megpróbáltam megállítani úgy éreztem magam, mintha rugdalózó, visítozó gyerek lennék, aki azt akarja megakadályozni, hogy az apja, az a nyugodt és erős ember befektesse az ágyba. Igazság tudomást sem vett a támadásomról, éreztem, hogy valami egészen másra összpontosít. Megállíthatatlanul haladt a fekete folyam felé, és maga után húzta a tudatomat. A veszélyforrás közelsége új erőt adott. Megpróbáltam félretolni, visszahúzni, de hiába erőlködtem.
Kínlódásomban volt valami félelmetes kettősség. Szerettem volna, ha győz. Ha magával húz, akkor nem kell vállalnom a felelősséget a történtekért. Akkor nyugodtan kinyithatom magam annak az erőáramlatnak, szétázhatok benne. Vége lenne minden szenvedésnek. Elegem volt a kétségekből és a bűntudatból, a kötelességből és az adósságokból. Ha Igazság magával ránt abba a Mesterség-folyamba, akkor végre megadhatom magam, és szégyenkeznem sem kell.
Aztán eljött az a pillanat, amikor annak az irizáló erőfolyamnak a partjára ért. Az ő szemével néztem le. A part függőleges volt, mintha egy hatalmas késsel vágták volna szét a földet, hogy helye legyen ennek az áramló valaminek. Rábámultam a folyamra, láttam, idegen a mi világunktól, valami olyasmi, ami ellentétes a mi világunk természetével. Igazság elgondolkodva fél térdre ereszkedett, belenézett a fekete csillogásba. Nem tudom, azért csinálta-e, hogy búcsút vegyen a világunktól, vagy azért, hogy összeszedje az erejét mielőtt elpusztítja önmagát. Megpróbáltam ellenállni. A folyam kapu volt egy olyan másságra, amit addig elképzelni sem tudtam. Á kíváncsiság és az éhség még közelebb vitt minket a perem széléhez.
A következő pillanatban Igazság mindkét kezét és alkarját belemártotta a mágiába.
A tudás, amit hirtelen megszerezett, az enyém is volt. Vele együtt ordítottam fel amikor a forró áramlat lerágta a bőrt és a húst az alkarjáról. Esküszöm, érzem az ujjak, a csuklók és az alkarok lecsupaszított csontjain a savas folyadék nyaldosását. Átéreztem a fájdalmát. Rettenetes kínt kellett kiállnia, de az arcán mégis széles mosoly jelent meg. A vele való kapcsolatom egyszeriben nevetséges semmiséggé változott; a lánc, ami hozzákötött nem közvetítette hozzám mindazt, amit ő érzett. Szerettem volna mellette lenni, hogy én is belemártsam a kezem a mágiafolyamba. Ahogy neki, nekem is meggyőződésemmé vált, hogy képes megszüntetni a fájdalmat, csak annyit kell tennie, hogy teljes testével alámerül a folyamba. Ilyen könnyű az egész. Csak annyit kellett tennie, hogy egy kicsit előredől, és nem kapaszkodik meg amikor zuhanni kezd. A part peremén térdelt, az arcáról csorgott a veríték – a nedvességcsöppek aprócska gőzfelhőkké váltak a folyamban. Lehajtotta a fejét, a válla a lélegzetvétel ritmusában húzódott fel, ereszkedett vissza. Aztán halkan megszólított.
– Húzz vissza – kérte.
Nem volt erőm ellenkezni vele, de amikor hozzácsatlakoztattam az akaratomat az övéhez, együtt képesek voltunk legyőzni a csábítást. Kihúzta a kezét a folyamból – mintha csak szilárd kőből kellett volna kirántania magát. A mágikus anyag kelletlenül eresztette szabadon. Ahogy hátratántorodott egy teljes pillanatig éreztem azt, amit megtapasztalt. A világ egyetlensége áramlott ott, akár egy édesen hömpölygő dallam. Nem az emberiség dala volt ez, hanem valami sokkalta régebbi dal, a mérhetetlen egyensúlyok és a tiszta lét dala. Ha Igazság átadta volna magát neki, akkor minden szenvedésének véget vet.
Ám nem adta át magát, inkább tántorogva elfordult tőle. Tenyérrel felfelé tartva maga elé nyújtotta a kezét, begörbítette az ujjait – mintha kérne valamit. Az ujjai és a karjai az alakjukat tekintve nem változtak meg, ám ezüstösen csillogtak attól az erőtől, amely átjárta a testét, amely eggyé vált a húsával. Ahogy eltámolygott a folyó közeléből, ugyanazzal a céltudatossággal, amellyel megközelítette, éreztem, a karjai és a kezei úgy égnek, mintha a fagy mart volna beléjük.
– Nem értem – mondtam.
– Nincs szükségem rád. Még nincs. – Kettősséget éreztem benne. A Mesterség úgy égett a bensőjében, akár egy hihetetlenül forró tűz, de a testében már csak ahhoz maradt erő, hogy továbbmenjen. Erőlködés nélkül pajzsot tartott elmém és a folyó vonzása közé, de önnön testének mozgatása kiszívta az energiát a tagjaiból, lecsökkentette az akaratát. – Fitz. Gyere hozzám. Kérlek. – Most nem Mesterség-parancsot adott ki, nem is hercegi parancsot; most csupán úgy kért, ahogy egyik ember kérni szokta a másikat. – Nincs kotériám, Fitz. Csak te vagy. Ha a kotéria, amit Galenus hozott létre, nekem valódi lett volna, akkor erősebben hinném, hogy lehetséges megtennem azt, amit meg kell tennem. De azok nem csak becsaptak, hanem le akartak győzni. Úgy támadnak rám, akár a madarak a haldokló szarvasra. Nem hiszem, hogy képesek kárt tenni bennem, de tartok tőle, hogy legyengítenek, és miattuk fogok kudarcot vallani. Vagy ami még ennél is rosszabb: eltérítenek a szándékomtól, és a helyembe lépnek. Ezt nem engedhetjük meg, fiam. Te és én... csak mi ketten állunk köztük és a diadaluk között. Te és én. A Látnokok.
Fizikai értelemben véve nem voltam ott. Ám rám mosolygott, és felemelte egyik félelmetesen csillogó kezét, hogy megérintse az arcomat. Vajon azt akarta tenni, amit tett? Nem tudom. Az ütés olyan erős volt, mintha egy harcos vágta volna az arcomba a pajzsát. De nem éreztem fájdalmat. Mintha felébredtem volna. Mintha keresztültört volna a napfény a vastag felhőtakarón, hogy fényt vessen az erdei tisztásra. Hirtelen minden világossá vált, és megláttam a rejtett okokat, a titkos célokat, azt, hogy mit miért tett, és a megvilágosodás fájdalmas tisztaságával megértettem, miért volt szükség arra, hogy végighaladjak az előttem lévő ösvényen.
Aztán minden eltűnt, és én visszasüllyedtem a feketeségbe. Igazság semmivé vált, és már nem értettem meg őt. De egyetlen pillanatra megpillantottam a dolgok egészét. Már csak én maradtam, de olyan kicsi voltam, hogy csak akkor maradhattam meg, ha minden erőmmel kitartok.
Ezt tettem.
Egy távoli világból Csillag riadt kiáltása jutott el hozzám.
– Mi baja van?
Árny komoran válaszolt neki:
– Ez csak egy roham, időnként átesik egy-egy ilyenen. A fejét, Bolond, tartsd a fejét, különben kiloccsantja a saját agyvelejét!
Halványan éreztem, hogy kezek szorítják le a testemet. Megadtam magam nekik, és elmerültem a sötétségben. Aztán egy idő múlva felszínre kerültem. Nem sokra emlékszem. A Bolond a vállamat tartotta és a fejemet, Árny egy poharat tartott a számhoz. Ittam. A tündérháncs ismerős, keserű íze áradt szét a számban. Láttam, hogy Hanna mellettem áll, az ajka vékony, rosszalló vonal. Csillag valamivel hátrébb várakozott, a szeme óriási volt, akár egy sarokba szorított állaté. Nem mert hozzámérni.
– Ettől majd rendbe jön – hallottam Árny hangját, mielőtt mély álomba merültem.
Másnap reggel korán keltem, pedig rettenetesen lüktetett a fejem. Elindultam, hogy megfürödjek. Olyan nesztelenül hagytam el a házat, hogy a Bolond nem riadt fel álmából. Éjszem természetesen észrevett, és a nyomomba szegődött.
Hol voltál tegnap este?, – kérdezte, de nem tudtam mit felelni. Érezte, nem igazán akarok a történtekre gondolni. Most vadászni megyek, – közölte. Jobb lenne, ha ezentúl csak vizet innál. Szégyenkezve bólintottam. Magamra hagyott a fürdőház ajtaja előtt.
A házban a földből előtörő forró víz ásványszaga lebegett. A hegyi emberek óriási tartályokba csapolták a vizet, ezekből csöveken keresztül vezették el különböző méretű kádakhoz. Az ember eldönthette, milyen meleg és milyen mély vízben kíván megmerülni. Az egyik kádban tisztára dörgöltem magam, aztán belemerültem a legforróbb vízbe amit még el tudtam viselni, és megpróbáltam nem felidézni az Igazság alkarjára tapadt Mesterség-réteg képét. Amikor kiszálltam a kádból, olyan vörös voltam, akár a főtt rák. A fürdőház hűvösebbik végében több tükröt szereltek a falra. Borotválkozás közben megpróbáltam nem szemügyre venni az arcomat. Valahogy Igazságéra emlékeztetett. Az elmúlt egy-két hétben egy kicsit kikerekedett, de a fehér csík a homlokomnál megint látszott, és még világosabban megmutatkozott amikor harcos módjára hátrafogtam a hajam. Nem lepődtem volna meg különösebben, ha a képemen felfedezem Igazság kézlenyomatát, vagy ha észreveszem, hogy eltűnt a hegem, esetleg kiegyenesedett az orrom – ilyen rettenetes ereje volt annak az érintésnek. De a Pompától származó sebhely világos csíkként emelkedett ki gőztől kivörösödött arcom hátteréből. Törött orrom nem egyenesedett ki. Az előző esti találkozásnak egyetlen külső jele sem mutatkozott meg rajtam. A gondolataim újra és újra visszakanyarodtak ahhoz a pillanathoz, amikor megérintett a színtiszta erő. Megpróbáltam felidézni a részleteket, és nagyjából sikerült is, de teljességében nem bírtam visszaemlékezni a történtekre, sem a fájdalomra, sem az örömre. Az egész kezdett emlékké fakulni. Tudtam, hogy valami egészen különleges dolgot tapasztaltam meg. A Mesterségbe való lemerülés élvezetei, amelyektől valamennyi Mesterség-használó óvakodott, aprócska szikrák voltak ahhoz a máglyához képest, amit előző este alkalmam volt átérezni, aminek rövid időre a részévé váltam.
Megváltoztatott. Eltűnt belőlem a Kettricken és Árny iránt érzett düh. Nem teljesen, nyomokban még megmaradt bennem, de elvesztette minden erejét. Rövid időre nem csak a gyermekemet láttam magam előtt, hanem minden létező szempontból végigvizsgáltam a helyzetet. Nem volt semmi gonoszság abban, amit meg akartak tenni. Sem rosszindulat, sem önzés. Hitték, hogy a lehető legjobb megoldást választották, és erkölcsös, amit tesznek. Én ezzel másként voltam. Teljes egészében már nem tudtam megvetni azt a gondolatot, hogy igazuk lehet, de ettől valahogy lélektelennek éreztem magam. El fogják venni a gyermekemet. Mollytól és tőlem. Gyűlölnöm kellett volna őket ezért, de képtelen voltam rájuk irányítani a haragomat.
Megráztam a fejem, visszarángattam magam a jelenbe. A tükörképemre néztem, eltűnődtem, vajon Kettricken milyennek fog látni. Vajon még mindig azt a fiatal férfi látja majd bennem, aki hű kutyaként követte Igazságot, aki oly sok szolgálatot tett neki az udvarban? Vagy csak egy sebhelyes arcú embert, akit nem ismer, mert az általa kedvelt és ismert Fitz már régen meghalt? Nos, Kettricken mostanra már biztos megtudta, hogyan szereztem a hegeimet. A királynőm nem lepődhet meg, azt kell elítélnie, aki miatt a sebeket kaptam.
Lélekben összeszedtem magam, és ismét a tükörbe néztem, aztán hátranéztem a vállam fölött. A hátam közepén egy vörös, csillag alakú horpadás emlékeztetett a legutóbbi sérülésemre. A seb körül fényes és feszes volt a bőr. Megfeszítettem a vállamat, és láttam, hogy a bőr ráfeszül a vörös csillagra. Kinyújtottam a jobb karomat. Az izmok megmozdultak, de a hátamban halvány ellenállásfélét éreztem. Nem baj, semmi értelme aggódni emiatt. Majd megszokom. Felvettem az ingemet.
Visszamentem a Bolond házába, hogy átöltözzem. Meglepve láttam, hogy a Bolond már felöltözött, és készen állt arra, hogy elkísérjen. A ruháimat kikészítette az ágyamra. Egy fehér, bő ujjú, puha és meleg gyapjúing, egy sötét, sűrűbb szövésű gyapjúnadrág, meg egy rövid zeke. A Bolond közölte, Árny hozta a holmikat. Egyszerű öltözék volt, dísztelen.
– Jól áll rajtad – állapította meg a Bolond. Ő nagyjából olyan ruhát viselt, mint minden nap, gyapjúköntös volt rajta, sötétkék, a nyakán és az ujján hímzések. Ez már jobban hasonlított a hegyi emberek ruháira, mint a másik köntöse. Ez sokkal jobban kihangsúlyozta a komolyságát, mint az a másik, a fehér; a sötétkék szín kiemelte sötétedő bőrének, hajának és szemének halványbarnás árnyalatát. A haja sima volt, mint mindig, általában szabadon lobogott az arca körül, de most hátrafogta a tincseit.
– Nem is tudtam, hogy Kettricken téged is magához kéretett – mondtam.
– Eggyel több ok, hogy meglátogassam – válaszolta komoran. – Árny eljött reggel, és megijedt, amikor nem talált itt. Azt hiszem, attól tartott, hogy fogtad a farkasodat, és nekieredtél a világnak. Arra az esetre, ha mégis visszajönnél, üzenetet hagyott a számodra. Azokon kívül, akik megfordultak ebben a kunyhóban, senki sem tudja a valódi nevedet. Valószínűleg meglep, de még a dalnok sem fecsegte el a városban. Még a gyógyító sem tudja, hogy kin segített. Ne feledd, Tamás a neved és pásztor vagy. Egészen addig, amíg Kettricken királynő úgy érzi, nyíltabban beszélhet rólad. Megértetted?
Felsóhajtottam. Nagyon is jól értettem.
– Régebben az intrikának nem volt helye Jhaampéban.
Felnevetett.
– Korábban csak rövid ideig tartózkodtál itt. Hidd el, Jhaampe éppen olyan kedvező hely az ármánykodás számára, mint Kosvár. Ami az idegeneket illeti: az lesz a legokosabb, ha kerüljük őket. Már amennyire ez lehetséges.
– Kivéve azokat az idegeneket, akiket amúgy is magunkkal viszünk – mondtam. Keserűen elmosolyodott és bólintott.
Friss, csípős nap volt. A sötét örökzöldek ágai között fel-feltűnt az ég tiszta kékje. Szelíd szellő szaladt mellettünk, megzörgette a homokbuckák tetején a hókristályokat. A száraz hó csikorgott a csizmánk alatt, a hideg durva csókokat nyomott frissen borotvált arcomra. A városba érve meghallottam a játszó gyerekek kiáltozását. Éjszem a fülét hegyezte, de árnyékként a közelünkben maradt. A távolból érkező vékony hangok a tengeri madarak rikoltozását juttatták az eszembe; hirtelen nagyon hiányozni kezdett Kos partvidéke.
– Tegnap este rohamod volt – jegyezte meg a Bolond halkan.
– Tudom – feleltem kurtán.
– Hannát nagyon megviselte. Alaposan kifaggatta Árnyat, miféle növényekből főzött neked italt. Amikor kiderült, hogy a növények Árny állításával ellentétben nem józanítottak ki téged, Hanna a sarokba húzódott, és ott is maradt egész este. Kötögetett, és időnként rosszallóan Árnyra nézett. Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre valamennyien elmentek.
Kíváncsi lettem volna, hogy Csillag maradt-e, de nem kérdeztem meg. Még azt sem akartam tudni, hogy miért érdekel a dolog.
– Ki ez a Hanna? – kérdezte a Bolond váratlanul.
– Hogyhogy ki ez a Hanna? – kérdeztem vissza meglepetten.
– Úgyhogy. Ahogy kérdem.
– Hanna... – Hirtelen furcsának találtam, milyen keveset tudok arról az emberről, akivel oly nagy utat tettem meg. – Azt hiszem, Kosban nőtt fel. Aztán utazgatott, tekercseket és próféciákat olvasott, és visszatért, hogy megkeresse a Fehér Prófétát. – Megvontam a vállam. Tényleg nem tudtam róla többet.
– Mondd... nem találod rendkívülinek?
– Tessék?
– Nem érzed úgy, hogy valahogy... – A Bolond bosszúsan megcsóválta a fejét. Ez volt az első alkalom, hogy nem találta a megfelelő szavakat. – Időnként úgy érzem, nagyon fontos ember. Hogy köztünk a helye. Máskor meg... egyszerűen egy nagyhangú vénasszonynak látom, aki nem túl jól válogatja meg a társait.
– Most rám gondolsz? – Felnevettem.
– Nem. Nem rád, hanem arra a minden lében kanál dalnokra.
– Miért nem szeretitek egymást Csillaggal? – kérdeztem fáradtan.
– Szó sincs arról, hogy nem szeretem, kedves Fitz. A magam részéről nem érdekel. Sajnos nem bírja elviselni, hogy létezik olyan férfi, aki nem akar összefeküdni vele. A legártatlanabb visszautasítást is sértésként értékeli, és megpróbálja elhitetni velem, hogy bennem van valami hiba. Pedig én csak téged akarlak megvédeni tőle. Az a nő nem szeret téged, Fitz, neki csak az a fontos, hogy elmondhassa: ismerte FitzLovagot.
Hallgattam; tartottam tőle, hogy a Bolondnak igaza van. Megérkeztünk a jhaampe-i palotához. Hát, nem igazán hasonlított Kosvárra. Már korábban is hallottam, hogy a város építményeinek ősei a nomád törzsek által még mindig használt kupola alakú sátrak voltak. A kisebb házak még mindig sátorszerűek voltak, de ezen nem lepődtem még túlságosan. A palota is hasonló volt, nagyobb és még mindig nem tudtam megszokni a látványát. A középső oszlopa, az élő fa óriásként toronylott fölénk. A kisebb fák az évek során úgy nőttek, úgy fejlődtek, hogy még mindig engedelmesen támogatták a falakat. Amikor az épület készült kéregszőnyegeket csavartak rájuk és közéjük, ezekből alakították ki a finoman ívelt falakat. A kéregszőnyegekre aztán agyag került, amit színesre festettek. Az ilyen építményekről mindig a tulipánhagymák meg a gombakalapok jutottak az eszembe. A palota a méretei ellenére élőlénynek látszott, mintha a körülötte lévő ősi erdő dús talajából sarjadt volna ki.
A méretei miatt lehetett palotának nevezni, más külső jel nem árulkodott a rendeltetéséről. Egyetlen zászlót vagy királyi jelvényt sem láttam a bejárata körül. A Bolond kinyitotta az egyik oldalajtót, beléptünk. Követtem a Bolondot, aki átvezetett az egymásba nyíló helyiségek labirintusán. Voltak szobák, amelyekhez létrákon, vagy – a nagyobbak esetében – fából faragott lépcsőkön lehetett feljutni. Akadtak olyan helyiségek, amelyek között a válaszfalat vékony kéregszőnyegből alakították ki. Bent nem sokkal volt melegebb, mint kint az erdőben. A helyiségeket telente rézserpenyőkbe szórt parázzsal melegítették.
Követtem a Bolondot az egyik szobába, amelynek külső falait csodálatosan megfestett vízi madarak díszítették. A tolóajtóra ugyanilyen madarakat faragtak. Az ajtón túlról Csillag lantjának hangját és elfojtott beszélgetést hallottam. A Bolond bekopogott, várt egy kicsit, majd félretolta az ajtót. Beléptünk. Kettricken odabent várt ránk Jofronnal, a Bolond barátjával, meg néhány, számomra ismeretlen emberrel. Csillag az egyik oldalfal melletti padon ült, halkan pengette a lantját. Kettricken és a társai hímezgettek, a hímzőkeret akkora volt, hogy majdnem betöltötte a helyiséget. A félig kész leplen már kibontakoztak egy színes virágoskert körvonalai. Árny a dalnok közelében ült. Fehér ing volt rajta, sötét nadrág, hosszú, gazdagon hímzett gyapjúkabát. Szürke haját hátrafogta, a homlokát körbefogó bőrszíjon ott csillogott a kosos csat. Évtizedekkel fiatalabbnak tűnt, mint Kosvárban. Halkan társalgott Csillaggal.
Kettricken felnézett, felemelte a kezében tartott tűt, és nyugodtan üdvözölt minket. Tamásként mutatott be a többieknek, aztán udvariasan megkérdezte, hogy vagyok, mi a helyzet a sebemmel. Elmondtam neki, hogy szépen gyógyulok. Felszólított, hogy üljek le, pihenjek meg egy kicsit. A Bolond megkerülte a hímzőkeretet, odaállt Jofron mellé. A fiatal nő helyet mutatott maga mellett, a Bolond leült, kézbe vett egy tűt meg egy szál fonalat, és nekilátott, hogy a lepel sarkába odahímezzen egy-két pillangót. Közben beszélgetni kezdett Jofronnal; valami kertről társalogtak. Látszott rajta, remekül érzi magát. Hirtelen egyedül éreztem magam, feszengve ültem a mással foglalkozó emberek között. Arra vártam, hogy Kettricken megszólítson, de ő inkább folytatta a hímezgetést. Csillag a szemembe nézett, mereven elmosolyodott. Árny kerülte a tekintetemet, úgy nézett el mellettem, mintha nem ismernénk egymást.
Halk beszélgetések; a hímezgetők időnként fonalat kértek egymástól, kedves megjegyzéseket tettek egymás munkájára. Csillag a régi, ismerős kosi balladákat játszotta, de nem énekelt a zenéhez. Velem senki sem foglalkozott, senki sem szólt hozzám. Vártam.
Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy ez a várakoztatás valami körmönfont büntetési módszer része. Megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat, de a feszültség nőttön-nőtt bennem. Időnként azon kaptam magam, hogy összeszorítom a fogam, és megfeszítem a vállam. Eltartott egy darabig, míg észrevettem, hogy Kettricken is legalább olyan feszült, mint én. Kosvárban elég sok időt töltöttem a királynőm közelében, főként akkor, amikor megérkezett az udvarba. Láttam letargikusan a hímzései mellett, vidáman a kertben, de most... most dühösen öltögetett, mintha a Hat Hercegség sorsa múlna azon, hogy minél hamarabb befejezze a leplet. Soványabb volt, mint gondoltam, az arca beesett, a csontjai kirajzolódtak a bőre alatt. A haja, egy évvel azután, hogy meggyászolta Igazságot, még mindig túl rövid volt ahhoz, hogy csinosan befonhassa. Halvány tincsei minduntalan előrehulltak. Az arcán, a szeme és a szája körül ráncokat fedeztem fel. Időnként az ajkába harapott – régebben nem csinált semmi ilyesmit.
Lassan telt az idő. Végül az egyik fiatal férfi kihúzta magát, nyújtózkodott, és kijelentette, elfáradt a szeme, mára befejezte a hímzést. Megkérdezte a mellette ülő nőtől, hogy van-e kedve elmenni vele vadászni. A nő lelkesen bólintott. Mintha ez valami jelzés lett volna a többiek is mozgolódni és nyújtózkodni kezdtek, elbúcsúztak Kettrickentől. Meglepett, hogy milyen közvetlenül viselkednek vele, de aztán eszembe jutott, hogy nem úgy bánnak vele, mint királynőjükkel, hanem mint a hegyvidék Áldozatával. Kettricken a saját népe körében sosem volt uralkodó, inkább afféle tanácsadó és irányító. Az apját, Eyod királyt a népe Áldozat néven emlegette, elvárták tőle, hogy mindig és önzetlenül az alattvalói segítségére legyen, megadja nekik azt, amit kérnek tőle. A pozíciója kevésbé volt királyi, mint Kos uralkodójáé, de a nép őszintén szerette. Mélán eltűnődtem, hogy nem lett volna-e jobb Igazság számára, ha eljön ide, és Kettricken támaszává válik.
– FitzLovag – hallatszott Kettricken hangja.
Felnéztem. Csak ő, Csillag, Árny meg a Bolond maradt a szobában. Árnyra akartam nézni, de kerülte a pillantásomat. Éreztem, magamra maradtam. Kettricken hangja hivatalos volt. Felálltam, és mereven meghajoltam.
– Királynőm, kérettél.
– Adj magyarázatot!
A kint fúvó szél melegebb volt, mint a hangja. A szemébe néztem. Kék jég. Lehajtottam a fejem, mély lélegzetet vettem.
– Tegyek jelentést, királynőm?
– Ha ezzel megmagyarázod a kudarcaidat, tedd. – Meghökkentem. Ismét a szemébe néztem. Találkozott a pillantásunk, de az élmény nem volt valami kellemes. Nyoma sem volt annak a Kettricken nevezetű leánynak, akit megismertem. Megkeményedett, megedződött, akár a vas, és mintha semmit sem érzett volna a férje fattyú unokaöccse iránt. Uralkodóként és bíróként ült előttem, nem barátként. Nem számítottam rá, de sajnáltam, hogy megváltozott.
Nem hallgattam józanabbik énemre, és hagytam, hogy némi fagyosság szivárogjon a hangomba.
– Királynőm döntésére bízom magam.
Könyörtelen volt. Nem a saját halálommal kellett kezdenem az elbeszélést, hanem az azt megelőző napok eseményeivel, amikor nekiláttunk eltervezni, hogyan visszük ki Elmés királyt Kosvárból, titokban, hogyan távolítjuk el Pompa közeléből. Mereven álltam Kettricken előtt, és be kellett vallanom, hogy a partvidéki Hercegek megkerestek, és felajánlották, inkább engem ismernek el trónörökösnek, mint Pompát. Ami még ennél is rosszabb volt: el kellett mondanom neki, hogy megígértem a Hercegeknek, melléjük állok, de csak Kosvár kastélyának felvigyázójaként, és rész veszek a partvidék katonai védelmében. Árny akkor figyelmeztetett, hogy ez már nagyon közel jár az áruláshoz, de már nem bírtam tovább a titkok súlyát, ezért vakmerően mindent előadtam. Szerettem volna, ha Csillag nincs jelen, mert féltem, hogy a saját szavaimat fogja ellenem fordítani, az én elbeszélésem alapján ír rólam egy becsmérlő dalt. Ám ha a királynő érdemesnek találta őt a bizalmára, nem küldhettem ki.
Beszéltem, mindent elmeséltem. Kettricken ekkor hallotta először, hogy Elmés király hogyan halt meg a karjaim közt, hogyan kerestem meg és öltem meg Szerénét és Justint a Nagyteremben, mindenki szeme láttára. Kettrickenben még az sem ébresztett szánalmat, amikor Pompa börtönében töltött napokról beszéltem.
– Megveretett. Éheztetett, Ott pusztultam volna el, ha nem játszom el a halálomat – mondtam. Ez sem tetszett neki.
Senki, még Burrick sem tudta pontosan, mi történt azokban a napokban. Megacéloztam magam, és belekezdtem. Egy idő múlva remegni kezdett a hangom, és időnként elakadtam. Ilyenkor elnéztem Kettricken mellett, a falra bámultam, és folytattam. Csak egyszer néztem rá. Fehér volt, akár a jég. Nem gondoltam a szavaim mögötti eseményekre. Hallottam saját, szenvtelen hangomat, egyszerűen beszámoltam a történtekről. Hallottam, hogy Kettricken levegő után kapkod amikor elmondtam, a Mesterség segítségével hogyan kerültem át Igazsághoz a cellámból. Más nesz nem hallatszott a szobában. A tekintetem egyszer Árnyra tévedt. Mereven ült, összeszorított fogakkal, mintha ő ment volna át a megpróbáltatásokon.
Előadtam a történetemet, de nem mondtam véleményt arról, hogy Burrick és Árny feltámasztott, az Ösztönről, ami ezt lehetővé tette, nem értékeltem az esemény utáni napokat. Beszéltem ingerült elválásunkról, az utazásom részleteiről, azokról az időkről, amikor éreztem Igazságot, a rövid közös sétáinkról, a Pompa elleni merényletkísérletemről, és még arról is, hogy Igazság akaratlanul a lelkembe ültette a parancsát: menjek hozzá. Beszéltem és beszéltem, a hangom reszelőssé vált, a torkom és a szám kiszáradt. Nem tartottam szünetet, nem pihentem meg. A legvégén elmondtam hogyan támolyogtam be Jhaampéba. És amikor mindent előadtam mozdulatlanul álltam Kettricken előtt. Mozdulatlanul, üresen és fáradtan. Vannak, akik szerint az ember megkönnyebbül, ha megosztja másokkal a fájdalmát, a szenvedését. Az én számomra ez az egész nem volt katarzis, úgy éreztem, az emlékek rothadó hulláit hantoltam ki, felszaggattam a még gennyező sebeket. Hosszú hallgatás után kegyetlenül megkérdeztem:
– Most már megbocsáthatónak tartod a tévedéseimet, királynőm?
És megint csak tévedtem, mert azt hittem, hogy sikerült hatást gyakorolnom rá.
– A lányodat nem említetted, FitzLovag.
Ez igaz. Nem beszéltem Mollyról és a gyermekről. A felelem jeges pengeként hasított belém.
– Nem hiszem, hogy a. lányomnak bármi köze lenne a jelentésemhez.
– Pedig bizonyára van – mondta Kettricken királynő rideg hangon. Kényszerítettem magam, hogy ránézzek. Összefűzte maga előtt a kezeit. Lehet, hogy azért, mert reszketett. Talán valami bűntudatfelét érzett amiatt, amit mondani akart? Nem tudom. – A származása miatt annak a kislánynak igenis köze van ezekhez a dolgokhoz. Az volna a legjobb, ha most itt lenne. Itt, ahol garantálhatnánk a biztonságát. A Látnok-örökös biztonságát.
Nyugalmat erőltettem a hangomba.
– Királynőm, tévedsz, amikor így nevezed. Neki és nekem nincs jogunk ahhoz, hogy magunknak követeljük a trónt. Mindketten fattyak vagyunk.
Kettricken megrázta a fejét.
– Minket nem érdekel, milyen kapcsolat van közted meg az anyja között. Minket csakis a származása érdekel. Nem számít, hogy mit mondasz róla, a származása minden vele kapcsolatos kérdést eldönt. Nekem nincs gyermekem. – Amíg nem hallottam tőle ezeket a szavakat, addig nem is értettem meg, milyen mély a fájdalma. Pár perccel korábban szívtelennek gondoltam, most azonban feltettem magamnak a kérdést: lehet, hogy nem egészen ép az elméje? A fájdalom és a kétségbeesés talán megzavarta az agyát...
Erőt vett magán, és folytatta:
– A Látnok-trónnak örökösre van szüksége. Árny szerint én egyedül nem vehetem rá az embereket, hogy megvédjék magukat. Túlságosan idegen vagyok a számukra. De nem érdekes, milyennek látnak, attól még a királynőjük maradok. Eleget kell tennem a kötelességemnek. Meg kell találnom a módját, hogyan egyesítsem a Hat Hercegséget, hogyan szorítsam vissza partjainktól a betolakodókat. Ahhoz, hogy ez sikerüljön a népnek vezérre van szüksége. Arra gondoltam, esetleg felajánlom neked ezt a szerepet, de Árny szerint a nép téged sem fogadna el. Feltételezett halálod és az Ösztön használata az akadály. Mivel ez a helyzet, egyetlen olyan ember marad, aki Látnok-vérből származik, és alkalmas a feladatra. A te lányod. Pompa hamisnak bizonyult a saját véréhez, ezért annak a kislánynak kell vállalnia az Áldozat szerepét. A nép követni fogja őt.
Összeszedtem a bátorságomat.
– De hiszen ő még gyermek, királynőm! Csecsemő. Hogyan lenne képes...?
– Az a gyermek jelkép. Az embereknek most az is elég, ha tudnak a létezéséről. Később valóban a királynőjük lehet.
Úgy éreztem magam, mintha elvették volna tőlem a levegőt. Kettricken folytatta.
– Elküldöm Árnyat, hozza ide a gyermeket. Itt biztonságban lehet, és megfelelő neveltetésben részesülhet. – Felsóhajtott. – Szeretném, ha az anyja vele maradhatna, de sajnos azt kell mutatnunk, hogy a gyermek az enyém. Gyűlölöm az ilyen csalásokat, de Árny meggyőzött a szükségességéről. Remélem, a lányod anyját is meg tudja majd győzni. – Kis szünetet tartott, aztán hozzátette: – Azt fogjuk mondani, hogy azért híreszteltük el a gyermekem halálát, mert azt akartuk, hogy Pompa azt higgye, nincs olyan örökös, aki veszélyt jelenthet rá. Szegény kicsi fiam! A népe sosem fogja megtudni, hogy megszületett. Azt hiszem, ő így vált Áldozattá.
Azon kaptam magam, hogy mereven nézem Kettrickent. Rádöbbentem, milyen kevés maradt meg abból a királynőből, akit Kosvárban ismertem meg. Gyűlöltem azért amit mondott, dühített minden szava, de amikor megszólaltam szelíd volt a hangom.
– Miért van szükség minderre, királynőm? Igazság király életben van. Megtalálom, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszahozzam neked. Együtt uralkodhattok Kosvárban, utánatok pedig a gyermekeitek.
– Igazán? Uralkodhatunk? Aztán a gyermekeink is? – Már-már megrázta a fejét. – Lehetséges, FitzLovag. De már túl régóta hiszem azt, hogy a dolgok végül jóra fordulnak. Remélek, de eddig hiába, és nem akarom, hogy a reményeim újra széthulljanak. Egy-két dologban biztosnak kell lennünk mielőtt további kockázatokat vállalunk. Biztosítani kell a Látnok-örököst. – Nyugodtan a szemembe nézett. – Elkészítettem egy nyilatkozatot, a másolatát odaadtam Árnynak, egy másik példányt pedig itt helyeztünk biztonságba. FitzLovag, a te gyermeked a trónörökös.
Hosszú időn át egy parányi reménnyel tartottam épen a lelkemet. Hónapokon keresztül azzal vigasztaltam magamat, hogy amikor ennek az egésznek vége lesz, amikor mindent megtettem, amit meg kellett tennem, akkor valahogy visszajutok Mollyhoz, és ismét elnyerem a szerelmét. És akkor kijelenthetem, hogy a kislány az enyém. Mások talán kitüntetésekről, vagyonról, dalnokok által megénekelt dicsőségről álmodtak volna, én azonban csak arra vágytam, hogy ott éljek abban a kis házban, esténként elüldögéljek a tűz mellett, munkától sajgó tagokkal és kérges kézzel, és az ölembe vegyek egy kislányt, miközben a nő, aki szeret engem, elmeséli, mi történt vele egész nap. Minden közül, amitől a természetem és a vérem miatt meg kellett válnom, ez volt a legkedvesebb. És most mondjak le erről az álomról? Mindörökre legyek Molly számára az a férfi, aki magára hagyta őt a gyermekével, aki sosem tért vissza hozzá? Aki miatt elrabolták tőle a kislányát?
Nem akartam hangosan kimondani, és csak akkor jöttem rá, hogy mégis ezt tettem, amikor a királynő válaszolt.
– Ez az Áldozat, FitzLovag. Az ember semmit sem tarthat meg magának. Semmit.
– Akkor nem fogom elismerni! – A szavak szinte égették a nyelvemet. – Nem fogom elismerni, hogy én vagyok az apja!
– Nem is kell, mert én fogom a sajátomnak vallani. Minden bizonnyal magán viseli a Látnokok külső jegyeit. A te véred erős, FitzLovag. A célnak akkor is megfelel a kislány, ha csak én tudom róla, hogy a tiéd. És a tiéd, hiszen Csillagnak, a dalnoknak már bevallottad. Előtte már kijelentetted, hogy gyermeket nemzettél Mollynak, a Kosvárból származó gyertyaöntőnek. A törvény a Hat Hercegség minden részén elismeri a dalnokok tanúskodását. Csillag már ellátta a kézjegyével azt a dokumentumot, amiben esküvés alatt kijelenti, hogy a gyermek tudomása szerint valódi Látnok. FitzLovag – folyatta, és a hangja szinte kedves volt, bár nekem a fülemet hasogatta és szédített. – Senki sem menekülhet el a sorsa elől. Te sem, és a lányod sem. Minden összeesküdött az ellen, hogy a Látnok-háznak örököse legyen, de a sors úgy akarta, hogy mégis nemződjön egy ilyen gyermek. Általad. Fogadd el a sorsod. Ne lázadj ellene.
Nagyon nem tetszett amit mondott. Lehet, hogy őt erre nevelték, a sors elfogadására, nekem viszont azt mondták, a harcnak csak akkor van vége, ha megnyertem. Körbepillantottam, végignéztem rajtuk. Nem tudom, mit olvastak le az arcomról, de nagyon merevvé váltak a vonásaik.
– Meg tudom találni Igazságot – mondtam halkan. – És meg is fogom találni.
Hallgattak.
– Te a királyodat akarod – mondtam Kettrickennek. Vártam, míg az arca el nem árulta: igazat szóltam. – Én pedig a gyermekemet – tettem hozzá halkan.
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Kettricken ridegen.
– Úgy, hogy én ugyanazt akarom, amit te. Együtt akarok lenni azzal, akit szeretek, és vele együtt akarom felnevelni a gyermekünket. – A szemébe néztem. – Mondd ki, hogy így lesz. Csak ennyit akarok, soha nem kívántam többet.
Állta a pillantásomat.
– Ezt nem ígérhetem meg, FitzLovag. A kislány túlságosan fontos ahhoz, hogy a tiéd legyen, pusztán mert szereted.
A szavai egyszerre tűntek képtelenségnek és hihető igazságnak. Lehajtottam a fejem, de nem engedelmesen. A padlón tátongó egyik résre meredtem, megpróbáltam más megoldást találni.
– Tudom, most mit fogsz mondani – szólalt meg Kettricken keserűen. – Azt, hogy ha a trón érdekében elveszem tőled a gyermekedet, akkor nem fogsz segíteni Igazság felkutatásában. Már alaposan átgondoltam a dolgot, mert tudtam, hogy ezzel fogsz megfenyegetni. Felkészültem rá, hogy egyedül keressem meg. Nálam van a térkép, és valahogy...
– Kettricken! – Egyszerűen a nevét mondtam ki, a címét nem. Nem szándékosan csináltam. Láttam, meghökkent. Lassan megcsóváltam a fejem. – Nem érted a helyzetet. Akkor is megkeresném a királyomat, ha Molly és a lányom most itt állna előttem. Nem érdekel, mi történik velem, nem érdekel, minek tartanak. Meg kell keresnem Igazságot.
A szavaim megváltoztatták a helyiségben tartózkodók arckifejezését. Árny felemelte a fejét, és büszkeségtől csillogó szemmel nézett rám. Kettricken elfordult, a könnyeivel küzdött. Azt hiszem, egy kicsit szégyellte magát. A Bolond számára újra én lettem a Gyorsító. Csillagban ismét feléledt a remény, hogy talán mégis érdemes leszek arra, hogy legenda szülessen rólam.
Én pedig csak a teljesség iránti éhséget éreztem. Igazság megmutatta nekem, színtiszta fizikai valójában tárta elém. Teljesítenem kellett királyom Mesterség-parancsát, és eskümhöz híven szolgálnom kellett őt. De most már egy másik parancs is irányt mutatott nekem, és ezt a Mesterség adta ki.

 

 

23
A hegyvidék

 

AZ EMBER AZT HIHETNÉ, hogy az egymástól távol, elszórt falucskákban élő emberek által lakott Hegyvidéki királyság nemrégiben alakult birodalom. Valójában azonban a történelme öregebb, mint a Hat Hercegségé. Téves az elképzelés is, hogy ez a vidék valódi királyság volna. A különböző prémvadászok, földművesek és juhászok, kondások, legtöbbje vándorló nép, már réges-régen hűséget fogadott egy nagy bölcsességű asszonynak, a Bírának, aki Jhaampéban lakott. Bár ezt a rangot más népek királynak, vagy királynőnek nevezik, a Hegyvidék lakói számára Áldozat, olyan valaki, aki hajlandó mindent, még az életét is áldozni azokért, akik uralkodójukká emelték. Az első Bíra, aki Jhaampéban lakott, mostanára a legendák titokzatos alakja lett, kinek tetteit a Hegyvidéki népek máig is dalokban őrzik.
Bár ezek a dalok is réginek számítanak, akad még ennél is régebbről származó legenda egy még ősibb uralkodóról és egy nagyvárosról. A ma ismeretes Hegyvidéki királyság szinte teljesen a hegylánc keleti lejtőin élő vándornépek lakta településekből áll. A hegyeken túl a Fehér-tenger partvidékét jégpáncél borítja, alig pár kereskedőút vezet az örök hó határán élő vadászok népéhez. A Hegyvidéktől délre az Esővadon zabolázatlan vidéke terül el, és valahol a begyek túloldalán a Záporfolyam forrása, ami a Kalced Államok kereskedelmi határa. Mindössze ezeket a helyeket térképezték föl a Hegyvidéken túl, mégis, mindig regéltek egy másik vidékről, ami a Hegyvidéki királyságon túl, a hegycsúcsok közt elzártan virágzott egykoron. Mélyen a hegyek közé hatolva, túl azon a területen, ahol a népek Jhaampénak tartoznak hűséggel, a táj egyre mostohább lesz, a gerincek csipkézettek, a hó pedig nem olvad meg a magasabb csúcsokon, néhány völgyet pedig gleccserek töltenek meg. Mondják, néhol gőz tör elő a hegyek repedéseiből és a föld halkan remeg, vagy vad rándulásokkal megmozdul. Alig akad indok, ami miatt valaki erre a területre merészkedik. A vadászat eredményesebb és könnyebb a zöldellő lejtőkön, nem is beszélve a legeltetésről.
A titokzatos vidékről a már megszokott történeteket és szóbeszédet hallani. Sárkányok és óriások, ősi romvárosok, vad unikornisok, rengeteg kincs és titkos térkép, poros utcák, amiket arannyal raktak ki, az örök tavasz völgyei, ahol gőzölgő víz tör fel a talajból, veszélyes varázslók, akiket mágia tart fogságban föld alatti kristálybarlangokban és szunnyadó, ősi gonosz dolgok a föld rabságában. Mindez egy ősi, névtelen földön található a Hegyvidéki királyságon túl.

*

Kettricken valóban azt hitte, hogy nem segítek Igazság megkeresésében. Lábadozásom alatt úgy határozott, hogy egyedül keresi meg férjét, s ehhez felszerelést és teherhordó állatokat kezdett gyűjteni. A Hat Hercegségben a királynőnek a teljes kincstár a rendelkezésére állt volna egy ilyen expedíció előkészítéséhez, de a Hegyvidéken máshogy zajlottak a dolgok. Itt, amíg Eyod király élt, Kettricken csupán az uralkodó hozzátartozója volt, s bár elvárták tőle, hogy idővel apja nyomdokaiba lépjen, nem volt joga népe vagyonához nyúlni. Igazából, ha ő lett volna az Áldozat, akkor sem férhetett hozzá nagyobb gazdagsághoz. Az Áldozat és közvetlen családja egyszerű módon élt gyönyörű lakhelyükön, s Jhaampe, annak minden kertje, szökőkútja és minden más a hegyi népek tulajdona volt. Az Áldozat nem akart nagy vagyont magának, ezért nem is pazarolhatott semmit sem.
Kettricken tehát nem a hűséges királyi alattvalókhoz, vagy nemesekhez fordult, hanem régi barátaihoz és kuzinjaihoz, hogy megszerezze, amire szüksége volt. Megkérdezte az apját is, aki határozottan, de szomorúan azt felelte, hogy a Hat Hercegség királyának megtalálása nem a Hegyvidék gondja. Bár együtt gyászolt a leányával szeretett férje elvesztése miatt, nem vonhatott el utánpótlásokat a birodalom védelmétől, mikor Pompa a Hat Hercegség felől támadta őket. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Kettricken megértően el tudta fogadni a visszautasítást. Szégyelltem, hogy a Hat Hercegség jog szerinti Királynéja rokonai és barátai jóindulatára kénytelen hagyatkozni. Ez csak akkor fordult meg a fejemben, ha éppen nem a haragomat dédelgettem iránta.
A saját érdekében, s nem az enyémben tervezte meg az expedíciót. Kevés dologgal értettem egyet belőle; az indulásig hátra lévő pár napban olykor méltóztatott kikérni az én véleményemet is, de gyakrabban elhanyagolta, mintsem megfogadta azokat. Udvariasan beszélgettünk egymással, sem harag, sem barátság nem bujkált a hangunkban. Sok területen nem értettünk egyet, s ilyenkor úgy tett, ahogy ő jónak látta. Nem mondta ki, de azt sugallta, hogy az én múltbéli döntéseim hibásak és rövidlátók voltak.
Nem akartam, hogy állatok is jöjjenek velünk, amik éhezhettek és megfagyhattak a hidegben, bármennyire próbáltam ugyanis kirekeszteni a fajdalmukat az Ösztönömmel, mégis megéreztem. Kettricken azonban fél tucat jószágot szerzett, amikről azt állította, hogy nem bánják a havat és a hideget és nincs nagy legelési igényük. Jeppáknak hívták őket, s a Hegyvidéki királyság távolabbi tájain voltak honosak. Hosszúnyakú kecskékre emlékeztettek, csak karmaik voltak paták helyett. Nem hittem benne, hogy elég terhet elbírnak, hogy érdemes legyen törődni velük egy ilyen út során, Kettricken pedig azt mondta, hogy hamarosan hozzászokom majd.
Attól függ, milyen az ízük tűnődött Éjszem, én pedig egyetértettem vele.
Útitársaink kiválasztása még jobban zavart engem. Nem láttam értelmét, hogy saját életét kockáztassa, de már tudtam, hogy fölösleges erről vitáznom vele. Nem tetszett, hogy Csillag is velünk tart, különösen azután, hogy milyen alkuval sikerült elérnie, hogy velünk tarthasson. Azzal érvelt, hogy még meg kell írni azt a dalt, ami hírnevet szerez neki. Azon a ki nem mondott áron alkudta be magát a csapatba, hogy csak akkor adja írásba, hogy Molly gyermeke tőlem származik, ha velem jöhet. Tudta, hogy úgy éreztem, hogy elárult engem, s ezért bölcsen kerülte a társaságom. Kettricken három kuzinja is velünk tartott, mind nagydarab, szívós és izmos férfi, akik már tapasztalt utazók voltak a hegyvidéken át. Nem volt nagy expedíció, de Kettricken úgy vélte, hogy ha hatan nem vagyunk elegen, hogy megtaláljuk Igazságot, akkor hatszázan is kevesen lennénk. Egyetértettem vele, hogy egy kisebb csapatot könnyebb táplálni és gyakran gyorsabban halad, mint a nagyobb menetoszlopok.
Árny nem volt benne a csapatban. Vissza akart térni Kosvárba, hogy hírt vigyen Türelemnek Kettrickenről és Igazság keresésére induló kis csapatról, valamint el akarta hinteni a pletykát, hogy mégis van örököse a Hat Hercegség trónjának. Azt is mondta, hogy meg akarja látogatni Burrickot és Mollyt, meg a gyermeket. Nehézkesen, kínosan hozta föl a témát, mert nagyon jól tudta, hogy mennyire gyűlöltem milyen szerepet játszott abban, hogy az én lányomat akarja trónra juttatni. Lenyeltem a haragomat és udvariasan beszéltem vele, ő pedig ünnepélyesen megígérte, hogy semmit sem mond nekik rólam. Akkor ez tűnt a legbölcsebb megoldásnak, úgy éreztem, hogy csak én magyarázhatom el teljességében Mollynak, miért cselekedtem így. Egyszer pedig már halottnak hitt és meggyászolt, ha nem élem túl ezt az utat, ne gyászoljon még jobban.
Árny eljött elbúcsúzni tőlem, mielőtt visszaindult volna Kosba. Először mindketten megpróbáltuk eljátszani, hogy minden rendben volt köztünk, apróságokról beszélgettünk, ami egykor mindkettőnknek jelentett valamit. Nagyon elszomorított Somfordi halálhíre. Megpróbáltam rábeszélni, hogy vigye magával Kormost és Rozsdást, és bízza őket Burrickra. Rozsdásnak szigorúbb kezekre volt szüksége, s a csődör Burrick számára többet is ért, mint egyszerű hátas. Fedeztetésért pénzt kérhetett volna, Kormos csikója pedig még több pénz ígéretét hozta. Árny azonban megrázta a fejét, és azt mondta, hogy gyorsan kell utaznia, nem akarja fölhívni magára a figyelmet. Egy ember három lóval a banditák érdeklődését is fölkeltette volna. Láttam azt a vad heréket, ami Árny hátasául szolgált. Rossz modora volt, de szívósnak tűnt, Árny pedig megnyugtatott, hogy nagyon gyors tud lenni akár rossz terepen is, ha üldözik. Mindezt vigyorogva mondta, én pedig kezdtem sejteni, hogy tapasztalatból beszél. A Bolondnak igaza volt, gondoltam keserűen, a háború és az intrika jól állt neki. Végignéztem rajta, magas szárú csizmáján és lobogó köpenyén, a fejdíszén csillogó kosfejen, amit oly nyíltan viselt csillogó zöld szemei fölött, és megpróbáltam összehasonlítani azzal a finomkezű öregemberrel, aki az emberölésre oktatott engem. Nem fiatalodott meg, de másként viselte a korát. Magamban azon tűnődtem, milyen szereket használt, hogy ilyen jó erőben tartsa magát.
Bármennyire másnak is tűnt, mégis Árny maradt. Ki akartam nyúlni felé és tudni, hogy van még köztünk valamiféle kötelék, de nem tudtam. Nem értettem magam. Hogy lehet, hogy a véleménye még mindig annyit jelent nekem, mikor tudom, hogy hajlandó elvenni a lányomat és a boldogságomat a Látnok trónért? Gyengeségnek éreztem azt, hogy nem vagyok képes gyűlölni érte. Csak kisfiús duzzogásra futotta tőlem, nem fogtam kezet vele búcsúzóul, és nem kívántam neki szerencsét, mikor elindult. Nem törődött a sértődöttségemmel, amitől még gyerekesebbnek éreztem magam.
Miután elment, a Bolond odaadta azt a bőr nyeregtáskát, amit Árny itthagyott nekem. A táskában egy nagyon jófajta tőr volt, egy kis erszényben pénz és válogatott mérgek, meg füvek, valamint egy jókora adag tündérháncs. Gondosan becsomagolva, azzal a rövid, írott üzenettel, hogy csak a legnagyobb óvatossággal és a legnagyobb szükség esetén használjam, egy darab keriszmagot találtam. Egy viseltes bőrhüvelyben egyszerű, de jól forgatható rövidkard tartozott a táska mellé. Hirtelen olyan haragot éreztem iránta, amit nem tudtam megmagyarázni.
– Annyira jellemző rá – panaszkodtam, és kiürítettem a zsák tartalmát a Bolond asztalára. – Mérgek és tőr. Ezt gondolja rólam. Még mindig így lát, csak halált tud elképzelni nekem.
– Kétlem, hogy azt akarta volna, hogy magadon használd. – Jegyezte meg a. Bolond. Eltolta a tőrt a marionettbáburól, amire éppen zsinegeket kötött. – Talán arra gondolt, hogy ezekkel megvédheted magad.
– Hát nem érted? – hajtogattam. – Ezek ajándékok annak a fiúnak, akit Árny orgyilkosnak képzett ki. Nem látja be, hogy ez már nem én vagyok. Nem bocsátja meg nekem, hogy saját életet akartam magamnak.
– Nem jobban, mint te azt, hogy már nem a jóindulatú és elnéző tanítód – jegyezte meg a Bolond gúnyosan. – Kicsit fenyegető, igaz, ahogy jár-kel, mint egy harcos, vidáman veti magát a veszélybe olyasmiért, amiben hisz, ahogy évődik az asszonyokkal, és úgy tesz, mint aki saját életet talált magának?
Mintha hideg vizet loccsantottak volna az arcomba. Szinte, ismertem el magamnak kényszeredetten, olyan volt, mintha Árny bátran megragadta volna azt, ami engem még mindig elkerült.
– Egyáltalán nem erről van szó! – Morogtam a Bolondnak.
A marionettbábu megrázta felém az ujját, a Bolond pedig vigyorogva nézett rám a bábu fölött.
– Én úgy látom – mondta, csak úgy, magának –, hogy nem Igazság kos címerét viseli a homlokán. Nem, az a jel jobban hasonlít arra, amit, hmm, lássuk csak, Igazság herceg választott a fattyú unokaöccsének. Te nem látsz hasonlóságot?
Hallgattam egy darabig.
– Mi van vele? – kérdeztem duzzogva.
A Bolond a padlóra eresztette a bábut, ami kísértetiesen vállat vont.
– Sem Elmés király halála, sem Igazság állítólagos halálhíre nem öntötte ki ezt a vén ürgét. Csak akkor izzott föl benne annyira a harag, hogy előbújjon a rejtekéből és nyíltan kijelentse, hogy igazi Látnok vért fog a trónra ültetni, miután úgy hitte, hogy megöltek téged – a bábu megint felém integetett az ujjával.
– Azt akarod mondani, hogy értem teszi mindezt? Mikor a legkevésbé sem akarom, hogy a trónt az én gyermekemnek szerezze meg?
A marionett keresztbe fonta a karját, és tűnődve megcsóválta a fejét.
– Nekem úgy tűnik, hogy Árny mindig azt tette, amit számodra a legjobbnak talált. Akár tetszett ez neked, akár nem. Talán ez a lányodra is érvényes. Végtére is, szegről-végről az unokahúga és családjának utolsó leszármazottja. Kivéve persze Pompát és téged. – A bábu táncra perdült. – Hogyan másként magyaráznád, hogy egy ilyen öregember egy ilyen fiatal gyermek sorsával törődik? Árny nem akar örökké élni. Talán azt gondolta, hogy a lányod nagyobb biztonságban van egy trónon, mint amit olyan ember szerzett meg magának, akit csak saját érdekei hajtanak.
Elfordultam a Bolondtól, és úgy tettem, mintha ruhákat gyűjtenék össze a mosáshoz. Sok időmbe fog kerülni, mire végiggondolom, amit mondott.

Hajlandó voltam elfogadni Kettricken döntését az útra előkészített sátor és ruházat kapcsán, és kellően hálás voltam, amiért gondolt arra, hogy ruhát és fedelet biztosítson nekem. Ha kizárt volna az utazásból, azért sem hibáztathattam volna. Ehelyett azonban megjelent Jofron egy csomag ruhával és pokróccal, aztán méretet vett a lábamról a zsákszerű csizmához, amit a hegyvidéki nép viselt. Jofron vidám társaságnak bizonyult, a Bolonddal ékelődtek egész idő alatt. A Bolond jobban megértette a hegyvidéki nyelvet, mint én, s olykor komoly erőfeszítésembe került, hogy követni tudjam a társalgást, szójátékainak javarészét még így sem értettem. Közben azon töprengtem, mi lehet a nő és közötte. Mikor ide érkeztem, azt hittem, hogy Jofron valamiféle tanítványa, de most azon kezdtem tűnődni, hátha azért mutatott érdeklődést a bábuk iránt, hogy a közelében lehessen. Mielőtt távozott volna, a Bolond lábáról is méretet vett, és azt kérdezte, milyen színeket és mintákat varrjanak a csizmájára.
– Új csizma? – Kérdeztem, miután Jofron elment, – Amilyen ritkán mozdulsz ki, azt hinné az ember, nemigen van szükséged rá.
Komor tekintettel nézett rám, nyoma sem volt rajta korábbi vidámságának.
– Tudod, hogy veled kell mennem – érvelt. Furcsán elmosolyodott. – Mi másért hozott össze minket a sors ezen a távoli helyen? A Fehér Próféta és a Gyorsító közös tettei terelik vissza a világot a megfelelő mederbe. Hiszem, hogy ha sikerrel járunk, a Martalócokat elűzhetjük a Hat Hercegség pártjaitól és egy Látnok ül majd a birodalom trónján.
– Ez a legtöbb jóslatnak megfelel – helyeselt Hanna a kandalló mellől. Vastag kesztyűt kötött éppen magának, lassan befejezte. – Ha a pestis, a szipolyozás vad éhsége és a tetteitek véget vetnek ennek, akkor az egy másik jóslatot is igazol.
Hanna minden alkalomra előhozakodott egy újabb próféciával, ami már kezdett bosszantani. Nagy levegőt vettem, és a Bolondhoz fordultam – Mit szól Kettricken, hogy te is csatlakozni akarsz a csapathoz?
– Vele még nem beszéltem meg – felelte félvállról. – Nem hozzá csatlakozom, Fitz, hanem téged követlek. – Vidámság ült ki az arcára. – Gyermekkorom óta tudom már, hogy együtt kell megtennünk ezt a dolgot, és egy pillanatig sem merült föl bennem, hogy ne tartsak veletek. Azóta készülök az útra, mióta megérkeztél.
– Akárcsak én – jegyezte meg Hanna halkan.
Mindketten felé fordultunk, és rámeredtünk. Úgy tett, mintha nem is vette volna észre, a kesztyűjét próbálta föl.
– Nem – mondtam kurtán. Már a haldokló állatok gondolata is elég volt, nem akartam tanúja lenni egy másik barátom halálának. Túl egyértelmű lett volna rámutatni, hogy túl öreg már ekkora úthoz.
– Azt hittem, itt marad az otthonomban – mondta a Bolond udvariasan. – Van elég tűzifám a tavaszig, akad ennivaló is bőven...
– Arra számítok, hogy meghalok az út során, ha ez megnyugtat titeket – levette a kesztyűt, és a párja mellé tette. Közönyösen megvizsgálta, mi maradt a gombolyagából. – Eddig sem kellett aggódnotok miattam, van elég élelmem a magam számára. Kereskedtem egy keveset és mindenem megvan, amire szükségem lehet. – Fölnézett rám, és halkan hozzátette – Szándékomban áll meglátni az utunk célját.
Elismeréssel kellett adóznom higgadtsága miatt, ahogy saját életével rendelkezett, és még mindig azt tette, amit akart. Nem tudom, mióta gondoltam rá úgy, mint örökösen segítségre szoruló vénasszonyra. Igazgatni kezdte a kesztyűjén a csomókat.
– Látom megértettetek – mondta halkan. Ezzel el is intézte a dolgot.
Sosem találkoztam még olyan expedícióval, ami úgy indult, ahogy tervezték. Általában minél nagyobb, annál több a nehézség. A mienk sem volt kivétel. Egy nappal azelőtt, hogy indulnunk kellett volna, reggel durván fölráztak álmomból.
– Kelj fel, Fitz, most kell indulnunk – mondta Kettricken feszülten.
Lassan ültem föl; bár teljesen éber voltam, a sebem még erősen sajgott a hirtelen mozdulatokra. A Bolond az ágya szélén ült, és nagyon izgatottnak tűnt.
– Mi az? – Kérdeztem.
– Pompa. – Még sosem hallottam ennyi gyűlöletet ebbe a szóba préselve. Kettricken arca nagyon sápadt volt, maga mellé leeresztett kezét folytonosan ökölbe szorította, aztán elernyesztette. – Békelobogóval követet küldött az apámhoz, azzal az üzenettel, hogy egy Hat Hercegség szerte ismert árulót rejtegetünk. Azt üzeni, ha átadunk neki, azt a jóakarat jeleként értékeli, és nem tekint ellenségnek minket. De ha nem tesszük, megindítja a csapatait, mert tudni fogja, hogy ellene szövetkezünk az ellenségével. – Szünetet tartott. – Apám azon töpreng, mit tegyen.
– Kettricken, én csak kifogás vagyok – tiltakoztam. Szívem a torkomban dobogott, Éjszem pedig izgatottan nyüszített. – Tudnod kell, hogy hónapok óta gyűjti a csapatait, mert a Hegyvidék ellen akar vonulni, mindegy, mi történik. Ismered Pompát. Csak blöfföl, hogy lássa, rá tud-e venni titeket, hogy kiadjatok engem. Ha megteszitek, talál más indokot a támadásra.
– Nem vagyok ostoba – mondta fagyosan. – A felderítőink hetek óta tudnak a csapatokról. Mindent megtettünk, hogy fölkészüljünk. Mindig a hegyek voltak a legerősebb védőfalaink, de sosem kellett szembenéznünk ekkora szervezett sereggel. Apám is Áldozat, Fitz. Mindent meg kell tennie, hogy a Hegyvidék érdekeit szolgálja. Most azon kell elgondolkoznia, hogy hátha jobb belátásra téríti Pompát azzal, hogy átad neki. Ne gondold, hogy az apám megbízik benne, de minél tovább késlelteti a támadást, annál felkészültebbek leszünk.
– Nekem úgy tűnik, nem nehéz a döntés – mondtam keserűen.
– Apámnak nem kellett volna megosztania velem a hírnök üzenetét – jegyezte meg Kettricken. – A döntés az övé. – Tekintete egyenesen az enyémbe mélyedt, és minta fölvillant volna benne régi barátságunk fénye. – Szerintem lehetőséget ad, hogy megszökjünk, mielőtt meg kellene tagadnunk a parancsát, hogy átadjunk Pompának. Lehet, hogy azt mondja, megszöktél, de embereket küldött utánad, hogy elfogjanak.
Kettricken mögött a Bolond már öltözködött is.
– Nehezebb lesz, mint terveztem – vallotta be Kettricken. – Ebbe nem vonhatom bele a népemet, csak te, éh és Csillag kelünk útra. Egy órán belül indulnunk kell.
– Készen leszek – ígértem.
– Találkozzunk Joss fészere mögött – mondta, és elment.
A Bolondra néztem.
– Szólunk Hannának?
– Miért engem kérdezel?
Vállat vontam, aztán sietve öltözni kezdtem. Eszembe jutott az a sok apróság, amiben még nem készültem föl az útra, de rájöttem, hogy haszontalan aggódnom miatta. Rövidesen a Bolond és én már zsákkal a vállunkon, indulásra készen álltunk. Éjszem fölkelt, alaposan nyújtózkodott, aztán az ajtóhoz ment.
Hiányozni fog a tűzhely, de jobb lesz a vadászat. Nagyon nyugodtan fogadta a hírt.
A Bolond gondosan körülnézett a szobában, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.
– Ez volt az első hely, ami csak az enyém volt – jegyezte meg, miközben elindultunk.
– Sok mindent föladsz, hogy velünk tarthass – jegyeztem mag zavartam, a szerszámaira, a félig kész bábukra és a növényeire gondolva. Felelősnek éreztem magam. Talán azért, mert örültem neki, hogy nem egyedül kell utaznom.
Rám nézett.
– Magamat hozom. Ez minden, amire szükségem lehet. – Visszanézett az ajtóra, amit maga festett ki. – Jofron gondját viseli majd. Hannának is.
Elgondolkoztam, hogy lehet, hogy többet hagy maga mögött, mint sejtettem.
Már majdnem a fészernél jártunk, mikor megláttam, amint pár gyerek felénk rohan:
– Ott van! – kiáltotta az egyik, és előre mutatott. Riadt tekintettel néztem a Bolondra és fogalmam sem volt, mi jöhet most. Hogy védekezzünk gyerekek ellen? Tanácstalanul vártam a támadást, de a farkas nem várt. Lelapult a hóba, még a farkát is behúzta, aztán amint a gyerekek közelebb értek, elrugaszkodott, egyenesen a gyerekek vezetőjére.
– NE! – kiáltottam riadtan, de senki sem figyelt rám. A farkas mellső lábával a fiú mellkasának ugrott, és leterítette a hóba. Egy pillanat múlva már föl is pattant, és a többieknek rontott, akik szanaszét rohantak, sikoltoztak örömükben, ahogy egyenként a hóba taszította őket. Mire az utolsót is ellökte, az első már föl is kelt, és rohant a farkas után, a farka után kapkodva és kacagva. Még kétszer terítette le őket, mielőtt megállt, és figyelte, ahogy talpra állnak. A farkát csóválta. Egy kislány cipóvéget húzott elő a zsebéből, a másik egy darab bőrt, és megráncigálta előtte a hóban. Úgy tettem, mintha nem törődnék vele.
Utolérlek benneteket – mondta.
Gondoltam – morogtam. Tovább mentünk a Bolonddal. Egyszer visszanéztem, a farkas a bőrszíj egyik végét a szájában tartva megvetette a lábát a hóban, míg a másik végén két gyerek próbálta elhúzni. Most már tudtam, hogyan teltek a napjai, talán egy kicsit irigy is voltam.
Kettricken már várt ránk. Hat jeppa várakozott mellette egy kötélen. Eszembe jutott, hogy talán többet kellett volna tudakozódnom a jeppákról, de azt hittem, a többiek majd gondjukat viselik.
– Mindet visszük magunkkal? – kérdeztem rosszkedvűen.
– Túl sokáig tartana lemálházni őket, és csak azt visszatenni, amire szükségünk van. Később talán elhagyjuk a fölös felszerelést és a jeppákat, de most csak minél hamarabb indulni akarok.
– Akkor induljunk – javasoltam.
Kettricken a Bolondra nézett.
– Te mit keresel itt? Elbúcsúzol Fitztől?
– Oda megyek; ahová ő megy – mondta halkan.
Kettricken ránézett, és mintha ellágyultak volna az arcvonásai.
– Hideg lesz, Bolond. Nem felejtettem el, mennyire szenvedtél a hidegtől, mikor ide jöttünk. Ahová most megyünk, a hideg még jócskán azután is megmarad, hogy a tavasz elérte Jhaampét.
– Oda megyek, ahová ő megy – ismételte a Bolond halkan.
Kettricken megcsóválta a fejét, aztán vállat vont. Elindult a legelső Jeppához, és csettintett az ujjával. A vezérállat megrázta a fülét, és elindult, a többiek pedig követték. Engedelmességük lenyűgöző volt. Kinyúltam feléjük az ösztönnel, és olyan erős nyáj ösztönt találtam, hogy ezek az állatok alig gondoltak úgy magukra, mint különálló lények. Amíg a vezérállat követte Kettrickent, a többiekkel nem lesz gond.
Kettricken egy csapáson vezetett minket, ami az elszórt kunyhók mögött kanyargott. Rövidesen elértük az utolsó épületet is, és egy ősöreg erdőben haladtunk tovább. A Bolond meg én az állatok mögött sétáltunk, és figyeltem, ahogy a hátsó állat széles lábainak ujjai szétterülnek a havon, akárcsak a farkasnak. A kényelmes sétánál egy tempóval gyorsabb iramot diktáltak.
Nem jutottunk túl messzire, mikor kiáltás harsant mögöttünk. Sietve hátranéztem. Csillag volt az, futva érkezett, zsákja a vállán ugrándozott.
– Elindultatok nélkülem! – mondta vádlón, mikor beért minket.
A Bolond vigyorgott, én vállat vontam.
– Akkor indulok, mikor a királynőm megparancsolja – feleltem.
Szúrós tekintettel nézett rám, aztán elsietett mellettünk, bukdácsolt a vastag hóban, míg utolérte Kettrickent. Hangjukat tisztán hallottuk a hideg levegőben.
– Mondtam, hogy azonnal indulunk – szólalt meg Kettricken. – Így is tettünk.
Meglepetésemre Csillagnak volt annyi esze, hogy nem szólt többet. Rövid ideig botladozva taposta a havat Kettricken mellett, aztán föladta, hagyta, hogy a jeppák, majd a Bolond meg én is lehagyjuk, és mögöttünk jött tovább. Tudtam, hogy nehéz lesz tartania ezt az iramot. Megsajnáltam, de aztán eszembe jutott a lányom, s onnantól fogva még hátra sem pillantottam, hogy lássam, bírja-e a tempót.
Hosszú, eseménytelen nap állt előttünk. A csapás hegynek fölfelé vezetett, sosem volt igazán meredek, de annál fárasztóbb. Kettricken nem lassított a tempón, hanem egyenletesen haladtunk. Egyikünk sem beszélt sokat, engem túlzottan lekötött a fújtatás és megpróbáltam nem törődni a hátamban lüktető sebbel. A bőröm már egészen begyógyult a seb fölött, de alatta az izmok még mindig sajogtak.
Hatalmas fák tornyosultak fölénk. Legtöbbjük tűlevelű volt, javarészt nem is ismertem a nevüket. Félhomályt varázsoltak a borongós szürke napba. Aljnövényzet kevés akadt, gyakrabban láttuk terebélyes, kidőlt fák törzseit, néha pedig a hó súlyától görbülő ágak borultak tetőként fölénk. Időről időre kisebb, kopasz lombhullató fákat láttunk, amelyek apró tisztásokon nőttek, ahol azelőtt egy-egy óriási fenyő állhatott. Az utat gyakran használták, általában állatok, vagy emberek sítalpakon. A fák között is keskeny maradt a csapás, ha az ember nem figyelt oda, és letévedt az útról, hamar meglepően mély hóba süppedt. Megpróbáltam odafigyelni.
Hegyvidéki viszonylatban enyhe napunk volt, s hamar rájöttem, hogy a Kettricken által kiválasztott ruhák nagyon hatásosan tartottak melegen. Idővel kigomboltam egy kicsit a kabátomat, aztán az ingem gallérját, a Bolond pedig lehúzta a fejéről kabátjának prémszegélyes csuklyáját, ami alatt élénk színű gyapjúsapkát viselt. A végén egy bojt ugrándozott, ahogy sétált. Ha a sebesség fárasztó volt neki, nem panaszkodott. Talán, akárcsak én, takarékoskodott a szusszal.
Nem sokkal dél után Éjszem is csatlakozott hozzánk.
– Jó kutyus! – mondtam neki hangosan.
Ez mind semmi ahhoz képest, aminek Hanna nevez. Jegyezte meg önelégülten. Sajnállak benneteket, ha a vén szuka utoléri a falkát. Botja is van.
Követ minket?
Orratlan ember létére jól tud nyomot követni. Éjszem elügetett mellettünk, meglepően könnyen mozgott a csapás melletti szűz hóban is. Éreztem, hogy a jeppák nyugtalanok lesznek a szagára, amit nagyon élvezett. Megelőzte kis csapatunkat, aztán előrecserkészett, mintha tudná, merre megyünk. Hamarosan eltűnt a szemem elől, de nem aggódtam. Tudtam, hogy többször vissza fog térni, hogy vessen ránk egy pillantást.
– Hanna követ minket – mondtam a Bolondnak.
Kérdő tekintettel nézett rám.
– Éjszem szerint dühös ránk.
Vállat vont és sóhajtott.
– Hát, úgy dönt, ahogy jónak látja – jegyezte meg magának. Aztán hozzátette – Még mindig megijeszt, mikor ezt csinálod a farkassal.
– Zavar téged? Zavar az Ösztön?
– Zavar téged, ha a szemembe nézel? – kérdezett vissza.
Ennyiben maradtunk, és gyalogoltunk tovább.
Tartottuk a tempót egészen sötétedésig. Az egyik hatalmas fa alatt letaposott terület volt a megállónk aznap éjszakára. Bár nem tűnt forgalmasnak, sejtettem, hogy egy kereskedőösvényen vagyunk, ami Jhaampéba vezet. Kettricken tárgyilagos volt, magabiztosan osztogatta az utasításokat. Intett Csillagnak, és egy vászonnal letakart rőzsehalomra mutatott.
– Gyújts tüzet a szárazzal, aztán pótold ki legalább annyival, amennyit elhasználtunk. Sokan megállnak itt, rossz időben életek múlhatnak azon, van-e elég tűzifa.
Csillag engedelmesen nekilátott.
A Bolond meg én az utasításai alapján segítettünk neki fölállítani a sátrat, ami a végére leginkább egy gomba kalapjára emlékeztetett. Miután ezzel megvoltunk, kiosztotta a további feladatokat; lemálháztuk az állatokat, a pokrócokat és takarókat bevittük a sátorba, kipányváztuk a vezérállatot, havat olvasztottunk ivóvíznek. Kettricken is kivette a részét a munkából, én pedig jól megjegyeztem azt a hatékonyságot, amivel kiépítettük a tábort és gondoskodtunk a szükségleteinkről. Igazságot juttatta eszembe. Kettricken jó katona lett volna.
A tábor elkészültével a Bolond meg én összenéztünk. Kettrickenhez mentem, aki a jeppákat ellenőrizte. A leleményes jószágok máris rügyeket és kérget rágcsáltak a fáról.
– Azt hiszem, Hanna követ minket – mondtam neki. – Mit gondolsz, visszamenjek érte?
– Minek? – kérdezte Kettricken. – Ha utol tud érni minket, szorítunk helyet neki is, tudod jól. De gyanítom, hogy elfárad, mielőtt még idáig elérne és visszafordul. Talán már meg is tette.
Vagy az is megeshet, hogy túlságosan kifáradt és lerogyott egy fa tövébe, gondoltam. De nem fordultam vissza. Kettricken szavaiban fölismertem a hegyvidéki nép gyakorlatiasságát; tiszteli Hanna döntését, hogy a nyomunkba eredt. Még akkor is, ha belehal a próbálkozásba. Kettricken magától nem avatkozna bele. A hegyi népek közt él egy szokás, a félrevonulás, mikor az öregebbek önkéntes száműzetésbe vonulnak a vadonba, ahol a hideg véget vet az életüknek Én is tiszteltem Hanna jogát, hogy megválassza az életútját, de Éjszemet visszaküldtem, hogy megnézze, jön-e még. Úgy döntöttem, a kíváncsiság az oka. A farkas éppen visszatért egy nyúllal a fogai közt. Kérésemre fölállt nyújtózkodott, és Addig őrizd a húst, – már el is tűnt a fák között.
Estére kását készítettünk, és pogácsát ettünk hozzá. Már éppen fortyogott a kása, mikor megérkezett Hanna, a nyomában Éjszemmel. A tűzhöz lépett, és melengetni kezdte a kezét a tűz fölött, miközben szúrós tekintettel nézett a Bolondra és rám. Összenéztünk a Bolonddal, némi bűntudatunk támadt. Sietve fölkínáltam a forró teámat, amit éppen kiöntöttem magamnak. Elvette és beleivott, mielőtt vádlón megszólalt volna.
– Elindultatok nélkülem.
– Igen – ismertem be. – Így volt, Kettricken eljött hozzánk, és azt mondta, hogy azonnal indulnunk kell, ezért a Bolonddal...
– Én mégis eljöttem – jelentette be diadalmasan. – És szándékomban áll veletek tartani.
– Menekülünk – mondta Kettricken. – Nem lassíthatjuk le a menetet maga miatt.
Szikrák lobbantak Hanna szemében.
– Talán megkértem rá valakit is? – kérdezte csípősen.
Kettricken vállat vont.
– Gondoltam jobb, ha tudja – mondta halkan.
– Tudom – felelte Hanna is ugyanolyan halkan. Ezzel elintézték a dolgot.
Csodálkozva figyeltem a párbeszédet, és növekvő tisztelettel néztem mindkettőjükre. Azt hiszem, fölfogtam végre teljességében, hogyan látta magát Kettricken. A Hat Hercegség királynéja volt, és nem voltak kétségei. De sokakkal ellentétben nem bújt meg a rangja mögött, és nem sértődött meg Hanna riposztján, hanem válaszolt neki, mint nő a nőnek, tisztelettel, de tekintélyt parancsolóan is.
Mindannyian a jurtában aludtunk. Kettricken megtöltött egy kis serpenyőt szénnel, a kinti tűzből, és behozta. Meglepően otthonos lett tőle a sátor. Beosztotta az őrséget, beleértve Hannát is és magát is. A többiek jól aludtak, de én éberen hevertem egy darabig. Ismét úton voltam, hogy megtaláljam Igazságot, s ez enyhítette kissé a Mesterség parancsát. De útban voltam a folyó felé is, amiben megmártotta a kezét és nyers Mesterség tapadt rá. Ez a csábító kép mindig ott motoszkált agyam egyik zugában. Elhessegettem magamtól a kísértést, de egész éjjel erről álmodtam. Másnap korán tábort bontottunk, és mire a nap teljesen elkezdődött, már úton voltunk. Kettricken utasítására megszabadultunk egy másik, kisebb sátortól a felszerelésünkből, ami még a három kuzin miatt került az állatokra. Gondosan elhelyezte a pihenőnél, hogy más is megtalálhassa és esetleg hasznát vegye. Az így felszabadult jeppákra a mi zsákjaink kerültek, amiért hálás voltam, mert a hátamban lüktető fájdalom nem akart enyhülni.
Négy napig tartottuk ezt az iramot. Kettricken nem mondta, hogy valóban számított-e arra, hogy üldöznek minket, én pedig nem kérdeztem. Nem volt alkalom, hogy négyszemközt beszélgessünk egymással. Mindig Kettricken ment elöl, mögötte a jeppák, a Bolond meg én, Csillag és olykor jócskán lemaradva Hanna. Mindkét nő tartotta magát az ígéretéhez: Kettricken nem lassított, Hanna pedig sosem panaszkodott. Minden este később érkezett a táborba, általában Éjszem kíséretében. Legtöbbször még éppen időben érkezett, hogy megosztozzon a vacsorán. Mikor azonban Kettricken ébresztőt és induljt parancsolt, Hanna is fölkelt, és egyszer sem panaszkodott.
A negyedik éjszaka mind a sátorban voltunk, és lefekvéshez készülődtünk, mikor Kettricken magához hívott.
– FitzLovag, a véleményedre vagyok kíváncsi egy ügyben – jelentette ki.
Fölültem, hangjának hivatalossága kíváncsivá tett.
– Szolgálatára, királyném.
Mellettem a Bolond csendben felkuncogott. Azt hiszem, mindketten furcsán néztünk ki egy kicsit, több réteg takaró alatt kuporogtunk egymással szemben, és ilyen hivatalosan szólítottuk meg egymást. Én tartottam a tisztes távolságot.
Kettricken pár száraz gallyat dobott a serpenyőre, hogy lángot és fényt csaljon elő. Elővett egy hengert, levette a fedelét, és egy tekercset húzott elő. Finoman kitekerte, én pedig fölismertem a térképet, ami Igazság figyelmét felkeltette. Furcsa volt ilyen körülmények közt nézni a fakó térképre; életem egy biztonságosabb szakaszához tartozott, mikor a forró étel és innivaló ingyen volt, mikor a ruháimat rám szabták és tudtam, hol alszom az éjszaka. Igazságtalannak tűnt, hogy egész világom ennyit változott, mióta utoljára láttam a térképet. A térkép azonban változatlan maradt, egy kortól sárguló papírtekercs, rajta egyre halványabb vonalakkal, Kettricken kisimította az ölében, és egy üres pontra mutatott.
– Körülbelül itt vagyunk most – mondta. Nagy levegőt vett, mintha össze kellene szednie a bátorságát és megérintett egy másik jelöletlen pontot. – Itt találtuk meg az összecsapás nyomait. Itt találtam meg Igazság köpenyét és... a csontokat. – Hangja megingott egy kicsit. Fölnézett és a tekintetünk találkozott; utoljára Kosvárban néztünk így össze. – Tudod, Fitz, nehéz ez nekem. Összegyűjtöttem a csontokat, és azt hittem, az övé. Oly hosszú időn át halottnak hittem, most pedig pusztán a te szavadra és egy számomra teljesen ismeretlen mágiára hallgatva megpróbálom elhinni, hogy él, hogy van még remény. De... a kezemben tartottam azokat a csontokat, és nem feledem azt a súlyt és azt a szagot.
– Igazság él, úrnőm – biztosítottam halkan.
Megint sóhajtott.
– A kérdésem ez: egyenesen azokra a helyekre menjünk, amiket a térkép megjelöl, amiket Igazság is említett, hogy követni fog? Vagy meg akarod nézni előbb a csata helyszínét?
Gondolkoztam egy darabig.
– Biztos vagyok benne, hogy amit azon a helyen össze lehetett gyűjteni, azt már megtettétek. Sok idő telt el azóta, egy fél nyár és csaknem egy teljes tél, mióta utoljára ott jártál. Nem, nem találhatunk ott semmit, amit a nyomkövetők ne vettek volna észre. Igazság él, és nem ott van. Ne arrafelé keressük, hanem induljunk arra, amerre ő is ment.
Lassan bólintott, de ha meg is szívlelte a szavaimat, nem mutatta ki. Ehelyett megint megbökte a térképet.
– Ezt az utat ismerjük. Egykor kereskedőút volt, s bár senki sem emlékszik már, hogy hová vezetett még most is használják. A távolabbi falvak és a vadászok is követik egy darabon, egészen Jhaampéig. Egész idáig haladhattunk volna azon is, de kerülni akartam, Túl sűrűn használják. Mi a leggyorsabb úton jöttünk, ha nem is a legszélesebben. Holnap azonban keresztül kell mennünk rajta, és teljesen hátat fordítunk Jhaampénak, egyenesen a hegyek közé vesszük az irányt. – Ujjával végig követte az útvonalat a térképen. – Sosem jártam a Hegyvidéknek azon a részén – mondta egyszerűen. – Kevesen járnak arra, általában csak a merészebb vadászok, vagy néhány kalandor, akik kíváncsiak, hogy igazak-e az ősi történetek. Általában saját történetekkel térnek vissza, amik furcsábbak, mint azok, amik miatt útra keltek.
Figyeltem, ahogy sápadt ujja a térkép vonalait követi. Az ősi út három külön úttá vált szét, mindegyiknek más volt a végállomása, bár nem volt látható, hogy honnan jönnek és pontosan hova vezetnek. Akármi volt is a jelölés a térképnek azon a pontján, már csak halovány tintafoltok maradtak a helyükön. Nem tudhattuk, Igazság melyik utat választotta. Bár nem tűnt úgy, hogy távol vannak egymástól, a Hegyvidék terepviszonyai csalókák, a végpontok napok, esetleg hetek messzeségében lehettek egymástól. Abban sem bíztam, hogy egy ilyen öreg térkép léptékei helyesek-e.
– Hova megyünk elsőként? – kérdeztem.
Elbizonytalanodott, aztán határozottan az egyik pontra bökött.
– Ide. Úgy vélem, ez van a legközelebb.
– Bölcs döntés.
Megint a szemembe nézett.
– Fitz. Nem tudnál a Mesterséggel egyszerűen üzenni neki és megkérdezni tőle, hogy merre van? Esetleg idehívni hozzánk? Legalább azt kérdezd meg tőle, miért nem jött vissza hozzám.
Minden kérésére lassú fejcsóválás volt a válaszom, minden fejcsóválásra egyre jobban elkerekedett a szeme.
– Miért nem? – kérdezte reszkető hangon. – A Látnokok hatalmas és titkos mágiájával nem tudsz neki szólni ilyen szorult helyzetben sem?
Egyenesen a szemébe néztem, de hirtelen azt kívántam, bárcsak kevesebben lennének a sátorban. Annak ellenére, amit Kettricken tudott rólam, nem szívesen beszéltem a Mesterségről mások előtt. Gondosan válogattam meg a szavaimat.
– Ha a Mesterséggel üzenek neki, veszélybe sodorhatom, úrnőm. Vagy magunkra hozom a bajt.
– Hogyan? – követelte.
Egy pillanatra a Bolondra néztem, aztán Hannára és Csillagra. Nehéz volt megmagyarázni, miért volt kellemetlen számomra nyíltan beszélni egy olyan mágiáról, amit nemzedékeken át titokban tartottak. De a királyném kérdezett. Lesütöttem a szemem, úgy válaszoltam.
– A Galenus által létrehozott Kotéria sosem volt hűséges a királyhoz. Sem Elméshez, sem Igazsághoz. Mindig is az áruló használta ki őket, hogy kétséget ébresszen a király képességeiben és aláássa az alkalmasságát, hogy képes megvédeni a birodalmat.
Hannának elakadt a lélegzete, Kettricken kék szeme pedig fagyos acélszürkén csillant. Folytattam.
– Ha most nyíltan üzennék a Mesterséggel Igazságnak, előfordulhat, hogy hallgatóznak. Kémkednek más Mesterséghasználók ellen. Pusztán a Mesterség segítségével fájdalmat képesek okozni, illúziókat teremteni mások fejében. Félek üzenni Igazságnak, úrnőm. Mivel ő sem üzent nekem, feltételezem, hogy hasonló aggályai vannak.
Kettricken elsápadt a szavaim hallatán. Halkan kérdezett.
– Sosem voltak hűségesek hozzá, Fitz? Beszélj nyíltan. Egyáltalán nem segítettek a Hat Hercegség védelmében?
Megválogattam a szavaimat, mintha Igazságnak jelentenék. – Nincs bizonyítékom, úrnőm, de feltételezem, hogy a vörös hajókkal kapcsolatos Mesterség-üzeneteket gyakran nem adták át, vagy gondosan késleltették. Azt hiszem, a parancsok, amiket Igazság üzent a tornyok őreinek a kotérián keresztül, sosem jutottak el a katonákig. A kotéria annyira engedelmes volt, hogy Igazság ne tudja megmondani, hogy órákat is késtek az üzenetei. A Hercegek számára helytelennek tűnhettek a parancsai, a stratégiája pedig esetlennek, nem időszerűnek, vagy egyenesen ostobaságnak. – Elhallgattam, látván a harag pírját kiülni Kettricken arcára.
– Mennyi élet? – kérdezte rekedten. – Mennyi város? Hány halott és szipolyozott? Mindez egy herceg kicsinyes gyűlölete miatt, egy elkényeztetett fiú nagyravágyása miatt. Hogy tehette, Fitz? Hogy állhatott és hogy hagyhatta, hogy emberek haljanak meg csak azért, hogy a bátyja ostobának és alkalmatlannak tűnjön mások szemében?
Nem tudtam igazán válaszolni a kérdéseire.
– Talán nem gondolta, hogy azok emberek és városok – mondtam hangosan. – Talán csak játékfiguráknak tekintette őket, Igazság tulajdonának, amit el kell pusztítania, ha nem tudja megnyerni magának.
Kettricken lehunyta a szemét.
– Ez megbocsájthatatlan – mondta halkan magának. Mintha rosszul lett volna tőle. Furcsa végzetességgel hozzátette. – Meg kell ölnöd őt, FitzLovag.
Furcsa volt végre hallani, királyi parancsba adva.
– Tudom, úrnőm. Tudtam, mikor legutóbb megpróbáltam.
– Nem – javított ki. – Legutóbb magad miatt próbáltad meg. Nem tudtad, hogy ez mennyire feldühített engem? Ezúttal én mondom azt, hogy meg kell ölnöd a Hat Hercegség érdekében. – Megrázta a fejét, szinte csodálkozott. – Ez az egyetlen mód, hogy Áldozata legyen a népének, hogy meghaljon, mielőtt még több fájdalmat okozna nekik.
Körülnézett, mintha csak most vette volna észre a hálóhelyükön kuporgó többieket, akik mind minket bámultak.
– Aludjatok – mondta mindannyiunknak, mintha gyermekek volnánk. – Holnap korán kell kelnünk, hogy gyorsan haladhassunk. Aludjatok, amíg tudtok.
Csillag vállalta az első őrséget, a többiek pedig lefeküdtek és sejtettem, hogy mire a serpenyő fénye kihunyt, már mind aludtak. Fáradtságom ellenére azonban én csak hevertem, és a sötétbe bámultam. Körülöttem csak a többiek szuszogása hallatszott, az éjszakai szél alig moccant az ágak közt. Ha kinyúltam az Ösztönnel, éreztem Éjszemet, amint óvatlan egerekre és pockokra les. A téli erdő békessége körülvett minket. Mind mélyen aludtak, csak Csillag őrködött.
Senki más nem hallotta a Mesterség egyre erősödő késztetését, amit minden nappal egyre inkább éreztem magamban. Nem beszéltem Kettrickennek a másik félelmemről: hogy ha kinyúlok Igazság után a Mesterséggel, talán sosem térek vissza, hanem talán örökre elmerülnék a Mesterség-folyóban, amit megpillantottam egyszer, és hagynám, hogy elsodorjon. Már a kísértés gondolatára reszketni kezdtem. Harciasan fölvontam a falaimat magam köré, mindent, amit a Mesterség és közém préselhettem. Éjszakára azonban nem csak Pompa és a kotériája ellen húztam föl, hogy kirekesszem őket az elmémből, hanem azért is, hogy belül tartsam magamat.

 

 

24
A Mesterség-út

 

MI A MÁGIA igazi forrása? Veleszületett tulajdonság ugyanúgy, ahogy egyes kutyafajták házőrzésre, mások pedig nyáj terelésére alkalmasak? Vagy olyasmi, amit bárki elszánt tanuló elsajátíthat? Esetleg a kövekben, a vizekben és a földben megbúvó erő, amit a gyermek magába olvaszt azáltal, hogy a folyó vizét issza, vagy belélegzi magába? Úgy teszem föl ezeket a kérdéseket, hogy elképzelésem sincs, miként válaszolhatom meg. Ha tudnánk az eredetét, lehetne előre megfontoltan nagy hatalmú varázslókat képezni? Tenyészthető lenne a mágikus képesség, ahogy a lovakat is tenyésztik, hogy gyorsabb, erősebb fajtát hozzanak létre? Vagy válasszunk ki egy csecsemőt, és már akkor kezdjük taníttatni, mielőtt a gyermek beszélni tudna? Talán építkezhetne valaki olyan helyre, ahol a föld gazdagabb a mágiában, és így csapolhatja meg? Ezek a kérdések annyira megrémítenek, hogy szinte nem is vágyom rá, hogy megtaláljam a választ, de ha én nem teszem, attól tartok, más találja meg.

*

Kora délután értük el a térképen jelzett szélesebb csapást. A keskeny ösvény, amin eddig haladtunk, úgy csatlakozott hozzá, ahogy a patak ömlik a folyóba. Pár napig ezen vezetett az utunk, néha kisebb falvak mellett, melyek a hegyoldalak szélvédett helyein bújtak meg. Kettricken lassítás nélkül elvezetett minket mellettük. Az úton több utazóval is találkoztunk, Kettricken udvariasan köszöntött mindenkit, de határozottan kerülte a praktikusnál hosszabb társalgásokat. Ha bárki fölismerte volna benne Eyod lányát, nem mutatta jelét. Aztán eljött egy nap, mikor már egyetlen utazóval sem találkoztunk, falvat, még kunyhókat se láttunk. Az út keskenyebb lett, az a kevés nyom, ami egyáltalán akadt rajta, már régi volt, friss hó lepte be. Mikor másnap útra keltünk, már alig látszott belőle valami. Kettricken néha megállt, és alaposan körülnézett, néha visszafordultunk és másik irányba folytattuk az utunkat. Bármilyen tereptárgyak alapján tájékozódott is, nekem nem tűntek föl a különbségek.
Aznap éjszaka, mikor tábort vertünk, megint elővette a térképet, és tanulmányozgatta. Éreztem a bizonytalanságát, és melléültem. Nem kérdezett, én pedig nem javasoltam semmit, csak a térképet bámultuk. Végül fölnézett rám.
– Azt hiszem, itt vagyunk – mondta. Ujjával a kereskedőút végére bökött. – Valahol, tőlünk északra meg kell találnunk ezt a másik utat. Reméltem, hogy akad valami összekötő út a kettő között. Logikusnak tűnne, de... – sóhajtott. – Azt hiszem, holnap nekivágunk és bízunk a szerencsénkben.
A szavai nem hatottak lelkesítően.
Másnap mégis továbbindultunk, egyenletesen haladtunk északnak, érintetlen erdőn keresztül. A fák ágai összeértek, és egymásba fonódtak a fejünk fölött, lábunk alatt a vastag levéltakarón egyenetlen hóréteg ült meg, ami átszivárgott a lombon. Az Ösztönöm számára ezek az ősöreg fák kísértetszerű életjeleket árasztottak magukból, már majdnem állati jellegük lett, mintha már pusztán az életkoruk miatt szert tettek volna némi öntudatra. Ez a tudat azonban a tágabb világ felfogása volt, a napfényé, a nedvességé, a talajé és a levegőé. Egyáltalán nem törődtek azzal, hogy áthaladtunk köztük, s délutánra már parányibbnak éreztem magamat egy hangyánál is. Sosem gondoltam volna, hogy egy fa egyszer majd lenéz engem.
Órák múlva már nem csak én tűnődtem azon, hogy eltévedtünk. Egy ilyen öreg erdő már nemzedékekkel ezelőtt elnyelhette magában az utat, a gyökerek fölgyűrhették a köveket, a levelek pedig eltakarhatták a nyomát is. Elképzelhető, hogy az út, amit kerestünk, már csak a térképen létezett.
A farkas találta meg, aki messze előttünk bóklászott.
Egyáltalán nem tetszik ez nekem, – jelentette be.
– Az út arra van – szóltam előre Kettrickennek. Szánalmas emberhangom alig tűnt hangosabbnak egy légy zümmögésénél a faóriások között. Szinte meglepett, hogy meghallotta a hangomat és visszanézett rám. Megnézte, merre mutatok, aztán vállat vont, és nyugatabbra fordultunk a fák között. Még így is sokáig gyalogoltunk, mire föltűnt egy nyílegyenes rés a fölénk tornyosuló fák között. Fénysáv vetült a törzsek közé a résen át. Kettricken a széles útra vezetett minket.
Mi a baj vele?
Éjszem megrázta magát, mintha a bundájába tapadt víztől akart volna megszabadulni.
Túl emberi, mint a tűz, amin húst főz valaki.
Nem értem.
Hátracsapta a fülét.
Mint egy hatalmas erő, amit apróvá tett és a saját akaratához hajlított az ember. A tűz mindig megpróbál kiszabadulni a fogságból. Akárcsak ez az út.
Válaszának semmi értelmét sem láttam. Ekkor értünk ki az útra. Figyeltem, ahogy Kettricken és a jeppák kisorjáznak. Az út széles volt, és egyenesen haladt a fák közt, felszíne alacsonyabban feküdt, mint az erdő talaja, mintha valaki egy bottal árkot húzott volna a homokba, olyan alakja volt. A fák nőttek mellette, és az ágak összehajtottak fölötte, de egyetlen gyökér sem türemkedett elő az úton, egyetlen hajtás sem akadt a felszínén. A hó érintetlen volt rajta, még madár lábnyoma sem látszott, még régebbi nyomok sem látszottak, amiket már kezdett befedni a hó. Senki sem járt az úton, mióta beköszöntött a tél, s amennyire láttam, még vadcsapás sem keresztezte.
Leléptem az útra.
Mintha pókhálóba sétáltam volna. Mintha jégdarabot csúsztattak volna az ingem alá. Mintha meleg konyhába léptem volna a fagyos szélből. Olyan érzés volt, amit szinte megfoghattam, megragadott hirtelen, s mégsem tudtam volna leírni, milyen érzés. Megbabonázottan álltam. Senkin sem látszott, hogy ugyanazt tapasztalta volna, mint én, ahogy leléptek az útra az erdő talajáról. Csillag csak annyit jegyzett meg halkan, hogy itt legalább nem olyan mély a hó, könnyebb lesz gyalogolni rajta. Meg sem állt, hogy eltűnődjön, vajon miért nem vastag a hó, sietett rögtön a jeppák után. Még mindig egy helyben álltam, és nézelődtem, mikor Hanna is megérkezett, és kilépett az útra. Ő is megtorpant. Egy pillanatra mintha megijedt volna, és dünnyögött valamit az orra alatt.
– Azt mondta, Mesterség? – kérdeztem.
A tekintete felém rebbent, mintha eddig nem vette volna észre, hogy én is ott állok előtte. Rám meredt, egy pillanatig nem szólt.
– Azt mondtam, feneség! Majdnem kitörtem a bokámat, mikor leugrottam. Ezek a hegyvidéki csizmák olyanok, mint a zoknik. – Elfordult tőlem, és a többiek után indult. Követtem. Úgy éreztem, mintha vízben evickélnék, csak nem éreztem a testemen a víz ellenállását. Furcsa érzés volt. Mintha valami hegynek fölfelé áramlott volna, és engem is magával sodort.
Megpróbál kitörni a fogságból, – jegyezte meg a farkas savanyúan. Fölnéztem rá, ő a fák között gyalogolt, nem messze az út szélétől. Jobban tennéd, ha te is itt fönt jönnél mellettem.
Eltűnődtem.
Szerintem semmi baj. Itt könnyebb a járás, simább a talaj.
Igen, a tűz pedig melegít, amíg meg nem éget.
Erre nem tudtam mit felelni. Helyette Hanna mellett gyalogoltam. Napokig egymás nyomában haladtunk a vastag hóban, valahogy kellemesebb volt valaki mellett sétálni. Egész délután az ősi úton haladtunk, ami folyamatosan emelkedett, mindig a hegyek oldalában maradva, így sosem volt túl meredek. Csak néha került akadály elénk, legtöbbször a fákról lehullott, száradt ágak, amik már szinte teljesen fűrészporrá mállottak. Egyetlen egyszer sem találtam állati nyomokat az úton, sem keresztbe rajta.
Sehol sincs zsákmány – mondta Éjszem. Ma éjszaka messzebbre kell mennem húsért.
Most is mehetsz – javasoltam.
Nem hagylak egyedül ezen az úton – tájékoztatott komoran.
Mi bajom eshetne? Hanna itt van mellettem, egyedül sem leszek.
Ő is olyan rossz, mint te – makacskodott Éjszem. Kérdezősködésem ellenére nem tudta megmagyarázni, mit értett ezalatt.
Ahogy lassan elmúlt a délután, képzeteim támadtak. Időről időre azon kaptam magam, hogy a gondolataim elkalandoznak, élénk álmodozások, képzelgések felhőjében jártam, amiből kilépni olyan volt, mintha fölriasztottak volna álmomból. Akárcsak a legtöbb álom, mindez elpukkant, mint egy buborék, és szinte semmire sem emlékeztem belőle. Türelem úrnő, amint éppen parancsokat osztogat, mintha ő volna a Hat Hercegség királynéja. Burrick egy csecsemőt mosdat, és közben dúdol. Két ember, akiket nem ismertem, faragott termésköveket raknak egymásra, mintha házat építenének. Bolondos, színes képzetek voltak, de olyan tiszták, mintha átéltem volna őket. Olyan könnyű járás esett az úton, hogy először önkéntelenül is gyorsabbra fogtam a lépteimet, mintha sodort volna magával az út. Mégsem mehettem túl gyorsan, mert Hanna végig lépést tudott tartani velem. Az öregasszony gyakran félbeszakította a gondolataimat, semmitmondó, üres kérdéseket tett föl, rámutatott egy madárra, ami egy ágon ült, vagy megkérdezte, nem fáj-e a hátam. Olykor válaszoltam neki, és néha még társalogni is megpróbáltam, de pillanatokkal később már nem emlékeztem, miről is beszélgettünk. Nem hibáztattam, amiért néha rosszallóan felmordult, annyira félnótás voltam a délután folyamán, de nem tudtam, hogyan orvosolhatnám hirtelen támadt szórakozottságomat. Elhaladtunk egy kidőlt fatörzs mellett, volt benne valami furcsa, amit szóvá akartam tenni Hannának, de a gondolat elszállt, mielőtt megragadhattam volna. Annyira lekötöttek apró semmi gondolataim, hogy mikor a Bolond szólított, megriadtam. Előremeredtem, de már a jeppákat sem láttam.
– FitzLovag! – kiáltotta megint, én pedig megfordultam, és rájöttem, hogy elsétáltam nem csak mellette, hanem az egész csapat mellett. Hanna dünnyögött magában valamit és hátat fordított nekem.
A többiek megálltak, és lemálházták a jeppákat.
– Csak nem akarja az út közepén fölverni a sátrat? – kérdezte Hanna riadtan.
Csillag és a Bolond fölnéztek rá, éppen a jurta alját terítették ki.
– Tán a robogó szekerektől és a tömegtől fél? – kérdezte a Bolond gúnyosan.
– Lapos és sima. Múlt éjszaka egy kő volt a fekhelyem alatt – tette hozzá Csillag.
Hanna nem is törődött velük, Kettrickenhez beszélt.
– Bárki jöjjön is erre, már messziről észrevehet minket, ha itt táborozunk. Szerintem le kellene térni az útról, és a fák között tábort verni.
Kettricken körülnézett.
– Már majdnem besötétedett, Hanna. Nem hiszem, hogy üldözőktől kellene tartanunk. Szerintem...
Összerezzentem, mikor a Bolond megfogta a kezem és az út széléhez vezetett.
– Mássz föl – mondta morcosan. Fölbotorkáltam, és ismét, az erdő sűrű talaján álltam. Amint fölegyenesedtem, ásítottam, és éreztem, ahogy kidugulnak a füleim. Visszanéztem az útra, ahol Csillag és Kettricken a jurta alját képező bőrt hajtották össze, Hanna pedig már a sátoroszlopokat húzta föl az út szélén.
– Tehát az út mentén fogunk táborozni – jegyeztem meg bután.
– Jól vagy? – kérdezte a Bolond aggódva.
– Persze. A hátam sem sajog jobban a szokásosnál – tettem hozzá. Azt hittem, erre kíváncsi.
– Csak állsz itt, bámulsz ki az útra, és rám se hederítesz. Hanna azt mondja, egész délután ilyen voltál.
– Egy kicsit kótyagos voltam – ismertem el. Levettem a kesztyűmet, és megérintettem a homlokomat. – Nem hiszem, hogy belázasodnék, de az érzés hasonló volt... mintha lázálmot látnék.
– Hanna szerint az út az oka. Azt mondta, hogy azt mondtad neki, Mesterséggel készült.
– Azt mondta, hogy én mondtam? Nem. Azt hittem, ezt mondja, mikor az úthoz értünk.
– Mit jelent az, hogy Mesterséggel készült? – kérdezte a Bolond.
– Azt, hogy azzal alakították ki – feleltem, aztán hozzátettem. – Azt hiszem. Sosem hallottam még róla, hogy a Mesterséggel alakítottak volna ki egy tárgyat – tűnődve néztem vissza az útra. Olyan lágyan haladt keresztül az erdőn, mint egy tiszta, fehér szalag, ami magához vonzotta a tekintetet, és szinte látni véltem, mi van a következő hegyen túl.
– Fitz!
Bosszúsan néztem vissza a Bolondra.
– Mi az? – kérdeztem.
A Bolond reszketett.
– Csak álltál ott, bámultad az utat mióta itt hagytalak. Azt hittem tűzifáért mentél, aztán láttam, hogy ugyanitt állsz. Mi a baj?
Lassan pislogtam. Egy városban jártam, az élénk, sárga és piros színű gyümölcsöket néztem egy piaci pulton. Hiába keresgéltem az álmot, a részletei elszálltak, csak a színek és illatok maradtak meg.
– Nem tudom. Talán lázam van, vagy csak nagyon fáradt vagyok. Megyek, hozok tűzifát.
– Veled tartok – mondta a Bolond.
A lábamnál Éjszem nyüszített izgatottan. Lenéztem rá.
– Mi a baj? – kérdeztem hangosan.
Fölnézett rám.
Mintha nem is hallanál. A gondolataid pedig nem... gondolatok.
Rendben leszek. A Bolond velem van. Menj vadászni. Érzem az éhségedet.
Én is a tiedet – mondta baljósan.
Elment, de csak vonakodva. Követtem a Bolondot az erdőbe, de csak cipeltem a rőzsét, amit a kezembe nyomott. Úgy éreztem magam, mintha nem tudnék fölébredni.
– Jártál már úgy, hogy valami nagyon érdekes dolgot vizsgálgattál, aztán mikor fölnéztél, kiderült, hogy órák teltek el? Én most így érzem magam.
A Bolond újabb fadarabot adott a kezembe.
– Megijesztesz – mondta halkan. – Úgy beszélsz, mint Elmés király, mikor már gyengélkedett.
– De őt elkábították a fájdalomcsillapítók – érveltem. – Engem nem.
– Ettől olyan ijesztő.
Együtt sétáltunk vissza a táborba. Olyan lassan gyűjtöttünk rőzsét, hogy Hanna és Csillag már kerítettek egy kevés fát, és meggyújtották a tüzet. A tűz fénye megvilágította a kupola formájú sátrat és a körülötte mozgó embereket. A jeppák a fény szélén imbolygó árnyékok voltak csupán. Miközben a tűz mellé rakodtuk a fát, Hanna fölnézett a főzésből.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Jobban egy kicsit – mondtam.
Körülnéztem, hátha akad valami feladat nekem, de már nélkülem is fölállították a sátrat. Kettricken a sátorban kuporgott a térkép fölött, gyertyafénynél tanulmányozta a vonalakat. Hanna a kását kavargatta, miközben furcsamód a Bolond és Csillag halkan beszélgettek egymással. Álltam és megpróbáltam fölidézni, hogy mit kellene tennem, mit hagytam félbe. Az út. Megint meg akartam nézni az utat. Elindultam felé.
– FitzLovag!
Megfordultam, összerezzentem Hanna kiáltására.
– Mi az?
– Hova mész? – követelte. Elhallgatott, mintha meglepte volna a kérdése. – Vagyis, merre van Éjszem? Nem láttam már egy ideje.
– Elment vadászni. Mindjárt visszatér – feleltem, és ismét elindultam az út felé.
– Ennyi idő alatt már el szokta ejteni a zsákmányát és visszaér – folytatta Hanna.
Eltűnődtem.
– Nincs sok állat az út közelében, ezért messzebbre kellett mennie – megint elfordultam.
– Hát ez furcsa – folytatta. – Az úton nincs nyoma annak, hogy emberek járnának rajta, az állatok mégis elkerülik. Az állatok nem az egyszerűbb utakat szokták választani?
Visszaszóltam neki.
– Van amelyik igen. Mások a fedezéket szeretik.
– Kapd el, lányom! – kiáltott valakinek Hanna élesen.
– Fitz! – hallottam Csillag hangját, de a Bolond ragadta meg a karomat, és húzott visszafelé.
– Gyere vissza a sátorhoz.
– Csak meg akarom nézni az utat.
– Már sötét van, úgysem látnál semmit. Várjuk meg a reggelt, úgyis azon fogunk utazni. Most gyere vissza a sátorhoz.
Vele tartottam, de dühös voltam.
– Te viselkedsz furcsán, Bolond.
– Nem mondanád ezt, ha láttad volna az arcodat az előbb.
Aznap éjszaka nagyjából ugyanaz jutott vacsorára, ami az előző napok során: sűrű zabkása szárított almával, egy kevés szárított hús és tea. Laktató volt, de nem változatos. Nem vonta el a figyelmemet arról, milyen éberen néztek rám a többiek.
– Mi az?
Először senki sem szólt, végül Kettricken mondta ki.
– Fitz, ma este nem kell őrséget állnod, azt akarom, hogy jól aludd ki magad.
– Jól vagyok, kibírok egy őrséget – tiltakoztam, de a királynő parancsolt rám.
– Azt mondom, hogy maradj a sátorban ma éjszaka.
Egy pillanatig még kerestem a szavakat, aztán fejet hajtottam.
– Ahogy parancsolod. Meglehet, hogy nagyon kifáradtam.
– Nem, többről van szó, FitzLovag. Alig ettél valamit ma este, és ha nem szólunk hozzád, csak bámulsz a semmibe. Mire gondolsz ilyenkor?
Megpróbáltam választ találni Kettricken egyenes kérdésére.
– Nem tudom, pontosan. Legalábbis nehéz elmagyarázni. – Csak a tűz ropogását lehetett hallani, mindenki rám nézett. – Ha valaki rendelkezik a Mesterséggel – kezdtem lassan –, ráébred, hogy a mágia maga veszélyeket rejt számára. Elvonja a használója figyelmét. Ha valaki a Mesterséget használja, szigorúan a céljára kell összpontosítania és nem szabad engednie a Mesterség csábításainak. Ha mégsem sikerül, és a használója átadja magát a Mesterségnek, elveszhet benne, elnyeli őt. – Fölemeltem a tekintetem, és végignéztem a többieken. Mindenki mozdulatlan volt, kivéve Hannát, aki alig észrevehetően bólogatott.
– Ma, mióta megtaláltuk ezt az utat, olyasmit éreztem, ami leginkább a Mesterség vonzásának tűnik. Nem próbáltam meg használni, már napok óta igyekszem kirekeszteni magamból a Mesterséget, mert attól félek, hogy Pompa kotériája beférkőzhet az elmémbe. Ennek ellenére azonban úgy éreztem, mintha a Mesterség magához hívott volna. Mint a zene, amit éppen csak hall az ember, vagy a zsákmány halvány illata. Azt veszem észre magamon, hogy kinyúlok utána, megpróbálom eldönteni, mi hívogat...
Tekintetem Hannára rebbent, láttam a szemében a távoli éhséget.
– Talán azért, mert az út Mesterséggel készült?
Harag ült ki az arcára, lenézett göcsörtös kezére és sóhajtott.
– Meglehet. A régi legendák szerint, amiket én hallottam, ha valamit a Mesterséggel hoztak létre, az veszélyes lehet néhány emberre. Nem az egyszerű népekre, hanem azokra, akiknek van érzékük a Mesterséghez, de nem kaptak megfelelő képzést. Vagy azoknak, akiknek a képzése nem volt megfelelő és nem tudják, hogyan védekezzenek.
– Én sosem hallottam még Mesterség által készített dolgokról – fordultam a Bolond és Csillag felé. – Hát ti?
Mindketten lassan megrázták a fejüket.
– Nekem úgy tűnik – mondtam megfontoltan Hannának –, hogy ha valaki olyan jól tájékozott, mint a Bolond, kellett volna találkoznia ilyen legendákkal. Egy képzett dalnok is bizonyára hallott már ilyesmiről. – Mereven néztem rá.
Hanna keresztbe fonta a karját.
– Nem én vagyok a hibás azért, amit mások nem ismernek – mondta mogorván. – Csak azt tudom mondani, amit én hallottam hosszú idővel ezelőtt.
– Milyen hosszú idővel ezelőtt? – erősködtem. Kettricken fölmordult, de nem avatkozott közbe.
– Nagyon rég – felelte Hanna fagyosan. – Amikor a fiatalabbak még tisztelték az öregeket.
A Bolond arcára elégedett vigyor ült ki. Hanna úgy érezte, ő győzött, és a bögréjét a tányérjába tette, úgy nyújtotta felém.
– Ma este rajtad a sor, hogy megtisztítsd az edényeket – mondta. Fölkelt és beviharzott a sátorba.
Miközben lassan összeszedtem az edényeket a mosogatáshoz, Kettricken mellém lépett.
– Mire gyanakszol? – kérdezte nyíltan. – Gondolod, hogy kém, vagy ellenség?
– Nem, nem hiszem, hogy ellenség volna. De szerintem... valami más. Nem csak egy öregasszony, aki vallásos érdeklődést mutat a Bolond irányába. Annál több.
– De nem tudod, pontosan micsoda?
– Nem, nem tudom. Csak azt vettem észre, hogy sokkal többet tud a Mesterségről, mint amennyi elvárható lenne. De az is lehet, hogy egész életében gyűjtögette az információkat és csak ezért tud ennyi mindent. – Fölnéztem a fák koronája felé. – Gondolod, hogy ma este havazni fog? – kérdeztem Kettrickent.
– Majdnem biztos. Akkor pedig szerencsénk lesz, ha eláll reggelig. Több tűzifát kell gyűjtenünk, a sátor mellé. Nem, nem te. Ha most elkószálnál, ebben a sötétben, sosem találnánk meg.
Tiltakoztam volna, de megelőzött egy kérdéssel.
– Igazság. Ő jobban képzett a Mesterségben, mint te?
– Igen, úrnőm.
– Gondolod, hogy az út őt is hívogatta, ahogy téged?
– Minden bizonnyal. De mindig sokkal erősebb volt, ha a Mesterségről vagy makacsságról volt szó.
Szomorú mosoly ült ki az arcára.
– Igen, makacs ember. – Nagyot sóhajtott. – Bárcsak egyszerűen férj és feleség volnánk, távol a hegyektől és a víztől! Bárcsak ilyen egyszerű volna az életünk!
– Magam is ezt kívánom – mondtam halkan. – Azt kívánom, hogy a munkától legyen bőrkeményedés a tenyeremen, nem a kard markolatától és azt, hogy Molly gyertyáinak fénye ragyogja be az estéimet.
– Remélem, hogy megkapod, Fitz – suttogta Kettricken. – Igazán remélem. De addig még hosszú utat kell megtennünk.
– Úgy bizony – értettem egyet. Így alakult ki köztünk újra valamiféle békesség. Nem voltak kétségeim, hogy ha a körülmények úgy hozzák, elvenné a lányomat, hogy trónra ültesse. Tudtam azonban azt is, hogy a kötelesség ezt követelte meg tőle, s ezen ugyanúgy nem változtathatott, ahogy a csontjain, vagy a vérének áramlásán. Ez volt ő, de nem akarta elvenni tőlem a gyermekemet.
Csak annyit kellett tennem, ha meg akartam védeni a lányomat, hogy visszaszerzem neki a férjét.
Aznap éjszaka később tértünk nyugovóra a szokásosnál, és mind fáradtabbak is voltunk. A Bolond vállalta az első őrséget annak ellenére, hogy nagyon megviseltnek látszott. Bőrének új, csonthéjszerű színe kiemelte kimerültségét, olyan lett, mint a nyomorúság csontból faragott szobra. Mi nem éreztük annyira a hideget napközben, mikor haladtunk, de gyanítottam, hogy a Bolond mindig fázott egy kicsit. Mégis, alaposan bebugyolálta magát, és zokszó nélkül ment ki a fagyos szélbe őrséget állni. Mi pedig lefeküdtünk aludni.
A vihar kezdetben olyan robaj volt, ami fölöttünk, a lombok között tombolt, tűlevelek kopogtak a sátrunkon, s ahogy erősödött a vihar, előbb kisebb gallyak, majd jeges hórögök puffantak szét rajta. A hideg egyre erősödött, belopózott a sátorba, aztán beóvakodott a takarók résein át. Nem sokkal azután, hogy Csillag átvette az őrséget, Kettricken behívta, mondván, a vihar őrködik helyettünk. Mikor Csillag bejött, mögötte érkezett a farkas is. Megkönnyebbülésemre senki sem tiltakozott túl hangosan. Mikor Csillag megjegyezte, hogy behozza a havat, a Bolond azt felelte, hogy kevesebb hó van a farkason, mint rajta. Éjszem hozzánk jött, leheveredett a sátor fala és a Bolond közé, hatalmas fejét a Bolond mellkasára tette és szusszantott egyet, mielőtt lehunyta a szemét. Szinte féltékeny lettem.
Jobban fázik, mint te, sokkal jobban. A városban pedig, ahol olyan rossz volt a vadászat, gyakran megosztotta velem az ételét.
Tehát ő is falka? – kérdeztem vidámsággal vegyes csodálkozással.
Mondd meg te –, vágott vissza Éjszem. Megmentette az életed, adott az ételéből, és megosztotta veled az odúját. Falka, vagy nem?
Azt hiszem, igen – feleltem rövid tűnődés után. Sosem vizsgáltam még ilyen fényben a dolgot. Kicsit közelebb húzódtam a Bolondhoz.
– Fázol? – kérdeztem tőle.
– Addig nem, amíg vacogok – felelte nyomorúságos hangon. – Éppenséggel most már jobb, hogy a farkas köztem és a fal között van. Kellemesen meleg.
– Hálás neked, amiért enni adtál neki Jhaampéban.
A Bolond hunyorogva nézett rám.
– Igazán? Nem gondoltam volna, hogy az állatok emlékezete ilyen hosszú.
Ezen eltűnődtem.
– Általában nem, de ma éjszaka eszébe jutott, és hálás érte.
A Bolond fölemelte az egyik kezét, és megvakarta Éjszem füle tövét. A farkas kölyökkutyásan fölmordult, és elégedetten fészkelődött közelebb. Megint elgondolkoztam, micsoda változások történtek benne. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy á reakciói az emberi és a farkas keverékei voltak.
Túl fáradt voltam, hogy ennél többet gondolkozzam rajta. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam elaludni. Egy idő múlva azon kaptam magam, hogy szorosan lehunyt szemekkel, összeszorított állkapoccsal fekszem és egyáltalán nem vagyok álmos. Olyan fáradt voltam, hogy kedvem lett volna egyszerűen álomba ájulni, de a Mesterség olyan fenyegetően hívogatott magához, hogy nem tudtam kellően ellazítani, hogy elaludjak. Hánykolódtam, megpróbáltam kényelmes alvó pózt találni, de csak annyit értem el, hogy Hanna morogva megkérdezte, hogy bolhás vagyok-e. Megpróbáltam mozdulatlan maradni.
A sátor mennyezetének sötétjébe bámultam, hallgattam a szelet és a többiek egyenletes légzését. Lehunytam a szemem, ellazítottam az izmaimat, hogy legalább a testem pihenhessen. Elszántan próbáltam aludni, de a Mesterség-álmok apró, éles kampókként akaszkodtak belém, és ráncigáltak mindenfelé, míg végül már sikoltani akartam. A legtöbb álom szörnyű volt. Valamiféle szipolyozási ceremónia egy partmenti faluban, egy gödörben máglya égett, a foglyokat Martalócok rángatták a peremére, és az áldozat választhatott, vagy szipolyozzák, vagy a gödörbe veti magát. Gyermekek figyelték az egészet. Elrántottam magam az álomból.
Nagyokat lélegeztem, lehunytam a szemem. Alvás. Kosvár kastélyának egyik szobájában Füze gyertyafénynél dolgozott, csipkedíszítést szedett le éppen egy régi esküvői ruháról. Keskenyre zárta a száját, rosszallóan bontotta föl a varrást a ruha szegélyéről. – Jó pénzt kaphatunk érte – mondta Türelem. – Talán eleget ahhoz, hogy még egy hónapig ellássuk az őrtornyokat. Ő is megértené, hogy Kos érdekében tesszük. – Magasan, büszkén tartotta a fejét, fekete hajába ősz szálak vegyültek, ujjaival a ruha nyakáról bontotta le az apró gyöngyöket. Az idő már elefántcsont színűvé öregítette az egykor fehér anyagot. Türelem hirtelen félrebillentette a fejét, mintha hallgatózna, és összevonta a szemöldökét. Elmenekültem.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy kinyissam a szemem. A kis serpenyőben vörösen izzottak a széndarabkák, rőtes fénybe vonták a sátor belsejét. A cölöpöket bámultam, egyenletes légzést erőltettem magamra. Nem mertem semmi olyasmire gondolni, ami a saját életemre vonatkozott, sem Mollyra, sem Burrickra, sem Igazságra. Megpróbáltam valami semleges képet keresni, amivel pihentethetem az elmémet, aminek semmi köze nem volt az életemhez. Fölidéztem egy hófödte tájat, lágy, enyhén hullámzó dombokat, fölötte békés éjszakai égbolt. Áldott mozdulatlanság... úgy süllyedtem bele, mint egy kellemes, puha ágyba.
Egy lovas jött, gyorsan vágtatott, a ló nyakához simult. Egyszerű, magabiztos szépséget árasztottak magukból, a ló vágtatása, a lovas köpönyegének lobogása. Egy ideig csak ez látszott, a sötét ló és lovasa a holdfényes éjszakában. A ló szépen vágtatott, izmai egyenletesen hullámoztak, a lovasa pedig mintha fölötte és nem rajta lovagolt volna. A hold ezüstön csillant, a férfi homlokán, egy kosfejes címeren. Árny.
Három lovas tűnt föl, kettő mögötte jött, de a lovaik fáradtak voltak. A magányos lovas könnyedén lehagyhatja őket ha az üldözés még sokáig folytatódik. A harmadik lovas más szögből közeledett, almásderes lova akadálytalanul vágtatott a mély hóban, Árny felé. Lovasa alacsony ember volt, magasan ülte meg, talán nő, talán fiatal férfi. A holdfény kivont pengén csillant. Egy ideig úgy tűnt, a fiatalabb lovas Árny előtt fogja keresztezni az útját, de az öreg orgyilkos észrevette. Valamit suttogott a lovának, a herélt pedig még jobban megugrott. Messze maga mögött hagyta fáradt üldözőit, az almásderes ló azonban kitaposott csapásra ért és lábait hosszabban kinyújtva közeledett Árnyhoz. Egy ideig úgy tűnt, Árny könnyen elmenekülhet előle, de az almásderes frissebb volt, a herélt pedig nem tudta már sokáig tartani a vágtáját, a másik lovas pedig még így is közeledett. A távolság lassan, de egyenletesen csökkent, végül már teljesen á herélt mögött vágtatott az almásderes. Árny lassított, és elfordult a nyeregben, üdvözlésre emelte a kezét. A másik lovas, egy nő, átkiáltott neki. – Igazságért, a valódi királyért! – egy zsákot dobott Árnynak, ő pedig egy csomagot dobott át neki. Hirtelen kettéváltak, mindkét lovas letért az útról, gyorsan távolodtak egymástól csaknem ellentétes irányba. A lódobogás lassan elhalt.
Az üldözők fáradt lovai izzadtak, pára gőzölgött a hideg levegőben a testük körül. Lovasaik szitkozódva megállították őket, mikor ahhoz a helyhez értek, ahol Árny és szövetségese szétváltak. Szitokszavak és beszélgetés foszlányai szálltak a levegőben. – Átkozott Látnok partizánok! – meg – Nem tudhatjuk, melyiknél van! – és – Nem megyek vissza, hogy az én hátamon csattanjon az ostor egy ilyen dolog miatt! – Valamiben egyezségre jutottak, mert hagyták, hogy a lovaik kifújják magukat, aztán már jóval lassabban követték az utat tovább, el onnét, amerről jöttek.
Egy rövid időre megtaláltam magam, furcsa érzés volt rájönni, hogy mosolygok, miközben izzadtság gyöngyözött a homlokomon. A Mesterség itt erős volt és tiszta. Mélyeket lélegeztem, megpróbáltam elhúzódni tőle, de édes sodrása túl heves volt. Örültem, hogy Árny megmenekült, örültem, hogy tudtam, partizánok munkálkodtak Igazság javára. A világ kitágult előttem, olyan volt, mint egy hatalmas tál, tele édességgel. A szívem azonnal választott.

Egy csecsemő sírt, a kisbabák reménytelen, végtelen módján. A lányom. Egy ágyon feküdt, pokrócba csavarva, ami esővíztől volt nedves. Arca vörös volt a sírás erőfeszítésétől. Molly hangjában ijesztő volt a bosszúság.
– Hallgass már. Maradj végre csöndben.
Burrick hangja határozott volt, de fáradt.
– Ne mérgelődj. Még csak csecsemő, biztosan csak éhes.
Molly összeszorított ajkakkal állt, keresztbefont karral, arca kipirult, hajából víz csöpögött. Burrick fölakasztotta vizes kabátját. Együtt jártak valahol, éppen hazatértek. A kandallóban nem égett még tűz, a házikó hideg volt. Burrick a kandallóhoz ment, esetlenül letérdelt, vigyázva a rosszabbik lábára, és elkezdett tüzet rakni. Éreztem a feszültségét, és tudtam, hogy nagy akaraterejébe kerül nyugodtnak látszani.
– Gondoskodj a gyermekről – javasolta halkan, – én mindjárt meggyújtom a tüzet, és forralok vizet.
Molly is levette a kabátját, és Burrické mellé akasztotta. Tudtam, hogy mennyire gyűlölte, ha megmondják neki, mit tegyen. A gyermek tovább gőgicsélt, olyan kitartóan, ahogy a tél dübörgött odakint.
– Fázom, és fáradt vagyok, éhes és vizes. Meg kell tanulnia, hogy néha várnia kell.
Burrick előrehajolt, hogy fölszítsa a tüzet, aztán dünnyögött valamit az orra alatt, amikor nem sikerült.
– Ő is fázik, éhes, fáradt és vizes – mondta, kissé fagyosabb hangon. Tovább próbálkozott a tűzgyújtással. – És túl kicsi, hogy bármit tegyen ellene. Ezért sír. Nem azért, hogy téged kínozzon, hanem azért, mert segítségre van szüksége. Olyan, mint egy kiskutya ugatása, vagy a csirkék lármája. Nem azért csinálják, hogy bosszantsanak vele. – Minden mondattal egyre hangosabban beszélt.
– Hát, engem bosszant! – jelentette ki Molly harcra készen. – Majd kibőgi magát, most túl fáradt vagyok, hogy vele foglalkozzam. Elkényeztetjük, csak azért sír, hogy a karomban tartsam. Sosincs időm magamra, még egy éjszakát sem tudok végigaludni. Etetni kell, mosdatni kell, pelenkázni, meg tartani. Másból sem áll az életem. – Dühödten sorolta fel a gondjait. Ismerős csillogás ült a szemében, amikor az apjával szállt szembe, akkor viselkedett így. Tudtam, hogy azt várja, mikor áll föl Burrick, hogy fölpofozza. Ehelyett Burrick fölszította a tüzet, és elégedetten hümmögött, mikor a lángok belekaptak a gallyakba: Nem fordult meg, nem is nézett Mollyra, vagy a síró gyermekre. Apránként megrakta a tüzet, én pedig azon csodálkoztam, hogy képes nem Mollyra figyelni. Én nem lettem volna ilyen higgadt, ha mögöttem állt volna ilyen arckifejezéssel.
Csak akkor állt föl, mikor a tűz már vidáman égett, aztán megfordult, de nem Molly, hanem a gyermek felé. Úgy sétált el Molly mellett, mintha az ott sem lenne. Nem tudom, hogy látta-e, ahogy Molly összerezzen, mert várta az ütést, ami nem jött. Összeszorult a szívem, látván, hogy milyen sebet hagyott rajta az apja. Burrick a baba fölé hajolt, csitító szavakat dünnyögött neki, s közben levetkőztette. Meglepett, milyen könnyedén tisztába tette. Körülnézett, aztán a szék támlájáról elvette a gyapjúingjét és abba takargatta a gyermeket. A csecsemő tovább sírt, de már más hangon. A mellkasához húzta, a baba feje a vállára hajolt, s közben a szabad kezével vizet töltött egy kannába. Úgy tett, mintha Molly ott sem lett volna. Sápadt arccal, elkerekedett szemekkel bámulta, ahogy Burrick zabot merített egy kis zsákból. Mikor látta, hogy a víz még nem forr, leült a babával, és a hátát paskolgatta. A sírás egyre határozatlanabb lett, mintha belefáradt volna a sírásba.
Molly hozzájuk lépett.
– Add ide a gyermeket. Most már gondját viselem.
Burrick lassan rá nézett, arca szenvtelen volt.
– Ha megnyugodtál, és úgy akarod a kezedben tartani, visszaadom.
– Add ide most rögtön! Ő az én lányom! – csattant föl Molly, és a gyermekért nyúlt, de Burrick egy pillantásával megállította.
– Meg akarsz alázni? – kérdezte. Hangja egyre élesebb lett. – Ő az én lányom, jogom van úgy nevelni, ahogy akarom. Nem kell mindig kézben tartani.
– Ez igaz – bólintott Burrick, de nem mozdult.
– Azt hiszed, hogy rossz anya vagyok, de mit tudsz te a gyermekekről, hogy azt mondd, tévedek?
Burrick fölállt, megtántorodott egy kicsit, de visszanyerte az egyensúlyát. Fölvette az előkészített zabot, és a forró vízbe szórta, aztán megkevergette, majd fedőt rakott a lábasra. Elhúzta egy kicsit a tűztől, s mindvégig a vállán egyensúlyozta a gyermeket. Megfontoltan válaszolt.
– A gyermekekről talán nem, de a fiatal állatokról igen. Csikókról, kutyakölykökről, bárányokról, malacokról, még macskákról is. Tudom, hogy ha azt akarod, hogy megbízzanak benned, gyakran kell megérintened őket, amíg kicsik. Finoman, de határozottan, hogy higgyenek az erődben.
Belemelegedett a magyarázatba; százszor hallottam már ezt a szónoklatot, általában türelmetlen istállófiúknak szokta mondogatni.
– Nem kell kiabálni velük, vagy hirtelen mozdulatokat tenni, ami fenyegető lehet. Etetni kell őket, tiszta vizet adni nekik, és tisztán tartani őket. – Hangja vádlón elmélyült. – Nem rajtuk kell levezetni az indulatokat, vagy összekeverni a büntetést a fegyelemmel.
Molly döbbenten hallgatta.
– A fegyelem a büntetésből származik. A gyermek is akkor tanul fegyelmet, ha megbüntetik, amiért rosszul csinált valamit.
Burrick lassan megcsóválta a fejét.
– Szeretném „megbüntetni” azt az embert, aki ezt beléd verte – mondta, szavaiba régi indulatainak árnyalata keveredett. – Mit tanultál abból, hogy az apád rajtad vezette le a haragját? – kérdezte. – Hogy kedvességet mutatni egy csecsemő iránt gyengeség? Vagy azt, hogy engedni a sírásnak és a karodba venni, az nem felnőttes dolog?
– Nem akarok az apámról beszélni – jelentette ki Molly hirtelen, de bizonytalanság volt a hangjában. Úgy nyúlt a gyermek után, ahogy egy gyerek nyújtózkodik a kedvenc játékáért, Burrick pedig hagyta, hogy elvegye. Molly leült a kandalló mellé, és kigombolta a blúzát. A gyermek éhesen tapogatózni kezdett a mellbimbó után, aztán elhallgatott és evett. Egy ideig csak a szél zúgását és a kása fortyogását lehetett hallani, meg a tűz ropogását.
– Te sem voltál mindig türelmes Fitzhez, mikor gyerek volt – dünnyögte Molly.
Burrick horkanva fölnevetett.
– Nem hiszem, hogy mellette bárki is képes lett volna megőrizni a türelmét. Mikor hozzám került, öt vagy hat éves lehetett, én pedig semmit sem tudtam róla. Még fiatal voltam, sok más dolog érdekelt. Egy csikót karámba lehet zárni, a kutyát kikötözni az óljához, de egy gyerekkel nem lehet ilyet tenni. Soha, egyetlen pillanatra sem felejtheti el az ember, hogy gyermeke van. – Tehetetlenül megvonta a vállát. – Mielőtt észbe kaptam volna, ő lett az életem középpontjában – furcsa hallgatás –, aztán elvették tőlem, én pedig hagytam... Most pedig halott.
Csönd borult a szobára. Kétségbeesetten ki akartam nyúlni, hogy elérjem őket, hogy megmondjam nekik, hogy élek. Nem tudtam. Hallottam őket, láttam őket, de nem tudtam elérni őket. Akár a szél, én is dörömböltem és üvöltöttem odakint, de nem jutottam be.
– Mit csináljak? Mi lesz velünk? – kérdezte Molly, hangjában elkeseredéssel. – Itt vagyok egy gyermekkel, férj nélkül és nem tudom megállni a helyemet. Mindenem odalett, amim csak volt. – Burrickra nézett. – Olyan ostoba voltam, mindig azt hittem, hogy eljön, megkeres engem és összeházasodunk, de sosem tette meg. Most pedig már nem is jön soha többé. – Hintázni kezdett a székben, hogy elringassa a gyermeket. Könnyek peregtek az arcán. – Azt hiszed, nem hallottam azt az öregembert, aki azt mondta, hogy látott Kosvárban és én voltam a Fattyú szajhája? Mennyi idő, míg a hír elér Kapelin-öbölbe? Nem mehetek többé a városba, nem nézhetek az emberek szemébe.
Valami kiszállt Burrickból a szavak hallatán. Összegörnyedt, homlokát az ökleire támasztotta.
– Azt hittem, nem hallottad – dünnyögte. – Ha nem lett volna vén, mint az országút, móresre tanítottam volna.
– Nem bánthatsz valakit azért, mert az igazat mondja – mondta Molly szomorúan.
Erre Burrick fölkapta a fejét.
– Nem vagy szajha! – mondta mérgesen. – Fitz felesége vagy, nem a te hibád, ha mások nem tudnak róla.
– A felesége – mondta Molly gúnyosan. – Nem voltam az, Burrick, sosem házasodtunk össze.
– Nekem úgy beszélt rólad, higgy nekem. Mindig az volt a terve, hogy nőül vesz.
– Ó, igen, annyi terve volt. És sok hazugságot mondott. A tervek nem tettek feleséggé, Burrick. Ha minden nő, akinek egy férfi házasságot ígért, feleség volna, sokkal kevesebb fattyú járkálna a világban. Kiegyenesedett, és letörölte a könnyeket az arcáról. Burrick nem szólt, Molly pedig lenézett az alvó gyermekre. Elvette a csecsemőt a mellétől, amit az még álmában is kóstolgatott, aztán begombolta a blúzát, és halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, jön az egyik foga. Talán attól volt ilyen rosszkedvű.
– Jön a foga? Hadd lássam! – élénkült föl Burrick, és a baba fölé hajolt, miközben Molly fölhúzta a baba ajkát. Az ínyéből egy helyütt apró, fehér fogacska bukkant elő. A gyermek arca elfelhősödött, és elhúzódott a vizsgálat elől, de nem ébredt föl. Burrick gyengéden elvette tőle a lányomat, és az ágyhoz vitte. Lefektette, még mindig az ingébe bugyolálva. A tűz mellett Molly levette a fedőt a lábasról, és megkeverte a kását.
– Gondoskodom rólatok – kínálta föl Burrick zavartan. Lenézett a gyermekre, és úgy folytatta. – Nem vagyok olyan öreg, hogy ne találjak még munkát. Amíg tudok bánni a fejszével, vághatok tűzifának valót és eladhatom a városban. Megleszünk.
– Egyáltalán nem vagy öreg – mondta Molly szórakozottan, miközben egy csipetnyi sót szórt a kásába. A székéhez ment, és belerogyott. Egy kosárból varrnivalót vett magához, és forgatta, hogy hol kezdjen neki. – Minden nap új emberként ébredsz. Nézd ezt az inget, kifeslett a válla, mintha egy növésben lévő fiú hordta volna. Szerintem napról napra fiatalodsz, én azonban úgy érzem, minden órával egyre öregebb leszek. Nem élhetek örökké a kedvességedből, Burrick. Élnem kell a saját életemet, csak még nem tudom, hogyan.
– Akkor most ne aggódj miatta – mondta nyugtatóan. Megállt mellette, fölemelte a kezét, mintha a vállára akarná tenni, végül mellkasa előtt összefonta a két kezét. – Nemsokára itt a tavasz, ásunk egy kis kertet, a folyóba is visszatérnek a halak. Talán lesz, aki embert akar bérelni majd Kapelin-öbölben is. Meglátod, megleszünk.
Derűlátása mintha Mollyra is átragadt volna.
– Talán már most el kellene kezdenem szalmából méhkasokat fonni. Kis szerencsével megfoghatnánk egy méhrajt.
– Van a közelben egy virágos rét, ami tele van méhekkel a nyáron. Ha oda kitesszük a kasokat, belemennek majd a méhek?
Molly elmosolyodott.
– Nem madarak, buta. Csak akkor rajzanak ki, ha a régi kasban már túl sokan vannak. Talán foghatnánk újakat, de csak nyár derekán, ősszel szoktak rajzani. Nem. Ha beköszönt a tavasz, mikor a méhek először mozgolódni kezdenek, megpróbálunk egy méhkast találni. Mikor gyerek voltam, segítettem apámnak méheket gyűjteni, mielőtt elég eszem lett ahhoz, hogy tudjam, hogyan teleltessem át őket. Ki kell tenni egy tál meleg mézet, hogy magadhoz csald őket. Szépen lassan jönnek majd. Ha elég ügyes vagy, márpedig én az vagyok, vissza lehet követni őket a fájukig. Ez persze csak a kezdet. Ezután ki kell zavarni őket a fájukból, bele az általad készített kasba. Néha, ha a fa elég kicsi, egyszerűen ki lehet vágni és kivenni belőle a méhkenyeret.
– Méhkenyér?
– A fának az a része, amiben a méhek laknak.
– Nem csípnek meg? – kérdezte Burrick csodálkozva.
– Nem, ha jól csinálod – felelte higgadtan.
– Meg kell tanítanod rá – dünnyögte Burrick.
Molly elfordult a székében, és ránézett. Elmosolyodott, de ez már nem a régi mosolya volt, inkább úgy mosolygott, mint aki tudta, hogy csak úgy tesznek, mintha minden a terv szerint alakult volna. Túl jól tudta már, hogy nem reménykedhettek abban, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelik.
– Ha megtanítasz írni meg olvasni. Füze és Türelem elkezdtek tanítani, de az írás nehezen megy.
– Megtanítalak rá, te pedig megtanítod majd Csalánt – ígérte.
Csalán. Így nevezte el a lányomat a növény után, amit szeretett, bár összecsipkedte a kezét, ha óvatlanul szedte. Vajon a lányunkra is így gondolt, hogy ugyanúgy fájdalmat okozott neki, mint örömet? Fájt azt gondolni, hogy ez az igazság. Valami a figyelmemet követelte, de én erősen kapaszkodtam a helybe. Ha csak ilyen közel kerülhetek Mollyhoz, akkor megragadom minden pillanatát.
Ne – mondta Igazság határozottan. Gyere el. Veszélybe sodorhatod őket. Ne gondold, hogy visszariadnak attól, hogy elpusztítsák őket, ha azt hiszik, hogy ezzel ártani tudnak neked és meggyengítenek.
Hirtelen Igazsággal voltam. Hideg, szeles és sötét helyen voltunk, megpróbáltam többet is kivenni a környékből, de nem hagyta. Olyan könnyedén hívott magához akaratom ellenére, hogy az ereje megijesztett. Mégis éreztem, hogy fáradt, csaknem halálosan elgyengült hatalmas ereje ellenére. A Mesterség olyan volt, akár egy vad, erős csődör, Igazság pedig a foszladozó kötél, ami tartotta. Minden pillanatban magához húzta őt, ő pedig minden pillanatban ellenállt.
Megyünk hozzád – mondtam fölöslegesén.
Tudom. Siessetek. Többet pedig ne tégy ilyet, ne gondolj rájuk, és még a nevére se gondolj azoknak, akik árthatnak nekünk. Itt minden suttogás kiáltásként hallatszik. Olyan hatalmuk van, amiről álmodni sem mersz, az erejükkel nem szállhatsz szembe. Ahova te mész, oda az ellenséged is követhet. Ne hagyj nyomot magad után.
De hol vagy? – kérdeztem, ahogy ellökött magától.
Találj meg! – parancsolta, és visszarepített a saját testembe.

Fölültem a fekhelyemen, levegő után kapkodtam. Olyan érzés volt, mintha a hátamra zuhantam volna és kiszorították volna belőlem a szuszt. Egy darabig halkan hörögtem, hogy megtöltsem a tüdőmet levegővel, végül sikerült egyszerre nagyot nyelnem. Körülnéztem a sátorban. Odakint üvöltött a vihar, a serpenyőben már halványan pislákolt a parázs fénye, csak Hanna alakját világította meg, aki a közelében aludt.
– Jól vagy? – kérdezte a Bolond halkan.
– Nem – mondtam halkan. Lefeküdtem mellé. Hirtelen túl fáradt lettem, hogy gondolkozzam, túl fáradt, hogy megszólaljak. Egész testem izzadt, reszketni kezdtem a hidegtől. Meglepetésemre a Bolond átkarolt, én pedig közelebb húzódtam a testmeleghez. A farkas együttérzése is átölelt. Azt hittem, a Bolond majd szól pár bátorító szót, de túl bölcs volt, hogy megszólaljon. Mikor elaludtam, olyan szavak után vágytam, amik nem léteztek.

 

 

25
Stratégia

 

Hat bölcs jött el Jhaampéba
Hegyre másztak, nem vissza,
Bőrt vedlettek, új testük lett,
Kőszárnyon útra keltek.

Öt bölcs jött el Jhaampéba
Nincs út vége, nem tértek vissza
Széttépve és összegyúrva
Feladatot félbehagytak.

Négy bölcs jött el Jhaampéba,
Beszélt mind, de nem szavakkal,
Elengedte őket Úrnőjük
Nem tudjuk, mi lett velük

Három bölcs jött Jhaampéba,
Uruk koronáját óvva,
Hegyre egy sem jutott soha,
Rájuk omlott morogva.

Két bölcs jött el Jhaampéba
Finom hölgyeket találtak,
Feledtek mindent, szerelmesen
Mind közül, tán legbölcsebben.

Egy bölcs jött el Jhaampéba,
Királynőt, koronát elhagyva,
Bevégezte feladatát,
Kövek őrzik minden csontját.

Nem jött több bölcs Jhaampéba,
Hegyre sem fel, sem vissza,
Bölcsebb, s bátrabb maradni,
Otthon békén meghalni.

*

– Fitz? Ébren vagy? – a Bolond fölém hajolt, arca nagyon közel volt az enyémhez. Izgatottnak tűnt.
– Azt hiszem – lehunytam a szemem. Képek és gondolatok cikáztak át az elmémen. Nem tudtam eldönteni, melyik a sajátom. Megpróbáltam emlékezni, hogy melyik volt fontosabb.
– Fitz! – ezúttal Kettricken volt, rázogatott.
– Ültesd föl – javasolta Csillag. Kettricken határozottan megragadta az ingemet, és ülő helyzetbe rántott. A hirtelen változástól megszédültem, nem értettem, miért akarták, hogy fölébredjek az éjszaka közepén. Szóvá is tettem.
– Már csaknem dél van – mondta Kettricken. – A vihar múlt éjszaka óta nem csillapodott – ő is alaposan szemügyre vett. – Éhes vagy? Kérsz egy csésze teát?
Amíg megpróbáltam eldönteni, elfelejtettem, mit is kérdezett. Annyi ember beszélt hozzám suttogva, nem tudtam szétválogatni a gondolataimat.
– Bocsásson meg – mondtam a nőnek udvariasan. – Mit is kérdezett?
– Fitz! – sziszegte a sápadt ember bosszúsan. Mögém nyúlt, és egy zsákot húzott magához. – Van itt tündérháncs a teához. Attól majd magához tér.
– Arra nem lesz szükség – mondta egy öregasszony élesen. Közelebb mászott hozzám, kinyúlt, és megragadta a fülemet. Jó szorosan megragadta.
– Au, Hanna! – szóltam rá, és megpróbáltam elhúzódni, de ő csak markolt tovább.
– Ébredj föl! – mondta határozottan. – Most azonnal!
– Ébren vagyok már! – ígértem, ő pedig rosszalló morgás után elengedte a fülemet. Miközben zavartan néztem körül, dühösen morgott. – Túl közel vagyunk ahhoz az átkozott úthoz.
– Még mindig dúl a vihar? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak hatszor mondtuk már el – morogta Csillag, de hallottam az aggodalmat a hangjában.
– Rémálmaim voltak az éjszaka... Nem aludtam túl jól – körülnéztem a sátorban, mindenki a szénserpenyő köré kuporodott, s valaki a széllel dacolva tűzifáért merészkedett. A serpenyő fölött háromlábú állványon kannában hó olvadozott. – Hol van Éjszem? – kérdeztem, amint feltűnt a hiánya.
– Vadászik – mondta Kettricken.
Kevés szerencsével – jött a gondolat valahonnan a fölöttünk lévő hegyoldalból. Éreztem, ahogy a szél csípi a szemét. Hátracsapta a fülét, hogy védje a hidegtől. Semmi sem mozdul a viharban. Nem tudom, miért erőlködöm.
Gyere vissza és melegedj –, javasoltam. Hanna ezt a pillanatot választotta, hogy előrehajoljon és gonoszul a karomba csípjen. Felkiáltottam.
– Ránk figyelj! – csattant föl.
– Mit csinálunk? – kérdeztem a karomat dörzsölgetve. Senkinek a viselkedése sem tűnt ésszerűnek ezen a napon.
– Varjuk, hogy elmúljon a vihar – mondta Csillag. Közelebb hajolt hozzám, és az arcomba nézett. – Fitz, mi bajod van? Úgy érzem, mintha itt sem lennél.
– Nem tudom – ismertem be. – Mintha még mindig álmodnék. Úgy érzem, ha nem figyelek oda eléggé, máris elaludnék.
– Akkor figyelj oda! – mondta Hanna mogorván. Nem értettem, miért olyan dühös rám.
– Talán tényleg aludnia kellene – javasolta a Bolond. – Fáradtnak tűnik, múlt éjszaka meg annyit forgolódott és kiáltozott, hogy biztosan nem volt pihentető az alvása.
– Akkor jobban pihen, ha ébren marad, mintha visszamerülne olyan álmok közé – erősködött Hanna. Hirtelen oldalba bökött. – Beszélj hozzánk, Fitz.
– Miről? – próbálkoztam.
Kettricken hirtelen támadásba lendült.
– Álmodtál Igazsággal múlt éjszaka? – követelte. – Azért vagy ilyen bágyadt, mert éjszaka a Mesterséggel álmodtál?
Felsóhajtottam. Nem válaszolhattam hazugsággal a királynőm nyílt kérdésére.
– Igen – feleltem, de amint fölcsillant a szeme, máris folytattam. – De sovány vigaszt nyújthat számodra ez az álom. Életben van, egy hűvös, szeles helyen. Ennél többet nem engedett látnom, mikor megkérdeztem, merre jár, azt felelte, találjam meg.
– Miért viselkedik így? – kérdezte, olyan sértődött ábrázattal, mintha Igazság őt utasította volna vissza.
– Figyelmeztetett, hogy ne használjam a Mesterséget... Figyeltem Mollyt és Burrickot egy ideig – olyan nehezemre esett bevallani ezt, mert nem akartam arról beszélni, mit láttam. – Igazság pedig elvitt onnan, és figyelmeztetett, hogy az ellenségeink megtalálhatják őt rajtam keresztül. Azt hiszem, ez az oka, amiért elrejtette előlem a tájat, amit ő lát. Attól fél, ha én megtudom, Pompa és a kotériája is megtudhatja.
– Attól fél, hogy ők is keresik? – kérdezte Kettricken tűnődve.
– Úgy tűnik. Bár nem éreztem a jelenlétüket, Igazság úgy hiszi, vagy a Mesterséggel, vagy emberekkel akarnak a nyomára bukkanni.
– Miért teszi ezt Pompa, ha mindenki halottnak hiszi Igazságot? – kérdezte Kettricken.
Megvontam a vállam.
– Talán azért, hogy biztos legyen benne, hogy sosem tér vissza megcáfolni őt. Nem tudom a valódi indokot, királyném. Érzem, hogy Igazság sok mindent elrejt előlem. Figyelmeztetett, hogy a kotéria ereje jelentős.
– De Igazság is erős, igaz? – kérdezte Kettricken, ahogy egy gyermek kérdezné.
– Oly hatalmas erő birtokosa, amilyenhez foghatót még sosem láttam, úrnőm. De minden akaraterejére szüksége van, hogy irányítsa.
– Minden ilyen irányítás illúzió csupán – dünnyögte Hanna. – Csapda, hogy megtévessze az óvatlanokat.
– Igazság király ritkán óvatlan, Hanna! – torkollta le Kettricken.
– Így van, fenség – helyeseltem én is. Ezek az ő szavai, nem az enyémek, csak megpróbálom elmondani, hogy amit most csinál, az meghaladja a tudásomat. Csak annyit tehetek, hogy bízom benne, hogy tudja mit csinál. És úgy teszek, ahogy parancsolta nekem.
– Hogy megtaláld – helyeselt Kettricken, aztán sóhajtott. – Bárcsak indulhatnánk tovább, most rögtön. Csak egy bolond dacolna azonban ekkora hóviharral.
– Amíg itt pihenünk, FitzLovag állandó veszélyben van – jelentette be Hanna. Minden tekintet felé fordult.
– Miből gondolod, Hanna? – kérdezte Kettricken.
Hanna elbizonytalanodott.
– Bárki láthatja. Hacsak nem beszél hozzá valaki, a gondolatai csapongani kezdenek, a tekintete kiürül. Nem tud úgy aludni az éjszaka, hogy a Mesterség meg ne látogassa álmában. Nyilvánvaló, hogy az út a hibás.
– Bár minden úgy van, ahogy mondod, nem látom be, ez miért az út hibája. Egy lappangó sebláz is lehet az oka, vagy...
– Nem – szóltam közbe. – Az út az oka. Nincs lázam, és korábban nem éreztem ilyesmit, amíg rajta utaztunk.
– Magyarázd el – parancsolta Kettricken.
– Magam sem értem igazán. Azt hiszem, hogy a Mesterség fölhasználásával készíthették ezt az utat. Egyenesebben és egyenletesebben halad, mint bármelyik másik út, amivel eddig találkoztam. Egyetlen fa sem nőtt rajta, pedig senki sem használja, egyetlen állat nyoma sem látszik rajta. Emlékszel arra a fára, ami mellett tegnap elhaladtunk? Amelyik keresztbe dőlt az úton? A gyökerek és a lombok szinte még épek voltak, de a törzs ami az útra dőlt keresztbe, szinte semmivé korhadt. Valamilyen erő még mindig munkálkodik ezen az úton, hogy egyenes és tiszta maradjon. Azt hiszem, bármi legyen is az, köze van a Mesterséghez.
Kettricken egy pillanatig eltöprengett ezen.
– Mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte.
Megvontam a vállamat.
– Semmit, egyelőre. A sátor itt jó helyen van, ostobaság volna megmozdítani ebben a viharban. Tisztában kell lenni a rám leselkedő veszéllyel, és meg kell próbálnom elkerülni. Holnap pedig, vagy amikor eláll a szél, továbbindulunk, de én majd az út mellett megyek.
– Annak kevés hasznát látod majd – morogta Hanna.
– Talán. De mivel ez az út vezet el Igazsághoz, ostobaság volna letérni róla. Igazság túlélte az utat és ő egyedül ment végig rajta – elhallgattam, és kezdtem megérteni azokat a töredékes álmokat, amiket felőle éreztem. – Valahogy megpróbálom én is.
Mindenkinek kétség tükröződött az arcán, ami nem volt bíztató.
– Azt hiszem, igazad van – felelte Kettricken meggyőződés nélkül. – Ha bármiben a segítségedre lehetünk, FitzLovag...
– Azt hiszem, semmiben sem – vallottam be.
– Kivéve, hogy lefoglaljuk a gondolatait – mondta Hanna. – Ne legyen tétlen, ne aludjon túl sokáig. Csillag, nálad van a hárfád, nem igaz? Tudnál játszani nekünk valamit?
– Van egy hárfám – helyesbített Csillag keserűen. – Szánalmas dolog a másikhoz képest, amit elvettek tőlem Holdszemben – egy pillanatra kiürült a tekintete, a szeme fönnakadt. Vajon én is így nézhettem ki, ha a Mesterség hívogatott? Hanna kinyúlt, hogy megérintse a térdét, de Csillag már folytatta is. – No de mindegy, ez minden, ami van, játszom is rajta, ha úgy gondoljátok, ez segít valamit.
Maga mögé nyúlt a zsákjáért, és kihúzott belőle egy rongyokba csavart hárfát. Ahogy előhúzta, már láttam, mire célzott. Ez a hangszer alig volt több kifeszített húroknál, az alakja is csak nagyvonalakban emlékeztetett a hárfára, hiányzott belőle a kecsesség és a fény. Olyasmi volt ez Csillagnak, mint Hodnak a gyakorlókard egy szépen megmunkált pengéhez képest; csupán egy használati tárgy, semmi más. Csillag az ölébe vette, és hangolni kezdte. Éppen egy régi Kosbéli ballada kezdő hangjaiba vágott bele, mikor hófödte orr bújt be a sátor ajtaján.
– Éjszem! – üdvözölte a Bolond.
Fogtam húst – jelentette büszkén. Jut belőle bőven mindenkinek.
Nem túlzott. Mikor kimásztam a sátorból, hogy megnézzem, mit fogott, láttam, hogy valami vadkanféle lehetett. Az agyara és durva bundája hasonlított ahhoz, amire már korábban is vadásztam, de ennek az állatnak nagyobb fülei voltak, a bundája pedig fekete és fehér foltos volt. Mikor Kettricken követett, és meglátta a zsákmányt, földerült az arca, és azt mondta, már látott belőle párat, de csak nagyon ritkán. Azt mondta, általában az erdős vidékeket lakják és nagyon vad természetűek, amiket jobb békén hagyni. Kesztyűs kezével megvakarta Éjszem füle tövét, és dicsérte a bátorságáért és ügyességéért, amíg a farkas a büszkeségtől az oldalára hemperedett a hóban. Én csak figyeltem, ahogy hempereg a hóban, és elvigyorodtam. Éjszem azonnal talpon termett, és a lábamat kezdte harapdálni, követelve, hogy nyissam föl az állat hasát.
A húsa gazdag volt és hájas. Kettricken és én aprítottuk föl, a hideg ugyanis nagyon megkínozta a Bolondot és Hannát, Csillag pedig a kezére való tekintettel könyörgött, hogy ne kelljen a hidegben szenvednie. Sem a fagy, sem a nyirkosság nem tett jót gyógyulófélben lévő ujjaimnak. Nem bántam igazán. Az időjárás és a feladat lekötötte a figyelmemet, a gondolataim sem kószáltak semerre, és furcsán kellemes érzés volt Kettrickennel kettesben lenni, még ilyen körülmények között is, a közös munka ugyanis elfeledtette velünk a rangot és a múltat. Hosszú, vékony csíkokra vágtuk a húst, ami gyorsan megsül majd a kis serpenyő fölött. Éjszem megette a beleket, aztán a szívet, a májat és az egyik mellső lábat, hogy csontot is ropogtathasson. Utóbbit bevitte magával a sátorba, de senki sem emelt kifogást a véres, havas farkas ellen, aki a sátor egyik fala mellé telepedve falatozott, mindenki csak dicsérte. Túlságosan is elégedett volt önmagával, és ezt szóvá is tettem neki, ő pedig azt mondta, hogy én még sosem ejtettem el ilyen nehéz vadat egyedül és cipeltem el ilyen sokáig úgy, hogy egyben is maradt. Ezalatt a Bolond végig a füle tövét vakargatta.
Hamarosan a sülő hús kellemes illata töltötte be a sátrat. Hosszú idő telt el, mióta utoljára friss húst ettünk, a hidegtől pedig csak még jobban ízlett a hájas falat. A kedvünk is kezdett visszatérni, szinte el is felejtettük az odakint süvöltő szeleket. Miután mind jóllakásig tömtük magunkat húsokkal, Hanna teát főzött. Nincs annál szívmelengetőbb, mint friss, sült hús után forró teát szürcsölgetni barátok társaságában.
Ez a falka – jegyezte meg Éjszem elégedetten a sarokból. Mélységesen egyetértettem vele.
Csillag megmosta az ujjait, és visszavette a hárfát a Bolondtól, aki elkérte, hogy megnézze. Meglepetésemre együtt hajoltak fölé, a Bolond pedig egyik hosszú, sápadt ujját végighúzta a hárfa keretén.
– Ha itt lennének a szerszámaim, le tudnám faragni a fát itt, meg itt és egy ilyen lágy ívet tudnék hozzátenni ide. Azt hiszem, jobban idomulna a kezeidhez.
Csillag rámeredt, gyanakodva és bizonytalanul. Egy darabig a Bolond arcát figyelte, gúnyolódás jeleit kutatva, de semmit nem talált. Óvatosan szólalt meg, mintha mindannyiunkhoz beszélt volna.
– A mesterem, aki hárfázni tanított, ügyes hárfakészítő is volt. Talán túl ügyes is. Megpróbált engem is tanítani, az alapokat el is sajátítottam, de nem bírta nézni, ahogy „ügyetlenkedek és farigcsálom” a jófajta fát. Végül sosem tanultam meg a faragást. Ez a kezem pedig még mindig túl merev...
– Ha Jhaampéban lennénk, annyit farigcsálhatnál, amennyi jól esik. Csak gyakorlással lehet igazán megtanulni, de itt és most, még ilyen késekkel is azt hiszem sikerülhet egy kicsit kecsesebb alakot kifaragnom ebből a fából – mondta a Bolond.
– Ha megtennéd – fogadta el Csillag halkan a felajánlást. Eszembe jutott, vajon sikerült-e félretenniük a nézeteltérésüket, és rájöttem, hogy az elmúlt pár napban csak magammal törődtem, a többiekkel nem. Elfogadtam, hogy Csillag semmi mást nem akar, csak jelen lenni, ha teszek valami fontosat, én pedig nem kértem számon az ő barátságát. Kettricken rangja és gyásza olyan falat állított közénk, amit még nem mertem átlépni. Hanna visszavonultsága megnehezített minden társalgást, de arra már nem volt kifogásom, mennyire kirekesztettem a Bolondot és a farkast a gondolataimból.
Mikor fölhúzod a falaidat azok ellen, akik a Mesterséggel támadnak ellened, nem csak a Mesterség-érzéked tompul el – jegyezte meg Éjszem.
Ezen elgondolkoztam. Úgy tűnt, mintha az Ösztönöm és a többi ember iránti érzelmeim az utóbbi időben eltompultak volna. Talán a farkasnak igaza volt. Hanna hirtelen megbökött.
– Ne kalandozzanak a gondolataid! – morogta.
– Csak tűnődtem valamin – védekeztem.
– Akkor gondolkozz hangosan!
– Nincs olyan gondolatom, amit megoszthatnék a többiekkel.
Hanna rosszallóan meredt rám.
– Akkor szavalj – mondta a Bolond. – Vagy énekelj valamit. Bármit, ami ide vonzza a figyelmedet.
– Ez jó ötlet – helyeselt Hanna, s ezúttal én meredtem rosszallóan a Bolondra. Minden tekintet felém fordult. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam fölidézni valamit, amit elszavalhatnék. Szinte mindenkinek van egy kedvenc verse, vagy története, amit fejből tudott. Én leginkább mérgek és gyilkosságok fajtáit tudtam felsorolni fejből.
– Ismerek egy dalt – vallottam be végül. – „Kereszttűz áldozata” a címe.
Ezúttal Hannán volt a rosszallás sora, de Csillag máris belekezdett az első hangokba, és úgy mosolygott, mintha valami nagyon mulattatná. Először hamisra sikeredett az ének, de másodszor is belekezdtem, és egész jól sikerült végigénekelnem, csak Csillag önkéntelen grimaszaiból láttam, mikor sikerült egy hang hamisra. Bármi volt is az oka, az ének nagyon felbosszantotta Hannát, aki komoran ült, és dacosan nézett rám. Mikor befejeztem, Kettrickenre került a sor, aki egy hegyvidéki vadászballadát énekelt el. Utána a Bolond jött, aki egy szemérmetlen, vidám nótát énekelt arról, hogyan kell udvarolni a tehenészlánynak. Csillag szinte elismerően nézett a Bolondra az előadása után. Már csak Hanna volt hátra, s azt hittem, elhárítja a felkérést. Hanna épp ellenkezőleg, a „Hat bölcs ember Jhaampe városában” című régi gyermekdalt énekelte el, mialatt végig rám meredt, mintha minden egyes rekedt hangján énekelt szóval engem akart volna megbántani. Ha volt is benne burkolt sértegetés, nem értettem meg, mint ahogy az okát sem sejtettem.
A farkasok is együtt énekelnek – jegyezte meg Éjszem éppen akkor, amikor Kettricken megszólalt.
– Játssz valamit, amit mindannyian ismerünk, Csillag – mondta, a dalnok pedig egy régi énekbe kezdett arról, hogyan gyűjtött valaki virágot a réten a kedvesének, mi pedig mind együtt énekeltünk vele, volt aki lelkesebben, volt aki nem.
Mikor befejeztük az éneket, Hanna szólalt meg.
– Alábbhagyott a szél.
Mind hallgatóztunk, s végül Kettricken meg én kimásztunk a sátorból, hogy körülnézzünk. Egy darabig álltunk szótlanul, az alkonyattói színét vesztett tájat kémleltük a szél nyomán megeredt sűrű hóesésben.
– Csaknem véget ért a vihar – jegyezte meg Kettricken. – Holnap már útra is kelhetünk.
– Minél hamarabb, nekem annál jobb – mondtam. Jöjj hozzám, jöjj hozzám, erre a ritmusra vert a szívem. Valahol a hegyek között, vagy azokon túl Igazság várt rám.
És a Mesterség folyója.
– Ha hallgattam volna az ösztöneimre, egy évvel ezelőtt, bejárhattam volna ezt az utat. De aztán úgy gondoltam, én sem jutnék többre, mint Igazság, és attól féltem, hogy elveszítem a gyermekét. A gyermeket pedig amúgy is elveszítettem, s így kétféleképp is kudarcot vallottam.
– Kudarcot vallottál, mert meghalt a gyermek? – kérdeztem szörnyülködve.
– A gyermeke, a koronája, a királysága. Az apja. Mit bízott rám, amit nem veszítettem el, FitzLovag? Még most is, hogy sietek találkozni Vele, nem tudom, hogyan nézzek a szemébe.
– Ó, királyném, tévedsz, efelől biztosíthatlak. Igazság nem gondolja majd úgy, hogy kudarcot vallottál, inkább attól fél, hogy a legnagyobb veszély markában hagyott magadra téged.
– Csak azt tette, amit tennie kellett – mondta Kettricken halkan, aztán panaszosan hozzátette – Jaj, Fitz, hogy beszélhetsz helyette, ha még azt sem tudód, hol van?
– Hogy hol van, az csak egy része az információnak, egy pont a térképen. Amit érez, amit irántad érez... mikor a Mesterség összeköt minket, mikor az elménk összekapcsolódik, megtudok ilyen dolgokat, akár akarom, akár nem – eszembe jutott néhány alkalom, amikor akaratlanul is tanúja voltam Igazság érzéseinek Kettricken iránt, és örültem, hogy a sötétség elrejti az arcomat előle.
– Ha megtanulhatnám ezt a Mesterséget... Tudod milyen gyakran voltam dühös rád csak azért, mert elérhetted azt, akire a leginkább vágytam és olvasni tudtál a szívében? A féltékenység csúnya dolog, és mindig igyekeztem félresöpörni, de olykor annyira szörnyen igazságtalannak tartom, hogy te így kötődsz hozzá, én pedig nem.
Sosem fordult meg a fejemben, hogy Kettricken így érezhet.
– A Mesterség ugyanakkora átok, mint amekkora áldás – kezdtem kicsit zavartan. – Legalábbis nekem mindig az volt. Még ha olyasmi volna is, amit megoszthatnék veled, nem tudom, megtenném-e egy baráttal.
– A jelenlétét és a szerelmét érezni, akár egy percig is, Fitz... ezért minden átkot elfogadnék, ami vele jár. Hogy érezzem az érintését, bármi módon... el tudod képzelni, mennyire hiányzik?
– Azt hiszem igen, úrnőm – mondtam halkan. Molly. Mintha egy kéz markolt volna a szívembe. Fagyott, téli répát szeletel az asztalon. A kés már életlen volt, majd megkéri Burrickot, hogy élezze meg, ha végre bejön az esőből. Fát vágott, hogy holnap levigye a faluba és eladja. Túl keményen dolgozott, ma este fájni fog a lába.
– Fitz? FitzLovag?
Arra riadtam, hogy Kettricken rázza a vállamat.
– Elnézést – mondtam halkan. Megdörzsöltem a szemem és fölnevettem. – Milyen ironikus. Egész életemben nehezemre esett használni a Mesterséget. Úgy változott, mire voltam képes vele, ahogy a szél fúj. Most pedig itt állok és olyan könnyedén el tudok merülni a Mesterségben, hogy semmi erőfeszítésembe nem kerül. Éhezem rá, hogy használhassam, hogy megtudjam mi történik a szeretteimmel. Igazság azonban figyelmeztet, hogy ne tegyem, nekem pedig hinnem kell, hogy igaza van.
– Nekem is – mondta Kettricken.
Egy rövid ideig még álltunk a szürkületben, én pedig leküzdöttem a késztetést, hogy átkaroljam őt és megnyugtassam, hogy minden rendben lesz, megtalálja még a férjét és királyát. Egy pillanatra ismét annak a karcsú és magas lánynak tűnt, aki lejött a Hegyvidékről, hogy Igazság felesége legyen. Most azonban a Hat Hercegség Királynéja volt, akinek erejét én is megtapasztaltam. Nem volt szüksége egy magamfajta nyugtató szavaira.
Vágtunk még néhány szeletet a lassan megfagyó vadkanból, aztán visszatértünk a sátorba. Éjszem békésen aludt. A Bolond Csillag hárfáját szorította a térde közé és egy nyúzókéssel faragott lágyabb vonásokat a hárfa keretébe. Csillag mellette ült és figyelte, próbált nem túl kíváncsinak tűnni. Hanna levett egy kis erszényt a nyakából, és egy maréknyi tisztára csiszolt követ vett ki belőle. Miközben Kettrickennel megraktuk a tüzet a kis serpenyőben, hogy megsüssük a húst, Hanna megpróbálta elmagyarázni nekem a játék szabályait. Legalábbis megpróbálta, aztán föladta.
– Majd megérted, ha vesztettél párszor.
Még annál is többször veszítettem. Hosszú órákig lefoglalt vele még evés után is. A Bolond tovább faragta Csillag hárfáját, gyakran megállt, hogy megélezze a pengét. Kettricken hallgatott, rosszkedvűen, míg végül a Bolond is észrevette, és történeteket kezdett mesélni neki Kosvárról, azokból az időkből, amikor Kettricken még nem volt ott. Fél füllel hallgattam, mit mesél, s úgy éreztem, én is visszatértem azokba az időkbe, amikor a Vörös Hajók még csak mesék voltak, az életem pedig biztonságos volt, ha boldog nem is. Az elbeszélések valahogy a Kosvárban megfordult dalnokokra terelődtek, Csillag pedig kérdésekkel kezdte ostromolni a Bolondot.
Hamarosan belejöttem a kavicsos játékba. Furcsán megnyugtató játék volt: vörös, fekete és fehér, simára csiszolt kavicsok voltak, kellemes volt kézbe fogni őket. A játék lényege az volt, hogy a játékosok vaktában húztak egy kavicsot az erszényből, amit aztán egy darab vászonra rajzolt vonalak kereszteződésébe kellett rakni. Egyszerre volt összetett és egyszerű. Ha egyszer megnyertem egy játékot, Hanna azonnal bonyolultabb stratégiákat mutatott be. Lebilincselt a játék, megszabadultam a fölösleges gondolataimtól és emlékeimtől. Mikor már mindenki aludt, Hanna fölállította a kavicsokat a táblán, és azt mondta, hogy tanulmányozzam.
– Egyetlen fekete kavics elmozdításával meg lehet nyerni – mondta. – De nem egyszerű megtalálni a megoldást.
Az állásra bámultam, aztán megráztam a fejemet.
– Mennyi időbe került megtanulnia?
Hanna elmosolyodott.
– Gyermekként gyorsan tanultam, de el kell ismernem, te gyorsabb vagy.
– Azt hittem, ez a játék egy távoli országból való.
– Nem, ez egy régi Kosbéli játék.
– Sosem láttam még ezelőtt.
– Mikor gyermek voltam, nem volt olyan ritka, de nem tanították meg mindenkinek. De ez most nem számít. Figyelmesen nézd a táblát és reggel mondd meg a megoldást.
A táblát a serpenyő mellett hagyta. Árny tanításai a hasznomra váltak. Mikor lefeküdtem aludni, magam elé képzeltem a táblát, és adtam magamnak egy fekete követ, amivel megnyerhetem. Számos variáció adódott, mivel egy fekete kő elfoglalhatta egy piros helyét, amit egy másik pontra kényszerített, a vörös kő pedig hasonló képességgel bírt a fehér fölött. Lehunytam a szemem, de a fejemben tovább játszottam a játékot egészen addig, amíg elaludtam. Álmomban vagy a kavicsokkal játszottam, vagy egyáltalán nem álmodtam semmit. A Mesterség álmok biztonságos távolságban maradtak, de mikor reggel fölkeltem, még mindig nem tudtam a játszma megoldását.
Én ébredtem föl elsőként, kimásztam a sátorból, és egy bográcsnyi frissen hullott hóval tértem vissza, hogy teavíznek melegítsem. Odakint sokkal melegebb volt, mint az elmúlt napokban, ami jó kedvre derített, annak ellenére, hogy tudtam, a síkságokon már közel járt a tavasz. Mielőtt gondolataim túlságosan elkalandoztak volna, visszatértem a játék feladványához. Leültem, Éjszem pedig hozzám lépett, és fejét a vállamon nyugtatta.
Elegem van, hogy kavicsokról álmodom. Emeld föl a tekinteted, és nézd az egészet, kis testvér. Ez egy vadászó falka, nem magányos vadászok. Látod. Az ott. Oda rakd a feketét és ne használd a pirosat, hogy kicseréld a fehérre, hanem oda tedd és a csapda bezárul. Ennyi az egész.
Még mindig a megoldás bámulatos egyszerűségén csodálkoztam, mikor Hanna is fölébredt. Szélesen mosolyogva megkérdezte, mire jutottam a feladattal, én pedig válaszként fogtam egy fekete kavicsot, és az Éjszem által mutatott helyre tettem. Hanna arcáról lehervadt a mosoly, és csodálkozva nézett rám.
– Még senki sem oldotta meg ilyen hamar – mondta.
– Akadt egy kis segítségem – ismertem be. – Ez egy farkas játszmája, nem az enyém.
Hanna szeme elkerekedett.
– Tréfálsz egy öregasszonnyal – mondta óvatosan.
– Nem én – feleltem. Mintha megbántottam volna valamivel. – Egész éjszaka a megoldáson gondolkoztam, talán még álmodtam is róla. Mikor pedig fölébredtem, Éjszem mondta meg a megoldást.
Hanna hallgatott egy darabig.
– Azt hittem, hogy Éjszem... csak egy okos állat, aki hallja a parancsaidat még akkor is, ha nem mondod ki hangosan. De most azt mondod, hogy megérti a játékot. Azt akarod mondani, hogy megérti a szavaimat?
A sátor másik végében Csillag fél könyökére támaszkodva figyelt a társalgásra. Megpróbálhattam volna valami hazugsággal elleplezni a választ, de aztán elvetettem a gondolatot. Kihúztam magam, mintha Igazságnak jelentenék, és tisztán, tagoltan válaszoltam.
– Összeköt minket az Ösztön. Amit én hallok és megértek, azt ő is megérti. Ami érdekli, azt megtanulja. Nem tud elolvasni egy tekercset, vagy emlékezni egy dalra, de ha valami kíváncsivá teszi, azon gondolkozik a maga módján. Általában úgy, mint egy farkas, de néha ugyanúgy, mint bárki más... – keresgéltem a szavakat, amikkel megfogalmazhattam volna, amit magam sem értettem igazán. – Ő úgy látta a játékot, mintha egy farkasfalka kergetné a nyájat. Azt látta, hogy ő hova helyezkedne, ha a falkával vadászna, hogy biztosabban elejtsék a zsákmányt. Azt hiszem, olykor én is úgy látom a dolgokat, ahogy ő... mint egy farkas. Én úgy hiszem, hogy ez nem rossz dolog, csak a világ észlelésének egy másik formája.
Még mindig babonás félelem vegyült Hanna tekintetébe, ahogy rólam az alvó farkasra nézett. Éjszem ezt a pillanatot választotta, hogy álmosan meglendítse a farkát, jelezve, hogy tudatában van a beszélgetésünknek. Hanna megborzongott.
– Amit vele csinálsz... az olyan, mint a Mesterség, csak ember és állat között?
Majdnem megráztam a fejem, aztán megvontam a vállamat.
– Az Ösztön kezdetben egymás érzéseinek a megérzése. Különösen gyermekkorban. A szagok követése, a tyúkok kergetése, mért tudom, hogy futni fog, együtt élvezni az ételt. Ha valaki olyan régóta van együtt egy állattal, mint Éjszem és én, átváltozik valami mássá. Több lesz mint érzés, de sosem lesznek szavak igazán. Jobban tudatában leszek az állatnak, ő pedig sokkal inkább...
Gondolkodás. Gondolkodni azon, hogy mi jön az előtt, hogy megtennénk valamit és mi lesz azután. Tudatában lesz, hogy döntéseket hoz, és megfontolja, melyik a legjobb döntés.
Pontosan – hangosan is elismételtem Hannának, amit Éjszem mondott. A farkas fölült, és gondosan nyújtózkodott, aztán ült, és félrebillentett fejjel nézte Hannát.
– Értem – mondta halkan. – Értem – ezzel fölállt és kiment a sátorból.
Csillag fölült, és ő is nyújtózkodott.
– Mostantól máshogy gondolok rá, ha a fülét vakargatom – jegyezte meg.
A Bolond horkanva fölnevetett, fölült a takarói alól, és azonnal megvakarta Éjszem füle tövét. A farkas elégedetten az oldalára dőlt. Rosszallóan néztem mindkettőjükre, aztán visszatértem a teafőzéshez.
A táborbontás lassan ment, vastag rétegben nyirkos hó borította a sátrat, ami csak nehezítette a dolgunkat. A vadkan maradékát földaraboltuk, és magunkkal vittük. A jeppák hamar előkerültek, a vihar ellenére nem kóvályogtak messzire. A titok talán Kettricken édesített zabbal teli zsákjában rejlett. Mikor végre indulásra készen álltunk, Hanna bejelentette, hogy nekem nem szabad az úton menni és valakinek mindig velem kellett maradnia. Ezen zsörtölődtem egy sort, de nem törődtek velem. Elsőként a Bolond ajánlkozott sietve, Csillag pedig furcsa mosollyal és fejcsóválással nézett utána. Szótlanul tűrtem ezt is, ők pedig ezzel sem törődtek.
Hamarosan a nők és a jeppák nekivágtak a kényelmes útnak, a Bolond meg én pedig nem messze az út szélétől tapostuk a havat. Hanna felénk fordult, és megrázta a botját.
– Menjetek távolabb! – morogta. – Olyan messzire, hogy éppen csak lássatok minket. Gyerünk, indulás.
Mi pedig engedelmesen beljebb oldalaztunk az erdőbe, s amint a többiek látómezején kívülre kerültünk, a Bolond felém fordult, és izgatottan azt kérdezte:
– Kicsoda Hanna?
– Te is annyit tudsz, mint én – mondtam kurtán. Aztán nekem is eszembe jutott egy kérdés. – Mi van közted és Csillag között?
A Bolond fölvonta a szemöldökét, és ravaszul rám kacsintott.
– Hát ezt kétlem – mondtam.
– Ah, nem mindenki olyan érzéketlen az eszem iránt, mint te, Fitz. Mit is mondhatnék. Eleped értem, lelke mélyén vágyakozik rám, de nem tudja, hogyan fejezze ki, szegény gyermek.
Rájöttem, hogy rossz kérdést tettem föl.
– Mit értesz az alatt, hogy kicsoda Hanna?
Szánakozó tekintetet vetett rám.
– Nem olyan bonyolult kérdés, hercegfi. Ki ez az asszony, aki olyan sokat tud arról, mi aggaszt téged, aki hirtelen olyan játékot húz elő a zsebéből, amiről csak egyszer olvastam egy nagyon régi tekercsen, aki úgy énekli a Hat bölcs embert, hogy két versszakkal hosszabb, amiről én nem is tudók. Kicsoda, ó fényességes szellemek, kicsoda Hanna és miért döntött úgy egy öregasszony, hogy élete utolsó napjait velünk tölti a fagyott hegyek között?
– Jó a kedved ma reggel – jegyeztem meg keserűen.
– Ugye? – helyeselt. – Te pedig szintén jól kerülöd a kérdést. Biztosan te is eltűnődtél már ezen a rejtélyen, s van kedved megosztani egy szegény Bolonddal.
– Nem mond eleget magáról, hogy találgassak – feleltem.
– Mit mondhatunk hát róla? Gondosan vigyáz a szavaira, ügyel, mit mond. Tud valamennyit a Mesterségről, Kos régi társasjátékairól és az ősi költészetről. Mit gondolsz, mennyi idős lehet?
Megvontam a vállam.
– Nem örült neki, amikor Kereszttűz kotériájáról énekeltem – jutott eszembe hirtelen.
– Ah, de az lehetett a hangod miatt is. Ne kapaszkodjunk szalmaszálakba.
Furcsamód azon kaptam magam, hogy mosolygok.
– Rég volt már, hogy rajtam köszörülted a nyelvedet, szinte jól esik ismét hallani.
– Ha tudtam volna, hogy hiányzik, már korábban elkezdhettem volna – vigyorgott, aztán komorabban folytatta. – FitzLovag, a titokzatosság úgy lengi körül ezt az asszonyt, mint legyek a... kiömlött sert. Szinte árad belőle a sok ómen és előjel, a jóslatok pedig élesen kirajzolódnak. Azt hiszem, ideje föltenni neki néhány közvetlen kérdést. Erre akkor lesz a legjobb esélyed, ha délután ő kísérget téged, mint egy birkát. Légy burkolt, persze, kérdezd meg ki volt a király, mikor gyermek volt és kérdezd meg, miért száműzték?
– Száműzték? – hangosan fölnevettem. – Ez aztán a túlzás.
– Gondolod? Én nem. Kérdezd meg és mondd el nekem azt is, amit ő nem mondott el.
– Ezért cserébe pedig te elmondod nekem, mi folyik valójában közted és Csillag között?
Lapos tekintetet vetett rám.
– Biztosan tudni akarod? Mikor legutóbb elárultam neked egy titkot, amit kialkudtál, úgy találtad, hogy nem akarod tudni.
– Ekkora titok?
Fölvonta az egyik szemöldökét.
– Tudod, erre magam sem tudom biztosan a választ. Olykor meglepsz, Fitz. Legtöbbször persze nem. Legtöbbször magam lepődöm meg magamon, mint például olyankor, mikor önként vállalom, hogy a sűrű hóban, fákat kerülgetve baktassak egy fattyú után, mikor egy teljesen sima úton is haladhatnék egy csapat bájos jeppával.
Ennél többet nem sikerült kihúznom belőle. Mikor eljött a délután, nem Hanna, hanem Csillag szegődött társamul. Először azt hittem, kínos lesz a helyzet, még mindig nem felejtettem el, hogy a gyermekemmel alkudta be magát a csapatba. Mióta azonban útra keltünk, haragom fáradt óvatossággá változott. Tudtam, hogy semmilyen információt nem fog tudni fölhasználni velem szemben, én pedig gondosan vigyáztam a szavaimra és úgy döntöttem, semmit sem szólok Mollyról és a lányomról. Nem mintha sokat számított volna.
Meglepetésemre azonban Csillag udvarias és beszédes volt. Nem Mollyról, hanem a Bolondról kérdezgetett, míg végül azon kezdtem töprengeni, hogy esetleg ő érez vonzalmat iránta. Volt idő az udvarban, mikor egy-egy nő szemet vetett a Bolondra és szerelmével üldözte. Akik megjelenésének újdonsága miatt közeledtek hozzá, könyörtelenül kigúnyolta őket felszínességükkel és sivárságukkal. Volt egyszer egy kertészlány, akit annyira elvarázsolt a Bolond éles esze, hogy a jelenlétében megszólalni sem tudott. A konyhai pletykákból hallottam, hogy olykor még virágokat is hagyott a tornyába vezető lépcső tövében, néhányan pedig tudni vélték, hogy olykor a Bolond meginvitálta magához. A leánynak azonban el kellett hagynia Kosvár kastélyát, hogy egy távoli faluban élő betegeskedő anyját ápolja, így a pletykáknak itt vége szakadt, amennyire én tudtam.
Mégis, ezt a kevés információt is megtartottam magamnak, Csillag kérdéseit olyan semmitmondó apróságokkal hárítottam el, hogy gyermekkori barátok vagyunk, akiket a feladataink távol tartottak egymástól. Ez éppenséggel elég közel járt az igazsághoz, de láttam, hogy Csillagot ez egyszerre bosszantja és szórakoztatja. A többi kérdése is ugyanilyen furcsa volt. Megkérdezte, hogy gondolkoztam-e már azon, hogy mi volt az igazi neve. Erre azt feleltem, hogy még a saját anyám nevét sem tudom, így másoktól sem volt szokásom ilyet kérdezni. Ez elhallgattatta egy időre, de aztán azt kezdte kérdezgetni, hogyan öltözködött a Bolond fiatalabb korában. A viseleteinek leírása nem volt kielégítő Csillag számára, de az igazságnak megfelelően azt feleltem, hogy egészen Jhaampéig nem láttam más öltözékben, csak udvari bolond kosztümeiben. Mire véget ért a délután, a kérdezz-felelek játék leginkább csipkelődéssé fajult, én pedig örömmel csatlakoztam végre a többiekhez, amint tábort vertek jó távol az úttól.
Hanna változatlanul elfoglaltságokat talált ki nekem, az ő feladatait is el kellett látnom a sajátom mellett. A Bolond a körülményekhez képest meglepően ízletes levest főzött, a farkas pedig az elejtett vadkan egyik lábával csillapította éhségét. Mikor túl voltunk az étkezésen, Hanna azonnal kiterítette a táblát és elővette a kavicsokat.
– Most pedig meglátjuk, hogy mennyit tanultál – mondta.
Fél tucat játékkal később azonban rosszallóan fölmordult.
– Nem hazudtál! – vádolt meg.
– Miről?
– Hogy a farkas találta meg a megoldást. Ha magadtól jöttél volna rá a stratégiára, máshogy játszanál. Másvalaki oldotta meg helyetted a feladatot, nem magad fedezted föl, ezért nem is érted igazán.
A farkas ekkor állt föl, és nyújtózkodott.
Fárasztanak a kavicsok. A vadászat szórakoztatóbb, és a végén igazi hús vár.
Éhes vagy?
Nem. Unatkozom.
Félrebökte az orrával a sátor bejáratát, és kisurrant az éjszakába.
Hanna utánanézett.
– Éppen azt akartam kérni, hogy ezúttal ne ketten találjátok ki a megfejtést. Jobban érdekel, hogy magadtól hogyan játszol.
– Azt hiszem, Éjszem is sejtette – dünnyögtem.
Öt játékkal később fölfogtam Éjszem briliánsan egyszerű csapdás megoldását. Egész idő alatt az orrom előtt volt, de hirtelen mintha mozgásban láttam volna a kavicsokat. Következő mozdulatommal ezt használtam, és könnyedén győztem. A következő három játszmát ugyanilyen simán meg is nyertem, mikor rájöttem, hogy fordított helyzetben is működik.
A negyedik győzelmem után Hanna lesöpörte a kavicsokat. Körülöttünk már mindenki aludt, Hanna pedig pár gallyat dobott a serpenyő tüzére, aztán göcsörtös ujjaival sietve új felállást rakott ki a táblára.
– Ez a te játékod és a te lépésed – mondta. – De ezúttal csak egy fehér követ használhatsz föl, egy gyenge kis fehér követ, de azzal is megnyerheted. Ezen jó alaposan gondolkozz el és ezúttal ne csalj. Hagyd ki belőle a farkast.
Alaposan megnéztem a táblát, hogy rögzüljön az elmémben az állás, aztán lefeküdtem aludni. A felállás reménytelennek tűnt, még egy fekete kővel sem tudtam volna megnyerni, egy fehérrel pedig még annyira sem. Nem tudom, hogy a kavicsos játék tette, vagy az úttól való távolság, de gyorsan álomtalan álomba merültem, egészen hajnalig. Akkor a farkassal tartottam vadászatra. Éjszem messze maga mögött hagyta az utat és vidáman cserkészte a közeli hegyoldalt. Két hómacskába botlottunk, akik egy zsákmányon osztoztak, és egy ideig azzal bosszantottuk őket, hogy éppen csak biztonságos távolságból köröztünk körülöttük, azok pedig fújtak és köpködtek ránk. Egyiket sem lehetett elcsalni a zsákmánytól, egy idő után pedig eluntuk a dolgot és visszaindultunk a jurtához. A sátor közelébe érve nesztelenül becserkésztük a jeppákat, és éppen annyira ijesztettünk rájuk, hogy védekezőn egy csoportba tömörüljenek közvetlen a sátor mellett. Mikor a farkas visszatért a sátorba, még akkor is vele voltam, mikor jéghideg orrával alattomosan megbökte a Bolondot.
Jó látni, hogy nem veszítetted el minden lelkesedésed és humorérzéked – mondta, ahogy elszakadtam az elméjétől és visszatértem a saját testembe.
Nagyon jó – értettem egyet. Új napra virradtunk.

 

 

26
Útjelzők

 

EGY DOLGOT JÓL megtanultam utazásaim során. Ami egy vidéken mindennapos dolog, az egy másik vidéken hatalmas érték. A hal, amit mi a macskáknak nem vetnénk oda, a belső vidékeken ízletes csemege. Néhol a víz jelenti a vagyont, másutt a folyó áradása egyszerre bosszúság és hatalmas tragédia. A finom bőr, a kecses agyagedények, a teljesen áttetsző üveg, az egzotikus virágok... mindezeket láttam olyan bőséges mennyiségben egyes vidékeken, hogy a helybéliek nem tartották őket értékesnek.
Talán kellő mennyiségben a mágia is hétköznapivá válik. A csoda és ámulat helyett utak és útjelző oszlopok készülnek belőle, amivel olyan pazarlón bánnak, ami ámulatba ejti azokat, akik nem ismerik.

*

Aznap, akárcsak előző nap, erdős terepen haladtunk. Először széles és lágy volt a hegyoldal, kényelmesen haladhattam az út mellett és nem sokkal alatta. A hatalmas fenyőfák roskadoztak a hó súlya alatt, a talaj pedig egyenetlen volt, olykor mélyebb, hófödte gödrök is az utamba akadtak, de nem esett túl nehezemre a gyaloglás. A nap végére azonban a fák egyre alacsonyabbak lettek, és az oldal is jócskán meredekebb lett. Az út szintben haladt, én pedig az út alatt baktattam. Mikor tábort kellett verni az éjszakára, igen nehéz volt sík területet találnunk, ahol fölverhettük a sátrat. Igencsak lejjebb kellett ereszkednünk a hegy oldalában, míg találtunk megfelelő helyet. Mikor végre állt a jurta, Kettricken visszanézett, fölfelé az útra, és magában rosszallóan fölmordult. Elővette a térképét, és a szürkület utolsó fényeiben tanulmányozni kezdte. Megkérdeztem, mi aggasztja.
Kesztyűs kezével a térkép egyik pontjára bökött, aztán a fölénk tornyosuló hegy felé mutatott.
– Holnapra, ha az út emelkedni kezd, a lejtő olyan meredek lesz, hogy nem tudsz majd lépést tartani velünk. A táj kopár lesz, meredek és sziklás. Innen kell tűzifát magunkkal vinni, amennyit csak a jeppák kényelmesen elbírnak – felmordult. – Még az is lehet, hogy lassabban kell majd haladnunk, hogy lépést tudj tartani velünk.
– Bírni fogom – ígértem.
Kék szeme az enyémbe mélyedt.
– Holnaputánra talán már az úton kell haladnod – nézett rám rezzenéstelen tekintettel.
– Ha muszáj, akkor megbirkózom vele – vontam meg a vállam, és megpróbáltam mosolyogni kényelmetlen aggályaim ellenére. – Mi mást tehetnék?
– Mi mást tehetnénk? – dünnyögte magának.
Aznap éjszaka, mikor befejeztem a főzőedények megtisztítását, Hanna megint kirakta a fekete, piros, fehér kavicsokat a játékmezőre. Ránéztem az állásra, aztán megráztam a fejem.
– Nem jöttem rá – mondtam.
– Ezt örömmel hallom – mondta. – Ha te, vagy a farkassal ketten kitaláltátok volna, most nem jutnék szóhoz a döbbenettől. Nehéz feladat, de játszunk még néhányat ma este, és ha nyitva tartod a szemedet, talán meglátod a megoldást.
De nem így történt, mikor aludni tértem, elmémben színes kavicsok és vászonra festett vonalak darabjai kavarogtak.
Másnap úgy lett, ahogy Kettricken mondta. Délre már bozótok és sziklarögök között botorkáltam, Csillaggal a nyomomban. A fárasztó terep ellenére Csillag tovább kérdezősködött, változatlanul a Bolondról. Mit tudok a szüleiről? Ki készítette a ruháit? Volt valaha beteg? Rutinosan válaszoltam anélkül, hogy bármi hasznos dolgot tudott volna meg belőle. Arra számítottam, hogy belefárad a játékba, de kitartó volt, akár egy véreb. Végül dühödten felé fordultam, és követeltem, hogy mondja meg, miért érdekli ennyire a Bolond.
Furcsa kifejezés költözött az arcára, mintha nagy kockázatot vállalna. Szóra nyitotta a száját, aztán elhallgatott, végül mégis meggondolta magát. A szemei csillogtak.
– A Bolond nő, és szerelmes beléd.
Egy pillanatig mintha idegen nyelven beszélt volna. Álltam, és lenéztem rá, megpróbáltam rájönni, hogy pontosan hogyan is gondolta, amit mondott. Ha nem kezdett volna nevetni, talán válaszoltam volna. A nevetésében volt valami, ami annyira fölbosszantott, hogy hátat fordítottam neki, és elindultam a meredek hegyoldalban.
– Elpirultál! – mondta a hátam mögött. Hangjában vidámság bujkált. – Látom a tarkódból! Ennyi év alatt sosem gyanítottad?
– Szerintem nevetséges ötlet – mondtam anélkül, hogy visszanéztem volna.
– Igazán? Melyik része?
– Az egész – mondtam fagyosan.
– Mondd azt, hogy határozottan tudod, hogy tévedek.
Nem méltattam válaszra. Keresztültörtettem egy sűrű bokorcsoporton anélkül, hogy megtartottam volna az ágakat. Tudta, hogy dühös vagyok, mert nevetett. Kiértem a bokrok közül, és megálltam, alattam egy szinte teljesen függőleges, kopár sziklafal zuhant a mélybe. Szinte alig akadt bokor rajta, néhol jeges szikladarabok türemkedtek elő a hó alól.
– Ne gyere közelebb! – figyelmeztettem Csillagot, mikor kiért mellém. Körülnézett, és elakadt a lélegzete.
Fölnéztem a meredekre, ahová az út kanyargott, akár egy göcsőrt egy darab fában. Ez volt az egyetlen biztonságos útvonal a hegyen keresztül. Fölöttünk szintén meredek hegyoldal terült el, csak néhány szikla és egy-két kifacsarodott, torz fa kidőlt törzse tarkította a lejtőt, néhol sötét foltként villant elő a meddő talaj. Komoly kihívásnak ígérkezett fölmásznunk az útra. A lejtő reggel óta csak egyre meredekebb lett. Nem kellett volna meglepődnöm ezen a helyzeten, de indulásunk óta túlságosan lekötött, hogy a legkönnyebb útvonalon haladjunk, így alig néztem fölfelé.
– Vissza kell térnünk az útra – mondtam Csillagnak, aki némán bólintott.
Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Néhol éreztem, ahogy a lábam alatt sziklák és kövek mozdultak meg, egyszer a kezeimmel is másznom kellett. Hallottam, ahogy Csillag mögöttem liheg.
– Már nincsen sok! – mondtam neki éppen akkor, mikor Éjszem elhaladt mellettünk fölfelé. Könnyedén lehagyott minket, és nagy szökkenésekkel ugrált fölfelé, amíg elérte az út peremét, ahol eltűnt szem elől. Rövidesen visszanézett, és hamarosan a Bolond feje is megjelent, hogy kíváncsian bámuljon le ránk.
– Kell segítség? – kérdezte.
– Nem. Menni fog – kiáltottam vissza. Megálltam, egy fa törzsébe kapaszkodtam görnyedten, kifújtam magam, és letöröltem az izzadságot a homlokomról. Csillag megállt mögöttem, én pedig hirtelen megéreztem az utat fölöttünk. Olyan volt az áramlata, akár egy folyónak, s ahogy az áramlat kavarja a szelet a víz fölött, hasonlót éreztem az út felől is. Nem a téli fagyok szele volt, hanem életeké, távoli és közeli életeké egyaránt. A Bolond furcsa esszenciája lebegett fölötte, Hanna elnémított félelme és Kettricken szomorú elszántsága. Egymástól teljesen elkülönülő és fölismerhető volt a jelenlétük, mint három különböző bor íze.
– FitzLovag! – csapott a hátamra Csillag.
– Mi az? – kérdeztem szórakozottan.
– Mozdulj tovább, nem kapaszkodhatok itt örökké. Begörcsöl a lábam!
– Ó – mondtam, megtaláltam a testem, és fölmásztam az út pereméig. A Mesterség áramlása folytán könnyedén éreztem Csillagot magam mögött. Éreztem, ahogy a lábát egy biztos pontra helyezi és megmarkolja a bozontos hegyi fűz ágait, ami az út szélén nőtt. Aztán ráléptem az út sima felszínére, úgy csusszantam bele az áramlásába, ahogy egy gyermek a folyó vizébe.
A Bolond már várt rám. Kettricken a menet elején állt, a jeppák mellett, és izgatottan figyelte, hogyan boldogulunk. Nagy levegőt vettem, úgy éreztem, mintha összeszedném a darabjaimat. Éjszem hirtelen megbökte a tenyeremet az orrával.
Maradj velem – javasolta. Éreztem, ahogy biztosabb fogást keresett kettőnk kapcsolatán. Aggasztott, hogy nem tudtam segíteni neki. Lenéztem sötét szemeibe, és egy kérdés jutott az eszembe.
Az úton vagy. Azt hittem, állatok nem tudnak az útra lépni.
Lenézően tüsszentett. Van különbség bölcsnek tartani egy cselekedetet, és megtenni. Te is észrevehetted, hogy a jeppák is az úton haladnak.
Túl egyértelmű volt.
Akkor a vadállatok miért kerülik?
Mert mi csak magunkra számíthatunk. A jeppák túlélése az emberektől függ, követik őket minden veszélybe, mindegy, hogy milyen ostobaságnak tűnik a számukra. Ezért nem menekülnek egy farkas elől sem, hanem inkább visszaszaladnak hozzátok, emberekhez, ha megijesztem őket. Olyan ez, mint a marhák, vagy a lovak egy folyónál. Ha magukra vannak utalva, csak akkor úsznak át rajta, ha az életük múlik rajta, a ragadozók elől, vagy az éhség hajtja őket. Az emberek azonban meggyőzik őket, hogy akkor ússzák át a folyót, amikor akarják, hogy a túloldalra kerüljenek. Szerintem nagyon ostobák.
Akkor te miért vagy az úton? kérdeztem vigyorogva.
Ne kérdőjelezd meg a barátságunkat – figyelmeztetett komoran.
– Fitz!
Összerezzentem, és Hanna felé fordultam.
– Jól vagyok – mondtam, pedig tudtam, hogy nem igaz. Az Ösztön általában segítségemre volt, hogy érezzem a körülöttem lévőket, de Hanna úgy sétált mögém, hogy nem is éreztem meg, csak mikor megszólalt. Volt valami a Mesterség-útban, ami tompította az Ösztönt. Ha nem gondoltam határozottan Éjszemre, csak halovány árnyék lett az elmémben.
Annál is kevesebb lennék, ha nem akarnám olyan erősen, hogy veled legyek – jegyezte meg.
– Minden rendben lesz, csak figyelnem kell – mondtam a farkasnak.
Hanna azt hitte, hozzá beszélek.
– Igen, így van – belém karolt, és elindult. A többiek már távolabb jártak, Csillag a Bolonddal sétált, és egy vidám, szerelmes dalt dúdolt, a Bolond azonban olykor aggódva fordult hátra, hogy lássa, jól vagyok-e, én pedig ilyenkor mindig biccentettem felé. Hanna a karomba csípett.
– Rám figyelj. Beszélj hozzám. Gondolkoztál már a játszmán, amit föladtam neked?
– Még nem – ismertem be. A napok enyhébbek lettek, de a szél, ami körbeölelt minket, a magasabb hegycsúcsok jeges leheletét hozta felénk. Ha odafigyeltem, éreztem a hideget az arcomon, de az út azt súgta, hogy ne törődjek vele. Az út egyre határozottabban emelkedett, mégis, szinte erőfeszítés nélkül haladtunk rajta. A szemem azt mondta, hogy fölfelé megyünk, de olyan könnyen lépdeltem rajta, mintha lefelé haladnánk.
Hanna újból a karomba csípett.
– Gondolkozz a problémán – mondta kurtán. – És ne tévesszen meg a helyzet, a tested fázik, és érzi a hideget. Ha az elméd nem is érzi, vagy nem törődik vele, még oda kell figyelned rá.
A szavai egyszerre tűntek ostobaságnak és bölcs gondolatnak. Éreztem, hogy a karomba kapaszkodva nem csak rám támaszkodott, de szándékosan lassította is a lépteimet.
– A többieken nem látszik meg – mondtam.
– Igen, de ők nem öregek, és nem fogékonyak a Mesterségre. Ma este sajogni fognak a tagjaik, és holnap már lassabban haladnak. Akik ezt az utat építették, feltételezték, hogy aki ezen utazik, vagy érzéketlen az apróbb hatásaira, vagy pedig képzett és tudja kezelni.
– Honnan tudsz ennyi mindent az útról? – kérdeztem.
– Az út érdekel, vagy én?
– Éppenséggel mindkettő – mondtam.
Erre nem válaszolt. Egy idő múlva megszólalt.
– Ismersz mondókákat?
Nem tudom, miért lettem hirtelen mérges rá.
– Nem ismerek! Nem emlékszem a gyermekkoromra, amikor á legtöbb ember ilyesmit tanul! Inkább istállóverseket tanultam. Kíváncsi rá, mi a jófajta ló tizenöt ismertetőjegye?
– Inkább a Hat bölcs ember Jhaampe városában című verset mondd el nekem – mordult rám. – Az én gyermekkoromban nem csak a verseket tanították meg a gyerekeknek, hanem azt is, hogy mit jelentettek. Ez az a hegy, ami a versben szerepel, te ostoba tacskó! Amelyikről egyik bölcs sem gondolja, hogy visszatér!
Megborzongtam. Néhányszor előfordult már az életemben, hogy fölismertem egy jelképes igazságot, amitől mintha a csontjaimig lecsupaszított volna a fölismerés. Ez is olyan volt. Hanna olyasmit lengetett meg az orrom előtt, amit már napok óta sejteni véltem.
– A hat bölcs, Mesterség-használó volt, igaz? – kérdeztem halkan. – Hat és öt és négy... kotériák és azoknak a maradéka... – gondolataim följebb ugrottak a logika lépcsőjén, jó néhány fokot átugorva. – Tehát ez történt a Mesterség használóival, az öregekkel, akiket nem találtunk. Mikor Galenus kotériája nem vált be, Igazságnak pedig több emberre volt szüksége a partvidék védelméhez, Igazság és én öregebb Mesterség használókat kerestünk, akiket Magány tanított még Galenus előtt. Találtunk néhány iratot, benne nevekkel, de azok mind meghaltak, vagy eltűntek. Árulást sejtettünk mögötte.
Hanna fölhorkant.
– Az árulás nem újdonság a kotériák között. Legtöbbször azonban az fordult elő, hogy azok, akik használták a Mesterséget, és egyre jobban megismerték, egyre inkább ráhangolódtak, s végül a Mesterség magához hívta őket. Ha valaki elég erős volt, túlélhette ezt az utat, de ha nem, elpusztult.
– És ha sikerrel jár? – kérdeztem.
Hanna lapos pillantást vetett rám, de nem szólt semmit.
– Mi van az út végén? Ki építette, és hová vezet?
– Igazsághoz – mondta végül. – Igazsághoz vezet, ennél többet egyikünknek sem kell tudnia.
– De te többet tudsz! – mondtam. – Akárcsak én. Minden Mesterség forrásához is vezet egyúttal.
Tekintete előbb aggódó, majd homályos lett.
– Nem tudok semmit – mondta keserűen. Aztán győzött a lelkiismerete. – Sok mindent gyanítok, sok féligazságot hallottam már. Legendákat, jóslatokat, szóbeszédet. Ezeket ismerem.
– És honnan ismered? – erősködtem.
– Ismerem, mert ez a sorsom. Akárcsak neked – fordult felém kifejezéstelen arccal.
Többet nem is beszélt a dologról, ehelyett képzeletbeli táblákat vázolt fel, és azt akarta tudni, milyen mozdulatokat tennék, ha lenne egy fekete, piros vagy fehér kavicsom. Megpróbáltam a feladványokra figyelni, tudtam, hogy azért teszi, hogy lefoglalja a gondolataimat. De a Mesterség erejét, ami az útban áramlott, ugyanúgy nem lehetett semmibe venni, mint egy viharos szelet, vagy egy jeges áramlatot. Határozhattam úgy, hogy nem figyelek oda rá, de attól még nem szűnt meg. A játékstratégiák kigondolása között saját gondolataim mintázatán tűnődtem, s egyáltalán nem a sajátomnak éreztem őket. Bár a játék lefoglalt, a hangok tovább suttogtak a fejemben.
Az út egyre följebb és följebb kanyargott, bal oldalunkon majdnem függőlegesen emelkedett, jobbunkon pedig ugyanolyan hirtelen folytatódott tovább lefelé. Az út olyan helyen haladt, ahová józan ember sosem építette volna. A legtöbb kereskedőút a hegyek között haladt, hágókon át, ez azonban egy hegy oldalában kapaszkodott egyre följebb. Mire sötétedni kezdett, már jócskán lemaradtunk a többiek mögött. Éjszem előreszaladt, aztán ügetett visszafelé, és jelentette, hogy a többiek találtak egy pihenőhelyet, ami széles volt és lapos, éppen a sátrat verték föl. Ahogy közeledett a sötétség, a hegyi szelek egyre csípősebbek lettek. Már nagyon vártam a meleget és pihenést, és sürgettem Hannát, hogy próbáljon meg sietni.
– Sietni? – kérdezte. – Te vagy, aki egyre lassabban haladsz. Tarts lépést velem.
A pihenő előtti utolsó szakasz tűnik mindig a leghosszabbnak, tartotta a mondás Kosvár katonái között. Aznap mintha hideg, sűrű levesben gázoltam volna, olyan nehéznek tűntek a lábaim. Azt hiszem, meg-megtorpantam. Tudtam, hogy néhányszor Hanna ráncigálta a karomat és mondta, hogy menjek vele. Még akkor sem voltam képes gyorsabb iramot diktálni, mikor egy kanyar után megpillantottuk a többieket, amint éppen a sátrat állították föl. Mintha lázálmom lett volna, a tekintetem egyre közelebb hozta a sátrat, aztán jó messzire eltávolította. Körülöttem egész tömeg suttogott, a sötétség eltompította a látásomat, hunyorognom kellett a szél miatt. Rengeteg ember haladt el mellettünk az úton, szamárkordék, nevető lányok, élénk színű fonalgombolyagokkal teli kosárral. Egy harangkereskedő ment el mellettünk, a vállára vetett faállványról apró rézcsengettyűk lógtak, amik kellemesen és összevissza csilingeltek, ahogy elhaladt mellettünk. Megrángattam Hanna karját, hogy ő is lássa, amit én, de az öregasszony ehelyett vasmarokkal csimpaszkodott belém, és vonszolt maga után. Egy fiú sietett el mellettünk, a faluba tartott egy kosárnyi hegyi virággal, amelyek illata bódító volt. Kiszabadítottam magam Hanna szorításából, és a fiú után siettem, hogy vegyek egy csokor virágot Mollynak, az illatos gyertyáihoz.
– Segítsetek! – kiáltotta Hanna. Megfordultam, hogy lássam, mi a baj, de már nem volt mellettem, és nem találtam a tömegben.
– Hanna! – kiáltottam. Visszanéztem, aztán rájöttem, hogy szem elől tévesztem a virágos fiút is. – Várj! – kiáltottam utána.
Éjszem váratlanul döntött le, teljes erejéből a hátamnak ugrott, arccal előre zuhantam az utat vékony rétegben borító friss hóba. A kesztyű ellenére fölhorzsoltam a tenyeremet, a térdeim pedig iszonyatosan sajogtak.
– Idióta! – vicsorogtam rá, és megpróbáltam fölállni, de megragadott a bokámnál fogva, és megint az útra zuhantam. Ezúttal le tudtam nézni az út szélén alattunk tátongó mélységbe. A fájdalom és a döbbenet elnémította az éjszakát, az emberek eltűntek, egyedül maradtam a farkassal.
– Éjszem! – tiltakoztam. – Eressz el!
Ehelyett megragadta a csuklómat az állkapcsával, és húzni kezdett, távolabb az út szélétől. Nem is sejtettem, hogy mekkora ereje volt, vagyis sosem gondoltam volna, hogy ellenem fogja használni. Hiábavalóan hadonásztam felé a másik kezemmel, miközben kiáltoztam, és megpróbáltam talpra állni. Éreztem, hogy vérzik a kezem.
Hirtelen Kettricken és a Bolond fogott közre, a hónom alá nyúltak, és talpra állítottak.
– Megbolondult! – panaszoltam, ahogy Csillag érkezett futva, hihetetlenül tágra nyílt szemekkel, holtsápadtan.
– Ó, farkas! – kiáltotta, és fél térdre rogyott, hogy átölelje, Éjszem pedig lihegve, láthatóan élvezte az ölelését.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdeztem. Fölnézett rám, de nem válaszolt.
Az első reakcióm ostobaság volt; a fülemhez emeltem a kezem, mintha baj lenne a hallásommal. De Éjszemet sosem így hallottam. Panaszosan nyüszített, ezt pedig tisztán hallottam. De csak egy kutya nyüszítése volt.
– Éjszem! – kiáltottam. A hátsó lábaira állt, mellső mancsait a mellkasomra tette. Olyan nagy volt, szinte egy szintben volt a szemünk. Elcsíptem aggodalmának és elkeseredésének egy pillanatát, de semmi többet. Kinyúltam felé az Ösztönnel, de nem találtam. Egyiküket sem éreztem, mintha mindannyiukat szipolyozták volna.
Riadt arcukra néztem, és rájöttem, hogy beszélnek, sőt, kiabálnak valamit az út széléről és a fekete oszlopról, és azt kérdezgetik, mi a baj, mi a baj? Először az jutott az eszembe, milyen esetlen dolog a beszéd. Az a rengeteg szó, amit egymás után rakunk, minden hangját máshogy kell kiejteni, mi pedig így érintkeztünk egymással.
– Fitz, Fitz, Fitz – kiáltozták a nevemet, rám gondoltak, tűnődtem, de mindegyikük máshogy formálta a hangokat, más kép élt a fejében arról, hogy kihez beszélnek és miért kell beszélniük velem. A szavak olyan otromba dolgok, nem tudtam arra összpontosítani, hogy mit akarnak üzenni vele. Mintha külföldi kalmárokkal kellett volna üzletelni, hadonászva mutogatni, mosolyogni és fejet rázni, kitalálni, mire is gondolt a másik valójában.
– Kérlek, maradjatok csöndben! – mondtam. – Hallgassatok! – csak azt akartam, hogy hallgassanak el, szűnjön meg a zaj és a tátogás, de saját hangom ragadta meg a figyelmemet. – Kérlek – mondtam ismét, azon csodálkozva, hogyan mozoghat a szám, miközben megformálom vele a hangokat. – Csitt! – mondtam, és rájöttem, hogy túl sok dolgot jelent egyszerre a szó, hogy valódi jelentése legyen egyáltalán.
Egyszer, mikor még nagyon idegenek voltunk egymásnak Burrick, meg én, elmondta, hogy hogyan kell kifogni egy fogatból a lovakat. Ez még akkoriban történt, mikor ismerkedtünk egymással, méregettük a másikat, a feladat pedig olyasmi, amit józan ember nem bízna egy gyerekre. Valahogy mégis sikerült megoldanom; átmásztam a békésen várakozó lovakon, és eloldottam minden fényes csatot, amíg mind a földre hullott. Mikor odajött, hogy lássa, mi tart olyan sokáig, némán megdöbbent, de nem tudott hibáztatni azért, amit tettem, mert csak az utasításait igyekeztem végrehajtani. Engem pedig az nyűgözött le, hány apró és érdekes darabba esett szét az a valami, ami egészen odáig egyetlen egésznek tűnt.
Valami hasonlót éreztem akkor is, ott a hegyen. Minden hang egy szót próbált leírni, a szavak pedig gondolatokat. A nyelv széthullott a kezeim között. Idáig még sosem álltam meg, hogy elgondolkozzam ezen. Álltam előttük, úgy átitatott a Mesterség esszenciája, hogy a beszéd gyermekesen esetlen dolognak tűnt, mint egy ujjal kását enni. A szavak lassúak és pontatlanok voltak, ugyanannyit titkoltak el, mint amennyit fölfedtek.
– Fitz, kérlek, muszáj... – kezdte Kettricken, én pedig annyira elmerültem ennek a három szónak a kielemzésében, hogy hány jelentésük is volt, hogy meg sem hallottam, mit mondott ezután.
A Bolond megfogta a kezem, bevezetett a sátorba, és erővel leültetett. Levette a kesztyűmet, a sapkámat és a kabátomat. Egy szó nélkül forró itallal teli bögrét nyomott a kezembe. Ezt még megértettem, de a többiek pergő, aggódó társalgása leginkább egy riadt tyúkól hangjaira emlékeztetett. A farkas mellém feküdt, és hatalmas fejét a combomra fektette. Lenyúltam, hogy megsimogassam széles fejét, és megvakarjam a füle tövét. Közelebb kuporodott hozzám, mintha könyörögne. Szörnyű érzés volt nem tudni, hogy mit akar tőlem.
Aznap este kevés hasznomat vették. Megpróbáltam elvégezni a szokásos feladataimat, de a többiek rendre kivették a kezemből a munkát. Olykor Hanna belém csípett, vagy megbökdösött. – Ébredj föl! – mondogatta. Egyszer annyira lenyűgözött a szája mozgása, hogy azt sem vettem észre, mikor hagyott ott. Nem emlékszem, mit csináltam éppen, mikor madárkarom-szerű ujjaival megragadta a nyakamat, és előre nyomta, úgy is tartotta, és figyelmemet erőszakkal a vászon játékmezőre terelte, ahová rendre rakosgatta ki a színes kavicsokat. Egy ideig csak bámultam rá, aztán hirtelen úgy éreztem, megváltozik a látásmódom. A játék és közöttem nem volt semmi távolság, egy ideig próbálgattam a kavicsokat, s végül megtaláltam a tökéletes lépést, és mikor letettem a kavicsot a helyére, mintha hirtelen kidugultak volna a füleim, mintha kiszállt volna az álom a szememből. Fölnéztem a többiekre.
– Elnézést – motyogtam zavartan. – Bocsánat.
– Jobban vagy? – kérdezte Hanna lágyan. Úgy beszélt hozzám, mintha egy csecsemőhöz beszélt volna.
– Már magamnál vagyok – mondtam. Hirtelen támadt elkeseredéssel néztem föl rá. – Mi történt velem?
– A Mesterség – mondta egyszerűen. – Nem vagy elég erős hozzá. Csaknem odáig követted az utat, ahová nem is vezetett. Van itt egy útjelzőféleség, az út talán kettévált itt, az egyik fele lefelé tartott a völgybe, a másik pedig folytatódott tovább a hegyek között. A lefelé vezető út leszakadhatott, talán egy hegyomlás pusztíthatta el hosszú évekkel ezelőtt. Odalent csak egy nagy kőhalom látszik, semmi más. Igazság nem mehetett arra, de te majdnem követted az út emlékét a halálodba – elhallgatott és komoran nézett rám. – Az én időmben... téged nem tanítottak meg eléggé, hogy tudd, hogy mit csinálsz és hogyan bánj vele. Ha csak erre tanítottak meg... Biztos vagy benne, hogy Igazság életben van? – kérdezte hirtelen. – Biztos vagy benne, hogy egyedül túlélte ezt a megpróbáltatást?
Úgy döntöttem, eljött az idő, hogy legalább egyikünk ne titkolózzon tovább.
– Láttam egy álmomban, a Mesterség segítségével. Egy városban volt, tele olyan emberekkel, akiket ma láttam. Egy mágikus folyóba mártotta a kezét, és hatalommal telítve tért vissza.
– Halak istene! – szitkozódott Hanna. Valamiféle rettenet és csodálat gyúlt az arcán.
– Ma egyetlen emberrel sem találkoztunk – jegyezte meg Csillag. Nem vettem észre hogy mellém telepedett, amíg meg nem szólalt. Össze is rezzentem a hangjára, mivel egyáltalán nem érzékeltem a jelenlétét.
– Akik valaha is végigmentek ezen az úton, az emléküket maguk mögött hagyták rajta. Az érzékeinket ezek a szellemek tompítják el, Fitz azonban úgy halad ezen az úton, mint egy pőre, naiv gyermek – Hanna hátradőlt a fekhelyén, és arcán elmélyültek a ráncok. – Hogy lehet egy ilyen tudatlan gyermek a Gyorsító? – tűnődött. – Azt sem tudod, magadat hogy mentsed meg, hogyan fogod megmenteni a világot?
A Bolond hirtelen előrehajolt a fekhelyéről, és megfogta a kezemet. Nyugtató érintése nyomán mintha erő öntött volna el. A hangja halk volt, de szavainak súlya volt.
– Az alkalmasságot sosem garantálták a jóslatok. Csak a kitartását. Mit ír a Fehér Hasáb? „Úgy jönnek, mint esőcseppek az idő kőtornyai ellen. De idővel mindig az eső, s nem a szikla győz.” – megszorította a kezem.
– Mintha jégből lennének az ujjaid – mondtam.
– El sem tudod képzelni, mennyire fázom – mondta. Fölhúzta a térdét, és kezeivel átkulcsolta. – Fázom, és fáradt vagyok. De kitartó.
Fölnéztem, Csillag arcán mindent tudó mosoly játszadozott. Istenek, de bosszantott a dolog.
– Van még tündérháncs a zsákomban – mondtam a Bolondnak. – Fölmelegít, és erőt is ad.
– Tündérháncs! – horkant föl Hanna undorral, nemsokára azonban izgatottan szólalt meg. – Történetesen egész jó ötletnek tűnik. Igen. Tündérháncs tea.
Mikor kivettem a zsákomból, Hanna azonnal elmarta a kezemből, mintha megvághatnám vele magamat. Magában dünnyögve apró adagokat mért a bögrénkbe.
– Láttam már, mekkora adagokban méred magadnak – mondta rosszallóan, és maga főzte meg a teát. Kettrickennek, Csillagnak és saját magának semennyit sem tett a bögrékbe.
Szürcsölgettem a forró teát, először a tündérháncs keserű ízét, majd a tea forróságát éreztem a gyomromban. A forróság lassan az egész testemet elöntötte, közben a Bolondot figyeltem, és láttam, ahogy ellazul a tartása és a tekintetébe több élet költözik.
Kettricken kiterítette maga elé a térképet, és komoran tanulmányozta.
– FitzLovag, nézd meg te is – parancsolta hirtelen. Megkerültem a serpenyőt, hogy mellé ülhessek. Alig helyezkedtem el, máris belevágott. – Úgy vélem, itt lehetünk – mondta, és ujjával egy elágazásra bökött. – Igazság azt mondta, hogy megnézi mind a három helyet, amit a térképen jelöltek. Felteszem, amikor ez a térkép készült, még minden út épségben volt. Most ez az út már nincs meg, és egy jó ideje nem is létezik már – kék szemeit rám meresztette. – Mit gondolsz, Igazság mit tett, mikor ide érkezett?
Eltűnődtem.
– Igazság gyakorlatias ember. Ez a második bejelölt pont alig négy napi járóföld innét. Szerintem előbb oda ment, hogy ott keresse az Elődöket. Ez a harmadik pont pedig nagyjából hét napi gyalogútra lehet. Szerintem úgy gondolkozott, hogy a leggyorsabb módszer, ha előtte a két másik helyet vizsgálja meg. Aztán, ha ott nem járt sikerrel, visszatér, hogy megpróbáljon lejutni oda... akármi van is odalent.
Kettricken összeráncolta a homlokát, ami eszembe juttatta, milyen sima is volt az arcbőre, mikor először találkoztam vele. Azóta ritkán láttam az aggodalom ráncai nélkül.
– Régóta elment már, mégsem került olyan sok időnkbe idáig eljutni. Talán azért nem tért még vissza, mert odalent van. Talán olyan sokáig tartott neki utat találnia lefelé.
– Talán – egyeztem bele kényelmetlenül. – Ne feledd, hogy mi jól fölszerelkeztünk és együtt utaztunk. Mire Igazság idáig eljutott, már csak egyedül volt, kevés felszereléssel – azt már meg sem említettem neki, hogy sejtéseim szerint meg is sérült az összecsapás során. Nem volt értelme még több aggodalomra okot adni neki. Akaratom ellenére tudatom egy része tapogatózni akart Igazság után, de aztán lehunytam a szemem, és összeszedtem magam. Csak képzeltem azt a furcsa mellékízt a Mesterség folyójában? Valami túlzottan ismerős, alattomos erőt? Fölhúztam a védőfalaimat.
– ...megosztani a csapatot?
– Hogy mondtad? – kérdeztem zavartan.
Nem tudtam megítélni, hogy bosszúság, vagy félelem volt a tekintetében. Megfogta a kezem, és határozottan megszorította.
– Rám figyelj – mondta. – Azt mondtam, hogy holnap keresünk valami utat lefelé. Ha bármi ígéreteset találunk, megpróbálunk lejutni. Azt gondolom, legfeljebb három napot szánunk a kutatásra, de megoldás lehet, ha kettéválunk, és...
– Nem tartom jó ötletnek, hogy megosszuk a csapatot – mondtam sietve.
– Valószínűleg igazad van – egyezett bele. – De olyan sokáig tart ez az út, s ezek a kérdések már régóta motoszkáltak bennem.
Erre nem tudtam mit felelni, úgyhogy azzal foglaltam el magam, hogy Éjszem fülét vakargattam.
Testvér – alig volt több suttogásnál, de lenéztem rá, és egyik kezemet a grabancára tettem, érintéssel erősítve meg a kapcsolatunkat. Olyan üres voltál, mint egy egyszerű ember. Még csak nem is éreztelek.
Tudom. Nem tudom, mi történt velem.
Én igen. Egyre távolabb kerülsz az én oldalamról a másik oldalra. Attól félek, hogy egyszer túl messzire mész és nem térsz vissza. Attól féltem, hogy ma is ez történt.
Mit értesz az alatt, hogy az én oldalam és a másik oldal?
– Megint hallod a farkast? – kérdezte Kettricken aggódva. Meglepődtem, milyen izgatottan nézett rám, amikor felé fordítottam a fejemet.
– Igen, megint együtt vagyunk – mondtam. Eszembe jutott valami. – Honnan tudtad, hogy nem tudtunk beszélni egymással?
Kettricken megvonta a vállát.
– Azt hiszem, következtettem. Nagyon izgatottnak tűnt, te pedig olyan távolinak mindenkitől.
Benne is ott rejtőzik az Ösztön. Igaz, királyném?
Nem tudhatom biztosan, de mintha történt volna valami kettőjük között. Egyszer nagyon rég, még Kosvárban egyszer azt hittem, érzem, hogy Kettricken az Ösztönt használja. Azt hiszem, akár használhatta is, hiszen én magam is alig voltam kapcsolatban azzal az állattal akivel összekapcsolódtam. Mindenesetre Éjszem fölült, és ránézett, Kettricken pedig viszonozta a tekintetét.
– Néha azt szeretném, ha én is tudnék beszélni hozzá. Ha az ő sebességével és csöndes mozgásával bírnék, biztosabb lennék az út állapota felől, mind előttünk, mind utánunk. Talán találna egy utat lefelé, amit mi nem veszünk észre.
Ha meg tudod őrizni az Ösztönt annyira, hogy elmondd neki, mit látok, nem bánnám a feladatot.
– Éjszem szívesen segítene neked, úrnőm – mondtam.
Kettricken fáradtan elmosolyodott.
– Akkor, ha sikerül mindkettőnkkel kapcsolatban maradni, közvetíthetnél.
A farkas gondolatainak furcsa visszhangja kissé nyugtalanított, de bólintottam. A beszélgetés minden részlete a teljes figyelmemet igényelte, máskülönben a szavak elsiklottak a fülem mellett. Mintha szörnyen fáradt lennék, és egyfolytában az álmossággal kellene küzdenem. Vajon Igazságnak is ilyen nehéz volt?
Van rá mód, hogy meglovagold, de csak finoman, mintha egy rakoncátlan csődört kellene megülni, aki minden hirtelenebb mozdulatra azzal fenyeget, hogy leráz a nyeregből. De még nem áll készen erre. Harcolj ellene, fiú, és tartsd a fejedet a víz fölött. Bárcsak más módon is ide lehetne jutni, de csak az út van, neked pedig követned kell... Nem, ne válaszolj, tudd, hogy mások is kíváncsian leskelődnek, ha nem is olyan finoman, mint én. Légy óvatos.
Egyszer, mikor Igazság az apámról, Lovagról beszélt, azt mondta, ha apám a Mesterséget használta, olyan volt, mintha egy ló tiporta volna meg, Lovag berontott az elméjébe, minden üzenetét rázúdította, aztán elmenekült. Most már kezdtem megérteni, miről is beszélt akkor. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Valami tátongó üresség támadt, miután Igazság távozott, beletelt egy kis időbe, míg eszembe jutott, hogy önálló lény vagyok. Ha nem erősített volna meg a tündérháncs, talán el is ájulok. A tea azonban kezdte kifejteni a hatását, úgy éreztem, mintha egy vastag takaró tompította volna le a hangomat. A fáradtságom elszállt, de mintha megnémultam volna. Fölhajtottam a teám maradékát, s vártam frissítő hatását, ám ezúttal elmaradt.
– Szerintem nem használtál eleget – mondtam Hannának.
– Már így is sokat ittál – mondta rosszallóan. Kísértetiesen hasonlított Mollyra, aki akkor viselkedett így, ha azt hitte, túl sokat ittam. Fölkészültem rá, hogy Molly látomása tölti be az elmémet, de a saját életemben maradtam. Nem tudom, megkönnyebbülés volt-e, vagy csalódás. Vágytam rá, hogy lássam őt és Csalánt. Igazság azonban figyelmeztetett... Megkésve szólaltam meg.
– Igazság éppen most üzent nekem – mondtam Kettrickennek, aztán átkoztam magam, amiért elhamarkodottan elkotyogtam magam, látván a remény pírját az arcán. – Nem volt igazi üzenet – helyesbítettem –, inkább figyelmeztetés, hogy kerüljem a Mesterség használatát. Még mindig úgy gondolja, hogy mások is ezen a módon keresnek minket és őt.
Kettricken arca elkomorult, aztán megrázta a fejét. Aztán számon kérőn rám nézett.
– Nekem nem üzent?
– Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, hogy együtt utazunk – próbáltam sietve megkerülni a kérdést.
– Nem üzent – mondta tompán, mintha nem hallott volna. Tekintete elhomályosult. – Tudja, hogy kudarcot vallottam? Tud... a gyermekünkről?
– Nem hiszem, hogy tud róla, úrnőm. Nem érzek szomorúságot benne, pedig tudom, hogy elszomorítaná a hír.
Kettricken nyelt egyet. Átkoztam otromba szavaimat, mégis, az én feladatom lett volna vigasztalni őt Igazság helyett? Kihúzta magát, aztán fölállt.
– Azt hiszem, hozok még egy kis tűzifát az éjszakára – jelentette ki. – És megetetem a jeppákat. Itt alig akad ennivaló nekik.
Figyeltem, ahogy elhagyja a sátrat és kilép a sötétbe. Senki sem szólt egy szót sem. Pár szívdobbanásnyi idő múlva fölkeltem, és követtem.
– Ne maradjatok sokáig – figyelmeztetett Hanna titokzatosan. A farkas szorosan a nyomomban jött.
Odakint az éjszaka tiszta volt és fagyos. A szél nem volt erősebb, mint máskor, az ismerős kényelmetlenségeket pedig szinte el lehetett feledni. Kettricken se nem fát szedett, se nem a jeppákat etette. Biztos vagyok benne, hogy mindkét dolgot már korábban elvégezte vagy ő, vagy valaki más. Ehelyett az út szélén állt, és a tátongó sötétségbe meredt. Kihúzta magát, és mereven állt, mint egy katona, aki jelentést tesz. Egy hangot sem szólt, de tudtam, hogy sír.
Megvan az ideje az udvari modornak, a formális beszédnek és az emberségnek is. Hozzá léptem, megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam. Keserűség áradt belőle, a farkas a lábamnál fölnyüszített.
– Kettricken – mondtam egyszerűen. – Igazság szeret téged. Nem fog hibáztatni. Gyászolni fog, de melyik ember ne gyászolna ilyenkor? Amit Pompa tett, azért Pompa felel majd. Ne emészd magad az ő viselkedése miatt. Nem tudtad volna megállítani.
Karjával megtörölte az arcát, de nem szólt semmit. Elnézett mellettem, arca sápadt maszk volt a csillagfényben. Nagyot sóhajtott, de éreztem, hogy még mindig fojtogatják a könnyek. Átöleltem és magamhoz húztam, arca a vállamnak simult. A hátát simogattam, éreztem szörnyű feszültségét.
– Minden rendben lesz – hazudtam. – Meglátod, idővel rendbe jönnek a dolgok. Megint együtt lesztek, születik egy másik gyermeketek, mindketten a Nagyteremben ültök majd, és dalnokok énekét hallgatjátok majd. Valahogyan egyszer csak béke lesz. Még sosem láttad Kosvárat békeidőben. Lesz idő, mikor Igazság vadászik megint, te pedig az oldalán lovagolsz majd. Igazság pedig nevetni fog, és hangosan kiáltani, akár az északi szél, hogy visszhangzik bele az egész vár. Sára mindig úgy kergette ki a konyhából, mert még meg sem sült a hús, Igazság már kis szeleteket nyesett le belőle. Mindig nagyon megéhezett; ha vadászatról tért vissza. Egyenesen besétált a konyhába, és lenyesett egy combot, aztán az őrszobában fel-alá járkálva hadonászott vele, úgy mesélte az élményeit...
Megveregettem a vállát, mintha egy kisgyermek volna, és meséltem neki Igazságról, ahogy gyermekkoromból ismertem őt. Egy darabig a vállamon nyugtatta a homlokát, és mozdulatlan volt, aztán köhögött egyszer, mintha öklendeznie kellene, de helyette szívszaggató zokogás tört fel belőle. Úgy sírt, akár egy gyermek, aki elesett, megütötte magát és megijedt. Éreztem, hogy ezek a könnyek már régóta gyűltek, nem próbáltam megállítani őket, csak tovább beszéltem, és paskoltam a hátát, alig hallottam, mit mondok. Végül a zokogás alábbhagyott, aztán ellépett tőlem, zsebkendő után kutatott, és kifújta az orrát, mielőtt megszólalt volna.
– Rendben leszek – mondta. Szavainak erejétől összeszorult a szívem. – Csak... olyan nehéz. Várom, hogy elmondhassam neki ezt a sok szörnyűséget, tudván, hogy mennyire fájni fog neki. Annyi mindenre megtanítottak, hogyan legyek jó Áldozat, Fitz. Kezdettől fogva tudtam, hogy esetleg ilyen keserűségeket kell elviselnem majd. Elég erős vagyok... hogy elviseljem, de senki sem figyelmeztetett, hogy esetleg megszeretem azt az embert, akit választanak nekem. A saját szenvedésem más, mint szenvedést okozni neki is – elszorult a torka, és lehajtotta a fejét. Azt hittem, megint sírni fog, de mikor fölemelte a fejét, mosolygott. Holdfény csillant a könnyein. – Olykor azt hiszem, csak te meg én látjuk az embert a korona mögött. Szeretném, ha nevetne és szanaszét hagyná a térképeit, ha mindent összefoltozna a tintájával. Szeretném, ha átölelne. Néha annyira akarom, hogy el is feledkezem a Martalócokról, Pompáról és... minden másról. Néha azt hiszem, ha megint együtt lehetnénk, minden más is jóra fordulna. Nem túl értékes gondolat. Az Áldozatnak jobban...
Valami ezüstösen csillant mögötte, és megpillantottam a fekete oszlopot a háta mögött. Ferdén állt az út leomlott pereménél, talapzatának fele rég a mélybe veszett. Nem hallottam, mit mondott ezután. Azon tűnődtem, miért nem vettem észre korábban. Fényesebben ragyogott, mint a hold a havon. A fekete kőben apró csillogó kristályok voltak, mintha holdfény csillant volna a Mesterség folyójának hullámain. Nem láttam írást a felszínén. A szél üvöltött mögöttem, én pedig kinyúltam, és egyik kezemmel végigsimítottam a felszínét. A kő magába fogadott.

 

 

27
A város

 

A HEGYVIDÉKI KIRÁLYSÁGOT ezen a részen egy régi kereskedelmi út szeli át, amelyet manapság már egyetlen környékbeli város sem használ. Az öreg országút egyes részei még a Kéktó messzi déli és keleti partjainál is felbukkannak. Nincsen neve, senki sem emlékszik, hogy ki építtette, és még az épségben maradt szakaszait is kevesen használják. Helyenként fokozatosan elpusztították a Hegyvidéken gyakori, jéghideg patakok. Máshol az áradás és a földcsuszamlás morzsolta apróra. Alkalmanként egy-egy kalandozó kedvű hegyvidéki fiatal a fejébe veszi, hogy egészen a kiindulópontjáig követi az utat. Akik visszatérnek, romba dőlt városokról mondanak fantasztikus történeteket, felhőbe burkolózott völgyekről mesélnek, ahol kéntavak füstölögnek, és beszélnek arról is, milyen félelmetes tájakon kanyarog az út. Nincsenek nagyvadak, a vadászzsákmány szegényes, mondják, és feljegyzések szerint még soha senkit nem nyűgözött le annyira a hely, hogy még egyszer visszatért volna az út végére.

*

Térdre kecmeregtem a behavazott utcán. Lassan feltápászkodtam, és emlékfoszlányok után tapogatóztam. Berúgtam volna? Az émelygés és a szédülés legalábbis ezt sugallná. De nem ebben a sötéten csillogó, csendes városban. Körülpillantottam. Egy téren álltam, egy égnek meredő kő síremlék vagy valami hasonló árnyékában. Hunyorogtam, lehunytam a szemem, aztán megint felnéztem. A köddel keveredett fény még mindig homályba burkolt mindent. Egyik irányban sem láttam kartávolságnál messzebb. Hiába vártam, hogy a szemem hozzászokjon a halovány csillagfényhez. Viszont hamarosan fázni kezdtem, ezért csendes léptekkel megindultam az üres utcákon. Először velem született óvatosságom tért vissza, amit szórványos emlékképek követtek, társaimról, a sátorról, a töredezett útról. De a ködös foszlányok és eszmélésem között hatalmas űr tátongott.
Visszapillantottam oda, ahonnan jöttem. Az utat elnyelte a sötétség. Még a lábnyomaimat is kezdték elfedni a lassan szállingózó, nedves hópelyhek. Letöröltem a szempillámra hullott pelyheket, és körülpillantottam. Az út mindkét oldalán nyirkosan csillogó kőépületek álltak. Különösnek találtam a fényt. Nem tudtam megállapítani, honnan ered, és mindent egyformán sötétben hagyott. Ugyan nem leptek el mindent az árnyékok, és különösen sötét sikátorokat sem láttam, viszont azt sem tudtam megállapítani, merre tartok éppen. Az épületek magassága és stílusa továbbra is rejtély maradt, akárcsak az, hogy hová vezetnek az utcák.
Éreztem a feltörni készülő pánikot, de legyűrtem. Benyomásaim túlzottan élénken emlékeztettek arra, hogyan tévesztettek meg a Mesterség segítségével Pompa udvarházában. Iszonyodtam a gondolattól, hogy a Mesterséggel tapogassak körbe, mert tartottam attól, hogy Will rontásába ütközöm. Ha viszont vakon tévelygek tovább, bízva abban, hogy nem az orromnál fogva vezetnek, csapdába eshetek. Egy fal védelmében megálltam, és erővel összeszedtem magam. Még egyszer megpróbáltam felidézni, hogyan kerültem ide, mikor és miért hagytam el a társaimat. Semmi sem derengett. Kiterjesztettem az Ösztönt, hátha rátalálok Éjszemre, de semmilyen élőlényt nem érzékeltem. Eltűnődtem, hogy vajon tényleg egyetlen élő lélek sem jár erre, vagy már megint cserbenhagyott az Ösztönöm. Hallgatóztam, de csak a szél zúgását hallottam. Nyirkos kövek, friss hó és valahonnan valószínűleg folyóvíz illatát éreztem, semmi mást. Ismét felpislákolt bennem a pánik, és újfent a falnak vetettem a hátam.
Körülöttem hirtelen életre kelt a város. Észrevettem, hogy egy fogadó falának támaszkodom. Odabent hangszerek áthatóan sípoló lármája keveredett egy ismeretlen hangzású dallal. Szekér döcögött végig az utcán, majd fiatal párocska rohant el kacagva, kéz a kézben a sikátor bejárata előtt. Éjszaka borult a különös városra, de az nem akart elaludni. Felpillantottam, egészen a hihetetlenül magas, különösen csavarodó épületek tetejéig. A felső szintek ablakaiban fény pislákolt. Valahol messze egy férfi hangosan szólongatott valakit.
Vadul kalapált a szívem. Mi lehet velem a baj? Megacéloztam magamat, és összeszedtem annyi erőt, hogy folytassam az utamat és a lehető legtöbbet kiderítsek erről a furcsa városról. Megvártam, míg a következő, hordókkal megrakott szekér is eldübörög a sikátor bejárata előtt. Aztán kiléptem a fal árnyékából.
És ugyanabban a pillanatban megint a csendes, csillogó sötétség nyelt el mindent. A fogadóban elhalt a nevetés és a dal – kiürültek az utcák. A sikátor bejáratáig merészkedtem, és óvatosan kinéztem mindkét irányba. Semmi. Csak a lágyan szállingózó, vizenyős hó. Legalább itt szelídebb az időjárás, mint odafent az úton, nyugtatgattam magam. Azt sem szenvedném meg nagyon, ha az egész éjszakát idekint kellene töltenem.
Sokáig kóboroltam a városban. Minden kereszteződésben a legszélesebb úton indultam tovább, és hamarosan kezdtem ráébredni arra, hogy egyfolytában egy enyhén lefelé tartó lejtőn haladok. A folyó illata erősebbé vált. Egy alkalommal megpihentem egy nagy, kör alakú kőkáván, ami valaha talán egy szökőkutat vett körbe, vagy mosómedence lehetett, A város abban a pillanatban ismét életre kelt körülöttem. Egy utazó lépett mellém, és megitatta a lovát a kiszáradt medencéből. Olyan közel állt, hogy könnyedén megérinthettem volna. Egyáltalán nem vett rólam tudomást, de nekem feltűnt különös öltözéke, és a nyereg furcsa alakja. Csapatnyi nő sétált el mellettem, csendesen beszélgettek és kuncogtak egymás között. Hosszú, egyenes vonalú ruhájuk menet közben lágyan hullámzott a bokájuk körül. Mindegyikük kibontva viselte csípőig érő, hosszú haját, csizmájuk kopogott a macskaköveken. Amikor felálltam, hogy megszólítsam őket, semmivé foszlottak – a fénnyel együtt.
Még két alkalommal keltettem életre a várost, amikor rájöttem, hogy ehhez elegendő megérintenem a kristályerekkel behálózott falat. Meglehetősen nagy bátorság kellett hozzá, de úgy folytattam utamat, hogy ujjaimmal mindvégig követtem az épületek falait. Ilyenkor az egész város kivirágzott körülöttem. Éjszaka volt, és még mindig csendesen szállingózott a hó. Az elhaladó szekerek nem hagytak benne nyomot. Réges-régen elkorhadt ajtók csapódtak be, járókelők masíroztak át egy mély vízmosás felett, melyet egy vad felhőszakadás mélyített az egyik utca közepére. Nehéz volt kísértetként gondolnom rájuk, hiszen hangos kiáltásokkal üdvözölték egymást. Én voltam az, aki észrevétlenül és láthatatlanul sodródtam közöttük.
Végül megérkeztem a csillagfényes égbolt alatt hömpölygő, sima, széles, éjfekete folyóhoz. Néhány kísértet-móló nyúlt a vízbe, a távolban két roppant hajó horgonyzott. Fény világított a fedélzetükön. A rámpáknál hatalmas hordók és bálák várták a berakodást. Emberek kis csoportja szórakozott valami szerencsejátékkal, és éppen hangosan vitatkoztak valamelyikük becsületességéről. Nem úgy öltözködtek, mint azok a folyami patkányok, akik Kosban szoktak feltűnni, és beszédük is másféle volt, de mindent összevetve úgy találtam, hogy ugyanabba a népcsoportba tartoznak. Közben verekedés tört ki, majd pillanatokon belül általános csetepaté lett belőle. Gyorsan vége szakadt, amikor felharsant az éjszakai őrség sípja, a küzdő felek pedig az összes lehetséges irányba spricceltek szét, mielőtt a városőrök megérkeztek volna.
Elengedtem a falat. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam a hópelyhekkel teleszórt sötétségben, és megvártam, míg alkalmazkodik a szemem. A hajók, a mólók, a tengerészek nyomtalanul eltűntek. De a csendes, fekete víz még mindig ugyanott hömpölygött, és gőzölgött a hideg levegőben. Megindultam arrafelé, lábam alatt repedezetté és göröngyössé vált az út. A folyó hullámai valamikor felduzzadtak és átcsaptak az utcán, de senki sem akadt, aki megpróbált volna szembeszállni a pusztítással. Amikor hátat fordítottam a folyónak, és a város égre rajzolódó körvonalait szemléltem, csorba tornyokat és leomlott falakat láttam. Ismét megpróbálkoztam az érzékeléssel – megint nem bukkantam életjelekre.
Visszafordultam a folyó felé. Valami motoszkált bennem a vidék általános jellegzetességeivel kapcsolatban. Tudtam, hogy a helyszín nem ugyanaz, de ez mégis az a folyó, ahol Igazság vízbe mártott keze és karja varázslattól ragyogott. Óvatosan lépegettem a törött kövezet darabjain, és lementem a folyóhoz. Kinézetre, szagra víznek tűnt. Lekuporodtam, és gondolkodtam. Hallottam már kátránytavakról, melyek tetején víz hullámzott – tudtam, hogy az olaj remekül úszik a víz felszínén. Talán a fekete habok alatt egy másik folyó hömpölyög, egy ezüstfolyam. Talán folyásirányban vagy feljebb ered a színtiszta Mesterség mellékfolyója, amelyet látomásomban láttam.
Lehúztam a kesztyűmet, és szabaddá tettem a karomat. Belemártottam a kezemet a hömpölygő vízbe, jeges csókjától elgémberedett csupasz tenyerem. Megfeszített érzékeimmel megpróbáltam kideríteni, vajon kimutatható-e a Mesterség jelenléte a felszín alatt; de nem érzékeltem semmit. Ha viszont teljesen belemártom a karomat és a kezemet, talán erőtől csillogva húzom ki a vízből. Megkíséreltem rávenni magamat, hogy kipróbáljam.
Ez már több volt annál, mint amire a bátorságomból futotta. Én nem vagyok Igazság. Tisztában voltam vele, milyen erős a Mesterségben, és láttam, mennyire próbára tette az akaraterejét azzal, hogy hagyta, hadd nyelje el a mágia. Ehhez én kevés vagyok. Ő egyedül vágott neki a Mesterség útjának, én pedig... Gondolataim ismét visszakanyarodtak a rejtélyhez. Mikor hagytam el a társaimat és a Mesterséggel épült utat? Talán soha. Talán ez az egész csak álom. Hideg vizet fröcsköltem a fejemre. Körmömmel belevájtam az arcomba, és addig karmoltam a bőrömbe, míg fájdalmat nem éreztem. Semmivel sem vitt előbbre, de el kellett gondolkodnom azon, vajon álmodhatok-e magamnak fájdalmat. Ebben a különös, halott városban nem találtam válaszokat, csak még több kérdést.
Elszántan elindultam visszafelé oda, ahonnan jöttem. A látási viszonyok korlátozottak voltak, és a tapadós hó megpróbálta gyors iramban eltüntetni a lábnyomaimat. Kelletlenül végigsimítottam egy falon. Így könnyebb volt követnem az utat, mert az élő városban több tájékozódási pont akadt, mint az épületek kihűlt salakkupacai között. Miközben végigsiettem a hólepte utcákon, azon tűnődtem, mikor élhettek itt ezek az emberek. Egy száz évvel ezelőtti éjszaka eseményeinek lennék a tanúja? Ha másik éjjel érkezem ide, akkor is ugyanezt látom, vagy a város történelmének újabb estéjét? Ha ezek a lidércek élőlényeknek tartják magukat, én lennék az a különös, rideg árnyék, aki átlopózik az életükön? Erővel kényszerítettem magamat, hogy ne olyan dolgokon tűnődjek, melyekre nincs válasz. Meg kellett találnom az utat, ahonnan jöttem.
Vagy elhagytam azokat az épületeket, amelyekre emlékeztem, vagy rossz helyen fordultam be. Az eredmény ugyanaz volt. Biztos voltam benne, hogy tökéletesen ismeretlen utcán sétálok. Egymás mellett álló üzletek falán húztam végig az ujjamat – mindet lelakatolták éjszakára. Az egyik kapuban egymást ölelő szerelmespár mellett haladtam el. Kísértet-kutya ügetett el mellettem, de még kíváncsi szimatolásra sem méltatott.
Az enyhe idő ellenére kezdtem fázni, és fáradt is voltam. Felnéztem az égre. Hamarosan megvirrad. A nappali fényben talán fel tudok mászni az egyik épületre, és körülnézhetek. Talán ha felébredek, képes leszek felidézni, hogy kerültem ide. Kissé ostoba módon nekiálltam keresni egy kiugró párkányt vagy egy menedékül szolgáló fészert, amikor rádöbbentem, hogy semmi okom tartózkodni az épületektől. Még így is különösen éreztem magam, amikor kiválasztottam egy ajtót, és besétáltam rajta. Amikor megérintettem a falat, félhomályos szobát láttam. Az asztalokon és a polcokon gyönyörű edények és üvegáruk álltak. A megrakott kandalló előtt egy macska szendergett. Amikor elengedtem a falat, minden hideg és szuroksötét lett. Követtem az ujjaimmal a fal vonalát, bár majdnem átestem az egyik asztal maradványain. Lehajoltam, tapogatózva felszedegettem a fadarabokat, és megraktam a kandallót. Kitartó munkával igazi tüzet lobbantottam belőlük ott, ahol a kísértet-tűz égett.
Amikor már pattogott a tűz, és odahajoltam, hogy megmelengessem magam, a lobogó lángok fényében teljesen máshogy festett a szoba. Csupasz falak és szeméttel borított padló. Nyoma sem látszott a gyönyörű üvegholmiknak és agyagedényeknek, bár a régen leszakadt polcokból még maradt néhány darab. Hálát adtam a szerencsémnek, hogy ezeket jóféle tölgyfából készítették, hiszen ellenkező esetben már régen szilánkokká rothadtak volna. Végül a földre terítettem a köpenyemet, hogy megvédjem magam a padló hidegétől, és bíztam a tüzemben, hátha melegen tart. Leheveredtem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam elűzni a macska-kísértetek gondolatát és azt, hogy felettem, az emeleten fantomok alusszák álmukat.
Mielőtt elaludtam volna, a Mesterség segítségével megpróbáltam falakat emelni, de csak annyira sikerült, mint amikor valaki a folyó közepén állva próbálja megszárítani a lábát. Minél közelebb sodródtam az elalváshoz, annál nehezebb volt felidézni, pontosan hol is húzódnak a határok. Vajon mekkora részét uralom saját világomnak? Mekkora részt foglalnak el belőlem azok, akik számítanak nekem? Először Kettrickenről, Csillagról, Hannáról és a Bolondról álmodtam, fáklyákkal a kezükben bolyongtak összevissza, eközben pedig Éjszem jajveszékelve rohangált oda meg vissza, oda meg vissza. Nem volt túlságosan kellemes álom, elhagytam hát, és még mélyebbre süllyedtem magamban. Vagy legalábbis így gondoltam.
Rábukkantam az ismerős kunyhóra. Felismertem az egyszerű szobát, a durva asztalt, a takaros tűzhelyet, a szépen rendbe rakott ágyat. Molly hálóköntösben ült a tűznél, Csalánt ringatta, és lágyan dalolt az égi, meg a tengeri csillagokról. Ugyan egyetlen általam ismert altatódalra sem emlékeztetett, de ugyanúgy elbűvölt, mint Csalánt. Míg Molly énekelt, a gyermek tágra nyitott szemekkel bámulta az arcát. Apró öklével megragadta édesanyja egyik mutatóujját. Molly újra meg újra meg újra elénekelte a dalt, de egy pillanatig sem unatkoztam. Ezt a jelenetet egy hónapig, akár egy évig is elbírtam volna nézegetni anélkül, hogy unalmasnak találtam volna. Viszont egyszer csak lecsukódott a csecsemő szeme, majd gyorsan kinyílt megint. Másodszorra már lassabban csukódott le, és úgy is maradt. Apró, összeszorított szája megmoccant, mintha szopni próbált volna álmában. Fekete haja már göndörödni kezdett. Molly lehajolt, és ajkával végigsimított Csalán homlokán.
Fáradtan felállt, és az ágyba vitte a csecsemőt. Felhajtotta a lepedőt, lefektette a gyermeket, aztán visszament az asztalhoz, hogy elfújja a magányos gyertyát. A tűzhely fényénél jól megfigyelhettem, amikor bemászott Csalán mellé az ágyba és mindkettőjüket betakargatta a lepedővel. Lehunyta a szemét, sóhajtott, majd nem mozdult többet. Figyeltem, milyen mélyen alszik, és tudtam, hogy a kimerültség az oka. Hirtelen elszégyelltem magam. Nem ilyen kemény, sivár életet képzeltem neki, gyermekünkről nem is beszélve. Ha nem lenne Burrick, még zordabb körülmények között kellene élnie. Nem bírtam tovább nézni őket, elmenekültem, és magamban megígértem, hogy Rendbe fognak jönni a dolgok, valahogy megkönnyíteni majd az életüket. Amikor visszatérek.

– Arra számítottam, hogy mire visszatérek, rendbe jönnek a dolgok. De ha úgy vesszük, ez túlzott elvárás volt.
Árny hangját hallottam. Az asztal fölé görnyedt egy elsötétített szobában, és egy tekercset tanulmányozott. Az arcát és a kigöngyölt térképet néhány gyertya világította még. Fáradtnak, de jókedvűnek tűnt. Ősz haja borzas volt. Fehér ingét félig kigombolta, és megoldotta a nadrágját, ami úgy lógott a derekán, mint egy szoknya. Ahol az öreg korábban csontosnak látszott, most vékony és izmos volt. Nagyot kortyolt egy gőzölgő korsóból, és tűnődve megcsóválta a fejét.
– Úgy tűnik, Pompa képtelen területeket szerezni hegyvidéki háborújában. Minden egyes alkalommal, amikor megtámadja a határvárosokat, a trónbitorló csapatai színlelt támadást indítanak, azután visszavonulnak. Nyoma sincs az összpontosított erőfeszítésnek, hogy elfoglalják a felprédált területet, nem gyűjtik össze a csapatokat, hogy Jhaampe ellen vezessék őket. Vajon miben töri a fejét?
– Gyere ide, megmutatom.
Árny félig csodálkozva, félig bosszúsan pillantott fel a tekercsről.
– Fontos kérdéseken tűnődöm. A választ nem az ágyadban fogom megtalálni.
A nő félrehajtotta a takarót, felállt, és puha léptekkel az asztalhoz ment. Úgy mozgott, akár egy lopakodó macska. Meztelensége nem sebezhetőség, hanem páncél volt. Hosszú, barna haját lazán összefogta, és átvetette a vállán. Már nem volt fiatal, ráadásul valaha régen kardcsapás hagyott sebet a bordáinál. Valamilyen félelmetes, női módon még mindig lélegzetelállítóan gyönyörűnek látszott. A térkép fölé hajolt, és rámutatott valamire.
– Nézz ide. És ide. És ide. Ha Pompa helyében lennél, miért támadnád meg egyszerre ezeket a helyeket, ha túl kicsik a csapataid, hogy tartani tudják őket?
Amikor Árny nem válaszolt, ujjával egy másik pontra bökött a térképen.
– Egyik támadás sem okozott hatalmas meglepetést. Az itt összegyűjtött hegyvidéki csapatokat ebbe a két faluba irányították. A másik sereg a harmadik faluba ment. Nos, látod már, hol nincsenek hegyvidéki osztagok?
– Nincs ott semmi, amit érdemes lenne elfoglalni.
– Semmi – bólintott a nő. – De itt valaha egy kereskedelmi út vezetett át a kisebb hágókon, onnan pedig a Hegyvidék közepébe. Elhalad ugyan Jhaampe mellett, de manapság már kevéssé használják. A legtöbb kereskedő olyan utat használ, amin mind Jhaampébe, mind a kisebb városokba eljuthat.
– Miféle hasznot jelenthetne ez Pompának? Le akarja rohanni, és elfoglalni?
– Nem. Egy csapatot sem láttak arrafelé.
– Hol vezet az az út?
– Manapság? Néhány romos falut leszámítva a nagy semmi közepén. De egy gyorsan mozgó, kis egységnek kiválóan megfelel.
– Hol ér véget?
– Shishoe mellett elkanyarodik – A nő egy másik pontra bökött a térképen. – De ez az elképzelt csapat eljuthat rajta a Hegyvidéki Királyság belső területeire. Tisztes távolságba kerülnek a határt védelmező csapatoktól. Jhaampétól nyugatra, ahol senki sem számít rájuk.
– De mi lenne a céljuk?
A nő vállat vont, és elmosolyodott, amikor Árny végre levette a szemét a térképről.
– Talán Eyod király meggyilkolása? Vagy megpróbálják elfogni azt a fattyút, aki a Hegyvidéken rejtőzködik. Mondd meg te. Jobban értesz hozzá, mint én. Mi történik, ha mondjuk megmérgezik Jhaampe kútjait?
Árny hirtelen elsápadt.
– Azóta eltelt egy hét. Már elfoglalták a helyüket... mozgásba lendült a tervük. – Megcsóválta a fejét. – Mitévő legyek?
– A helyedben egy fürge küldöncöt menesztették Eyod királyhoz. Lovas futárt. Figyelmeztetni kell, hogy kémek lehetnek a hátországában.
– Azt hiszem, valóban ez a leghelyesebb – biccentett Árny. Hangjába fáradtság keveredett. – Hol van a csizmám?
– Nyugalom. A küldönc már tegnap elindult. Mostanra már Eyod király nyomkeresői hajtják a nyomokat. Nagyon jó nyomkeresői vannak. Erről biztosíthatlak.
Árny fürkészően pillantott a nőre, de nem társa mezítelensége kötötte le a figyelmét.
– Tudod, hogy jó nyomkeresői vannak. Mégis elküldtél hozzá egyet a küldönceink közül, és te magad írtad meg a figyelmeztető levelet.
– Ilyen hírekkel nem szabad várni.
Árny végigsimított állán burjánzó szakállán.
– Amikor először megkérdeztelek, hogy mi a célod, azt válaszoltad, aranyért és nem hazafiságból dolgozol. Azt mondtad, hogy egy lótolvajnak olyan mindegy, a határ melyik oldalán van.
A nő nyújtózkodott és megtornáztatta a vállát. A férfihez lépett, az arcába nézett és hideg önteltséggel Árny derekára tette a kezét. Majdnem ugyanolyan magasak voltak.
– Talán megnyertél magadnak.
A férfi zöld szeme úgy ragyogott, mint egy vadászó macskáé.
– Valóban? – kérdezte ámulva, és közelebb húzta magához a nőt.
Apró rándulással tértem magamhoz, és kényelmetlenül forgolódtam. Szégyelltem magam, amiért kikémleltem Árnyat, de egyszersmind irigyeltem is. Kicsit megpiszkáltam a tüzet, aztán visszafeküdtem és emlékeztettem magamat, hogy lányunk kicsike, meleg jelenlétét leszámítva Molly is egyedül alszik. Ez csak kevéssé nyugtatott meg, és az éjszaka hátralevő részében nyugtalanul aludtam.
Amikor ismét kinyitottam a szememet, teljesen elborított a fedetlen ablakon beszűrődő bágyadt napsütés. A tűzből csupán néhány zsarátnok maradt, de nem fáztam. A nappali fényben a menedékül szolgáló kamra lehangoló képet mutatott. Felkeltem és bepillantottam a második szobába. Egy lépcsőt kerestem, fel az emeletre, ahonnan jobban szemügyre vehetem a várost. Ehelyett csak egy falépcső megroggyant maradványaira bukkantam. Egy lépést sem mertem volna megtenni rajta. A dohszag is erősebb volt. A nyirkos kőfalak és a padló Kosvár útvesztőjére emlékeztetett. Kiléptem a boltból, egyenesen a majdhogynem meleg nappalba. Az éjszakai hó tócsákká olvadt. Levettem a kalapomat, hagytam, hogy a lágyabb szél belekapjon a hajamba. Tavasz, suttogta valami bennem. A levegőben a tavasz ígérete szállt.
Arra számítottam, hogy a napfény elűzi a város kísértet-lakóit. Ehelyett sokkal valóságosabbak lettek. A város építésekor nem fukarkodtak a kvarcerekkel behálózott fekete kővel, és elegendő volt egyet megérintenem, hogy a város életre keljen körülöttem. De amikor semmihez sem nyúltam, villanásokra akkor is láttam őket, hallottam beszédük zsongását, éreztem, miként tülekednek az utcán. Hosszú ideig bolyongtam, és egy magas, nagyrészt épségben maradt épületet kerestem, ahonnan áttekinthetem a várost. Nappali fényben az egész sokkal romosabbnak látszott, mint elsőre hittem. Kupolák hevertek összeszakadva, néhány épületen hatalmas repedések tátongtak, falaikat teljesen benőtte a moha. Máshol egész falak dőltek ki az utcára, fedetlenül kellették magukat a belső helyiségek. A kövezetet törmelék borította, és át kellett másznom rajta. Csak kevés magasabb ház maradt épségben, némelyikük részeg módjára hajolt a másik felé. Végül megpillantottam egy megfelelőnek látszó épületet – délceg tornya szomszédai fölé emelkedett. Elindultam arrafelé.
Amikor odaértem, egy darabig szótlanul álltam, és csak néztem felfelé. Egykor palota lehetett. A bejárat lépcsőit hatalmas kőoroszlánok őrizték. A külső falakat ugyanabból a fekete kőből emelték, amit az egész város építéséhez használtak, de ezt valami fehér, csillogó kőből faragott ember- és állatfigurák díszítették. Az alakok roppant mérete, a fehér szín a fekete háttér előtt szinte lenyűgöző volt. Egy épségben maradt eke mögül óriásasszony irányította szörnyeteg bikáját. Az egyik falat teljes egészében kisajátította egy szárnyas élőlény, valószínűleg sárkány. Lassan baktattam felfelé a bejárathoz vezető széles lépcsősoron. Közben úgy tűnt, hogy a város mormolása egyre hangosabbá és valóságosabbá vált. A lépcsőn tekercset szorongató, vigyorgó fiatalember robogott lefelé. Félreálltam, nehogy összeütközzünk, de amikor elrohant mellettem, egyáltalán nem éreztem a jelenlétét. Megfordultam, és utánanéztem. Borostyánsárga szeme volt.
A hatalmas faajtókat zárva találtam és bereteszelve, de annyira elrothadtak már, hogy egyetlen óvatos ütéssel ki tudtam lökni a zárat a helyéről. Az egyik ajtószárny kicsapódott, a másik megreccsent, és hálásan a földre rogyott. Mielőtt beléptem volna, bepillantottam. A vastag, repedezett és mocskos ablakokon beszűrődött a téli napfény. A kizuhant ajtó felkavarta a port, a szemcsék táncot jártak a levegőben. Félig-meddig denevérekre, galambokra, néhány iszkoló patkányra számítottam. Sehol semmi, még állatok szagát sem éreztem. A vadállatok elkerülték a várost, akárcsak az utat. Beléptem, csizmám puhán dobbant a poros padlón.
Ősöreg függönyök foszlányait láttam, meg egy összedőlt falócát. Felpillantottam a magas mennyezetre. Ebben a teremben elfért volna Kosvár egész gyakorlópályája. Aprónak éreztem magam. De a terem túlsó felén kőlépcsők indultak felfelé a homályba. Amikor elindultam abba az irányba, kereskedők mormogását hallottam, és a lépcsőkön hirtelen szálas, köpenyes emberek kezdtek nyüzsögni. A legtöbben tekercseket vagy nyalábnyi papírokat szorongattak, és hanglejtésükből úgy tűnt, igen fontos ügyekről csevegnek. Kissé különböztek azoktól az emberektől, akikkel eddig valaha is találkoztam. Szemük túl fényesen csillogott, csontjaik túlságosan is megnyúltak. De mindent összevetve, mással nem volt gond. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez a palota valaha törvényszék vagy bíróság lehetett. Csak az efféle ügyek vésnek ráncokat és barázdákat ennyi ember arcára. Többen sárga köpönyeget és fekete lábszárvédőt viseltek, vállukon valamiféle váll-lap csillant – ők lehettek a hivatalnokok. Amikor felbaktattam az első lépcsősoron, onnan pedig a második emeletre, egyre több sárga köpönyeges alakkal találkoztam.
Minden fordulóban széles ablakokon keresztül áradt be fény. Az elsőn kinézve csupán a szemközti épület felső szintjét láttam. A második emeletről már néhány háztetőt is megpillantottam. Az egész harmadik emeleten végig kellett mennem, hogy megtaláljam a harmadik lépcsősort. A falakon csodaszép kárpitok foszlányai lógtak – ez a szint egykor még fényűzőbb lehetett. Az embereken kívül most már kísértet-bútorokat is láttam, mintha itt erősebben működött volna a varázs. A fal mellett haladtam, mert iszonyodtam a testemen átgázoló lidércek érintésétől. Az épület hivatalos jellegét csak megerősítette a párnázott padok és az asztaloknál kuporgó, tekercsekről jegyzetelő, jelentéktelenebb írnokok látványa.
Felkapaszkodtam még egy lépcsősoron, de egy gigantikus, festett üvegablak láttán hirtelen tökéletesen megfeledkeztem kutatásom eredeti céljáról. A kép egy nőt és egy sárkányt ábrázolt. Nem harcoltak, inkább úgy tűnt, mintha beszélgetnének egymással. Az ablakra festett nőnek fekete haja és fekete szeme volt, homlokára rikítóan piros kendőt kötött. Valamit tartott a baljában, de nem tudtam eldönteni, fegyvert vagy hivatali tisztsége pálcáját. Az óriási sárkány ékkövekkel kirakott nyakörvet viselt, de sem testtartásában, sem viselkedésében nem utalt más arra, hogy szelídített állat lenne. Mielőtt elindultam volna, hosszú percekig bámultam az ablakot, a kopott színeken átszűrődő fényt. Valami fontosat akart mondani, de nem tudtam rájönni, mit. Végül hátat fordítottam az ablaknak, és nekiálltam felderíteni ezt a felső szintet.
Ez az emelet világosabb volt, mint a többi. Egyetlen hatalmas teremből állt, de lényegesen alacsonyabbnak tűnt, mint a lenti szintek. A magas, keskeny és átlátszó üvegablakok között harci jelenetek és vidéki életképek díszelegtek. A műalkotások érdekeltek ugyan, de nem csábultam el, és inkább egy újabb lépcsősor felé irányítottam a lépteimet. Ez a lépcső keskeny volt, és csigavonalban kanyargott felfelé. Remélhetőleg a toronyba, amelyet odakintről láttam. A város kísérteteiből idefent kevesebb akadt.
A lépcső meredekebb és hosszabb volt, mint gondoltam. Mielőtt felértem volna a tetejére, ki kellett gombolnom a kabátomat és az ingemet. A kanyargós lépcsőház falába helyenként lőrésnyi ablakokat vágtak. Az egyik előtt fiatal nő állt, a várost nézte, levendulaszín szemében reménytelenség fészkelt. Olyannyira valóságosnak tűnt, hogy önkéntelenül is bocsánatot kértem tőle, amikor elléptem mellette. Természetesen észre sem vett. Ismét az az érzésem támadt, hogy én vagyok a kísértet. Ezt a lépcsősort is megszakította néhány pihenő és ajtó, de ezek szintén zárva voltak, ráadásul az idő is könyörületesebben bánt velük. A felsőbb szintek száraz levegője megvédte a fémet és a fát. Kíváncsi voltam, mi lehet érintetlen torlaszuk mögött. Csillogó-villogó kincsek? Korok felhalmozott tudása? Penészes csontok? Egyik sem engedett a taszigálásnak, és csak reménykedhettem, hogy a torony tetején nem egy lezárt ajtó vár majd jutalomképpen.
Az egész várost rejtélyesnek találtam. Az utcáin nyüzsgő kísértet-élet annyira éles ellentétben állt a tökéletes kihaltságával. Nem láttam harcok nyomait – az összes felfordulást az erőteljesebb földmozgások okozták. Itt még több bezárt ajtó mellett haladtam el, talán még Eda sem tudta, mi lehet mögöttük. Senki sem zárja be az ajtaját, ha nem akar visszatérni ide. Nem értettem, hová tűnhettek a város lakói, akik kísértet-alakban még mindig az utcákat járták. Miért és mikor hagyták el ezt a várost? Talán az Elődök otthona volt? Sárkányok éltek itt – mint amiket az épületeken és a festett üvegablakokon láttam? Vannak, akik kedvelik a fejtörőket – nekem rettenetesen megfájdult tőle a fejem, ami remekül megfért az ébredés óta erősödő, kínzó éhséggel.
Végül megérkeztem a legfelső toronyszobába. Kupolával fedett, kör alakú helyiség közepén bukkantam elő. A szoba falát tizenhat lap alkotta, ebből hat vastag, mocskos és repedezett üvegablak volt. Eltompították, és borongóssá fakították a beszűrődő téli napsugarakat. Az egyik ablak összetört, szilánkjai mindent beterítettek, a toronybelső és külső részeit egyaránt – odakint keskeny mellvéd futott végig a fal mentén. A szoba közepén félig összedőlt, hatalmas, kör alakú asztal állt. Pálcákat szorongató alakok – két férfi és három nő – mutogattak a néhai bútordarabra, és vadul vitatkoztak. Az egyik férfi meglehetősen dühösnek látszott. Kikerültem a kísértet-asztalt és a bürokratákat. Az erkélyre keskeny ajtó vezetett.
A mellvéd szélén fakorlát futott végig, de egy pillanatig sem bíztam meg benne. Inkább lassú léptekkel körbesétáltam a tornyot, egyszerre ámultam és rettegtem attól, hogy lezuhanok. A város déli részén széles folyóvölgy húzódott. A messzi távolban sötétkék hegyek tartották a sápadt, téli eget. A folyó, a kövér, lusta kígyó a völgy közelebbi részén kanyargott. A messzeségben, a folyó partján újabb városokat pillantottam meg. A folyón túl széles, zöld völgy terpeszkedett, egyes területeit erdő borította, máshol pedig takaros tanyák villantak fel és tűntek el, amikor fejemet rázva megpróbáltam elűzni a víziókat. A folyó felett széles, fekete híd feszült, és egy országútban folytatódott. Kíváncsi voltam, hová vezethet. Kis időre ragyogó tornyok ködlöttek fel a messzeségben. Elhessegettem az elmémből a kísérteteket, és egy tavat pillantottam meg a távolban, gőzfelhő szállt fel a felszínéről és keveredett el a bágyadt napsütéssel. Ott lenne vajon Igazság?
Pillantásom délkeleti irányba vándorolt. A látványtól elkerekedett a szemem. Talán megtaláltam a választ a kérdéseimre. Egy egész városrész eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Sem romok, sem kormos maradványok nem maradtak utána. Csupán egyetlen hatalmas hasadék tátongott a földben, mintha valami hatalmas óriás gigászi éket vert volna a talajba, hogy széthúzhassa. A gödröt feltöltötte a folyó, csillogó víznyelv simított végig a házakon. A folyó peremén épületek maradványai egyensúlyoztak, utcákat nyelt el hirtelen a víz. Tekintetem végigvándorolt ezen a hatalmas sebhelyen. Még ebből a távolságból is jól látszott, hogy a gigantikus hasadék a folyó távoli partján túl is folytatódott. A pusztítás dárdahegyként vágódott a város szívébe. Vajon váratlan földrengés mért volna végzetes csapást a településre? A csendes vízen ezüstösen tükröződött a téli égbolt. Megcsóváltam a fejemet. Túl sok minden maradt érintetlenül. Kétségtelenül hatalmas katasztrófa történhetett, de ez még nem magyarázta meg, mitől halt meg a város.
Lassú léptekkel a torony északi oldalára sétáltam. A talpam alatt nyújtózott a város, a házakon túl szőlőskerteket és búzamezőket láttam. Ezeken túl erdőfolton vágott keresztül az út. A hegyek néhány napnyi lovaglásra lehettek innen. Megcsóváltam a fejemet. Minden jel arra mutatott, hogy onnan érkeztem. Mégsem emlékeztem semmire az utazásból. A falnak támaszkodtam, és azon tűnődtem, mitévő legyek. Ha Igazság ebben a városban van, nem éreztem a jelenlétét. Bárcsak fel tudnám idézni, miért hagytam el a társaimat. Jöjj hozzám, jöjj hozzám, zsibongott a hívás a csontjaimban. Mindent elsöprő szomorúság kelt életre bennem, és szerettem volna egyszerűen lefeküdni és meghalni. Megpróbáltam mindent a tündérhánccsal megmagyarázni. Pedig az egész egy majdnem állandó sikertelenség-sorozat utóhatásának tűnt. Visszatértem a központi helyiségbe, hogy menedéket keressek a fagyos téli szél elől.
Amikor átléptem a törött ablak keretén, rátapostam egy botra. Majdnem elestem. Amikor visszanyertem az egyensúlyomat, lenéztem, és azon tűnődtem, mindez miért kerülte el eddig a figyelmemet. A kitört ablak alatt apró tűz maradványai hevertek. A keretben maradt üvegdarabokat korom festette sötétre. Lehajoltam, és elővigyázatosan megérintettem a szilánkokat – fekete lett az ujjam. Nem volt friss, de néhány hónaposnál sem lehetett régebbi, különben a téli viharok a nyomát is eltüntették volna. Hátraléptem, megpróbáltam értelmes gondolatokat kicsikarni fáradt elmémből. A tüzet deszkákból rakták, de az alapanyag között fákról és bokrokról letört ágakat is láttam. Valaki szándékosan felcipelt ide egy csomó ágat, hogy megrakja ezt a tüzet. Miért? Miért nem az asztal roncsait használta? És miért ilyen magasan gyújtott tüzet? A kilátás miatt?
Lekuporodtam a hamukupac mellé, és megpróbáltam gondolkodni. Amikor a falnak vetettem a hátamat, az asztal körül vitázó lidércek valóságosabbá váltak. Az egyik a másik arcába üvöltött valamit, és pálcájával képzeletbeli vonalat húzott az összedőlt asztal felett. Az egyik nő összefonta a kezét és makacs arcot vágott, a másik pedig hidegen elmosolyodott, pálcájával megkopogtatta az asztalt. Magamat átkozva felpattantam, és az ősöreg maradványokhoz rohantam.
Abban a másodpercben, amikor ránéztem, a térképre, már biztosan tudtam, hogy Igazság rakta a tüzet. Ostoba vigyor ülhetett ki az arcomra. Hát persze. Egy nagy ablakos torony, ahonnan belátni a várost és a környező vidéket, a szoba közepén a lehető legfurcsább térkép, amit valaha is láttam. A dimbes-dombos tájat nem papírra rajzolták, hanem agyagból formázták meg. Amikor az asztal összedőlt, széttört az egész, de még látszott, hogy a folyót csillogó, fekete üvegszilánkokból rakták ki. A nyílegyenes utcákat apró házacskák szegélyezték, kék üvegmorzsák jelképezték a kis szökőkutakat, sőt, a zöld vattába bugyolált ágacskák azt mutatták, hogy még a város fáiról sem feledkeztek meg. Helyenként kisebbfajta kristályokat helyeztek el a térképen. Sejtéseim szerint tájolási pontokat jelöltek. Semmiről sem feledkeztek meg, a piaci standokat is apró négyzetekkel szemléltették. Még így, leromlott állapotában is szemet gyönyörködtető látvány volt. Elmosolyodtam. Biztosra vettem, hogy amikor néhány hónap múlva Igazság visszatér Kosvárba, az ő tornyában is hasonló asztal és térkép épül majd.
A térkép fölé hajoltam, és tudomást sem vettem a lidércekről. Megnéztem, merre jártam eddig. A tornyot könnyedén megtaláltam. Amilyen a szerencsém, az a rész eléggé megrepedt, de még így is eléggé biztos voltam benne, hogy ujjaimmal tegnap éjszakai kóborlásom útvonalát követem. Megint elcsodálkoztam a vonalzóval meghúzott utcákon és a merőleges útkereszteződéseken. Nem voltam teljesen biztos benne, hol „ébredtem fel” tegnap, de meglehetős biztonsággal meg tudtam határozni, melyik lehet az a városrész. Pillantásom visszatért a toronyhoz, és elmémbe véstem, pontosan mennyi kereszteződésen kell átmennem, hányszor kell befordulnom. Talán ha körülnézek arrafelé, valami csak feldereng elveszített emlékeimből. Bárcsak lett volna nálam egy darab papír és egy toll, hogy vázlatot készíthessek a környező területről!
Igazság egy égett pálcikával rajzolt magának térképet. De vajon mire? Körülnéztem a szobában, de ezeket a falakat nem díszítették faliszőnyegekkel. Helyette fehér kőtömbök ékelődtek az ablakok közé, véseteik pedig... Felálltam, és közelebbről is megnéztem a köveket. Megborzongtam a bámulattól. A hideg, fehér kőre tettem a kezem, aztán kipillantottam a mocskos ablakon. Ujjaimmal végig tudtam követni a távolban kanyargó folyót, majd kitapintottam az országút sima szalagját is. Az ablakok mellett álló falrészeken megörökítették, mi látható az adott ablakból. Az aprócska rúnák és szimbólumok a birtokok és a városok nevei lehettek. Megdörzsöltem az ablakot, de a mocsok legnagyobb része a külső felét borította.
Hirtelen világossá vált, mit jelenthet a törött ablak. Igazság széttörte az üveglapot, hogy tisztábban lássa, mi van odakint. Ezután pedig tüzet rakott, és egy megégett bottal lerajzolt valamit, valószínűleg a Kosvár óta magával hurcolt térképre. De mit? A törött ablakhoz léptem, és alaposan megnéztem mindkét oldalát. A baloldaliról lesöpörték a port. Igazság kéznyomára szorítottam a tenyeremet. Letisztogatta a kőlapot, kinézett az ablakon, aztán lerajzolt valamit. Tudtam, hogy ebből rájöhetek, merre folytatta az útját. Kíváncsi voltam, vajon az ő térképén ugyanaz szerepelt-e, mint ezen a kőlapon. Bárcsak nálam lett volna Kettricken példánya, akkor összehasonlíthattam volna a kettőt.
Az ablakon túl, észak felé a Hegyvidék nyújtózott. Onnan jöttem. Egy ideig a kilátást tanulmányoztam, aztán megpróbáltam megállapítani, mennyire hasonlít a kőtömbre vésett ábrával. A múlt villódzó kísérteteire nem számíthattam. Az egyik pillanatban erdővel borított tájat láttam, a következő percben szőlőskertek és gabonaföldek nyújtóztak ugyanott. Az egyetlen közös pont a nyílegyenesen a hegyek felé tartó országút fekete szalagja volt. Ujjaimmal kitapogattam az utat a kőtömbön. Az ábrán egészen a hegyekig ért. Ott, ahol kettéágazott, néhány rúna díszelgett. És egy csillogó kristályszilánk.
Még közelebb hajoltam a kőlaphoz, hátha ki tudom silabizálni az apró rúnákat. Vajon Igazság térképén is ezeket láttam? Kettricken felismerné őket? Kiléptem a toronyszobából, lerohantam a lépcsőn, és egyre valóságosabbá váló kísérteteken szaladtam keresztül. Most már tisztán hallottam a hangjukat, és villanásokra még a valaha a falakat borító faliszőnyegeket is megláthattam: a szőtteseken sárkányok nyüzsögtek. Elődök? – kérdeztem a visszhangos kőfalaktól, és a szó végigszánkázott a lépcsőkön.
Találnom kellett valamit, amire írhatok. A rongyos faliszőnyegek nyirkos foszlányokra szakadtak, és szétporladtak érintésemre. A megmaradt fadarabok elkorhadtak. Betörtem az egyik szoba ajtaját. Reméltem, hogy az ott tárolt holmik épségben maradtak. Az egyik benti falat rekeszekre osztott polcok szegélyezték, mindegyik lukban egy tekercs hevert. Eléggé valóságosnak tűntek, csakúgy, mint a szoba közepén álló asztalra kipakolt írószerszámok. Tapogatózó ujjaim mégis csak hamuszerűen omlós és törékeny papír-kísérteteket érintettek. Az egyik sarokpolcon friss pergamentekercset pillantottam meg. Félresöpörtem a szétrohadt maradványokat, és végül sikerült rábukkannom egy kéttenyérnyinél nem nagyobb, de használható darabra. Egy nehéz, bedugaszolt üvegben összeszáradt tintamaradékra leltem. Az írószerszám fa nyele már rég elporladt, de a fémhegy megmaradt, és elég hosszú volt, hogy meg tudjam markolni. A talált holmikkal felszerelkezve visszatértem a térképszobába.
Egy kis nyál segítségével felhígítottam a tintát, a fémhegyet pedig addig csiszatoltam a padlón, míg fényesen nem ragyogott. A délutáni órákban kissé befelhősödött, és a poros ablakokon borongós fény áradt be, ezen lángra lobbantottam Igazság tüzének maradványait. Lekuporodtam a kőlap előtt, melyről Igazság keze söpörte le a port, és ahogy csak tudtam, lemásoltam a kikeményített bőrdarabkára a hegyeket, az utat és egyéb jellegzetességeket. Gondosan szemügyre vettem az aprócska rúnákat, és amennyire csak lehetett, megörökítettem őket a pergamenen. Talán Kettricken tud kezdeni vele valamit. Talán segíthet valamit, ha a térképemet összehasonlítjuk azzal, amit őriz. Csak ebben reménykedhettem. Amikor végeztem, odakint már nyugodni készült a nap, és a tűzből csupán néhány zsarátnok maradt. Bánatosan bámultam a macskakaparást. Sem Igazság, sem Fedren nem lett volna túlzottan elégedett a munkámmal. Azért remélhetőleg ez is megteszi. Megvártam, míg biztosan megszárad a tinta, és nem kenődik el, aztán ingembe dugtam a pergament. Így sem a hó, sem az eső nem moshatja el a rajzot.
Odakint az aláereszkedő éjszaka köszöntött. A kísértetek már régen hazatértek vacsorájukhoz és kandallójuk melegéhez. Hazafelé tartó vagy éppen szórakozni induló emberek tömegében sétáltam az utcán. Fényesen kivilágított fogadók és kocsmák mellett haladtam el, és hallgattam a bentről kiszűrődő vidám hangokat. Egyre kevésbé láttam az üres utcák és az elhagyatott házak körvonalait. Különösen az tűnt rettenetesnek, hogy korgó gyomorral, kiszáradt torokkal bolyongtam a tavernák mellett, ahol lidércek falták a kísértet-lakomát és hangosan kiáltozva emelték kupáikat egymás egészségére.
Tervem egyszerű volt. Lemegyek a folyóhoz, és iszom. Utána minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszataláljak arra a helyre, ahol magamhoz tértem. Azon a környéken biztosan találok valami menedéket éjszakára, a reggel fényében pedig elindulok vissza, a hegyek felé. Reméltem, hogy ha megkeresem azt az utat, amin valószínűleg a városba jöttem, valamit csak felidéz majd bennem.
A folyóparton térdepeltem, egyik kezemmel a kövezetre támaszkodtam, és hideg vizet ittam, amikor felbukkant a sárkány. Az előző pillanatban még üres volt felettem az ég. Aztán mindent elárasztott az aranyszínű fény, hatalmas szárnyak suhogása hallatszott, mintha fácán repülne valahol. Körülöttem emberek kiáltoztak, egyesek döbbenten, mások elégedetten. A teremtmény megindult lefelé, és alacsonyan körözni kezdett. A szél, amit szárnyai kavartak, felkavarta a vizet, és ringatni kezdte a hajókat. Tett még egy kört, aztán hirtelen teljesen eltűnt a folyóban. Az aranyszínű fény kihunyt, és ezután sokkal sötétebbnek tűnt az éjszaka.
Ösztönösen elugrottam az álombéli árhullám elől, ami a sárkány becsapódása után söpört végig a parton. Az emberek várakozóan meredtek a vízre. Követtem a pillantásukat. Először semmit sem láttam. Aztán meghasadt a folyó felszíne, és hatalmas fej bukkant elő a hullámok közül. Vízcseppek csorogtak végig rajta, és csillogva szaladtak le a következő pillanatban kiemelkedő kígyószerű, aranyszínű nyakon. A sárkányok eddig minden mesében féregre, gyíkra vagy kígyóra emlékeztettek. De amikor ez a sárkány kiemelkedett a folyóból, és széttárta víztől csöpögő szárnyait, nekem a madarak jutottak eszembe. A hullámok közül kiemelkedő óriási teremtmény inkább kecses kormorán volt, ami halászni bukott le a tengerbe, vagy egy ragyogó tollazatú fácán. Akkora volt, mint az egyik hajó, kitárt szárnya mellett eltörpültek a vitorlák. Megpihent a folyó partján, és lerázta a vizet pikkelyes szárnyairól. A „pikkely” szó, képtelen visszaadni a szárnyait borító lemezek szépségét, a „toll” pedig túlzottan légies képzetet sugall. Ha létezne aranyból finoman megformált toll, talán az hasonlítana legjobban a sárkány tollazatára.
A gyönyörtől és az ámulattól mozdulni sem tudtam. A teremtmény rám se hederített. Ha valóban létezik, teljesen eláztatott volna a kitárt szárnyakról csöpögő víz, annyira közel kapaszkodott ki a vízből. Minden lehulló cseppben megcsillant a nyers mágia semmivel sem összetéveszthető ragyogása. A sárkány nem mozdult, négy hatalmas, karmos lába mélyen belemart a nedves földbe. Óvatosan összecsukta a szárnyát, és lerázta a vizet hosszú, villás farkáról. Aranyszínű fényben fürödtem, akárcsak a gyülekező tömeg. Hátat fordítottam a sárkánynak, és végignéztem az embereken. Arcukon mély tisztelet tükröződött. A sárkány fényes szeme a vadászsólymokéra emlékeztetett, testtartása a nemes paripákéra. Megindult előre, és a tömeg tiszteletteljes köszöntéseket mormolva utat engedett neki.
– Egy Előd – szólaltam meg hangosan. Ujjammal végigsimítottam a házak oldalán, és az elbűvölt tömeggel együtt követtem a lassan vonuló sárkányt. A fogadókból emberek özönlöttek elő, és ők is köszöntötték a látogatót, aztán beolvadtak a tömegbe. Szemmel láthatóan nem megszokott eseményről volt szó. Nem tudom, miért követtem őket. Az igazat megvallva, azokban a percekben nem is igen gondoltam másra, csak erre a gigászi, elbűvölő teremtményre. Most már értettem, miért ilyen szélesek a város utcái. Nem a szekerek miatt – nehogy valami a hatalmas látogatók útját állja.
Egyszer megállt az egyik kőmedencénél. Emberek rohantak előre, egymással versenyeztek, ki feszüljön neki a csörlőknek. Egymás után húzták fel a vödröket, és egymás után zúdították a medencébe a folyékonnyá vált varázserőt. Amikor már a pereméig ért a csillogó anyag, az Előd kecsesen lehajtotta a fejét és ivott. Lehet, hogy ez csak egy Mesterség-látomás volt, de már a látvány is alattomos éhséget lobbantott bennem. Még kétszer töltötték tele a medencét, és az Előd még kétszer ivott belőle, mielőtt folytatta volna az útját. Ámultan követtem.
Előttünk hirtelen felkomorlott a város szimmetriáját elcsúfító gigantikus hasadék. Egészen a pereméig követtem a kísértet-menetet, ahol a szemem láttára foszlott semmivé mindenki, férfiak, nők és az Előd egyaránt, akik nemtörődöm módon egyenesen belesétáltak ebbe az üres térbe. Pár pillanat múlva magányosan ácsorogtam a tátongó szakadék szélén. Csak a szél suttogott a csendes, mély folyó fölött. A felhők közül kikukkantott néhány kósza csillag, fényük megcsillant a fekete vízen. Ki tudja, miféle titkoknak lehettem volna tanúja, ha egykor nem nyel el mindent a hatalmas kataklizma.
Megfordultam, és lassan elindultam visszafelé. Azon járt az eszem, vajon hol élhetett a sárkány és vajon miért szolgálta a várost. Ismét megborzongtam, mert eszembe jutott, hogyan kortyolta az ezüstösen csillogó varázserőt.
Jó sokáig tartott, mire visszataláltam a folyóhoz. Ismét megpróbáltam visszaemlékezni, mit láttam korábban a térképszobában. Az éhség feneketlen üreggé változott bennem, és már a bordáimat nyaldosta, de minden erőmmel megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, amikor újra megindultam az utcákon. Akaraterőmnek hála átjutottam néhány dulakodó árnyékon, de minden eltökéltség elillant belőlem, amikor megláttam a zömök lovakon felém vágtató városi őröket. Félreugrottam és összerezzentem, amikor meghallottam a suhogó botok hangját. Bármennyire is káprázat volt csupán az egész, boldog voltam, amikor elhagytam a lármás csetepatét. Jobbra fordultam, egy kicsit keskenyebb utcára, aztán elsétáltam még három útkereszteződés mellett.
Megtorpantam. Megérkeztem. Ez az a tér, ahol tegnap éjjel a hóban térdepeltem. A középen álló oszlopról eszembe jutott, hogy ez lehetett a felettem komorló szobor vagy síremlék. Elindultam arrafelé. Ugyanabból a mindenütt megtalálható, kristályerekkel behálózott fekete kőből építették. Megfáradt szememnek úgy tűnt, fényesebben kezd ragyogni, azzal a rejtélyes, nem-létező fénnyel, ami a többi épületből is áradt. A halovány fényben kirajzolódtak a kőbe metszett rúnák. Biztos voltam benne, hogy némelyik hasonlított azokhoz a jelekhez – vagy ugyanaz –, mint amit a térképszobában lemásoltam. Talán irányjelző lenne? A feliratok pedig a különböző úti célokat jelölik? Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam az ismerős rúnákon.
Megpördült körülöttem az éjszaka. Szédítő örvény söpört végig rajtam. Megpróbáltam, megkapaszkodni az oszlopban, de valahogy mellényúltam, és imbolyogva tántorogtam előre. Kinyújtott kezem a semmit markolta, és arccal a szilánkos hóba és jégbe buktam. Egy ideig mozdulatlanul hevertem a jeges úton, és vaksin pislogtam a koromsötét éjszakában. Aztán meleg, nehéz test zuhant a nyakamba. Testvérem! – örvendezett Éjszem. Az arcomba nyomta hideg orrát, és a mancsával megpróbálta felemelni a fejemet. Tudtam, hogy visszatérsz! Tudtam!

 

 

28
A kotéria

 

AZ ELŐDÖKKEL KAPCSOLATOS számos rejtély közül az egyik, hogy azon a kevés képen, melyet róluk őrzünk, nem nagyon hasonlítanak egymásra. Ez nem csak a faliszőnyegeken látható képekre, vagy a régebbi munkák alapján készített tekercsekre vonatkozik, amelyek akár hibásak is lehetnek, hanem arra a néhány képmásra, ami Bölcsesség király idejéből maradt fenn. Van köztük olyan, amely meghökkentő hasonlóságot mutat a legendák sárkányaival, hiszen szárnyuk, karmuk, pikkelyes bőrük van és óriásiak. De mások egyáltalán nem ilyenek. Legalább egy olyan faliszőnyeg létezik, amelyen az Elődöt emberszerű lényként ábrázolták, csak a bőre aranyszínű és a termete nagy. A képmások még abban is különböznek, vajon hány végtagja lehetett ennek a jóakaratú fajnak. Lehet, hogy négy lábon jártak, és két szárnyuk volt, vagy egyáltalán nem rendelkeztek szárnyakkal és két lábon álltak, mint az emberek.
Vannak elméletek, amelyek azt állítják, azért írtak róluk olyan keveset, mert az Elődök akkoriban teljesen közismert teremtmények voltak. Senki sem ír tele tekercseket a lovak legalapvetőbb tulajdonságaival, hiszen ennek semmi értelme – vagyis senki sem hitte, hogy egyszer majd az Elődökből legendás lények lesznek. Ez bizonyos mértékig ésszerűen hangzik. De elegendő végignézni azokon a tekercseken, amelyek a lovakat hétköznapi állatokként említik, és máris szembeötlő az okoskodás hibája. Ha az Elődök az akkori élet szerves részei voltak, biztosan többször megörökítették volna őket.

*

Néhány igen zavaros óra elteltével a jurtában találtam magamat a többiekkel együtt. A városban majdhogynem meleg volt, és egy ilyen nap után az éjszaka sokkal hidegebbnek tűnt. A sátorban kuporogtunk takaróinkba burkolózva. Társaim szerint mindössze a múlt éjjel tűntem el a sziklanyelvről. Elmeséltem nekik, mi történt velem a városban. Egy kicsit mindannyian hitetlenkedve fogadták. Felkavaró volt látni, milyen aggodalmat keltett az eltűnésem, de egyszersmind bűntudatot is éreztem emiatt. Csillagon látszott, hogy sírt, Hanna és Kettricken szeme pedig karikás volt a virrasztástól. A Bolond festett a legrosszabbul, sápadt volt, szótlan, és enyhén remegett a keze. Kellett egy kis idő, mire mindannyian magunkhoz tértünk. Hanna kétszer annyi ennivalót készített, mint általában, és a Bolondot leszámítva mindannyian jóízűen ettünk. Neki mintha nem lett volna hozzá elég ereje. Amikor a többiek körbeülték a parázstartót, hogy végighallgassák történetemet, a Bolond már beburkolózott a takaróiba. Teljesen kimerültnek tűnt. A farkas kényelmesen elhelyezkedett mellette.
Miután harmadszorra is előadtam kalandjaimat, Hanna rejtélyes kijelentést tett.
– Nos, adj hálát Edának, hogy tündhérháncsot ittál, mielőtt elragadtak volna. Másképp egyáltalán nem maradtál volna eszméletednél.
– Hogy mondtad? „Elragadtak”? – csaptam le rögtön.
Bosszús arccal pillantott rám.
– Tudod, hogyan gondolom. – Végignézett a bámuló arcokon. – A útjelző oszlopon vagy akármin keresztül. Biztosan van valami közük hozzá. – Szavait csend fogadta. – Szerintem ez egyértelmű, és kész. Egyedül tűnt el, és egyedül tért vissza. Ráadásul ugyanazon az úton.
– De miért nem valaki mást vittek el? – tiltakoztam.
– Mivel te vagy az egyetlen Mesterséghasználó közöttünk – mutatott rá.
– Vajon ők is azok? – kérdeztem rá kereken.
A szemembe nézett.
– Nappali fényben is megnéztem az irányjelzőt. Csillogó kristályerekkel behálózott fekete kőből faragták. Mint a város falait, amiről beszéltél. Mindkét oszlopot megérintetted?
Egy pillanatig csendben tűnődtem.
– Azt hiszem, igen.
Megvonta a vállát.
– Nos, erről beszéltem. A Mesterséggel átitatott tárgyak hosszú idő elteltével is azt csinálják, amire készítőik szánták őket. Azok az oszlopok megkönnyítették a használatukat ismerő emberek útját.
– Még sohasem hallottam ilyesmiről. Honnan tudsz te ilyeneket?
– Nem teszek mást, csak átgondolom az egyértelmű dolgokat – mondta makacsul. – És egyelőre nincs több mondanivalóm. Elmegyek aludni. Rettenetesen fáradt vagyok. Egész éjjel és majdnem egész nap téged kerestünk, érted aggódtunk. Amikor meg pihenhettünk volna, a farkas egy pillanatig sem hagyta abba az üvöltést.
Üvöltést?
Hívtalak. Nem válaszoltál.
Ha hallottalak volna, biztosan megpróbálom.
Kezdek félni, kis testvérem. Ismeretlen erők ragadnak el olyan helyekre, ahová nem mehetek utánad, és még az elmédet is lezárják előttem. Most kerültem a legközelebb ahhoz, hogy befogadjanak egy falkába. Ha viszont elveszítelek, ez is elveszik számomra.
Nem fogsz elveszíteni – ígértem neki, habár nem tudhattam, hogy képes leszek-e betartani az ígéretemet.
– Fitz? – kérdezte Kettricken gyengéden kötekedő hangon.
– Itt vagyok – biztosítottam.
– Lássuk a térképedet.
Elővettem a pergament, ő pedig saját térképét. Összehasonlítottuk a kettőt. Nehezen találtunk bármilyen hasonlóságot, igaz, a lépték is különbözött. Végül arra jutottunk, hogy a pergamenemre másolt kép határozottan hasonlít a Kettricken térképén látható út egyik részletére.
– Ez a hely – mutattam az egyik pontra a térképen – akár a város is lehetne. Ha pedig ez így van, akkor ez lehet ez, az meg az.
A térkép, amivel Igazság elindult, e régi, megfakult rajz alapján készült. Azon is szerepelt az út, amelyre most már a Mesterség útjaként gondoltam, viszont elég különösen haladt: a Hegyvidéken indult a semmiből, és hirtelen, három különböző helyen szakadt vége. A végpontokra vonatkozó adatok valaha szerepeltek ugyan a térképen, de a betűk tintapacákká olvadtak. Most pedig a birtokunkban volt a városban lemásolt térkép – azon is három végpont szerepelt. Az egyik maga a város volt. A másik kettőnek szenteltük figyelmünket.
Kettricken a toronyszoba faláról másolt rúnákat tanulmányozta.
– Időnként találkoztam már ilyesmivel – vallotta be kelletlenül. – Ezeket igazából már senki sem olvassa. Néhányukról még azt is tudni, mit jelentenek. Az esetek nagy részében furcsa helyeken bukkannak fel. A Hegyvidék egyes vidékein állóköveket díszítenek. Senki sem tudja, mikor vagy miért faragták ezeket. Némelyek szerint sírhelyeket jelölnek, mások úgy vélik, birtokhatárokat.
– El tudod olvasni őket? – kérdeztem.
– Néhányat. Játékokban használatosak. Vannak erősebbek, gyengébbek... – Elhalkult a hangja. A macskakaparásomat tanulmányozta. – Egyik sem olyan, amit felismernék – mondta végül csalódottan. – Ez itt majdnem olyan, mintha a „kő” megfelelője lenne. De a többivel még sohasem találkoztam.
– Nos, legalább ez szerepel a térképen – Igyekeztem vidámnak tűnni. Pedig a „kő” az égvilágon semmit sem jelentett számomra. – Ráadásul ez tűnik a legközelebbinek. Mi lenne, ha arrafelé indulnánk?
– Szívesen megnéztem volna a várost – szólalt meg a Bolond halkan. – És a sárkányt is.
Lassan bólintottam.
– Mindkettőt érdemes megnézni. Hatalmas tudásanyag lapul ott, csak nincs időnk felkutatni. Ha nem hallottam volna állandóan Igazság hívását, talán nagyobb kedvem lett volna felfedezőútra indulni. – Mollyról és Árnyról nem beszéltem. Ezek az álmok csak rám tartoztak, akárcsak kínzó vágyam, hogy ismét otthon legyek vele.
– Ebben biztos vagyok – biccentett Hanna. – Kétségtelenül sokkal nagyobb zűrbe keveredtél volna. Kíváncsi vagyok, azt is a bűbájnak köszönheted-e, hogy nem térsz le az útról és nem hagyod magad eltéríteni célodtól.
Ismét szívesen vitába szálltam volna vele, de a Bolond halkan megismételte előző kijelentését.
– Szívesen megnéztem volna a várost.
– Ideje nyugovóra térnünk. Hajnalban kelünk, és holnap kemény út vár ránk. Kissé felvidít, hogy Igazság előbb ért oda, mint FitzLovag, habár kissé rosszat sejtek. Gyorsan meg kell találnunk. Nem sokáig bírom már, hogy minden éjjel azon kell töprengenem, miért nem tért vissza.
– Eljő a Gyorsító, és kővé változtatja a húst, és hússá a követ. Érintésére felébrednek a föld sárkányai. A szunnyadó város megremeg, és életre kel. Eljő a Gyorsító – mondta a Bolond álmatagon.
– Ahogy Fehér Damir is megjósolta – tette hozzá Hanna tiszteletteljesen. Felém pillantott, és egy pillanatra bosszúsnak tűnt. – Több száz év próféciája meg jóslata mind benned öltene testet?
– Nem tehetek róla – mondtam bárgyún. Éppen kezdtem befurakodni a takaróim közé. Vágyakozva gondoltam vissza a meleg napsütésre. Üvöltött a szél, még a csontjaim is átfagytak.
Már majdnem elszunnyadtam, amikor a Bolond átnyúlt, és meleg tenyerével megpaskolta az arcomat.
– Jó, hogy élsz – motyogta.
– Köszönöm – mondtam. Éppen Hanna játéktábláját próbáltam felidézni a figurákkal együtt, hogy éjszakára magamban tarthassam a gondolataimat. Alig kezdtem neki a feladatnak. Hirtelen felpattantam.
– Forró a kezed! – kiáltottam. – Bolond! Forró a kezed!
– Aludj inkább – csitított Csillag sértődött hangon.
Rá se hederítettem. Lehúztam a takarót a Bolond arcáról, és megérintettem az arcát Lassan kinyitotta a szemét.
– Forró a tested – magyaráztam neki. – Jól érzed magad?
– Egyáltalán nincs melegem – válaszolta nyomorultul. – Fázom. És nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kapkodó mozdulatokkal tüzet raktam a parázstartóban. Körülöttem mocorogni kezdtek a többiek. A sátor túlsó felében fekvő Csillag felült, és engem bámult a félhomályban.
– A Bolond teste sohasem meleg – Megpróbáltam megértetni velük a sietség okát. – Mindig hűvös a tapintása. Most pedig meleg.
– Valóban? – kérdezte Csillag furcsán gunyoros hangon.
– Talán beteg? – érdeklődött Hanna fáradtan.
– Fogalmam sincs. Még sohasem láttam betegnek.
– Ritkán betegszem meg – helyesbített a Bolond csendesen. – Lázas vagyok. Nem ez az első alkalom. Feküdj le, Fitz, és aludj. Reggelre valószínűleg kiizzadom az egészet.
– Bármi is legyen ez az egész, reggel mindenképpen útnak kell indulnunk – jelentette ki Kettricken kérlelhetetlenül. – Már így is veszítettünk egy napot ezzel a semmittevéssel.
– Veszítettünk egy napot? – kiáltottam fel majdhogynem dühösen. – Szereztünk egy térképet, azaz kibővítettük a régit, és megtudtuk, hogy Igazság járt abban a városban. Ami engem illet, kétségem sincs afelől, hogy ugyanazon az úton ment, mint én, sőt, talán ugyanerre a helyre tért vissza. Egyetlen napot sem veszítettünk, Kettricken, hanem megtakarítottuk azt az időt, amennyi ahhoz kellett volna, hogy megtaláljuk odalent az út romjait, onnan meg elkutyagoljunk a városig. Meg vissza. Ha jól emlékszem, te magad egy napot javasoltál aláereszkedésre. Nos, eltelt egy nap, és ráleltünk az útra. – Elhallgattam. Mély levegőt vettem, és nyugalmat erőltettem magamra. – Egyikőtökre sem szeretném rákényszeríteni az akaratomat. De ha a Bolond nincs olyan állapotban, hogy reggel elindulhasson, én sem megyek.
Kettricken szeme felvillant, és felkészültem a harcra. De a Bolond megelőzött.
– Akárhogy is érezzem magam, holnap útnak indulok – biztosított mindkettőnket.
– Akkor ezt meg is beszéltük – mondta Kettricken gyorsan. Aztán valamivel emberibb hangon megkérdezte:
– Mondd, Bolond, segíthetek valamiben? Nem lennék ennyire kemény, ha nem kellene annyira sietnünk. Nem felejtettem el, és soha nem is fogom, hogy nélküled sohasem értem volna el élve Jhaampe városába.
Erről semmit sem tudtam, de megtartottam magamnak a kérdéseimet.
– Nem lesz semmi bajom. Csak... Fitz? Kérhetek tőled egy kis tündérháncsot? Tegnap éjjel úgy kimelegedtem tőle, mint még soha semmitől.
– Persze – éppen a zsákomban turkáltam, amikor Hanna figyelmeztetően közbeszólt.
– Bolond, inkább lebeszélnélek róla. Veszélyes növény, gyakran többet árt, mint használ. Ki tudja, hátha azért vagy most beteg, mert tegnap bevettél egy keveset.
– Annyira nem erős – jegyeztem meg lekicsinylően. – Már évek óta használom, és semmiféle súlyos kórt nem kaptam tőle.
Hanna felhorkantott.
– Na persze, hiszen annyira értesz hozzá – mondta gúnyosan. – Viszont az tény, hogy a növény felmelegíti a testet. Még ha közben el is pusztítja a lelket.
– Eddigi tapasztalataim szerint inkább segít, mint árt – vettetem ellen. Megtaláltam és kibontottam a kis csomagot. Hanna kérés nélkül felállt és feltette a vizet.
– Még egyszer sem éreztem, hogy eltompítaná az elmémet – tettem hozzá.
– Aki él vele, nem is érzi – vágott vissza. – Egy időre ugyan feltornázza a képességeidet, de ezért később mindig fizetned kell. A testedet nem lehet rászedni, fiatalember. Ha olyan öreg leszel, mint én, tisztában leszel ezzel.
Nem szóltam. Felidéztem, hányszor gyógyítottam magamat a növénnyel, és az a kellemetlen érzésem támadt, hogy részben igaza lehet. Ettől függetlenül egy helyett két csészével töltöttem. Hanna megcsóválta a fejét, de visszafeküdt, és nem szólt semmit. Teázás közben a Bolond mellett ültem. Amikor visszaadta a csészét, a keze még forróbbnak tűnt.
– Emelkedik a lázad – figyelmeztettem.
– Dehogy. A csésze melegét érzed a bőrömön – mondta reménykedve.
Rá se hederítettem.
– Egész testedben remegsz.
– Egy kicsit – ismerte el. Aztán nem bírta tovább magában tartani a fajdalmát.
– Ennyire még soha ez életben nem fáztam – tört ki belőle. – Annyira reszketek, hogy még a hátam és az állkapcsom is belesajdul.
Bújj mellé – indítványozta Éjszem. A nagy testű farkas helyet változtatott, és még közelebb húzódott a Bolondhoz. Saját takaróimat is ráterítettem a többire, aztán a beteg mellé kucorodtam. Nem szólt semmit, de éreztem, hogy kicsit enyhül a reszketés.
– Nem is emlékszem, hogy Kosvárban láttalak volna betegnek – mondtam csendesen.
– Pedig voltam. De nagyon ritkán, és akkor sem szóltam róla senkinek. Ha még emlékszel, a kuruzsló nem volt túlzottan türelmes velem, és én se vele. Soha nem bíztam volna az életemet a hashajtóira meg az erősítőire. Meg aztán... Ami nektek jót tesz, nem biztos, hogy az én fajtámra is, ugyanúgy hat.
– Ennyire különböztök tőlünk? – kérdeztem kis idő múlva. Most olyasmit hozott szóba, amit nem túl gyakran emlegettünk.
– Bizonyos tekintetben igen – sóhajtott. Végigsimított a homlokán. – De néha még magamat is meglepem. – Mély levegőt vett, aztán nagyot sóhajtott, mintha egy pillanatra fájdalmai lettek volna. – Az is elképzelhető, hogy igazából nem is vagyok beteg. Tavaly megváltoztam egy kissé. Te is észrevetted.
– Megnőttél, és kiszínesedtél – helyeseltem halkan.
– Része a folyamatnak – Mosoly villant fel az arcán, aztán elenyészett. – Talán már majdnem felnőttem.
Csendesen felhorkantottam.
– Éveken át férfiként tekintettem rád, Bolond. Szerintem te előbb értél férfivá, mint én.
– Valóban? Milyen mulatságos! – bukott ki belőle halkan. Egy pillanatra úgy beszélt, mint én. Lehunyta a szemét. – Most aludni fogok – mondta.
Nem válaszoltam. Még mélyebbre fészkeltem magamat a takarók közé, és megint felhúztam a falakat. Álomtalan, de cseppet sem óvatlan álomba merültem.
A veszély előérzete riasztott fel pirkadat előtt. A Bolond mélyen aludt mellettem. Megérintettem az arcát. Még mindig meleg volt, és izzadtság gyöngyözött a bőrén. Kikászálódtam mellőle, és szorosan betakargattam. Értékes tüzelőnkből egy vagy két ágat hajítottam a parázstartóra, aztán csendben nekiálltam felkapkodni a ruháimat. Éjszem azonnal felneszelt.
Kimész?
Csak körülszimatolok.
Veled menjek?
Tartsd melegen a Bolondot. Nem maradok sokáig.
Biztosan minden rendben lesz?
Nagyon vigyázok majd. Ígérem.
A szél ökölcsapásként vágott az arcomba. Mindent elnyelő sötétség borította el a tájat. Pár pillanattal később már alkalmazkodott hozzá a szemem, de a sátornál többet akkor sem láttam a külvilágból. A felhők még a csillagokat is eltakarták. Csendesen ácsorogtam a fagyos szélben, és kiterjesztettem érzékeimet. Meg akartam tudni, mi zavarhatott meg. Most nem a Mesterség, hanem az Ösztön segített végigtapogatni a sötétséget. Éreztem társaim jelenlétét és az egymás mellé kucorodott jeppákat mardosó éhséget. Nem sokáig fogják bírni a gabonán. Újabb gond. Erőnek erejével elhessegettem, és még messzebbre nyúltam előre. Megdermedtem. Lovak? Igen. Lovasok is? Valószínű. Hirtelen felbukkant mellettem Éjszem.
Érzed őket?
Felőlük fúj a szél. Körülnézzek?
Igen. De ne vegyenek észre.
Ez természetes. Vizsgáld meg a Bolondot. Felnyögött, amikor otthagytam.
Beléptem a sátorba, és halkan felkeltettem Kettrickent.
– Attól tartok, veszélyben vagyunk – mondtam csendesen. – Lovak és lovasaik. Valószínűleg az úton jönnek, a hátunk mögül. Még nem vagyok benne teljesen biztos.
– Mire bármi biztosat tudhatnánk, már itt is lesznek – jegyezte meg savanyúan. – Keltsd fel a többieket. Mire megpirkad, mindenki legyen indulásra készen.
– A Bolond még mindig lázas – mondtam. Közben lehajoltam és megráztam Csillag vállát.
– Ha itt marad, nem csak lázas, hanem halott is lesz. Akárcsak te. A farkas elment már körülnézni?
– Igen. – Tudtam, hogy igaza van, de akkor is nehéz volt rávennem magam, hogy felrázzam a Bolondot. Úgy mozgott, mint akit elkábítottak. Mialatt a többiek a felszereléssel bajlódtak, sietve beletuszkoltam a kabátjába, és felerőltettem rá még egy nadrágot. Teste köré csavartam az összes takarónkat, és kint támogattam a hóban, miközben a többiek lebontották és elcsomagolták a sátrat.
– Mennyit bír egy jeppa? – kérdeztem halkan Ketterickentől.
– A Bolond súlyánál többet. Viszont túl vékonyka a hátuk, képtelenség megülni őket, ráadásul nyugtalanná válnak az élő tehertől. Ha minden kötél szakad, feltehetjük egyre, de eléggé kényelmetlenül fogja érezni magát, és a jeppát is nehéz lesz irányítani.
Pontosan erre a válaszra számítottam, de ettől még nem lettem boldogabb.
– Mi hír a farkasról? – kérdezte.
Kinyúltam Éjszem felé. Döbbenten tapasztaltam, milyen nehéz összekapcsolódnunk.
– Hat lovas – mondtam.
– Barátok vagy ellenségek? – kérdezte.
– Honnan tudhatná? – mutattam rá. A farkastól pedig annyit kérdeztem: Hogyan néznek ki a lovak?
Ízletesnek.
Olyan nagyok, mint Kormos? Vagy aprók, mint a hegyvidéki hátasok?
A kettő között. Van itt egy teherhordó öszvér is.
– Lovakon jönnek, nem hegyi pónikon – mondtam Kettrickennek.
Megcsóválta a fejét, csak úgy magának.
– Az én népem nem jár lóval ebben a magasságban. Ők pónikon vagy jeppával jönnének. Vegyük úgy, hogy ellenségek, és cselekedjünk eszerint.
– Meneküljünk vagy harcoljunk?
– Természetesen megpróbáljuk mindkettőt.
Már előszedte az íját az egyik jeppa csomagjai közül. Éppen felajzotta.
– Először is keressünk egy jobb, rajtaütésre is alkalmas helyet. Aztán várunk. Gyerünk.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Csak a sík útnak köszönhettük, hogy egyáltalán sikerült. Amikor nekivágtunk ennek a napnak, a napfény még csak halovány ígéret volt. Csillag vezette a jeppákat. Mögöttük én cipeltem a Bolondot, a bottal felfegyverzett Hanna és az íjat szorongató Kettricken a sort zárta. Először hagytam a Bolondot, hadd próbáljon megállni a saját lábán. Lassan tántorgott előre, de amikor a jeppák is lehagytak minket, tudtam, hogy ez így nem fog menni. Bal karját átvetettem a vállamon, átöleltem a csípőjét, és megindultunk előre. Rövid időn belül zihálni kezdett, és keményen harcolt, nehogy kiszaladjon alóla a lába. Testének természetellenes melege rémisztő volt. Könyörtelenül hajszoltam tovább, közben pedig valami menedék után fohászkodtam.
Amikor végre találtunk valami fedezéket, azt nem a jóindulatú fák között, hanem a kegyetlen és éles sziklák között leltük meg. Az út felett húzódó perem nagy része megcsúszott, és lezúdult az útra. Közben magával rántotta az út felét is, a megmaradt szakaszon pedig kőből és földből épített magas torlaszt. Csillag és a jeppák kétkedve méregették az akadályt, amikor bebicegtem a Bolonddal. Leültettem egy kőre. Csukott szemmel és lehajtott fejjel gubbasztott tovább. Még jobban belecsavartam a takarókba, aztán odamentem Csillaghoz.
– Régi földcsuszamlás – jegyezte meg. – Talán nem olyan nehéz átjutni rajta.
– Talán – biccentettem, és máris azt a helyet kerestem, ahol nekikezdhetünk. A sziklákat teljesen beborította a hó. – Ha én megyek elöl a jeppákkal, utánam tudsz jönni a Bolonddal?
– Azt hiszem, igen – Hátrapillantott. – Hogy van?
Csillag hangjában kizárólag aggodalom csengett, ezért elfojtottam a bosszúságomat.
– Ha akad egy kar, amibe kapaszkodhat, tovább tud botorkálni. Ne indulj el, amíg az utolsó állat fel nem ért és el nem indult lefelé. Akkor követhettek.
Csillag beleegyezően bólintott, de nem tűnt túl boldognak.
– Nem kellene megvárnunk Kettrickent és Hannát?
Átgondoltam a dolgot.
– Nem. Ha a lovasok tényleg utolérnek, nem szeretném, ha sziklafal lenne a hátam mögött. Átmászunk a torlaszon.
Bárcsak a farkas is velünk lehetne! Kétszer olyan biztosan mozog, mint én, és sokkal gyorsabbak a reflexei.
Nem tudok úgy visszamenni, hogy ne vegyenek észre. Felettem csak a csupasz sziklák, alattam az út, ők pedig pontosan kettőnk között vannak.
Ne izgulj. Csak tartsd szemmel őket, és jelezz, ha szükséges. Gyorsan jönnek?
Lépésben. Sokat vitatkoznak egymással. Az egyik kövér és kifáradt a lovaglásban. Keveset beszél, de nem siet. Légy óvatos, testvérem.
Mély lélegzetet vettem, és mivel egyik hely sem tűnt sokkal jobbnak, mint a másik, a szimatomra bíztam magam. Kezdetben csak szanaszét heverő kövek között lépegettem, de azokon túl már hatalmas sziklák, göröngyös föld és laza, éles peremű kövek torlaszolták el az utat. Óvatosan mozogtam ezen a bizonytalan talajon. A vezérjeppa jött utánam, társai habozás nélkül követték. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a szélhordta hó vékony rétegben ráfagyott a sziklákra és elfedte az üregeket és a repedéseket. Elővigyázatlanul ráléptem egy ilyen jégfoltra, és térdig szakadtam egy hasadékba. Óvatosan kikászálódtam, és folytattam az utat.
Amikor egy pillanatra megálltam, és körülnéztem, majdnem cserbenhagyott a bátorságom. Felettem leszakadt kőtömbökből álló, hatalmas lejtő nyújtózott, egészen egy csupasz falig. Lazán egymásra hordott sziklák alkotta domboldalon sétáltam. Nem láttam, hol ér véget. Ha megindulna, az út pereméig csúsznék, és pörögve zuhannék az azon túl nyújtózó mély völgybe, Nem akadt semmi, amibe kapaszkodhattam volna, se egy apró ágacska, se egy méretes kődarab. Hirtelen az apró dolgok ijesztővé váltak. A jeppa, ami idegesen rángatta a kezemben szorongatott kötelet, a szél, amely más irányból fújt – hirtelen még a szemembe lógó hajszálak is életveszélyesnek tűntek. Kétszer is négykézlábra ereszkedtem, úgy másztam tovább. Az út nagy részét kúszva tettem meg alaposan megnéztem, hová teszem a lábam, és lassan helyeztem át a testsúlyomat.
Utánam jöttek a vezérállat mögé felsorakozott jeppák. Ők már nem voltak olyan elővigyázatosak, mint én. Hallottam a lábuk alatt megcsúszó kövek hangját – a kirugdosott apró kavicsok kopogva gurultak végig a lejtőn, majd eltűntek a tátongó űrben. Mindvégig attól tartottam, hogy a többi szikla is kilazul, aztán megindul lefelé. Az állatok nem voltak összekötözve, csak a vezérüket követték. Minden pillanatban attól féltem, valamelyik legurul a lejtőn. Úgy sorakoztak mögöttem, mint dugók a hálón. Messze mögöttük Csillag és a Bolond közeledett. Egyszer megtorpantam, hogy megnézzem, miként haladnak, és magamat átkoztam, amikor ráébredtem, milyen iszonyatos feladatot róttam rájuk. Feleakkora tempóval jöttek, mint ahogyan én másztam. Csillag szorosan markolta a Bolondot, és közben a talajt tapogatta. A szívem a torkomban dobogott, amikor elesett, és a Bolond elterült mellette. Csillag felpillantott, és meglátott engem. Dühösen felemelte a karját, intett, hogy menjek tovább. Úgy tettem. Nem tehettem semmi mást.
A kő- és sziklahalom ugyanolyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. Boldogan másztam le a sima ösvényre. Utánam jött a vezérállat meg a többi hátas, kecskeként ugráltak és szökelltek szikláról sziklára. Mihelyst leértek, kiszórtam egy kis búzát a földre, hogy egy helyre gyűljenek, aztán visszakapaszkodtam a sziklanyúlványra.
Se Csillagot, se a Bolondot nem láttam.
Legszívesebben végigrohantam volna az omláson. Ehelyett erővel kényszerítettem magamat, hogy lassan haladjak és azokba a nyomokba lépjek, amelyeket a jeppák meg én hagytunk. Azt mondogattam magamban, ezen az unalmasan szürke, fekete és fehér tájon biztosan észreveszem majd színes ruháikat. És végül sikerült is. Csillag egy omladékkupacon gubbasztott, a Bolond pedig kinyúlva hevert mellette a köveken.
– Csillag! – szóltam oda halkan.
Felpillantott. Szeme hatalmasra tágult.
– Minden megmozdult körülöttünk. Kicsi és nagy sziklák. Megálltam, megvártam, míg vége lesz. Most meg képtelen vagyok összeszedni a Bolondot, cipelni meg nem bírom. – Hallatszott a hangján a rémület.
– Ülj nyugodtan. Mindjárt jövök.
Tisztán láttam, melyik felső szikladarab lazult ki és csúszott el. A guruló kavicsok nyomokat hagytak a hóban. Felmértem a látottakat, és azt kívántam, bárcsak többet tudnék a lavinákról. A kőmozgás első pillantásra magasan felettük kezdődött, és mélyen alattuk ért véget. Még jóval a perem fölött voltunk, de ha az omladék egyszer megindul, gyorsan eltűnünk a szakadékban. Lecsitítottam a szívemet, és törtem a fejem.
– Csillag! – szóltam oda megint halkan. Felesleges volt, hiszen le sem vette rólam a szemét. – Gyere ide hozzám. Nagyon lassan és óvatosan.
– Mi lesz a Bolonddal?
– Hagyd ott. Ha már biztonságban vagy, visszamegyek érte. Ha elindulnék felétek, mindhárman az életünket kockáztatnánk.
Egy dolog megtalálni valamiben a logikát. Megint más végigcsinálni valamit, aminek eléggé gyávaság-szaga van. Nem tudom, Csillag mit gondolhatott, amikor lassan felállt. Egyszer sem egyenesedett ki teljesen, egyszerre mindig csak egy lassú lépést tett felém. Görnyedten közeledett. Ajkamba haraptam, és nem szóltam egy szót sem, pedig a legszívesebben megsürgettem volna. Két alkalommal is apró kőpatakok indultak meg a talpa alatt. Pattogva gurultak lefelé, közben újabb kavicsokat riasztottak fel, végigzuhogtak a lejtőn, aztán átpattantak a peremen. Csillag mindkét alkalommal megdermedt, görnyedten állt és kétségbeesetten meredt rám. Meg sem mozdultam, és azon gondolkodtam, mit tennék, ha elkezdene lecsúszni a kövekkel együtt. Vajon oktalanul utána vetném magamat vagy hagynám, hogy eltűnjön, és örökre magammal cipelném a könyörgő, fekete szemek emlékét?
De végül elért a nagyobb sziklák nyújtotta viszonylagos biztonságba, ahol én álltam. Belém kapaszkodott, én pedig tartottam. Éreztem a testét rázó remegést. Egy hosszú perc múlva megszorítottam a karját, és egy kicsit eltoltam magamtól.
– Most menj tovább. Nincs messze. Ha odaérsz, maradj ott, és ne hagyd szétszaladni az állatokat. Értetted?
Kapkodva bólintott, aztán mély levegőt vett. Kiszabadította magát a szorításomból, majd óvatosan követni kezdte a jeppák nyomait. Megvártam, míg biztonságos távolságban jár, aztán elővigyázatosan megtettem az első lépést a Bolond felé.
A sziklák sokkal jobban mozogtak, és recsegtek az én nagyobb súlyom alatt. Megpróbáltam kitalálni, vajon feljebb vagy lejjebb menjek, mint Csillag. Az is eszembe jutott, hogy visszamehetnék a jeppákhoz kötélért, de nem láttam semmit, amihez rögzíthettem volna. És mindeközben végig haladtam előre. Egyszerre csak egy óvatos lépés. A Bolond meg sem moccant.
Szikladarabok lódultak meg a talpam körül, kicsúsztak a lábam alól, gurulás közben nekipattantak a bokámnak. Dermedten álltam, moccanni sem mertem a körülöttem megindult áradatban. Megcsúszott a lábam, és mielőtt visszafoghattam volna magamat, már előre is léptem. A kis kövek áradása felgyorsult, és határozottabbá vált. Nem tudtam, mit tegyek. Eszembe jutott, hogy elfekszem, vagyis szétosztom a súlyomat, de rájöttem, úgy sokkal könnyebben elragadnának a guruló sziklák. Egyik sem látszott nagyobbnak az öklömnél, de túl sok volt belőlük. Maradtam, ahol voltam, és tíz lélegzetvételig számoltam, mire a zajlás lecsendesedett.
A következő lépéshez minden bátorságomat össze kellett szednem. Hosszú ideig tanulmányoztam a talajt, majd megkerestem a legszilárdabbnak látszó részt. Áthelyeztem a súlyomat erre a lábamra, és kiválasztottam azt a követ, ahová innen lépni fogok. Mire elértem a Bolond hason fekvő testéhez, még a hátamon is átizzadt az ingem, az állkapcsom pedig megfájdult, annyira összeszorítottam a fogaimat. Lekuporodtam a Bolond mellé.
Csillag az arcára húzta a takarót, és úgy feküdt ott, mint egy halott. Félrehúztam a takarót, és lepillantottam behunyt szemeire. Még soha nem láttam ilyen árnyalatúnak a bőrét. A Kosvárban még halottfehér színe a hegyekben sárgássá színeződött, de most rettenetesen élettelennek tűnt. Ajka kiszáradt, és kicserepesedett, szempilláját sárgás kéreg borította.
– Bolond? – kérdeztem lágyan, de nem válaszolt. Folytattam, hátha öntudatának egy szikrájával meghallja szavaimat. – Felemellek, és elviszlek innen. A talaj bizonytalan, szóval ha elcsúszok, mindketten lezuhanunk. Miután a karomba vettelek, nagyon, nagyon nyugton kell maradnod. Érted?
Mélyet lélegzett. Beleegyezésnek vettem. Letérdeltem, és teste alá nyúltam. Amikor felegyenesedtem, fájdalmasan felizzott a hátamon éktelenkedő, nyílhegy ütötte seb. Izzadtság gyöngyözött végig a homlokomon. Egy pillanatig mozdulatlanul térdepeltem a Bolonddal a karjaimban, megkíséreltem legyűrni a fájdalmat és visszanyerni az egyensúlyomat. Megmozdítottam a lábamat, hogy áthelyezhessem az egyensúlyomat. Megpróbáltam lassan felállni, de mellettem megindult az apró kövek áradata. Az elszabadult agyagrögök kopogása és zörgése csak nem akart abbamaradni. Teljesen mozdulatlanul kellett állnom. Amikor végre elhalkult a zúgás, egész testemben remegtem az erőfeszítéstől. Bokáig álltam az elszabadult törmelékben.
– FitzLovag?
Lassan elfordította a fejem. Megérkezett Kettricken és Hanna. Felettem álltak, tisztes távolságra a kilazult kövekkel borított szakasztól. Mindketten elszörnyedve pillantottak felénk. Kettricken tért magához elsőnek.
– Hanna és én átmegyünk egy kicsit feljebb. Maradj ott, ahol vagy, és állj olyan mozdulatlanul, ahogy csak tudsz. Csillag átjutott a jeppákkal? – Sikerült kikényszerítenem magamból egy apró biccentésre. Megszólalni már nem volt erőm.
– Szerzek egy kötelet, és visszajövök. Olyan gyorsan, ahogy csak tudok.
Újabb biccentés. Ha nézni akartam volna őket, el kellett volna fordulnom, ezért inkább nem tettem. Körülöttem fütyült a szél, lábam alatt ropogtak a kavicsok, és én lenéztem a Bolond arcára. Egy felnőtt férfihoz képest nem volt túl nehéz. Mindig is vékonyka, madárcsontú szerzet volt, aki inkább csípős nyelvével, mint izmai erejével védekezik. De miközben a karomban szorongattam, egyre nehezebbnek és nehezebbnek tűnt. A hátamban felszikrázott fájdalom lassan továbbgyűrűzött, és valahogy sikerült átterjednie a karomra is.
Éreztem, hogy aprót rándul a teste.
– Maradj nyugton – suttogtam.
Látható erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, és rám nézett. Nyelvével megnedvesítette az ajkát.
– Mit csinálunk? – recsegte.
– Mozdulatlanul állunk egy kőomlás közepén – súgtam vissza. Annyira kiszáradt a torkom, hogy alig bírtam beszélni.
– Azt hiszem, fel tudnék állni – ajánlotta halovány hangon.
– Nehogy megmozdulj! – parancsoltam rá.
Kissé nagyobbat kortyolt a levegőből.
– Miért mindig te vagy a közelemben, amikor ilyen helyzetekbe kerülök? – kérdezte rekedten.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza igazságtalanul.
– Fitz?
Megfeszítettem hátam sajgó izmait, és visszapillantottam Ketrrickenre. Az égre rajzolódtak a körvonalai. Egy jeppa állt mellette, a vezérállat. Egyik válláról egy tekercs kötél lógott. A kötél másik végét a jeppa üres szállítónyergére erősítette.
– Oda fogom hajítani ezt a kötelet. Ne próbáld elkapni, hagyd leesni melletted. Aztán vedd fel, kösd magad köré. Értetted?
– Igen.
Nem valószínű, hogy hallotta a válaszomat, de bátorítóan bólintott felém. A következő pillanatban az ernyedt kötél elszállt, és kitekeredett mellettem. Ugyan csak néhány kisebb kavicsot indított el lefelé, a mozgás látványától már rosszul is lettem. A kötélkígyó végigheveredett a köveken, alig karhosszúságnyira a lábamtól. Lenéztem. A kétségbeesés ízét éreztem a számban. Megacéloztam az akaratomat.
– Bolond, belém tudsz kapaszkodni? Meg kell próbálnom felszedni azt a kötelet.
– Azt hiszem, fel tudnék állni – ajánlotta fel megint.
– Lehet, hogy szükség lesz rá – ismertem be kelletlenül. – Készülj fel mindenre. De bármi is történjen, engem ne engedj el.
– Csak ha te sem engeded el a kötelet.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígértem komoran.
Testvérem, megálltak a tegnapi táborhelyünknél! A hat ember közül...
Éjszem, ne most!
Három elindult utánatok, a másik három pedig a lovakkal maradt.
Ne most!
A Bolond megmozdult a karomban, és ügyetlenül belekapaszkodott a vállamba. A lehető legrosszabb helyeken csavartam rá azokat az átkozott takarókat. Bal kezemmel erősebben markoltam a testét. Így egy kicsit levettem a terhet a jobbomról, bár azzal sem eresztettem el. Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy felnevessek. Az egész helyzet annyira suta és veszélyes volt. Többféleképpen is elképzeltem a halálomat, de ez a lehetőség egyszer sem szerepelt köztük. Pillantásunk találkozott, és Bolond szemében is ugyanazt a pánikszerű vidámságot láttam.
– Indulunk – mondtam, és a kötél felé nyúltam. Testem összes megfeszített izma felsikoltott és görcsbe rándult.
Ujjaim tenyérnyi távolságra kapálóztak a kötéltől. Felpillantottam a feszülten ácsorgó Kettrickenre meg a jeppára, és rájöttem, hogy fogalmam sincsen, mit kell tennem, ha egyszer sikerül megragadnom a kötelet. A karomat viszont már túl messzire nyújtottam ahhoz, hogy megálljak és kérdéseket tegyek fel. Nagy erőfeszítéssel megragadtam a kötelet, bár éreztem, hogy a jobb lábam kezd kicsúszni alólam.
Minden egyszerre történt. A Bolond még görcsösebben szorított, amikor az egész hegyoldal mozgásba lendült alattunk. Ráfogtam a kötélre, de még mindig csúsztam lefelé. Mielőtt még megfeszült volna, rá tudtam hurkolni a csuklómra. Felettünk, keletre Kettrickent láttam, aki éppen megindult előre a biztos lábú jeppával. Az állat megingott, amikor megérezte a súlyunkat. Még mélyebbre vájta a lábát a földbe, és ment tovább, át a csúszós szakaszon. A kötél megfeszült, és belemart a kezembe meg a csuklómba. Kitartottam.
Fogalmam sincs, hogyan sikerült megemelnem a lábamat, de megtettem, és a görgő, zörgő hegyoldalon tettem néhány lépésre emlékeztető mozdulatot. Úgy imbolyogtam, mint egy lassú inga. A feszes kötél éppen annyira tartott, hogy meg tudtam maradni a talpam alatt sodródó kövek tetején. Hirtelen biztosabb talajra léptem. Csizmámat megtöltötték az apró kavicsok, de ezzel egyelőre nem is foglalkoztam, csak markoltam a kötelet, és céltudatosan haladtam a csúszós szakaszon keresztül. Mostanra jóval az eredetileg választott ösvény alatt jártunk. Nem néztem le, nehogy meglássam, mennyire közel vagyunk a peremhez. Inkább görcsösen szorítottam a Bolondot meg a kötelet, és egy pillanatra sem álltam meg.
Egyszer csak kiértünk a veszélyes területről. Nagyobb sziklák között álltunk, ahol a talajt nem borította az a kilazult törmelék, amely majdnem végett vetett az életünknek. Felettünk Kettricken haladt céltudatos léptekkel. Mi is így tettünk, és végül lemászhattunk az áldott, sima országútra. A következő percben már behavazott, lapos talajon álltunk. Elengedtem a kötelet, és lassan leültem a Bolonddal a karjaimban. Lehunytam a szemem.
– Tessék, igyál egy kis vizet – hallottam Hanna hangját. Míg Csillag és Kettricken kiszedték a Bolondot a kezemből, ő felém nyújtotta a vizestömlőjét. Ittam egy kicsit, aztán jó ideig csak remegtem. Minden porcikám fájt, mintha felhorzsoltam volna. Miközben megpróbáltam összeszedni magam, valami előkúszott a gondolataim közül. Hirtelen felpattantam.
– A farkas szerint hatan vannak, és hárman elindultak lefelé. Mint én a múltkor.
Zavaros kitörésem hallatán minden szem felém fordult. Hanna a Bolondot itatta, de szegény nem lett tőle sokkal jobban. Hanna aggódva, elégedetlenül préselte össze ajkait. Tudtam, mitől tart. Viszont a hír hallatán érzett félelmem minden mást félresöpört.
– Mit mondtál? – kérdezte Hanna gyengéden. Valószínűleg azt hitték, ismét elkalandoztak a gondolataim.
– Éjszem követte őket. Hat lovas, csapatnyi teherhordó. Megálltak a táborhelyünknél. És a farkas szerint hárman arrafelé indultak, amerre én.
– Mármint a városba? – kérdezte Kettricken lassan.
A városba visszhangozta Éjszem. Meghűlt bennem a vér, amikor Kettricken biccentett, talán csak magának.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Csillag halkan. – Hanna szerint az oszlop csak azért működhetett, mert te járatos vagy a Mesterségben. Ránk, többiekre nem hatna.
– Bizonyára ők is értenek a Mesterséghez – jegyezte meg Hanna halkan, és kérdőn pillantott rám.
Egyetlen válasz tűnt elfogadhatónak.
– Pompa kotériája – mondtam, és megremegtem. Felkavarodott bennem a beteges félelem. Olyan szörnyen közel jártak hozzám, és tudták, hogyan kínozhatnak meg. A fájdalomtól való rettegés elborította az agyamat. Megpróbáltam legyűrni a pánikot.
Kettricken esetlenül megpaskolta a karomat.
– Fitz. Azon a földcsuszamláson nem jutnak át egykönnyen. Az íjammal pedig le tudom őket szedni – Ironikus volt, hogy éppen a királynő ajánlja fel védelmét az udvari orgyilkosnak. Valahogy mégis megnyugtatott, pedig tudtam, hogy íja nem védhet meg minket a kotériától.
– Nem kell eljönniük idáig, ha meg akarnak támadni engem. Vagy Igazságot. – Mély levegőt vettem, és hirtelen rájöttem még valamire. – Még csak nem is kell itt lenniük, hogy lecsapjanak ránk. Akkor hát mi értelme ennek az utazásnak?
A Bolond felkönyökölt. Megdörgölte tésztaszín arcát.
– Talán nem is üldöznek – jegyezte meg halkan. – Lehet, hogy valami mást akarnak.
– De mit? – érdeklődtem.
– Miért jött Igazság? – vágott vissza. Hangja gyenge volt, de szemmel láthatóan nagyon erősen töprengett valamin.
– Az Elődök segítségét kérni. Pompa sohasem hitt neki. Csak így könnyebben megszabadulhat tőle, ennyi az egész.
– Talán. De tudta, hogy az Igazság haláláról terjengő történetek tőle magától származnak. Te magad mondtad, hogy ez a kotéria rád várt, utánad kémkedett. Mi más érdekelhette őket, ha nem Igazság holléte? Mostanra valószínűleg ugyanúgy nem érti, miért nem tért vissza, mint maga a királynő. És Pompát biztosan érdekli, miféle küldetés lehetett az, ami miatt a Fattyú felhagyott azzal, hogy megölje őt. Nézz csak a hátad mögé, Fitz. Vér és pusztítás ösvénye kanyarog mögötted. És Pompa valószínűleg szeretné tudni, hová vezet ez az ösvény.
– Miért mennének a városba? – kérdeztem, majd eszembe jutott egy sokkal rosszabb lehetőség. – Honnan tudták, hogyan kell eljutni a városba? Én magam véletlenül keveredtem oda, de ezt ők honnan sejthetnék?
– Talán sokkal erősebbek nálad. Talán szóra bírták azt az oszlopot, esetleg már érkezésükkor többet tudtak nálad. – Hanna óvatosan válogatta meg a szavait, de a sok „talán” ellenére a hangja nem tűnt bizonytalannak.
Hirtelen mindent megértettem.
– Nem tudom, miért vannak itt. De azt tudom, hogy végzek velük, mielőtt megtalálnák Igazságot, vagy még több gondot okoznának nekem. – Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam.
Csillag engem nézett. Azt hiszem, akkor döbbent rá, ki vagyok valójában. Nem valami romantikus, száműzött hercegecske, aki végül majd valami igazán hősieset tesz, hanem egy gyilkos. Ráadásul nem is egy túlságosan hozzáértő gyilkos.
– Először pihenj egy kicsit – ajánlotta Kettricken. Hangja komoly volt és egyetértő.
Megcsóváltam a fejem.
– Bárcsak megtehetném. De ezt a lehetőséget most kell kihasználnom. Nem tudom, meddig lesznek a városban. Remélem, ott maradnak egy darabig. Nem megyek le utánuk. Sokkal járatosabbak a Mesterségben, mint én. Nem harcolhatok az elméjükkel. De a testüket megölhetem. Ha hátrahagyták a lovaikat, az őreiket és felszerelésüket, azokat mind elvehetem tőlük. Amikor visszaérnek, csapdába esnek. Se élelem, se szállás. Még vadászni sem bírnak, már ha emlékeznek rá, hogyan is kell. Ilyen jó esélyem nem lesz még egyszer.
Kettricken kelletlenül bólintott. Csillag rossz színben volt. A Bolond megint beburkolózott a takarókba.
– Veled kellene tartanom – szólalt meg halkan.
Rámeredtem; és megpróbáltam palástolni a megdöbbenésemet.
– Te?
– Csak megérzés... hogy veled kellene mennem. Nem szabadna egyedül elindulnod.
– Nem leszek egyedül. Éjszem már vár – Kinyúltam az érzékeimmel, és meg is találtam társamat. Hason hevert a hóban, valahol az őrök és a lovak alatt, a hegyoldalban. Az idegenek kis tüzet raktak és főztek valamit. A farkas egyre éhesebb lett.
Eszünk ma lovat?
Majd meglátjuk – válaszoltam. Kettrickenhez fordultam.
– Elvihetem az íjadat?
Vonakodva a kezembe nyomta a fegyvert.
– Tudsz vele lőni? – kérdezte.
Remek fegyver volt.
– Nem túl jól, de ennyi is elegendő lesz. Nincs említésre méltó fedezékük, ráadásul nem számítanak támadásra. Ha szerencsém van, még észre sem vettek, már halottak.
– Ki sem hívod őket? Úgy végzel velük? – kérdezte Csillag erőtlen hangon.
Belenéztem a szemébe, és hirtelen kiábrándultságot láttam. Inkább lehunytam a szemem, és a feladatra összpontosítottam. Éjszem?
Átkergessem a lovakat a peremen? Vagy le az ösvényen? Már kiszagoltak, és eléggé idegesek. Az emberek nem törődnek velük.
Szeretném, ha a készleteiket meg tudnánk kaparintani, ha ez lehetséges – miért zavart jobban egy ló meggyilkolása, mint egy emberé?
Meglátjuk – válaszolta Éjszem megfontoltan. – A hús az hús – tette hozzá.
Vállamra vetettem Kettricken tegezét. Feltámadt a szél, és további havazást ígért. A gondolatra hogy ismét át kell kelnem az omláson, kocsonyássá váltak a tagjaim.
– Nincs más megoldás – emlékeztettem magamat. Felpillantottam, és Csillag elfordította a fejét. Biztosan azt hitte, az ő kérdésére válaszoltam. Nos, végül is annak is elmegy.
– Ha nem járok sikerrel, elindulnak utánatok – mondtam óvatosan. – Menjetek minél messzebb. Ha minden rendben van, egészen hamar utolérünk benneteket. – Lekuporodtam a Bolond mellé. – Tudsz egyáltalán járni? – kérdeztem.
– Egy darabig biztosan – válaszolta tompa hangon.
– Ha kell, én magam cipelem – jelentette ki Kettricken csendes eltökéltséggel. A sudár nőre pillantottam, és hittem neki. Kurtán biccentettem.
– Kívánjatok nekem szerencsét – mondtam, és elindultam a sziklaomlás felé.
– Veled tartok – szólalt meg hirtelen Hanna. Éppen bekötötte a csizmáját, és felállt. – Add nekem az íjat. És kövesd a nyomaimat.
Egy pillanatig szólni sem bírtam.
– Miért? – nyögtem ki végül.
– Mivel csak én tudom, hogyan kell átmászni ezen az omladékon. És én kicsit jobban lövök íjjal. Megkockáztatnám, hogy mire rájönnének, hol vagyunk, ketten már meghaltak.
– De...
– Nagyon ügyesen mászott odafent – szólt közbe Kettricken nyugodtan. – Csillag, vidd a jeppákat. Én majd foglalkozom a Bolonddal.
Eszembe jutott, hogy egyszer már megpróbáltam elhagyni Hannát. Ha velem akar tartani, jöjjön inkább, minthogy egyszer csak ott bukkanjon fel, ahol nem számítok rá. Sokáig méregettem, de végül bólintottam.
– Az íjat... – emlékeztetett.
– Tényleg jó íjász vagy? – kérdeztem, amikor vonakodva átnyújtottam neki a fegyvert.
Vidám mosoly villant fel az arcán. Eltorzult ujjaira pillantott.
– Ha nem értenék hozzá, nem mondanék ilyeneket. Régi tudásom egy részét még mindig nem felejtettem el – mondta csendesen.
Elkezdtünk felkapaszkodni az egymásra zuhant sziklákra. Hanna ment elöl, botjával tapogatta az utat, én pedig bothossznyi távolságból követtem, ahogy parancsolta. Egy szót sem szólt, csak a talajt nézte, és azt, merre kellene mennünk. Nem tudtam rájönni, mi alapján jelölte ki útvonalunkat, de a laza kövek és a kristályosan csillogó hó meg sem moccant a talpa alatt. Így olyan könnyűnek tűnt az egész, hogy kezdtem magamat elszégyellni.
Éppen esznek. És senki sem őrködik.
Közöltem a hírt Hannával, aki komoran bólintott. Közben azon morfondíroztam, vajon képes lesz-e megtenni azt, amit majd meg kell. Az egy dolog, hogy jól bánik az íjjal. Lelőni valakit, miközben békésen vacsorázik, már egészen más. Csillag szavai jutottak az eszembe. Vajon miféle ember lehet az, aki kihívást intéz a három férfihoz, mielőtt megpróbálná megölni őket? Megérintettem rövidkardom markolatát. Nos, Árny pontosan ilyesmit ígért valaha régen. Királyomért gyilkolok, de nekem nem jár a csatamezőn küzdő katonát illető dicsőség és becsület. Nem mintha harctéri emlékeim túlzottan dicsőségesek lettek volna.
Leereszkedtünk a kilazult kövek torlaszáról. Nagyon halkan és óvatosan haladtunk. Hanna suttogva beszélni kezdett.
– Most még több irányból is megközelíthetjük őket. Ha viszont odaértünk, kiválasztom a megfelelő helyet, és lövök. Amikor a célpont a földre zuhan, mutasd meg magad, és tereld el a figyelmüket. Akkor nem figyelnek rám, és még egyszer zavartalanul lőhetek.
– Csináltál már ilyet valaha? – kérdeztem.
– Nem sokban különbözik a játékunktól, Fitz. Mostantól fogva pedig csendben haladunk.
Tudtam, hogy még sohasem ölt így, már ha egyáltalán ölt valaha embert. Lehet, hogy nem volt bölcs dolog a kezébe adni azt az íjat. Ugyanakkor, önző módon, örültem a társaságának. Talán kezdem elveszíteni a bátorságomat?
Talán kezdesz rájönni, hogy az ilyen esetekben a falka a legeredményesebb.
Talán.
Az úton nem akadt sok hely, ahol elbújhattunk volna. Alattunk és felettünk csupasz sziklafalak meredeztek. Megkerültük a hegynyúlványt, és máris megpillantottuk a táborukat. A három őr gondatlanul ült, evett, és beszélgetett a tűz mellett. A lovak megérezték a szagunkat, és apró horkantásokat hallattak. Mivel azonban a farkasszag már jó ideje zavarta őket, a férfiak rájuk sem hederítettek. Hanna menet közben nyílvesszőt illesztett a húrra. Végül is minden egyszerűen ment. Undorító, agyatlan mészárlás volt, de legalább egyszerű. Amikor az egyik őr észrevett bennünket, Hanna útjára indította a nyílvesszőt. A lövedék a férfi mellkasába fúródott. A másik két őr talpra ugrott, megfordult, és a fegyverekért ugrott. De ugyanabban a pillanatban, amikor az egyik szerencsétlen nyomorult előhúzta a kardját, Hanna eleresztette a második nyílvesszőt. Hirtelen Éjszem pattant elő valahonnan, és a harmadik emberre vetette magát. A földre szorította, amíg rá nem rontottam, és nem végeztem vele.
Az egész gyorsan, majdnem néma csendben történt. Három holttest hevert a hóban. Hat verejtékes, nyugtalan ló és egy szenvtelen öszvér állt mellettünk.
– Hanna, nézd meg, milyen útravalót szállítottak a lovakon – mondtam, hogy eltereljem a figyelmét, és ne bámuljon rájuk olyan szörnyű tekintettel. Felém pillantott, aztán lassan bólintott.
A holttestekhez léptem. Kíváncsi voltam, mit mondhatnak nekem. Nem viselték Pompa színeit, de arcvonásaik és ruháik alapján egyértelmű volt, kik voltak. Fészekbéliek. Amikor a harmadikat is a hátára fordítottam, majdnem elállt a lélegzetem. Ismertem, még Kosvárból. Nem túl jól, de ahhoz eléggé, hogy tudjam, Viaszfinak hívták. Görnyedt háttal meredtem az arcába, és nagyon szégyelltem magam, amiért más nem jut eszembe róla. Valószínűleg ő is Vásárhelybe költözött, amikor Pompa áthelyezte az udvarát – a legtöbb szolga így tett. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy nem az számított, hol kezdte, hanem az, ahol végezte. Megacéloztam magamat, és tettem a dolgomat.
A tetemeket a sziklaperemről hajítottam a mélybe. Míg Hanna átkutatta a zsákokat, és összeszedte, mi az, amit ketten is el tudunk vinni, én mindent leszedtem a lovakról. Ezek is a tetemek után zuhantak. Átkutattam a csomagjaikat, de a meleg ruhákon kívül nem sok mindent találtam. A teherhordó állat csak a sátrat és a többi hasonló holmit cipelte. Sehol semmi irat. A kotéria emberei minek vacakolnának írott utasításokkal?
Kergesd messzire a lovakat az úton. Nem hiszem, hogy maguktól visszajönnének.
Ennyi hús, és te azt akarod, hogy kergessem el?
Ha megölünk akár egyet is, a húst sem megenni, sem magunkkal vinni nem tudjuk. Ami marad, azzal a másik három lakna jól. Csak szárított húst és sajtot vittek magukkal. Gondoskodom róla, hogy ma éjjel megtölthesd a gyomrodat.
Éjszem nem volt boldog, de engedelmeskedett. Szerintem messzebbre kergette a lovakat – és gyorsabban –, mint kellett volna, de legalább az összeset életben hagyta. Milyen esélyeik lehetnek itt a hegyvidéken? Valószínűleg egy hópárduc gyomrában végzik majd, esetleg hollólakoma lesz belőlük. Hirtelen szörnyen belefáradtam ebbe az egészbe.
– Mehetünk? – kérdeztem Hannát feleslegesen. Bólintott. Szép mennyiségű ételt csomagolt, habár személy szerint nem voltam benne biztos, hogy le tudok-e nyelni egy falatot is belőle. Azt a keveset, amit nem bírtunk elvinni és a farkas sem bírt befalni, lerugdostuk a szakadékba. Körülnéztem.
– Ha lenne hozzá bátorságom, megpróbálnám azt az oszlopot is a szakadékba dönteni – mondtam.
Hanna úgy nézett rám, mintha arra kértem volna, hogy ő tegye meg.
– Én sem merem megérinteni – szólalt meg végül, és mindketten hátat fordítottunk a kőoszlopnak.
Amikor elindultunk felfelé, már az este árnyai lopakodtak a hegyek között, mögöttük pedig az éjszaka érkezett sebes szárnyakon. Majdnem teljes sötétségben botladoztam Hanna és a farkas mögött a földcsuszamlás tetején. Látszólag egyikük sem félt, én pedig rettenetesen kimerült voltam, és még azon sem tűnődtem, túlélem-e az egészet.
– Ne hagyd, hogy elkalandozzanak a gondolataid – korholt Hanna, amikor a sziklákról végre leereszkedtünk az útra. Megfogta a karomat, és gyengéden megszorította. Egy ideig tökéletes sötétségben gyalogoltunk. Egyszerűen csak követtük a hegybe vájt lapos és egyenes országutat. A farkas előttünk ment, de gyakran visszatért, hogy megnézzen minket. Már nincs messze a tábor – bátorított az egyik rövidebb kiruccanása után.
– Mióta csinálod ezt? – kérdezte Hanna kicsit később.
Nem tettem úgy, mintha félreértettem volna a kérdést.
– Tizenkét éves korom óta – mondtam.
– Hány embert öltél meg eddig?
A kérdés nem volt annyira rideg, mint elsőre hallatszott. Komolyan válaszoltam.
– Nem tudom. A... mesterem azt tanácsolta, ne számoljam. Szerinte nem túl okos dolog. – Nem pontosan így fogalmazott. Az első után nem számít, mennyien követik, mondta akkor Árny. Tisztában kell lennünk önmagunkkal. A mennyiségtől nem leszel se jobb, se rosszabb.
Éppen azon tűnődtem, mire gondolhatott, amikor Hanna megszólalt a sötétben.
– Eddig egyetlen egyszer öltem.
Nem válaszoltam. Ha elmondja, nem zavarom meg benne, de nem igazán akartam tudni róla.
Enyhén remegett a keze.
– Felindulásból végeztem vele. Nem hittem volna, hogy sikerül, mert sokkal erősebb volt nálam. De én életben maradtam, ő pedig meghalt. Így hát kiégettek és elkergettek. Örök száműzetésre ítéltek. – Keze megtalálta az enyémet, és megszorította. Mentünk tovább. A távolban kicsiny ragyogást láttam. Valószínűleg a sátorban égő parázstartó fénye volt.
– Annyira felfoghatatlan, mit is tettem – mondta Hanna fáradtan. – Azelőtt sohasem történt ilyesmi. Ó, kotériák között természetesen megesik az ilyen, nagy ritkán, a király kegyeinek elnyeréséért. De én Mesterség-párbajra hívtam ki saját kotériám egyik tagját, és végeztem vele. És erre nincs bocsánat.

 

 

29
Kakastaréj

 

VAN EGY JÁTÉK, amit a hegyvidéki emberek játszanak. Nagyon nehéz megtanulni a szabályait, és még nehezebb mesteri szinten játszani. Kártyalapok és rúnákkal díszített kavicsok kellenek hozzá. A tizenhét kártyalap férfitenyér nagyságú, és bármilyen világos színű fából elkészíthetik. Mindegyiken a hegyvidéki legendák jellegzetes képei szerepelnek, mint például az Öreg Takács vagy a Nyomkereső Asszony. A meglehetősen stilizált képeket kiégetett körvonalakra festik. A harmincegy rúnakavicsot a Hegyvidéken gyakori szürke kőből faragják, a Szikla, a Víz, a Legelő jelével és egyéb hasonló szimbólumokkal látják el. A játékosoknak, akik általában hárman vannak, kiosztják az összes kártyát és kavicsot. Mind a kártyák, mind a rúnák értékét a hagyományok szerint állapítják meg.

*

A sátorhoz vezető út hátralevő részét csendben tettük meg. Hanna olyan hatalmas titokba avatott be, hogy képtelen voltam bármit is mondani neki. Ostobaság lett volna elárasztanom százával elősorjázó kérdéseimmel. Ő tudta a válaszokat, és majd eldönti, mikor árulja el nekem őket. Egyértelmű.
Éjszem bukkant fel mellettem halkan. A lábamhoz sündörgött.
Falkáján belül gyilkolt?
Úgy tűnik.
Megesik néha. Nem jó, de megesik. Mondd meg neki.
De nem most.
Amikor megérkeztünk, senki sem szólt. Egyikük sem akart kérdezősködni. Ezen csendesen csak annyit mondtam:
– Megöltük az őröket, elkergettük a lovakat, és leszórtuk a felszerelésüket a szikláról.
Csillag értetlenül meredt ránk. Szeme hatalmas volt és éjsötét, mint egy madáré. Kettricken teát töltött a bögrékbe, aztán szótlanul kiegészítette megfogyatkozott készleteinket azzal, amit hoztunk.
– A Bolond egy kicsit jobban van – próbálta megindítani a társalgást.
Takarókba csavart, alvó társunkra pillantottam, és kételkedve fogadtam a kijelentést. Szemei beesettek voltak. Haja izzadtan tapadt homlokára, és csomókba ragadt a nyugtalan alvástól. De amikor megérintettem az arcát, szinte hűvösnek találtam.
– Evett valamit? – kérdeztem.
– Ivott egy kis levest. Szerintem rendbe fog jönni, Fitz. Egyszer már megbetegedett, még Kéktónál. Ugyanígy – láz és általános gyengeség. Akkor azt mondta, lehet, hogy ez nem is betegség, inkább valami változás, amin fajtája minden tagjának át kell esni.
– Tegnap nekem is valami hasonlót mondott – jegyeztem meg.
Kettricken egy tányér meleg levest nyomott a kezembe. Elsőre remek illata volt. Aztán eszembe jutott róla a leves, amit a rémült őrök öntöttek a hóba. Összeszorítottam a számat.
– Láttad egyáltalán a kotéria tagjait? – kérdezte Kettricken.
Megcsóváltam a fejemet. Végül sikerült rávennem magamat, hogy megszólaljak.
– Nem. De láttam egy hatalmas lovat, a málhájában talált ruhák pedig illettek volna Burl termetére. Egy másikban kék öltözék hevert, amit Carrod is kedvel. Nem beszélve Will igénytelenül egyszerű holmijairól.
Félénken buktak ki belőlem a nevek, mintha ezzel is megidézhetném őket. De ha máshogy akarok fogalmazni, éppen azokat szólítottam, akiket megöltem. Akár értenek a Mesterséghez, akár nem, a Hegyvidék végez velük. Mégsem voltam büszke arra, amit tettem, ráadásul addig nem is tudtam elhinni, hogy meghaltak, míg saját szememmel nem láttam a csontjaikat. Jelenleg csak abban lehettem biztos, hogy ma éjjel nem támadnak ránk. Egy pillanatra elképzeltem a jelenetet, amikor visszatérnek az oszlophoz, és a rájuk váró ételre, a lobogó tűzre és a sátorra gondolnak. Csak a sötétség és a hideg fogadja majd őket. Nem látják a vérfoltokat a havon.
Kezdett kihűlni a leves. Nehézkesen elkezdtem kanalazni, egyszerűen csak nyeltem, nem akartam érezni az ízét. Viaszfi valaha sípon játszott. Hirtelen felderengett egy régi emlék: Viaszfi a mosogatókonyha mögött ül a lépcsőn, és a konyhai cselédeknek játszik. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak eszembe jutna valami gonosztette. Pedig valószínűleg az volt az egyetlen bűne, hogy rossz urat szolgált.
– Fitz – Hanna azonnal oldalba bökött.
– Nem is ábrándoztam – szabadkoztam.
– Hamarosan pontosan ezt tennéd. Egész nap a félelem volt a kísérőd. Segített koncentrálni. Ma éjjel viszont aludnod kell, de eközben nem szabad őrizetlenül hagynod az elmédet. Ha visszatérnek az oszlophoz, azonnal felismerik a kezed nyomát, és az üldözésedre indulnak. Vagy te nem így gondolod?
Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem volt kellemes. Bárcsak ne figyelne minket Kettricken és Csillag.
– Nos. Akkor megint játszhatunk egyet, igaz? – hízelgett Hanna.
Négy menetet játszottunk. Kétszer nyertem. Aztán felrakott egy kizárólag fehér bábukból álló formációt, nekem pedig egyetlen fekete követ adott. Megpróbáltam a játékra összpontosítani. Tudtam, hogy sikerült már így is nyernem, de most egyszerűen túl fáradt voltam. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy Kosvárra gondolok – több, mint egy éve hagytam el holtan a várost. Több, mint egy éve nem aludtam a saját ágyamban. Több, mint egy éve nem ehetek rendszeresen. Több, mint egy éve nem öleltem át Mollyt, több, mint egy év telt el azóta, hogy örökre búcsút vett tőlem.
– Fitz. Ne.
Felpillantottam a játékmezőről. Hanna engem nézett.
– Nem hagyhatod, hogy magával rántson. Erősnek kell lenned.
– Túl fáradt vagyok hozzá.
– Az ellenségeid ma gondatlanok voltak. Nem hitték, hogy megtalálod őket. Még egyszer nem fogják elkövetni ezt a hibát.
– Remélem, mind meghalnak – mondtam vidáman, pedig nem is voltam az.
– Nem megy az olyan könnyen – jegyezte meg Hanna. Nem sejtette, milyen dermesztő hideget kavarnak bennem a szavai. – Te mondtad, hogy a városban melegebb van. Amikor rájönnek, hogy felszerelés nélkül maradtak, visszatérnek a romok közé. Ott bőségesen van víz, és biztos vagyok benne, hogy valami kevéske útravalót azért vittek magukkal. Nem hinném, hogy ilyen hamar leírhatnánk őket. Szerinted?
– Én sem hiszem.
Éjszem félénken nyüszítve mellém kuporodott. Elfojtottam saját elkeseredésemet, és egy kis simogatással lecsendesítettem.
– Nem akarok mást – szólaltam meg halkan –, csak aludni egy kicsit. Egyedül lennék az elmémben, saját álmaimat látnám, nem kellene attól félnem, hová kerülök, vagy ki támad meg ismét. Nem rettegnék, hogy úrrá lesz rajtam a Mesterség utáni sóvárgás. Csak aludni szeretnék egy kicsit. – Szavaimat Hannához intéztem, mert tudtam, hogy ő nagyon jól megérti, mit akarok mondani.
– Ezt tőlem nem kaphatod meg – válaszolta nyugodtan. – Kizárólag a játékot tudom felkínálni. Bízz bennem. A Mesterség használói nemzedékek óta használják, hogy megvédjék magukat az efféle veszélyektől.
Így hát még egyszer a tábla fölé hajoltam, jól megjegyeztem a felállást, és nem hagytam, hogy elhalványuljon, amikor később a Bolond mellé heveredtem.
Aznap éjjel nektárszívó madárként lebegtem ébrenlét és álom között. Olyan helyekre jutottam, ahol rövid ideig tartott az álom, ráadásul csak akkor maradhattam ott, ha felidéztem magamban Hanna játékát. Többször is visszasodródtam az ébrenlét birodalmába. Felismertem a parázstartóból szivárgó halovány fényt és a körülöttem alvó alakokat. Néha megvizsgáltam a Bolondot – bőre egyre hidegebbnek, álma mind mélyebbnek tűnt. Kettricken, Csillag és Hanna felváltva őrködtek. Észrevettem, hogy a farkas Kettrickennel tartott. Még mindig nem hitték, hogy képes lennék kitartani egy őrség erejéig, és én önző módon hálás voltam nekik ezért.
Röviddel hajnal előtt megint felriadtam. Minden csendes volt. Megvizsgáltam a Bolondot, aztán visszafeküdtem. Reméltem, hogy pihenhetek még egy keveset. Ehelyett egy hatalmas szemet láttam, iszonyatosan közelről, mintha akkor nyílt volna fel, amikor lehunytam az enyémet. Hatalmas erőfeszítéssel megpróbáltam felnézni, kétségbeesetten kapálóztam az ébrenlét felé, de valami nem engedett. Elmémet rettenetes erő vonszolta magával, mint fuldoklót az örvény. Minden erőmmel ellenálltam. Éreztem a fejem fölött lebegő, éber világot, buborék volt, amit kipukkanthattam volna, ha megérintem. De nem értem el. Küzdöttem és rángatózott az arcom, megpróbáltam kinyitni csökönyös szememet.
A szem figyelt. Egyetlen gigantikus, sötét szemgolyó. Nem Willé. Pompa szeme volt. Rezzenéstelenül figyelt, és tudtam, élvezi szenvedésemet. Semmi megerőltetést nem okozott fogva tartania engem – légy voltam egy üvegpohár alatt. De még legnagyobb rémületem ellenére is tudtam, hogy ha ennél nagyobb gonoszságra is képes lenne, megtenné. Átjutott a védelmemen, de a fenyegetőzésnél többre nem futott az erejéből. Ez is elég volt ahhoz, hogy rémület rántsa görcsbe a szívemet.
Fattyú – szólalt meg váratlanul. A szó jéghideg hullámként csapott végig rajtam. Fenyegető tajtékban vergődtem. Fattyú, tudok a gyermekedről. És az asszonyodról. Mollyról. Szemet szemért, Fattyú. Egy pillanatra elhallgatott. Gyönyöre rettegésemmel együtt növekedett. Na, ez már valami, igaz? Bögyös kis teremtés, Fattyú? Szerinted tetszene nekem?
– NEM!
Kitéptem magam a szorításából, és egy pillanatra megéreztem Carrod, Will és Burl jelenlétét. Elrugaszkodtam.
Hirtelen riadtam fel. Kikúsztam a takarók közül, és ahogy voltam, csizma, köpeny nélkül kimenekültem a szabadba. Éjszem a sarkamban loholt és megállás nélkül morgott. A szurokfekete eget csillagok pettyezték. Hideg volt. Reszketve kortyoltam a levegőt, megpróbáltam lecsitítani beteges rettegésemet.
– Mi történt? – szólalt meg mellettem Csillag. Éppen ő őrködött idekint.
Csak megráztam a fejemet. Ezt az iszonyatot képtelenség lett volna szavakba önteni. Kis idő múlva megfordultam, és visszamentem a sátorba. Testemen izzadtság csorgott végig, mintha megmérgeztek volna. Lekuporodtam a takarók kupacára. Nem bírtam abbahagyni a zihálást. Minél elszántabban próbáltam legyűrni a rettegést, annál erősebb lett. Tudok a gyermekedről. És az asszonyodról visszhangzott bennem könyörtelenül. Hanna mocorogni kezdett, aztán felkelt, odajött hozzám, és leült mellém. Vállamra tette a kezét.
– Betörtek hozzád, igaz?
Biccentettem. Kiszáradt torokkal nyeltem egyet.
A vizestömlőért nyúlt, és a kezembe nyomta. Ittam, majdnem megfulladtam tőle, de sikerült leerőltetnem még egy kortyot.
– Gondolj a játékra – nógatott Hanna. – Ürítsd ki teljesen az elmédet. Ne maradjon más, csak a játék.
– A játék! – üvöltöttem fel állat módjára. Most már Kettricken és a Bolond is felriadt. – A játék? Pompa tud Mollyról és Csalánról. Veszélyben vannak. Én pedig gyenge vagyok! Nincs, aki segítsen. – Éreztem, hogy ismét feltolul bennem a rettegés és a fókuszálatlan harag. A farkas felvinnyogott, aztán mély torokhangon felmordult.
– Nem tudod felhasználni a Mesterséget? – kérdezte Kettricken. – Nem tudod figyelmeztetni őket valahogy?
– Nem! – vágott közbe Hanna. – Eszébe se jusson!
Kettricken pillantásában bocsánatkérés keveredett az igazságukat ismerők tekintetével.
– Attól tartok, Árnynak és nekem igazunk volt. A hercegnő nagyobb biztonságban lesz a Hegyvidéki Királyságban. Ne felejtsd el, hogy Árnynak őt kellett felkutatnia. Szedd össze magad. Talán már Csalán is velük van... biztonságos helyre mennek, ahová Pompa keze már nem ér el.
Hanna elterelte a figyelmemet a királynémról.
– Fitz. Koncentrálj a játékra. Csak és kizárólag a játékra. A fenyegetőzése akár csel is lehet. Hátha elárulod őket. Ne beszélj róluk. Ne is gondolj rájuk. Nézz ide. – Remegő, öreg kezével felhajtotta a takarómat, és kiterítette a játéktáblát ábrázoló ruhadarabot. Kavicsokat szórt a tenyerébe, aztán ismét kirakta az előző feladványt a fehér kövekkel. – Oldd meg. Csak erre összpontosíts, semmi másra.
Majdnem lehetetlent kívánt. A fehér kavicsokat néztem. Az egészet hatalmas ostobaságnak tartottam. Milyen rövidlátó, ügyetlen játékosok azok, akik az egymás mellé dobált fehér kavicsok kupacává alacsonyították le ezt a játékot? Ezt a feladványt még megoldani sem érdemes. De sem lefeküdni, sem elaludni nem bírtam volna. Még pislogni sem mertem, hátha megint megpillantom azt a szemet. Ha Pompa egész alakjában mutatkozik, vagy ha mindkét szemét látom, nem lett volna ennyire iszonyatos látvány. De az a testetlen szemgolyó mindent látónak, állandónak tűnt, ami elől lehetetlen megszökni. Addig meredtem a fehér kövekre, amíg úgy nem tűnt, hogy a vonalak metszéspontjai felett lebegnek. Ez a káosz egyetlen fekete kővel győztes mintává alakítható. Egyetlen fekete kővel. A kezembe szorítottam és megdörzsölgettem a hüvelykujjammal.
Másnap, amikor a hegyoldalban kanyargó utat követtük, még mindig a tenyeremben szorongattam a fekete követ. Másik kezemmel átkaroltam a Bolond derekát, ő pedig átölelte a nyakamat. Ez a két dolog segített összpontosítani.
A Bolond kicsit jobb állapotban volt. Már nem tűnt lázasnak, viszont egy falat ételt, egy korty teát sem bírt lenyelni. Hanna addig tukmálta rá a vizet, míg le nem ült a földre, és néma fejcsóválással próbálta visszautasítani. Ugyanúgy képtelen volt beszélni, mint én. A fáradt kis menetet Csillag és a botját szorongató Hanna vezette. A Bolond meg én a jeppákat követtük, az íjjal felfegyverzett Kettricken pedig a hátunkat őrizte. A farkas nyugtalanul szaladgált ide meg oda, egyszer előreszaladt, máskor pedig messzire lemaradt.
Éjszem és köztem egyfajta mentális kötelék feszült. Felfogta, hogy egyáltalán nincs kedvem gondolkodni, és mindent megtett, nehogy megzavarjon. Még mindig kissé lelombozó volt megérezni, mikor próbálja az Ösztön segítségével megszólítani Kettrickent. Senki sincs mögöttünk – szólt oda neki, amikor szüntelen mászkálása közben elhaladt mellette. Aztán előrerohant, jóval Csillag és a jeppák elé, csak azért, hogy utána, Kettrickenhez visszatérve bejelenthesse, előttünk is tiszta minden. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy Kettricken abban bízott, Éjszem nekem is szólna, ha valami különösre akadna portyái közben. De gyanítottam, hogy egyre jobban ráhangolódott a farkasra.
Ezen az úton gyorsan haladtunk lefelé. Közben pedig kezdett megváltozni a táj. Késő délután már sokkal szelídebb meredélyek szegélyezték az utat, és kicsavarodott fák meg mohos sziklák között haladtunk. A hószőnyeg kezdett eltűnni, már csak foltok maradtak belőle a domboldalon, az út pedig kemény volt és fekete. A hegyoldalon száraz, de tövüknél már zöld fűcsomók serkentek. Az éhes jeppák állandóan meg akartak állni. Halovány kísérletet tettem, hogy az Ösztön segítségével eszükbe idézzem, hogy jobban teszik, ha sietnek, de valószínűleg nem ismertek eléggé, ezért nem hagytam bennük maradandó benyomást. Megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ma éjjel bőséges tűzifa-készlet áll a rendelkezésünkre. Ráadásul minél alacsonyabban jártunk, annál melegebb lett.
A Bolond váratlanul rámutatott egy apró, fehér bimbóval ékeskedő, alacsonyan sarjadó növényre.
– Kosvárban már tavasz van – mondta halkan, aztán gyorsan szabadkozni kezdett. – Ne haragudjatok. Ne is figyeljetek rám. Sajnálom.
– Jobban érzed magad? – kérdeztem, és hatalmas erőfeszítéssel megpróbáltam elűzni a tavaszi virágok, a méhek és Molly gyertyáinak emlékét.
– Egy kicsit. – Megremegett a hangja, és mély levegőt vett. – Bárcsak kissé lassabban mennénk.
– Hamarosan letáborozunk – mondtam. Tisztában voltam vele, hogy most nem vehetünk vissza a tempóból. Egyre türelmetlenebbé váltam. Kezdtem azt hinni, mindez Igazság miatt van. Ezt a nevet is száműztem a gondolataim közül. Még a napsütötte, széles úton is egyfolytában attól rettegtem, hogy bármelyik pillanatban felvillanhat előttem Pompa szeme – akkor pedig még egyszer lesújthatnak rám a hatalmukkal. Rövid időre felcsillant bennem a remény, hogy Carrod, Will és Burl már fázik és éhes, aztán rá kellett jönnöm, rájuk sem gondolhatok veszélytelenül.
– Voltál már beteg, igaz? – szóltam oda a Bolondnak. Foglalkoznom kellett valami mással.
– Igen. Kéktóban. A királynő szobára költötte az ételre szánt pénzt, hogy ne kelljen kinn maradnom az esőben. – Felém fordult, és egyenesen rám nézett. – Szerinted emiatt történhetett?
– Micsoda?
– Halva született a gyermeke...
Elakadt a hangja. Megpróbáltam valami okosat mondani.
– Nem hiszem, Bolond, hogy egyetlen dolog okozta volna. Egyszerűen csak túl sok balszerencse érte terhesség közben.
– Burricknak kellett volna vele mennie. Nem nekem. Jobban a gondját viselte volna. Akkoriban nem gondolkodtam ésszerűen...
– Akkor már nem élnék – mutattam rá. – Tudod, Bolond, sok más dolog mellett a múlttal sem szabad foglalkozni. Itt vagyunk a jelenben, és csak innen léphetünk tovább.
Ebben a pillanatban belém hasított, mi a megoldása Hanna feladványának. Annyira egyértelműnek tűnt, hogy azon csodálkoztam, miért nem jutott eddig az eszembe. Aztán rájöttem. Akárhányszor a táblára néztem, mindig azon járt az eszem, hogyan születhetett meg ez az értelmetlen állapot. Minden alkalommal csak a korábbi, ostoba lépéseken járt az eszem. De megragadtam a fekete kavicsot, és onnantól kezdve egy fikarcnyit sem számított a múlt. Halovány mosolyra húzódott az arcom. Hüvelykemmel végigsimítottam a fekete kövön.
– Itt vagyunk a jelenben – visszhangozta a Bolond. Hangulata beárnyékolta hirtelen lelkesedésemet.
– Kettricken szerint az is lehetséges, hogy igazából nem is vagy beteg. Ez akár... a fajtád jellegzetessége is lehet. – Ezt a kérdést még ilyen óvatosan sem nagyon mertem feszegetni.
– Lehet. El tudom képzelni. Nézz ide – Lehúzta a kesztyűjét, arcához nyúlt, majd körmeivel végigszántott az arcán. Fehér, száraz csíkok maradtak utána. Megdörgölte az arcát, és a bőre szabályosan porzott. Kézfeje hámlani kezdett, mintha valamitől felhólyagzott volna.
– Talán megégetett a nap. Nem lehet valami köze az időjáráshoz?
– Az is elképzelhető. Ha ugyanaz, mint a múltkor, hamarosan az egész testem viszketni és hámlani fog. Közben kicsit színesebb leszek. Nem változott a szemem?
Baráti szívességből belenéztem a szemébe. Hiába ismertem nagyon jól, nem volt könnyű feladat. Tényleg kicsit sötétebbek lettek azok a színtelen szemgolyók? – Talán sötétedett egy picit. Most sem feketébb, mint a fény felé tartott sör. Mi történik veled? Nem múlik el a lázad? Még több színt kap a bőröd?
– Talán. Fogalmam sincs – vallotta be rövid hallgatás után.
– Hogyhogy nem tudod? – érdeklődtem. – Milyenek voltak az őseid?
– Mint te, ostoba fiú. Emberek. Valahol a vérvonalamban felbukkant egy Fehér. Ritkán fordul elő, de bennem újra kiütközött az ősi vér. De ugyanúgy nem vagyok Fehér, mint ember. Azt hitted, olyan sok akad a népemben a hozzám hasonlókból? Erről már meséltem neked. Még saját, kevert vérvonalamban is rendellenesnek számítok. Talán azt hitted, hogy minden nemzedékben születik egy Fehér Próféta? Ha így lenne, nem vennének minket túlságosan komolyan. Amíg élek, én vagyok az egyetlen.
– És a tanáraid? Azt mondtad, voltak feljegyzéseik. Azok alapján nem tudták volna, megmondani, mire számíthatsz?
Elmosolyodott, de a hangja keserű csengett.
– Tanáraim túlságosan meg voltak győződve arról, hogy tudják, mire számíthatnak. Beosztották a tanulóidőmet, és a szerintük megfelelő időben akarták közölni velem mindazt, amit tudnom kell. Amikor a jóslataim eltértek attól, amit vártak, elégedetlenekké váltak. Megpróbálták értelmezni a szavaimat! Tudod, voltak más Fehér Próféták is. De amikor megpróbáltam meggyőzni őket, hogy én vagyok a Fehér Próféta, képtelenek voltak elfogadni. Egymás után rakták elém az írásokat, hátha belátom, mekkora pimaszság ilyesmiket állítani. Viszont minél többet olvastam, annál magabiztosabb lettem. Megkíséreltem a tudtukra adni, hogy közeleg az időm. Csak annyit bírtak mondani, várjak és tanuljak. Nem a legjobb barátságban váltunk el egymástól. Szerintem kifejezetten megdöbbentek, amikor olyan fiatalon elhagytam őket, pedig már évekkel azelőtt megjövendöltem. – Furcsán bocsánatkérő mosolyt villantott felém. – Ha tovább folytattam volna a tanulmányaimat, talán most tudnánk, hogyan mentsük meg a világot.
Hirtelen meghűlt bennem a vér. Annyira hozzászoktam ahhoz a tudathoz, hogy legalább a Bolond tisztában van vele, mi történik velünk.
– Pontosan mennyit tudsz az eljövendő eseményekről?
Mély levegőt vett, aztán nagyot sóhajtott.
– Csak annyit, Fitz, hogy együtt fogjuk végigcsinálni. Csak annyit.
– Azt hittem, tanulmányoztad azokat az írásokat és a jóslatokat...
– Így igaz. És fiatalabb koromban rengeteg álmot láttam, sőt, látomásaim is voltak. De amint már ezelőtt is mondtam: semmi sem biztos. Figyelj rám, Fitz. Ha most mutatnék neked egy köteg gyapjút, egy szövőszéket és néhány ollót, vajon azt mondanád, Ó, ez az a kabát, amit egyszer hordani fogok? Ha már felvetted azt a kabátot, sokkal könnyebb visszanézni, és kijelenteni, hogy Ó, azok a holmik megjövendölték a kabátomat.
– Akkor mire jó ez az egész? – követeltem felháborodva.
– Mire jó? – ismételte meg. – Ó. Eddig még nem igazán gondolkodtam ezen. Hogy mire lehet jó.
Egy darabig némán bandukoltunk. Láttam, mennyire nehezen tartja velem a lépést, és teljesen feleslegesen arra gondoltam, bárcsak át tudtuk volna hozni a lovakat is a torlaszon.
– Meg tudod jósolni az időjárást, Fitz? Tudsz olvasni az állatok nyomaiból?
– Az időjáráshoz csak egy kicsit értek. A nyomkövetésben jobb vagyok.
– De mindkét esetben biztosan tudod, hogy igazad van?
– Soha. Addig nem is tudhatod igazán, míg fel nem virrad a következő nap, vagy be nem cserkészted az állatot.
– Valahogy így van az én jövőbelátásommal. Sohasem tudhatom... Kérlek, álljunk meg egy kicsit, még ha rövid időre is. Nem kapok levegőt. Innom kell egy korty vizet.
Kelletlenül engedelmeskedtem. Az út mellett mohos kőszikla állt. A Bolond rögtön leült. A közelben örökzöldek magasodtak, de ezt a fajtát nem ismertem. Sokáig néztem a fákat. Leléptem az útról, leültem az egyiknek a tövében, és azonnal megéreztem a különbséget. Az út nem volt hangosabb a méhzümmögésnél, de most, hogy nem hallottam a zajt, azonnal a tudatában lettem a létezésének. Ásítottam, hogy tisztábban halljak. Hirtelen sokkal józanabbnak éreztem magam.
– Évekkel ezelőtt volt egy látomásom – jelentette ki a Bolond. Ivott még egy kortyot, aztán átnyújtotta a tömlőt. – Csillogó, fekete köveken fekete kos állt. Amikor megpillantottam Kosvár fekete falait a víz felett, azt mondtam: Ó, hát ezt jelentette! Most pedig egy fiatal fattyút látok, akinek kos a címerállata, és éppen egy fekete kövekből emelt úton sétál. Talán ezt jelentette az álom. Nem tudom. Természetesen illő módon lejegyezték, és egyszer majd, valamikor a jövőben bölcs emberek megbeszélik, mit is jelentett. De addigra valószínűleg mindketten régen halottak leszünk.
Előrukkoltam azzal a kérdéssel, ami már nagyon régóta foglalkoztatott.
– Hanna szerint van egy jóslat, amely a gyermekemről szól... a Gyorsító gyermekéről...
– Ez így igaz – erősítette meg a Bolond nyugodtan.
– Tehát te is úgy gondolod, Mollynak és nekem el kell veszítenünk Csalánt? Az a végzetünk, hogy elfoglalja a Hat Hercegség trónját?
– Csalán. Tudod, kedvelem ezt a nevet. Nagyon tetszik.
– Nem válaszoltál a kérdésemre, Bolond.
– Kérdezz meg húsz év múlva. Az efféle kérdéseket sokkal könnyebb megválaszolni, ha lehetőséged van visszanézni. – Pillantásából ítélve egy szóval sem tudtam volna többet kihúzni belőle. Megpróbálkoztam egy másik megközelítéssel.
– Tehát azért jártad végig ezt a hosszú utat, hogy a Hat Hercegség ne essen a Vörös Martalócok martalékául?
Különös tekintettel végigmért, majd csodálkozva elvigyorodott.
– Úgy gondolod? Hogy azért csináljuk ezt az egészet, mert meg akarjuk menteni a te Hat Hercegségedet? – Amikor bólintottam, megcsóválta a fejét. – Fitz, Fitz. Én a világot akarom megmenteni. A Hat Hercegség bukása csak az első kavics a kőlavinában. – Ismét mély levegőt vett. – Tudom, hogy a Martalócokat éppen elég nagy katasztrófának tartod de a népedet sújtó nyomorúság nem több, mint egy pattanás a világ fenekén. Ha egyszerűen csak barbárok próbálnának földet szerezni más barbároktól, az a világ legtermészetesebb dolga lenne. De nem az. Ezek a véráramba került méreg első cseppjei. Fitz, elmerjem neked mondani mindezt? Ha veszítünk, még gyorsabban terjed majd a kór. A törtetés szokássá válik, sőt, mi több, uralkodók kedvenc szórakozásává. Nézd csak meg Pompát és a Király Igazságát. Már képtelen ellenállni a csábításnak. Testét kábítószerekkel kényezteti, lelkét állatias szórakozással pusztítja. Ráadásul átadja a betegséget a környezetének, míg egy szép napon senki sem találja szórakoztatónak a vértelen próbákat, és a játékok is csak akkor lesznek érdekesek, ha életek forognak kockán. Lealacsonyították az élet értékét. Terjed a rabszolgaság... ha bárki szórakozásból megfoszthat valakit az életétől, nem bölcsebb, ha hasznot is húzhat belőle?
Beszéd közben erősebbé és szenvedélyessé vált a hangja. Hirtelen elakadt a lélegzete, fejét a térdére hajtotta. Vállára tettem a kezem, de csak a fejét ingatta. Egy perc múlva kiegyenesedett.
– Be kell vallanom, veled kimerítőbb beszélgetni, mint megmászni egy hegyet. Fogadd meg a tanácsomat, Fitz. Bármennyire is rettenetesek a vörös hajók, valójában amatőrök, és csak kísérleteznek. Volt néhány vízióm, és láttam, milyen lesz a világ abban a ciklusban, amikor ők uralkodnak. Esküszöm, én mindent megteszek, hogy ne ez a ciklus legyen.
Sóhajtva feltápászkodott, és felém nyújtotta a karját. Megragadtam a kezét, aztán sétáltunk tovább. Alaposan elgondolkodtatott, nem is szólaltam meg egy ideig. Kihasználtam a lankásabb vidék előnyeit, és inkább az út mellett mentem, mint az úton. A Bolond nem tiltakozott.
Az út még mélyebbre mászott a völgyben, melegebb lett az idő, és dúsabb a lombozat. Este már annyira puha talajon jártunk, hogy nem csak az út mellett, hanem tisztes távolságban is felverhettük a sátrat. Lefekvés előtt megmutattam Hannának, milyen megoldást találtam ki a feladványra, ő pedig biccentett, mint aki végre elégedett velem. Azonnal elkezdte felrakni az új rejtvényt. Tiltakoztam.
– Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá ma éjjel. Valószínűleg alszom majd egy jót.
– Úgy gondolod? Akkor viszont ne számíts rá, hogy megéred a hajnalt.
Döbbenten meredtem rá.
Visszatért a figurákhoz.
– Hárman vannak ellened, ráadásul mindhárman egy kotéria tagjai – jegyezte meg kedvesebben. – És az a három inkább négy. Ha Pompa testvérei értenek a Mesterséghez, nagy valószínűséggel ő is konyít hozzá valamelyest. Ha a többiek segítenek neki, átadhatja az erejét. – Közelebb hajolt hozzám, és lehalkította a hangját, pedig a többieket éppen lefoglalták a sátor körüli teendők. – Tudod, hogy a Mesterséggel ölni is lehet. Vajon ő kevésbé élne ezzel, mint te?
– Hiszen nem az úton alszunk... – kezdtem.
– Az út ereje olyan, mint a mindenhol zúgó szél. A kotéria rosszakarata egy feléd irányzott nyílvessző. Ráadásul mindvégig aggódni fogsz az asszony és a gyermek miatt. Minden alkalommal, amikor eszedbe jutnak, a kotéria tagjai is megláthatják őket... a szemeiden keresztül. Ki kell zárnod őket az elmédből.
A játékmező fölé hajoltam.
Másnap reggel a sátorponyván kopogó esőcseppekre ébredtem. Egy darabig csak hevertem és hallgattam a neszeket. Egyrészt örültem, hogy nem hó szállingózik, másrészt elrémisztett a lehetőség, hogy egész nap esőben kell vándorolnunk. Éreztem a körülöttem mocorgó társakat. Napok óta nem voltak ennyire élesek az érzékeim. A sátor túlfelén Csillag mormogott álmosan.
– Tegnap átjutottunk a télből a tavaszba – mondta.
Mellettem a Bolond fészkelődött, vakarózott, és motyogott.
– Igazi költő. Mindent eltúloz.
– Látom, már jobban vagy – vágott vissza Csillag.
Éjszem dugta be a fejét a sátorba, agyarai között véres nyúltetem himbálózott. A vadászat is sokkal jobban megy.
– Ez közös? – ült fel a Bolond a takarói közül.
Az én zsákmányom a te zsákmányod is, kistestvérem.
Kicsit bántott, hogy „testvérnek” hívja a Bolondot.
Még akkor is, ha már kettőt megettél? – kérdeztem gúnyosan.
Senki sem kényszerített, hogy átaludd az egész hajnalt.
Egy pillanatig hallgattam.
Az utóbbi időben meglehetősen rossz társaság lehettem, – mondtam aztán bocsánatkérően.
Értem. Már nem csak ketten vagyunk. Ez egy falka.
Igazad van – mondtam megadóan. Ma este viszont veled szeretnék vadászni.
A Szagtalan is jöhet, ha van kedve. Ha megpróbálná, jó vadász lehetne. Sohasem árulná el a szaga.
– Nem csak az ételt osztja meg veled, hanem a ma esti vadászatunkra is meghívott.
Azt vártam, hogy a Bolond tiltakozni fog. Már Kosban sem mutatott nagy kedvet a vadászat iránt. Most viszont komoran fejet hajtott a farkas előtt, és csak annyit mondott:
– Megtiszteltetésnek venném.
Fürgén tábort bontottunk – hamarosan már úton voltunk. Most is az út mellett sétáltam, és sokkal józanabbnak éreztem magam. A Bolond mohón reggelizett, mostanra pedig már majdnem olyannak tűnt, mint régen. Ő az úton ballagott, de kurjantásnyi távolságnál nem távolodott messzebb, és mindvégig vidáman fecsegett velem. Éjszem jó szokása szerint fel-alá rohangált, sőt, néha inkább száguldozott. Mintha a melegebb idő mindannyiunkat megfertőzött volna. A könnyű esőt hamarosan fátyolos napsütés váltotta fel. A talaj helyenként gőzölgött. Gyönyörű nap lehetett volna, ha nem aggódom egyfolytában Molly miatt, szűnni nem akaró félelmemről nem is beszélve... hiszen Will és társai bármelyik pillanatban rajtunk üthettek. Hanna figyelmeztetett, hogy egyik problémával se foglalkozzak, különben felkeltem a kotéria figyelmét. Így hát magamba zártam, hideg, fekete kőkoloncként cipeltem tovább félelmeimet, és egyfolytában azt hajtogattam, úgysem tehetek semmit.
Egész nap különös gondolatok foglalkoztattak. Egyetlen virágra sem tudtam anélkül ránézni, hogy ne Molly jutott volna az eszembe: vajon felhasználná a munkáihoz? Azon morfondíroztam, hogy Burrick ugyanolyan jól bánik-e a favágófejszével, mint a harci szekercével, és képes lesz-e megvédeni őket. Ha Pompa megtudja, hol vannak, katonákat küld értük. Honnan ismerhetné őket, ha nem tudná, hol élnek?
– Azonnal hagyd ezt abba! – förmedt rám Hanna, és éleset koppantott a vándorbotjával. Hirtelen visszatért az éberségem. A Bolond kíváncsian pislogott felénk.
– Mit hagyjak abba? – kérdeztem.
– A töprengést. Tudod, mire gondolok. Ha valami máson járt volna az eszed, nem tudtalak volna hátulról meglepni. Szedd össze magad.
Így is tettem. Kelletlenül felidéztem a tegnapi feladványt.
– Már jobb – jegyezte meg Hanna jóváhagyóan.
– Mit csinálsz itt hátul? – kérdeztem hirtelen. – Azt hittem, Csillaggal együtt vezeted a jeppákat.
– Kettős elágazáshoz értünk. És egy újabb oszlophoz. Mielőtt folytatnánk az utat, szeretnénk, ha a királynő is vetne rá egy pillantást.
A Bolonddal együtt előresiettünk, Hanna pedig hátramaradt, hogy tájékoztassa Kettrickent. Amikor megérkeztünk, Csillag egy díszesen faragott kődarabon gubbasztott az út mentén, a jeppák pedig mohón keresgéltek a földön. Az elágazást nagy, nyílt, füves rét vette körül, és egy kőlapokkal burkolt kör jelölte, melynek a közepén újabb monolit állt. Arra számítottam, hogy moha és zuzmó borítja majd be. A szélnek és az esőnek köszönhető porréteget leszámítva a kő tökéletesen sima és tiszta volt. Mozdulatlanul álltam, a rúnákat tanulmányoztam, a Bolond pedig körülöttem mászkált. Éppen azon tűnődtem, vajon van-e bármilyen közös az oszlopon és a térképemen díszelgő rúnák között, amikor a Bolond felkiáltott, és széttárta a kezét:
– Itt valamikor egy település lehetett!
Felpillantottam, és azonnal megértettem, mire gondol. A rét egyes részein ősöreg kőjárdák lapultak a satnya fűtakaró alatt. A mezőt egy széles és egyenes utca szelte át, aztán eltűnt a fák alatt. A kunyhókból és a falakból csupán mohával és indával borított buckák maradtak. Ahol valaha kandallók lobogtak, és emberek falatoztak, most fák nőttek. A Bolond talált egy nagy kőtömböt, és felmászott rá, hogy alaposan körülnézzen minden irányban.
– A mérete alapján ítélve valaha szép nagy város lehetett – mondta.
Ez elég ésszerűnek tűnt. Ha ez az ösvény az a kereskedőút, amit víziómban láttam, akkor nem meglepő, hogy minden kereszteződésnél városokra vagy piacokra bukkanunk. Szinte láttam azt a rég elmúlt tavaszi napot, amikor a gazdák megérkeztek a városba a friss tojással és a zöldséggel, a takácsok kiakasztották vevőcsalogató portékáikat...
Egy fél pillanat sem telt bele, és embertömeg tolongott az oszlop körül. A látomás a kőlapokkal burkolt körben derengett fel. Az emberek csak a fekete kővel határolt területen belül nevettek és alkudoztak. Gallyakból font koronát viselő lány tört utat a tömegben. Időnként hátranézett, mintha keresne valakit. Esküdni mertem volna, hogy észrevett és felém kacsintott. Mintha valaki a nevemen szólított volna. Megfordultam. Egy emelvényen bő, csillogó aranyszállal átszőtt ruhába öltözött nő állt. Fején aranyozott fakoronát viselt, amit mesterien faragott és festett nagy taréjú kakasfejek és faroktollak díszítettek. Jogara egy poroló volt, de nagyon kecsesen integetett vele, amikor kihirdette valamelyik rendeletét. Körülöttem emberek kacagtak a körben. Nem bírtam levenni a szemem a nő jégszín bőréről és színtelen szeméről. Egyenesen engem bámult.
Csillag keményen megütött. A fejem hátrabicsaklott a pofon erejétől. Ámultan pillantottam rá. A fogam felsértette az ajkamat, és vér szivárgott a számba. Csillag megint felemelte összeszorított öklét. Fürgén hátraugrottam, és amikor a keze elsüvített mellettem, elkaptam a karját.
– Hagyd abba! – kiáltottam dühösen.
– Te... te hagyd abba! – zihálta. – És szólj neki is! – Dühösen a Bolond felé intett, aki még mindig a kövön állt, akár egy szobor művészi utánzata. Nem lélegzett, és nem pislogott. De miközben néztem, lassan megingott, aztán eldőlt, akár egy szikladarab.
Vártam, hogy félúton majd csinál egy kézenátfordulást, és egy szempillantás alatt talpra áll, mint amikor Elmés király udvarában szórakoztatott minket. Ehelyett teljes hosszában végigvágódott a földön, és nem mozdult.
Egy pillanatig dermedten álltam, aztán odarohantam hozzá. Megragadtam a karjainál fogva, és jó messzire vonszoltam mind a fekete körtől, mind a fekete kőtől. Ösztönösen behúztam az árnyékba, és egy tölgyfa törzsének támasztottam.
– Hozzál vizet! – förmedtem rá Csillagra, aki azonnal abbahagyta dorgáló litániáját. Visszarohant a felmálházott jeppákhoz, és előszedett egy vizestömlőt.
Ujjaimmal megérintettem a Bolond nyakát. Ereiben szabályosan lüktetett a vér. Szemét csak félig hunyta le, és úgy feküdt ott, mint egy szélütött. A nevén szólítottam, megpaskoltam az arcát, aztán Csillag is megérkezett a vízzel. Kihúztam a tömlőből a dugót, és az arcába öntöttem a hideg vizet. Egy darabig nem történt semmi. Aztán elkezdett levegőért kapkodni, kiköpött egy adag vizet és azonnal felült. Üres tekintettel pislogott. Aztán a szemembe nézett, és szélesen elvigyorodott.
– Micsoda nap és micsoda emberek! Éppen bejelentették Realder sárkányának eljövetelét, és megígérték, hogy repülhetek vele... – Hirtelen elfintorodott, majd zavarodottan körbepillantott. – Kifakul, akár egy álom, nem marad belőle más, csak kósza árnyék...
Megérkezett Hanna és Kettricken is. Csillag elfecsegte, mi történt, én pedig megitattam a Bolondot. Amikor Csillag befejezte a mondókáját, Kettricken komoran nézett ránk, de Hanna volt az, aki nem türtőztette magát.
– A Fehér Próféta és a Gyorsító! – kiáltotta undorodva. – Adjunk olyan nevet nekik, ami igazán megilleti őket: a Bolond és az Idióta! Ekkora meggondolatlanságot! Semmi előképzettsége, hogyan védhetné meg magát egy kotériától?
– Tudod, mi történt? – szakítottam félbe a tirádát.
– Én... természetesen nem. De vannak elképzeléseim. A kő, amire felmászott, nagy eséllyel egy Mesterségkő. Ugyanabból az anyagból van, mint az út meg az oszlopok. És ez alkalommal az út mindkettőtökre rázúdította a hatalmát.
– Tisztában voltál azzal, hogy ez megtörténhet? – Nem is vártam meg a válaszát. – Miért nem szóltál?
– Nem tudtam! – vágott vissza, aztán némi bűntudattal a hangjában hozzátette:
– Csak gyanítottam, de eszembe sem jutott, hogy valamelyikőtök annyira ostoba lehet...
– Ne is törődj vele! – vágott közbe a Bolond. Hirtelen felkacagott, ellökte a karomat, és felpattant. – Ó! Évek óta nem éreztem ilyesmit! Gyerekkorom óta! A bizonyossága, a hatalma! Hanna! Te meghallgatnád egy Fehér Próféta beszédét? Akkor fülelj jól, és érezd magad olyan jól, mint én. Nem csak hogy ott tartózkodunk, ahol lennünk kell, hanem akkor vagyunk itt, amikor itt kell lennünk. Minden egybevág, és mi egyre közelebb kerülünk a háló közepéhez. Te meg én. – Hirtelen két keze közé szorította a fejemet, és a homlokomhoz nyomta a homlokát. – Sőt, azok vagyunk, akiknek lennünk kell! – Eleresztett, és továbbkeringőzött. Megcsinálta a kézenátfordulást, amire az előbb számítottam, mélyen meghajolt, majd hangosan, diadalittasan felnevetett. Szájtátva bámultuk.
– Hatalmas veszélyben vagy! – mondta Hanna mogorván.
– Tudom – válaszolta a Bolond majdhogynem komolyan, de még hozzátette:
– Ahogy mondtam. Pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. – Elhallgatott, aztán hirtelen felém fordult.
– Láttad a koronámat? Hát nem volt csodálatos? Vajon emlékezetből is ki tudnám faragni?
– Láttam a kakasos koronát – válaszoltam lassan. – De fel nem foghatom, hogy mit jelentsen ez az egész.
– Valóban? – Félrehajtott fejjel méregetett, aztán sajnálkozva elmosolyodott.
– Ó, Fitz, elmondanám, ha képes lennék rá. Nem mintha titoktartó lennék, de ezeket a titkokat egyszerűen lehetetlen szavakba önteni. Félig-meddig inkább csak érzések. Elhiszed nekem?
– Ismét élsz – mondtam bámulva. Azóta nem láttam ezt a fényt a szemében, hogy Elmés királyt fakasztotta éktelen kacajra.
– Igen – válaszolta lágyan. – És ígérem, hogy mire végzünk, te is élni fogsz.
A három kirekesztett nő dühösen méregetett minket. Amikor észrevettem Csillag arcán a haragot, Hannán a szemrehányást, Kettrickenen pedig a bosszúságot, nekem is vigyorognom kellett. Mögöttem a Bolond vihogott. És hiába próbáltuk, képtelenek voltunk kielégítően elmagyarázni, mi is történt. Mindazonáltal elég sok időt elvesztegettünk a próbálkozással.
Kettricken elővette a térképeket, és mindkettőt alaposan áttanulmányozta. Hanna ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson, amikor visszamentem a középpontban álló oszlophoz, hogy összehasonlítsam a rúnákat a térképen szereplő jelekkel.
Akadt néhány közös, de Kettricken csak egyet ismert fel, azt, amelyet már előző alkalommal is említett. Kő. Amikor kelletlenül felajánlottam, hogy megérintem az oszlopot, hátha ez nem olyan, mint az előző, és nem ragad magával sehova, Kettricken keményen tiltakozott. Szégyenszemre be kell vallanom, igencsak megkönnyebbültem.
– Együtt vágtunk neki az útnak, és terveim szerint együtt is fejezzük be – mondta komoran. Szerintem gyanította, hogy a Bolond meg én eltitkolunk valamit előle.
– Akkor hát mit szándékozol tenni? – kérdeztem beletörődően.
– Amit először is javasoltam. Követjük a régi utat az erdőben. Szemmel láthatóan egyezik a térképen jelölt úttal. Két nap, és elérjük a végét. Különösen akkor, ha rögtön nekivágunk.
Nem is mondott többet, hanem felállt, és csettintett a jeppáknak. A vezérállat azonnal megjelent, a többiek pedig engedelmesen felsorakoztak mögötte. Kettricken az élre állt, és hosszú, fürge léptekkel elindult az árnyas úton.
– No, ti se vacakoljatok! – förmedt ránk Hanna. Megrázta vándorbotját, és már-már arra számítottam, hogy terelgetni fog minket, mint az engedetlen birkákat. Azonban engedelmesen csatlakoztunk a menethez, Csillag és Hanna pedig követtek minket.
Aznap éjjel a Bolond meg én elhagytuk a sátor menedékét, és Éjszemmel vadászni mentünk. Sem Hanna, sem Kettricken nem tartotta bölcs ötletnek, de biztosítottam őket, hogy elővigyázatosak leszünk. A Bolond megígérte, hogy egy pillanatra sem veszít szem elől. Hanna csak a szemét forgatta, amikor ezt meghallotta, de nem szólt semmit. Nyilvánvalóan sült bolondnak tartottak minket, de hagyták, hadd menjünk. Csillag sértődött hallgatásba burkolózott, de mivel nem is beszéltünk egymással, feltételeztem, neheztelésének valami más oka lehet. Amikor felálltunk a tűz mellől, Kettricken csendesen csak annyit mondott:
– Vigyázz rájuk, farkas – Éjszem pedig farokcsóválással válaszolt.
A farkas gyors iramot diktált a füves úton, aztán fel az erdővel borított dombok felé. Az út egyenletesen ereszkedett lefelé a még erdősebb vidékek irányába. Ezek az erdők nagy tisztásokkal elválasztott nyitott tölgyfaligetek voltak. Néhányszor vaddisznók nyomát is láttam, de nagy megkönnyebbülésemre eggyel sem találkoztunk. A farkas inkább üldözőbe vett és elejtett két nyulat, aztán kegyesen megengedte, hogy cipelhessem őket. Éppen visszafelé tartottunk a sátorhoz egy nagy kerülővel, amikor egy patakhoz érkeztünk. A víz friss volt és jéghideg, partján vízitorma nőtt. A Bolonddal nekiálltunk halakra vadászni, míg el nem gémberedett a kezünk. Éppen kiemeltem az utolsó halat, amikor a csapkodó farokuszony pofán törölte a lelkes farkast. Éjszem hátraugrott, aztán mintegy rendreutasítóan rám vetette magát. A Bolond játékosan felkapott egy marék halat, és az állathoz vágta. Éjszem tátott szájjal ugrott a prédáért. Pillanatokkal később már mindannyian vízi csatát vívtunk, de én voltam az egyetlen, aki teljes testhosszával végigvágódott a patakban. A farkas és a Bolond szívbéli kacagása köszöntött, amikor átázva és reszketve kitámolyogtam a partra. Aztán belőlem is kitört a nevetés. Későn értünk vissza a sátorhoz, de friss húst, halat és bőséges mennyiségű vízitormát vittünk magunkkal.
A sátor előtt apró tábortűz üdvözölt minket. Hanna és Csillag ugyan már készített kását vacsorára, de Hanna hajlandó volt ismét főzni. Miközben ezzel foglalatoskodott, Csillag annyira állhatatosan nézett, hogy végül nem bírtam tovább.
– Mi van? – kérdeztem.
– Hogyan lettetek ennyire vizesek? – kérdezte.
– Ó, igen. A pataknál, ahol a halat fogtuk. Éjszem belökött a vízbe. – Elindultam a sátor felé, és gyengéden oldalba löktem a farkast a térdemmel. Úgy tett, mintha bele akarna kapni a lábamba.
– És a Bolond is beleesett?
– Vízzel locsoltuk egymást – ismertem be savanyú arccal. Csillagra vigyorogtam, de ő nem mosolygott vissza. Helyette lenézően felhorkantott. Vállat vontam, és beléptem a sátorba. Kettricken felpillantott a térképéről, de nem szólt semmit. Végigtúrtam a zsákomat, és találtam is néhány száraz, még ha nem is tiszta ruhát. Kettricken éppen háttal ült nekem, ezért gyorsan átöltöztem. Már megszoktuk, hogy ilyen apróságokkal biztosítjuk a magánéletet.
– FitzLovag – szólalt meg parancsoló hangon, amit nem engedhettem el a fülem mellett.
Belebújtam az ingembe, és elkezdtem begombolni.
– Igen, királynőm? – Azt hittem, a térképen akar mutatni valamit, ezért letérdeltem mellé. Ő viszont félretolta a térképet, és felém fordult. Kék szeme elkapta a tekintetemet.
– Kis csapat vagyunk, egymásra vagyunk utalva – kezdte köntörfalazás nélkül. – Minden csapaton belüli viszály ellenségeink érdekeit szolgálja.
Vártam, hogy folytassa, de nem mondott többet.
– Nem tudom, miért velem közlöd mindezt – szólaltam meg végül szerényen.
Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Ettől tartottam. És az is lehet, hogy többet ártok, mint használok ezzel. Csillagot rettenetesen bántja a kapcsolatod a Bolonddal.
Meg sem tudtam szólalni. Kettricken kék pillantása fogva tartott egy ideig, aztán ismét elkapta a tekintetemet.
– Szerinte a Bolond valójában nő, és ma éjjel légyotton voltatok. Nagyon bántja, hogy ennyire nem foglakozol vele.
Végre meg bírtam szólalni.
– Királynőm, nekem semmi bajom Csillag kisasszonnyal – A harag segített, hogy megint szertartásosan udvarias legyek. – Igazság szerint ő az, aki kerüli társaságomat és eltávolodott tőlem, mióta kiderült, hogy rendelkezem az Ösztönnel és lelki kapocs köt össze a farkassal. Tiszteletben tartottam a kívánságát, és nem erőltettem rá a barátságomat. Amit pedig a Bolondról mondott... biztosan te is ugyanolyan nevetségesnek tartod, mint én.
– Így kellene tennem? – kérdezte halkan. – Csak annyit mondhatok tiszta szívvel, hogy nem olyan férfi, mint a többi.
– Ezzel nem szállok vitába – mondtam csendesen. – Senki hozzá foghatóval nem találkoztam még.
– Nem tudnál némi kedvességet tanúsítani Csillag iránt, FitzLovag? – tört ki hirtelen Kettrickenből. – Nem azt kérem, hogy udvarolj neki, egyszerűen csak ne hagyd féltékenykedni.
Összeszorítottam a számat, és megpróbáltam kipréselni valami udvarias választ.
– Királynőm, én felkínálhatom neki a barátságomat, mint azt korábban már megtettem. Az utóbbi időben kevés jelét adta, hogy ez kedvére szolgálna, az ennél komolyabb dolgokról nem is beszélve. De ha már ennél a témánál tartunk, nem érzéketlen vagyok Csillag, és a többi asszony iránt, csak a szívem már régóta másé. Senki sem mondhatja, hogy nem kedvelem Csillagot, mint ahogy te sem vetsz meg azért, mert szívedet kitölti Igazság.
Kettricken furcsán meglepett pillantást vetett rám. Egy pillanatra mintha elvörösödött volna. Aztán lenézett a még mindig a kezében tartott térképre.
– Pontosan ettől féltem. Csak rontottam a dolgon. Nagyon fáradt vagyok, Fitz. Mint mindig, most is elkeseredés húzza le a szívemet. Amikor Csillagot ennyire komornak látom, olyan érzésem támad, mintha homok dörgölné a csupasz bőrömet. Semmi mást nem akartam, csak rendbe tenni köztetek a dolgokat. Bocsánatodat kérem, ha modortalan voltam. De még mindig csinos fiatalember vagy, és nem ez az utolsó alkalom, hogy ilyesmivel kell törődnöd.
– Csinos? – Hitetlenkedve és keserűen kacagtam. – Sebhelyes arcommal és ütött-kopott testemmel? Rémálmaimban Mollyt látom, aki iszonyodva fordul el tőlem, ha meglát! Csinos... – Hirtelen túlságosan elszorult a torkom, és elfordultam. Nem a külsőmet gyászoltam ennyire, hanem attól a naptól rettegtem, amikor Molly előtt fel kell fednem sebeimet.
– Fitz – mondta Kettricken gyengéden. Hangja hirtelen inkább egy baráté volt, nem egy királynőé. – Most nőként szólok hozzád. Tudnod kell, hogy sebeid ellenére egyáltalán nem vagy olyan torz teremtmény, mint amilyennek te látod magadat. Még mindig csinos fiatalember vagy, és ennek semmi köze az arcodhoz. És ha nem töltené meg szívemet Igazság, biztosan én sem lennék közömbös irántad. – Kinyújtotta a kezét, és hideg ujjaival végigsimított az arcomon éktelenkedő régi vágáson, mintha az érintésével szeretné eltüntetni. A szívem tótágast állt bennem – Igazság szenvedélyes szeretetének visszhangja csak felerősítette örömömet és hálámat, hogy ilyen szavakat hallok tőle.
– Méltó vagy uram szerelmére – mondtam esetlenül, tiszta szívvel.
– Ó, ne nézz rám így – szólt fájdalmasan. Hirtelen felállt, pajzsként magához szorította a térképet, és kiment a sátorból.

 

 

30
Kőkert

 

DARÓCVÁR APRÓ BIRTOK volt Kos Hercegség partvidékén. Nem sokkal azelőtt esett el a Martalócok által, hogy Pompa a Hat Hercegség királyává koronáztatta magát. Abban a rettegett időben számtalan falu veszett el, és sosem akadt senki, aki összeszámolta volna, hány ember halt meg. A Darócvárhoz hasonló kis erődök gyakori célpontjai voltak a Martalócok támadásainak. A Vörös Hajók stratégiája az volt, hogy kisebb falvakat és birtokokat támadtak meg, így gyöngítve a partvidék általános védelmét. Lord Bronz, Darócvár megbízott ura már öregember volt, mégis maga állt a védők élére. Sajnos azonban a partvidék védelme érdekében kivetett adók megcsappantották a tartalékait, így saját hadereje rosszul felszerelt, maroknyi csapat volt csupán. Lord Bronz az elsők között veszett oda, a Martalócok pedig játszi könnyedséggel bevették, és tűzzel-vassal porig rombolták. A mai napig csak egy kőhalom jelzi az egykori erőd helyét.

*

A Mesterség úttal ellentétben azt az utat, amin az elkövetkező napban utaztunk, jócskán megviselték az időjárás viszontagságai. Régebben széles, gyakran használt lehetett, az erdő terjeszkedése azonban keskeny ösvénnyé zsugorította. Nekem szinte gondtalan séta volt azután, hogy a legutóbbi út minden pillanatban az elmém elrablásával fenyegetett, a többiek azonban folyton morogtak a göröngyök, kifordult gyökerek, leszakadt ágak és minden egyéb akadály miatt, amit kerülgetnünk kellett. Megtartottam magamnak a gondolataimat, és élveztem a sűrű mohát, ami az egykor kikövezett útburkolatot borította, a széles levelű ágak árnyékát, amik átíveltek fölötte és a lépteink zajára megriadt állatok lábának dübörgését.
Éjszem is elemében volt, előreszaladt, aztán visszaügetett hozzánk, Kettrickent kísérte céltudatosan egy ideig, aztán megint elkószált. Egyszer lógó nyelvvel futott vissza a Bolondhoz és hozzám, hogy bejelentse, ma este vaddisznóra fogunk vadászni, mert rengeteg nyomot talált. Közvetítettem a hírt a Bolondnak.
– Én nem hagytam el egyetlen vaddisznót sem, ezért nem is fogok rá vadászni – közölte fennhéjázón. Egyet tudtam érteni a véleményével. Burrick sérült lába óvatossá tett a nagydarab agyaras állatokkal szemben.
Menjünk nyulakra – javasoltam Éjszemnek.
A nyulak csak nyulaknak valók – horkantotta megvetően, aztán megint elsietett.
Nem törődtem a sértéssel. Kellemesen hűvös idő volt, kiváló az utazáshoz, az erdő illatai pedig az otthont idézték. Kettricken haladt az élen, saját gondolataiba merülve, Hanna és Csillag pedig mögöttünk jöttek, és halkan beszélgettek egymással. Hanna még mindig jobb szeretett lassan haladni, bár utazásunk kezdete óta mintha megerősödött volna. Hallótávolságon kívül maradtak, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy halkan megkérdezzem a Bolondot.
– Miért hagyod, hogy Csillag azt higgye, nő vagy?
Felém fordult, fölvonta a szemöldökét, és csókot dobott.
– Tán nem vagyok elég szép, hercegfi?
– Komolyan kérdeztem – mondtam. – Azt hiszi, hogy nő vagy és szerelmes vagy belém. Azt hiszi, múlt éjszaka találkánk volt.
– Hát nem így volt, te kis szégyenlős? – dörgölőzött hozzám.
– Bolond – mondtam figyelmeztetően.
– Ah – sóhajtotta –, talán az az igazság, hogy félek megmutatni neki a bizonyítékot, nehogy attól fogva minden férfi csalódást okozzon neki – jelentőségteljesen magára mutatott.
Rosszallóan néztem rá, míg végre ő is megkomolyodott.
– Mit számít, hogy mit gondol? Higgye azt, amit könnyebb elhinnie.
– Vagyis?
– Szüksége volt valakire, akivel bizalmas lehetett, és egy ideig engem választott. Talán könnyebb volt olyasvalakivel beszélgetnie, akiről azt hitte, hogy nő – sóhajtott. – Ehhez az egy dologhoz sosem szoktam hozzá az emberek között. Ennyire fontos, hogy melyik nemhez tartozom?
– Hát, fontos... – kezdtem.
– Badarság! Ha a lényegre kerül a sor, csak puszta testmozgás. Miért olyan fontos?
Egy darabig csak néztem rá, nem találtam a szavakat. Nekem olyan egyértelműnek tűnt, hogy nem tudtam, hogyan fejezzem ki. Végül csak annyit mondtam:
– Nem tudnád neki egyszerűen megmondani, hogy férfi vagy, hogy elfelejtsük végre ezt a problémát?
– Ez aligha oldaná meg, Fitz – mondta józanul. Átmászott egy kidőlt fatörzsön, és a túloldalon megvárt. – Ha tudná, hogy férfi vagyok, az foglalkoztatná, miért nem vonzódom hozzá. Vagy az én hibám volna, vagy azt hinné, én látok valami taszítót benne. Nem. Nem hiszem, hogy bármit is mondani kellene a dologról. Csillag azonban a dalnokok hibájába esett, azt hiszi, hogy a világon minden dolog képezheti beszéd tárgyát. Mi több, dalt lehet költeni belőle. Ah, igen!
Hirtelen pózolni kezdett az út közepén. Tartása remekül utánozta Csillag tartását, mikor a dalnok énekelni készült. Ijesztően hiteles volt Visszanéztem Csillagra, a Bolond pedig hirtelen dalra fakadt:

Ó, mikor a Bolond vizel,
mondd, ugyan hogyan ível?
Ha a gatyáját letolná,
takarná, vagy himbálná?

Tekintetem Csillagról a Bolondra rebbent, aki meghajolt, hasonlatosan ahhoz a mozdulathoz, amivel Csillag szokta befejezni az előadásait: Egyszerre szerettem volna fölnevetni és elsüllyedni a föld alá. Láttam, ahogy Csillag elvörösödik és nekiiramodik, de Hanna megfogta az ingujját, és szigorúan mondott neki valamit. Aztán mindketten rám meredtek. Nem ez volt az első alkalom, hogy a Bolond mutatványai engem hoztak kínos helyzetbe, de ez volt eddig a legcsípősebb. Reménytelenül megvontam a vállamat Hanna és Csillag felé, aztán a Bolond felé fordultam. Gyors léptekkel utolértem, és rámordultam.
– Gondoltál arra is, hogy megsérted az érzelmeit? – kérdeztem dühösen.
– Csak annyira, amennyire ő gondolt arra, hogy engem mennyire sért egy ilyen feltételezés – hirtelen felém fordult, és vádlón megrázta egyik hosszú ujját. – Ismerd be, te is anélkül tetted föl nekem a kérdést, hogy belegondoltál volna, hogy mennyire megsértheted a büszkeségemet. Te mit szólnál hozzá, ha azt kérném, bizonyítsd be, hogy férfi vagy? Ah! – megrogyasztotta a vállait, úgy tűnt, minden erő kiszállt a tagjaiból. – Mit vesztegetjük ilyesmire a szót, mikor sokkal fontosabb dolgunk van. Hagyd el, Fitz, és én sem törődöm vele. Hadd nevezzen nőnek, amennyit csak akar, én pedig mindent megteszek, hogy ne törődjek vele.
Annyiban kellett volna hagynom, de nem tettem.
– Azt hiszi, hogy szeretsz engem – magyaráztam.
Furcsán nézett rám.
– Ez igaz.
– Úgy értem, úgy szeretsz, ahogy férfi és nő szereti egymást.
Nagy levegőt vett.
– És az milyen?
– Tudod... – kissé bosszantott, hogy úgy tesz, mintha nem értené. – Együtt hálni...
– És a férfi csak így szereti a nőt? – vágott közbe. – Az ágyba bújás miatt?
– Ez is a része! – mondtam védekezőn, de nem tudom miért.
A Bolond fölvonta az egyik szemöldökét.
– Megint összekevered a testmozgást a szerelemmel.
– Többről van szó, mint testmozgásról! – kiáltottam rá. Valahonnan fölriadt egy madár, Hanna és Csillag pedig furcsálkodó pillantást küldött felém.
– Értem – mondta. Tűnődött egy darabig, miközben előre siettem, aztán utánam szólt. – Mondd csak, Fitz, te Mollyt szeretted, vagy azt, ami a szoknyája alatt van?
Most rajtam volt a megsértődés sora, de nem hagytam, hogy zavart hallgatásba kergessen.
– Szeretem Mollyt, mindennel együtt, ami hozzá tartozik – jelentettem mi. Gyűlöltem, hogy elpirultam közben.
– Tessék, hát kimondtad – szólt a Bolond, mintha bizonyítottam volna az igazát. – Én is szeretlek mindennel együtt, ami hozzád tartozik – félrebillentette a fejét, és kihívás költözött a szavaiba. – Te talán nem viszonzod az érzelmeimet?
Várt. Azt kívántam, bárcsak ne kezdtem volna bele ebbe a beszélgetésbe.
– Tudod, hogy szeretlek – ismertem be kelletlenül. – Azok után, amin együtt keresztül mentünk, hogy kérdezhetsz ilyesmit? De csak úgy szeretlek, ahogy férfi a férfit...
A Bolond gúnyosan rám kacsintott, aztán a szemében támadt hirtelen csillogásból már sejtettem is, hogy készül valamire.
Fölugrott egy kidőlt fatörzsre, ahonnan diadalmasan nézett Csillagra, és fölkiáltott.
– Azt mondja, szeret engem! Én pedig szeretem őt! – ezzel vad üdvrivalgást hallatva leugrott a fatörzsről, és előre szökdécselt az úton.
Beletúrtam a hajamba, nagyot fújtam, aztán lassan átmásztam a fatörzsön. Hallottam Hanna nevetését és Csillag dühös mormogását. Szótlanul sétáltam tovább az erdőben, és azt kívántam, bárcsak lett volna elég eszem, hogy hallgassak. Sejtettem, hogy Csillag majd fölrobban a dühtől. Már amúgy is elég rossz érzés volt, hogy az utóbbi időben alig szólt hozzám. Azt már elfogadtam, hogy az Ösztön visszariasztotta, nem ő volt az első, aki így érzett irántam, de legalább elviselt maga körül. Ez a frissen támadt harag azonban már személyesebb volt, újabb apró veszteség abból a kevésből, ami maradt nekem. Részben hiányzott az a közelség, amin osztoztunk egy darabig, hiányzott az az emberi kényelem, amivel a hátamnak simulva aludt, vagy ahogy belém karolt, miközben sétáltunk. Azt hittem, már elzártam a szívemet az ilyen szükségletek elől, de hirtelen megint hiányozni kezdett ez a kis melegség.
Mintha hirtelen rés nyílt volna elmém védőfalai közt, hirtelen Mollyra gondoltam és Csalánra, akik miattam már így is veszélyben voltak. A torkomban dobogott a szívem. Nem szabad rájuk gondolnom, figyelmeztettem magamat. Semmit sem tehettem értük, nem tudtam volna őket figyelmeztetni anélkül, hogy elárulnám őket, és nem tudtam volna elérni őket, mielőtt Pompa csatlósai odaérnek. Csak annyit tehettem, hogy bíztam Burrick erős kezében és a reményben, hogy Pompa nem tudta igazán, hol is vannak.
Átugrottam egy lágyan csobogó csermelyen, amin túl a Bolond várt rám. Nem szólt semmit, csak jött mellettem. Úgy tűnt, alábbhagyott a vidámsága.
Eszembe jutott, hogy én is alig tudtam, hol van Molly és Burrick. Igen, tudtam egy közeli falu nevét, de amíg megtartottam magamnak, biztonságban voltak.
– Amit te tudsz, tudhatom én is.
– Hogy mondtad? – kérdeztem a Bolondot nyugtalanul. A szavai pontosan a gondolataimat tükrözték, s ettől megborzongtam.
– Azt mondtam, amit te tudsz, tudhatom én is – felelte szórakozottan.
– Miért?
– Én is ezt kérdezem. Miért akarnám tudni, amit te tudsz?
– Nem. Úgy értem, miért mondtad ezt?
– Az igazat megvallva, magam sem tudom. A szavak csak úgy megjelentek a fejemben, én pedig kimondtam őket. Olykor mondok dolgokat, amiket nem fontolok meg előtte – ez már majdnem bocsánatkérésnek hangzott.
– Akárcsak én – feleltem. Nem szóltam többet, de aggasztott a dolog. Az oszlopnál történtek óta egyre jobban hasonlított ahhoz a Bolondhoz, akit Kosvárból ismertem meg. Örültem hirtelen megnőtt önbizalmának, de aggódtam, hogy esetleg túlságosan is bízik benne, hogy úgy történnek a dolgok, ahogy kellene. Eszembe jutott, hogy szavai nyomán mindig civakodás támadt az udvarban, nem pedig megoldotta a dolgokat. Magam is tapasztaltam szavainak az élét, de Elmés király udvarában erre számítottam. Itt, ilyen kis társaságban a szavai sokkal élesebbnek tűntek. Eltűnődtem, vajon tompíthatom-e valamivel az élét. Megráztam a fejem, aztán fölidéztem Hanna legutóbbi feladványát, és a megoldáson töprengtem, miközben kidőlt fákat és ágakat kerülgettem az ösvényen.
Késő délutánra egyre lejjebb ereszkedtünk a völgybe. Egy helyütt az útról remek kilátás nyílt az alant elterülő tájra. Zöldellő faágakat láttam, lassan levélbe boruló füzeket, rózsaszínbe hajló törzsű nyírfákat egy dús rét körül. Azokon túl gyékény barnás foltjai látszottak. A rétek dús füve mocsárvidék közelségét sejttette, akárcsak az állóvíz mohos illata. Mikor a farkas nyirkos hassal érkezett vissza, tudtam, hogy igazam volt.
Egy idő múlva sebes folyású patakhoz értünk, ami már rég elmosta a kis fahidat, ami egykor keresztül vezetett rajta. Azóta csak a kidőlt törzsek fékezték meg egy kicsit a robogását. Közeledtünkre elhallgattak a békák, én pedig szikláról sziklára ugrálva igyekeztem száraz lábbal átkelni. Nemsokára újabb patak keresztezte az utat. Választhattam, hogy nedves csizmával, vagy nedves lábbal érek át a túloldalra. Az utóbbit választottam, bár a víz jéghideg volt. A túloldalt visszavettem a csizmámat. Kis csapatunk jobban fölzárkózott mióta nehézkesebbé vált a menetelés az ösvénnyé szelídült úton. Szótlanul haladtunk tovább, a csendet feketerigók éneke és néhány korai rovar dünnyögése törte meg.
– Mennyi élet – sóhajtotta Kettricken. A szavai mintha tovább lebegtek volna a vidék fölött, én pedig ösztönösen bólintottam. Mennyi élet, növények és állatok egyaránt. Mindez kitöltötte Ösztönömet, szinte bódító érzés volt a hegyvidék sivár kősíkságai és a Mesterség út kihaltsága után.
Ekkor láttam meg a sárkányt.
Megtorpantam, és föltartottam a kezemet, egyszerre mozdulatlanságot és csöndet parancsolva. Mindenki követte a tekintetemet. Csillag meglepetten fölsóhajtott, Éjszem hátán fölborzolódott a szőr. Mindenki csak bámulta a mozdulatlan jelenést.
Arany és zöld színei voltak, a fák között hevert az árnyékban. Elég távol feküdt az úttól, csak foltokban látszott ki közülük, de így is lenyűgöző látvány volt. Hatalmas feje akkora volt, mint egy igásló, félig a moha alá bújt, egyetlen szeme, amit mi is láthattunk, csukva volt. Hatalmas, szivárványszín tollpikkelyek borították a nyakát, a szeme körül is hasonló bokréta díszelgett, amitől szinte mulatságos benyomást keltett volna, ha nem ilyen hatalmas. Egy pikkelyes vállat és két fa között kígyózó farkának egy részét vettem észre. Régi levelek gyűltek föl körülöttük, mintha egy fészekben pihent volna.
Hosszú, lélegzet visszafojtott várakozás után összenéztünk. Kettricken fölvont szemöldökkel nézett rám, de én csak vállat vontam. Fogalmam sem volt, miféle veszélyt rejthetett a környék és hogyan nézzünk szembe vele. Nagyon lassan és halkan kihúztam a kardomat. Hirtelen nagyon ostoba fegyvernek tűnt. Mintha konyhakéssel mennék medvére. Nem tudom, milyen hosszan álltunk ott mozdulatlanul. Végtelen hosszúnak tűnt a várakozás, már az izmaim is kezdtek begörcsölni tőle. A jeppák türelmetlenül toporogtak, de engedelmesen álltak, amíg Kettricken mozdulatlanul tartotta a vezérüket, Végül Kettricken intett, és lassan megint elindultunk.
Mikor már nem láttam az alvó szörnyeteget, föllélegeztem. Egyből jöttek az apró jelek, a kard markolásától elzsibbadt a tenyerem, izmaim mintha kicsit berozsdálltak volna. Kisöpörtem a hajamat a homlokomból, aztán megkönnyebbült arccal fordultam a Bolond felé, aki hitetlenkedő tekintettel bámult a hátam mögé. Sietve megfordultam, a többiek pedig követték a mozdulatomat. Ismét megtorpantunk, némán meredtünk egy másik alvó sárkányra.
Ez a másik, fenyőfák árnyékában hevert, akárcsak az előző, mélyen a mohába fúrva magát. A hasonlóság itt véget is ért, hosszú, hullámos farkát maga köré kanyarította, pikkelyei pedig rézbarna színben tündököltek. Láttam, hogy a szárnyait gondosan a teste mellé hajtotta, hosszú nyakát pedig hátrahajtotta, ahogy a madarak szoktak aludni, s a feje formája is madárszerű volt. A két szeme közül csillogó szarv tekeredett fölfelé. Lábait maga alá hajtogatta, amivel inkább hasonlított szarvasra, mint hüllőre. Ellentmondásosnak tűnt mindkét lényt sárkánynak nevezni, akkora különbség volt közöttük, mégsem jutott más szó az eszembe a láttukon.
Ismét némán álltunk, míg a jeppák nyugtalanul mocorogtak.
– Nem hiszem, hogy élőlények. Azt hiszem, inkább kőből faraghatták őket.
Az Ösztönöm azonban mást súgott.
– Pedig élnek! – súgtam neki figyelmeztetőn. Ösztönömmel kitapogatóztam feléjük, de Éjszem csaknem pánikba esett, úgyhogy visszahúzódtam. – Mintha nagyon mélyen aludnának, talán téli álomban vannak, de tudom, hogy élnek.
Míg Kettrickennel beszéltem, Hanna elindult, hogy meggyőződjön a dologról. Láttam, ahogy Kettricken szemei elkerekednek, mintha attól félt volna, hogy fölébreszti az alvó sárkányt. Hanna rátette a kezét a sárkány mozdulatlan homlokára, a keze mintha megremegett volna, de aztán szinte szomorúan elmosolyodott, és végigsimította a csavarodó szarvat.
– Milyen gyönyörű – tűnődött. – Finoman megmunkált.
Hátat fordított mindannyiunknak, úgy folytatta:
– Nézzétek, hogy nőtték be a tavalyi indák a farkát, milyen mélyen fekszik az avarban. Hosszú évek óta, talán évszázadok óta. Mégis, minden egyes pikkelye csillog, olyan tökéletesen faragták!
Csillag és Kettricken is közelebb lépett, és csodálkozással vegyes örömmel vizsgálgatták, fölhívták egymás figyelmét minden apró részletre. Csodálták a szárnyak aprólékos kidolgozását, a farok élethűen lágy ívét és minden mást a szobrokon. Amíg ők mutogattak egymásnak, és tapogattak, a farkas meg én távol tartottuk magunkat a szobroktól. Éjszem nem morgott, hanem szinte lehetetlenül vékony hangon nyüszített. Nemsokára azt is észrevettem, hogy a Bolond sem csatlakozott a többiekhez, hanem kissé távolabbról úgy méregette a szobrokat, mint fösvény ember, aki még életében ekkora halom aranyat nem látott. Szemei ugyanúgy tágra nyíltak, szinte még ki is pirult.
– Fitz, gyere, és nézd! Ez csak kő, de olyan finoman megfaragva, mintha élne. Nézd! Ott egy másik, agancsa van és emberfeje! – mutatott Kettricken egy másik szoborra, a többiek pedig sietve odamentek, hangosan csodálkoztak a szépségén és a részletein.
Ólomlábakon mentem közelebb, a farkas szorosan a lábam mellett. Mikor a szarvas lényhez értem, láttam, hogy lábánál pókháló feszült, a mellkasa pedig nem mozgott lélegzésének ütemére, teste nem árasztott meleget. Végül rávettem magam, hogy megérintsem a hideg, faragott követ.
– Ez egy szobor – mondtam hangosan, mintha el akarnám hinni, amit az Ösztön megcáfolt. Körülnéztem, túl a szarvas-emberen, amiben Csillag még mindig gyönyörködött, ahol Hanna és Kettricken egy újabb szobornál álltak mosolyogva. Vadkanszerű teste volt, agyarai olyan hosszúak voltak, amilyen magas voltam én. Leginkább ahhoz az erdei vadkanhoz hasonlított, amit Éjszem ejtett el, kivéve hatalmas termetét és szárnyait.
– Legalább egy tucat ilyen van a környéken – jelentette be a Bolond. – Azok mögött a fák mögött pedig találtam egy olyan faragott oszlopot, mint amilyet korábban láttunk – kíváncsian az egyik szoborra tetté a kezét, aztán szinte összerezzent, ahogy hűvös követ érintett.
– Nem tudom elhinni, hogy élettelen kövek – mondtam.
– Én sem láttam még ilyen valószerűen aprólékosan megfaragott szobrot – mondta.
Nem próbáltam megmagyarázni neki, hogy nem erre gondoltam, inkább megálltam, és eltűnődtem. Életet éreztem, mégis hideg követ érintett a kezem. A szipolyozottakkal ellentétes érzés volt; harcias élet lapult a testükben, az Ösztön számára mégis élettelenek voltak, Próbáltam valami kapcsolatot találni a kettő között, de csak furcsa hasonlóságot éreztem.
Körülnéztem, de a többiek szétszéledtek, szobortól szoborig jártak, és vidáman kiáltoztak egymásnak, ha valami érdekeset találtak az indák és levelek között. Lassan utánuk indultam. Úgy tűnt, mintha ez lett volna bekarikázva a térképen; sőt nagyon is valószínűnek tűnt, ha a térkép készítője jól becsülte meg az arányokat. És mégis, mi lehetett olyan fontos ezekben a szobrokban? A város fontosságát azonnal megértettem, egykor talán ott laktak az Elődök. De ez?
Kettricken után siettem, aki éppen egy szárnyas bikánál állt. A bika aludt, maga alá hajtogatott lábakkal, hatalmas pofáját a lábain nyugtatta. Tökéletes mása volt egy bikának, széles szarvaitól bojtos farkáig. Patáit elnyelte a moha, de biztos voltam benne, hogy azok is megvannak. Kettricken a karjával próbálta megmérni a szarvainak távolságát. A bikának, akárcsak a többi állatnak, szárnyai is voltak, szorosan a teste mellé hajtogatva.
– Megnézhetem a térképet? – kérdeztem, ő pedig ábrándosan nézett rám.
– Már megnéztem – mondta halkan. – Biztos vagyok benne, hogy ez a megjelölt hely. Két kőhíd romjait hagytuk magunk mögött, a hidakat a térkép is jelzi. A jelzések pedig, amiket a Bolond az oszlopon talált, megegyeznek azzal, amit lemásoltál a városban. Azt hiszem, ez itt egykor egy tó partja lehetett. Legalábbis én így értettem a térképet.
– Egy tó partja – bólintottam, ahogy fölidéztem Igazság térképeit. – Talán. Talán eliszaposodott, és feltöltődött, így lett belőle ez a mocsár. De vajon mit jelentenek ezek a szobrok?
Kettricken határozatlanul körbeintett. – Talán valami parkféleség, vagy kert?
Körülnéztem, és megráztam a fejem.
– Egyetlen kertre sem emlékeztet. A szobrok mintha véletlenszerűen állnának. Egy kertben pedig kell lennie valamilyen rendszernek, legalábbis Türelem nekem így mondta. Én azonban csak szétszórt szobrokat látok, de sehol egy ösvény nyoma, vagy virágágyások... Kettricken? Minden szobor alszik?
Ezen elgondolkozott.
– Azt hiszem. És mindegyiknek van szárnya.
– Akkor talán temető – próbálkoztam. – Talán mindegyik alatt egy sír rejtőzik. Talán ez valami ősi temetési forma, mindegyik egy másik család temetkezési helye.
Kettricken tűnődve körülnézett.
– Talán igen, de miért lenne bejelölve a térképen?
– És miért jelölnének be egy kertet?
A délután hátralévő részében földerítettük a kertet. Rengeteg állatot találtunk még, mindenféle fajtájút és formájút, de mindben közös volt, hogy aludtak és szárnyuk volt. Már nagyon régóta itt lehettek. Megfigyeltem, hogy a fák a szobrok körül nőttek, és nem a szobrokat helyezték el a fák szerint. Néhányat szinte teljesen belepett a moha és avarhalom. Egyikből csak egy nagy fogakkal kirakott tátott állkapocs látszott ki. A fogak ezüstösen csillogtak, és még mindig élesek voltak.
– Egyiken sem találtam se repedést, se csorbulást. Mindegyik olyan tökéletesnek tűnik, mint újkorában. Azt sem tudom eldönteni, hogyan színezték meg a köveket: Nem tűnik festéknek, sem koszolódásnak, és látszólag az időjárás sem fogott rajtuk – magyaráztam lassan a gondolataimat a többieknek a tábortűz körül.
Kettricken fésűjével próbáltam kifésülni vizes hajamat. Késő délután félrevonultam egy kis időre, hogy alaposan megmosakodjam. Ez volt az első alkalmam a tisztálkodásra, mióta elhagytuk Jhaampét. Megpróbáltam kimosni néhány ruhámat is. Mikor visszatértem a többiekhez, láttam, hogy mindenkinek ugyanez járhatott a fejében. Hanna komoran teregette ki vizes ruháit egy sárkányra száradni, Kettricken is kipirult arccal fonta egy vastag copfba a haját. Csillag mintha elfelejtette volna korábbi haragját. Úgy tűnt, mindenkiről elfeledkezett, bámulta a tábortüzet, arcán tűnődő kifejezéssel. Szinte láttam, ahogy a szavak és dallamok kavarognak a fejében, ahogy megpróbálta összerakni őket. Azon tűnődtem, milyen érzés lehetett, hasonlított-e ahhoz, ahogy Hannával a játék fölött gondolkoztunk. Furcsa volt látni az arcát, tudván, hogy egy dal készülődött.
Éjszem a térdemre hajtotta a fejét.
Nem szeretek ezeknek az élő köveknek a közelében lenni.
– Úgy tűnik, mintha bármelyik pillanatban fölébredhetnének – jegyeztem meg.
Hanna egy sóhajtással rogyott le mellém, és lassan megrázta a fejét.
– Nem hiszem – mondta halkan. Úgy hangzott, mintha gyászolt volna.
– Nos, mivel nem fejthetjük meg a titkukat, és az út itt véget ér, holnap fölkerekedünk, és indulunk tovább – jelentette be Kettricken.
– Mit tesz majd, fenség, ha Igazság nem lesz az utolsó helyszínen sem?
– Nem tudom – vallotta be Kettricken halkan. – És nem is foglalkozom vele, amíg ki nem derül. Még mindig van egy lehetőségünk, amíg meg nem nézzük, nem esem kétségbe.
Azt vettem észre, hogy úgy beszél, mintha egy játékot akart volna megnyerni, amihez már csak egy végső lépést tehetett meg. Aztán úgy döntöttem, csak túl sokat foglalkoztam Hanna kavicsos játékával. Végre sikerült kifésülnöm, a hajamat és lófarokba fogtam.
Gyere, vadásszunk, mielőtt teljesen besötétedik javasolta a farkas.
– Azt hiszem, ma este vadászom Éjszemmel – jelentettem be, miközben fölálltam, és kinyújtóztam. A Bolondra néztem, és fölvontam a szemöldököm, de túlságosan elmerült a gondolataiban, és nem felelt. Ahogy elindultam, Kettricken még utánam szólt.
– Biztonságban leszel egyedül?
– Messze járunk az úttól, és ez volt a legbékésebb napom már elég rég óta. Bizonyos értelemben.
– Meglehet, hogy távol vagyunk az úttól, de még mindig olyan vidéken járunk, amit egykor Mesterséget használó emberek laktak. Mindenütt ott az érintésük, amíg ezek közt a hegyek között jársz, nem vagy biztonságban. Nem szabad egyedül menned.
Éjszem halkan nyüszített, menni akart, akárcsak én. Vadászni akartam, lopakodni és becserkészni az áldozatot anélkül, hogy emberi gondolatok zavarnának. Hanna figyelmeztetését azonban nem hagyhattam figyelmen kívül.
– Én megyek – ajánlkozott Csillag hirtelen. Fölállt, a nadrágjába törölte a kezét. Ha bárki más furcsállotta volna a dolgot, nem adta tanújelét. Gúnyos búcsúszót vártam a Bolondtól, de továbbra is a sötétségbe meredt. Reméltem, hogy nem betegszik meg megint.
Nem bánod, ha velünk jön? – kérdeztem Éjszemet.
Válaszul csak beletörődően fújt egyet és elügetett a tűztől. Én lassabban követtem, Csillag pedig a nyomomban maradt.
– Nem kellene utolérnünk? – kérdezte nemsokára. Az erdő sötétje lassan bezárult körülöttünk. Éjszemet sehol sem láttam, de nem is kellett.
Nem suttogtam, de nagyon halkan feleltem.
– Ha vadászunk, külön mozgunk. Ha egyikünk fölriasztja a zsákmányt, a másikunk indulhat bekeríteni, vagy csatlakozni a hajszához.
A szemeim hozzászoktak a sötéthez. Utunk érintetlen erdőbe vezetett, távol a szobroktól. Erős tavaszi illatok úsztak a levegőben, mindenütt békák és rovarok duruzsoltak. Hamarosan találtam egy csapást, és azon indultunk tovább. Csillag végig mögöttem jött, nem halkan, de nem is ügyetlenül. Ha valaki nappal, vagy éjszaka az erdőt járja, mozoghat vele együtt, vagy ellene is. Vannak, akik ösztönösen megtanulják, vannak, akiknek sosem sikerül. Csillag együtt mozgott vele, átbújt az ágak alatt, ügyesen kerülgette a bokrokat, nem próbált meg átvergődni a sűrűjén, hanem elfordított testtel lépett át a kusza ágak között.
Annyira rá figyelsz, észre sem vennél egy nyulat, ha rálépnél! – gúnyolódott Éjszem.
Ebben a pillanatban fölriadt egy nyúl a bokrok között, én pedig rögtön futásnak eredtem, a csapáson követve a nyomát. Sokkal gyorsabb volt, mint én, de tudtam, hogy valószínűleg körbe fog menni, és tudtam azt is, hogy Éjszem már úton volt, hogy útját állja. Hallottam, ahogy Csillag utánunk ered, de nem volt időm vele törődni a bokrokat és ágakat kerülgetve. Kétszer csaknem elkaptam, de mindkétszer kitért előlem. Mikor másodszor is félreugrott, egyenesen a farkasnak futott. Éjszem ráugrott, a földhöz szögezte, és a szájába vette apró koponyáját. Egyetlen erőteljes fejrázással eltörte a nyakát.
Éppen fölvágtam, és a beleket Éjszemnek adtam, mikor Csillag is megérkezett. Éjszem elégedetten lakomázott.
Keressünk másikat – javasolta, és elsietett.
– Mindig megelégszik ennyi ennivalóval? – kérdezte Csillag.
– Nem, nem elégszik meg vele, hanem hagyja, hogy én vigyem. Tudja, hogy most a legjobb a vadászat, siet tovább. Ha nem sikerül mást találnia, tudja, hogy megőrzőm neki a húst, és később osztozunk rajta – az övemre erősítettem a nyulat, és indultam tovább az éjszakába.
– Ó – mondta Csillag. Rövidesen, mintha válaszolna valamire, megszólalt. – Nem találom visszataszítónak azt, ahogy a farkassal összeköt az Ösztön.
– Én sem – feleltem halkan. Volt valami a szavaiban, ami nyugtalanított. Nem álltam meg, éberen lépdeltem az erdőben, és hallgattam Éjszem lágy lépteit nem messze tőlem a bozótosban. Reméltem, hogy felém riasztja a zsákmányt.
Rövidesen azonban Csillag újból megszólalt.
– És nem nevezem többet nőnek a Bolondot, bármit gyanítsak is.
– Ez remek – mondtam kurtán, de nem lassítottam.
Kétlem, hogy hasznosan fogsz vadászni ma éjjel.
Nem én döntöttem így.
Tudom.
– Akarod, hogy bocsánatot is kérjek? – kérdezte Csillag feszülten.
– Izé... – dadogtam, és elhallgattam, nem tudtam, hogy mi a célja ezzel.
– Rendben van – mondta fagyos, elszánt hangon. – Bocsánatot kérek, FitzLovag.
Felé fordultam.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem. Nem beszéltem halkan, Éjszem már egy dombtetőre tartott, egyedül vadászott tovább.
– Királyném megkért, hogy hagyjam abba a viszálykodást. Azt mondta, hogy FitzLovag olyan terhet hordoz, amit én nem tudhatok, és nem érdemli meg, hogy ellenszenvet tápláljak iránta – mondta óvatosan.
Elgondolkoztam, hogy vajon mikor beszélhetett vele Kettricken, de nem akartam megkérdezni.
– Mindez szükségtelen – mondtam halkan. Furcsamód szégyelltem magam, mint egy elkényeztetett gyermek, aki addig duzzogott, míg a másik gyerek engedett. Nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, lesz ami lesz, őszintén fogok beszélni. – Nem tudom, miért romlott meg a barátságunk, azóta vettem észre, hogy fölfedtem, valóban használom az Ösztönt. Nem értem azt sem, miért gyanakszol a Bolondra, sem azt, miért bosszant ez téged. Nem szeretem ezt a kínos feszültséget, ami kettőnk közt van. Szeretném, ha barátok lennénk, ahogy azelőtt.
– Nem gyűlölsz hát? Nem gyűlölsz, amiért tanúja voltam, hogy elismerted Molly gyermekét a sajátodként?
Elveszett érzelmek után kutattam az emlékezetemben. Régóta nem gondolkoztam róla.
– Árny már tudott róla – mondtam halkan. – Talált volna módot rá akkor is, ha te nem lettél volna. Árny nagyon... találékony, én pedig megértettem azt, hogy te más törvények szerint élsz, mint én.
– Régen nem így volt – mondta lágyan. – Régebben, még mielőtt Darócvárat fölégették volna, és otthagytak meghalni. Azután nehéz volt hinni a törvényekben. Mindent elvettek tőlem, mindent, ami jó volt, szép és igaz. Gonoszság, bujaság és kapzsiság vette el. Nem, még annál is elemibb, valami olyan ösztön, amit nem értek meg. Mikor a Martalócok erőszakot tettek rajtam, nem leltek benne élvezetet, legalábbis nem olyat... gúnyolódtak a fájdalmamon és azon, ahogy tiltakoztam. Akik a sorukra vártak, azok is nevettek – elnézett mellettem a sötétségbe. Azt hiszem, magának is mondta mindezt, megpróbálta megfogalmazni, amit nem értett. – Mintha hajtotta volna őket valami a bujaságon és a kapzsiságon túl, amit nem tudtak kielégíteni. Olyasmi volt, amit megtehettek velem, ezért meg is tették. Talán gyermeteg gondolat, de mindig azt hittem, ha az ember követi a szabályokat, azok megvédik, hogy az ilyesmi nem történhet meg velem. Utána úgy éreztem... átvertek. Bolondnak és hiszékenynek tartottam magam, amiért úgy gondoltam, hogy az eszmék majd megvédenék. A becsület, az udvariasság és az igazság... mindez nem igaz, Fitz. Mind úgy teszünk, mintha igaz volna, pajzsként tartjuk magunk elé, de csak azok ellen véd, akik ugyanezt a pajzsot hordják. Akik nem törődnek vele, azok számára nem is létezik, csak még egy fegyver, amit az áldozatok ellen használhatnak.
Egy pillanatra megszédültem. Sosem hallottam még, hogy egy nő ilyen szenvtelenül beszéljen ilyesmiről. Legtöbbször egyáltalán nem is beszéltek róla. A fosztogatások alatt történt erőszakolásokról, az állapotosságról, ami esetleg követte, még azokról a gyermekekről sem beszéltek, akiket az asszonyok a Martalócoktól szültek. Rájöttem, hogy már régóta egy helyben állunk. A tavaszi éjszaka hidege kezdett megérinteni.
– Menjünk vissza a táborba – javasoltam hirtelen.
– Nem – mondta kurtán. – Még nem. Attól félek, hogy elbőgöm magam, és azt inkább egyedül tenném, a sötétben, ahol senki sem lát.
Csaknem teljesen sötét volt már. Kivezettem egy szélesebb vadcsapásra, és kerestem egy farönköt, amire leülhettünk. Körülöttünk békakórus karattyolt, és rovarok zümmögtek.
– Jól vagy? – kérdeztem, miután egy darabig ücsörögtünk a csöndben.
– Nem, nem vagyok jól – mondta kurtán. – Meg kell értened, nem adtam olcsón, hogy tanúskodtam a gyermekedről, Fitz. Nem vettem félvállról a dolgot, először nem is így gondoltam rá. Ki ne akarná, hogy a lánya hercegnő legyen, esetleg királynő? Ki ne szeretné szép ruhába bújtatni és jó házba juttatni a gyermekét? Nem gondoltam volna, hogy te, vagy a kedvesed ezt szerencsétlenségnek tartaná.
– Molly a feleségem – mondtam halkan, de tudtam, hogy nem hallotta.
– Aztán, bár tudtam, hogy nem fogsz örülni neki, mégis megtettem. Tudtam, hogy így bejuthatok ebbe a csapatba, az oldaladon, hogy tanúja legyek... valaminek, amit megteszel. Furcsa dolgokról énekelhetek, például ezekről a szobrokról, amiket senki más nem láthatott. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy jövőm legyen. Szükségem van egy dalra, amivel elfoglalhatom a helyemet a nagy dalnokok között, amivel kiérdemelhetem az ételemet és a fedelet a fejem fölé, ha már túl öreg leszek az utazgatáshoz.
– Nem volna jobb, ha találnál egy férfit magadnak, letelepednél és gyermekeket nevelnél? – kérdeztem halkan. – Nekem úgy tűnik, nem esik nehezedre fölkelteni egy férfi érdeklődését. Biztos akad köztük egy, aki...
– Senki nem venne nőül egy meddő asszonyt – mondta, szinte élettelen hangon. – Mikor Darócvár elesett, Fitz, otthagytak meghalni. Ott feküdtem a holtak közt, és biztos voltam benne, hogy nemsokára meghalok, mert nem tudtam elképzelni, hogyan élhetnék tovább. Körülöttem égtek a házak, a sebesültek sikoltoztak, és éreztem az égő hús bűzét... – elhallgatott. Mikor folytatta, már több élet költözött a hangjába. – Mégsem haltam meg, a testem erősebb volt, mint az akaratom. A második nap elvonszoltam magamat a vízig. A túlélők megtaláltak, én pedig életben maradtam, jobb dolgom volt, mint sok más embernek. Két hónap múlva tudtam meg, hogy rosszabb dolog történt velem, mint a halál. Tudtam, hogy teherbe estem a kalózoktól.
– Elmentem egy vajákoshoz, aki adott néhány gyógyfüvet, de nem használt. Megint elmentem hozzá, de figyelmeztetett, hogy ha nem vált be a gyógyfű, jobb, ha hagyom, hogy megessen a gyermek. Elmentem egy másik gyógyítóhoz, aki másféle szert adott... Vérezni kezdtem. Elhajtottam a gyermeket, de a vérzés nem maradt abba. Visszamentem a gyógyítókhoz, de egyikük sem tudott segíteni. Azt mondták, hogy idővel elmúlik majd a vérzés, de egyikük azt mondta, valószínűleg soha többé nem lehet gyermekem – hangja feszültté vált. – Tudom, hogy léhának tartasz azért, ahogy a férfiakkal bánok, de ha egyszer erőszakot tettek rajtad... onnantól más lesz. Mindörökre. Azt mondtam magamnak, most már tudom, hogy bármikor megtörténhet velem. Így legalább én dönthetek, hogy kivel és mikor teszem meg. Sosem lehet gyermekem, ezért sosem lesz állandó férfi az életemben. Miért ne válogatnék? Egy ideig kételkedni kezdtem, neked köszönhetően. Egészen Holdszemig. Holdszem megint engem igazolt. Onnan pedig Jhaampéba mentem, tudván, hogy szabadon megtehetek bármit, hogy biztosítsam a túlélésemet, mert nem lesz sem férfi, sem gyermek, aki gondoskodik rólam öregkoromra... Néha azt hiszem, jobb lett volna, ha szipolyoznak engem is...
– Ne. Sose mondj ilyet. Soha – nem mertem megérinteni, de Csillag hirtelen felém fordult, és arcát a mellkasomba fúrta. Átkaroltam, és éreztem, hogy reszket. Úgy éreztem, be kell vallanom saját ostobaságomat.
– Nem értettem. Mikor azt mondtad, Burl katonái megerőszakoltak néhány asszonyt... nem tudtam, hogy téged is...
– Ó – mondta nagyon halkan. – Azt hittem, hogy nem tartottad fontosnak. Mondják, Fészekben csak a szüzeket és a feleségeket zavarja az erőszak. Azt hittem, hogy aki olyan léha, mint én, az nem is érdemel mást.
– Csillag! – tiltakoztam, és hirtelen harag lobbant bennem, amiért ilyen érzéketlennek tartott. Aztán visszagondoltam rá, és eszembe jutott, hogy horzsolásokat láttam az arcán. Miért nem jutott eszembe? Sosem beszéltem vele arról sem, hogy Burl eltörte az ujját. Azt hittem, tudta, mennyire fölkavar, amit Burl tett vele, azt hittem tudja, hogy Burl súlyosabb fenyegetései tartottak csak féken. Azt hittem, a farkas miatt távolodott el tőlem. Ő vajon mit gondolhatott az én távolságtartásom miatt?
– Sok fájdalmat okoztam neked – vallottam be. – Ne gondold, hogy nem tudom, mennyit jelent egy dalnoknak a keze. Ne gondold, hogy hidegen hagy, hogy erőszakot tettek veled. Ha beszélni akarsz róla, én hallgatlak, Olykor segít.
– Olykor pedig nem – mondta, és hirtelen megszorított. – Mikor ott álltál előttünk, és részletesen elmondtad, mit tett veled Pompa, vérzett a szívem érted. Nem tudom semmissé tenni, amit veled tettek. Nem, nem akarok beszélni róla, sem gondolni rá.
Fölemeltem a kezét, és finoman megcsókoltam ott, ahol miattam törték el.
– Én nem keverem össze azt, amit tettek veled, és azt, aki vagy – mondtam. – Ha rád nézek, nekem mindig Csillag vagy, a dalnok.
Homlokomhoz érintette a homlokát, én pedig tudtam, hogy úgy van, ahogy sejtettem. Osztoztam a félelmén. Nem fogunk áldozatként élni.
Ennél többet nem mondtam, csak ültünk a fatörzsön szótlanul. Ismét eszembe jutott, hogy ha megtaláljuk Igazságot, ha valami csoda folytán sikerül megfordítani a háború menetét, és győztesként kerülünk ki a küzdelemből, sokaknak túl későn jön majd a diadal. Én hosszú és fáradságos utat tettem meg, de még mindig hittem, hogy végül saját magam választhatom meg az életemet. Csillagnak még ez sem adatott meg. Mindegy, milyen messzire menekül a partvidéktől, sosem menekülhet a háború elől. Magamhoz szorítottam, és éreztem, ahogy fájdalma átszivárog belém. Egy idő múlva alábbhagyott a reszketése.
– Besötétedett – mondtam végül. – Jobb lenne visszatérnünk á táborba.
Sóhajtott, de kihúzta magát. Megfogta a kezemet. Elindultam vissza, a táborba, de visszahúzott.
– Legyél velem – mondta egyszerűen. – Csak most, itt. Barátságból és gyengédségből, hogy... máshogy is érezzem. Adj magadból ennyit nekem.
Kívántam őt. Olyan elszántsággal, aminek semmi köze nem volta szerelemhez, és csak nagyon kevés a bujasághoz. Élettel teli volt, melegséget sugárzott, egyszerű emberi vigasztalást nyújthattunk egymásnak. Ha vele hálnék, és nem változna meg tőle, hogyan gondolok magamra és mit éreztem Molly iránt, megtettem volna. Amit azonban Molly iránt éreztem, az nem csak arra vonatkozott, ha együtt voltunk. Mollynak adtam magam, ő birtokolt engem, és ezt nem tagadhattam le csak azért, mert régóta nem láttuk egymást. Éreztem, hogy nincs az az érv, ami megértetné Csillaggal, hogy azért, mert Mollyt választom, nem elutasítom őt. Helyette azt mondtam:
– Jön Éjszem, fogott egy nyulat.
Csillag közelebb lépett hozzám, egyik kezével végigsimított a mellkasomon, fel a nyakam mentén, és megcirógatta az államat és a számat.
– Küldd el – mondta halkan.
– Nem tudom olyan messzire küldeni, hogy ne tudjon arról, ami kettőnk között történik – mondtam őszintén.
Keze megmerevedett az arcomon.
– Mindent? – kérdezte, hangjába megvetés vegyült.
Mindent – leült mellénk, szájában egy másik nyúl himbálózott.
– Az Ösztön összeköt, mindenen osztozunk.
Elvette a kezét az arcomról és ellépett tőlem. Lenézett a farkasra.
– Amit most elmondtam neked...
– A maga módján érti. Nem úgy, ahogy egy ember, de...
– Molly mit gondolt erről? – kérdezte hirtelen.
Nem számítottam rá, hogy a beszélgetésünk ilyen fordulatot vesz.
– Sosem tudta – mondtam végül. Éjszem elindult visszafelé, én lassabban követtem, közvetlenül mögöttem pedig Csillag lépdelt.
– És ha megtudja? – erősködött. – Elfogadja majd ezt az... osztozást?
– Valószínűleg nem – dünnyögtem vonakodva. Miért kényszerít Csillag arra, hogy olyasmivel foglalkozzam, amit addig kerültem?
– Mi lesz, ha döntés elé állít: vagy ő, vagy a farkas?
Megtorpantam egy pillanatra, aztán megint elindultam, kicsit gyorsabban. A kérdés azonban kitartóan körülöttem lebegett, csak eddig nem törődtem vele. Nem lehet, sosem fordulhat elő, egy hang mégis azt suttogta bennem – Ha elmondod Mollynak az igazat, akkor ez fog történni.
– Megmondod neki, igaz? – kérdezte Csillag kitartóan, ami elől mindig elmenekültem.
– Nem tudom – feleltem komoran.
– Ó – mondta, aztán hozzátette – Ha egy férfi ilyet mond, az azt jelenti „Nem, nem fogom, de időnként eljátszadozóm a gondolattal, hogy elhitessem magammal; előbb-utóbb megmondom.”
– Elhallgatnál végre? – szavaimnak nem volt ereje.
Csillag nem szólt egy darabig.
– Nem tudom, kit sajnáljak, téged, vagy őt.
– Talán mindkettőnket – javasoltam. Nem akartam többet beszélni róla.
A Bolond őrködött, mikor visszaértünk a táborba. Hanna és Kettricken már aludt.
– Jó volt a vadászat? – kérdezte barátságosan, ahogy közeledtünk.
Megvontam a vállamat. Éjszem már a nyulat csócsálta, és elégedetten hevert a Bolond lábánál. – Elég jó – mutattam föl a másik nyulat. A Bolond elvette, és a sátoroszlopra akasztotta.
– Reggeli – mondta nyugodtan. Tekintete Csillag arcára rebbent, de ha látta is, hogy sírt, nem tett megjegyzést. Nem tudom, az én arcomon mit látott, de arra sem szólt semmit; Csillag követett a sátorba. Lerúgtam a csizmámat, és jólesően végigfeküdtem a pokrócomon. Mikor megéreztem, hogy Csillag a hátamnak simul, nem lepődtem meg. Úgy döntöttem, ez azt jelenti, hogy megbocsátott nekem. Ettől nem aludtam el könnyebben.
Végül mégis sikerült, előtte még fölvontam a falaimat, mégis sikerült teljesen magamtól álmodnom. Álmomban Molly ágyánál ültem és néztem, ahogy ő és Csalán alszik. A farkas a lábamnál hevert, a kandalló mellett pedig a Bolond üldögélt, és elégedetten bólogatott. Azt asztalon kiterítve hevert a vászon játékmező, de kövek helyett fehér és fekete sárkányszobrocskák álltak rajta. A vörös kövek voltak a Martalócok, és rajtam volt a lépés sora. A kezemben volt a kő, ami megnyerhette volna a játszmát, de csak arra tudtam gondolni, hogy nézzem, ahogy Molly alszik. Majdnem békés álom volt.

 

 

31
Tündérháncs

 

SZÁMOS ŐSI „FEHÉR Prófécia” létezik, ami a Gyorsító elárulásáról szól. A Fehér Hasábok ezt írja: „Elárulja a szereleme, és a szerelme is elárultatik.” Egy kevésbé ismert írnok és próféta, Gant, a Fehér részletesebben ír. „A Gyorsító fölfedi szívét annak, akiben megbízik. Minden bizalmat megad, és minden bizalma elárultatik. A Gyorsító gyermeke az ellenség kezébe kerül valaki által, akinek szeretete és hűsége megkérdőjelezhetetlen.” A többi prófécia homályosabban fogalmaz, de minden esetben arról ír, hogy a Gyorsítót olyasvalaki árulja el, akibe feltétel nélküli bizalmát helyezte.

*

Másnap korán reggel megsütöttük a nyulat, Kettricken meg én pedig a térkép fölött tanakodtunk. Szinte szükségünk sem volt rá, annyira jól ismertük, de ezt mindig elő lehetett venni, és mutogatni rajta, miközben megbeszéltük a terveinket. Kettricken egy halvány vonalat követett az ujjával a viharvert tekercsen.
– Vissza kell térnünk az oszlophoz a kőkörben, aztán követjük a Mesterség utat egy darabig azon túl, egészen a végső állomásunkig.
– Nem vágyom rá, hogy megint azon az úton járjak – mondtam neki őszintén. – Még mellette utazni is megerőltető, de attól tartok, nincs más megoldás.
– Én is így látom.
Túlzottan elfoglalta magát a készülődéssel, hogy megértéséről biztosítson. Figyeltem egy darabig. Egykor csillogó szőke haját rövid, zilált fonatban hordta, a hideg és a szél kikezdte az arcát, a szája cserepes volt, szeme és szája sarkába keskeny vonalakat vésett, a homlokába pedig barázdákat. Ruházata utazástól volt viseletes; a Hat Hercegség királynéja Vásárhelyen még szolgálólánynak sem felelt volna meg. Bátorítani akartam valamivel, de semmi nem jutott eszembe, ezen csak annyit mondtam:
– Odaérünk, és megtaláljuk Igazságot.
Fölnézett, tekintetünk találkozott. Megpróbált hitet önteni a tekintetébe és a szavaiba.
– Igen, megtaláljuk – csak bátorságot hallottam.
Olyan gyakran bontottunk már tábort és indultunk tovább, hogy már nem is gondolkoztunk közben. Egy csapatként haladtunk, szinte egy lénnyé váltunk: Akár egy kotéria, gondoltam magamban.
Akár egy falka – helyesbített Éjszem. A kezemnek nyomta a fejét, én pedig megálltam, és tűnődve vakargattam a fülénél és az álla alatt. Lehunyta a szemét, és elégedetten hátracsapta a füleit. Ha a párod elküld engem, mindez nagyon fog hiányozni.
Nem hagyom, hogy megtörténjen.
Te úgy gondolod, hogy azt akarja majd, hogy válassz.
Nem akarok erre gondolni most.
Ah! Az oldalára dőlt, aztán a hátára, hogy a hasát is megvakarjam. Kivillantotta a fogait, mintha vigyorogna. A mának élsz, és nem akarsz a jövőre gondolni. Én azonban alig tudok másra gondolni, mint arra, hogy hogyan lesz ezután. Nagyon kellemes volt ez az idő nekem, testvér. Másokkal élni, együtt vadászni, osztozni a húson. De a vonyító szukának igaza volt múlt éjjel. A falkának kölykökre van szüksége. A te kölyköd...
Nem tudok ezzel törődni most. Arra kell gondolnom, hogy túléljek, és arra, amit tennem kell, mielőtt hazatérhetnék.
– Fitz, jól vagy?
Csillag volt az, megragadta a könyökömet, és finoman megrázott. Fölnéztem rá. A vonyító szuka. Alig tudtam visszafojtani a vigyorgásomat.
– Jól vagyok. Éjszemmel beszéltem.
– Ó – mondta, és lenézett a farkasra. Láttam, hogy megint megpróbálja megérteni, mi van kettőnk között. Aztán elhessegette a gondolatot. – Készen állsz?
– Ha a többiek is elkészültek.
– Úgy tűnik.
Segített Kettrickennek fölmálházni az utolsó jeppát. Mikor körbenéztem, láttam, hogy a Bolond a csomagján ül, egyik kezét egy sárkányon nyugtatja, és a távolba réved. Lassan mögé léptem.
– Jól vagy? – kérdeztem halkan.
A Bolond nem riadt meg, sosem lehetett megijeszteni. Felém fordította sápadt tekintetét, arcán valami elveszett iránti vágyódás látszott.
– Fitz, érezted már azt, hogy eszedbe jutott valami, de mikor föl akartad idézni, sehogyan sem találtad a gondolatot?
– Néha – mondtam. – Azt hiszem, mindenkivel megesik.
– Nem, ez más – erősködött. – Mióta azon a kövön álltam, és hirtelen megpillantottam a régi világot, ami itt volt... furcsa fél-emlékeim támadnak. Például ő – finoman megsimogatta a sárkány fejét. – Szinte emlékszem rá, hogy ismertem őt – könyörgő tekintetet vetett rám. – Mit láttál, akkor?
Megvontam a váltam.
– Egy piactér volt, körülötte boltokkal, mindenhol árusok kínálták a portékájukat. Forgalmas nap volt.
– Engem is láttál? – kérdezte nagyon halkan.
– Nem vagyok biztos benne – hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam. – Ahol te álltál, ott másvalakit láttam. Egy nő volt, hasonlított rád. Nem voltak színei, és úgy viselkedett, mintha udvari bolond lett volna. Beszéltél a koronájáról, ami olyan volt, mint egy kakas feje és farka.
– Valóban? Fitz, alig emlékszem valamire, amit akkor mondtam. Csak az érzésre emlékszem, és arra, hogy milyen gyorsan elszállt. Egy rövid ideig mindennel kapcsolatban voltam, és részese lettem az egésznek. Csodálatos volt, mint a szerelem érzése, vagy valami tökéletes szépség megpillantása... – kereste a szavakat.
– A Mesterség ilyen érzés – mondtam halkan. – Amit éreztél, az a vonzása volt. Aki a Mesterséget használja, annak állandóan ellen kell állnia a csábításának, különben magával ragadja.
– Tehát ez a Mesterség – jegyezte meg magának.
– Mikor magadhoz tértél, nagyon izgatott voltál. Mondtál valamit valakinek a sárkányáról, akit be akartál mutatni. Nem volt sok értelme. Hadd gondolkozzam. Realder sárkánya. Megígérte, hogy repül veled.
– Ah, múlt éjszakai álmom. Realder. Ez volt a neved – beszéd közben megsimogatta a sárkány fejét és ekkor nagyon furcsa dolog történt. Az Ösztönöm számára a szobor életereje megnövekedett, Éjszem pedig felborzolt bundával szökkent mellém. Éreztem, hogy az én hátamon is föláll a szőr. Sietve elhátráltam, attól féltem, hogy a szobor hirtelen életre kel. A Bolond furcsa tekintettel nézett ránk. – Mi az?
– A szobrok Éjszemnek és nekem élőnek tűnnek. Mikor kimondtad a nevét, mintha megmoccan készült volna.
– Realder – próbálkozott a Bolond. Ugrásra készen vártam, de nem történt semmi. Rám nézett, én pedig megráztam a fejemet. – Csak kő, Fitz. Hideg és gyönyörű kő. Azt hiszem, az idegeid kezdik fölmondani a szolgálatot – barátságosan belém karolt, és elindultunk az ösvényen. A többieket már nem is láttuk, csak Hanna várakozott ránk, botjára támaszkodva. Mikor utolértük, belekarolt a másik kezembe, és intett a Bolondnak, hogy menjen előre. Mikor már kellő távolságban járt, Hanna saruként szorította meg a karomat.
– Nos?
Egy pillanatig értetlenül néztem rá, aztán világosság gyúlt a fejemben.
– Nem jöttem rá a megoldásra – szabadkoztam.
– Ez látszik rajtad – mondta komolyan. Megszívta a fogát, rám mordult, majdnem megszólalt, aztán csak megrázta a fejét. A karomat azonban nem engedte el.
– A nap hátralévő részében szótlanul sétáltunk egymás mellett, és a játék megoldásán töprengtem.
Nem hiszem, hogy lenne unalmasabb dolog annál, mint mikor valaki visszafelé követi a lépéseit, hogy másfelé induljon tovább. Most, hogy nem az ősöreg, szinte láthatatlan utat követtük, saját letiport csapásunkon a mocsaras erdőn át a dombok közé, gyorsabban távolodtunk, mint ahogy érkeztünk. Az évszakok változásával a napfény tovább megmaradt, Kettricken pedig egészen alkonyatig vezetett minket. Végül már csak egy dombnyira voltunk attól a tértől, ahol a fekete kő állt, mikor tábort vertünk. Azt hiszem, Kettricken az én érdekemben döntött úgy, hogy ne az ősi úton táborozunk le az éjszakára, Nem akartam ennél közelebb aludni ahhoz a keresztúthoz.
Vadászunk? – kérdezte Éjszem, amint fölvertük a jurtát.
– Vadászni megyek – jelentettem be a többieknek.
– Tartsd távol magadat az úttól – figyelmeztetett.
A Bolond engem is meglepett, mikor talpra állt.
– Én is veletek megyek, ha a farkas nem bánja.
Szívesen látom a Szagtalant.
– Velünk tarthatsz, de biztosan elég erős vagy hozzá?
– Ha kifáradok, visszajövök – mondta a Bolond.
Mikor elindultunk, Kettricken a térképet bújta, Hanna pedig őrködött.
– Ne maradjatok sokáig, vagy utánatok megyek – figyelmeztetett. – És tartsd távol magad az úttól – ismételte meg a figyelmeztetést.
Valahol a fák fölött telihold uralta az eget, a fény ezüstös pászmákban tört át a lassan levélbe boruló ágak között. Egy ideig kényelmesen gyalogoltunk egymás mellett a ritkás erdőben. A farkas érzékei kiegészítették a sajátjaimat. Az éjszaka illatoktól volt terhes, a békák és rovarok pedig kitartóan duruzsoltak. Az éjszakai levegő csípős volt. Találtunk egy vadcsapást, és követtük egy darabon. A Bolond egy szót sem szólt, én pedig mélyeket lélegeztem. Ez nagyszerű mondtam önkéntelenül.
Igen, az. Hiányozni fog.
Tudtam, hogy arra gondolt, amit Csillag mondott.
Ne gondoljunk a holnappal, hiszen talán sosem jön el. Vadásszunk – javasoltam, és úgy is tettünk. A Bolond meg én a csapáson maradtunk, a farkas pedig beljebb indult az erdőbe, hogy felénk riassza a zsákmányt. Együtt mozogtunk az erdővel, zajtalanul, éberen. Találtam egy sündisznót, békésen poroszkált az aljnövényzetben, de nem volt kedvem agyoncsapni és megnyúzni, mielőtt megehetnénk. Egyszerűbb húsra vágytam és nagy nehézségek árán Éjszemet is sikerült meggyőznöm. Ha nem találunk más zsákmányt, még visszajöhetünk érte. Nem valami gyors állatok – érveltem.
Morogva bár, de végül engedett, és tovább indultunk. Egy nyílt domboldalon, ami még a nappal melegét árasztotta, Éjszem észrevett egy hosszú fület és egy csillogó szempárt. Két ugrással beérte, ezzel fölriasztott egy másik nyulat, ami a dombtető felé tartott. Én utána eredtem, a Bolond azonban közölte, hogy visszafordul. Már félúton a tető felé tudtam, hogy nem fogom utolérni. Fáradt voltam az egész napi gyaloglástól, a nyúl pedig az életét mentette. Mire elértem a dombtetőt, a nyúl már eltűnt, én pedig megálltam kifújni magam. Az éjszakai szél lágyan simogatta a tájat, s furcsa szagot hozott felém, ami valahonnét ismerősnek tűnt. Nem tudtam azonosítani, de annyit sejtettem, hogy kellemetlen emlékeim vannak a szaggal kapcsolatban. Miközben álltam, és lihegtem, Éjszem érkezett szaladva, hangtalanul.
Bújj le! – utasított.
Nem gondolkoztam, hanem azonnal lekuporodtam, és kerestem a veszélyt.
Nem! Az elmédben bújj el!
Ezúttal megértettem, mit mondott, és pánikszerűen fölhúztam összes Mesterségbeli falamat. Éjszem érzékenyebb orra azonnal fölismerte a szagokat, Burl ruhái voltak, a nyeregtáskájából áradt. A lehető legapróbbra húztam össze magam, és újra meg újra megerősítettem a falaimat, miközben a valósággal viaskodtam, hiszen lehetetlen volt, hogy itt legyen.
A félelem sarkallja az elmét. Hirtelen fölfogtam, ami nyilvánvaló lehetett. Nem voltunk messze a keresztúttól és az ottani fekete kőoszloptól. A szimbólumok nem csak azt jelezték, merre vezetnek az utak, hanem azt is, hova juttatják el mágikusan a használóját. Számos ilyen oszlop lehetett a környéken. Az ősi várostól akármelyik jelzett helyre alig pár lépésnyi volt a távolság az oszlopok segítségével. Mindhárman a közvetlen közelemben lehetnek.
Nem, csak ez az egy van. Használd az orrod, ha az eszed nem fog – nyugtatott meg Éjszem. Megöljem neked? – kérdezte közömbösen.
Kérlek, de légy nagyon óvatos.
Éjszem megvetően horkantott.
Kövérebb, mint az a vaddisznó, amit elejtettem. Már attól is liheg, meg izzad, hogy lesétál az úton. Maradj mozdulatlan, kis testvér, amíg elintézem – némán, akár a halál, a farkas átsurrant az erdőn.
Egy örökkévalóság óta guggoltam már ott, vártam, hogy meghalljak valamit, morgást, vagy sikolyt, futó léptek zaját. Teljes volt a csönd, én pedig kitágult orrlyukkal kerestem a jellegzetes szagot. Végül már nem bírtam tovább a várakozást, felálltam, és ugyanolyan némán, mint a farkas, elindultam utána. Amíg vadásztunk, nem figyeltem rá, hogy merre járunk, most azonban már éreztem, hogy közelebb kerültünk a Mesterség úthoz, mint gyanítottam, és a táborunk sem állt olyan messzire tőle.
Mintha távoli zeneszót hallottam volna, úgy éreztem meg hirtelen gondolataikat a Mesterségen keresztül. Megtorpantam, és mozdulatlanná dermedtem. Elmémet is mozdulatlanná dermesztettem, és hagytam, hogy a Mesterség megérintse az elmémet, anélkül, hogy én reagálnék rá.
Közel járok – mondta Burl a félelemtől és izgalomtól kifulladva. Éreztem, hogy ő is várakozik. Érzem ahogy közeledik – szünet – Ah, de nem tetszik nekem ez a hely. Egyáltalán nem tetszik.
Nyugalom. Csak egy érintés. Érintsd meg, ahogy mutattam, és a falai leomlanak – mondta Will, mint mester a tanítványnak.
És ha van nála kés?
Nem lesz alkalma használni, hidd el nekem. Egyetlen ember védőfalai sem állnak meg az érintés előtt, ígérem neked. Csak meg kell érintened, aztán rajtad keresztül én bevégzem a többit.
Miért én? Miért nem Carrod?
Szeretnéd talán Carrod feladatát magadnak? Mellesleg, neked volt hatalmadban a Fattyú, és elég ostoba voltál hozzá, hogy csak egy ketrecbe zárd. Inkább fejezd be a feladatot, amit már rég meg kellett volna tenned. Vagy megint érezni akarod a királyunk haragját?
Éreztem, hogy Burl megborzong, és én is összerezzentem, mert éreztem őt. Pompa. A gondolatok Willtől származtak, de azon túl Pompa is hallotta őket. Vajon Burl tudta, hogy függetlenül attól, hogy megöl-e engem, vagy sem, Pompa élvezettel okozna neki megint fájdalmat? Tudta, hogy a kínzás emléke olyan élvezetes volt Pompának, hogy most már nem tudott rá gondolni anélkül, hogy eszébe ne jutna, mennyire kielégítette őt? Egy időre.
Örültem, hogy nem vagyok Burl helyében.
Ez ő, a Fattyú! Találd meg!
Akkor és ott meg kellett volna halnom. Will megtalált, észrevette óvatlan gondolatomat, Burl iránt érzett pillanatnyi együttérzésemet. Úgy lihegett a nyomomban, mint egy vadászkutya.
Megvan!
Egy pillanatnyi elviselhetetlen feszültség után, miközben a szívem a torkomban vert, és az Ösztönnel körbetapogatóztam, nem találtam semmit, csak egy egeret. Megtaláltam Éjszemet, aki lejjebb a domboldalban osont, Burl mégis azt mondta, hogy a közelemben van. Vajon el tudta volna rejteni magát az Ösztön elől? A gondolattól rogyadozni kezdtek a térdeim.
Valahol a domb tövében egy test csörtetett keresztül a bozóton, és egy férfihang fölkiáltott. A farkas megtalálta, gondoltam.
Nem, testvér, nem én.
Alig értettem a farkas gondolatait. Megtántorodtam egy Mesterség lökéshullámtól, aminek nem tudtam megállapítani a forrását. Érzékeim ellent mondtak egymásnak, mintha vízbe merültem volna, ami olyan volt, akár a homok. Fogalmam sem volt, mit teszek, csak botorkálva futásnak eredtem lefelé.
Ez nem ő! – Will volt az, ingerülten, idegesen. Mi ez? Ki ez?
Rövid szörnyülködés.
Ez a gnóm, a Bolond! – Mérhetetlen harag. – Hol a Fattyú? Burl, te otromba barom! Elárultál minket neki!
De nem én, hanem Éjszem rohant Burl felé. Még ilyen távolságból is hallottam a morgását, miközben rávetette magát a sötét fák között. Mesterség-sikoly szállt az égnek, s ez elvonta annyira Will figyelmét, hogy sietve újra megerősítettem a falaimat, és futásnak eredtem Burl felé.
Csalódnom kellett. Sokkal távolabb voltak, mint gondoltam, csak a farkas szemén keresztül láttam Burlt. Legyen bár kövér és ügyetlen, egy farkassal a nyomában remek futónak bizonyult. Éjszem azonban még így is be tudta volna érni, ha lett volna rá elég tere. Első ugrásával csak a köpenyét sikerült elkapnia, a másodikra már nadrág szakadt, és fölhasadt a lába is, Burl azonban úgy futott tovább, mintha sértetlen volna. Éjszem látta, ahogy eléri a fekete köves teret, és az oszlop felé tart maga elé nyújtott kézzel. Tenyere megérintette a követ, és Burl hirtelen eltűnt az oszlopban. A farkas lassított, lábai csúszkáltak a sima kövön. A földre lapulva oldalazott, mintha Burl egy tábortűzbe ugrott volna. Egy karnyújtásnyira állt meg tőle, vadul vicsorogva, nem csak a harag miatt, hanem páni félelmében is. Én pedig még mindig a domboldalban botorkáltam lefelé.
Hirtelen Mesterség hulláma tört rám. Ugyan nem volt anyagi megnyilvánulása, mégis letaglózott, én pedig elterültem a földön. Szédültem, csöngött a fülem, és tehetetlenül nyitva állt az elmém bárkinek, aki kíváncsi lett volna rám akkor. Talán ez mentett meg, mert azokban a pillanatokban nyomát sem éreztem magamban a Mesterségnek.
Aztán meghallottam a többieket. Mindannyian hitetlenkedő félelemben, összefüggéstelenül kiáltoztak, aztán elhalványultak, mintha maga a Mesterség folyója mosta volna el őket. Majdnem utánuk nyúltam, annyira meglepett, amit éreztem. Mintha szilánkokra törtek volna, értetlenkedésük halványuló szikrái elárasztottak. Lehunytam a szemem.
Aztán meghallottam Hanna hangját, aki kétségbeesetten kiáltozta a nevemet.
Éjszem!
Már úton vagyok. Indulj te is! – mondta a farkas komoran, én pedig engedelmeskedtem.
A nadrágom térde elszakadt, a bokrok összevissza karmoltak, mire megérkeztem a jurtához. Hanna odakint állt, és rám várt, jól megrakta a tüzet, hogy messziről láthassam. Láttára a szívverésem is csitult kissé, már kezdtem azt hinni, hogy őket is támadás érte.
– Mi a baj? – kérdeztem hozzá sietve.
– A Bolond – mondta. – Kiáltást hallottunk és kirohantunk, aztán hallottuk vicsorogni a farkast. A zaj felé siettünk, és ott találtuk a Bolondot – megrázta a fejét. – Nem tudom, mi történhetett vele.
Elléptem mellette, hogy bemenjek a sátorba, de megragadta a kezemet. Meglepően erős volt.
– Megtámadtak titeket? – kérdezte.
– Bizonyos értelemben – röviden elmagyaráztam neki, mi történt. A Mesterség lökéshullám hallatán elkerekedett a szeme.
Mikor befejeztem, bólintott, mintha beigazolódtak volna az aggályai.
– Téged kerestek, de helyette őt ragadták meg. A Bolondnak fogalma sincs, hogyan védhetné meg magát. Lehet, hogy még mindig a markukban tartják.
– De hogyan? – kérdeztem ostobán.
– Ott, a téren a Mesterség kapcsolatot teremtett kettőtök közt, bár csak rövid időre, de a kőnek megvolt hozzá az ereje. Minél gyakrabban álltok kapcsolatban, annál erősebb lesz. Idővel aztán kötelék lesz, olyasmi, amilyen a kotériáknak szokott lenni. Akik szintén ismerik a Mesterséget, láthatják ezt a köteléket, ha keresik. Gyakran afféle hátsó kapuk, őrizetlenül hagyott bejáratok a másik elméjébe. Ezúttal azonban úgy hiszem, a Bolondot találták meg helyetted.
Az arckifejezésem láttán elengedte a karomat. Besiettem a sátorba. A serpenyőben apró tűz égett. Kettricken a Bolond mellett térdelt, halkan és megnyugtató hangon beszélt hozzá. Csillag mozdulatlanul ült a fekhelyén, és sápadtan nézett rá, a farkas pedig föl-alá járkált a jurtában, a hátán még mindig fölborzolódott a szőr.
Sietve letérdeltem a Bolond mellé. Először hátrahőköltem a látványától, azt hittem, hogy ernyedt és eszméletlen. Ehelyett teljesen merev volt, akár egy bot, szemei tágra nyitva, mintha valami szörnyű viadalt lesne, amit mi nem láthattunk. Megérintettem a karját. Izmainak dermedtsége és testének hidege egy hullára emlékeztetett.
– Bolond? – kérdeztem. Nem adta jelét, hogy hallott volna. – Bolond! – kiáltottam hangosabban, és fölé hajoltam. Megráztam, először finoman, aztán erősebben. Semmi hatása nem volt.
– Érintsd meg, és használd a Mesterséget – mondta Hanna mogorván. – De légy óvatos, ha még a hatalmukban tartják, te is veszélybe kerülsz.
Szégyellem, de akkor ledermedtem. Bármennyire szerettem is a Bolondot, Willtől rettegtem. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később kinyúltam, és a kezemet a Bolond homlokára tettem.
– Ne félj – mondta Hanna haszontalanul. Aztán még jobban megbénított azzal, amit utána mondott. – Ha a hatalmukban van, csak pillanatok kérdése, hogy kihasználják a kettőtök közti kapcsolatot, és téged is megtámadjanak. Egyetlen esélyed, hogy az ő elméjében vívsz meg velük. Gyerünk, csináld.
Kezét a vállamra tette, és egy furcsa pillanatra minta Elmés király keze lett volna a vállamon, ahogy erőt merít belőlem. Aztán bátorítóan megveregette a váltamat. Lehunytam a szemem, éreztem a Bolond homlokát a kezem alatt. Leeresztettem a falaimat.
A Mesterség folyója mintha kiáradt volna, terebélyes volt, én pedig belemerültem. Egy pillanatig tájékozódtam, egy pillanatra pedig rettegés kerített hatalmába, mikor megéreztem Willt és Burlt az érzékelésem peremén. Vitatkoztak valamiről, én pedig gyorsan eltávolodtam tőlük, és leszűkítettem a figyelmemet. A Bolond, a Bolond, csak a Bolond. Kerestem és csaknem megtaláltam. Furcsa volt, sőt, több mint furcsa. Akár egy aranyhal egy hínáros medencében, mint az apró fénypontok azután, ha valaki belebámult a napba, mindig kicsúszott, és elkerült. Mintha a hold tükörképét próbáltam volna fölmarkolni egy tóból. A legapróbb villanásaiban megláttam a szépségét és a hatalmát. Egy pillanat alatt megértettem, és csodáltam azt, ami a Bolond volt, a következőben pedig már el is felejtettem.
Aztán, a kavicsos játékra emlékeztető felismeréssel tudtam, hogy mit kell tennem. Ahelyett, hogy megpróbálnám megragadni, be kell kerítenem. Nem próbáltam támadni, csak körbevenni mindazt, amit láttam belőle. Arra emlékeztetett az élmény, mint amikor először tanultam használni a Mesterséget. Igazság is gyakran tette ezt velem, ha kezdtem elszivárogni, kicsordulni a világba. Megtámasztottam a Bolondot, amíg magába gyűjtötte szétszóródott tudatát.
Hirtelen hideg érintést éreztem a karomon.
– Hagyd abba – könyörgött finoman, – Kérlek – tette hozzá, engem pedig bántott, hogy úgy érezte, hozzá kell tennie ezt a szót. Visszahúzódtam magamba, és kinyitottam a szemem. Pislogtam párat, aztán meglepve tapasztaltam, hogy reszkettem a hideg izzadtságtól. A Bolond nem lehetett sápadtabb annál, mint amilyen szokott lenni, de a szemei körül volt valami a vonásaiban, ami arról árulkodott, maga sem tudja, ébren van-e, vagy álmodik. Tekintetünk találkozott, én pedig megéreztem, amint föllobban benne a tudatosság. A Mesterség alkotta kötelék ha vékonyan is, de ott volt. Talán nem is éreztem volna, ha nem éleződtek volna ki az érzékeim, miközben utána kutattam a Mesterségben.
– Ez egyáltalán nem volt kellemes – mondta halkan.
– Ne haragudj – mondtam. – Azt hittem, hogy elkaptak téged, ezért kezdtetek keresni.
Erőtlenül legyintett.
– Nem te, hanem a többiek – nyelt egyet, mintha rosszulléttel küszködne. – Bennem voltak, az elmémben, az emlékeimben. Törtek-zúztak, mint valami gonosz, vásott kölykök... – tekintete elhomályosult.
– Burl volt az? – kérdeztem finoman.
– Ah, igen, ez a neve, de mostanság alig emlékszik rá. Will és Pompa átvették fölötte a hatalmat, hogy kihasználják, rajta keresztül törtek be az elmémbe, azt hitték, téged találtak meg... – hangja elhalkult. – Legalábbis így tűnik. Honnan tudhatok én ilyesmit?
– A Mesterség furcsa megérzéseket nyújt. Nem tudnak úgy behatolni az elmédbe hogy el ne áruljanak valamit magukból – dünnyögte Hanna. Levett egy forró vízzel teli kannát a serpenyőről, és felém nyújtotta a kezét. – Add ide a tündérháncsodat.
Engedelmesen a zsákom után nyúltam, de közben nem tudtam megállni, hogy meg ne szólaljak.
– Mintha azt mondtad volna, hogy ez káros.
– Káros is – mondta türelmetlenül –, annak, aki a Mesterséget használja. A Bolondnak azonban azt a védelmet nyújthatja, amit magától nem tud megteremteni. Megint próbálkozni fognak, s ha sikerrel járnak, arra fogják használni, hogy megtaláljanak téged. Régi trükk.
– Amiről én még sosem hallottam – mutattam rá, miközben átadtam a tündérháncsot. Belerázott egy keveset egy bögrébe, aztán forró vizet öntött rá, majd gondosan a saját zsákjába tette a maradékot. Sejtettem, hogy szándékos volt, és tudtam, hogy fölösleges lenne azzal próbálkoznom, hogy visszaszerezzem.
– Honnan tud ilyen sokat a Mesterségről? – kérdezte a Bolond fürgén. Kezdett önmaga lenni.
– Talán onnét, hogy figyeltem, ahelyett, hogy személyeskedő kérdéseket tettem föl – vágott vissza Hanna. – Most pedig idd ezt meg – tette hozzá, és lezártnak tekintette a témát. Ha nem lettem volna olyan izgatott, mulattatott volna, ahogy a Bolondba belefojtották a szót.
A Bolond elvette a bögrét, de rám nézett.
– Mi volt az, ami utoljára történt? A hatalmukban voltam, aztán mintha földrengés, árvíz és tűzvész szakadt volna rám egyszerre – összeráncolta a szemöldökét. – Aztán széthullottam, nem találtam magam. Ekkor jöttél te...
– Megmagyarázná valaki, mi történt ma éjszaka? – kérdezte Kettricken kissé ingerülten.
Arra számítottam, hogy Hanna válaszol, de hallgatott.
A Bolond leeresztette a bögréjét.
– Nehéz elmagyarázni, úrnőm. Mintha két csirkefogó tört volna be a hálószobádba, hogy kirángassanak az ágyadból, és közben vadul rázogatnak, de másvalaki nevén szólongatnak. Mikor rájöttek, hogy nem én vagyok a Fitz, dühösek voltak rám. Aztán jött a földrengés, és elejtettek, le pár emeletnyi lépcsőn. Képletesen értve, persze.
– Elengedtek? – kérdeztem vidáman, aztán Hanna felé fordultam. – Akkor mégsem olyan ravaszak, mint sejtetted!
– De te sem vagy olyan eszes, mint gondoltam. – morogta. – Elengedték, vagy egy Mesterség-csapás rázta le őket? Ha igen, kinek volt hozzá ereje?
– Igazságnak – feleltem hirtelen bizonyossággal. Földerengett bennem valami. – Igazságot is megtámadták ma éjjel, ő pedig legyőzte őket!
– Miről beszélsz? – követelte Kettricken királynői hangján. – Ki támadta meg a királyt? Mit tud Hanna azokról, akik megtámadták a Bolondot?
– Biztosíthatlak, felség, semmi személyes kapcsolat nincs köztük! – jelentettem ki sietve.
– Eh, elhallgass – csattant föl Hanna. – Fenség, tudósa vagyok a témának, ha tetszik, egy kutatója, aki maga nem űzheti. Mivel a Próféta és a Gyorsító egy pillanatra összekapcsolódott ott, a téren, attól féltem, olyan kötelék alakult ki köztük a Mesterséggel, amit a többiek kihasználhatnak. A kotéria azonban vagy nem tud erről, vagy valami elterelte a figyelmüket. Talán az a lökéshullám, amiről Fitz beszélt.
– Ez a lökés... azt hiszed, hogy Igazság tette? – kérdezte sietve Kettricken, az arca egészen kipirult.
– Csak benne tapasztaltam ekkora erőt – feleltem.
– Akkor tehát él – mondta halkan. – Életben van.
– Talán – mondta Hanna keserűen. – Egy ilyen erejű csapás megölheti az embert. Talán nem is Igazság volt, talán Will és Pompa sikertelen próbálkozásának eredménye, hogy elkapják Fitzet.
– Nem. Mondom, úgy szórta szét őket, mint leveleket a szél.
– Én pedig mondom, hogy talán magukat is elpusztították azzal, hogy megpróbáltak megölni téged.
Azt hittem, hogy Kettricken majd mond valamit, de ő és Csillag is elnémultak Hanna ismeretei hallatán.
– Milyen kedves, hogy előre figyelmeztettetek – csipkelődött a Bolond.
– Én nem tudtam... – tiltakoztam, de Hanna megint leintett.
– Mit sem használt volna, ha tudsz róla, csak aggódtál volna. Gondold végig, hogy mekkora erőfeszítésünkbe került Fitzet eszénél tartanunk, amíg a Mesterség útján utaztunk. Sosem élte volna túl az utat a városba, ha nem tompította volna el az érzékeit a tündérháncs. A többiek azonban úgy látszik, könnyedén használják az utat és az oszlopokat is. Nyilvánvalóan nagyobb az erejük, mint Fitznek. Mit tegyünk, mit tegyünk?
Senki sem felelt az önmagának feltett kérdésekre, aztán hirtelen fölnézett a Bolondra és énrám.
– Ez nem lehet, ez egyszerűen lehetetlen. A Próféta és a Gyorsító, alig vagytok többek két fiúnál. Férfiasságnak híján, képzetlen Mesterséggel, csupa tréfa és szerelmi bánat. Őket küldték, hogy mentsék meg a világot?
A Bolond és én összenéztünk, láttam, ahogy a Bolond levegőt vesz, hogy válaszoljon, de ekkor Csillag csettintett az ujjával.
– Ebből lesz csak igazán dal! – kiáltotta átszellemült arccal. – Nem izmos hősök és hatalmas harcosok, nem. Egy dal két emberről, akik a barátságuk erejével harcoltak, s mindketten ahhoz a királyhoz hűek, akit nem tagadhat senki. És a refrén.... „Férfiasságnak híján...” ah, valahogy így...
Összenéztünk a Bolonddal, aki aztán jelentőségteljesen végignézett magán.
– Férfiasságnak híján, mi? Azt hiszem, meg kellett volna mutatnom neki – mondta halkan. Én pedig a helyzet komolysága, és Kettricken szúrós tekintete ellenére hangosan fölnevettem.
– Hagyjátok abba – morogta Hanna olyan hangon, hogy attól rögtön kijózanodtam. – Ennek nem most van itt az ideje. Hát ennyire buták vagytok, hogy nem látjátok, mekkora a veszély? A sebezhetőségetek minket is veszélybe sodor – figyeltem, ahogy vonakodva előveszi a tündérháncsot, és vizet forral. – Ez az egyetlen megoldás, ami eszembe jut – mondta Kettrickennek bocsánatkérőn.
– Micsoda? – kérdezte.
– Hogy eltompítom a Bolondot tündérhánccsal. Úgy sokkal nehezebben találják meg, és elrejti a gondolatait előlük.
– A tündérháncs nem így hat – tiltakoztam.
– Nem-e? – fordult felém Hanna harciasan. – Akkor a hagyomány szerint miért használták erre a célra egy időben? Ha elég fiatalon adják egy királyi fattyúnak, kiöli belőle a Mesterséget. Legtöbbször ezt is tették.
Megráztam a fejem.
– Évekig használtam, hogy visszanyerjem az erőmet a Mesterség használata után akárcsak Igazság. És soha...
– Eda szerelmére! – kiáltotta Hanna. – Mondd, hogy hazudsz, kérlek!
– Miért hazudnék? A tündérháncs fölfrissíti az embert, megújítja az erejét, bár meglehet, hogy utána lehangolt lesz. Gyakran vittem tündérháncsból főzött teát Igazságnak mikor a tornyában volt, hogy erőt öntsünk belé – elakadt a szavam. Hanna arcán túl őszinte volt a rémület. – Mi az? – kérdeztem.
– A tündérháncs a Mesterség használói közt közismerten kerülendő dologként ismert – mondta halkan. Minden egyes szót tisztán hallottam, mindenki lélegzet visszafojtva figyelt. – Kiöli az emberből a Mesterséget, hogy végül sem ő nem tudja használni, sem más nem használhatja rajta. A fiatalokban, mondják lebénítja, vagy elpusztítja a Mesterség adottságát, az öregebbek pedig arra használják, hogy csökkentsék a túlzó hatását – szomorú tekintettel nézett rám. – Nagyon erős tehetség lehetett benned egykor, ha még megmaradt benned a Mesterség.
– Nem lehet... – mondtam erőtlenül.
– Gondolkozz – mondta. – Nem érezted, hogy megcsappant a Mesterségbeli erőd, miután használtad?
– És mi a helyzet Igazsággal? – kérdezte hirtelen Kettricken.
Hanna vonakodva vállat vont, aztán felém fordult.
– Mikor kezdte használni?
Nehéz volt a szavaira figyelnem, annyi mindent megváltoztatott, amit mondott. A tündérháncs mindig megszüntette a lüktető fejfájást a Mesterség használata után, de sosem próbáltam meg használni közvetlen azután, hogy tündérháncsos teát ittam. Tudtam, hogy Igazság próbálta, de nem tudtam, milyen eredménnyel. A megbízhatatlan képességem... lehetséges, hogy a tündérháncs okozta? Villámcsapásként ért a felismerés, hogy Árny hibát követett el, mikor Igazságnak és nekem tündérháncsot adott. Árny hibát követett el. Sosem merült föl bennem, hogy Árny tévedhet, vagy hibázhat. Árny a mesterem volt, ismerte, és tanulmányozta az ősi tudományokat, de sosem tanították a Mesterségre. Fattyú volt, akárcsak én, ezért sosem tanították rá.
– FitzLovag! – parancsolta Kettricken, s ez visszarángatott a gondolataim közül.
– Ah, amennyire tudom, Igazság a háború elején kezdte használni, mikor ő volt az egyetlen Mesterséghasználó, aki a Martalócok és a birodalom között állt. Azt hiszem, sosem használta olyan gyakran a Mesterséget, mint akkor. Mindig nagyon kimerült volt tőle, ezért kezdett Árny tündérháncsot adni neki, hogy fönntartsa az erejét.
Hanna pislogott párat.
– Ha nem használják, a Mesterség nem fejlődik – mondta, szinte magának. – Ha használják, egyre erősebb lesz, és használója szinte ösztönösen megtanulja, mi mindenre alkalmas – ösztönösen bólogattam a szavaira. Öreg tekintete hirtelen találkozott az enyémmel. – Valószínűleg mindkettőtökben elsatnyult a Mesterség a tündérháncstól. Igazság felnőtt ember volt, mikor használta, a szervezete valószínűleg helyrehozta a dolgokat, talán gyarapodott is a Mesterségben, mióta nem használja a tündérháncsot, akárcsak te. Igazságnak mindenesetre sikerült egyedül végigmennie az úton – sóhajtott. – De gyanítom, hogy a többiek nem használták, és az ő erejük és tehetségük túlhaladja a tiétekét. Tied a döntés, FitzLovag. A Bolondnak nincs veszteni valója, ha használja a tündérháncsot, ő úgysem tudja használni a Mesterséget, és talán sikerül távol tartania magától a kotériát. De te... ha ezt odaadom neked, ez kiöli belőled a Mesterséget. Nehezebb lesz elérniük téged, neked pedig sokkal nehezebb lesz kitapogatóznod vele. Talán nagyobb biztonságban lennél, de ez egy újabb adottság, amitől megfosztod magad. Csak te dönthetsz.
Lenéztem a kezemre, aztán a Bolondra. Tekintetünk megint találkozott. Bizonytalanul kinyúltam utána a Mesterséggel. Nem éreztem semmit, de talán csak az én képességemben volt a hiba. Mégis, úgy tűnt, Hannának igaza volt; a tündérháncs, amit a Bolond megivott, máris eléggé eltompította.
Miközben beszélt, Hanna levette a kannát a tűzről, a Bolond pedig szótlanul felé nyújtotta a bögréjét. Hanna tündérháncsot szórt bele, aztán megtöltötte vízzel. Rám nézett, némán várakozott. Körbenéztem az arcokon, de semelyikük sem segített a döntésben. Fölvettem egy bögrét, láttam, hogy Hanna öreg arca elsötétül és összeszorítja az ajkát, de nem szólt semmit. Tündérháncsot szórt a bögrémbe. Néztem az alján a keserű növényt, vártam, aztán fölnéztem Hannára.
– Azt mondtad, hogy a csapás megölhette őket?
Hanna lassan megrázta a fejét.
– Nem számíthatunk rá.
Nem számíthattam semmire, semmi sem volt biztos.
Letettem a bögrét, és a pokrócomhoz másztam. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, és féltem. Will valahol odakint volt, és engem keresett. Elbújhatnék a tündérháncs mögé, de talán még az sem lenne elég, hogy távol tartsa tőlem. Talán csak meggyengítené amúgy is megingott védelmemet. Hirtelen rájöttem, hogy nem fogok tudni aludni az éjszaka.
– Átveszem az őrséget – mondtam.
– Nem lenne szabad egyedül maradnia – dünnyögte Hanna.
– A farkas vele lesz – mondta Kettricken magabiztosan. – Jobban segítheti őt a hamis kotéria ellen, mint bárki más.
Eltűnődtem, hogy ezt vajon miből gondolja, de nem akartam megkérdezni. Fölvettem inkább a köpenyemet, és kisétáltam a pislákoló tűz mellé, figyeltem, és vártam, mint egy elátkozott ember.

 

 

32
Kapelin-öböl

 

AZ ÖSZTÖNT SOKAN megvetik. Sok helyütt perverziónak tartják, használói a szóbeszéd szerint állatokkal hálnak, hogy így jussanak a mágiához, vagy gyermekeket áldoznak, hogy megérthessék az állatok nyelvét. Egyes mesemondók azt beszélik, hogy alkukat kötöttek a föld démonaival a tudásért. Én úgy hiszem, az Ösztön teljesen természetes eredetű mágia. Az Ösztön az oka, amiért egy csapatnyi madár egyszerre vált irányt a levegőben, ami együtt tartja a halrajokat a folyó sodrásával szemben, és az Ösztön az, ami fölriasztja az anyát, mielőtt a gyermeke fölsírna a bölcsőben. Úgy hiszem, hogy az Ösztön minden szótlan kapcsolat alapja, és minden ember bizonyos szinten fogékony rá, akár fölismeri, akár nem.

*

Másnap megint elértük a Mesterség-utat. Miközben elhaladtunk a kőoszlop mellett, éreztem, ahogy magához hív.
– Lehet, hogy Igazság csak egy lépésnyire van tőlünk – mondtam halkan.
Hanna fölhorkant.
– Vagy a halálod közel. Hát teljesen elvesztetted az eszedet? Gondolod, hogy egyetlen embernek van esélye egy egész kotériával szemben?
– Igazságnak sikerült – feleltem, és eszembe jutott Vásárhely, amikor Igazság megmentett. A délelőtt folyamán Hanna tűnődő arckifejezéssel jött mellettem.
Nem próbáltam szóra bírni, a saját gondolataim is megterheltek. Furcsa hiányt éreztem magamban, azt a fajta bosszantó érzést, mintha elvesztettem volna valamit, de nem jutott eszembe, hogy mi az. Mintha elhagytam volna valamit, vagy elfelejtettem volna valami fontosat, amit meg akartam tenni. Késő délután jutott eszembe a lesújtó tény, hogy mi hiányzott.
Igazság.
Mikor velem volt, ritkán voltam biztos a jelenlétében. Olyan volt nekem, mint egy rejtett mag, ami bármikor kihajthatott. Sokszor előfordult, hogy kerestem magamban, de nem találtam, de ennek már nem volt jelentősége. Ezúttal nem voltak kétségeim, ezúttal egyre biztosabb lettem benne. Igazság több, mint egy évig velem volt, de most eltűnt.
Meghalt talán? Nem tudhattam biztosan. A Mesterség hatalmas hulláma a múlt éjszaka, talán tényleg Igazság volt. Vagy valami más, ami arra késztette, hogy visszavonuljon az elmémből. Talán csak ez volt az indok. Csoda, hogy eddig kitartott a kapcsolatunk. Olykor megpróbáltam beszélni erről Hannának, vagy Kettrickennek, de egyszer sem sikerült elegendő indokot találnom. Mit mondanék: eddig nem tudtam megmondani, hogy Igazság velem volt-e, vagy sem, de most már egyáltalán nem érzem? Éjszaka, a tűz fényénél figyeltem a ráncokat Kettricken arcán, és azt kérdeztem magamtól, mi értelme van még jobban elkeserítenem. Elhessegettem az aggodalmamat, és inkább hallgattam.
A folyamatos nehézségek egyhangúságot hoznak, és a napok összefolynak. Az idő esős volt, kicsit alattomos, gyakran szeles. Készleteink jócskán megcsappantak, így egyre fontosabb része lett a táplálékunknak, amit az út menti bokrokról szüreteltünk és az, amit Éjszem meg én el tudtunk ejteni esti vadászataink során. Nappal az út mellett haladtam, de állandóan tudatában voltam a duruzsolásnak, ami az út felől szivárgott az elmémbe. A Bolondnak mindig jócskán jutott a tündérháncsból, és nemsokára kiütköztek rajta a jelek: duzzadt az energiától, és mégis rosszkedvű volt. A Bolond esetében ez azt jelentette, hogy cigánykerekeket hányt, mindennel zsonglőrködött, ami a keze ügyébe akadt, és szavainak kegyetlen éle lett. Egyre gyakrabban tréfálkozott küldetésünk hiábavalóságával, s minden bátorító megjegyzésre maró gúnnyal vágott vissza. A második nap végére már leginkább egy neveletlen kölyökre emlékeztetett, nem hallgatott senkire, még Kettrickenre sem, és az sem jutott az eszébe, hogy hallgatni olykor arany. Nem attól féltem, hogy vég nélküli szóáradatával és megjegyzéseivel viszályt szít, vagy hang után tájékozódva a nyakunkba hozza a kotériát, inkább attól, hogy nem hallom közeledni őket miatta. Hasztalan volt könyörögni, hogy maradjon csöndben, az ordítozás sem hozott eredményt. Az idegeimre ment, míg végül már azt álmodtam, hogy eltaposom, és úgy gondolom, ezzel nem voltam egyedül.
A hosszú napok során csak az időjárás hozott enyhülést, az eső egyre langyosabb lett, és megritkult. Levélbe borultak a fák, szinte egyetlen éjszaka alatt öltözött zöldbe a táj. A jeppák is erőre kaptak, amint tudtak legelészni, és a vadászat is sokkal eredményesebb lett. Meglátszott rajtam, hogy keveset alszom, de ha nem vadásztam volna Éjszemmel éjszakánként, attól sem lett volna jobb. Féltem elaludni, sőt, Hanna is félt hagyni.
Az öregasszony átvette a hatalmat az elmém fölött, ami egyáltalán nem tetszett, de ostobaság lett volna ellenkeznem. Kettricken és Csillag is elfogadta, hogy Hanna járatos volt a Mesterség működésében. Nem mehettem el egyedül, még a Bolonddal sem. Mikor a farkassal vadásztunk éjszakánként, Kettricken velünk tartott. Csillaggal együtt voltam őrségben, mialatt Hanna utasítására dalokra és történetekre tanított. Rövid alvással töltött óráim alatt, pedig Hanna virrasztott fölöttem egy bögre forró vízzel és tündérhánccsal, hogy ledöntse a torkomon az első gyanús jelre. Mindez nagyon bosszantott, de a legrosszabb az volt, mikor nappal mellettem sétált. Nem beszélhettem Igazságról, a kotéríáról, vagy bármi másról, ami kapcsolatba hozható velük. Ehelyett a kavicsos játékról beszélgettünk, növényeket gyűjtöttünk a vacsorához, vagy Csillag történeteit szavaltam el neki. Ha egy pillanatra is gyanította, hogy elkalandoznak a gondolataim, rám koppintott a botjával. Mikor megpróbáltam az ő múltjáról kérdezősködni, csak annyit mondott, hogy éppen olyan témákról eshet szó, amiket kerülnöm kell.
Nincs sikamlósabb feladat annál, mint nem gondolni bizonyos dolgokra. Elfoglaltságaim közben elég volt egy virág, hogy eszembe juttassa Mollyt, róla pedig Igazság, aki elhívott tőle, csak egy ugrás volt a gondolatmenetben. A Bolond fecsegéséről könnyen fölidéztem, milyen békésen tűrte Elmés a gúnyolódását, erről pedig eszembe jutott, hogyan halt meg a királyom és kinek a kezei által. A legrosszabb Kettricken hallgatása volt, aki nem beszélhetett nekem arról, hogy mit érez, nekem pedig elég volt ránéznem, és tudtam, mennyire vágyakozik Igazság után, ettől pedig máris megszidtam magam, amiért megint olyasmire gondoltam, amire nem lett volna szabad. Így teltek utazással töltött hosszú napjaim.
A vidék fokozatosan változott körülöttünk. Egyre mélyebben fekvő völgyekbe ereszkedtünk alá, utunk egy ideig egy tejszerű folyó mellett haladt. Néhol a hegyek meredeksége és a völgyek keskeny csapássá szűkítették az utat. Egyszer elértünk egy roppant hídhoz. Mikor először megpillantottuk a távolból, ívének aprólékossága csontokra emlékeztetett, én pedig attól tartottam, hogy odaérve csak romokat találunk belőle. Ehelyett nagyon magasan a folyó fölött keltünk át, mintha a híd gőgösen csak azért állna ilyen magasan, mert megteheti. A lábunk alatt fekete, csillogó volt a kő, a korlát és a támaszok pedig porszürkék voltak. Nem tudtam megállapítani, milyen anyagból készülhetett, fémből-e vagy kőből, mert inkább fonatokra emlékeztetett a mintázata, mint kovácsolt fémre, vagy faragott kőre. A híd szépsége és kecsessége még a Bolondot is elnémította egy időre.
A híd után dombokon át vezetett az út, aztán újból ereszkedni kezdett, ezúttal egy keskeny és mély völgybe, amit mintha egy óriás fejszéje hasított volna a hegyek közé. Az út az egyik hegy oldalában vezetett egyenletesen lefelé, a völgyet pedig pára és felhő ülte meg, fogalmunk sem volt, mi van előttünk. Mikor elértük az első meleg vizű patakot, már értettem, honnét a pára. Egy forrásból bugyogott föl a víz közvetlen az út mellett, egykor kőből készített csatornában haladhatott, aminek mára már csak darabjait lehetett fölismerni. A Bolond nem győzte ecsetelni a szagát, ami záptojásra, vagy a föld egyéb ürülékére emlékeztette. Már senki sem mosolygott a megjegyzésein. Az eltelt idő alatt a vidámság és a könnyedség már rég eltűnt a szavaiból, csak a durvaság és gúny maradt meg.
Kora délután egy gőzölgő tavacskákkal teli helyre értünk. A meleg víz csábítása túl nagy volt, Kettricken úgy döntött, aznap hamarabb verünk tábort. Hódoltunk a forró víz kínálta, oly régóta hiányolt kényelemnek, amiben kiáztathattuk megfáradt csontjainkat, kivéve a Bolondot, aki undorodott a szagától. Én nem éreztem büdösebbnek, mint Jhaampe fürdőit, de ezúttal örömmel nem osztoztam a Bolond társaságán. El is ment, hogy ihatóbb vizet kerítsen. A nők a legnagyobb tavat választották, én pedig egy távolabbi, kisebb tavacska magányát választottam. Egy darabig áztattam magam, aztán úgy döntöttem, kiáztatom a ruháimat is. A víz ásványos szaga messze jobb volt, mint a testszag, ami áradt az öltözékemből. Kiterítettem a ruhákat száradni, és visszaheveredtem a vízbe. Éjszem is megérkezett, leült a tó partjára, és csodálkozva méregetett, farkát szépen a lábai mellé hajtogatta.
Jó érzés – mondtam fölöslegesen, mert tudtam, hogy érzi az elégedettségemet.
Biztos azért, mert nincs bundád – döntötte el végül.
Gyere be, és téged is megmoslak. Segít levedleni a téli bundádat – javasoltam.
Megvetően szuszogott.
Inkább apránként levakarom magamról.
Nos, nem kell itt ülnöd és unatkoznod, menj csak vadászni, ha akarsz.
Mennék, de a vezérszuka azt kérte, hogy vigyázzak rád. Maradok.
Kettricken?
Te így hívod.
Hogyan kért meg?
Értetlenül nézett rám. Ahogy te kérnél. Rám nézett, és tudtam, mit gondol. Aggódik, mert egyedül vagy.
Tudja, hogy érted a gondolatait? Hall téged?
Néha majdnem – az oldalára dőlt, és nyújtózkodott. Talán, ha a párod elzavar mellőled, hozzá kötődöm majd.
Nem vicces.
Nem felelt, csak a hátára fordult, és úgy vakarózott. Molly említése kellemetlenné vált kettőnk közt, olyasmi, amit én nem szívesen hánytorgattam, de ő mindig előhozakodott vele. Azt kívántam hirtelen, hogy legyünk megint úgy, ahogy régebben voltunk, amikor csak a most számított. Hátradőltem, a fejemet a parton nyugtattam, lehunytam a szemem, és nem gondoltam semmire.
Mikor kinyitottam a szemem, a Bolond állt fölöttem, és lenézett rám. Látványosan megijedtem, akárcsak Éjszem, aki morogva ugrott talpra.
– Micsoda őrszem – mondtam a Bolondnak.
Nincs szaga, és olyan halk, mint a hulló hó! – panaszkodott a farkas.
– Mindig veled van, igaz? – kérdezte a Bolond.
– Így, vagy úgy – bólintottam,, és visszaheveredtem a vízbe. Ideje volt lassan kimásznom a vízből, a délután lassan már estébe hajlott. Ahogy hűvösebb lett a levegő, úgy lett egyre csábítóbb a meleg víz. A Bolondra néztem, aki még mindig fölöttem állt.
– Valami baj van? – kérdeztem.
Legyintett, aztán esetlenül leült a partra.
– A gyertyaárus lányra gondoltam – mondta hirtelen.
– Igazán? – kérdeztem halkan. – Én igyekeztem kerülni.
Elgondolkozott egy keveset.
– Ha te meghalsz, mi lesz majd vele?
Hasra fordultam, és a parton könyökölve néztem föl a Bolondra. Arra számítottam, megint gúnyolódni akar, de az arca komor volt.
– Burrick vigyáz rá – mondtam halkan. – Amíg szükség lesz rá. Talpraesett lány – rövid töprengés után hozzátettem – Évekig vigyázott magára nélkülem is... Bolond, én sosem gondoskodtam róla. A közelében voltam, de mindig a saját lábán állt – egyszerre szégyelltem magam, és büszke voltam rá. Szégyelltem, hogy csak bajt hoztam rá, és büszke voltam, hogy egy ilyen lány szeretett engem.
– De szeretnéd, ha üzenetet vinnék neki, nem?
Lassan megráztam a fejem.
– Azt hiszi, hogy meghaltam. Mindketten azt hiszik. Ha tényleg meghalok, jobb is, ha azt hiszi, Pompa tömlöcében haltam meg. Ha másként tudná, csak befeketítené az emlékemet magában. Hogyan tudnád megmagyarázni neki, miért nem hozzá mentem először? Nem, ha történik velem valami, jobb, ha nem tud semmit – elkomorodtam. Mi lesz, ha túlélem mindezt, és visszamegyek hozzá? Ez szinte még rosszabb volt. Megpróbáltam elképzelni, ahogy ott állok előtte, és még egyszer elmagyarázom neki, hogy a királyom előbbre való volt nála. Összeszorítottam a szemhéjaimat a gondolatra.
– Mégis, ha vége ennek az egésznek, szeretném még egyszer látni – mondta a Bolond.
Kinyitottam a szemem.
– Te? Úgy tudtam, soha nem is beszéltél vele.
A Bolond ezen meglepődött.
– Úgy értem, miattad is. Hogy lássam, hogy jól megy a sora.
Furcsamód meghatódtam.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Ne mondj hát semmit, csak áruld el, hol találom – javasolta mosolyogva.
– Magam se tudom pontosan – ismertem be. – Árny tudja. Ha... ha nem élem túl, amit meg kell tennünk, kérdezd meg tőle – kicsit balszerencsésnek éreztem, hogy a saját halálomról beszélek. – Persze, mindketten tudjuk, hogy túléljük. Megjósolták, nem igaz?
Furcsán nézett rám.
– Kicsoda?
Összeszorult a szívem.
– Valamelyik Fehér Próféta, remélem – dünnyögtem. Eszembe jutott, hogy sosem kérdeztem a Bolondot arról, hogy megjósolták-e az én sorsomat. Nem mindenki éli túl a győztes csatát. Összeszedtem a bátorságomat. – Benne áll a jóslatban, hogy a Gyorsító életben marad?
Ezen mintha erősen gondolkozott volna. Hirtelen szólalt meg.
– Árny veszélyes életét él, talán ő sem marad életben. Ha pedig meghal, hát csak tudod, merre él a lány. Nem mondod meg nekem?
Ahogy kikerülte a választ, hirtelen nyilvánvalóvá vált, miért. A Gyorsító meghal. Mintha hideg víz csapott volna át fölöttem. Megborzongatott a felismerés, szinte megfojtott. Sosem tarthatom a kezemben a lányomat, sosem érezhetem Molly melegségét. Szinte fájt, beleszédültem.
– FitzLovag? – erősködött a Bolond. Hirtelen a szájához kapta a kezét, és odaszorította, mintha nem akarna többet mondani. Másik kezével megmarkolta a csuklóját. Mintha rosszul lett volna.
– Minden rendben – motyogtam. – Talán jobb is, ha tudom, mi vár rám – sóhajtottam, és megerőltettem az agyamat. – Hallottam, hogy beszéltek egy faluról, ahol Burrick vásárol. Nem lehet messze, ott kezdheted a keresést.
A Bolond bátorítóan bólintott, szemébe könnyek gyűltek. – Kapelin-öböl – mondtam halkan.
Egy pillanatig még nézett rám, aztán hirtelen az oldalára dőlt.
– Bolond?
Nem válaszolt. Fölálltam a meleg vízben, és ránéztem. Az oldalán feküdt, mintha aludt volna.
– Bolond! – mondtam ingerülten, de ő csak feküdt a fűben, és a mélyen alvók egyenletes szuszogását produkálta. – Bolond? – kérdeztem megint, arra számítva, hogy fölpattan és megpróbál megijeszteni, de csak legyintett egyet, mintha rosszat álmodna. Hihetetlenül bosszantott, hogy a komolyságból ilyen hirtelen tréfát akart csinálni. Igen, ez jellemző volt rá az elmúlt pár napban. Hirtelen nem nyújtott több kényelmet a meleg víz. Még mindig víztől csöpögve összegyűjtöttem a ruháimat. Leráztam magamról a vizet és belebújtam még nyirkos ruháimba anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá. A Bolond tovább aludt, én pedig elfordultam tőle, és visszasétáltam a táborba. Éjszem a sarkamban kocogott.
Ez valami játék? – kérdezte séta közben.
Olyasféle lehet – mondtam kurtán. De én nem élvezem.
A nők már a sátor körül ültek, Kettricken a térképbe mélyedt, Hanna pedig a jeppáknak adta a maradék zabot. Csillag a tűz mellett ült, és a haját fésülgette, de fölnézett, mikor megérkeztem.
– Talált a Bolond tiszta vizet? – kérdezte.
Megvontam a vállam.
– Mikor utoljára láttam, nem. Ha talált is, nem volt nála.
– Így is elég vizünk van a tömlőkben, bár teához jobb szeretem, ha friss a víz.
– Én is – feleltem, és leültem a tűz mellé, onnan figyeltem. Mintha nem is figyelt volna az ujjaira, ahogy a hajában táncoltak, s nedvességtől csillog, lágy fonatba fogta, aztán a feje köré tekerte, és föltűzte.
– Nem szeretem, ha a nedves haj az arcom körül lobog – mondta, én pedig rájöttem, hogy bámultam. Zavartan félrenéztem.
– Ah, még el tudsz pirulni – nevetett. – Szeretnéd kölcsön kérni a fésűmet?
Kócos hajamhoz emeltem a kezemet.
– Azt hiszem, szükségem lenne rá – dünnyögtem.
– De még mennyire – helyeselt, de nem adta oda, hanem mögém térdelt. – Hogy csinálod ezt? – tűnődött, miközben fésülni kezdte.
– Így nő – motyogtam. Lágy érintése, mozdulatainak finom húzása nagyon jól esett.
– Nagyon finom. Sosem találkoztam még Kosból való emberrel, akinek ilyen finom lett volna a haja.
Megugrott a szívem. Szeles nap a tengerparton, Molly egy piros pokrócon ül, a blúza nincs összefogva. Azt mondta, hogy Burrick után én vagyok a második legjobb dolog, ami Kosvár istállójából került ki. – Azt hiszem, a hajad teszi. Nem olyan durva, mint a legtöbb Kosbéli férfié – rövid pihenő, évődő megjegyzések és üres beszélgetés, édes érintés a szabad ég alatt. Majdnem elmosolyodtam. Arról a napról aztán eszembe jutott, hogy mint sok más együtt töltött alkalom, ez is veszekedéssel és könnyekkel ért véget. Összeszorult a torkom, és megráztam a fejem, megpróbáltam elhessegetni az emléket.
– Ne mozdulj – mondta Csillag és finoman megrántotta a hajamat. – Majdnem kifésültem már. Vigyázz, ez az utolsó csimbók – megmarkolta a hajamat, és egyetlen hirtelen rántással kisimította, szinte nem is éreztem meg. – Add a szalagot – mondta, aztán elvette tőlem, hogy összefogja a hajamat.
Hanna visszatért a jeppáktól.
– Fogtatok valamit? – kérdezte.
Sóhajtottam.
– Még nem. Hamarosan – ígértem. Fáradtan talpra álltam. – Vigyázz rá, farkas – mondta Hanna Éjszemnek. A farkas udvariasan megcsóválta a farkát, aztán elindult előttem.
Már besötétedett, mire visszaértünk. Elégedettek voltunk magunkkal, mert nem nyulat, hanem egy patás állatot sikerült elejtenünk, valami kecskegida-féle lehetett, de lágyabb volt a bundája. Már az elejtés helyén fölvágtam a hasát, hogy Éjszem megehesse a zsigereket, és azért, hogy könnyebb legyen cipelnem. A vállamra vetettem a zsákmányt, de rögtön meg is bántam. Bármi féreg is lapult az állat bundájában, vígan átmászhatott rám. Ma éjszaka megint fürödnöm kell.
Hannára vigyorogtam, mikor elém jött, én pedig elé tartottam a zsákmányt, hogy megvizsgálhassa. Üdvözlés helyett azonban kérdést szegezett nekem.
– Van még tündérháncsod?
– Mindet odaadtam – feleltem. – Miért? Kifogytunk? Ahogy a Bolond viselkedik miatta, szinte hálás is volnék.
Furcsán nézett rám.
– Veszekedtetek? – kérdezte. – Bántottad?
– Micsoda? Dehogy!
– A medence mellett találtuk meg, ahol fürödtél – mondta halkan. – Kapálózott álmában, akár egy kölyökkutya. Fölébresztettem, de még ébren is kába volt. Visszahoztuk, de itt is csak a pokrócát kereste meg, és azóta alszik, mint egy darab tuskó.
Elértük a tüzet, ahol ledobtam a zsákmányunkat, és besiettem a sátorba, Éjszem előttem.
– Csak egy rövid időre volt ébren – folytatta Hanna. – Aztán megint elaludt. Úgy viselkedik, mintha nagyon kimerült volna, vagy sokat betegeskedett volna. Aggódom.
Alig hallottam, mit mondott. A sátorban térdre ereszkedtem mellette. Az oldalán feküdt, összegömbölyödve. Kettricken mellette térdelt, arcán aggodalom. Nekem úgy tűnt, egyszerűen csak alszik. Megkönnyebbülés és bosszúság keveredett bennem.
– Majdnem az összes tündérháncsot odaadtam már neki – folytatta Hanna. – Ha a maradékot is megissza, nem marad tartalék, ha a kotéria újból megtámadná.
– Ha nincs más megoldás... – kezdte Kettricken, de közbevágtam.
– Miért nem hagyjuk aludni? Talán ez csak a betegsége vége, vagy talán a tündérháncs hatása. Még az ilyen erős szer is csak egy ideig képes megtréfálni a testet, aztán bepótolja minden hátrányát.
– Ez igaz – egyezett bele Hanna vonakodva. – De ez nem vall rá...
– Semmi sem vall rá azóta, hogy harmadnapja használta már a tündérháncsot – mondtam. – Túl éles a nyelve, túl durvák a tréfái. Ha engem kérdeznek, mostanság jobb szeretem, ha alszik.
– Nos, lehet, hogy van abban valami, amit mondasz. Hagyjuk aludni – egyezett bele Hanna. Levegőt vett, mintha mondani akarna még valamit, aztán meggondolta magát. Kimentem, hogy előkészítsem a kecskét a sütéshez. Csillag követett.
Egy ideig szótlanul ült, és figyelte, hogyan nyúzom meg az állatot.
– Segíts megrakni a tüzet, megsütjük az egészet. A sült hús jobban eláll ilyen időben.
Az egészet?
Kivéve egy jókora adagot neked – térdizületnél levágtam az egyik lábat, és odadobtam neki.
Nem csak csontot kérek – figyelmeztetett Éjszem.
Bízz bennem – mondtam neki. Mire befejeztem, megkapta a fejét, a bőrét, mind a négy lábat és az egyik hátsó combot. Ettől kicsit nehéz lett nyársra fűzni, de sikerült. Fiatal állat volt, s bár nem volt rajta sok háj, arra számítottam, hogy puha lesz a húsa. A legnehezebb része kivárni, míg megsül. A lángok csúcsa a húst nyaldosta, az illatok pedig egyre ínycsiklandóbbak lettek.
– Ilyen dühös vagy a Bolondra? – kérdezte Csillag halkan.
– Hogyan? – néztem rá a vállam fölött.
– Mióta együtt utazunk, látom, hogy hogyan vagytok egymással. Közelebb, mint a testvérek. Azt vártam, hogy mellette fogsz virrasztani, mint akkor, mikor beteg volt. Mégis, úgy viselkedsz, mintha semmi sem történt volna.
A dalnokok talán túl tisztán látnak. Kisimítottam a hajamat az arcomból, és elgondolkoztam.
– Mikor fürödtem, odajött hozzám, és beszélgettünk. Arról, hogy mit tenne meg Mollyért, ha meghalnék – Csillagra néztem, és megráztam a fejem. Összeszorult a torkom, ami meglepett. – Nem számít rá, hogy túlélem ezt a küldetést. Ha pedig egy próféta ilyesmit mond, nehéz nem hinni neki.
A Csillag arcára kiült döbbenet elkeserítő volt. Csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy hazudik, mikor megszólalt.
– A próféták is szoktak tévedni. Biztosan mondta, hogy látott meghalni?
– Mikor megkérdeztem, még csak nem is válaszolt – feleltem.
– Nem is kellett volna megemlítenie a dolgot – fakadt ki Csillag mérgesen. – Hogyan várhatná el tőled, hogy szívvel-lélekkel tedd a dolgod, ha azt hiszed, hogy bele fogsz halni?
Megvontam a vállam. Nem gondoltam rá, amíg vadásztunk, ez alatt csak tovább erősödött bennem az érzés. A gyötrő érzés teljesen elöntött, s vele együtt a harag is. Mérges voltam a Bolondra, amiért elmondta, de aztán rákényszerítettem magam, hogy végiggondoljam.
– A dolgok menete nem az ő műve, a szándékát sem hibáztathatom. Mégis nehéz szembenézni a halállal úgy, hogy az ember tudja, hogy nem valamikor, a távoli évek során jön el érte, hanem még azelőtt, hogy a fák lehullatnák a leveleiket – fölemeltem a fejem, és körülnéztem a vidéken.
Furcsa, milyen másnak tűnnek a dolgok, ha az ember tudja, hogy utoljára találkozik vele. Minden levél külön kirajzolódott, és minden zöldje más árnyalatban tündökölt. a madarak kihívásokat énekeltek egymásnak, vagy ide-oda cikáztak. A sülő hús szaga, maga a föld, a csont ropogása, ahogy Éjszem falatozott, hirtelen mind egyedinek és értékesnek tűnt. Hány ehhez hasonló napon át jártam vakon a vidéket, mikor minden vágyam az volt, hogy megigyak egy korsó sört, vagy patkoltatni vigyem a lovat. Egyszer rég, még Kosvárban a Bolond figyelmeztetett, hogy minden napot úgy éljek meg, mintha az fontos volna, mintha a világ sorsa függne a tetteimtől. Most végre megértettem, mit akart mondani, most, mikor a meglévő napjaimat szinte számon tudtam tartani.
Csillag a vállamra tette a kezét, előrehajolt, hogy az arcunk összeért.
– Fitz, annyira sajnálom – suttogta. Alig hallottam a szavait, csak azt, hogy mennyire hitt a halálomban. A sülő húsra pillantottam. Nemrég még élénk gida volt.
A halál mindig ott van a most peremén – gondolta Éjszem finoman. A halál vadászik ránk, és mindig biztos a prédájában. Ez nem olyan dolog, amin töprengeni kell, hanem olyasmi, amit mindig érzünk, a zsigereinkben, a csontjainkban. Mindenki, kivéve az embereket.
Döbbenten értettem meg, mit próbált megtanítani nekem a Bolond az időről. Hirtelen visszakívánkoztam a múltba, hogy minden napot önmagáért éljek meg. Idő. Csapdában voltam, már csak egy kis darab maradt elkerítve nekem, csak ezt tudtam befolyásolni. A holnapjaim, sőt minden elkövetkező pillanat megfoghatatlan lidérccé vált számomra, melyet bármelyik pillanatban elragadhatnak tőlem. A szándék mit sem ért, csak a most maradt nekem. Hirtelen álltam föl.
– Értem már – mondtam halkan. – El kellett mondania, hogy mozgásba lendítsen. Nem színlelhetem többé, hogy lesz holnap, amikor majd helyrehozhatom a dolgokat. Mindet most kell megtenni, nem törődni a holnappal. Nem hihetek a holnapban, nem félhetek a holnaptól.
– Fitz? – Csillag elhátrált tőlem. – Ez úgy hangzott, mintha valami bolondságra készülnél – sötét szemében aggodalom ült.
– Bolondság – mondtam magamnak. – Bolondság, mint a Bolond. Igen. Figyelnél a húsra, kérlek? – kérdeztem Csillagtól udvariasan.
Nem vártam meg a választ, fölálltam, és bementem a sátorba. Hanna a Bolond mellett ült és figyelte, hogy alszik. Kettricken a csizmája varrását javítgatta. Mindketten fölnéztek rám.
– Beszélnem kell vele – mondtam egyszerűen. – Egyedül, ha nem bánjátok.
Nem törődtem csodálkozó tekintetükkel, csak az jutott eszembe, hogy nem kellett volna elmondanom Csillagnak, amit a Bolond mondott nekem. Biztosan elmondja a többieknek, de most nem akartam megosztani velük. Fontos dolgot kellett mondanom a Bolondnak, ami nem várhatott. Nem figyeltem, ahogy kimennek a sátorból, csak leültem a Bolond mellé. Megérintettem az arcát, éreztem a hidegségét.
– Bolond – mondtam halkan, – Beszélnem kell veled. Értem már, végre megértettem, mit próbáltál megtanítani nekem.
Próbálkoznom kellett párszor, mire fölébredt végre. Ekkor éreztem meg, hogy lehetett valami Hanna aggályaiban, a Bolond ugyanis olyan nehezen ébredt, mint aki napok óta nem aludt. Végül lassan fölnézett rám.
– Fitz? Már reggel van? – kérdezte.
– Este van, odakint mindjárt megsül a hús. Talán egy jó vacsora erőt ad neked is – elbizonytalanodtam, aztán eszembe jutott új elhatározásom. – Korábban dühös voltam rád azért, amit elmondtál nekem, de most már értem, miért tetted. Igazad volt, bujkáltam a jövő elől, és elvesztegettem a napjaimat – nagy levegőt vettem. – Oda akarom adni neked Burrick fülbevalóját, hogy vigyázz rá. Utána... utána vidd el neki. Szeretném, ha elmondanád neki, hogy nem egy juhászlak küszöbén haltam meg, hanem megtartottam a királynak tett eskümet. Ezt érteni fogja, talán ezzel visszafizetem egy részét annak, amit értem tett. Megtanított férfinak lenni. Nem szeretném, ha ezt nem tudná meg.
Kivettem a fülemből az ezüst fülbevalót, és a Bolond kezébe nyomtam. Az oldalán feküdt, és némán hallgatta a szavaimat. Az arca nagyon komor volt. Megráztam a fejem.
– Semmim sincs Molly számára, semmi, amit a gyermekünknek adhatnék. Ott van neki a tű, amit Elmés adott nekem, de ezen kívül semmi más – megpróbáltam határozott hangon beszélni, de a szavaim súlyától reszketett a hangom. – Talán az a legokosabb, ha Molly nem tudja meg, hogy túléltem Pompa börtönét, ha ez lehetséges. Burrick érti, hogy miért kell titokban tartani. Egyszer már meggyászolt, nincs értelme mást mondani neki. Örülök, hogy megkeresed. Csinálj egy pár játékot Csalánnak – akaratom ellenére könnybe lábadt a szemem.
A Bolond fölült, arcán aggodalom. Megfogta a vállamat.
– Ha azt akarod, hogy találjam meg Mollyt, tudd, hogy megkeresem. De miért kell ilyesmivel törődnünk most? Mitől félsz?
– A halálomtól – ismertem be. – De a félelem nem állítja meg, ezért megteszem, amit még lehet, mielőtt utolérne. Már rég meg kellett volna tennem – egyenesen a szemébe néztem. – Ígérd meg nekem.
Lenézett a fülbevalóra.
– Megígérem. Bár nem tudom, miből gondolod, hogy az én esélyeim jobbak, mint a tieid. Azt sem tudom, hogy találjam meg őket, de megteszem.
Megkönnyebbültem.
– Mondtam már neked, csak annyit tudok, hogy a kunyhójuk Kapelin-öböl közelében van. Igaz, hogy több Kapelin-öböl is van Kosban, de ha te azt mondod, hogy megtalálod, én hiszek benne.
– Kapelin-öböl? – eltűnődött. – Azt hiszem, emlékszem... bár azt hittem, csak álmodom – megrázta a fejét, és csaknem elmosolyodott. – Tehát immár tudom a birodalom egyik legféltettebb titkát. Árny azt mondta nekem, hogy még ő sem tudta pontosan, hova rejtette el Burrick Mollyt. Csak azt tudta, hol hagyhat üzenetet neki. „Minél kevesebben ismernek egy titkot, annál kevesebben mondhatják el” mondta nekem Árny. Mégis, úgy tűnik, hallottam már ezt a nevet. Kapelin-öböl. Talán álmodtam.
Megdermedtem.
– Hogy érted? Volt egy látomásod Kapelin-öbölről?
Megrázta a fejét.
– Nem, nem látomás. Inkább rémálom, vérmesebb, mint a legtöbb, mikor Hanna fölébresztett, úgy éreztem, mintha nem aludtam volna, hanem órák óta menekültem volna az életemért – megint lassan megrázta a fejét, és ásítva megdörzsölte a szemét. – Arra sem emlékszem, hogy odakint lefeküdtem aludni, pedig ott találtak meg.
– Tudhattam volna, hogy valami nem volt rendben veled – szabadkoztam. – A tavacskánál beszéltél nekem Mollyról és... másról. Aztán hirtelen fogtad magad, és lefeküdtél aludni. Azt hittem, gúnyolsz – vallottam be.
A Bolond hatalmasat ásított.
– Arra sem emlékszem, hogy beszéltünk volna – ismerte be, aztán a levegőbe szimatolt. – Azt mondtad, sül a hús?
Bólintottam.
– Éjszemmel elejtettünk egy kecskegidát. Fiatal, a húsa még puha.
– Olyan éhes vagyok, hogy egy pár cipőt is megennék – jelentette ki. Fölkelt a fekhelyéről, és kiment, én pedig követtem.
Hosszú napok óta nem esett ilyen jól a hús. A Bolond fáradt volt és elmélázó, de nem csipkelődött senkivel. A hús ugyan nem volt olyan omlós, mint egy birkáé, de finomabb volt, mint amit az elmúlt időben ettünk. Mire végeztünk álmos jóllakottság töltött el, akárcsak Éjszemet. Kettricken mellett gömbölyödött össze, hogy együtt őrködjenek, miközben én bementem a sátorba.
Azt hittem, hogy a Bolond éberebb lesz, miután a délután javarészét átaludta, de mire lehúztam a csizmámat, már aludt is. Hanna kiterítette a játékmezőt, és új feladványt adott, mielőtt lefeküdtem volna aludni.
Keveset aludtam aznap éjszaka. Alig aludtam el, arra ébredtem, hogy a Bolond kapálózott és kiabált álmában. Még Éjszem is bedugta a fejét, hogy lássa, mi történik. Hannának csak harmadszorra sikerült fölébresztenie, mikor megint elaludt, ugyanabba a rémálomba csöppenhetett vissza. Ezúttal én nyúltam oda, hogy fölébresszem. Mikor megérintettem a vállát, hirtelen tudatában lettem a gondolatainak, egy pillanatra még a rémületében is osztoztam.
– Bolond, ébredj! – kiáltottam, mire ő, szinte parancsszóra fölült.
– Eressz, eressz! – kiáltotta rémülten, aztán körülnézett, és látta, hogy senki sem bántja. Visszazuhant az ágyára, és rám nézett.
– Mit álmodtál? – kérdeztem.
Tűnődött, aztán megrázta a fejét.
– Már nem emlékszem – szaggatottan levegőt vett. – De attól félek, rám vár, ha lehunyom a szemem. Azt hiszem, kimegyek, hátha Kettrickennek társaságra van szüksége. Inkább legyek ébren, minthogy szembenézzek ezzel a... akármivel, amiről álmodtam.
Figyeltem, ahogy elhagyja a sátrat, aztán visszafeküdtem a helyemre. Lehunytam a szemem. Egy halovány, ezüst fonalat láttam. A Mesterség köteléke volt köztünk.
Ah, szóval ez az? – csodálkozott a farkas.
Te is érzed?
Csak néha. Olyan, mint amilyen Igazsággal volt.
Csak gyengébb.
Gyengébb? Nem hiszem – tűnődött Éjszem. Nem gyengébb, testvér. Más. Inkább hasonlít egy Ösztön-kapcsolatra, mint Mesterségre.
Fölnézett a Bolondra, ahogy az kilépett a sátorból. A Bolond nemsokára összevonta a szemöldökét, és Éjszemre nézett.
Látod – mondta a farkas. Érez engem, nem tisztán, de érez. Szia, Bolond. Viszket a fülem.
Odakint a Bolond hirtelen lehajolt, és megvakarta a farkas fülét.

 

 

33
Kőfejtő

 

SZÁMOS LEGENDA KERING a hegyvidéki népek között egy ősi, mágiával megáldott fajról, akik számos olyan dolgot tudtak, ami azóta az örök feledés homályába merült. Ezek a történetek sokban hasonlítanak a Hat Hercegségben keringő, tündérekről és az Ősök Népéről szóló mesékre. Néhány esetben a történetek annyira hasonlóak egymáshoz, hogy nyilvánvalóan egyik nép átvette a másiktól. Az egyik legegyértelműbb példa az Özvegy fiának repülő széke. A hegyvidéki népek között ezt a Kosbéli történetet az Árva fiú repülő szánjaként ismerik. Ki tudja megmondani, melyik volt előbb? A Hegyvidéki királyságban azt mondják, hogy ez az ősi faj készítette a vidék legkülönösebb emlékműveit és építményeit, amelyekre az erdőben kószálva bukkanhat az ember. Egyszerűbb dolgokat is tulajdonítanak nekik, például stratégiai játékokat, amelyeket a mai napig is játszanak a Hegyvidéki gyermekek; valamint egy nagyon különleges fúvós hangszert, amit az ember nem közvetlenül fúj, hanem egy állati hólyagot tölt meg levegővel, s azon keresztül szólaltatja meg. Mesék szólnak ősi városokról is, messze a Hegyvidék másik oldalán, ahol egykor ezek a lények laktak. Azt azonban sehol sem sikerült fölkutatnom, hogy a legendák szerint hogyan tűnt el ez a nép a föld színéről.

*

Három nappal később elértük a kőfejtőt. Mindvégig hirtelen érkezett meleg időben gyalogoltunk. A levegőben virágok illata és madárének szállt. A Mesterség-út mindkét oldalán burjánzott az erdő. Éberen sétáltam keresztül rajta, minden eddiginél jobban tisztában voltam azzal, hogy élek. A Bolond nem beszélt többet arról, hogy mit látott a jövőmről, én pedig hálás voltam érte. Rájöttem, hogy Éjszemnek igaza volt. Súlyos dolog volt tudni a halálról, de jobb volt nem elgondolkozni rajta.
Ekkor értük el a kőfejtőt. Először úgy tűnt, zsákutcába jutottunk. Az út egy emberkéz által vájt szakadékba vezetett le, ami kétszer akkora volt, mint Kosvár. A völgy falai függőlegesek voltak és kopárak, látszott, hol véstek ki belőle hatalmas tömböket. Néhol a kövek közt meggyűlt földből satnya fű nőtt, a völgy aljában pedig, ahová az esővíz a talajt mosta fentről, szintén akadt némi növényi élet. A lábunk alatt véget ért a Mesterség-út, és azon a kopár fekete sziklán álltunk, amiből az utat építhették. A magasba szökő komor sziklafalat ezüst erek hálózták be, a kőfejtő padlóján pedig számos terebélyes tömb állt elfeledetten, körülöttük törmelék és föld. Ezek a tömbök nagyobbak voltak egy háznál is, de el sem tudtam képzelni, hogyan faraghatták ki őket, sem azt, hogy hogyan szállították innen a helyükre. Körülöttük néhol ostromgépekre emlékeztető szerkezetek maradványai hevertek szanaszét, a faszerkezetük már elkorhadt, a fém megrozsdállt. A maradványaik roskadozó kupacokba gyűltek. Egy hang nem hallatszott.
A hellyel kapcsolatban két dolog ragadta meg azonnal a figyelmemet. Az első egy ismerős fekete oszlop, ezüst erekkel és rúnákkal. A másik az állati élet teljes hiánya.
Megálltam az oszlopnál, és kitapogatóztam az Ösztönömmel, akárcsak a farkas. Hideg kő.
Talán köveket kell ennünk ezentúl? – tűnődött a farkas.
– Ma este távolabb kell vadásznunk – helyeseltem.
– És tiszta vizet kell találnunk – tette hozzá a Bolond.
Kettricken megállt az oszlopnál, a jeppák pedig máris szétszéledtek, és vigasztalanul kutatni kezdtek bármi zöld után. A Mesterség és az Ösztön kiélezte az emberek iránti érzékeimet, de egy pillanatra semmit sem éreztem Kettricken felől. Arca mozdulatlan volt és üres. Mintha a szemem láttára öregedett volna meg. Tekintetével körbefutotta az élettelen köveket, és felém fordult. Keserű mosoly ült az arcára.
– Nincs itt – mondta. – Eljöttünk egészen idáig, és nincs itt.
Nem tudtam, mit mondjak. Bármire is számítottam kutatásunk végén, egy elhagyatott kőfejtő tűnt a legvalószínűtlenebb végállomásnak. Megpróbáltam valami biztatóra gondolni, de semmi sem jutott eszembe. Ez volt az utolsó jelzés a térképen, és a Mesterség-út végső állomása is egyben. Kettricken leroskadt egy kőre, és csak ült ott, túl kimerülten, hogy sírjon. Mikor a többiekre néztem, Hanna és Csillag úgy meredt rám, mintha tudnom kellett volna a megoldást, de nem tudtam. A nappal melege megrekedt a kőfejtőben. Ezért jöttünk idáig.
Dögszag van.
Én nem érzem – ez volt a legutolsó dolog, amire gondolni akartam.
Nem is gondoltam, hogy érzed, amilyen suta az orrod. De van itt valami halott dolog, nem messze.
– Akkor menj, és csinálj vele, amit akarsz – mondtam kissé türelmetlenül.
– Fitz – mondta Hanna rosszallóan, miközben Éjszem elkocogott.
– A farkashoz beszéltem – mondtam bambán. A Bolond révetegen bólintott. Egyáltalán nem volt önmaga. Hanna továbbra is tündérháncsot erőltetett bele, de már csak egyre gyengébb, újra kifőzött italt tudott készíteni csekély készletünkből. Időről időre mintha megpillantottam volna á kettőnk közt húzódó Mesterség-kapcsolatot. Ha ránéztem, olykor viszonozta a pillantásomat, akár a tábor túlsó végéből is. Alig volt ennél több. Mikor beszéltem vele, azt mondta, néha érzett valamit, de nem tudta, mi volt az. Arról, amit a farkas mondott nekem, semmit sem mondtam neki. Tündérháncs ide, vagy oda, a Bolond lehangolt maradt, az álma nem volt pihentető, gyakran dünnyögött, vagy nyögdécselt. Mintha hosszú betegségből tért volna magához; tartalékolta az erejét, keveset beszélt, még keserű vidámsága is elillant. Még egy aggodalom, ami nyomasztott engem.
Ez egy ember!
A hulla bűze facsarta Éjszem orrát, csaknem elokádtam magamat tőle. Aztán – Igazság – suttogtam magamnak rémülten. Futásnak eredtem a farkas után, a Bolond pedig követett, kószán, mintha a szél fújdogálná. A nők értetlenül néztek utánunk.
A test két hatalmas kőtömb között hevert összekuporodva, mintha még halálában is menedéket keresett volna. A farkas nyugtalanul körözött, grabancán fölborzolódott a szőr. Tisztes távolságban megálltam, aztán ingujjamat tartottam az orrom és a szám elé, úgy óvakodtam közelebb. Ez a megoldás segített egy kicsit, de semmi sem fojthatta el teljesen azt a bűzt. Egyre közelebb merészkedtem, tudtam, hogy meg kell tennem. Mikor a test közelébe értem, megragadtam drága anyagból szőtt köpönyegét, és kihúztam a kövek közül.
– Nincsenek legyek – jegyezte meg a Bolond álomittasan.
Igaza volt. Se legyek, se férgek, csak a halál csendes rothadásának bűze. A bőr megfeketedett, az arcvonásokat eltorzította a félelem, de már tudtam, hogy nem Igazság az. Mégis, beletelt egy időbe, mire rájöttem, ki az.
– Carrod – mondtam halkan.
– Pompa kotériájából? – kérdezte a Bolond, mintha létezett volna másik Carrod is.
Bólintottam. Az arcom elé tartottam a kezem, és letérdeltem mellé.
– Hogyan halt meg? – kérdezte a Bolond. A szag nem zavarta őt, de én tartottam tőle, hogy válasz helyett, csak öklendeznék, így egyszerűen megvontam a vállam. Finoman megráncigáltam a ruháját, ami egyszerre volt kemény, de lágy is. Nem találtam rajta semmiféle nyomot. Óvatosan levegőt vettem, mert mindkét kezemre szükségem volt, hogy lecsatoljam az övét, amin rajta maradt az erszénye és a tőre. Zsákmányommal a kezemben elhátráltam.
Kettricken, Hanna és Csillag akkor érkeztek, mikor az erszényt bontogattam. Nem tudom, mit reméltem, de csalódnom kellett az erszény tanalmában. Pár pénzérmét és tűzkövet hordott magánál. A földre hajítottam az övet, és a nadrágomba töröltem a kezem. A halál bűze ragadt hozzá.
– Carrod volt az – mondta a Bolond a többieknek. – Az oszlopon át jöhetett.
– Mi ölte meg? – kérdezte Hanna.
– Nem tudom – néztem rá. – Azt hiszem, a Mesterség lehetett az. Mindenesetre el akart bújni valami elől. Menjünk ettől a bűztől – javasoltam.
Visszavonultunk az oszlopig, Éjszem és én érkeztünk utoljára, sokkal lassabban sétálva. Nem értettem valamit. Rájöttem, hogy minden erőmet arra használtam föl, hogy megtartsam elmém védőfalait. Carrod holttestének a látványa megdöbbentett. Eggyel kevesebb, gondoltam magamban, de itt volt a kőfejtőben, mikor meghalt. Ha Igazság ölte meg a Mesterséggel, ez talán azt jelentette, hogy itt járt ő is. Arra gondoltam, hátha Burlre és Willre is rábukkanunk valahol a kőfejtőben, ha ők is ide jöttek megölni Igazságot. Attól tartottam azonban, hogy valószínűbb, hogy Igazság holttestét találnánk meg. Kettrickennek azonban semmit sem mondtam erről.
Azt hiszem, a farkas meg én egyszerre éreztünk meg valamit.
– Van itt valami élő – mondtam halkan. – Beljebb, a kőfejtőben.
– Mi az? – kérdezte a Bolond.
– Nem tudom – megborzongtam. Az Ösztönöm számára akármi volt is az, erősödött, aztán gyengült. Minél inkább megpróbáltam belekapaszkodni, annál inkább elkerült.
– Igazság? – kérdezte Kettricken. Belesajdult a szívem, látván, hogy remény csillant a szemében.
– Nem – mondtam finoman. – Nem hiszem. Nem tűnik emberinek. Olyasmi, amit még sosem tapasztaltam ezelőtt – elhallgattam, aztán hozzátettem. – Azt hiszem, jobb lenne, ha itt várnátok, amíg a farkassal megnézzük, mi az.
– Nem – mondta Hanna, de Kettrickenre pillantva láttam, hogy ő is egyetért.
– Inkább neked és a Bolondnak kellene hátramaradnia, amíg megnézzük – mondta komoran. – Ti vagytok nagyobb veszélyben. Ha Carrod itt volt, Burl és Will is itt járhatott.
Végül úgy döntöttünk, mind elindulunk, de csak nagy óvatossággal. Nem tudtam megmondani, pontosan hol éreztem a lényt, ezért szétszóródtunk, és lassan megindultunk előre. A kőfejtő mintha egy gigantikus gyerekszoba lett volna, ahol különféle méretű építőkockákat szórtak széjjel. Elhaladtunk egy részben kifaragott kőtömb mellett. Otromba volt és esetlen, közel sem olyan finoman megmunkált, mint a szoborkertben, sőt meglehetősen obszcén is volt. Egy elvetélt kanca magzatára hasonlított. Visszataszító volt, sietve tovább is haladtam.
A többiek is fedezékről fedezékre óvakodtak, mindannyian igyekeztünk szem előtt tartani egymást. Azt hittem, nem akadhat felkavaróbb látvány annál a durva kőfaragványnál, de tévedtem. A következő kőszobor szívbe markoló volt. Valaki megrázó részletességgel kifaragott egy csapdába esett sárkányt. A lény félig kiterjesztette a szárnyait, félig lehunyt szemhéjai agóniát sugalltak. Emberi lovasa is volt, egy leány, aki a hosszú nyakba kapaszkodott, arcát a sárkány pikkelyeinek támasztotta. Az ő arcát is fájdalom torzította, szája tárva, orra két oldalán mély árkok, torkának izmai kidagadtak. Mind a sárkány és a lány aprólékosan kifaragott és színes volt, láttam a lány szempilláit, arany hajának minden szálát, a sárkány szeme fölötti kecses pikkelyeket, a szobrász még tajtékos nyálat is faragott, ami a sárkány állkapcsából lógott ki. Ahol azonban a sárkány hatalmas lába és farka lett volna, csak durva kőhalom látszott, mintha kátránytó fogságába estek volna, amiből nem tudott kiszabadulni.
Bár csak egy szobor volt, összeszorult tőle a szívem. Láttam, hogy Hanna is elfordítja az arcát, szemében könny csillant. Ami azonban Éjszemet és engem jobban aggasztott, az a reszkető Ösztön-kisugárzás, ami felénk áradt belőle. Haloványabb volt, mint ami a többi szoborból áradt, de annál megrendítőbb, mintha egy csapdába szorult lény haláltusáját éreztük volna. Vajon hogyan került ilyen életszerű érzelmi töltés a szoborba? Bár elismertem a szobrász ügyességét, nem tetszett, amit láttam. Ez azonban szinte mindenre igaz volt, amit ez az ősi, Mesterséggel megáldott nép alkotott. Miközben megkerültünk a szobrot, azon tűnődtem, mi volt az, amit a farkassal éreztünk. Libabőrös lettem, ahogy láttam, amint a Bolond összevont szemöldökkel fordult el a szobortól, mintha érzett volna valamit.
Talán ezt éreztük, Éjszem. Talán nincs itt élőlény, csak a lassú halálnak ez a szobra.
Nem. Érzek valami szagot.
Kitágítottam az orrlyukaimat, egy rövid fujtatással kitisztítottam, aztán lassan beszívtam a levegőt. Az orrom nem volt olyan érzékeny, mint Éjszemé, de az ő érzékei kiegészítettek. Izzadtságot és vér szagát éreztem, mindkettő friss volt. A farkas szorosan hozzám simult, úgy kerültük meg a következő kőtömböt.
Kikukkantottam a sarkon, aztán óvatosan előre araszoltam. Éjszem elsurrant mellettem. Láttam, hogy a Bolond a túloldalról kerüli meg a követ, és éreztem, hogy a többiek is közelednek. Senki sem szólalt meg.
Egy másik sárkányt pillantottunk meg. Ez akkora volt, mint egy hajó. Teljesen fekete kőből készült, alvó pozícióban kuporgott egy kőtömbön, amiből készült. Kisebb-nagyobb kődarabok és finom kőpor hevert körülötte. Még ilyen távolságból is lenyűgöző volt, annak ellenére, hogy aludt, minden vonása erőről és nemességről árulkodott. A szárnyait teste mellé szorította, leginkább vitorlákra emlékeztettek, az erős nyak íve pedig egy csatalóra emlékeztetett. Bámultam már egy ideje, mikor észrevettem, hogy egy apró, szürke alak hever a tövében. Rámeredtem és megpróbáltam eldönteni, hogy vajon belőle árad-e az élet pislákoló szikrája, vagy a sárkányból.
A kőmorzsalék szinte rámpát képzett a készülő sárkányhoz. Azt hittem, hogy az alak megmozdul a lábaim alatt ropogó kő zajára, de nem így történt, még azt sem láttam biztosan, hogy lélegzik-e. A többiek hátramaradtak, figyelték a közeledésemet, csak Éjszem tartott velem, felborzolt tarkóval. Karnyújtásnyira járhattam tőle, mikor az alak fölkászálódott, és szembe fordult velem.
Öreg volt és sovány, haja és szakálla szürke, akárcsak rongyos ruhái, melyeken vastagon állt a kőpor. Arcának egyik felén is szürke maszatfolt éktelenkedett. Térdei, mint két göcsört, kilátszottak lyukas nadrágszárán, mindkettő véres volt a kövön való térdeléstől. Lábait rongyokba bugyolálta. Szürke kesztyűs kezében életlenné csorbult rövidkardot szorongatott, de nem emelte maga elé. Éreztem, hogy a penge megtartása is nagy erőfeszítésébe került. Ösztönösen széttártam a kezeimet, és hátráltam egy lépést, hogy jelezzem, nincs nálam fegyver. Egy darabig bambán meredt rám, aztán az arcomra emelte a tekintetét. Egy ideig néztük egymást, homályos, csaknem hályogos tekintete Joshra, a vándor énekesre emlékeztetett. Aztán rés nyílt a szakállában, szélesen elmosolyodott meglepően fehér fogaival.
– Fitz? – kérdezte tétován.
Rekedtsége ellenére megismertem a hangját. Csakis Igazság lehetett, de bensőmben valami keservesen fölkiáltott fájdalmában, hogy ilyen emberi roncsként látom viszont. Mögöttem léptek ropogó zaját hallottam, és még időben megfordultam, hogy lássam, amint Kettricken rohan föl az omladozó kőrámpán. Remény és döbbenet keveredett az arcán.
– Igazság! – kiáltotta, hangjában szerelemmel, és kinyújtott karokkal sietett hozzá, alig bírtam elkapni és visszatartani.
– Ne! – kiáltottam neki. – Ne érintsd meg!
– Igazság! – kiáltotta újból, aztán megpróbált kiszabadulni a fogásomból. – Eressz, hadd menjek hozzá – alig tudtam lefogni.
– Ne – mondtam neki halkan. Ahogy az olykor elő szokott fordulni, a halkan kimondott kérés hatásosabb volt, abbahagyta a kapálódzást. Kérdőn nézett rám.
– A kezét és a karját mágia borítja. Nem tudom, mi történne veled, ha megérintene.
Kettricken a férjére nézett, aki minket nézett, arcán kedves, de zavart mosollyal. Félrebillentette a fejét, mintha méregetne minket, aztán lassan lehajolt és letette a kardját. Kettricken ekkor pillantotta meg, amit én már korábban is láttam. Igazság nem kesztyűt viselt, karjának húsát erős mágia vonta be, az árulkodó ezüst erezet beszőtte alkarját és ujjait. Az arcán a maszat nem kosz volt, hanem szintén mágikus bevonat, ahol megérinthette magát.
Hallottam, hogy a többiek is feljönnek mögöttünk, léptük ropogott a köveken. Nem kellett megfordulnom, hogy érezzem, amint ők is meredten bámulják Igazságot. Végül a Bolond szólalt meg.
– Igazság, hercegem, eljöttünk.
Csodálkozó nyögést, elakadó lélegzet jellegzetes hangját hallottam magam mögött, amire megfordultam. Láttam, ahogy Hanna, egyik kezét a szája elé, másikat a mellkasához szorítva lassan térdre roskad. Kimeredt szemekkel nézett Igazság kezére. Csillag azonnal mellette termett. Kettricken finoman eltolta magát tőlem. Megrendült arckifejezése láttán elengedtem. Lassan, megfontoltan közelebb lépett Igazsághoz. Igazság figyelte őt, nem szenvtelen arccal, de minden felismerés nélkül. Kettricken egy karnyújtásnyira tőle megállt. Minden csendes volt. Kettricken egy idő múlva lassan megrázta a fejét, mintha már tudná is a választ a kérdésére:
– Uram... Férjem, hát nem ismersz meg?
– Férj – mondta halványan, aztán összeráncolta a homlokát, mintha olyasmire kellene emlékeznie, amit régen bemagolt. – Kettricken hercegnő a Hegyvidéki királyságból. Feleségül adták hozzám. Alig volt több egy leánynál, vad hegyvidéki macska, szalmaszőke hajjal. Ennyit tudtam róla, mielőtt elhozták volna hozzám – halovány mosoly ült ki az arcára. – Aznap éjjel, mikor kibontottam a haját, olyan volt, akár egy folyó, lágyabb a selyemnél. Olyan finom, hogy meg sem mertem érinteni, nehogy belegabalyodjak.
Kettricken egyik kezét a hajához emelte. Mikor Igazság halálhíre eljutott hozzá, gyásza jeléül rövidre vágta a haját. Immár a válláig én, de selymessége elmúlt, kiszívta a nap, eső áztatta, az út pora elfakította. Kibontotta hajfonatát és megrázta a fejét, hogy szétterüljön a vállán.
– Uram – mondta lágyan. Rám nézett, aztán vissza Igazságra. – Nem érhetek hozzád? – könyörgött.
– Ó... – elgondolkozott a kérésen, aztán lenézett a kezeire, megmozgatta az ujjait. – Ó, attól tartok nem. Nem, jobb ha nem teszed – mondta szomorúan, de éreztem, hogy azért, mert vissza kell utasítania, nem azért, mert sajnálta, hogy nem érintheti meg.
Kettricken nagy levegőt vett.
– Uram – kezdte, aztán megtört a hangja. – Igazság, elveszítettem a gyermekünket. A fiunk meghalt.
Addig nem értettem meg, mekkora teher lehetett ez neki, megkeresnie a férjét, hogy közölje vele a hírt. Lehajtotta a fejét, mintha dühös szavakra számított volna. Még ennél is rosszabbat kapott.
– Ó – mondta Igazság. – Lett volna egy fiunk? Nem emlékszem...
Azt hiszem, az törte meg Kettrickent, hogy Igazság nem haragudott, nem is gyászolt, csak összezavarta a hír. Úgy érezhette, elárulták. Kétségbeesett menekülés Kosvárból, mindaz a nehézség, amit el kellett viselnie, terhességének hosszú, magányos hónapjai után élettelenül megszülető gyermeke és a tudat, hogy mindezt el kell mondania a férjének: ez jutott neki az elmúlt évben. Most pedig a férje és királya előtt állt, aki alig emlékezett rá és a halva született gyermek hírére csak azt tudja mondani: – Ó. Szégyelltem magam ehelyett a habogó öregember helyett, aki királynéjára nézett, és fáradtan mosolygott.
Kettricken egyszerűen, szótlanul sarkon fordult, és lassan elsétált. Éreztem, hogy uralkodik magán, s nagy harag dúl benne. Csillag Hanna mellett térdelt, mikor Kettricken elhaladt mellette fölnézett, és már állt volna föl, de a királynő apró kézmozdulattal megtiltotta neki. Egyedül lépdelt le a kőemelvényről és elsietett.
Menjek vele?
Kérlek. De ne zavard.
Nem vagyok ostoba.
Éjszem is elment, követte Kettrickent, de intésem ellenére tudtam, hogy a farkas egyenesen hozzá ment, és a lábához dörgölte nagy fejét. Kettricken lerogyott mellé, és átölelte, arcát a bundájába temette, és sírt. A farkas elfordította a fejét, és megnyalta a kezét. Menj most el – mondta nekem, én pedig engedelmeskedtem. Pislogtam párat, és rájöttem, hogy közben végig Igazságot bámultam. Tekintete találkozott az enyémmel.
Megköszörülte a torkát.
– FitzLovag – mondta, és levegőt vett, hogy beszéljen, aztán csak fújt egyet. – Annyira fáradt vagyok – mondta szerencsétlenül. – És még annyi a tennivaló.
A maga mögött álló sárkány felé intett, aztán lerogyott a szobor mellé.
– Pedig nagyon igyekszem – mondta a levegőnek.
A Bolond hamarabb tért észhez, mint én.
– Igazság herceg – kezdte, aztán elhallgatott. – Királyom, én vagyok az, a Bolond. Miben lehetek szolgálatodra?
Igazság fölnézett a sovány, sápadt emberre, aki előtte állt.
– Megtisztelsz – mondta nemsokára. – Hogy hűséget kínálsz, te, aki oly jól szolgáltad mind apámat, mind királynémat – egy pillanatra ismét régi önmagára emlékeztetett, aztán a határozottság eltűnt az arcáról.
A Bolond előre lépett, és letérdelt mellé. Megveregette Igazság vállát, érintése nyomán szürke porfelhő szállt föl.
– Gondoskodom rólad – mondta. – Ahogy Elmés királlyal tettem – hirtelen fölállt, és felém fordult. – Kerítek tűzifát és tiszta vizet – jelentette ki, aztán a két nőre nézett. – Hanna jól van?
– Csaknem elájult – kezdte Csillag, de Hanna félbeszakította.
– Csontjaimig hatolt a megdöbbenés, Bolond. De nem áll szándékomban fölkelni még egy ideig. Csillag azonban mehet a dolgára.
– Ah, rendben – a Bolond átvette az irányítást. – Akkor, ha nem bánod, Csillag, fölállítanád a sátrat? Esetleg kettőt, ha ez lehetséges. Nézz körül, milyen ennivaló akad, és készítsd elő vacsorának. Bőséges adagot, ha lehetséges, mert mindannyiunknak szüksége van rá. Hamarosan visszatérek a tűzifával és vízzel. Meg némi útifűvel, ha találok – rám pillantott. – Maradj a király mellett – mondta halkan, aztán elsietett. Csillag tátott szájjal bámult utána, aztán fölkelt és a jeppák után indult. Hanna lassabban követte.
Végül, annyi idő és olyan hosszú út után, egyedül maradtam a királyommal.
– Jöjj hozzám – mondtam, ahogy ő üzente nekem. Ezzel együtt nyugalom szállt meg, mert éreztem, hogy a nógató hang megszűnt. – Hát, itt vagyok, királyom. – mondtam magamnak is.
Igazság nem felelt. Hátat fordított nekem, és a szobor talapzata körül ásott. A sarkára ült, a kard markolatát és gombját fogva faragta a követ az egyik láb körül. Közelebb léptem, és figyeltem, ahogy megszállott arccal, nagy összpontosítással és pontos mozdulatokkal vájta a követ. Nem tudtam, mire véljem.
– Igazság, mit csinálsz? – kérdeztem lágyan.
Még csak rám sem nézett. – Sárkányt faragok – felelte.
Néhány órával később még mindig ugyanazt csinálta. A monoton csikorgás, ahogy fém csúszott kövön az idegeimet borzolta. Ott maradtam vele az emelvényen, Csillag és a Bolond pedig fölállították a jurtát, a téli pokrócok segítségével pedig egy kisebbet is tákoltak mellé. Égett a tűz, Hanna egy fortyogó bogrács fölött görnyedt. A Bolond gyökereket és füveket válogatott, miközben Csillag a fekhelyeket készítette elő. Kettricken rövid időre csatlakozott hozzánk, de csak magához vette az íját, és bejelentette, hogy vadászni meg Éjszemmel. A farkas csak rám nézett sötét szemeivel, én pedig befogtam a számat.
Keveset tudtam meg Igazságtól ez alatt az idő alatt. A Mesterség védőfalak erősen és magasan álltak az elméje körül, alig éreztem felőle bármit is. Mikor azonban az Ösztönnel tapogatóztam ki felé, aggasztó dolgot vettem észre. Az Ösztön érzet, amit minden emberből éreztem, ide-oda áramlott közte és a sárkány szobra között. Legutóbb Fekete Rolf és a medvéje között tapasztaltam ilyet; ők is osztoztak egymással az életükön. Gyanítottam, hogy ha valaki Éjszemet és engem vizsgálna meg ezzel a módszerrel, ugyanezt fedezné föl. Annyi ideje osztoztunk már a gondolatainkon egymással, hogy bizonyos értelemben egy lény lettünk. Ez azonban nem magyarázta, hogyan lehetséges, hogy Igazság összekötődjön egy szoborral, sem azt, hogy miért faragta olyan állhatatosan a kardjával. Ki akartam rántani a kezéből a kardot, hogy hagyja abba egy időre, de nem tettem meg. Annyira megszállottan végezte a feladatát, hogy szinte féltem megszakítani.
Egy ideig kérdezősködtem tőle. Mikor megkérdeztem, hogy mi lett azokkal, akik a kíséretében utaztak, lassan megrázta a fejét.
– Úgy zaklattak minket, ahogy egy varjúraj bosszantja a sast. Közel jöttek, károgtak és csipkedtek, aztán elmenekültek, ha ellenük fordultunk.
– Varjak? – kérdeztem értetlenül.
Megrázta a fejét az ostoba kérdésem hallatán.
– Zsoldosok. Fedezékből lőttek ránk íjakkal, olykor éjszaka támadtak ránk. Néhányan tehetetlenek voltak a Mesterséggel szemben, én pedig nem tudtam megvédeni mindenkinek az elméjét. Éjszaka rémálmok és félelmek kísértették őket, gyanakodni kezdtek egymásra. Ezért visszaküldtem őket; Mesterséggel szőttem a parancsot az elméjükbe, hogy megóvjam őket minden mástól – szinte ez volt az egyetlen kérdésem, amire válaszolt. A legtöbbre nem is felelt, másokra pedig nem megfelelően, esetleg kitérően válaszolt. Végül föladtam, és azon kaptam magam, hogy jelentek neki. Hosszú beszámoló volt, onnan kezdtem, hogy kilovagolt Kosvárból. Nagy részét már biztosan tudta, de azért elismételtem még egyszer. Ha a gondolatai tényleg ennyire szétszórtak lettek, talán ez majd segít fölfrissíteni az emlékezetét. Ha pedig a sok kőpor és több, mint szórakozott viselkedés ellenére még ugyanúgy vág az esze, akkor sem árthat, ha más megvilágításból is látja a dolgokat. Sehogyan máshogy nem tudtam volna elérni az elméjét.
Úgy hiszem, azért is kezdtem bele, hogy rádöbbenjen, min mentünk keresztül, hogy itt lehessünk, és arra is fel akartam hívni a figyelmét, hogy mi történt a királyságában, amíg ő itt farigcsálta a sárkányát. Talán azt reméltem, hogy sikerül fölébresztenem benne némi felelősségérzetet a népe iránt. Miközben beszéltem, szenvtelenül faragott tovább, olykor néhány kijelentésemre komoran bólintott, mintha beigazolódott volna a gyanúja.
Már csaknem teljesen besötétedett, mikor Hanna lépteit hallottam meg magam mögött. Félbehagytam a beszámolómat a városban töltött időmről, és felé néztem.
– Hoztam forró teát – jelentette be.
– Köszönöm – mondtam, és elvettem tőle a nekem szánt bögrét, Igazság azonban éppen csak fölnézett a munkájából.
Egy ideig Hanna is csak állt és figyelte Igazságot. Mikor megszólalt, nem a teára akarta emlékeztetni.
– Mit csinál, felség? – kérdezte lágy hangon.
A faragás hirtelen abbamaradt. Igazság felé fordult, aztán rám nézett olyan tekintettel, mintha azt kérdezné, én is hallottam-e ezt a nevetséges kérdést. Kíváncsi tekintetem mintha szórakoztatta volna. Megköszörülte a torkát.
– Sárkányt faragok.
– A kardjával? – kérdezte, hangjában csak kíváncsiság hallatszott.
– Csak nagy vonalakban – mondta. – A finomabb részekhez a tőrömet használom, a legvégén pedig az ujjamat és a körmeimet – lassan elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye a hatalmas szobrot. – Szeretném azt mondani, hogy majdnem kész, de még annyi a tennivaló... és attól félek, már így is túl késő. Túl késő.
– Mihez túl késő? – kérdeztem én is finoman.
– Hát... hogy megmentsük a Hat Hercegséget, természetesen – úgy nézett rám, mintha ez ilyen egyszerű volna. – Mi másért csinálnám? Mi másért hagytam volna el a birodalmamat és a királynémat?
Megpróbáltam felfogni, amit mondott, de egy mindennél erősebb kérdés kicsúszott a számon.
– Azt hiszed, hogy te faragtad ezt a sárkányt?
Igazság eltöprengett.
– Nem. Természetesen nem – mikor már kezdtem megkönnyebbülést érezni, hozzátette –, még nem végeztem. Büszke tekintettel végigmérte a sárkányt, egykor ezzel a tekintettel nézte a térképeit is. – Még ez is rengeteg időmbe került. Nagyon sok időbe.
– Nem akarja meginni a teát, uram, amíg még meleg? – kérdezte Hanna fölkínálva a bögrét.
Igazság úgy nézett a bögrére, mintha ismeretlen tárgy volna, aztán komoly ábrázattal átvette a bögrét.
– Tea. Csaknem elfejtettem, milyen az. De nem tündérháncs, ugye? Eda a megmondhatója, mennyire gyűlöltem azt a keserű ízt!
Hanna összerezzent.
– Nem, uram, nem tündérháncs, erről biztosíthatom. Attól tartok, csak útszéli füvekből készült. Csalánból és egy kis mentából.
– Csalántea. Anyám szokott csalánból teát főzni nekünk, frissítőnek – elmosolyodott. – Ezt is beleteszem a sárkányba. Anyám csalánteája – belekortyolt a teába, aztán szinte riadt arcot vágott. – Meleg... Oly régóta nem ettem már meleg ételt.
– Mióta? – kérdezte Hanna a társalgás kedvéért.
– Már... nagyon rég – mondta és belekortyolt a teába. – A kőfejtőn túl, a patakban sok a hal, de már az is olyan sok időbe kerül megenni őket, hát még megfogni. Már el is felejtettem. Annyi mindent beletettem már a sárkányba... talán ezt is.
– És mikor aludt utoljára? – kérdezte Hanna.
– Nem tudok egyszerre aludni és dolgozni – magyarázta. – A munkát pedig el kell végezni.
– És el is végezzük – ígérte Hanna. – De ma este pihenni fog egy kicsit, hogy egyen és aludjék. Nézze, Csillag már fölállította a sátrát, ahol meleg lesz és puha ágy. Vizet is melegített, hogy megmosakodjék. Friss ruhákat is keríthetünk.
Igazság lenézett ezüstös kezeire.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e megmosakodni – vallotta be.
– Akkor FitzLovag és a Bolond segít majd – ígérte Hanna.
– Köszönöm, az nagyszerű lenne. De... – tekintete a távolba révedt. – Kettricken. Mintha ő is itt lett volna. Vagy csak álmodtam? Annyi sok erős emlékem volt róla, mindet betettem a sárkányba. Azt hiszem, ez hiányzik a legjobban azok közül, amit a sárkányba tettem – elhallgatott. – Akkor hiányzik, ha eszembe jut, mi hiányzott.
– Kettricken itt van – biztosítottam. – Elment vadászni, de hamarosan visszatér. Szeretnél megmosakodni és felöltözködni, mire visszatér? – magamban úgy határoztam, hogy olyan dolgokról ejtek szót, aminek értelmét látom és nem kérdezősködöm olyan dolgokról, ami megzavarná.
– Ő átlát az ilyesmin – mondta, árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában. – Mégis, oly jó lenne... de annyi a teendő.
– Már túlságosan besötétedett a munkához, felség. Várjon holnapig – nyugtatta Hanna. – Holnap én is segítek majd.
Igazság lassan megrázta a fejét. Tovább kortyolgatta a teáját. Ez a pár korty meleg ital elég volt ahhoz, hogy erőt öntsön belé.
– Nem – mondta halkan. – Attól tartok, nem segíthet. Magamnak kell megcsinálnom.
– Holnap meglátjuk. Azt hiszem, holnapra elég ereje lesz, hogy én is segíthessek. De addig ne törődjünk vele.
Igazság sóhajtott, és visszaadta az üres bögrét Hannának. Hanna azonban megragadta a felkarját és talpra húzta. Erős asszony volt. Nem próbálta kivenni a kardot a kezéből, hagyta, hogy kiessen Igazság kezéből, én pedig lehajoltam és fölvettem. Igazság jámboran követte Hannát, mintha azzal, hogy megfogta volna a kezét, minden akarata elszállt volna. Utánuk indultam, közben szemügyre vettem a kardot, ami egykor Hod büszkesége volt. Vajon mi vette rá Igazságot, hogy ilyen királyi fegyverrel kezdjen követ faragni. A pengének egyáltalán nem maradt éle, a csúcsa nem volt hegyesebb egy kanálnál. Olyan megviselt és kopott volt, mint a gazdája, tűnődtem.
A tűz mellé érve csaknem meglepett, hogy Kettricken visszatért. A tűz mellett ült, és szenvtelenül meredt a lángokba. Éjszem a lábai előtt hevert keresztben. Csak a füle mozdítása jelezte, hogy észrevett engem, de nem mozdult Kettricken mellől.
Hanna az összetákolt sátorhoz vezette Igazságot, és biccentett a Bolondnak, aki szó nélkül fölkapott egy melegvizes lábost, és követte őket a sátorba. Mikor én is megpróbáltam bemenni, a Bolond Hannát is és engem is elhessegetett.
– Nem ő lesz az első király, akit ápolnom kell – emlékeztetett. – Bízzátok rám.
– Hozzá ne érj a kezéhez, vagy az alkarjához! – figyelmeztette Hanna. A Bolond ezen meglepődött egy kicsit, de egy pillanattal később bólintott, hogy megértette. Mikor elfordultam, a Bolond épp Igazság zekéjét oldotta meg, miközben semmitmondó dolgokról locsogott. Hallottam, amint Igazság felsóhajt.
– Nagyon hiányzik Charim. Nem lett volna szabad magammal hoznom, de oly régóta szolgált már engem... Lassan halt meg, kínok közt. Nehéz volt végignéznem a szenvedését, de már ő is benne van a sárkányban. Szükség volt rá.
Furcsán éreztem magam, mikor visszatértem a tűzhöz. Csillag a tűz fölött rotyogó levest kevergette. Egy nagy darab hús nyárson lógott a tűz fölött, zsírja sisteregve csöpögött a parázsra. Az illatáról eszembe jutott, milyen éhes vagyok, még a gyomrom is megkordult. Hanna a tűz fénykörének peremén állt, és a sötétségbe meredt. Kettricken rám nézett.
– Milyen volt a vadászat? – kérdeztem.
– Amint látod – mondta halkan, és a levesre mutatott, aztán könnyedén egy emse maradványai felé intett. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem. Nagydarab állat volt.
– Veszélyes préda – jegyeztem meg, és megpróbáltam közönyös hangon mondani, holott megrémített, hogy egyedül képes volt ekkora kockázatot vállalni.
– Erre volt szükség – mondta még mindig lágyan. Nagyon is megértettem.
Nagyon jó vadászat volt. Sosem ejtettem még el ennyi húst ilyen könnyedén – mondta Éjszem, és Kettricken lábához dörgölte a fejét.
– Elkényezteted – figyelmeztettem tréfásan. – Azt mondja, még sosem ejtett el ennyi húst ilyen könnyen.
– Nagyon értelmes. Meg mernék esküdni rá, hogy felém hajtotta az emsét. És bátor is. Mikor az első nyíllal nem sikerült leterítenem, feltartotta, míg újból fölajzottam az íjat – úgy beszélt, mintha semmi más nem járt volna a fejében, csak a vadászat. Bólintottam, és ennyiben hagytam a társalgást. Végül azonban ő szólalt meg. – Mi a baja?
Tudtam, hogy nem a farkasról beszélt.
– Nem vagyok biztos benne – feleltem. – Hosszú ideje egyedül van. Talán a magány... meggyengítette az elméjét és...
– Nem – vágott közbe Hanna határozottan. – Ez nem minden, bár elismerem, hogy nagyon fáradt. Bárki az lenne, ha azt csinálná, amit ő. De...
– Csak nem hiszed, hogy tényleg ő faragta azt a sárkányt, teljesen egyedül! – tiltakoztam.
– De igen – felelte az öregasszony határozottan. – Úgy van, ahogy mondta. Egyedül kellett csinálnia, ezért meg is tette – lassan megrázta a fejét. – Sosem hallottam még ilyesmiről. Még Bölcsesség királynak is segítségére volt a kotériája, már akik megmaradtak belőle, mire ideértek.
– Senki sem képes egyetlen karddal ilyen szobrot faragni – mondtam makacsul. Amit ő állított, az lehetetlenség.
Válaszként Hanna fölkelt, és elsétált a sötétségbe. Mikor visszatért, két tárgyat dobott elém a földre. Az egyik egy véső volt, de annyira formátlanná kopott, hogy alig ismertem föl. A másik egy ősrégi kalapácsfej volt, amibe viszonylag friss fadarabot ékeltek nyél gyanánt. – Több ilyen is van szerteszét. Valószínűleg a városban találta őket, vagy itt a kőfejtőben szétszórva – jegyezte meg, mielőtt föltehettem volna a kérdést.
Bámultam a viseletes szerszámokat, és számításba vettem az Igazság távozása óta eltelt hónapokat. Ezért jött? Kősárkányt faragni?
– Nem értem – mondtam halványan.
Hanna tagoltan beszélt, mintha lassú lenne a felfogásom.
– Egy sárkányt faragott, aminek átadja az emlékeit. Ezért tűnik olyan szórakozottnak. De van más is. Azt hiszem, a Mesterséggel ölte meg Carrodot, és súlyosan megsérült közben – szomorúan megrázta a fejét. – Ilyen közel jutott a célhoz, és legyőzték. Azon tűnődöm, vajon milyen ravasz Pompa kotériája. Vajon azért küldték ide, mert tudták, hogy ha Igazság megöli őt a Mesterséggel, önmagát is legyőzheti?
– Nem hiszem, hogy ennek a kotériának bármelyik tagja önként föláldozná magát.
Hanna keserűen elmosolyodott.
– Nem mondtam, hogy önként jött, sem azt, hogy tudta, mit terveznek a társai. Olyan ez, mint a kavicsos játék, FitzLovag. Minden kavicsot a lehető legelőnyösebben kell kihasználni egy játszmában. A cél a győzelem, nem a kavicsok összegyűjtése.

 

 

34
Lány sárkány hátán

 

A MARTALÓCOK ELLEN vívott ellenállás korai szakaszában, mielőtt bárki a Hat Hercegségben háborúnak nevezte volna, Elmés király és Igazság herceg rájött, hogy emberfeletti feladat szembeszállni velük. Egyetlen ember, mindegy milyen erős a Mesterségben, képtelen volna elűzni a vörös hajókat a partjainktól. Elmés király maga elé hívatta Galenust, a Mesterség Oktatóját, és utasította, hogy hozzon létre egy kotériát, hogy segítsék Igazságot a védelemben. Galenus tiltakozott, különösen, mikor megtudta, hogy egyik leendő tanítványa a királyi fattyú lesz. Az Oktató kijelentette, hogy egyik elé küldött tanítvány sem méltó a képzésre, de Elmés király megparancsolta, hogy legjobb tudása szerint tegye a dolgát. Mikor Galenus vonakodva beleegyezett, létrehozta a kotériát, és maga után nevezte el őket.
Igazság herceg számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár a kotéria összetartó volt, egyáltalán nem működtek együtt a herceggel, ahogy azt kellett volna. Eddigre Galenus meghalt, és Kosvár Oktató nélkül maradt. Igazság elkeseredetten kutatott mások után, akiket egykor Mesterségre tanítottak. Bár Elmés király békés uralkodása alatt nem képeztek ki kotériát, Igazság úgy gondolkozott, hogy még élhetnek olyan férfiak és nők, akik korábbi kotériák tagfai voltak. Hiszen a kotériák tagjainak hosszú élete közismert volt. Azt remélte, talán talál olyan embereket, akik segíthetnek neki, vagy másokat is kiképezhetnek a Mesterségre.
Igazság erőfeszítései ezen a téren is eredménytelenek maradtak. Akiket a régi feljegyzések alapján Mesterség használóként fölismert, vagy meghaltak már, vagy titokzatos körülmények közt eltűntek. Igazság herceg tehát egyedül maradt, hogy megvívja a háborúját.

*

Mielőtt tovább kérdezősködhettem volna Hannától, kiáltás harsant Igazság sátrából. Mindenki talpra ugrott, Hanna ért elsőként a sátorhoz. A Bolond rontott elő, jobb kezével bal csuklóját szorongatta. Egyenesen a vizesvödörhöz ment, és belenyomta a kezét. Arcát eltorzította a fájdalom, vagy a félelem, esetleg mindkettő. Hanna mögé lépett, hogy megnézze a kezét.
Megvetően rázta meg a fejét.
– Figyelmeztettelek! Vedd ki a kezedet a vízből, az nem segít. Semmi sem segíthet rajta. Elég. Gondolkozz! Ez nem fájdalom, csak olyan érzés, amit még nem éreztél ezelőtt. Lélegezz nagyokat, nyugodj meg, és fogadd el. Fogadd el. Lélegezz mélyet. Gyerünk.
Miközben beszélt, addig rángatta a Bolond kezét, míg az vonakodva bár, de kihúzta a vödörből. Hanna azonnal fölrúgta a vödröt, aztán port rugdosott a kiömlött vízre, miközben végig szorította a Bolond karját. Nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni, mi történt vele. A Bolond bal kezének három ujjbegyét ugyanaz az ezüst bevonat borította, mint Igazságnak. Reszketve meredt rá. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
– Nem jön le, hiába mosod – magyarázta Hanna nyugodt hangon. – Most már veled marad, úgyhogy fogadd el. Fogadd el.
– Fáj? – kérdeztem kíváncsian.
– Ne kérdezz ilyet! – csattant föl Hanna. – Most semmi ilyesmit ne kérdezz, inkább foglalkozz a királlyal, és hagyd rám a Bolondot.
Aggodalmamban teljesen elfeledkeztem Igazságról. Besiettem a sátorba, ahol Igazság két összehajtott pokrócon ült és megpróbálta megigazítani magán az egyik ingemet. Csillag biztosan föltúrta mindenkinek a zsákját, hogy tiszta ruhát szerezzen. Rossz érzés volt látni, hogy annyira lesoványodott, hogy az én ingem bőven illett rá.
– Engedd meg, felség – mondtam.
Nem csak leeresztette a kezét, de sietve a háta mögé is rakta.
– Nagyon megsérült a Bolond? – kérdezte, s csaknem a régi Igazságra emlékeztetett.
– Csak három ujja vége lett ezüstös – mondtam. Láttam, hogy a Bolond kikészített egy fésűt és egy hajszalagot. Igazság mögé léptem, és fésülni kezdtem a haját, ő pedig sietve maga elé kapta a kezeit. Hajának szürkesége javarészt a pornak volt köszönhető, de akadt bőven ősz hajszála is. Kifésültem belőle a csomókat, és lófarokba hátrafogtam a szalaggal. – Milyen érzés?
– Ezek? – kérdezte, fölmutatva a kezét, és megmozgatva az ujjait. – Ó, mint a Mesterség, csak erősebb, és a kezemen van, meg a karomon.
Láttam, hogy azt hitte, ezzel megválaszolta a kérdésemet.
– Miért csináltad? – kérdeztem.
– Hogy alakíthassam a követ, tudod. Ezzel az erővel a kezemen a kő engedelmeskedik a Mesterségnek. Nagyon különleges sziklák ezek. Mint a Tanúsziklák Kosvárnál, gondoltad volna? Csak ezek sokkal tisztábbak. Persze a kéz nagyon gyenge szerszám a sziklán, de ha levagdosom belőle a fölösleget, ami alatt ott várakozik a sárkány, akkor az érintésemmel fölébreszthetem. Végighúzom a kezemet a kövön, és emlékeztetem a sárkányra. Akkor pedig, ami nem tartozik a sárkányhoz, lepereg. Nagyon lassan, persze, egy teljes napomba került a szemét fölfednem.
– Látom – dünnyögtem zavartan. Nem tudtam, hogy vajon bolond volt, vagy én hittem neki.
Fölállt, amennyire csak az alacsony sátor lehetővé tette.
– Kettricken dühös rám? – kérdezte hirtelen.
– Királyom, nem az én dolgom, hogy...
– Igazság – szakított félbe fáradtan. – Szólíts Igazságnak, és Eda szerelmére, válaszolj a kérdésre.
Annyira emlékeztetett régi önmagára, hogy át akartam ölelni. Végül csak megszólaltam.
– Nem tudom, hogy dühös-e, de nagyon megbántódott. Hosszú és viszontagságos úton jött, hogy megtaláljon, és szörnyű híreket hozott. Téged pedig látszólag mindez nem érdekelt.
– Érdekel, ha rá gondolok – mondta komoran. – Ha rá gondolok, gyászolom én is. De annyi mindenre kell még gondolnom, nem tudok minddel egyszerre törődni. Tudtam, mikor halt meg a gyermek, Fitz. Hogy is ne tudtam volna? Ő is, s amit éreztem, mindet beletettem a sárkányba.
Lassan elsétált, én pedig követtem. Odakint kiegyenesedett, de a háta még így is görbe maradt. Igazság már öregember volt, jóval öregebb, mint Árny. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de tudtam, hogy igaz. Kettricken fölnézett, ahogy Igazság közeledett felé. Visszanézett a tűzbe, aztán szinte vonakodva fölállt, és ellépett az alvó farkastól. Hanna és Csillag a Bolond ujjait kötözgették. Igazság egyenesen Kettrickenhez lépett, és megállt mellette.
– Királyném – mondta komoran. – Megölelnélek, ha tudnálak, de láttad, hogy az érintésem... – a Bolond felé intett, és befejezetlenül hagyta a mondatot.
Emlékeztem Kettricken arcára, mikor elmondta Igazságnak a hírt. Arra számítottam, hogy elfordul és megbántja Igazságot, ahogyan ő is megbántotta.
– Ó, férjem – sóhajtotta, és megreszketett a hangja. Igazság széttárta a karját, Kettricken pedig hozzá lépett, és átölelte, ő pedig szürke fejét a hajába fúrta. Ezüstmaszatos arcát is gondosan távol tartotta tőle. Hangja fátyolos volt, mikor megszólalt.
– Adtál neki nevet? A fiunknak?
– A néped szokásai szerint neveztem el – nagy levegőt vett. Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam. – Áldozat – sóhajtotta. Szorosan átölelte Igazságot, és láttam, hogy rázkódik a válla a sírástól.
– Fitz! – sziszegte Hanna. Felé fordultam. – Hagyd őket magukra – suttogta. – Tedd magad hasznossá, és keríts egy tányért a Bolondnak.
Egész eddig Kettrickent és Igazságot bámultam. Szégyenkezve elfordultam tőlük, de örültem, hogy ölelkeztek. Engedelmeskedtem Hannának, és közben magamnak is kerítettem ennivalót. A Bolondhoz vittem a tányérját; jobb kezével vette át, balját az ölében dédelgette.
Fölnézett rám, ahogy leültem mellé.
– Semmi máshoz nem tapad hozzá – panaszolta. – Miért pont az ujjamhoz ragadt?
– Nem tudom.
– Mert élsz – mondta Hanna mogorván. Leült velünk szemben, mintha felügyeletre szorulnánk.
– Igazság azt mondta, hogy tudja vele formálni a sziklát, mert Mesterség van rajta – mondtam neki.
– A nyelved középen van rögzítve, hogy mindkét vége lefetyel? Túl sokat beszélsz! – szidott meg Hanna.
– Talán kevesebbet beszélnék, ha többet mondanál – feleltem: – A szikla nem él.
Rám nézett.
– Te pedig tudod, igaz? Hát minek is beszéljek én, ha te már mindent tudsz – úgy rontott a vacsorájára, mintha az megsértette volna.
Csillag ekkor csatlakozott hozzánk, leült mellém, tányérját a térdére tette, és azt mondta:
– Nem értem, mi ez az ezüstös dolog a kezén. Miből van?
A Bolond a tányérjába kuncogott, mint egy neveletlen gyerek, mikor Hanna rámeredt. Én azonban már megelégeltem Hanna szófukarságát.
– Milyen érzés? – kérdeztem a Bolondot.
Lenézet bekötözött ujjaira.
– Nem fáj, csak nagyon érzékeny. Érzem a kötés minden egyes fonatát – tekintete a távolba révedt, és elmosolyodott. – Látom a férfit, aki szőtte, az asszonyt aki sodorta, a birkákat a domboldalban, az esőt, ami a gyapjúra hullott, a füvet, amit legelnek... a gyapjú fűből van, Fitz. Egy fűből font ing. Nem, van még tovább is. A föld, fekete és zsíros és...
– Hagyd abba! – csattant föl Hanna, és dühösen rám nézett. – Te pedig ne kérdezgesd, Fitz, hacsak nem akarod addig követni, amíg elveszel a részletekben mindörökre – megbökte a Bolondot. – Egyél.
– Honnan tudsz ilyen sokat a Mesterségről? – kérdezte Csillag hirtelen.
– Már te is kezded! – mérgelődött Hanna. – Hát senkinek sem lehet egy kis magánélete?
– Közöttünk? Nemigen – felelte a Bolond, de nem Hannára nézett, hanem Kettrickenre. Az arca még duzzadt volt a sírástól, miközben ételt készített magának és Igazságnak. Viseletes, foltos ruhája és zilált haja, meg az otthonos feladat, ahogy a férjének vacsorát készített, egyszerű háziasszonynak láttatta. Mikor ránéztem mégis Kosvár talán legerősebb királynéját láttam.
Figyeltem, ahogy Igazság összerezzent, ahogy a kezébe fogta a tányért, és az edény történelme megrohanta. Összeszedte magát, és belekóstolt az ételbe. Még a tábor másik végéből is éreztem, ahogy fölébred benne a legelemibb éhség. Nem csak meleg ételt nem evett már régóta, de szilárdat is alig. Szaggatottan levegőt vett, és farkasétvággyal esett neki a húsnak.
Hanna figyelte, és szánalom ült ki az arcára.
– Nem. Valóban kevés magánélet maradt nekünk – mondta szomorúan.
– Minél hamarabb visszatérünk vele Jhaampéba, annál hamarabb jobban lesz – nyugtatott minket Csillag. – Mit gondoltok, induljunk holnap, vagy pihenjünk pár napot, amíg erősebb tesz az utazáshoz?
– Nem visszük vissza Jhaampéba – jegyezte meg szomorkásan Hanna. – Belekezdett egy sárkányba, nem hagyhatja itt – végighordozta rajtunk a tekintetét. – Csak azt tehetjük, hogy itt maradunk és segítünk neki befejezni a munkát.
– Miközben a Martalócok fölégetik a Partvidéket, és Fészek háborúra készül a Hegyvidék ellen, maradjunk itt és őrizzük a királyt, amíg kifarag egy sárkányt? – kérdezte Csillag hitetlenkedve.
– Igen. Ha meg akarjuk menteni a Hat Hercegséget és a Hegyvidéket, pontosan ezt kell tennünk. Most pedig bocsássatok meg, azt hiszem sütök még egy kevés húst. Úgy látom, a királyra ráfér még egy adag.
Letettem az üres tányéromat.
– Talán az egészet meg kellene sütnünk. Ilyen időben hamar megromlik a hús – mondtam meggondolatlanul.
A következő órát azzal töltöttem, hogy akkora darabokra vágtam föl az emsét, hogy az gyorsan megsüljön a tűz fölött. Éjszem fölébredt, és segített eltakarítani a maradékokat, míg jóllakásig tömte magát. Kettricken és Igazság halkan beszélgettek. Megpróbáltam nem rájuk figyelni, de mikor odapillantottam, láttam, hogy a tekintete gyakran kalandozott a sárkány felé. Mély hangja tétova volt, és gyakran elhalkult, míg Kettricken újabb kérdése nem késztette válaszra.
A Bolond azzal szórakoztatta magát, hogy megérintett dolgokat az ujjaival: egy tányért, egy kést, az ingét, Hanna rosszallására pedig jámboran mosolygott.
– Óvatos vagyok – mondta egyszer.
– Fogalmad sincs, hogyan kell óvatosnak lenned – morogta. – Nem veszed észre, hogy eltévedtél, csak ha már túl késő – fölállt a hús mellől, és átkötözte a Bolond ujját. Azután Csillaggal együtt elmentek tűzifáért. A farkas szuszogva fölkelt, és követte őket.
Kettricken bekísérte Igazságot a sátrába, aztán nemsokára előbújt, és bement a jurtába. A pokrócával és takarójával együtt lépett elő. Elkapta a tekintetemet, és meglepett azzal, ahogy egyenesen a szemembe nézett.
– Magamhoz vettem a hosszú kesztyűdet a zsákodból, Fitz – mondta nyugodtan, aztán csatlakozott Igazsághoz a kisebb sátorban. A Bolond meg én zavarunkban mindenfelé néztünk, csak egymásra nem.
Visszatértem a hús feldarabolásához. Már belefáradtam a dologba, és a disznó szaga hirtelen valami döglött dolog szagára emlékeztetett. Könyékig sikamlós voltam az állat vérétől, még az ingem ujja is átázott. Engedelmesen daraboltam tovább a húst. A Bolond mellém kuporodott.
– Mikor az ujjam hozzáért Igazság karjához, megismertem őt – mondta hirtelen. – Tudtam, hogy méltó király, akit érdemes követnem, olyan méltó, mint az apja volt. Tudom, hogy mi a szándéka – tette hozzá halkabban. – Túl sok volt egyszerre, hogy fölfogjam, de egy ideje már ezen tűnődöm. És mindez illik az álmomhoz Realderről.
Borzongás futott végig a hátamon, de nem tudtam igazán, miért.
– Micsoda? – kérdeztem.
– A sárkányok az Elődök – mondta a Bolond lágyan. – De Igazság nem tudta fölébreszteni őket. Ezért faragja a saját sárkányát, s ha készen van, fölébreszti, és harcba indul a Martalócok ellen. Egyedül.
Egyedül. Ez a szó szíven ütött. Igazság egyedül akar harcolni a vörös hajók ellen. Olyan sok mindent nem értettem még.
– Minden Előd sárkány volt? – kérdeztem. Visszaemlékeztem az Elődökről készült összes illusztrációra, amit életemben láttam. Sok volt közülük sárkányszerű, de...
– Nem. Az Elődök a sárkányok. Azok a faragott szobrok a kőkertben, azok az Elődök. Bölcsesség király a maga idejében föl tudta ébreszteni őket, és megnyerte a segítségüket. Föléledtek az ő kérésére. Most azonban vagy túl mélyen alszanak, vagy meghaltak. Igazság arra költötte az ereje nagy részét, hogy minden lehetséges módon fölébressze őket. Mikor pedig nem sikerült neki, úgy döntött, hogy saját Elődöt kell készítenie magának, és életre keltenie, hogy a Martalócok ellen harcolhasson.
Döbbenten ültem. Eszembe jutott az Ösztön-kapcsolat köztem és a farkas között, amit valamilyen módon a kövek felől is éreztem. Hirtelen eszembe jutott a lány elkeseredett arca, aki a sárkány hátán lovagolt, itt ebben a kőfejtőben. Élő kő, ami csapdába esett, és sosem repülhet. Összerezzentem. Ez másféle csapda volt.
– Hogy lehetséges ez?
A Bolond megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy Igazság is tudná, csak tapogatózik, félig vakon. Formálja a követ, és beleplántálja az emlékeit. Mikor pedig végzett, életre kelti. Azt hiszem.
– Hallod egyáltalán, hogy miket mondasz? – kérdeztem. – A kő fölébred, és megvédi a Hat Hercegséget a vörös hajóktól. És mi lesz Pompa seregeivel, akik a Hegyvidék határa mentén gyülekeznek? Ez a „sárkány” őket is elűzi? – egyre ingerültebb lettem. – Ezért jöttünk el egészen idáig? Egy mese miatt, amit egy gyermek sem hinne el?
A Bolond kissé megbántottnak tűnt.
– A te dolgod, hogy mit hiszel, én csak azt tudom, amit Igazság hisz. Hacsak nem tévedek, Hanna is ugyanezt gondolja, különben miért akarná, hogy itt maradjunk és segítsünk Igazságnak befejezni a sárkányt?
Egy ideig eltűnődtem ezen.
– Mire emlékszel az álmodból, Realder sárkányáról?
Vállat vont.
– Csak az érzésre. Vidám voltam és lelkes, nem csak azért, mert bejelentettem Realder sárkányát, hanem azért, mert repülhettem volna a hátán. Azt hiszem, kicsit szerelmes voltam, tudod. Amit a szívedben érzel. De... – elbizonytalanodott. – Nem tudom, hogy Realdert, vagy a sárkányát szerettem. Álmomban összekeveredik mindez... azt hiszem. Olyan nehéz emlékezni rá. Amint fölébred az ember, meg kell ragadnia, hangosan fölidézni, hogy megmaradjanak a részletek. Máskülönben túl gyorsan elhalványulnak.
– De álmodban repültél kősárkányon?
– Álmomban bejelentettem a sárkányt, és tudtam, hogy repülni fogok rajta. Álmomban még nem láttam meg.
– Akkor talán egyáltalán nincs köze ahhoz, amit Igazság csinál. Talán abban az időben, ahonnét az álmod származik, léteztek igazi, hús-vér sárkányok.
– Nem hiszed, hogy mostanság lennének igazi sárkányok? – nézett rám kíváncsian.
– Még sosem láttam.
– A város...
– Az egy másik idő látomása volt. Azt kérdezted, mostanság.
Egyik kezét föltartotta a tűz fénye felé.
– Szerintem olyanok, mint az én fajtám. Ritkák, de nem mitikusak. Mellesleg, ha nem lettek volna hús-vér sárkányok, honnan jöttek a szobrok ötletei?
Fáradtan ráztam meg a fejemet.
– Körbe-körbe jár ez a beszélgetés. Fáradt vagyok a rejtvényekhez és a hitekhez. Azt akarom tudni, mi valóságos. Azt akarom tudni, miért jöttünk el idáig, és mit kell tennünk.
A Bolond azonban nem tudta rá a választ. Mikor Hanna és Csillag visszatért a tűzifával, a Bolond segített megrakni a tüzet és elhelyezni a húst úgy, hogy a tűz heve kiszárítsa a hájat. Amit nem tudtunk a tűzre rakni, az állat lenyúzott bőrébe gyűjtöttük. Terebélyes kupac csont és maradék halmozódott föl, Éjszem pedig annak ellenére, hogy már többször is jóllakott, egy lábszárcsontot kezdett rágcsálni. Gyanítottam, hogy valahová kiöklendezte előző adagjának egy részét.
Nem létezik túl sok fölösleges hús – mondta elégedetten.
Tettem néhány próbálkozást, hogy szóra bírjam Hannát, ehelyett hallgathattam, hogy mostantól mennyire kell figyelni a Bolondra. Meg kell védeni, nem csak Pompa kotériájától, hanem a tárgyak érintésével járó Mesterség-vonzástól. Ezért azt akarta, hogy együtt legyünk őrségben. Azt a parancsot adta, hogy a Bolondnak a hátán kell aludnia, tenyérrel fölfelé, hogy ne érinthessen meg semmit. Mivel a Bolond általában összegömbölyödve szokott aludni, ennek egyáltalán nem örült. Végül nyugovóra térhettünk.
Az utolsó őrséget szánták nekünk, de még jócskán nem jött el a mi időnk, mikor Éjszem az arcomhoz érintette az orrát, és megbökdösött párszor.
– Mi az? – kérdeztem fáradtan.
Kettricken egyedül járkál és sír.
Kétségeim voltak, hogy pont az én társaságomra fájt volna a foga, de tudtam azt is, hogy nem szabad egyedül maradnia. Zajtalanul fölkeltem, és követtem a farkast, ki a sátorból. Odakint Hanna ücsörgött a tűz mellett, és szenvtelen arccal piszkálgatta a húsdarabokat. Tudtam, hogy biztosan látta távozni a királynét.
– Megkeresem Kettrickent.
– Jó ötlet – mondta halkan. – Azt mondta, hogy elmegy megnézni a sárkányt, de már régóta elment.
Nem kellett többet beszélnünk róla. Követtem Éjszemet, aki határozottan kocogott távolabb a tűztől. Nem Igazság sárkánya felé vezetett, hanem át a Kőfejtőn. A hold alig világított, s azt a kevés fényt is látszólag magukba szívták a sötétlő kőtömbök. Az árnyékok többfelé vetültek, megnehezítették a tájékozódást. Óvatosnak kellett lenni, s így a kőfejtő is nagyobbnak tűnt számomra.
Libabőrös lettem, mikor rájöttem, hogy az oszlop felé tartunk, de még előtte megtaláltuk Kettrickent. Mozdulatlan volt, akár a kövek, a sárkány hátán lovagló lány szobránál ült a talapzaton, egyik kezét a lány lábán nyugtatta. A holdfény játéka miatt úgy tűnt, a szobor lenéz rá. Fény csillant ezüstösen egy kő könnycseppen, akárcsak Kettricken arcán. Éjszem halkan fölugrott mellé és halk nyüszítéssel Kettricken lábához bújt.
– Csitt – mondta. – Hallgasd. Hallod, ahogy sír? Én igen.
Éreztem, ahogy kitapogatózik az Ösztönnel, sokkal erősebben, mint eddig bármikor.
– Úrnőm – mondtam halkan.
Megriadt, kezét a szája elé kapta, és úgy fordult felém.
– Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Nem lenne szabad idekint lenned. Hanna attól fél, hogy a kotéria fenyegetése még nem múlt el, most pedig elég közel vagyunk az oszlophoz.
Keserűen elmosolyodott.
– Akárhol vagyok is, mindig egyedül vagyok. Semmi sem lehet annál rosszabb, amit magammal tettem.
– Csak azért mondod ezt, mert nem ismered a kotériát annyira, mint én. Kérlek, királyném, gyere vissza a táborba.
Megmozdult, azt hittem, lelép mellém, helyette azonban csak hátával a sárkánynak támaszkodott. Ösztönöm számára a sárkány-lány szomorúságát visszhangozta.
– Csak feküdni akartam mellette – mondta halkan. – Átölelni. Érezni az ölelését. De ő nem ölelt át, azt mondta, nem mer. Semmi más élőt nem akar megérinteni, csak a szobrát – elfordította a fejét. – Még kesztyűvel a kezén sem akart megérinteni.
Fölmásztam mellé a talapzatra. Megfogtam a vállát, és talpra állítottam.
– Megtenné, ha lehetne – mondtam neki. – Ezt biztosan tudom. Megtenné, ha lehetne.
Kezét az arca elé emelte, és a némán patakzó könnyekből zokogás lett.
– Ti... és a Mesterségetek. Olyan könnyedén beszélsz arról, hogy tudod, mit érez. Szeretetről. De nekem... nekem ez nem adatott meg. Én csak... érezni akarom, Fitz. Érezni a karjait magam körül, a közelében lenni. Hinni abban, hogy szeret, ahogy én szeretem őt. Sok dologban kudarcot vallottam előtte. Hogyan is hihetnem... ha még azt sem... – átöleltem, és a fejét a vállamhoz húztam, Éjszem pedig a lábunkhoz dörgölőzött.
– Szeret téged – mondtam. – Szeret, de a sors ezt rótta ki rátok. El kell viselnetek.
– Áldozat – sóhajtotta, én pedig nem tudtam, hogy a fiáról, vagy a saját életéről beszél-e. Sírt, én pedig tartottam őt, a haját simogattam, nyugtató dolgokat duruzsoltam a fülébe, hogy majd jobbra fordulnak a dolgok, ha az egész véget ért, születhetnek még gyermekeik, akik biztonságban nőnek föl, sem a Martalócok, sem Pompa ördögi ambíciói nem fenyegetik majd őket. Idővel éreztem, hogy elcsendesül, én pedig arra eszméltem, hogy Ösztönnel és szavakkal egyaránt vigasztaltam. Az érzelmeim elkeveredtek a farkaséval, és együtt voltunk mind a hárman. Lágyabb volt, mint egy Mesterség-kötelék, melegebb és természetesebb, a szívemben is öleltem, nem csak a kezemmel. Éjszem hozzá simult, és azt mondta, hogy vigyáz majd rá, megosztja vele a húst és nem kell semmitől sem félnie, aminek agyarai vannak, mert falka voltunk, és mindig az is maradunk.
Végül ő törte meg az ölelést. Szaggatottan sóhajtott, aztán ellépett tőlem. Kezével elmaszatolta a könnyeit.
– Jaj, Fitz – mondta egyszerűen és szomorúan. Ennyi volt. Mozdulatlanul álltam, éreztem, ahogy a hűvös éjszakai levegő kitölti a helyet, ahol előtte ő állt, és hirtelen úgy éreztem, mintha elveszítettem volna valamit. Megborzongtam, mert rájöttem, hogy a sárkányon lovagló lány is osztozott az ölelésünkben, szenvedéseit pár percig enyhítette a közelségünk. Megpróbáltam könnyedén leugrani a talapzatról, de meginogtam, és kis híján elestem. Mintha ez a kapcsolat erőt szívott volna ki belőlem. Ijesztő volt, de elrejtettem az aggodalmat, és némán követtem Kettrickent vissza a táborba.
Épp időben érkeztem, hogy fölváltsam Hannát. Kettrickennel aludni tértek. A farkas bocsánatkérő tekintettel nézett rám, aztán követte Kettrickent a sátorba. Biztosítottam róla, hogy semmi gond. Nemsokára a Bolond is előbukkant, jobb kezével dörzsölgette a szemét, balját maga mellett lógatta. Leült egy kőre a tűz túloldalán, és engem nézett, miközben én a sercegő húsokat forgattam a tűz körül. Egy ideig szótlanul nézett rám, aztán lehajolt, s ezüstös ujjaival fölvett egy darab tűzifát. Tudtam, hogy rá kellett volna szólnom, de csak néztem kíváncsian. Aztán a tűzbe dobta a fát és kiegyenesedett.
– Csendes és gyönyörű – mondta. – Negyven évig növekedett, télen és nyáron, esőben és napsütésben. Azelőtt pedig magként született egy másik fán. És így tovább korokon át. Nem hiszem, hogy félnem kellene a természetes dolgoktól, csak az ember készítette tárgyakkal kell vigyáznom. Akkor a szál szétbomlik ezerfelé. De azt hiszem, hogy a fákat kellemes lesz megérinteni.
– Hanna azt mondta, hogy nem szabad élő dolgokat megérintened vele – emlékeztettem gyermetegen.
– Hannának nem ezzel kell élnie, nekem viszont igen. Meg kell ismernem a határait. Minél előbb megtudom, mit nem csinálhatok a bal kezemmel, annál jobb – gonoszul elvigyorodott, és jelentőségteljesen magára mutatott.
Megráztam a fejemet, de nem tudtam visszatartani a nevetést. Ő is felnevetett.
– Jaj, Fitz – sóhajtotta később. – Nem tudod, mennyit jelent nekem, hogy még mindig meg tudlak nevettetni. Ha sikerül, én is tudok nevetni.
– Meglep, hogy egyáltalán még tudsz tréfálkozni – feleltem.
– Ha sírni, vagy nevetni kell, inkább a nevetést válaszd – mondta. Elkomolyodott. – Hallottam, mikor kimentél a sátorból. Mikor elmentél... éreztem valamit abból, ami történt. Hova mentél? Sokat nem értettem belőle.
Hallgattam, és gondolkoztam.
– A Mesterség-kapocs nem gyengül, hanem erősödik közöttünk. Nem hiszem, hogy ez jó jel.
– Nem maradt több tündérháncs. Két napja használtuk el az utolsó adagot. Akár jó, akár nem, így van. Most pedig meséld el, mi történt.
Nem láttam értelmét, hogy tagadjak, inkább megpróbáltam elmagyarázni. Többször belekérdezett, csak ritkán tudtam válaszolni neki. Mikor úgy döntött, hogy megértett annyit, amennyit szavak közvetíthettek, elvigyorodott.
– Nézzük meg a lányt a sárkány hátán – javasolta.
– Miért? – kérdeztem óvatosan.
Fölemelte bal kezét, és megmozgatta ezüstös ujjait, miközben felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem – mondtam határozottan.
– Félsz? – szurkálódott.
– Őrségben vagyunk – mondtam szigorúan. – Nem okos dolog, Bolond. Ki tudja, milyen hatással lesz rád?
– Én nem, ezért akarom kipróbálni. Mellesleg, mi késztet egy Bolondot, hogy okos legyen?
– Nem.
– Akkor egyedül kell mennem – mondta megjátszott beletörődéssel.
Nem dőltem be a cselnek. Egy pillanattal később megint megszólalt.
– Mit tudsz Hannáról, amit én nem?
Kényelmetlenül néztem rá.
– Nagyjából annyit, amennyit én tudok rólad és ő nem.
– Ah, ügyes szavak. Akár én is mondhattam volna – ismerte el. – Eszedbe jutott már, hogy vajon miért nem támadt ránk a kotéria? – kérdezte később.
– Ma éjszaka csak baljós kérdéseket tudsz föltenni?
– Mostanság alig akad más.
– Remélem, hogy Carrod halála legalább meggyengítette őket. Biztosan nagy megrázkódtatás egy kotériának, hogy föláldozza egy tagját. Majdnem olyan szörnyű lehet, mint elveszíteni egy állatot, akivel összeköt az Ösztön.
– És mitől félsz? – kérdezősködött tovább a Bolond.
Ezt a kérdést magam elől is rejtegettem.
– Mitől félek? Természetesen a legrosszabbtól. Attól félek, hogy nagyobb csapatokkal menetelnek felénk, hogy túlerőben legyenek Igazsággal szemben. Talán csapdát állítanak nekünk. Attól félek, hogy a Mesterséggel akarják megkeresni Mollyt – utóbbit vonakodva mondtam ki, balszerencsésnek tűnt már megemlíteni is.
– Nem tudod valahogyan figyelmeztetni a Mesterséggel?
Mintha ez nekem nem jutott volna eszembe.
– Anélkül nem, hogy eláruljam. Burrickot sosem tudtam elérni a Mesterséggel. Néha látom őket, de nem vesznek észre. Attól félek, hogy maga a próbálkozás fölfedné őket a kotériának. Lehet, hogy Pompa tud róluk, de nem tudja, hol vannak. Te mondtad, hogy még Árny sem tudja a pontos helyet. Pompának pedig sokfelé kell katonákat küldenie és megosztania a figyelmét. Kos távol esik Fészektől, és a Martalócok miatt nagy a zűrzavar. Egyetlen gyermek kedvéért csak nem küld oda egy szakasz katonát.
– Egy gyermek, akiben Látnok vér csörgedez – emlékeztetett a Bolond. – Fitz, nem akarlak elkeseríteni, csak figyelmeztetni téged. Megtapasztaltam a haragját irántad. Aznap éjszaka, mikor megragadtak... – nagyot nyelt, tekintete elrévedt. – Megpróbáltam elfelejteni. Már az emlékezés is fájdalmas, mintha belülről marna, akár egy méreg, amitől nem tudok megszabadulni. Éreztem Pompa lényét az elmémben. Úgy mocorog benne a gyűlölet irántad, mint férgek a rothadó húsban – megrázta a fejét, rosszul volt már az emléktől is. – Az az ember őrült. Minden létező gonosz ambíciót feltételez rólad. Az Ösztönt megvetéssel és rettegéssel méregeti. Nem képes elfogadni, hogy amit teszel, azt Igazságért teszed. Magában azt képzeli, hogy egész életedet arra tetted föl, hogy őt bántsd, mióta csak Kosvárba érkeztél. Azt hiszi, hogy Igazság és te nem azért jöttetek a hegyvidékre, hogy fölébresszétek az Elődöket, hanem azért, hogy megtaláljatok valami Mesterség-kincset, amit ellene használhattok. Azt hiszi, hogy nincs más választása, mint elsőként cselekedni, megtalálni azt, amit kerestek és ellenetek fordítani. Ezért minden energiáját és akaraterejét erre fordítja.
Dermedt rémülettel hallgattam a Bolondot. A tekintete mintha régi kínzásokat idézett volna föl.
– Miért nem beszéltél eddig nekem erről? – kérdeztem finoman, mikor rövid szünetet tartott. Láttam, hogy libabőrös a karja.
Elkapta rólam a tekintetét.
– Nem olyasmi, amit öröm felidézni – reszketett. – Olyanok voltak az elmémben, mint a gonosz, unatkozó gyerekek, törték-zúzták, amit nem értettek meg. Semmit sem tudtam elrejteni előlük, de egyáltalán nem én érdekeltem őket. Kevesebbre tartottak egy kutyánál, abban a pillanatban dühösek voltak, amiért nem téged találtak meg. Csaknem elpusztítottak emiatt. Aztán eszükbe jutott, hogy fölhasználhatnak ellened – köhintett. – Ha az a Mesterség-hullám nem jött volna...
Úgy éreztem, mintha én lennék Árny, amikor megszólaltam.
– Most viszont mindezt ellenük fordíthatjuk. Nem tudtak úgy a hatalmukba keríteni hogy el ne áruljanak magukból is valamit. Arra kérlek, hogy amennyire lehetséges, emlékezz vissza arra az időre és mondd el, mire emlékszel.
– Nem kérnéd ezt, ha tudnád, mit kívánsz tőlem.
Úgy gondoltam, hogy tudom, de nem mondtam ki. Hagytam, hogy csöndben végiggondolja. Hajnalodott, én pedig tettem egy kört a táborunk körül. A Bolond ekkor folytatta.
– Voltak olyan Mesterséggel foglalkozó könyvek, amikről semmit sem tudtok. Könyvek és tekercsek, amiket Galenus elvitt Magány szobájából, mikor haldoklott. Ami benne volt, csakis egy Oktatóra tartozott, de volt olyan is, ami csak ravasz zárakkal nyílt. Galenusnak rengeteg ideje volt babrálni azokkal a zárakkal, és ismered a mondást, egy zár csak a becsületes embert tartja meg becsületesnek. Galenus rengeteg dolgot tudott meg, amit nem értett. Voltak ott olyan tekercsek, amelyen Mesterséghasználók nevei álltak. Galenus fölkereste azokat, akiket meg tudott találni, és kikérdezte őket. Aztán megölte őket, nehogy később beszélhessenek másnak is. Galenus sokat megtudott. Tudta, hogyan lehet sokáig jó egészségben élni. Hogyan lehet fájdalmat okozni a Mesterséggel, érintés nélkül. A legősibb tekercsekben említést talált valami nagy hatalomról, ami csak egy képzett Mesterséghasználóra vár a Hegyvidéken. Ha Pompa meg tudná szerezni a Hegyvidéket, olyan hatalomra tehetne szert, amivel mindenkit le tudna győzni. Ezért akarta megszerezni Kettricken kezét Igazságnak, de sosem állt szándékában hagyni, hogy a frigy létrejöjjön. Arra számított, hogy ha Igazság meghal, ő venné feleségül Kettrickent a bátyja helyébe lépve. Beleértve az örökséget is.
– Nem értem – mondtam halkan. – A Hegyvidéken borostyán van, szőrme és...
– Nem, nem – rázta meg a fejét a Bolond. – Nem ilyesmire gondoltak. Galenus nem mondta el az egész tervet Pompának, mert akkor nem lett volna hatalma a féltestvére fölött. De képzelheted, amint Galenus meghalt, Pompa azonnal rátette a kezét a tekercsekre és a könyvekre és nekiállt tanulmányozni őket. Pompa nem ismeri túlságosan az ősi nyelveket, de nem mert senki mást bevonni, mert félt, hogy ők fedezik föl előbb a titkot. Végül azonban rájött ő is a titokra, és megrémült. Addigra már lelkesen elküldte a bátyját a Hegyvidékre, hogy belehaljon az ostoba küldetésébe. Végre rájött, hogy Galenus az Elődök fölötti hatalmat akarta megtartani magának. Azonnal arra a következtetésre jutott, hogy Igazság meg te összeszövetkeztetek, hogy ezt a hatalmat megszerezzétek magatoknak. Hogy merészeli Igazság ellopni azt a kincset, amit Pompa már olyan régóta meg akar szerezni magának? Hogy merészel így bolondot csinálni Pompából? – halványan elmosolyodott. – Az ő agyában az Elődök fölötti hatalom az ő születési előjoga. Azt képzeli, hogy csak a jogos jussát védi meg azzal, hogy megöl téged.
Ültem, és bólogattam. Minden apró darabka illet egymáshoz. Hatalmas sötét foltok tisztultak ki bennem Pompa megértésével kapcsolatban, és riasztó kép alakult ki előttem. Tudtam, hogy nagyravágyó ember, tudtam, hogy félt és gyanakodott mindenre és mindenkire, akit nem tudott irányítani. Kettős veszélyt jelentettem neki, apja figyelmének riválisa voltam, s rendelkeztem az Ösztönnel, amit nem tudott megérteni, sem elpusztítani. Pompa számára minden ember vagy eszköz volt, vagy fenyegetés. Minden fenyegetést el kell pusztítania.
Valószínűleg sosem fordult meg a fejében, hogy csak annyit akartam tőle, hogy hagyjon békén.

 

 

35
Hanna titkai

 

SEHOL SEM TÖRTÉNIK említés arról, ki emelte a Tanúsziklákat, amik a Kosvár közeli begyoldalban állnak. Talán öregebbek magánál a kosvári kastélynál is. Feltételezett hatalmának vajmi kevés köze van Edához, vagy Élhez, de az emberek mégis rendületlenül ebben hisznek. Még azok is, akik kételkednek az istenek létezésében, vonakodnának eskü alatt hazudni a Tanúsziklák előtt. Fekete, viharvert kövekből állnak, s ha volt is rajtuk írás valaha, a természet erői már rég letörölték róla.

*

Igazság ébredt elsőként másnap reggel. Kitántorgott a sátrából, amint a nap sugarai színeket varázsoltak a vidékre.
– A sárkányom! – kiáltotta pislogva. – A sárkányom! – mintha attól félt volna, hogy valaki ellopta.
Még azután is, hogy megnyugtattam róla, hogy a szobor a helyén van, úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett gyermek. Azonnal folytatni akarta a munkát, de nagy nehézségek árán sikerült meggyőznöm, hogy igyon egy bögre csalánteát és egyen egy szelet nyársonsültet. Nem várta meg, míg a kása fölmelegszik a húshoz, egyik kezében karddal, másikban a hússzelettel fölkelt, és a sárkányhoz ment. Egyáltalán nem beszélt Kettrickenről. Hamarosan újra fölhangzott a kaparászó hang, és Igazság valódi énjének árnyéka, amit előző este láttam, eltűnt a reggeli napsugarakkal.
Furcsa volt, hogy új nap kezdődött, mégsem készültünk tábort bontani. Senki sem volt jókedvében. Kettricken szeme duzzadt volt a sírástól, Hanna szótlan, a mozgása darabos. A farkas még mindig teli gyomorral heverészett, és csak aludni akart. Csillag mindenkire haragudott egy kicsit, mintha a mi hibánk lett volna, hogy a küldetésünknek ilyen zavaros körülmények közt látszott vége szakadni. Miután ettünk, Csillag bejelentette, hogy megeteti a jeppákat és elmegy ruhákat mosni a patakhoz, amit a Bolond talált. Hanna dünnyögve beleegyezett, hogy a biztonság kedvéért vele megy, bár tekintete gyakran rebbent Igazság sárkányára. Kettricken is a sárkány talapzatán ült, és rosszkedvűen figyelte, ahogy férje és királya a fekete sziklát faragja. Lefoglaltam magam a szárított hús becsomagolásával, aztán megraktam a tüzet, és újabb húsadagokat raktam ki száradni.
– Menjünk – mondta a Bolond, amint befejeztem.
– Hová? – kérdeztem. Egy rövid pihenő gondolata járt a fejemben.
– A lányhoz a sárkányon – emlékeztetett. Lelkesen elindult, nem is törődött vele hogy követem-e, vagy sem. Tudta, hogy utána megyek.
– Szerintem bolondság – szóltam utána.
– Pontosan – felelte vigyorogva, és nem is szólt többet, míg elértük a szobrot.
A lánya sárkány hátán kicsit nyugodtabbnak tűnt ma reggel, vagy csupán kezdtem hozzászokni a csapdába szorult Ösztön-kisugárzáshoz. A Bolond nem tétovázott, hanem fölmászott a talapzatra. Én már lassabban követtem.
– Kicsit máshogy néz ki ma – tűnődtem halkan.
– Hogyan?
– Nem tudom megmondani – a fejét vizsgálgattam, a kőkönnyeket az arcán. – Neked nem tűnik föl?
– Nem igazán néztem meg tegnap olyan közelről.
Most, hogy ideértünk, a Bolond évődése is alábbhagyott. Nagyon finoman megérintettem a sárkány hátát. A pikkelyek olyan finoman kidolgozottak voltak, a sárkány tartása olyan természetes, hogy szinte vártam, mikor vesz levegőt. Hideg, kemény követ érintettem. Visszafojtottam a lélegzetem, bátorságot gyűjtöttem, aztán elkezdtem fürkészni a követ. Szokatlan érzetekkel találkoztam; nem volt szívverés, se lélegzet, semmilyen más életjel, csak a Ösztön által közvetített csapdába esettség és elkeseredettség. Egy pillanatig elkerült, aztán összetalálkoztunk, és a másik jelenlét is kitapogatózott felém. Kerestem az érzést, hogy milyen, ha szél simogatja a bőrt, a vér meleg áramlását, ó, a nyári nap illatát, a ruha érintését a bőrömön és mindent, ami a létezés része volt, ami iránt éheztem. Visszarántottam a kezemet, megriasztott a másik érintésének heve. Mintha magába akart volna rántani.
– Furcsa – suttogta a Bolond, aki rajtam keresztül érezte, amit tapasztaltam. Tekintetünk találkozott, egy darabig egymást néztük, aztán egyik ezüst ujját a lány felé nyújtotta.
– Nem kellene ezt tennünk – mondtam, de szavaimnak nem volt ereje. A karcsú alak ujjatlan zekében, nadrágban és szandálban ült a sárkányon. A Bolond a karjához érintette az ujját.
Mesterség közvetítette fájdalom és harag hulláma töltötte meg a kőfejtőt. A Bolondot valami láthatatlan erő lerepítette az emelvényről, és keményen landolt a hátán, eszméletlenül terült el. Megroggyantak a térdeim, és a sárkány mellé roskadtam. Az Ösztön-harag olyan erős volt a fejemben, hogy azt hittem, a sárkány dühödten eltapos. Ösztönösen összekuporodtam, kezeimet védekezőn a fejem fölé emeltem.
Egy pillanat műve volt, a sikoly visszhangjai azonban szűnni nem akaróan visszhangoztak még a kőfejtő falai között. Reszkető lábakkal lemásztam az emelvényről, hogy megvizsgáljam a Bolondot, mikor Éjszem érkezett sietve. Mi volt az? Ki fenyeget minket? Letérdeltem a Bolond mellé. Beütötte a fejét, és vér szivárgott belőle a földre, de sejtettem, hogy nem ettől eszméletlen.
– Tudtam, hogy nem lett volna szabad megtenni. Miért hagytalak? – morogtam magamnak, miközben fölnyaláboltam, hogy visszavigyem a táborba.
– Mert nagyobb bolond vagy, mint ő. Én pedig a legnagyobb, mert egyedül hagytalak benneteket, és abban bíztam, hogy ésszel cselekedtek. Mit csinált? – Hanna még mindig lihegett a sietségtől.
– Megérintette a lányt a sárkány hátán az ezüstös ujjával.
Beszéd közben fölnéztem a szoborra. Legnagyobb megrökönyödésemre egy élénk ezüst ujjlenyomat látszott a lány karján, vörös szegéllyel. Hanna követte a tekintetemet, és döbbenten felhorkant. Felém fordult, és fölemelte a kezét, mintha meg akarna ütni, de aztán csak ökölbe szorította a kezét, és reszketve leeresztette.
– Hát nem elég, hogy örökre csapdába esve szenved, egyedül? Ti pedig ide jöttök, és még fájdalmat is okoztok neki. Hogy lehettek ilyen kegyetlenek?
– Nem akartuk bántani. Nem tudtuk...
– A tudatlanság a legkiválóbb kifogás a kegyetlenül kíváncsiaknak! – csattant föl Hanna.
Hirtelen én is haragra lobbantam.
– Ne papolj a tudatlansággal, asszony, ha csak arra vagy képes, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz! Figyelmeztetsz, fenyegetőzöl és baljós ómeneket hintesz el, de nem mondasz semmit, amivel segíthetnél nekünk. Ha pedig hibázunk, még neked áll följebb, és azt szajkózod, hogy tudhatnánk mit csinálunk! Hogyan? Hogyan tudhatnánk, ha az, aki valóban ismeri a dolgokat, folyton eltitkolja előlünk a tudást?
A Bolond mocorogni kezdett a karjaimban, a farkas pedig föl-alá járkált a lábamnál. Halk nyüszítéssel szimatolta meg a Bolond lelógó kezét.
Óvatosan, nehogy hozzád érjen az ujja!
Mi bántotta?
Nem tudom.
– Semmit sem tudok – mondtam hangosan is, keserűséggel a hangomban. – A sötétben tapogatózom, és közben mindenkinek fájdalmat okozok.
– Nem merek közbeavatkozni – kiáltott rám Hanna. – Mi történne, ha valamelyik mondandóm rossz útra térít? Mi lesz a próféciákkal? Magadnak kell megtalálni a megoldást, Gyorsító.
A Bolond kinyitotta a szemét, és rám nézett. Aztán megint lecsukódtak a szemei, és a vállamra hajtotta a fejét. Kezdett elnehezedni, nekem pedig meg kellett tudnom, hogy mi történt vele. Jobb fogást kerestem rajta. Láttam, ahogy Csillag érkezik, karján nedves ruhákkal. Megfordultam, és elindultam a tábor felé. A vállam fölött szóltam hátra.
– Talán ezért vagy itt. Talán azért hozott össze minket a sors, hogy szerepet játssz benne. Talán föllebbenthetnéd tudatlanságunk fátylát, hogy teljesíthessük azokat az átkozott próféciákat. És talán azzal gátolsz minket, hogy hallgatsz. De – megálltam, hogy a vállam fölött vessem felé kegyetlen szavaimat –, szerintem saját céljaidból tartod a szád. Azért, mert szégyelled magad.
Elfordultam döbbent arckifejezése elől, haragommal palástoltam a szégyenemet, amiért így beszéltem vele. Új erőt, elszántságot adott nekem. Hirtelen arra az elhatározásra jutottam, hogy mindenkit rábírok, hogy úgy viselkedjen, ahogyan kellene. Az a fajta gyermeki makacsság volt, ami oly gyakran kevert bajba, de ha egyszer a szívemben fölmerült az érzés, a düh vasmarokkal ragadta meg.
A jurtába vittem a Bolondot, és lefektettem a pokrócára. Egy ing rongyos maradékát hideg vízbe mártottam, és a tarkóján vérző sebre szorítottam. Mikor alábbhagyott a vérzés, megvizsgáltam a sebet. Nem volt nagy vágás rajta, de egy tekintélyes púp tetején ücsörgött. Még mindig sejtettem, hogy nem ezért ájult el.
– Bolond? – szóltam oda neki halkan, aztán egyre erőteljesebben. – Bolond? – megpaskoltam az arcát. Egyszer csak kinyitotta a szemét. – Bolond?
– Rendben vagyok, Fitz – mondta erőtlenül. – Igazad volt, nem lett volna szabad megérintenem, mégis megtettem. Sosem leszek képes elfelejteni.
– Mi történt? – erősködtem.
Megrázta a fejét.
– Most még nem tudok beszélni róla – mondta halkan.
Talpra szökkentem, a fejemet bevertem a sátor tetejébe, csaknem összedőlt.
– Az egész társaságban senki sem beszél semmiről! – jelentettem ki ingerülten. – Kivéve engem. Én majd beszélek mindenről.
Mikor kiviharzottam, a Bolond fél könyékre támaszkodva meredt utánam. Nem tudtam, hogy csodálkozva, vagy döbbentem, de nem is érdekelt. Fölsiettem a kőrakáson a sárkány emelvényére, ahol Igazság faragta a sárkányát. Az egyenletes kaparászás, ahogy a kard pengéje csikordult a kövön, olyan volt, mintha ráspollyal reszelték volna a lelkemet. Kettricken mellette ült üres tekintettel, némán. Egyikük sem vettet rám egyetlen pillantást sem.
Megálltam, és kifújtam magam, hátrasöpörtem a hajamat az arcomból, leporoltam a nadrágomat és megigazgattam koszos-foltos ingemet. Három lépést tettem előre, formális meghajtásomat Kettrickennek is szántam.
– Királyom, királyném. Azért jöttem, hogy befejezzem a királyomnak tett jelentést, ha megengedik.
Arra számítottam, hogy egyikük sem törődik velem, de Igazság két újabb karistolás után abbahagyta, és válla fölött rám nézett.
– Folytasd, FitzLovag. Nem hagyom abba a munkát; de hallgatlak.
Komor udvariasság volt a hangjában, ami bátorságot adott. Kettricken hirtelen jobban kihúzta magát, ő is kisöpörte az arcából a hajtincseit, aztán bólintott. Nagy levegőt vettem és belekezdtem, jelentettem, ahogy tanították, mindenről beszámoltam, amit azóta láttam, vagy tettem, hogy a romos városban jártam. Valamikor a hosszú elbeszélés alatt a vésés hangja abbamaradt. Igazság lassan Kettricken mellé ült, s egyszer majdnem a kezébe vette Kettricken kezét, aztán észrevette magát, és az ölébe ejtette a karjait. Kettricken azonban észrevette a mozdulatot, és egy picit közelebb húzódott hozzá. Két elrongyolódott uralkodóm ott ült előttem a sárkány kőtalapzatán trónolva, és engem hallgattak.
Apránként a többiek is megérkeztek, először a farkas, aztán a Bolond és Csillag, végül az öreg Hanna, és félkörben megálltak mögöttem. Mikor kezdett kiszáradni a torkom, Kettricken intett Csillagnak, aki vizet hozott nekem. A dalnok teával és ennivalóval tért vissza, mindannyiunknak hozott egy keveset. Én csak néha kortyoltam a teámba, míg a többiek piknikeztek körülöttem.
Kitartottam elhatározásom mellett, és nyíltan beszéltem mindenről, még arról is, amit szégyellnem kellett volna. Elmeséltem, hogyan öltem meg Pompa őreit figyelmeztetés nélkül, még a nevét is megmondtam. Nem kerteltem az Ösztönről sem, amiről régebben hallgattam volna. Olyan nyíltan és egyszerűen beszéltem, mintha négyszemközt lettem volna Igazsággal, elmondtam neki az aggályaimat Mollyt és a gyermekemet illetően, beleértve azt is, hogy ha Pompa nem találja meg őket, akkor Árny veszi el tőlem a lányomat, hogy a trónra ültesse. Miközben beszéltem, minden lehetséges módon megpróbáltam elérni Igazság elméjét, megpróbáltam fölébreszteni benne az emléket, hogy ki volt ő. Tudtam, hogy érezte a próbálkozásaimat, de bárhogy próbáltam is, nem sikerült válaszra bírnom.
Azzal fejeztem be a beszámolót, hogy mit csináltunk a Bolond meg én a lánnyal a sárkány hátán. Figyeltem Igazság arcát, hátha változik az arckifejezése, de semmit sem vettem észre. Mikor mindent elmondtam neki, csak álltam szótlanul, remélve, hogy kikérdez. A régi Igazsággal még kétszer végigvettünk volna minden eseményt, megkérdezte volna, mire gondoltam, mit éreztem, mit figyeltem meg, vagy gyanítottam-e valamit. Ez az őszhajú öregember azonban csak bólogatott párszor. Úgy tett, mint aki föl akar kelni.
– Királyom! – könyörögtem.
– Mi az, fiú?
– Nincs kérdésed hozzám? Nincs mondandód?
Rám nézett, de nem voltam biztos benne, hogy látott-e. Megköszörülte a torkát.
– Carrodot a Mesterséggel öltem meg, ez igaz. A többieket azóta nem éreztem, de nem hiszem, hogy meghaltak volna, csak elveszítettem a képességet, hogy megérezzem őket. Óvatosnak kell lenned.
Eltátottam a szám.
– Ez minden? Legyek óvatos? – a szavai megdermesztettek.
– Nem, van még rosszabb is. – A Bolondra nézett. – Attól félek, hogyha a Bolonddal beszélsz, Pompa a fülével hallgatózik. Attól félek, aznap Pompa jött el hozzád és a Bolond nyelvével beszélt, hogy megtudja tőled, hol van Molly.
Kiszáradt a szám. A Bolondra néztem, aki szintén döbbenten nézett.
– Én nem emlékszem... sosem mondtam... – szaggatottan levegőt vett, aztán hirtelen eldőlt és elájult.
Hanna mellé sietett.
– Lélegzik – mondta.
Igazság bólintott.
– Felteszem, elhagyták hát. Talán. Ne bízz benne, hogy így van. – Megint rám nézett. Megpróbáltam állva maradni. Éreztem, ahogy elhagyták a Bolondot, olyan volt, mintha egy selyemszál hirtelen elszakadt volna. Nem volt erős a fogásuk az elméjén, de ennyi is elég volt. Elég volt hozzá, hogy fölfedjem nekik a gyermekem rejtekhelyét, hogy megtudjanak mindent, ami ahhoz kellett, hogy megtalálják és megöljék a feleségemet és a gyermekemet. Elég volt minden éjszaka átkutatni az álmait és ellopni, amire szükségük volt.
A Bolondhoz mentem, és ép kezét a kezembe fogva kinyúltam az elméje felé. Lassan kinyitotta a szemét. Egy ideig értetlenül nézett ránk. Tekintetünk találkozott, az övében mélységes szégyen tükröződött.
– „S aki a legközelebb áll hozzá, ő árulja el legálnokabbul.” Saját próféciám. Tudtam már tizenegy esztendős korom óta. Árny, gondoltam, mikor azt mondta, hajlandó elvenni a gyermekedet. Árny volt az áruló. – Lassan megrázta a fejét. – De nem ő volt, hanem én. Én. – Lassan fölállt. – Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Láttam, hogy könnybe lábadt a szeme, aztán megfordult, és lassan elsétált tőlünk. Nem bírtam rávenni magam, hogy utána menjek, de Éjszem hangtalanul fölállt, és utána eredt.
– FitzLovag. – Igazság nagy levegőt vett, aztán halkan szólalt meg. – Fitz, megpróbálom befejezni a sárkányomat. Ez minden, amit tehetek. Remélem, hogy ennyi elég.
Az elkeseredés bátorságot öntött belém.
– Királyom, nem teszed meg ezt értem? Nem küldesz üzenetet Burricknak és Mollynak, hogy meneküljenek el, mielőtt rájuk találnak?
– Jaj, fiam – mondta sajnálkozva. Egy lépést tett felém. – Még ha merném is, attól félek, nincs elég erőm hozzá. – Fölnézett előbb rám, aztán Kettrickenre, akin elidőzött a tekintete. – Cserben hagy a testem, az elmém, a Mesterség. Nagyon fáradt vagyok, és alig maradt belőlem valami. Mikor megöltem Carrodot, elhagyott a Mesterség. Azóta nagyon lelassult a munka, még a kezemen is csökken a nyers erő, az oszlop pedig zárva áll előttem. Nem tudok átmenni rajta, hogy fölfrissítsem a mágiát. Attól félek, legyőztem magam, attól tartok, nem tudom befejezni a feladatomat. Végül mindannyiótok előtt kudarcot vallok. Előttetek és a Hat Hercegség előtt.
Kettricken a kezébe temette az arcát. Azt hittem sír, de mikor fölnézett, láttam, hogy a szerelme mindennél erősebben sugárzik belőle.
– Ha ezt gondolod, akkor hadd segítsek. – A sárkány felé intett. – Biztosan tudnék segíteni neked, hogy befejezd. Mutasd meg, hol faragjak le belőle, te pedig a részleteket alakíthatod.
Szomorúan megrázta a fejét.
– Bárcsak segíthetnél, de nekem kell megtennem, egyedül kell csinálnom.
Hanna talpra állt, megállt mellettem, és úgy meredt rám, mintha minden az én hibám lett volna.
– Felség, Igazság király – kezdte. Egy pillanatra elbátortalanodott, aztán hangosabban szólalt meg. – Királyom, ön téved. Kevés sárkányt hozott létre egyetlen ember. Legalábbis a Hat Hercegség sárkányait. Hogy a többiek, az igazi Elődök mire voltak képesek egyedül, nem tudhatom, de tudom, hogy a Hat Hercegség által készített sárkányokat általában egy teljes kotéria készítette együtt, nem pedig egyetlen ember.
Igazság némán meredt rá.
– Mit beszél? – kérdezte reszkető hangon.
– Azt mondom, amit tudok, nem számít, a többiek mit gondolnak majd rólam. – Mindannyiunkra vetett egy pillantást, minta búcsúzna, aztán hátat fordított nekünk, és csak a királyhoz beszélt. – Királyom, az éh nevem Vércse, Kosból származom, és Rakonc egykori kotériájának a tagja voltam. A Mesterséggel megöltem valakit, a kotériám egyik tagját, szerelmi féltékenységből. Ez felségárulásnak számított, mert mi voltunk a királynő ereje, én pedig elpusztítottam ezt. Ezért megbüntettek, ahogy a Királyné Igazsága megkövetelte. Kiégették belőlem a Mesterséget, így lettem az, aki most ön előtt áll. Magamba zárták a képességemet, képtelen vagyok kinyúlni magamból, hogy bárkit is megérintsek. Ezt tette velem a kotéria, a gyilkosságért pedig a királyné száműzött a Hat Hercegségből, mindörökre. Elküldött, hogy egyetlen Mesterséghasználó se tudjon megszánni és feloldani elmém béklyóit. Azt mondta nekem, ez a legrosszabb büntetés, amit elképzelhet nekem, hogy magányomban talán majd vágyni fogok a halál után. – Hanna lassan térdre rogyott. – Királyom, a királynőmnek igaza volt. A kegyelmét kérem most. Vagy vessen véget az életemnek, vagy... – nagyon lassan fölemelte a fejét. – Vagy használja az erejét, hogy megnyissa az elmémet a Mesterség előtt, én pedig kotériájaként szolgálom, és segítek kifaragni a sárkányt.
Mindenki hallgatott. Mikor Igazság megszólalt, zavarodott volt.
– Nem ismerős Rakonc kotériájának a neve.
Hanna reszkető hangon szólalt meg.
– Elpusztítottam, felség. Csak öten voltunk, mikor megöltem egyikünket, már csak hárman maradtak, de a Mesterségen keresztül ők is átélték társuk halálát és. az én képességem kiégetését. Nagyon legyengültek, úgy hallottam, a királynő elbocsátotta őket. Utána ők is fölkeresték az utat, ami egykor Jhaampéból indult. Sosem tértek vissza, de nem hiszem, hogy túlélték az út megpróbáltatásait. Nem hiszem, hogy valaha is készítettek olyan sárkányt, amilyenről annakidején álmodoztunk.
Mikor Igazság megszólalt, mintha nem Hanna szavaira válaszolt volna.
– Sem apámnak, sem a feleségeinek nem volt fölesküdött kotériája. A nagyanyámnak sem. – Összeráncolta a szemöldökét. – Melyik királynőt szolgálták?
– Szorgalom királynőt, felség – felelte Hanna halkan. Még mindig a kemény kövön térdelt.
– Szorgalom királynő kétszáz éve uralkodott – jegyezte meg Igazság.
– Kétszázhuszonhárom éve halt meg – vágta rá Csillag.
– Köszönjük, dalnok – mondta Igazság csípősen. – Kétszázhuszonhárom éve. Azt akarja mondani, hogy az ő kotériájában szolgált?
– Így igaz, felség. Magamra alkalmaztam a Mesterséget, hogy megőrizzem a szépségem és fiatalságomat. Nem volt túl méltó egy Mesterség-használóhoz, de bizonyos mértékben mindenki alkalmazta. Több, mint egy évembe került uralni a testem, de jó munkát végeztem. A mai napig gyorsan gyógyulok, a legtöbb betegség elkerül. – Büszkeség lopózott a hangjába.
– A kotériák legendás hosszúéletűsége – jegyezte meg Igazság magának. Sóhajtott. – Sok minden lehetett még Magány könyveiben, amit Lovag és én sosem tudtunk meg.
– Rengeteg dolog, felség. – mondta Hanna immár több magabiztossággal. – Csodálkozom, hogy azzal a kevés képzéssel, amit ön és FitzLovag kaptak, sikerült eljutnia idáig egyedül. Ráadásul egy sárkányt is kifaragott, ez már magában megér egy hősi éneket.
Igazság lenézett rá.
– Ej, asszony, üljön le, fáj látnom, ahogy térdel. Bizonyára sok mindent el tud még mondani nekem. – Nyugtalanul fészkelődött ültében, és a sárkányra nézett. – De amíg beszélgetünk, nem halad a munka.
– Akkor csak annyit mondok, amennyi feltétlen szükséges. – Ajánlotta Hanna. Nehézkesen talpra állt. – Erős volt bennem a Mesterség, elég erős, hogy öljek vele, amire nem sokan voltak képesek. – Elhallgatott, és nagy levegőt vett. – Ez az erő még mindig bennem lakozik. Aki elég erős, újból megnyithatná az elmémet a Mesterség előtt. Úgy hiszem, felségedben megvan ez az erő, bár most nem lenne képes használni. A Mesterséggel ölt, ami szörnyű dolog, s bár akit megölt, nem volt hű magához, mégis volt idő, hogy együtt dolgoztak. Azzal, hogy megölte, magában is meghalt egy rész, ezért érzi úgy, hogy nem maradt elég Mesterségbeli ereje. Ha én rendelkeznék vele, segíthetnék meggyógyítani.
Igazság fölnevetett.
– Nekem sem maradt Mesterségem, magának sem maradt, de ha lenne, segíteni tudnánk egymáson. Asszony, olyan csomó ez, aminek nincsen vége. Hogyan vágjuk el a csomót, ha nincs kardunk?
– Van kardunk, felség. FitzLovag. A Gyorsító.
– Ah, az ősi legenda. Az apám kedvelte. – Rám nézett, és méregetett. – Gondolja, hogy elég erős? Augustus unokaöcsém sosem tért igazán magához, miután kiégett benne a Mesterség. Inkább kegyelem volt ez a számára, a Mesterség olyan úton indította el, ami nem való neki. De nekem annyi dolgom volt. Mindig annyi volt a teendő.
Éreztem, ahogy királyom gondolatai elkóborolnak. Határozottan léptem előre.
– Királyom, mit kívánsz, mivel próbálkozzam?
– Ne próbálkozz semmivel. Cselekedj. Tessék. Árny mondta ezt mindig. Árny. Ő is a sárkányban van már, de ez az egy darabka itt maradt. Ezt is bele kell tennem.
Hanna közelebb lépett hozzá.
– Felség, segítsen fölszabadítani a Mesterségemet, én pedig segítek megtölteni a sárkányt.
Volt valami a szavaiban, amit Igazság sokkal jobban megértett, mint bármelyikünk. Végül vonakodva bólintott.
– Nem látok más megoldást – mondta inkább magának. – Nincs más út.
– Hogyan tegyek meg valamit, ha azt sem tudom, mi az? – panaszkodtam. – Felség – tettem hozzá Kettricken rosszalló tekintetét látván.
– Annyit tudsz, mint mi – mondta Igazság feddőn. – Vércse elméjéből kiégették a Mesterséget, a saját kotériája, hogy elszigeteltségre ítéljék egész életére. Használnod kell a Mesterséget, ahogy csak tudod, hogy áttörd a falait.
– Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá – kezdtem, de Hanna felém fordult, és rám nézett. Szemében könyörgés ült, hiány és magányosság. És olyan Mesterség-éhség, ami szinte belülről emésztette. Kétszázhuszonhárom év, gondoltam magamban. Hosszú idő a száműzetésre. Lehetetlenül hosszú, ha egy testben kell leélni. – De megpróbálom – mondtam, és felé nyúltam.
Hanna tétovázott, aztán megfogta a kezemet. Álltunk egymással szemben, kéz a kézben, és néztük egymást. Kinyúltam felé a Mesterséggel, de nem éreztem választ. Ránéztem, és próbáltam azt mondogatni magamnak, hogy ismerem őt, hogy egyszerű dolog megérintenem Hanna elméjét. Fölidéztem minden gondolatomat róla, a zsémbes öregasszonyt, szótlan kitartását, éles nyelvét, ügyes kezeit. Eszembe jutott a kavicsos Mesterség-játék, eszembe jutott, milyen gyakran játszottunk fölötte összedugva a fejünket. Megérinteni Hannát. De a Mesterség semmit sem talált.
Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt tudtam, hogy nagyon szomjas lettem.
– Innom kell egy bögre teát – mondtam, és elengedtem a kezét. Bólintott felém, jól elrejtette csalódását. Mikor elengedtem a kezét, és elfordultam, akkor jöttem rá, hogy a nap már elérte a hegytetőket. Ismét hallatszott Igazság kardjának kaparászó hangja, Kettricken pedig ült mozdulatlanul, némán figyelte őt. Nem tudtam, hová lettek a többiek. Együtt sétáltunk le a talapzatról a táborunk felé, ahol még pislákolt a tűz. Fát aprítottam, Hanna pedig vizet tett a tűzre forrni. Egyikünk sem szólt, miközben fölmelegedett. Még akadt egy kevés fű, amit a vízbe szórhattunk, mi pedig mindet fölhasználtuk, aztán csak ültünk, és szürcsölgettük a teát. Igazság kardjának hangja háttérzörejjé vált, mint egy szú percegése. Ültem, és néztem az öregasszonyt.
Ösztönöm erős, élénk életet jelzett felőle. Éreztem öreg kezét, az ízületeit és fáradt csontjait, láttam a ráncokat az arcán, a szeme körül és a szája sarkában. Öreg, árulkodott a test. Öreg. De az Ösztön azt mondta, odabent egy fiatalos nő rejlett, talán velem egyidős, élénk és vadszívű, kalandra és szerelemre vágyó. Vágyakozik, de csapdában van. Megpróbáltam nem Hannát, hanem Vércsét látni. Ki volt ő azelőtt, hogy élve eltemettetett? Összetalálkozott a tekintetünk.
– Vércse? – kérdeztem hirtelen.
– Így hívtak – felelte halkan, hangjában gyásszal. – De ő már nincs többé, jó ideje már.
Mikor kimondtam a nevét, csaknem megéreztem őt. Éreztem, hogy megtaláltam a kulcsot, de nem tudtam, hol a zár. Motoszkálást éreztem az Ösztönömmel. Fölnéztem, bosszúsan az alkalmatlan pillanat miatt, és Éjszemet meg a Bolondot láttam. A Bolond szenvedett, én pedig átéreztem a fájdalmát. Rosszabb időpontban azonban már nem is jöhetett volna, hogy beszéljen velem. Azt hiszem, ő is tudta.
– Megpróbáltam nem zavarni – mondta halkan. – Csillag elmondta, hogy mit csináltatok, amíg távol voltam. Tudom, hogy várnom kellene, tudom, hogy fontos, amit tesztek, de... nem tudtam várni. – Hirtelen nem bírt a szemembe nézni. – Elárultalak – suttogta. – Én vagyok az Áruló.
Bármilyen gyenge volt is köztünk a kapcsolat, éreztem, mennyire elkeseredett. Megpróbáltam elérni az ő elméjét is, hogy éreztessem vele, mit gondolok. Kihasználták ellenem, de ez nem az ő hibája. Nem tudtam elérni őt sem. Szégyene és bűntudata kettőnk közé állt és gátat szabott a megbocsátásomnak. Azt is meggátolta, hogy ő bocsásson meg magának.
– Bolond! – kiáltottam hirtelen, és elmosolyodtam. Riadtan nézett rám, nem értette, hogy vagyok képes mosolyogni egyáltalán. – Nem, minden rendben. Megadtad a választ. Te vagy a válasz. – Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam alaposan végiggondolni a dolgot. Csak lassan, óvatosan, mondtam magamnak. Aztán... nem. Most, gondoltam, csak most van itt az idő, hogy megtegyük. Kinyújtottam felé a bal karomat, tenyérrel fölfelé. – Érints meg – utasítottam. – Érints meg a Mesterséggel, ami az ujjadon van, és tapasztald meg, hogy szerinted én úgy érzem-e, hogy elárultál!
– Nem! – kiáltotta Hanna, de a Bolond már nyúlt is felém, mintha álmodna. Ép kezével megfogta a kezem, másik kezének ezüstös ujjaival pedig ráfogott a csuklómra. Miközben éreztem a hűvös, égető érintést a bőrömön, kinyúltam, és megragadtam Hanna kezét.
– VÉRCSE! – kiáltottam hangosan. Éreztem, ahogy megmozdul benne valami, és magunk közé rántottam.
Én voltam a Bolond, és a Bolond volt én. Ő volt a Gyorsító, akárcsak én. Ketten voltunk egy fél, ami kiad egy egészet, széthasadt, de most újra egymásra találtunk. Egy pillanatra megismertem teljességében, egész lényét, varázslatosságát, aztán eltávolodott tőlem. Kacagott, egy buborék volt bennem, külön és ismeretlenül, mégis hozzám kapcsolódva. Tényleg szeretsz engem! Nem hittem a fülemnek. Tényleg nem hitte el ezelőtt. Ezelőtt csak szavak voltak, mindig attól féltem, szánalom szülte őket. De te igazán a barátom vagy. Ez a tudás. Ez az érzés, amit irántam viselsz. Tehát ez a Mesterség. Egy pillanatig csak élvezte a megismerést.
Hirtelen más is csatlakozott hozzánk. Ah, kicsi testvér, hát megtaláltad a füleidet! Az én zsákmányom a tiéd is, örökre egy falka leszünk!
A Bolond hátrahőkölt a farkas barátságos támadásától. Azt hittem, megtöri a kört, aztán hirtelen belemerült. Ő? Ő Éjszem? Ez a hatalmas harcos, ez a bátor szív?
Hogyan is írhatnám le azt a pillanatot? Oly régóta ismertem már Éjszemet, hogy meglepett, milyen keveset tudott róla a Bolond.
Szőrös? Ilyennek láttál? Szőrös és nyáladzó?
Bocsáss meg. – Mondta a Bolond őszintén. Megtiszteltetés számomra megismerni a valódi énedet. Sosem képzeltem, hogy ennyi nemesség lakozik benned. Egymás elismerése majdnem elsodort.
Aztán megállapodott körülöttünk a világ. Feladatunk van emlékeztettem őket. A Bolond eleresztette a kezemet, három ezüst ujjlenyomatot hagyott a bőrömön. Még a levegő is túl erősnek tűnt az ujjnyomok helyén. Egy ideig máshol voltam, most pedig megint a testemben. Csak pillanatok műve volt.
Hanna felé fordultam. Már az is nagy erőfeszítésembe került, hogy a saját szemeimmel lássak. Még mindig a karját szorítottam.
– Vércse? – kérdeztem halkan. Rám emelte a tekintetét. Ránéztem, és megpróbáltam olyannak látni őt, amilyen egykor lehetett. Nem hiszem, hogy érezte volna azt a hajszálvékony Mesterség-fonalat, ami kettőnk közt kialakult. Abban a pillanatban, mikor megdöbbent, látván, hogy megérintettem a Bolondot, sikerült átjutnom a védelmén. Túl vékony szál volt, most már tudtam, mi fojtotta el. – Ez a hatalmas bűntudat és szégyen, amit magadban hordasz, Vércse. Hát nem látod? Ezzel égettek meg, te pedig csak tovább növelted az évek során. A falat te magad építetted. Bontsd le, bocsáss meg magadnak, és jöjj elő.
Megragadtam a Bolond csuklóját, és magam mellett tartottam. A közelben éreztem Éjszemet is. Mindketten a saját elméjükben voltak már, de könnyedén el tudtam érni őket. Erőt merítettem belőlük, lassan, óvatosan. Az ő erejüket és szeretetüket fordítottam Hanna ellen, megpróbáltam áttörni hozzá, átjutni páncéljának apró repedésén.
Könnyek peregtek végig az arcán.
– Nem tudok. Ez a legnehezebb, hogy nem tudom megtenni. Azért égettek meg, hogy megbüntessenek, de ez nem elég. Sosem lesz elég. Soha nem bocsáthatok meg magamnak.
Mesterség kezdett szivárogni belőle, ahogy megpróbált elérni, megpróbálta megértetni velem. Kinyúlt, mindkét kezével megragadta a kezeimet. Fájdalma átszivárgott az érintésen.
– Ki bocsáthat meg neked? – kérdeztem.
– Szula, a nővérem! – A név kiszakadt belőle, és éreztem, hogy nem akart gondolni rá, még kimondani sem merte évekig. A nővére, nem csak a kotéria egyik tagja, hanem a nővére. Vércse pedig megölte őt haragjában, mikor rajtakapta őt Rakonccal. A kotéria vezetőjével?
– Igen – suttogta, bár nem volt szükség szavakra közöttünk. Az erős és jóképű Rakonc. Szeretkeztek, testben és Mesterségben, egyek voltak úgy, ahogy mások nem is lehettek. Aztán rajtakapta őket, Rakoncot és Szulát, aztán...
– Tudhatta volna – kiáltottam felháborodottan. – Testvérek voltatok, és egy kotéria tagjai. Hogy tehette ezt Rakonc? Hogy tehette?
– Szula! – kiáltotta hangosan, és egy pillanatra megláttam őt. Egy második fal mögött voltak, mind a ketten: Vércse és Szula. Két kislány, mezítláb futottak a fövenyen, csak egy szökkenésnyire a jéghideg hullámoktól. Két kislány, egyformák, mint két tojás, apjuk szeme fénye, ikrek, futottak a kis csónak felé, ami a partra futott. Siettek megnézni, mit fogott Apa a hálójával. Éreztem a sós szelet, a fába, fövenybe ivódott szagokat. Két kislány, Szula és Vércse, bezárva, és elrejtve egy fal mögött. Láttam őket még akkor is, ha ő nem láthatta.
Látom. Ismerem őt. Ő is ismer téged, jobban, mint bármi mást. Mennydörgés és villám, így nevezett titeket anyátok, mert Szula hetekig duzzogni szokott, neked pedig fölvillant a haragod és már el is tűnt. De rád Szula sem tudott sokáig haragudni. Rád soha, évekig pedig biztosan nem. Szeretett téged, sokkal jobban, mint ahogy bármelyikőtök szerette Rakoncot. Ahogy te szeretted őt. Ő pedig már megbocsátott volna. Sosem kívánta volna mindezt neked.
Nem... tudhatom.
De igen. Nézz rá. Nézz magadra. Bocsáss meg magadnak, és hagyd, hogy ő benned élhessen tovább ismét. Hagyd élni magadat is.
Bennem van?
Bizony, benned. Én magam is látom őt. Így kell lennie.
Mit érzel? – Óvatosság.
Csak szeretetet. Nézd meg magad. Mélyen saját elméjébe vezettem őt, olyan helyekre, olyan emlékek közé, amiket maga elől is rejtegetett. Nem a kotéria égette falak ártottak neki a legtöbbet, hanem azok a falak, amiket ő húzott föl közte és az elvesztett dolgok emléke között. Két leány, már idősebbek, kinyúlnak, hogy megfogják a kötelet, amit apjuk vetett nekik, és segítettek partra húzni a csónakot. Két leány, mint két tojás, azon vetélkednek, ki mondja el hamarabb Apának, hogy kiválasztották őket, hogy Mesterségre taníttassanak.
Apa azt mondta, egy lélek vagyunk, két testben.
Akkor nyílj meg, és ereszd ki őt is. Hadd éljetek mindketten.
Elhallgattam, és vártam. Vércse olyan emlékek közt járt, amiket emberöltőkkel ezelőtt zárt el magától. Olyan helyen járt, ahol a friss szellő, a lányok kacaja és egy olyan testvér várta, aki annyira hasonlított hozzá, hogy olykor szavakra sem volt szükség köztük. A Mesterség ott volt kettejük közt, mióta csak megszülettek.
Látom, mit kell tennem. Éreztem kirobbanó örömét és elhatározását. Ki kell eresztenem, bele kell tennem a sárkányba őt is. A sárkányban örökké élni fog, éppen ahogy terveztük. Mi ketten, újra együtt lehetünk.
Hanna fölállt, olyan hirtelen eresztette el a kezemet, hogy fölkiáltottam a váltástól. Megint a saját testemben voltam, éreztem, hogy nagyon messziről zuhantam vissza. A Bolond és Éjszem még mindig mellettem volt, de már nem voltak részei a körnek. Alig éreztem őket, annyi minden mást éreztem. Mesterséget, amint szökőárként áraszt el. Mesterséget, ami úgy sugárzott Hannából, mint a hőség egy kandallóból. Ragyogott tőle. Kifordította a tenyerét, mosolyogva nézte egyenes ujjait.
– Pihenned kell, Fitz – mondta lágyan. – Gyerünk. Gyerünk, aludj csak.
Gyengéd sugallat volt, de nem ismerte még saját Mesterségbeli erejét. Eldőltem, mint egy zsák, és nem emlékeztem többre.

Mikor fölébredtem, már teljesen sötét volt. A farkas testének súlya és melege kellemes érzés volt mellettem. A Bolond betakart, és mellettem üldögélt, a tüzet bámulta. Mikor megmozdultam, hirtelen megragadta a vállamat, és szinte elakadt á lélegzete.
– Mi az? – kérdeztem. Nem értettem semmit abból, amit láttam és hallottam. Tüzek égtek a sárkány körül. Hallottam, ahogy fém csendül a kövön, beszélgetés foszlányai jutottak el hozzám. Mögöttem, a sátorban Csillag hárfájának a hangjait hallottam.
– Mikor utoljára így aludtál, éppen egy nyilat vettünk ki a hátadból, és azt hittem, hogy seblázban haldokolsz.
– Nagyon fáradt lehettem – mosolyogtam rá, tudván, hogy megérti. – Nem vagy fáradt? Erőt merítettem belőled és Éjszemből.
– Fáradt? Nem. Úgy érzem, meggyógyultam. – Hangjában nem volt bizonytalanság. – Azt hiszem, egyszerre a tudat, hogy a hamis kotéria nem birtokolja a testem és a tudat, hogy nem gyűlölsz, ez gyógyított meg. És a farkas. Ő egy csoda. Olykor szinte érzem őt. – Furcsa mosoly ült ki az arcára. Éreztem, ahogy elméje Éjszem felé tapogatózik. Nem volt igazi ereje, hogy használja a Mesterséget, vagy az Ösztönt, de kicsit aggasztó volt látni, ahogy próbálkozott. Éjszem fáradtan intett a farkával.
Álmos vagyok.
Aludj hát, testvér. Kezemet vastag bundájára tettem. Ő volt az élet, az erő és a barátság, amiben bízhattam. Megint intett egyet a farkával, és leeresztette a fejét. Visszanéztem a Bolondra, és fejemmel Igazság sárkánya felé biccentettem.
– Mi folyik ott?
– Téboly. És öröm. Azt hiszem. Kivéve Kettrickent. Azt hiszem, őt belülről mardossa a féltékenység, de nem mozdul onnét.
– Mi folyik ott? – ismételtem türelmesen.
– Te többet tudsz, mint én – vágott vissza. – Csináltál valamit Hannával. Egy részét értettem, de legtöbbjét nem. Aztán elaludtál. Hanna pedig fölment oda, és csinált valamit Igazsággal. Nem tudom mit, de Kettricken azt mondta, mindketten sírva fakadtak. Aztán Igazság csinált valamit Hannával. Erre mindketten nevetni kezdtek, meg kiáltozni, hogy így működni fog. Elég sokáig maradtam, hogy lássam, ahogy vésőkkel és tőrökkel esnek neki a kőnek, mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. Kettricken közben némán ül, mint egy árnyék, és gyászos tekintettel figyeli őket. Nem hagyják, hogy segítsen. Aztán lejöttem ide, és láttam, hogy eszméletlen vagy. Vagy alszol. Ahogy tetszik. Azóta üldögélek már itt egy ideje, figyellek, meg teát főzök, vagy húst viszek annak, aki kiált nekem. Most meg fölébredtél.
Fölismertem, hogy az én jelentéstételeimet parodizálja, és elmosolyodtam. Hanna tehát fölszabadította Igazság Mesterségét, s azóta együtt dolgoznak a sárkányon. Kettricken.
– Mitől szomorú Kettricken? – kérdeztem.
– Azt kívánja, bárcsak ő lenne Hanna – magyarázta a Bolond, olyan hangon, mintha ez teljesen egyértelmű volna. Egy tányéron húst nyújtott felém, meg egy bögre teát. – Te hogy éreznéd magad, ha ilyen messzire jöttél volna, csak azért, hogy a párod másvalakit válasszon, aki segít neki? Igazság és Hanna locsognak, mint a seregélyek, mindenféle értelmetlen apróságról. Dolgoznak, és farigcsálnak, Igazság pedig néha csak áll, kezét a sárkányra teszi. Akkor pedig az anyja macskájáról beszél, meg a kakukkfűről, ami a torony tetején nőtt, a kertben, Hanna pedig megállás nélkül beszél neki Szuláról; Szula így, meg Szula úgy, arról, amit együtt csináltak. Azt gondoltam, abbahagyják majd, ha lemegy a nap, de Igazságnak csak ekkor jutott eszébe Kettricken, és megkérte, hogy hozzon tűzifát és rakjon tüzeket, hogy lássanak valamit. Ó, azt hiszem azt is megengedte neki, hogy kiélesítse néhány vésőjét.
– Csillag – mondtam bután. Nem akartam arra gondolni, mit érezhet most Kettricken. Elhessegettem a gondolatokat.
– Dalt költ Igazság sárkányáról. Azt hiszem, már föladta, hogy te meg én bármi jelentőset tegyünk valaha is.
Elmosolyodtam.
– Soha nincs a közelben, mikor valami fontosat csinálok. Amit ma tettünk, Bolond, jobb volt, mint bármelyik csata, amit eddig megvívtam. De ezt ő sosem fogja megérteni. – A jurta felé néztem, és félrebillentettem a fejem. – Selymesebben szól a hárfája, mint eddig – mondtam magamnak.
Válaszul a Bolond fölvonta a szemöldökét, elvigyorodott, és megmozgatta az ujjait felém.
Elkerekedett a szemem.
– Mit csináltál? – kérdeztem.
– Kísérleteztem. Azt hiszem, ha túlélem ezt az egészet, a bábjaim legendásak lesznek. Mindig képes voltam rá, hogy meglássam egy darab fában, hogy mit lehet kihozni belőle. Ezek – megint megmozgatta az ujjait felém –, annyira megkönnyítik a dolgomat.
– Légy óvatos – kértem.
– Én? Én nem lehetek óvatos, nem lehetek az, ami nem vagyok. Hová mész?
– Megnézem a sárkányt – feleltem. – Ha Hanna dolgozhat rajta, akkor dolgozhatom én is. Talán nem olyan erős bennem a Mesterség, de annál tovább kapcsolatban álltam rajta keresztül Igazsággal.

 

 

36
Ösztön és kard

 

A KÜLSZIGETEKI NÉPEK gyakran zaklatták a Hat Hercegség partvidékét. A Látnok-ház alapítója sem volt más, mint egy ilyen fosztogató, aki belefáradt a tengeri életbe. Fosztó legénysége legyűrte a Kos folyó torkolatában álló palánkerőd védőit, és elfoglalta. Nemzedékek sora alatt cserélték le a fa erődöt Kosvár kastélyának fekete szikláira, a külszigetekiek pedig letelepedtek, és uralkodót választottak maguknak.
Kereskedelem, fosztogatás és kalózkodás kéz a kézben járt a Hat Hercegség és a Külső-szigetek népei között. A Vörös Martalócok támadásaival azonban megváltozott ez a kölcsönösen hasznos kapcsolat. A Martalócok kegyetlensége és pusztításai példa nélkül álltak. Néhányan egy harcias vezér hatalomra kerülésének tulajdonították a drámai változásokat, aki a bosszú véres vallását honosította meg közöttük. Követőinek legkegyetlenebbjei lettek a Martalócok és a vörös hajók legénysége. Más külszigeteki törzseket, akik sosem gyűltek egyetlen vezér alá, erőszakkal kényszerített hűségre, aki pedig ellenszegült, azoknak a szipolyozást helyezték kilátásba egész családjuk és törzsük számára. Ez a vezér és martalócai a Hat Hercegség partvidékére hozták veszett gyűlöletüket. Ha a vezérüknek volt is valami célja a gyilkosság, az erőszak és a pusztítás mögött, sosem tudatta senkivel. A neve Rőt Kebal volt.

*

– Nem értem, miért tagadod meg tőlem – mondtam mereven.
Igazság abbahagyta vég nélküli faragását. Arra számítottam, hogy megfordul és a szemembe néz, de csak lejjebb görnyedt, és elsöpört egy halom törmeléket. Hihetetlen haladás állt be a munkájában. A sárkány teljes jobb első mancsa elkészült. Igaz, hogy hiányzott az az aprólékosság, ami a sárkány többi részén már látszott, de a láb már készen volt. Igazság óvatosan megmarkolta az egyik lábujjat. Mozdulatlanul ült a lény mellett, türelmesen. Nem láttam, hogy megmozdult volna a keze, de éreztem, ahogy a Mesterség dolgozik. Ha kitapogatóztam, éreztem az apró kőszilánkokat, amint leválnak a szoborról, és valóban, mintha a sárkány végig ott lett volna a kő alatt, csak le kellett faragni róla a fölösleget. Igazság feladata volt, hogy pikkelyről pikkelyre fölfedje a lényt.
– Fitz. Hagyd abba – mondta bosszúsan. Bosszankodott, mert a Mesterséggel osztoztam az élményen és elvontam a figyelmét a munkáról.
– Hadd segítsek – könyörögtem. Volt valami a munkában, ami vonzott magához. Korábban, mikor Igazság még csak a kardjával faragta a követ, a sárkány lenyűgöző szobor volt csupán. Most azonban szinte ragyogott körülötte a Mesterség, ahogy Igazság és Hanna az erejüket is beleadták. Hatalmas és megigéző látvány volt, ahogy egy csillogó, csobogó patak látványa a fák között megragadja a figyelmet, vagy ahogy a friss kenyér illata magához vonzza az embert. Sóvárogtam utána, hogy megérintsem és segítsek formába önteni ezt az irdatlan sárkányt. Munkálkodásuk puszta látványa olyan Mesterségéhséget ébresztett bennem, amilyet addig még sosem éreztem. – Régebb óta vagyok kapcsolatban veled a Mesterségen keresztül, mint bárki más. Akkor, amikor az evezőket húztam a Rurisk fedélzetén, azt mondtad, hogy én vagyok a te kotériád. Miért tagadod meg ezt tőlem, mikor segíthetnék és szükséged is volna rá?
Igazság sóhajtott, és a sarkán hintázott előre-hátra. Még nem készült el a láb, de már halványan fölsejlettek a pikkelyek. Látszott, hogyan bújik elő az ujjból a karom. Le akartam nyúlni, és előcsalni a kőből a hiányzó vonásokat.
– Ne gondolj rá – mondta Igazság határozottan. – Fitz. Fitz, nézz rám. Figyelj rám. Emlékszel rá, mikor először erőt merítettem belőled?
Emlékeztem. Elájultam.
– Most már jobban ismerem az erőmet – feleltem.
Nem törődött vele.
– Nem tudtad, mit kínálsz föl, mikor azt mondtad, a Király Embere vagy. Hallgattam a szavadra, hogy tudtad, mit csinálsz. Nem tudtad. Most egyenesen megmondom neked, hogy nem tudod, mit kérsz tőlem. Én viszont tudom, hogy mit utasítok vissza. Ez minden.
– De Igazság...
– Ebben az ügyben nincs helye tiltakozásnak, FitzLovag. – Ritkán húzta meg ilyen határozottan a vonalat.
Nagy levegőt vettem, nem hagytam, hogy csalódottságom haragba csapjon át. Kezét óvatosan a sárkány ujjára tette megint. Hallgattam egy ideig Hanna vésőjének kopácsolását, ahogy a sárkány farkát próbálta kiszabadítani a kőből. Énekelt, miközben dolgozott, egy régi szerelmes balladát.
– Igazság, királyom, ha megmondanád, mit nem tudok arról, amit kérek, talán el tudnám dönteni, talán...
– Ez nem a te döntésed, fiú. Ha valóban segíteni akarsz, keríts rőzsét, és készíts egy seprűt belőle. Átkozottul kényelmetlen a szilánkokon térdepelni.
– Inkább valódi segítségre gondoltam – dünnyögtem félhangosan, miközben elfordultam tőle.
– FitzLovag! – olyan hangsúllyal mondta ezt, amit gyermekkorom óta nem hallottam a hangjában. Rettegve fordultam meg.
– Túlértékeled magad – mondta egyszerűen. – A királyném táplálja ezeket a tüzeket, hogy lássunk, és élesíti a vésőinket. Talán följebbvalónak tartod magadat nála?
Ilyenkor a kurta válasz a legjobb megoldás.
– Nem, uram.
– Akkor készíts egy seprűt. Holnap. Most azonban, bármennyire nehezemre is esik kimondani, mindannyiunknak pihennie kell. – Lassan fölállt, megingott, aztán kihúzta magát. Ezüst kezével szenvedélyesen végigsimított a sárkányon. – Hajnalban – ígérte.
Arra számítottam, hogy Hannának is szól, de az öregasszony már állt is föl, és leporolta magát. A Mesterség, gondoltam magamban. A szavak már nem voltak szükségesek. Királynéjának azonban igen. Megkerülte a sárkányt, és Kettricken mellé lépett, aki az egyik tűz fényénél a vésőket élesítette. Nem hallotta meg, hogy mögé értünk, Igazság pedig rövid ideig csak nézte őt, mielőtt megszólalt volna.
– Úrnőm, velem tartasz lepihenni? – kérdezte halkan.
Kettricken megfordult. Portól szürke ujjával kisimított egy tincset az arcából.
– Ahogy óhajtod, uram – felelte. Sikerült szinte minden fajdalmát száműznie a hangjából.
– Én nem vagyok annyira fáradt, királyom. Folytatnám a munkát, ha megengedi – szinte hasogató vidámság áradt Hanna szavaiból. Megfigyeltem, hogy Kettricken még csak felé sem fordult.
– Olykor jobb még azelőtt megpihenni, hogy elfáradnál – mondta Igazság. – Ha alszunk, amíg sötét van, jobban megy a munka napfénynél.
Kettricken összerezzent, mintha kritika érte volna.
– Megrakhatom a tüzeket, uram, ha ezt óhajtod – mondta óvatosan.
– Nem. Pihenni szeretnék az oldaladon, ha te is így akarod, úrnőm.
Ez csupán morzsája volt Igazság szeretetének, de Kettricken megragadta.
– Igen, uram – fájt látni, hogy ilyen kevéssel megelégszik.
Nem elégszik meg, Fitz és tisztában vagyok a fájdalmával. Megadom neki, amit tudok, amit biztonságos.
Királyom még mindig könnyedén olvasott a gondolataimban. Jó éjszakát kívántam nekik, és a sátrunk felé indultam. Mikor közelebb értünk, Éjszem fölkelt, nyújtózkodott, és ásított.
Vadásztál?
Mikor ennyi itt a hús? Minek? Körülötte csontok hevertek, az emse maradékai. Közöttük feküdt összegömbölyödve, orrát a farka alá fúrva, mit a világ leggazdagabb farkasa. Egy pillanatig irigyeltem az elégedettségét.
Csillag volt őrségben a sátor előtt égő tűznél, hárfáját az ölében nyugtatta. Biccentettem neki, ahogy elhaladtam mellette, aztán megálltam, hogy a hárfájára nézzek. Elégedett mosollyal tartotta föl nekem.
A Bolond kitett magáért. Nem voltak élek és sorják, sem csont, vagy ében berakások, amikkel díszíteni szokták a hangszereket, csak a fa csillogó, lágy íve, egy kevés faragás a hangszer végein. Vonzotta a kezet, kedvem lett volna megfogni. A tűz fénye táncolt rajta.
Hanna is megállt, és vetett rá egy pillantást Elhúzta a száját.
– Semmi óvatosság. Egyszer a vesztét okozza majd – dünnyögte, és bevonult a sátorba.
Hosszú, önkéntelen pihenőm ellenére alig tettem le a fejem a párnámra, már aludtam is. Nem hiszem, hogy régóta aludtam volna, mikor lopakodó zajra lettem figyelmes odakintről. Kinyújtottam az Ösztönömet. Emberek. Négyen. Nem, öten, lassan osonnak föl a domboldalba a kunyhóhoz. Nem tudtam többet róluk, csak azt, hogy hangtalanul mozogtak, mint a vadászok. Valahol, egy félhomályos szobában Burrick zajtalanul fölült. Fölkelt mezítláb, és Molly ágyához sietett. Letérdelt mellé, és finoman megérintette a karját.
– Burrick? – sóhajtotta halkan, és csodálkozva várakozott.
– Ne csapj zajt – súgta. – Kelj föl, vedd föl a cipődet, és jól bugyoláld be Csalánt, de próbáld meg anélkül, hogy fölébredne. Valakik vannak odakint, és azt hiszem, ártani akarnak nekünk.
Büszke voltam Mollyra. Nem kérdezősködött, azonnal fölült. Hálóingére húzta, a ruháját és belebújt a cipőjébe. A pokrócot Csalán köré tekerte, míg szinte batyunak tűnt a gyermek. Csalán aludt.
Burrick közben fölhúzta a csizmáját, és rövid kardot markolt a kezében. Intett Mollynak az ablak felé.
– Ha szólok, mássz ki az ablakon Csalánnal, de csak akkor, ha én azt mondom. Azt hiszem, öten vannak.
Molly bólintott. Előhúzta a kését, és harcra készen állt.
Burrick az ajtó mellé lapult. Úgy tűnt, letelik az éjszaka, miközben a támadókat várták.
A retesz a helyén volt, de keveset számított egy ilyen vén ajtónál. Burrick hagyta, hogy kétszer nekivetődjenek, aztán, mikor már engedett, kirúgta a helyéből a reteszt s a következő nekirugaszkodásnál kivágódott az ajtó. Két férfi tántorgott be meglepetten hogy milyen könnyen nyílt az ajtó. Egyikük elesett, a másik rázuhant, Burrick mindkettőjükbe belemártotta a kardját, mielőtt a harmadik az ajtóhoz ért volna.
A harmadik fickó nagydarab ember volt, vörös haja és vörös szakálla volt. Üvöltve rontott be az ajtón, átgázolt a két fekvő emberen, akik rángatóztak ahogy rájuk taposott. Kezében hosszúkardot tartott, gyönyörű fegyver volt, a férfi karja és a penge együtt csaknem kétszer olyan messzire nyúlt, mint Burrick. Mögötte egy zömök ember kiáltott be.
– A király nevében a Fattyú szajhájáért jöttünk! Tegyék le a fegyvert, és álljanak félre!
Bölcsebb lett volna, ha nem dühíti tovább Burrickot. Szinte közönyösen sújtott le hogy befejezze a földön fekvőket, aztán ugyanazzal a mozdulattal már föl is csapott a vörös szakállú védtelen törzse felé. A férfi hátrált, megpróbált teret nyerni a pengéjének. Burricknak nem volt más választása, mint követni őt, mert ha a férfi tágabb területre ér kevés esélye maradt volna ellene. A zömök férfi és egy nő azonnal az ajtóban termett. Burrick rájuk pillantott.
– Molly! Ahogy mondtam!
Molly már az ablaknál járt, magához szorította Csalánt, aki ijedt bőgésbe kezdett. Föllépett egy székre, kirúgta a zsalukat, és egyik lábát már ki is tette az ablakon. Burrick a vörös szakállú felé hadonászott, a nő pedig kihasználta az alkalmat, a háta mögé került, és tőrt döfött az oldalába. Burrick fölordított, közben megpróbálta hárítani a hosszabb pengét. A zömök férfi közben átsietett a szobán, Molly éppen a másik lábát emelte ki az ablakon, és kiragadta Csalánt a kezéből. Hallottam Molly riadt sikolyát.
Aztán elszaladt a sötétben.
Nem hittem el. Láttam a hitetlenkedést Burrick arcán is. A nő kihúzta a tőrét a hátából, és ismét csapásra emelte. A fájdalmat haraggal űzte el, megfordult, és mély vágást ejtett a nő mellkasán, aztán visszafordult a vörös szakállú felé. A férfi azonban hátrált egy lépést.
– Nálunk a gyermek. Dobd el a kardod, vagy a gyermek itt és most meghal. – Tekintete a nőre rebbent, aki a mellkasához szorította a kezét. – Menj a nő után. Azonnal!
A nő rámeredt, de szótlanul elindult. Burrick nem is nézett utána. Csak a síró gyermeket nézte a zömök férfi kezében. A vörös szakállú elvigyorodott, mikor Burrick leeresztette a pengéjét.
– Miért? – kérdezte Burrick fáradtan. – Mit ártottunk maguknak, hogy megtámadnak minket, és meg akarják ölni a lányomat?
A férfi lenézett a bömbölő gyermekre a karjában.
– A gyermek nem a tiéd – vicsorogta. – Hanem a Fattyú kölke. Minket illet. – Magasra emelte a gyermeket, mintha a földhöz akarná vágni, s közben Burrickra nézett. Burrick érthetetlen hangot hallatott, félig harag, félig könyörgés szülte. Elejtette a kardját. Az ajtóban felnyögött az egyik sérült férfi.
– Hiszen csak egy gyermek – mondta Burrick rekedten. Mintha a sajátom lett volna, úgy éreztem Burrick vérét, ahogy végigcsordult az oldalán. – Engedjenek el minket. Tévednek, ő az én vérem. Nem jelent veszélyt a királyukra. Kérem. Van pénzem, sok arany. Megmutatom merre, de eresszenek el minket.
Burrick, aki megvetette volna a lábát, köpött volna egyet és a végsőkig harcolt volna, eldobta a kardját és az én gyermekem életéért könyörgött. A vörös szakállú hangosan fölnevetett, de Burrick nem is nézett rá. A férfi az asztalhoz lépett, meggyújtotta a gyertyákat, és körülnézett. Burrick le nem vette a szemét Csalánról.
– Ő az enyém – mondta halkan, szinte elkeseredetten.
– Elég a hazugságból – mondta a zömök ember megvetően. – Ő a Fattyú kölke, őt is megfertőzte az Ösztön.
– Így igaz.
Minden tekintet az ajtó felé fordult. Molly állt benne, sápadtan, zihálva. Jobb keze vértől vöröslött, baljával egy nagy faládát szorított a mellkasához, amiből fenyegető zümmögés áradt.
– A szajha, akit utánam küldtetek, halott. – Vetette oda Molly. – Akárcsak ti, ha nem dobjátok el a fegyvereiteket, és nem adjátok ide a gyermekemet és az emberemet. – A zömök fickó gonoszan vigyorgott, a vörös szakállú pedig fölemelte a kardját.
Molly hangja alig reszketett, mikor újból megszólalt.
– A gyermek Ösztönnel bír, akárcsak én. A méheim nem bántanak minket, de ha bajunk esik, mind kirajzik, és nem lesznek könyörületesek. Kínok közt fogtok meghalni ezernyi méhcsípéstől. Gondoljátok, hogy a kardjaitok érnek valamit az Ösztön-méheim ellen? – Mindkettőnek az arcába nézett, tekintete villámokat szórt. Egy méh röppent elő, és dühösen körözött a szobában. A vörös szakállú követte a tekintetével.
– Nem hiszem el!
Burrick tekintetével a távolságot méregette közte és a kardja között, miközben Molly kihívóan megkérdezte:
– Valóban? – furcsa mosollyal az arcán leeresztette a ládát a padlóra. Egyenesen a vörös szakállú szemébe nézett, miközben fölnyitotta a láda fedelét. Benyúlt, s miközben a zömök fickó meglepetten fölnyögött, kihúzta a kezét, amin nyüzsögtek a méhek. Lehajtotta a méhkas tetejét, és fölállt. Lenézett a méhekre a kezén, és halkan megszólalt. – A vörös szakállúra, kicsikéim. – Ezzel föltartotta a kezét, mintha fölkínálná a méheket.
Lassacskán a méhek fölröppentek, és mind a vörös szakállú felé tartott. A férfi összerezzent, ahogy elröpültek mellette, és körözni kezdtek.
– Hívd vissza őket, vagy a gyerek meghal! – kiáltotta hirtelen. Hiábavalóan hadonászott feléjük a gyertyatartóval.
Molly azonban hirtelen lehajolt és az egész méhkast a magasba emelte a feje fölé.
– Mindenképpen megölnétek! – kiáltotta, hangja megtört. Megrázta a méhkast, odabent fölerősödött a dühös zümmögés. – Kicsikéim, bántani akarják a gyermekemet! Ha kiszabadultok, bosszuljatok meg minket! – Még magasabbra tartotta a méhkast, mintha a földhöz akarná vágni. A lábánál hangosan fölnyögött az egyik sebesült.
– Várj – kiáltotta a zömök férfi. – Odaadom a gyermeket!
Molly megdermedt. Mindannyian látták rajta, hogy nem bírja már sokáig a levegőben tartani a méhkast. Hangja higgadt volt, de érződött rajta az erőfeszítés.
– Adjátok a gyermeket az uramnak. Engedjétek hozzám jönni őket. Különben mind kínos halált haltok. – A zömök bizonytalanul nézett a vörös szakállúra. Egyik kezében karddal, a másikban a gyertyákkal elhátrált az asztaltól, de a méhek továbbra is zavarodottan keringtek körülötte. Hadonászása csak tovább bosszantotta a méheket. – Pompa király megöl minket, ha elbukunk!
– Akkor haljatok meg inkább a méheimtől – javasolta Molly. – Több százan vannak – tette hozzá mélyebb hangon, szinte csábítóan a kínálkozó lehetőségtől. – Bebújnak az ingetek alá, a nadrágotokba, a hajatokba és közben csipkednek. Belemásznak a fületekbe, az orrotokba és amikor felordítotok a fájdalomtól, beözönlenek a szátokba és összecsipkedik a nyelveteket, meg a torkotokat, hogy megdagadjon. Akkor pedig saját nyelvetektől fulladtok majd meg!
Molly képletes leírása meggyőzte őket. A zömök férfi átszelte a szobát és Burrick kezébe nyomta a bömbölő gyermeket. A vörös szakállú csak bámult rájuk, de nem szólt semmit. Burrick elvette Csalánt, de nem felejtette el menet közben a kardját is magához venni. Molly a vörös szakállúra nézett.
– Te. Menj oda a társad mellé. Burrick. Vidd ki Csalánt. Találkozunk ott, ahol mentát szedtünk tegnap délután. Ha rákényszerítenek, hogy cselekedjem, nem akarom, hogy a gyermek is lássa. A végén még félni fog a méhektől, amik majd őt fogják szolgálni.
Burrick engedelmeskedett. Ez volt a leghihetetlenebb dolog, amit aznap éjjel tapasztaltam. Amint Burrick kiért, Molly lassan hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Ne kövessetek minket – figyelmeztetett. – Az Ösztön-méheim itt fognak őrködni az ajtó mellett.
Még egyszer megrázta a ládát, a zümmögés megint fölerősödött, és újabb néhány méh szabadult ki. A zömök fickó meredten állt, a vörös szakállú azonban fölemelte a kardját, mintha azzal megvédhetné magát. A padlón fekvő sebesült hangosan felnyögött, és elkúszott Molly útjából. Molly behúzta az ajtót, és nekitámasztotta a méhkast. Levette a fedelét, és belerúgott a dobozba, mielőtt hátat fordított, és futásnak eredt volna. – Burrick! – suttogta. – Jövök. – nem az út felé futott, hanem be az erdőbe. Nem nézett vissza.
– Gyere el, Fitz. – Nem Mesterség volt, hanem Igazság lágy hangja fölöttem. – Láttad, hogy biztonságban vannak. Ne figyeld tovább őket, különben a te szemeden keresztül ők is meglátják, hogy hova menekültek. Jobb, ha magad sem tudod. Gyere el.
Kinyitottam a szemem, és körülnéztem a sátor félhomályában. Nemcsak Igazság, de Hanna is mellettem ült, Hanna rosszallóan összeszorított ajkakkal nézett. Igazság arca szigorú volt, de egyben megértő is. Megszólalt, mielőtt még kinyithattam volna a számat.
– Ha nem tudnám, hogy nem szándékosan kerested őket, most nagyon dühös lennék rád. Most nyíltan beszélek hozzád. Jobb, ha nem tudsz róluk semmit. Ha hallgattál volna rám, mikor először javasoltam neked, most nem kerültek volna ekkora bajba.
– Mindketten láttátok? – kérdeztem halkan. Egy pillanatra meghatódtam, amiért mindketten ennyire törődtek a gyermekemmel.
– Ő az én vérem is – mondta Igazság. – Gondolod, hogy képes lennék tétlenül végignézni, ha valami történne velük? – Megrázta a fejét. – Tartsd távol magadat tőlük, Fitz. Mindannyiunk érdeke. Megértetted?
Bólintottam. Szavai nem keserítettek el, magam is elhatároztam már korábban is, hogy nem akarom tudni, hova vitte Molly és Burrick Csalánt. Nem azért, mert Igazság örököse is volt. Hanna és Igazság fölállt, és elhagyták a sátrat, én pedig visszafeküdtem a pokrócomra. A Bolond eddig egyik könyökére támaszkodva nézett ránk, de most ő is leheveredett.
– Majd holnap elmesélem – mondtam neki. Némán, elkerekedett szemekkel bólintott, aztán lehunyta a szemét. Talán már aludt is, én pedig bámultam a sötétséget. Éjszem mellém heveredett.
A sajátjaként védelmezte a kölyködet – mondta. Ez a falka.
Bátorítani akart, de nem volt rá szükség. Kinyúltam, és a grabancára tettem az egyik kezem. Láttad, hogyan nézett szembe velük Molly? – kérdeztem büszkén.
Kiváló szuka – értett egyet Éjszem.
Úgy éreztem, egyáltalán nem aludtam, mikor Csillag fölébresztett engem, meg a Bolondot az őrséghez. Nyújtózkodva, ásítva léptem ki a jurtából, és gyanítottam, hogy fölösleges volt őrséget állni. Az éjszaka utolsó szakasza azonban kellemesen langyosnak ígérkezett, Csillag pedig gőzölgő húslevest hagyott a lábosban a tűz mellett. Már a felét megettem, mikor a Bolond végre előbújt a sátorból.
– Csillag megmutatta a hárfáját az este – mondtam üdvözlésképpen.
Elégedetten vigyorgott.
– Kezdetleges munka. „Ah, ez még csak a korai próbálkozása volt”, mondják majd évekkel később – tette hozzá szerényebben.
– Hanna azt mondta, nincs benned óvatosság.
– Nem, nincsen, Fitz. Mit csinálunk mi itt?
– Én? Amit mondanak nekem. Ha vége az őrségnek, elsétálok az erdőbe rőzsét gyűjteni egy seprűhöz. Aztán eltakarítom a kőszilánkokat Igazság elől.
– Ah, micsoda nemes feladat a Gyorsítónak. Mit tegyen hát egy próféta, mit gondolsz?
– Megjósolhatnád, mikor készül el a sárkány. Tartok tőle, másból sem fog állni az életünk odáig.
A Bolond megcsóválta a fejét.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nem azért kellett idáig jönnünk, hogy seprűt és hárfát csináljunk. Ez, barátom, a vihar előtti csend.
– Hát ez szívderítő gondolat – mondtam rosszkedvűen, magamban azonban azon tűnődtem, hogy talán igaza van.
– Elmondod végre, mi történt az este?
Mikor beszámolóm végére értem, a Bolond elvigyorodott.
– Élelmes leányzó, mi tagadás – mondta büszkén, aztán félrebillentette a fejét. – Gondolod, hogy a gyermekedben meglesz az Ösztön? Vagy a Mesterség?
– Remélem nem – vágtam rám töprengés nélkül, aztán eltűnődtem a szavaimon.
Alig pirkadt még, mikor Igazság és Hanna fölkelt. Mindketten állva szürcsölgették a húslevest, a szárított húst pedig már menetközben kezdték enni. Kettricken is előbújt a sátorból. Tekintete üres volt, legyőzöttség tükröződött az arcán. Alig egy fél bögre húslevest evett, aztán félretette, és bement a sátorba. Egy batyunak megkötött pokróccal tét vissza.
– Tűzifa – felelte kurtán, mikor kérdőn ránéztem.
– Éjszem és én is veled tartunk. Seprűnek valót kell gyűjtenem, a farkasnak pedig szüksége van egy kis mozgásra, mielőtt teljesen elhízik.
Te pedig félsz egyedül az erdőbe menni.
Ha ilyen emsék kóborolnak errefelé, teljesen igazad van.
Talán Kettricken hozhatná az íját?
Mikor felé fordultam, Kettricken már be is bújt a sátrába az íjért.
– Hátha megint látunk egy emsét – mondta.
Utunk azonban eseménytelen volt. A kőfejtőn túl kellemes volt a vidék. Megálltunk a pataknál, ittunk, és megmosakodtunk. Lazacot láttunk a vízben, Éjszem rögtön halászni akart. Azt mondtam neki, hogy majd csak azután, hogy összegyűjtöttem a seprűnek valót. Vonakodva követett. Gyűjtöttem elég rőzsét, aztán kerestem egy hosszabb botot a nyélnek. Megtöltöttük Kettricken batyuját, én pedig fölajánlottam, hogy viszem, hátha használnia kell az íját. Visszafelé megálltunk a pataknál. Több időt töltöttünk a halfogással, mint akartam. Kettricken még sosem látta, hogyan kell, eleinte türelmetlen volt, aztán rákapott az ízére. Ezt a lazacfélét még sosem láttam, a hasuk mentén rózsaszín volt a pikkelyük. Végül tízet fogtunk, a parton megpucoltam őket, a farkas pedig hamar befalta a belsőségeket. Kettricken egy fűzfavesszőre fűzte őket, és elindultunk vissza a táborba.
Nem is vettem észre, mennyire megnyugtatott a kis kirándulás, míg a fekete nem oszlophoz értünk, ami a kőfejtő bejáratát őrizte. Sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint korábban, mint valami nagy, fekete ujj, ami figyelmeztetően int felém. Valóban, talán ez volt a vihar előtti csend, de a felhők gyülekeztek már. Összerezzentem, ahogy elhaladtunk mellette. Úgy tűnt, megint nőtt az érzékenységem a Mesterség iránt. Az oszlop csábítóan sugározta a féken tartott erőt. Szinte akaratom ellenére megálltam, hogy tanulmányozzam a jelzéseit.
– Fitz? Jössz? – kiáltott vissza Kettricken. Csak ekkor jöttem rá, hogy megint sokáig bámultam az oszlopot. Sietve beértem őket, éppen akkor, mikor a lány és a sárkány szobra mellett jártak.
Gondosan kerültem a tekintetemmel azt a pontot, ahol a Bolond megérintette. Végül szégyenkezve néztem oda, ahol az ezüst ujjlenyomat éktelenkedett hibátlan bőrén.
– Ki voltál és miért faragtál ilyen szomorú szobrot? – kérdeztem. Kőszemei azonban csak könyörögve néztek rám.
– Talán nem tudta befejezni a sárkányt – gondolta Kettricken. – Látod, ahogy a hátsó lába és a farka még nincs kifaragva? Talán ezen ilyen szomorú.
– Szerintem már kezdetben is szomorúnak faragta, nem gondolod? Akár készen van akár nem, az arc ugyanolyan maradna.
Kettricken csodálkozva nézett rám.
– Még mindig nem hiszed, hogy Igazság sárkánya repülni fog, ha elkészül? Én igen. Persze, kevés maradt, amiben még hihetnék. Nagyon kevés.
Azt akartam mondani neki, hogy szerintem csak dajkamese az egész, de utolsó szavai belém fojtották a szót.
Igazság sárkányánál összekötöztem a rőzsét és a nyelet, és nagy elszántsággal söpörni kezdtem. A nap már magasan járt, az ég felhőtlen kék volt, lágy szellő járt a kőfejtőben. Nagyon kellemes nap volt, s egy időre mindenről megfeledkeztem. Kettricken kirakta a tűzifát, és nemsokára újból elindult. Éjszem a sarkában maradt, és elégedetten láttam, hogy Csillag és a Bolond is utána siettek egy-egy batyuval. Miután a törmeléket eltakarítottam, már jobban látszott, mennyit haladt Igazság és Hanna a sárkánnyal. A sárkány fekete háta annyira fényes volt, szinte megcsillant rajta a nap és tükröződött benne a kék ég. Ezt meg is jegyeztem Igazságnak, de nem számítottam válaszra. Teljesen a sárkányra összpontosított, minden más beszédtéma elkerülte a figyelmét. Mikor azonban a sárkányáról beszélt, emlékeztetett régi önmagára.
Nem sokkal később hintázni kezdett a sarkán, és egyik ezüstös kezét végigfuttatta a sárkány hátán. Elakadt a lélegzetem, mikor a keze nyomán hirtelen színek támadtak a sárkányon. Dús türkiz, minden pikkely szélén ezüst szegély termett Igazság érintése nyomán. Pár pillanatig ragyogott, aztán elhalványult, Igazság pedig elégedetten sóhajtott.
– Ha a sárkány elkészül, a színe megmarad – mondta. Önkéntelenül is kinyúltam a sárkány felé, de Igazság hirtelen arrébb lökött a vállával. – Ne érintsd meg – figyelmeztetett szinte féltékenyen. Észrevette a döbbenetet az arcomon, ezért bűnbánóan hozzátette. – Nem biztonságos megérintened, Fitz. Túl... – a hangja elakadt, tekintete a távolba révedt, úgy kereste a megfelelő szót. Aztán elfeledkezett rólam, mert visszakuporodott a lábához, hogy folytassa a munkát.
Ha az embert gyerekként kezelik, hajlamos ennek hatására gyermetegen is viselkedni. Befejeztem a söprögetést, félretettem a söprűt, és elsétáltam. Nem lepett meg túlságosan, mikor a sárkány hátán ülő lány szobránál kötöttem ki. Magamban elneveztem „Lány Sárkány Hátán”-nak a szobrot, leginkább azért, mert nem tűntek különálló lénynek, az ember és a bestia. Fölmásztam mellé az emelvényre, és megint megéreztem a benne mocorgó Ösztönt. Éhesen nyúlt utánam. Rengeteg nyomorúság rekedt benne.
– Semmit sem tehetek érted – mondtam szomorúan, és szinte éreztem, ahogy megérti a szavaimat. Túl elszomorító volt a közelében lenni. Mikor lemásztam róla, riasztó dolgot vettem észre. A sárkány egyik hátsó lábánál valaki megfaragta a követ. A törmeléket gondosan eltüntették, de a faragások éle túl markáns volt. A Bolond, gondoltam. Valóban nincs benne óvatosság. Fölálltam, azzal az elhatározással, hogy megkeresem.
FitzLovag. Jöjj ide hozzám, kérlek.
Sóhajtottam. Újabb adag kőtörmelék. Ezért kell távol lennem Mollytól, miközben neki magáról kell gondoskodnia. Miközben visszasétáltam a sárkányhoz, rá gondoltam, bár tudtam, hogy nem volna szabad. Vajon találtak menedéket az éjszakára? Milyen súlyos volt Burrick sérülése? Csak annyi ruhájuk volt, amennyit magukkal vittek. Mi lesz velük? Mi történt, ha Pompa emberei megint rajtuk ütöttek? Elhurcolták a gyereket Vásárhelyre? Burrick talán holtan hevert valamelyik bokor tövében.
Tényleg azt hiszed, hogy ilyen megtörténhetett és te nem tudnál róla? Mellesleg élelmes volt és gondoskodott magáról és a gyermekről, sőt, Burrickról is. Ne gondolj rájuk, és hagyd abba az önsajnálkozást. Feladatom van a számodra.
Visszatértem a sárkányhoz, és fölvettem a seprűt. Már söprögettem pár perce, mikor Igazság végre észrevett.
– Ah, Fitz, hát itt vagy. – Fölállt, és nagyot nyújtózkodott. – Gyere velem.
Követtem a tábortűzhöz, ahol vizet tett a tűzre melegedni. Fölvett egy darab szárított húst, és szomorúan nézett rá.
– Mit meg nem adnék most egy darab friss kenyérért Sára konyhájából. Ah, mindegy. – Felém fordult. – Ülj le, Fitz, beszélni akarok veled. Sokat gondolkoztam azon, amit mondtál nekem, és van számodra egy feladatom.
Leültem a tűz mellé, és megcsóváltam a fejem. Az egyik pillanatban semmi értelme nem volt annak, amit mondott, a másikban pedig úgy beszélt, mint egykor Kosvárban, mikor a mentorom volt. Nem hagyott sok időt, hogy ezen morfondírozzak.
– Fitz, te is jártál a sárkányok között, mikor ide tartottatok. Azt mondtad, hogy a farkas meg te éreztétek bennük az életet. Azt mondtad, az Ösztönnel. Az egyik pedig, Realder sárkánya majdnem fölébredt, mikor a nevén nevezted.
– Ugyanezt érzem lány sárkány hátán felől itt, a kőfejtőben – feleltem.
Igazság szomorúan megrázta a fejét.
– Szegény teremtés, nem tehetünk érte semmit, attól tartok. Túlságosan is meg akarta tartani az emberi alakját és nem töltötte meg a sárkányt. Valószínű, hogy örök időre így marad. Tanultam azonban a helyzetéből, legalább ennyi haszna lett. Mikor megtöltöm a sárkányt, semmit sem tartok vissza. Szánalmas vég lenne, nem gondolod, ha ilyen messzire utaztam volna, hogy föláldozzak mindent és a sárkány beleragadna a kőbe? Legalább ezt a hibát nem követem el. – Leharapott egy darabot a húsból, és tűnődve rágcsálta.
Hallgattam. Megint elveszítettem a fonalat. Ilyenkor jobb volt várni, amíg a saját gondolatai hozták vissza arra a témára, amibe belekezdett. Láttam, hogy a homlokán is keletkezett egy rövid, ezüst maszatfolt, mintha az izzadságot akarta volna letörölni a homlokáról.
– Maradt még teafű? – kérdezte, aztán hozzátette – Azt akarom, hogy menj vissza a sárkányokhoz. Azt akarom, hogy próbáld meg a Mesterséget és az Ösztönt együtt használva fölébreszteni őket. Mikor én ott jártam, nem sikerült semmi életet fölfedeznem bennük. Attól féltem, hogy talán túl régóta alszanak már és éhen haltak, csak a saját álmaik táplálták őket, amíg semmi sem maradt belőlük.
Csillag hagyott még egy marék fodormentát és csalánt. Beleszórtam őket egy edénybe, és rájuk töltöttem a forró vizet. Miközben kiáztak, a gondolataimat rendezgettem.
– Azt akarod, hogy a Mesterséggel és az Ösztönnel ébresszem föl őket? Hogyan?
Igazság megvonta a vállát.
– Nem tudom. Annak ellenére, amit Vércse elmondott nekem, még mindig nagy hézagok vannak a tudásomban. Mikor Galenus ellopta Magány könyveit, és megszüntette Lovag és az én képzésemet, mesteri csapást hajtott végre. Ezen még azóta is töprengek. Vajon már kezdettől fogva Pompának próbálta megszerezni a trónt, vagy csak egyszerűen a hatalomra szomjazott? Sosem tudjuk meg.
– Van valami, amit nem értek – mondtam ki a gondolatomat, amit még sosem fogalmaztam meg. – Hanna azt mondta, hogy azzal, hogy megölted Carrodot a Mesterséggel, magadnak is sérülést okoztál. Mégis, mikor Galenus erejét szívtad ki, nem lett károd belőle, ahogy Szeréné és Justin sem szenvedte meg, hogy Elmés erejét szívták el.
– Kiszívni valakiből a Mesterséget nem ugyanaz, mint megölni valakit egy gondolati csapással. – Keserűen fölnevetett. – Mivel mindkettőt megtettem már, tudom, mi a különbség. Galenus úgy döntött, inkább meghal, minthogy átadja nekem minden hatalmát. Gyanítom, hogy apám is ugyanezt tette, gyanítom, hogy azért, nehogy a kotéria megtudja, hol vagyok. Azt, hogy Galenus milyen titkokat vitt a sírba, már kezdjük sejteni. – A kezében tartott húsdarabra nézett, aztán letette. – Minket azonban most az foglalkoztat, hogy fölébresszük az Elődöket. Ha körülnézel, Fitz, látod, hogy kellemes napunk van. A nyugodt tenger és a jó szelek már a partjainkhoz csalták a Martalócokat. Miközben mi követ faragunk, a Hat Hercegség népe meghal, vagy szipolyozottá válik. Pompa katonái közben fölégetik a Hegyvidék falvait a határ mentén. Királyném apja saját maga lovagol harcba, hogy megvédje a birodalmát a testvéremtől. Elemészt ez a tudat! Ha föl tudnánk ébreszteni a sárkányokat, Eyod segítségére tudnánk küldeni őket.
– Nem tudom, képes vagyok-e megtenni, amit kérsz, mikor azt sem tudom, mivel jár a feladat – kezdtem, de Igazság elvigyorodott.
– Ha jól emlékszem éppen tegnap magad kérted, hogy ilyesmit tégy, FitzLovag.
Megfogott.
– Éjszem és én holnap reggel útra kelünk – jelentettem ki.
Igazság összevonta a szemöldökét.
– Nem látok okot a késlekedésre. Neked nem hosszú az út, csupán egy lépés az oszlopon keresztül. A farkas nem tud átmenni rajta, neki itt kell maradnia. Jobban örülnék ha most mennél.
Hűvös nyugalommal jelentette ki, hogy a farkas nélkül kell mennem. Hamarább mennék anyaszült meztelen.
– Úgy érted, most rögtön?
– Miért ne? Percek alatt ott lehetsz. Próbálj meg mindent megtenni, hogy fölébreszd őket. Ha sikerül, tudni fogok róla. Ha nem sikerül, gyere vissza az oszlopon keresztül. Nem veszíthetünk semmit, ha megpróbáljuk.
– Gondolod, hogy a kotéria nem veszélyes ránk?
– Nem veszélyesebbek rád itt, mint másutt. Indulj.
– Megvárjam a többieket, hogy tudják, hova indultam?
– Magam mondom meg nekik, FitzLovag. Megteszed ezt a szívességet nekem?
Erre a kérdésre csak egy válasz létezett.
– Megteszem, máris indulok. – Elbizonytalanodtam. – Nem tudom biztosan, hogyan kell használni az oszlopokat.
– Nem bonyolultabb, mint egy ajtó, Fitz. Ráteszed a kezedet, és merít a benned lévő Mesterségből. Itt ez a jel. – Ujjával a porba rajzolt. – Ez a kőkert jele. Tedd rá a kezed, és átjutsz. Ez a másik – újabb jelet rajzolt a homokba –, ez a kőfejtő jele. Ezt megérintve ide jutsz vissza. – Fölnézett, sötét szemei az arcomat fürkészték. Próbára akart volna tenni?
– Estére visszatérek – ígértem.
– Helyes. Járj szerencsével – mondta.
Fölálltam, és elindultam az oszlop felé. Elhaladtam Lány Sárkány Hátán mellett, és igyekeztem elérni, hogy ne vonja el a figyelmemet. Valahol az erdőben a többiek tűzifát gyűjtöttek, miközben Éjszem körülöttük kószált.
Tényleg nélkülem mész?
Nem maradok sokáig, testvér.
Várjalak az oszlop mellett?
Nem, vigyázz a királynéra értem is.
Örömmel. Ma lőtt nekem egy madarat.
Éreztem elismerését, és őszinteségét. Mi lehet jobb egy szukánál, aki hatékonyan öl?
Egy szuka, aki meg is osztja.
Hagyj nekem is egy keveset.
Megkaphatod a halakat – mondta nagyvonalúan.
Fölnéztem a sötét oszlopra, és megtaláltam a jelet. Egyszerű, mint egy ajtó, mondta Igazság. Érintsd meg a jelet, és keresztülvisz. Talán. A gyomrom azonban görcsbe szorult, s csak arra voltam képes, hogy bizonytalanul kinyújtsam a kezem, és hozzáérintsem a fekete kőhöz. Tenyerem a jelhez én, a Mesterség hűvös húzását éreztem. Átléptem.
Fényes napsütésből hűs árnyékok közé érkeztem. Elléptem a magas oszloptól a térdig érő fűbe. A levegőben pára úszott, növények illatoztak. Mikor legutóbb erre jártam, még alig rügyeztek a fák, most azonban dús, zöld lombok fogadtak. Rovarok és békák kórusa fogadott, körülöttem az erdő telve volt élettel. A kőfejtő üres némasága után mellbevágó élmény volt. Egy ideig álltam, és szoktattam magam a környezethez.
Óvatosan leeresztettem elmém védőfalait, és kitapogatóztam. A hátam mögötti oszlop kivételével sehonnan sem éreztem Mesterséget. Lazítottam egy kicsit. Talán Carrod halálával mégiscsak több kárt okozott Igazság a kotériának, mint sejtette. Talán most már nem mernek nyíltan szembeszállni vele. Egy darabig dédelgettem ezt a gondolatot, aztán nekivágtam a sűrű növényzetnek.
Hamarosan a térdemig átázott a nadrágom, olyan nyirkos volt a vidék. Az ágak közül karcsú levelekről és indákról csöpögött a harmat, de nem bántam. Frissítően hatott a kőfejtő sivársága után. Az ösvényt, amin ide jutottunk, immár sűrű növényfal vette körül, alig volt szélesebb egy embernél. Egy sekély, csörgedező patakhoz értem, a partjáról zsázsát szedtem, és az ujjaim közt morzsolgattam. Eszembe véstem, hogy visszafelé vigyek magammal a táborba. Aztán a feladatra gondoltam. Sárkányok. Hová lettek a sárkányok?
Mindegyik a helyén volt, csak a növényzet nőtte be őket jó alaposan. Észrevettem egy villámsújtotta fatörzset, amire emlékeztem, onnan pedig már hamar megtaláltam Realder sárkányát. Már előtte eldöntöttem, hogy ez a szobor tűnik a legígéretesebbnek arra, hogy próbálkozzak, mivel benne volt a legerősebb az Ösztön-kisugárzás. Bár nem számított sokat, először letisztogattam róla a levelek egy részét, s közben feltűnt valami. Az alvó állatok körül a föld kirajzolta a körvonalukat. Nem látszott nyoma, hogy utólag hozták volna erre a helyre a szobrokat, hanem valóban úgy tűnt, mintha a hatalmas állatok itt heveredtek le aludni, aztán nem mozdultak többet.
Megpróbáltam hinni abban, hogy ezek voltak az Elődök, akik Bölcsesség király szólítására fölkerekedtek és elűzték a fosztogatókat a partvidékről. Az égből zuhantak a hajókra, szárnycsapásuk lendületétől megbillentek a vitorlások, az emberek rémületükben a vízbe vetették magukat. És ismét megtennék, ha fölkeltenénk őket.
– Megpróbálom – mondtam hangosan, aztán megismételtem. – Fölébresztem őket – minden kétséget megpróbáltam elűzni a hangomból. Lassan körbejártam Realder sárkányát, megpróbáltam eldönteni, hogy hol kezdjek neki. Csőrszerű szájától, hüllőfején át tarajos farka végéig ez a kősárkány volt minden legenda alapja. Elismerően végighúztam a kezemet a pikkelyeken, és éreztem, ahogy az Ösztön lomhán megmozdul benne. Létezett volna szobrász, aki képes volt ilyen csodát létrehozni? Szárnyainak hajlatában kidudorodtak az ízületek, elég nagynak és erősnek tűntek ahhoz, hogy egy embert is letaglózzanak a csapásukkal. Farkán a taréjok élesek voltak és makulátlanok. Szinte láttam, ahogy csapásával szilánkosra töri a hajók palánkjait.
– Realder – kiáltottam hangosan. – Realder!
Nem éreztem semmit. Sem a Mesterség, sem az Ösztön nem mozdult meg benne. Nem is gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz. Az elkövetkező órák során minden lehetséges módon megpróbáltam fölébreszteni. Arcomat pikkelyes pofájához tettem, olyan mélyre tapogatóztam a szoborba, amennyire csak bírtam. Kevesebb visszajelzést kaptam tőle, mint amennyit egy giliszta képes lett volna kifejezni. Teljesen hozzásimultam, és megpróbáltam beleképzelni magamat, mintha egyek lennénk. Megpróbáltam összekapcsolódni a lomha Ösztönnel, ami lüktetett benne. Bizalmat és hitet sugároztam felé, ráparancsoltam, s Eda legyen könyörületes, még meg is fenyegettem, ha nem siet a segítségemre. Szalmaszálakba kezdtem kapaszkodni. Fölidéztem neki a Bolondot. Semmi. Visszanyúltam abba a Mesterség álomba, amin a Bolonddal osztoztunk. Minden részletét fölidéztem annak a nőnek, aki a kakasfejes koronát viselte, fölkínáltam őt a sárkánynak. Semmi válasz. Egyszerűbb dolgokkal próbálkoztam. Igazság azt mondta, talán éhen haltak. Hideg, édes vízzel teli tavakat képzeltem el a sárkánynak, benne kövér, ezüstösen csillogó halakkal. A Mesterség segítségével elképzeltem neki, ahogy egy nagyobb sárkány elnyeli őt. Semmi válasz.
Királyom felé nyúltam. Ha van is élet ezekben a kövekben, túl kevés és túl mélyen van, hogy elérjem.
Aggasztott egy kicsit, hogy Igazság nem is méltatott válaszra, de talán ezt a próbálkozást is csak kétségbeesett erőfeszítésnek szánta, s nem remélt túl sok sikert. Magára hagytam Realder sárkányát, és egy ideig csak lófráltam a környéken, kőszobortól kőszoborig. Kutattam köztük az Ösztönnel. Egyszer mintha találtam volna valamit, de mikor közelebb mentem, kiderült, hogy csak egy egérféleség fürt magának odút az egyik sárkány alatt.
Kiválasztottam egy másik sárkányt, aminek olyan szarvai voltak, mint egy kosnak, és megint végigpróbáltam az összes lehetőséget, amit Realder sárkányánál. Sikertelen volt. Időközben egyre sötétebb lett, a nap már lemenőben volt. Miközben az oszlop felé tartottam a sűrű növényzet közön, azon tűnődtem, számított-e arra Igazság egyáltalán, hogy sikerrel járok. Sárkánytól sárkányig jártam, és mindegyiknél engedelmesen próbálkoztam tovább. Talán ez mentette meg az életemet. Fölegyenesedtem az egyik szobortól, és hirtelen erős Ösztön-jeleket éreztem meg egy másik mögül. Mikor a nagydarab, szárnyas-agyaras vadkanhoz értem, rájöttem, hogy az Ösztönt a szobor mögül érzem. Fölnéztem, erőltettem a szemem, hogy lássak valamit a növényzettől, egy szarvasra, vagy vadmalacra számítottam. Ehelyett egy férfit láttam, aki kihúzott karddal, nekem háttal állt.
Lebuktam a vadkan mögé. Hirtelen kiszáradt a szám, és a szívem a torkomban dobogott. Nem Igazság volt és nem is a Bolond, ezt egy pillantással megállapítottam. Alacsonyabb volt nálam, a haja homokszínű, úgy markolta a kardot, mint aki tudja, hogyan kell használni. Arany és barna színű ruhát viselt. Nem testes, mint Burl, nem karcsú és sötét, mint Will, de Pompa embere volt.
Egy pillanat alatt kitisztult bennem az egész. Hogy lehettem ilyen ostoba? Miután megöltük Will és Burl embereit, szétszórtuk a felszerelésüket és elhajtottuk a lovakat, egyszerűen kapcsolatba léptek Pompával, és újabb embereket kértek. A Hegyvidék határán dúló összecsapások közt igazán könnyű volt átjuttatni egy pár embert és lovakat. Elkerülték Jhaampét, és végigjöttek a Mesterség-úton. A hegyomlás komoly akadály volt, de nem leküzdhetetlen. Pompa pedig már nagyon értett ahhoz, hogyan kockáztassa az emberei életét. Vajon hányan nem élték túl az utat? Most már tudtam azonban, hogy Willnek és Burlnek ismét van felszerelése és utánpótlása.
Aztán újabb riasztó gondolatom támadt. Mi van, ha ez a férfi is rendelkezik a Mesterséggel? Mi gátolhatta meg Willt abban, hogy másokat képezzen ki, hiszen nála volt Magány minden könyve és tekercse, s bár a Mesterség adottsága nem volt gyakori, nem volt annyira ritka sem. Képzeletem pillanatok alatt egész sereggé növelte a legalább alapszinten képzett Mesterséghasználók számát, akik mind fanatikusan hűségesek Pompához. A vadkanszobor oldalához simultam, próbáltam higgadtan, egyenletesen lélegezni a félelmeim ellenére. Egy pillanatra hatalmába kerített az elkeseredés. Végre ráébredtem arra, milyen hatalmas erőforrásai vannak Pompának, amit ellenünk fordíthat. Ez nem személyes bosszú volt a családon belül; a király és kincstára, seregei álltak szemben olyanokkal, akiket könnyedén árulónak bélyegeztetett. Eddig csak az kötötte meg Pompa kezét, hogy szégyenben maradhatott volna, ha kiderül, hogy Igazság még él. Itt, ezen az eldugott helyen semmitől sem kell félnie. Katonái segítségével egyszerre megszabadulhat a testvérétől, unokaöccsétől, sógornőjétől és minden szemtanútól. Utána pedig a kotéria megszabadulhat a katonáktól.
Ezek a gondolatok cikáztak át a fejemen, ahogy a villám világítja be az éjszakát. Egyetlen villanás és minden részletet tisztán láttam. A következő pillanatban már tudtam, hogy el kell jutnom az oszlopig, és vissza kell jutnom a kőfejtőbe, hogy figyelmeztessem Igazságot. Hacsak már nem túl késő.
Amint célt találtam magamnak, éreztem, hogy nyugalom száll meg. Eszembe jutott, hogy a Mesterséggel üzenjek Igazságnak, de gyorsan letettem róla. Amíg nem ismertem jobban az ellenséget, nem kockáztatom meg, hogy fölfedjem magam. Azon kaptam magam, hogy Hanna kavicsos játékaként vizsgálom a helyzetet. Elfogandó és elpusztítandó kavicsok. A férfi köztem és az oszlop között volt. Erre számíthattam. Most már csak azt kell kiderítenem, vannak-e mások is. Előhúztam a tőrömet; a kard nem volt hasznos fegyver ilyen sűrű aljnövényzetben. Nagy levegőt vettem, és elsurrantam a vadkantól.
Nagyjából emlékeztem még a környékre. Jó hasznát láttam, ahogy a villámsújtotta farönk felé lopóztam. Mielőtt teljesen besötétedett volna, tudtam, hogy hárman vannak és látszólag az oszlopot őrzik. Nem hittem, hogy utánam jöttek volna, inkább azért lehettek itt, hogy megakadályozzák, Pompa kotériáján kívül bárki más is használja az oszlopot. Megtaláltam a nyomaikat is, melyek a Mesterség-úttól idáig vezettek. A nyomok alapján nemrég érkeztek. Úgy gondoltam, nem jártasak a Mesterségben, mivel az úton, és nem az oszlopon keresztül jöttek, de bizonyára jó kardforgatók voltak. Feltételezhettem, hogy Will és Burl sem lehettek túl messze, vagy pillanatok alatt átléphettek az oszlopon, ezért erősen tartottam elmém védőfalait. Vártam. Ha nem térek vissza, Igazság tudni fogja, hogy valami baj történt. Nem gondoltam, hogy óvatlanul átjönne az oszlopon, valójában azt sem hittem, hogy otthagyná a sárkányát. Ebből magamnak kellett kimásznom.
Ahogy beköszöntött a sötétség, előbújtak a rovarok. Csíptek, szúrtak, és mindig a fülem mellett zümmögtek. Pára kezdett fölszállni a talajból, a nyirkosságtól a testemhez tapadt a ruhám. Az őrök kis tüzet raktak, kalács illata csapta meg az orromat, és hirtelen azon kezdtem tűnődni, vajon meg tudom-e ölni őket, mielőtt megennék az összeset. Elvigyorodtam magamban, és közelebb óvakodtam. Az éjszaka, a tábortűz és a vacsora általában beszélgetést is jelent. Ezek az emberek azonban keveset beszéltek, azt is csak halkan. Nem törődtek túlságosan a feladatukkal. A hosszú, fekete út néhány embert megtébolyított. Ma éjszaka azonban jobban aggasztották őket a sárkányszobrok. Beigazolódtak a sejtelmeim is. Ezt az oszlopot hárman őrizték, a másikat, ahol a Bolondnak látomása volt, egy tucat katona vigyázta. A sereg magja a kőfejtő felé tartott, a kotéria pedig megpróbálta elzárni Igazság menekülési útvonalát.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy ugyanannyi időbe kerül a kőfejtőhöz érniük, mint nekünk. Legalább ma éjszaka a többiek még biztonságban voltak. De már csak idő kérdése volt. Még keményebben elhatároztam, hogy átjutok valahogyan az oszlopon. Nem állt szándékomban harcolni velük. Maradt hát a lesből, észrevétlen gyilkosság. Három emberrel talán még Árnynak is meggyűlt volna a baja. Esetleg elterelhetem a figyelmüket, amíg az oszlophoz érek.
Eltávolodtam a három embertől, és rőzsét kezdtem gyűjteni, ami nehéz feladatnak bizonyult egy ilyen zöldellő, nyirkos helyen. A. tervem egyszerű volt, azt mondtam magamnak, vagy beválik, vagy nem. Nem hiszem, hogy lesz második esélyem, ahhoz túl óvatosak.
Fölidéztem, hogy az oszlopnak melyik oldalán található a kőfejtő jele, aztán nagy ívben a jel túloldalán álló sárkányok közé mentem. Kiválasztottam egy harciasabb kinézetűt, amire már első látogatásomkor fölfigyeltem. Hatásos árnyékot vet majd. Megtisztítottam a talajt mellette, és megraktam kis tűzfészkemet. Csak egy kisebb tűzre futotta a rőzsémből, de reméltem, hogy többre nem lesz szükségem. Elég fényt és füstöt akartam, hogy titokzatos fényeket vetítsen, de első látásra ne legyen túl egyértelmű a dolog. Meggyújtottam a tüzet, aztán hason kúszva eljutottam az oszlophoz, olyan közel, amennyire csak mertem. Már csak azt kellett megvárnom, hogy az őrök fölfedezzék a tüzet. Reméltem, hogy legalább egyikük elindul megnézni, a többiek pedig majd utána néznek, hogy mit csinál. Akkor pedig egy hangtalan vetődés, megérintem az oszlopot, és már itt sem vagyok.
Az őrök azonban nem vették észre a tüzet. Az én rejtekhelyemről egészen nyilvánvaló volt, hogy tűz van, rózsaszín ragyogás derengett a fák közt, és füst szállt az égre, kirajzolva a sárkány alakját. Reméltem, hogy fölkelti az érdeklődésüket, de sajnos túlságosan is eltakarta a lángokat. Elviselhetetlenül hosszú várakozás után láttam, hogy a tűz lassan kialszik, de az őrök egyáltalán nem vették észre. Megint elsurrantam és újból tűzifát kezdtem gyűjteni a sötétben. Az orrom és a fülem segítségével találtam vissza a katonák közelébe.
Testvér, rég elmentél. Minden rendben? – Izgatottság volt Éjszem halk gondolatában.
Vadásznak rám. Maradj ott. Jövök, amint tudok. Finoman eltoltam a farkast a gondolataimból, és a lassan kihunyó tűz felé lopakodtam.
Megint megraktam, és figyeltem, ahogy lángra kap. Éppen elsurrantam tőle, mikor hallottam, hogy kérdőn megemelik a hangjukat. Nem hiszem, hogy óvatlan lettem volna, csupán a balszerencse műve volt, hogy éppen akkor emelte föl a fáklyáját egyikük, mikor a sárkány mögül egy fa mögé húzódtam.
– Ott! Egy ember! – kiáltotta egyikük. Ketten iramodtak meg felém. Átfurakodtam a nyirkos aljnövényzeten.
Hallottam, hogy egyikük elesik és szitkozódik a sötétben, indák gáncsolták el, a másik azonban fürge és ügyes fickó volt. Azonnal a sarkamban termett, és szinte éreztem első kardsuhintásának a szelét. Elugrottam, félig vetődve, félig csúszva átbuktam a vadkan szobrán. Egyik térdemet alaposan beütöttem a hátába, de azonnal talpra ugrottam. Üldözőm ugrott, és meglendítette a kardját, ami talán kettészelt volna, de megbotlott az állat egyik agyarában, előrezuhant, és egyenesen fölnyársalta magát a másik handzsárszerű agyaron. Csak egy halk hörgésre futotta az erejéből, láttam, ahogy megpróbál lekászálódni róla, de az agyar íve miatt nem bírta lehúzni magát. Talpra szökkentem, s észben tartva a másik üldözőmet futásnak eredtem. Mögöttem hosszú fájdalomkiáltás kezdődött.
Volt elég eszem, hogy ne egyenesen, hanem lágy ívben tartsak az oszlop felé. Már majdnem elértem az oszlopot, mikor Mesterség tapogatózást éreztem. Fölidéztem, mikor éreztem ilyet utoljára. Talán Igazságot is támadás érte a kőfejtőben? Egy ember még mindig őrizte az oszlopot, de úgy gondoltam, megkockáztatom a dolgot, és megpróbálok visszajutni a királyomhoz. Kibukkantam a fák közül, és az oszlop felé iramodtam, miközben a férfi az én tüzem és a kiáltás felé bámult. A Mesterség újabb csápja érintett meg.
– Ne! – kiáltottam föl. – Ne kockáztass! – Igazság lépett elő az oszlopból, csorbult kardjával ezüstös kezében. Az őr mögött bukkant elő, aki az oszlopnál maradt, de meggondolatlan fölkiáltásom hallatán megfordult, és egyenesen Igazsággal nézett szembe. Fölemelt karral rontott neki, arcán rémülettel.
Igazság a tűz fényében úgy nézett ki, mint a legendák egyik démonja. Arcán ezüst foltok, keze és karjai pedig úgy csillogtak, mint a fényesre pucolt ezüst. Beesett arca, rojtos ruhái, mélyen ülő, sötét szemei minden embert megrémítetek volna. Meg kell hagyni, Pompa embere megállta a helyét, és hárította a király első csapását, majd visszafordította a pengéjét. Legalábbis azt hitte. Régi csel volt ez, Igazság gyakran használta. Kiforgatta az őr kardját, és lesújtott. A csapásnak le kellett volna vágni a férfi kezét, de a csorba penge megakadt a csontban. A férfi elejtette a kardot, és térdre rogyott, vérző karját szorongatva. Igazság kardja újból meglendült, és átvágta a torkát. Egy pillanatra megint éreztem a Mesterség remegését. A megmaradt katona az erdőből rontott elő, tekintete megakadt Igazságon, és rémülten fölkiáltott. Megtorpant, Igazság pedig egy lépést tett felé.
– Felség, hagyd! Induljunk! – kiáltottam neki. Nem akartam, hogy megint kockáztassa magát miattam.
Igazság azonban lenézett a kardjára, összeráncolta a homlokát, aztán egyik ezüst kezével megfogta a penge tövét, és végighúzta a pengén a tenyerét. Elakadt a lélegzetem a látványtól. A kard pengéje csillogott, és az éle, meg a hegye makulátlanul villant meg. Még a tábortűz táncoló fényénél is láttam, ahogy a fémen színes hullámok vonulnak végig. A király rám nézett.
– Sejthettem volna, hogy képes vagyok rá. – Majdnem mosolygott. Aztán a katonára nézett. – Készen állok – mondta halkan.
Ekkor meglepő dolog történt.
A katona térdre rogyott, és maga elé dobta a kardját a földre,
– Királyom, megismerlek téged, bár te nem emlékszel rám. – A kiejtése alapján Kosból való volt. – Uram, nekünk azt mondták, meghaltál, mert a királynéd és a Fattyú összeesküdött ellened. Azt mondták nekünk, hogy őket találjuk majd itt. Részben a bosszú miatt jöttem. Hűségesen szolgáltalak Kosban, uram, s ha még élsz, akkor tovább szolgállak.
Igazság ránézett.
– Tig a neved, igaz? Az öreg Haramia fia vagy?
A katona tekintete elkerekedett a csodálkozástól, hogy Igazság emlékezett rá.
– Teg, uram, s a királyomat szolgálom, ahogy az apám is tette. – Megreszketett a hangja, tekintetével mindvégig Igazság kardját követte.
Igazság leeresztette a pengét.
– Igazat beszélsz, fickó? Vagy csak az irhádat próbálod menteni?
A fiatal katona fölnézett Igazságra, és megengedett egy mosolyt.
– Nincs mitől félnem. A herceg, akit szolgáltam, nem ölne meg egy térdeplő, fegyvertelen embert. Úgy hiszem, a király sem tenne ilyet.
Más szavak talán nem győzték volna meg Igazságot. Kimerültsége ellenére elmosolyodott.
– Akkor menj, Teg, olyan gyorsan és olyan halkan, amennyire csak tudsz. Akik kihasználtak téged, nem tétováznak megölni téged, ha megtudják, hogy hűséges vagy hozzám. Térj vissza Kosba, és útközben, érkeztedben hirdesd mindenkinek, hogy visszatérek, oldalamon hűséges királynémmal, hogy elfoglaljuk a trónt, amit a gyermekünk örököl majd. Mikor pedig megérkeztél Kosvár kastélyába, szolgálataidat bátyám feleségének ajánld föl. Mondd meg. Türelem úrnőnek, hogy én küldtelek hozzá.
– Úgy lesz, felség.... Királyom?
– Igen?
– Még több katona érkezik. Mi csak az előőrs vagyunk... – elhallgatott, aztán nyelt egy nagyot. – Nem akarok én senkit sem felségárulással vádolni, különösképpen nem az öccsét, de...
– Ne aggódj miatta, Teg. Amit tőled kértem, az fontos a számomra. Siess, és kerüld az összetűzéseket. Vidd el a híreket, amiket rád bíztam.
– Igen, felség.
– Most – javasolta Igazság.
Teg pedig fölállt, fölvette a kardját, és elsietett a sötétségbe.
Igazság felém fordult, szemében diadal csillant.
– Megcsináljuk! – mondta halkan. Intett, hogy érintsem meg az oszlopot. Kinyújtottam a kezem, és a tenyeremet a kőfejtő jeléhez érintettem, aztán átbuktam, ahogy a Mesterség meglendített. Igazság szorosan a nyomomban érkezett.

 

 

37
Sárkányétvágy

 

AZ UTOLSÓ ÉV NYARÁNAK derekán a Hat Hercegség helyzete elkeserítővé vált. A Martalócok, akik addig kerülték Kosvár városát, hirtelen ostrom alá vették a várat. Az Agancs-szigetet még a tél során elfoglalták, Pörölyt pedig, az első falvat, ahol a Martalócok szipolyozottakat engedtek szabadjára, már régóta ivóvíz feltöltésre használták. Egy ideje már érkeztek jelentések arról, hogy külszigeteki hajók horgonyoztak nem messze a Brokát-szigettől, s néhányszor még a titokzatos „Fehér Hajót” is látni vélték. Tavasszal már egyetlen hajó sem járt a Kos folyó torkolatában, és nem is indult el fölfelé. A kereskedelem megszűnését a Kos-, Medve- és Szől-folyó mentén megérezték a falvak, és a vörös hajók hirtelen valósággá váltak Fészek és Szántás kereskedőinek is.
Nyár közepén a vörös hajók beúsztak Kosvár városáig; éjszaka jöttek, néhány hét megtévesztő nyugalom után. Az emberek a sarokba szorítottak vadságával küzdöttek, de többségük már így is éhezett, vagy koldusbotra jutott. Szinte minden fából épült házat fölégettek a városban; úgy számolták, hogy város lakóinak alig negyede jutott föl a meredek domboldalon a várba. Bár Fényes herceg megpróbálta megerősíteni a várat és feltölteni a készleteket, a hetekig tartó ostromzár megtette a hatását. Kosvár mély kútjaiban bőségesen akadt víz, de minden másból hiányt szenvedtek.
A katapultok és egyéb harci szerkezetek emberöltők óta a helyükön voltak, hogy védjék a folyó torkolatát, de ezeket Fényes nagyúr a vár védelmére rendelte. A Martalócok a legkisebb ellenállás nélkül eveztek föl a Kos-folyón, úgy terjesztették a háborút és a szipolyozásokat a Hat Hercegség szíve felé, mint valami fertőzést.
Mikor pedig a vörös hajók már magát Vásárhelyet fenyegették, Fészek és Szántás nemesei azon kapták magukat, hogy a Hat Hercegség seregeinek jelentős részét a Kék-tóhoz és azon túlra a Hegyvidéki királyságba vezényelték. A nemesek hirtelen rájöttek, hogy csak a saját őreik állnak köztük, és a halál és pusztítás között.

*

Izgatott emberek gyűrűjébe toppantam. Első élményem az volt, hogy a farkas a mellkasomra ugrott, én pedig megtántorodtam, és beleütköztem az érkező Igazságba.
Sikerült megértetnem vele. Sikerült megértetnem Kettrickennel, hogy veszélyben vagy, ő pedig rávette Igazságot, hogy menjen utánad. Sikerült megértetnem vele! Kölyökkutyaként, lelkesen ugrándozott, az arcomba fúrta az övét, belekapott az orromba aztán levette magát mellém, félig az ölembe furakodva.
– Megmozdított valamit egy sárkányban! Nem ébresztette föl, de éreztem, ahogy megmozdul benne valami! Talán mégis sikerül mindet fölébresztenünk! – mondta Igazság nevetve és kiabálva, miközben átlépett rajtunk. Csillogó kardját az égnek emelte mintha kihívná a holdat. Fogalmam sem volt, miről beszélt, csak ültem a földön, és végignéztem a többieken. A Bolond fáradtnak tűnt, Kettricken, királya tükörképeként mosolygott izgatottságán. Csillag a dalnokok mohó tekintetével szívta magába a jelenetet, hogy eszébe véssen minden apró részletét. Hanna pedig, mindkét keze könyékig ezüstben, letérdelt mellém.
– Jól vagy, FitzLovag?
Rámeredtem mágiával átáztatott kezeire.
– Mit tettél? – kérdeztem.
– Csak azt, amit meg kellett tennem. Igazság elvitt magával a folyóhoz. Most már sokkal gyorsabban haladhatunk. Veled mi történt?
Nem válaszoltam neki, szikrázó szemekkel Igazságra néztem.
– Elküldtél, hogy ne kövesselek benneteket! Tudtad, hogy nem ébreszthetem föl a sárkányokat, de el akartál távolítani az útból! – nem tudtam palástolni csalódottságomat és haragomat.
Igazság elvigyorodott, ahogy régen, bűnbánásnak nyoma sem volt az arcán.
– Túl jól ismerjük egymást, igaz? – mondta bocsánatkérés helyett, aztán még szélesebben elvigyorodott. – Elbolondítottalak oda, de én voltam a bolond, mert megcsináltad. Fölébresztettél egyet, legalábbis megmoccant benne valami.
Megráztam a fejem.
– De igen. Neked is érezned kellett a Mesterség hullámzását mielőtt megérkeztem volna. Mit tettél, hogy megmoccant?
– Az egyik katona meghalt, mikor fölnyársalta a vadkan agyara – mondtam kurtán. – Talán így lehet fölébreszteni a sárkányokat. Halállal.
Nem tudom leírni, mennyire bántott, ami történt, hogy elvette, ami engem illetett, és Hannának adta. Nekem tartozott ilyen Mesterség-kapcsolattal, nem másnak. Ki más jött el ilyen messzire, ki más adott föl annyi mindent őérte? Hogyan tagadhatta meg tőlem, hogy segítsek faragni a sárkányát?
Mesterség-éhség volt ez, bár akkor még nem tudtam. Csak azt láttam, milyen tökéletes a Mesterségbeli kapcsolat közte és Hanna között, engem pedig olyan keményen kizárt, mintha én volnék Pompa. Magára hagytam a feleségem és a gyermekem, átvágtam az egész Hat Hercegségen, hogy szolgálatára legyek, ő pedig elutasított. Engem kellett volna a folyóhoz vinnie, hogy átéljem azt, amit ő. Sosem tudtam, hogy ennyi féltékenység szorult belém. Éjszem visszajött hozzám, miután körbeugrálta Kettrickent, fejét a karom alá bújtatta. Megvakartam a torkát, és magamhoz öleltem. Legalább ő az enyém volt.
Megértett engem, – ismételgette izgatottan. Megértett engem, és elmondta neki, hogy mennie kell.
Kettricken lépett mellém.
– Az az érzésem támadt, hogy segítségre van szükséged. Sok győzködésembe került, de Igazság végül otthagyta a sárkányt, és utánad ment. Megsérültél?
Lassan talpra álltam, és leporoltam magam.
– Csak a büszkeségem, hogy a királyom gyermekként kezelt. Mondhatta volna, hogy jobban kedveli Hanna társaságát.
Kettricken szemében fölvillant valami, ami arra emlékeztetett, kivel is beszélek. Jól leplezte azonban haragját.
– Azt mondtad, meghalt egy ember?
– Nem én öltem meg. A sötétben ráesett a kővadkan agyarára, és fölnyársalta magát. De én nem láttam, hogy bármelyik sárkány megmoccant volna.
– Nem a halál, hanem a kiontott élet lehet – mondta Hanna Igazságnak. – Ez lehet az indok. Mint a friss hús illata az éhező kutyának. Éhesek, királyom, de föl lehet ébreszteni őket. Ha megtalálod a módját, hogyan etesd meg őket.
– Nem tetszik, amit hallok – morogtam.
– Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy tetszik-e, vagy sem – mondta Igazság jelentőségteljesen. – Ez a sárkányok természete. Meg kell tölteni őket, s ehhez élet kell. Önként kell fölkínálni, hogy létrejöjjön egy. A sárkányok azután magukhoz vesznek mindent, amivel csillapíthatják az éhségüket, ha egyszer életre keltek. Mit gondoltál, mit kínált föl Bölcsesség király azért cserébe, hogy elpusztították a martalócokat?
Hanna figyelmeztetően intett a Bolond felé.
– Hallgass ide, Bolond, és tudni fogod, miért vagy ilyen fáradt. Mikor megérintetted a Mesterséggel, kapcsolatba kerültetek. Most már vonz magához, te pedig azt hiszed, a sajnálat hajt. De ő mindent elvesz tőled, amire szüksége van ahhoz, hogy fölébredjen. Még akkor is, ha ehhez az életed kell neki.
– Ennek mind nincs értelme – jelentettem ki. Miután összeszedtem a gondolataimat, komolyabb gondok kezdtek aggasztani. – Pompa katonákat küldött. Ide tartanak, alig pár napi járásra vannak. Gyanítom, hogy erőltetett menetben jönnek. Az oszlopokhoz azért küldtek katonákat, hogy megakadályozzák Igazság menekülését.
Csak sokkal később raktam össze az eseményeket. Hanna és Igazság elmentek a folyóhoz, majdnem rögtön azután, hogy én távoztam. Az oszlopon át lejutottak a városba, ahol Hanna megmártotta a kezét az ezüst áramlatban, Igazság pedig fölfrissítette saját kezén a Mesterséget. Karjuk minden ezüstös villanása olyan Mesterség-éhséget keltett bennem, hogy beleszédültem. Megpróbáltam elleplezni magam elől és Igazság elől is. Sejtettem, hogy átlát rajtam, de nem szembesített vele. Más kifogásokkal lepleztem a féltékenységemet. Azt mondtam nekik, hogy csak vakszerencse műve volt, hogy nem találkoztak a kotériával, de Igazság higgadtan azt felelte, hogy tudta, mekkora a kockázat és ő vállalta. Hiába voltam dühös, ő nyugodt maradt, s ez sokkal jobban bántott.
Visszatértükkor vették észre, hogy a Bolond körül faragta a követ Lány Sárkány Hátán. Már végzett az egyik lábbal, és egy másikba is belekezdett. Biztos volt benne, hogy a szobor csak azt akarta, hogy a lábait szabadítsa ki. Mikor rátaláltak, már reszketett a kimerültségtől. Hanna azt akarta, hogy azonnal feküdjön le aludni. Fogta az agyonforralt tündérháncs maradványt, és még egy utolsó adag teát főzött belőle. A Bolond a serkentő ellenére szótlan, fáradt és merengő maradt, még azt sem nagyon kérdezte meg, hogy mi történt velem. Nyugtalan voltam miatta.
Pompa katonáinak híre mindenkit izgalomba hozott. Vacsora után Igazság Csillagot és a Bolondot, meg a farkast a kőfejtő bejáratához küldte őrködni. Egy ideig a tűznél ültem, hideg vízbe áztatott rongydarabbal borogattam a térdemet. A sárkány körüli emelvényen Kettricken a tüzeket táplálta, Igazság és Hanna pedig a követ faragták. Csillag, miközben Hannának segített megkeresni a tündérháncsot a batyumban, rátalált a keriszmagra, amit Árny adott nekem. Hanna ebből is serkentő italt főzött, amit ő és Igazság ivott meg. Munkájuk zaja ijesztő tempót vett föl.
Megtalálták a napmagokat is, amiket még Pusztaszélben vettem a tündérháncs helyett. Csillag ravaszul mosolyogva megkérdezett, hogy miért volt nálam ilyen mag. Mikor elmagyaráztam, hangosan fölnevetett, és végül sikerült elmagyaráznia, hogy a testi vágyak fölserkentésére szokták használni. Eszembe jutottak az árus szavai, és megcsóváltam a fejem. Értettem a szavakban rejlő tréfát, de nem tudtam mosolyogni.
Egy ideig üldögéltem egyedül a tűz mellet, aztán Éjszem felé nyúltam.
Hogy vagytok?
Sóhajtás. A dalnok inkább a hárfáján játszana, a Szagtalan inkább a szobrot faragná, én pedig inkább vadásznék. Ha közeledik is veszély, még messze jár.
Reméljük, hogy ott is marad. Őrködj, barátom.
Elbicegtem a tűztől, és fölmentem a sárkány mellé a talapzatra. Három lába már szabad volt, Igazság a maradék, mellső lábon dolgozott. Egy ideig álltam mellette, és néztem, de nem vett észre. Faragott, és kapargatta a követ, miközben régi altatódalokat mondókákat dünnyögött magának. Elbotorkáltam Kettricken mellett, aki fáradhatatlanul táplálta a tüzeket, egészen Hannáig, aki a sárkány farkát igazgatta. Tekintete a távolba révedt, miközben fölidézte a pikkelyeket, kiemelte a részleteket, és mintázatot adott bele. A farok egy része még a kő alatt rejtőzött. Rátámaszkodtam a még kifaragatlan köre, hogy enyhítsek egy kicsit fájós térdemen, de Hanna azonnal fölpattant.
– Ne csináld! Ne érintsd meg! – sziszegte.
Elléptem a kőtől.
– Már korábban is megérintettem – duzzogtam. – Akkor sem ártott.
– Az még akkor volt. Most már sokkal közelebb áll a teljességhez. – Rám nézett. Még a tűz pislákoló fényénél is láttam, hogy vastagon borítja a finom kőpor az arcát, haját és a ruháját. Fáradtnak, mégis energiától kicsattanónak tűnt. – Amilyen közel állsz Igazsághoz, a sárkány utánad nyúlna, te pedig nem vagy elég erős, hogy ellenállj. Teljesen magába rántana, olyan erős. Ilyen csodálatosan erős. – Szinte dorombolta a szavakat, és gyengéden végigsimított a farkán. Keze nyomán pár pillanatra föltűntek, majd elhalványodtak a színek.
– Senki sem akarja elmagyarázni nekem, mi folyik itt? – kérdeztem fáradtan.
Szórakozott tekintettel nézett rám.
– Megpróbáltam, Igazság is próbálta, de te tudod a legjobban, hogy milyen fárasztóak a szavak. Próbáljuk elmondani, de még mindig nem tudod fölfogni. Nem a te hibád. A szavak nem fejezik ki, a Mesterséggel pedig túl veszélyes lenne elmondani.
– Meg fogom érteni, ha befejezitek a sárkányt?
Mintha sajnálat ült volna ki az arcára.
– FitzLovag, drága barátom. Ha befejezzük a sárkányt? Ha Igazság és én befejezzük, a sárkány akkor kezdődik el.
– Nem. értem! – vicsorogtam csalódottan.
– Pedig elmondta. Elmondtam én is, mikor figyelmeztettem a Bolondot. A sárkányok életeken táplálkoznak. Egy teljes életen, amit önként ad nekik az ember. Ettől támad föl egy sárkány. Általában nem is egy élet kell hozzá. A régi időkben, mikor a bölcsek Jhaampéba mentek, kotériaként jöttek, egy egészként, amiben ők csak részek voltak, és mindezt a sárkánynak adták. A sárkányt meg kell tölteni. Igazságnak és nekem mindenünket bele kell adnunk, életünk minden részét. Nekem könnyebb. Eda tudja, többet is éltem, mint amennyit megérdemeltem, és nem vágyom ebben a testben tovább élni. Igazságnak már sokkal nehezebb. A trónját, gyönyörű és szerető feleségét hagyja hátra, a kétkezi munka szeretetét. Elhagyja a lovaglás és a vadászat élményét, azt, hogy a népe között járhat. Ah, mindezt érzem, már benne van a sárkányban. A térképek gondos rajzolása, színezése, a friss papírtekercs a kezei alatt. Neki nehezebb, mégis megteszi. A fájdalom, hogy meg kell tennie, csak egy újabb dolog, amit belerakhat a sárkányba. Ez fogja táplálni a haragját, ha fölszáll és megküzd a vörös hajókkal. Csak egyetlen dolgot tart vissza a sárkányából, csak egyet, de lehet, hogy ez okozza a vesztét.
– Mi az? – kérdeztem vonakodva.
Öreg szeme az enyémbe nézett.
– Te. Nem hagyja, hogy belekerülj a sárkányba. Megtehetné, akár akarod, akár nem. Kinyúlhatna és behúzhatna, de nem teszi. Azt mondja, túlságosan szereted az életet, ezen nem veszi el tőled. Azt mondja, már így is túl sokat adtál egy királynak, aki cserébe csak fájdalmat és nehézségeket adott.
Vajon tudta, hogy ezekkel a szavakkal visszaadta nekem igazságot? Azt hiszem, tudta. Túl sokat láttam a múltjából, mikor fölszabadítottam benne a Mesterséget. Tudtam, hogy ő is belém látott és látta, szeretem Igazságot, látta mennyire fájt, hogy olyan távolinak tűnt, mikor megérkeztünk. Fölálltam és elindultam, hogy beszéljek vele.
– Fitz! – kiáltott utánam Hanna. Visszafordultam. – Két dolgot mondhatok neked, bármilyen fájdalmas legyen is.
Felkészültem.
– Anyád szeretett téged – mondta halkan. – Azt mondod, nem emlékszel rá. Igazából nem tudsz megbocsátani neki. De ő ott van benned, az emlékeidben. Magas, szőke nő volt, hegyvidéki leány. Szeretett téged, nem az ő döntése volt, hogy elszakítson magától.
Szavai dühítettek és megszédítettek. Eltaszítottam magamtól a szavait. Tudtam, hogy nincs emlékem róla. Időről időre kerestem magamban, de nem találtam. Egyáltalán nem.
– Mi a másik? – kérdeztem fagyosan.
Csak sajnálat ült ki az arcára a haragom láttán.
– Talán még ennél is rosszabb. Ezt is tudod már, magadtól is. Szomorú, hogy csak olyasmit adhatok a Gyorsítónak, aki tetszhalott létemet haldokló életté változtatta, amit már magától is tud. De így van, én pedig kimondom. Fogsz még szeretni mást az életedben. Tudod, hogy elveszítetted már a tavaszi leányt, Mollyt, akivel a parton ültél és a szél játszadozott a hajával. Túl régóta nem vagy vele, és túl sok minden történt mindkettőtökkel. Amit szerettél, amit mindketten szerettetek, az nem a másik volt. Azokat az éveket szerettétek. Életetek tavaszát, mikor az élet dübörgött a szívetekben, a háború még csak küszöbön állt, tökéletes és erős testeteket. Emlékezz vissza, őszintén. Meglátod, hogy ugyanannyit civakodtatok és sírtatok, mint szerelmeskedtetek és csókoltátok egymást: Fitz. Légy bölcs. Ereszd el őt, és így őrizd meg az emlékét. Tartsd meg belőle, amit tudsz, és engedd, hogy ő is azt a vad és vakmerő fiút őrizze magában, akit szeretett. – Az a fiú és az a vidám leány már csak emlék. – Megrázta a fejét. – Nem más, csak emlék.
– Tévedsz! – kiáltottam dühösen. – Tévedsz!
Kiáltásomra Kettricken is talpra ugrott, rémültem és aggódva nézett rám. Nem tudtam ránézni. Magas és szőke. Anyám is ilyen volt. Nem, semmire sem emlékszem belőle. Elviharzottam mellette, nem törődve a térdembe nyilalló fájdalomtól, megkerültem a sárkányt, és megtagadtam azt az érzést, ami elöntött. Mikor Igazsághoz értem, leguggoltam hozzá, és könyörtelen keménységgel súgtam neki:
– Hanna azt mondja, hogy meghalsz, ha elkészül a sárkány. Hogy mindenedet beleadod. Amennyire korlátolt elmémtől telik, én így értelmezem. Mondd, hogy tévedek.
A sarkára ült, és elsöpörte a szilánkokat, amiket lefejtett a mellső lábról.
– Tévedsz – mondta finoman. – Hozd a seprűt, kérlek, és takarítsd el a törmeléket.
Megmarkoltam a söprűt, és megálltam mögötte, majdnem megfordult a fejemben, hogy kettétöröm a hátán. Tudtam, hogy érzi kirobbanni készülő dühömet, de intett, hogy takarítsam el a köveket. Egyetlen durva húzással megtettem.
– Nos – mondta gyengéden –, ez igazán derék harag, ami benned dúl. Erős és hatalma van. Azt hiszem, ezt az egyet elveszem tőled.
Lágyan, mintha egy pillangó szárnya lebbent volna meg, éreztem Mesterségének csókját. A haragom egy pillanat alatt elszállt, kiszakadt a lelkemből, és elsodródott a...
– Ne. Ne kövesd. – Finom mentális lökés, és visszatértem a testembe. A következő pillanatban a földön ültem, forgott velem a világ. Lassan előregörnyedtem, a térdemnek támasztottam a homlokomat. Rosszul éreztem magam. A haragom elszállt, fáradt tompaság maradt a helyén.
– Tessék – mondta Igazság. – Megtettem, amit kértél. Azt hiszem, most már jobban megérted, mit jelent beletenni valamit a sárkányba. Akarsz még többet is adni neki?
Némán megráztam a fejem. Nem mertem kinyitni a számat.
– Nem halok meg, ha elkészül a sárkány, Fitz. Fölemészt, ez igaz. Szó szerint. De tovább létezem majd, mint a sárkány.
Megtaláltam a hangomat.
– És Hanna?
– Vércse a részemmé válik. Akárcsak a testvére. De én leszek a sárkány. – Visszatért az átkozott kőfaragáshoz.
– Hogy vagy képes megtenni? – kérdeztem vádlón. – Hogy teheted ezt Kettrickennel? Mindent föladott, hogy idejöjjön hozzád. Te pedig magára hagyod, egyedül, gyermek nélkül?
Igazság előrehajolt és homlokát a sárkányhoz érintette. Abbahagyta a faragást. Kisvártatva szólalt csak meg mély hangon. – Itt kellene állnod, miközben dolgozom, Fitz. Mikor azt hiszem, hogy már minden nagy érzelmen túl vagyok, fölkavarod őket bennem. – Felém fordult, kőporos arcán két sötét csíkot húztak a könnyei. – Mi mást tehetnék?
– Hagyd itt a sárkányt. Menjünk vissza a Hat Hercegségbe, és állítsuk csatarendbe a népet. Karddal és Mesterséggel harcolhatnánk a Martalócok ellen, mint azelőtt. Talán...
– Talán már azelőtt halottak lennénk, hogy elérjük Jhaampét. Az talán jobb vég a királynémnak? Nem. Visszaviszem Kosvárba, megtisztítom a partvidéket, aztán sokáig uralkodhat még királynőként. Tessék. Ezt adom neki.
– És az örökös? – kérdeztem keserűen.
Fáradtan vállat vont, és ismét fölvette a vésőt.
– Tudod, hogyan kell lennie. A lányodat neveli föl örököseként.
– NEM! Ha még egyszer ezzel fenyegetsz, üzenek Burricknak a Mesterséggel, hogy meneküljenek. Nem érdekel a kockázat.
– Nem tudsz üzenni Burricknak – jegyezte meg Igazság. Mintha a sárkány ujját méregette volna. – Lovag elzárta az elméjét a Mesterség elől, már évekkel ezelőtt, hogy ne használhassák föl őt Lovag ellen, ahogy a Bolondot fölhasználták ellened.
Újabb kis rejtély, amire megkaptam a választ. Nem sok hasznom volt belőle.
– Igazság, kérlek, könyörgök. Ne tedd ezt velem. Inkább engem is nyeljen el a sárkány. Ezt ajánlom föl neked. Vedd el az életem, és add a sárkánynak. Bármit megadok, amit csak kérsz, de ígérd meg nekem, hogy a lányomat nem áldozod föl a Látnok trón érdekében.
– Nem ígérhetem meg neked – sóhajtotta.
– Ha bármit is éreztél irántam... – kezdtem, de közbevágott.
– Hát nem érted meg, hiába mondom neked? Vannak érzelmeim, de beletettem őket a sárkányba.
Sikerült fölállnom. Elbicegtem. Semmit sem mondhattam neki. Király vagy ember, nagybátty vagy barát, egyáltalán nem ismertem többé. Mikor a Mesterséggel nyúltam felé, csak a falait láttam. Mikor az Ösztönnel tapogatóztam, éreztem, hogy élete közte és a sárkány között pislákolt. Mostanság a sárkányban égett erősebben, nem Igazságban.
Senki más nem volt a táborban, a tűz csaknem kialudt. Rádobtam néhány fadarabot, aztán szárított húst rágcsálva ültem mellette. Csaknem elfogyott már az emse. Megint vadásznunk kell. Inkább Éjszem és Kettricken vadászik majd. Úgy tűnt, könnyebben elejti a farkasnak a húst. Önsajnálatom kezdte erejét veszteni, de nem jutott jobb megoldás az eszembe, csak egy üveg pálinkát kívántam, hogy belefojthassam. Utolsó lehetőségként lefeküdtem aludni.
Álmodtam is a magam módján. Sárkányokat láttam, Hanna játéka pedig új értelmet nyert, megpróbáltam eldönteni, hogy egy piros kavics elég erős volt-e, hogy elkapjam Mollyt. Összefüggéstelen tombolás volt az álmom, gyakran fölébredtem, és bámultam a sátor oldalát. Egyszer kitapogatóztam Éjszem felé, aki egy kis tábortűz közelében portyázott, miközben Csillag és a Bolond felváltva őrködött és aludt. Egy domboldali oromra költöztették át őrhelyüket, ahonnan jobban belátták a kanyargó Mesterség utat alattuk. Csatlakoznom kellett volna hozzájuk, ehelyett a másik oldalra fordultam, és ismét álomba merültem. Pompa katonáiról álmodtam, akik százasával jöttek, arany-barna egyenruhában, hogy a kőfejtő falánál sarokba szorítsanak minket.
Reggel a farkas orrának érintésére ébredtem. Vadásznod kell, – mondta komolyan, és tudtam, hogy igaza van. Mikor kiléptem a sátorból, Kettricken éppen lefelé tartott az emelvényről. Lassan fölbukkant a nap, nem volt szükség a tüzek fényére. Aludhatott volna, de a sárkány felől állandó kopácsolás hallatszott. Összetalálkozott a tekintetünk. Éjszemre nézett.
– Vadászni mentek? – kérdezte tőlünk. A farkas megcsóválta a farkát.
– Hozom az íjamat – jelentette ki, és már el is tűnt a sátorban. Vártunk. Egy tisztább zekében bújt elő, kezében az íja. Nem akartam Lány Sárkány Hátánra nézni, ahogy elhaladtunk mellette.
– Ha lenne elég emberünk, ketten őrködhetnének itt, ketten pedig az utat figyelhetnék – mondtam miközben elhaladtunk az oszlop mellett.
Kettricken bólintott.
– Furcsa. Tudom, hogy jönnek, hogy megöljenek minket és nem látok kiutat. Mégis vadászni megyünk, mintha az evés lenne a legfontosabb dolog.
Az is. Enni annyi, mint élni.
– Mégis, ennünk kell, hogy élhessünk – visszhangozta Éjszem gondolatait Kettricken.
Nem igazán találkoztunk olyan állattal, ami méltó lett volna az íjára. A farkas elkapott egy nyulat, Kettricken pedig egy tarka tollazatú madarat. Végül halfogásra adtuk a fejünket, és mire a nap delelőre ért, elég halunk volt, hogy jóllakjunk másnapig. A vízparton megpucoltam a halakat, aztán megkérdeztem Kettrickent, hogy nem bánná-e, ha itt maradnék, hogy megfürödjek.
– Igazából mindannyiunknak áldás lenne – felelte, én pedig mosolyogtam, de nem az élcelődésén, hanem azon, hogy még képes volt rá. Hamarosan már hallottam is, hogy följebb a part mentén ő is fürdik, Éjszem pedig az egyik bokor alatt bóbiskolt, tele hassal.
Miközben elhaladtunk Lány Sárkány Hátán mellett, láttuk, hogy a Bolond a szobor tövében alszik összegömbölyödve. Kettricken fölébresztette, és megdorgálta, amiért friss faragásnyomokat talált a sárkány farka körül. Nem mutatott megbánást, csak annyit mondott, hogy Csillag azt mondta, hogy estig őrködik, ő pedig jobban szeretne a szobornál aludni. Visszarángattuk magunkkal a táborba.
Halkan beszélgetve érkeztünk vissza a sátrakhoz. Kettrickennek tűnt föl először valami furcsaság.
– Csitt! – kiáltotta. – Hallgassátok!
Megdermedtünk. Attól féltem, hogy Csillag figyelmeztető kiáltása harsan. Hegyeztem a fülemet, de semmi mást nem hallottam, csak a szél zúgását és távoli madárdalt. Beletelt pár szívdobbanásnyi időbe, mire rájöttem, mit jelent mindez.
– Igazság! – kiáltottam. A Bolond kezébe nyomtam a halakat, és futásnak eredtem. Kettricken megelőzött.
Attól féltem, hogy mindketten halottak, hogy Pompa kotériája megtámadta őket, miközben mi vadásztunk. Furcsa látvány fogadott. Igazság és Hanna egymás mellett álltak, és a sárkányt nézték. Fekete tömege tompán csillant a délutáni napsütésben. A hatalmas bestia elkészült. Minden pikkely, minden ránc, minden karom, a legapróbb részletekig kivehető volt.
– Minden sárkányt felülmúl, amit eddig láttunk – jelentettem ki. Kétszer is körbejártam, csodálatom nőttön nőtt. Az Ösztön fényesen ragyogott benne, immár erősebben, mint Igazságban, vagy Hannában. Hihetetlennek tűnt, hogy az oldala nem emelkedik és süllyed a légzés ütemére. Igazságra néztem, s bár még haragudtam rá, nem tudtam megállni egy mosolyt.
– Tökéletes – mondtam halkan.
– Kudarcot vallottam – mondta reményvesztetten. Hanna elkeseredetten bólintott mellette. Most valóban kétszáz évesnek tűnt. Akárcsak Igazság.
– Hiszen elkészült, uram – mondta Kettricken. – Nem azt mondtad, hogy ezt kell tenned? Befejezni a sárkányt.
Igazság lassan megrázta a fejét.
– A faragás elkészült. De a sárkány nem teljes. – Körülnézett, mind rá figyeltünk, megpróbáltunk értelmet keresni a szavaiban. – Mindenemet beletettem a sárkányba, mindent, csak annyit hagytam meg, ami még dobogtatja a szívemet. Akárcsak Hanna. Mindketten odaadnánk, ami maradt, de még akkor sem lenne elég.
Lassan előrelépett, és a sárkánynak támaszkodott. Arcát vékony karjaiba temette. Körülötte, ahol a teste nekitámaszkodott a sárkánynak, színek villództak a kő felszínén. Türkiz, ezüst szegéllyel, a napfényben bizonytalanul csillanó pikkelyek. Éreztem, ahogy a Mesterség a sárkányba szivárog belőle, ahogy az itatós szívja magába a tintát.
– Királyom – mondtam halkan, figyelmeztetően.
Nyögve ellépett a teremtményétől.
– Ne aggódj, Fitz, nem hagyom, hogy sokat merítsen belőlem. Nem dobom oda értelmetlenül az életemet. – Fölemelte a fejét, és végignézett rajtunk. – Furcsa – mondta halkan. – Vajon ilyen érzés szipolyozottnak lenni? Emlékezni arra, amit egykor éreztünk, de már nem érezhetjük? A szerelem, a félelem, a bánat, mind benne van már a sárkányban. Semmit sem tartottam vissza, mégsem elég. Nem elég.
– Királyom – reccsent Hanna öreg hangja. Minden remény kihalt belőle. – FitzLovagot is bele kell tenned: Nincs más választás. – Egykor csillogó, sötét szemei tompa kavicsokként meredtek rám. – Te kínáltad föl – emlékeztetett. – A teljes életedet.
Bólintottam.
– Ha nem veszitek el a gyermekemet – tettem hozzá halkan. Nagy levegőt vettem. Élet. Most. Most rendelkeztem a teljes életemmel, az idővel, amit föladhatok. – Királyom, már nem kívánok semmiféle alkut. Ha az életem kell, hogy a sárkány repüljön, akkor fölkínálom.
Igazság kicsit megingott, aztán rám nézett.
– Majdnem éreztem valamit megint. – Intőn fölemelte egyik ezüst ujját, de nem felém, hanem Hanna felé. Parancsot adott. – Nem. Már megmondtam. Nem. Nem beszélhetsz előtte többet erről. Megtiltom. – Lassan térdre rogyott, aztán leült a talapzatra. – Átkozott keriszmag, mindig akkor hagy el, mikor a leginkább szükség volna rá. Átkozott mag.
– Pihenned kellene – mondtam ostobán. Valójában nem is tehetett volna mást. A keriszmag tette ezt, üres és kimerült lett tőle az ember. Túlságosan jól ismertem a hatását.
– Pihenni – mondta keserűen, elcsukló hangon. – Igen. Pihenek. Mikor öcsém katonái megérkeznek, pihent torkomat vághatják át. Pihent leszek, mikor megérkezik a kotériája, és sajátjának kiáltja ki á sárkányomat. Ne legyenek illúzióid, Fitz, ezt akarják. Nem fog működni, persze. Legalábbis nem hiszem... – gondolatai kezdtek elkalandozni. – Esetleg – mondta elhalkuló hangon. – Egykor a Mesterség összekötött minket. Talán elég lenne megölniük és elvenni tőlem a sárkányt. – Elmosolyodott. – Pompa, mint sárkány. Gondolod, hogy egy követ is épen hagy Kosvárból?
Mögötte Hanna összegömbölyödött, homlokát a térdeire támasztotta, aztán lassan az oldalára dőlt. Először azt hittem, sír, de mikor elterült, láttam, hogy az arca kifejezéstelen. Halott volt, vagy eszméletlen, a keriszmag utóhatásaként. Azok után, amit Igazság mondott, nem számított igazán. Királyom is elnyújtózott az emelvényen, és álomba merült a sárkánya mellett.
Kettricken mellé telepedett, és az ölébe hajtotta a fejét. Nem sírt, zokogott, hangosan, szívszaggatóan, hogy talán még a sárkányokat is fölébresztette volna. Néztem őt, de nem mentem oda hozzá, nem fogtam meg a vállát, tudtam, hogy semmi haszna nem volna. Inkább a Bolondra néztem.
– Hozzunk pokrócokat, hogy kényelmesebben legyenek – mondtam esetlenül.
– Ah, hát persze. Mi jobb dolga van a Fehér Prófétának, meg a Gyorsítónak? – Belém karolt, érintése fölfrissítette kettőnk Mesterség kapcsolatát. Keserűség. Keserűség folyt az ereiben. A Hat Hercegség elbukik, a világ véget ér.
Pokrócokért mentünk.

 

 

38
Igazság egyezsége

 

A VÉGSŐ ELSZÁMOLÁSKOR nyilvánvalóvá válik, hogy alig húsz vörös hajó merészkedett föl Teknőctóig, s alig tizenkettő hajózott föl azon túlra a Vásárhely környéki falvakig. A dalnokok elbeszélései szerint több tucat hajó, mindegyiken több száznyi Martalóccal a fedélzetén hemzsegett a folyón. A dalokban a Kos- és Szől-folyó partját azon a nyáron vér és lángok borították. Nem kell hibáztatnunk őket, az átélt szenvedést és nyomort sosem szabad elfelejteni. Ha egy dalnoknak ki kell színeznie az igazságot, hogy segítsenek emlékezni, akkor hadd tegyék, s ne vesse senki a szemükre, hogy hazudtak. Az igazság gyakran nagyobb a valóságnál.

*

Csillag és a Bolond aznap este visszatért. Senki sem kérdezte, miért nem őrködnek. Senki sem vetette föl, hogy menekülnünk kellene a kőfejtőből, mielőtt Pompa seregei sarokba szorítanának. Maradunk, és harcolunk, hogy megvédjünk egy kősárkányt.
És meghalunk, ehhez kétség sem fért. Ezt semelyikünk sem mondta ki, de mindannyian tudtuk.
Mikor Kettricken kimerülten elaludt, visszavittem a sátrába, amin Igazsággal osztozott. Lefektettem, és betakartam, aztán lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát, mintha alvó gyermekemet csókolnám meg. Búcsú volt ez a maga módján. Gondoltam, jobb most megtenni, amíg még lehetett. Csak a most volt biztos.
Ahogy beköszöntött a teljes sötétség, Csillag és Bolond a tűz mellett ült. Csillag szótlanul pengette a hárfáját, és a tűzbe bámult. Mellette a földön egy tőr hevert. Álltam egy ideig és néztem, ahogy a tűz fénye táncol az arcán. Csillag, az utolsó Látnok király utolsó igaz dalnoka. Nem írhat dalt, amiről emlékeznének majd rá.
A Bolond mozdulatlanul ült, és hallgatott. Azt hiszem, valamiféle barátságra leltek egymással. Azt gondoltam, hogy ha ez az utolsó éjszaka, amikor játszhat, ennél szebb dolgot nem adhatott neki a Bolond. Hallgatta a zenét, és hagyta, hogy elringassa.
Otthagytam őket a sátor előtt, fölvettem egy vizestömlőt, és lassan felmentem a sárkány mellé a talapzatra. Éjszem követett. Korábban már kis tüzet raktam ott, most rádobáltam a maradékot, és leültem mellé. Igazság és Hanna mozdulatlanul aludt. Árny egyszer két napig egyfolytában keriszmagon élt, utána egy hétbe tellett, mire rendesen kipihente magát. Csak aludni akart, és vizet inni. Nem hittem, hogy bármelyikük is hamar fölébredne, de így volt rendjén. Semmit sem tudtam mondani nekik, így csak álltam Igazság mellett, és őrködtem a királyom fölött.
Rossz őrszem voltam, arra ébredtem, hogy a nevemet suttogja. Hirtelen fölültem, és a vizestömlő felé nyúltam.
– Királyom – mondtam halkan.
Igazság azonban nem hevert tehetetlenül a földön, hanem fölöttem állt. Intett, hogy kövessem, én pedig engedelmesen fölkeltem, és nesztelenül utána indultam. Lesétáltunk az emelvényről, ahol szembefordult velem. Szótlanul odanyújtottam a vizestömlőt, ő pedig elfogadta, és kiitta a felét. Mikor már eleget ivott, visszaadta. Megköszörülte a torkát.
– Van egy mód, FitzLovag. – Sötét szemei az enyémbe mélyedtek. – Te vagy a megoldás. Tele élettel és éhséggel, szenvedélyektől tépázottan.
– Tudom – mondtam. Bátran mondtam ki a szavakat, de sokkal jobban féltem, mint bármikor. Pompa alaposan rám ijesztett a tömlöcben, de az más volt. Csak fájdalom. Ez azonban a halál volt. Hirtelen megértettem a különbséget.
– Nem fog tetszeni – figyelmeztetett. – Nekem sem tetszik, de nincs más mód.
– Készen állok – hazudtam. – De... szeretném még egyszer utoljára látni Mollyt, hogy tudjam, biztonságban vannak.
Rám nézett.
– Nem feledtem az egyezséget, amit kínáltál, hogy nem veszem el Csalánt. – Elnézett rólam, valahova a sötétségbe bámult. – Amit kérek, az ennél is rosszabb. Az életedet kérem. A tested minden erejét és életét. Én már elhagytam a szenvedélyeket, nem maradt semmim. Ha még egy éjszakára föl tudnám szítani az érzelmeimet... ha fölidézhetném, milyen érzés vágyakozni egy nő iránt, hogy a kezemben tarthassam a szeretett asszonyt... – elhallgatott. – Szégyellem, hogy ilyet kérjek tőled. Jobban szégyellem, mint mikor erőt merítettem belőled, mikor csak gyanútlan fiú voltál. – A szemembe nézett, és tudtam, mekkora erőfeszítésébe került kimondani ezeket a szavakat. – Látod, még ez is. A szégyen, a fájdalom, hogy ezt tegyem veled... még ezt is te adod nekem. Ezt is beletehetem a sárkányba. – Megint elrévedt a tekintete. – A sárkánynak repülnie kell, Fitz. Muszáj.
– Igazság. Királyom. – Nem nézett rám. – Barátom. – Ismét rám nézett. – Rendben van. De szeretném látni Mollyt, csak egy rövid időre.
– Veszélyes. Azt hiszem, amit Carroddal tettem, megrémítette őket. Azóta nem próbálkoztak ellenünk. De...
– Kérlek – mondtam nagyon halkan.
Sóhajtott.
– Ám legyen, fiú. De a szívem nem helyesli.
Meg sem érintett, nem kellett nagy levegőt vennie az összpontosításhoz. Hiába halványodott Igazság ereje, a Mesterség hatalma még így is nagy volt benne. Ott voltunk, együtt. Igazság hátrahúzódott, megadva az illúziót, hogy egyedül vagyok.
Egy szobában voltam, egy fogadóban. Tiszta, rendesen bútorozott szoba volt, az asztalon néhány gyertya égett, és egy vekni kenyér, meg egy kosárban alma állt mellette. Burrick félmeztelenül feküdt az ágyon. Vér alvadt az oldalán a sebe köré és a nadrágjára. Mélyen aludt, mellkasa egyenletesen hullámzott. Csalán köré gömbölyödve aludt, jobbjával oltalmazón átölelte. Ahogy figyeltem, Molly áthajolt fölöttük, és óvatosan kihúzta a gyermeket Burrick karja alól. Csalán meg sem moccant, Molly pedig egy kosárba tette, pokrócok közé. Pici, rózsaszín szájacskája még az anyatejre emlékezett. Arca sima volt, álma nyugodt, látszólag nem viselték meg az éjszaka eseményei.
Molly vizet töltött egy mosdótálba, és összehajtogatott egy darab ruhát. Leült Burrick mellé az ágyra, és maga mellé, a padlóra tette a tálat. Belemártotta a ruhadarabot, majd jól kicsavarta. Ahogy hozzáérintette a hátához, Burrick hirtelen fölriadt, és egy, kígyó fürgeségével megfordult, megragadva Molly csuklóját.
– Burrick! Eressz, ki kell tisztítanom á sebed – bosszankodott Molly.
– Ó. Te vagy az. – Megkönnyebbült, és elengedte Mollyt.
– Persze, hogy én vagyok. Ki másra számítottál? – finoman lemosta a vért a seb környékéről, aztán ismét bevizezte a ruhát. Burrick körbetapogatózott az ágyon.
– Mit csináltál a gyermekemmel? – kérdezte.
– A gyermeked jól van, alszik a kosarában. – Megmosta a hátát, aztán bólintott. – Elállt a vérzés. Tisztának tűnik a seb, azt hiszem a bőrmellény felfogta a szúrást. Ha felülsz, be tudom kötözni.
Burrick lassan megpróbált felülni, félúton nyögött egyet, de mire ülő helyzetbe került, már vigyorgott.
– Ösztön-méhek – mondta elismerően. Megcsóválta a fejét, és látszott rajta, hogy már nem először utalt erre.
– Ez jutott az eszembe – magyarázta Molly, és ő is elmosolyodott. – Bevált, nem igaz?
– Csodálatosan – ismerte be. – De honnan tudtad, hogy a vörös szakállú felé fognak menni? Ez győzte meg őket is, és csaknem én is elhittem.
Molly megrázta a fejét.
– Szerencse volt. Talán a fény miatt, mert az ő kezében volt a gyertya és a kandalló előtt állt. A méheket is vonzza a fény.
– Vajon még most is odabenn vannak? – tűnődött Burrick még mindig vigyorogva. Figyelte, ahogy fölkel és elviszi a vizestálat.
– Elvesztettem a méheket – emlékeztette szomorúan.
– Füstölünk másik méhkast – vigasztalta Burrick.
Molly lassan megrázta a fejét.
– Az a méhkas készíti a legtöbb mézet, amelyik egész nyáron dolgozik. – Az asztal széléről fölvett egy tekercs kötszert és egy kenőcsös tégelyt. Tűnődve beleszimatolt. – Nem olyan a szaga, mint annak, amit te csinálsz – jegyezte meg.
– Valószínűleg ugyanúgy beválik – mondta. Összevonta a szemöldökét, és lassan körülnézett. – Molly. Hogyan fogunk fizetni a szobáért?
– Már elintéztem – mondta, neki háttal.
– Hogyan? – kérdezte gyanakodva.
Mikor Molly visszanézett rá, összeszorította a száját. Tudtam, hogy ilyenkor nem szabad vitatkozni vele.
– Fitz ékköves tűje. Megmutattam a fogadósnak, hogy megkapjuk ezt a szobát. Mikor aludtatok a délután, elvittem egy ékszerészhez, és eladtam. – Burrick szóra nyitotta a száját, de Molly nem hagyta szóhoz jutni. – Tudok alkudni, és jó árat kaptam érte.
– Az többet ér ennél. Csalánnak tartogattam – mondta Burrick, és ugyanúgy összeszorította a száját.
– Csalánnak meleg szobára és ennivalóra volt szüksége, nem egy rubinfejű tűre. Még Fitz is belátná, hogy ezt kellett tennem.
Furcsa, de így volt.
– Sokat kell dolgoznom majd, hogy visszaszerezzem – morogta Burrick.
Molly fölvette a kötszert, nem nézett a szemébe.
– Makacs egy ember vagy, biztos azt teszed majd, amit kell – mondta.
Burrick hallgatott. Szinte éreztem, hogy azt próbálja eldönteni, ki nyerte a vitát. Molly visszatért az ágyhoz, leült Burrick mellé, hogy bekenje a sebet. Burrick összeszorította a száját, de meg sem mukkant. Molly letérdelt elé.
– Emeld föl a kezed, hadd tekerjem be – mondta. Burrick nagy levegőt vett, és elemelte a kezét a testétől. – Most már jobb? – kérdezte, mikor befejezte.
– Sokkal. – Nyújtózkodni akart, de aztán meggondolta magát.
– Van ennivaló – mondta Molly, és az asztalhoz ment. – Mindjárt.
– Láttam, hogy elkomorul Burrick tekintete. Molly is észrevette. Az asztal felé fordult.
– Molly – sóhajtotta, majd újból belekezdett. – Csalán Elmés király dédunokája. Látnok vér. Pompa számára fenyegetést jelent, valószínűleg megint próbálkozni fog, hogy megöljön benneteket. – Megvakarta a szakállát. – talán az egyetlen mód, hogy mindkettőtöket az igazi király védelme alá helyezzünk. Ismerek valakit... Fitz talán beszélt róla. Árnynak hívják.
Molly némán megrázta a fejét, a tekintete egyre jobban elfelhősödött.
– Elviheti Csalánt egy biztonságos helyre, és gondoskodhat rólatok. – Lassan, nehézkesen ejtette ki a szavakat!
Molly annál gyorsabban válaszolt.
– Nem. Ő nem Látnok. Ő az én lányom, és nem adom el, sem pénzért, sem biztonságért. – Burrickra meredt. – Hogy képzelted, hogy ilyet tennék?
Burrick elmosolyodott Molly haragján. Bűntudatot, de megkönnyebbülést is láttam az arcán.
– Nem gondoltam, hogy te megtennéd, de kötelességemnek éreztem fölajánlani. – Bizonytalanabbul folytatta. – Eszembe jutott másik megoldás is. Nem tudom, mit gondolsz majd róla. Mindenképpen el kell utaznunk innét, keresnünk kell egy várost, ahol nem ismernek. – Lesütötte a szemét. – Ha összeházasodnánk előtte, egy másik városban senki sem vonná kétségbe, hogy az én lányom...
Molly megdermedt, mintha kővé vált volna. A csönd elhúzódott, aztán Burrick fölemelte a tekintetét, és könyörögve nézett rá.
– Ne értsd félre. Nem várok el tőled semmit... de talán nem is kell összeházasodnunk. Kevdorban vannak Tanúsziklák, elmehetünk oda egy dalnokkal. Ott megesküdhetek rá, hogy az én gyermekem. Soha senki nem kételkedne benne.
– Képes lennél hazudni a Tanúsziklák előtt? – kérdezte Molly hitetlenkedve. – Megtennéd, hogy Csalán biztonságban legyen?
Burrick lassan bólintott, de egy pillanatra sem vette le a szemét Mollyról.
Molly megrázta a fejét.
– Nem, Burrick, nem hagyhatom. A legnagyobb balszerencse, ha valaki a Tanúsziklák előtt hazudik. Mindenki tudja, mi történik azzal, aki ilyet tesz.
– Én megkockáztatnám – mondta komoran. Soha nem hallottam még, hogy hazudott volna, mielőtt Csalán megjelent az életében. Most pedig hajlandó lett volna rá. Nem tudom, vajon Molly fölfogta-e, hogy mit ajánl föl Burrick.
Tudta.
– Nem. Nem fogsz hazudni – mondta határozottan.
– Molly. Kérlek.
– Hallgass! – mondta szigorúan. Félrebillentett fejjel nézett rá, mintha fontolgatna valamit. – Burrick? – kérdezte puhatolódzva. – Azt hallottam... Füze azt mondta, hogy régen szeretted Türelem úrnőt. – Nagy levegőt vett. – Még mindig szereted?
Burrick szinte dühösen nézett rá. Molly könyörgő tekintettel nézett rá, míg végül Burrick elkapta a tekintetét. Alig hallatszott a hangja.
– Szeretem az emlékét. Olyannak, amilyen akkor volt. Valószínűleg úgy, ahogy te is szereted még Fitzet.
Molly összerezzent.
– Bizonyos dolgokat, amikre emlékszem... igen – bólintott, mintha emlékeztetné magát valamire. Aztán fölnézett, egyenesen Burrick szemébe. – De ő már halott. – Furcsán végleges volt az ő szájából hallani. Könyörgő hangon folytatta. – Figyelj rám, csak hallgass végig. Egész életemben... először ott volt az apám. Mindig azt mondta, hogy szeret. De amikor megvert, és szidott, sosem éreztem, hogy szeretett volna. Aztán Fitz. Ő is esküdözött, hogy szeret és gyengéd volt hozzám. De a hazugságai sosem tűntek szerelemnek. Most pedig te... Burrick, te sosem beszélsz nekem erről. Sosem értél hozzám, sem haragból, sem azért, mert megkívántál. De a hallgatásod és a tekinteted több szerelemről árulkodnak nekem, mint az ő szavaik és érintésük. – Elhallgatott, de Burrick nem szólalt meg. – Burrick? – kérdezte elkeseredetten.
– Fiatal vagy – mondta lágyan. – És csodálatos. Tele élettel. Jobbat érdemelsz.
– Burrick. Szeretsz te engem? – egyszerű kérdés volt.
Burrick az ölébe ejtette a kezeit, talán azért, hogy ne látszódjék a reszketésük?
– Igen.
Molly tekintete úgy ragyogott, mint felhők közül a nap.
– Akkor összeházasodhatunk. Utána pedig, ha úgy gondolod, elmehetünk a Tanúsziklákhoz, én pedig elismerem, hogy veled háltam, mielőtt összeházasodtunk volna. Aztán megmutatom a gyermeket.
Burrick végre fölemelte a tekintetét, és hitetlenkedve nézett rá.
– Hozzám jönnél? Így, ahogy vagyok, szegényen, öregen és sebhelyesen?
– Számomra te egyik sem vagy. Nekem az a férfi vagy, akit szeretek.
Burrick megrázta a fejét. A válasza csak még jobban összezavarta.
– És amit a balszerencséről mondtál? Hazudnál a Tanúsziklák előtt?
Molly már másként mosolygott, úgy, ahogyan azt már rég nem tette.
– Nem kell hazugságnak lennie – mondta halkan.
Burrick elkerekedett szemekkel állt föl, és mély levegőt vett.
– Várj – mondta Molly lágyan, Burrick pedig engedelmeskedett. Benedvesítette két ujját, és egy gyertya kivételével eloltotta a többit, aztán átszelte az elsötétített szobát, és a karjaiba simult.
Elmenekültem.
– Jaj, fiam. Nagyon sajnálom.
Némán megráztam a fejemet. Szorosan összezártam a szemem, de a könnyek csak előbukkantak. Megtaláltam a hangomat.
– Burrick jó lesz hozzá és Csalánhoz. Ilyen férfit érdemel. Nem, Igazság. Ez megnyugtat, tudni fogom, hogy vele lesz és gondoskodik mindkettőjükről.
Nem nyugtatott meg, egyáltalán nem. Csak fájt.
– Úgy tűnik, nagyon rossz alkut kötöttél velem. – Mondta Igazság, hangjában őszinte részvéttel.
– Nem, minden rendben van. – Nagy levegőt vettem. – Most, Igazság. Intézzük el gyorsan.
– Biztos vagy benne?
– Ahogy akarod.
Elvette az életemet.

Egyszer már volt egy ilyen álmom. Ismertem már, milyen érzés egy öreg ember testében lenni. Egyszer álmomban Elmés király testében találtam magam, hálóingben, a kényelmes ágyban. Ezúttal rosszabb volt. Minden ízületem fájt, a gyomrom égetett, a kezeimről leégett a bőr, az arcom is izzott. Ebben a testben több volt a fájdalom, mint az élet. Mint egy gyertya, ami majdnem csonkig égett. Nehézkesen kinyitottam a szemem. Hideg, durva kövön hevertem, egy farkas ült és engem nézett.
Ez nem helyes – mondta.
Nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna. Én is hasonlóan éreztem. Egy idő múlva négykézlábra álltam. A kezem és a térdem sajgott, minden ízületem csikorgott, és panaszkodott, miközben talpra álltam, és körülnéztem. Az éjszaka meleg volt, mégis vacogtam. Fölöttem, egy emelvényen egy befejezetlen sárkány aludt.
Nem értem. – Éjszem magyarázatért könyörgött.
Nem akarom megérteni, nem akarom tudni.
Akár akartam, akár nem, mégis tudtam. Lassan elindultam, a farkas a sarkamban ügetett. Elsétáltunk a lassan kialvó tűz és a két sátor mellett. Senki sem őrködött. Kettricken sátrából halk hangok hallatszottak. Kettricken Igazság arcát látta a halovány fényben, Igazság sötét szemeit. Azt hitte, hogy férje végre eljött hozzá.
Tulajdonképpen igaza volt.
Nem akarom hallani, nem akarom tudni. Egy öregember óvatos lépteivel mentem tovább. Körülöttünk nagy fekete sziklatömbök sötétlettek, előttünk néhány koppanás hallatszott. Kiléptem a kövek éles árnyékából a holdfényre.
Egyszer az én testemen is osztoztál. Ez is olyan?
– Nem – feleltem hangosan, a zajra motoszkálás támadt a kövek között. Mi volt ez?
Megnézem. A farkas beleolvadt az árnyékokba, pár pillanat múlva megjelent ismét. Csak a Szagtalan. Elbújt előled. Nem ismer meg.
Tudtam, hol találom. Nem siettem. Ennyire tellett a testemtől. Mikor elértem Lány Sárkány Hátánt, rettenetesen nehezemre esett fölmászni a szobor mellé. Mikor fölértem, friss kőszilánkokat láttam mindenütt. Leültem a sárkány lábához, óvatosan ereszkedtem a hideg kőre. Megszemléltem a Bolond munkáját. Már csaknem kiszabadította.
– Bolond? – szólítottam.
Lassan bújt elő az árnyékból, szemét lesütötte.
– Felség – mondta halkan. – Megpróbáltam, de nem ment. Nem tudom így itthagyni...
Lassan, szótlanul bólintottam. Az emelvény lábánál Éjszem halkan nyüszített. A Bolond lenézett rá, aztán vissza énrám. Értetlenség ült az arcára.
– Felség? – kérdezte.
A Mesterség vékony köteléke után nyúltam, és megtaláltam. A Bolond arca elkomorult, megpróbálta megérteni a dolgot. Leült mellém. Rám meredt, mintha keresztül tudna nézni Igazság bőrén.
– Nem tetszik ez nekem – mondta végül.
– Nekem sem – ismertem el.
– Miért...
– Jobb, ha nem tudod – mondtam kurtán.
Egy ideig ültünk, és hallgattunk, aztán a Bolond hátranyúlt, és elsöpört egy halom friss kőtörmeléket a sárkány lábától. A szemembe nézett, miközben egy vésőt húzott elő az inge alól. Kalapácsként egy követ használt.
– Ez Igazság vésője.
– Tudom. Már nincs rá szüksége, a késem pedig eltörött. – Óvatosan a sziklához érintette a véső élét. – Amúgy is jobban haladok vele. – Figyeltem, ahogy újabb szilánkot pattint le. Gondolataimat összehangoltam az övével.
– Belőled meríti az erejét – jegyeztem meg halkan.
– Tudom. – Újabb szikladarab vált le. – Kíváncsi voltam. Az érintésem fájt neki. – Áthelyezte a vésőt. – Úgy érzem, tartozom neki.
– Bolond. Elveheti az egész életedet, és még mindig nem lenne elég.
– Honnan tudod?
Megvontam a vállam.
– Ez a test tudja.
Néztem, ahogy Mesterséggel bevont ujjait a kivésett helyre teszi. Összerezzentem, de nem éreztem fájdalmat a szobor felől. Elvett valamit a Bolondtól, de nem volt olyan erős benne a Mesterség, hogy a kezével alakítsa, amit kapott, az csak arra volt elég, hogy szenvedjen tőle.
– A nővéremre emlékeztet – mondta a sötétségnek. – Arany haja volt.
Döbbenten ültem. Nem nézett rám, úgy folytatta.
– Szerettem volna még egyszer látni. Borzasztóan kényeztetett. Szerettem volna még egyszer látni a családomat – mondta sóvárogva, miközben az ujjait végighúzta a faragott kövön.
– Hadd próbáljam meg.
Csaknem féltékenyen nézett rám.
– Lehet, hogy nem fogad el téged – figyelmeztetett.
Rámosolyogtam, Igazság arcával, Igazság szakállán keresztül.
– A Mesterség összeköt kettőnket, vékony, mint a cérnaszál, sem a tündérháncs, sem a kimerültséged nem erősít rajta, de még itt van. Tedd a kezed a vállamra.
Nem tudom, miért tettem. Talán azért, mert ezelőtt még sohasem beszélt a nővéréről, vagy a családjáról. Nem álltam meg tűnődni rajta. Nem gondolkozni sokkal egyszerűbb volt. Nem a vállamra, hanem a nyakam tövébe tette a kezét, ahol a bőrünk összeért. Ösztönösen megérezte, hogy így könnyebb a dolgom. Az arcom elé emeltem Igazság ezüstös kezeit, és rácsodálkoztam. Ezüstösen csillogott, de úgy éreztem, mintha lemarták volna. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, két kézzel megmarkoltam a sárkány alaktalan mellső mancsát.
Azonnal megéreztem a sárkányt. Majdnem megmoccant. Ismertem minden pikkelyét, karmainak hegyes végét, és ismertem a nőt, aki faragta. Éppenséggel többen voltak, mind nők, egy kotéria. Bors kotériája. Bors túl büszke volt, az ő arcvonásai voltak a faragott arcon, amihez a kotériája alakította ki a sárkányt. Túl hűségesek voltak hozzá, hogy tiltakozzanak, és majdnem sikerrel is jártak, A sárkány elkészült és majdnem megtelt. Életre serkentették, és lassan fölemelkedett, ahogy magába szívta a kotériát. Bors azonban csak a faragott lányon belül akart maradni, és nem adta bele magát a sárkányba. A sárkány pedig visszazuhant, mielőtt fölszállhatott volna, visszasüllyedt a kőbe, és örökre beleragadt. A kotéria a sárkányban, Bors a lányban ragadt.
Egy szemvillanás műve volt megtudnom mindezt. Éreztem a sárkány éhségét is, maga felé húzott, táplálékért könyörgött. Sokat elvett már a Bolondtól. Éreztem, mit adott neki, vidám és keserű dolgokat. A kertészek és inasok csúfolódását, mikor még fiatal volt Kosvárban. Egy almafa virágzó ága egy ablak előtt, tavasszal. Egy kép rólam, amint bő zekében igyekszem Burrick után, át az udvaron és megpróbálok lépést tartani vele. Egy ezüstös hal, amint kiugrik egy tükörsima tó vizéből, a nap lenyugvóban.
A sárkány szinte ráncigált. Hirtelen tudtam, hogy mi vonzott ide. Vedd az emlékeimet anyámról, az érzelmeimet, amik hozzá tartoznak. Egyáltalán nem akarok tudni róla. Vedd a fájdalmat a torkomból, mikor Mollyra gondolok, vedd az éles, vidám színű napokat, amiket együtt töltöttünk. Vedd el a ragyogását, csak az árnyékát hagyd meg annak, amit akkor éreztem, hadd emlékezzem rá anélkül, hogy élességük megvágjon. Vedd a tömlöcben töltött napjaimat. Elég csak tudnom, hogy mi történt velem. Vedd és őrizd meg, ne érezzem többé az arcomat a kőpadlónak ütődni, ne érezzem, hogyan törik el az orromat, a vérem szagát és ízét. Vedd a fájdalmamat, hogy nem ismerhettem az apámat, vedd el azt az időt, amit azzal töltöttem, hogy az arcképét bámultam a nagyterem falán. Vedd...
Fitz, elég, túl sokat adsz, semmi nem marad belőled. A Bolond hangja a fejemben rémült volt.
...az emlékeimet arról a napról, mikor a torony tetején, a szélfútta Királyné Kertjében Galenus fölöttem állt. Vedd el tőlem a képet, ahogy Molly önként Burrick karjaiba omlik. Vedd el és zárd el jól, hogy többé ne fájjon. Vedd...
Testvér. Elég.
Éjszem hirtelen köztem és a sárkány között termett. Tudtam, hogy még mindig a lábfejet szorongatom, de a farkas vicsorgott, megtiltotta, hogy többet vegyen el belőlem.
Nem érdekel, ha mindent elvesz mondtam Éjszemnek.
De engem igen. Nem akarok egy szipolyozott társa lenni. Menj innét, vissza, te rideg lény. Vicsorgott a szelleme, és vicsorgott ő maga is mellettem.
Meglepetésemre a sárkány meghátrált.
Gyere, gyere el tőle!
Eleresztettem a sárkány mancsát. Kinyitottam a szemem, és meglepődtem, hogy még mindig éjszaka van körülöttem.
A Bolond egyik karjával átölelte Éjszemet.
– Fitz – mondta halkan. A farkas bundájába beszélt, de tisztán hallottam. – Fitz, nagyon sajnálom. Nem dobhatod el magadtól a fájdalmat. Ha nem érzel többé...
Nem figyeltem rá, mit mondott még, a sárkány lábát bámultam. Ahol a követ fogtam, tisztán kirajzolódott a tenyereim lenyomata, azon belül minden pikkely tökéletesen kivehető volt. Ennyi minden, gondoltam, ennyi mindent adtam neki, és csak ennyi bukkant elő a sárkányból. Aztán Igazság sárkányára gondoltam. Hatalmas nagy szobor volt. Hogy csinálta? Mit tartott magában annyi éven át, hogy egy ekkora sárkányt képes volt kifaragni?
– Nagybátyádban sok az érzelem. Nagy szerelmek, hatalmas hűség. Néha úgy érzem, az én kétszáz esztendőm eltörpül ahhoz képest, amit ő negyvenegynéhány év alatt megtapasztalt.
Mindhárman Hanna felé fordultunk. Nem lepődtem meg, tudtam, hogy jön, de nem érdekelt. Erősen a botjára támaszkodott, arca nagyon nyúzott volt már. A tekintetünk találkozott, én pedig éreztem, hogy mindent tud.
– Gyertek le onnan mindannyian, mielőtt bajotok esik.
Lassacskán engedelmeskedtünk, én a legnehézkesebben. Igazság ízületei fájtak, a teste nagyon fáradt volt. Hanna rosszallón nézett rám.
– Ha már ezt tetted, Igazság sárkányába is adhattad volna – mondta.
– Nem engedte. Te sem engedted.
– Igaz. Hadd mondjak valamit, Fitz. Hiányozni fog, amit odaadtál a sárkánynak. Idővel visszatér majd néhány érzelem, hiszen minden emlék kapcsolatban áll egymással, s ahogy a bőr meggyógyul, van amire újból emlékezni fogsz. Idővel, ha hagytad volna, az emlékek maguktól elfakultak volna annyira, hogy ne fájjon. Egyszer majd eljön az idő, hogy szeretnéd, ha emlékeznél a fájdalomra.
– Nem hiszem – feleltem, hogy leplezzem a kétségeimet. – Még így is rengeteg fájdalmam maradt.
Hanna az éjszakai égboltra nézett. Nagy levegőt vett az orrán keresztül.
– Közeleg a hajnal – mondta, mintha megérezte volna az illatát. – Vissza kell menned a sárkányhoz, Igazság sárkányához. Ti ketten pedig – a Bolondra és Éjszemre nézett. – Ti ketten pedig menjetek az őrhelyre, és nézzétek meg, látszanak-e már Pompa katonái. Éjszem, tudasd FitzLovaggal, mit látsz. Gyerünk, menjetek mind a ketten. Bolond, te pedig hagyd Lány Sárkány Hátánt. Az egész életedet neki kellene adnod, és talán még az sem lenne elég. Ne kínozd magad, és ne kínozd őt sem. Gyerünk, induljatok!
Engedelmeskedtek, de vissza-visszanéztek.
– Gyere – mondta Hanna morcosan. Elindult visszafelé, én pedig követtem, mindketten ugyanolyan mereven ballagtunk. Mind a kétszáz éve meglátszott rajta, én még öregebbnek éreztem magam. Csikorogtak a tagjaim. Fölemeltem a kezem, hogy megvakarjam a fülem, aztán gyorsan visszarántottam. Szereztem még egy ezüst foltot Igazság arcára. Már égette is a bőrömet, s mintha tisztábban hallottam volna az éjszakai rovarok neszezését.
– Sajnálom, ami történt. Mollyval. Próbáltam elmondani neked.
Egyáltalán nem hangzott úgy, mintha sajnálná, de már értettem, miért. Csaknem minden érzését a sárkányba tette. Úgy mondta a szavakat, mint aki tudta, mit érzett volna. Még mindig képes volt együtt érezni velem, de nem emlékezett saját fájdalmaira.
– Semmi sem maradhat titokban? – kérdeztem egyszerűen.
– Csak az, amit megtartunk magunknak – felélte szomorúan. Végigmért. – Nagyszerű dolog, amit tettél. Kedves dolog. – Szája mosolyra húzódott, de szemében könny csillant. – Még egy éjszakára fiatalságot és szenvedélyt adtál neki. – Rám nézett, aztán komor arckifejezésemet látván hozzátette – Nem szólok többet róla.
Többet nem beszélgettünk.
Üldögéltem a parázsló tűz mellett, és vártam a hajnalt. A rovarok zenéje és zümmögése a hajnal közeledtével egyre erősödött, akárcsak a madárdal. Nagyon jól hallottam mindent. Furcsa volt, gondoltam, hogy ülök és magamra várok. Hanna nem mondott semmit. Mélyeket lélegzett, magába szívta a hajnal illatait, és réveteg szemekkel figyelte, hogyan világosodik ki az ég. Elraktározott mindent, hogy a sárkányba tegye.
Léptek csikordultak a kövön. Fölnéztem, és láttam közeledni magam. Léptem magabiztos volt, fejemet büszkén tartottam. Arcom frissen mosott volt, nedves hajam hátrasimítva, lófarokba fogva. Igazság jól viselte a testem.
Tekintetünk találkozott a pirkadat fényében. Láttam, ahogy a szemem összeszűkül, ahogy Igazság szemügyre veszi a testét. Fölálltam, és ösztönösen elkezdtem leporolni az ingemet, aztán rájöttem, hogy mit csinálok. Nem egy kölcsönvett inget viseltem. Fölnevettem, hangosabban, mint szoktam. Igazság megcsóválta a fejemet.
– Hagyd, fiú, nem lesz jobb. Majdnem végeztem. – Mellkasomra csapott a kezemmel. – Egyszer nekem is ilyen testem volt – mondta, mintha nem tudtam volna. – Elfelejtettem, milyen érzés. – A mosolya elhalványult, és végigmért, – Vigyázz rá, Fitz. Csak egy van belőle. Amit megtarthatsz, úgy értem.
Szédülés. Sötétség támadt a látómezőm szélén, majdnem térdre rogytam.
– Bocsánat – mondta Igazság a saját hangján.
Fölnéztem, ő pedig lenézett rám. Némán meredtem vissza. Éreztem Kettricken illatát a bőrömön. A testem nagyon fáradt volt. Egy pillanatra hatalmas haragot éreztem, aztán gyorsan elhalványult, túl fárasztó érzelem volt. Igazság a szemembe, nézett és elfogadta, amit éreztem.
– Nem kérek bocsánatot tőled, de nem is köszönöm meg. Egyik sem lenne elég kifejező. – Lassan megcsóválta a fejét. – Azt sem mondhatom, hogy sajnálom. – Elnézett a fejem fölött. – A sárkányom fölrepül végre. A királyném gyermeket szül. Elűzöm a vörös hajókat. – Nagy levegőt vett. – Nem, nem sajnálom az egyezséget. – Ismét rám nézett. – Te sajnálod, FitzLovag?
Lassan fölálltam.
– Nem tudom. – Próbáltam eldönteni. – Túl mélyre nyúlnak vissza a szálak – mondtam végül. – Hol szakítsam meg az emlékezést? Milyen messzire kell visszanyúlnom a múltba, hogy megváltoztassam a dolgokat annyira, hogy azt mondhassam, nem sajnálom?
Az út üres, nem mozdul semmi – jelentette Éjszem.
Tudom. Hanna is tudja. Csak el akarta foglalni valamivel a Bolondot, és téged is vele küldött, hogy biztonságban legyen. Már visszatérhettek.
Ó. Jól vagy?
– FitzLovag, jól vagy? – Igazság hangjában aggodalom csendült, de nem tudta leplezni az örömét.
– Természetesen nem – feleltem mindkettőjüknek. – Természetesen nem. – Elsétáltam a sárkánytól.
Mögöttem Hanna szólalt meg izgatottan.
– Készen áll, hogy felserkentsük?
Igazság hangja még éppen eljutott a fülembe.
– Nem. Még nem. Még egy rövid ideig szeretném dédelgetni ezeket az emlékeket. Egy rövid ideig még ember maradok.
Ahogy elsétáltam a sátrak mellett, Kettricken éppen előbújt a sátrából. Ugyanazokat a kopott ruhákat viselte, mint előző nap, haját rövid, vastag fonatban fogta hátra. Még mindig ráncok ültek a homlokán és a szája sarkában, de arcának olyan finom ragyogása volt, mint a legtisztább igazgyöngynek. A megújult hit sugárzott róla. Nagyot szippantott a reggeli levegőből és rám mosolygott.
Elsiettem mellette.
A patak vize jéghideg volt. A túlparton vékony szárú zsúrlófű nőtt. Egy maréknyival tisztára dörzsöltem magam. Nedves ruháimat a patak másik partján a bokrokra teregettem. A nap egyre melegebben tűzött, tudtam, nemsokára megszáradnak a ruháim is. Éjszem a parton ült, mintha ráncolta volna a homlokát.
Nem értem. Nincsen rossz szagod.
Éjszem. Menj vadászni. Kérlek.
Egyedül akarsz lenni?
Amennyire csak lehetséges, igen.
Fölállt, nyújtózkodott, és lehajtott fejjel szólalt meg.
Egyszer majd csak ketten leszünk, te meg én. Vadászunk, eszünk és alszunk. Akkor majd meggyógyulsz.
Kívánom, hogy éljük meg azt a napot – mondtam tiszta szívemből.
A farkas elsurrant a fák közé. Próbaképpen megdörzsöltem a Bolond ujjlenyomatait a csuklómon. Az ezüstös bevonat nem jött le, de sokat megtudtam a zsurlófüvek életciklusáról. Föladtam. Úgy döntöttem, ha kibújnék a bőrömből és eldobnám, akkor sem tudnék megszabadulni attól, ami történt. Kievickéltem a vízből, és leráztam magamról a vizet. A ruhám már megszáradt. Felöltöztem, aztán leültem, hogy fölvegyem a csizmámat. Majdnem Mollyra és Burrickra gondoltam, de még idejében elhessegettem a gondolatot. Inkább azon kezdtem tűnődni, mennyi időbe kerül Pompa katonáinak, hogy megérkezzenek, vajon befejezi-e addigra Igazság a sárkányt. Talán már el is készült. Meg kellene néznem.
Inkább egyedül akartam lenni.
Leheveredtem a fűbe, és bámultam a kék eget. Megpróbáltam érezni valamit, félelmet, izgatottságot, dühöt. Gyűlöletet. Szerelmet. Helyette csak zavarodottságot éreztem, és fáradt voltam testben és lélekben egyaránt. Lehunytam a szemem.
Hárfa hangjai vegyültek a folyó csobogásába. Egybeolvadtak, aztán szétváltak. Kinyitottam a szemem, és Csillagra hunyorogtam. Leült mellém a partra, és játszott a hárfáján. Nedves haját kibontotta, és szétterítette a vállán. Egy fűszálat rágcsált, meztelen lábfejét a fűbe fúrta. A szemembe nézett, de nem szólt semmit. Figyeltem, ahogy ujjai a húrokon táncolnak, bal kezét többet kellett használnia, hogy törött ujjainak merevségét pótolja. Éreznem kellett volna valamit ezzel kapcsolatban, de nem tudtam, mit.
– Mire jók az érzelmek? – bukott ki belőlem váratlanul.
Ujjai megálltak a húrok fölött. Összeráncolta a szemöldökét.
– Nem hiszem, hogy van válasz a kérdésedre.
– Mostanság semmire sem találok választ. Miért nem vagy a kőfejtőben, hogy lásd, amint befejezik a sárkányt? Az aztán a dalt ígérő dolog.
– Mert itt vagyok, veled – mondta egyszerűen. Aztán elvigyorodott. – Meg aztán, mindenki elfoglalt. Hanna alszik. Kettricken és Igazság... Kettricken a király haját fésülte, mikor eljöttem. Azt hiszem, még sosem láttam Igazságot mosolyogni. Olyankor nagyon hasonlít rád, leginkább a szeme. Szóval nem hiszem, hogy hiányoznék nekik.
– És a Bolond?
Megrázta a fejét.
– Lány Sárkány Hátán körül faragja a követ. Tudom, hogy nem lenne szabad hagyni, de nem hiszem, hogy meg tudnám állítani.
– Nem hiszem, hogy segíthet neki. De nem tudja megállni, hogy ne próbálja meg. Amilyen éles a nyelve, olyan jó szíve van.
– Most már én is tudom. Bizonyos értelemben alaposan megismertem, de vannak dolgok, amiben mindig ismeretlen marad a számomra.
Némán bólintottam. A csönd elhúzódott egy darabig, aztán finoman egy másféle csend lett belőle.
– Éppenséggel – mondta Csillag zavartan –, a Bolond javasolta, hogy keresselek meg.
Felmordultam. Vajon mennyi mindent mondott el neki?
– Sajnálom, ami Mollyval történt... – kezdte.
– De nem vagy meglepve – fejeztem be. Fölemeltem a karom, és a szemem elé tettem, hogy ne zavarjon a napfény.
– Nem – mondta halkan. – Nem vagyok meglepve. – Kereste a szavakat. – Legalább tudod, hogy biztonságban van és gondoskodnak róla.
Ezt tudtam. Szégyelltem, hogy kevés megnyugvást találtam benne. Az, hogy beletettem a sárkányba, annyit segített, mint levágni az elfertőződött végtagot. Megszabadulni nem annyi, mint meggyógyulni. Viszketett az üresség a bensőmben. Talán azt akartam, hogy fájjon. A karom alól néztem a dalnokot.
– Fitz – mondta halkan. – Egyszer kértelek rá, magad miatt. Gyengédségből és barátságból, hogy elűzz egy emléket. – Elnézett rólam, a patakon csillanó fényeket bámulta. – Most fölkínálom neked – suttogta.
– De én nem szeretlek – feleltem őszintén. Azonnal tudtam, hogy ez volt a legrosszabb dolog, amint mondhattam.
Csillag sóhajtott, és félretette a hárfáját.
– Tudom. Te is tudod. De nem kellett volna most kimondanod.
– Ezt pedig én tudom. Csak nem akartam hazudni...
Előrehajolt, és ajkával betapasztotta a számat. Egy idő múlva elhúzta egy kicsit a fejét.
– Dalnok vagyok. Többet tudok a hazugságról, mint amennyit te valaha is tudni fogsz. A dalnokok pedig tudják, hogy a férfinak olykor hazugságra van a legnagyobb szüksége. Hogy új igazságok legyenek belőle.
– Csillag – kezdtem.
– Te is tudod, hogy csak rosszat mondanál. Miért nem hallgatsz egy kicsit? Ne bonyolítsd a dolgokat. Egy ideig ne gondolkozz.
Éppenséggel hosszú ideig tartott.
Mikor fölébredtem, még mindig mellettem feküdt, hozzám simulva. Éjszem fölöttünk állt, és minket nézett. Melege volt. Mikor kinyitottam a szemem, hátracsapta a fülét, és lassan megcsóválta a farkát. Nyál csöppent a karomra.
– Menj el.
A többiek keresnek. – Félrebillentette a fejét. Megmutathatom Kettrickennek, hogy hol talál meg.
Felültem, és lecsaptam egy pár szúnyogot a mellkasomon. Véres maszatot hagytak maguk után. Az ingemért nyúltam. Valami baj van?
Nem. Föl akarják ébreszteni a sárkányt. Igazság el akar búcsúzni tőled.
Finoman fölráztam Csillagot.
– Ébredj, vagy lemaradsz arról, hogyan ébreszti föl Igazság a sárkányt.
Lustán megmoccant.
– Ezért hajlandó vagyok fölkelni. Más miatt meg se moccannék. Meg aztán, talán ez az utolsó esélyem egy dalra. A sors úgy hozta, hogy mindig máshol legyek, mikor valami érdekeset csinálsz.
Ezen mosolyognom kellett.
– Tehát lemondtál arról, hogy Lovag Fattyáról dalt írsz? – évődtem.
– Egyet talán írok. Egy szerelmes dalt. – Titokzatosan elmosolyodott. – Ez a része legalább érdekes volt.
Fölálltam, és talpra húztam. Megcsókoltam. Éjszem türelmetlenül nyüszített, és lehajtotta a fejét. Csillag elkerekedett szemekkel fordult felém.
– Figyelmeztettelek – mondtam.
Csak nevetett, és lehajolt, hogy összeszedje a ruháinkat.

 

 

39
Igazság sárkánya

 

ÉPPEN AZOKBAN A napokban, mikor a Hat Hercegség katonái tömegesen keltek át a Kéktavon, hogy behatoljanak a Hegyvidéki királyság területére, a vörös hajók már megállíthatatlanul eveztek Vásárhely felé a Szől-folyón. Vásárhelynek sosem volt katonai erődítménye. Bár a hajók érkezésének híre idejében eljutott a városba, legtöbben lenézéssel fogadták az újságot. Ugyan milyen veszélyt jelenthet tizenkét hajónyi barbár egy akkora városra, mint Vásárhely? A városi őrséget riasztották, néhány óvatosabb kereskedő pedig kiürítette a kikötői raktárát, de az emberek általában azt mondogatták, hogy ha el is merészkednek a városig, az íjászok könnyedén leszedik a Martalócokat, mielőtt azok még komolyabb károkat okoznának. Meggyőződésük volt, hogy a hajók békeszerződést akarnak kötni a Hat Hercegség királyával. Az lett a szóbeszéd tárgya, hogy vajon mekkora részt kínáljanak a Martalócoknak a partvidékből, és máris azt fontolgatták, mikor kezdhetnek kereskedni a Külső-szigetekkel és milyen hamar állhat vissza a Kos-folyón a kereskedelem.
Ez még egy példa arra, milyen hibát követhet el az ember, ha azt hiszi, hogy tudja, mire van szüksége az ellenségnek, és aszerint cselekszik. Vásárhely lakói meg voltak győződve róla, hogy a Martalócok is ugyanazt a gazdagságot és virágzást keresik, amivel ők rendelkeztek. Ez a számítás tragikus tévedésnek bizonyult.

*

Nem hiszem, hogy Kettricken elfogadta volna a gondolatot, hogy Igazságnak meg kell halnia, hogy életre serkentsék a sárkányt, amíg eljött a búcsú pillanata. Igazság óvatosan csókolta meg, eltartva tőle a kezeit, és a fejét is úgy fordította, hogy az ezüst maszat ne érjen Kettricken arcához. Ennek ellenére gyengéd csók volt, szomjazó és hosszan tartó. Kettricken még egy pillanatig ölelte őt, aztán Igazság súgott neki valamit. Kettricken a hasára tette a kezét.
– Hogy lehetsz biztos benne? – kérdezte, miközben megeredtek a könnyei.
– Tudom – mondta biztosan. – Ezért az első feladatom, hogy visszavigyelek Jhaampéba. Ezúttal biztonságban kell lenned.
– Az én helyem Kosvárban van – tiltakozott.
Azt hittem, Igazság vitatkozni fog vele.
– Igazad van, ott a helyed. Oda viszlek hát. Ég veled, kedvesem.
Kettricken nem felelt, csak nézte, ahogy ellép tőle, arcán értetlenség tükröződött.
Az eltelt napokhoz képest; a vég sietősnek és koszosnak tűnt. Hanna türelmetlenül járkált föl-alá a sárkány mellett, szórakozottan búcsúzott el mindannyiunktól, most pedig úgy fújtatott, mintha versenyt futott volna. Minden pillanatban végigsimított a sárkányon, vagy ujjával rajzolta ki a pikkelyek körvonalát. Érintése nyomán színek jelentek meg a szobron, aztán lassan kifakultak.
Igazság már gondosabban ügyelt a búcsúzkodásra. Csillagnak ezt mondta: – Gondoskodj a királynőről. Szép és igaz dalokat énekelj, és ne hagyd, hogy bárki is kétségbe vonja, hogy a születendő gyermek az enyém. Ezzel az igazsággal bízlak meg téged.
– Mindent megteszek ezért, felség – felelte Csillag, és Kettricken mellé állt. Együtt fognak utazni a sárkány hátán. A dalnok idegesen törölgette izzadó tenyerét a ruhájába, és többször is ellenőrizte, hogy biztosan rögzítette-e a hárfáját. Idegesen rám mosolygott. Köztünk nem volt szükség több búcsúzkodásra.
Támadt némi felzúdulás, mikor bejelentettem, hogy maradok.
– Pompa katonái minden perccel közelebb érnek – emlékeztetett Igazság ismét.
– Akkor siessetek, hogy ne legyek itt a kőfejtőben, mikor megérkeznek – mondtam.
Összeráncolta a homlokát.
– Ha útközben meglátom Pompa katonáit az úton, gondoskodom róla, hogy ne érjenek ide.
– Ne kockáztass, vigyázz a királynőre – emlékeztettem.
Éjszem volt a kifogás a maradásomra. Egyáltalán nem akart sárkányháton utazni, én pedig nem hagytam volna itt. Biztos vagyok benne, hogy Igazság tudta a valódi okot. Nem hittem, hogy többé valaha is visszatérek Kosba. Már kicsikartam egy ígéretet Csillagból, hogy nem említ meg egyetlen dalban sem. Nem volt könnyű ilyesmit megígértetni egy dalnokkal, de én kitartottam mellette. Nem akartam, hogy Burrick, vagy Molly megtudja, hogy még élek.
– Így leszel te is Áldozat, drága barátom – mondta Kettricken halkan. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit kaphattam tőle. Tudtam, hogy egy szót sem szól majd rólam.
A Bolonddal nehezebb volt a helyzet. Mindannyian kérleltük, hogy tartson a királynővel és a dalnokkal, de makacsul visszautasította.
– A Fehér Próféta a Gyorsítóval marad – mondogatta. Magamban sejtettem, hogy inkább a Bolond akar Lány Sárkány Hátánnal maradni. Egészen megszállott lett, s ez megrémített. Mindenképpen itt kell hagynia, mielőtt Pompa katonái megérkeznek, ezt halkan neki is megmondtam, ő pedig könnyedén bólintott, de közben a tekintete máshol járt. Biztos voltam benne, hogy már kész a terve. Nem volt idő tovább vitatkozni vele.
Végül eljött az idő, mikor Igazságnak már nem volt miért maradnia. Keveset beszéltünk egymással, nem maradt sok mondanivalónk egymásnak. Minden, ami történt, már elkerülhetetlennek látszott. Ahogy a Bolond mondta. Ha visszatekintettem a múltba, láttam, hol léptünk arra az ösvényre, amit megjósolt. Senkit sem lehet hibáztatni. Senki sem volt ártatlan.
Igazság még biccentett felém, mielőtt megfordult volna, hogy a sárkányhoz lépjen, aztán hirtelen megtorpant. Visszafordult, és lecsatolta a kardját. Elindult felém, a kardhüvely köré tekerte a szíjat.
– Vedd a kardom – mondta hirtelen. – Nekem nincs rá szükségem, te pedig mintha elveszítetted volna, amit legutóbb adtam neked.
Hirtelen megtorpant menet közben, mintha töprengene valamin. Sietve kihúzta a pengét a hüvelyéből, és még egyszer végighúzta ezüst kezét a pengén. Érintése nyomán fényesen csillogott a penge.
– Nagy udvariatlanság volna Hod felé, ha életlenül adnám át. Jobban vigyázz rá, mint én tettem, Fitz. – Visszacsúsztatta a hüvelybe, és a kezembe adta. Tekintetünk találkozott. – Jobban vigyázz magadra, mint én tettem. Tudd, hogy szerettelek – mondta rekedten. – Bármit tettem is veled, szerettelek.
Először nem tudtam, mit válaszoljak. Aztán, ahogy elérte a sárkányt, és kezét az állat hatalmas fejére tette, azt mondtam neki Sosem voltak kétségeim. Soha ne kételkedj benne, hogy én is szerettelek.
Soha nem fogom elfelejteni azt a mosolyt, amit válla fölött hátranézve felém küldött. Tekintete még utoljára Kettrickenre tévedt, aztán a sárkány homlokára szorította a kezét. Kettrickent nézte, miközben távozott. Egy pillanatig éreztem Kettricken bőrének illatát, éreztem ajkának ízét az ajkamon, meztelen vállának lágyságát, ahogy szorítottam. Aztán az emlék elszállt, és elment Igazság és elment Hanna is. Az Ösztön és a Mesterség számára egyaránt nem léteztek többé, mintha szipolyozottak lettek volna. Egy pillanatig még láttam Igazság üres testét, aztán beleolvadt a sárkányba. Hanna a szobor vállának támaszkodott, ő gyorsabban eltűnt, mint Igazság, szétterült a pikkelyeken, türkiz és ezüst színt terjesztve szét. A színek körbeölelték, és bevonták a sárkányt. Némán figyeltünk, csak Éjszem nyüszített halkan. Teljesen mozdulatlanná dermedt a világ. Hallottam, ahogy Kettricken egyszer röviden fölzokog.
Hirtelen szél támadt, és a hatalmas, pikkelyes test levegőt szívott a tüdejébe. Szemhéjai fölnyíltak, fekete, csillogó szeme volt, egy Látnok szeme. Igazság nézett ki rajta. Fölemelte a fejét, kinyújtotta hosszú nyakát, és nyújtózkodott, akár egy macska. Lábai fölszántották a követ. Hirtelen, ahogy a vitorla szelet fog, szétnyitotta óriási szárnyait. Megrázta őket, ahogy a sólyom rázza le magáról a vizet, aztán visszahúzta karcsú teste mellé. Farkát is megmozgatta, elsöpörte a sziklát és a törmeléket, porfelhő támadt a nyomán. Fejét felénk fordította, tekintete azt súgta, mi is legyünk olyan elégedettek új testével, mint ő.
Igazság, a Sárkány lelépett a talapzatról, hogy királynője elé járuljon. Sötét szemében láttam tükröződni Kettrickent, aztán lefeszítette a vállát, fölkínálva neki, hogy szálljon föl rá.
Egy pillanatra még gyász torzította el az arcát, aztán nagy levegőt vett, és átalakult királynővé. Bátran lépett előre, kezét Igazság ragyogó, kék vállára tette. Egyszer megcsúszott, de visszanyerte az egyensúlyát, és fölmászott a sárkány nyakának a tövébe, ahol könnyebben meglovagolhatta. Csillag rám nézett, tekintetében félelem és csodálkozás, aztán lassan követte Kettrickent. Láttam, ahogy elhelyezkedik Kettricken mögött, még egyszer ellenőrizte a hárfáját.
Kettricken búcsút intett nekünk. Valamit kiáltott, de szavait elnyelte a szárnyak surrogása. Meglendítette egyszer, kétszer, mintha próbálgatná. A szelétől kőmorzsalék csapott az arcomba, Éjszem pedig a lábamhoz simult. A sárkány maga alá gyűjtötte a lábait elrugaszkodásra készen. Még egyet csapott a szárnyaival, és hirtelen a levegőbe emelkedett. Nem volt kecses a fölszállás, imbolygott egy kicsit, ahogy magasságot nyert. Láttam, hogy Csillag kétségbeesetten Kettrickenbe kapaszkodik, aki biztosan fogta a sárkány nyakát, és bátorítóan kiáltott. Négy szárnycsapással átszelte a kőfejtő felét, aztán fölemelkedett, körözött a dombok és az erdő fölött. Egy pillanat erejéig még elnézett a Mesterség-út felé, aztán egyenletes csapásokkal még magasabbra emelkedett. A sárkány hasa kékesfehér volt, mint egy hüllőnek. Hunyorogtam a napfénytől, próbáltam követni az útját. Aztán, akár egy kék-fehér nyíl, Kos felé iramodott. Még sokáig bámultam utána, pedig már rég eltűnt a szemem elől.
Végre kifújtam a levegőt. Reszkettem. A szememet az ingem ujjába töröltem, aztán a Bolondra néztem, de nem volt mellettem.
– Éjszem! Hol a bolond?
Mindketten tudjuk, hol van. Nem kell kiabálnod.
Igaza volt, mégsem tudtam leplezni a sietségemet. Leszaladtam az üres kőtalapzatról.
– Bolond? – kiáltottam, mikor elértem a sátrakat, még be is néztem, hátha már csomagol. Nem tudom, miért reménykedtem benne.
Éjszem nem várt rám. Mire elértem Lány Sárkány Hátánt, már ott volt, és türelmesen üldögélt a szobor tövében, farkát gondosan maga mellé hajtogatva. A Bolondot nézte. Mikor megláttam, lelassítottam, veszélyérzetem elmúlt. A sárkány lábának támaszkodva üldögélt, a lábát lógázta. Elindultam felé. Tekintetét az égre emelte, arcán bánatos kifejezés ült. A sárkány élénkzöld bőréhez képest a Bolond már nem fehér volt, hanem a leghalványabb aranyszínű. Még a hajába is költözött egy kis szín. A szemei fakó topázszínűek voltak. Lassan megrázta a fejét, de nem szólalt meg, csak miután odaértem, és a kőre könyököltem.
– Reménykedtem. Nem tudtam mást tenni. Ma azonban láttam, hogy mit kell egy sárkányba tenni, hogy repülhessen. – Erősebben megrázta a fejét. – Még ha tudnék is bánni a Mesterséggel, akkor sem elég, amit adhatok neki. Még ha mindenemet odaadom, akkor sem lenne elég.
Nem mondtam neki, hogy tudtam, még azt sem, hogy kezdettől fogva gyanítottam. Végre tanultam valamit Csillagtól. Hagytam, hogy elhúzódjon a csönd.
– Éjszemmel hozunk két jeppát. Mikor visszajövök, jobban tennénk, ha mihamarább összecsomagolnánk és útra kelnénk. Nem láttam, hogy Igazság üldözőbe vett volna bármit is, talán ez azt jelenti, hogy Pompa katonái még messze járnak. Mindenesetre nem akarok kockáztatni.
Nagy levegőt vett.
– Bölcs dolog. Ideje, hogy ez a Bolond is bölcs legyen. Mikor visszajössz, segítek csomagolni.
Ekkor vettem észre, hogy még mindig Igazság kardját markolom. Lecsatoltam magamról a rövidkardomat, és fölcsatoltam Igazság kardját. A Bolond felé nyújtottam a rövidkardot.
– Kell?
Csodálkozva nézett rám.
– Minek? Bolond vagyok, nem gyilkos. Sosem tanultam meg használni.
Magára hagytam, hogy elbúcsúzzon. Miközben kifelé tartottunk a kőfejtőből oda, ahol a jeppák legelésztek, Éjszem a levegőbe szimatolt.
Carrodból már csak rossz szag maradt, – jegyezte meg, mikor elhaladtunk, nem messze a testtől.
– Talán el kellett volna temetnem – mondtam inkább magamnak.
Nincs értelme eltemetni a húst, ha már rothadt, – jegyezte meg értetlenül.
Elhaladtunk a fekete oszlop mellett, kicsit még mindig megborzongtam. A jeppák egy hegyoldalban legelésztek. Nehezebb volt összeterelni őket, mint sejtettem. Éjszem sokkal jobban élvezte a terelést, mint ők, vagy én. Kiválasztottam a vezérjeppát, meg egy másikat, de mikor elvezettem őket, mind utánunk indultak. Számíthattam volna rá. Reméltem, hogy a többiek maradnak és elkószálnak. Nem tetszett a gondolat, hogy hat állattal a nyomomban kell egészen Jhaampéig gyalogolnom. Új ötletem támadt, miközben elhaladtunk az oszlop mellett.
Nem kell visszatérnem Jhaampéba.
A vadászat itt is ugyanolyan jó, mint másutt.
A Bolondra is gondolnunk kell.
Nem hagynám, hogy éhezzen!
És ha jön a tél?
Ha jön a tél, akkor... Megtámadták!
Éjszem nem várt rám. Elvágtatott mellettem, hosszú, lapos szökkenésekkel, én pedig elengedtem a jeppákat, és utána iramodtam. A farkas orra emberszagot érzett. Egy pillanattal később már föl is ismerte, Burl volt az.
A Bolond nem hagyta ott Lány Sárkány Hátánt. Burl ott találta. Halkan közeledhetett, mert a Bolondot nehéz volt meglepni. Talán a megszállottsága lett a veszte. Bárhogy történt is, Burl első csapása talált. Vér csorgott a Bolond karjáról, maszatos lett tőle a sárkány, ahogy a Bolond a hátára kapaszkodott. A sárkány állkapcsába kapaszkodott, a lány vállán állt, szabad kezében egy tőrt tartott. Vészjóslón nézett le Burlre, és várt. Burlben fortyogott a Mesterség, dühös volt és csalódott.
Burl fölmászott a talapzatra, és megpróbált ő is fölkapaszkodni a sárkányra, hogy legalább megérinthesse a Bolondot, és a Mesterséget használja rajta. A finoman pikkelyezett kövön azonban nem talált rendes fogást. Csak egy Bolondhoz hasonló rugalmas és fürge embernek volt esélye biztosan megmászni a sárkányt, Burl pedig éppen nem érhette el. Dühösen meglendítette a kardját a Bolond lába felé, de éppen elhibázta. A penge csendülve ütközött neki a lány hátának, a Bolond pedig fölkiáltott, mintha fájdalmat okozott volna neki a csapás. Láttam, hogy megcsúszik a keze, aztán már csúszott is végig a hátán, aztán nekiütközött a lány derekának, feje a lány vállának koppant. Félig kábán tartotta magát.
Burl csapásra emelte a kardját, a Bolond pedig nem tudott kitérni, a penge könnyen lecsaphatta a lábát. Hangtalanul, amennyire csak a gyűlölettől telik, a farkas fölszökkent a talapzatra, és a következő ugrással Burl hátának csapódott. Még mindig a szobor felé futottam, láttam, ahogy Burl feje nagyot koppanva ütődik a sárkány oldalának. Térdre rogyott. Kardcsapása nem talált, a sárkány zöldes bőréről pattant le ártalmatlanul. A csapás nyomán színhullám gyűrűzött végig a sárkányon, ahogy vízbe dobott kavics vet hullámokat.
Amikor elértem a talapzatot, Éjszem feje lecsapott, állkapcsa összezárult Burl tarkója alatt a nyakán. Burl sikoltott, hihetetlenül éles volt a hangja, elejtette a kardját, és megpróbált hátranyúlni, hogy megmarkolja a farkast. Éjszem úgy rázta meg, ahogy egy nyulat szokott, aztán mellső lábait biztosan megvetette a hátán.
Vannak dolgok, amik túl gyorsan történnek, hogy jól le tudjam írni. Abban a pillanatban éreztem meg Willt magam mögött, mikor Burl vére hirtelen szökőkútként kezdett spriccelni szerteszét. Éjszem föltépte a verőeret a torkában, Burl élete pedig skarlátvörös nyalábokban lüktetett elő. Ezt érted teszem, testvérem! – mondta Éjszem a Bolondnak. Ezt érted ölöm meg! Éjszem még mindig nem engedte el, hanem vadul megrázta, a vére még mindig lüktetve tört elő, de Burl még nem fogta föl, hogy halott. A vér a sárkány csillogó pikkelyeire folyt, és szétterülve csorgott lefelé, tócsába gyűlt a sárkány hátsó lába körül. Ahol a követ érte, a vér fortyogni és gőzölögni kezdett, belemart a kőbe, nyomában előbukkant a sárkány mancsa, a körmei és a farka töve. Ahogy Éjszem végre eleresztette Burl élettelen testét, a sárkány szárnyai kitárultak.
Lány Sárkány Hátán végre a levegőbe emelkedett, amire mindig vágyott. Szinte erőfeszítés nélkül szelte a levegőt, mintha lebegne, és magával vitte a Bolondot is. Láttam, ahogy előrehajol és megkapaszkodik a lány karcsú derekában. Nem láttam a Bolond arcát, de a lány üres tekintetét és mozdulatlan száját igen. Talán látott a szemével, de a lány nem volt önállóbb a sárkánytól, mint a farka, vagy a szárnya; csak egy újabb végtag, amibe a Bolond kapaszkodott, miközben egyre magasabbra emelkedett.
Láttam mindezt, de nem álltam, és nem bámészkodtam, a farkas szemén keresztül láttam néhány szemvillanásra. Tekintetemet végig Willen tartottam, aki kivont pengével, könnyed léptekkel közeledett felém. Kihúztam Igazság kardját, ami hosszabb időbe tellett, mint ahogy a rövidkardnál megszoktam.
Will Mesterségének ereje megtántorított, épp mire kiszabadítottam a pengét a hüvelyéből. Hátráltam pár lépést, és fölhúztam elmém védőfalait. Will jól ismert már. A Mesterség lökéshulláma nemcsak félelemből, hanem fájdalomból is állt, kifejezetten nekem szánta őket. Ismét átéltem ahogy eltört az orrom, égett az arcom, ahol a gyűrű fölhasította, csak a vér nem csorgott végig az arcomon. Egy dermedt pillanatig csak arra voltam képes, hogy megtartsam a védőfalaimat. A kard, amit markoltam, mintha ólomból lett volna hirtelen, lefelé húzta a karomat, gyengült a fogásom rajta.
Burl halála mentett meg. Abban a pillanatban, mikor Éjszem ledobta Burl élettelen testét, láttam, ahogy a halál eléri Willt is. Szinte fönnakadtak a szemei, úgy nyilallt belé. Kotériájának utolsó tagja is halott volt. Éreztem, hogyan apad el Will ereje, nem csak azért, mert Burl Mestersége nem támogatta többé, hanem azért, mert elöntötte a gyász. Saját elmémben fölidéztem Carrod oszladozó tetemét, és annak képét is felé vetettem. Hátratántorodott.
– Elbuktál, Will! – fröcsögtem felé. – Igazság sárkánya már fölszállt, már úton van Kos felé. A királynő is vele van, szíve alatt Igazság gyermekét hordja. A törvényes király visszaszerzi a trónját és a koronáját, megtisztítja a partvidéket a Martalócoktól, és Pompa seregeit elűzi a Hegyvidékről. Mindegy mit teszel, vesztettél. – Furcsa mosoly ült ki az arcomra. – Én győztem. – Éjszem vicsorogva csatlakozott mellém.
Will arca megváltozott, és már Pompa nézett rám a szemein keresztül. Egyáltalán nem rázta meg Burl halála, tudtam, Willé sem rendítené meg. Nem éreztem gyászt, csak haragot, amiért csökkent az ereje.
– Talán – mondta Will hangján. – Akkor talán csak az maradt nekem, hogy megöljelek, Fattyú. Bármi áron. – Rám mosolygott, az olyan ember mosolyával, aki már előre tudja, hogyan fordul a kocka. Egy pillanatig bizonytalanságot és félelmet éreztem. Még jobban megerősítettem a falaimat Will alattomos fegyverei ellen.
– Tényleg azt hiszed, hogy egy félszemű fegyverforgatónak van esélye a pengém és egy farkas ellen, Pompa? Vagy az ő életét is eldobod, ahogy a kotériáját veszni hagytad? – Abban a reményben vetettem oda a szavakat, hogy Will bizalma megrendül.
– Miért ne? – kérdezte Pompa higgadtan, Will hangján. – Vagy talán azt gondoltad, hogy olyan ostoba vagyok, mint a bátyám, és megelégszem egy kotériával?
Mesterség hulláma csapott át fölöttem, ereje mint a háborgó tengeré. Hátratántorodtam előle, aztán összeszedtem az erőmet, és Willre rontottam. Gyorsan végeznem kellett vele. Pompa átvette az uralmát Will Mesterség-ereje fölött. Nem törődött vele, hogy kiégne Will Mesterség-képessége, ha megölne engem a Mesterséggel. Éreztem, ahogy magába szívja a Mesterséget. Mégis, miközben Will megölésére összpontosítottam, Pompa szavai nem hagytak nyugodni. Még egy kotéria?
Will meglepően gyors volt. A pengéje mintha a teste része lett volna, olyan természetes mozdulattal hárította és söpörte félre a pengémet. Egy pillanatra hiányzott a rövidkardom fogása, de aztán félresöpörtem a gondolatot, és arra koncentráltam, hogy átjussak a védelmén. A farkas eliramodott mellőlem, laposan maradva igyekezett Will másik oldalára kerülni.
– Három új kotéria! – Nyögte Will, miközben hárította a pengémet. Elléptem a döfése elől, és megpróbáltam kifordítani a kezéből a pengét, de ehhez túl gyors volt.
– Erős, fiatal Mesterséghasználók! Mind sárkányokat faragnak majd nekem! – Vágásának szele megérintett. – Sárkányok, amik mind hozzám hűségesek. Sárkányok, amik legyűrik Igazságot. – Megpördült, és Éjszem felé döfött, a farkas nagyot ugrott előle. Willre rontottam, de a pengéje máris hárított. Hihetetlen sebességgel küzdött. Ez is a Mesterség egyik felhasználási módja lenne? Vagy csak illúzió?
– Akkor aztán ők űzik el a Martalócokat. Nekem! Aztán megnyitják a hegyvidéki hágókat, és a Hegyvidéki királyság is az enyém lesz. Hős leszek, és senki sem akad, aki ellenszegülne nekem. – Pengéje keményen lecsapott az enyémre, a vállamban is éreztem az erejét. A szavai is megráztak, őszinteség és elszántság csendült bennük. A Mesterség által fölerősítve reménytelenség hullámát küldték felém. – Uralmam alá hajtom a Mesterség-utat és az ősi város lesz az új fővárosom. Minden Mesterséghasználóm meríthet a Mesterség-folyóból.
Újabb suhintás Éjszem felé, ezúttal belevágott a bundájába. A kínálkozó alkalmat azonban megint nem tudtam kihasználni, olyan gyorsan fordította vissza a pengéjét. Úgy éreztem, mintha mellkasig érő vízben küzdenék valakivel, akinek pihekönnyű a kardja. – Ostoba Fattyú! Gondolod, hogy érdekel egy terhes ribanc, meg egy szál sárkány? A kőfejtő az igazi kincs, amit őrizetlenül hagytatok nekem. Ennyi kőből egy tucat... nem, akár száz sárkány is kitelik!
Hogy lehettünk ilyen ostobák? Hogyhogy nem vettük észre, mit akar Pompa igazából? Mi a szívünkkel gondolkoztunk, a Hat Hercegség népére gondoltunk, akiknek egy király védelmező kardjára van szüksége. Pompa azonban csak azzal foglalkozott, milyen hasznot hozhat neki a Mesterség. Már előre tudtam, mit fog mondani.
– Bingtonban és a Kalced-államokban térdre borulnak majd előttem és a Külső-szigeteken is félni fogják a nevemet.
Többen jönnek! Fölöttünk is!
Éjszem figyelmeztetése kis híján a vesztemet okozta. Abban a pillanatban, hogy fölemeltem a tekintetemet, Will nekem támadt. Hátráltam, szinte futottam előle, hogy elkerüljem a pengéjét. Messze mögötte, a kőfejtő bejárata felől egy tucat férfi futott felénk kivont pengével. Olyan egységesen mozogtak, amire képzett katonák sem lettek volna képesek. Egy kotéria. Éreztem a Mesterséget sugározni felőlük, mint a szélvihar az esőfellegek előtt. Will megtorpant. A farkas a kotéria felé futott, vicsorgott.
Éjszem! Állj meg! Nem harcolhatsz egy tucat penge ellen, amit egy akarat irányít!
Will leeresztette a pengéjét, aztán a hüvelyébe csúsztatta. A válla fölött szólt hátra a kotériának.
– Ne törődjetek velük, hagyjátok az íjászokra.
A kőfejtő pereme felé pillantva láttam, hogy nem tréfál. Arany és barna színekbe öltözött katonák sorakoztak föl a sziklák tetején. Megértettem hát, hogy ezért volt szükség a katonákra. Nem azért, hogy legyőzzék Igazságot, hanem azért, hogy elfoglalják a kőfejtőt. Újabb megaláztatás és elkeseredés hulláma csapott át rajtam. Fölemeltem a pengémet, és Willnek rontottam. Legalább őt megölöm.
Nyílvessző csapódott be oda, ahol álltam, egy másik Éjszem lábai közt szánkázott át. Sikoly harsant a kőfejtő teteje felől. Lány Sárkány Hátán suhant el alacsonyan fölöttem, hátán a Bolonddal, egy arany-barna íjásszal a fogai között. A férfi hirtelen eltűnt, halk pukkanással párafelhővé vált, amit eloszlatott a menetszél. A sárkány bedőlt, visszafordult és alacsonyan repülve egy másik íjászt is elkapott, egy másik pedig a mélybe vetette magát, hogy elkerülje. Újabb párafelhőcske keletkezett a sárkány állkapcsai között.
A kőfejtőben mind dermedten bámultunk fölfelé. Will hamarabb magához tért, mint én. Mesterséggel fölerősített dühös kiáltást küldött az íjászok felé.
– A sárkányra lőjetek! Szedjétek le!
Szinte azonnal nyílzápor szállt a kőfejtő fölé. Néhány rövidre sikerült, még a sárkány előtt lezuhant. A többit egyetlen szárnycsapás szelével elfújta, az ártalmatlan nyílvesszők szalmaszálként szóródtak szét a levegőben. Lány Sárkány Hátán hirtelen lecsapott, egyenesen Will felé tartott.
Will menekült. Sejtettem, hogy Pompa magára hagyta, amint átlátta a helyzetet. Will futott, és egy pillanatig úgy tűnt, a farkast kergeti, aki már majdnem beérte a kotériát. Abban a pillanatban, hogy a kotéria fölfogta, hogy Will egyenesen feléjük tart, nyomában egy sárkánnyal, sarkon perdültek, és ők is menekülni kezdtek. Egy pillanatra Éjszem diadalát éreztem, amiért képes volt megfutamítani egy tucat fegyverest. Aztán a földhöz lapult, ahogy Lány Sárkány Hátán elsuhant fölöttünk.
Nem csak a szelét éreztem meg, amikor átrepült fölöttünk, hanem a mesterség szédítő sodrását, és abban a pillanatban kiveszett belőlem minden gondolat, ami a fejemben járt. Mintha egy szívdobbanásnyi időre sötétségbe zuhant volna a világ, aztán hirtelen visszaállt teljes fényében. Megtántorodtam futás közben; egy pillanatra azt sem tudtam, miért markolok kardot a kezemben és kit üldöztem. Előttem Will is megingott, mikor az árnyék átsuhant fölötte, aztán a kotéria is botladozni kezdett.
A sárkány karmai a levegőbe markoltak, nem sikerült elkapnia Willt, meg kellett elégednie egy pár sziklamorzsával. Oly hatalmas szárnya volt a sárkánynak, hogy Will könnyedén el tudta kerülni a sziklatömbök között. A sárkány csalódottan rikoltott, akár egy héja, aztán fölemelkedett, és megdőlt, hogy újból lecsaphasson. Elakadt a lélegzetem, mikor láttam, hogy egyenesen egy nyílzáporba tart. A nyílvesszők azonban ártalmatlanul pattogtak le a bőréről, mintha az íjászok egyenesen a fekete sziklákra lövöldöztek volna. Csak a Bolond húzta össze magát. Lány Sárkány Hátán hirtelen irányt változtatott, alacsonyan elrepült az íjászok fölött, és kiragadott közülük egyet. Szemvillanásnyi idő alatt elemésztette.
Az árnyéka ismét rám vetült, megint elragadta tőlem életem egy pillanatát. Kinyitottam a szemem, de Willt már nem találtam. Egy villanásra megpillantottam a kövek között bujkálni, ahogy egy nyúl szalad fedezéktől fedezékig. Nem láttam a kotériát, de Éjszem hirtelen előugrott a kövek közül, és mellém sietett.
Ó, testvérem, a Szagtalan remekül vadászik! – örvendezett. Jól tettük, hogy bevettük a falkába!
Will az én prédám! – jelentettem ki.
A te prédád az én prédám is, – mutatott rá komoran. Ez a falka. Ha nem válunk szét, hogy bekerítsük, egyikünké sem lesz.
Igaza volt. Előttünk kiáltásokat hallottam, olykor megpillantottam egy arany-barna egyenruhát, ahogy egy katona a kövek között lopózott. Legtöbbjük hamar rájött, hogy úgy van biztonságban a sárkánytól, ha szorosan az egyik kőtömbnek lapul.
Az oszlop felé rohannak. Ha oda megyünk, ahonnan jól látni az oszlopot, megvárhatjuk, míg előbújik.
Logikusnak tűnt. Hosszabb időre csak úgy tudnak elmenekülni, ha az oszlopot választják. Még mindig hallottam a nyilak surrogását, ahogy néhányan tovább próbálkoztak a sárkány leszedésével, de az íjászok többsége már visszavonult az erdő fedezékébe.
Éjszemmel fölhagytunk Will keresésével, és egyenesen az oszlophoz mentünk. El kellett ismernem Pompa íjászainak a fegyelmét, akik a történtek ellenére továbbra is nyílzáport zúdítottak ránk, amint előbukkantuk a kőtömbök közül. Valaki kiáltott – Ott vannak! – és pillanatokkal később már vetődhettünk is el a nyilak útjából.
Még időben elértük az oszlopot, hogy lássuk, amint Pompa új kotériájának két tagja nekiiramodik, kinyújtott karokkal rohantak az oszlop felé és belemerültek, amint megérintették. A kőkert jelét választották, de talán csak azért, mert az volt a feléjük eső oldalon. Nem mozdultunk annak a kőnek a fedezékéből, ami a nyilaktól védett minket.
Átment volna már?
Talán. Várjunk.
Örökkévalóságnak tűnő idő telt el. Már biztos voltam benne, hogy Will kicsúszott az ujjaink közül. Fölöttünk Lány Sárkány Hátán árnyéka vetült a kőfalakra. Az íjászok meglapultak a fák között. Egy pillanatra megláttam, amint magasan a kőfejtő fölött köröz. Vajon milyen érzés lehetett a Bolondnak ott, a magasban? Legalább megkapaszkodhatott a lányban. A sárkány hirtelen megdőlt, összezárta a szárnyait, és zuhanni kezdett felénk. Ebben a pillanatban Will kitört a fedezékéből, és az oszlop felé iramodott.
Éjszem és én azonnal utána eredtünk. Nagyon közel jártunk hozzá, én is gyorsan futottam, de a farkas még gyorsabb volt. Abban a pillanatban, hogy kinyújtott ujjai az oszlophoz értek, a farkas a hátára ugrott. Mellső mancsai a lapockáinak ütköztek, és Will fejjel előre nekiesett az oszlopnak. Láttam, ahogy beleolvad, figyelmeztetően Éjszemnek kiáltottam, és megragadtam a bundáját, hogy visszarántsam. Megragadta Will lábikráját, aki ebben a pillanatban eltűnt az oszlopban, éppen akkor, mikor a sárkány árnyéka ismét ránk vetült. Sötétség zuhant ránk.
Számos legenda beszéli el, hogyan küzdött meg a hős az alvilág teremtményével. Néhány arról számol be, hogyan merült alá önként a sötét ismeretlenbe, hogy megmentse barátját, vagy kedvesét. Egy időtlen pillanatra egyértelműen választás előtt álltam. Megragadhattam Willt, hogy kiverjem belőle az életet. Vagy magamhoz ránthattam Éjszemet, hogy megóvjam az elméjét és egész lényét az ellene törő erőkkel szemben. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy melyiket választom.
Hűvös árnyékok közé, letaposott fűbe érkeztünk. Egy pillanatra sötétség borult ránk az áthaladás során, aztán megint levegő áramlott a tüdőnkbe. Ismét éreztünk. Ismét féltem. Talpra kászálódtam, meglepett, hogy még mindig Igazság kardját markolom. Éjszem is megpróbált fölállni, de szédelegve az oldalára dőlt.
Rosszul vagyok. Méreg. Imbolyog a világ.
Feküdj mozdulatlanul, és lélegezz.
Megálltam előtte és körülnéztem. Nemcsak Will, de a teljes kotéria nézett vissza rám. Legtöbben még mindig kapkodták a levegőt, egyikük figyelmeztetően fölkiáltott, amint meglátott. Mikor Will kiáltott, egy marék Fészekbéli katona bukkant elő a fák közül. Szétszóródtak, hogy körülvegyenek minket.
Vissza kell mennünk az oszlopon keresztül. Ez az egyetlen esélyünk.
Én nem tudok. Menj. Éjszem feje előrebillent, szemei lecsukódtak.
Ez nem falka! – mondtam szigorúan. Fölemeltem Igazság kardját. Tehát így fogok meghalni. Örültem, hogy a Bolond nem mondta el, valószínűleg végeztem volna magammal.
– Öljétek meg – parancsolta Will. – Már elég időt vesztegettünk rá. Öljétek meg őt is, meg a farkast is, aztán találjatok nekem egy íjászt, aki képes lelőni egy embert egy sárkány hátáról. – Pompa hátat fordított nekem Will testével, és elsietett, parancsokat osztogatott. – Ti, harmadik kotéria. Azt mondtátok nekem, hogy egy befejezett sárkányt nem lehet fölébreszteni és engedelmességre bírni. Én éppen most láttam, amint a Bolond Mesterség nélkül megtette. Tudjátok meg, hogyan lehetséges ez. Lássatok neki. Hadd próbálkozzon a Fattyú a Mesterséggel kardok ellenében.
Fölemeltem a kardomat, Éjszem pedig talpra állt. Émelygése elkeveredett a félelmemmel. A katonák körbefogtak minket. Ha most meg kell halnom, nincs mitől félnem. Talán tényleg kipróbálom a Mesterséget a kardjuk ellen. Leeresztettem a falaimat magam körül. A Mesterség folyója tombolt körülöttem, olyan folyam, ami ezen a helyen mindig áradt. Olyan könnyen töltöttem meg magamat Mesterséggel, mintha csak mély levegőt vennék. Egy második lélegzet elűzte a fáradtságomat és a fájdalmat. Kinyúltam vele, és erőt öntöttem a farkasba is. Éjszem megrázta magát, szőrét fölborzolta, és mély morgást hallatott, amitől kétszer nagyobbnak látszott. Végigfuttattam a tekintetemet a kardokon, aztán nem vártunk tovább, rájuk rontottunk. Ahogy támadásra emelték a kardjukat, Éjszem nekiiramodott, és átvágtatott közöttük, aztán megperdült, hogy belemarjon az egyik katona lábába.
Éjszem követhetetlenül gyors, fekete, csupa agyar, csupa szőr villámként cikázott kibe. Nem próbált mélyet harapni és belekapaszkodni senkibe sem, inkább az egyensúlyukból igyekezett kibillenteni az embereket, akik egymásnak botladoztak tőle. Karmolt, és gáncsolt, nekem pedig arra kellett ügyelnem, nehogy őt találjam el. Nem szállt szembe a kardokkal, amint az egyik katona felé fordult, elrohant, és másikra támadott, átbújt azoknak a lába közt, akik rám támadtak.
Ami engem illet, olyan kecsességgel és ügyességgel forgattam Igazság kardját, amit nem is sejtettem magamról azelőtt. Hod leckéi és Hod munkája végre meghozta a gyümölcsét, mintha a fegyvermester lelke költözött volna a fegyverbe. Nem tudtam kitörni ugyan a körből, de ők sem tudtak sakkban tartani, nem jutottak át a védelmemen, s csak apróbb karcolásokat szereztem.
Az első rohamban jól harcoltunk, és jól is álltunk, de minden esély ellenünk szólt. Hátrálásra kényszeríthettem egy katonát, de mielőtt kitámadhattam volna, már fordulhattam is meg, hogy hárítsam egy másik csapását. Hálás voltam Igazság hosszabb pengéjének, ami életben tartott. Újabb katonák érkeztek a csatazaj hallatán, ezek elzárták tőlem Éjszemet, és egyre távolabb szorították tőlem.
Távolodj el tőlük, testvérem. Menekülj. Élj.
Válaszként berohant az erdőbe, aztán hirtelen visszakanyarodott, és közéjük rontott. Pompa emberei egymást vágták össze, miközben hiábavaló próbálkozást tettek, hogy megállítsák. Nem voltak hozzászokva olyan ellenfélhez, aki csak a térdükig ért, de kétszer gyorsabb volt náluk. Legtöbben csak a földet túrták föl mögötte, ő pedig egy pillanattal később már el is tűnt a dús aljnövényzetben. A katonák kapkodták a fejüket, várták, hogy honnan bukkan elő legközelebb.
A csata hevében azonban nem feledtem helyzetünk reménytelenségét. Pompa győzni fog. Még ha meg is ölnék itt mindenkit, Willt is beleértve, Pompa akkor is győzni fog. Ami azt illeti, már győzött is. Hiszen nem tudtam már kezdettől fogva, hogy így lesz? Nem tudtam tán, hogy Pompa uralkodásra született?
Hirtelen előre léptem és könyékből lecsaptam egy ember karját, ugyanazzal a lendülettel fölrántottam a kardot, bele egy másik arcába. Azok ketten egymásba ütközve elterültek, én pedig kihasználtam az így támadt rést. Összpontosítottam a Mesterségre, megragadtam Will alattomos fogását az elmémen. Éreztem, hogy egy penge belemar a vállamba, szembe fordultam a támadóval, és egy szívdobbanásnyi időre magára hagytam a testemet, miközben kihasználtam Willen ejtett fogásomat. Átfurakodva Will tudatán megtaláltam Pompát, aki féregként fúrta bele magát Will szívébe. Will akkor sem szabadulhatott volna tőle, ha képes lett volna megformálni ezt a gondolatot. Úgy tűnt, nem maradt elég Willből, hogy saját gondolata legyen. Will csak egy test volt, egy porhüvely húsból és vérből, ami Mesterséget tárolt Pompa számára. A kotériája nélkül, ami erőt adott neki, már nem volt olyan félelmetes fegyver. Kevésbé értékes, amit mindén megbánás nélkül félre lehet dobni.
Nem tudtam egyszerre mindkét irányban harcolni. Tartottam a fogást Will elméjén, eltartottam magamtól a gondolatait, és közben a testemet is próbáltam irányítani. A következő pillanatban két vágást is szereztem, egyet a bal lábikrámra, a másikat a jobb karomra. Tudtam, hogy nem vagyok képes fönntartani a kapcsolatot. Éjszemet sem láttam. Neki legalább volt esélye.
Menj innét, Éjszem, már vége.
Csak most kezdődik! – tiltakozott. Úgy áramlott át rajtam keresztül, mint egy hőhullám. A tábor másik részében Will fölkiáltott. Valahol egy Ösztön-farkas tépte a testét. Éreztem, ahogy Pompa megpróbálja elszakítani a tudatát Willtől. Mindkettőjüket erősebben megmarkoltam. Maradj, és nézz szembe vele, Pompa!
Egy kard éle megvágta a csípőmet, elrántottam előle a felsőtestemet, és egy kőbe ütköztem. Véres kéznyomot hagytam rajta, ahogy talpra kászálódtam. Realder sárkánya volt az, idáig sikerült terelnem a küzdelmet. Hálásan vetettem neki a hátamat, és szembefordultam az üldözőimmel. Éjszem és Will még harcoltak. Pompa tanulhatott valamit az Ösztönnel rendelkezők kínzásából, már nem volt olyan védtelen a farkassal szemben, mint régebben lett volna. Nem tudott ártani a farkasnak a Mesterséggel, de félelmet tudott csavarni köré. Hirtelen a fülemben hallottam Éjszem szívének a dübörgését. Megnyitottam magamat a Mesterség előtt, és újból feltöltődtem vele, aztán olyasmit tettem, amivel még sosem próbálkoztam. Mesterséget tápláltam Éjszembe, Ösztönként. Érted, testvér. Kínáltam föl, és éreztem, ahogy Éjszem taszít egyet Willen, hogy kiszabaduljon a szorításából. Will kihasználta az alkalmat, hogy mindkettőnk elől elmeneküljön. Szerettem volna a nyomába eredni, de éreztem, ahogy mögöttem Realder sárkányában megmoccan az Ösztön. Rövid, bűzös pillanat alatt véres tenyérlenyomatom elfüstölt a sárkány oldalán. Megmozdult. Ébredezett. Éhes volt.
Hirtelen recsegés támadt, és levelek záporoztak az ágakról, erős szél támadt a fák között. Lány Sárkány Hátán érkezett meg az oszlop körüli tisztásra. Farkának csapásával elsöpörte a katonákat.
– Ott! – kiáltotta a sárkánynak a Bolond, s egy pillanattal később hosszú nyaka kinyúlt, és fölkapta egyik támadómat félelmetes állkapcsai közé. Halk puffanás, párafelhő, már nyoma sem volt a katonának, s éreztem, ahogy megduzzad benne a Mesterség.
Mögöttem egy hegyes hüllőfej emelkedett ki hirtelen, egy pillanatra minden elsötétült, ahogy a feje elsuhant fölöttem. Aztán hirtelen lecsapott a fej, és fölkapta a hozzánk legközelebb eső embert. Újabb gőzfelhő támadt, aminek bűze az én orromat is megcsapta. A sárkány ordítása majdnem megsüketített.
Testvér?
Élek, Éjszem.
Akárcsak én, testvér.
AKÁRCSAK ÉN, TESTVÉR. ÉS ÉHES VAGYOK!
Egy hatalmas ragadozó hangja az Ösztön szavával. Ősi Vér a javából. Az erejétől megreszkettek a csontjaim. Éjszemnek volt érkezése válaszolni.
Akkor egyél, testvér. A mi zsákmányunk a tiéd is. Szívesen látunk. Ez a falka.
Realder sárkányát nem kellett kétszer kérni. Bárki volt is Realder, a sárkányának igen jó étvágyat adott. Hatalmas, karmos lábai kiszakadtak a földből, farkának csapásával megszabadult az indáktól. Alig tudtam kitérni az útjából, ahogy rávetette magát egy másik katonára.
Vér és Ösztön! Ez kell hozzá. Vér és Ösztön. Fölébreszthetjük a sárkányokat.
Vér és Ösztön? Mindkettőben dúskálunk. – Azonnal megértett.
A mészárlás kellős közepén Éjszem meg én eszelős gyerekjátékba kezdtünk. Szinte versenyeztünk, ki tud több szobrot fölébreszteni. A farkas könnyedén megnyerte a versenyt. Egy szoborhoz iramodott, bundájáról a szoborra rázta a vért, aztán szólt, Ébredj, testvér, ébredj és egyél. Húst hoztunk neked. Aztán, amint a vér elfüstölgött róluk, és megmoccantak, mindegyiket emlékeztette, Egy falka vagyunk!
Megtaláltam Bölcsesség királyt. Ő volt a szarvas sárkány, mikor fölébredt, így kiáltott. Kosért és Kosvárért! Edára és Elre, de éhes vagyok!
Számos vörös hajó hemzseg Kos partjainál, nagyuram. Csak rád várnak – mondtam neki. A szavai ellenére alig volt benne emberi. A kő és a lélek összefonódott, s valóban sárkánnyá váltak odabenn. Megértettük egymást, ahogy a ragadozók megértik egymást. Vadásztak már együtt, és erre mind jól emlékeztek. A legtöbb sárkányban semmi emberi nem akadt, őket az Elődök alkották meg, nem emberek, és alig értettük meg egymást, csak annyit tudtak, hogy testvérek vagyunk, és húst hoztunk nekik. Amiket kotériák hoztak létre, halványan emlékeztek még Kosra és a Látnok királyokra. Nem ezek az emlékek, hanem a hús ígérete miatt hallgattak rám. Nagy szerencsének tartottam, hogy ennyit sikerült megértetnem furcsa tudatukkal.
Aztán eljött az idő, hogy már nem találtunk több sárkányt az aljnövényzetben. Mögöttem, ahol Pompa kotériája táborozott, halálsikolyokat, kiáltásokat hallottam, meg sárkányok üvöltését, akik nem húsért, hanem életért versengtek. Fák dőltek szerteszét a nyomukban, farkuk csapása letarolta az aljnövényzetet. Megálltam, hogy kifújjam magamat, egyik kezemmel a térdemre támaszkodtam, a másikkal Igazság kardját tartottam. A fájdalom kezdett átsejleni a Mesterségen, amivel megszívtam magam. Vér csöpögött a kezemről. Nem volt már sárkány, így a zekémbe töröltem.
– Fitz?
Megfordultam. A Bolond szaladt felém. Megölelt, és erősen megszorított.
– Hát élsz! Hála az isteneknek. Úgy repül, mint a szél, tudta, hol talál téged. Valahogyan megérezte a harcot olyan messziről. – Elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – Az éhsége kielégíthetetlen, Fitz. Velem kell jönnöd. Kezdenek kifogyni a prédából. Föl kell szállnunk velük és megmutatni nekik, hol ehetnek még, különben nem tudom, mit tesznek.
Éjszem csatlakozott hozzánk.
Nagy és éhes falka. Sok zsákmány kell nekik, hogy jóllakjanak.
Menjünk velük vadászni?
Éjszem tétovázott. Az egyiknek a hátán? A levegőben?
Ők így vadásznak.
Ez nem farkasnak való. De ha itt kell hagynod, megértem.
Nem hagylak el, testvér. Nem hagylak el.
Azt hiszem, a Bolond megérzett valamit, mert már vadul rázta a fejét, mikor megszólaltam.
– Neked kell vezetned őket. Lány Sárkány Hátán ülve. Vidd el őket Kosba, Igazsághoz. Hallgatni fognak rád, mert te is falka vagy. Ezt ők is megértik.
– Fitz, én nem tudom megtenni! Nem erre a mészárlásra születtem! Nem ezért jöttem. Ezt sosem láttam, egyetlen álmomban sem, nem is olvastam róla soha. Attól félek, hogy fölborítja az idő rendjét.
– Nem. Ez így van jól. Érzem. Én vagyok a Gyorsító, azért jöttem, hogy megváltoztassam a dolgokat. A prófétákból harcosok lesznek, a sárkányok pedig farkasként harcolnak. – Alig ismertem meg a hangomat, miközben beszéltem. Fogalmam sem volt, honnan jönnek ezek a szavak. A Bolond hitetlenkedő tekintetébe néztem. – Így kell lennie. Menj.
– Fitz, én...
Lány Sárkány Hátán törtetett felénk. A földön már nem volt olyan légies és kecses, mint az égen. Erőteljes járása volt, mint egy medvének, vagy egy bikának. Zöld pikkelyei smaragdként ragyogtak a napfényben. A lány lélegzetelállítóan szép volt, üres arckifejezése ellenére. A sárkányfej fölemelkedett, szája kinyílt, és hosszú nyelvét kivillantotta egy pillanatra. Még?
– Siess – mondtam a Bolondnak.
Szinte görcsösen megölelt, majd meglepett azzal, hogy búcsúzóul szájon csókolt. Sarkon perdült, és Lány Sárkány Hátán felé futott. A lány lehajolt és a kezét nyújtotta, aztán fölhúzta maga mögé. Az arckifejezése sosem változott meg. Csak a sárkány egyik része volt.
– Hozzám! – kiáltotta a Bolond a sárkányoknak, amik már körénk gyülekeztek. Utolsó felém küldött pillantása gúnyos mosoly volt.
Kövessétek a Szagtalant! – utasította őket Éjszem, mielőtt még végiggondolhattam volna. Ő nagy vadász, és sok húshoz vezet benneteket. Hallgassatok rá, mert ő is a falkához tartozik.
Lány Sárkány Hátán elrugaszkodott, széttárta szárnyait, és erőteljes csapásokkal emelkedni kezdett. A Bolond a lánytestbe kapaszkodott, búcsút intett még felénk, aztán sietve megkapaszkodott, nehogy leessen. Ekkor láttam utoljára. A többiek követték, harcias kiáltást hallattak, mint a kopók vadászat előtt, bár a hangjuk inkább a ragadozómadarakéra emlékeztetett. Még a szárnyas vadkan is fölemelkedett a maga nehézkes, esetlen módján. Szárnysuhogásuk olyan erős volt, hogy befogtam a fülemet, és összegörnyedtem, Éjszem is a földre lapult, amíg a mély robaj, és a szél alábbhagyott. Fák imbolyogtak, és dőltek ki, ahogy mind fölemelkedtek, és egy ideig ékszerszerűen csillogó sárkányok borították az eget. Mikor egyikük árnyéka rám vetült, elsötétült előttem a világ, bár a szemem nyitva maradt. Láttam, amint Realder sárkánya utolsóként fölemelkedik, hogy kövesse a nagy falkát az égbe. Nemsokára a fák elrejtették előlem a sárkányokat, és hamarosan a hangjuk sem hallatszott már.
– A sárkányaid úton vannak, Igazság – mondtam a férfinak, akit valaha ismertem. – Az Elődök fölkeltek, és Kos védelmére sietnek. Ahogy megmondtad.

 

 

40
Pompa

 

ELJŐ A GYORSÍTÓ és mindent megváltoztat.

*

A sárkányok távozása után nagy csönd támadt, csak a levelek surrogása hallatszott, ahogy az avarra hullottak. Egy béka sem énekelt, egy madár sem rebbent. A sárkányok áttörték a lombkoronát távoztukban, nyomukban kopasz és kidőlt fák maradtak, a sűrű pászmákban áttörő napfény olyan talajra vetült, ami emberöltők óta nem látta már a kék eget. A sárkányok eltiportak, tövestül forgattak ki fákat, kettétörték őket, vagy leszaggatták a lombkoronát, a letaposott aljnövényzet és feldúlt föld dús illatokat árasztott magából ezen a kellemes, meleg délutánon. Éjszemmel az oldalamon álltunk a pusztítás közepén, és lassan körülnéztünk. Aztán elindultunk vizet keresni. Utunk a táboron vezetett át. Különös hadszíntérre tévedtünk. Mindenütt szétszórt fegyverek és sisakok, sátrak és szétszóródott felszerelés, de semmi más. Csak azok a holttestek maradtak meg, akikkel Éjszem, vagy én végeztünk. A sárkányokat nem érdekelte a halott hús, ők azon az életen táplálkoztak, ami táplálta a testet.
Megtaláltam a patakot, amire emlékeztem, és hasra vetettem magam, hogy igyak belőle, mintha napok óta nem jutottam volna vízhez. Éjszem mellettem lefetyelt, aztán az oldalára dőlt, és egy sebet kezdett nyalogatni az egyik mellső mancsán. Fölhasadt a bőre, de nem volt súlyos. Ha meggyógyul, nem nő majd rajta szőr.
Csak egy újabb seb, hessegette el a gondolatomat. Most mit tegyünk?
Óvatosan lehámoztam az ingemet. Az alvadt vér hozzáragasztotta őket a sebeimhez. Összeszorítottam a fogam, és lerántottam az inget. Megint a folyó fölé hajoltam, és hideg vizet locsoltam a sebeimre. Csak pár újabb seb, mondtam magamnak. Mit tegyünk ezután? Aludjunk.
Ennél csak az lenne jobb, ha ennénk valamit.
– Nincs gyomrom hozzá, hogy most bármit is megöljek – mondtam.
Ez a baj, ha embert ölünk. Az a sok fáradtság, és semmit sem ehetünk meg belőlük.
Fáradtan talpra kászálódtam.
– Menjünk, nézzük meg a sátraikat. Kötszerre van szükségem, de biztosan volt ennivalójuk is.
Az ingemet otthagytam, ahová leejtettem. Majd találok másikat. Egyelőre még egy ing is túl nehéz teher lett volna. Talán Igazság kardját is elejtettem volna, ha nem teszem el a hüvelyébe még idejében. Már az is kimerítő lett volna, ha megpróbálom előhúzni. Hirtelen nagyon fáradt lettem.
A sátrakat beletaposták a földbe, az egyik beledőlt egy tábortűzbe, és füstölgött. Lehúztam róla, és eltapostam, aztán a farkassal módszeresen végigjártuk a környéket. Hamar kiszimatolta az ennivalót. Akadt némi szárított hús, de általában csak úti kenyér. Túl kimerültek voltunk, hogy válogassunk. Olyan rég ettem már rendes kenyeret, szinte ízlett. Találtam egy borostömlőt, de egy korty után úgy döntöttem, inkább a sebeimet mosom ki vele. Egy Fészekbéli barna ingének csíkokra hasogatott darabjaival kötöztem be a sebeket. Még mindig maradt bor. Megint megkóstoltam, aztán megpróbáltam meggyőzni Éjszemet, hogy hagyja kimosnom a sebeit, azt mondta, már így is éppen eléggé fájdalmas volt.
A tagjaim kezdtek megmerevedni, de mégis talpra küzdöttem magam. Találtam egy katonai zsákot, kiszórtam belőle a fölösleges dolgokat, aztán két pokrócot szereztem, szoros kis csomagba kötöttem őket. Kerítettem egy arany-barna köpönyeget is a hideg ellen. Összeszedtem egy nagyobb adag kenyeret, és a zsákba tettem.
Mit csinálsz? – kérdezte Éjszem félálomban.
Nem akarok itt aludni ma éjjel, ezért összegyűjtöm, amire szükségem lehet a utazás során.
Utazás? Hova megyünk?
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Vissza Mollyhoz és Burrickhoz? Nem. Soha többé. Jhaampéba? Minek? Miért utazzak azon a hosszú, fárasztó fekete úton? Nem volt jó indokom rá.
Mégsem akarok itt aludni ma este. Jobb szeretnék minél távolabb kerülni az oszloptól.
Rendben. – Aztán – Mi volt ez?
Megdermedtünk és hallgatóztunk.
– Nézzük meg – javasoltam halkan.
A délután már estébe hajlott, az árnyékok megsűrűsödtek a fák között. Amit hallottunk, nem tartozott a békák, rovarok és madarak délutáni nyüzsgései közé. A csatatérről hallottuk.
Rátaláltunk Willre, aki a hasán csúszva igyekezett elérni az oszlopot. Illetve csak próbálta. Mikor megtaláltuk, már mozdulatlanul hevert. Egyik lába hiányzott, tépett seb tátongott a combján, a csont szilánkosan állt ki belőle. Egy szíjat kötött a combjára, hogy megállítsa a vérzést, de nem elég erősen. Még mindig szivárgott belőle a vér. Éjszem vicsorgott, mikor leguggoltam mellé, hogy megérintsem. Még élt, de már alig. Kétségtelenül az oszlop felé tarthatott, hogy átcsusszanjon rajta, és a máshol táborozó katonáktól remélt segítséget. Pompa biztosan tudta, hogy él, de senkit sem küldött már érte. Még ennyi tisztesség sem volt benne egy olyan ember iránt, aki már ilyen régóta szolgálta őt.
Meglazítottam a szíjat, aztán még szorosabbra kötöttem. Fölemeltem a fejét, és vizet csorgattam a szájába.
Miért törődsz vele, testvér? – kérdezte Éjszem. Gyűlöljük őt és már majdnem halott. Hagyjuk meghalni.
Nem. Még nem.
– Will? Hallasz engem, Will?
Csak a lélegzésének ritmusa változott meg. Még egy kis vizet adtam neki, félrenyelte, köhögött, aztán ivott egy kortyot. Nagyot lélegzett, és sóhajtva kifújta.
Megnyitottam az elmémet, és Mesterséget gyűjtöttem magamba.
Testvér, hagyd. Hagyd meghalni. Ez a keselyűk módja, hogy haldokló dolgokat marcangolnak.
– Nem Will a célom, Éjszem. Talán ez az utolsó esélyem, hogy elkapjam Pompát. Megragadom az alkalmat.
Nem felelt, de leheveredett mellém a földre. Figyelte, ahogy még több Mesterséget szívok magamba. Vajon mennyit kellene még, hogy öljek vele? Össze tudnám gyűjteni?
Will olyan gyenge volt, szinte szégyelltem magam. Olyan könnyedén hatoltam át a védelmén, mintha egy beteg gyermeket söpörnék el az utamból. Nem csak a vérveszteség és a fájdalom tette, hanem Burl halála és nem sokkal előtte Carrodé. Pompa cserbenhagyása is megrázta. Saját hűségét a Mesterséggel égették belé, így nem volt képes fölfogni, hogy Pompa nem érzett igazi kötődést iránta. Szégyelltem, hogy ezt is látom benne.
Ölj meg most, Fattyú. Rajta, már amúgy is haldoklom.
Nem te vagy az ellenfél, Will. Sosem te voltál az. Most már tisztán láttam. Úgy kotorásztam benne, mint egy sebben a nyílhegy után. Erőtlenül küzdött ellenem, de nem is törődtem vele. Átfutottam az emlékeit, de kevés hasznosat találtam benne. Igen, Pompának voltak kotériái, de fiatalok voltak és tapasztalatlanok, csak egy marék ember, akiben lehetőség rejlett a Mesterség iránt. Még azok, akiket a kőfejtőben láttam, még ők is bizonytalanok voltak. Pompa nagy kotériákat akart, hogy több erőt tudjanak összegyűjteni. Pompa nem értette meg, hogy az emberi közelséget nem lehet erőltetni, és ilyen sokan nem tudják megosztani egymással. Négy fiatal Mesterséghasználó veszett oda a Mesterség-úton. Nem halottak voltak, csak kiürült a tekintetük, és nem szóltak semmit. Másik kettő átjött vele az oszlopon, de minden Mesterségbeli képességét elveszítette. A kotériákat nem lehetett ilyen könnyen létrehozni.
Mélyebbre merültem Will tudatába, ő pedig azzal fenyegetőzött, hogy meghal, de erőt adtam neki. Nem fogsz meghalni. Még nem, – mondtam harciasan. Végül valahol tudata legmélyén megtaláltam, amit kerestem. Mesterségbeli kapcsolatát Pompával, ami halvány volt, pislákoló; Pompa már magára hagyta, megtett mindent, hogy kirekessze Willt. Mégis, minden úgy volt, ahogy sejtettem. Túl régóta és túl erősen álltak már ilyen kapcsolatban egymással, a köteléket nem lehetett ilyen egyszerűen megszakítani.
Magamba gyűjtöttem a Mesterséget, összpontosítottam, aztán nekilendültem. Olyan hirtelen, ahogy a tavaszi olvadások folyóvá duzzasztják a patakokat, végigsuhantam Will és Pompa Mesterség-kapcsolatán. A legeslegutolsó pillanatban megtorpantam, visszafogtam magam. Lassú méregként szivárogtam be Pompa elméjébe, az ő fülével hallgatóztam, az ő szemével láttam. Ismertem őt.
Aludt. Nem. Majdnem aludt, elbódította a Füst, szája elzsibbadt a finom pálinkától. Az ágy puha volt körülötte, a takarók melegek. Ez az utolsó roham nagyon rossz volt, nagyon rossz. Undorító volt elesni és úgy rángatózni, mint a Fattyú. Nem illik ilyesmi egy királyhoz. Ostoba gyógyítók, még azt sem tudták megmondani, mi okozza a rohamokat. Mit gondolnak majd róla az emberek? A szabó és a tanítványa látta; most meg kell öletnie őket. Senki sem tudhatja meg, mind kinevetnék. A gyógyító azt mondta a múlt héten, hogy már javult az állapota. Hát, majd talál másik gyógyítót, ezt pedig holnap fölakasztatja. Nem. Az Arénában a szipolyozottak elé veti őt, most már nagyon éhesek voltak. Aztán ráereszti a nagymacskákat a szipolyozottakra, aztán a nagy, fehér bikát is.
Megpróbált mosolyogni, azt mondani magának, hogy holnap jobb lesz, és jól fogja érezni magát tőle. A szobában sűrű volt a Füst illata, de már ez is alig nyugtatta meg. Minden olyan jól ment, minden olyan nagyon jól ment. A Fattyú pedig mindet tönkretette. Megölte Burlt, fölébresztette a sárkányokat, és Igazsághoz küldte őket.
Igazság, Igazság, mindig csak Igazság. Mióta csak megszületett. Igazság és Lovag kapták a nagy lovakat, neki csak egy póni jutott. Igazság és Lovag igazi kardot kaptak, neki fakardot adtak. Igazság és Lovag, mindig együtt voltak, mindig nagyobbak, mindig öregebbek. Mindig azt gondolták; jobbak voltak, pedig ő előkelőbb vérből származott, és jog szerint néki járt a korona. Anyja figyelmeztette őt, hogy féltékenyek rá, anyja mindig arra intette, legyen óvatos, még annál is több. Megölnék őt, ha tudnák, meg bizony, meg bizony. Anya mindent megtett, gondoskodott róla, hogy mindig messzire küldjék őket, amilyen gyakran csak lehetett. De ha el is küldték őket, mindig visszatértek. Nem. Csak egy módon lehetett biztonságban, csak egy módon.
Hát, holnap majd győzni fog. Elvégre, voltak kotériái, nem igaz? Szép szál, erős fiatal legények, akik majd sárkányokat csinálnak neki, csakis neki. A kotériákat hűség kötötte hozzá, a sárkányok is csak neki engedelmeskednének. Aztán még több kotériát alkot, azok még több sárkányt, míg végül már több lesz neki, mint Igazságnak. Csakhogy Will tanította ki a kotériákat, Will pedig már használhatatlan lett. Eltörött, mint egy játék, a sárkány leharapta a lábát, mikor a levegőbe dobta, Will pedig egy fa ágai közé zuhant. Undorító volt. Egy féllábú ember. Nem állhatta a törött dolgokat. Már a fél szeme is elég borzasztó volt, de hogy egy lába is hiányozzék... Mit gondolnának az emberek egy olyan királyról, akinek nyomorék szolgája van? Anyja sosem bízott a. nyomorékokban. Mindig féltékenyek, figyelmeztette öt, mindig féltékenyek, és ellened fordulnak. Willre azonban szüksége volt a kotériák miatt. Ostoba Will. Az egész Will hibája volt. De Will tudta, hogyan kell fölébreszteni a Mesterséget az emberekben és hogyan kell kotériákká forrasztani őket. Talán el kellene küldenie valakit Willért, ha még élt egyáltalán.
Will? – tapogatózott utánunk Pompa.
Nem egészen. – Körbezártam körülötte a Mesterséget. Nevetségesen könnyű volt, mintha egy alvó tyúkot kaptam volna föl a fészkéről.
Eressz! Eressz!
Éreztem, ahogy a többi kotéria felé nyúl, de elhessentettem őket, elzártam őket az elméjétől. Nem volt ereje, sosem volt igazi Mesterség-ereje. Mindig a kotéria hatalmát mozgatta bábuként. Ez megdöbbentett. Már egy éve élt bennem a rettegés, de mitől? Egy nyafogó, elkényeztetett gyerektől, aki az idősebb testvéreinek a játékszereit akarta megszerezni magának. A korona és a trón neki nem jelentett többet, mint a lovaik és a kardjuk. Fogalma sem volt, hogyan kell irányítani egy királyságot; csak azt tudta, hogyan kell viselni a koronát, hogyan érje el azt, amit akart. Ha Galenus nem teszi hozzá, hűségessé a kotériát, sosem lett volna igazi hatalma. A kotériája nélkül megláttam, milyen volt: egy kényeskedő gyermek, kegyetlenségre való hajlammal, amit sosem tiltottak meg neki.
Ettől féltünk, és menekültünk? Ettől?
Éjszem, mit keresel te itt?
A te zsákmányod az én zsákmányom, testvér. Látni akartam, milyen húsért tettünk meg ekkora utat.
Pompa kapálózott, és ficánkolt, fizikai rosszullét tört rá, ahogy a farkas elméje megérintette az övét. Tisztátalan volt és undorító, olyan kutyás dolog, csúnya és büdös, mint az a patkány, ami éjszakánként a szobájában motoszkált, de sosem tudták elfogni... Éjszem közelebb került, az Ösztönt Pompának nyomta, mintha szimatolgatná. Pompa öklendezett, és borzongott.
Elég, – mondtam Éjszemnek, a farkas pedig engedett.
Ha meg akarod ölni, csináld gyorsan, – javasolta Éjszem. A másik már gyengül, és meg fog halni, ha nem sietsz.
Igaza volt. Will légzése egyre szaggatottabb lett. Szorosan megragadtam Pompát, aztán még több erőt öntöttem Willbe. Megpróbálta nem elfogadni, de akarata már korántsem volt erős. Ha esélyt kap, a test mindig az életet választja. Légzése nyugodtabb lett, szívverése egyenletesebb. Még egyszer Mesterséget szívtam magamba. Összpontosítottam, és figyelmemet ismét Pompa felé fordítottam.
Ha megölsz, kiveszik belőled a Mesterség, tudod jól, hogy ez lesz, ha megölsz.
Erre már gondoltam. Sosem élveztem igazán a Mesterséget. Inkább az Ösztön, mint a Mesterség. Nem lenne nagy veszteség.
Eszembe idéztem Galenust és azt, hogy milyen fanatikus hűségű kotériát teremtett Pompának. Megérett bennem az elhatározás.
Aztán megtettem, amire már oly régóta vágytam, és szabadjára eresztettem a Mesterséget.
Azután már alig maradt valami Willből. Én mégis végig mellette ültem, vizet adtam neki, ha kért, még be is takartam, mikor elhaló hangon arra panaszkodott, hogy fázik. A farkas nem értette a virrasztásomat. Sokkal gyorsabb lett volna mindannyiunknak, ha elvágom a torkát. Kegyesebb is, talán. De úgy határoztam, többé már nem vagyok orgyilkos. Megvártam hát, míg egy utolsót lélegzett, aztán reszketve kifújja magából a levegőt. Akkor fölálltam és elsétáltam tőle.

Hosszú az út a Hegyvidéki királyságtól Kos Hercegségig. Még a sárkány fáradhatatlan röptével mérve is hosszú, hosszú az út. Pár napig Éjszem és én békességet találtunk. Eltávolodtunk a kőkert helyétől, messzire a Mesterség-úttól. Mindketten túl kimerültek voltunk, hogy jól vadásszunk, de találtunk egy halakban gazdag patakot, és elindultunk mellette. A napok szinte túl melegek voltak, az éjszakák pedig tiszták és kellemesek. Halásztunk, ettünk, aludtunk. Csak olyan dolgokra gondoltam, ami nem fajt. Nem gondoltam Mollyra Burrick karjai közt, csak Csalánra, amint ép jobb kezében ringatja. Jó apja lesz. Gyakorlata volt benne. Még abban is reménykedtem, hogy lesznek testvérei is az évek során. Arra gondoltam, hogy ismét béke száll a Hegyvidéki királyságra és arra, hogy a Martalócokat elűzzük a partoktól. Meggyógyultam. Nem teljesen, persze, a heg sosem olyan jó, mint az ép hús, de már nem vérzik.

Ott voltam, mikor egy nyári délutánon Igazság, a Sárkány megjelent Kosvár fölött. Az ő szemén keresztül láttam a kastély fekete tornyait és lőréseit messze, alattunk. A kastélyon túl, ahol egykor Kosvár városa állott, csak elszenesedett fekete romok maradtak, melyek közt szipolyozottak kóvályogtak, akiket Martalócok lökdöstek félre az útjukból. Mintás vitorlavásznak imbolyogtak kifeszítve a romokon túl; az öbölben egy tucat vörös hajó horgonyzott békésen. Éreztem, ahogy Igazság, a Sárkány szíve megtelik haraggal, szinte hallottam Kettricken döbbent kiáltását.
Aztán a türkiz-ezüst sárkány leereszkedett Kosvár kastélyának udvarára. Nem törődött a nyílzáporral; nem törődött a katonák rémült kiáltásaival, akik lekuporodtak, eszméletüket vesztették az árnyékában, ahogy a szárnya szétterült fölöttük. Csoda, hogy nem taposta el őket. Kettricken már leszállás közben kiáltott, hogy eresszék le a fegyvereket és álljanak hátrébb.
Az udvaron a sárkány megrogyasztotta a vállát, hogy királynője kényelmesen leszállhasson. Csillag is lecsusszant a hátáról, és udvariasan meghajolt a rá szegeződő pikák sorfala előtt. Sok ismerős arcot láttam, és osztoztam Igazság fájdalmában, látván, mennyire meggyötörte őket a kimerültség. Aztán Türelem jelent meg, szorosan markolt pikával a kezében, fején félrecsúszott harci sisakkal. Átfurakodott a döbbent őrök között, őzszeme szikrákat szórt. A sárkány láttán megtorpant, tekintete a királynőről a sárkány sötét szemére tévedt. Nagy levegőt vett, aztán azt sóhajtotta – Előd. – Majd üdvrivalgásban tört ki, elhajította a sisakját és a fegyverét, és zokogva rohant, hogy megölelje Kettrickent.
– Egy előd! Tudtam, tudtam, hogy visszatérnek! – Sarkon pördült, és máris utasításokat zúdított a katonáira, egyszerre forró fürdőt rendeltetett a királynőnek, és roham előkészületeket vezényelt a várkapu elé. Amit azonban örökre a szívembe zártam, az a pillanat volt, mikor visszafordult Igazság, a Sárkány felé, türelmetlenül toppantott, és azt mondta neki, hogy siessen már, tüntesse el azokat az átkozott hajókat az öbölből.
Kosvár úrnője már megszokta, hogy minden parancsát gyorsan teljesítik.
Igazság pedig fölrepült, és csatába indult úgy, ahogy mindig tette: egyedül. Végül meglett a kívánsága, megütközhetett az ellenséggel. Első támadásával két hajót zúzott szét farokcsapásával. Egy sem menekülhetett előle. Órákkal később megérkezett a Bolond Lány Sárkány Hátán hátán, nyomában az Elődök népes hadával, de addigra már egyetlen vörös hajó sem volt épen az öbölben. A sárkányok csatlakoztak Igazsághoz, és az utcákon vadásztak a Martalócokra: Mire beesteledett, Kosvárott már nyugalom honolt. Akik a várban kerestek menedéket, előbújtak, hogy otthonuk romjai fölött zokogjanak, de az Elődökre is kíváncsiak voltak. Bár sok sárkány volt köztük, Kos népe mindig Igazságra fog a legtisztábban emlékezni. Persze, az emberek sosem emlékeznek tisztán, ha a sárkányok elrepülnek fölöttük, mégis az ő sárkányának képét látni minden faliszőnyegen, ami Kos Megtisztítását ábrázolja.
A partmenti Hercegségek számára a sárkányok nyara volt ez, én pedig mindent láttam, amennyit csak alvás közben lehetett. Még ébrenlétem idején is tisztában voltam vele, valahogy úgy, ahogy a mennydörgésből az ember tudja, hogy merről jön a vihar. Tudtam, mikor vezette. Igazság északnak a sárkányokat, hogy megtisztítsa Kost és Medwent, sőt még a Közel-szigeteket is a Vörös Martalócoktól. Lány Sárkány Hátán és a Bolond délnek repült Rippon és Shoaks partja mentén, s minden szigetről kifüstölték a Martalócokat. Nem tudom pontosan, hogyan értette meg a sárkányokkal Igazság, hogy csak a Martalócokat pusztítsák, de az ősi teremtmények nem bántották a Hat Hercegség népét. Az emberek pedig nem féltek tőlük, a gyerekek kiszaladtak a házakból, és kiáltozva az égre mutogattak, mikor a csillogó lények elrepültek a falu mellett. Mikor a sárkányok egy időre jóllakottan aludni tértek a tengerparton, az emberek előjöttek, és félelem nélkül járkáltak közöttük, hogy saját kezükkel érintsék meg a csodálatos teremtményeket. Máshol pedig, ahol a Martalócok befészkelték magukat, a sárkányok ettek.
A nyár lassan fakult ki, az őszi szelek pedig már a viharok ígéretét hozták. Miközben a farkas meg én azon kezdtünk gondolkozni, hogy szállást kell találnunk a télre, arról álmodtam, hogy a sárkányok sosem látott partok fölött repülnek. A víz hideg tajtékokat vetett a jeges partok mentén, a sekélyebb öblöket már vékony jégpáncél borította. A Külső-szigetek, gondoltam magamban. Igazság mindig arra vágyott, hogy az ő hazájukban vívja meg a háborút, s így is lett. Akárcsak Bölcsesség király idejében.
Beköszöntött a tél, a hó pedig már vastagon fedte a hegycsúcsokat, csak azt a völgyet nem, ahol a melegvizű források eregettek párafelhőket és elűzték a leghidegebb fagyokat. A sárkányok ekkor repültek el utoljára a fejem fölött, én pedig a kunyhóm ajtajához mentem, és néztem, ahogy elsuhannak, alakzatban, mint a vadludak. Éjszem is fölkapta a fejét furcsa hívásukat hallván, és hosszú vonyítással válaszolt nekik. Ahogy elhaladtak fölöttem, a világ egy pillanatra elsötétült, és majdnem minden emlékem elszállt róluk. Nem tudnám megmondani, vajon Igazság repült-e a menet élén, vagy azt, hogy Lány Sárkány Hátán köztük volt-e. Csak azt tudtam, hogy a béke helyreállt a Hat Hercegségben, és egyetlen vörös hajó sem mer többé a partjaink közelébe merészkedni. Reméltem, hogy jól fognak aludni majd a kőkertben, én pedig visszamentem a kunyhóba, hogy megforgassam a nyulat a nyárson.
Így történt hát, hogy az Elődök, ahogy megígérték, a Hat Hercegség segítségére jöttek, akárcsak Bölcsesség király idejében, és elűzték a fosztogatókat a partjainkról. Két hatalmas vitorlázatú Fehér Hajót is elsüllyesztettek a tisztogatás során, s akárcsak Bölcsesség király idejében, ahol az árnyékuk rávetült az emberekre, azoknak kihagyott az emlékezetük, életük pár pillanata eltűnt. A különféle színű és formájú sárkányok pedig, ahogy azelőtt, ismét faliszőnyegek, szőttesek és falfestmények tárgyai lettek, az emberek pedig kitöltötték emlékük hiányzó morzsáit a sárkányok tetteiről, ahogy a képzeletük jónak tartotta. A dalnokok megénekelték, s mindegyikben arról volt szó, hogy Igazság maga ült a türkiz sárkány hátán, s onnan vezette támadásra a többieket a vörös hajók ellen. A legjobb dalok pedig azt mesélik, hogy miután a háború véget ért, Igazságot magukkal vitték az Elődök, hogy együtt lakomázzanak a tiszteletére, aztán pedig velük együtt aludni tért mágikus kastélyukban addig, amíg a Hat Hercegségnek ismét a segítségükre lesz szükségük. Így lett hát az igazság nagyobb a valóságnál, ahogy Csillag szokta mondani. Végtére is, a hősök ideje volt, amikor sok csodálatos dolog történik.
Mint például az a nap, mikor Pompa személyesen, hatezer Fészekbéli katona élén megérkezett Kosvárba, hogy segítséget és utánpótlást hozzon, de nem csak Kosnak, hanem a többi partmenti Hercegségnek is. Érkezésének híre megelőzte őt, akárcsak a gabonával és jószágokkal megrakott bárkák, valamint Vásárhely kastély vagyonának jelentős része. Mindenki csodálkozva beszélt arról, hogy a herceg egyik éjszaka hirtelen felriadt az álmából, hálóingjében végigrohant Vásárhely kastélyán, hogy csodálatos módon megjövendölje Igazság és az Elődök visszatérését. Postagalambok vitték szét a hírt, a katonákat azonnal visszavonták a Hegyvidékről, Pompa pedig alázatosan bocsánatot kért Eyod királytól, és egyúttal nagyvonalú kártérítést kínált neki. Magához hívatta a nemeseit, és megjósolta nekik, hogy Kettricken királyné Igazság gyermekét hordja a szíve alatt, ő pedig elsőként akart személyesen hűséget esküdni a következő Látnok uralkodónak. A nap tiszteletére megparancsolta, hogy minden akasztófát döntsenek le és égessenek el, minden foglyot engedjenek szabadon, a Király Arénája nevű helyet pedig átneveztette a Királyné Kertjének, ahová mind a hat Hercegségből való növények ültettetésével akarta jelképezni az újra egységes birodalmat. Mikor aznap délután a vörös hajók elérték Vásárhely külvárosait, Pompa maga kiáltott a lováért és páncéljáért, és ő vezette csatába a város védőit. Egymás mellett harcoltak, a herceg, a kalmár és a matróz, a nemesek és a koldusok. Ebben a csatában tanúsított viselkedésével örökre kivívta Vásárhely lakóinak a tiszteletét. Mikor bejelentette, hogy mindenkor Kettricken születendő gyermekéhez köti majd a hűség, egész népe utána ismételte az esküt.
Mikor elérte Kosvárat, állítólag napokig egyszerű, zsákvászon ruhában térdepelt lehajtott fővel Kosvár kastélyának kapui előtt, míg maga a királyné járult elé, és elfogadta legalázatosabb bocsánatkérését, amiért valaha is kétségbe vonta a becsületét. Maga adta Kettricken királynő kezébe a Hat Hercegség koronáját és a trónörökösi rangot jelképező vállszalagot. Azt mondta, többé nem akar más rangot magának, mint uralkodójának nagybátyja lenni. A királynő sápadtságát és szűkszavúságát mindenki állapotosságának tulajdonította. A királyné tanácsadójának, Árny nagyúrnak pedig Pompa átnyújtotta a Mesterség Oktatójának Magánynak a tekercseit és könyveit, azzal a kéréssel, hogy jól őrizze őket, mert sok olyan dolog van bennük, ami rossz kezekben gonosz dolgokra fordítható. Rangot és birtokot akart felkínálni a Bolondnak is, amint a nagy harcos visszatért Kosvárba. Drága, drága sógornőjének, Türelem úrnőnek pedig visszaadta a rubinokat, amiket Lovag adott a feleségének, mivel sosem ékesíthetnének méltóbb asszonyt, mint őt.
Fontolóra vettem, hogy szobrot emeltessen az emlékemnek, de végül úgy döntöttem, az már túlzás volna. Fanatikus hűsége, amit én égettem belé, a legemlékezetesebb dolog, amit tehettem. Amíg Pompa él, Kettrickennek és gyermekének nem lehet hűségesebb alattvalója.
Végül azonban, ez nem tarthatott sokáig. Mindenki hallotta Pompa herceg tragikus és bizarr halálának hírét. A kis termetű, vérmes állat, ami egyik éjszaka halálra marcangolta, véres nyomokat hagyott maga után, nem csak az ágyneműn, hanem mindenhol a szobában, mintha örömtáncot járt volna. A szóbeszéd szerint valamiféle aránytalanul nagy folyami patkány volt a felelős, ami már Vásárhely óta a herceg nyomában volt. A királynő terriereket hozatott, hogy kutassanak át minden szobát, de nem jártak sikerrel. A fenevadat sosem fogták el, bár a szolgálók olykor-olykor mintha látni vélték volna a hatalmas patkányt. Egyesek szerint ez volt az oka, hogy az eset után Árny nagyúr hónapokig nem mutatkozott kedvenc házi menyétje nélkül.

 

 

41
Az írnok

 

AZ IGAZAT MEGVALLVA a szipolyozás nem a Vörös Martalócok találmánya volt. Jól megtanítottuk nekik, még Bölcsesség király idejében. Az Elődök, akik bosszút álltak értünk a Külső-szigeteken, számtalanszor átrepültek a szigetvilág fölött. Sokan azonnal kiégtek, mások fölött olyan gyakran szálltak el sárkányok, hogy minden érzés és emlék eltűnt belőlük. Idegenek lettek a saját fajtájuk számára. Ez a gyász fojtogatta ezt a hosszúemlékezetű hajósnépet. Mikor a vörös hajók kifutottak, nem a Hat Hercegség területe érdekelte őket. Bosszúból tették. Azt akarták tenni velünk, amit mi tettünk az őseikkel réges-régen.
Amit az egyik nép tud, megtudhatja a másik is. Annak ellenére, hogy a Hat Hercegség népe megvetően barbároknak tartja őket, a külszigetekieknek is voltak tudós gondolkodóik és bölcseik. Tanulmányozták hát azokat az iratokat, melyekben sárkányokról történt említés, fölkutattak minden ősi tekercset, amit csak lehetett. Bár nehéz volna bizonyítékot találni, számomra úgy tűnik, néhány Mesterség Oktató által írott tekercset is megvásároltak, még a Martalócok megjelenése előtt, amikért a külszigetekiek sok pénzt megadtak. Mikor a gleccserek lassú hömpölygése során a saját földjükön egy fekete kőből faragott sárkány és még több fekete, ezüst erezetű kő bukkant föl, a bölcs emberek tudása és Rőt Kebal vérszomja találkozott. Úgy döntöttek, saját sárkányt készítenek maguknak és ugyanazt a könyörtelen pusztítást hajtják végre a Hat Hercegség partvidékén, amiben nekik volt részük annakidején.
Az Elődök támadásai során csak egy Fehér Hajó sodródott partra, a sárkányok pedig az utolsó emberig fölfalták a legénységét. A rakterében csak fényes fekete kőtömböket találtak. Úgy vélem, ezekben rejtőztek a szipolyozottaktól elrabolt életek és érzelmek. A Külső-szigetek tudósai arra a következtetésre jutottak, hogy ha elég életerőt gyűjtenek a kövekbe, létrehozhatnak egy saját sárkányt, ami őket szolgálja. Hátborzongató tudni, hogy milyen közel jártak a teljes igazsághoz.
Körök és körök, mondta nekem egyszer a Bolond. A külszigetekiek megtámadták a partjainkat, ezért Bölcsesség király az Elődöket hívta segítségül, hogy kiűzze őket. Az Elődök a Mesterséggel kiszipolyozták a külszigeteki népeket, annyiszor repültek át fölöttük. Nemzedékekkel később megtámadták a partvidékünket, hogy kiszipolyozzák a népünket. Igazság király tehát útra kelt, hogy az Elődök segítségét kérje, az Elődök elűzték a Martalócokat és közben kiszipolyozták az külszigetekieket. Vajon mi történik, ha legközelebb addig fokozódik a gyűlöletük...

*

Sóhajtok, és félreteszem a pennát. Túl sokat írtam. Nem kell mindent elmondani. Fölveszem a papirost, és lassan a kandallóhoz megyek. A lábam elzsibbadt, annyit ültem rajta. Hideg, nyirkos nap van, az óceán felől érkező köd minden régi sérülésemet megtalálta és fölébresztette. A tűzbe dobom a papirost, át kell lépnem Éjszem fölött, hogy megtegyem. Már szürkül a pofáján a szőr, a csontjai pedig ugyanolyan rosszul tűrik az időjárást, mint az enyémek.
Elhízol. Csak heversz a tűz mellett, és forralod az agyadat. Miért nem vadászol?
Nyújtózkodik, sóhajt. A fiút zaklasd, ne engem. Inkább rakj fát a tűzre.
Mielőtt szólhatnék neki, a fiú bejön a szobába. Elfintorodik az égő papír szagára, aztán rám néz.
– Szólhatott volna, hogy hozzak még fát. Tudja, mennyibe kerül a jó papiros?
Nem felelek, ő pedig csak sóhajt, és megcsóválja a fejét. Elmegy, hogy tűzifát hozzon.
A fiút. Csillag hozta, ajándékképpen. Már két éve van velem, és még mindig nem szoktam meg. Nem hiszem, hogy én valaha is olyan fiú voltam, mint ő. Emlékszem a napra, mikor Csillag beállított vele, és elmosolyodom. Eljött, ahogy szokott, kétszer, háromszor egy évben, és mindig ugrat remete életmódom miatt. Ezúttal a fiúval jött. Odakinn várt egy sovány pónin, míg a dalnok bekopogtatott. Mikor ajtót nyitottam, azonnal felé fordult, és magához hívta.
– Szállj le és gyere be, idebent meleg van.
A fiú lecsúszott a póni hátáról, és megállt mellette, reszketve, úgy bámult rám. Fekete haját az arcába fújta a szél, sovány vállain Csillag egyik öreg köpönyegét szorította magához.
– Hoztam neked egy fiút – jelentette be Csillag vigyorogva.
Értetlenül, csodálkozva néztem rá.
– Azt akarod mondani... hogy az enyém?
Vállat vont.
– Ha befogadod. Gondoltam hasznodra válhat. – Elhallgatott. – Talán te is a hasznára válhatnál neki, ha rendesen etetnéd és öltöztetnéd. Vigyáztam rá, amíg tudtam, de egy dalnok élete... – nem folytatta.
– Akkor ő... Te, meg én... – botladoztak a szavaim, nem akartam reménykedni. – Ő a te fiad? És az enyém?
Mosolya szélesebb lett, szeme ellágyult. Megrázta a fejét.
– Az enyém? Nem. A tiéd? Megeshet. Nem jártál Lepényöböl felé úgy nyolc évvel ezelőtt? Ott találtam fél éve, rothadt zöldséget evett egy szemétdombról. Az anyja halott, a szemei pedig nem egyformák, ezért a nővére nem fogadja be. Azt mondja, démonfattyú. – Félrebillentette a fejét, úgy tette hozzá – Szóval akár a tied is lehet. – Visszafordult hozzá, és hangosabban szólt oda neki. – Mondom, hogy gyere be. Itt meleg van, és egy igazi farkas is lakik itt. Tetszeni fog neked Éjszem.
Sors furcsa gyermek, egyik szeme barna, a másik kék. Anyja nem volt könyörületes hozzá, korai emlékei nem túl kellemesek. Az anyja Balsorsnak nevezte el. Talán neki az volt. Én leginkább „fiú” néven szólítom, de ő nem bánja. Megtanítottam a betűvetésre és számolni, meg növénytermesztésre. Hét esztendős volt, mikor hozzám került, most már majdnem tíz. Jól bánik az íjjal, Éjszemnek tetszik. Jól tud vadászni az öreg farkassal.
Mikor Csillag meglátogat, híreket is hoz. Nem biztos, hogy mindig örülök neki. Túl sok dolog változott meg, túl sok a furcsaság. Türelem Vásárhelyen uralkodik. A kenderföldekből már csaknem ugyanannyi papírt nyernek, mint kötelet. A kertek száma kétszeresére nőtt, az építmény, ami a Király Arénája lett volna, egy igazi botanikus kert lett, tele a Hat Hercegség minden szegletéből és azokon túlról származó növényekkel.
Burrick és Molly a gyermekeikkel él. Ott van Csalán, a kis Lovag és úton van a harmadik. Molly méheket gondoz, gyertyákat árul, Burrick pedig Rozsdással fedeztet, jó pénzt kap érte. Rozsdás csikajával együtt már újból lovakat tenyészthet. Csillag onnét tudja mindezt, hogy ő kereste meg őket, hogy Rozsdást és Kormos csikaját odaadja neki. Szegény öreg Kormos már nem élte túl a hazautat a Hegyvidékről. Molly és Burrick úgy hiszi, hogy már évek óta halott vagyok. Néha én is ezt hiszem. Sosem kérdeztem meg, hol laknak. Sosem láttam a gyermekeket. Ilyen értelemben igazán az apám fia vagyok.
Kettrickennek fia született, Kötelesség herceg. Csillag azt mondja, a szeme az apjáé, de magas, karcsú férfi lesz, ha megnő, talán Kettricken testvérére, Ruriskra fog hasonlítani. Csillag szerint túlságosan komoly, de a tanítói elégedettek vele. Nagyapja egészen Kosvárig eljött a Hegyvidékről, hogy megláthassa a gyermeket, aki egyszer majd mindkét birodalom fölött uralkodni fog. Nagyon elégedett volt a gyermekkel. Vajon a másik nagyapja gondolt valaha is arra, hogy ez lesz békekötési törekvéseiből?
Árny többé nem az árnyékok között él, hanem a királynő tiszteletreméltó tanácsadója. Csillag szerint piperkőc vénember, aki túlságosan kedveli a fiatal nők társaságát. Csillag mosolyog, miközben ezt meséli, és tudja, hogy „Árny Hullócsillag számvetése” lesz a dal, amiről emlékezni fognak rá, a dalnokra. Biztos vagyok benne, hogy tudja, hol lakom, de sosem keresett meg. Így van jól. Néha, mikor Csillag meglátogat, különleges, régi tekercseket, magokat és furcsa növények gyökerét hozza nekem. Máskor finom papírt és tiszta pergament. Nem kell megkérdeznem, honnan származik. Olykor én is adok neki tekercseket az én írásommal: gyógyfüvek, növények illusztrációját, mellette az előnyeik és veszélyeik; beszámolót az ősi városban töltött időmről; utazásaim leírását a Kalced államokról és azon túlról. Engedelmesen magával viszi.
Egyszer egy térképet hozott a Hat Hercegségről. Igazság gondos keze munkája volt, de sosem fejezte be. Néha ránézek, és látom, hogy hol tudnám kiegészíteni. Ehelyett a falamra tűztem. Nem hiszem, hogy valaha is befejezem.
Ami a Bolondot illeti, visszatért Kosvárba. Csak rövid időre. Lány Sárkány Hátán ott tette le, a Bolond pedig sírt, mikor nélküle szállt föl. Azonnal hősnek és nagy harcosnak kiáltották ki. Biztos vagyok benne, hogy ezért ment el végül. Sem a rangot, sem a birtokot nem fogadta el Pompától. Senki sem tudja egészen biztosan, hogy hova ment a Bolond ezután. Csillag szerint visszatért a szülőföldjére. Talán. Talán él valahol egy játékkészítő, bábuinak messze földről a csodájára járnak. Remélem, hogy még visel egy ezüst és kék fülbevalót. A csuklómon maradt ujjlenyomatai kopott szürkévé fakultak.
Azt hiszem, örökké hiányozni fog.
Hat évig tartott az utunk vissza, Kos Hercegségbe. Egy évet a Hegyvidéken töltöttünk, egyet Fekete Rolfnál. Éjszem és én sokat tanultunk a fajtánkról az ott töltött idő alatt, de rájöttünk, hogy jobban szeretjük a saját társaságunkat. Magyal erőfeszítései ellenére Ollie lánya rám nézett, és azt mondta, hogy nem vagyok az esete. Egyáltalán nem bántott meg vele, legalább volt indokom, hogy továbbálljunk.
Jártunk északon, a Közel-szigeteken, ahol a farkasok olyan fehérek, akárcsak a medvék. Jártunk délen, a Kalced-államokban, sőt, túl Bington városán is. Fölsétáltunk a Zápor-folyam mentén, lefelé tutajon jöttünk. Megtudtuk, hogy Éjszem nem szeret hajón utazni, én pedig nem szeretem az olyan vidékeket, ahol nincsen tél. Lementünk Igazság térképeiről.
Azt hittem, sosem térek vissza Kosba. Végül mégis megjöttünk, az őszi szelek hoztak ide minket, és azóta nem mozdultunk ki. A kunyhó, amiben lakunk, egykor egy szénégető otthona lehetett. Nincs messze Pörölytől, legalábbis attól, ami Pörölyből megmaradt. A tenger és az évszakok elnyelték a várost, és elmosták a kellemetlen emlékeket. Egyszer talán újra megjelennek itt az emberek, hogy kibányásszák a fémeket. De az még sokára lesz.
Mikor Csillag eljön, mindig barátságosan megdorgál, amiért remeteként élek, és azt mondja, fiatal vagyok még. Mi lett abból az elhatározásomból, kérdezgeti mindig, hogy saját életem lesz? Azt mondom neki, hogy megtaláltam. Itt van: a kunyhóm, a farkas és a fiam. Néha, mikor együtt hálunk, én pedig ébren fekszem mellette, és hallgatom egyenletes lélegzését, azt hiszem, hogy másnap reggel új értelmet találok majd az életemnek. A legtöbb reggelen azonban, mikor sajgó, merev tagokkal ébredek, azt gondolom, hogy már egyáltalán nem vagyok fiatal ember. Egy öregember vagyok, aki egy fiatal, sebekkel teli testben lakik.
A Mesterség nem szunnyad könnyedén az elmémben. Különösen nyáron, mikor a tengerparti szirteken járok, és kinézek a víz fölé, nagy a kísértés, hogy kinyúljak és keresgéljek, ahogy Igazság is tette. Van, amikor megteszem, és egy rövid időre tudom, milyen zsákmánya volt a halásznak, mik nyomasztják az első tisztet egy kalmárhajó fedélzetén. Az a legkegyetlenebb, mondogatta Igazság, hogy soha senki nem válaszol. Egyszer, mikor a Mesterség-éhség szinte az őrületbe kergetett, még Igazság, a Sárkány után is kinyúltam, hogy hallgasson meg.
Nem felelt.
Pompa kotériái már rég feloszlottak, mivel nem akadt Oktató, aki tanítja őket. Vannak éjszakák, mikor kétségbeesetten és magányosan kinyúlok a Mesterséggel, ahogy egy farkas vonyít, de semmit sem érzek. Még visszhangot sem. Aztán csak ülök az ablakomnál, és kinézek a ködökön át az Agancs-sziget csúcsán túlra, összefonom a kezem, hogy ne remegjen, és ellenállok a Mesterség-folyó csábításának, ami örökké csak arra vár, hogy magával sodorjon. Olyan könnyű lenne. Néha csak az tart vissza, hogy érzem az elmémen a farkas gondolatainak lágy érintését.
A fiú megtanulta, mit jelent ez a tekintet, és ilyenkor gondosan adagolja a tündérháncsot a teámba, hogy óvatosan eltompítson. Vígyel füvet is tesz hozzá, hogy jól aludjak, meg gyömbért, hogy elnyomja a tündérháncs keserű ízét. Aztán papírt és pennát, meg tintát hoz, és magamra hagy az írással. Tudja, hogy másnap reggel ott talál majd, az asztalra dőlve, szétszóródott papírok közt alszom, Éjszem pedig a lábaimnál hever.
Arról álmodunk, hogy saját sárkányt faragunk magunknak.

VÉGE

 

Hat Hercegség térképe: