A Látnok Ciklus - 3.
ROBIN HOBB
A nép orgyilkosa
Ryannek
AZ ORGYILKOS TANÍTVÁNYA
A Hat Hercegség örökösödési rendje akkor tört meg, mikor Lovag trónörökös herceg Holdszem városában aláírta a békét a Hegyvidéki királysággal. Ekkor derült ki, hogy egy helybéli asszonytól hat esztendővel korábban fiúgyermeke fogant, s a gyermeket a szégyenben maradt leány apja a királyi családra bízta. Lovag herceg azonnal lemondott a trónról, s így öccse, Igazság herceg lépett elő trónörökössé. A fattyút Lovag herceg első emberére, Kosvár istállómesterére, Burrickra bízták, s úgy tűnt, megfeledkeztek róla.
A gyermek egy ideig egyszerű életet élt, az istállómester is keveset törődött vele, utcagyerekekkel járta a várost. Az istállómester ekkor fedezte föl, hogy a gyermek különleges képességgel bír, a népi hagyomány által Ösztönnek nevezett, s a népi babonaság által megvetett tulajdonsággal tudati kapcsolatba képes kerülni egy általa kiválasztott állattal. A magának való Burrick azonban ismerte az Ösztön hírnevét, és erőszakkal szakította el a gyermeket fél-állati sorából, s attól fogva nagyobb figyelmet szenteltek neki.
A Hat Hercegség uralkodója, Elmés király bölcsen belátta, hogy a gyermek puszta létezése nemkívánatos bonyodalmakat okozhat az amúgy is felbolydult örökösödési rendben, ezért úgy döntött, hasznos eszközt formál a fiúból az uralkodóház számára.
A gyermek, akit néhányan „Fiú”-ként, legtöbben „Fattyú”-ként emlegettek, végül a „FitzLovag” nevet kapta és jó taníttatásban részesült. Megtanult írni-olvasni, fegyvert forgatni, s Elmés király parancsára az orgyilkosság titkos mesterségébe is beavatást nyert. Utóbbit Árny Hullócsillag, Elmés király féltestvére és orgyilkosa végezte, akinek puszta létéről akkoriban csak a király és középső fia, Igazság herceg tudott.
Mikor a szükség úgy hozta, Elmés úgy döntött, a fiút a királyi család különös mentális képességére, a Mesterségre is taníttatja. Egy tucat másik fiatallal együtt Galenus, a Mesterség oktatója vonakodva bár, de tanítani kezdte a Mesterséget diákjai számára, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy olthatatlan ellenszenvvel viseltet a fattyú iránt, ezért a Mesterség segítségével megpróbálta elpusztítani. Bár a kísérlete nem sikerült, Fitz mégsem nyert teljes beavatást a Mesterség tanaiba – képessége ezen a téren megbízhatatlanná vált, s így nem lett hasznos tagja a Galenus felügyelete alatt kialakuló Mesterségbeli kotériának.
Ezzel egy időben új fenyegetés jelent meg a Hat Hercegség partvidékén, a később Vörös Martalócokként hírhedtté vált fosztogató hajósnép képében. A fagyos Külső-szigetek lakói, akik nevüket a vörösre festett hajótörzsről és különös kegyetlenségükről kapták, csak a pusztítás kedvéért pusztítottak, a falvak népeit pedig elrabolták, de nem váltságdíjat követeltek értük, hanem valamilyen titokzatos módon kiirtották belőlük a lelket, és szabadon engedték őket. A „szipolyozás” néven ismertté vált jelenség hatására az áldozatból egy gondolatoktól, ösztönöktől és minden emberi érzelemtől mentes, mohó és kegyetlen ember válik, aki tovább pusztít, miután a Martalócok már távoztak, s a hozzátartozóknak két választásuk maradt: vagy örökre elzárják szerettüket, hogy az ne okozzon kárt másnak és magának, ne hozza szégyenbe őket, vagy könyörületből véget vetnek szánalmas létezésének.
Az új fenyegetés megjelenése arra ösztönözte Elmés királyt, hogy új szövetségest keressen a Hat Hercegség számára, s meg is találta Kettricken hercegnő képében, aki a Hat Hercegséggel szomszédos Hegyvidéki királyság uralkodójának leánya volt. Elmés király terve az volt, hogy Igazság herceg házassággal kösse szorosabbra a szövetséget a két nép között, és ezzel együtt hajóépítéshez szükséges fát és támogatást nyerjen a birodalomtól.
A frigy megszervezését és előkészítését Elmés legkisebb fiára, Pompa hercegre bízta – Igazság túlságosan elfoglalt volt a partvidéket feldúló Martalócok elleni védekezéssel. Pompa, Elmés király második házasságából származó egyetlen gyermeke elkényeztetett, hiú és nagyravágyó ember volt, aki, akárcsak anyja, szívesen hódolt bódító füstök és az ital szenvedélyének, s olthatatlan ellenszenvvel viseltetett Fitz iránt, akiben fenyegetést látott hatalmi tervei elérésében. Mikor eljött az idő, hogy Igazság herceg esküt fogadjon a Hegyvidéki királyság népe előtt Kettricken hercegnőnek, nem tudott személyesen elutazni, nem merte magára hagyni a partvidéket, ezért maga helyett Galenus kotériájának egyik tagját küldte, akinek elméjén keresztül, a Mesterség segítségével kívánt ott lenni a fontos eseményen. Galenus és Pompa számára ez kiváló alkalomnak mutatkozott, hogy egy csapással megszabaduljanak a fattyútól és Igazság hercegtől, s így szabaddá tegyék az utat Pompa számára a királyi trónhoz.
Pompa úgy intézte, hogy a király Fitzet is a Hegyvidéki királyságba küldje azzal a céllal, hogy a fattyú ölje meg Rurisk herceget, a Hegyvidéki királyság trónörökösét, Kettricken hercegnő bátyját. Pompa egyúttal le is kívánta leplezni a fiút, hogy mások végezzenek vele, Igazság herceget pedig Galenus tervezte elpusztítani, mikor Igazság a Mesterség erejével az esküt fogadja – a Mesterség segítségével Galenus az életerejét akarta kiszívni.
A terv kudarcot vallott, mikor Fitz túlélte az ellene forralt árulást, és időben értesítette Igazság herceget, aki az utolsó pillanatban Galenus ellen fordult, és megölte őt. Fitz azonban kis híján belehalt az árulás leleplezésébe, kétszer is megkísérelték megmérgezni, aztán vízbe fojtani, s csak Burrick és Fitz első kutyája segítségével, akivel az Ösztön segítségével egykor összekapcsolódott, sikerült megmenekülnie.
A csaknem tragikus incidenst végül a politika és a nép érdekét szem előtt tartva elhallgatták, Pompa herceget ugyan szűkebb pórázra fogták, de tervét nem leplezték le a Hat Hercegség előtt, Igazság és Kettricken. végül Kosvárban egybekelnek, csak FitzLovag marad a Hegyvidéki királyságban mérgektől meggyötört szervezettel, utazásra képtelenül.
A KIRÁLY ORGYILKOSA
Mikor Fitz összeszedte lelki erejét, és testben is képes lett az utazásra, Burrick kíséretében, megtörten bár, de visszaindult Kosvárba. A királyi várban azonban megdöbbentő dolgok fogadták: Elmés király egyre gyengül, már csak árnyéka önmagának, szervezete és ereje fokozatosan elsorvad. Pompa herceg szinte zavartalanul éli tovább az életét, Fitz pedig összefut elveszettnek hitt gyermekkori barátjával és szerelmével Mollyval a szatócsleánnyal, aki szolgálólányként dolgozik a kastélyban.
A tél során a királyságnak a szipolyozottakkal, a nyáron még több Martalóccal kellett szembenéznie, immár hegyvidéki fából ácsolt hajókon, Igazság herceg irányítása alatt, aki a kotéria segítségével figyelte a partvidéket. A kotéria azonban nem Igazsághoz, hanem Pompához volt hűséges, mindent megtettek, hogy Igazság herceg hadi erőfeszítéseit hátráltassák. Fitznek a tél során a szipolyozottak elpusztítása volt a feladata – mérgezett ételt szórt maga mögé az útra, amit a szipolyozottak mohón befaltak. Ekkor találkozott Fitz Éjszemmel, egy kölyökfarkassal Kosvár városában, akit egy orvvadász ketrecéből vásárolt meg. Hamarosan az Ösztön segítségével barátság alakult ki közöttük, és elkerülhetetlenül összeforrt a tudatuk. Ebből a külvilág semmit sem érzékelt, Fitz pedig bölcsen titkolta mindenki elől a farkas létezését.
Nyáron, megelégelvén az orgyilkosságot, arra kérte Igazság herceget, hogy más feladattal lássa el, a trónörökös pedig, aki együtt érzett a fiúval, az egyik hajóra küldte, hogy szeme és füle legyen a nyár során.
A tél beálltával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Igazság terve (részben a hamis kotéria ügyködése miatt) nem működik, s Igazság herceg végül úgy döntött, útra kel a Hegyvidéken túlra, hogy meglelje a legendás és még titokzatosabb Elődöket, ezt a misztikus népet, akik egykor a Látnok család távoli múltjában egyszer már segítettek a Hat Hercegség népének.
1.
IGAZSÁG TRÓNÖRÖKÖS HERCEG a Martalóc-háború harmadik évének telén hagyta el Kosvárat kis létszámú válogatott kísérete élén. Személyi testőrsége is vele tartott, akik a Hegyvidéki Királyságig voltak hivatottak kísérni őt. Azzal érvelt hogy egy kisebb csapatnak kevesebb poggyászra volt szüksége, ami megkönnyíti a haladást a hegyek közt és nem akart katonai menetnek tűnni az Elődök szemében. Valódi céljait csak kevesek ismerték, hivatalosan Eyod királyhoz utazott látogatóba, hogy tárgyaljon vele egy esetleges katonai támogatásról a Martalócok ellen.
Akiket felkért, hogy csatlakozzanak hozzá, szinte mind figyelemre méltó személyek voltak. Hod, Kosvár fegyvermestere az elsők között volt, akit kiválasztott. Kharim, Igazság inasa oly régóta szolgált Igazság mellett, hogy szinte elképzelhetetlen volt, hogy hátrahagyja. Gesztenye, nevéhez hűen barna és cserzett bőrű, több mint tíz esztendeje volt tagja Igazság testőrségének, hiányzott a fél szeme és az egyik füle, de kétszer olyan ébernek tűnt, mint bárki más a testőrségből. Keef és Kef, az ikerpár ugyanolyan régi tagjai voltak Igazság testőrségének, mint Gesztenye. Burrick szabad akaratából csatlakozott a menethez, bár többen tiltakoztak az ellen, hogy elhagyja Kosvárat. Ám Burrick azt mondta, alkalmas embert hagy hátra az istállók élén és amúgy is szükségük lenne egy olyan lovászra, aki ért annyira az állatokhoz, hogy keresztül tudja vinni őket a Hegyvidéken. Gyógyítói képességei és Lovag herceg első embereként eltöltött évei szintúgy mellette szóltak. Bár azt csak nagyon kevesen tudták, mit is jelentett ez utóbbi valójában.
*
Az indulása előtti utolsó éjszakán Igazság a dolgozószobájába hivatott.
– Nem helyesled, amit tenni készülök, igaz? Azt gondolod, hogy ostobaság – üdvözölt.
Mosolyognom kellett. Akaratlanul is pontosan azt mondta ki, amit gondoltam.
– Attól tartok, komoly kétségeim vannak felőle – helyeseltem óvatosan.
– Akárcsak nekem. De hát mi más maradt a számomra? Ez legalább esély, hogy tegyek is valamit azon kívül, hogy abban az átkozott toronyban ücsörgök és halálra sorvasztom magam.
Az elmúlt napok során gondosan lemásolta Kettricken térképét, amit óvatosan összetekert és egy tekercstartóba csúsztatott. Az elmúlt hét változásai ámulattal töltöttek el. Még mindig ősz volt a haja, még mindig sovány és megviselt volt a hosszú hónapok tétlenségétől, de mozdulatai erőt sugároztak, és Kettrickennel együtt minden este jelenlétükkel ékesítették a nagytermet. Öröm volt nézni, ahogy megújult étvággyal falatozik az asztalnál, és elmereng egy pohár bor fölött, miközben Kedély, vagy egy másik dalnok szórakoztatta a társaságot. A közte és Kettricken között megújult kapcsolat szintén üdítő változás volt a korábbiakhoz képest. Tekintetét ritkán emelte le uráról, figyelme sosem fordult másfelé, s míg a dalnokok énekeltek, keze mindig Igazság karján nyugodott. Úgy ragyogott ura jelenlétében mint egy fényes gyertya. Bármennyire is védtem a gondolataimat, túlzottan is tisztában voltam azzal, hogy mennyire élvezték az éjszakáikat. Azzal igyekeztem elrejtőzni szenvedélyük hevétől, hogy belefeledkeztem Molly társaságába. Végül aztán bűntudatom támadt, amiért Molly olyan boldog volt megélénkült kapcsolatunk láttán. Mit is gondolna, ha megtudná, hogy érzelmeim nem teljesen a sajátjaim voltak?
A Mesterség. Figyelmeztettek már az előnyeire és a hátrányaira, arra, hogyan képes kiszívni minden erőt és energiát egy emberből, kivéve azt az éhséget, ami egyre csak hajtotta használóját. Erre az egy csapdára senki sem figyelmeztetett. Bizonyos szempontból már vártam, hogy Igazság elinduljon, és végre ismét csak az enyém legyen a lelkem.
– Amit a toronyban teszel, nem kisebb feladat. Ha az emberek megértenék hogyan égeted el önmagad azért, hogy segíts rajtuk...
– Te túlságosan is tisztában vagy vele. Közel kerültünk egymáshoz ezen a nyáron, fiú, közelebb, mintsem képzeltem volna. Apád halála óta nem akadt senki, akivel ennyit megosztottam volna.
Többet, mintsem gondolnád, hercegem, mondtam magamban, de nem ezt feleltem.
– Így igaz, hercegem.
– Egy szívességet kérek tőled. Kettőt, éppenséggel.
– Tudod, hogy nem utasítom vissza.
– Ne vágd rá olyan hirtelen, fiú. Az első, hogy tartsd rajta a szemed az úrnőmön. Bölcsebb lett, mióta Kosvárba került, de még mindig túlságosan megbízik egyesekben. Vigyázz rá, amíg visszatérek.
– Ezt kérés nélkül is teljesítem, hercegem.
– És a másik – sóhajtott. – Itt is akarok maradni, az elmédben, ameddig csak lehet.
– Hercegem – mondtam bizonytalanul. Igaza volt, ez nem olyan dolog volt, amit szívesen adtam meg neki, de már megígértem. Tudtam, hogy a királyság érdekében meg kell tennünk, de az én érdekemben... Lassan már kezdtem érezni, ahogy énem határai elkopnak Igazság erejétől. Hetekről, sőt hónapokról volt szó. Eltűnődtem, vajon ilyen érzés lehet-e egy kotériába tartozni valakikkel.
– Mi a helyzet a kotériákkal? – kérdeztem halkan.
– Mi lenne? – horkant föl. – A helyükön hagyom őket, az őrtornyokban és a hajókon. Bármi üzenni valójuk van, továbbítják Szerénének, ha pedig nagyon fontos dologról volna szó, Szeréné továbbítja nekem. Addig is Elméssel tartja a kapcsolatot – szünetet tartott. – Más dolgokról is szeretnék értesülni rajtad keresztül. Olyasmikről, amit jobb titokban tartani.
Kettricken dolgai, gondoltam magamban. Hogyan igyekszik majd Pompa felhasználni a távollétét. Pletykák és intrikák. Apróságok ugyan, de Igazság helyzetét erősítették. Sokadszorra kívántam már, hogy bárcsak megbízhatóan tudnám használni a Mesterséget és akkor Igazságnak nem kellene ilyesmit kérnie, hanem bármikor el tudnám érni, ha szükségem van rá. Ám a helyzet az volt, hogy egész nyáron át szükség volt rá, hogy érintéssel újítsuk meg a kapcsolatunkat, amelyen keresztül észrevétlenül figyelemmel tudta kísérni mi folyik Kosvárott. Tétováztam, de már tudtam, hogy meg fogom tenni, amire kér, a Hat Hercegség érdekében, nem a Mesterség iránti éhség miatt. Fölnéztem rá.
– Megteszem.
– Igyekszem észrevétlen maradni – ígérte. Elé léptem, ő pedig egyik kezét a vállamra helyezte. Újból velem volt, akárcsak azelőtt, hogy a dolgozószobájában figyelmeztetett, hogy védjem a gondolataimat.
Az indulás napja tiszta és fagyos volt, az ég makulátlanul kéken ragyogott. Igazság ígéretéhez hűen kis létszámú csapattal indult útnak. A tanácskozást követő napon lovas futárokat küldtek előre, hogy előkészítsék az utánpótlást, miáltal gyorsan és könnyen utazhatott keresztül a Hat Hercegség legnagyobb részén.
A búcsúztató tömegből, akik az indulást lesték, én voltam az egyetlen, aki nem búcsúzott el Igazságtól. Elmémben kuporgott halkan, mint egy mag, ami a tavasz eljövetelét várja, és majdnem olyan észrevétlen volt, mint Éjszem. Kettricken a Királyné Kertjéből szemlélte a készülődést. Már korábban elbúcsúzkodott, és azért választotta a Királyné Kertjét, hogy ha elsírná magát, ne láthassa senki más. Mellette álltam és még mindig éreztem a kettejük közti vibrálást. Boldog voltam, ugyanakkor szomorú, amiért oly gyorsan elragadták tőle, amit csak nemrégiben talált meg. A lovasok és a lobogók végül eltűntek a távoli dombok mögött. Aztán olyasmit éreztem, amitől hideg borzongás futott végig a hátamon. Kettricken kinyúlt feléjük az Ösztön segítségével. Halványan bár, de éppen elég erősen ahhoz, hogy valahol a távolban Éjszem fölkapja a fejét. Mi volt ez?
Semmi. Semmi, amihez közünk lenne. Hamarosan együtt vadászunk majd, ahogyan már régóta nem tettük.
A menet távozása után néhány nappal majdnem visszakaptam az életemet. Féltem, amiért Burrick is Igazsággal tartott. Értettem miért döntött így, de kényelmetlenül védtelennek éreztem magam, hogy mindketten távol voltak. Ez fölfedett néhány dolgot magamról, amire jobb szerettem volna nem gondolni, másrészt viszont Burrick távollétében szabadon használhattam az Ösztönt amikor csak akartam. Majdnem minden hajnalon Éjszemmel vadásztam távol Kosvártól. Amikor szipolyozottak miatt mentem, Kormos is velem volt, de a ló nem érezte biztonságban magát egy farkas közelében. Egy idő múlva sokkal kevesebb szipolyozott akadt az utamba és egyre több idő jutott rá, hogy a saját kedvünkre vadásszunk. Olyankor gyalogosan mentem, mert úgy sokkal közvetlenebb élmény volt a vadászat. Éjszem helyeselte erőbeli gyarapodásomat, amire a nyáron tettem szert. Először éreztem újból, hogy teljesen ura vagyok a testemnek, mióta Pompa megmérgezett. A reggeli vadászatok és az éjszaka Mollyval töltött órák minden férfi számára kellemes életet jelentettek volna. Volt valami kielégítő az efféle egyszerű életmódban.
Úgy hiszem, azt akartam, hogy egész hátralévő életem ilyen egyszerűségben teljen el, ezért igyekeztem nem törődni a veszélyes dolgokkal. Folytatódott a kellemes idő, ami jó kezdetet jelentett Igazság küldetésének, megpróbáltam nem aggódni egy lehetséges fosztogatás felől, amit a jó időjárás a tenger felől hozhatott volna ránk. Pompa herceget és a hirtelen támadt társasági összejöveteleket is elkerültem, amelyek felvirágoztak Kosvárban. Legtöbbje Pompa híveiből állt és ez hosszan tartó lakomákat, még nagyobb nyüzsgést eredményezett. Szeréné és Justin is gyakrabban tűntek föl, s bár igyekeztem elkerülni, hogy egy szobában tartózkodjam velük, néha megéreztem komor jelenlétük nyomát amerre jártam a kastélyban. Gondosan elkerültem a népesebb és forgalmasabb termeket, ahol velük, vagy Pompa vendégeivel találkozhattam volna.
Alig pár nappal Igazság távozása után már elhallottam néhány pletykát arról, hogy Igazság valódi célja az Elődök megkeresése volt. Ezeket nem vethettem Pompa szemére. Azok, akiket Igazság személyesen válogatott be a csapatába, mind tudtak az utazás valódi céljáról, Burrick pedig egyenesen magától jött rá, és jelentkezett nála. Ha ő kitalálta, más is megtehette. De amikor már gúnyos éllel és cinikus megjegyzésekkel adták tovább a pletykákat, gyanítottam, hogy Pompa áll a megcsúfolás mögött. Igazság toronyban töltött nyarai túl sok találgatásra adtak okot. Persze, mindenki tudta, hogy a Mesterség segítségével figyeli a partvidéket, de ez még kevés indok lett volna a pletykálkodásra. Fátyolos tekintete, szokatlan és rendszertelen étkezései, alkalmi kísérteties megjelenései a kastély folyosóin már különösebbek voltak. Talán elvesztette az eszét? A találgatások csak folytatódtak, Pompa pedig termékeny táptalajt hagyott nekik. Minden alkalmat és kifogást megragadott, hogy lakomát rendezzen, és vendégsereget hívjon a kastélyba. Elmés király ritkán érezte jól magát ahhoz, hogy előmerészkedjék a szobájából, Kettricken pedig szintúgy nem tűrte az újdonsült társaságot, amit Pompa gyűjtött maga köré. Csak magamnak és Árnynak panaszkodhattam a vendégseregről, és arról, hogy korábban milyen hevesen hangoztatta Pompa, hogy alig van pénz Igazság útjának fedezésére. Árny csak a fejét rázta.
Az öreg mestergyilkos egyre szótlanabb lett, és az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy titkol valamit előlem. Az Árnyat körüllengő titkok nem jelentettek újdonságot a számomra, mindig is tele volt velük, de valahogy nem tudtam elűzni a gyanút, hogy ezek egy részéhez nekem is közöm lenne. Nem mertem nyíltan rákérdezni, de szemmel tartottam. A kőasztal gyakori használat jeleit mutatta, de még különösebb volt, hogy mire magához hivatott, a munka nyomait gondosan eltakarította. Ez furcsa volt. Évekig takarítottam Árny és a „főzőcskézései” után, de most, hogy rendet hagyott maga után nem volt erre szükség, és én értetlenül álltam a dolog előtt. Vajon felém irányuló szemrehányás volt, vagy előlem akarta titkolni, hogy mit kevergetett legutóbb?
Semmit nem tudtam meg a titkáról, de észrevettem más dolgokat, amiket korábban nem láttam meg. Árny öregedett. A tagjaiba kúszó hideget már nem enyhítette föl annyira a kandalló tüze, egyre távolabb tartotta a szemétől a tekercseket, és ügyelt rá, hogy ne kelljen fejmagasságnál följebb nyúlnia. Elmés idősebb féltestvére volt, bár még mindig ő látszott fiatalabbnak. A változások apró jelei ugyanolyan fájdalmasak voltak, mint az a tudat, hogy valamit rejteget előlem.
Huszonhárom nappal Igazság távozása után felbolydult várnép látványa fogadott hajnali vadászatomról visszatérve. Egyenesen Sárához, a szakácshoz mentem, hogy megtudjam mi történt. Az őrszoba után a konyha volt minden kastély híreinek központja. Kosvárban a konyhai pletyka általában pontosabb volt.
– Egy lovas érkezett nemrégiben, félholt lován. Azt mondja, a Martalócok Révnél lecsaptak. Az egész város leégett, hetven embert szipolyoztak, ki tudja hányan haltak meg. Még többen is lesznek a fedél nélkül maradtak közül. Három hajónyi Martalóc, állította a fiú. Egyenesen Pompa herceghez sietett és jelentett. Pompa ideküldte, hogy egyen; az őrszobában van, alszik éppen – lehalkította a hangját. – A fiú egyedül tette meg az egész utat. Minden városban lovat váltott, de nem hagyta, hogy más hozza meg a hírt. Elmondta nekem, hogy egész úton abban reménykedett, hogy szembetalálkozik a segítségükre siető csapatokkal, de senki sem hallott még a Révben történtekről.
– Rév? Akkor már legalább öt napja történt. Miért nem jeleztek az őrtornyok? – követeltem. – Miért nem érkeztek postagalambok? Igazság herceg járőrhajót hagyott a környéken, annak látnia kellett volna a jelzőtüzeket. És ott van Will, a kotéria egyik tagja a Vörös toronyban. Látnia kellett volna a fényeket és üzennie kellett volna Szerénének. Hogy lehet, hogy nem hallottunk róla? Miért nem tudtunk semmit?
Sára még jobban lehalkította a hangját, és még határozottabban csapkodta a deszkákhoz a fánknak való tésztákat.
– A fiú azt mondta, meggyújtották a tüzeket és madarakat is kiküldtek. A hajó mégsem jött.
– Akkor mi miért nem tudtunk róla? – mély lélegzetet vettem és elfojtottam csalódott dühömet. Éreztem Igazság halovány aggodalmát, de túl távoli, túl gyenge volt. A kötelék erőtlen volt, éppen akkor, amikor szükségem lett volna rá. – Hát, azt hiszem, már túl késő siránkozni miatta. Pompa herceg mit tett? Kiküldte a Ruriskot? Bárcsak ott lettem volna, hogy velük tartsak.
Sára horkantott egyet, aztán egy pillanatig eljátszadozott egy újabb adag tésztával. – Hát akkor menj csak, nem maradtál le semmiről. Semmi sem történt, ahogy hallottam. Senkit sem küldtek ki, és senkit sem fognak küldeni... Tudod, hogy nem szoktam adni a pletykákra, Fitz, de azt hallottam, hogy Pompa herceg tudott róla. Amikor a fiú megérkezett, ó, a herceg nagyon kedves volt, telve együttérzéssel, amitől olvadoztak a hölgyek. Ételt adatott neki, egy új kabátot és egy erszény aranyat a fáradozásaiért, de azt mondta a fiúnak, hogy már túl késő volt, a Martalócoknak nyoma sem lenne, mire odaküldene bárkit is. Nincs értelme hajót küldetni oda.
– Túl késő, hogy Martalócokkal harcoljanak, az igaz, de mi a helyzet a leégett házakkal? Egy csapat ács és munkás, pár szekérnyi élelem...
– Azt mondja, nincsen rá pénz – Sára gondosan megformálva ejtette ki a szavakat. – Azt mondja, a kincstár kiürült a hajóépítések és a legénységük miatt. Azt mondta, Igazság magával vitte, ami maradt, hogy megtalálja az Elődöket – az utolsó szót némi megvetéssel ejtette ki. Abbahagyta a fánkok dagasztását, amíg megtörölte a kezét. – Aztán azt mondta, nagyon sajnálja. Igazán nagyon sajnálja.
Harag lobbant föl bennem, kimérten fölálltam, megveregettem Sára vállát, aztán kissé imbolyogva elhagytam a konyhát, és Igazság dolgozószobája felé indultam. Az ajtó előtt megálltam egy kis időre. Egy pillanatra tisztán láttam Igazság szándékát. Egy fiók hátuljában találni fogok egy régi smaragd nyakláncot arany foglalatokkal. Anyai nagyanyjáé volt, elegendő arra, hogy az árából embereket és gabonát vásárolhassanak. Kinyitottam az ajtót és megtorpantam.
Igazság rendetlen ember volt és sietve csomagolt, Kharim is vele tartott, senki sem rakott rendet utánuk. De amit láttam, nem az ő művük volt. Más szemében talán nem is tűnt volna föl, de én Igazság szemével is láttam a szobát. Valaki járt a szobában és keresett valamit. Bárki tette is, vagy nem érdekelte, ha fölfedezik, vagy nem ismerte eléggé Igazságot. Minden fiók gondosan betolva, minden szekrény ajtaja zárva, még a szék is a helyén, az asztal alatt. Túl rendes volt. Halványuló reménnyel nyitottam ki a fiókot, teljesen kihúztam és benéztem a legtávolabbi sarokba. Talán Igazság saját rendetlensége mentette meg; én biztos nem kutattam volna smaragd nyaklánc után pár rongy és kiszáradt lúdtoll között. Több apró ékszert is magamhoz vettem Igazság sugallatára. Amikor befejeztem, bizonytalanul körülnéztem. Ha ezeket nem vitték el, mi lehetett a keresés célja? Ha nem az ékszerek érdekelték, akkor micsoda?
Módszeresen átfésültem több tucat tekercset, aztán összegyűjtöttem párat a falon lógó polcokról. Amint éppen óvatosan összetekertem az egyiket, Kettricken lépett halkan a szobába. Az Ösztön segítségével már azelőtt értesültem róla, hogy kinyitotta volna az ajtót, így meglepetés nélkül tudtam fölnézni rá, amikor belépett. Megvetettem a lábam Igazság rám törő érzelmeinek hatására. Úgy tűnt, Kettricken puszta látványa megerősítette a kapcsolatunkat. Gyönyörű volt, sápadt és karcsú, lágy, kék színű gyapjúköntösében. Zavartan félrenéztem ő pedig kíváncsian nézett rám.
– Igazság azt akarta, hogy tegyem ezeket biztonságos helyre – magyaráztam, miközben befejeztem a térkép összetekerését. – A nyirkosság árthat nekik, ezt a szobát pedig ritkán fűtik a távollétében.
Kettricken bólintott.
– Olyan üresnek és ridegnek tűnik nélküle. Nem érzem a jelenlétét, nincs nyoma az ügyködéseinek...
– Akkor te takaríttattál ki? – kérdeztem óvatosan.
– Nem! – nevetett. – Az csak megbontaná azt a kevés rendet, amit tartani szokott. Nem, így hagyom, amíg visszatér. Azt akarom, hogy úgy találja a szobáját, ahogy emlékezett rá – elkomorult az arca. – Egy apródot szalajtottam érted ma reggel, de nem voltál a kastélyban. Hallottad a híreket Révről?
– Csak a pletykákat – feleltem.
– Akkor ugyanannyit hallottál, mint én. Nem küldettek értem – mondta komoran. Amikor felém fordult, fájdalom ült a szemeiben. – Mértéklet úrnőtől hallottam a részleteket, aki Pompa inasától hallotta, amint éppen a cselédjével beszélgetett. Az őrök Pompát értesítették a futár érkezéséről. Pedig értem kellett volna küldetniük. Hát egyáltalán nem tartanak királynénak?
– Fenség – emlékeztettem udvariasan –, mindenképpen Elmés királyhoz kellett volna vinniük a hírt. Feltételezem, hogy így is volt és Pompa emberei, akik a király ajtaját őrzik, érte küldettek helyetted.
Kettricken fölszegte a fejét. – Akkor helyre kell tenni ezt a hibát.
– Azon tűnődöm, vajon más üzenetek nem jártak-e hasonlóképpen – gondolkoztam hangosan.
– Mire célzol? – kérdezte megvillanó tekintettel.
– A madarakra, a jelzőtüzekre és Will üzenetére a kotéria vezetőjének, Szerénének. Legalább egyiknek meg kellett volna előznie a futárt. Egy talán elkeveredik, de három?
Elsápadt, ahogy meglódultak a gondolatai.
– Medwen Herceg azt hiszi majd, hogy figyelmen kívül hagytuk az üzenetét – egyik kezével eltakarta a száját, azon keresztül suttogta. – Ez ármány, hogy aláássák Igazság tekintélyét! – elkerekedtek a szemei. – Ez tűrhetetlen!
Sarkon perdült és elindult kifelé, alig tudtam elé ugrani és megvetni a hátamat az ajtón. – Fenség, úrnő, kérem! Várj még egy kicsit. Gondold végig!
– Mit gondoljak végig? Mi a legjobb mód, hogy felfedjük az álnokságát?
– Nem vagyunk éppen a legjobb helyzetben. Kérlek várj és gondoljuk végig együtt. Azt gondolod, akárcsak én, hogy Pompa valahonnan már korábban értesült a dolgokról és elhallgatta. De nincs bizonyítékunk és talán tévedünk. Apránként kell végigkövetnünk a gondolatot, különben viszályt szítunk ott, ahol a legkevésbé sem akarjuk. Legelőször Elmés királlyal kell beszélni, hogy megtudjuk, hallott-e már róla korábban is, hátha ő tiltotta meg Pompának, hogy beszéljen róla.
– Elmés nem tenne ilyet! – jelentette ki Kettricken dühösen.
– Már csak árnyéka önmagának – emlékeztettem. – De neki kell nyilvánosan megfedni Pompát, ha úgy ítéli. Ha ellene szólsz, a király pedig később neki ad igazat, akkor a nemesek úgy gondolhatják, hogy a Látnok házban viszályok dúlnak. Már így is sok kétség merült föl, nem hiányzik, hogy szembefordítsuk a partmenti Hercegségeket a belvidéki Hercegségekkel éppen akkor, amikor Igazság nincs itt.
Kettricken eltűnődött. Láttam, hogy még mindig reszket a dühtől, de legalább meghallgatott. Nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon.
– Ezért hagyott itt téged, Fitz. Hogy lásd ezeket a dolgokat helyette.
– Micsodát? – rajtam volt a megdöbbenés sora.
– Azt hittem tudtad. Biztosan csodálkoztál rajta, miért nem vitt magával. Azért, mert megkérdeztem tőle, hogy kiben bízhatok, ő pedig azt mondta, hogy benned.
Igazság elfelejtette volna Árny létezését? Eltűnődtem, aztán rájöttem, hogy Kettricken nem is tudhatott Árnyról. Igazság tudhatta, hogy én vagyok a közvetítő. Magamban éreztem Igazság helyeslését. Árny. Az árnyékok közt, mint mindig.
– Gondolkozzunk együtt – mondta. – Mi történik ezután?
Igaza volt, ez nem egy kis elszigetelt probléma volt.
– Látogatókra számíthatunk. Medwen Hercegére és néhány nemesére. Testens Herceg nem követeket küld ilyen komoly eset után. Személyesen jön majd, és válaszokat akar kapni. Az összes partmenti Hercegség tudni fogja, hogy milyen választ kap. Az ő partvidéke a legkiterjedtebb, Kos Hercegséget kivéve.
– Akkor méltó választ kell adnunk – jelentette ki Kettricken. Lehunyta a szemét, és egy pillanatra a homlokára tette a kezét. Rájöttem, milyen önuralomra volt szüksége. Méltóság, mondta magának, higgadtság és józanság. Mélyet lélegzett és rám nézett.
– Elmés királyhoz kell mennem – mondta. – Ki kell faggatnom mindenről, és meg kell tudnom, mik a szándékai. Ő a király, biztosítani kell a pozíciójáról.
– Azt hiszem, bölcs döntés – mondtam.
– Egyedül kell mennem. Ha velem tartanál, még gyöngének tűnnék és újabb pletykák kapnának szárnyra. Megérted, ugye?
– Igen – feleltem, bár nagyon szívesen ott lettem volna, hogy halljam, mit mond Elmés. Kettricken az összegyűjtött térképek felé intett.
– Biztonságba tudod helyezni őket?
Árny szobája. – Igen.
– Helyes – intett, és végre rájöttem, hogy még mindig elállom az útját. Elléptem előle, és ahogy elhaladt mellettem, megcsapott a parfümjének az illata. Megroggyantak a térdeim, és átkoztam a sorsot, amiért smaragdból kell újjáépíteni egy falut ahelyett, hogy az ő kecses nyakát díszítené. De tudtam, hogy ha a kezébe adnám, azonnal Rév megsegítésére fordítaná. A zsebembe csúsztattam a nyakláncot. Talán Kettricken elegendő lesz hozzá, hogy föllobbantsa Elmés haragját, és kirázza Pompa zsebéből a szükséges pénzt. Talán ha visszatérek, még mindig ékítheti gyönyörű bőrét.
Ha Kettricken visszanézett volna, láthatta volna, amint elpirulok férje gondolataitól.
Az istállókhoz mentem. Mindig nyugtatólag hatottak rám a jószágállások, a lovak, és mivel Burrick nem volt Kosvárban, kötelességemnek éreztem néha körülnézni. Fürgének persze nem volt szüksége rá, de ezúttal hangos szóváltásra lettem figyelmes. Egy rémültnek látszó lovászfiú kapaszkodott egy megtermett csődör kantárjába, egy idősebb fiú pedig megpróbálta kirántani a kezéből a gyeplőt, amíg egy Szántásból való férfi nézte őket. Az általában nyugodt jószág egyre türelmetlenebb lett, hamarosan valakinek baja fog esni.
Határozottan a dulakodás közepébe léptem, kirántottam a gyeplőt a lovászok kezéből, és igyekeztem megnyugtatni a ló gondolatait. – Mi folyik itt? – kérdeztem a lovászfiút.
– Idejöttek és kivezették Szirtet a helyéről minden kérdezősködés nélkül. Nekem kell gondoskodnom róla minden nap, de még annyit sem mondtak, miért akarják elvinni.
– Utasításom van... – kezdte a férfi, aki csak nézte a civakodást.
– Máshoz beszélek – tájékoztattam, aztán visszafordultam a fiú felé. – Adott valamilyen utasítást Fürge erre a lóra vonatkozóan?
– Csak a szokásosat – a lovászfiú a sírás határán állt, amíg közbe nem léptem. Most, hogy szövetségesre talált, megemberelte magát. Kiegyenesedett, és a szemembe nézett.
– Akkor egyszerű a dolog. Visszavisszük a helyére, amíg Fürge másként nem rendelkezik. Egyetlen lovat sem lehet elvinni Kosvár istállójából az istállómester engedélye nélkül – a fiú kezébe nyomtam a gyeplőt.
– Én is erre gondoltam, uram – felelte a fiú és sarkon fordult. – Gyere, Szirt.
– Utasításom van rá, hogy elvigyem azt a lovat. Bak nagyúr, Szántás hercege úgy óhajtja, hogy azonnal hajózzuk föl a folyón – a Szántásból való férfi az orrán keresztül szedte a levegőt.
– Valóban? És megbeszélte vajon ezt az istállómesterünkkel? – biztos voltam benne, hogy nem.
– Mi folyik itt? – érkezett Fürge futva, fülig elvörösödve. Más esetleg mulatságosnak hatott volna, de tudtam, hogy Fürge dühös.
A férfi kihúzta magát. – Ez az ember és az egyik lovász közbeavatkozott, amikor el akartuk vinni a lovunkat az istállóból! – jelentette ki dölyfösen.
– Szirt nem Szántásból való. Itt Kosvárban jött a világra hat évvel ezelőtt. Jómagam is jelen voltam – jegyeztem meg.
A férfi lenéző pillantást vetett rám. – Nem hozzád beszéltem, hanem hozzá – intett Fürge felé.
– Van nevem, uram – mondta Fürge fagyosan. – Fürge. Én vagyok a felelős istállómester, amíg Burrick távol van Igazság herceggel. Neki is van neve. FitzLovag. Időnként segíteni szokott nekem. Ide tartozik, akárcsak a lovászom és a lovam. Ami pedig magát illeti, ha van neve egyáltalán, nem tudom mi keresnivalója van az istállómban.
Burrick jól kitanította Fürgét. Egymásra pillantottunk, és egyszerre fordítottunk hátat neki és elindultunk az istálló belseje felé.
– Az én nevem Lane, Bak Herceg lovásza vagyok. Azt a lovat eladták a hercegemnek, akárcsak két almásderes kancát és egy csikót. Itt vannak a papírok.
Amíg lassan visszafordultunk, a férfi fölmutatott egy tekercset. Megugrott a szívem a vörös viasz és a kosfejes pecsét láttán. Valódinak tűnt. Fürge lassan elvette és a szeme sarkából rám pillantott. Ismerte a betűket, de még hadilábon állt az olvasással, bár Burrick tanítgatta. A válla fölött átfutottam a tekercset.
– Egyértelmű – jelentette ki a férfi és a tekercsért nyúlt. – Fölolvassam?
– Szükségtelen – feleltem, amíg Fürge összetekerte a papírt. – Ami benne foglaltatik, olyan nyilvánvaló, mint ami nincsen benne. Pompa herceg írta alá. Szirt pedig nem az ő lova. A csődör és a többi ló is Kosvár tulajdona. Csak a király adhatja el.
– Igazság herceg, a trónörökös távol van, Pompa herceg intézkedik helyette.
Fürge vállára tettem a kezem és visszafogtam.
– Úgy látszik nem értette amit mondtam. Igazság herceg távol van ugyan, de Elmés király még itt van. Ez elég nyilvánvaló. Vagy neki, vagy a trónörökös feleségének, Kettricken hercegnének az aláírása szükséges hozzá, hogy bárki eladjon egy kosvári lovat.
A Szántásból való férfi visszamarta a tekercset és megnézte az aláírást.
– Pedig Pompa herceg aláírása is megfelelhetne, most hogy Igazság távol van. Végül is mindenki tudja, hogy az öreg király elméje gyakran ködös, Kettricken pedig... nem a családból való. Tényleg. Szóval, mivel Igazság távol van, Pompa...
– Herceg – recsegtem. – Kevesebbnek nevezni felségárulás volna, akárcsak tudatlan szavainak mindegyike. Mint ahogy az is árulásnak minősülne, ha királynak neveztetnék. Vagy királynénak, amikor nem ő az.
Hagytam, hogy a burkolt fenyegetést megeméssze. Nem vádoltam meg nyíltan, nyilvánvalóan csak urának szavait szajkózta meggondolatlanul. Lestem, ahogy elkerekednek a szemei.
– Nem állt szándékomban...
– Megbocsátok – vágtam közbe. – Amíg az eszébe vési, hogy nem vehet lovat olyan embertől, aki nem birtokolja. Ezek a lovak a király tulajdonát képezik, nem pedig Pompa hercegét.
– Természetesen – dadogta Lane. – Talán rossz papírt kaptunk. Biztos vagyok benne, hogy tévedés történt. Visszatérek a gazdámhoz.
– Bölcs döntés – felelte Fürge, és ezzel visszavette a parancsnokságot.
Lane lódított egyet a lovászfiún, aki vele volt és elindultak a kastély felé. A fiú lapos pillantást küldött felénk. Nem hibáztattam. Lane az a fajta ember volt, aki máson tölti ki a haragját, ez esetben rajta.
– Gondolod, hogy visszajönnek? – kérdezte Fürge halkan.
– Vagy visszajönnek, vagy Pompa visszafizeti a pénzt Bak Hercegnek.
Némán eltöprengtünk ennek a valószínűségén.
– Akkor mit tegyek, ha visszajönnek?
– Ha csak Pompa kézjegyével, akkor semmit. Ha a király, vagy a királyné aláírásával, akkor oda kell adnod nekik.
– Az egyik kanca vemhes! – tiltakozott Fürge. – Burricknak tervei voltak a csikóval. Mit mondjak majd neki, ha visszajön és nem találja itt őket?
– Mindig emlékeznünk kell rá, hogy ezek a király lovai. Nem hibáztat majd azért, mert végrehajtottál egy parancsot.
– Nem tetszik ez nekem – nézett a szemembe. – Nem hiszem, hogy mindez megtörténne, ha Burrick itt lenne.
– Azt hiszem, megtörténne, Fürge. Ne hibáztasd magad. Kétlem, hogy ez a legrosszabb, ami történt velünk ezen a télen. De üzenj nekem, ha mégis visszajönnek.
Komoran bólintott, én pedig távoztam, kikapcsolódásnak szánt látogatásom keserű véget ért. Nem akartam úgy végigsétálni a sorok közt, hogy azon tűnődjek, vajon hány lovat visznek még el, mielőtt a tél véget ér.
Lassan keresztülsétáltam az udvaron és elindultam a szobám felé. Az egyik lépcsőfordulóban megálltam. Igazság? Semmi. Éreztem a jelenlétét, át tudta adni a gondolatait, de mégis, amikor megpróbáltam elérni, semmi felelet nem érkezett. Csalódott voltam. Ha megbízhatóan tudtam volna használni a Mesterséget, ez mind nem történne meg. Megálltam, hogy gondosan elátkozzam Galenust, amiért eltorzította az adottságaimat. Megvolt bennem is a Mesterség, de megpróbálta kiégetni belőlem.
De mi a helyzet Szerénével és a kotéria többi tagjával? Miért nem használja őket Igazság, hogy értesüljön az eseményekről és utasítsa őket?
Félelem kerített a hatalmába. A postagalambok Medwenből. A jelzőtüzek és a kotéria. Miért mond csődöt minden lehetséges közlési módszer hirtelen? Az egyetlen kapocs, ami ilyen időkben összetarthatja a hercegségeket. Most lenne a legnagyobb szükség rájuk. Miért mondanak csődöt?
Meg kell kérdeznem Árnytól. Reméltem, hogy hamarosan magához hívat, ami ritkábban történt meg, mint régebben, én pedig egyre inkább úgy éreztem, nem vagyok annyira a bizalmasa, mint egykoron. Végül is, én is kizártam a magánéletemből. Talán csak azt köszönt vissza rám, amit én rejtegettem előle? Talán csak az a természetes távolságtartás következett be, ami az orgyilkosok közt előfordulhat?
Éppen akkor értem az ajtóm elé, amikor a kis Rozmaring föladta a kopogtatást.
– Szükség van rám? – kérdeztem.
Sietve pukedlizett. – Kettricken úrnő arra kéri, hogy amint alkalma nyílik rá, mihamarább keresse föl.
– Vagyis most, ugye? – igyekeztem mosolyt csalni az arcára.
– Nem! – tiltakozott. – Azt mondtam „amint alkalma nyílik rá, mihamarább”! Ez így nem helyes?
– De, teljesen. Ki tanított az illemre ilyen módszeresen?
– Fedren – sóhajtott keservesen.
– Máris visszatért az utazásaiból?
– Már két hete, uram!
– Látod milyen keveset tudok? Nem felejtem el megemlíteni neki, hogy milyen jól megtanultad a leckéket.
– Köszönöm, uram – válaszolta és feledve gondos méltóságát, mire a lépcsőhöz ért, már szökdécselt. Kedves gyermek. Fedren biztos nagy gonddal tanítgatja. Csak egy váltás ingért tértem meg a szobámba, aztán lesiettem Kettricken szobájába. Rozmaring nyitott ajtót.
– Most van a mihamarább – mondtam, és ezúttal megjutalmazott egy félénk mosollyal.
– Lépjen be, uram. Megmondom az úrnőnek, hogy megjött – tájékoztatott, és egy székre intett, majd elviharzott a belső szoba felé, ahonnan halk társalgás hangjai szűrődtek ki. A nyitott ajtón belesve megpillantottam az udvarhölgyeket, amint a hímzésük fölött csevegtek. Kettricken Rozmaring felé fordult, aztán elnézést kért az asszonyoktól, és kisietett.
Egy pillanattal később előttem állt, én pedig csak bámultam őt egy darabig. A kék köntöse kiemelte csillogó kék szemeit, a késő őszi napsütés pedig megcsillant aranyszín haján. Mikor észrevettem magam, lesütöttem a szemem. Fölálltam és meghajoltam. Nem várta meg, amíg fölegyenesedek.
– Jártál már a királynál mostanság? – kérdezte egyenesen.
– Az elmúlt pár napban nem, fenség.
– Akkor azt javaslom, hogy látogasd meg ma este. Aggódom miatta.
– Ahogy kívánod, fenség – vártam. Biztosan nem csak ezért hivatott.
Felsóhajtott.
– Fitz. Magányosabb vagyok, mint valaha. Csak egy rövid ideig nem neveznél Kettrickennek és nem bánnál úgy velem, mint egy emberrel?
Hangjának hirtelen változása felkészületlenül ért. – De igen – feleltem, de a hangom hivatalos maradt.
Veszélyes! figyelmeztetett Éjszem óvatosan.
Veszélyes? Miért?
Ez nem a te nőstényed! Ez a vezér szukája!
Mintha a fájó fogamra tapintottam volna rá a nyelvemmel. A felismerés hirtelen belém villant. Veszélyes helyzet volt, amivel óvatosan kellett bánni. A királyném volt, de én nem voltam Igazság és ő nem a szerelmem volt annak ellenére, hogy hevesebben vert a szívem a közelében.
De a barátom volt, ahogy azt bebizonyította a Hegyvidéki Királyságban. Tartoztam neki annyival, hogy néha barátként kezeljem.
– Meglátogattam a királyt – mondta. Intett, hogy üljek le, és ő is húzott magának egy széket. Rozmaring kis sámlijára telepedett Kettricken lábainál. Bár egyedül voltunk a szobában, Kettricken lehalkította a hangját és közelebb hajolt. – Határozottan megkérdeztem, miért nem hívattak, amikor a futár megérkezett. Mintha megzavarta volna a kérdésem, de mielőtt válaszolni tudott volna, befutott Pompa. Mondhatom, sietve érkezett, mintha valaki értesítette volna, hogy ott voltam és félbe kellett hagynia valamit.
Komoran biccentettem.
– Lehetetlenné tette, hogy négyszemközt beszéljek a királlyal. Ehelyett ragaszkodott hozzá, hogy mindent elmagyarázzon. Azt állította, hogy a futárt egyenesen a király szobájához vezették, ő pedig útközben találkozott vele. Elküldte pihenni, amíg ő beszélt az apjával és együtt úgy döntöttek, hogy nincs mit tenni, aztán Elmés kiküldte, hogy jelentse be a többi nemesnek és a fiúnak a döntést és azt, hogy milyen rosszul áll a kincstár. Pompa szerint a tönk szélén állunk, és minden fillért gondosan be kell osztanunk. Medwennek magának kell gondoskodnia a sajátjairól. Mikor pedig megkérdeztem, hogy talán Medwen népe nem a Hat Hercegség népe-e, azt válaszolta, hogy Medwen mindig is elég önálló volt. Nem várható el, mondta, hogy Kos megvédjen egy olyan hosszú partszakaszt, olyan sokáig. Fitz, tudtad, hogy a Közel-szigetek szinte teljesen a Martalócok kezére jutottak?
Talpra szökkentem. – Tudom, hogy ez nem igaz! – fakadtam ki.
– Pedig Pompa szerint így van – folytatta Kettricken könyörtelenül. – Azt állítja, hogy Igazság még azelőtt úgy döntött, hogy nincs remény megvédeni azt a vidéket, mielőtt elutazott volna. Ezért hívta vissza a Konstanciát. Azt állítja, hogy Igazság üzent Carrodnak, hogy visszarendelje a hajót javítási munkálatokra.
– A Konstanciát aratás előtt töltötték föl új készletekkel, és hibátlan volt, friss legénységgel és a Fóka-öböl és a Sirály-fok közt kellett járőröznie. A kapitány is ezt kérte, hogy többet gyakorolhasson a legénységével téli vizeken. Igazság nem hagyná őrizetlenül azt a partszakaszt. Ha a Martalócok ellenőrzésük alá vonják a Közel-szigeteket, akkor senki sem állíthatja meg őket. Télen-nyáron folyamatosan tudnának támadni minket.
– Pompa szerint már megtörtént. Azt mondja, az egyetlen reményünk, ha alkut kötünk velük – kék szemei az arcomat fürkészték.
Lassan, szinte bénán ültem le újból. Mindez igaz volna? Miért nem tudtam róla? Elmém egyik hátsó zugában Igazság tükrözte értetlenségemet. Ő sem tudott ilyesmiről.
– Nem hiszem, hogy Igazság herceg valaha is alkuba bocsátkozna a Martalócokkal. Kizártnak tartom.
– Ezek szerint nem egy olyan titok, amit Igazság azért nem mondott el nekem, hogy ne keserítsen el? Pompa szerint Igazság nem mondana el olyasmit, ami meghaladja a felfogásomat – reszketett a hangja. El sem tudott volna fájdalmasabb dolgot képzelni mint azt, hogy a férje nem találta méltónak a bizalmára. Annyira vágytam rá, hogy a karjaimba zárjam és megnyugtassam, hogy szinte fájt.
– Fenség – mondtam rekedten. – Amit most mondok, úgy veheti, mintha Igazság herceg mondaná. Mindez olyannyira hazugság, amennyire valós fenséged. Megtalálom ennek a hazugságokból szőtt hálónak a mélyét, és szélesre tárom majd. Meglátjuk milyen hal bukik ki belőle.
– Bízhatom benned, hogy csöndesen intézed el ezt az ügyet, Fitz?
– Fenség, azon kevesek közé tartozol, akik tisztában vannak milyen képzést kaptam.
Komoran bólintott. – A király nem tagadta mindezt, de mintha nem is követte volna, amit Pompa mondott. Olyan volt, mint... egy gyermek, aki hallgatja a felnőttek társalgását és csak bólogat... – lepillantott Rozmaringra.
– Elmegyek a királyhoz is. Ígérem, hamarosan válaszokkal szolgálhatok.
– Mielőtt Medwen Herceg megérkezik – figyelmeztetett. – Addigra tudnom kell. Ennyivel tartozom neki.
– Több is lesz a tarsolyunkban mint az igazság, fenség – ígértem neki. A smaragdok még a zsebemben pihentek. Tudtam, hogy Kettricken tétovázás nélkül megválik tőlük.
2.
A VÖRÖS MARTALÓCOK fosztogatásai alatt a Hat Hercegség sokat szenvedett és ez idő alatt az emberekben minden korábbinál nagyobb gyűlölet támadt a külszigetekiekkel szemben.
Atyáink és nagyatyáink idejében a külszigeteki népek egyszerre voltak kereskedők és kalózok. Akkoriban magányos hajók fosztogattak a partvidéken, és Bölcsesség király óta nem álltunk „háborúban” tengeri hatalommal. Bár a kalózok gyakran megjelentek, több külszigeteki hajó érkezett kereskedni, mint amennyi fosztogatni. A nemesi családok külszigeteki szálai elfogadottak voltak, és a köznép között is többen mondhattak magukénak egy-egy külszigeteki kuzint.
A Pörölyt megelőző támadások és a városka ellen elkövetett szörnyű tett azonban véget vetett a barátságnak a Hat Hercegség népei és a külszigetiek között. Az ő hajóik gyakoribb látványt jelentettek a partjaink mentén, mint a mi hajóink a külszigetekiek jeges kikötőiben. Amikor a Martalócok módszeres támadásokat intéztek a Hercegségek partvidéke ellen, minden kereskedelmi kapcsolat megszűnt, így az emberek nem tudtak semmit arról, mi minden történt a Külső-szigeteken ezalatt. A „külszigeteki” szinte rokon értelművé vált a „Martalócokkal”, és a Hat Hercegség népeinek szemében minden külszigeteki hajónak vörös volt a törzse.
Egyvalaki azonban, bizonyos Árny Hullócsillag, Elmés király személyes tanácsadója magára vállalta, hogy elutazik a Külső-szigetekre. A naplójából a következőket tudjuk:
Rőt Kebal nevét még csak nem is hallották a Hat Hercegség területén, és a Külső szigeteken is csak alig suttogták. A fagyos szigetvilág elszórt falvai soha nem ismertek el semmilyen királyt, mint ahogy Rőt Kebalra sem királyként gondoltak. Azon kevesek, akik nem féltek beszélni Kebalról elmondták, úgy jutott hatalomra, hogy uralma alá hajtotta az önálló és független kalózokat. Ezekkel aztán nekiállt „összetoborozni” a legkiválóbb kormányosokat, a legjobb harcosokat és a legügyesebb hajóskapitányokat. Akik ellent mertek mondani, azoknak a családját szipolyozásnak vetették alá, ahogy mi nevezzük a jelenséget. Legtöbben kénytelenek voltak saját kezükkel végezniük szipolyozott rokonaikkal; a külszigeteki szokások meglehetősen szigorúan ítélkeztek a családon belüli rend fenntartásáról. Ahogy az ilyen eseteknek híre ment, egyre kevesebben mertek ellentmondani Kebalnak. Néhányan elmenekültek, de távolabbi rokonaik még így is megfizettek miattuk. Mások az öngyilkosságot választották, ám ezek családjait sem kímélték. Ezek a példák keveseket bátorítottak rá, hogy szembeszálljanak Rőt Keballal és növekvő hadával.
Még a Kebal elleni felszólalások is szipolyozást vontak maguk után. Ezt a kevés ismeretet is csak nagy nehézségek árán sikerült megszereznem. A szóbeszéd sem sokat segített. Hallani egy „fehér hajóról”, ami elszakítja a lelket a testtől; nem azért, hogy elragadja, vagy elpusztítsa, hanem azért, hogy elválassza. Suttognak egy sápadt asszonyról is, akitől még maga Kebal is fél és akit mélyen tisztel. Sokan a jégbálnák, más néven a gleccserek előrenyomulásának tulajdonítják szigeteik lassú elfagyását, amíg sokkal gyorsabban terjedtek mostanság, mint emberemlékezet óta bármikor azelőtt. Ezek a jégfolyók egyre gyorsabban nyelték el azt a kevéske termőföldet, amit a külszigetekiek magukénak mondhattak, valamint „megváltoztatták a vizet”, bár senki sem tudta, vagy akarta elmagyarázni, hogy ez pontosan mit is jelent.
*
Aznap este látogatást tettem a királynál. Nem minden izgalom nélkül tettem meg, bizonyosan ugyanannyira megjegyezte Szeretet kapcsán támadt vitánkat, ahogy én. Emlékeztettem magam, hogy nem személyes ügyben, hanem Kettricken és Igazság érdekében jártam. Kopogtattam, Wallace vonakodva engedett be. A király a kandalló mellett üldögélt, a Bolond pedig a lábánál, és eltűnődve bámulta a tüzet. Elmés fölnézett, amikor beléptem. Köszöntöttem, ő pedig melegen üdvözölt, és intett, hogy üljek le és meséljem el, hogyan telt a napom. Ettől zavart pillantást vetettem a Bolondra, aki keserű mosollyal válaszolt. A Bolonddal szemben ültem le és vártam, amíg Elmés király nyájasan rám mosolygott.
– Nos, fiú? Kellemesen telt a napod? Mesélj róla.
– Nagyon... aggasztó napom volt, felség.
– Valóban? Hát, igyál egy kis teát. Csodát tesz a zaklatott idegekkel. Bolond, tölts a fiúnak egy csészével.
– Szívesen, felség, szívesebben teszem meg parancsodra, mintha magadnak kérnéd. – meglepő élénkséggel pattant talpra. A kandalló mellett agyagkancsóban melegedett a tea, a Bolond ebből töltött nekem, és a csészét a kezembe nyomta. – Hajtsd föl mihamarább, és osztozol majd a király derűjében. A számhoz emeltem a csészét és beleszagoltam. Megízleltem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, nem iszom meg, és leengedtem a poharamat.
– Kellemes fűszerrel van ízesítve, felség, de nem okoz függőséget véletlenül? – kérdeztem nyíltan.
Elmés ismét elmosolyodott. – Ilyen kis mennyiségben nem, Wallace szerint jót tesz az idegeimnek és az étvágyamnak.
– Valóban jót tesz az étvágynak – szajkózta a Bolond. – Minél többet kér belőle, annál többet akar majd. Idd meg gyorsan, Fitz, mert hamarosan társaságot kapsz. Minél többet iszol, annál kevésbé fog aggasztani.
Olyan kézmozdulattal, mintha egy virág szirmai bomlottak volna szét az ajtó felé mutatott, ahol abban a pillanatban lépett be Pompa herceg.
– Ah, újabb látogatók – kuncogott a király. – Kellemes este ígérkezik. Ülj le, fiam, ülj csak le. Fitz éppen azt mesélte, milyen kellemetlen napja volt, így megkínáltam egy kis teával, hogy megnyugodjék.
– Biztosan jót tesz majd neki – helyeselt Pompa. Rám mosolygott. – Kellemetlen nap, Fitz?
– Aggasztó. Először is volt egy kis gond az istállókban. Bak Herceg egyik embere járt ott és azt állította, hogy a Herceg megvásárolt négy lovat. Biztosítottam róla, hogy csak tévedésről lehet szó, mert a papírokat nem a király írta alá.
– Ah, azok a papírok! – kuncogott ismét a király. – Pompának vissza kellett hoznia hozzám, elfelejtettem aláírni, de már elintéződött. Bízom benne, hogy a lovak már holnap útban lesznek Szántás felé. Jófajta lovak, Bak Hercegnek tetszeni fognak. Jó vásárt csinált velük.
– Nem hittem volna, hogy valaha is el kell adnunk a legjobb lovainkat – mondtam halkan Pompára nézve.
– Én sem. De a kincstár annyira kimerült, hogy szigorúbb lépéseket kellett tennünk – egy pillanatig hűvösen méregetett. – Juhokat és teheneket is el kell adnunk. Amúgy sincs elég szénánk, hogy átteleltessük őket. Jobb most eladni őket, mint lesni, ahogy éhen vesznek.
Haragra gyúltam. – Korábban miért nem hallottunk ilyesmiről? Nem hallottam róla, hogy rossz lett volna az aratás. Nehéz időket élünk, de...
– Nem hallottál róluk, mert nem figyeltél. Amíg te és a bátyám a háború dicsőségeivel voltatok elfoglalva, nekem kellett ügyelnem a kiadásokra. Holnap meg kell mondanom az embereknek, hogy vagy tovább dolgoznak lelkesedésből, vagy jobb ha abbahagyják, mert nincsen pénz rá, hogy fizessük őket, sem arra, hogy újabb fákat vásároljunk a hajók befejezésére – befejezte a szónoklatát, hátradőlt, és engem méregetett.
A tudatomban Igazság háborgott. Elmésre néztem.
– Igaz ez, felség?
Elmés fölriadt. Rám nézett aztán pislogott párszor.
– Aláírtam azokat a papírokat, vagy nem? – zavartnak tűnt, úgy láttam, mintha egy korábbi társalgást folytatna éppen. Egyáltalán nem követte a beszélgetést. A lábainál a Bolond szokatlanul csöndes volt. – Azt hittem aláírtam azokat a papírokat. Na mindegy, hozd ide, és aláírom. Legyünk túl rajta, és töltsük kellemesen az estét.
– És mi lesz a Medwenben történtekkel? Igaz, hogy a Martalócok elfoglalták a Közel-szigetek egy részét?
– A Medwenben történtek... – dünnyögte. Belekortyolt a teájába.
– Semmit nem tehetünk – mondta Pompa szomorúan. – Itt az ideje, hogy Medwen gondoskodjék saját magáról. Nem koldulhatjuk körbe a Hat Hercegséget, hogy megvédjünk egy sivár partvidéket. Ha a Martalócok szereztek maguknak egy halom fagyott sziklát, hát legyen. Sok szerencsét hozzá. A saját embereinkről kell gondoskodnunk, saját falvainkat kell újjáépítenünk.
Vártam, hátha Elmés fölélénkül Pompa vérlázító szavai hallatán, de nem szólt semmit.
– Rév városa aligha egy halom szikla – mondtam halkan. – Legalábbis nem volt az, amíg a Martalócok le nem csaptak. És Medwen mióta nem tagja a Hat Hercegségnek? – Elmésre néztem, igyekeztem elérni, hogy a szemembe nézzen. – Felség, könyörgöm hívassa Szerénét és tanácskozzon Igazság herceggel az ügyről.
Pompa hirtelen megunta a macska-egér játékot.
– Mióta érdeklődik ennyire egy lovászfiú a politika iránt? – kérdezte gonoszul. – Miért nem érted meg, hogy a király a trónörökös nélkül is képes döntést hozni? Talán megkérdőjelezed a királyod döntését, Fitz? Ilyen hamar elfelejtetted volna hol a helyed? Tudom, hogy Igazság csicskása lettél, és talán a fejszével való hadonászástól gondolataid támadtak. Igazság herceg azonban úgy vélte, hogy jó ötlet ábrándokat kergetni, így rám hárul a feladat, hogy kézben tartsam a Hat Hercegség ügyeit.
– Én is jelen voltam, amikor hevesen támogattad Igazság herceg ötletét, hogy az Elődök keresésére induljon – mutattam rá. Elmés mintha nyitott szemmel bóbiskolt volna, a kandallóba bámult.
– Fogalmam sincs, mi üthetett belém – felelte Pompa nyájasan. – És ha jól vettem észre, nagyra tartod magad. Az előkelők asztalánál étkezel, és a király ruháztat, te pedig ettől úgy vélted, hogy kiváltságaid vannak, és nincsenek kötelességeid. Hadd mondjam el neked, Fitz, ki is vagy valójában – Pompa elhallgatott. Úgy tűnt, mintha Elmésre pillantott volna, hogy mennyire biztonságos folytatnia.
Lehalkította a hangját – Te csak egy olyan herceg hitvány fattya vagy, akinek még bátorsága sem volt hozzá, hogy megmaradjon trónörökösnek. Egy olyan halott királyné unokája vagy, akinek köznépi származása megmutatkozott abban, ahogy az idősebb fia is egy pórral hált együtt. Te, aki FitzLovag Látnoknak nevezteti magát, nem vagy több, mint Névtelen, a lovászfiú. Adj hálát, hogy nem küldelek vissza az istállóba, hanem engedem, hogy a kastélyban lézengj.
Nem tudom mit éreztem. Éjszem veszettül vicsorgott Pompa maró szavai hallatán, Igazság pedig testvérgyilkosságra is képes lett volna. Elmés királyra sandítottam, de ő csak ült, kezében teáscsészéjével, és bámulta a tüzet. Szemem sarkából megpillantottam a Bolondot, akinek a tekintetében olyan rémület ült, amilyennel még nem találkoztam. De nem Pompára, hanem rám nézett.
Hirtelen ráébredtem, hogy állok és Pompa fölé tornyosulok. Nézett föl rám és várt. Egy szemernyi félelem csillant a szemében, de győzelem is egyúttal. Csak meg kellett volna ütnöm, és már hívja is az őröket. Felségárulás volna, fölköttetne érte. Éreztem, ahogy az ing megfeszül a vállamon, és ökölbe szorul a kezem a haragtól. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ellazítsam a kezemet és megőrizzem a nyugalmamat.
– Sok minden tisztázódott számomra ma este – mondtam halkan, miután visszanyertem a hangomat. Elmés király felé fordultam. – Felség, jó éjszakát kívánok, és engedelmével távoznék.
– He? Szóval... érdekes napod volt, fiú?
– Igen, felség – mondtam halkan. Sötét szemeivel az enyémbe nézett amíg vártam, hogy elbocsátson. Én is a mélyen a szemébe néztem, de nem találtam ott, nem úgy, ahogy egykoron. Zavarodottan nézett rám, pislogott párat.
– Nos, talán legjobb lenne, ha pihennél. Akárcsak én. Bolond? Bolond, megágyaztak már? Melegítsd fel néhány téglával. Az utóbbi napokban hidegek az éjszakák. Ha! Napokban az éjszakák! Íme egy neked való falat, Bolond. Hogy mondanád másként, he?
A Bolond talpra szökkent és mélyen meghajolt a király előtt. – Azt mondanám, a halál hidegétől fagyosak az éjszakák a napokban, felség. Csontig hatoló hideg, ami ölni képes. Jobban fölmelegítene árnyban megbújni, mint dideregni a nap tüzében.
Elmés kuncogott. – Egy szavadat sem értem, Bolond. Persze, ritkán beszélsz érthetően. Jó éjt mindkettőtöknek, most aztán irány az ágy! Jó éjt, jó éjt.
Kisurrantam, amíg Pompa formálisabban elbúcsúzkodott. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne töröljem le öklömmel a vigyort Wallace ábrázatáról. Sietve megtértem a szobámba. Úgy döntöttem, megfogadom a Bolond tanácsát és Árnynál keresek menedéket.
Az est hátralévő részét a szobámban töltöttem. Tudtam, hogy Molly csodálkozni fog, amiért nem surrantam át hozzá, de nem volt erőm és hangulatom hozzá, hogy nagyon óvatosan átsurranjak a cselédszárnyba. Régebben Molly kedvességéhez és melegéhez menekültem volna békességért, de többé már nem így volt. Tartottam a találkáinktól, attól a visszafogottságtól, ami még akkor sem ért véget, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Igazság mindig velem volt, ezért ügyelnem kellett, hogy Mollyval kapcsolatos gondolataim és érzéseim ne szivárogjanak át Igazsághoz.
Felhagytam a tekercs olvasásával, amit az idő múlatására vettem magamhoz. Mi haszna még többet megtudni az Elődökről most, hogy Igazság már elindult? Hátradőltem az ágyamban, és a mennyezetet bámultam. Még mozdulatlanul és némán sem sikerült megtalálnom a nyugalmat. Igazsággal való gondolati kapcsolatom olyan volt, mintha horog akadt volna a húsomba. Éjszemhez mélyebb kötelék fűzött, de ő is egyfolytában velem volt az elmém egyik sötét zugában. Ezek a részeim soha nem pihentek, nem aludtak, és nem voltak teljesen némák sem. Az állandó féken tartás pedig kezdett kiütközni rajtam.
Órákkal később a gyertyák már csak pislákoltak, és a kandallóban is szinte kialudt a tűz. A szobám levegőjében beállt változás tudatta velem, hogy Árny kinyitotta a hangtalan rejtekajtót. Fölkeltem, és elindultam fölfelé a lépcsőkön. Minden egyes lépéssel nőtt a haragom. Nem az a fajta harag volt, ami két ember között verekedéshez vezetett volna, hanem megviseltségből fakadt és tehetetlenségből, ami a sértettek sajátja volt. Az a fajta harag volt, amitől az ember hirtelen megtorpan és azt mondja: – Nem bírom tovább.
– Micsodát? – kérdezte Árny. Fölnézett a kőasztaltól, amin éppen kevert valamit. Aggodalom volt a hangjában, amitől megálltam a lépcső tetején, és ránéztem. Magas, csontos öreg orgyilkost láttam, ismerős szürke köntösben, himlőhelyszerű hegekkel az arcán és a kezén. Eltűnődtem, vajon hány embert ölt meg a királyért, annak egyetlen szavára vagy biccentésére. Kérdezősködés nélkül, esküjéhez hűen. Ennek ellenére kedves ember volt. Hirtelen új kérdés merült föl bennem, amit azonnal föl kellett tennem.
– Árny – kezdtem –, öltél már a saját érdekedben?
– A saját érdekemben? – kérdezte meglepetten.
– Igen.
– Hogy megvédjem magam?
– Igen. Nem arra gondolok, amikor a király dolgait intézted. Úgy értem öltél-e már, hogy... egyszerűbbé tedd az életed?
Felhorkant. – Természetesen nem – furcsálkodva méregetett.
– Miért nem? – követeltem.
Hitetlenkedve nézett rám.
– Az ember nem ölhet csak a saját kedvére. Azt gyilkosságnak hívják, fiú.
– Hacsak nem a királyért teszed.
– Hacsak nem a királyért teszed – ismerte be egyszerűen.
– Árny. Mi a különbség, ha magadnak, vagy a királynak teszed?
Sóhajtott, aztán abbahagyta a kotyvasztást, és megkerülve a kőasztalt egy másik székre ült le.
– Emlékszem, amikor én tettem föl ezeket a kérdéseket. Magamnak, mert a mesterem akkor már nem volt velem, mikor annyi idős voltam, mint te – határozottan a szemembe nézett. – A hitvallással függ össze. Hiszel a királyodban? A királyodnak pedig többet kell jelentenie, mint a féltestvéred, vagy a nagyapád. Ő több, mint a jó öreg Elmés, vagy a nyílt és becsületes Igazság. Ő a Király. A birodalom szíve, a kerék közepe. Márpedig ha ő az, és hiszed, hogy a Hat Hercegség méltó rá, hogy megőriztessék, akkor a nép jóléte a király igazságának és törvényeinek megtartásától függ. Akkor pedig, nos...
– Akkor ölhetsz érte.
– Pontosan.
– Öltél már az elveid ellenére?
– Sok kérdésed van ma éjszaka – figyelmeztetett halkan.
– Talán túl sokáig hagytál egyedül, és volt időm gondolkozni.
Amikor majdnem napjában találkoztunk, sok dolgom volt, sokat beszélgettünk és kevesebbet gondolkoztam. De ez megváltozott.
Lassan bólintott. – A gondolkodás nem mindig... kényelmes. Mindig hasznos, de nem mindig megnyugtató. Igen, öltem az elveim ellenére. Ismét csak a hitvallással volt kapcsolatban. Hinnem kellett, hogy azok, akik a parancsot adták, jobban értették a helyzetet, mint én, és bölcsebbek voltak a világ dolgait illetően.
Hosszú ideig hallgattam. Árny kezdett megnyugodni.
– Gyere beljebb, ne állj ott a huzatban. Igyunk egy pohár bort, aztán beszélnem kell veled...
– Öltél már valaha pusztán a saját ítéleted alapján? A királyság érdekében?
Árny egy darabig aggódva nézett rám, de én nem néztem félre. Végül ő nézett le a kezeire és dörzsölte össze őket.
– Én nem hozok ilyen ítéleteket – hirtelen fölnézett rám. – Soha nem vállaltam ezt a terhet, nem is akartam. Nem a mi dolgunk, fiú. A király hozza a döntéseket.
– Nem vagyok „fiú” – emlékeztettem, magam is meglepődve. – FitzLovag vagyok.
– Törvénytelen gyermek – mutatott rá Árny nyersen. – A trónörökös házasságon kívüli gyermeke, aki ezért visszalépett a trónról. Amivel eldobta magától az ítélkezés feladatát. Nem király vagy, Fitz, még csak nem is egy igazi király fia. Orgyilkosok vagyunk.
– Akkor miért állunk tétlenül, amíg az igazi királyt megmérgezik? – kérdeztem hát nyíltan. – Én is látom, te is látod. Rávették, hogy olyan füveket és gyógyírokat fogyasszon, amik elveszik az eszét, és amíg nem képes tisztán gondolkodni, ráveszik még több fogyasztására, amitől még bolondabb lesz. Tudjuk a közvetlen forrását, és gyanítom a valódi eredetüket. És mégis csak nézzük, ahogy elsorvad és elgyengül. Miért? Hol van ebben a hit?
– Nem tudom, hogy hol a tiéd – mondta, és szavai késekként hatoltak belém –, de azt hittem, hogy talán bennem megbízol, hogy én többet tudok, mint te, és hűséges vagyok a királyomhoz.
Ezúttal én sütöttem le a szemem. Nemsokára átvágtam a szobám a kis szekrényhez, amiben Árny a borokat tartotta. Kivettem egy tálcát, töltöttem két pohár bort, és a kandalló melletti kis asztalhoz vittem az üveggel együtt. Hamarosan mesterem is fölkelt, és elfoglalta megszokott helyét jól kipárnázott székében. Fölemelte a poharát és belekortyolt.
– Ez az év egyikünk számára sem volt könnyű.
– Olyan ritkán hívtál, amikor pedig hívsz, mindig tele vagy titkokkal – igyekeztem elnyomni a vádaskodást a hangomból, de nem sikerült teljesen.
Árny horkanva fölnevetett. – Mintha te olyan nyílt és egyenes fiú lennél, hogy ez bánt téged – ismét fölnevetett, nem törődve sértődött tekintetemmel. Mikor abbahagyta, megnedvesítette ajkát a borból, és még mindig érdeklődő tekintettel nézett rám.
– Ne rám haragudj, fiú – mondta. – Semmit sem követeltem meg tőled, amit te ne vártál volna el tőlem kétszeresen. És még többet is. Mert én mindig észben tartom, hogy a mesternek is van joga hűséget várni a tanítványától.
– Igazad van – mondtam kis idő múlva. – Nekem is megvannak a magam titkai és számítottam rá, hogy tiszteletben tartod őket. De az én titkaim nincsenek befolyással rád. Minden alkalommal, amikor látogatást teszek a királynál, látom, ahogy Wallace kotyvalékai tönkreteszik őt. Meg akarom ölni Wallace-t és helyrehozni, amit a királlyal tett. Azután pedig be akarom... végezni, amit elkezdtem. El akarom pusztítani a mérgek forrását.
– Akkor meg akarsz ölni engem is?
Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Biztos voltam benne, hogy félreértett.
– Tőled származnak a mérgek, amikkel Wallace eteti a királyt?
Lassan bólintott.
– Némelyik. Valószínűleg azok, amelyek ellen a legjobban tiltakoznál.
– De miért, Árny?
Összeszorított ajkakkal nézett rám. Nemsokára halkan megszólalt.
– A király titkai csak a királyra tartoznak. Nem az én dolgom megosztani mással, még akkor sem, ha tudnám, hogy biztonságban vannak. De ha használnád egy kicsit a fejedet, talán magadtól is rájönnél, mert nem rejtegetem előled. Az én titkomból pedig sok mindenre rájöhetnél magadtól is.
Megfordultam és felpiszkáltam a tüzet.
– Árny. Kimerült vagyok. Túl fáradt ahhoz, hogy játszadozzam. Nem tudnád egyszerűen elmondani?
– Dehogynem. Csakhogy akkor megszegném a királynak tett ígéretemet. Amit teszek, már önmagában is elég rossz dolog.
– Árny, ez csak szőrszálhasogatás! – fakadtam ki.
– Talán, de az én dolgom – vágott vissza.
Higgadtsága csak tovább bosszantott. Hevesen megráztam a fejem és egy időre félretettem a rejtélyt.
– Miért hívattál ma este? – kérdeztem kurtán.
Egy árnyalatnyi sértődöttség bujkált a hangjában, amikor megszólalt.
– Talán csak azért, hogy lássalak. Talán azért, hogy megakadályozzam, hogy valami ostobaságot tégy. Tudom, hogy ami körülöttünk zajlik, aggaszt téged. Biztosíthatlak, osztozom a félelmeidben, de most a megtervezett utunkat kell követnünk, és hinnünk benne. Gondolom hiszel benne, hogy Igazság még tavasz előtt visszatér, és helyrehozza a dolgokat.
– Nem tudom – vallottam be. – Kicsit meglepett, hogy vállalta azt az ostoba küldetést. Itt kellett volna maradnia, és folytatnia az eredeti tervét. Mire visszatér, Pompa a fele királyságát elkótyavetyéli, ahogy pillanatnyilag látom.
Árny lapos pillantást küldött felém. – Az ő királysága még Elmés királysága. Emlékszel? Talán bízik annyira az apjában, hogy megőrzi neki.
– Nem hiszem, hogy akár magára is tudna vigyázni, Árny. Láttad mostanság.
Árny összeszorította a száját.
– Igen. Akkor szoktam látni, amikor senki más. Én mondom neked, nem az a féleszű bolond, akinek hiszed.
Lassan megráztam a fejem.
– Ha láttad volna ma este, osztoznál az aggodalmamban.
– Miből gondolod, hogy nem láttam? – Árny már fészkelődött. Nem akartam felbosszantani, de úgy tűnt, rossz útra terelődik a beszélgetés, bármibe kezdek is bele. Inkább hallgattam, és aprókat kortyoltam a boromból.
– Igaz a szóbeszéd a Közel-szigetekről? – kérdeztem végül.
Árny fölsóhajtott és megdörzsölte a szemét. – Mint minden szóbeszédben, ebben is van némi igazság. Talán igaz, és a Martalócok valóban létrehoztak egy előretolt állást. Nem tudjuk. De nem adtuk át nekik a szigeteket. Te is tudod, hogy ha befészkelik oda magukat, télen is folytathatják a támadásaikat.
– Pompa herceg azt hiszi, hogy meg lehet egyezni velük. Talán a Közel-szigetek és Medwen partszakaszának egy része kell nekik – nehezemre esett, de igyekeztem szenvtelenül beszélni Pompáról.
– Sokan azt hiszik, hogy ha kimondanak ilyesmit, akkor megtörténik – mondta Árny. – Még akkor is, ha jobban tudják.
– Mit gondolsz, mit akarnak a Martalócok?
– Hát ez egy érdekes kérdés – mondta a tűzbe bámulva. – Mit is akarhatnak? A mi agyunk így működik. Azt hisszük, hogy azért támadnak minket, mert akarnak valamit. De ha akartak volna valamit, már közölték volna. Tudják, milyen károkat okoztak már nekünk, tudniuk kell, hogy legalábbis megfontolnánk a követeléseiket. De nem kérnek semmit, csak folytatják a fosztogatást.
– Semmi értelme annak, amit csinálnak – fejeztem be a gondolatmenetét.
– A mi szemszögünkből – helyesbített. – De mi van, ha már az alapvető feltételezésünk hibás?
Rámeredtem.
– Mi van, ha nem akarnak semmit, csak azt, amijük már van? Áldozatokat. Kifosztható városokat, felgyújtható raktárakat és áldozatokat, akiket kínozhatnak? Mi van, ha ez az egyetlen céljuk?
– Ez őrültség – mondtam lassan.
– Talán. De mi történik, ha igaz?
– Akkor semmi sem állíthatja meg őket, csak az, ha teljesen elpusztítjuk őket.
Lassan bólintott. – Fejezd be a gondolatot.
– Még ahhoz sincs elég hajónk, hogy lelassítsuk őket – eltöprengtem egy darabig. – Csak abban reménykedhetünk, hogy szorult némi igazság az Elődökről szóló legendákba, mert úgy tűnik, hogy ők, vagy valami hozzájuk hasonló dolog az egyetlen reményünk.
Árny hümmögött. – Pontosan. Érted már, hogy miért helyeslem Igazság döntését?
– Mert ez az egyetlen reményünk a túlélésre.
Sokáig ültünk még némán egymás mellett. Mikor végre visszabújtam az ágyamba, rémálmok gyötörtek arról, hogy Igazságot mindenféle veszély fenyegeti, az életéért küzd, amíg én csak állok, és bámulok. Nem tudtam megölni egyik támadóját sem, mert a király nem mondta, hogy megtehetem.
*
Tizenkét nappal később Testens Herceg megérkezett Medwenből. A partmenti úton érkezett, éppen annyi ember élén, ami még nem volt fenyegető. Csak annyira volt díszes a menet, amennyire a Hercegségből futotta. A lányai mellette lovagoltak, kivéve a legidősebbet, aki otthon maradt, hogy segítsen Réven, amennyire csak lehetett. A délután legnagyobb részét az istállókban töltöttem, aztán az őrök szobájában, hallgatván Testens kíséretének beszélgetését. Fürge talpraesetten ügyelt rá, hogy minden állatról gondoskodjanak, a konyha és az őrszoba pedig mindig otthonos hely volt ilyenkor. Mégis, rengeteg kemény szó elhangzott a medweniek szájából, nyersen és durván ecsetelték, hogy mit láttak Révben és mit nem. A kosvári katonák szégyellték, hogy nem tudják megvédeni a királyt, márpedig ha egy katona nem védheti meg a vezérét, vagy egyet kell értenie a vádakkal, vagy más téren kell vitába szállnia. Többször is kitört verekedés, legtöbbször csak pár ember között, nyilvánvaló különbözőségek miatt. Ám ilyenek azelőtt szinte soha nem történtek Kosvárban, amitől még nyugtalanítóbbak voltak. Csak megerősítette az elképzeléseimet a katonáink között uralkodó zavartságról.
Gondosan öltözködtem a vacsorához aznap este, nem tudván, hogy kivel akadok össze, és mit várnak el tőlem. Kétszer is láttam Szeretetet a nap folyamán, de mindig sikerült időben elsurrannom, mielőtt észrevehetett volna. Attól tartottam, hogy ő lesz az asztalszomszédom a vacsoránál. Rossz alkalom lett volna még jobban megsérteni bárkit is Medwenből, de nem akartam Szeretetet sem bátorítani. Nem kellett volna aggodalmaskodnom. Az asztal távolabbik végébe ültettek, a kisebb nemesség és a fiatalabbak közé, ahol némiképp újdonságnak számítottam. Kényelmetlen estét töltöttem közöttük, néhány lány igyekezett legyeskedni, aminek egyáltalán nem örültem. Rá kellett jönnöm, mennyi új arc érkezett Kosvárba azon a télen. Legtöbbjük a két belső Hercegségből jött, mindannyian Pompa elhullajtott morzsái után igyekeztek kapkodni, bár néhányan látszólag nem vetették meg a politikai befolyás megszerzésének lehetőségét sem. Az erőfeszítés, hogy megfelelően talpraesett válaszokat osztogassak, és a maguk szintjén igyekezzek udvarias is maradni, minden figyelmemet lekötötte, így nem tudtam követni a királyi asztalnál zajló eseményeket. Elmés király ült az asztalfőn, Kettricken és Pompa között. Testens Herceg és leányai ültek mellettük, a többi széket Pompa talpnyalói foglalták el. Csak Bak Herceg és úrnője Szántásból valamint, két fiuk volt említésre méltó közülük. Pompa kuzinja, Fészek Hercegének fiatal örököse, Fényes is ott volt.
Ahol én ültem, onnan keveset láttam, és még kevesebbet hallottam. Éreztem magamban Igazság csalódottságát a helyzet láttán, de nem tehettem ellene semmit. A király inkább megviseltnek és fáradtnak tűnt, mint habókosnak, amit jó jelként kellett értékelnem. Kettricken majdnem színtelennek látszott két apró rózsaszín folttól eltekintve az orcáin. Keveset evett és komorabb, hallgatagabb volt, mint máskor. Pompa ellenben társalkodott, és vidámnak tűnt Bak Herceg és úrnője társaságában. Nem hagyta teljesen figyelmen kívül Testenst és lányait, de jókedve láthatóan rossz hatással volt rájuk.
Testens nagydarab ember volt, korához képest meglehetősen izmos. Lófarokba fogott fekete hajában ősz tincsek utaltak régi sebhelyekre, egyik kezéről egy ujj is hiányzott. Lányai mellette ültek, indigókék szemeik és kiugró arccsontjuk utalt anyjuk Közel-szigeteki származására. Északi viselet szerint rövidre vágva hordták a hajukat, fejük gyors mozgása, ahogy asztaltársaik felé fordultak, ha szóba elegyedtek velük, vadászsólymokra emlékeztetett. Láthatóan nem a belvidéki Hercegségek elpuhult nyápic nemességéhez hasonlítottak, a Hat Hercegség népei közül ők voltak a leginkább harcosnak valók.
Pompa a botrány szélén táncolt azzal, hogy vidámsággal akarta elűzni borújukat. Tudtam, hogy Testens nem várja el, hogy az asztalnál beszélgessenek a Martalócokról, de a kellemeskedés szöges ellentétben állt jövetelük céljával. Eltöprengtem rajta, hogy vajon tudja-e, mennyire megsérti őket ezzel. Kettricken tudta, nem egyszer láttam, ahogy összeszorítja az állkapcsát, vagy lesüti a szemét Pompa szellemeskedései hallatán. Többet is ivott a kelleténél, széles mozdulatokkal gesztikulált és hangosabban kacagott. Nagyon kíváncsi voltam, hogy min nevethetett olyan jóízűen.
A vacsora végtelennek tűnt. Szeretet hamar észrevett, mikor először összenéztünk, udvariasan biccentettem felé, láthatólag nem értette, miért ültettek olyan távolra a királytól és a vendégektől. Onnantól kezdve nem hagyhattam figyelmen kívül, Pompa már amúgy is elég sértően viselkedett a vendégekkel szemben. Kényes helyzet volt, míg végül Elmés király fölállt, Kettricken pedig fölajánlotta, hogy a szobájába kíséri. Pompa részegen felmordult, amiért a mulatság olyan hamar elkezdett szétszóródni, de nem próbálta az asztal mellett tartani Testenst és a lányait, amikor ők is fölkeltek. Nem sokkal Elmés távozása után álltak föl az asztaltól. Hamarosan én is fejfájásra panaszkodva távoztam a szobám magányába. Amikor beléptem a szobám sötétségébe, úgy éreztem én vagyok a legtehetetlenebb ember Kosvár falai közt.
– Látom a vacsora téged is elszórakoztatott – jegyezte meg a Bolond. Felsóhajtottam. Nem kérdeztem meg hogyan jutott be, úgysem válaszolt volna rá. A kandalló mellett ücsörgött a frissen megrakott aprócska tűz előtt. Furcsa mozdulatlanság lengte körül, nem szóltak a csengettyűi, nem csengett gúny a hangjában.
– Elviselhetetlen volt – feleltem. Nem gyújtottam gyertyát, a fejfájásom nem volt teljesen hazugság. Leültem, aztán sóhajtva végigdőltem az ágyamon. – Nem tudom mivé lesz Kosvár, és azt sem, mit tehetnék még.
– Talán már így is eleget tettél? – találgatott a Bolond.
– Semmi jelentőset nem tettem mostanság – tájékoztattam. – Hacsak nem számoljuk, hogy még időben befogtam a számat Pompa előtt.
– Ah, ezt mindketten megtanultuk ezek szerint – helyeselt morózusan. Fölhúzta a térdét és keresztbefonta rajtuk a kezét. – Nincs újságod tehát, amit megoszthatsz egy Bolonddal? Egy nagyon diszkrét Bolonddal?
– Nincs olyan hírem, amit megoszthatnék veled, és még nem tudnál róla énelőttem – a szoba sötétsége megnyugtató volt, a fejfájásom is lassan enyhült.
– Ó – kényes szünetet tartott. – Akkor talán kérdezhetek valamit? Nem muszáj válaszolnod rá.
– Ne is fáradj. Tudod, hogy megkérdezed, akár engedem, akár nem.
– Valóban, igazad van. Nos. A kérdés. Ah, még magam is meglepem magamat, elpirultam. FitzLovag, vajon lesz saját kis fitzed?
Lassan fölültem és ránéztem. Meg sem rezdült.
– Mit kérdeztél? – követeltem halkan.
Óvatosan, csaknem bocsánatkérően szólalt meg.
– Tudnom kell. Molly nem vár gyereket tőled?
Az ágyról ugrottam rá, megragadtam a torkát és talpra rántottam. Hátrahúztam az öklömet, aztán megtorpantam, amikor megpillantottam az arcát.
– Üss csak – mondta halkan. Az új foltok nem nagyon látszanak majd a régiek fölött. Elleszek még pár napig feltűnés nélkül.
Eleresztettem. Furcsa, ahogy oly szörnyűnek tűnt hirtelen, amit tenni készültem, látván, hogy valaki már megtette. Amint elengedtem elfordult tőlem, mintha szégyellte volna az arcát. Talán színtelen bőre és törékeny alkata miatt tűnt még rémisztőbbnek. Mintha valaki egy gyermeket vert volna meg. A kandalló mellé térdeltem és megraktam a tüzet.
– Nem láttad még elég jól? – kérdezte a Bolond. – Figyelmeztetlek, a tűz fényétől nem lesz szebb.
– Ülj a ládámra és vedd le az inged – mondtam. Nem mozdult. Nem törődtem vele. Volt egy kannányi teának való vizem, amit a tűz mellé tettem melegedni. Meggyújtottam pár gyertyát, és az asztalra tettem őket, aztán elővettem szerény gyógyfűkészletemet. Nem tartottam túl sokat a szobámban, de hirtelen azt kívántam, bárcsak Burrick készletével rendelkeznék. Tudtam, hogy ha elmennék érte, a Bolond eltűnne, mire visszaérnék. Amit a szobámban tartottam, szerencsére horzsolásokra, zúzódásokra voltak jók, amiket feladataim során én is gyakran beszereztem.
Mikor a víz megmelegedett, beleöntöttem a mosdóvizembe, és beleszórtam egy adag szárított füvet. Találtam egy kinőtt inget a ládámban, amit csíkokra szabdaltam.
– Gyere a fényre – kértem. Egy pillanatnyi tétovázás után engedelmeskedett, szégyenlősen lépett előre. Végigmértem, aztán leültettem a ládámra. – Mi történt veled? – kérdeztem döbbenten a sérülések láttán. Az ajka fölszakadt és megdagadt, akárcsak egyik szeme, alig tudta nyitva tartani.
– Föl-le járkáltam Kosvárban, és mindenféle sértődős egyénektől kérdezősködtem, hogy nem nemzettek-e fattyút véletlen – egészséges szemével határozottan rám nézett. Nem tudtam haragudni rá, de nevetni sem voltam képes.
– Tudsz eleget a gyógyfüvekről, jobban is elláthattad volna magad – a beáztatott ruhát határozottan az arcához nyomtam. Rövidesen elernyedt. Letisztítottam egy kevés alvadt vért, látszólag kimosta a sebeit, de néhányból még mindig szivárgott a vér. Óvatosan végigfuttattam a kezem az állkapcsa és a szemei mentén. Nem törött csontja. – Ki tette ezt veled? – kérdeztem.
– Nekimentem néhány ajtónak. Vagy csak egynek. Attól függ, melyik ajtót kérded.
– Komolyan kérdeztem – mondtam.
– Akárcsak én.
Rámeredtem, amíg lesütötte a szemét. Egy darabig egyikünk sem szólt, én pedig előástam egy kenőcsöt, amit Burrick adott horzsolásokra.
– Igazán tudni szeretném a választ – figyelmeztettem, ahogy levettem a tégely tetejét. Az ismerős csípős illat megcsapta az orromat, és hirtelen nagyon hiányoltam Burrickot.
– Akárcsak én – megrándult az érintésemtől, ahogy bekentem az arcát. Tudtam, hogy csíp, de azt is tudtam, hogy használ.
– Miért kérdezel ilyesmit tőlem? – kérdeztem végül.
Eltöprengett egy pillanatig. – Mert egyszerűbb tőled megkérdeznem, mint Kettrickentől, hogy nem várandós-e Igazság gyermekével. Amennyire én látom, Pompa csak magát szórakoztatta az utóbbi időben, így csak Igazság, vagy te lehetsz apa.
Ostobán néztem rá. Szomorúan megrázta a fejét.
– Hát nem érzed? – kérdezett majdnem suttogva. A távolba révedt. – Erők mozgolódnak. Megremegnek az árnyékok. Hirtelen fodrozódás támad a lehetőségek közt. Újrarendeződnek a jövők, és megszaporodnak a végzetek. Minden út kettéválik, és megint kettéválik – rám nézett, én pedig mosolyogtam, de a szája komoly maradt. Nem tréfált. – Örökös fogant a Látnok vérvonalban. Biztos vagyok benne.
Mintha elvétettem volna a lépést a sötétben. Hirtelen meginogtam egy láthatatlan peremen, bizonytalanul, hogy mekkorát zuhanhatok. Túl határozottan feleltem. – Nem fogant gyermekem.
A Bolond kétkedve nézett rám.
– Ó – mondta hamis boldogsággal a hangjában. – Hát persze. Akkor Kettricken hordoz gyermeket a szíve alatt.
– Biztosan – egyeztem bele, de összeszorult a szívem. Ha Kettricken terhes lett volna, nem lenne oka rá, hogy rejtegesse. Mollynak viszont van rá oka. Én pedig már nem láttam őt egy pár napja. Talán mondandója van a számomra. Hirtelen megszédültem, de mély levegőt vettem, és lehiggadtam.
– Vedd le az inged – mondtam végül. – Lássuk a mellkasod.
– Én már láttam, köszönöm és biztosíthatlak, hogy jól van. Amikor zsákot húztak a fejemre, feltételezem azért tették, hogy elkerítsék a célpontot. Gondosan nem céloztak máshova.
A tett erőszakossága elnémított. – Ki? – kérdeztem végül.
– Egy zsákkal a fejemen? Ugyan már. Te talán átlátsz egy zsákon?
– Nem. De te biztosan gyanakszol valakire.
Hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Ha nem tudod mik a gyanúim, akkor te tartod zsákban a fejedet. Hadd vágjak egy kis lyukat rajta. „Tudjuk, hogy hűtlen vagy a királyhoz, és a hamislelkű Igazságnak kémkedsz. Ne küldj neki több üzenetet, mert ha megteszed, tudni fogunk róla.” – elfordította a fejét és lógázni kezdte a lábát, finoman dobolva a láda oldalán.
– A hamislelkű Igazság? – kérdeztem magamból kikelve.
– Nem az én szavaim, az övék – figyelmeztetett a Bolond.
Legyűrtem a haragomat, és igyekeztem gondolkozni.
– Miért hiszik azt, hogy Igazságnak kémkedsz? Küldtél volna üzenetet neki?
– Nekem van királyom – mondta lágyan. – Bár néha nem emlékszik rá. Neked a te királyodra kell vigyáznod. Biztos vagyok benne, hogy megteszed.
– Mit fogsz tenni?
– Amit mindig. Mi mást? Nem hagyhatom abba, amire kértek, hiszen el sem kezdtem.
Borzongató bizonyosságom támadt. – És ha újból cselekszenek?
Szenvtelenül fölkacagott.
– Nincs értelme aggódnom miatta, mert nem tudom megakadályozni. Persze nem várok rá. Ez – intett az arcára –, ez elmúlik. Amit a szobámmal tettek, az nem. Hetekig takaríthatok ezután.
A szavak megértették velem. Szörnyű üresség árasztott el. Egyszer jártam a Bolond szobájában. Hosszú lépcsőmászás volt egy alig használt toronyban, amiben hosszú évek eltakarítatlan pora és hulladéka halmozódott föl. A szoba ellenben olyan volt, mintha a csodák kertjébe léptem volna. Emlékszem az élénk színű halakra, a mohakertekre és a finom kis bölcsőben fekvő apró kerámiababára, amire oly gondosan vigyázott. Lehunytam a szemem, amikor megszólalt. – Igencsak módszeresek voltak. Én bolond. Még azt hittem, létezik biztonságos hely a világon.
Nem tudtam a szemébe nézni. A szavait kivéve védtelen volt, és csak az hajtotta, hogy szolgálja a királyát. És megmentse a világot. Mégis, valaki elpusztította a világát, és ami még rosszabb, azt hiszem olyasmiért kapott bosszúból verést, amit én tettem.
– Segíthetek helyrehozni a dolgokat – ajánlottam föl.
Sietve megrázta a fejét.
– Inkább ne – mondta, aztán komolyabban hozzátette –, nem megbántásból mondtam.
– Értem.
Az ingem maradékaiba csomagoltam a kenőcsöstégelyt és a gyógyfüvek maradványait. A Bolond leugrott a ládámról. Amikor átnyújtottam a csomagot komor ábrázattal átvette, és merev léptekkel az ajtóhoz sétált, mintha nem csak a feje fájt volna. Visszafordult az ajtóból.
– Ha biztosan tudod már, elmondod nekem? – jelentőségteljes szünetet tartott. Lehalkította a hangját. – Végül is, ha ezt művelték a király bolondjával, mit mernek megtenni egy asszonnyal, aki a trónörökös gyermekével terhes?
– Nem mernék megtenni – mondtam harciasan.
A Bolond megvetően felhorkantott. – Valóban? Én már nem is tudom, mit mernek és mit nem. És te sem, FitzLovag. A helyedben biztosabb módszert keresnék, hogy bezárjam az ajtómat, hacsak nem akarod te is egy zsákban találni a fejedet – elmosolyodott, ami még az árnyéka sem volt a szokásos gúnyolódó mosolyának. Az ajtómhoz léptem miután elment és a helyére toltam a reteszt. Nekitámasztottam a hátamat és felsóhajtottam.
– Nekik mindegy, Igazság – mondtam hangosan a néma szobának. – De szerintem itt az ideje, hogy visszafordulj és haza gyere. Többről van itt szó, mint a Vörös Martalócokról, és kétlem, hogy az Elődök segíthetnek a többi veszéllyel szemben.
Vártam, remélve, hogy érzek felőle valamit, beleegyezést vagy megértést, de nem történt semmi. Háborgott a lelkem. Ritkán voltam biztos benne, hogy Igazság mikor figyelt az én szemeimmel és soha nem voltam biztos benne, hogy megkapta gondolatbéli üzeneteimet. Megint eltűnődtem, hogy miért nem utasítja Szerénét, hogy intézkedjék az ő parancsai alapján. Egész nyáron kapcsolatban volt vele a Mesterség segítségével, most miért volt néma? Vagy talán már üzent neki, csak Szeréné eltitkolta? Vagy talán csak Pompának mondta el? Eltöprengtem. Talán a Bolond arcán esett foltok Pompa csalódottságát tükrözték, amiért Igazság tisztában volt azzal, hogy mi folyik a kastélyban. Miért a Bolondot választotta bűnbaknak? Talán csak ki akarta tölteni valakin a bosszúját. A Bolond minden alkalmat megragadott, hogy sértegesse Pompát, de mindenki mással is így volt.
Még aznap éjszaka egy kicsit később Molly szobájába mentem. Veszélyes időpont volt, mert a kastélyban még mindig zajlott az élet, különösen az új vendégek miatt, de aggályaim nem tudtak a szobámban tartani. Amikor kopogtattam az ajtaján, a zárt ajtón keresztül szólt ki.
– Ki az?
– Én vagyok – feleltem hitetlenkedve. Még soha azelőtt nem kérdezte meg.
– Ó – jött a válasz. Kinyitotta az ajtót én pedig besurrantam, és betoltam a reteszt, amíg ő a kandallóhoz lépett. Letérdelt és rám se nézve fát rakott a tűzre. Kék cselédruháját viselte, és még nem fésülte ki a haját lefekvéshez. Testének minden porcikája figyelmeztetett. Ismét bajban voltam.
– Sajnálom, hogy mostanság ritkán jövök.
– Én is – felelte Molly kurtán.
Nem hagyott sok lehetőséget a magyarázkodáshoz.
– Sok minden történt ami miatt igencsak elfoglalt voltam.
– Például?
Felsóhajtottam. Már előre tudtam hova fogunk kilyukadni. – Olyan dolgok, amikről nem beszélhetek.
– Hát persze – nyugodt, hűvös magatartása ellenére tudtam, hogy alig tudja visszafojtani haragját. A legkisebb rossz szó vagy mozdulat és kitör. Akárcsak akkor, ha semmit sem teszek. A kérdés, amit föl akartam tenni akár meg is teszi.
– Molly azért jöttem ma este...
– Ó, tudtam, hogy kell lennie valamilyen indoknak, hogy végre megjelentél. Csak magamon csodálkozom. Miért vagyok itt? Miért jövök minden nap egyenesen a szobámba munka után, és várok rád, amikor annyi szórakozási lehetőség van. Dalnokok és bábosok, Pompa hercegnek hála mindig akad elég. Vagy más dolgot is végezhetnék. Sára engedi, hogy használjam a konyhát, ha nem nagy a forgalom, gyertyákat önthetnék, vagy gyógyfüveket főzhetnék ki magamnak. De nem, itt várok a szobámban, hátha valamikor eszedbe jutok, és úgy döntesz, eltöltesz velem pár percet.
Úgy álltam szavainak áradatában mint egy szikla. Nem tehettem mást, minden, amit mondott igaz volt. A lábfejemet bámultam, amíg levegőt vett. Amikor újból megszólalt, elszállt belőle, a harag és valami sokkal rosszabb váltotta föl. Elkeseredettség és kimerültség.
– Fitz, olyan nehéz. Minden egyes alkalommal, amikor már azt hittem, hogy elfogadtam, történik valami és újból elkezdek remélni. De soha nem lesz köztünk semmi, igaz? Soha nem jön el az az idő, ami csak a miénk lesz, és soha nem lesz hely a számunkra – megállt, lesütötte a szemét és összeszorította az ajkát. Mikor megszólalt, remegett a hangja. – Láttam Szeretetet. Szép leány. Még kifogást is találtam rá, hogy beszéljek vele... Megkérdeztem, hogy szüksége van-e még gyertyákra a szobájába... Félénken, de udvariasan válaszolt. Még meg is köszönte, hogy érdeklődtem. Kevesen köszönik meg egy cselédnek... Igazán szép... egy hölgy. Ó, soha nem engedik meg, hogy feleségül végy. Miért akarnál egy szolgálót nőül venni?
– Nekem te nem cseléd vagy – mondtam halkan. – Soha nem így gondoltam rád.
– Akkor mi vagyok én? Nem vagyok feleség – mutatott rá.
– A szívemben az vagy – mondtam nyomorúságosan. Szánalmas bizonygatás volt, szégyelltem magam, hogy elfogadta és a vállamra hajtotta a fejét. Egy ideig magamhoz öleltem, aztán még szorosabban magamhoz voltam. Amikor elhelyezkedett a karjaim közt, halkan a hajába suttogtam.
– Kérdeznem kell tőled valamit.
– Mit?
– Állapotos vagy?
– Tessék? – elhúzódott tőlem, hogy az arcomba nézhessen.
– Állapotos vagy? – ismételtem meg.
– Én... nem, nem vagyok az – szünet. – Hogyan jutott eszedbe hirtelen, hogy ilyesmit kérdezz?
– Csak eszembe jutott és eltöprengtem rajta. Ez minden. Úgy értem...
– Tudom, hogy érted. Ha házasok volnánk, és még nem lennék állapotos, a szomszédok már csóválnák a fejüket.
– Valóban? – kérdeztem. Még sohasem fordult meg ilyesmi a fejemben. Tudtam, hogy néhányan azt latolgatták, hogy vajon Kettricken meddő-e, mivel egy évnyi házasság után sem esett még teherbe. Az ő állapota azonban „nyilvános” téma volt. Eszembe sem jutott, hogy mások a frissen házasodott szomszédaikat lesnék ilyen szemmel.
– Hát persze. Mostanra valaki már javasolt volna egy teareceptet, amit az édesanyjától hallott. Vagy tanácsolták volna, hogy szórjak porított vadkanagyarat a seredbe.
– Igazán? – vontam közelebb magamhoz ostobán vigyorogva.
– Ühüm – nézett föl rám mosolyogva. – Azért megvannak a magam füvei, amiket használok – mondta komorabban –, hogy biztosan ne essek teherbe.
Csaknem elfelejtettem Türelem rosszalló megjegyzését. – Azt hallottam, hogy egyes füvektől lebetegedhet az asszony, ha túl sokáig használja őket.
– Tudom mit csinálok – mondta kurtán. – Mellesleg, mi a másik lehetőség? – tette hozzá keserűen.
– Katasztrófa – fejeztem be a gondolatot.
Molly bólintott. – Fitz. Ha igent mondtam volna ma este. Ha állapotos volnék... mit tettél volna?
– Nem tudom. Nem gondolkoztam róla.
– Gondolkozz róla most – kérte.
– Azt hiszem – kezdtem lassan –, keresnék egy helyet neked valahol – (Árnyhoz mennék, vagy Burrickhoz, és segítségért könyörögnék. Gondolatban elsápadtam a lehetőségre.) – Egy biztonságos helyet. Távol Kosvártól, talán följebb a folyón. Meglátogatnálak, amikor csak tudnálak. Valahogy gondoskodnék rólad.
– Félreállítanál. Engem és a gyermekemet.
– Nem! Biztonságba helyeznélek egy olyan helyen, ahol senki sem mutogatna rád, vagy hozna szégyenbe, amiért egyedül vállalsz egy gyermeket. Amikor csak tudnék, meglátogatnálak téged és a gyermekünket.
– Gondoltál már rá, hogy velünk jöhetnél? Hogy elhagyhatnánk Kosvárat együtt, és már most kereshetnénk magunknak egy helyet?
– Nem hagyhatom el Kosvárat. Már minden lehetséges módon megpróbáltam elmagyarázni neked.
– Tudom. Igyekeztem megérteni. De még mindig nem értem miért.
– Amit a királynak teszek, olyan...
– Hagyd abba. Hadd tegye valaki más. Menjünk el együtt, és éljük a saját életünket.
– Nem tehetem. Nem ilyen egyszerű. Nem hagynák, hogy csak úgy elmenjek – valahogy kibontakoztunk egymás öleléséből. Molly összefont karokkal állt előttem.
– Igazság elment. Szinte senki sem hiszi, hogy visszatér. Elmés király napról napra gyöngébb, Pompa pedig fölkészül az örökségre. Ha csak a fele is igaz annak, amit Pompáról mondtál magaddal kapcsolatban, miért maradnál itt az ő királysága alatt? Miért akarna itt tartani? Fitz, hát nem látod, hogy minden széthullik? A Közel-szigetek és Rév csak a kezdet. A Martalócok nem fognak ott megállni.
– Annál több indok, hogy itt maradjak. Hogy dolgozzam és ha szükséges, harcoljak az emberekért.
– Egy ember nem tudja megállítani őket – mutatott rá Molly. – Még egy olyan makacs ember sem, mint te. Miért nem értünk harcolsz ilyen makacsul? Miért nem menekülünk el együtt, fel a folyó mentén, el a Martalócoktól, hogy saját életünket éljük? Miért adnánk föl mindent egy reménytelen célért?
Nem akartam hinni a fülemnek. Ha én mondtam volna ilyesmit, az árulás lett volna. Ám ő úgy mondta, mintha ez lett volna a legjózanabb észjárás. Mintha ő és egy még nem létező gyermek fontosabb lett volna, mint a király és a Hat Hercegség népei együttvéve. Ezt meg is mondtam neki.
– Hát – mondta dacosan –, pedig így van. Ha a férjem lennél, és gyermeket várnék, ilyen fontos lennél nekem. Fontosabb, mint az egész világ.
Mit is mondhattam volna erre? Kerestem az érveket, tudván, hogy nem fogja elfogadni őket. – Te is ilyen fontos lennél nekem. Ilyen fontos vagy. Ezért kell maradnom, mert ha van valami fontos az életemben, azzal nem menekülök el, hanem kiállok mellette, és megvédem.
– Megvéded? – vékonyodott el a hangja. – Mikor érted meg végre, hogy nem vagyunk elég erősek, hogy megvédjük magunkat? Én tudom. Én álltam már Martalócok és a véremből való gyermekek közt és alig éltem túl. Ha már tettél ilyet, akkor beszélj nekem a védelemről.
Elhallgattam. Nem csak azért, mert a szavai késként vágtak belém, hanem azért, mert fölidézték bennem az emléket, ahogy egy gyermeket tartok a kezemben, és bámulom a vércsíkot, ami lecsorog kihűlt karján. Nem is mertem arra gondolni, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljek. De el sem menekülhettem előle.
– Nincs menekvés, Molly. Vagy megvetjük a lábunkat, és itt harcolunk velük, vagy lemészárolnak minket, amikor elér hozzánk a harc.
– Igazán? – kérdezte hűvösen. – Nem csak a király iránti hűséget állítod kettőnk elé? – nem tudtam a szemébe nézni. Felhorkant. – Pont olyan vagy, mint Burrick. Még csak sejtelmed sincs mennyire hasonlítasz rá.
– Mint Burrick? – kérdeztem összezavarodottan. Meglepődtem, hogy egyáltalán hozzá hasonlít, és emellett úgy teszi, mintha hibáztatna miatta.
– Igen – felelte határozottan.
– Mert hű vagyok a királyomhoz? – még mindig kapaszkodtam a szalmaszálakba.
– Nem! Azért mert előbbre való a királyod, mint az asszonyod... vagy a szerelmed, vagy az egész életed.
– Nem tudom miről beszélsz!
– Tessék! Látod? Tényleg nem tudod. És úgy jársz-kelsz, mintha ismernél minden nagy dolgot és titkot és fontos dolgot, ami valaha is történt. Hát akkor válaszolj erre: miért gyűlöli Türelem Burrickot?
Teljesen összezavarodtam. Fogalmam sem volt, mi köze van ennek kettőnkhöz, de tudtam, hogy Molly számára van kapcsolat. Óvatosan próbálkoztam.
– Őt hibáztatja miattam. Azt hiszi, Burrick vette rá Lovagot olyan dolgokra, amik... oda vezettek, hogy megszülettem.
– Látod. Ennyire ostoba vagy. Egyáltalán nem ezért. Füze elmondta egyik este. Egy kicsit több bort ivott a kelleténél, én rólad beszéltem, ő pedig Türelemről és Burrickról. Türelem először Burrickot szerette, te ostoba. De Burrick nem akarta őt. Azt mondta, hogy szereti, de nem veheti el feleségül, még ha az apja bele is egyezne egy rangon aluli házasságba. Mert már fölesküdött életével és vérével az urára. Úgy gondolta, hogy nem tudná megtartani az ígéretét mindkettőjüknek. Persze, azt mondta, hogy ha szabadon nősülhetne megtenné, de már korábban esküt tett a gazdájának. Valami ostobaságot mondott Türelemnek, valami olyasmit, hogy bármennyire is szeretne, egy ló csak egy nyerget viselhet. Ezért Türelem azt mondta, hogy akkor csak tessék, menjen és kövesse a gazdáját, aki fontosabb nála. Ő pedig azt tette. Akárcsak te, ha azt mondanám neked, hogy választanod kell – arca kipirult, aztán hátat fordított nekem.
Ez volt tehát a kapcsolat az én „hibámmal”. Én azonban inkább végre összerakosgattam az apró darabkákat a fejemben. Burrick története arról, hogyan találkozott először Türelemmel. Egy almafán ült és azt követelte, hogy vegyen ki egy szálkát a lábából. Aligha olyasmi, amit egy asszony a férjének az emberétől kérne. De olyasvalami, amit egy határozott fiatal leány kérne egy fiatalembertől, akin megakadt a szeme. Egy másik eset, amikor Burrick olyan furcsán reagált rá, amikor beszéltem neki Mollyról és Türelemről és elismételtem neki Türelem szavait a lovakról és a nyergekről.
– Lovag vajon tudott erről? – kérdeztem.
Molly visszafordult felém és végigmért. Nem erre a kérdésre számított, de nem tudott ellenállni, hogy befejezze a történetet.
– Nem, először nem. Amikor Türelem először megismerte, nem tudta, hogy ő Burrick gazdája. Burrick pedig nem mondta el, kinek esküdött föl. Türelem először hallani sem akart Lovagról, tudod, még mindig Burrickot szerette. De Lovag makacs volt. Füze szerint az őrületig szerette. Végül elnyerte a szívét. Csak azután, hogy Türelem igent mondott Lovagnak, csak azután jött rá, hogy ő Burrick ura. Akkor, amikor Lovag Burrickot küldte, hogy ajándékozzon neki egy különleges lovat.
Hirtelen eszembe jutott Burrick az istállóban, ahogy Türelem lovát nézi, és azt mondja – Ezt a lovat én tanítottam. – Eltűnődtem, vajon ugyanúgy tanította volna Selymest, ha tudja, hogy annak az asszonynak szánják, akit szeretett, de az urához megy feleségül. Azt hiszem igen. Mindig azt hittem, hogy Türelem azért gyűlöli Burrickot, mert féltékeny volt, amiért Lovag annyit foglalkozott vele. Ám a háromszög ezáltal még különösebbé vált. És végtelenül fájdalmasabbá. Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem a világ igazságtalanságai fölött.
– Semmi sem egyszerű és jó – mondtam magamnak. – Mindig van egy keserű máz, egy savanyú folt mindenütt.
– Igen – Molly haragja mintha elszállt volna. Leült az ágyára és amikor mellé ültem, nem tolt el magától. Megfogtam a kezét. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Mennyire gyűlölte Türelem Burrick ivászatait. Hogy emlékezett Burrick Türelem ölebére és arra, ahogy a kosarában hordozta. Milyen gondosan ügyelt mindig a megjelenésére és a viselkedésére. – Azért, mert te nem látod a nőt, az nem jelenti azt, hogy ő nem lát téged. – Jaj, Burrick. Mindig külön időt szánt rá, hogy lecsutakolja Türelem lovát, holott alig-alig lovagolt ki rajta. Türelem legalább olyasvalakihez ment hozzá, akit szeretett és jutott neki néhány boldog esztendő az udvari intrikák ellenére is. Mollynak és nekem vajon mi jutna? Csak annyi, ami Burricknak jutott?
Hozzám simult és sokáig tartottam. Ez volt minden, és ahogy aznap éjszaka mélabúsan magamhoz öleltem, úgy éreztem, már régóta nem voltunk olyan közel egymáshoz.
3.
EYOD KIRÁLY ÜLT A HEGYVIDÉKI királyság trónján a Vörös Martalócokkal vívott háború során. Idősebbik fia, Rurisk halála után leányára, Kettrickenre szállt a trónörökösi tisztség. A hegyvidéki szokások értelmében apja halála után reá száll majd (a helybéli nyelven) az Áldozat tisztsége. Ezért Igazsággal kötött házassága nem csak szövetségest jelentett azokban az években, hanem idővel egy újabb, „hetedik hercegséget” is előrevetített. Mivel a Hegyvidéki királyságot csak a két belvidéki Hercegség, Szántás és Fészek határolta, bármiféle eltávolodás a Hat Hercegség népei között, komoly aggályokkal bírt Kettricken számára, akit hazájában „Áldozatnak” neveltek. Népének jóléte mindennél előbbre való volt az életében. Amikor hozzáment Igazság herceghez, a Hat Hercegség népe is a sajátja lett és nagyon jól tudta, hogy apja halálával a Hegyvidéki királyság népéről is gondoskodnia kell majd. Hogyan is tarthatná meg ezt a tisztséget, ha Fészek és Szántás közte és népe között ellenséges tartományként húzódna?
*
Másnap erős vihar köszöntött Kosvárra, ami áldás és átok is volt egyben. Senkinek sem kellett Martalócoktól tartania, de egy fedél alatt tartotta a nyugtalan és elkeseredett katonák csoportjait is. A kastélyban Medwen annyira érezhető jelenlétet képviselt, amennyire Pompának nyoma sem volt. Amikor csak a nagyterem felé jártam, Testens Herceg mindig ott volt, lányaitól kísérve, akik úgy követték türelmetlen apjukat, mint két vigyázó nagymacska. Szeretet és Hit még fiatalok voltak, éppen ezért haragjuk még jobban kiült az arcukra. Testens hivatalos megbeszélést kért a királytól. Minél tovább váratják, annál nagyobb sértésnek tekinti majd, mintha nem lenne olyan fontos az ügy, melyben Kosvárba érkezett. A Herceg folyamatos jelenléte a nagyteremben ugyanakkor jelzés is volt kísérete felé, hogy a király még mindig nem fogadta. Figyeltem, ahogy gyűlt a harag és a feszültség a nagyteremben, és kíváncsi voltam, ki égeti meg majd magát a hevétől.
Már a negyedik óvatos körömet róttam a nagyterem körül, amikor megjelent Kettricken. Egyszerű, egyenes szabású, bíbor színű köntöst viselt, melynek ujjait hatalmas szőrmegallérok díszítették, és elrejtették a kezeit. Hosszú haját kibontva viselte, szokásos, ceremóniamentes léptekkel érkezett, Mértéklet és Remény úrnő társaságában, nyomában csak Rozmaringgal. Még azután sem felejtette el, hogy kik voltak a leghűségesebbek hozzá, hogy a népszerűsége megnőtt a kastély hölgyei körében. Nem hiszem, hogy Testens fölismerte volna a hercegnét.
Mosolygott és megfogta Testens kezét üdvözlésképp. Egyszerű csudra szokás volt, de nem hiszem, hogy felmérte volna, mekkora megtiszteltetés volt ez Testens számára. Csak én láttam a kimerültséget az arcán, az újdonsült karikákat a szeme alatt. Szeretetet és Hitet azonnal elbűvölte ez a gesztus. Kettricken tiszta hangja mindenütt hallatszott a nagyteremben, így bárki hallhatta, aki akarta; éppen, ahogy Kettricken szánta.
– Kétszer is fölkerestem a királyt ma reggel. Sajnálom, hogy... beteg volt, mindkét alkalommal. Remélem nem találta bosszantónak a várakozást. Tudom, hogy személyesen a királlyal óhajt beszélni a tragédiáról és arról, mi mindent kellene tenni az emberekért. Ám amíg lábadozik, arra gondoltam, talán volna kedve csatlakozni hozzám egy kis frissítőre.
– Nagyon szívesen, fenség – felelte Testens óvatosan. Már eddig is sokat tett a várakozás enyhítéséért, de nem lehetett könnyen lenyűgözni.
– Örülök – mondta Kettricken. Megfordult és Rozmaringhoz hajolt, suttogott valamit a fülébe. A kislány sietve bólintott és elillant, mint egy kismadár. Mindenki megjegyezte a távozását. Pillanatokkal később visszatért egy szolgálóhad élén, akik megterítettek egy asztalt, és Kettricken egyik virágokkal teli kőkelyhét helyezték a közepére díszítésként. A konyháról tálakat és boroskelyheket hoztak, gyümölcsöket és édességeket tálcákon. Olyan csodálatosan megszervezte, hogy szinte varázslatnak tűnt. Nemsokára befejezték az asztal megterítését, mindenki helyet foglalt, és megjelent Kedély, a dalnok, már érkeztében énekelve. Kettricken intett a hölgyeinek, hogy csatlakozzanak, majd miután engem is észrevett, egy biccentéssel magához hívott. Másokat is kiválasztott a többi kandalló mellől, nem rangjuk szerint, hanem találomra, köztük olyanokat, akiket érdekes embernek tartott. Kettricken Testens jobbján foglalt helyet, ami igen nagy megtiszteltetés volt a Herceg számára. Kétlem, hogy Kettricken tisztában lett volna vele.
Mikor elfogyasztottak egy kevés ételt, és kortyolgattak már a borból, Kettricken intett Kedélynek, aki lehalkította énekét. A hercegné Testenshez fordult.
– Hallottunk már híreket a történtekről. Megosztaná velünk, mi történt Rév városával?
Testens rövid ideig tétovázott. A királynak akarta előadni a panaszait, de hogyan is utasíthatná vissza a leendő királynét, amikor az oly kedvesen bánt vele? Lesütötte a szemét, aztán belekezdett, hangjában elfojtott érzelmekkel.
– Fenség, súlyos tragédia ért minket – kezdte. Mindenki elhallgatott az asztal körül, minden szem felé fordult. Feltételeztem, hogy Kettricken választottjai jó hallgatóság is voltak. Attól kezdve, hogy a Herceg belekezdett elbeszélésébe, egészen addig, míg befejezte, senki sem szólt egy szót se, csak elvétve hallatszottak részvétnyilvánítások, vagy megjegyzések a Martalócok kegyetlenségeit illetően. Egy ponton megállt az elbeszélésben, tétovázott egy keveset, aztán folytatta és megosztotta velük azt is, hogyan üzentek segítségért és vártak hiába a válaszra. Kettricken végighallgatta, egyetlen közbeszólás vagy tiltakozás nélkül. Mikor befejezte, mintha megkönnyebbült volna, hogy elmondhatta valakinek. Egy hosszú pillanatig teljes volt a csend.
– A legtöbb, amit elmondott, újdonság a számomra – mondta végül Kettricken halkan. – Ám egyikük sem kellemes. Nem tudhatom, mit mond minderre a király, de részemről annyit mondhatok, hogy szívem telve van gyásszal a népem iránt, és haraggal. Ígérem, hogy részemről nem hagyom annyiban a dolgot. Senki sem maradhat fedél nélkül a tél hidegében.
Testens lenézett a tányérjára, és eljátszadozott egy falattal. Fölnézett, szeme izzott, de szánalom is ült bennük. Mikor megszólalt, szavai szilárdan csengtek.
– Szavak. Ezek csak szavak, fenség. Rév népe nem lakik jól velük, és nem is melegíti őket.
Kettricken állta a tekintetét. Valami megfeszült benne.
– Tisztában vagyok azzal, amit elmondott, de nekem csak a szavak jutnak. Ha a király jobban érzi magát, és fogadja, meglátjuk, hogy mit tehetünk Révért.
Testens előrébb hajolt. – Akad néhány kérdésem, fenség. Majdnem oly nagy szükségem van válaszokra, mint megoldásra Rév ügyét illetően. Miért nem feleltek az üzeneteinkre? Miért fordult hazafelé a hajó, amelyre szükség lett volna Révnél?
Kettricken hangja finoman megremegett.
– Ezekre a kérdésekre én nem tudok megfelelni, Hercegem. Szégyen, hogy ilyesmit kell mondanom. Semmit sem hallottam Révről, amíg ifjú futárod meg nem érkezett.
Komoly ellenvetéseim lettek volna a nyíltságát illetően. Vajon szabad-e elismernie ilyesmit a királynénak? Talán politikai okok miatt nem, de ismertem Kettrickent eléggé ahhoz, hogy tudjam, neki az igazság a politika előtt való dolog. Testens hosszasan tanulmányozta az arcát, aztán bátran, de lágyan megkérdezte.
– Hát nem fenséged az eljövendő királyné?
Kettricken szemei elszürkültek, és megkeményítette a tekintetét. – De igen. Azt akarja kérdezni, hogy hazudok-e egy Hercegnek?
Testensen volt a félrenézés sora. – Nem, fenség, soha nem is gondoltam ilyesmire.
Hosszúra nyúlt a csend az asztalnál. Talán Kettricken intett finoman, talán Kedély ösztönei súgták, de újabb dalba kezdett, egy téli énekbe, ami hangosan és kellemesen szólt a kandalló mellett.
Több, mint három napnak kellett eltelnie, mire a király fogadta Testens Herceget. Addig is Kettricken igyekezett szórakoztatni a vendégeket, de nehéz lefoglalni egy olyan ember gondolatait, akinek csak birodalma sebezhetősége jár a fejében. Udvarias volt, de máshol jártak a gondolatai. Hit, Medwen Hercegének középső lánya hamar talált magának barátot a fiatalabb kisasszonyok közt, Szeretet azonban el nem mozdult volna apja oldaláról, és amikor rám vetette sötétkék szemeit, mintha sebhelyek lettek volna. Furcsa érzelmek áramlottak felém abból a szempárból. Örültem, hogy nem kereste a társaságomat, ugyanakkor tudtam, hogy hűvössége apja érzelmeinek kivetülése volt egész Kosvár felé. Örültem, hogy eltávolodott tőlem, viszont nem éreztem úgy, hogy rászolgáltam volna. Mikor végre Elmés király magához hívatta Testenst, reméltem, hogy véget ér ez a kényelmetlen helyzet.
Nem én voltam az egyetlen, aki megjegyezte magának, hogy Kettrickent nem hívták meg a megbeszélésre. Én sem voltam jelen, lévén, hogy nem hívtak, de ritkán fordul elő, hogy az eljövendő királynét egy kalap alá veszik egy fattyú hercegfival. Kettricken látszólag közömbös maradt a dolog iránt, helyette megmutatta Testens lányainak, hogyan varrnak gyöngyöket a hímzésbe a hegyvidéki népek. Az asztaluk közelében lézengtem, de sejtettem, hogy nekik sem a kézimunkán jár az eszük.
Nem kellett sokáig várnunk. Kevesebb, mint egy óra múlva, Testens Herceg egy jeges téli vihar haragjával jelent meg újból a nagyteremben. Hitnek azt mondta – Csomagolj össze! – Szeretetnek pedig azt, hogy – Mondd meg a katonáinknak, hogy egy órán belül indulunk! – Kettricken felé csak egy kurta biccentést küldött.
– Fenség, engedelmével távoznánk. Mivel a Látnok ház nem nyújt segítséget, Medwennek magáról kell gondoskodnia.
– Bizonyosan. Értem a sietségének az okát – felelte Kettricken komoran. – Ám szeretném, ha még csatlakoznának hozzám egy utolsó uzsonnára. Szerencsésebb, ha teli gyomorral vágnak neki az útnak. Mondják csak, szeretik a kerteket? – kérdezte egyszerre a Hercegtől és a leányaitól is. Az apjukra néztek. Testens hamarosan kurtán biccentett.
Mindkét leány korábban már félénken elismerte, hogy kedvelik a kerteket, de zavaruk nyilvánvaló volt. Egy kert? Télen, ráadásul egy vihar kellős közepén? Osztoztam értetlenségükben, különösen, hogy Kettricken felém intett.
– FitzLovag, kérlek tégy meg nekem valamit. Rozmaring, eridj FitzLovaggal a konyhába. Segíts ételt keríteni, ahogy mondja és hozzátok föl a Királyné Kertjébe. Én odakísérem a vendégeket.
Kétségbeesetten meredtem Kettrickenre. Csak oda ne! Már a lépcsőmászás is sokaknak kimerítő volt, hát még egy csésze tea elfogyasztása hóviharban. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akar elérni vele, de csodálkozó tekintetem láttán rám villantott mosolya ugyanolyan vidám és szeretetteli volt, mint máskor. Belekarolt a Hercegbe és elindult kifelé, nyomában Testens leányaival és udvarhölgyeivel. Rozmaring felé fordultam és megváltoztattam az utasításokat.
– Menj és keríts meleg köpenyeket nekik és siess utánuk. Én majd elintézem az ennivalót.
A kislány vidáman elszökdécselt, amíg én a konyhába siettem. Elhadartam Sárának, hogy mire lenne szükségem, és nagy vonalakban miért, ő pedig hamarosan egy tálca meleg süteményt és forralt bort kerített.
– Vidd föl ezeket, majd küldök egy fiút a többivel – elmosolyodtam magamban, ahogy a Királyné Kertje felé siettem. A királyné FitzLovagnak nevez, és szívességre kér, de Sára sosem volt szívbajos, hogy ugráltasson, ha a konyhában akadt dolgom. Kellemes érzés volt.
Olyan gyorsan kaptattam föl a lépcsőkön, ahogy csak tudtam, és csak a tetején álltam meg kifújni magam. Felkészültem a fagyos szélre és a csípős hidegre és kinyitottam az ajtót. A kertben olyan nyomorúságos idő volt, amilyenre számítottam. Az udvarhölgyek és Testens lányai két fal és egy vászontető takarásában kuporogtak, ami nyáron a hőség elől nyújtott menedéket. Elfogta a szél nagyobb részét, és megvédett az esőtől. Egy kis asztal állt alatta, arra helyeztem a tálcát. Rozmaring gondosan bebugyolálva sunyin elmosolyodott, és elcsente a tálca legszélén álló süteményt. Mértéklet úrnő gondoskodott a tálalásról.
Amilyen gyorsan csak tudtam, megragadtam két pohár bort Kettrickennek és Testensnek, és melléjük léptem azzal az ürüggyel, hogy kiszolgálom őket. A kis kuckó legszélén álltak és a tengert bámulták. A szél fehér tajtékot csipkézett rá, és ide-oda dobálta a halászni próbáló sirályokat. A közelükbe érve láttam, hogy halkan beszélgetnek, de a vihar morajától egy szót sem hallottam. Magamnak persze nem szereztem köpenyt, így mire hozzájuk értem, bőrig áztam, és vacogtam a hidegtől. Igyekeztem mosolyogni, ahogy felszolgáltam a bort.
– Ismeri FitzLovagot? – kérdezte Kettricken, amikor Testens átvette a poharat.
– Éppenséggel igen. Volt szerencsém vendégül látni az asztalomnál – felelte a Herceg. Eső csöpögött sűrű szemöldökéről, lófarokba fogott haját csapkodta a szél.
– Akkor hát nem bánná, ha megkérném, hogy csatlakozzék hozzánk? – kérdezte Kettricken, mintha nem is zavarná az eső.
Eltűnődtem, vajon tudja-e, hogy Testens burkolt utasításként fogja föl a kérdést.
– Szívesen látom a tanácsát, ha fenséged alkalmasnak tartja rá – felelte Testens óvatosan.
– Reméltem, hogy így lesz. FitzLovag. Hozz magadnak egy pohár bort, és csatlakozz hozzánk.
– Ahogy óhajtja, fenség – feleltem és elsiettem, hogy engedelmeskedjek. Igazsággal tartott kapcsolatom napról napra gyengült, de abban a pillanatban éreztem, ahogy föllángol benne a kíváncsiság és az érdeklődés. Siettem vissza, ahogy tudtam.
– Nem fordíthatjuk vissza, ami történt – mondta éppen Kettricken. – Szomorúsággal tölt el, hogy nem tudtuk megvédeni a népünket. Bár nem tudom jóvá tenni, amit a Martalócok tettek a várossal és az emberekkel, de segíthetek nekik fedelet nyújtani a vihar elől. Ezért kérem vigye el ezt nekik, a királyné kezéből és szívéből.
Időközben megjegyeztem, hogy nem említette Elmés nyilvánvaló visszautasítását. Figyeltem, ahogy könnyedén és céltudatosan mozdul, és felhúzza ruhájának laza ujját. Nem törődött a sápadt karját áztató jeges esővel, és felfedte a karján tekergőző arany láncot, melynek hálójában itt-ott csiszolt opálkövek csillantak. Láttam már hegyvidéki opált, de ekkorát még soha. Felém nyújtotta a karját, hogy kicsatoljam, és határozott mozdulattal lefejtette magáról. Másik ruhaujjából bársony erszényt húzott elő, és belecsúsztatta a karkötőt. Meleg mosollyal nyújtotta át Testensnek.
– A trónörökös Igazság hercegtől és tőlem – mondta halkan. Csak nehezen sikerült ellenállnom Igazság impulzusának, hogy térdre boruljak Kettricken előtt, és kijelentsem, hogy méltatlan vagyok az ő szerelmére. Testens habogva mondott köszönetet érte és megesküdött, hogy minden fillért a város felújítására fordítanak, ahol újból elindul majd az élet, és a királyné áldása fogja melegíteni őket.
Hirtelen megértettem miért a kertben kellett megtörténnie mindennek. A királyné ajándékát adta át, függetlenül attól, hogy Pompa vagy Elmés mit mondott. Kettricken választotta a helyet és a módot, ahogy átadta Testensnek. Nem mondta neki, hogy tartsa titokban, nem volt szükség rá.
Eszembe jutottak a smaragdok, amiket a ládám aljában rejtegettem, de Igazság hallgatott. Reméltem, hogy láthatom még, ahogy Igazság ismét Kettricken nyakába akasztja. Nem akartam előhozakodni vele, főleg nem akartam lealacsonyítani Kettricken gesztusát. Testens felém fordult és végigmért.
– Fenség, igencsak nagyra tarthatja ezt a fiatalembert, ha engedi, hogy tanúja legyen a beszélgetésünknek.
– Így igaz – felelte Kettricken. – Mindig is megbízhattam benne.
Testens bólintott, mintha megerősítene magában valamit. Megeresztett egy félmosolyt.
– Legkisebb leányom, Szeretet kissé aggódott, amikor levelet kapott FitzLovag úrtól. Különösen, hogy nővérei bontották föl neki, és tartalmával sokat ugratták őt. Amikor aggályaival hozzám fordult, azt mondtam neki, hogy ritka az olyan férfi, aki oly őszintén fölfedi azokat a dolgokat, amik esetleg hiányosságnak tűnhetnek mások szemében. Csak egy ostoba szájhős nem félne csatába menni, és nem is bíznék meg olyan emberben, aki harc után nem érzi magát bűnösnek, amiért vért ontott. Ami pedig az egészségét illeti – határozottan vállon veregetett – az evezők mellett töltött nyár és a fejsze sokat javított rajta – éles ragadozómadár-szerű tekintetével végigmért. – Nem változott meg a véleményem magáról, FitzLovag. És Szereteté sem. Jó, ha tudja.
– Köszönöm, uram – feleltem, amit kellett.
A válla fölött Szeretetre nézett, aki minket fürkészett a kis menedék alól. Kurtán biccentett, Szeretet mosolya pedig olyan ragyogó volt, mintha a nap bújt volna elő a felhők mögül. Hit valamit húga fülébe súgott, amitől Szeretet elpirult, és mosolyogva taszított egyet nővérén. Összerándult a gyomrom, amikor Testens felém fordult.
– Elbúcsúzhat a lányomtól, ha akar.
Kevés dolog akadt, amit ennyire szerettem volna elkerülni, de nem tehettem tönkre, amit Kettricken oly gondosan fölépített. Meghajoltam hát, és rávettem magam, hogy átvágjak a szélfútta kerten, és megállják Szeretet előtt. Hit és újdonsült barátnéja hátrébb húzódtak, de csak olyan távolságra, hogy elhallhassák, miről beszélünk.
Udvariasan és formálisan meghajoltam Szeretet előtt.
– Szeretet kisasszony, ismét megköszönöm, hogy eljuttatta nekem azt a tekercset – mondtam esetlenül. A szívem majd kiugrott a helyéről, és biztos voltam benne, hogy az övé is.
Elmosolyodott. – Örömmel küldtem el, és még jobban örültem a válaszának. Az apám elmagyarázta nekem, remélem nem bánja, hogy megmutattam neki. Nem értettem miért akarja lealacsonyítani önmagát, de apám azt mondta, hogy aki magáról büszkélkedik, arról senki más nem mond jót. Azt is mondta, hogy nincs jobb módja, hogy megismerje valaki a tengert, mint evezősként szolgálni egy hajón. Elmondta, hogy fiatalkorában ő is fejszével harcolt. Megígérte a nővéreimnek és nekem, hogy nyáron kapunk majd egy saját kis ladikot, amivel jobb napokon kifuthatunk a tengerre... – elhallgatott. – Fecsegek össze-vissza, igaz?
– Egyáltalán nem, úrnőm – feleltem halkan. Szívesebben vettem, hogy ő beszél, így nekem annál kevesebbet kellett.
– Úrnőm – ismételte meg halkan, és elpirult, mintha megcsókoltam volna.
Elnéztem a nővére felé, aki elkerekedett szemekkel bámult ránk, szájai O-t formáztak a csodálkozástól. Elképzelvén, hogy vajon mire gondolhatott, mit mondhattam a húgának, amiért az így elpirult, én is elvörösödtem. Barátnéjával együtt összekuncogtak.
Örökkévalóságnak tűnt, mire elhagytuk a kertet. A vendégek a szobáikba siettek, hogy átöltözzenek, és fölkészüljenek az utazásra. Én is hasonlóképp cselekedtem, nehogy lemaradjak róla. Épp idejében érkeztem az udvarra, hogy lássam, amint Testens és katonái nyeregbe ülnek. Kettricken is ott volt, szokásos bíbor és fehér színeiben, körülötte testőrségének néhány tagjával. Testens lova mellett állt, és elbúcsúzott tőle, a Herceg pedig fél térdre ereszkedett, és kezet csókolt neki. Váltottak pár szót, Kettricken elmosolyodott, aztán a menet nekivágott a viharnak. A Herceg tartásában még ott bujkált a sértődöttség, de búcsúja elárulta, hogy nincs veszve minden.
Szeretet és Hit egyaránt hátrafordult felém, ahogy elindultak, Szeretet még intett is búcsúzóul. Viszonoztam a gesztust, aztán néztem ahogy távoznak, és nem csak a hideg borzongatott. Támogattam Igazság és Kettricken szándékait azon a napon, de vajon mibe került ez nekem? Mit tettem Szeretettel? Talán Mollynak igaza volt?
Később aznap este látogatást tettem a királynál. Nem hivatott, és nem is Szeretetről akartam beszélni vele. Azon tűnődtem, vajon Igazság akarta-e, vagy saját lelkiismeretem nem akarta cserbenhagyni őt. Wallace vonakodva beeresztett, azzal a komor figyelmeztetéssel, hogy a király még nincs teljesen jól, ezért nem szabad kifárasztanom.
Elmés a kandalló mellett ücsörgött, a szoba levegője Füst aromájától volt terhes. A Bolond, még mindig zöld-lila foltos arccal a király lábánál ült. Szerencséjére az erősebb illatfelhők alatt ült, de nekem nem volt szerencsém, ahogy leültem a Wallace által gondosan kiválasztott támla nélküli székre.
Illően köszöntöttem, és vártam, mielőtt leültem volna.
– Ah, Fitz – üdvözölt megkésve. – Hogy haladnak a leckéid? Fedren mester elégedett veled?
– Igen – mondtam halkan. – Azt mondja, szép az írásom.
– Helyes. Egy biztos kézre bárki büszke lehet. És mi a helyzet az alkunkkal? Megtartottam a szavam?
A régi mondókánk volt. Még egyszer végiggondoltam a feltételeket, amiket ajánlott. Etet és ruház, taníttat és cserébe övé a teljes hűségem. Elmosolyodtam az ismerős szavak hallatán, de elszorult a torkom, látván, hogy elsorvadt azóta, és mibe is kerültek nekem azok a szavak.
– Igen, királyom. Megtartottad – feleltem halkan.
– Helyes. Akkor ügyelj rá, hogy betartsd te is – nehézkesen előrehajolt a székében.
– Úgy lesz, felség – ígértem, a Bolond pedig mélyen a szemembe nézett, amint ismét tanúja volt az ígéretnek.
Egy darabig mozdulatlan volt a levegő, a tűz pattogását kivéve. Aztán a király fölriadt, mintha szóltak volna hozzá. Zavarodottan nézett körül. – Igazság? Hol van Igazság?
– Elment, felség, egy küldetésre. Az Elődöket akarja megtalálni, hogy segítsenek elűzni a Martalócokat a partjainktól.
– Ah, igen. Hát persze. Emlékszem. Csak egy pillanatig, mintha... – hátradőlt a székében.
A következő pillanatban felborzolódott a szőr a hátamon. Éreztem, ahogy haloványan kitapogatózik a Mesterséggel, tudata úgy kotorászott az enyém után, mint fonnyadt kezek egy kapaszkodó után. Azt hittem, hogy többé már nem képes használni a Mesterséget, azt hittem néhány évvel ezelőtt kiégett belőle. Igazság egyszer azt mondta, hogy Elmés ritkán használja a Mesterséget, én pedig úgy vettem, mintha csak apja iránti tiszteletből mondta volna. Ám a Mesterség kísérteties ujjai az én gondolataim után tapogatóztak ügyetlenül. Éreztem, ahogy Éjszem fölriad. Hallgass figyelmeztettem.
Elakadt a lélegzetem egy hirtelen támadt ötlettől. Talán Igazság sugallta? Félretéve minden óvatosságomat fölidéztem, amit oly régen megígértem a királyomnak. Hűséget mindenben. – Felség? – kértem engedélyt, ahogy közelebb húztam a székemet. Megfogtam a kezét.
Mintha zúgó folyóba vetettem volna magam. – Ah, Igazság, fiam, hát itt vagy!
Egy pillanatra megláttam, milyennek látja Igazságot. Jókedvű nyolcévesforma fiúnak, aki jólelkű, de nem túl okos, alacsonyabb, mint a bátyja, Lovag. De egészséges és jóravaló, kiváló második fiú, nem túl becsvágyó, nem túl akadékoskodó. Aztán, mintha levetettem volna magam egy szikláról, a Mesterség sötét áramlatába zuhantam. Szédítő volt hirtelen Elmés szemeivel látni. Látómezejének szélei homályosak voltak. Egy pillanatra látni véltem a hóban evickélő Igazságot. Mi ez? Fitz? aztán elsodródtam, egyenesen Elmés király fájdalmának szívébe. Mélyen legbelül, ahova csak a Mesterség ér el, eltorzított az agónia. Lassan növekvő fájdalom volt a gerince és a koponyája mentén, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Két lehetősége volt: hagyni, hogy a fájdalom elnyelje, és ne hagyja gondolkozni, vagy elemészteni a testét és a tudatát gyógyfüvekkel és füstökkel, hogy elrejtőzzön előle. Ködös tudatának legmélyén azonban a király még élt, és tombolt a bezártság miatt. A szellem még létezett, küzdött a testtel, ami egyre kevésbé akart engedelmeskedni és a fájdalommal, ami elemésztette hátralévő éveit. Látni véltem fiatalon, talán pár esztendővel lehetett idősebb nálam, a haja ugyanolyan bozontos volt, mint Igazságé, szemei tágak és élénkek voltak, és valaha csak a mosolygás ráncai ültek ki az arcára. Lélekben még mindig ilyennek képzelte magát, csapdába esve és elkeseredetten. Megragadott és hevesen azt kérdezte – Van kiút? – éreztem, ahogy elborít.
Aztán, mintha két folyó találkozott volna, egy másik erő csapódott nekem és megpörgetett. Fiú! Szedd össze magad! Mintha erős kezek ragadtak volna meg és rántottak volna talpra. Apám, itt vagyok. Szükséged van rám?
Nem. Minden ugyanolyan, mint volt. De Igazság...
Igen, itt vagyok.
Medwen többé már nem hűséges hozzánk. Testens vörös hajókat fogad védelemért cserébe. Ellenünk fordult. Ha hazatérsz, le kell...
A gondolat elkalandozott, erejét vesztette.
Apám. Honnan jött a hír? megéreztem Igazság hirtelen támadt elkeseredettségét. Ha igaz, amit Elmés mond, Kosvárnak nincs esélye átvészelni a telet.
Pompa kémei jelentették. Hozzák a híreket, Pompa pedig megosztja velem. Egy darabig titokban kell maradnia, amíg lesz elég erőnk visszavágni Testensnek, vagy amíg úgy nem döntünk, hogy magára hagyjuk a kalóz barátaival. Igen, ez Pompa terve. Távol tartjuk a Martalócokat Kostól, akkor pedig Testens ellen fordulnak és megtorolják. Testens hamis segélykérést küldött, abban a reményben, hogy csapdába csalja a hajóinkat.
Lehetséges volna?
Pompa minden kéme megerősíti. És attól félek, többé már az idegen feleségedben sem bízhatunk meg. Amíg Testens itt volt, Pompa megjegyezte, milyen kedveskedve bánt vele és mindenféle kifogásokat talált, hogy négyszemközt beszéljen vele. Attól fél, hogy az ellenségeinkkel szövetkezik, hogy megszerezze a trónt.
EZ NEM IGAZ! tiltakozásának ereje úgy hatolt át rajtam, mint egy kardpenge. Egy pillanatig ismét fuldokoltam a Mesterség áramlatában, egyedül, elhagyatottan. Igazság megérezte és ismét talpra rántott. Vigyáznunk kell a fiúval. Nincs elég ereje hozzá, hogy így használjuk. Apám. Kérlek bízz a királynémban, tudom, hogy nem hűtlen. És légy óvatos Pompa kémeivel, állíts kémeket a kémekre mielőtt bármelyiknek is hiszel. Beszélj Árnnyal. Ígérd meg nekem.
Nem vagyok bolond, Igazság. Tudom, hogyan őrizzem meg a trónt.
Helyes. Jól van. Gondoskodj róla, hogy a fiút ellássák. Nincs kiképezve ilyesmire.
Valaki visszarántotta a kezemet, mintha tűzbe nyúltam volna. Előregörnyedtem, a térdeim közé szorítottam a fejem, a világ pedig táncot járt körülöttem. Hallottam, ahogy Elmés király levegő után kapkod, mintha sokat futott volna. A Bolond egy pohár bort nyomott a kezembe, aztán igyekezett lenyomni pár kortyot a király torkán is. És ezalatt vég nélkül Wallace szóáradatát hallottam.
– Mit tettél a királlyal?
– Nem látod, mindketten! – a Bolond hangjában félelem bujkált. – Beszélgettek egymással, teljesen nyugodtan, és most tessék! Vidd innét azokat az átkozott füstölőket. Attól félek, megölted mindkettőjüket!
– Hallgass, Bolond! Ne az én módszereimet hibáztasd! – de hallottam a sietséget a hangjában is, ahogy körbejárt a szobában és minden füstölőt kioltott. Nemsokára kinyitotta az ablakokat és beáramlott az éjszaka fagyos levegője. A hideg levegő magamhoz térített kissé. Sikerült felülnöm és innom egy kortyot. Végül lassan visszatért a látásom és a hallásom. Még ültem, amikor Pompa robogott be a szobába, követelve, hogy mi történt. Nekem intézte a szavait, mivel a Bolond segített Wallace-nak ágyba dugni a királyt.
Tompán megráztam a fejem és ismét megszédültem.
– Hogy van a király? Magához tér? – kérdezte Wallace-t.
Wallace azonnal Pompa mellé sietett.
– Úgy tűnik, jobban van, hercegem. Nem tudom mi tört rá. Nem volt nyoma dulakodásnak, de olyan fáradt, mintha versenyt futott volna. Az egészsége nem nagyon bírja az ilyesmit, hercegem.
Pompa újból végigmért. – Mit tettél az apámmal? – mordult föl.
– Én? Semmit! – ez legalább igaz volt. Akármi történt is, a király és Igazság műve volt. – Halkan beszélgettünk, egyszer csak rám tört valami. Szédültem és elgyengültem. Majdnem elájultam – Wallace-ra néztem. – Talán a füst lehet az oka?
– Esetleg – egyezett bele vonakodva. Idegesen méregette Pompa elboruló arcát. – Hát, úgy néz ki, minden nap erősebb adagot kell csinálnom, hogy hasson egyáltalán. És még így is panaszkodik...
– Elég! – mordult föl Pompa. Úgy intett felém, mintha szemét lennék. – Vidd ki innét, aztán gyere vissza és törődj a királlyal.
Abban a pillanatban Elmés felnyögött álmában, és megint megéreztem a Mesterség puha érintését. Megborzongtam.
– Nem is. Törődj a királlyal, Wallace. Bolond, vidd ki innét a Fattyút. És ügyelj rá, hogy a szolgálók ne pletykáljanak erről. Tudni fogom, ha nem engedelmeskedsz. Siess, az apám nincs túl jól.
Azt hittem, magamtól is talpra tudok állni, és elmenni, de rájöttem, hogy szükségem van a Bolond segítségére. Amint talpon voltam, bizonytalanul elindultam, mintha laza kötélen táncolnék.
– Innentől menni fog – mondtam a Bolondnak, amint kiértünk az ajtón. Megrázta a fejét.
– Túl sebezhető vagy, ha magadra maradsz – felelte halkan, aztán belém karolt, és zagyvaságokat kezdett beszélni. Látványos bajtársiasságról tett tanúbizonyságot, amíg fölsegített a lépcsőn az ajtómig. Várt és fecsegett, amíg kinyitottam, aztán követett a szobámba.
– Mondtam, hogy rendben leszek – mondtam türelmetlenül. Le akartam feküdni.
– Valóban? És hogy van a királyom? Mit tettél vele?
– Semmit! – nyögtem ki, ahogy leültem az ágyamra. A fejem lüktetni kezdett. Tündérháncs. Tündérháncs teára lett volna szükségem.
– De igen! Engedélyt kértél valamire, aztán megfogtad a kezét. A következő pillanatban pedig mindketten úgy tátogtatok, mint a partra vetett hal.
– Csak egy pillanat? – óráknak tűnt. Azt hittem, eltelt egy fél éjszaka.
– Nem több, mint három szívverésnyi idő.
– Au – szorítottam lüktető halántékomra a kezem. Miért kellett Burricknak épp most elmennie? Neki biztosan van tündérháncs a készletében. A fájdalom cselekvésre késztetett. – Van tündérháncsod? Teának való?
– Nálam? Nincs, de talán kérhetek Füzétől egy keveset. Egy szobányi gyógyfüve van.
– Megtennéd?
– Mit tettél a királyommal? – az alku egyértelmű volt.
A fejemben egyre nőtt a nyomás és a szemgolyóimnak feszült.
– Semmit – tátogtam. – Amit pedig ő tett velem, az rá tartozik. Elmondja, ha úgy akarja. Elég világos?
Hallgatás. – Talán. Tényleg ennyire fáj?
Lassan végigdőltem az ágyamon. Már ez is fájdalmas volt.
– Hamarosan visszajövök – mondta. Hallottam, hogy nyílik és csukódik az ajtóm. Mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdtem. Lassacskán összeállt a kép, hogy mibe is hallgatóztam bele. A fájdalom ellenére igyekeztem szétválogatni az információkat. Pompának kémei vannak. Állítja ő. Testens áruló. Állítja Pompa az állítólagos kémjei segítségével. Feltételeztem Testens csak annyira volt áruló, mint Kettricken. Ó, a terjedő méreg. És a fájdalom. Hirtelen eszembe jutott a fájdalom. Hát nem arra tanított Árny, hogy figyeljek meg mindent és találjam meg a választ a kérdéseimre? Végig ott volt az orrom előtt és ha nem sejtek árulót minden bokor mögött, hamarabb észrevehettem volna.
Elmés királyt valamiféle betegség támadta meg, és bódító szereket használt a fájdalom ellen, hogy megmentse tudatának egy részét, ahol a fájdalom nem tud hatni rá. Ha valaki akár csak órákkal korábban elmondta volna, csak kinevettem volna. Ám az ágyamon fekve, mozdulatlanul, nehogy újabb fájdalomhullám törjön rám, már megértettem. A fájdalom. Alig pár perce érzem és máris elküldtem a Bolondot tündérháncsért. Újabb gondolat férkőzött az agyamba. Arra számítottam, hogy másnapra elmúlik a fájdalom és szabadon mozoghatok ismét. Mi lenne, ha hátralévő életemben vég nélkül el kellene viselnem? Nem csoda, hogy Elmés bódítókat használ.
Hallottam, hogy az ajtóm halkan kinyílik, és bezárul. Amikor nem hallottam, hogy a Bolond teát főzne, kinyitottam a szemem. Justin és Szeréné állt a szobámban. Mozdulatlanok voltak, mintha egy vad szörnyeteg barlangjába merészkedtek volna. Mikor finoman megmozdítottam a fejem, hogy jobban lássak, Szeréné éppen vicsorított, mintha morogni készülne. A tudatomban Éjszem visszavicsorgott. Hirtelen felgyorsult a szívverésem. Veszély! Igyekeztem ellazítani az izmaimat, hogy felkészüljek, de a fejemet ostromló fájdalom nem engedett mozdulni.
– Nem hallottam, hogy kopogtattatok volna – nyögtem ki. Minden szó vörös villanást okozott a koponyámban.
– Nem kopogtam – felelte Szeréné nyersen. Tisztán kiejtett szavai olyan fájdalmasak voltak, mintha bottal vertek volna. Reméltem, hogy nincs tisztában vele, milyen előnyös helyzetben volt. Reméltem, hogy a Bolond hamarosan visszatér. Igyekeztem közömbösnek látszani, mintha csak azért nem kelnék föl az ágyamból, mert nem tartom fontosnak.
– Szükségetek van valamire? – vetettem oda. Valójában minden kiejtett szó túl sokba került.
– Szükség? Soha – vicsorgott.
Mesterség tapogatózott felém ügyetlenül. Justin kíváncsiskodott. Nem tudtam elrejteni a borzongást. A megcsapolás teljesen sebezhetőnek hagyott. Justin otromba tapogatása olyan volt, mintha egy macska élezné a körmeit az agyamon.
Védekezz! suttogta Igazság. Igyekeztem fölvonni a falaimat, de nem tudtam elég erőt összeszedni hozzá. Szeréné mosolygott.
Justin úgy tolakodott az elmémbe, ahogy más egy tál pudingba nyúlna. Hirtelen megkavarodtak az érzékeim. Justin bűzlött a fejemben, szörnyű, rothadt zöldessárga jelenés volt és olyan hangja volt, mint a csontok csikorgásának. Védekezz! kérte Igazság. Elkeseredettnek, gyengének hatott, tudtam, hogy nagyon igyekezett együtt tartani tudatom széthulló darabkáit. Puszta ostobasággal fog megölni. Nem is tudja, mit csinál.
Segíts!
Igazság felől semmit sem éreztem. A kapcsolatunk úgy halványodott el, ahogy a szél fúj el egy pókhálót.
FALKA VAGYUNK!
Justin olyan erősen zuhant neki az ajtónak, hogy koppant a feje. Több volt, mint egy taszítás. Nincs szó arra, amit Éjszem tett Justin elméjén belülről. Keverék mágia lehetett, Éjszem az Ösztönt használta egy Mesterség által létesített hídon keresztül. Saját elméjén belülről támadta meg Justin testét. Justin a torkához kapott, láthatatlan állkapcsok ellen küzdött, mancsok martak, és hagytak vörös foltot a bőrén. Szeréné felsikoltott, mintha egy kardot döftek volna a koponyába és Justin mellé ugrott, hogy segítsen neki.
Ne öld meg! Ne öld meg! NE ÖLD MEG!
Éjszem végre meghallott. Eleresztette Justint és félredobta, ahogy egy patkányt szokott. Mintha fölöttem állt volna védelmezőn. Szinte hallottam a lélegzését és éreztem a bundáját. Nem volt erőm megkérdezni, mi történt. Összegömbölyödtem, mint egy kölyök, akit meg kell védeni. Tudtam, hogy senki sem képes áthatolni Éjszem védelmén.
– Mi volt ez? Mi volt ez? – sikoltozott Szeréné hisztérikusan. Az ingénél fogva talpra rántotta Justint. Élénk nyomok voltak a torkán és a mellkasán, bár gyorsan halványultak. Hamarosan semmi nyoma sem volt Éjszem támadásának, csak a Justin nadrágján terjedő nedves folt. Szemeit szorosan összezárta, Szeréné úgy rázogatta, mint egy rongybabát.
– Justin! Nyisd ki a szemed! Justin!
– Mit csinálsz azzal az emberrel? – kérdezte a Bolond színpadias hangján. Mögötte szélesre tárva az ajtóm. Egy cselédlány haladt el éppen, kíváncsian nézelődött befelé, karján egy kosárral. Egy apródleány jött mögötte, ő is megtorpant és benézett. A Bolond letette a tálcát a padlóra és beljebb lépett.
– Mit jelentsen ez?
– Megtámadta Justint! – zokogta Szeréné.
Hitetlenség áradt szét a Bolond arcán.
– Ő? Úgy néz ki, mint aki egy párnával sem bírna el! Te tépázgattad azt a fiút az előbb.
Szeréné elengedte Justin ingét, aki rögvest összecsuklott. A Bolond szánakozva nézett le rá.
– Szegény pára! Megpróbálta rád erőltetni magát?
– Ne légy nevetséges! – dühöngött Szeréné. – Ő volt az! – mutatott rám.
A Bolond töprengve méregetett.
– Ez súlyos vád. Válaszolj becsülettel, Fattyú. Tényleg megpróbálta rád erőltetni magát ez a nőszemély?
– Nem – recsegtem fáradtan és betegen. – Aludtam. Beosontak a szobámba és... – összevontam a szemöldökömet. – Azt hiszem túl sok Füstöt szívtam ma éjjel.
– Egyetértek! – kiáltott föl a Bolond megvetéssel. – Ilyen hihetetlen vágyakozással ritkán találkoztam! – hirtelen sarkon perdült és a cselédekre rázta az ujját. – Szégyent hoznak Kosvárra! Saját kotériánk tagjai ilyesmiket művelnek! Figyelmeztetlek benneteket, hogy ne szóljatok róla senkinek. A végén még szárnyra kap a pletyka – visszafordult Szeréné és Justin felé. Szeréné arca bíborvörös volt, levegőért kapkodott dühében. Justin nehézkesen fölült és bizonytalanul tartotta magát. Belekapaszkodott Szeréné szoknyájába, mintha egy kisgyerek kapaszkodna az anyjába.
– Nem kívántam meg ezt az embert! – mondta hűvösen és tisztán. – Nem is támadtam meg.
– Hát, akármit csináltál is, jobban tettétek volna a szobádban – vágott közbe a Bolond határozottan. Megfordult, fölvette a tálcát és elindult a folyosón. A tündérháncs tea távozta láttán felnyögtem. Szeréné felém pördült és vicsorgott.
– A végére járok ennek! – morogta.
– De a saját szobádban, kérlek – sikerült az ajtó felé mutatnom. Kiviharzott, nyomában a botorkáló Justinnal. A cseléd és az apród sietve kitért az útjukból. A szobám ajtaja tárva-nyitva állt, hatalmas erőfeszítésembe került, hogy odamenjek és bezárjam. Úgy éreztem, mintha a fejem csak egy golyó lenne, amit a vállamon egyensúlyozok. Amint az ajtó bezárult, nem is próbáltam meg visszamászni az ágyamig, csak lecsúsztam az ajtó tövébe.
Testvér? Haldokolsz?
Nem. De nagyon fáj.
Pihenj. Majd én őrködöm.
Nem tudom megmagyarázni, mi történt azután. Eleresztettem valamit, amit egész életemben markoltam anélkül, hogy tudtam volna róla. Lágy, meleg sötétségbe süllyedtem, egy biztonságos helyre, amíg egy farkas őrködött a szemeimmel.
4.
TÜRELEM ÚRNŐ, LOVAG TRÓNÖRÖKÖS herceg hitvese belvidéki családból származott. Szülei kisnemesek voltak. Az, hogy leányuk magasabb rangba lépjen a birodalom trónörökös hercegének az oldalán, nagy megrázkódtatás lehetett a számukra, különösen, hogy olyan hóbortos, különc természet volt. Lovag sokat emlegetett heves vágya, hogy nőül vegye Türelem kisasszonyt végül első összekülönbözését eredményezte apjával, Elmés királlyal. Ezzel a házassággal nem nyert értékes szövetségest, vagy politikai előnyt; csak egy igencsak különc asszonyt, akit még férje iránti szerelme sem gátolt meg abban, hogy nyíltan hangoztasson népszerűtlen véleményeket, és nem térítette el attól sem, hogy egyszerű céltudatossággal hajszoljon bármilyen haszontalan szórakozást, ami megragadta a fantáziáját. Szülei a vérhasjárvány idején haltak meg, Türelemnek pedig nem volt gyermeke, és feltételezhetően meddő volt, amikor férje, Lovag leesett a lováról és meghalt.
*
Fölébredtem. Vagy inkább magamhoz tértem. Az ágyamban feküdtem, melegségtől, gyengédségtől körülvéve. Nem mozdultam, inkább óvatosan figyeltem a fájdalmakra. A fejem már nem lüktetett, de fáradtnak éreztem magam, és sajgott néhány tagom, a fájdalom utáni merevség állapotában. Borzongás futott végig a gerincemen. Molly meztelenül feküdt mellettem, halkan szuszogott a vállamon. A kandallóban csak pislákolt a tűz. Hallgatóztam. Vagy nagyon késő volt, vagy nagyon korán. A kastély majdnem teljesen csöndes volt.
Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem ágyba.
Újra megborzongtam. Mellettem Molly mocorogni kezdett. Közelebb húzódott hozzám, és álmosan elmosolyodott.
– Néha olyan furcsa vagy – lehelte. – De szeretlek – megint lehunyta a szemét.
Éjszem!
Itt vagyok – mindig ott volt.
Hirtelen nem tudtam megkérdezni. Nem akartam tudni. Csak feküdtem mozdulatlan, rosszul éreztem magam, és sajnáltam magamat.
Megpróbáltalak fölébreszteni, de még nem voltál készen, hogy visszatérj. Az a Másik kimerített.
Az a Másik a királyunk.
A te királyod. A farkasoknak nincsenek királyaik.
Mi történt... hagytam, hogy elillanjon a gondolat. Köszönöm, hogy vigyáztál rám.
Megérezte a fenntartásaimat. Mit tehettem volna? El kellett volna zavarnom? Szomorú volt.
Nem tudom. Ne is beszéljünk róla. Molly szomorú volt, ő pedig megvigasztalta? Nem is tudom, miért lenne szomorú. A mosolyából ítélve csak szomorú volt. Felsóhajtottam. Jobb mihamarabb túllenni rajta. Mellesleg, vissza kellett küldenem a szobájába. Nem tenne jót neki, ha itt lenne, amikor a kastély ébredezni kezd.
– Molly? – mondtam gyengéden.
Megmozdult és kinyitotta a szemét. – Fitz – mondta álmosan.
– A biztonság kedvéért jobb lenne, ha visszamennél a szobádba.
– Tudom. Nem is kellett volna idejönnöm – elhallgatott. – Amiket a múltkor mondtam. Nem...
A szájára tettem a kezem. Elmosolyodott.
– Ezek az elcsitítások igen... érdekesek újabban – eltolta a kezem, és forrón megcsókolt, aztán kibújt az ágyból, és fürgén felöltözött. Én kicsit lassabban keltem föl. Rám nézett, tekintetéből szerelem sugárzott. – Egyedül megyek. Biztonságosabb. Nem szabad, hogy együtt lássanak minket.
– Egyszer majd... – kezdtem. Ezúttal ő némított el engem.
– Erről most ne is beszéljünk. Maradjon ez az éjszaka olyan, amilyen volt. Tökéletes – megint megcsókolt, sietve, aztán kisurrant a szobából, és halkan becsukta maga után az ajtót. Tökéletes?
Befejeztem az öltözködést, és megraktam a tüzet. Leültem a székembe a kandalló mellett, és vártam. Nemhiába, hamarosan megnyílt az Árny birodalmába vezető ajtó. Olyan gyorsan mentem föl a lépcsőn, ahogy csak tudtam. Árny a kandallója mellett ücsörgött.
– Hallgatnod kell rám – üdvözöltem. Hangerősségem hallatán riadtan fölvonta a szemöldökét. A másik szék felé intett, hogy foglaljak helyet. Szóra nyitottam a számat, de amit Árny akkor tett, attól minden szőrszálam égnek állt. Körülnézett, mintha egy nagy tömeg közepén állnánk, aztán ujjával elcsendesítő mozdulatot tett. Közelebb hajolt, amíg majdnem összeért a fejünk.
– Halkan, halkan. Ülj le. Mi történt?
Leültem a megszokott helyemre a kandalló előtt. A szívem a torkomban dobogott! Árny szobája volt az egyetlen hely egész Kosvárban, ahol sosem kellett attól tartanom, hogy valaki meghallhat.
– Rendben – fújta ki a levegőt. – Jelents.
Nagy levegőt vettem és belevágtam. Nem hagytam ki semmit, felfedve Mesterségbeli kapcsolatomat Igazsággal, hogy az egész történetnek értelme legyen. Nem hagytam ki egyetlen részletet sem: a Bolond megverését, Kettricken ajánlatát Testens Hercegnek és az én királynak tett szolgálatomat aznap este. Nem hagytam ki Szerénét és Justint sem. Amikor megemlítettem Pompa kémeit, lebiggyesztette az ajkát, de nem tűnt meglepettnek. Mikor befejeztem, nyugodtan végigmért.
– És milyen következtetéseket vonsz le ebből? – kérdezte halkan. Mintha egy újabb rejtvény lenne, amit leckeként meg kellene oldanom.
– Beszélhetek nyíltan a gyanúimról? – kérdeztem halkan.
Biccentett.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Amíg beszéltem arról a képről, ami kialakult bennem az elmúlt hetek alatt, úgy éreztem, nagy tehertől szabadulok meg. Árny tudni fogja, mit kell tenni, tehát beszéltem, gyorsan, pontosan. Pompa tudta, hogy a király haldoklik. Wallace volt az eszköze, aki függőségben tartotta a királyt, és elérte, hogy hallgasson Pompa suttogásaira. Alá akarja ásni Igazságot, megfosztja Kosvárat minden vagyonától. Medwent a Martalócoknak akarja dobni, hogy lefoglalja őket, amíg saját becsvágyát igyekszik kielégíteni, Kettrickent pedig rosszindulatú idegen királynénak akarja feltüntetni, aki hűtlen a férjéhez, fondorlatos és meg akarja szerezni a trónt. Ezalatt elég hatalmat gyűjt magának, míg végül a trónt akarja megszerezni. Ezért a léha szórakoztatás, amivel a belvidéki Hercegségek képviselőit mulattatja.
Árny vonakodva bólogatott a beszámolóm során. Mikor szünetet tartottam, halkan közbeszólt. – Sok lyuk van még ezen a hálón, amit szerinted Pompa magának sző.
– Néhányat be tudok tölteni – suttogtam. – Tegyük fel, hogy a Galenus által létrehozott kotéria Pompához hű? Tegyük fel, hogy minden üzenet először hozzá fut be, és csak azok jutnak tovább a célzotthoz, amiket jóváhagy?
Árny arca elkomorodott. Még elszántabban folytattam.
– Tegyük fel, hogy csak annyira késleltetik az üzeneteket, hogy szánalmassá tegyék a védekezési próbálkozásainkat? Lejáratja Igazságot, és aláássa a bizalmát az emberei közt is.
– Igazság nem tudja megállapítani ezt?
Lassan megráztam a fejem. – Nagyon erős a Mestersége, de nem figyelhet egyszerre mindenhová. Képességének ereje abban rejlik, hogy nagyon erősen tud összpontosítani rá. Hogy a saját kotériája után kémkedjen, föl kellene hagynia a partvidék figyelését.
– Igazság... most is követi ezt a társalgást?
Szégyenkezve megvontam a vállam.
– Nem tudom. Ez a hibáim átka. A vele való kötelékem néha hibás. Néha olyan tisztán érzékelem az elméjét, mintha mellettem állna, és hangosan kimondaná, amit gondol, máskor pedig alig észlelem. Múlt éjjel, amikor rajtam keresztül beszélgettek, minden szavukat értettem. Most pedig... – magamban keresgéltem, ahogy az ember a tárcáját szokta keresni – semmi mást nem érzek, csak annyit, hogy kapcsolatban állunk – előre hajoltam, és a kezembe támasztottam a homlokomat. Kimerültnek éreztem magam.
– Teát? – kérdezte gyengéden.
– Legyél szíves. És ha ülhetnék még egy kicsit némán. Nem is tudom, mikor fájt így a fejem valaha is.
Árny a tűzre tette a kannát. Undorodva figyeltem, ahogy összekeverte a füveket. Egy kevés tündérháncs, nem annyi, amennyire korábban szükségem lett volna; borsmenta és macskamenta, egy darabka finom gyömbérgyökér. Felismertem, hogy nagyjából ezt a főzetet szokta készíteni Igazságnak a Mesterség okozta kimerültség ellen. Aztán megint leült mellém.
– Nem tudom elképzelni. Amit te feltételezel, ahhoz vakon hűségesnek kell lenniük Pompához.
– Lehetséges, ha valaki erős Mesterséghasználó. Az én hibáim annak az eredményei, amit Galenus tett velem. Emlékszel Galenus fanatikus rajongására Lovag iránt? Az például ilyen kialakított hűség volt. Galenus mindannyiukkal megtehette, mielőtt meghalt, akkor, amikor befejezte a tanításukat.
Árny lassan megrázta a fejét. – Gondolod, hogy Pompa van olyan ostoba, hogy azt hiszi, a Martalócok majd megállnak Medwennél? Előbb-utóbb úgyis megtámadják Kost, aztán Rippont és Shoakst. Akkor mi marad neki?
– A belvidéki Hercegségek. Igazán úgy is csak velük törődik, ott hűségesek hozzá. Lesz egy tágas ütközőterület közte és a Martalócok között. És akárcsak te, talán ő is úgy gondolja, hogy nem terület kell nekik, csak falvak és partvidék, amit fosztogathatnak. Végtére is, tengeri népek, nem fognak olyan messzire behatolni csak azért, hogy zaklassák. A partmenti Hercegségek pedig úgyis túl elfoglaltak lesznek ahhoz, hogy ellene forduljanak.
– Ha a Hat Hercegség elveszíti a partvidékét, akkor elveszíti a kereskedelmét is, a hajózást is. Mennyire lesznek ezzel elégedettek Szántásban és Fészekben?
Megvontam a vállam. – Nem tudom az összes választ, de ez az egyetlen elmélet, amibe a legtöbb darabka beleillik.
Fölkelt, hogy forró vizet töltsön egy kövér barna csészébe, aztán beleszórta az összekevert gyógyfüveket. Figyeltem ahogy elkeveri. Egy kert vegyes illatai töltötték be a szobát. Megjegyeztem magamban a képet, ahogy az öregember fedőt rak a kannára, aztán a tálcára tesz két gőzölgő bögrét és elrendezi. Jól a szívembe zártam a látványt. Az öregség lassan utolérte Árnyat is, olyan bizonyossággal, ahogy Elmést emésztette el a betegsége. Mozdulatai már nem voltak olyan határozottak, ébersége sem volt a régi. Belesajdult a szívem, ahogy megpillantottam az elkerülhetetlent. Ahogy a kezembe nyomta a teát, felmordult arckifejezésem láttán.
– Mi a baj? – kérdezte halkan. – Kérsz bele egy kis mézet?
Megráztam a fejem, belekortyoltam a teába, és leforráztam a nyelvemet. Kellemes aromák tompították el a tündérháncs ízét. Nemsokára éreztem, hogy kitisztul a fejem, és elillan a fájdalom, amit már alig vettem észre.
– Sokkal jobb – sóhajtottam. Árny elégedetten hátradőlt.
– Még mindig elég ingatag elmélet – hajolt közelebb nemsokára. Talán egyszerűen csak egy önimádó herceg, aki kiszórakozza magát, amíg a trónörökös távol van. Nem törődik a partszakasz védelmével, mert rövidlátó, és arra számít, hogy ha a bátyja visszatér, majd rendet teremt. Rájár a kincstárra, és eladja az állatokat, hogy minél nagyobb vagyont halmozzon föl magának, amíg senki sem figyel rá.
– Akkor miért tünteti föl Medwent árulóként, Kettrickent pedig kívülállóként? Miért akarja nevetségessé tenni Igazság küldetését?
– Féltékenységből. Mindig is ő volt az elkényeztetett gyermek. Nem hiszem, hogy Elmés ellen fordulna – volt valami Árny hangjában, ami arra utalt, hogy szeretett volna hinni benne. – Tőlem származnak a gyógyfüvek, amikkel Wallace kezeli Elmést.
– Nem kétlem, hogy tőled származnak, de azt hiszem, mást is hozzáadnak.
– Mi értelme volna? Még ha Elmés meg is hal, még mindig Igazság a trónörökös.
– Hacsak meg nem hal útközben – föltartottam a kezem, amikor Árny tiltakozni próbált. – Nem kell megtörténnie. Ha Pompa irányítja a kotériát, bármikor a halálhírét keltheti. Ő lesz a trónörökös. Aztán... – befejezetlenül hagytam a mondatot.
Árny nagyot sóhajtott. – Elég. Már így is elég töprengeni valót adtál. Utánajárok a feltételezéseidnek a magam módszereivel. Addig is, vigyázz magadra. És Kettrickenre, meg a Bolondra. Ha csak egy csepp igazság is van az elméletedben, mindannyian akadályt jelentetek Pompának.
– És mi van veled? – kérdeztem halkan. – Mi ez a suttogás? Itt, a szobádban?
– Van egy szoba, ami szomszédos az enyémmel. Eddig üresen állt, de most Pompa egyik vendége lakik benne. Szántás Hercegség örököse, Pompa kuzinja. Rossz alvó, már többször is panaszkodott a cselédeknek, hogy patkányokat hall a falak közül. Múlt éjszaka Somfordi felborított egy kannát, ami nagyot csörömpölt. Fényes fölébredt rá. Nagyon kíváncsi ember, azóta a cselédeket kérdezgeti, hogy járnak-e szellemek Kosvár falai közt. Hallottam, ahogy kopogtat a falon. Azt hiszem, gyanítja, hogy létezik ez a szoba. Nem kell, hogy aggasszon minket, biztos vagyok benne, hogy hamarosan távozik, addig azonban óvatosabbnak kell lennünk.
Tudtam, hogy többről van szó, de bármit is hagyott ki, tudtam, hogy nem mondaná el, ha rákérdeznék. Mást kérdeztem helyette.
– Árny, még mindig meg tudod látogatni naponta a királyt?
Lenézett a kezeire, és lassan megrázta a fejét.
– Pompa mintha gyanítaná, hogy létezem, ennyit bevallok. Valamit gyanít, ezért valamelyik embere mindig a király közelében ólálkodik. Megnehezíti a dolgomat. De elég legyen a gondokból, gondolkozzunk inkább azon, hogy miként fordulhatnának jóra a dolgok.
Ezzel hosszú magyarázatba kezdett az Elődökről azok alapján, amit tudtunk róla. Eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mi történne, ha Igazság sikerrel járna, és vajon milyen formában segítenének az Elődök. Úgy tűnt, Árny nagy reményekkel és őszintén beszél, még lelkesedett is. Igyekeztem osztozni benne, de az én elképzelésem a Hat Hercegség megmentéséről abban állt, hogy kipusztítanám a sorainkban lappangó kígyókat. Nemsokára visszaküldött a szobámba. Ledőltem az ágyra, hogy pihenjek pár percet még napfelkelte előtt, ehelyett mély álomba merültem.
Egy időre heves viharok köszöntöttek a partokra, megbecsültük minden napját. Igyekeztem észrevétlen maradni a kastélyban, elkerültem Pompát, még ha ez azt is jelentette, hogy az őrszobában kellett étkeznem, és sietve vágtam át olyan termeken, amelyekben Justin és Szeréné megfordulhatott. Will, a kotéria harmadik tagja is visszatért Medwenből. Nagy ritkán láttam Szeréné és Justin társaságában, de inkább magányosan járt-kelt, félig lehunyt szemeitől örökké álmosnak tűnt. Nem olyan hévvel és erővel gyűlölt, mint a többiek, de azért őt is elkerültem. Azt mondogattam magamnak, hogy okosan cselekszem, de ugyanakkor gyávának tartottam magam. Olyan gyakran látogattam meg a királyt, ahogy csak tudtam, de nem elégszer.
Eljött egy reggel, amikor arra riadtam, hogy valaki dörömböl az ajtómon, és a nevemet kiabálja. Kibotorkáltam az ágyból és kinyitottam az ajtót. Egy sápadt lovászfiú állt az ajtóban és reszketett.
– Fürge arra kér, hogy gyere az istállókba. Most azonnal!
Nem hagyott időt, hogy válaszoljak az üzenetre, úgy elinalt, mintha ördögök kergetnék.
Belebújtam előző napi ruháimba, gondoltam rá, hogy megmosakodok, és kifésülöm a hajamat, de ez már félúton jutott csak eszembe. Ahogy keresztülsiettem az udvaron, már messziről veszekedés hangjait hallottam. Tudtam, hogy Fürge nem küldetne értem egy apróság miatt. El sem tudtam képzelni, miért tenne ilyet. Kitártam az istálló ajtaját, és keresztülfurakodtam az összesereglett lovászok és szolgák hadán, hogy a gyülekezet közepéhez érjek.
Burrick volt az. Már nem kiabált. Utazástól megviselten és fáradtan csak állt némán. Fürge előtte állt, sápadtan, de határozottan.
– Nem volt választásom – mondta éppen halkan. – Neked is ugyanezt kellett volna tenned.
Burrick arca gyűröttnek tűnt. A megdöbbenéstől üres tekintettel, hitetlenkedve bámult körbe.
– Tudom – mondta. – Tudom – felém fordult. – Fitz. Elvitték a lovaimat – ingadozott.
– Nem Fürge hibája – mondtam halkan. – Hol van Igazság herceg?
Összeráncolta a szemöldökét és furcsálkodva nézett rám.
– Nem számítottatok rám? – kérdezte, aztán hangosabban folytatta. – Több üzenetet is küldtünk előre. Nem kaptátok meg?
– Semmit sem hallottunk. Mi történt? Miért jöttél vissza?
Végignézett a körülöttünk ácsorgó lovászokon és állatgondozókon, és egy pillanatra ismét a régi Burrick volt.
– Ha még nem hallottál róla, akkor nem pletykának való. Egyenesen a királyhoz kell mennem – kihúzta magát, megint végigmérte a bámészkodókat, és régi megszokott éllel a hangjában csattant föl. – Nincs semmi dolgotok? Amint visszatértem a kastélyból, ellenőrzöm, hogy hogyan mentek a dolgok a távollétemben.
A tömeg szétrebbent, mint egy verébraj, Burrick pedig Fürgéhez fordult.
– Gondoskodnál a lovamról? Szegény Rozsdással keveset törődtem az utóbbi időben. Jól bánj vele, most, hogy végre otthon van.
Fürge biccentett. – Természetesen. Küldessek a gyógyítóért? Mire visszatérsz, itt is lehet.
Burrick megrázta a fejét.
– Amit lehetett, megtettem magam. Gyere, Fitz, add a karod.
Hitetlenkedve engedelmeskedtem, Burrick pedig erősen rám nehezedett. Akkor pillantottam le először. Amit addig vastag téli öltözéknek véltem a lábán, éppenséggel vastag kötözés volt a rosszabbik lábán. Nem nehezedett rá, inkább a másik lábát használta, és rám támaszkodott. Közelről a fájdalom izzadságszagát éreztem meg rajta. Ruhái ázottak és szakadozottak voltak, arca és kezei koszosak, maszatosak voltak. Egyáltalán nem az a Burrick volt, akit ismertem.
– Kérlek – kezdtem halkan, ahogy elindultunk a kastély felé –, ugye Igazság jól van?
Halovány mosolyt villantott rám. – Gondolod, hogy ha a herceg halott lenne, én még élnék? Sértegetsz. Mellesleg használd a fejedet. Tudnád, ha halott lenne, vagy megsebesült volna – megtorpant és óvatosan méregetett. – Vagy talán tévednék?
Értettem, mire célzott.
– Elég bizonytalan a kapcsolatunk – ismertem be szégyenkezve. – Néha tiszták a dolgok, de gyakrabban nem. Erről semmit sem tudtam. Mi történt?
Eltöprengett. – Igazság azt mondta, hogy megpróbál üzenni rajtad keresztül. Ha nem kaptál utasításokat, akkor először a királynak kell tudnia róla.
Nem kérdeztem többet.
Már el is felejtettem, hogy milyen régóta nem látta Burrick a királyt. Délelőttönként sosem volt elég jól, de amikor megemlítettem neki, azt mondta, inkább rossz időpontban zavar, mint hogy tovább késleltesse az információkat. Kopogtunk és meglepetésemre azonnal bejutottunk. Wallace nem volt sehol, csak a Bolond köszönt rám.
– Még több Füstért jöttél? – aztán, amikor meglátta Burrickot, lefagyott az arcáról a mosoly. A szemembe nézett. – A herceg?
– Burricknak jelentenivalója van a királynak.
– Megpróbálom fölébreszteni, bár ahogy mostanság állnak a dolgok, akár álmában is beszélhetsz vele. Ugyanannyi figyelmet szentel neki.
Bármennyire is hozzászoktam a Bolond gúnyolódásához, mégis szíven ütött a szarkazmus és a beletörődés, ami a hangjából áradt. Burrick aggódva nézett rám.
– Mi a baja a királyomnak? – kérdezte suttogva.
Megráztam a fejem, aztán intettem, hogy üljön le.
– Addig állok a királyom előtt, amíg azt nem mondja, hogy leülhetek – mondta határozottan.
– Megsebesültél. Biztosan megérti.
– Ő a királyom. Én ezt értem.
Föladtam. Jó ideig vártunk, végül a Bolond kilépett a király hálószobájából.
– Nincsen túl jól – figyelmeztetett minket. – Időbe került megértenie, ki van itt, de azt mondja, meghallgat a szobájában.
Burrick tehát ismét rám nehezedett és beléptünk a Füsttől terhes, félhomályos hálószobába. Láttam, hogy Burrick elfintorodik. A csípős illat belengte a szobát, több füstölő is égett. A Bolond Elmés mellé lépett és párnákat gyömöszölt a háta mögé, amíg a király ülő helyzetbe került és egy erőtlen intéssel elküldte a Bolondot.
Ránéztem a királyra, és eltűnődtem, miért nem vettem észre korábban a betegség jeleit. Lesoványodása, izzadságának erős illata, a szeme fehérjébe keveredett sárga árnyalat: ezekre föl kellett volna figyelnem. A Burrick arcára kiült megdöbbenés elárulta, hogy a változás igen jelentős volt, mióta utoljára látta. Ennek ellenére jól álcázta, és kihúzta magát.
– Felség, jelenteni jöttem – mondta formálisan.
Elmés lassan pislantott.
– Jelenteni – mondta halványan. Nehéz volt eldönteni, hogy csak Burrickot ismétli, vagy önálló gondolatként fogalmazódott meg benne. Burrick parancsnak vette. Olyan részletes és pontos volt, ahogy azt tőlem szokta elvárni. Álltam és támasztottam, amíg beszámolt az útjukról. Nem cifrázta a szavait, egyszerű szavakkal beszélt. Az utazás telve volt nehézségekkel. Az előreküldött futárok ellenére a vendéglátás és a segítségnyújtás sok kívánnivalót hagyott maga után. Azok a nemesek, akiket Igazság útja érintett, azt állították, hogy nem tudtak Igazság érkezéséről, legtöbbször csak cselédek vártak rájuk, a vendéglátás pedig csak olyan volt, mintha egyszerű utazók lettek volna. Az utánpótlások és a váltás lovak nem várták őket a megjelölt helyeken. A lovak többet szenvedtek, mint az emberek, az időjárás pedig könyörtelen volt.
Amíg Burrick jelentett, néha éreztem, hogy a kimerültségtől néha megremegett. Olyankor mindig mélyet lélegzett, és összeszedte magát a folytatáshoz.
Megremegett a hangja, amikor elbeszélte, hogyan rontottak rájuk Fészek síkságain, még mielőtt a Kék-tóhoz értek volna. Nem vont le következtetéseket, és feltételezéseket sem közölt, csak megjegyezte, hogy rablókhoz képest elég katonásan harcoltak. Bár nem viselték semelyik nemes színét, útonálló létükre jól el voltak látva ruhákkal és fegyverekkel. Láthatóan Igazság volt a célpontjuk, mert amikor két málhásállat elszabadult, és nekiiramodott, egyikük sem indult utánuk. A banditák inkább az élelem és a felszerelés után vetették volna magukat ahelyett, hogy tovább harcoljanak a katonákkal. Igazság emberei találtak egy helyet, ahol megvethették magukat, és visszaverték a támadókat. A támadók végül föladták, amikor látták, hogy Igazság testőrei inkább meghalnak, minthogy megadják magukat, vagy hagyják, hogy gazdájuk meghaljon. Elmenekültek, elhullott társaikat ott hagyták a hóban.
– Nem győztek le minket, de sok felszerelésünk odalett, hét embert és kilenc lovat veszítettünk, ketten súlyosan, hárman könnyebben megsebesültünk. Igazság herceg úgy döntött, hogy a sebesülteket visszaküldi Kosvárba. Két ép embert küldött velünk, ő pedig tovább indult testőrségével a Hegyvidéki Királyság felé, ahonnan nélkülük akar továbbutazni. Keefet állította az élünkre és leveleket bízott rá. Nem tudom mi állhatott bennük. Keef és a többiek öt nappal ezelőtt haltak meg. Nem sokkal Kos határa előtt lesből rontottak ránk. Íjászok... gyorsan végeztek. Négyen rögtön meghaltak közülünk, az én lovamat is eltalálták. Fiatal állat még, megriadt és a folyóba zuhantunk. A Kos folyó ott mély és erős a sodrása, így csak belé tudtam kapaszkodni, amíg lejjebb partot nem fogtunk. Még hallottam, ahogy Keef kiált, hogy vágtassanak, mert valakinek vissza kell térnie Kosvárba. Mikor visszaértem, már mind halottak voltak és a levelek is eltűntek.
Egész végig egyenesen állt, tiszta hangon jelentett. Nem volt más, mint az út egyszerű szavakkal való leírása, nem említette a gyanúit, következtetéseit és azt sem, mit érzett amiatt, hogy visszaküldték. Gyanítottam, hogy este a sárga földig leissza magát. Eltűnődtem, hogy vajon szüksége lesz-e társaságra. Egyelőre azonban csak állt némán és várta a király kérdéseit. A csönd hosszúra nyúlt.
– Felség? – próbálkozott.
Elmés király megmoccant.
– Eszembe juttatja a fiatalságomat – mondta rekedten. – Egykoron én is megültem a lovat és forgattam a kardot. Ha valaki elveszíti... hát, ha egyszer vége, akkor többet vesztett vele. De a lovad jól van, ugye?
Burrick összevonta a szemöldökét. – Megtettem amit tudtam, felség. Hamar felgyógyul.
– Nos, legalább emiatt nem kell aggódni. Legalább nem kell aggódni – elhallgatott. Egy darabig hallgattam a lélegzését. Mintha nagy erőfeszítésébe került volna. – Menj és pihenj le – mondta végül. – Szörnyen nézel ki. Talán... – megállt, vett két levegőt –, később hívatni foglak, ha kipihented magad. Biztos vagyok benne, hogy vannak kérdések... – elhalkult a hangja, aztán csak a lélegzése hallatszott. Mélyeket lélegzett, mint egy olyan ember, aki a fájdalmát igyekszik elűzni. Emlékszem rá, hogy mit éreztem aznap éjszaka. Megpróbáltam elképzelni, ahogy Burrick jelentése közben el kellett viselnie a fájdalmat. A Bolond előrehajolt, hogy a király arcába nézzen, aztán lassan megrázta a fejét.
– Gyere – suttogtam Burricknak. – A királyod parancsot adott.
Mintha még jobban rám nehezedett volna, ahogy kifelé tartottunk.
– Mintha nem is törődött volna vele – mondta halkan és óvatosan, ahogy végigvonultunk a folyosón.
– Dehogynem. Higgy nekem, igenis érdekli – elértünk a lépcsőhöz. Végiggondoltam az utunkat, le a lépcsőn, át a konyhán és az őrszobán, ki az udvarra, aztán az istállóba és föl Burrick szobájába. Vagy fölfelé két emeletet a szobámba. – Az én szobámba viszlek – mondtam.
– Nem. A sajátomba akarok menni – mondta nyűgösen.
– Nemsokára. Majd ha pihentél egy keveset – mondtam határozottan. Nem tiltakozott, ahogy elindultunk fölfelé. Nem hiszem, hogy lett volna ereje ellenállni. A falnak dőlt, amíg kinyitottam az ajtót. Amint kinyílt, betámogattam, és igyekeztem az ágyamba bújtatni, de erősködött, hogy jó lesz neki a szék is a kandalló mellett. Miután leült, behunyta a szemét, és hátradöntötte a fejét. Hirtelen az út minden megpróbáltatása kiült az arcára.
Fölemelte a fejét, és úgy nézett körül a szobámban, mintha még nem látta volna.
– Fitz? Van valami innivalód?
Tudtam, hogy nem teára gondolt. – Pálinka?
– Az az olcsó szederpálinka, amit te szoktál inni? Azt inkább nem.
Megraktam a tüzet a kandallómban, és sietve átnéztem a gyógyfűkészletemet. Nem volt sok, a legtöbbet a Bolondnak adtam.
– Burrick, elmegyek, hozok ennivalót és egy pár dolgot. Rendben?
Nem válaszolt. Mélyen aludt a székben. Mellé álltam; nem kellett megérintenem hogy érezzem, lázas. Ezúttal vajon mi történhetett a lábával? Új sérülés a régi fölé, amit napokig nem pihentetett utána. Nem fog egyhamar begyógyulni. Kisiettem a szobámból.
Sárát pudingkészítés közben zavartam meg, és elmondtam neki, hogy Burrick a szobámban van, fáradt és megsérült. Azt hazudtam, hogy farkaséhes, és megkértem, hogy küldjön föl egy fiút ennivalóval és pár vödör tiszta, forró vízzel. Azonnal átruházta másra a pudingkészítést, és saját maga kezdte elkészíteni az ételt. Hamarosan egy egész vendégseregre való ennivalóm lesz, gondoltam magamban.
Kisiettem az istállóba, és megmondtam Fürgének, hogy Burrick a szobámban van, és ott is marad egy ideig. Aztán fölmentem Burrick szobájába, és arra gondoltam, hogy összeszedem a szükséges füveket. Benyitottam. A szoba hideg volt és nyirkos egy kicsit. Magamban megjegyeztem, hogy föl kell küldenem valakit, hogy gyújtson be, hozzon tűzifát, vizet és gyertyákat. Burrick úgy számolt, hogy egész télen távol lesz, ennek megfelelően teljesen kitakarította a szobáját. Csak kevés füvet találtam, a többit vagy magával vitte, vagy másoknak adta.
Álltam a szobája közepén, és eszembe jutott, hogy hónapok óta nem jártam benne. Gyermekkori emlékek rohantak meg; hosszú órákat töltöttem a kandalló előtt lószerszámot javítva. Az ágyam a tűz mellett volt. Kotnyeles, az első kutyám, akit aztán Burrick elvett tőlem. Megráztam a fejem, és sietve elhagytam a szobát.
Türelem ajtaján kopogtattam. Füze nyitotta ki, és arckifejezésemet látva azonnal azt kérdezte mi a baj.
– Burrick visszatért. Fönt van a szobámban, és súlyosan megsebesült. Nem értek igazán a gyógyfüvekhez...
– Küldettél már a gyógyítóért?
Tétováztam. – Burrick mindig jobb szerette maga intézni az ilyesmit.
– Így igaz – mondta Türelem belépve a szobába. – Mit csinált már megint az az őrült? Igazság herceg jól van?
– A herceget és az őrségét megtámadták. A herceg nem sérült meg, és folytatja az útját a hegyek felé. Visszaküldte a sérülteket, de csak Burrick élte túl az utat.
– Olyan nehéz volt a visszaút? – kérdezte Türelem. Füze közben föl-alá járt a szobában és gyógyfüveket, kötözéshez való ruhákat és gyolcsot vett magához.
– Hideg volt és alattomos. Kevés segítséget kaptak, de az emberek akkor haltak meg, amikor nem messze Kos határától íjászok támadtak rájuk. Burrick lova belevitte a folyóba és az elsodorta magával. Valószínűleg ez mentette meg.
– Milyen komoly a sérülése? – már Türelem is meglódult, és kinyitott egy kis szekrényt, amiből kenőcsös tégelyeket szedett elő.
– A lába. Ugyanaz. Nem tudom biztosan, még nem néztem meg, de nem tud ráállni. Láza is van.
Türelem kerített egy kosarat, és elkezdte belerakodni a füveket és tégelyeket.
– Hát te meg mit állsz ott? – csattant föl, amíg várakoztam. – Menj vissza a szobádba, és tedd hasznossá magad. Rövidesen mi is ott leszünk.
– Nem hiszem, hogy hagyja, hogy segíts neki – mondtam ki nyíltan.
– Majd meglátjuk – mondta Türelem nyugodtan. – Most pedig indulj, és gondoskodj róla, hogy legyen meleg víz.
A melegvizes vödrök, amiket kértem, már az ajtóm előtt álltak. Mire forrni kezdett a víz a kannámban, megnőtt a forgalom a szobámban. Sára kéttálcányi ennivalót küldött, meleg tejet és forró teát is, azután befutott Türelem is, és elkezdte kirakosgatni a gyógyfüveket a ládámra. Elküldte Füzét, hogy kerítsen egy asztalt és két széket, ezalatt Burrick mélyen aludt a székemben, és nem riadt föl a jövés-menésre.
Türelem meglepő otthonossággal tette Burrick homlokára a kezét, hogy megtudja, mekkora láza van, aztán daganatokat keresett az álla alatt. Előrehajolt, és az arcába nézett.
– Burrick? – sóhajtotta halkan. Burrick meg se rezzent. Türelem lágyan végigsimított az arcán. – Olyan sovány vagy, olyan megviselt.
Benedvesített egy rongyot, és akkora gyengédséggel mosta le az arcát és a kezeit, mintha egy gyermek lett volna, aztán lerántott egy pokrócot az ágyamról, és betakarta vele. Észrevette, hogy őt nézem. Rám meredt. – Szükségem van egy tál meleg vízre – csattant föl. Amíg engedelmeskedtem, leguggolt, és egy ollóval fölvágta a kötést. Nem úgy tűnt, mintha kicserélte volna azóta, hogy a folyóba zuhant. A kötés a térde fölé ért. Amíg Füze fogta a tál meleg vizet, és Türelem mellé térdelt, úrnője szétnyitotta az ázott kötést, mintha egy kagyló héja lett volna.
Burrick egy mordulással fölébredt, és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem tudta hol van, aztán rám nézett és a két nőre, akik a lábánál térdeltek.
– Mi az? – nyögte ki.
– Szörnyen néz ki – mondta Türelem. Úgy nézett rá, mintha besározta volna a frissen fölmosott padlót. – Legalább tisztán tarthatta volna.
Burrick lenézett a lábára. Alvadt vér és folyami iszap száradt össze a megduzzadt seb körül. Láthatóan hátrahőkölt tőle. Válasza ugyanolyan kemény és határozott volt, mint Türelem szemrehányása.
– Amikor Rozsdás beugrott a folyóba, odalett mindenem. Nem volt gyolcsom, se kenőcsöm, még ennivalóm sem. Kimoshattam volna, de nem tudtam volna újra bekötözni. Akkor most fagyott lenne.
– Itt van ennivaló – vágtam közbe. Úgy tűnt, egyetlen módja a vitatkozás elkerülésének, ha megakadályozom, hogy beszéljenek egymással. Az asztalt az egyik tálcával a szék mellé toltam, hogy elérhesse. Türelem fölállt, hogy ne legyen útban. Töltöttem egy bögre meleg tejet, és Burricknak adtam. Egy kicsit remegett a keze, ahogy a szájához emelte. Nem is hittem, hogy olyan éhes volt.
– Ne nyeld le! – tiltakozott Türelem. Füzével együtt figyelmeztető tekintetet küldtünk Türelem felé. Az ennivaló azonban teljesen lekötötte Burrick figyelmét. Letette a bögrét, és amíg gondosan újratöltöttem, elpusztította a tálca tartalmának jelentős részét. Furcsa volt látni, ahogy reszket annak ellenére, hogy evett. Azon tűnődtem, vajon addig hogyan tartotta magát.
– Mi történt a lábaddal? – kérdezte Füze. – Kapaszkodj – mondta aztán, és egy meleg nedves ruhát tett a sebre. Burrick elsápadt, és megremegett, de nem szólt egy szót sem, inkább ivott még egy kis tejet.
– Egy nyílvessző – mondta végül. – Átkozott balszerencse volt, hogy pont ott talált el, ahol az a vadkan felöklelt annak idején. Igazság szedte ki a nyílhegyet – hirtelen hátradőlt a székben, mintha az emlék fölkavarta volna. – Pontosan a régi seb fölött – mondta halkan. – Minden egyes alkalommal, amikor behajlítottam a térdemet, fölnyílt a seb.
– Nem kellett volna mozgatnia a lábát – jegyezte meg Türelem bölcsen. Mindhárman rámeredtünk. – Ó, gondolom nem volt sok választás – mentegetőzött.
– Nézzük meg – javasolta, és a nedves ruháért nyúlt.
Burrick félresöpörte a kezét. – Hagyd csak. Majd ellátom magamat evés után.
– Evés után pihenni fog – mondta Türelem. – Füze, kérlek lépj arrébb.
Meglepetésemre Burrick nem szólt többet, Füze hátrébb lépett, Türelem pedig letérdelt elé. Burrick különös kifejezéssel az arcán figyelte Türelem úrnőt, ahogy levette a rongyot. Beáztatta a sarkát, és óvatos, de határozott mozdulatokkal letisztította a sebet. Az alvadt vér jelentős része eltűnt, a seb pedig már korántsem látszott olyan szörnyűnek, mint korábban. Csúnya sérülés volt, többször is fölnyílt és megduzzadt, de mindenki föllélegzett, ahogy Türelem kitisztította. A seb nem fertőződött el. Türelem nézte egy darabig.
– Mit gondolsz? – kérdezte hangosan, de nem célozta senkinek a kérdést. – Ördöggyökér fölmelegítve és apróra törve? Füze, van a kosárban?
– Egy kevés, úrnőm – felelte Füze, és kotorászni kezdett utána.
Burrick felém fordult. – Azok a tégelyek az én szobámból valóak?
Biccentettem.
– Gondoltam. Hozd ide nekem azt a gömbölyű barnát.
Kivette a kezemből és levette a fedelét. – Ilyet vittem magammal is az útra, de elveszett a málhás állatokkal, már az első rajtaütésnél.
– Mi az? – kérdezte Türelem kíváncsian.
– Tyúkfű és platánlevél. Olajba áztatva és méhviasszal kenőcsnek kikeverve.
– Az is megteszi – bólogatott. – Az ördöggyökér után.
Fölkészültem a vitára, de újabb meglepetésemre Burrick csak bólintott. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Hátradőlt, maga köré fogta a pokrócot, és lehunyta a szemét.
Kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam és Kettricken állt az ajtóm előtt, háta mögött Rozmaringgal.
– Az egyik udvarhölgy azt hallotta, hogy Burrick visszatért – kezdte, aztán benézett mögém a szobába. – Igaz tehát. Megsérült? És mi van az urammal, mi van Igazsággal? – hirtelen jobban elsápadt, mint amennyire lehetségesnek tartottam.
– Jól van – biztosítottam. – Fáradjon beljebb – átkoztam magam a figyelmetlenségem miatt. Azonnal érte kellett volna küldetnem, tudhattam volna, hogy másként nem értesül a dolgokról. Ahogy belépett, Türelem és Füze fölnéztek a dolguk mellől, és rövid köszöntéseket motyogtak.
– Mi történt vele? – követelte Kettricken. Elmondtam neki mindent, amit Burrick jelentett Elmésnek, mert úgy gondoltam, mindenről tudnia kell, ami a férjére vonatkozik. Végighallgatta a beszámolómat, csak utána szólalt meg.
– Hála az egeknek, hogy közeledik a hegyvidékhez. Ott legalább az emberektől biztonságban lesz – ezzel közelebb húzódott Türelemhez és Füzéhez, akik az ördöggyökér őrlésével voltak elfoglalva. Gondosan fölgőzölték, aztán kellemes meleg masszává zúzták. Fertőzés és gyulladás ellen kitűnő volt.
– A hegyvidéki hamubogyóból kiváló tisztítókenőcsöt lehet készíteni ilyen sérülésekre – javasolta hangosan.
Türelem félénken nézett föl rá.
– Hallottam már róla. De az ördöggyökér is jót tesz majd a fertőzésnek. Talán málnalevéllel és szilfahánccsal lehetne még bekenni.
– Nincsen málnalevelünk – emlékeztette Füze Türelmet. – A nyirkosság valahogy beette magát és tönkrementek.
– Nekem van málnalevelem, ha szükség van rá – mondta Kettricken halkan. – Reggel teának készítettem el magamnak. A nagynéném tanított rá, hogyan kell – lesütötte a szemét, és furcsán mosolygott.
– Ó? – mondta Füze hirtelen támadt érdeklődéssel.
– Ó, kedveském – tört ki hirtelen Türelem. Megragadta Kettricken kezét, szemében furcsa rokonszenv csillant. – Biztos benne?
– Igen. Először azt hittem, hogy... de aztán újabb tüneteket is észrevettem. Néha már a tenger illatától is rosszul érzem magam és csak aludni akarok.
– Azt is kell tennie – kacagott föl Füze. – Az első pár hónap után elmúlik a rosszullét is.
Mozdulatlanul álltam, idegennek, kívülállónak és elfeledettnek éreztem magam. Hirtelen mindhárman fölnevettek. – Nem csoda, hogy hallani akart a herceg felől. Tudta már, mielőtt elindult?
– Akkor még én sem gyanítottam. Úgy szeretném elmondani neki.
– Gyermeket vár – jelentettem ki ostobán. Mindhárman felém fordultak, és ismét nevetésben törtek ki.
– Még titok – figyelmeztetett Kettricken. – Nem akarom, hogy bármi is kitudódjék, mielőtt a király megtudná. Én akarom elmondani neki.
– Természetesen – helyeseltem. Nem mondtam el neki, hogy a Bolond már napok óta sejtette. Igazság gyermeke, gondoltam magamban. Borzongás futott végig rajtam. Az elágazások az úton, amit a Bolond látott, a lehetőségek azonnali megsokszorozódása. Egy tényező emelkedett a többi fölé: Pompa hirtelen kibillent a helyéből, közé és a trón közé egy aprócska élet állt. Milyen keveset is jelent neki.
– Természetesen – ismételtem meg. – Az a legjobb, ha titokban marad – mert ha kitudódik, Kettricken ugyanolyan veszélybe kerül, mint a férje.
5.
AZON A TÉLEN MEDWEN HERCEGSÉG lassan elemésztődött, ahogy a partmenti szirteket felmorzsolják a tenger hullámai. Egy darabig Testens herceg rendszeresen kapcsolatban állt Kettrickennel. Lovas futárok hordták az üzeneteket, egyenesen a Hercegtől, amik először optimisták voltak. Az opálok segítségével Rév újjáépült, az ott lakók nem csak köszönetüket küldték el, hanem egy kis ládácskát is apró gyöngyeikkel, amiket oly sokra becsültek. Furcsa, hogy ami túl értékes volt ahhoz, hogy újjáépítsék belőle a falujukat, önként adták át hálából a királynénak. Kétlem, hogy bárki másnak annyit jelentettek volna, mint neki. Kettricken hosszasan zokogott a láda fölött.
Később komorabb hírek érkeztek. A viharok között a vörös hajók újra és újra lecsaptak. Az egyik hírvivő jelentette, hogy Testens Herceg csodálkozott rajta, hogy a Vörös toronyba kirendelt Will, a kotéria tagja miért hagyta el a helyét. Amikor Kettricken merészen kérdőre vonta Szerénét, ő azt mondta, hogy túl veszélyes volt tovább ott tartani, mivel Mesterségbeli tudása túl értékes volt, hogy a Martalócok kezére jusson. Minden egyes üzenettel egyre rosszabb hírek érkeztek. A Martalócok megvetették a lábukat a Kampó-szigeten és a Besham-szigeten. Testens halászhajókat fegyverezett föl, és katonákat vezérelt rájuk. Bátran kitámadott, de a vörös hajók túl alaposan beásták magukat a szigetekre. A hajók és a katonák elpusztultak, és Testens szomorúan jelentette, hogy nem volt pénze újabb rajtaütés megszervezésére. Ekkor került sor Igazság smaragdjainak a fölhasználására. Kettricken azonnal továbbküldte Testensnek. Ha segítettek is, nem hallottunk róla, még az sem volt biztos, hogy eljutottak hozzá. Az üzenetek egyre akadoztak, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy néhányat már meg sem kaptunk. Teljesen megszűnt a kapcsolat Medwennel. Miután Kettricken két futára sem tért vissza, nem kockáztatott több emberéletet. Addigra a Martalócok már távolabb merészkedtek, s bár elkerülték Kosvár környékét, északon és délen is pimaszul le-lecsaptak. Pompa közömbös maradt a támadások híreire, és csak azt hajtogatta, hogy igyekszik tartalékolni arra az időre, ha Igazság visszatér az Elődökkel. Ám Kosvárban egyre csak szaporodtak a lakomák és ünneplések, a belvidéki Hercegeknek és grófoknak pedig egyre több és nagylelkűbb ajándékok indultak útnak.
*
Délutánra Burrick visszatért a saját szobájába. Szem előtt akartam tartani, de lehurrogta az ötletemet. Füze személyesen gondoskodott arról, hogy előkészítsék a szobáját, Burrick pedig még emiatt is zsörtölődött, pedig a komorna csak tüzet rakott, friss vízről gondoskodott, kiszellőztette az ágyneműt, és kitakaríttatott. Molly egyik gyertyája égett az asztalon, amitől friss fenyőillat áradt szét a szobában. Burrick azonban morgolódott, hogy egyáltalán nem emlékeztetett a régi szobájára. Ágyba dugtam, és magára hagytam egy üveg pálinka társaságában.
Megértettem miért kapaszkodott az üvegbe. Ahogy keresztülkísértem az istállón egyre csak üres jószágállások közt haladtunk, nem csak lovak, jófajta kutyák is hiányoztak. Nem volt lelkierőm megnézni a sólyomketreceket, de sejtettem, hogy ott is megcsappant a létszám. Fürge mellettünk jött, némán és lesújtottan. Erőfeszítései láthatóak voltak, az istállók makulátlanok voltak, a megmaradt lovak szinte fényesre csutakolva, még az üres istállók is kisikálva, lemosva tátongtak. Ám egy üres éléskamra, bármilyen tiszta legyen is, nem boldogít egy éhező embert. Tudtam, hogy Burricknak az istálló volt a kincse és az otthona – hazatérve mindkettőt megtépázva találta.
Miután otthagytam Burrickot, elsétáltam az aklokhoz és az ólakhoz, ahol a legjobb fajta jószágokat teleltették át. Ugyanolyan üresek voltak, mint az istállók. Értékes bikák és tehenek, gyapjas juhok hiányoztak szép számmal. Sohasem tudtam pontosan, hogy mekkora csordák voltak, de túl sok ól állt üresen.
A pajtáktól a raktárakhoz mentem. Az egyik előtt búzával teli zsákokat rakodtak egy szekérre, két másik pedig már megrakodva várakozott távolabb. Örömmel fogadták a segítségemet, és közben elbeszélgettünk. Vidáman búcsút intettünk egymásnak miután végeztünk, én pedig visszaúton a kastélyba azon tűnődtem, vajon miért küldenek föl egy teljes raktárnyi búzát a Teknőctóhoz.
Elhatároztam, hogy benézek Burrickhoz, mielőtt visszatérek a szobámba. Fölmentem a lépcsőkön, de megtorpantam, amikor nyitva találtam az ajtaját. Merénylettől tartva berontottam a szobába, és ráijesztettem Mollyra, aki éppen ennivalót tálalt a Burrick ágya melletti kis asztalra. Ottléte engem is megijesztett, és csak meredtem rá. Mikor Burrick felé fordultam, láttam, hogy engem fürkész a szemeivel.
– Azt hittem egyedül leszel – mondtam bátortalanul.
Burrick tágra nyílt szemekkel nézett rám. Már jócskán az üveg fenekére nézett.
– Azt hittem, hogy egyedül leszek – mondta végül. Bár igyekezett tartani magát, Mollyt nem lehetett becsapni. Keskenyre zárt szájjal tette a dolgát, és nem törődött velem, ehelyett Burrickhoz fordult.
– Nem zavarom túl sokáig. Türelem úrnő utasított, hogy gondoskodjak ennivalóról. Amint megterítettem, távozom.
– Köszönettel tartozom a segítségért – mondta Burrick. Mollyra nézett, és érezvén a felszültségét bocsánatkérően hozzátette: – Nehéz hazautam volt kisasszony, és a sérüléseim is fájdalmasak. Remélem nem bántottam meg.
– Nem tett semmi olyat, amivel meg akart volna bántani, uram – felelte. Végzett a terítéssel. – Van még valami, amiben segíthetek? – kérdezte. Udvariasság csengett a hangjában, semmi több. Egyáltalán nem nézett rám.
– Fogadja köszönetemet. Nem csak az ennivalóért, de a gyertyákért is. Ha jól tudom saját készítésűek.
Láttam, hogy megenyhül egy kicsit.
– Türelem úrnő kérte, hogy hozzak néhányat. Örömmel tettem.
– Értem – felelte. – Akkor adja át köszönetemet az úrnőnek és Füzének is – tette hozzá, bár sokba kerülhetett neki kimondani.
– Úgy lesz. Ha nincs más kérése, távoznék, dolgom van a városban. Türelem úrnő kért meg rá, hogy vásároljak neki. Azt mondta, ha szüksége volna valamire, vásároljak be önnek is.
– Nincs szükségem semmire, de köszönöm szépen.
– Nincs mit, uram – és Molly karján a kosárral kilépdelt, mintha ott sem lennék.
Burrickkal egymást méregettük. Molly után néztem, aztán igyekeztem kiverni a fejemből.
– Nem csak az istállók – mondtam és röviden beszámoltam arról, amit láttam.
– Én is megmondhattam volna – felelte komoran. Ránézett az ételre, amit Molly hozott, aztán húzott egyet a pálinkából. – Útközben már hallottunk egyet, s mást. Néhányan azt mondták, Pompa herceg azért adta el az állatokat, hogy a pénzből fedezze a partszakasz védelmét. Mások szerint Szántás biztonságosabb legelőire terelted őket. A legjobb lovakat elvitték. Az első pillantásra észrevettem. Tíz év alatt talán újra föl tudnék nevelni egy olyan minőségű állományt, bár kétlem. Az életem munkája eltűnt. A férfi szereti azt hinni, hogy otthagyja valahol a keze nyomát a világban. Azok a lovak, amiket ide gyűjtöttem, a legnemesebb vérvonalak – végük, Fitz, szétszóródtak a Hat Hercegségben. Persze, hasznára válnak az új gazdáiknak, de soha nem látom már meg, mivé fejlődtek volna, ha folytatom a munkámat. Biztos lábú Szántásban fogja fedezni a kancákat, amikor pedig Zsarátnok megellik, akárki segíti is a világra, azt fogja hinni, csak egy újabb csikó. Hat nemzedéken át vártam arra az egy csikóra. Fogják a legkiválóbb hátaslovat, ami kikerült Kosvárból és befogják igáslónak.
Semmit sem tudtam válaszolni rá. Attól féltem, mind igaz volt.
– Egyél valamit – javasoltam. – Hogy van a lábad?
– Még a helyén. Azt hiszem, hálásnak kellene lennem miatta. Az ördöggyökér lehúzta a gyulladást. Bármilyen tyúkeszű is az az asszony, ért a gyógyfüvekhez.
Nem kellett rákérdeznem, hogy kire gondol. – Eszel? – kérdeztem feszengve.
Letette az üveget, és megragadta a kanalat. Belekóstolt a levesbe.
– Tehát – jegyezte meg két falat közt –, ez a leány volt Molly.
Bólintottam.
– Egy kicsit hűvösen viselkedett.
– Egy kicsit – feleltem szárazon.
Burrick elvigyorodott. – Ugyanolyan morc vagy, mint ő volt. Képzelem miket mondhatott neki Türelem rólam.
– Nem szereti a részeg embereket – feleltem nyersen. – Az apja iszákos volt, és bele is halt. De mielőtt bevégezte volna, még megkeserítette pár évre az életét. Fiatalabb korában verte, szidta és átkozta, amikor már nem tudta verni.
– Ó – Burrick óvatosan megtöltötte a poharát. – Sajnálattal hallom.
– Ő élt vele.
Lapos pillantást küldött felém. – Nem én tettem, Fitz. Nem is én voltam udvariatlan vele, amikor itt volt. Még részeg sem vagyok. Egyelőre. Tedd félre a rosszallásodat, és mondd el inkább, mi történt Kosvárban, amíg távol voltam.
Álltam, és beszámoltam neki mindenről, mintha joga lett volna hozzá, hogy tudja. Bizonyos mértékig így is volt. Evett, amíg beszéltem, aztán újabb pohár pálinkát töltött magának, és hátradőlt a székében. Megforgatta a poharat, nézte, ahogy keveredik a pálinka, aztán fölnézett rám. – Kettricken pedig gyermeket vár, de sem a király, sem Pompa nem tudja még.
– Azt hittem, aludtál.
– Aludtam is, félig azt is hittem, hogy álmodtam az egész beszélgetést. Hát – felhajtotta a pálinkát, fölült, és kibújt a pokróc alól. Gondosan behajlította a térdét, amíg a feszülő hús el nem kezdett szétnyílni. Összerezzentem a látványra, de Burrick csak töprengő arcot vágott. Megint pálinkát töltött és kiitta. – Szóval sínbe kell tennem, ha azt akarom, hogy ne nyíljon szét – fölnézett rám. – Tudod mire van szükségem. Hoznál hozzávalókat?
– Azt hiszem, egy pár napig csak pihentetned kellene. Nem kell sínbe tenned, ha ágyban maradsz.
Sötét tekintetet meresztett rám. – Ki őrzi Kettricken ajtaját?
– Nem hiszem... Ha jól tudom, néhány hölgy vele szokott aludni a másik szobában.
– Tudod jól, hogy megpróbálja megölni, amint megtudja.
– Egyelőre még titok. Ha elkezdesz őrködni, mindenki megtudja.
– Ha jól számolom, már öten tudjuk. Az már nem titok, Fitz.
– Hatan – vallottam be gyászosan. – A Bolond gyanította már napokkal korábban.
– Ó! – elégedetten láttam, hogy Burrick is meglepődött. – Hát neki legalább nem fog eljárni a szája. Mégis, nem sokáig lesz titok. Hallgass csak rám, már napnyugta előtt szárnyra kap a pletyka. Őrt állok az ajtaja előtt ma éjszaka.
– Muszáj? Pihenj csak, majd én...
– Egy férfi a kudarcba is belehalhat, Fitz. Tudtad ezt? Egyszer azt mondtam neked, hogy a harcnak nincs vége, amíg meg nem nyered. Ez – mutatott a lábára undorodva –, nem lehet kifogás, hogy föladjam. Elég nagy szégyen, hogy nem tudtam Igazsággal tartani. Itt nem vallhatok kudarcot. Mellesleg – engedett meg egy keserű kacagást –, amúgy sincs elég dolog Fürgének és nekem az istállókban. Fürge el tudja látni, nekem pedig már nincs kedvem hozzá. Most pedig hoznád végre a sínhez valót?
Engedelmeskedtem, segítettem fölkötözni és bekenni a sebet előtte. Felvágta egy régi nadrágjának az egyik szárát, hogy föl tudja húzni a sínre aztán lesegítettem a lépcsőkön. Korábbi szavai ellenére Rozsdáshoz ment és megnézte, hogy kellően gondoskodtak-e róla. Magára hagytam, és visszatértem a kastélyba. Beszélni akartam Kettrickennel, hogy tudassam vele, hogy Burrick őrt áll az ajtaja előtt.
Kopogtattam, és Rozmaring beengedett. A királyné néhány udvarhölgye társaságában üldögélt a nappali szobában. Legtöbben hímzéssel voltak elfoglalva, Kettricken pedig a nyitott ablaknál ült, és a nyugodt tengert nézte. Igazságra emlékeztetett, ahogy a toronyszobájában szokott ülni, amikor a Mesterséggel vörös hajókra les. Követtem a tekintetét, s eltűnődtem, vajon hol csapnak le aznap és vajh' mi lehet a helyzet Medwenben. Értelmetlen volt gondolkozni rajta, hivatalosan semmi hír sem volt Medwen felől. A pletykák szerint a partvidék vértől vöröslött.
– Rozmaring, szeretnék egy kicsit egyedül maradni a királynéval.
Rozmaring komoran bólintott, és Kettrickenhez lépett. A királyné hamarosan fölnézett aztán egy biccentéssel és egy intéssel magához hivatott. Halkan üdvözöltem, és mosolyogva intettem a tenger felé, mintha az időjárásról csevegnénk.
– Burrick az ajtód előtt akar őrködni – mondtam halkan. – Attól tart, hogy ha mások rájönnek, hogy állapotos vagy, talán veszélybe kerülhet az életed.
Más asszony elsápadt, vagy meglepődött volna ilyen szavak hallatán, de Kettricken csak az oldalán hordott tőrre tette a kezét.
– Szinte örülnék egy nyílt támadásnak – morfondírozott. – Azt hiszem, bölcs döntés. Mi kárunk származhat belőle, ha tudatjuk velük, hogy gyanakszunk. Nem is, inkább tudjuk. Miért is kellene körmönfontnak lennem? Burrick már megkóstolta a fegyvereiket – keserű szavai és hevessége meglepett. – Elfoglalhatja az őrhelyet, és fogadja a köszönetemet érte. Választhatnék ép embert is a feladatra, de nem bíznék meg annyira benne, mint Burrickban. A sérülése nem akadályozza?
– Nem hiszem, hogy a büszkesége engedné, hogy más őrködjék.
– Rendben van hát – elhallgatott. – Odakészíttetek egy széket neki.
– Kétlem, hogy használni fogja.
Felsóhajtott. – Mindenkinek meghozza az áldozatát a maga módján. A szék ott lesz.
Fejet hajtottam, aztán távozhattam. Visszatértem a szobámba, hogy eltakarítsam a reggeli sürgés-forgás nyomait, de ahogy a szobám felé tartottam, meglepve láttam, ahogy lassan kinyílik. Egy másik ajtó beugrójába húzódtam. Nemsokára Justin és Szeréné bukkant föl a szobámból. Eléjük léptem.
– Még mindig keresed a helyet a légyottodra? – kérdeztem.
Mindketten megtorpantak. Justin hátrébb lépett, majdnem Szeréné mögé. Szeréné rámeredt, aztán kihúzta magát. – Nem kell felelnünk neked semmiért.
– Még azért sem, hogy a szobámban jártatok? Találtatok valami érdekeset?
Justin úgy lihegett, mintha versenyt futott volna. Határozottan a szemébe néztem. Szótlan volt én pedig rámosolyogtam.
– Még beszélnünk sem kell veled – jelentette ki Szeréné. – Tudjuk, hogy mi vagy. Gyere, Justin.
– Tudjátok, hogy mi vagyok? Érdekes. Nyugodjatok meg, én is tudom, hogy ti mik vagytok és nem én vagyok az egyetlen, aki tisztában van ezzel.
– Vadállat! – sziszegte Justin. – Az vagy, egy emberbőrbe bújt vadállat, aki a legocsmányabb mágiában dagonyázik. Azt hitted, hogy észrevétlen maradhatsz? Nem csoda, hogy Galenus méltatlannak talált a Mesterségre.
A szavai telibe találtak, legrejtettebb félelmeimet pendítették meg. Igyekeztem, hogy ne mutassam ki.
– Én hűséges vagyok Elmés királyhoz – összeszedtem magam és álltam a tekintetüket. Nem mondtam többet, de összemértem őket azzal, amiknek lenniük kellett volna, és úgy találtam, hogy hiányzik belőlük. Apró mocorgásuk, lopva egymásra vetett pillantásaik alapján úgy döntöttem, tudták, hogy árulók. Pompának jelentettek, pedig tudták, hogy a királynak kellene. Nem voltak kétségeik afelől, hogy micsodák, megértették. Talán Galenus hűséget égetett beléjük Pompa iránt. Talán csak nem tudtak ellene fordulni. De egy részük még tudta, hogy Elmés király volt, és hűtlenek voltak hozzá, pedig fölesküdtek rá. Elraktároztam ezt a tudást, később talán még jól jöhet.
Előre léptem és élvezettel néztem, ahogy Szeréné elhúzódott tőlem, Justin pedig mögé bújik. De nem támadtam. Hátat fordítottam nekik, és kinyitottam az ajtómat. Ahogy beléptem a szobámba, megéreztem egy alattomos Mesterség-kezet, amint az elmém után tapogatózik. Gondolkodás nélkül hárítottam, ahogy Igazság tanította.
– Tartsd meg magadnak a gondolataidat – figyelmeztettem őket és anélkül, hogy visszanéztem volna, becsuktam az ajtót.
Egy darabig csak álltam, és nagy levegőket vettem. Nyugalom, nyugalom. Nem lazítottam az elmém védelmén. Aztán halkan, óvatosan bezártam az ajtómat. Óvatosan körbejártam a szobámat. Árny egyszer azt mondta, hogy egy orgyilkosnak mindig feltételeznie kell, hogy az ellenfél nagyobb tudással rendelkezik. Ez az egyetlen módja az életben maradásnak. Nem nyúltam hozzá semmihez, hátha mérgezett volt. Megálltam a szobám közepén, lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem, hogy pontosan hogyan nézett ki a szobám, amikor elhagytam. Aztán kinyitottam a szemem és változások nyomát kerestem.
A gyógyfüves tálca egyenesen állt a ládám tetején. A szélén hagytam, hogy Burrick hozzáférhessen. Tehát átkutatták a ruhásládámat. A Bölcsességet ábrázoló faliszőnyeg, ami hónapokig csálén állt, most egyenes volt. Ennyit láttam csak. Tanácstalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy mit kereshettek. Az a tény, hogy átkutatták a ládámat arra utalt, hogy akkora tárgyat, ami elég apró ahhoz, hogy elférjen benne. De miért néztek be a faliszőnyeg alá? Mozdulatlanul álltam és töprengtem. Nem találomra keresgéltek, de nem tudtam, mire számítottak, hogy mit találnak. Talán egy titkos átjárót kerestek, ami a szobámból nyílik. Ezek szerint Pompa rájött, hogy Démutka meggyilkolása még nem volt elég. Majdnem hálás voltam érte, hogy soha nem jöttem rá, hogyan működik az ajtó. Jobban bíztam benne, hogy megmarad titoknak.
Minden tárgyat megvizsgáltam, mielőtt hozzáértem volna. Ügyeltem rá, hogy az ételmaradék olyan helyre kerüljön, ahol senki sem férhet hozzá. Kiöntöttem a vödrökből és a mosdótálamból a vizet. Megvizsgáltam a tűzifámat és a gyertyákat porok után kutatva, ellenőriztem az ágyamat, és vonakodva megszabadultam az összes füvemtől. Nem vállaltam kockázatot. Valamikor később leültem az ágyamra, fáradtnak és idegesnek éreztem magam. Éberebbnek kell lennem, vontam le a következtetést. Fölidéztem a Bolond tapasztalatait, és megrágtam őket. Nem akartam, hogy zsák kerüljön a fejemre.
A szobám hirtelen csapdának tűnt, ahová minden nap vissza kellett térnem. Kisiettem, nem törődtem a zárakkal, úgyis hasztalanok voltak, hadd lássák, hogy nincs mitől tartanom, annak ellenére, hogy volt.
Odakint enyhe, tiszta délutáni levegő fogadott. A szokatlanul kellemes idő nyugtalanított, annak ellenére, hogy örültem a sétának. Elhatároztam, hogy lenézek a városba, hogy meglátogassam a Rurisk legénységét, és esetleg betérjek egy tavernába egy korsó sörre. Túl régóta nem jártam a városban, és túl régóta nem hallgattam már a városiak pletykáit. Megkönnyebbülés elszabadulni Kosvár légkörétől egy időre.
Éppen a kapun tartottam kifelé, amikor egy fiatal őr ugrott elém.
– Állj! – parancsolta. – Kérem, uram – tette hozzá, miután fölismert.
– Igen? – álltam meg engedelmesen.
Megköszörülte a torkát, aztán hirtelen a füle tövéig elvörösödött. Nagy levegőt vett, aztán állt némán.
– Szükséged van valamire? – kérdeztem.
– Kérem várjon egy pillanatig, uram – nyögte ki. Eltűnt az őrház felé, ahonnan nemsokára egy idősebb tiszt lépett elő. A nő komoran végigmért, nagy levegőt vett, hogy megkeményítse magát és halkan megszólalt.
– Tilos elhagynia a kastély területét.
– Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek.
Kihúzta magát. Amikor megszólalt, a hangja határozottabban csengett. – Tilos elhagynia a kastély területét.
Elöntött a harag, de uralkodtam magamon. – Kinek a parancsára?
– Az utasításaim az őrség parancsnokától érkeztek, uram. Én csak ennyit tudok.
– Akkor beszélnék a parancsnokkal – mondtam közömbös hangon.
– Nincs az őrszobán, uram.
– Értem – bár nem egészen volt így. Sejtettem, hogy szorosabbra fogják a hurkot körülöttem, de miért pont most? A másik egyértelmű kérdés az volt, miért ne? Mivel Elmés gyengélkedik, egyetlen védelmezőm, Igazság pedig távol volt. Fordulhatnék Kettrickenhez, de csak akkor, ha hajlandó volnék arra, hogy nyílt összetűzésbe keverjem Pompával. Ezt pedig nem akartam. Árny, mint mindig, csak a háttérben mozgolódott. Mindez gyorsan futott át az agyamon, és már éppen fordultam el a kaputól, amikor valaki a nevemen szólított. Visszafordultam.
Molly volt az, fölfelé tartott a városból. A szoknyája a bokája körül lobogott, ahogy szaladt, bizonytalanul, erőlködve, nem úgy, ahogy szokott. Majdnem teljesen kimerült volt.
– Fitz! – kiáltott ismét, félelemmel a hangjában.
Felé indultam, de az őr hirtelen az utamba lépett. Az ő arcán is félelem ült, de elszántság is.
– Nem engedhetem ki a kapun. Utasításaim vannak.
Le akartam ütni, de visszafogtam magam. Ha dulakodni kezdenék vele, az nem segítene Mollyn.
– Akkor menjen oda hozzá maga, a pokolba is! Nem látja, hogy bajban van?
A szemembe nézett, mozdulatlanul. – Mill! – kiáltott és előbukkant a fiú. – Menj, nézd meg, mi baja van annak a cselédnek. Gyorsan!
A fiú nekiiramodott, én pedig álltam, előttem a mozdulatlan őrrel és tehetetlenül néztem a válla fölött, ahogy Mill Molly felé szaladt. Mikor elérte, átvette a kosarát és átkarolta. Molly kimerülten, a sírás határán támolygott be az őr oldalán. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg beért a kapun.
– Fitz, jaj, Fitz – zokogott.
– Gyere – mondtam. Elfordultam az őrtől, és elsétáltunk a kaputól. Tudtam, hogy józanul és helyesen cselekedtem, de szégyelltem magam, amiért meg kellett futamodnom.
– Miért nem jöttél oda hozzám? – szipogta.
– Az őr nem engedett. Parancsuk van, hogy nem hagyhatom el Kosvárat – mondtam halkan. Elvezettem, befordultunk a raktárépületek közé, el a szájukat tátó őröktől. A karjaimban tartottam, amíg megnyugodott.
– Mi a baj? Mi történt? – igyekeztem megnyugtatni, kisimítottam az arcába lógó tincseit.
– A városba mentem. Türelem úrnő elengedett a délutánra, és szükségem volt néhány dologra a gyertyáimhoz – beszéd közben csillapult a reszketése. Fölemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek.
– És aztán?
– Visszafelé tartottam... A meredek részen, nem messze a házak után, ahol az égerfák nőnek...
Bólintottam. Ismertem a helyet.
– Lovakat hallottam. Vágtattak, ezért letértem az útról, hogy elengedjem őket – megint remegni kezdett. – Mentem tovább, azt hittem, hogy továbbmennek, de hirtelen mögöttem termettek és amikor visszanéztem, láttam, hogy felém tartanak. Futni kezdtem, de csak jöttek... – a hangja egyre inkább elvékonyodott.
– Csitt! Várj egy kicsit. Hányan voltak? Ismerted őket?
Vadul megrázta a fejét. – Ketten, de nem láttam az arcukat. Futottam, azok pedig olyan sisakot viseltek, ami belógott az arcuk elé. Üldöztek. Ott elég meredek a domboldal és bokros. Futottam előlük, de bevágtattak a bokrok közé. Aztán elestem, azok meg leugrottak a lovaikról és az egyik leszorított, a másik pedig elvette a kosaramat. Kiszórta, mintha keresett volna valamit, de mindketten csak kacagtak. Azt hittem...
– Bántottak? – kérdeztem harciasan.
Megállt, mintha nem tudta volna eldönteni, aztán megrázta a fejét.
– Nem úgy, ahogy gondolod. Csak... leszorított és nevetett. A másik pedig azt... azt mondta, hogy elég hülye vagyok, hogy hagyom, hogy egy fattyú kihasználjon. Azt mondták...
Elhallgatott. Akármit mondtak is neki, elég durva lehetett ahhoz, hogy ne tudja megismételni. Mintha kardot mártottak volna belém – úgy bántották, hogy nem merte elmondani nekem sem.
– Figyelmeztettek – folytatta végül. – Azt mondták, tartsam magam távol a fattyútól. Ne végezzem el a piszkos munkáját. Azt mondták... olyan dolgokat, amiket nem is értettem, üzenetekről, kémekről és árulásról. Azt mondták, könnyen elintézhetik, hogy mindenki megtudja, hogy én vagyok a Fattyú szajhája – igyekezett egyszerűen kimondani a szavakat, de erősebben szakadtak ki belőle. – Aztán azt mondták... hogy fölakasztanak... ha nem hallgatok rájuk. Azt mondták, hogy segíteni egy árulót az olyan, mintha áruló lennék magam is – a hangja furcsán lehiggadt. – Aztán leköptek és otthagytak. Hallottam, ahogy ellovagoltak, de egy darabig még nem mertem fölkelni. Még soha ennyire nem féltem. Még az apám sem ijesztett rám ennyire.
Magamhoz öleltem. – Az én hibám – nem is vettem észre, hogy hangosan kimondtam, amíg el nem húzódott tőlem.
– A te hibád? Valami rosszat tettél?
– Nem. Nem vagyok áruló, de fattyú vagyok. És hagytam, hogy ez rád is kihasson. Minden, amire Türelem figyelmeztetett, minden, amit... mások is mondtak, mind valóra válik. Belerángattalak.
– Mi történik? – kérdezte halkan, tágra nyílt szemekkel. – Azt mondtad... hogy az őr nem enged ki a kapun. Miért?
– Nem tudom pontosan. Sok mindent nem értek, de egyvalamit tudok. Biztonságban kell tudnom téged. Vagyis távol kell maradnom tőled egy időre. Neked pedig tőlem. Megértetted?
Harag csillant a szemében. – Megértettem, hogy magamra hagysz!
– Nem. Nem igaz. El kell hitetnünk velük, hogy megijesztettek és engedelmeskedsz nekik. Akkor biztonságban leszel, és nem lesz okuk rád gyanakodniuk.
– Valóban megijesztettek, te bolond! – sziszegte. – Egyvalamit tudok. Ha egyszer valaki tudja, hogy félsz tőle, akkor soha nem leszel biztonságban tőle. Ha most engedelmeskedek nekik, akkor gyanakodni fognak rám. Más dolgokat is mondani fognak, hogy megtudják, meddig vagyok hajlandó elmenni.
Olyan sebek voltak ezek, amiket még az apja hagyott rajta. Egyfelől erőt, másfelől gyengeséget jelentettek.
– Nem ez a legmegfelelőbb idő, hogy szembeszálljak velük – suttogtam. A válla fölött lestem, mikor fordul be egy őr, hogy megtudja, miért tűntünk el. – Gyere – mondtam, és még beljebb vezettem az épületek közé. Egy darabig némán hagyta, hogy vezessem, aztán kirántotta a karját a kezemből.
– Itt az ideje, hogy szembeszállj velük – jelentette ki. – Különben soha nem teszed meg. Miért ne lehetne most?
– Mert nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarom, hogy bántsanak, és nem akarom, hogy azt mondják rólad, hogy a Fattyú szajhája vagy – alig tudtam kimondani.
Molly fölkapta a fejét. – Nem tettem semmi olyasmit, amit szégyellnem kellene – mondta. – És te?
– Nem, de...
– „De.” A kedvenc szavad – mondta keserűen és otthagyott.
– Molly! – ugrottam utána, és megragadtam a vállát. Megpördült, és megütött. Nem pofont adott, hanem ököllel szájon vágott, amitől meginogtam, és vér ízét éreztem a számban. Állt és méregetett, szemei szikrákat szórtak.
– Nem mondtam, hogy nem szállok szembe velük! Csak azt, hogy nem akarom, hogy belekeveredj. Adj lehetőséget rá, hogy megvívjam a magam módján – mondtam. Tudtam, hogy vér csordul ki a számból. Nem töröltem le. – Bíznod kell bennem, hogy ha elég időt adsz, megtalálom őket és megfizetnek. A magam módján kell megtennem. Most pedig meséld el, milyenek voltak. Mit viseltek, hogyan lovagoltak, hogyan néztek ki a lovak. Hogyan beszéltek. Kosvárba valók, vagy másik Hercegségbe. Volt szakálluk? Milyen színű volt a szemük és a hajuk.
Láttam, hogy erőlteti az agyát.
– Barna – mondta végül. – Barna lovak, fekete sörénnyel és farokkal. Úgy beszéltek, mint bárki más. Az egyiknek sötét szakálla volt, azt hiszem. Nehéz megállapítani, ha a földre nyomják az arcodat.
– Jó, nagyon jó – mondtam, bár semmi hasznosat nem tudtam meg. Lenézett, el a véres arcomtól.
– Molly – mondtam halkabban. – Nem foglak... meglátogatni a szobádban. Egy ideig biztosan. Mert...
– Félsz.
– Igen! – sziszegtem. – Félek, hogy bántanak téged, félek, hogy megölhetnek, hogy ártsanak nekem. Nem sodorlak veszélybe azzal, hogy meglátogatlak a szobádban.
Mozdulatlanul állt, keresztbefűzte a karjait, mintha önmagát ölelné.
– Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy hagyjam, hogy megtörténjen – még én is erőtlennek találtam a szavaimat.
Elfordult tőlem. Még mindig magát ölelte, mintha így akarná összetartani magát. Nagyon magányosnak látszott kék szoknyájában, büszke fejét lehajtva. – Pirosszoknyás Molly – suttogtam utána, de többé már nem láttam azt a Mollyt. Csak azt, akivé vált miattam.
6.
A HIMLŐS EMBER A HAT HERCEGSÉG meséinek legendás baljóslatú alakja. Ha valaki megpillantja, tudja, hogy betegség, vagy fertőzés jár a nyomában. Ha valaki álmodik róla, az azt jelenti, hogy ő, vagy valaki a közelében meg fog halni. Egyes történetek szerint a büntetést érdemlő emberek előtt jelenik meg, de legtöbbször, főleg bábjátékokban baljós dolgok eljövetelét jelenti. Ha a Himlős Ember bábuja megjelenik egy darabban, a közönség tudhatja, hogy hamarosan tragédia szemtanúja lesz.
*
A napok fájdalmas lassúsággal teltek. Minden egyes órájában fölkészültem rá, hogy történni fog valami. Mindig körülkémleltem, mielőtt beléptem volna egy szobába, nem ettem olyan ételt, amit nem láttam, amikor elkészítették, csak azt a vizet ittam, amit magam húztam a kútból. Rosszul aludtam. Az állandó éberség ezer egy módon kimutatkozott rajtam. Harapós voltam mindenkivel, rosszkedvű, amikor Burrickot látogattam meg, és hallgatag, amikor a királynénál jártam. Nem mertem Mollyhoz menni, Burricknál is csak rövid ideig tartózkodtam, nehogy rá is bajt hozzak. Nem hagyhattam el nyíltan Kosvárat, hogy Éjszemmel lehessek, és nem mertem a titkos utunkon kimenni, nehogy fölfedezzék. Vártam és figyeltem, de az, hogy semmi más nem történt, csak kifinomultabb módja volt a kínzásnak.
Naponta meglátogattam Elmés királyt, és figyeltem, ahogy a szemem előtt sorvad el, láttam, ahogy a Bolond napról napra morózusabb lesz, humora pedig még csípősebb. Vágytam rá, hogy az időjárás viharosabbra forduljon, hogy tükrözze hangulatomat, de az ég továbbra is tiszta kék maradt, a szelek pedig nyugodtak. Kosváron belül az esték zajosak és vidámak voltak, maszkabálok, dalnokversenyek érték egymást. A belvidéki Hercegek és nemesek jóllaktak Pompa asztalánál, és sokáig iszogattak az éjszakában.
– Mint bolhák a haldokló kutyán – mondtam egyszer keserűen Burricknak, amikor kötést cseréltem a lábán. Éppen arról panaszkodott, hogy nem volt nehéz dolga ébren maradnia Kettricken ajtaja előtt éjjelente, mivel a zaj odáig is fölhallatszott.
– Ki haldoklik? – kérdezte.
– Mindannyian. Egyik napról a másikra. Senki sem mondta még neked? De ez gyógyul, meglepően jól ahhoz képest, hogy mi történt vele.
Lenézett a lábára és óvatosan próbálgatta mozgatni.
– Talán a seb összeforrt, de belül nem érzem gyógyultnak – jegyezte meg. Nem panaszkodott. Kiürítette a poharát, én pedig összehúzott szemmel figyeltem. Rendszer költözött a napjaiba. Amint elhagyta Kettricken ajtaját, a konyhába ment reggelizni, aztán visszatért a szobájába, és elkezdett inni. Utána megjelentem én, és kötést cseréltem a lábán, ő pedig ivott, amíg el nem aludt. Este pedig fölkelt, éppen volt ideje megvacsorázni, és már ment is Kettricken ajtaja elé. Többé már semmit sem csinált az istállóban. Átadott mindent Fürgének, aki úgy végezte a dolgát, mintha büntetés lett volna, amit nem érdemelt meg.
Majdnem minden másnap Türelem átküldte Mollyt, hogy takarítsa ki a szobáját. Keveset tudtam ezekről a látogatásokról, attól eltekintve, hogy megtörténtek, és Burrick meglepő módon megtűrte. Vegyes érzelmeim voltak ezzel kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy mennyit ivott, Burrick mindig udvarias volt a nőkkel, mégis a rendszeresen kiürülő pálinkásüvegek egyfolytában az apjára emlékeztették Mollyt. Egyik nap elmondtam Burricknak, hogy Mollyt megfenyegették, mert összejátszott velem.
– Összejátszott? – kérdezte Burrick.
– Néhányan tudják, hogy kedvelem – ismertem be.
– Egy férfi nem hozza rá á a saját problémáját arra az asszonyra, akit szeret – mondta komoran.
Erre nem tudtam mit felelni. Ehelyett pár szóban fölvázoltam, ahogy megtámadták, de csak fenyegették. Egy darabig csak bámult a semmibe, aztán fölvette a poharát, és kiürítette. Óvatosan kezdett beszélni.
– Elmondom neki, hogy aggódsz miatta. Megmondom neki, hogy ha veszélytől tart jöjjön ide hozzám. Jobb helyzetben vagyok, mint te – fölnézett, egyenesen a szemembe. – Elmondom neki, hogy bölcsen teszed, hogy távol tartod magad tőle, az ő érdekében is – ahogy újabb pohárral töltött magának, halkan hozzátette, mintha az asztalnak beszélne. – Türelemnek igaza volt. Jól tette, hogy hozzám küldte.
Elsápadtam, ahogy fölmértem a kijelentés súlyát. Volt annyi eszem, hogy ne mondjak többet. Kiitta a poharát, aztán az üvegre nézett. Lassan áttolta az asztalon, felém.
– Tedd vissza a polcra nekem, kérlek.
*
Az állatok és a téli raktárkészletek tovább apadtak, egy részüket a belvidéki Hercegségeknek adták el olcsón, a legjobb hátaslovakat hajón fölszállították a Kos folyón teknőctó közelébe. Pompa bejelentette, hogy biztonságos távolba akarja helyezni őket a Martalócoktól. A városban arról dünnyögtek, tájékoztatott Fürge, hogy ha a király már a saját kastélyát sem tudja megvédeni, akkor semmi reményünk sem maradt. Amikor egy rakomány értékes régi faliszőnyeget és bútort szállítottak föl a folyón, az a szóbeszéd támadt, hogy a Látnokok teljesen el akarják hagyni Kosvárat, minden harc, ostrom nélkül. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy a feltételezésekben volt némi igazság.
Mivel be voltam zárva Kosvárba, nehezen érintkeztem a köznéppel. Újabban elnémult a beszélgetés, ha beléptem az őrszobába, megtagadott kijárásom miatt pletykák kaptak szárnyra. A szóbeszéd, ami akkor támadt, amikor nem tudtam megmenteni azt a kislányt a szipolyozottaktól, új erőre kapott. Kevesebb őr állt szóba velem, azok is csak az időjárásról és hasonló apróságokról csevegtek. Lassan száműztek a szokásos beszélgetéseikből. Hozzám beszélni balszerencsének számított. Nem akartam még több embernek a kárára lenni.
Az istállókban még mindig szívesen láttak, de igyekeztem nem túl sokat beszélgetni az emberekkel, vagy hosszabb időt eltölteni egyetlen állat közelében. Kevés munka volt a lovászoknak, az sem kötötte le őket teljesen, ezért megszaporodtak a viták és a veszekedések. Az istállófiúk voltak a hírek és a pletykák fő forrásai számomra abban az időben. Egyik hír sem volt túl felvidító. Pontatlan és elferdített hírek jártak medweni városok megtámadásáról, pletykák kocsmai verekedésekről és összetűzésekről a dokkokban, beszámolók délnek és befelé induló emberekről. Amikor Igazságról esett szó, gúny és csalódottság keveredett a történetekbe. A remény elveszett. Akárcsak én, Kosvár népe is felkészült arra, hogy bármikor bekövetkezhet a katasztrófa.
Egy hónapra viharos időjárás köszöntött be, a megkönnyebbülés és az öröm még pusztítóbb volt, mint a megelőző idők. Egy vízparti taverna lángra kapott egy különösen vad mulatozás után, és a tűz átterjedt, csak a feltámadó szél után kerekedő sűrű eső fékezte meg, mielőtt elérte volna a raktárakat, ami igen nagy csapás lett volna, mivel Pompa kimerítette a kastély készleteit, a városiak nem látták értelmét, hogy takarékoskodjanak. Bár a Martalócok sosem támadták meg Kosvárat, fölkészültem rá, hogy a tél végére porciózni fogják az ételt.
Egyik éjszaka teljes mozdulatlanságra ébredtem. A vihar süvöltése és az eső kopogása megszűnt, a szívem pedig összeszorult. Szörnyű előérzet tört rám, s mikor másnap reggel ragyogó napsütésre és kék égre ébredtem, a félelmeim csak fokozódtak. A napos idő ellenére a kastélyban nyomasztó hangulat uralkodott. Néhányszor megéreztem a Mesterség finom csiklandozását, amitől szinte megőrültem, mivel nem tudtam megállapítani, hogy vajon Igazság próbál-e szólni hozzám, vagy Szeréné és Justin próbált leskelődni. Késő délután meglátogattam Elmés királyt, de az öregember és a Bolond látványa csak tovább szomorított. A király szinte csont és bőr volt, csak üldögélt, és bután mosolygott. Erőtlenül felém tapogatózott a Mesterséggel, ahogy beléptem.
– Ah, Igazság, fiam. Hogy mentek ma a kardvívás leckék? – üdvözölt és a többi mondanivalójának is csak ennyi értelme volt. Pompa szinte azonnal megjelent, amint megérkeztem. Egy egyenes hátú székben ült, karba tett kézzel, és engem nézett. Egy szót sem váltottunk egymással. Nem tudtam eldönteni, hogy a hallgatásom gyávaság, vagy önuralom volt-e. Olyan gyorsan elmenekültem, ahogy csak tudtam, a Bolond szemrehányó tekintete ellenére is.
A Bolond alig nézett ki jobban, mint a király. Egy olyan színtelen lényen, amilyen a Bolond volt, a szeme alatti sötét karikák úgy tűntek, mintha odafestették volna. Elnémult, akárcsak a harangocskák a sipkáján. Ha Elmés király meghal, semmi sem áll majd Pompa és a Bolond közt. Eltűnődtem, vajon hogyan segíthetnék neki.
Mintha magamon tudnék segíteni, gondoltam keserűen.
A szobám magányában aznap este többet ittam a Burrick által úgy megvetett szederpálinkából, mint kellett volna. Tudtam, hogy másnap beteg leszek tőle, de nem érdekelt. Csak feküdtem az ágyamon, hallgattam a nagyteremből felszűrődő ünnepség hangjait. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Molly, hogy megszidjon, amiért részeg vagyok. Az ágy túl nagy volt és túl hideg. Lehunytam a szemem, és egy farkas társaságában kerestem menedéket. Mivel tilos volt kimennem Kosvárból, egyre gyakrabban menekültem az álmaiba, hogy a szabadság illúzióját keltsem magamnak.
Éppen azelőtt riadtam föl, hogy Árny megragadott és megrázott. Szerencsém volt, hogy fölismertem, különben megpróbáltam volna megölni.
– Föl! – suttogta rekedten. – Kelj föl, te részeges bolond! Szépöböl ostrom alatt áll. Öt vörös hajó. Nem hagynak belőle semmit, ha nem sietünk. Kelj föl, részeg disznó!
Talpra támolyogtam, az ital hatása szűnőben volt szavai súlyától.
– Mit tehetünk? – kérdeztem ostobán.
– Mondd meg a királynak. Mondd meg Kettrickennek és Pompának. Ezt még ő sem hagyhatja figyelmen kívül, ilyen közel Kosvárhoz. Ha a Martalócok beveszik Szépöblöt, csapdában vagyunk. Egyetlen hajó sem tudja majd elhagyni a kikötőt. Ezt még Pompa is beláthatja. Most pedig indulj! Menj!
Fölrángattam magamra a ruháimat, mezítláb ugrottam az ajtómhoz, ahol megtorpantam.
– Honnan tudom én ezt? Honnan jött a figyelmeztetés?
Árny türelmetlenül topogott.
– Az ördögbe is! Mondj bármit! Mondd Elmésnek, hogy azt álmodtad, hogy a Himlős Ember jósolta egy tál vízből! Ennyiből meg kell, hogy értse. Mondd, hogy egy Előd hozta a híreket. Mondj bármit, csak indulj már!
– Igenis! – végigrobogtam a folyosón, le a lépcsőkön és keresztül a folyosón, ami Elmés szobájához vezetett. Dörömböltem az ajtaján. A folyosó másik sarkában Burrick állt a széke mellett, Kettricken ajtaja előtt. Rám nézett, kihúzta a kardját, és védekező állásba helyezkedett.
– Martalócok! – kiáltottam át neki, nem törődve azzal, ki hallja meg. – Öt vörös hajó Szépöbölben! Ébreszd föl a királynét!
Burrick kérdezősködés nélkül fordult, hogy kopogtasson Kettricken ajtaján és azonnal beengedték. Nekem nehezebben sikerült, Wallace dünnyögve résnyire ajtót nyitott de nem mozdult, amíg nem vetettem oda, hogy értesítse Pompát. Azt hiszem, végül győzedelmeskedett benne a hiúság, hogy annyi ember előtt ő jelentheti be, hogy rátörtem a királyra.
Elmés hálószobájában teljes sötétség uralkodott, és nehéz volt a Füst szagától. Fölragadtam egy gyertyát a nappaliból, meggyújtottam és besiettem. A nagy sötétségben majdnem átestem a Bolondon, aki a király ágyának a lábánál kuporodott össze a földön. Fölriadt ő is és nagyokat pislogva állt talpra.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte.
– Martalócok Szépöbölben. Öt hajó. Föl kell ébresztenem a királyt. Miért alszol itt a kövön? Félsz visszamenni a saját szobádba?
Keserűen fölnevetett. – Inkább félek itthagyni ezt. Legutóbb, amikor Wallace kizárt, egy órányi dörömbölésembe és üvöltözésembe került, mire Elmés végre fölfogta, hogy hiányzom, és tudni akarta, hogy hol vagyok. Azelőtt a reggelivel surrantam be. Azelőtt...
– El akarnak választani a királytól?
Biccentett. – Tűzzel vassal. Ma este Pompa arannyal teli erszényt ajánlott, ha lemegyek és szórakoztatom őket. Miután elmentél hosszasan ecsetelte, mennyire hiányzom az udvari életből, és milyen kár, hogy itt vesztegetem el az életemet, bezárva. Mikor azt válaszoltam, hogy jobban élvezem Elmés társaságát, mint még több bolondét, hozzám vágta a teáscsészét. Wallace persze rögtön jajveszékelt, mert éppen akkor készítette el újabb csodateáját, amitől egy egész tehéncsorda napokig kóvályogna.
Miközben beszélt, gyertyákat gyújtott, és megrakta a tüzet a kandallóban.
– Felség? – fordult aztán az alvó királyhoz, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne. – FitzLovag van itt, fontos híreket hozott. Keljen föl, és hallgassa meg.
A király nem reagált.
– Felség? – szólt a Bolond újból. – Elmés király?
– Felség, a népének szüksége van felségedre – buktak ki belőlem a szavak. – Szépöböl ostrom alatt áll. Öthajónyi Martalóc támadja őket. Segítséget kell küldenünk most azonnal, vagy minden elveszett. Ha megvetik ott a lábukat...
– Lezárhatják a Kos-öbölt is – pattantak föl a király szemei. Nem mozdult, csak összeszorította a szemét, mintha fájdalommal viaskodna.
– Bolond. Egy kis vörösbort, kérlek – mondta, alig hangosabban mint egy sóhaj, de a királyom hangja volt. Megdobbant a szívem, mint egy öreg kutyának, ha hallja visszatérni a gazdáját.
– Mit kell tennünk? – kérdeztem elkeseredetten.
– Minden hajót oda parancsolni. Nem csak a hadihajókat, de a halászflottát is. Az életünkért harcolunk. Hogy merészelnek ilyen közel jönni? Honnan veszik a bátorságot?! Lovasokat kell indítani a szárazföldön át, még ma éjjel. Talán csak holnaputánra érnek oda, de akkor is induljanak. Keef vezesse őket.
– Felség – mondtam zakatoló szívvel. – Keef halott. Útonállók támadtak rájuk, amikor Burrickkal visszafelé tartottak a hegyvidékről.
A Bolond rám meredt, én pedig azonnal megbántam, hogy közbeszóltam. A parancsoló él eltűnt Elmés hangjából. – Keef halott?
Nagy levegőt vettem. – Igen, felség, de ott van még Rőt, vagy Kerf.
A király elvette a borospoharat a Bolond kezéből, belekortyolt és erőt merített belőle.
– Kerf. Akkor Kerf vezesse – a határozottság árnyalata visszatért. Befogtam a számat, nem mondtam el, hogy a maradék lovainkat nem érdemes odaküldenünk. Elmés eltöprengett.
– Mi hír Délszorosból? Küldtek már harcosokat és hajókat?
– Felség, még semmi hír Délszorosból.
– Mi folyik itt? – a kiáltozás már elkezdődött, azelőtt, hogy elérte volna a hálószobát. Pompa volt az, vörösen az italtól és a dühtől. – Wallace! – mutatott vádlóan felém. – Távolítsd el. Segítséggel, ha kell. Nem muszáj gyengéden!
Wallace-nak nem kellett messzire mennie. Pompa két testes belvidéki őre követte a lakomából. Elemeltek a talajtól. Pompa nagydarab embereket tartott maga körül. Körülnéztem a Bolond után segítségért, de már csak az ágy alá becsusszanó kezét láttam. Nem hibáztattam. Nem tehetett értem semmit.
– Apám, megzavarta a pihenésed, valami eszement történettel? Amikor ilyen beteg vagy? – együtt érzően hajolt az ágy fölé.
Már majdnem az ajtónál jártak, amikor a király megszólalt. Nem volt hangos, de erő volt benne.
– Állj! – parancsolta az őröknek. Pompa felé fordult. – Szépöböl ostrom alatt áll – mondta Elmés határozottan. – Segítséget kell küldenünk.
Pompa szomorúan megrázta a fejét.
– Csak a Fattyú próbál meg félrevezetni megint, hogy ne tudj pihenni. Nem érkezett segélykérés, sem üzenet.
Az egyik őr igen gyakorlottan markolt meg, a másik viszont úgy tűnt, mindenképpen vállból le akarja tépni a karomat annak ellenére, hogy nem próbáltam kiszabadulni. Gondosan megjegyeztem az arcát.
– Ne fáraszd magad, Pompa. Majd én megtudom, ki mond igazat és ki nem – állt meg az ajtóban Kettricken. Indulásra készen, kabátkában, csizmában, oldalára szíjazott karddal lépett be. Úgy beszélt, mintha egy elkényeztetett gyermekhez szólna. – Menj vissza a vendégeidhez. Majd én ellovagolok Szépöbölbe.
– Megtiltom! – kiáltotta éles, sikító hangon Pompa. Hirtelen mindenki mozdulatlanná vált a szobában.
Kettricken hangosan is rámutatott arra, amit mindenki tudott.
– Egy herceg nem tilt meg semmit a királynénak. Ma éjjel indulunk.
Pompa még jobban elvörösödött.
– Ez csak egy csalás, félrevezetés. A Fattyú csak föl akarja zaklatni Kosvár népét, hogy félni kezdjenek. Nem érkezett semmiféle hír Szépöbölből!
Hallgass! – dörrent a király. Mindenki megmerevedett. – FitzLovag? Az ördögbe, eresszétek el! FitzLovag, állj elém. Jelents, honnan kaptad a hírt?
Kihúztam magam, megigazítottam az ingemet, aztán a királyom elé álltam. Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
– Felség, álmot láttam. A Himlős ember egy tál vízből jósolt. Megmutatta a Szépöbölnél álló vörös hajókat.
Igyekeztem egyetlen szót sem kihangsúlyozni. Burrick eltátotta a száját, Kettricken csak zavartnak tűnt. Elmés király lehunyta a szemét és kifújta a levegőt.
– Részeg – jelentette ki Pompa. – Vigyétek ki – soha nem hallottam még ennyi elégedettséget Pompa hangjában. Testőrei gyorsan reagáltak.
– Ahogy... – a király újabb mély levegőt vett, láthatóan fájdalommal küszködött. – Ahogy parancsoltam. Indulj! MOST!
Kiszabadítottam magam a meglepődött őrök szorításából.
– Igen, felség – kezdtem hangosan, hogy mindenki jól hallja. – Tehát a hadihajókat, és minden elérhető halászhajót azonnal útnak indítani Szépöböl felé és amennyien csak lehet, lóháton induljanak azonnal, Kerf vezetésével.
– Igen – sóhajtotta a király. – Igen, így parancsolom. Indulj.
– Bort, felség? – jelent meg a Bolond az ágy túloldalán. Nem csak én riadtam meg. A Bolond titokzatos mosolyt vetett rám, aztán a király fölé hajolt, hogy segítsen neki inni. Mélyen meghajoltam a király előtt, aztán elindultam kifelé.
– Az őrségemmel tarthatsz, ha akarsz – ajánlotta fel a királyné nekem.
Pompa feje bíborvörös volt. – A király nem mondta, hogy menj! – fröcsögte.
– De nem is „tiltotta meg” – felelte Kettricken hűvösen.
– Fenség! – jelent meg az egyik testőre az ajtóban. – Készen állunk az indulásra – elképedve meredtem rá, de Kettricken csak bólintott.
– Jobb lesz, ha sietsz, Fitz. Hacsak nem így akarsz jönni.
– A lovam készen áll? – kérdezte Kettricken.
– Fürge megígérte, hogy az ajtó előtt fogja várni, mire leér.
– Csak pár pillanatra van szükségem, és készen vagyok – mondta Burrick halkan. Megjegyeztem, hogy nem kérésként hangsúlyozta.
– Gyorsan, hát mind a ketten. Gyertek utánunk, amilyen gyorsan csak lehet.
Burrick biccentett, követett a szobámba és fölvette az egyik téli ingemet, amíg megmosakodtam és felöltöztem.
Amikor lesiettünk a lépcsőkön, mintha nem is sántított volna. Az udvaron már a lovászok után kiáltott, hogy nyergeljék föl Kormost és Rozsdást. Egy másikat Kerf után szalajtott, egy másikat pedig, hogy készítsenek föl minden lovat. Négy embert a városba küldött, egyet a hajókhoz, a többit pedig a tavernákba, a legénységért. Irigyeltem a magabiztosságát. Észre sem vette, hogy átvette a parancsnokságot, egészen addig, amíg lóra nem ültünk. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát.
– A tapasztalat többet ér – mondtam mosolyogva.
A kapuhoz lovagoltunk.
– Még a partmenti út előtt beérhetjük a királynét – mondta Burrick, amikor kilépett elénk egy őr.
– Állj! – kiáltotta. A lovak riadtan torpantak meg.
– Mi légyen ez? – követelte Burrick.
– Ön átmehet, uram – vetette meg a lábát az őr, Burrickhoz intézve a szavait. – De utasításaim vannak, hogy a Fattyú nem hagyhatja el a kastélyt.
– A Fattyú? – még soha nem hallottam annyi haragot Burrick hangjában. – Van neve. Mondd utánam: FitzLovag, Lovag herceg fia.
Az őr elképedve meredt rá.
– Gyerünk, mondjad! – dörögte Burrick és kardot rántott. Hirtelen kétszer akkorának látszott.
– FitzLovag, Lovag herceg fia – habogta az őr. Nagy levegőt vett és nyelt egyet. – De bárhogy nevezem is, parancsom van, nem mehet ki.
– Nincs egy órája sem, hogy a királyné utasított minket, hogy tartsunk vele. Gondolod, hogy a te parancsaid előbbrevalóak, mint az övé?
A férfi bizonytalannak látszott. – Egy pillanat, uram – lépett vissza az őrszobába.
Burrick felhorkant. – Bárki képezte is ki, szégyellhetné magát. Teljesen megbízik a becsületünkben, hogy nem lovagolunk ki.
– Talán csak ismer – vetettem föl.
Burrick rám meredt. Egy pillanattal később az őrség kapitánya lépett ki, és ránk vigyorgott.
– Jó utat és sok szerencsét Szépöbölnél.
Burrick egy tisztelgésfélét intett felé, aztán megugrattuk a lovainkat. Hagytam, hogy Burrick diktálja az iramot. Sötét volt, de az út egyenes volt és jó állapotú. Csak akkor lassítottunk, amikor megpillantottuk a királyné testőrségét nem messze magunk előtt. Láttam ahogy hátrafordultak, aztán egyikük integetett felénk.
– Egy terhes kancát a vemhesség elején hasznos megjáratni – nézett rám a sötétségen keresztül. – Nem tudom, mi a helyzet a nőkkel.
Rávigyorogtam. – Gondolod, én tudom? – megráztam a fejem. – Nem tudom. Néhányan egyáltalán nem ülnek lóra, ha állapotosak. Azt hiszem, Kettricken nem kockáztatná Igazság gyermekét. Mellesleg, nagyobb biztonságban van velünk, mint a kastélyban Pompával.
Burrick nem szólt, de éreztem egyetértését.
Végre megint együtt vadászunk!
Halkan! figyelmeztettem és Burrickra pillantottam. Igyekeztem „suttogni”. Messzire megyünk. Lépést tudsz tartani a lovakkal?
Rövidtávon gyorsabbak, mint én, de semmi sem múlja fölül egy ügető farkas képességeit.
Burrick megmerevedett a nyeregben. Tudtam, hogy Éjszem valahol az út mentén oson az árnyékok közt. Jól éreztem magam a falakon kívül, vele együtt. Jó érzés volt kilovagolni, még ha olyan esemény miatt is, mint Szépöböl ostroma. Burrickra néztem. Düh sugárzott felőle.
– Burrick? – próbálkoztam.
– Farkas, igaz? – dünnyögte. Egyenesen előre nézett és összeszorította a száját.
Tudod, hogy az vagyok – vigyorgás, gúnyos felelet.
Burrick megrezzent, mintha megcsípték volna.
– Éjszem – ismertem be halkan, emberi szavakba öntve nevének jelentését. Rettegés töltött el. Burrick megérezte Éjszemet. Tudta. Nem volt értelme tovább tagadni, ugyanakkor apró megkönnyebbülést is éreztem. Elegem volt már a titkokból és hazugságokból, amik átszőtték az életemet. Burrick szótlanul lovagolt, rám se nézett.
– Nem akartam, hogy megtörténjen. Csak megtörtént – magyaráztam. Nem bocsánatkérésnek szántam.
Nem volt választása – Éjszemet mulattatta Burrick hallgatása.
Kormos nyakára tettem a kezem, nyugalmat merítettem a melegségéből és életerejéből. Vártam, de Burrick még mindig nem szólt.
– Tudom, hogy soha nem fogod elfogadni – mondtam halkan. – De ez nem olyasmi, amit választhatnék. Ez vagyok.
Mind ezek vagyunk – mondta Éjszem önelégülten. Jer, Falka Szíve, szólj hozzám. Nem fogunk jót vadászni együtt?
Falka Szíve? csodálkoztam.
Tudja, hogy ez a neve. Így hívták mind, azok a kutyák, amik rajongtak érte, és követték, amikor vadásztak. Így versengtek egymás közt. „Falka Szíve, itt, itt, a vad itt van, én pedig megtaláltam neked, neked!” Ezért mind csaholtak neki, és megpróbáltak az elsők lenni. De most mind elment, messzire vitték őket. Nem tetszett nekik. Tudták, hogy hallja őket, még ha nem is válaszolt. Nem hallottad még őket?
Azt hiszem, igyekeztem nem hallani.
Nagy kár. Miért akar valaki süket lenni? Vagy néma?
– Muszáj ezt az én jelenlétemben csinálnotok? – csattant föl Burrick.
– Elnézést – mondtam, ráébredve, hogy igazán megsértődött. Éjszem megint vigyorgott. Nem törődtem vele. Burrick nem nézett rám, egy kis idő múlva előrelovagolt, hogy csatlakozzék Kettricken csapatához. Rövid tétovázás után én is követtem. Hivatalosan jelentett Kettrickennek mindarról, amit Kosvárban intézett, Kettricken pedig komoran bólintott, mint aki hozzászokott az ilyen jelentésekhez. Egy intésére az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy mögé kerülhettünk, és a balján lovagolhattunk, míg őrségének kapitánya, egy Gyűszű nevű asszony a jobbján haladt. Hajnal előtt a többi fegyveres lovas is beért minket. Amikor csatlakoztak, Gyűszű lassított a meneten, hogy az újonnan érkezett lovak kifújhassák magukat, de miután elértünk egy patakhoz, és megitattuk az állatokat, határozottabban nekiindultunk. Burrick nem szólt hozzám.
Évekkel korábban jártam már Szépöbölben. Igazság kíséretének tagjaként. Akkor öt napunkba került az utazás, de akkor kocsikkal és lovas hintókkal utaztunk, zsonglőrökkel, zenészekkel és inasokkal. Ezúttal lóháton, gyakorlott harcosokkal, és nem kellett a széles partmenti úton haladnunk. Csak az időjárás nem kedvezett nekünk. Az első nap reggelén vihar támadt. Nehezen és kényelmetlenül haladtunk, nem csak az időjárás okozta kényelmetlenségek miatt, hanem azért is, mert tudtuk, hogy a szél a hajókat is lelassítja. Amikor az út a part mentén vezetett, vitorlák után kémleltem a tengert, de egyszer sem pillantottam meg hajót.
A Gyűszű által diktált tempó erőltetett menet volt, de kímélte a lovast és lovát egyaránt. Ritkán álltunk meg, Gyűszű váltogatta az iramot, és ügyelt rá, hogy mindig tudjanak inni a lovak. Ilyen megállók alkalmával zabbal etettük meg a lovakat, mi pedig száraz kenyeret és szárított halat kaptunk. Ha bárki is észrevette, hogy egy farkas követ minket, nem tette szóvá. Két teljes nappal később, amikor ránk köszöntött a hajnal, megpillanthattuk alattunk a széles folyóvölgyet, melynek mélyén Szépöböl pihent.
Szépöböl kastélya Öbölvár volt, Kelvar Herceg és Grácia úrnő otthona, Rippon Hercegség szíve. Az őrtorony egy homokos szirten állt a város fölött. A kastély nagyjából lapos területre épült, de több sor fallal és árokkal volt megerősítve. Egyszer valaki azt mondta, hogy még egyetlen ellenséges erő sem jutott túl a második falon. Többé már nem volt igaz. Megálltunk, és néztük a pusztítás nyomait.
Az öt vörös hajó még mindig a partra húzva pihent, a helybéliek hajói, többnyire halászhajók kiégett roncsokként hevertek szerteszét a part mentén, azóta a hullámok dobálták ami megmaradt belőlük. Megfeketedett épületek és füstölgő romok jelezték a partraszállástól a városba vezető útjukat. Gyűszű fölállt a nyeregben, és kimutatott Szépöböl felé, összegezve a látottakat a következtetéseivel és azzal, amit a városról tudott.
– Az egész öböl sekély és homokos, tehát ha az apály tetőzik, jó sokáig sekély a víz. Túl magasra húzták ki a hajóikat. Ha visszavonulásra tudjuk kényszeríteni őket, azt apálykor kell tennünk, amikor a hajóik teljesen megfeneklettek. Úgy hatoltak keresztül a városon, mint kés a vajon. Kétlem, hogy túlzottan védekeztek volna, nem igazán védhető. Valószínűleg mindenki a kastélyba tartott a hajók láttán. Úgy tűnik, a Martalócok túljutottak a harmadik falon, de Kelvar most már nagyon sokáig ki tud tartani. A negyedik fal masszív kövekből épült, tíz évbe került megépíteni. Öbölvárnak jó kútja is van, a raktárak pedig még dugig lehetnek az aratás készleteivel. Nem eshet el, hacsak árulás nem történik – Gyűszű abbahagyta a mutogatást és a magyarázatot, visszazökkent a nyeregbe. Halkabban folytatta. – Semmi értelme nincsen a támadásnak. Miből gondolják, hogy fönt tudnak tartani egy ilyen hosszú ostromot? Különösen, ha még mi is megtámadjuk őket?
– Talán azért, mert nem számítottak segítségre – mondta Kettricken tömören. – Az egész város az övék, ha fosztogatni akarnának, és talán még több hajóra is számítanak. – Kerf felé fordult, intett, hogy kerüljön Gyűszű mellé.
– Nekem nincs harci tapasztalatom – mondta egyszerűen. – Nektek kell megterveznetek. Úgy figyelek rátok, mint egy katonára. Mit kell tennünk?
Láttam, ahogy Burrick összerezzen. Ilyesfajta nyíltság becsületre méltó, de nem mindig jó vezéri tulajdonság. Láttam, ahogy Gyűszű és Kerf egymásra pillantanak.
– Fenség, Kerfnek nagyobb harci tapasztalata van, mint nekem. Én elfogadnám az ő parancsait – ajánlotta Gyűszű halkan.
Kerf lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát.
– Burrick Lovag embere volt, sokkal több csatát látott már, mint én – mondta lova nyakába. Hirtelen fölnézett. – Én őt ajánlom, fenség.
Burrick magában viaskodott. Egy pillanatra fölcsillantak a szemei, aztán láttam, hogy tétovázni kezd.
Falka Szíve, jól fognak vadászni neked – nógatta Éjszem.
– Burrick, vedd át a parancsnokságot. Teljes szívvel fognak harcolni melletted.
Libabőrös lettem, ahogy meghallottam, amint a királyné szinte visszhangozta Éjszem gondolatait. Ahol én ültem, láttam, amint Burrick is megborzong. Kihúzta magát a nyeregben.
– Nincs reményünk meglepni őket ilyen sík vidéken. Az a három gyűrű, amin áthatoltak, őket is védi. Nem vagyunk számbeli fölényben, csak időnk van. Megszoríthatjuk őket. Nincs friss vízforrásuk Ha Öbölvár kitart, mi pedig a harmadik falhoz tudjuk szorítani őket, csak meg kell várnunk a hajóinkat. Akkor eldönthetjük, hogy együtt ellenük rontunk, vagy kiéheztetjük őket.
– Bölcs gondolatnak tűnik – helyeselt a királyné.
– Ostobák, ha nem hagytak őrséget a hajóik mellett. Velük kell azonnal leszámolnunk, aztán saját őröket állítani a hajókhoz, azzal az utasítással, hogy égessék föl őket, ha a Martalócok áttörnének hozzájuk. Ha nem, hát újabb hajókkal bővült Igazság herceg flottája.
– Ez is meggyőzőnek hangzik – Kettricken láthatóan elégedettnek tűnt.
– Csinos terv, ha gyorsan cselekszünk. Hamarosan észrevesznek minket, hacsak már észre nem vettek. Ugyanolyan tisztán látják majd a dolgokat, mint mi. Le kell jutnunk oda, feltartani az ostromlókat, és leverni azokat, akik a hajókat őrzik.
Kerf és Gyűszű mindketten bólogattak. Burrick rájuk nézett.
– Az íjászaitokra szükség lesz a falaknál. Nem akarunk közelharcba kerülni, csak odaszögezni őket. Ott próbálnak majd kibújni, ahol betörtek. Ott legyetek résen, de figyeljétek a külső falat is. Egyelőre ne is menjetek a külső falon belülre, hadd rohangáljanak össze vissza, mint a rákok az apályban.
Kurta biccentések mindkét kapitánytól. Burrick folytatta.
– A hajókhoz kardforgatásra lesz szükség, heves küzdelemre kell számítani. Az egyetlen menekülési útvonalukat védelmezni fogják. Ott is szükség lesz néhány íjászra. Készítsenek néhány tüzes nyílvesszőt. Ha minden más kudarcot vall, föl kell égetni a hajóikat, amíg még a parton vannak.
– A Rurisk! – kiáltott valaki hátulról. Mindenki a víz felé fordult, és ott volt a hajó, éppen az öböl északi csücskét kerülte meg. Mögötte hamarosan fölbukkant még egy fehér vitorla. Mögöttünk a harcosok üdvrivalgásban törtek ki. De túl a hajóinkon, fehéren, mint egy többnapos vízihulla, ernyedt vitorlákkal ott imbolygott a fehér hajó. Abban a pillanatban, hogy megláttam, jeges félelem markolt belém.
– A fehér hajó! – hörögtem.
– Micsoda? – kérdezte Burrick ijedten. Ez volt az első szó, amit hozzám intézett.
– A fehér hajó! – ismételtem meg és rámutattam.
– Mi? Hol? Az? Az csak egy ködgomoly. Ott jönnek a mi hajóink.
Odanéztem. Igaza volt. Csak egy ködgomoly, ami már oszladozott a reggeli napsütésben. Ám az idő hűvösebbnek tűnt azután, és komor hangulat nehezedett a napomra, mintha rossz szag lett volna.
– Osszátok meg a csapatot, és induljatok el most – mondta Burrick halkan. – Nem akarjuk, hogy a hajóink ellenállással találkozzanak, mikor partot érnek. Gyorsan. Fitz, te a hajók elleni csapattal tartasz. Légy ott, mire a Rurisk megérkezik és tudasd a legénységgel, hogy mit döntöttünk. Amint megkaparintottuk a vörös hajókat, minden harcosunkra szükség lesz az ostromlók ellen. Bárcsak lenne mód, hogy értesítsük Kelvart a terveinkről. Azt hiszem, úgy is megtudja hamarosan. Gyerünk, induljunk.
Kerf és Gyűszű tanácskozott egy keveset, de meglepő gyorsasággal kettéoszlott a csapat és hamarosan Gyűszű mögött találtam magam. A kardom nálam volt, de hiányzott a fejsze, amit olyan hatékonyan forgattam a nyáron.
Semmi sem ment úgy, ahogy elterveztük. Már jóval a part előtt, a város romjai közt találkoztunk Martalócokkal. A hajóik felé tartottak egy csoport fogollyal. Megtámadtuk őket, néhányan fölvették a harcot, a többiek pedig eleresztették a foglyaikat és megfutamodtak. A katonák hamarosan szétszóródtak az épületek közt, néhányan pedig maradtak, hogy elvágják a foglyok kötelékeit. Gyűszű szitkozódott a késlekedés miatt, mert néhány külszigeteki már elindult, hogy figyelmeztesse a hajókat. Gyorsan megosztottuk a csoportot, és hátrahagytunk egy maréknyi embert, hogy segítsenek a foglyokon. A halottak bűze és az esőáztatta égett gerendák illata olyan élénkséggel idézte vissza a Pöröllyel kapcsolatos emlékeimet, hogy megborzongtam. Jóval több holttest hevert szerteszét, mint amennyire számítottunk. Valahol a romok közt megéreztem a farkast lopakodni, és nyugalmat merítettem belőle.
Gyűszű meglepő gyakorlattal szidott minket, aztán ékbe rendezte azokat, akik vele tartottak a hajók ellen. Éppen akkor értünk le a partra, amikor az egyik hajót vízre bocsátotta a legénysége. Keveset tehettünk ellene, de időben érkeztünk ahhoz, hogy megakadályozzuk, hogy egy másik is megszökjék. Meglepően gyorsan végeztünk velük. Nem voltak sokan, éppen csak annyian, amennyien elboldogultak volna a hajóval. Még azt is sikerült megakadályoznunk, hogy az összes foglyukat megöljék, akik a hajó fenekében hevertek megkötözve. Gyanítottuk, hogy a megszökött hajó is hasonlóan megrakodva tartott kifelé az öbölből, és nem tervezte, hogy harcba kell bocsátkoznia.
De a vörös hajó kifelé tartott a túszokkal, a nyílt tengerre. Hová? Egy kísértethajóhoz, amit csak én pillantottam meg? Még a gondolattól is megborzongtam és a fejem is belesajdult. Talán vízbe akarták fojtani a foglyaikat, vagy szipolyozni akarták őket. Nem voltam olyan helyzetben, hogy végiggondoljam, de megjegyeztem, mint hasznos apróság Árny számára. A három parton rekedt hajón harcosok is akadtak, és olyan elszántan harcoltak, ahogy Burrick megjósolta. Az egyik hajót egy túlbuzgó íjász fölgyújtotta, de a többit épségben elfoglaltuk.
Mire a Rurisk kikötött, minden hajó a miénk volt. Végre jutott időm kinézni az öbölre. A fehér hajónak nyoma sem volt, talán tényleg ködfelhő volt. A Rurisk mögött a Konstancia érkezett, mögötte pedig halászbárkák tucatjai, és néhány kereskedőhajó. Legtöbbjüknek távolabb kellett lehorgonyozni, de csónakokkal gyorsan partra szállították az embereket. A hadihajók legénysége megvárta, míg a kapitányuk tájékozódik a történtekről és meghallgatja a beszámolót, de a halászhajókról és kereskedőhajókról egyenesen a kastély felé özönlöttek az emberek.
A hadihajók gyakorlott legénysége hamar beérte és elhagyta őket, s mire elértük a vár külső falait, létrejött egyfajta együttműködés. A kiszabadított foglyok gyengék voltak a szomjúságtól és az éhségtől, de hamar összeszedték magukat, és felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a vár földépítményeivel kapcsolatban. Délutánra az ostromgyűrű bezárult. Nagy nehézségek árán Burricknak sikerült meggyőzni a katonákat, hogy legalább egy teljes legénységnek kint kell járőröznie a vízen. Előérzete csakhamar beigazolódott, másnap ugyanis két újabb vörös hajó tűnt föl az északi fok felől. A Rurisk elkergette őket, de túl könnyen elmenekültek ahhoz, hogy igazi elégedettséget érezzenek az emberek. Mindenki tudta, hogy egyszerűen újabb falu után néznek a part mentén. Néhány halászhajó megkésve utánuk eredt, bár kevés esély volt rá, hogy utolérjék a külszigeteki evezősöket.
A várakozás második napjára unatkozni kezdtünk, az időjárás pedig újból rosszabbra fordult. A száraz kenyér penészízű lett, a szárított hal sem volt már annyira száraz. Hogy földerítsen minket, Kelvar Herceg Kos zászlaját is kitűzette a várfokra, de akárcsak mi, ő is várakozásra rendezkedett be. A Martalócok beszorultak, de nem próbáltak sem kitörni, sem pedig közelebb kerülni a várhoz. Minden mozdulatlan volt és várakozott.
– Nem hallgatsz a figyelmeztetésekre. Sosem hallgattál – mondta Burrick halkan.
Leszállt az éjszaka. Ez volt az első alkalom, hogy akadt pár percünk egymásra. Egy farönkön ült, sérült lábát kinyújtotta maga elé. Én a tűz mellett görnyedtem, és a kezeimet melengettem. Egy ideiglenes fedezék mellett ücsörögtünk, nem messze a királyné sátrától, és egy sok füstöt eregető tüzet piszkálgattunk. Burrick egy sértetlenebb házban akarta elhelyezni Kettrickent, de a királyné visszautasította, erősködött, hogy a katonák között akar maradni. Az őr szabadon járt-kelt a tűz és a sátra között. Burrick morgott a közvetlenség miatt, de hűségét is elismerte.
– Az apád is ilyen volt – jegyezte meg hirtelen, amikor Kettricken két testőre előlépett a sátrából.
– Nem hallgatott a figyelmeztetésekre? – kérdeztem meglepetten.
Burrick megrázta a fejét. – Nem. A katonák mindig jöttek-mentek körülötte. Mindig azon csodálkoztam, hogy mikor volt ideje téged fogantatni.
Megdöbbentnek tűnhettem, mert Burrick is elvörösödött.
– Sajnálom. Fáradt vagyok, és a lábamnak is... kényelmetlen. Nem gondoltam végig, amit mondtam.
Váratlanul sikerült elmosolyodnom. – Semmi baj – mondtam és így is volt. Mikor megtudta, hogy Éjszem létezik, attól féltem, hogy megint száműz a világából. Egy kis ugratás, még ha durva is volt, jól esett. – A figyelmeztetéseknél tartottál – mondtam.
Felsóhajtott. – Te magad mondtad. Azok vagyunk, akik vagyunk. Ő is ezt mondta. Néha nem hagynak választást, csak hozzád kötődnek.
Valahol a sötétben egy kutya vonyított. Nem igazi kutya volt. Burrick rám nézett.
– Egyáltalán nem tudom féken tartani – vallottam be.
És én sem téged. Miért kellene egymást irányítanunk?
– És a személyes beszélgetésektől sem tartja távol magát – jegyeztem meg.
– Sem a személyes dolgoktól – tette hozzá Burrick. Úgy beszélt, mint aki tudta.
– Azt hittem, soha nem... használtad – még kettőnk közt sem mertem kimondani.
– Nem is. Semmi jó nem származik belőle. Csak azt tudom mondani, amit már elmondtam egyszer. Megváltoztat... ha hagyod magad. Ha beleéled magad. Ha nem tudod kizárni, legalább ne keresd. Ne legyél...
– Burrick?
Mindketten összerezzentünk. Gyűszű jött elő hirtelen a sötétből, és megállt a tűz másik oldalán. Mennyit hallhatott?
– Igen? Van valami probléma?
Lekuporodott a tűz mellé, és kitartotta maga elé a kezét. Felsóhajtott.
– Nem is tudom. Hogyan kérdezzem meg? Tudtok róla, hogy állapotos?
Összenéztünk Burrickkal.
– Kicsoda? – kérdezte lapos pillantással.
– Két gyerekem is van, tudod jól. Az őrség legnagyobb része nő. Minden reggel hány, és málnalevél teán él. Rá sem tud nézni a sózott halra anélkül, hogy rosszul lenne. Nem szabad itt lennie, így laknia – biccentett a sátor felé.
Ó. A Nőstényróka.
Elhallgass.
– Nem kérte a tanácsunkat – mondta Burrick óvatosan.
– Urai vagyunk a helyzetnek. Akár vissza is mehetne Kosvárba – mondta Gyűszű.
– Nem hiszem, hogy visszaküldhetnénk akárhová is – állapította meg Burrick. – Azt hiszem, magától kell elhatározásra jutnia.
– Te talán javasolhatnád – vetette föl Gyűszű.
– Akárcsak te – vágott vissza Burrick. – Te vagy az őrségének a kapitánya. Valójában a te dolgod lenne.
– Nem én őrködtem az ajtaja előtt minden éjjel – tiltakozott Gyűszű.
– Talán kellene – mondta Burrick kicsit hevesebben. – Most, hogy már tudod.
– Talán – nézett a tűzbe Gyűszű. – A kérdés az, hogy ki kíséri vissza Kosvárba.
– A teljes testőrsége, természetesen. Egy királyné nem utazhat kevesebbel.
Valahonnan a sötétségből kiáltás hallatszott. Talpra szökkentem.
– Várj! – csattant föl Burrick. – Várj, míg hír nem érkezik. Ne siess el, amíg nem tudod, mi történik!
Nemsokára Füttyös jelent meg a tűznél. Gyűszűnek jelentett.
– Két helyen támadnak. A meggyengült falnál a déli torony alatt, és néhányan átjutottak a...
Egy nyílvessző örökre elakasztotta a szavát. A martalócok rajtunk voltak, többen, mint amennyit képes voltam felfogni és mind a királyné sátra felé tartottak.
– A királynéhoz! – kiáltottam és örömmel hallottam, hogy a kiáltásom eljutott a távolabb lévőkhöz is. Három őr ugrott elő a sátorból, és védekező állást vettek föl körülötte, míg Burrick és én a bejárat előtt vetettük meg a lábunkat. Nemsokára Kettricken is megjelent a sátor bejáratában.
– Ne engem védjetek! – korholt. – Oda menjetek, ahol folyik a harc.
– A harc itt van, úrnőm – dünnyögte Burrick, és előrelépett, hogy levágja a karját egy támadónak, aki túl közel merészkedett.
Tisztán emlékszem azokra a szavakra és arra, ahogy Burrick előrelépett. Ez volt az utolsó összefüggő emlékem arról az éjszakáról. Azután minden csak kiáltozás és vér volt, fém és tűz. Érzelmek hulláma ostromolt, ahogy körülöttem Martalócok és katonák csaptak össze. Korábban valaki fölgyújtotta a sátrat, lobogása bevilágította a környéket. Emlékszem, hogy láttam Kettrickent harcolni, fölcsomózott köpenyben, mezítelen lábbal a fagyott földön. Egy nevetségesen hosszú hegyvidéki kardot tartott két kézzel. Kecses haláltáncot járt a csata közepén, ami más körülmények közt elvonta volna a figyelmemet.
A Martalócok a semmiből tűntek elő, egyszer majdnem biztos voltam benne, hogy Igazságot hallottam parancsokat kiáltani, de nem tudtam kivenni az értelmüket. Éjszem időről időre megjelent, mindig a sötétség szélén lecsapva, csak megvillanó bundáját és agyarait vettem észre, ahogy nekirontott valakinek. Burrick és Gyűszű egyszer egymásnak vetett háttal harcolt, amikor rosszul álltak a dolgok. Kört alkottunk a királyné körül, legalábbis azt hittem, amíg észre nem vettem, hogy mellettem harcol.
Valamikor ledobtam a kardomat és fölragadtam egy fejszét. Másnap visszaszereztem Igazság ajándékát, de akkor még csak meg sem fordult a fejemben. Amíg harcoltunk, csak a most számított. Mikor végre megfordult a küzdelem, a házak között vadásztam a menekülőkre, nem törődve a tett megfontoltságával.
Az éjszaka sötétjében, a füstölgő házak közt Éjszemmel nagyon jól vadásztunk együtt. Szemtől szembe álltam az utolsó áldozatommal, fejsze a fejsze ellen, amíg Éjszem vicsorgott, és átlendült egy kardot markoló kéz fölött. Csak pár pillanattal korábban végzett, mint én.
Az utolsó csapás kegyetlen élvezetet okozott. Nem tudom, hol hagyta abba Éjszem, és hol kezdtem el én, csak azt, hogy győztünk és még mindketten éltünk. Együtt mentünk vizet keresni. Nagyokat kortyoltunk a kút vizéből, és lemostam a vért a kezemről és az arcomról. Aztán leültünk a kút tövébe, és néztük, ahogy a talaj közelében gomolygó ködön keresztül fölkel a nap. Éjszem nekem támaszkodva pihent, még csak nem is gondolkoztunk.
Azt hiszem, elaludtam egy kicsit, mert akkor riadtam föl, amikor sietve elillant. Fölnéztem és megláttam, ami megriasztotta. Egy igen rémült kislány állt, és meredt rám. A reggeli napfény megcsillant vörös haján, egy vödör volt a kezében. Fölálltam és elvigyorodtam, üdvözlésre emeltem a fejszémet, de rémülten elszaladt tőlem. Nyújtózkodtam, aztán visszaindultam a gomolygó ködön át oda, ahol a királyné sátra állt. Ahogy sétáltam, eszembe jutottak az éjszakai vadászat emlékei. Túl élesek, túl vörösek és feketék voltak, én pedig félresöpörtem őket. Vajon ezt értette Burrick a figyelmeztetés alatt?
Még napfénynél is nehéz volt megérteni, mi történt. A föld a sátor maradványai körül teljesen le volt taposva, itt volt a leghevesebb a küzdelem. Itt esett el a legtöbb ellenség. Néhány testet már halomba hordtak, mások még ott hevertek, ahol meghaltak. Igyekeztem nem nézni rájuk. Más dolog félelemből és haragból ölni, és más dolog megbámulni a munka gyümölcsét a következő reggelen.
Érthető volt, hogy a Martalócok megpróbáltak áttörni a gyűrűn, talán azt remélték, visszaszerezhetnek néhány hajót. Az azonban, hogy a királyné sátrát próbálták megtámadni, már nehezebben volt érthető. Amint túljutottak a falakon, azonnal a hajójuk felé kellett volna indulniuk.
– Talán – jegyezte meg Burrick összeszorított fogakkal, amikor kötést cseréltem a lábán –, egyáltalán nem akartak elmenekülni. Talán ez a külszigeteki módszer. Úgy döntöttek, hogy meghalnak, de előtte még annyi kárt okoznak, amennyit csak lehet. Ezért támadtak ránk, abban a reményben, hogy megölik a királynénkat.
A harcmezőn futottam össze Burrickkal. Nem mondta, hogy a holttestemet kereste, de megkönnyebbülése, amikor megpillantott, elég bizonyíték volt rá.
– Honnan tudták, hogy a királyné a sátorban volt? – töprengtem. – Nem volt se lobogó, sem hadüzenet, semmi, ami arra utalt volna, hogy ő alszik benne. Tessék. Most jobb? – igazítottam meg a kötését.
– Száraz és tiszta, a kötés pedig segíti elnyomni a fájdalmat. Gyanítom, hogy ha megerőltetem a lábam, mindig be fog gyulladni – olyan szenvtelenül beszélt, mintha csak egy kanca lesántulásáról lett volna szó. – Legalább nem nyílt föl újra. Úgy tűnik, egyenesen a királyné sátra felé tartottak, nem?
– Mint méhek a mézre – jegyeztem meg fáradtan. – A királyné Öbölvárban van?
– Persze. Mindenki ott van. Hallanod kellett volna az üdvrivalgást amikor kinyitották nekünk a kapuikat. Kettricken királyné úgy sétált be, ahogy volt, a szoknyája egy oldalon összefogva, kezében a kardjával, amiről még csöpögött a vér. Kelvar Herceg térdre rogyott előtte, és megcsókolta a kezét. Grácia úrnő csak annyit mondott, „Jaj, kedvesem, azonnal meleg fürdőt készíttetek!”
– Így születnek a legendák – mondtam, és nevettünk. – De nincs mindenki fönt a várban. Az előbb láttam egy kislányt, vízért ment a kútra.
– Hát, fönt a várban nagy az ünnepség. Vannak, akik kevésbé örülnek majd. Gyűszű tévedett, Szépöböl népe nem adta könnyen az életét. Sokan meghaltak, mielőtt visszavonultak volna a kastélyba.
– Nem találsz semmi furcsát ezzel kapcsolatban?
– Hogy az emberek megvédik magukat? Nem. Ez csak...
– Nem furcsa, hogy túl sok külszigeteki volt itt? Több, mint öt hajóra való?
Burrick megtorpant. Visszanézett az elszórt testekre.
– Talán az a másik két hajó hagyta itt őket, aztán járőrözni ment...
– Nem ez a módszerük. Én egy nagyobb hajóra gyanakszom, ami több embert képes befogadni, mint a vörös hajók.
– Hol lehet?
– Már eltűnt. Azt hiszem, megpillantottam, amikor eltűnt a ködben.
Elnémultunk. Burrick elvezetett oda, ahol Rozsdást és Kormost hagyta, és együtt lovagoltunk föl Öbölvárba. A vár kapui tárva álltak, kosvári és öbölvári katonák keveredtek előtte. Harsány kiáltásokkal üdvözöltek, és forró pohár italt nyomtak a kezünkbe, még mielőtt leszálltunk volna a nyeregből. Kölykök könyörögtek, hogy elvezethessék a lovainkat, és meglepetésemre Burrick hagyta. A termekben olyan ünnepség zajlott, amit még Pompa is megirigyelt volna. Illatosított vízzel teli mosdótálak álltak mindenütt, az asztalok pedig roskadásig voltak rakva friss ennivalóval.
Három napig maradtunk Szépöbölben. Ezalatt az idő alatt eltemettük a halottakat, a külszigetekiek testét pedig elégettük. A kosvári katonák és a királyné testőrsége vállvetve dolgozott a helybéliek mellett, hogy eltakarítsák a romokat és nekilássanak az újjáépítéshez. Halkan körbekíváncsiskodtam és megtudtam, hogy az őrtoronyban azonnal meggyújtották a jelzőtüzeket, amint megpillantották a hajókat, de a Martalócok első dolga az volt, hogy eloltsák. Amikor megkérdeztem, hogy a kotéria kirendelt tagja mit cselekedett, Kelvar csodálkozva meredt rám. Burl hetekkel korábban távozott, halaszthatatlan ügyben. Valószínűleg a belvidéki Vásárhely városába hívták.
A csata utáni napon erősítés érkezett Délszorosból. Nem látták a jelzőtüzeket, de a lovas futárok még idejében útnak tudtak indulni. Jelen voltam, amikor Kettricken megjegyezte Kelvar Hercegnek, hogy milyen jó ötlet volt kiépíteni e futárláncolatot a két város közt és köszönetét küldte Shemshy Hercegnek a gyors válaszért. Azt javasolta, hogy osztozzanak meg az elfogott hajókon, így nem kell várni az érkezésükre, hanem közösen egymás védelmére fordíthatják őket. Hatalmas ajándék volt ez, néma csöndben fogadták a bejelentést. Mikor Kelvar Herceg végre magához tért, fölállt és köszöntőt mondott a királynénak és a születendő örökösnek. Ilyen gyorsan terjedt a hír. Kettricken csinosan elpirult, de sikerült köszönetet mondania.
A győzelem rövid napjai gyógyírként hatottak ránk. Harcoltunk, méghozzá jól, Szépöböl pedig újjáépülhet, a Martalócok pedig kudarcot vallottak. Egy rövid ideig úgy tűnt, lehetséges végleg megszabadulni tőlük.
Mielőtt elhagytuk Szépöböl városát, már új dalok szóltak, egy királynéról, aki fölkötött szoknyában, mezténláb állt ki bátran a Martalócokkal szemben, és még meg sem született gyermekéről, akiből már a méhében harcos lett. Az, hogy a királyné nem csak önmagát, hanem gyermekét is kockáztatta Rippon Hercegség érdekében, nem maradt elfeledetlenül. Először Testens Herceg Medwenből, most pedig Kelvar, Rippon Hercege, jegyeztem meg magamnak. Kettricken jól haladt a Hercegek hűségének elnyerése felé.
Nekem is adódtak aprócska pillanataim Szépöbölben, mert Grácia úrnő egyszer megpillantott az ebédlőben, és miután fölismert, hozzám lépett.
– Úgy – mondta, miután halkan üdvözölt. – A konyhai kutyásfiúnak királyi vér folyik az ereiben. Nem csoda, hogy olyan jó tanácsot adtál annyi évvel ezelőtt – belenőtt Hercegnéi szerepkörébe és kiválóan csinálta. Ölebe még mindig vele volt, de már a lába körül szaladgált, és ez ugyanúgy örömmel töltött el, mint az a könnyedség, ahogy a Hercegné szerepébe beleszokott.
– Mindketten sokat változtunk, Grácia úrnő – feleltem, ő pedig elfogadta a bókot, amit neki szántam. Utoljára akkor láttam, amikor Igazság kíséretében jártam Szépöbölben. Akkor még nem esett neki olyan könnyen az új rang. A konyhában találkoztam vele, amikor a kutyájának a torkán akadt egy csont. Akkor meggyőztem, hogy a Herceg pénzét jobb a tornyokba fektetni, mint ékszerekbe. Akkoriban nagyon új volt neki az egész, de úgy tűnt, mintha mindig is Hercegné lett volna.
– Nem vagy többé kutyásfiú? – kérdezte mosolyogva.
– Kutyásfiú? Emberfarkas! – jegyezte meg valaki a tömegből, de mire odakaptam a fejem, bárki volt is az, beleolvadt a körülöttünk hömpölygő tömegbe. Megvontam a vállam, mintha nem lett volna jelentősége a megjegyzésnek, Grácia úrnő pedig úgy tűnt, nem is hallotta meg. Mielőtt elmentünk, még megajándékozott egy aprósággal. Még mindig elmosolyodom, ha eszembe jut: egy apró jelvény, halszálkát formázó.
– Én készíttettem, hogy emlékeztessen... szeretném, ha a tiéd lenne – ő maga ritkán viselt ékszert, mondta. Egy erkélyen adta át a jelvényt, egy sötét éjszakán, amikor Kelvar Herceg tornyai gyémántokként ragyogtak a fekete ég előtt.
7.
VÁSÁRHELY KASTÉLYA A SZŐL folyó mentén Fészek uralkodó családjának ősi rezidenciája volt. Itt nevelkedett Vágy királyné, és itt töltötte el a nyarakat az ifjú Pompa herceg. Vásárhely városa élénk hely, kereskedelmi központ a gyümölcsligeteiről és gabonájáról híres Hercegségben. A Szől lusta és könnyen hajózható folyó, ami könnyűvé és kellemessé teszi az utazást. Vágy királyné mindig azt állította, hogy minden tekintetben előkelőbb még Kosvárnál is, és sokkal jobb székhely a királyi családnak.
*
A visszaút többnyire eseménytelen volt, néhány apróságtól eltekintve. Kettricken megviselt volt és fáradt, mire eljött a visszaindulás ideje. Bár igyekezett nem mutatni, a szeme alatti karikákból és összeszorított ajkaiból mindenki láthatta. Kelvar Herceg ellátta egy lovas hintóval, de rövid idő múlva kiderült, hogy az imbolygástól csak még rosszabbul érzi magát. Végül visszaküldte a hintót, és lóháton tért haza.
A hazafelé vezető út második napján Gyűszű a tüzünkhöz jött, és azt mondta Burricknak, hogy úgy érzi, mintha egy farkas követne minket. Burrick közömbösen vállat vont, és azt mondta, hogy talán csak kíváncsi, de nem jelent veszélyt. Miután elment, Burrick felém fordult és azt mondta. – Egyszer még bajod lehet belőle.
– Mi?
– Egy farkas a közeledben. Fitz, gondolkodj csak. Már akkor is akadt néhány pletyka, amikor megölted azokat a szipolyozottakat. Mindenütt nyomok voltak, és azokat a sebeket nem fegyver okozta. Valaki azt mondta, hogy látott egy farkast Szépöböl közelében kóborolni az ütközet előtti éjszaka. Még olyan történetet is hallottam, hogy egy farkas emberré változott nem sokkal a csata után. Nyomok voltak a sárban a királyné sátra körül is. Szerencséd, hogy mindenki túl fáradt volt, és túlságosan is sietett, és nem nézték meg a halottakat. Akadt néhány, aki nem ember kezétől halt meg.
Néhány? Piha!
Burrick arca eltorzult a haragtól. – Ezt hagyd abba. Most.
Erős vagy, Falka Szíve, de...
A gondolat megtört és hirtelen meglepett vakkantást hallottam a bokrok felől. Néhány ló megriadt és abba az irányba nézett. Én Burrickot bámultam. Eltaszította Éjszemet, hevesen, ráadásul messziről.
Szerencséd, hogy messziről történt. Ha közelebb... kezdtem figyelmeztetni Éjszemet.
Burrick tekintete rám rebbent.
– Azt mondtam, ennek vége! Most! – undorodva nézett félre. – Jobb szeretném, ha az én jelenlétemben nem tennél ilyet. Megsértesz.
Nem tudtam, mit mondjak. Az együtt töltött hosszú évek során megtanultam, hogy ne vitatkozzak vele az Ösztönről. Tudta, hogy hozzákötődtem Éjszemhez. Hogy eltűrt maga mellet, már amúgy is engedmény volt a részéről. Nem volt szüksége rá, hogy állandóan emlékeztessem rá. Fejet hajtottam előtte. Azon az éjszakán, hosszú idő óta először, az álmom újra a sajátom volt.
Mollyról álmodtam. Megint piros szoknyát viselt, a parton guggolt, és kagylót gyűjtött a sziklákról a késével, és nyersen megette. Fölnézett rám, és mosolygott. Közelebb léptem, ő pedig fölpattant, és mezítláb szaladni kezdett a parton. Utána eredtem, de ugyanolyan gyors volt, mint mindig. A haja lobogott, és csak kacagott, amikor utána kiáltottam, hogy várjon meg. Furcsamód vidám voltam, mikor fölébredtem, még mindig éreztem a levendula illatát álmomból.
Arra számítottunk, hogy harsányan üdvözölni fognak Kosvárban, ha visszatérünk. A hajóknak már jóval korábban be kellett volna futniuk, hogy hírt hozzanak a sikereinkről. Nem lepődtünk meg hát, amikor megláttuk Pompa őrségének egyik kis csapatát, amint felénk tart, hogy üdvözöljön. Furcsának tűnt, hogy amikor észrevettek minket, ugyanúgy haladtak tovább, egyetlen kéz sem lendült üdvözlésre. Ehelyett halkan közeledtek felénk, komoran, mint a szellemek. Azt hiszem, Burrickkal egyszerre láttuk meg az elől haladó kezében a pálcát, ami komoly hírek jelzése volt.
Felém fordult, ahogy figyeltük közeledni őket. Félelem ült ki az arcára.
– Elmés király meghalt? – kérdezte halkan.
Nem lepődtem meg, csak tátongó ürességet éreztem magamban. Bensőmben egy rémült fiú fölmérte, hogy immár semmi sem állt köztem és Pompa között. Egy másik részem azon tűnődött, vajon milyen lett volna nagyapának szólítani felség helyett. Ám azok az önző részeim csak apróságok voltak ahhoz, képest, hogy mit jelentett ez a király embere számára. Elmés formált meg engem, és tett azzá, ami voltam, függetlenül annak hasznától, vagy kárától. Egyik nap fölkarolta az életemet, egy kisfiúét, aki az asztal alatt játszott, és megbélyegezett. Az ő döntése volt, hogy megtanulhatok írni és olvasni, fegyvert forgatni és mérget keverni. Úgy tűnt, mindez távolodik. Mostantól a tetteimért nekem kell vállalnom a felelősséget. Furcsamód rémisztő gondolat volt.
Mindenki jól látta az elől lovaglót terhelő súlyt. Megálltunk az úton, Kettricken őrsége szétvált és utat engedett a királynénak. Szörnyű csönd támadt, amikor átvette a pálcát, aztán az apró tekercset. A vörös viaszpecsét szanaszét röpült, figyeltem, ahogy a porba hullik. Valami elszállt Kettrickenből, ahogy végigolvasta a tekercset. Leeresztette a kezét, a tekercs a viasz után hullott. Nem zokogott föl, nem ájult el, csak üres tekintettel a távolba révedt, és gyengéden a hasára tette a kezét. Azzal a mozdulattal megértettem, hogy nem Elmés halt meg, hanem Igazság.
Felé nyúltam. Valahol mélyen talán akadt egy szál, ami hozzá vezetett... semmi. Azt sem tudtam, mikor tűnhetett el. Emlékeztem rá hogy amikor harcolnom kellett, általában megszakadt a kapcsolat. Fölrémlett, ami csata közben nem tűnt föl. Azt hittem, hallottam Igazság hangját, kiáltozott, értelmetlen dolgokat. Nem emlékeztem az egyes szavakra, de úgy tűnt, hogy harci utasítások voltak, szétszóródni, fedezéket keresni talán... de nem tudtam semmi bizonyosat visszaidézni. Burrickra néztem, megláttam a kérdést a szemében.
– Nem tudom – mondtam halkan. Összeráncolta a homlokát.
Kettricken mozdulatlanul ült a lován. Senki sem mozdult, senki sem szólalt meg. Burrickra néztem, összetalálkozott a tekintetünk. Végzetes belenyugvást pillantottam meg benne. Ez volt a második alkalom, hogy átélhette, amint a trónörökös herceg elbukik, mielőtt a trónra léphetne. Hosszú szünet után Kettricken megfordult a nyeregben. Végigmérte a katonákat.
– Pompa herceg híreket kapott róla, hogy a trónörökös Igazság herceg meghalt – nem emelte föl a hangját, de tisztán ejtett szavait mindenki hallotta. Elkomorultak az arcok, sokak szemében kialudt a diadal fénye. Nemsokára visszafordult a nyeregben, aztán továbbindultuk Kosvár felé.
Áthaladtunk a kapun, az őrök figyeltek minket, csak egyikük dobott tisztelgésfélét Kettricken felé. Burrick felmordult, de nem szólt semmit.
A kastély udvarán mindennapi dolgukat tették az emberek. A helyzet természetessége megrázott. Igazság halott volt. Nem tűnt igazságosnak, hogy az élet ugyanúgy folytatódjék tovább, mint azelőtt.
Burrick segített Kettrickennek leszállni a lováról, ahol körülfogták udvarhölgyei, és panaszos megjegyzések, együttérzés és aggodalmas szavak közepette beterelték a kastélyba. Figyeltem, ahogy Gyűszű tekintetével kíséri Kettrickent, ahogy az hölgyei gyűrűjében bevonul a várba. Féltékenység csillant a szemében. Egyszerű katona volt csupán, nem mehetett utána a kastélyba, bármennyire is szeretett volna. Tudtam, hogy aznap éjszaka Burrick nem egyedül fog őrködni.
A szóáradat elegendő volt számomra, hogy tudjam, állapotosságának híre már elterjedt az udvarban is. Eltűnődtem, vajon Pompa tudja-e már. Voltak bizonyos hírek a vár falain belül, amik először kizárólag az asszonyok között terjedtek el, mielőtt teljes nyilvánosságra kerültek volna. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem rá, hogy vajon Pompa tudja-e, hogy Kettricken Igazság örökösét hordja a szíve alatt. Kormost Fürgére bíztam, megköszöntem neki, és megígértem, hogy később mindenről beszámolok. Ahogy a kastély felé indultam, Burrick keze nehezedett a vállamra.
– Egy szóra. Most.
Néha majdnem úgy kezelt, akár egy herceget, máskor pedig kevesebb voltam, mint egy istállófiú. Nem kérte, kijelentette. Fürge erőltetett mosollyal visszaadta Kormost, és eltűnt, hogy gondoskodjék a többi állatról is. Követtem Burrickot, ahogy bevezette Rozsdást az istállóba. Könnyen talált üres jószágállást Kormos mellett. Mindketten elkezdtük leszerszámozni, és ellátni a lovainkat. A gyakorlott mozdulatok és Burrick látványa, ahogy hasonlóképpen cselekszik, megnyugtatóan hatott. Az istállónak az a vége viszonylag csöndes volt, de gondosan várt, amíg mindenki kellően eltávolodott.
– Igaz?
– Nem tudom pontosan. A kapcsolatunk megszakadt. Már azelőtt is gyenge volt, hogy elindultunk Szépöbölbe, és mindig nehézséget okozott fenntartani a kapcsolatot vele, ha harcba keveredtem. Azt mondja, túl erősen védekezek a többiek érzelmeivel szemben, és ezzel kizárom őt is.
– Semmit sem értek abból, amit mondasz, de ismerem a problémát. Biztos vagy benne, hogy akkor veszítetted el?
Elmondtam hát ködös érzéseimet Igazságról, ahogy parancsokat osztogatott az ütközet közben, és azt, hogy lehetséges, hogy őt is éppen megtámadták ez idő alatt. Burrick türelmetlenül bólintott.
– Nem tudsz üzenni neki a Mesterséggel, most, hogy minden nyugodt? Nem tudod felújítani a kapcsolatot?
– Nem, nem tudok. Nem tudom így használni a Mesterséget.
Burrick felmordult.
– Nézd. Tudjuk, hogy újabban sok üzenet eltévedt. Honnan tudhatjuk, hogy ezt nem kitalálták?
– Azt hiszem, sehonnan. Bár nehéz elhinni, hogy Pompa lenne olyan bátor, hogy azt híresztelje, hogy Igazság halott, ha nem lenne az.
– Én mindenre képesnek tartom – dünnyögte Burrick.
Kiegyenesedtem a patkótisztításból, Burrick pedig Rozsdás jószágállásának ajtaján könyökölt, és a semmibe bámult. A fején csillogó ősz tincs élénk emlékeztető volt rá, hogy milyen kegyetlen tud lenni Pompa. Olyan közönyösen adott parancsot Burrick meggyilkolására, ahogy más egy legyet csap le. Soha egy pillanatig nem aggasztotta Pompát, hogy nem halt meg. Sem félelmet, sem megbánást nem tanúsított egy istállómester és egy fattyú iránt.
– Tehát mit fog majd mondani, ha Igazság visszatér? – kérdeztem halkan.
– Amint király lesz, ügyelhet rá, hogy Igazság soha ne térjen vissza. Aki a Hat Hercegség trónján ül, az könnyen elbánhat a zavaró tényezőkkel – Burrick nem nézett rám amikor ezt mondta, én pedig igyekeztem nem magamra venni a célzást. Igaza volt. Ha Pompa ül a trónon, orgyilkosok leshetik a parancsát. Talán már voltak is ilyenek. A gondolattól megborzongtam.
– Ha biztosak akarunk lenni benne, hogy Igazság él, az egyetlen esélyünk, ha utánaküldünk valakit, aki híreket hoz felőle – töprengtem hangosan.
– Feltéve, hogy a hírvivő épségben visszatér, addigra már késő lesz. Amint Pompa hatalomra kerül, egy. hírvivő szava nem fog jelenteni neki semmit. A hírvivő pedig nem merne hangosan ellene vallani. Bizonyítékra van szükségünk, olyanra, ami meggyőzi Elmést és még azelőtt szükség van rá, hogy Pompa hatalomra kerül.
– Elmés király és Kettricken gyermeke még mindig közte és a trón közt állnak – tiltakoztam.
– Ez a poszt felnőtt férfiaknak is egészségtelennek bizonyult. Mit gondolsz, mennyi esélye van egy gyengélkedő öregembernek és egy magzatnak? – rázta meg a fejét Burrick. – Tehát te nem tudsz Üzenni Igazságnak. Ki tud?
– A kotériából bárki.
Bah. Egyikükben sem bízom.
– Elmés király talán képes lenne rá – javasoltam tétován. – Ha erőt merítene belőlem.
– Még akkor is, ha megszakadt a kapcsolatod Igazsággal? – kérdezte Burrick.
Megvontam a vállam és megráztam a fejem. – Nem tudom. Azért mondtam, hogy talán.
– Meg kell próbálnunk – döntötte el. – Mégpedig minél hamarabb. Nem szabad, hogy Kettricken fölöslegesen gyászoljon. Akár a gyermeke is rámehet – felsóhajtott és rám nézett. – Menj és pihenj le. Estére készülj föl, hogy meglátogatjuk Elmést. Gondoskodom róla, hogy megfelelő tanúk legyenek ott, bármi történjék is.
– Burrick – tiltakoztam –, túl sok a bizonytalanság. Még azt sem tudom, hogy ébren lesz-e a király ma este, sem azt, hogy képes-e használni a Mesterséget. Ha megtesszük, mindenki, Pompát is beleértve megtudja, hogy vannak ilyen képességeim. Akkor...
– Sajnálom, fiú – vágott közbe Burrick. – Több forog itt kockán, mint a te épséged. Nem mintha nem törődnék veled, de azt hiszem, nagyobb biztonságban leszel, ha Pompa megtudja, hogy képes vagy használni a Mesterséget, és mindenki tudja, hogy Igazság él, mint akkor, ha mindenki halottnak hiszi őt, és Pompa úgy látja, elérkezett az idő, hogy végezzen veled. Ma este meg kell próbálnunk. Talán nem fog sikerülni, de meg kell próbálnunk.
– Remélem tudsz keríteni tündérháncsot – dünnyögtem neki.
– Kezdesz rászokni? Vigyázz vele – de aztán elvigyorodott. – Biztosan tudok szerezni.
Viszonoztam a vigyort, aztán magam is meglepődtem. Nem hittem, hogy Igazság meghalt, ezt ismertem be a vigyorral. Nem hittem el, hogy a trónörökös herceg halott, és készen álltam arra, hogy ezt be is bizonyítsam Pompa hercegnek. Csak egy kielégítőbb módszert ismertem: ha fejszével a kezemben bizonyíthatnám be neki.
– Tegyél meg nekem egy szívességet – kértem Burrickot.
– Micsodát? – kérdezte óvatosan.
– Legyél nagyon, nagyon óvatos.
– Mint mindig. Ügyelj rá, hogy te is ezt tedd.
Biccentettem, aztán álltam némán és zavartan. Burrick felsóhajtott.
– Ki vele. Ha összefutnék Mollyval, mit mondjak neki?
Megráztam a fejemet a saját viselkedésemtől.
– Csak annyit, hogy szeretem. Mi mást mondhatnék neki? Semmi mást nem tudok fölajánlani neki.
Rám meredt, a tekintete furcsa volt. Együttérzés.
– Megmondom neki – ígérte.
Úgy hagytam ott az istállót, hogy úgy éreztem, felnőttem. Eltűnődtem rajta, vajon mikor fejezem be Burrick mércéjével mérni magam.
Egyenesen a konyhába mentem, hogy egyek valamit, aztán lepihenjek, ahogy Burrick javasolta. Az őrszoba tömve volt a visszatért katonákkal, akik az itthon maradtaknak meséltek Szépöbölről. Számítottam a nyüzsgésre, ezért úgy terveztem, fölviszem a szobámba az ennivalót. A konyhában azonban mindenütt lábosok álltak a tűzhelyen, kukták darabolták a hozzávalókat, szakácsok keverték az üstöket, és siettek föl-alá.
– Lakoma lesz ma este? – kérdeztem ostobán.
Sára, a szakács felém fordult.
– Ó, Fitz, hát élve visszatértél, és a változatosság kedvéért egészben – rám mosolygott, mintha megdicsért volna. – Hát persze, hogy lakoma lesz, megünnepeljük a szépöböli győzelmet.
– Annak ellenére, hogy Igazság halott?
Sára rosszallóan nézett rám.
– Ha Igazság herceg itt lenne, mit akarna?
Felsóhajtottam. – Valószínűleg azt, hogy ünnepeljük meg a győzelmet. Az embereknek nagyobb szükségük van a reményre, mint a gyászra.
– Pompa herceg is pontosan ezt mondta, amikor lejött ma reggel – felelte Sára elégedetten. Visszatért a munkájához. – Persze, gyászolni fogjuk, de meg kell értened, Fitz. Itthagyott minket, Pompa pedig itt maradt, hogy vigyázzon a királyra, és ügyeljen a partra, amennyire csak tud. Igazság elment, de Pompa még mindig itt van velünk. Szépöböl pedig nem került a Martalócok kezére.
Elharaptam a nyelvemet, és megvártam, amíg elmúlik a dührohamom.
– Szépöböl nem került idegen kézre, mert Pompa itt maradt Kosvárban – biztos akartam lenni abban, hogy Sára ezt a két eseményt köti össze, nem csak véletlenül említi együtt őket.
Biccentett, miközben fűszert dörzsölt egy húsdarabba. – Mindig erre lett volna szükség. Katonákat küldeni azonnal. A Mesterség is jó, de mi abban a jó, ha valaki tudja, mi történik mégsem tesz semmit?
– Igazság mindig kiküldte a hajóit.
– És mindig későn érkeztek meg – fordult felém, és a kötényébe törölte a kezét. – Ó, tudom, hogy rajongtál érte, fiú. Igazság herceg jószívű ember volt, aki a halálba hajszolta magát azért, hogy megmentsen minket. Nem mondok rosszat róla, csak azt mondom, hogy a Mesterség és az Elődök hajszolása nem jó módszer a vörös hajók ellen. Amit Pompa herceg tett, hogy kiküldte a katonákat és a hajókat abban a pillanatban, amint megtudta, hát erre van szükség. Talán ha Pompa herceg irányítja a dolgokat, akkor túléljük.
– És mi a helyzet Elmés királlyal? – kérdeztem lágyan.
Félreértette a kérdésemet és ezzel elárulta mit gondolt róla valójában.
– Ó, hát ő jól van, amennyire ez csak elvárható tőle. Talán le is jön az esti lakomára, legalább egy darabig. Szegény ember. Olyan sokat szenved. Szegény, szegény ember.
Halott ember. Csaknem kimondta. Már nem király, csak egy szegény, szegény ember. Pompa szinte győzött is.
– Gondolod, hogy a királyné is ott lesz? – kérdeztem. – Végül is éppen most hallotta a férje halálhírét.
– Ó, azt hiszem ott lesz – biccentett Sára. – Úgy hallottam, azt mondja, gyermeket vár – közömbösnek tűnt. – Ma este akarja bejelenteni.
– Csak nem kételkedsz benne, hogy állapotos? – kérdeztem nyíltan, de Sára nem sértődött meg.
– Ó, nem kétlem én, hogy állapotos, ha azt mondja. Csak furcsa, hogy azután jelenti be, hogy megtudta, hogy a férje halott, és nem előtte, ennyi az egész.
– Miért?
– Hát, csak furcsálljuk.
– Furcsálltok, mit? – kérdeztem hűvösen.
Sára szigorú tekintetet vetett rám, én pedig átkoztam a türelmetlenségemet. Nem akartam belefojtani a szót. Minden pletykát hallanom kellett.
– Hát... – tétovázott, de nem tudott ellenállni kíváncsi füleimnek. – Amit mindig is furcsállnak, ha egy asszony nem esik teherbe, aztán ha az ura elment, hirtelen bejelenti, hogy állapotos – körülnézett, hogy lássa, ki hallhatja még a beszélgetést. Úgy tűnt, mindenkit lefoglalt a munka, de biztos voltam benne, hogy néhány fül felénk fordult. – Miért most, ilyen hirtelen? Ha már korábban tudta, hogy képzelte, hogy az éjszaka közepén kilovagol kalózokkal harcolni? Furcsa viselkedés egy királynétól, aki a trónörökös utódját várja.
– Hát – igyekeztem kedvesen beszélni –, azt hiszem, ha megszületik, akkor kiderül, hogy mikor fogant. Azok, akik a holdakat akarják számolgatni, megtehetik. Mellesleg – hajoltam közelebb titokzatosan –, azt hallottam, hogy néhányan az udvar hölgyei közül már korábban értesültek róla. Türelem úrnő, például és a komornája, Füze – meg kell győződnöm róla, hogy Türelem elújságolja észrevételeit, és Füze is beszél a cselédnépnek.
– Ja, hát ő – Sára legyintése minden reményemet eloszlatta. – Hát, nem akarlak megbántani, Fitz, de ő időnként hangyás tud lenni. Füze, ellenben, hát ő megbízható. De nem beszél sokat, és nem akar hallgatózni, ha másoknak van mondanivalójuk.
– Hát – mosolyodtam el és rákacsintottam –, pedig én onnan hallottam. Méghozzá még azelőtt, hogy elindultunk volna Szépöböl felé – közelebb hajoltam. – Kérdezd csak meg. Fogadok, hogy megtudod, hogy Kettricken málnateát iszik a reggeli rosszullétek ellen. Nézz csak utána és meglátod, hogy igazam van. Egy ezüstben fogadnék, biz' ám.
– Egy ezüstbe? Hóha, bárcsak lenne annyi fölösleges pénzem. De megkérdem, Fitz, meg ám. És szégyelld magad, amiért nem osztasz meg velem egy ilyen vaskos pletykát. Pedig én mi mindent elmondok.
– Hát, van itt valami a számodra. Nem Kettricken az egyetlen, aki gyermeket vár!
– Neem? Ki még?
Elmosolyodtam.
– Most még nem mondhatom meg, de az elsők közt leszel, aki megtudja, ahogy hallottam – fogalmam sem volt, hogy ki eshet még teherbe, de biztonságos volt kijelenteni, hogy volt még ilyen a kastélyban, vagy lesz, még időben, hogy beigazolódjon a pletykálásom. Szükségem volt rá, hogy Sára elégedett legyen velem, ha friss hírekhez akarok jutni. Bölcsen bólintott és rám kacsintott.
Sára befejezte a hús fűszerezését és azonnal utasításokat kezdett osztogatni. Fölragadtam egy cipót és néhány almát, mielőtt elsurrantam a szobámba. Egyszerű étkek, de éhes voltam és jóllakhattam velük. Megmosakodtam, ettem és ledőltem aludni. Talán lesz egy kis esélyem a királynál ma este, de éberen akartam figyelni mindent a lakoma alatt. Arra gondoltam, fölkeresem Kettrickent, és megmondom neki, hogy ne gyászolja még Igazságot, de tudtam, hogy nem tudnék egy szót sem váltani négyszemközt a hölgyek miatt. És mi van, ha tévedek? Ha lesz már bizonyítékom, akkor elég lesz megmondani neki.
Kopogásra ébredtem. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem, bizonytalanul, hogy hallottam-e valamit, aztán fölkeltem, és résnyire nyitottam az ajtómat. A Bolond állt odakint. Nem tudom, mi lepett meg jobban; az; hogy kopogott, ahelyett, hogy megjelent volna a szobámban, vagy az, ahogy fölöltözött. Csak álltam és bámultam. Udvariasan meghajolt, utat tört magának a szobámba, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és ráfordította az összes zárat. Megállt a szoba közepén, széttárta a karjait, és lassan körbefordult.
– Nos?
– Nem úgy nézel ki, ahogy szoktál – böktem ki.
– Nem is akarok – kihúzta a zekéjét, és megigazította a ruha ujjait, hogy jobban látszódjék a gazdag díszítés a végén. A legmélyebb kéktől a legsárgább azúrig váltakoztak a színárnyalatok, fehér arca pedig úgy tetőzte be, mintha egy hámozott kemény tojás lett volna. – A Bolondok kimentek a divatból.
Lassan leültem az ágyra. – Pompa öltöztetett így föl?
– Aligha. Ő adta a ruházatot persze, de magam öltöztem. Ha a Bolondok kimentek a divatból, képzelheted milyen divatjamúlt lehet egy inas a Bolondnak.
– És mi a helyzet Elmés királlyal? Ő sincs divatban többet? – kérdeztem keserűen.
– Kiment a divatból komolyan aggódni az egészsége miatt – felelte. Szökdécselt egy keveset, aztán abbahagyta, és kihúzta magát, új ruhájához méltó büszkeséggel. – A herceg asztalánál kell ülnöm ma este és szórakoztatnom a társaságot. Gondolod, hogy jól fogom csinálni?
– Jobban, mint én – mondtam keserűen. – Hát nem is érdekel, hogy Igazság meghalt?
– Hát nem is érdekel, hogy virágzanak a rétek a nyári napsütés alatt?
– Bolond, odakint tél van.
– Látod, az egyik olyan igaz, mint a másik. Hidd el – hirtelen megtorpant. – Azért jöttem, hogy szívességet kérjek tőled, ha el tudod hinni.
– Az utóbbit olyan könnyen, mint az előzőt. Mi az?
– Ne öld meg a királyomat a becsvágyaddal a saját érdekeidért.
Rémülten néztem rá. – Soha nem ölném meg a királyomat! Hogy merészelsz ilyesmit mondani?
– Ó, mostanság sokat merek – föl-alá járkált a szobámban. Elegáns ruháiban, szokatlan tartásával megrémisztett. Mintha egy másik lény szállta volna meg a testét, akit egyáltalán nem ismertem.
– Még akkor sem, ha a király megölte az anyádat?
Rosszullét fogott el. – Mit akarsz ezzel mondani? – suttogtam.
A Bolond megpördült, meghallván a hangomban csengő fájdalmat.
– Nem. Nem! Teljesen félreértesz! – őszinteség csendült a szavaiban, és egy pillanatra megint a régi barátot láttam. – De – folytatta lágy, ravasz hangon –, ha azt hinnéd, hogy a király megölte az anyádat, a te imádott, szeretett, gondoskodó és elnéző anyádat, megölte, és örökre elragadta tőled. Gondolod, hogy akkor megölnéd?
Túl sokáig voltam vak, beletelt egy időbe, mire megértettem. Tudtam, hogy Pompa azt hitte, az anyját megmérgezték. Tudtam, hogy ezért gyűlölt engem és „Démutka úrnőt”. Azt hitte, mi hajtottuk végre a gyilkosságot a király kérésére. Tudtam, hogy mindez nem igaz. Vágy királyné saját magát mérgezte meg. Pompa anyja túlzottan is kedvelte az italokat és azokat a gyógyfüveket, amelyek eloszlatják az ember aggodalmait. Mikor nem sikerült elérnie azt a hatalmat, amiről azt hitte, megilleti, az ilyen élvezetekben keresett menedéket. Elmés többször megpróbálta leszoktatni, még Árnyhoz is fordult, hogy olyan füveket kérjen, amik megszabadíthatják káros szenvedélyeitől. Semmi sem használt. Vágy királynét megmérgezték, ez igaz, de saját kezével idézte elő. Én mindig tudtam ezt. Ezért nem törődtem a haraggal, ami az elkényeztetett fiú szívében növekedett anyja elvesztése miatt.
Pompa vajon ölne ilyesmiért? Hát persze. Hajlandó lenne rá, hogy az egész Hat Hercegséget porig rombolja bosszújában? Miért is ne? Soha nem törődött a partmenti Hercegségekkel. A belvidéki Hercegségek mindig lojálisak voltak belvidéki anyjához, Pompa szíve is ott dobogott hát. Ha Vágy királyné nem megy férjhez Elmés királyhoz, ő lett volna Fészek Hercegnéje. Néha, amikor az üveg fenekére nézett, és könnyűfejű volt a gyógyfüvektől, gonoszul azt sugallta, hogy Fészek hercegnéjeként több hatalma lett volna, elég ahhoz, hogy meggyőzze Fészek és Szántás Hercegséget, hogy egyesüljenek alatta, mint királyné alatt, és rázzák le a partmenti Hercegségek koloncát. Galenus, az Oktató, Vágy királyné saját fattyú gyermeke Pompával együtt táplálta a gyűlöletet. Vajon elég gyűlölet volt benne ahhoz, hogy a kotériát Pompa bosszújának rendelje alá? Nekem a legnagyobb felségárulásnak tűnt, de úgy éreztem, elfogadom. Ő is elfogadná. Emberek százait ölték meg, rengeteget kiszipolyoztak, egész falvakat pusztítottak el egy hercegfi képzelt sérelme fölötti bosszúja miatt. Meginogtam tőle, de beleillett. Beleillett az elképzelésembe.
– Azt hiszem, talán Fészek Hercegének ügyelnie kellene az egészségére – tűnődtem.
– Osztozik nővére bor és gyógyfüvek iránti szeretetében. Ha jól ellátta magát, és olyan gondosan használja őket, mint a nővére, akkor hosszú élete lesz.
– Talán Elmés király is sokáig fog élni? – próbálkoztam óvatosan.
A Bolond arca megrándult. – Kétlem, hogy hosszú élete lesz – mondta halkan. – De ami még maradt, lehet könnyű is, inkább, mint vérontás és erőszak.
– Gondolod, hogy arra kerül a sor?
– Ki tudja, mi merül fel egy megkavart üst mélyéről? – hirtelen az ajtóm mellett termett, és a kilincsre tette a kezét. – Ezt kérem tőled – mondta halkan –, hogy hagyj föl a kavarással Lord Kanál, és hagyd lenyugodni a dolgokat.
– Nem tehetem.
Homlokát az ajtónak támasztotta, ami nem vallott a Bolondra.
– Akkor királyok halálát okozod – mondta gyászos hangon. – Tudod... mi vagyok én. Elmondtam neked. Elmondtam, miért vagyok itt. Ebben az egy dologban biztos vagyok. A Látnok vérvonal kihalása a fordulópont. Kettricken gyermeket vár. A család nem hal ki. Erre volt szükség. Nem halhatna meg hát egy öregember békességben?
– Pompa nem hagyja, hogy az a gyerek megszülessék – mondtam egyszerűen. Még a Bolond szeme is elkerekedett ennek hallatán. – A gyermek nem jut hatalomra, ha nincs király, aki védelmezze. Elmés, vagy Igazság. Nem hiszed, hogy Igazság meghalt. Ennyit te is elismertél. Hagynád, hogy Kettricken szenvedjen attól, hogy azt hiszi, halott? Hagynád, hogy a Hat hercegség összeomoljon, és vérbe fúljon? Mire jó egy Látnok örökös, ha trón gyanánt csak egy összedőlt széket kap egy kiégett házban?
A Bolond válla megroggyant.
– Ezernyi keresztút van – mondta halkan. – Néhány tiszta és merész, mások árnyékok az árnyékokban. Néhány már majdnem bizonyos, hatalmas dolgoknak kell történniük ahhoz, hogy megváltozzanak. Másokat köd borít, én pedig nem tudom, melyik út vezet ki belőlük és hová. Elködösíted, fattyú. Ezerszeresen megsokszorozod a jövőket a puszta létezéseddel. Gyorsító. Néhány ködből a legsötétebb, legborzasztóbb szörnyűségek sejlenek elő, másokból ragyogó aranykor. A mélységtől a magasságig, úgy tűnik, a te útjaid. Egy középútra vágyom. Egyszerű halált szeretnék egy öreg gazdának, aki mindig jó volt az ő torz, komolytalan szolgájához.
Több szemrehányást nem tett. Halkan távozott, gazdag ruházatától és gondos járásától mintha valóban torz lett volna. Gyengéden becsuktam mögötte az ajtót, aztán csak álltam nekitámaszkodva, mintha kint rekeszthetném a jövőket.
Gondosan készültem az estélyre. Mikor végre elkészültem, Hirtelen asszonyság legújabb, finom ruháiban majdnem úgy néztem ki, mint a Bolond. Úgy döntöttem, egyelőre nem gyászolom Igazságot, még csak a látszatát sem keltem. Ahogy lefelé tartottam a lépcsőn, úgy láttam, az egész kastély a lakomára készül.
Egy asztalhoz ültettek Burrickkal és Fürgével, valamint a többi istállófiúval, lovásszal és szolgálóval. Szerény hely volt a nagyterem asztalánál, soha ilyen alacsony rangú helyen nem ültem, mióta a király fölkarolt. Mégis, kedvemre valóbb volt a társaság, mint azok, akik az úri asztaloknál ültek. Legtöbbjük ismeretlen arc volt, Szántás és Fészek Hercegségek kis- és nagynemesei leginkább. Néhol persze akadtak ismerős arcok. Türelem például, aki majdnem rangjának megfelelő helyet kapott, Füze pedig éppenséggel nálam előkelőbb helyen ült. Mollynak nyomát sem láttam. A király a Bolondra támaszkodva érkezett meg, a nyomában Kettrickennel.
A királyné megjelenése megdöbbentett. Egyszerű köntöst viselt, a gyász jeléül pedig rövidre vágta a haját. Kevesebb, mint egy tenyérnyi hosszúságot hagyott meg, ami addigi sűrű hajkoronájának súlya nélkül úgy állt a feje körül, mint a gyermekláncfű virágzáskor. A rövidüléssel együtt mintha ki is fakult volna, és úgy tűnt, mintha a feje is kisebb lett volna, ahogy széles vállain ült. Haloványabb hajával vörösre sírt szemével bizarr volt, egy újabb bolond az udvarban. Semmit sem láttam a királynémból, nyoma sem volt a kertekben szorgoskodó Kettrickennek, a kardpengével táncoló amazonnak; csak egy idegen asszony egyedül az udvarban – ez volt ő. Pompa ellenben olyan élénken öltözködött, mintha leánykérésre készülne.
Az aznap este látottak olyan ügyesen elrendezett dolgok és események voltak, mint egy jól megrendezett bábjáték. Ott volt az öreg király, reszketeg és vékony, el-elbóbiskolt a vacsorája fölött, vagy üres társalgást folytatott, általában a levegővel. Ott volt a trónörökös királyné, aki gyászolt, mosolytalanul, alig kóstolgatva az ételt. Az egész fölött Pompa helyezkedett el, a kötelességtudó fiú, aki hanyatló apja mellett üldögél, mellette pedig a Bolond, új ruhájában, néha közbevágva Pompa beszélgetéseibe, és vicceket sütögetve, amitől sziporkázóbbnak tetszett a herceg, mint amilyen valójában volt. A legfőbb asztalnál Fészek és Szántás Hercege és Hercegnéje és aktuális kedveltjeik saját udvarukból. A partmenti Hercegségeket egyáltalán nem képviselte senki.
A hús után két pohárköszöntő szólt Pompának, az első Fészek Hercegétől. A birodalom megvédőjeként üdvözölte, dicsérve gyors döntését Szépöböl megmentése érdekében, és dicsérte bátorságát, amiért meg merte tenni a Hat Hercegség megmentése érdekében a szükséges lépéseket. Erre már fölkaptam a fejem, de az egész olyan homályos és bizonytalan volt, semmitmondó áradozásokkal, hogy soha nem derült ki, miket is tett pontosan a hercegfi. Ha hosszabban tartott volna, dicshimnuszszámba mehetett volna.
Kettricken már a beszéd elején kihúzta magát, és hitetlenkedve meredt Pompára, láthatóan képtelenül arra, hogy elhiggye, amint Pompa némán bólogat a nem őt megillető dicséretekre. Ha valaki más észrevette rajtam kívül a királyné reakcióját, senki sem jegyezte meg. A második pohárköszöntő várhatóan Szántás Hercegétől érkezett, aki Igazság emlékének ajánlotta köszöntőjét. Igazi dicshimnusz volt, bár kissé lekezelő, Igazság próbálkozásairól, szándékairól és álmairól. Eredményeit már Pompa érdemei közé sorolták, így kevés mondanivaló maradt. Kettricken, ha lehetséges, még sápadtabb lett, száját még szorosabban szorította össze.
Azt hiszem, amikor Bak herceg befejezte, már azon volt, hogy maga is szólásra emelkedik, de Pompa állt föl, majdnem sietve, föltartván frissen megtöltött poharát. Mindenkit csöndre intett, aztán a királyné felé intett a poharával.
– Túl sok szó esett már rólam ma este, és túl kevés a mi királynénkról, Kettrickenről. Hazatértekor meglehetősen gyászos hírek fogadták. Mégsem hiszem, hogy elhunyt bátyám azt kívánná, hogy keseregjünk, különösen úrnője tetteinek fényében. Állapota ellenére – és sokatmondó mosolyt küldött felé, ami már majdnem vicsorszámba ment –, úgy vélte, fogadott királysága érdekében saját magának kell szembeszállnia a Vörös Martalócokkal. Kétségtelen, hogy sok Martalóc esett el dicső kardjától, s kétségtelen, hogy katonáinkat csak lelkesítette királynéjuk látványa, aki eltökélten csatába ment annak ellenére, hogy tudta mit kockáztat.
Két vörös folt jelent meg Kettricken arcán. Pompa folytatta, bókokkal és leereszkedéssel halványítva el Kettricken érdemeit. Udvariaskodó frázisainak őszintétlensége inkább lealacsonyította tettét, mintha csak a felhajtás kedvéért csinálta volna.
Hiába kerestem valakit, aki ki mert volna állni a királyné mellett a királyi asztalnál. Ha én álltam volna föl alacsonyrangú helyemről az asztalnál, csak még nevetségesebbé tettem volna Kettrickent, aki sosem volt biztos a helyét illetően, és férje tartása nélkül mintha összement volna. Pompa elbeszélése a történtekről megkérdőjelezhetővé és vakmerővé torzították a tetteit, nem pedig bátorrá és határozottá. Láttam, ahogy magába roskadt, és tudtam, hogy nem fog felszólalni csak azért, hogy megvédje magát. A lakoma folytatódott, a királyné leverten segédkezett Elmés királynak, komoran és némán, miközben Elmés hiábavaló társalgásokat igyekezett kezdeményezni.
A legrosszabb azonban még hátra volt. A vacsora végén Pompa még egyszer szólásra emelkedett. Megígérte az egybegyűlteknek, hogy dalnokok és bábjátékosok következnek a lakoma után, de megértésüket kérte, amíg fontos bejelentést tesz. Miután gondosan megfontolta és hosszasan megtárgyalta az eseményeket, némi vonakodással arra a következtetésre jutott, hogy Kosvár már nem volt olyan biztonságos hely, mint egykoron, különösen nem egy gyengélkedő számára. Ezért arra a döntésre jutottak, hogy Elmés királyt (A király pedig fölemelte a fejét, és nagyokat pislogott a neve hallatára) elszállítják a belvidékre, Vásárhely kastélyába a Szől folyó mentén, amíg az állapota megjavul. Itt megállt, hogy hálásan köszönetet mondjon Fészek hercegének a nagylelkű vendéglátásért, amiért elérhetővé tette kastélyát a királyi család számára. Hozzátette, hogy külön elégedett volt azzal, hogy mind Fészek és Szántás központjai könnyen elérhetőek voltak, ugyanis szeretne jó kapcsolatban maradni ezekkel a nagyon hűséges Hercegekkel, akik újabban oly sokat voltak kénytelenek utazgatni, hogy segítsék ezekben a nehéz, nehéz időkben. Pompa herceg örömét fejezte ki, hogy elviheti a királyi udvar életét azokhoz, akiknek addig oly sokat kellett utazniuk, hogy élvezhessék. Itt ismét megállt, hogy fogadja a Hercegek köszöneteit, akik további támogatásukról biztosították.
Meghívta, nem megkérte, könyörgött a királynénak, hogy csatlakozzék Elmés királyhoz Vásárhely kastélyában. Ott nagyobb biztonságban lesz, és kényelmesebbnek találja majd, mivel Vásárhelyet otthonnak, és nem erődítménynek építették. Biztosan megnyugtatna mindenkit, ha biztonságban tudhatnák az örököst és az anyját, távol a veszélyes parttól, jó kezekben. Megígérte, hogy egy vidám udvari légkört teremt meg Vásárhely kastélyában. A legtöbb díszítés és érték is odakerül Kosvárból, mondta, ahová a király ment, hogy még nyugodtabban pihenhessen. Pompa végig mosolygott, miközben szenilis idiótának titulálta az apját, Kettrickent pedig tenyészállatnak. Meg mert állni, hogy hallja, amint beletörődik a sorsába.
– Nem tehetem – mondta Kettricken méltóságteljesen. – Férjem Igazság herceg Kosvárban vett búcsút tőlem, de előtte rám bízta a gondozását. Itt kell maradnom. Itt fog megszületni a gyermekem is.
Pompa elfordította a fejét, látszólag azért, hogy elrejtsen egy mosolyt a királyné elől, valójában azért, hogy közönsége felé villantsa meg.
– Kosvárat jól védjük majd, fenséges királyném. Saját kuzinom, Fényes, Fészek Hercegség örököse kifejezte szándékát, hogy átvehesse, és elláthassa Kosvár védelmét. A teljes őrsége is a helyén marad, mivel nincs rájuk szükségünk Vásárhelyben. Kétlem, hogy szükségük van még egy asszony segítségére, akit csak akadályoz a szoknyája és kikerekedő hasa.
A kacagás, ami kitört a teremben, megdöbbentett. Gonosz megjegyzés volt, inkább tavernákba való nyelvelés, mint egy királyi herceghez méltó megjegyzés. Engem Vágy királynéra emlékeztetett, amikor legrosszabb formájában volt, több ital és gyógyfű után, mint amennyi elég a jó hangulatához. Mégis, az egész királyi asztaltársaság nevetett, és többen csatlakoztak hozzájuk a kisebb asztaloknál is. Pompa bájai és szórakoztatói tehetsége jó szolgálatot tettek. Mindegy mekkora sértést tálalt, talpnyalói csak ülnek, és jót nevetnek, miközben elfogadják a bort és az ételt, amit az asztalukra terítettek. Kettricken nem tudott megszólalni. Éppenséggel fölkelt, hogy elhagyja az asztalt, de Elmés kinyújtotta egyik reszkető kezét.
– Kérlek, kedvesem – mondta, rekedt hangja túl messzire hallatszott. – Ne hagyj itt. Szeretném, ha mellettem maradnál.
– Látod, ez a királyod kívánsága – figyelmeztette Pompa sietve, és kétlem, hogy fölmérte volna óriási szerencséjét, amiért a király éppen ilyenkor szólalt meg. Kettricken vonakodva ült vissza a székébe, alsó ajka reszketett, arca vörös volt. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy elsírja magát, ami meghozta volna a végső győzelmet Pompa számára. Ehelyett nagy levegőt vett, és a király felé fordult.
– Te vagy a királyom, akinek fölesküdtem – mondta Elmésnek. – Felség, úgy lesz, ahogy óhajtja. Nem hagyom el az oldalát.
Fejet hajtott, Pompa pedig nyájasan bólintott, és az újra meginduló általános zsivaj üdvözölte Kettricken döntését. Pompa még elfecsegett egy darabig, de már elérte a célját. Leginkább döntésének bölcsességéről és helyességéről beszélt, és arról, miért lesz képes jobban megvédeni magát Kosvár, ha a király és a trónörökös királyné nem lesz a kastélyban. Mindez már üres locsogás volt, a műsor lecsengése. Nem sokkal később a királyt fölvitték a szobájába, miután betöltötte kirakatszerepét. Kettricken is fölállt az asztaltól és csatlakozott Elméshez. A lakoma hamarosan szórakoztató előadások hangzavarába csapott. Söröshordókat gurítottak be, és vertek csapra, miközben különféle válogatott belvidéki dalnokok énekeltek szerte a teremben. Eltoltam a tányéromat, és Burrickra néztem. Találkozott a tekintetünk, és egyszerre keltünk föl az asztaltól.
8.
A SZIPOLYOZOTTAK LÁTSZÓLAG képtelennek bizonyultak mindenféle érzelem kimutatására. Nem voltak gonoszak, nem leltek élvezetet bűntetteikben. Mikor elvesztették a képességet, hogy bármit is érezzenek embertársaik iránt, elvesztették azt a képességüket is, hogy tagjai legyenek bármilyen társadalomnak. Egy antipatikus ember, egy durva alak, egy érzéketlen férfi még mindig rendelkezik elég érzékkel, hogy tudja, nem fejezheti ki mindig, hogy nem érdeklik a többiek, és mégis, egyes falvak vagy csoportosulások hajlandóak befogadni őket. A szipolyozottak elvesztették azt a képességüket is, hogy színleljék, hogy valaha éreztek valamit mások iránt. Az érzelmeik nem egyszerűen megszűntek, elfelejtették őket olyannyira, hogy föl sem tudták mérni, más emberek érzelmeken alapuló viselkedését.
Egy Mesterséggel rendelkező ember talán ennek a spektrumnak a másik vége. Egy ilyen ember ki tudja terjeszteni az elméjét, és megmondja, hogy más mire gondol és mit érez. Ha elég erős hozzá, rá tudja képezni másvalakire a gondolatait és érzéseit. Ebben a felfokozott érzelmi és gondolati érzékenységben megpillanthatja, hogy mi az, ami a szipolyozottakból teljesen hiányzik.
A trónörökös Igazság herceg bizalmasan közölte, hogy a szipolyozottak látszólag immúnisak voltak a Mesterségre, vagyis nem érezte mit éreznek, sem a gondolataikat nem tudta kiolvasni. Talán Igazság Mesterségbeli ereje vonzhatta Kosvárhoz őket? Vajon Igazság ereje fölébresztette bennük az éhséget valami iránt, ami emlékeztette őket arra, amit elveszítettek? Amilyen megállíthatatlanul törtek előre Kosvár felé, feltételezhető, hogy a motivációjuk igen erős volt. Mikor Igazság elhagyta Kosvárat, a szipolyozottak száma jelentősen lecsökkent Kosvár környékén.
– Árny Hullócsillag
*
Elmés király ajtaja elé érve kopogtattunk. A Bolond nyitott ajtót. Megjegyeztem, hogy Wallace is az ünnepi asztalnál ült és ott is maradt, amikor a király távozott.
– Engedj be – mondtam halkan.
– Nem – mondta kurtán, és megpróbálta becsukni az ajtót.
Burrickkal együtt nekifeszültünk. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy erőszakot alkalmaztam a Bolondon. Nem élveztem, hogy bizonyíthattam, én vagyok az erősebb. Tekintetében olyasmit láttam, amit barátéban még soha.
A király a kandallója előtt ült, és magában motyogott. Kettricken elrévedt tekintettel ült mellette, a kis Rozmaring pedig a lábánál aludt. Meglepődve nézett ránk, miközben fölállt.
– FitzLovag? – kérdezte halkan.
Sietve mellé léptem. – Sok a mondanivalóm, és kevés az idő. Amit meg kell tennem, csak most tudom megtenni – elhallgattam azon töprengve, hogyan magyarázhatnám el neki. – Emlékszel rá, amikor megesküdtél Igazsággal?
– Természetesen! – úgy nézett rám, mintha őrült lennék.
– Augustust használta, a kotéria egyik tagját, hogy az elmédbe férkőzzön, és kitárja neked a szívét. Emlékszel rá?
Elpirult. – Emlékszem rá, de nem tudtam, hogy más is tudta, mi történik akkor.
– Néhányan tudták – körbenéztem, Burrick és a Bolond tágra nyílt szemmel hallgatták.
– Igazság Augustuson keresztül a Mesterséggel szólt hozzád. Nagyon erős benne a Mesterség. Ezt te is tudod, akárcsak azt, hogy a partvidéket is ezzel védi meg. Ez egy ősi mágia, a Látnok vérvonal öröksége. Igazság az apjától örökölte, akárcsak én is.
– Miért mondod el mindezt?
– Mert nem hiszem, hogy Igazság halott. Elmés király is erős volt a Mesterségben. A betegsége azonban ezt is elsorvasztotta, de ha meggyőzzük, hogy próbálja meg, akkor föl tudom kínálni neki az erőmet, hogy fönntartsa, talán el tudja érni Igazságot.
– Bele fog halni – jelentette ki a Bolond hűvösen. – Hallottam, hogy mire képes a Mesterség egy emberrel. A királyomnak nincs hozzá ereje.
– Nem hiszem, hogy belehalna. Igazság meg tudja szüntetni, mielőtt ártana az apjának. Nem egyszer megtette velem is, mielőtt komolyabb bajom lett volna belőle.
– Még egy Bolond is látja a hibákat a logikádban – igazította meg az új ingét a Bolond. – Ha eléred Igazságot, honnan tudjuk, hogy nem félrevezetés az egész?
Tiltakozásra nyitottam a számat, de a Bolond figyelmeztetően föltartotta a kezét.
– Persze, kedves Fitz, hinnünk kell neked, hiszem a barátunk vagy, aki a mi érdekeinket is szem előtt tartja. Ám akadnak, akik kétkedéssel hallgatnák a szavaid, vagy megkérdőjeleznék önzetlenségedet – maró gúnya sértett, de nem szóltam semmit. – Ha nem éritek el Igazságot, mi lesz akkor? Egy kimerült és kifacsart király, akit még jobban lehet gúnyolni tehetetlensége miatt. Egy gyászoló királyné, akinek többi fájdalma mellett amiatt kell aggódnia, hogy vajon életben van-e a férje. Ez a legrosszabb, ami mardoshat egy embert. Nem. Nem nyerünk semmit, még akkor sem, ha sikerül, mert a beléd vetett hitünk nem lenne elég, hogy megállítsa azokat a kerekeket, amik már amúgy is mozgásba lendültek. Ha viszont nem jársz sikerrel, akkor sok vesztenivalónk van. Túl sok.
Minden tekintet rám szegeződött. Még Burrick szemeiben is kétséget véltem fölfedezni, pedig ő javasolta az egészet. Kettricken mozdulatlanul állt, mint aki nem akar bizonytalanságban élni férje sorsát illetően. Azt kívántam, bárcsak vártam volna, amíg beszélek Árnnyal. Gyanítottam, hogy nem adódik még egy ilyen lehetőség. Wallace nem volt a szobában, Pompa a vendégekkel volt elfoglalva, és ezek az emberek együtt voltak a királlyal. Most, vagy soha.
Elmés királyra néztem, aki üres tekintettel bámulta lángok táncát a kandallóban.
– Még ő a király – mondtam halkan. – Kérdezzük meg, és döntse el ő.
– Nem tisztességes! Nem is önmaga! – ugrott közénk a Bolond. Igyekezett a szemembe nézni. – Attól a sok gyógyfűtől olyan befolyásolható, mint egy igásló. Kérd meg, hogy vágja el a torkát, és várni fogja, hogy a kezébe add a kést.
– Nem – szólalt meg rekedten, erőtlenül a király. – Nem, bolondom, még nem tartok ott.
Lélegzetvisszafojtva vártunk, de Elmés nem szólt többet. Végül lassan átszeltem a szobát és leguggoltam mellé, a tekintetét keresve.
– Felség?
Rám nézett, aztán elkapta a tekintetét, és vonakodva emelte rám újból.
– Hallotta, amit mondtunk? Felség, tényleg azt hiszi, hogy Igazság halott?
Szóra nyitotta a száját. A nyelve szürkés volt, nagy levegőt vett.
– Pompa azt mondta, meghalt. Hírt kapott...
– Honnan? – kérdeztem gyengéden.
Lassan megrázta a fejét. – Egy futár... talán.
A többiekhez fordultam.
– Futárral kellett érkeznie, a Hegyvidéki királyságból, mert Igazság már ott járhatott. Már majdnem a hegyek közt jártak, amikor Burrickot visszaküldte. Nem hiszem, hogy egy hírvivő ennyit utazott volna anélkül, hogy megvárja Kettrickent is a hírrel.
– Váltásokkal is érkezhetett – vetette föl Burrick. – Egyetlen embernek és lónak túl kimerítő utazás. Ha tovább adja az üzenetet, és mindig másik futárra bízza, akkor előfordulhat.
– Talán. De milyen sokáig tart ideérni a Hegyvidékről? Tudom, hogy Igazság életben volt, amikor Testens Herceg távozott. Akkor használt rá Elmés, hogy beszéljen vele. Akkor történt, hogy majdnem elájultam itt, a kandalló előtt. Ez történt, Bolond – elhallgattam egy pillanatra. – Azt hiszem, még velem volt, amikor megütköztünk a Martalócokkal Szépöbölben.
Láttam, ahogy Burrick fejben kiszámolja a napokat. Vonakodva vállat vont.
– Még mindig lehetséges. Ha Igazság aznap halt meg, és azonnal elküldték az üzenetet, és a lovasok és a lovak is jók voltak... lehetséges. Éppen csak.
– Nem hiszem el – fordultam feléjük. – Nem hiszem, hogy Igazság halott – visszafordultam Elmés felé. – Felség? El tudja képzelni, hogy a fia meghalt és nem érzett semmit?
– Lovag... úgy ment el. Mint egy halkuló suttogás. „Apám” mondta, talán. Apám.
Csend telepedett a szobára. Vártam a királyom döntésére. Lassan fölemelkedett a keze, mintha önálló életet élt volna és ránehezedett a vállamra. Egy darabig csak pihent rajta. Elmés király megmoccant a székében, és nagyot sóhajtott.
Lehunytam a szemem, és ismét belezuhantunk a fekete folyóba. Újból megéreztem a kétségbeesett fiatal férfit, aki Elmés király haldokló teste mélyén kuporgott. Együtt bukdácsoltunk a világ sodrásában. – Senki sincs itt többé, csak mi – Elmés magányosnak hangzott.
Nem találtam magamat. Nem volt hangom, se testem. Maga alá szorított, ahogy sodródtunk. Alig tudtam gondolkozni, nem emlékeztem a Galenustól tanult leckékre sem. Mintha egy beszédet kellett volna fejből elmondanom, miközben eltapostak. Föladtam, mindent föladtam. Aztán valahonnan távolról, mintha egy tollpihe lebegett volna a szellőben, meghallottam Igazság hangját. – Nyitottnak lenni egyszerűen olyan, mint nem bezártnak lenni.
Az egész világ végtelen térré vált, minden önmagában volt. Nem mondtam ki a nevét, csak fölidéztem az arcát. Igazság ott volt, mindig ott volt, és semmibe sem került csatlakozni hozzá. Hát élsz!
Hát persze, hogy élek. De te nem fogsz, ha így kicsordulsz mindenfelé. Irányítsd az erődet. Légy precíz.
Megigazított, újból magamba formázott, aztán elakadt a lélegzete a felismeréstől.
Apám!
Igazság durván megtaszított. Vissza! Ereszd el, nincs ereje ehhez! Megcsapolod, te bolond! Ereszd el!
Mintha megtaszított volna, csak durvábban. Mikor megint magamra találtam, és kinyitottam a szemem, az oldalamon feküdtem a kandalló mellett. Az arcom túl közel volt a tűzhöz. A másik oldalamra fordultam és megláttam a királyt. Az ajkai felduzzadtak, bőre lilás árnyalatot öltött. A Bolond, Kettricken és Burrick tehetetlenül álltak fölötte.
– Csináljatok... valamit – nyögtem.
– Mit? – kérdezte a Bolond, mintha tudtam volna.
Megerőltettem az agyamat, aztán előálltam az egyetlen általam ismert gyógymóddal. – Tündérháncs! – recsegtem. A szoba szélei elfeketedtek. Lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy kétségbeesetten topogtak. Lassan megértettem, hogy mit tettem. Üzentem a Mesterséggel.
És a királyom erejét csapoltam meg hozzá.
– Királyok végzete leszel – mondta a Bolond korábban. Jóslat, vagy elmés talány. Egy Elmés talány. Könnyek szöktek a szemembe.
Megéreztem a tündérháncs illatát a teában. Egyszerű, erős tündérháncs, sem gyömbér, sem menta nem rejtette el az illatot. Résnyire nyitottam a szemem.
– Túl forró! – sziszegte a Bolond.
– Kanálban gyorsan lehűl – erősködött Burrick, és beletolta a király szájába a kanalat. Burricknak kellett rávennie, hogy lenyelje. Mintha egy kutya torkán erőltetett volna le féregtelenítőt. Nem történt változás.
Kettricken guggolt mellém. Az ölébe emelte a fejemet és a számhoz nyomott egy csészét. Belekortyoltam, nem törődtem vele, hogy túl forró volt, csak lenyeltem, aztán felköhögtem a keserű íztől. A sötétség visszavonult. Még egyet kortyoltam. Olyan erős volt, hogy elzsibbadt a nyelvem tőle. Fölnéztem Kettrickenre, és összetalálkozott a tekintetünk. Sikerült biccentenem egy kicsit.
– Él? – kérdezte óvatosan.
– Igen – nyögtem ki.
– Életben van! – kiáltotta hangosan a többieknek örömteli hangon.
– Apám! – kiáltotta Pompa. Az ajtóban állt bizonytalan lábakon, dühtől vöröslő arccal. Mögötte megpillantottam az őrséget, és a kis Rozmaringot, amint a sarok mögül kukucskált be elkerekedett szemekkel. Sikerült átcsúsznia az őrök lába közt, és Kettrickenhez szaladt, hogy megmarkolja a szoknyája szélét.
Aztán Pompa beviharzott, őrjöngve, követelőzve, kérdezősködve, de nem hagyott időt a válaszra. Kettricken védelmezően görnyedt fölém, ha nem tette volna, valószínűleg az őrök ragadnak meg. A királynak egy kis szín költözött az arcába. Burrick újabb kanál teát erőltetett le a torkán. Örömmel láttam, hogy magától nyeli le.
Pompa nem örült.
– Mit adsz neki? Hagyd abba! Nem hagyom, hogy egy lovász mérgezze meg az apámat!
– A királynak újabb rohama volt, hercegem – mondta hirtelen a Bolond. Hangja úgy hasított keresztül a zűrzavaron, hogy nyomában csönd támadt. – A tündérháncs gyakori erősítőszer. Biztos vagyok benne, hogy ezt még Wallace is ismeri.
A herceg részeg volt. Nem tudta biztosan, hogy a Bolond gúnyolódik-e vele. Rámeredt a Bolondra, aki visszamosolygott.
– Ó – mondta higgadtabban. Nem akarta kinevettetni magát. – És vele mi van? – intett rám haragosan.
– Részeg – állt föl Kettricken. A fejem nagyot koppant a padlón. Csillagokat láttam. Kettricken undorodva szólalt meg. – Istállómester. Vidd ki innét. Nem lett volna szabad hagynod, hogy eljusson idáig Legközelebb legalább te használd a józan ítélőképességedet, ha ő már elvesztette.
– Az istállómesterünk is híres arról, hogy gyakran néz a pohár fenekére. Gyanítom, hogy együtt mulattak – vicsorgott Pompa.
– Igazság herceg halálhíre megviselte kissé – mondta Burrick egyszerűen; mint mindig, akkor is csak magyarázattal szolgált, nem kifogással. Megragadott az ingemnél fogva és talpra rántott. Nem is kellett színészkednem, hogy imbolyogjak, amíg megtartott. Láttam, ahogy a Bolond sietve még egy kanál teát itat meg a királlyal. Reméltem, hogy senki sem szakítja félbe. Amíg Burrick keresztül vonszolt a szobán, hallottam, ahogy Kettricken megdorgálja Pompát, amiért az nem maradt lent a vendégekkel. Azt is mondta, hogy a Bolonddal ágyba dugják a királyt. Amikor fölfelé tartottunk a lépcsőn, hallottam, ahogy Pompa és az őrök lefelé tartanak a nagyterembe. Még mindig dünnyögött, hogy nem volt ostoba, fölismeri a titkolózást, ha meglátja. Aggasztott, de szinte biztos voltam benne, hogy nem volt igazi fogalma róla, hogy mi történt a szobában.
Az ajtót már magamtól nyitottam ki. Burrick követett a szobámba.
– Ha egy kutyám lenne ilyen gyakran beteg, már rég agyoncsaptam volna – jegyezte meg kedvesen. – Kell még tündérháncs?
– Nem árthat, de kisebb adagban, ha kérhetném.
Leültem a székembe, amíg fölpiszkálta az alig pislákoló tüzet a kandallómban. Vizet töltött egy kannába, és fölrakta melegedni. Talált egy csészét, leporolta, és belerakta a szárított tündérháncsot. Előkészítette a dolgokat, megtörölte a kezét, aztán undorodva körülnézett.
– Hogy tudsz így élni? – kérdezte végül.
– Miért?
– A szobád sivár és elhanyagolt. Láttam már otthonosabb katonai sátrat is. Mintha soha nem tervezted volna, hogy pár éjszakánál többet töltesz benne.
Megvontam a vállam. – Még nem gondolkoztam rajta.
– Pedig kellene – mondta rövid hallgatás után. – És arra is jobban kellene figyelned, hogy milyen gyakran sérülsz meg, vagy betegedsz le.
– Ami ma este történt, azon nem tudok segíteni.
– Tudtad, hogy mivel jár, mégis megtetted – mutatott rá.
– Meg kellett tennem.
Figyeltem, ahogy kiönti a forró vizet a csészébe.
– Valóban? Nekem úgy tűnt, a Bolond érvei elég meggyőzőek voltak ellene. Mégis megtetted. Te is és Elmés király is.
– És?
– Tudok egy keveset a Mesterségről – mondta Burrick halkabban. – Lovag embere voltam. Én is átmentem ilyesmin, de nem gyakran és soha nem voltam ilyen rosszul utána. Talán csak egyszer-kétszer. Éreztem az izgalmát, a... – kereste a szavakat, aztán felsóhajtott. – A teljességét. Az eggyé válást a világgal. Lovag egyszer beszélt róla. Az ember függővé tud válni. Addig keresi a kifogást, hogy használhassa, míg végül fölemészti. Sokban hasonlít a csata forgatagához. Az idő értelmét veszti, és valami hatalmasabb erő részévé válsz.
– Mivel én nem tudok egyedül bánni a Mesterséggel, merem állítani, hogy rám nem veszélyes.
– Túl gyakran ajánlod föl másoknak – mondta őszintén. – Olyan gyakran, amilyen gyakran fejest ugrassz a veszélyes helyzetekbe. Csatában elkap a harci düh. Ilyen érzés, ha használod a Mesterséget.
Még soha nem hasonlítottam össze a kettőt. – Az a kötelességem, hogy a király embere legyek. Mellesleg, ez az este a te ötleted volt, nem?
– Valóban. De hagytam volna, hogy a Bolond szavai meggyőzzenek. Te elhatároztad magad, hogy megteszed. Nem is foglalkoztál vele, hogy mit tehet veled. Talán magaddal is kellene törődnöd.
– Tudom, mit csinálok – mondtam, élesebben, mint szántam. Burrick nem felelt, csak egy „megmondtam” pillantást vetett rám. Kitöltötte a teámat, ő pedig leült a ruhásládámra.
– Igazság él – mondtam halkan.
– Hallottam, ahogy a királyné mondta. Soha nem hittem, hogy meghalt – higgadtan fogadta a hírt. Ugyanolyan higgadtan tette hozzá – Csak bizonyítékunk nincsen.
– Bizonyíték? Beszéltem vele. A király is beszélt vele. Ez nem elég?
– Nekem igen, de másoknak, hát...
– Ha a király jobban lesz, ő is el tudja mondani. Igazság él.
– Kétlem, hogy elég lesz hozzá, hogy Pompa ne kiáltassa ki magát trónörökösnek. A ceremóniát a jövő héten tartják. Talán már ma is megülte volna, ha nem lenne szükség az összes Herceg jelenlétére.
A tündérháncs és a kimerültség, vagy az események könyörtelen áradata megszédített, mintha az egész szoba imbolygott volna. Mintha önnön testemmel próbáltam volna megállítani egy száguldó szekeret, ami keresztülgázolt rajtam. A Bolondnak igaza volt. Amit aznap este csináltam, keveset számított, kivéve, hogy megnyugtatta Kettrickent. Elkeseredés tört rám. Letettem a poharam. A Hat Hercegség királysága szétesőben volt. Ha Igazság visszatér, csak a paródiáját találja majd meg annak a birodalomnak, amit maga mögött hagyott. Talán ha hittem volna az Elődökben, találhattam volna rá módot, hogy higgyek a dolgok jobbra fordulásában. De csak a kudarcaimat láttam.
Burrick furcsán méregetett.
– Bújj ágyba – javasolta. – A tündérháncs túladagolását néha lehangoltság követi. Legalábbis így hallottam.
Biccentettem, miközben magamban azt fontolgattam, vajon ez magyarázhatta-e Igazság rosszkedveit.
– Pihenj egy jót. Holnap majd szebbnek látod a dolgokat – elnevette magát és gonoszul mosolygott. – Vagy talán nem. De a pihenés legalább fölkészít rá – megállt és komoly ábrázatot öltött. – Molly bejött a szobámba korábban.
– Jól van? – tudakoltam.
– Gyertyákat hozott, pedig tudta, hogy nincs szükségem rájuk – folytatta Burrick, mintha nem is szólaltam volna meg. – Mintha csak kifogást szeretett volna találni, hogy beszéljen velem...
– Mit mondott?
– Nem sokat. Mindig udvarias, én pedig mindig határozott vagyok. Megmondtam neki, hogy hiányzik neked.
– És mit mondott?
– Semmit – vigyorodott el. – De csinos, amikor elpirul – felsóhajtott és hirtelen elkomolyodott. – Én pedig egyenesen megkérdeztem tőle, hogy történt-e valami, ami félelemre adott neki okot. Kihúzta magát, és föltartotta a fejét, mintha akarata ellenére megpróbálnék lenyomni egy falat húst a torkán. Azt mondta, hogy köszöni a törődést, de képes vigyázni magára – lehalkította a hangját. – Kérne segítséget, ha szüksége volna rá?
– Nem tudom – vallottam be. – Megvan a magához való bátorsága. Szembeszáll a gondokkal. Én csak somfordálok előlük és csak akkor csapok le rájuk, ha háttal állnak. Néha gyávának tartom magam.
Burrick fölállt és kinyújtózkodott.
– Nem vagy gyáva, Fitz. Talán csak jobban látod a helyzetet, mint ő. Örülnék, ha megnyugodnál vele kapcsolatban. Én majd figyelek rá, amennyire csak tudok. Amennyire engedi... Fürge megkérdezte a minap, hogy ki az a csinos cselédlány, aki olyan gyakran meglátogat.
– Mit mondtál neki?
– Semmit. Csak ránéztem.
Ismertem azt a nézést. Ha jól sejtettem, Fürge már meg is bánta, hogy fölvetette egyáltalán.
Burrick távozott, én pedig végigfeküdtem az ágyamon, és igyekeztem pihenni. Nem tudtam. A testem mozdulatlan volt, de az agyam zakatolt. Más embernek talán a királyán járt volna az esze, de nekem csak Mollyn járt az eszem. Mikor már nem bírtam tovább, kikeltem az ágyból, és kiosontam a folyosóra.
A csituló mulatozás hangjai fölszűrődtek a nagyteremből, de a folyosó kihalt volt. Halkan indultam meg a lépcsők felé, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy nagyon óvatos leszek, és csak kopogni fogok az ajtaján, talán bemegyek pár percre, csak hogy lássam, jól van. Csak egy rövid látogatás...
Követnek – Éjszem Burricktól való óvatosságában csak halkan suttogott az agyamban.
Nem álltam meg, azzal csak elárultam volna magam. Ehelyett megvakartam a vállamat, és ennek kapcsán magam mögé pillantottam. Senki.
Szimatolj.
Úgy tettem, csak egy rövid szippantással. Enyhe illat a levegőben. Izzadság és fokhagyma. Finoman kitapogatóztam, és megfagyott az ereimben a vér. A folyosó távolabbik végében egy beugró rejtekében állt valaki. Will. A sötét hajú, karcsú Will, aki olyan álmos pillantásokkal járt-kelt, hogy az ember azt hihette volna, hogy minden pillanatban elnyomhatja az álom. A kotéria tagja, akit Medwenből hívtak vissza. Megérintettem a Mesterség pajzsát, ami elrejtette előlem. Finom javaslat volt, hogy ne vegyem észre, csöndes sugallat, ami önbizalmat adott, hogy vigyem véghez, ami miatt elindultam. Nagyon alattomos. Nagyon művészi, sokkal finomabb érintés, mint amilyet Szeréné, vagy Justin valaha is felém küldött.
Nagyon veszélyes ember.
A lépcsőfordulóhoz mentem magamhoz vettem néhány gyertyát a tárolóból, és visszamentem a szobámba, mintha csakis ezért mozdultam volna ki.
Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, kiszáradt szájjal támaszkodtam neki. Igyekeztem számba venni a védőfalaimat. Nem kutakodott az elmémben, ennyit tudtam. Csak a saját gondolatait próbálta rám erőltetni, hogy biztonságosan tudjon követni. Ha Éjszem nem lett volna, egyenesen Mollyhoz vezettem volna. Visszafeküdtem az ágyamba, és megpróbáltam számba venni a velem történteket, mióta Will visszatért Kosvárba. Pusztán azért nem tartottam ellenségnek, mert nem sugárzott olyan gyűlöletet, mint Szeréné és Justin. Mindig halk, magának való fiú volt, jelentéktelen emberré cseperedett föl. Látszólag.
Ostoba voltam.
Nem hiszem, hogy korábban követett volna, de nem is lehetek biztos benne.
Éjszem testvér. Hogyan köszönjem meg?
Maradj életben... És hozz gyömbérsüteményt.
Megkapod ígértem meg.
A tűz már csak pislákolt, én pedig még mindig nem aludtam, amikor megéreztem a rejtett ajtóból áradó huzatot. Szinte megkönnyebbülés volt hozzá menni. Türelmetlenül várt, föl-alá járt a szobájában. Amint fölértem, nekem támadt.
– Az orgyilkos eszköz – sziszegte. – Ezt mintha soha nem jegyezted volna meg. Szerszámok vagyunk, nem teszünk semmit saját elképzeléseink alapján.
Megtorpantam, meglepetten a haragjától.
– Nem öltem meg senkit! – tiltakoztam.
– Csitt! Halkan beszélj. A helyedben én nem lennék olyan biztos benne – vágott vissza. – Számtalanszor végeztem már úgy el a feladatom, hogy nem én mártottam bele valakibe a kést, hanem mást győztem meg róla, hogy tegye meg.
Nem szóltam semmit. Rám nézett és felsóhajtott. Haragja elszállt, ahogy folytatta.
– Néha a legjobb, amit tehetsz, hogy csak kotorászol. Néha ennyivel is meg kell elégednünk. Nem nekünk kell mozgásba hoznunk a kerekeket, Fitz. Amit ma este tettél, az meggondolatlanság volt.
– A Bolond és Burrick is ezt mondták. Nem hiszem, hogy Kettricken egyetértene veled.
– Kettricken és a gyermeke el tudja viselni a gyászt. Akárcsak Elmés. Gondold végig mik voltak ők. Egy idegen asszony, egy halott trónörökös asszonya, aki gyermeket hord a szíve alatt, aki még majd' húsz évig nem bírt, hatalommal. Elmés királyt pedig Pompa nem tartotta többre, mint egy reszkető, tehetetlen öregembert, aki talán csak bábunak volt jó. Pompának nem volt közvetlen indoka, hogy félreállítsa őket. Most már mindketten közvetlen akadályt jelentenek Pompának.
– Kettricken nem mondta el, amit megtudtunk – mondtam vonakodva.
– Nem kellett neki. Megmutatkozik majd a viselkedésében, abban, ahogy ellenáll majd. Özveggyé alacsonyította, te pedig újból királynét csináltál belőle. Én azonban Elmés miatt aggódom. Ő az, aki a kezében tartja a megoldást. Ha csak föláll és azt suttogja, Igazság él, Pompának nem lesz joga a trónörökösi rangra. Pompa tőle jobban fél.
– Láttam Elmést, Árny. Igazán láttam, belülről. Nem fogja elárulni, amit tud. Legbelül még mindig erős, megingathatatlan ember.
– Talán, de túl mélyen van. Bódító szerek, még több fájdalom ostoba dolgokra ragadtathatja az embert. Egy halálos sebet kapott ember talán fölpattan a lovára és kétségbeesett, végső rohamot indít. A fájdalomtól kockáztatásra is vetemedhet.
Amit mondott, túlságosan sok értelemmel bírt.
– Nem tanácsolhatod neki, hogy elmondja Pompának, hogy Igazság él?
– Talán megpróbálhatnám, ha az az átkozott Wallace nem lenne folyton az utamban. Először nem volt rossz, manipulálható és formázható volt távolról is. Soha nem tudta, hogy én állok a gyógyfüvek mögött, nem is gyanította, hogy létezem. De most úgy tapad a királyra, mint egy tengeri csiga, és még a Bolond sem tudja túl sokáig elkergetni. Ritkán adódik pár percnél több időm, hogy beszéljek vele. Szerencsém van, ha az öcsém olyankor egyáltalán észnél van.
Volt valami a hangjában, amitől lehajtottam a fejemet. – Sajnálom. Néha elfelejtem, hogy többet jelent a számodra, mint a királyt.
– Hát, soha nem voltunk olyan közel egymáshoz. Két öreg ember vagyunk, akik együtt öregedtek meg. Néha ez sokat jelenthet. Tudunk beszélgetni egymással, halkan, és olyan emlékeken osztozni, amiket csak mi ismerhetünk már. Olyan volt, mintha két idegen egy másik országban rekedtek volna, és nem tudnak visszatérni a sajátjukba, és csak egymás segítségével tudják föleleveníteni, hogyan is éltek korábban.
Arra gondoltam, ahogy két gyermek szaladgált a fövenyen, kagylókat szedtek, és nyersen megették. Molly és én. Lehetséges volt honvágyat érezni egy kor iránt, és magányosnak lenni, mert csak egyvalaki emlékszik rá. Bólintottam.
– Ah, mindegy. Ma este megtervezzük a megmentést. Most pedig nagyon figyelj. Ígérd meg, hogy nem teszel semmi fontosat anélkül, hogy megbeszélted volna velem. Add a szavad. Rendben?
– Szeretnék igent mondani – sóhajtottam. – De úgy tűnik, mostanság a legapróbb dolog is lavinát indíthat el. Az események pedig úgy összetorlódhatnak, hogy hirtelen kell döntenem. Nem ígérhetem meg. de megígérhetem, hogy megpróbálom. Ez elég?
– Azt hiszem. Gyorsító – dünnyögte.
– A Bolond is így hív – panaszkodtam.
– Valóban? – torpant meg Árny félúton a kandalló felé.
– Ezzel ostoroz minden egyes alkalommal, amikor összefutunk – leültem a kandallópárkányra. Jól esett a meleg. – Burrick azt mondja, hogy túl sok tündérháncs lehangolttá teheti az embert.
– Te is így találod?
– Igen, de lehetnek a körülmények is. Igazság is mindig levertnek tűnt, és ő is gyakran használta. De lehet, hogy csak a körülmények tették.
– Talán soha nem tudjuk meg.
– Nagyon nyíltan beszélsz ma este. Megnevezel embereket, fölfedsz szándékokat.
– A nagyteremben zajlik a mulatozás. Pompa biztos volt benne, hogy megnyerte a játékot. Lankadt a figyelme és minden kéme élvezheti a pihenést – savanyúan nézett rám. – Biztos vagyok benne, hogy sokáig nem adódik még egy ilyen alkalom.
– Úgy gondolod, hogy ami itt elhangzik, azt meghallhatják?
– Én bárhol tudok hallgatózni és leskelődni, ezért lehetséges, hogy engem is lehallgatnak, és kémkednek utánam. Csak egy lehetőség, de nem bízom a véletlenre a dolgokat.
Egy régi emlék villant belém. – Egyszer azt mondtad, hogy a Királyné Kertjében vak vagy.
– Pontosan.
– Tehát nem tudtad...
– Nem tudtam, hogy Galenus min hajszolt keresztül akkor, amikor csinálta. Hallottam a pletykákat, amik megbízhatatlanok voltak, és sokkal később terjedtek el. De aznap este, amikor megvert, és otthagyott meghalni... Nem – furcsán nézett rám. – Azt hitted, hogy tudok róla, és nem teszek semmit ellene?
– Megígérted, hogy nem avatkozol közbe – mondtam morcosan.
Árny leült a székébe és hátradőlt. – Nem hiszem, hogy valaha is teljesen meg fogsz bízni bárkiben is. Vagy el fogod hinni, hogy valaki törődik veled.
Elhallgattam. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Először Burrick, aztán Árny is arra kényszerített, hogy kényelmetlen szemszögekből vizsgálgassam magamat.
– Ah, mindegy – törődött bele Árny a hallgatásomba. – Ahogy már korábban említettem, a mentés.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Semmit.
– De...
– Abszolút semmit. Emlékezz rá, Igazság herceg halott. Éld bele magad. Hidd azt, hogy Pompának joga van elfoglalni a helyét, ne tégy olyasmit, amitől félnie kellene. Azt kell hinnie, hogy győzött.
Eltöprengtem egy pillanatig, aztán előhúztam a késemet.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Árny.
– Amit Pompa elvárna tőlem – hátranyúltam ahol egy szalag összefogta a hajamat.
– Van ollóm – mondta ingerülten és előkerítette. – Mennyit?
Eltöprengtem. – Amennyit csak lehet, majdnem annyit, mintha koronázott király lett volna.
– Biztos vagy benne?
– Pompa ezt várja tőlem.
– Azt hiszem, ez igaz – egy nyisszantással Árny levágta a hajamat a szalagnál. Szokatlan érzés volt, ahogy kicsúszott a szalagból és előre omlott. Mintha apród lettem volna. – És te mit fogsz tenni?
– Igyekszem egy biztonságos helyet találni Kettrickennek és a királynak, és mindent elő kell készítenem a menekülésükhöz. Ha mennek, észrevétlenül és gyorsan kell menniük.
– Biztos vagy benne, hogy szükség van erre?
– Mi más maradt? Most már csak túszok, hatalom nélkül. A belvidéki Hercegségek Pompa mellé álltak, a partvidékiek elvesztették a bizalmukat Elmésben. Kettricken viszont szövetségesekre talált bennük. Megpróbálom meghúzogatni azokat a szálakat, amiket ő szőtt. Legalább olyan helyre helyezzük biztonságba őket, ahol nem lehet Igazság ellen fölhasználni őket amikor visszatér.
– Ha visszatér – mondtam borúsan.
– Amikor. Az Elődök pedig vele jönnek – nézett rám Árny savanyú arccal. – Próbálj meg hinni valamiben, fiú. Az én kedvemért.
Kétségtelen, hogy a Galenusszal töltött idő volt életem legrosszabb időszaka Kosvárban. Ám az a hét, amit ezután Árnnyal átéltünk, szoros második volt. Akár egy szétrúgott hangyavár, bárhová mentem is a kastélyban, szüntelen emlékeztetőkbe botlottam arról, hogy az addigi életem összeomlott. Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt.
A belvidéki Hercegségekből egyre többen érkeztek a trónörökössé avatásra. Ha nem lettek volna annyira üresek az istállók, Burricknak és Fürgének rengeteg tennivalója akadt volna. Úgy tűnt, mindenfelé belvidékiek vannak, magas, szögletes fejű férfiak Fészekből és testes, Szántásba való földművesek és gazdák. Éles ellentétben voltak a komor kos vári katonákkal, akik a gyász jeléül rövidre vágták a hajukat. Nem egy összetűzés is akadt. A kosvári emberek morgolódása tréfálkozásba csapott át, ahogy összehasonlították a belvidékiek invázióját a Martalócokéval.
Az emberek érkezésével még több áru távozott Kosvárból. A szobákat szégyentelenül kirámolták, faliszőnyegek és csergék, bútorok és szerszámok, mindenféle tartalékok vándoroltak ki a kastélyból, és hajóra rakták őket, hogy fölvigyék a folyón. A Vásárhelyre induló szállítmányok kapcsán Pompa csatlósai mindig azt hajtogatták, hogy „a biztonság kedvéért” és „a király kényelme érdekében”. Hirtelen asszonyságnak minden sütnivalójára szüksége volt, hogy elhelyezze a vendégeket a kiürülő szobákba. Néha úgy tűnt, Pompa azon fáradozik, hogy amit nem tud elvitetni, azt mind fölemésztesse.
Ugyanakkor költséget nem kímélve igyekezett minél pompázatosabb és csillogóbb fölavatást szervezni. Igazán nem értettem, miért fáradozik vele. Nekem legalábbis nyilvánvalónak tűnt, hogy magára akarja hagyni a négy partmenti Hercegséget. Ahogy a Bolond egyszer figyelmeztetett, haszontalan volt az én mércémmel mérni Pompa gabonáját. Nem volt közös értékrendünk. Talán az, hogy Medwen, Rippon és Shoaks Hercegei tanúi lehetnek, amint magának hirdeti ki Igazság koronáját, valami olyan kifinomult bosszú része volt, amit én nem érthettem meg. Keveset törődött vele, milyen nehézséget jelentett nekik, hogy ilyen vészterhes időkben elutazzanak Kosvárba. Nem lepődtem meg, hogy lassan érkeztek meg, amikor pedig megjöttek, megdöbbentek a változásokon. Pompa terve, hogy Vásárhelyre költözteti a királyt és Kettrickent, csak szóbeszéd útján jutott el hozzájuk.
Már jóval azelőtt, hogy a partmenti Hercegek megérkeztek volna, amíg még a szabadjára engedett káoszt szenvedtem, életem maradéka lassan darabokra hullott. Szeréné és Justin elkezdett kísérteni. Tudtam róluk, amint gyakran követtek, néha pedig a Mesterséggel tapogatóztak a tudatom után. Mint a varjak, kósza gondolataim után kapkodtak, ami kellemetlen érzés volt. Csak apró kellemetlenségnek, elterelő hadmozdulatnak tartottam őket, amivel Will kifinomultabb módszereiről akarták elterelni a figyelmemet. Erősebbre vontam hát a védőfalaimat, tudván, hogy valószínűleg Igazságot is kirekesztem ezáltal. Attól tartottam, ez volt az egyik szándékuk, de nem mertem senkinek sem kimutatni ezt. Folytonosan figyeltem a hátamat, kihasználva minden érzéket, amit Éjszemmel birtokoltunk. Igyekeztem még óvatosabb lenni, és földeríteni, mit művel a kotéria másik két tagja. Burl Vásárhelyen volt, látszólag azért, hogy gondoskodjék Elmés király kényelméről, mire odaér. Fogalmam sem volt, Carrod hol lehetett és senkit sem tudtam diszkréten megkérdezni róla. Azt tudtam biztosan, hogy nem volt a Konstancia fedélzetén. Aggódtam hát, és majdnem megőrültem amiatt, hogy többé nem vettem észre, hogy Will követne. Tudta, hogy észrevettem? Vagy olyan jó volt, hogy nem vettem észre? Úgy éltem az életem, mintha minden lépésemet figyelnék.
Nem csak az állatok és a tárgyak vándoroltak el Kosvárból. Burrick egyik reggel azzal köszöntött, hogy Fürgét is elvitték. Nem volt ideje elbúcsúzkodni senkitől.
– Tegnap fogták a ló állomány maradékát, és elvitték. A legjobbakat már régebben, de ezek is jó lovak voltak, amiket szárazföldön vittek Vásárhelyre. Fürgével egyszer csak közölték, hogy neki is mennie kell. Hozzám jött és tiltakozott, de azt mondtam neki, hogy menjen. Legalább a lovak jó kezekbe kerülnek. Mellesleg, itt nem maradt semmi. Nincs istálló, amit igazgatni kéne.
Némán követtem, ahogy végigmentünk az útvonalon, ami a szokásos reggeli körút volt egykoron. A madárketrecekben csak az öreg és a sérült állatok voltak, a kutyákból csak egy szuka és pár csaholó kölyök maradt. Az itthagyott lovak a majdnem ígéretesek, a túl öregek és a sérültek voltak. Mikor Kormos üres istállója elé értem, összeszorult a szívem. Nem tudtam megszólalni, csak a kezembe temettem az arcomat. Burrick a vállamra tette a kezét.
– Tegnap jöttek érte és Rozsdásért. Azt mondtam, hogy ostobák, mert már rég elvitték őket. Tényleg ostobák voltak; mert elhitték. A nyergedet viszont elvitték.
– Hová? – nyögtem ki.
– Jobb, ha nem tudod – mondta Burrick komoran. – Elég, ha egyikünkből lesz lótolvaj.
Többet nem is mondott.
Késő délutáni látogatásom Türelemnél és Füzénél nem az a megnyugtató pihenő volt, amire számítottam. Kopogtattam, de sokáig kellett várnom, mire Füze kinyitotta. A nappali szobában újabb kupacok álltak, sokkal több, mint amennyi szokott, Füze pedig savanyú ábrázattal igyekezett rendet teremteni köztük.
– Újabb hóbort? – próbálkoztam némi könnyedséggel.
Füze lehangoltan nézett rám. – Ma reggel jöttek és elvitték az úrnőm asztalát és az én ágyamat. Azt mondták, szükség van rá a vendégeknek. Nem is csodálnám, annyi bútort fölhajóztak már Vásárhelyre. Kétlem, hogy valaha is viszontlátjuk az asztalt meg az ágyat.
– Hát, talán várni fognak rátok, mire Vásárhelyre értek – javasoltam bárgyún.
Füze nagyon hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
– Akkor sokáig kell várniuk, FitzLovag. Nem tartozunk azok közé, akiket Vásárhelyre visznek.
– Nem bizony – jelent meg hirtelen Türelem a hálószoba felől. – Azok közé a furcsa népek közé tartozunk, akiket itt hagynak.
A szemei vörösek voltak, az arca sápadt, és akkor jöttem rá, hogy azért volt a hosszú szünet, mert elbújt előlem, hogy ne lássam sírni.
– Akkor bizonyosan visszatérsz Fűzfaligetbe – vetettem föl. Járt az agyam. Eddig feltételeztem, hogy Pompa az egész udvartartást Vásárhelyre költözteti, de most azon kezdtem el tűnődni, kit hagy még itt. Magamat a lista elejére raktam. Hozzátettem Burrickot és Árnyat. A Bolond? Talán ezért viselkedett úgy, mintha Pompa játékszere lett volna. Talán így követheti a királyt Vásárhelyre.
Furcsa, hogy végig sem gondoltam, hogy Elmés és Kettricken nem csak Árny kezei közül csúsznának ki, de az enyémből is. Pompa megerősítette a parancsait, hogy benntartsanak a váron belül. Nem akartam Kettrickent zaklatni, hogy oldja föl őket. Végül is megígértem Árnynak, hogy nem csapok újabb hullámokat.
– Nem térhetek vissza Fűzfaligetbe. Augustus lakik ott, a király unokaöccse. Nem kedvel, nekem pedig nincs többé jogom, hogy követelhessem, hogy ott lakhassak. Nem, mi itt maradunk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk.
– Nekem még van ágyam – ajánlottam föl. – Lehozhatom Füzének. Burrick biztos segítene.
Füze megrázta a fejét. – Már van ágyam. Csináltam magamnak fekvőhelyet, azon el leszek. Maradjon csak ott a tied. Tőled talán nem merik elvinni. Ha idehoznád, holnap biztos elvinnék.
– Elmés király nem szól semmit? – kérdezte Türelem szomorúan.
– Nem tudom. Mindenkit elzavarnak az ajtajától. Pompa azt mondja, hogy túl beteg hozzá, hogy bárkit is fogadjon.
– Azt hittem, talán csak engem nem fogad. No, mindegy. Szegény ember. Elveszítette két fiát is, a birodalma pedig ide jutott Mondd csak, hogy van a királyné? Nem volt időm meglátogatni.
– Hát jól volt, mikor utoljára találkoztam vele. Megviselte a férje halála, de...
– Akkor nem sérült meg, amikor elesett? Attól tartottam, esetleg elvetélt – fordult el Türelem, hogy egy faliszőnyeg helyét bámulja a falon. – Túl gyáva voltam, hogy magam látogassam meg. Túl jól ismerem az érzést, milyen elveszíteni egy gyermeket anélkül, hogy a kezébe foghatná.
– Elesett? – kérdeztem ostobán.
– Nem hallottad? Azokon a szörnyű lépcsőkön, amikor lefelé tartott a Királyné Kertjéből. Azt beszélték, hogy egy szobrot levittek onnan, ezért fölment ellenőrizni. Mikor lefelé jött, a hátára esett azokon a kemény lépcsőkön.
Attól kezdve nem tudtam Türelem szavaira figyelni. Leginkább arról beszélt, hogy kiürítették a könyvtárakat is, ami amúgy sem érdekelt abban az időben. Amilyen gyorsan és amilyen udvariasan csak lehetett, távoztam, azzal az ígérettel, hogy hamarosan hírt hozok Kettricken állapotáról.
Kettricken ajtajától eltanácsoltak, de néhány udvarhölgye elmondta, hogy jól van, de pihennie kell, de szörnyű volt... Csak addig tűrtem, amíg meggyőződtem róla, hogy nem vetélt el, aztán elmenekültem.
Nem mentem vissza Türelemhez, még nem. Ehelyett lassan megmásztam a Királyné Kertjébe vezető lépcsőket. A kertben beigazolódtak a félelmeim. A kisebb és értékesebb szobrokat elvitték, a nagyobbakat csak a puszta súlyuk mentette meg. Távoztomban óvatosan becsuktam az ajtót, és lefelé indultam a lépcsőkön. Lassan. Óvatosan. A kilencedik lépcsőn megtaláltam. Majdnem ugyanúgy jártam, mint Kettricken, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, aztán leguggoltam, hogy megvizsgáljam. Lámpaolaj és zsír keveréke volt, amitől nem csillogott, és beleolvadt a lépcső színébe. Ott volt, ahová a láb általában érkezni szokott, és eléggé a lépcső tetején ahhoz, hogy rá lehessen fogni a beszivárgott hóra és esővízre, ami a cipőre tapadhatott. Megdörzsöltem és megszagoltam, ami az ujjamra ragadt.
– Csinos kis disznózsír – jegyezte meg a Bolond. Ijedtemben talpra ugrottam, és majdnem leestem a lépcsőkön. Vadul kapálóztam a kezemmel, de sikerült talpon maradnom.
– Érdekes mutatvány. Megtanítod nekem?
– Nem vicces. Mostanság követnek, és kissé idegesít – lenéztem a lépcsőkön. Ha a Bolond meg tudott lepni, akkor Will is megteheti. – Hogy van a király? – tudakoltam halkan. Ha Kettricken ellen ilyesmit követtek el, Elmés sem volt biztonságban.
– Mondd meg te – lépett elő az árnyékból a Bolond. A finom ruháit újból vörös és kék öltözékére cserélte. Illett az új zúzódásaihoz. A jobb arcát valami megvágta, egyik kezét majdnem teljesen a testéhez szorította. Valószínűleg kirándult a válla.
– Már megint? – nyögtem elkeseredetten.
– Én is pontosan ezt mondtam. Nem nagyon érdekelte őket. Egyeseknek egyáltalán nincs érzékük a társalgáshoz.
– Mi történt? Azt hittem, te és Pompa...
– Hát, igen, még egy Bolond sem lehet elég bolond, hogy szórakoztassa Pompát. Nem akartam otthagyni a királyt ma reggel. Rendületlenül kérdezgették arról, mi történt az ünnepség alatt. Talán egy kicsikét túl szellemes voltam, amikor fölsoroltam, hogy hogyan másként szórakoztathatnák magukat. Kidobtak.
Összeszorult a szívem. Pontosan tudtam, melyik őr segíthette ki az ajtón. Bekövetkezett, amire Burrick mindig is figyelmeztetett. Senki sem tudhatja, Pompa meddig megy el.
– Mit mondott nekik a király?
– Ah! Nem „jól van a király?” és nem „javult-e az állapota?” Nem. Csak „mit mondott nekik?” Félsz, hogy veszélyben a drága bőröd?
– Nem! – nem sértődtem meg a kérdésén, bárhogy hangsúlyozta is. Megérdemeltem. Nem nagyon ügyeltem mostanság a baráti kapcsolatunkra, annak ellenére sem, hogy amikor bajban volt, hozzám fordult segítségért. – Nem. De amíg a király nem mond semmit Igazságról, addig Pompának nincs oka...
– A király nagyon... szűkszavú volt. Kellemes társalgásnak indult apa és fia közt. Pompa azt mondta neki, hogy elégedett lehet, hogy végre trónörökös lesz. Elmés király kissé bizonytalan volt, mint általában mostanság. Volt benne valami, ami bosszantotta Pompát, ezért elkezdett vádaskodni, amiért nem elégedett, és nem tiltakozik ellene. Végül bizonygatni kezdte, hogy cselszövés történt, egy összeesküvés, hogy soha ne kerülhessen a trónra. Senki sem veszélyesebb egy olyan embernél, aki nem tudja, kitől és mitől fél. Még Wallace is megrettent egy kicsit. Pedig csak a király szokásos nyugtató főzetét hozta, amit Pompa kivert a kezéből, aztán megvádolta, hogy ő is tagja a cselszövésnek. Azt mondta, hogy Wallace el akarta kábítani a királyt, hogy az ne beszélhessen. Kizavarta a szobából, aztán engem is kivitetett.
Rettegés kúszott föl a gerincem mentén. Emlékeztem arra a pillanatra, amikor megéreztem a király fájdalmát. Pompa könyörtelenül megvárja, amíg a fájdalom áttör a gyógyfőzetek hatásán, és eluralja az apját. El sem tudtam képzelni, hogy valaki képes lenne ilyesmire. De tudtam, hogy Pompa megteszi.
– Ez mikor történt?
– Alig egy órája. Nehéz téged megtalálni.
Közelebbről szemügyre vettem az arcát.
– Menj le az istállóba Burrickhoz, ő majd ellátja a sérüléseid – tudtam, hogy a gyógyító nem vizsgálná meg. Sokakkal együtt ő is azok közé tartozott, akik féltek a Bolondtól.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte a Bolond.
– Nem tudom – feleltem őszintén. Ez pontosan egy olyan helyzet volt, amiről Árnnyal beszéltünk. Tudtam, hogy akár teszek valamit, akár nem, a következmények tragikusak lehetnek. El kellett vonnom Pompa figyelmét. Biztos voltam benne, hogy Árny tud az eseményekről. Ha Pompát el lehetne csalni egy időre... csak egyetlen dolog jutott eszembe, ami fölkeltené az érdeklődését.
– Rendben leszel?
A Bolond letelepedett a lépcsőkre, és a fejét a falnak támasztotta. – Azt hiszem. Menj csak.
Elindultam lefelé.
– Várj!
Megálltam.
– Ha elviszitek a királyomat, vele akarok menni.
Csak bámulni tudtam.
– Komolyan mondom. Csak azért hordtam Pompa pórázát, mert megígérte, hogy úgy lesz. Most már semmit sem jelent a számára.
– Nem ígérhetek semmit – mondtam halkan.
– Hát én igen. Megígérem, hogy ha a királyomat elviszitek, és én nem megyek vele, akkor elárulom az összes titkotokat. Az összeset – A Bolond hangja reszketett, fejét ismét visszatámasztotta a falhoz.
Sietve elfordultam. Az arcán végiggördülő könnyek rózsaszínűek voltak a sebéből szivárgó vértől. Nem tudtam ránézni és leszaladtam a lépcsőkön.
9.
A Himlős Ember szobádban ha áll,
Tudhatod, hogy közelg a halál,
Mert a Himlős Ember a ragály hordozója,
Ő a sötétség, a lélek megrontója.
Betegség jön és balsors, végzet,
Amikor a gyertya kék szikrát vet,
Kígyó bújik a kandallódba,
Fájdalom kúszik minden csontba.
Intő jel, ha avas a vaj,
Intő jel, ha nem kél kenyér,
Intő jel, ha savas a tej,
Intő jel, ha forog a kés.
Baj jele, ha a tűz nem ég,
Átkok átka, ha mindez él.
*
– Valahonnan szükségünk lesz vérre – mondta Kettricken, miután meghallgatott. Olyan higgadtan jelentette ki, mintha egy pohár bort kért volna. Türelemről Füzére nézett.
– Kerítek egy csirkét – mondta végül Füze vonakodva. – Kell egy zsák, hogy elhallgattassam...
– Akkor indulj – mondta neki Türelem. – Siess és vidd a szobámba. Ott majd megcsináljuk, és csak egy pohárkányi vért hozunk át. Minél kevesebbet kell itt ügyködnünk, annál jobb.
Először Türelemhez mentem, tudván, hogy sosem jutok túl Kettricken udvarhölgyein. Amíg visszatértem a szobámba, Türelem és Füze meglátogatták Kettrickent azzal a kifogással, hogy egy különleges gyógyteát vigyenek a királynénak, miközben titokban arra kérték, hogy fogadjon engem. Elküldte minden udvarhölgyét, aztán értem küldette Rozmaringot. A kislány most a kandalló mellett ücsörgött, és egy baba felöltöztetésével foglalatoskodott..
Miután Türelem és Füze elmentek, Kettricken szigorú tekintettel nézett rám.
– Leöntöm a vérrel az ágyamat és a ruhámat, és Wallace-ért küldetek. Azt fogom mondani, hogy attól félek, elvetéltem. De nem többet. Nem hagyom, hogy akár egy ujjal is hozzám érjen az az ember, és nem iszom meg semmit, amit ő készít el nekem. Azt sem fogom mondani, hogy elveszítettem a gyermeket, csak annyit, hogy félek, hogy elveszíthetem – mondta harciasan. Megborzongatott, hogy ilyen higgadtan fogadta a beszámolómat Pompa tettéről és szándékairól. Csak azt reméltem, rászolgáltam a bizalmára. Nem beszélt árulásról, sem gonosz szándékról; úgy tárgyaltuk meg a dolgokat, mintha hadmozdulatokat terveznénk.
– Elég lesz – ígértem. – Ismerem Pompát. Wallace hozzá fog szaladni a hírrel, mindegy mennyire alkalmatlan. Nem tud majd ellenállni neki, kíváncsi lesz, hogyan sikerült a terve.
– Már így is unalmas hallgatni az udvarhölgyek együttérzését Igazság halála miatt. Alig leszek képes elviselni, hogy hallgassam az aggódásukat a gyermekem miatt. Mi lesz, ha őrt hagynak a király mellett?
– Amint elindulnak, hogy meglátogassanak, kopogtatni fogok a király ajtaján, és elterelem a figyelmet. Majd gondoskodom az őrről, ha lesz.
– Ha elvonod az őr figyelmét, hogyan tudsz valamit is elérni?
– Van egy... másik valaki, aki segít nekem – mondtam, magamban pedig reméltem. Ismét bosszankodtam rajta, hogy Árny soha nem engedte, hogy kitaláljunk valamit, ahogy kapcsolatba léphetnénk. – Bízz bennem – szokta mondani. – Figyelek, hallgatok, ott, ahol kell. Hívlak, ha biztonságos. A titok csak addig titok, amíg csak egy ember tudja.
Nem vallottam volna be senkinek, hogy már mindent bevallottam a kandallómnak, remélve, hogy Árny hallja. Reméltem, hogy az a rövid idő, amit biztosítani tudok Árnynak, elég lesz, hogy eljusson a királyhoz, és tegyen valamit.
– Amit Pompa tesz, már kínzásnak számít – mondta Kettricken, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Hagyja, hogy szegény öregember szenvedjen saját betegségének fájdalmától – egyenesen a szemembe nézett. – Nem bízol eléggé a királynédban, hogy megmondd, ki lesz segítségedre?
– Nem az én titkom, hogy megoszthatnám, hanem a királyé – mondtam finoman. – Úgy hiszem, hamarosan amúgy is föl kell fedni előtted. Addig is...
– Menj – bocsátott el. – Amilyen nyomorultul érzem magam, nem nagyon kell színlelnem. Csak azt kell eltűrnöm, hogy férjem öccse elégedetten mosolyog a gyermekem esetleges elvesztése fölött, miközben az apját kínozza.
– Indulok – mondtam sietve. Éreztem a haragját, és nem akartam táplálni. Nagyon meggyőzőnek kell hatnunk. Kimentem, elhaladtam Türelem és Füze mellett, aki egy tálcán teáscsészét hozott. Ahogy elhaladtam a királyné udvarhölgyei mellett, igyekeztem aggódó képet vágni. Reméltem, hogy a királyné kérése, hogy látni szeretné a király gyógyítóját, elég lesz hozzá, hogy kicsalogassa Pompát az odújából.
Besurrantam Türelem szobájába, és résnyire nyitva hagytam az ajtaját. Várakoztam, és közben egy öreg emberre gondoltam, akinél a gyógyfüvek tompító hatása lassan elmúlott, a fájdalmai pedig ismét felerősödtek. Láttam azt a fájdalmat. Ha egy ember fáradhatatlanul faggatna közben, én vajon mit tennék? Milyen sokáig tudnék szótlan maradni? Mintha napok teltek volna el. Végül szoknyasurrogás hallatszott, majd sietős léptek és türelmetlen kopogtatás Elmés ajtaján. Nem kellett hallanom, hogy miről van szó, a hanghordozásból tudtam, az asszonyok riadt könyörgése, aztán Pompa dühös kérdései, ami hirtelen tettetett aggodalomba csaptak át. Hallottam, hogy Wallace-ért kiált, bármelyik sarokba száműzte is, és hallottam az izgatottságot a hangjában, ahogy utasította, hogy azonnal álljon a királyné rendelkezésére.
A hölgyek megint elsiettek az ajtó előtt, én pedig álltam, mozdulatlan, lélegzetvisszafojtva. Ez a csörtetés és dünnyögés Wallace lesz, kezében gyógyfüvekkel. Vártam, igyekeztem türelmes lenni, egészen addig, míg azt hittem, a tervem kudarcot vallott. Aztán hallottam Pompa kimértebb lépteit és egy másik ember lábdobogását, amint sietve utoléri. – Az jófajta bor, te idióta! Nehogy kiöntsd – szitkozódott Pompa, aztán elhaltak a zajok. Tovább vártam, egészen addig, míg biztos voltam benne, hogy beengedték. Vártam még száz szívdobbanásnyi ideig, mielőtt előbújtam, és a király ajtajához mentem.
Halkan kopogtattam, de folyamatosan, amíg végre valaki megszólalt odabentről és tudni akarta, hogy ki az.
– FitzLovag – mondtam határozottan. – Látni akarom a királyt.
Csönd. Aztán – Senki sem léphet be.
– Kinek a parancsára?
– Pompa hercegére.
– Nálam van egy jelvény, amit a király adott nekem egyszer azzal az ígérettel, hogy ha fölmutatom, bármikor meglátogathatom.
– Pompa herceg határozottan megparancsolta, hogy ne engedjelek be.
– De ez az előtt volt, hogy... – és halkan eldünnyögtem a mondat második felét.
– Mit mondtál?
Ismét csak motyogtam.
– Hangosabban.
– Nem lehet, nem akarom kikürtölni az egész kastélynak! – csattantam föl. – Nem akarok pánikot kelteni!
Ez megtette a hatását. Az ajtó résnyire nyílt.
– Mi az? – sziszegte az őr.
Közelebb léptem, jobbra-balra végignéztem a folyosón, aztán igyekeztem benézni mögötte. – Egyedül vagy? – kérdeztem titkolózva.
– Igen! – mondta az őr türelmetlenül. – Bökd ki! Ajánlom, hogy fontos legyen!
A számhoz emeltem a kezem, mintha súgni akarnék valamit, az őr pedig közelebb hajolt. Gyorsan kifújtam a levegőt, és az arcát fehér por lepte be. Hátratántorodott, az arcát markolászta, és fuldoklott. Pillanatok alatt elterült. A méreg gyors volt és hatásos, gyakran halált is okozhatott. Nem tudtam aggódni miatta, ő volt a vállcsavargatós barátom. Különben sem hiszem, hogy őrt állt a szobában és nem tudta, mi folyik odabenn.
Benyúltam a résen, és igyekeztem kiakasztani a láncot, amikor ismerős hang szisszent fel.
– Tűnj el innét. Hagyd az ajtót, csak tűnj el! Ne nyisd ki, te bolond! – egy pillanatra himlőhelyes ábrázatot pillantottam meg, aztán az ajtó határozottan becsapódott. Árnynak igaza volt. Az volt a legjobb, ha Pompának zárt ajtókkal kell megküzdenie, mire visszatér. Minden egyes pillanat, amit az ajtókkal bíbelődtek, Árny malmára hajtotta a vizet.
Az utána következő idő volt a legnehezebb. Lementem a konyhába, elbeszélgettem a szakáccsal, aztán megkérdeztem, mi volt az a nagy sürgés-forgás odafönn. Talán a királyné elvetélt? Gyorsan kizavart a konyhából, hogy keressek olyanokat, akik többet tudnak. Az őrszobába mentem, hogy igyak egy kis sert, és egyek valamit. Senki sem szólt hozzám, de a jelenlétem érezhető volt. A királyné eséséről szóló pletyka már körbejárta a kastélyt. Szántásba és Fészekbe való katonák is akadtak szép számmal, nagydarab, lassú mozgású férfiak, akik uraikat kísérték el az avatásra. Keserűséggel töltött el, hogy hallottam, amint azt fejtegették, hogy milyenek lennének Pompa esélyei, ha a királyné elvetélt volna. Mintha egy lóversenyre fogadtak volna.
Csak egyetlen olyan pletyka akadt, ami ennél is érdekesebb volt. Egy fiú állítólag látni vélte a Himlős Embert a kastély udvarán a kútnál. Majdnem éjfélre járt már az idő, amikor feltűnt, de senki sem csodálkozott el azon, hogy a fiú mit keresett akkor odakint, vagy azt, hogy milyen fénynél látta pontosan a himlőket a bőrén. Ehelyett mindenki megfogadta, hogy távol tartja magát a kúttól, mert ez bizonyosan annak a jele volt, hogy a víz megromlott. A sörivászat mértékéből ítélve kevés félnivalójuk akadt. Addig maradtam, amíg hír nem érkezett, hogy Pompa három markos emberért szalajtott és fejszékért, hogy azonnal menjenek a király ajtajához. Ez újabb találgatásokra adott okot, én pedig halkan elhagytam a szobát, és az istállókba mentem.
Burrickot akartam meglátogatni, hogy megtudjam, járt-e már nála a Bolond. Ehelyett Mollyval találkoztam, aki éppen akkor indult lefelé a lépcsőkön, amikor én odaértem. Lenézett megdöbbent ábrázatomra, és nevetett, de csak rövid ideig, a szeme pedig végig komor maradt.
– Miért jártál Burricknál? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam, hogy durva voltam. Attól féltem, hogy segítségre volt szüksége.
– A barátom – mondta tömören. El akart menni mellettem, de én megvetettem a lábam. – Eressz át! – sziszegte.
Ehelyett átkaroltam. – Molly, Molly, kérlek – mondtam rekedten, amikor lelketlenül megtaszított. – Találjunk egy helyet, ahol beszélhetünk, ha csak egy pillanatra is. Nem bírom elviselni, hogy így nézel rám, amikor esküszöm, hogy semmi rosszat nem tettem neked. Úgy viselkedsz, mintha eldobtalak volna, de ez nem igaz. Ha nem lehetek veled, az nem azért van, mert nem akarok.
Hirtelen abbahagyta a küszködést.
– Kérlek – könyörögtem.
Körülnézett a félhomályos istállóban. – Itt megállunk és beszélünk. Röviden.
– Miért haragszol rám?
Majdnem válaszolt. Láttam, hogy lenyeli a szavakat, aztán hirtelen hűvössé vált.
– Miért hiszed, hogy amit irántad érzek, az az életem középpontja? – kérdezett vissza. – Miből gondold, hogy rajtad kívül nincs más, amivel törődnöm kellene?
Rámeredtem. – Talán azért, mert én így érzek irántad – mondtam komoran.
– Pedig nem – javított ki.
– De igen – erősködtem. Igyekeztem magamhoz vonni, de nem hagyta.
– Igazság herceg fontosabb volt, Elmés király pedig még fontosabb. Kettricken királyné is fontosabb – az ujjain számolta, mintha a hibáimat sorolná föl.
– Tudom a kötelességemet – mondtam halkan.
– Én pedig tudom, hogy hova húz a szíved – felelte kurtán. – Nem hozzám.
– Igazság nincs... többé itt, hogy megvédje úrnőjét és az örökösét, vagy az apját – érveltem józanul. – Ezért most előbbrevalóak a saját életemnél is. Mindennél, ami drága nekem. Nem azért, mert jobban szeretem őket nálad, hanem... – szavakat kerestem. – Én a király embere vagyok – nyögtem ki végül.
– Én pedig a saját emberem vagyok – mondta Molly, mintha ő lenne a legmagányosabb teremtmény a világon. – Tudok vigyázni magamra.
– De nem örökre – tiltakoztam. – Egyszer majd szabadok leszünk. Összeházasodhatunk, azt tehetjük...
– Amit a királyod megenged – fejezte be helyettem. – Nem, Fitz – véglegesség csendült a hangjában és fájdalom. Eltolt magától és elindult lefelé a lépcsőn. Mikor két lépéssel lejjebb járt, megállt.
– El kell mondanom valamit – mondta, majdnem gyengéden. – Van másvalaki az életemben. Valaki, aki olyan, mint neked a királyod. Az én életemnél előbbre való, mindenkinél fontosabb. Nem hibáztathatsz miatta – csak ekkor fordult vissza felém.
Nem tudom, hogyan nézhettem ki, csak azt láttam, hogy félrenéz, mintha nem tudná elviselni.
– Az ő érdekében el kell mennem – mondta. – Egy ennél biztonságosabb helyre.
– Molly, kérlek, nem szerethet úgy, ahogyan én – könyörögtem.
Nem nézett rám.
– A királyod sem szerethet úgy téged, ahogy én... szerettelek. De nem számít. Az a lényeg, hogy én mit érzek iránta. Ő a legfontosabb az életemben. Meg kell értened. Nem azt jelenti, hogy nem törődöm veled, csak szüksége van erre tőlem. Ég veled, Újfiú – alig suttogta az utolsó szavait.
Álltam a lépcsőn, és néztem, ahogy távolodik. Hirtelen túl ismerős, túlságosan fájdalmas lett a látvány. Utánavetettem magam, megragadtam a karját és berántottam a lépcső alá.
– Molly – mondtam. – Meg kell hallgatnod.
Nem szólt semmit, még csak ellen sem állt.
– Mit adhatok neked, mit mondhatnék, ami megértetné veled, mit jelentesz a számomra? Nem engedhetlek el így!
– De nem is tudsz marasztalni – mutatott rá. Éreztem, hogy valami elszállt belőle. Egy kevés harag, lélek és akaraterő. Nem ismertem rá szót.
– Kérlek – mondta, és a szó bántott, mert könyörgött. – Eressz el. Ne tedd még nehezebbé. Nem akarok sírni.
Eleresztettem, de nem mozdult.
– Egyszer azt mondtam neked, hogy olyan vagy, mint Burrick.
Bólintottam a sötétben, bár nem láthatta.
– Vannak dolgaid, amiben hasonlítasz rá. Másokban viszont nem. Én döntöttem kettőnk helyett, ahogy egykor Burrick tette. Nincs jövő kettőnk számára. A szíved már másé. A kettőnk közötti rangbeli különbséget pedig nem hidalja át a szerelmünk. Tudom, hogy szeretsz, de a te szerelmed... más, mint az enyém. Én azt akartam, hogy megosszuk az életünket egymással. Te pedig egy dobozban akarsz tartani, elzárva az életedtől. Nem lehetek olyasvalaki, akit akkor látogatsz meg, ha nincs fontosabb dolgod. Nem is tudom, mit csinálsz, ha nem vagy velem. Soha nem osztottad meg velem.
– Nem szeretnéd – mondtam. – Nem hiszem, hogy tudni akarod.
– Ne mondj ilyet – suttogta haragosan. – Hát nem látod? Ezzel nem tudok együtt élni, hogy még azt sem hagyod, hogy én döntsem el? Te nem döntheted el. Nincs jogod hozzá! Ha még ezt sem mondod el nekem, hogyan is hihetném el, hogy szeretsz?
– Embereket ölök – mondtam egyszerűen. Mintha nem is én lettem volna. – A királyomért. Orgyilkos vagyok, Molly.
– Nem hiszek neked – suttogta. Túl hirtelen szólalt meg. A hangjában harag és megvetés csendült. Valahol tudta, hogy az igazat mondom. Végre. Szörnyű csönd telepedett közénk, rövid de fagyos, amíg várta, hogy beismerjem a hazugságot. Egy olyan hazugságot, amiről tudta, hogy igaz. Végül megtagadta.
– Gyilkos vagy? Még az őrön sem jutottál keresztül aznap, amikor megtámadtak. Még miattam sem tudtál szembeszállni velük. De azt akarod, hogy elhiggyem, a királyért ölsz... Miért most mondasz ilyen dolgokat? Miért éppen most? Hogy lenyűgözz?
– Ha azt hittem volna, hogy lenyűgöz, már korábban mondtam volna – vallottam be. Igazat mondtam. Csupán arra alapoztam a titoktartásomat, hogy féltem, elveszíthetem őt. Igazam volt.
– Hazugságok – mondta, inkább magának, mint nekem. – Hazugságok, mindig csak hazugságok. Kezdettől fogva. Olyan ostoba voltam. Ha egy férfi egyszer megüt, megüt máskor is. Ez a hazugságra is igaz. De maradtam és hallgattam, elhittem neked. Milyen ostoba voltam! – olyan könyörtelenül mondta az utolsó szavakat, hogy hátrahőköltem tőle. – Köszönöm, FitzLovag. Megkönnyítetted a dolgomat – elfordult tőlem.
– Molly – könyörögtem. A karja után nyúltam, de megpördült, és ütésre emelte a kezét.
– Ne nyúlj hozzám! – figyelmeztetett hűvösen. – Soha többé ne merj megérinteni!
Elment.
Egy idő múlva eszembe jutott, hogy Burrick lépcsője alatt álltam a sötétben. Reszkettem a hidegtől és még valamitől. Mindig attól féltem, hogy az igazsággal elveszíthetem Mollyt. Az igazság abban a pillanatban elszakított minden szálat, ami egy évig összetartotta a hazugságokat. Mit kell ebből tanulnom? Töprengtem. Nagyon lassan megmásztam a lépcsőket. Kopogtattam az ajtón.
– Ki az? – hallatszott Burrick.
– Én – kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem. – Mit keresett itt Molly? – kérdeztem, nem törődve a hangsúllyal és azzal, hogy a Bolond Burrick asztalánál üldögélt. – Segítségre volt szüksége?
– Gyógyfüvekért jött – köszörülte meg a torkát Burrick. – Nem tudtam segíteni neki, nem volt olyan fű, amit keresett. Aztán megjött a Bolond és segített ellátni.
– Türelemnek is vannak gyógyfüvei. Rengeteg – mutattam rá.
– Én is ezt mondtam – elfordult és elkezdte eltakarítani az asztalról azokat a dolgokat, amikkel a Bolondot kezelte. – Nem akart hozzájuk menni – volt valami a hangjában, mintha témát akart volna váltani.
– Elmegy – mondtam halkan. – Elmegy – leültem a székbe a kandalló mellé, és a térdeim közé szorítottam a kezeimet. Észrevettem, hogy előre-hátra hintázom. Megpróbáltam abbahagyni.
– Sikerrel jártál? – kérdezte a Bolond.
Abbahagytam a hintázást. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hogy miről beszél.
– Igen – sóhajtottam. – Azt hiszem, igen.
Sikerült elveszítenem Mollyt, sikerült elveszítenem a hűségét és a szerelmét, amit olyan könnyen nekem adott. Sikerült olyan logikusnak, gyakorlatiasnak és hűségesnek lennem a királyhoz, hogy elvesztettem minden esélyt rá, hogy normális életet éljek. Burrickra néztem.
– Szeretted Türelmet? – kérdeztem hirtelen. – Szeretted, amikor úgy döntöttél, elhagyod?
A Bolond láthatóan meglepődött, és kidülledtek a szemei. Tehát voltak olyan titkok, amiket még ő sem tudott. Burrick arca jobban elkomorult, mint addig valaha is. Karba fonta a kezét, mintha megpróbálná visszatartani magát. Talán meg fog ölni, gondoltam. Vagy csak magában akarta tartani a fájdalmát.
– Kérlek – mondtam. – Tudnom kell.
Rám nézett, aztán óvatosan megszólalt.
– Nem olyan ember vagyok, aki megváltozik – mondta. – Ha szerettem, most is szeretem.
Tehát sosincs vége. – De mégis, úgy döntöttél...
– Valakinek döntenie kellett. Türelem nem értette, miért ne lehetett volna. Valakinek véget kellett vetnie a szenvedéseinknek.
Ahogy Molly is eldöntötte kettőnkért. Megpróbáltam végiggondolni, mit kell tennem. Semmi sem jutott eszembe. A Bolondhoz fordultam.
– Jól vagy?
– Jobban, mint te – felelte őszintén.
– A válladra gondoltam. Azt hittem...
– Zúzódás, de nem tört el. Jobb állapotban van, mint a szíved.
Újabb elmés szójáték. Nem tudtam, hogy képes ilyen együttérzéssel tréfálkozni. Kedvessége az összetörtség szélére sodort.
– Nem tudom, mit tegyek – mondtam rekedten. – Hogyan élhetek ezután?
A pálinkásüveg halkan koppant, ahogy Burrick az asztal közepére tette. Három poharat tett köré.
– Iszunk – mondta. – Mollyra, hogy találja meg a boldogságát, bárhol is legyen az. Tiszta szívből kívánjuk.
Ittunk egy kört, azután Burrick újratöltötte őket.
A Bolond kevergette a pohárban a pálinkát. – Bölcs dolog ez most? – próbálkozott.
– Éppenséggel elegem volt a bölcsességből egy időre – dünnyögtem. – Inkább lennék bolond.
– Nem tudod, mit beszélsz – mondta. Ennek ellenére ő is köszöntésre emelte a poharát. Az összes bolondra. Fenékig. Harmadszorra pedig a királyra.
Őszinte erőfeszítést tettünk, de a sors nem hagyott elég időt rá. Határozott kopogás hallatszott az ajtó felől, amiről kiderült, hogy Füze az. Sietve belépett, kosárral a kezében, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
– Tüntessétek ezt el nekem – mondta és kidobta elénk az asztalra a szerencsétlenül járt csirkét.
– Vacsora! – kiáltotta a Bolond gyermeki lelkesedéssel.
Füzének beletelt egy kis időbe, mire rájött, milyen állapotban vagyunk.
– Amíg mi az életünket és a hírnevünket kockáztatjuk, ti leisszátok magatokat! – Burrick elé penderült. – Húsz év alatt sem tanultad meg, hogy nem old meg semmit?
Burrick meg sem rezdült.
– Vannak dolgok, amiket nem lehet megoldani – jelentette ki filozofikusan. – Az italozás csak elviselhetővé teszi őket.
Könnyedén talpra állt, és meg sem ingott. A sok ivászat megtanította, hogyan bánjon vele. – Mire van szükséged?
Füze összeszorította a száját. Végül úgy döntött, követi a társalgás menetét.
– Azt kell eltüntetni. És kenőcsre lenne szükségem horzsolásokra.
– Errefelé senki sem használja a gyógyítót? – kérdezte a Bolond csak úgy, senkitől. Füze nem törődött vele.
– Ezzel az indokkal jöttem, így ezzel is kell visszatérnem. Az igazi célom az volt, hogy megtaláljam Fitzet és megkérdezzem, hogy tud-e róla, hogy fejszékkel törik be a király ajtaját.
Fáradtan bólintottam. Nem akartam Burrick büszke kiállásával próbálkozni. Ehelyett a Bolond ugrott talpra.
– Micsoda? – kiáltotta. – Azt hittem, azt mondtad, sikerült! Miféle siker ez?
– Amilyet rövid időn belül el tudtam érni – vágtam vissza. – Vagy beválik, vagy nem. Egyelőre mindent megtettünk. Mellesleg, gondolkozz csak. Az egy jófajta tölgyfa ajtó. Beletelik nekik egy időbe, mire átvágják magukat rajta. Ha pedig sikerül, feltételezem, hogy a hálószoba ajtaját is zárva találják majd.
– Hogyan csináltad? – kérdezte Burrick halkan.
– Sehogy – feleltem kurtán. A Bolondra néztem. – Eleget beszéltem egyelőre. Ideje, hogy bízzatok bennem egy kicsit – Füze felé fordultam. – Hogy van a királyné és Türelem? Hogyan sikerült a cselünk?
– Elég jól. A királyné megütötte magát az eséstől, és felhorzsolta a bőrét, de ami engem illet, nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem vetélt el valóban. Egy ilyen vetélés nem azonnal történik. De ne fessük az ördögöt a falra. Wallace törődött vele, de nem rázta meg a hír. Ahhoz képest, hogy gyógyítónak vallja magát, szánalmasan keveset tud a gyógyfüvekről. Ami pedig a herceget illeti... – csak legyintett.
– Van valaki rajtam kívül, aki nem tartja jó ötletnek, hogy azt terjesszük, elvetélt a királyné? – kérdezte könnyeden a Bolond.
– Nem volt időm mást kitalálni – vágtam vissza. – Egy pár napon belül bejelenti, hogy úgy tűnik, minden rendben van a gyermekével.
– Tehát pillanatnyilag biztonságban vagyunk – jegyezte meg Burrick. – De mi lesz ezután? Lessük, ahogy a királyt és Kettrickent elviszik Vásárhelyre?
– Bizalom – sóhajtottam. – Csak egy napig bízzatok meg bennem.
Reméltem, hogy ez elég lesz. – Most pedig el kell válnunk, és folytatnunk kell az életünket, olyan normálisan, amennyire csak lehet.
– Egy istállómester lovak nélkül és egy Bolond király nélkül – jegyezte meg a Bolond. – Burrick és én eliszogathatunk, azt hiszem, az normális élet ilyen körülmények között. De ami téged illett, Fitz, fogalmam sincs mit csinálsz manapság, nem is beszélve arról, mihez kezdhetsz. Mégis...
– Senki sem fog ücsörögni és pálinkát inni – szólt közbe Füze határozottan. – Félre az üveggel, és legyetek észnél. Fitznek igaza van, szét kell válnunk. Ami itt elhangzott, az mindannyiunkat kötélre juttathat. Kivéve téged, FitzLovag. Neked a méreg jut, mert királyi sarjat nem köthetnek föl.
– Köszönöm szépen.
Szavai mindenkit kijózanítottak. Burrick visszatette a dugót az üvegbe. Füze távozott először a kenőccsel, aztán a Bolond nem sokkal később. Mikor én távoztam, Burrick már megkopasztotta a csirkét. Semmit sem hagyott veszendőbe menni.
Egy darabig csak kóvályogtam, és figyeltem, hogy követnek-e Kettricken valószínűleg pihent, Türelemhez pedig nem akartam fölmenni. Ha a Bolond a szobájában volt, akkor nem akart társaságot. Ha valahol másutt, akkor nehéz megtalálni. Az egész várat elözönlötték a belvidékiek, ahogy egy beteg kutyát a bolhák. Besétáltam a konyhába, és elcsentem pár gyömbéres süteményt, aztán céltalanul járkáltam és igyekeztem nem gondolkozni. Addig bolyongtam, míg látszólag céltalanul a régi ólhoz és házikóhoz tévedtem, ahol annak idején elrejtettem Éjszemet. A házikó üres volt és hideg, Éjszem már régóta a Kosvár mögötti erdőket választotta otthonául. Nem kellett sokáig várnom, amíg megjelent a küszöbön.
Talán az a legkényelmesebb az Ösztönben, hogy nem kell magyarázkodni. Nem kellett elmesélnem az elmúlt napok eseményeit, nem kellett szavakat keresgélnem, hogy leírjam, hogyan hagyott el Molly. Az emberi viselkedés amúgy is kevés értelemmel bírt a számára. Nem az érdekelte miért, hanem az, hogy mit érzek. Egyszerűen csak megjött, és leült mellém a koszos padlóra. Átkaroltam, és a bundájának támasztottam az államat.
Micsoda falka ez az embereké – jegyezte meg egy idő múlva. Hogyan tudtok együtt vadászni, ha mindenki másfelé szalad?
Nem feleltem. Nem tudtam a választ, de nem is fogadta volna el.
Előrehajolt, hogy megrágcsálja a mellső lábát ott, ahol viszketett neki. Aztán fölült, megrázta magát és megkérdezte. Mi lesz most a nőstényeddel?
Nem minden farkas választ nőstényt.
De a vezér mindig. Különben hogyan szaporodna a falka?
Az én vezéremnek van nősténye, aki vemhes. Talán a farkasoknak van igazuk, és az embereknek kellene odafigyelniük. Talán csak a vezérnek kellene párzania. Falka Szíve ezt a döntést hozta meg. Nem lehetett egyszerre párja és vezére, akiket teljes szívvel tudott volna követni.
Falka Szíve jobban farkas, mint bevallaná – szünetet tartott. Gyömbéres süti?
Odaadtam neki. Falánkul nekiesett, én pedig figyeltem.
Hiányoznak az álmaid éjszakánként.
Azok nem az álmaim, az az életem. Szívesen látlak benne, amíg Falka Szíve nem haragszik meg ránk. A megosztott élet könnyebb... De te inkább a nőstény életében osztoznál.
Túl sokat akarok.
Nagyot pislogott. Túl sokakat szeretsz. Az én életem egyszerűbb.
Csak engem szeretett.
Igaz. Az egyetlen nehézség, hogy néha nem tudom, hogy ezt te is elhiszed-e.
Nagyot sóhajtottam. Éjszem tüsszögött, aztán megrázta magát.
Nem szeretem ezt az egérszagú port. De mielőtt elmegyek, azokkal az ügyes kezeiddel vakard meg jól a fülem tövét. Nekem nehéz elérnem anélkül, hogy megkarmolnám.
Megvakartam hát a fülét, aztán a torka alatt, a nyaka tövénél, míg végül úgy dőlt oldalra, mint egy kölyökkutya.
– Kutya – mondtam kedveskedve.
Ezért meglakolsz! – ugrott talpra, erősen megharapott az ingemen keresztül, aztán már el is tűnt. Fölhúztam az ingujjam és megbámultam a karomat, ahogy megharapott. Fehér foltok maradtak a helyén, éppen csak nem véreztek.
Farkashumor.
A rövid téli nap véget ért, így visszatértem a kastélyba, és rávettem magam, hogy betérjek a konyhába a legújabb pletykákért. Sára teletömött szilvatortával, miközben elmesélte, hogyan járt a királyné, aztán azt is, hogyan törték be fejszékkel a király ajtaját az őrök, miután a bent lévő gutaütést kapott. – A második ajtó is ugyanúgy zárva, Pompa herceg pedig végig aggódott, és sürgette őket, mert attól tartott, történt valami a királlyal. Ám amikor átjutottak, a fejszecsapkodás ellenére Elmés király úgy aludt, mint egy csecsemő. Olyan mélyen, hogy nem tudták fölébreszteni se, hogy elmondják, miért törtek rá.
– Hihetetlen – csodálkoztam. Sára áttért a többi pletykára. Rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb akörül forgott, hogy kit visznek Vásárhelyre és ki marad. Sára például menni fog, de nem tudta, ki veszi majd át a szerepét. Talán az őrségből valaki. Pompa azt mondta, magával viheti azokat az edényeket, amikre szüksége volt, amiért hálás volt a hercegnek, csak azt sajnálta, hogy a nyugati tűzhelyet itt kellett hagynia. Pedig nagyon jól szelelt, a húskampók pedig épp a megfelelő magasságban voltak, és még soha nem főzött olyan jó tűzhelyen. Hallgattam, ahogy a számára fontos dolgokról beszél, amik körül az ő világa forgott. A királyné őrsége marad, akárcsak a király testőrei. Mivel száműzték őket a király mellől, lehangolt népség lettek, de Pompa szerint szükség volt rá, hogy itt maradjanak, hogy fenntartsák az uralkodói jelenlétet Kosvárban. Rozmaring is ment, akárcsak az anyja, ami nem volt meglepő, tekintettel, hogy Kettrickenhez tartozott. Fedren és Kedély marad. Sára azt mondta, hiányolni fogja a hangját, de talán hozzászokik majd a belvidéki danolászáshoz.
Egy percig sem fordult meg a fejében, hogy megkérdezze, én vajon megyek-e.
A szobámba tartva megpróbáltam elképzelni, milyen lesz Kosvár. Az asztalok majdnem üresek lesznek, az étel egyszerű katonai ízlés szerint lesz elkészítve, mivel a maradék szakácsok csak ilyesmikhez értettek. Ameddig a készletek kitartanak; gyanítottam, hogy még a tavasz beállta előtt vadhús és hínárleves lesz terítéken. Türelem és Füze sora jobban aggasztott. Nem voltak tábori élethez szokva, de legalább Kedély itt marad, hacsak melankóliája nem lesz úrrá rajta. Fedren is marad, s mivel kevés gyermekkel kell majd foglalkoznia, talán jut idejük Türelemmel papírokon kísérletezni. Igyekeztem kellemesebben gondolni a jövőre.
– Hol jártál, Fattyú?
Szeréné volt az, hirtelen lépett ki az egyik beugróból. Azt várta, hogy megijedek, de az Ösztön előre jelezte, hogy valaki volt ott. Meg sem rezzentem.
– Odakint – feleltem.
– Kutyaszagod van.
– Nagy szó, lévén, hogy alig maradt már kutya az istállóban. Nekem legalább van rá okom.
Beletelt egy pillanatba, mire fölfogta a gúnyt a szavaimban.
– Azért van ilyen szagod, mert magad is félig kutya vagy. Bestiabűbájos!
Majdnem visszavágtam egy anyjára célzott megjegyzéssel, ehelyett tényleg fölidéztem az anyját.
– Amikor először tanultunk írni, emlékszel rá, az anyád mindig fekete mackóruhát adott rád, mert mindig elmaszatoltad a tintát?
Dacosan nézett rám, valamiféle rejtett sértést keresvén a szavaimban.
– Mi van vele? – kérdezte végül, kíváncsiságtól hajtva.
– Semmi. Egyszerűen csak eszembe jutott. Volt idő, amikor segítettem neked összekötni a betűket.
– Ennek semmi köze ehhez! – jelentette ki mérgesen.
– Nem, tényleg nincs. Ez az én ajtóm. Be akartál jönni velem?
Kiköpött, nem rám, de a lábam előtt csattant a padlón. Arra a következtetésre jutottam, hogy azért tette, mert elhagyja Kosvárat. Többé már nem tekintette otthonának, és úgy érezte, szabadon bemocskolhatja. Ennyit jelentett. Nem számított rá, hogy valaha is visszatér.
A szobámban minden reteszt és zárat gondosan ráfordítottam, aztán megnéztem az ablakomat, amin még mindig erősen zárva voltak a spaletták. Benéztem az ágyam alá, végül leültem a székembe a kandalló mellé, hogy ott várjam meg, míg Árny magához hívat.
Kopogtatásra riadtam föl bóbiskolásomból.
– Ki az? – kérdeztem.
– Rozmaring. A királyné látni óhajtja.
Mire kinyitottam az ajtómat, a kislány elment. Csak egy gyerek volt, mégis zavart kissé, hogy egy ilyen üzenetet csak úgy, az ajtón keresztül továbbít. Sietve megfésülködtem, aztán lesiettem a királyné szobájába. Elhaladtomban megfigyeltem Elmés király ajtajának roncsait. Az ajtóban egy testes őr állt, egy ismeretlen belvidéki katona.
Kettricken egy díványon hevert lehunyt szemekkel. Néhány udvarhölgye halkan diskurált a szoba egyik végében, ám a királyné egyedül volt. Egy pillanatig azt hittem, hogy Rozmaring üzenete tévedés volt, de Remény űrnő a királyné mellé vezetett, és kerített egy alacsony sámlit, amire leülhettem. Megkérdezte, kérek-e teát, én pedig megköszöntem. Amint Remény elment, hogy elkészítse, Kettricken kinyitotta a szemét.
– Mi lesz eztán? – kérdezte olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom.
A szemem sarkából néztem rá.
– Elmés most alszik. Nem tarthat örökké. Akármit kapott is, elmúlik a hatása előbb-utóbb, akkor pedig kezdhetjük elölről.
– Közeledik a trónörökössé avatási ceremónia. Talán Pompa elfoglalja magát vele. Ruhákat próbálgat és hasonlók. Talán nem lesz ideje rá.
– És azután?
Remény visszatért a teával. Köszönetet dünnyögve átvettem. Ahogy közelebb húzott egy széket, hogy leüljön mellénk, Kettricken haloványan elmosolyodott, és megkérdezte, hogy kaphatna-e ő is. Majdnem elszégyelltem magam, hogy Remény úrnő milyen gyorsan fölpattant, hogy engedelmeskedjék.
– Nem tudom – feleltem.
– Én igen. A király biztonságban lenne a Hegyvidéki királyságban. Vendégül látnánk, megvédelmeznénk, és Jonqui talán tudna... ó, köszönöm, Remény – vette át a teáját Kettricken és belekortyolt, amíg az úrnő helyet foglalt.
Rámosolyogtam, és gondosan megválogattam a szavaimat, remélve, hogy megérti az utalásokat.
– De a hegyvidék oly távol van, fenség, az időjárás pedig igen cudar. Mire egy futár átjutna, hogy elhozza édesanyja gyógyfőzetét, már benne járnánk a tavaszban. Talán másutt is orvosolhatják a problémáit. Medwen, vagy Rippon például. A derék Hercegek nem tagadnak meg semmit fenségedtől.
– Tudom – mosolygott fáradtan Kettricken. – De annyi problémájuk van, nem akarok még többet kérni tőlük. Mellesleg a hosszúélet nevű fűféle csak a hegyek közt nő. Egy eltökélt futár talán eljuthatna oda – megint kortyolt a teájából.
– De kit küldene ilyen feladatra? Ah, az az igazi nehézség – mutattam rá. Reméltem, hogy megérti, milyen nehéz egy beteges öregembert ilyen nehéz útra vinni. – Aki eljut oda, az aztán férfi a talpán, és igen megbízható kell legyen.
– Ez inkább hangzik asszonynak nekem – kacsintott rám, Remény pedig fölnevetett, látván, hogy úrnőjének visszatérőben volt a humora. – Talán saját magamnak kellene mennem, hogy biztos legyek felőle – tette hozzá és elmosolyodott, amikor megpillantotta elkerekedett tekintetemet. Az övé azonban komoly maradt.
Beszélgettünk még egy keveset, leginkább képzeletbeli gyógynövényekről és receptekről, én pedig megígértem hogy igyekszem beszerezni őket. Reméltem, hogy értette a célzást. Miután elbúcsúztam, visszatértem a szobámba, azon tűnődve, vajon hogyan akadályozhatnám meg, hogy a saját feje után menjen, még mielőtt megbeszéltem volna Árnnyal.
Alig zártam be az összes reteszt az ajtómon, már meg is éreztem a lépcsősor felől érkező huzatot. Fáradtan másztam meg a lépcsőt. Aludni akartam, de tudtam, hogy nem jönne álom a szememre.
Az ételek illata fölélénkített kissé, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy éhes vagyok. Árny már megterített.
– Ülj le és egyél – mondta. – Együtt kell terveznünk.
Alig két falatot ettem a húsból, amikor halkan megkérdezte. – Mit gondolsz, meddig lehetne észrevétlen ebben a szobában rejtegetni Elmést?
Lenyeltem, ami a számban volt. – Még soha nem találtam ide vezető utakat – jegyeztem meg.
– Ó, pedig léteznek. És mivel élelemnek és egyéb dolgoknak ki-be kell áramolniuk, vannak, akik tudatában vannak, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy pontosan mit is tudnak. Több szobával is kapcsolatban áll, ahová rendszeresen érkezik az utánpótlás a számomra. De az életem sokkal egyszerűbb volt, amíg Démutkán keresztül tudtam intézni.
– Hogy boldogulsz majd, ha Pompa elhagyja Kosvárat? – kérdeztem.
– Valószínűleg nem olyan jól, mint azelőtt. Néhány tennivalót szokásból végeznek a cselédek, ha azok megmaradnak, nem nagy a gond. De ahogy az élelem egyre ritkább lesz, néhányan csodálkozni fognak, miért tárolnak egyes dolgokat a kastély egyik használaton kívüli részében. De Elmésről beszéltünk, nem rólam.
– Attól függ, hogyan tűnik el a király. Ha Pompa azt hiszi majd, hogy közönséges utakon hagyta el a várat, akkor talán itt tarthatod egy darabig. De ha Pompa tudja, hogy Kosváron belül maradt, akkor szétszedeti az egész kastélyt. Valószínűleg kalapáccsal vereti szét a király hálószobájának a falait.
– Határozott, de hatékony – egyezett bele Árny.
– Találtál neki biztonságos helyet Medwenben, vagy Ripponban?
– Ilyen gyorsan? Nem. Itt kell rejtegetnünk napokig, esetleg hetekig, amíg biztos helyet találunk. Aztán ki kell csempészni a várból. Megvesztegethető embereket kell találnunk rá. Sajnos, aki megvesztegethető, azt később is meg lehet vesztegetni, hogy tálaljon ki. Hacsak nem történik velük baleset – rám nézett.
– Emiatt ne aggódj. Van más út kifelé – mondtam, fölidézve Éjszem útvonalát. – Van egy másik problémánk is. Kettricken. A saját feje után fog menni, ha nem tudja meg hamarosan, hogy van egy tervünk. Magától is hasonló következtetésekre jutott, mint te. Ma este fölvetette, hogy elviszi Elmést a Hegyvidéki Királyságba.
– Egy állapotos asszony és egy beteg öregember egyedül és télen? Nevetséges – Árny elhallgatott. – Bár, senki sem számítana rá. Soha nem keresnék őket azon az úton. Az a rengeteg ember és áru pedig, ami mind Vásárhelyre tart Pompának hála, még el is fedné a nyomokat.
– Még mindig nevetséges – tiltakoztam. Nem tetszett a szemében gyúlt láng. – Ki menne velük?
– Burrick. Legalább nem inná halálra magát unalmában, és törődne a lovakkal is. És minden mással, amire szükségük lehet. Vajon elmenne velük?
– Tudod, hogy igen – vallottam be vonakodva. – De Elmés nem élné túl az utat.
– Nagyobbak az esélyei, mint Pompával. Ami rágja belülről, elemészti, bárhol legyen is. De hogy miért emészti ilyen gyorsan az utóbbi időben, fogalmam sincsen.
– A hideg, a magány. Nem javít a dolgon.
– Vannak fogadók az út mentén. Találnék pénzt is hozzá. Elmés alig hasonlít önmagára mostanság, nem kell attól tartanunk, hogy felismerik. Kettricken már nagyobb gond. Kevés szőke és magas asszonyt ismerek. Talán ha vastagon öltözködik, csuklyás kabátot hordana...
– Nem gondolod komolyan.
– Holnap este – mondta. – Holnap estig kell cselekednünk, mert addigra múlik el az altató hatása, amit Elmésnek beadtam. Kettrickennel nem fognak próbálkozni még egy darabig, de ha egyszer Pompa hatalmába kerül... bizony sok baleset történhet az úton. Belecsúszhat a hideg folyóba, megriad a lova, vagy romlott húst eszik. Ha az ő orgyilkosa feleannyira jó, mint mi, akkor sikerülni fog.
– Pompa orgyilkosa?
Árny szánakozó pillantást vetett rám. – Csak nem hiszed, hogy a hercegünk nekiáll lámpaolajat és zsírt kenni a lépcsőkre? Mit gondolsz, ki lehet az?
– Szeréné – vágtam rá.
– Akkor nyilvánvalóan nem ő az. Nem, valószínűleg egy szürke kis ember, kellemes modorral, hétköznapi élettel. Ha megtaláljuk egyáltalán. Ah, mindegy, tegyük félre egyelőre. Bár semmi sem olyan nagy kihívás, mint megtalálni egy orgyilkost.
– Will – mondtam halkan.
– Kicsoda?
Meséltem neki Willről, gyorsan és röviden. Miközben hallgatta, elkerekedtek a szemei.
– Briliáns volna – mondta elismerően. – Egy orgyilkos, aki bánni tud a Mesterséggel. Csoda, hogy senkinek sem jutott még eszébe.
– Talán Elmésnek igen – mondtam halkan. – De talán az az orgyilkos megbukott a vizsgán...
Árny hátradőlt a székében. – Vajon – mondta mérlegelve a dolgokat –, Elmésnek talán lehetett ilyen ötlete. Még előlem is eltitkolhatta. De én magam kétlem, hogy Will több lenne, mint egy kém, legalábbis most. Figyelemreméltó, mindenesetre. Neked is észnél kell lenned. De nem hiszem, hogy orgyilkosként kellene tartanunk tőle – megköszörülte a torkát. – No mindegy. Nincs sok időnk. A király szobájából kell indulnunk. Találnod kell rá módot, hogy elvond az őrök figyelmét.
– A trónörökössé avatás alatt...
– Nem. Nem várhatunk odáig. Holnap este az utolsó időpont. Nem kell sokáig lefoglalnod őket. Csak pár percre van szükségem.
– Várnunk kell! Másként az egész terv lehetetlen. Azt akarod, hogy holnap éjszakára beszéljek meg mindent Kettrickennel és Burrickkal, ami azt jelenti, hogy el kell mondanom nekik, hogy létezel. Burricknak pedig lovakat és felszerelést kell szereznie...
– Vén gebék is megteszik. A jobb lovakat hamar észrevennék, ha hiányoznak.
– Rengeteg vén gebénk van, mert csak az maradt az istállóban. De Burrickot mardosni fogja a szégyen, hogy ilyen jószágokon kell szállítania a királynét.
– Egy öszvér jó lesz neki. Egyszerű népeknek kell látszódniuk.
Felhorkantam a gondolatra, hogy Burrick megül egy öszvért. – Nem lehet megcsinálni. Túl kevés az idő. A ceremónia éjjelén kell megtennünk, mialatt a lakoma zajlik. Mindenki ott lesz.
– Bármit meg lehet tenni, ha nagy szükség van rá – tiltakozott Árny, aztán hátradőlt a székében, és eltűnődött. – Talán igazad van. A ceremónia idejére Pompa nem tehet semmit az apjával. Ha nincs ott, a partmenti Hercegek nem fogják elfogadni. Pompa kénytelen fájdalomcsillapítókat adni neki, hogy figyelni tudjon legalább. Nos, legyen hát. Holnapután éjszaka. És ha feltétlenül szükséges, hogy beszélj velem, dobj egy kis akácháncsot a kandalló tüzébe. Ne sokat, nem akarom, hogy kifüstölj, de egy maréknyit lehet.
– A Bolond is a királlyal akar menni – emlékeztettem magamat is lassan.
– Nem lehet – mondta Árny eltökélten. – Nem tudjuk álcázni. Csak növelné a felfedezés esélyét. Mellesleg maradnia kell. Szükségünk van a segítségére az előkészítéshez.
– Nem hiszem, hogy megváltoztatja a véleményét.
– A Bolondot hagyd rám. Megértethetem vele, hogy a király élete függ attól, hogy segít nekünk. Olyan légkört kell teremtenünk, ahol a király és a királyné eltűnése nem tűnik... ah, mindegy. Ezt hagyd rám. Eltántorítom őket attól, hogy falakat tördeljenek. A királyné szerepe egyszerű. Csak annyit kell tennie, hogy korán visszavonul és kijelenti, hogy sokáig akar aludni. Elküld mindenkit, és utasításba adja, hogy ne zavarják, majd ő küldet értük. Ha minden jól megy, sikerül néhány óra előnyt szereznünk nekik – kedvesen rám mosolygott. – Hát, azt hiszem, ez minden, amit tervezni tudunk. Tudom, semmi sincs eldöntve még, de így jó. Legalább rugalmasak vagyunk. Most pedig menj és aludj, amíg tudsz. Holnap sok dolgod lesz, nekem pedig most van sok dolgom. Elegendő orvosságot kell kevernem, hogy ellássam Elmést, amíg a Hegyvidéki királyságba ér. Csomagolnom is kell. Burrick tud olvasni, ugye?
– Nagyon is jól – biztosítottam. Elhallgattam egy pillanatra. – Jártál a kastély kútjánál múlt éjjel, úgy éjfél körül? Valaki látni vélte a Himlős Embert. Vannak, akik azt mondják, megromlik a kút vize. Mások rossz előjelnek tartják Pompa ceremóniájához.
– Ó? Valóban? Talán így is van – kuncogott magában Árny. – Előjeleket és intéseket kaphatnak bőven, egészen addig, míg a király és a királyné eltűnése föl sem tűnik majd – kisfiúsan vigyorgott, mintha megfiatalodott volna hirtelen. A régi bajkeverő csillogás visszatérni látszott a tekintetébe. – Menj és pihenj le. Tudasd Burrickot és Kettrickent a tervünkről. Én beszélek Elméssel és a Bolonddal. Senki más nem tudhat meg egy hangot sem. Egy részét a szerencsére kell bíznunk, fiú, de a maradékot bízd csak rám!
Kacagása nem volt megnyugtató, miközben lefelé botorkáltam a lépcsőkön.
10.
POMPA HERCEG ELMÉS KIRÁLY ÉS Vágy királyné egyetlen élve született gyermeke volt. Néhányan azt mondják, a bábák soha nem törődtek eléggé a királynéval, és nem tettek meg mindent a csecsemőkért. Mások szerint a bábák túl sok fájdalomcsillapító füvet adtak a királynénak a vajúdások alatt, de mivel csak két halva született gyermeket hordott hét hónapnál tovább a méhében, a bábák azt állították, a királyné túlzott bódítószer élvezete volt a hibás. Akárcsak az, mondják, hogy övében hordott késének pengéje mindig a hasa felé mutatott, ami, mint azt mindenki tudja, rossz ómen volt egy termékeny asszonynál.
*
Nem tudtam aludni. Ha félretoltam a királlyal kapcsolatos gondolataimat, Mollyt láttam magam előtt, másvalaki oldalán. A gondolataim ide-oda csapongtak, aggódással és szenvedéssel árasztva el az elmémet. Ígéretet tettem magamnak, hogy amint Elmés és Kettricken biztonságba kerülnek, fölkutatom Mollyt, és visszaszerzem, bárki hódította is el. Ezt elhatározván a másik oldalamra fordultam, és tovább bámultam a sötétséget.
Még mindig az éjszaka uralta a vidéket, amikor kikászálódtam az ágyamból. Kísértetként lopakodtam keresztül a kastélyon és az üres istállón, Burrick szobájáig. Meghallgatott, aztán finoman megkérdezte.
– Biztos, hogy nem rosszat álmodtál?
– Ha igen, egész életemen át tartott – feleltem halkan.
– Jómagam is hasonlóképp kezdem érezni magam – egyezett bele. A sötétben beszélgettünk, Burrick még mindig az ágyában feküdt, én pedig előtte ültem a padlón. Nem akartam, hogy fölkeljen, és tüzet rakjon, vagy gyertyát gyújtson, nehogy valaki gyanakodni kezdjen.
– Ahhoz, hogy véghezvigyük, amit akar, mindennek elsőre sikerülnie kell. Először hozzád jöttem. Meg tudod tenni?
Hallgatott, a sötétségben pedig nem láthattam az arcát. – Három hátasló, egy öszvér, egy utazófülke és felszerelés az útra. Anélkül, hogy bárkinek is föltűnne – elhallgatott. – Mégsem szállhatnak be az udvaron.
– Emlékszel arra az égerfa csalitosra, ahol annak a nagy rókának az ürege volt? Ott várakozz a lovakkal... A farkas elvezeti őket oda – tettem hozzá vonakodva.
– Muszáj nekik is megtudniuk? – kérdezte. A gondolat elképesztette.
– Olyan eszközöket használok, amik a rendelkezésemre állnak. Én nem úgy látom őket, ahogy te.
– Meddig tudod úgy megosztanod vele az elmédet, hogy ne valld magadénak a gondolatait? Vakargatja és nyalogatja magát, lázba jön, ha tüzel egy nőstény, nem gondolkozik tovább, mint a következő étkezés... Mi lesz belőled akkor?
– Talán kapuőr? – próbálkoztam.
Nézetei ellenére Burrick felnevetett – Komolyan beszélek – mondta végül.
– Én is. Össze kell dugnunk a fejünket, ha azt akarjuk, hogy sikerüljön. Többé már nem érdekel mit áldozok föl érte.
Egy ideig hallgatott. – Tehát valahogy ki kell juttatnom négy lovat, és egy utazófülkét a várból, anélkül, hogy bárkinek feltűnne?
Bólintottam a sötétben. – Meg lehet tenni?
– Van egy pár lovászfiú, akiben megbízom. Nem olyan szívesség, amit bárkitől kérhetnék. De azt hiszem, tehetünk úgy, mintha egy újabb nemes lenne, aki fölfelé tart a folyón. De az embereim nem ostobák, olyat nem tűrnék meg az istállóban. Amint értesülnek róla, hogy eltűnt a király, hamar rájönnek az igazságra.
– Válassz olyat, aki szereti a királyt.
Burrick felsóhajtott. – Élelem. Nem lesz valami választékos. Útravaló leginkább. Téli ruhát is szereznem kell?
– Nem. Csak magadnak. Kettricken magával tudja hozni, amire szüksége van. Árny pedig gondoskodhat a király dolgairól.
– Árny. A név csaknem ismerős, mintha hallottam volna sok évvel ezelőtt.
– Már régóta halottnak hiszi, aki tudott egyáltalán róla. Azelőtt a kastélyban élt.
– És azóta árnyékként éli az életét – csodálkozott.
– És továbbra is szeretne úgy élni.
– Nem kell félned, hogy elárulom – sértődött meg Burrick.
– Tudom, csak olyan...
– Értem. Menjél hát. Eleget tudok ahhoz, hogy elvégezzem a rám eső részt. Ott leszek a lovakkal és a többivel. Mikor?
– Valamikor éjszaka, amikor a lakoma még mindig javában tart. Nem tudom. Valahogy majd értesítelek.
Megvonta a vállát. – Amint besötétedik, odamegyek és várok.
– Köszönöm, Burrick.
– A királyom és a királyném. Nincs szükség köszönetre azért, mert a kötelességemet teszem.
Visszalopakodtam az éjszakába, és a legsötétebb árnyékok közt elosontam a raktárakig, egészen a régi kunyhóig. Minden érzékemre szükségem volt, nehogy valaki éppen kémkedjen utánam. Éjszem lihegve érkezett.
Mi az? Miért hívtál vissza a vadászatomról?
Holnap este, sötétedés után szükségem lehet rád. Itt maradnál a kastély közelében, hogy gyorsan ideérj, ha szükségem van rád?
Hát persze. De ezért nem kellett volna idehívnod, egy ilyen egyszerű szívesség miatt.
Leguggoltam a hóba, ő pedig odajött hozzám, és a vállamra támasztotta a fejét. Megöleltem.
Bolondság – dünnyögte. Most menj, itt leszek, ha szükséged lesz rám.
Köszönöm.
Testvér.
Visszaosontam a szobámba, és visszafeküdtem az ágyba. Izgatott voltam és tudtam, hogy nem lesz addig nyugtom, míg túl nem leszünk rajta.
Reggel meglátogattam a királynét. Egy maréknyi, gyógyfőzetekkel foglalkozó tekercset vittem magammal. Kettricken egy díványon pihent a kandalló mellett, megjátszva a gyászoló feleséget, és a várandós anyát. Láttam, hogy megviselte a dolog, jobban fájt neki az esés, mint beismerte volna. Alig nézett ki jobban, mint előző este, de melegen üdvözöltem, és nekiálltam taglalni a tekercsek tartalmát, szépen, egyesével. Sikerült addig untatnom a hölgyeit, amíg azok arrébb vonultak, a maradék hármat pedig teáért és párnáért küldte el. A kis Rozmaring már elbóbiskolt a kandalló mellett. Amint hallótávon kívülre értek a hölgyek, sietősen beszélni kezdtem.
– Holnap este, a ceremónia után indultok útnak – mondtam, és folytattam, amint láttam, hogy szóra nyitja a száját. – Öltözködj melegen, hozz magaddal téli dolgokat. Ne sokat. Menj a szobádba, egyedül, amilyen hamar csak el tudsz szabadulni. Küldj el mindenkit a szobádból, és mondd azt, hogy pihenni akarsz, majd értük küldetsz, ha szükség van rájuk. Zárkózz be. Nem is, csak hallgass. Kevés az idő. Készülj föl az indulásra, és maradj a szobádban. Valaki majd érted jön. Bízz a Himlős Emberben. A király is veled tart. Bízz bennem – mondtam kétségbeesetten, és már hallottam is a visszafelé tartó lépteket. – Minden mást elrendezünk. Bízz bennem.
Bizalom. Alig tudtam bízni benne, hogy sikerrel fogunk járni. Hamarosan megérkezett a tea is, mi pedig csevegtünk tovább semmitmondóan. Kettricken megkért, hogy hagyjam nála a tekercseket, mert este korán vissza akar vonulni, és legalább lesz ideje olvasgatni őket. Udvariasan elbúcsúztam és elsiettem.
Árny azt mondta, hogy beszél a Bolonddal. Szánalmas próbálkozásokat tettem a szökés megszervezésére. Már csak annyit kellett elérnem, hogy a király egyedül maradjon a szobájában, miután visszavonult. Árny csak pár percet kért. A két betört ajtó előny, de hátrány is lehet. Nem tudtam, melyik lesz. Végiggondoltam az összes egyszerűbb cselt. Részegnek tettethetem magam, és kicsalogathatom az őröket egy kis verekedésre. Hacsak nem viszek magammal fejszét, nem tartok ki sokáig ellenük. Ökölharcban nem voltam jó. Egy tucat másik lehetőséget is elvetettem. Túl sok múlott olyan dolgokon, amik fölött nem volt uralmam. Hány őr lesz ott, lesz-e köztük ismerős, Wallace ott lesz-e, beugrik-e Pompa cseverészni?
Korábban, amikor Kettricken szobájába tartottam észrevettem, hogy a király ajtajai elé bársonyfüggönyöket aggattak, az ajtók romjait nagyjából eltakarították. Senkit sem hívtak, hogy javítsa meg az ajtókat – újabb jele, hogy Pompa nem akar visszatérni Kosvárba.
A kastély forgalmasabb volt, mint valaha, ugyanis aznapra várták a partmenti Hercegeket, akik szintén a ceremóniára érkeztek. Az alacsonyabb rangú vendégek számára fenntartott szobákat készítették elő nekik. Eltűnődtem, vajon hogyan fognak reagálni a király és a királyné hirtelen eltűnésére. Vajon árulásnak tartják majd, vagy Pompa ebből is kimagyarázza magát? Elhessegettem a gondolatot, a király ügyében még mindig nem jutottam előbbre.
Nem maradtam a szobámban, járkálni kezdtem a kastélyban, remélve, hogy valahonnan ötletet meríthetek. Ehelyett csak összevisszaságot találtam. Mindenféle nemesek érkeztek Pompa ceremóniájára, és a megnövekedett forgalom mindenfelé kavargott a házban, miközben újabb dolgok és emberek indultak útnak Vásárhely felé. A lábaim Igazság dolgozószobája felé vittek. Az ajtó nyitva állt, odabenn hideg, por és egerek halványan érezhető szaga. Reméltem, hogy az itt maradt tekercsek nem voltak pótolhatatlanok. Biztos voltam benne, hogy az értékesebbeket magammal vittem Árny szobájába. Körbesétáltam a szobában, és megérintettem a dolgait. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett. Hiányzott a határozottsága, nyugalma és ereje; soha nem hagyta volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Leültem az asztalához, amelyen a térképeit szokta rajzolni. Tollak és tinták hevertek rajta rendetlenül, néhány vízfestékes tégely teljesen beszáradt már, és megtöredezett. Az illatáról Igazság jutott eszembe, ahogy a frissen beolajozott bőr lószerszámokról Burrick. Előrehajoltam az asztalra, és a kezembe temettem az arcomat. – Igazság, szükségünk van rád.
Nem jöhetek.
Talpra ugrottam, de megbotlottam a szék lábában, és elvágódtam. Sietve fölkászálódtam, és kétségbeesetten kaptam a kapcsolat felé. Igazság!
Hallak. Mi az, fiú? szünet. Sikerült egyedül elérned engem, igaz? Gratulálok!
Szükségünk van rád itthon!
Miért?
A gondolatok sokkal gyorsabbak a szavaknál és sokkalta részletesebbek nála. Éreztem, hogy elszomorodik és fáradtabb lesz. Gyere haza. Ha itthon lennél, Pompa nem lehetne trónörökössé és nem foszthatná így ki Kosvárat.
Nem mehetek. Nyugodj meg. Gondold végig. Nem érnék vissza időben, hogy megakadályozzam. Nagyon bánt a dolog. De már túl közel vagyok, hogy visszaforduljak. És ha apa leszek, még fontosabb, hogy sikerrel járjak. Meg kell őriznem a Hat Hercegséget, és föl kell szabadítanom a partvidéket, hogy a gyermekem örökölhesse.
Mit tegyek?
Amit terveztetek. Az apám, a feleségem és a gyermekem, nehéz terhet róttam rád – hirtelen bizonytalannak tűnt.
Megteszem, amit tudok – mondtam, de nem mertem többet ígérni.
Bízom benned – elhallgatott. Érezted?
Micsodát?
Valaki más is van itt, aki be akar törni, és belehallgatni a beszélgetésünkbe. Galenus egyik kémkedő aljas kígyója.
Nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges!
Galenus megtalálta a módját, és megtanította rá fertőzött talpnyalóit. Többet ne Üzenj nekem.
Ugyanazt éreztem, mint legutóbb, amikor megszakadt a kapcsolatunk, csak akkor erősen taszított el, hogy ne merítsem ki Elmés királyt. A Mesterséggel valaki felé taszított. Éreztem, hogy ez megviseli. Megszakadt a kapcsolat.
Amit a hallgatózásról mondott, megrázott. Diadalt és félelmet éreztem. Sikerült segítség nélkül Üzennem. Valaki kémkedett utánunk. Vajon mennyit hallott? Eltoltam a széket az asztaltól, egy darabig hagytam, hogy kavarogjanak a gondolataim. A Mesterség használata könnyen jött, még mindig nem tudtam pontosan, hogyan kezdeményeztem, de sikerült, és könnyű volt. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, aki kirakta a képet, de nem emlékezett a mozdulatokra. A tudat, hogy képes voltam rá arra bátorított, hogy próbáljam meg újra. Határozottan félresöpörtem a kísértést. Más feladataim voltak, sokkal komolyabbak.
Fölpattantam a székből, és kiszaladtam, majdnem elbotlottam Justinban. A fal tövében ült, kinyújtott lábakkal, és részegnek tűnt. Félig megbénította Igazság taszítása. Megtorpantam és lenéztem rá. Tudtam, hogy meg kellene ölnöm. A méreg, amit oly régen Wallace-nak készítettem, még mindig az ingem ujjába varrva pihent. Lenyomhatnám a torkán, bár nem gyorsan ható méreg volt. Mintha olvasott volna a gondolataimban, elhúzódott tőlem, a fal mentén botorkálva.
Egy darabig csak néztem rá, igyekeztem higgadtan gondolkozni. Megígértem Árnynak, hogy nem cselekszem anélkül, hogy beszélnék vele. Igazság pedig nem utasított, hogy öljem meg a kémet. Pedig szemvillanásnyi idő alatt megtehette volna. Ez a döntés nem rám tartozott. Nagyon nehezemre esett elsétálni Justintól. Alig indultam meg a lépcsőkön, amikor kifakadt.
– Tudom, hogy mit csináltál!
Megfordultam, hogy szembenézzek vele.
– Miről beszélsz? – kérdeztem mély hangon. Nagyot dobbant a szívem. Reméltem, hogy ad rá okot, hogy megöljem. Ijesztő volt érezni, hogy mennyire meg akartam tenni.
Elsápadt, de nem hátrált meg. Egy nagyszájú gyerekre emlékeztetett.
– Úgy járkálsz, mintha te lennél a király, gúnyolódsz rajtam a hátam mögött, és lenézel! Ne hidd, hogy nem tudom – nehézkesen talpra küzdötte magát. – De nem vagy olyan nagyszerű! Egyszer Üzensz, és azt hiszed, te vagy a mester, de a Mesterséged a kutyabűbájadtól bűzlik! Ne hidd, hogy mindig ilyen büszkén járkálhatsz! Véged lesz, méghozzá hamarosan.
A farkas bosszúért kiáltott bennem. Fékeztem magam.
– Kémkedni mersz utánam, amikor Igazsággal beszélek? Nem hittem, hogy van hozzá bátorságod, Justin.
– Tudod, hogy van, Fattyú. Nem félek tőled, és nem kell bujkálnom előled. Sokat merek, Fattyú! Sokkal többet, mint hiszed – szónoklata fölbátorította.
– Nem, ha cselszövést és felségárulást gyanítok. Hát nem nyilvánították halottnak Igazság trónörökös herceget, ó, hűséges tagja a kotériának? Mégis, kémkedsz utánam, amikor vele tárgyalok, és még csak meg sem lepődsz?
Egy pillanatig Justin mozdulatlanul állt, aztán összeszedte magát.
– Mondj amit akarsz, Fattyú, senki sem hisz majd neked, ha mi letagadjuk.
– Akkor legyen annyi eszed, hogy hallgatsz – förmedt rá Szeréné. Úgy viharzott felénk, mint egy hajó, dagadozó vitorlákkal. Nem léptem félre, neki kellett kitérnie előlem. Megragadta Justint, mintha egy ottfelejtett kosár lett volna.
– A hallgatás csak a hazugság egyik formája, Szeréné – mondtam, de nem fordult hátra. – Mindketten tudjátok, hogy Igazság él! – kiáltottam utánuk. – Azt hiszitek, soha nem tér vissza? Azt hiszitek, nem kell felelnetek majd a hazugságért, amiben éltek?
Befordultak a sarkon, és eltűntek, én pedig csillapítgattam magamat, és átkozódtam, amiért hangosan kikürtöltem, ami titoknak számított. Az incidenstől azonban agresszív lettem. Tovább jártam a kastélyt, végül a konyhába mentem. Nagy volt a sürgölődés, Sárának kevés ideje volt rám, de azt azért megkérdezte, hogy hallottam-e, egy kígyót találtak a nagyterem legnagyobb kandallója előtt. Közömbösen azt mondtam, hogy talán a tűzifa között akart megbújni a hideg elől a szerencsétlen, és a melegtől magához tért. Sára csak megrázta a fejét és elmagyarázta, hogy ez rossz ómen. Megint elmondta, hogy egyik éjszaka látták a Himlős Embert a kútnál, de szerinte már ivott a vízből, és amikor letette a vödröt, a száján már vér csorgott le. Azóta a mosóudvar kútjából hozatja a vizet a főzéshez, nem akarta, hogy bárki holtan forduljon le a székéről a vacsora alatt.
Ezzel a vidám gondolattal hagytam el a konyhát, de előtte még lenyúltam pár süteményt az egyik tálcáról. Nem jutottam messzire, amikor egy apród szólított meg.
– FitzLovag, Lovag herceg fia? – kérdezte óvatosan.
Széles arccsontja medweni származásra utalt, és amikor jobban megnéztem, észrevettem a Hercegség címerét, egy sárga virágot a zekéjébe hímezve. Ahhoz képest, milyen magas volt, rettentően sovány volt. Komoran bólintottam.
– Gazdám, Testens Herceg látni kívánja, amikor az önnek megfelel – mondta óvatos szavakkal. Nem lehetett régóta apród.
– Ezek szerint most.
– Elkísérjem hozzá?
– Megtalálom. Tessék, nem viszem föl ezeket a süteményeket – nyomtam a kezébe szerzeményeimet.
– Őrizzem meg önnek, uram? – kérdezte komolyan. Bántott, hogy ilyen sokra kell tartania az ételt.
– Talán meg is ehetnéd nekem, aztán beugorhatnál a konyhába, hogy elmondd a szakácsnak, mennyire ízlett a munkája.
A nagy sürgölődés ellenére tudtam, hogy egy csontos gyermek dicsérete legalább egy tál levest érdemel ki a számára Sárától.
– Igen, uram! – mondta lelkesen, és elsietett, az egyik süteményt már a szájába is tömte.
A kisebb vendégszobák a nagyterem másik oldaláról nyíltak, a király szobájával ellentétes oldalon. Azt hiszem, azért tartották őket kisebb rangúnak, mert nem a tengerre, hanem a szárazföld felé néztek, és hűvösebbek is voltak. De a szobák nem voltak kisebbek, sem pedig kevésbé berendezettek.
Kivéve, hogy amikor utoljára ilyen szobában jártam, rendesen voltak bútorozva. Egy medweni őr eresztett be egy nappaliba, amelyben csak három szék, és egy viseletes asztal díszelgett. Hit kisasszony üdvözölt, aztán ment, hogy bejelentsen Testensnek. A faliszőnyegek és csergeszőnyegek, amik korábban melegséget és színt kölcsönöztek a szobának eltűntek, és csak annyira volt vidám, mint a tömlöcök, kivéve, hogy kellemes tűz égett a kandallóban. Állva maradtam a szoba közepén, amíg Testens Herceg előbukkant a hálószobából, és köszöntött. Intett, hogy üljek le, és ügyetlenül közelebb húztunk két széket a tűzhöz, hogy letelepedhessünk. Az asztalon kenyérnek és süteményeknek kellett volna állniuk, kannáknak és teafüveknek meg bornak egy kis szekrényen, a vendégek tiszteletére. Fájt, hogy mindez hiányzott. Hit a közelben maradt, mint egy vadászó sólyom. Akaratlanul is eltűnődtem, vajon Szeretet hol lehet.
Rövid udvariaskodások után Testens rögtön a tárgyra tért.
– Megtudtam, hogy Elmés király beteg, túl beteg ahhoz, hogy fogadja a Hercegeit. Pompa természetesen el van foglalva a holnapi este megszervezésével – tette hozzá maró gúnnyal. – Ezért Kettricken királynét látogattam meg, mint azt tudja, nagyon kedves volt hozzám az utóbbi időben. De az ajtajánál a hölgyek azt mondták, hogy nem érzi jól magát, és nem fogad látogatókat. Azt hallottam, hogy állapotos és gyászában, valamint ostobaságában, hogy személyesen lovagolt Rippon megsegítésére, elvetélt. Igaz ez?
Nagy levegőt vettem, és megfelelő szavak után kutattam.
– A király, mint említette nagyon beteg. Nem hiszem, hogy a ceremónia kivételével látni fogja. A királyné hasonlóképpen megviselt, de biztos vagyok benne, hogy ha tudja, hogy személyesen áll az ajtaja előtt, beeresztették volna. Nem vesztette el a gyermekét. Azért sietett Szépöböl védelmére, amiért önt is megajándékozta az opálokkal; attól félt, hogy ha ő nem teszi meg, más sem siet oda. Nem is a Szépöbölben történtek miatt került veszélybe a gyermeke, hanem azért, mert itt a kastélyban elesett egy torony lépcsőjén. De nem vetélt el, csak megütötte magát.
– Értem – hátradőlt a székében, és eltöprengett egy darabig. A csönd hosszúra nyúlt, én pedig engedelmesen várakoztam. Végül előredőlt, és intett, hogy hajoljak közelebb. Mikor már majdnem összeért a fejünk, megszólalt.
– FitzLovag. Vannak ambíciói?
Eljött a pillanat. Elmés hosszú évekkel korábban megjósolta, Árny pedig nem sokkal ezelőtt. Látván, hogy nem felelek azonnal, Testens folytatta. Mintha minden egyes szó egy újabb megformált kő volna, amit nehezen ad át.
– A trón örököse egy magzat. Amint Pompa trónörökösnek kiáltatja ki magát, gondolja, hogy sokáig fog várni a trónra? Szerintünk nem. Bár én beszélek, Rippon és Shoaks Hercegségek nevében is szólok. Elmés öreg és gyenge lett, már csak nevében király. Belekóstoltunk már abba, hogy Pompa milyen király lenne. Mit kell elviselnünk, amíg Igazság gyermeke felnőtté válik? Nem mintha számítanék rá, hogy a gyermek megszületik, nem is beszélve arról, hogy megéri a trónra kerülést – elhallgatott, megköszörülte a torkát, és egyenes tekintettel nézett rám. Hit az ajtónál állt, mintha őrködne fölöttünk. Hallgattam.
– Ön olyan ember, akit ismerünk, egy olyan ember fia, akit ismertünk. Hasonlít rá kinézetében és a nevében is. Ugyanannyi joga van királyi származéknak neveznie magát, mint sokaknak, akik koronát viseltek – megint megállt és várakozott.
Továbbra is hallgattam. Nem megkísértés volt, mondtam magamnak. Egyszerűen csak meghallgatom. Ez minden. Még semmit sem mondott, csak sugalmazott, hogy elárulom a királyomat.
Szavakat keresgélt, aztán ismét a szemembe nézett.
– Nehéz időket élünk.
– Úgy bizony – egyeztem bele halkan.
Lenézett a kezeire. Megviselt kezek voltak, olyan kezek, amelyek dolgoztak a Hercegségért. Az inge frissen vasalt volt, de nem új ruha, amit külön ez alkalomra készíttetett. Nehéz idők járhattak Kosvárra, de Medwenben még nehezebbek jártak.
– Ha úgy találja, hogy szembe helyezkedik Pompa herceggel, és saját magát nevezi ki trónörökösnek, Medwen, Rippon és Shoaks támogatni fogja. Úgy hiszem, hogy Kettricken királyné is hasonlóképp tenne, Kos pedig követné – ismét rám nézett. – Sokat beszéltünk erről. Úgy hisszük, Igazság gyermekének nagyobb esélyei vannak, ha ön az uralkodó és nem Pompa.
Tehát Elmésről már lemondtak.
– Miért ne követhetnék Kettrickent? – kérdeztem óvatosan. Testens a tűzbe bámult.
– Nehéz dolog ilyesmit mondani, különösen, hogy mi mindent tett értünk. De ő hegyvidéki, és bizonyos szempontból edzetlen. Nem mintha kétkednénk benne, nem. Nem is állítanánk félre. Királyné, és az is marad, a gyermeke pedig trónra fog ülni. De ezekben a nehéz időkben trónörökösre is szükségünk van.
Fölmerült bennem egy kérdés, és nem tudtam megállni.
– És ha, amikor a gyermek felnő, nem akarom átadni a hatalmat, akkor mi lesz? – meg kellett, hogy kérdezzék maguktól, és föl kellet készülniük a válasszal. Egy darabig még hallgattam, szinte éreztem a valószínűségek örvénylését körülöttem, vajon erről beszélt a Bolond is? Ez egyike volt a ködös keresztutaknak, ahol mindig én álltam a közepén? – Gyorsító – gúnyoltam magamat halkan.
– Mit mondott? – hajolt közelebb Testens.
– Lovag – mondtam. – Ahogy említette, az ő nevét viselem. Majdnem. Testens Herceg. Nehéz időket él át. Tudom, mit kockáztatott azzal, hogy beszélt velem, ezért én is őszinte és egyenes leszek. Vannak ambícióim, de nem vágyom a királyom koronájára – nagy levegőt vettem, és a tűzbe meredtem. Először fontoltam meg, mit jelentene a partmenti Hercegségeknek, ha a király és Kettricken eltűnik. Tépett vitorlájú bárkák lesznek a viharos tengeren. Testens kimondta, hogy nem követné Pompát. Mégsem ajánlhattam föl nekik semmit. Megsúgni nekik, hogy Igazság él, arra késztetné őket, hogy már másnap föllázadjanak Pompa ellen, és megtagadnák őt. Figyelmeztetni őket, hogy Elmés és Kettricken el fog tűnni, nem nyugtatná meg őket, csak kevesebben lepődnének meg, ha megtörténik. Amint biztonságban vannak a Hegyvidéki Királyságban, akkor talán beavathatjuk őket. Ám ez még hetek kérdése volt. Igyekeztem kitalálni valamit, amit fölajánlhatnék neki.
– Ha számít valamit, férfiként maga mellett állok – mondtam óvatosan, az árulás határán imbolyogva. – Fölesküdtem Elmés királyra, Kettricken királynéra és a születendő örökösre. Sötét időket látok eljönni, a partmenti Hercegségeknek össze kell fogniuk a Martalócok ellen. Nincs időnk azon töprengeni, mit tesz majd Pompa, ha Vásárhelyre vonul. Hadd menjen, a mi életünk itt folyik tovább, és harcolnunk kell érte.
Saját szavaim hallatán változást éreztem magamban. Mint a gubóból kibújó rovar, éreztem, hogy kiemelkedek. Pompa itt hagy Kosvárban, azt hiszi, hogy egyedül leszek, nehézségek és veszély közepette azokkal, akik számítanak nekem. Hadd higgye. Ha a király és a királyné épségben eljut a hegyvidékre, többé nem kell félnem Pompától. Molly is elment, elvesztettem őt. Hogy is mondta Burrick annak idején? Lehet, hogy én nem láthatom, de ő lát engem. Hadd lássa, hogy tudok tenni valamit, hogy változtatni tudok a dolgokon. Türelem és Füze is nagyobb biztonságban van az én felügyeletem alatt, mint Vásárhelyen, Pompa fogságában. Zakatolt az agyam. Elvehetem-e Kosvárat, hogy megtartsam, amíg Igazság visszatér? Ki követne? Burrick nem lesz itt. Nem számíthatnék a befolyására. Csak a Kosvári harcosok maradnak, rájuk hárul a feladat, hogy megvédjenek egy csupasz sziklát várral a tetején. Voltak köztük, akik láttak fölnőni, voltak, akikkel együtt harcoltam. Kettricken testőrségét ismertem, és azok az öreg katonák, akik még mindig Elmés király színeit viselték, ők is ismertek. Már azelőtt hozzájuk tartoztam, hogy Elmés a tulajdonába vett. Emlékeznének rá?
Hideg borzongás futott végig rajtam.
– Nem vagyok király. Nem vagyok herceg sem, csak egy fattyú, aki szereti Kosvárat és a Hercegséget. Nem akarok vérontást Pompával, sem összeütközést. Nincs vesztegetni való időnk, és nem akarok olyan embereket ölni, akik nem Martalócok. Hadd meneküljön el Pompa. Ha ő és a kutyái elmentek, maguké vagyok, és Kosból is azok, akiket magam mögé állíthatok.
Kimondtam, az egyezség megköttetett. Áruló, árulás, motyogott belül egy hang. De a szívemben tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Árny talán nem ért egyet velem, de úgy éreztem, abban a pillanatban az volt az egyetlen mód, hogy Elmés, Igazság és Kettricken gyermeke mellett kiálljak. Biztos akartam lenni benne, hogy tisztában voltak a hűségemmel. Mélyen Testens fáradt szemébe néztem. – Ez az én célom, Testens, Medwen Hercege. Nyíltan beszélek, és nem támogatok senki mást. Azt akarom, hogy egységes Hat Hercegség maradjon, a Martalócok fenyegetése nélkül, és korona kerülhessen Kettricken és Igazság gyermekének a fejére. Hallanom kell, hogy egyetért a célokkal.
– Esküszöm, hogy így van, FitzLovag – legnagyobb elképedésemre az öreg, megviselt ember megfogta mindkét kezem, és a homlokához emelte a vazallusok ősi rítusa szerint. Hűnek lenni Igazsághoz, mondtam magamnak. Így kezdtem el, így is kell folytatnom.
– Beszélek a többiekkel – folytatta Testens halkan. – Elmondom nekik, hogyan kívánja. Valójában mi sem akarunk vérontást. Hadd fusson behúzott farokkal a hamis herceg. A farkasoknak itt kell megvetni a lábukat.
Minden hajszálam az égnek állt a szavaitól.
– Részt veszünk a ceremónián. Meg is állunk előtte, és még egyszer megesküszünk, hogy hűségesek leszünk a Látnok királyhoz. De nem ő lesz az a király. Ha jól tudom, már másnap elhagyja a kastélyt. Engedjük, hadd menjen, bár a hagyományok szerint egy új trónörökösnek meg kell hallgatnia a Hercegek tanácsát. Talán pár napig még itt maradunk a kastélyban, miután Pompa elindult. Legalább Kosvár az ön kezén lesz, mikor mi elmegyünk. Sok megbeszélnivalónk lesz. A hajók elhelyezése. Vannak más hajók is, félig készen, igaz?
Biccentésemre Testens elégedetten elvigyorodott. – Teszünk róla, hogy vízre kerüljenek. Pompa kimentette Kosvár készleteit; ezt mindenki tudja. Gondoskodnunk kell róla, hogy újból megteljen. Az emberekkel meg kell értetni, hogy még többet kell találniuk, amit adhatnak, ha biztonságban akarjuk tudni a partvidéket. Nehéz telünk lesz mindannyiunknak, de úgy tartják, a sovány farkasok harcolnak a leghevesebben.
És mi karcsúnk vagyunk, testvér. Ó, igen. Karcsúak vagyunk.
Szörnyű balsejtelmem támadt. Elgondolkoztam rajta, mit tettem. Időt kell szakítanom rá, hogy beszéljek erről Kettrickennek. és el kell érnem Igazságot is, amint lehet. Vajon megértené? Meg kell értenie. Mindig képes volt a szívem mélyére látni. Látnia kell azt is, mik a szándékaim. És Elmés király? Egyszer, nagyon régen, amikor először vásárolta meg a hűségemet, azt mondta – Ha bárki ellenem akar fordítani, és többet ajánl, mint én, akkor jöjj hozzám, és én tartom az ajánlatát.
Nekem adnád Kosvárat, öreg király?
Észrevettem, hogy Testens elhallgatott.
– Ne féljen, FitzLovag – mondta halkan. – Ne legyenek kétségei a döntése felől. Ha nem fogadta volna el Kosvárat, más megtette volna. Kos nem maradhat vezér nélkül. Örüljön, hogy nem más áll majd az élén, ahogy mi is örülünk. Pompát nem követhetjük, anyja ágya mögé akar rejtőzni. Magunkra maradunk, és meg kell vetnünk a lábunkat. A jelek is erre mutatnak. Azt beszélik, látták, amint a Himlős Ember vért ivott egy Kosvári kútból, egy kígyó tekergett a kandalló előtt, és meg akart marni egy gyermeket. Én magam idefelé tartva egy fiatal sast láttam, amelyre varjak csaptak le. Ám amint arra gondoltam, hogy a sasnak a tengerbe kellene buknia, hogy elkerülje őket, megfordult, és a levegőben elkapott egy varjat, és véresen dobta bele a vízbe, a többi varjú pedig károgva menekült előle. Ezek jelek, FitzLovag. Ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni őket.
Annak ellenére, hogy nem hittem a jelekben, megborzongtam. Testens az ajtóra nézett. Követtem a pillantását, és Szeretetet láttam meg az ajtóban. Rövid fekete haja keretbe foglalta büszke arcát, és harciasan csillogó kék szemeit.
– Leányom, jól választottál – mondta az öregember. – Régebben eltűnődtem, hogy mit láthattál meg egy írnokban, de most már én is látni vélem.
Szeretet megállt az apja mellett és merészen nézett rám. Először pillantottam meg a vasakaratot, aki a félénk gyermekben bújt meg. Idegesítő volt.
– Kértem, hogy várj és így tettél – mondta Testens nekem. – Betartottad a szavad. A mai napon neked adtam a hűségemet. Elfogadod-e leányom esküjét, hogy asszonyod lesz?
Micsoda mélység fölött imbolyogtam. Szeretet szemébe néztem. Nem voltak kétségei. Ha nem ismertem volna Mollyt, gyönyörűnek találtam volna, de amikor ránéztem, csak azt láttam, hogy mi nincsen meg benne. Nem volt szívem, hogy odaadjam bárkinek is, különösen ilyen időkben. Az apjára néztem, és határozottan megszólaltam.
– Több tisztességet ad nekem, Hercegem, mint amennyit megérdemlek. De úgy van, ahogy mondta. Szörnyű és bizonytalan időket élünk. A lánya ön mellett van biztonságban. Az én oldalamon csak még nagyobb bizonytalanság juthat neki. Amiről itt beszélgettünk, azt mások felségárulásnak neveznék. Nem hagyom, hogy bárki azt mondja, tisztátalan próbálkozásba rángattam bele a lányát, sem pedig azt, hogy fölkínálta nekem az ügy érdekében – rábírtam magam, hogy visszanézzek Szeretetre, és álljam a tekintetét. – Testens lánya nagyobb biztonságban van, mint FitzLovag asszonya. Amíg biztosabb nem lesz a helyzetem, senkit sem kötök magamhoz, semmilyen módon. Mélységesen tisztelem önt, Szeretet úrnő. Nem vagyok herceg, még csak nemes sem. Egy herceg törvénytelen fia vagyok, s amíg többet nem mondhatok el magamról, nem keresek magamnak asszonyt, és nem is udvarolok senkinek sem.
Szeretet láthatóan elégedetlen volt, de az apja lassan bólintott a szavaimra.
– Látom a szavaiban a bölcsességet. Leányom, attól tartok csak a késlekedést látja. Egyszer majd megérti, hogy aki védelmezni akarja, az törődik vele – végigmért, ahogy egy lovat szokás. – Úgy hiszem, Kos állni fog. Igazság gyermeke pedig örökölni fogja a trónt.
Utolsó szavai még visszhangoztak a fejemben, amikor távoztam. Újra és újra azt mondtam magamnak, hogy nem tettem semmi rosszat. Ha nem fogadom el Kosvárat, másvalaki megtette volna.
*
– Kicsoda? – követelte Árny dühösen, pár órával később.
Ültem és a lábaimat néztem.
– Nem tudom. De biztos találtak volna valakit. Az pedig valószínűbb, hogy vérontást okozott volna. Cselekedne az avatás alatt, és tönkretenné a tervünket.
– Ha a partmenti Hercegségek ilyen közel járnak a lázadáshoz, mint elmondtad, talán át kellene gondolnunk a tervet.
Tüsszentettem. A szobának még mindig akácháncs illata volt, túl sokat használtam.
– Testens nem lázadásról beszélt, hanem hűségről az igazi és törvényes királyhoz. Én hasonló szellemben válaszoltam. Nem akarom megdönteni a trónt, Árny, csak biztosítani akarom a törvényes örökösnek.
– Tudom – mondta. – Másként egyenesen Elméshez mennék ezzel az... őrültséggel. Nem tudom, minek nevezzem. Nem teljesen árulás, mégis...
– Nem árultam el a királyomat – tiltakoztam.
– Nem? Akkor hadd kérdezzek valamit. Ha annak ellenére, vagy ne adja az ég az erőfeszítéseink miatt Elmés és Kettricken elpusztul és velük a gyermek, Igazság pedig nem tér vissza? Akkor mi lesz? Még mindig olyan elszántan át akarnád adni a trónt a jogos királynak?
– Pompának?
– Az örökösödés alapján? Igen.
– Árny, ő nem király. Csak egy megszállott hercegfi, és mindig az is marad. Nekem is Látnok vér folyik az ereimben.
– Ezt mondhatnád Kettricken gyermekére is, ha eljön az ideje. Látod már, milyen veszélyes utat jelöltünk ki magunknak, amikor a rangunk fölé emelkedtünk, és önállóan döntöttünk? Mindketten fölesküdtünk a Látnokokra, mi csak véletlen balesetek voltunk. Nem egy bölcs királyra, nem csak Elmés királyra, de a Látnok család törvényes királyára. Még ha Pompa is az.
– Te szolgálnád Pompát?
– Láttam már bolondabb herceget is, aki bölcsebb lett, ahogy öregedett. Amit te tervezel, az polgárháborúhoz vezethet. Szántás és Fészek...
– Nem érdekli őket a háború. Azt fogják mondani, hogy nem kár értük, hadd pusztuljanak a partmenti Hercegségek. Pompa mindig ezt vallotta.
– És valószínűleg el is hiszi. De majd ha észreveszi, hogy nem tud finom selymet vásárolni, és a bingtoni és még távolabbi borok nem jutnak föl a Kos folyón, észreveszi majd. Szüksége lesz a kikötővárosokra, és visszajön értük.
– Tehát mit kell tennünk? Mit kellett volna tennem?
Árny leült velem szembe és összefonta a kezeit.
– Nem tudom. Testens igencsak elszánt. Ha könnyedén visszautasítod, és megdorgálod árulás miatt, hát... nem mondhatom, hogy beérte volna. De emlékezz, hogy keveset tétovázott, amikor el kellett tenni Virágot az útból, mert veszélyt jelentett rá. Túl sok ez egy öreg orgyilkosnak. Királyra van szükségünk.
– Igen.
– Tudnál Üzenni Igazságnak?
– Félek megpróbálni. Nem tudom, hogyan védekezzem Szeréné és Justin ellen, vagy Will ellen – sóhajtottam. – Mégis megpróbálom majd. Igazság biztosan észreveszi, ha valaki kémkedik... Árny, holnap, ha elkíséred Kettrickent, el kell mondanod neki, mi történt és biztosítanod kell őt a hűségemről.
– Ó, megnyugtató gondolatok lesznek menekülés közben. Nem, nem holnap este. Gondoskodom róla, hogy megtudja, ha biztonságban van. Neked pedig el kell érned Igazságot, de óvakodj a kémkedésektől. Biztos vagy benne, hogy nem tudnak a terveinkről?
Meg kellett ráznom a fejemet. – De azt hiszem, biztonságban vannak. Mindent elmondtam Igazságnak, csak a vége felé mondta azt, hogy valaki próbálkozott.
– Valószínűleg meg kellet volna ölnöd Justint – dünnyögte magának, aztán fölnevetett dühödt tekintetem láttán. – Nem, nem, nyugodj meg. Nem szidlak meg, amiért nem tetted meg. Ugyanilyen megfontoltnak kellett volna lenned Testensszel is. Egy szó is elég lenne Pompának ahhoz, hogy föllógasson. És ha könyörtelen, és ostoba lenne, föllógatná a Hercegeit is. Nem, még csak ne is gondoljunk rá! Ha el tudtad volna terelni a beszélgetést, mielőtt oda jutottatok volna. Kivéve, hogy, mint mondtad, talán találtak volna mást. Ah, mindegy. Nem tehetünk idős fejeket fiatal testekre. Sajnos, Pompa leszedheti a te fiatal fejedet a helyéről – letérdelt, és újabb farönköt vetett a tűzre. – A többit elintézted? – váltott témát.
– Amennyire csak tudtam. Burrick a helyén lesz, és várni fog, az égerfa csalitnál. Ahol az a nagy róka lakott.
– És hogyan találom meg? Megkérdezek egy arra járó rókát? – forgatta a szemeit Árny.
– Majdnem – mosolyodtam el erőtlenül. – Hol fogtok kibukkanni a kastélyból?
Makacsul hallgatott egy darabig. Még mindig nem akarta fölfedni a titkait. Végül annyit mondott – A gabonaraktáraknál, az istállótól a harmadik ajtónál.
Lassan bólintottam. – Egy farkas, fog várni rátok. Kövessétek halkan, ő majd mutat egy rést a falakon, ahol kibújhattok.
Egy hosszú pillanatig Árny csak nézett. Vártam. Megvetésre, undorra, kíváncsiságra. Ám az öreg mestergyilkos jól megtanulta leplezni az érzelmeit. Végül megszólalt.
– Bolondok lennénk, ha nem használnánk ki minden fegyvert. Nem veszélyes ránk?
– Csak mutassátok meg magatokat neki, és elvezet titeket, egészen a csalitosig.
– Hosszú séta?
A királyra gondolt. – Nem túl hosszú, de a hó mély, és járatlan. Nem könnyű átbújni a résen sem, de nem probléma. Megkérhetném Burrickot, hogy ott találkozzon veletek, de nem akarom, hogy valaki észrevegye.. Talán a Bolond segíthetne.
– Ahogy hallom, szükség lehet rá. Nem akarok mást is bevonni a tervbe. Egyre elviselhetetlenebbé válik a helyzetünk.
Fejet hajtottam az igazsága előtt. – És te? – próbálkoztam.
– Én megvagyok, amennyire ez lehetséges ilyen korán. A Bolond segített, elcsent némi pénzt és ruhát az útra. Elmés vonakodva beleegyezett, tudja, hogy helyes, de bosszantja a dolog. Végül is, Fitz, Pompa a fia, a kedvence. Annak ellenére, hogy megtapasztalta a kegyetlenségét, nehéz kimondania, hogy az életére tör. Ha elismeri, hogy Pompa ellene fordul, elismeri, hogy tévedett a fiával kapcsolatban. Elmenekülnie még rosszabb, Pompa nem hagyott neki más választást. A király soha nem volt gyáva. Rosszul esik olyan elől menekülnie, akinek hűségesnek kellett volna lennie hozzá. Beismerem, leginkább azzal sikerült meggyőznöm, hogy az ő elismerése nélkül Kettricken gyermekének kevés esélye van a trónra – felsóhajtott. – Elkészítettem a gyógyszereket, és minden jól el van csomagolva.
– A Bolond megérti, hogy nem tarthat a királlyal?
Árny megdörzsölte a homlokát. – Pár nap múlva követni akarja. Azt sikerült elérnem, hogy külön utazzon.
– Akkor már csak azon múlik a dolog, hogy sikerül-e kiürítenem a király szobáját, hogy elvihesd.
– Ó, igen – jegyezte meg Árny. – Minden kitervelve, és készen áll, kivéve a legfontosabb dolgot.
Együtt meredtünk a tűzbe.
11.
AZ ELMÉS KIRÁLY URALKODÁSÁNAK vége felé kialakult partmenti-belvidéki Hercegségek között kitört viszályt nem új érdekek, hanem a régi különbözőségek felújulása váltotta ki. A négy partmenti Hercegség, Kos, Medwen, Rippon és Shoaks már a Hat Hercegség megalakulása előtt királyság volt. Mikor a Kalced államok egyesült harci mozdulatai meggyőzték Bánó királyt, hogy ne próbálkozzék a meghódításukkal, a belső vidékek felé fordította a figyelmét. Fészek területén akkoriban nomád törzsek éltek, akik könnyedén áldozatául estek a szervezett seregeknek. Szántás népesebb és letelepedettebb vidéke vonakodva megadta magát, amikor sereggel zárták körbe, és minden kereskedelmi útját elvágták.
Mind Szántás királysága és a majdan Fészekként ismert terület több, mint egy nemzedéken át leigázott területként volt ismert. A szántóföldek és a gyümölcsösök termését, csordáikat nagyvonalúan szállították a partmenti vidékekre. Adakozó királyné, Bánó unokája bölcsen meglátta, hogy ez elégedetlenségeket szít a belső vidékeken. Bölcs előrelátással nemessé avatta a Fészekbeli törzsek öregjeit és Szántás egykori uralkodó családját. Házasságokkal és adományokkal teremtett szorosabb köteléket a partmenti és a belvidéki tartományok között. Ő használta először a Hat Hercegség megnevezést. Ám még az ő politikai manőverei sem változtathatták meg a földrajzi és gazdasági különbségeket. Az éghajlat, az emberek, az életmód jelentősen eltérő maradt a kibővült birodalmon belül.
Elmés uralkodása alatt a két vidék közti ellentéteket a király második feleségétől született gyermeke élesztette föl. Idősebb fiai, Lovag és Igazság Konstancia királynétól születtek, aki egy Shoaks-béli nemesi család leánya volt, akit rokoni szálak fűztek Medwen nemeseihez is. Erős kötődés fűzte tehát a partvidéki népekhez. Második felesége, Vágy királyné az egykor volt szántási királyi családig vezette vissza a családját, és távoli Látnok származásra is hivatkozott. Innen származott gyakran emlegeti vesszőparipája, miszerint fia, Pompa előkelőbb származású volt, mint féltestvérei, így több joga volt a trónra.
Igazság trónörökös herceg eltűntével a partmenti Hercegeknek úgy tűnt, hogy a rang és a hatalom a belföldi származású Pompa herceg kezébe vándorol. Ezért inkább hajlottak rá, hogy Igazság születendő gyermekének fogadjanak hűséget, és kiszámíthatóan mindent megtettek, hogy a partmenti vérvonal kezében tartsák a koronát. Lévén, hogy a szipolyozások és a Martalócok közvetlenül az ő Hercegségeiket fenyegették az egyetlen józan döntés volt, amire juthattak.
*
A ceremónia túl hosszú volt. Az emberek már idejekorán összegyűltek, hogy Pompa tömött sorok közt ereszkedhessen le, és foglalhassa el új helyét a bóbiskolni látszó Elmés király mellett. Kettricken halottsápadtan állt Elmés balján. A király díszes köntösében, a Látnokok hagyományos ékszereiben díszelgett, de Kettricken nem engedett Pompa javaslatának, hogy ő is ékszereket viseljen. Kimagaslott az emberek közül, egyszerű bíbor köntöst viselt, és egyszerű arany pánt díszítette rövidre nyírt haját. Az egyetlen dísz kivételével úgy nézett ki, mint egy egyszerű cseléd, aki a király parancsait lesi. Tudtam, hogy még mindig Áldozatként viselkedik, nem láthatta, hogy ezáltal is mennyire idegennek mutatkozik az udvar színe előtt.
A Bolond is ott volt, viseletes fekete-fehér öltözetében, Sajtfejjel a kezében. Arcát is fekete-fehérre festette, de nem tudtam eldönteni, hogy sebeinek álcázására, vagy ruhájának kiemelésére szánta-e. Nem sokkal Pompa előtt érkezett, és láthatóan élvezte az általa keltett látványosságot, amint végigvonult a tömeg előtt, kegyesen integetve patkányfejes jogarával, aztán az emelvényre érve pukedlizett, és lehuppant a király lábához. Az őrök már indultak is, hogy elkapják, de a mosolygó, jókedvű tömeg elállta az útjukat. Megvető és vidám megjegyzések szálltak a Bolond felé, attól függően, hogy ki mennyire kötelezte el magát Pompa mellett. Én attól tartottam, ez volt a Bolond utolsó tréfája.
A kastélyban egész nap egy forrásban lévő edényre emlékeztetett a hangulat. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy Testens tartja a száját. Amerre jártam, ha partvidéki nemesbe ütköztem, némelyikük alig látható, titokzatos és együttérző biccentést küldött felém. Attól féltem, hogy Pompa csatlósai észreveszik ezeket, így inkább a szobámban maradtam, vagy a kora délután java részében Igazság toronyszobájában, ahol hiábavalóan próbáltam elérni őt. Felkészültem rá, hogy a kotéria valamelyik tagja kémkedni próbál utánam.
Miután föladtam a próbálkozásokat, azon gondolkoztam, hogyan tudnám eltávolítani az őröket Elmés király szobájából. Odakint vihar tombolt, amit egyesek jó jelnek tartottak, mert távol tartotta a Martalócokat. Ilyen időben nehéz dolga lesz Kettrickenéknek.
A nagy horderejű eseményeket ígérő előjelzések ugyancsak megtették a hatásukat. A Himlős Emberről szóló mendemondák után a konyhának is kijutott az ómenekből. A kenyér nem kelt meg az éjszaka, a tej megsavanyodott a kannákban. Szegény Sárát teljesen megrázták az események. A kondások még a disznaiknak sem merték odaadni a megsavanyodott tejet, a kenyérélesztést pedig kezdhették újra, amikor amúgy is annyi vendég volt a kastélyban. Tudtam, hogy a konyhában uralkodó hangulat mennyire kihathat az egész kastélyra.
Az őröknek csak kis porciók jutottak, a leves túl sós lett, míg a sör nem akart habzani. Szántás Hercege arra panaszkodott, hogy bor helyett ecetet kapott, míg Medwen megragadta az alkalmat, hogy megjegyezze, Shoaks és Rippon követeinek még egy kis ecet is vendégszerető gesztus lett volna. A hír valahogy eljutott Hirtelen asszonysághoz, aki azonnal leszidta a személyzetet. Valaki állítólag utasításba adta, hogy a minimumra kell szorítani a költségeket a vendégeket illetően, de senki sem tudta, honnan jött az utasítás. Így telt el az egész nap, én pedig örültem, hogy Igazság szobájában meghúzhattam magam.
Nem akartam azonban elszalasztani a ceremóniát, így kényelmetlenül ácsorogtam a vendégsereg közepén, arra gondolva, hogy Burrick esetleg már kint várakozhat a fagyos hidegben. Megadta annak a kovácsnak a nevét, akinél elrejtette Kormost és Rozsdást és javasolta, hogy hetente juttassak el hozzá kellő mennyiségű pénzt a hallgatásáért.
Tűnődésemből kezdődő moraj riasztott föl, így én is az emelvény felé néztem, ahová mindenki meredt. Halk pattanás keretében az egyik fehér viaszgyertya kék fénnyel villant föl. Egy másik gyertya is kék lángot vetett egy pillanatig, ami újabb halk morajt szült. Kettricken és Elmés nem is vették észre a jelenséget.
Végre valahára megjelent Pompa, vörös bársonyba és fehér selyembe öltözve. Egy kis cselédlány haladt előtte, szantálfa füstölőt lengetve. Pompa rámosolygott a tömegre, ahogy könnyedén a trón felé lépdelt, és üdvözlő biccentéseket küldött egyes nemesek felé. Biztos voltam benne, hogy nem ment olyan simán, ahogy Pompa tervezte. Elmés megingott egy pillanatra, aztán csodálkozva nézett a tekercsre, amit föl kellett volna olvasnia. Hosszas várakozás után Kettricken kivette reszkető kezeiből, hogy fölolvassa. Elmés csak mosolygott rá, míg a királyné fölolvasta azokat a szavakat, amelyek, mindennél jobban fájhattak neki. Elmés gyermekeit sorolta föl, születési, majd halálozási sorrendben, beleértve egy leányát, aki még csecsemőkorában meghalt. A lista Pompához lyukadt ki, mint a királyi család egyetlen törvényes örököse. Igazság gyermekéről egy szó sem esett.
Kettricken magához vette Igazság ládájából a trónörökös koronáját jelképező ezüst kört, kék gyémánttal a közepén, valamint az ezüst és smaragd jelvényt, ami ugró kost formázott. Először Elmésnek adta át az ékszereket, aki döbbenten meredt rájuk, ahogy a kezében tartotta. Nem mozdult, hogy Pompára ruházza át, de nem is tiltakozott, mikor Pompa hosszas várakozás után maga nyúlt értük. Pompa tehát saját kezével koronázta magát a Hat Hercegség új trónörökösévé.
Árny időzítése csak kicsit csúszott el. A gyertyák csak akkor kezdtek tömegével kék lángokat szórni, amikor a Hercegek eskütétele zajlott. Pompa igyekezett elsiklani a jelenség fölött, amíg a riadt moraj majdnem beléfojtotta a szót Szántás Hercegébe. Pompa könnyedén eloltotta a makacs gyertyát. Becsülnöm kellett a hidegvérét, amikor egy másik gyertya is hasonlóképp megvillant és azt is eloltotta. Én magam kissé túlzott rossz ómennek találtam, amikor az egyik fáklya kapott kék lángra és szikrázott föl, mielőtt kialudt volna. Minden tekintet arra fordult. Pompa kivárt, de láttam, ahogy dühösen összeszorítja a száját.
Nem tudom, mit tervezett a ceremónia végére, de ezután nagyon kurtára fogta. Intésére dalnokok léptek elő, míg egy biccentésére kinyíltak az ajtók, és betolták az ételeket, az inasok pedig sietve megterítettek. Legalább ezen nem takarékoskodott mások rovására és ha feltűnt is valakinek, hogy kevés volt a kenyér, nem tette szóvá az ízletes falatok láttán. A kisebb rangú vendégek számára egy másik teremben terítettek meg, én is köztük foglaltam helyet. Jól láttam, amikor Kettricken lassan fölállt, hogy a szobájába kísérje Elmést, a Bolond és Rozmaring pedig követte őket. Nyugodtan és bőségesen akartam vacsorázni az asztalnál, de újra és újra megzavartak, ahogy egyesek határozottan a vállamra csaptak elhaladtukban, vagy jelentőségteljes pillantást vetettek rám. A partmenti Hercegek mind a királyi asztal körül ültek, látszólag megenyhülve Pompa felé. Tudtam, hogy a többi partvidéki Herceg is tudni fog az egyezségről, de azt nem is sejtettem, hogy a kisebb nemesek is értesülni fognak róla. Szeretet nem akaszkodott rám, de túlságosan is éreztette a jelenlétét. Láttam rajta, hogy beszélni akart velem, szinte mindenhová követett tíz lépés távolságról, de én nem találtam erőt magamban, hogy beszéljek vele. Majdnem sírva fakadtam, amikor egy kisebb Shoaksba való nemes közömbösen megkérdezte, hogy vajon gondoltam-e rá, hogy egyetlen hadihajót is állomásoztassak Hamis-öbölben.
Összeszoruló szívvel döbbentem rá a tévedésemre. A nemesek közül senki sem félt Pompától, senki sem ismerte, mire képes. Nem tartották veszélyesebbnek egy elkényeztetett cicomás ficsúrnál. Azt hitték, hogy elmegy és ezzel vége lesz.
De én tudtam, mire képes Pompa, ha hatalomra vágyik, vagy pusztán azért, mert azt hiszi, hogy megúszhatja. Elhagyja Kosvárat, mert nem kell neki. De ha azt hiszi, hogy nekem kell, mindent megtesz, hogy ne kerüljön a kezembe. Az ő elképzelése szerint engem a sorsomra hagy itt, hátha éhen halok, vagy a Martalócok áldozatául esem. Nem azért, hogy fölülkerekedjek a helyzeten és megkaparintsam magamnak.
Ha nem leszek nagyon óvatos, a halálomat okozzák, vagy Pompa kitalál valamit, ami még rosszabb.
Kétszer próbáltam elsurranni, de mindkétszer valaki az utamba állt, hogy pár halk szót válthasson velem. Végül fejfájásra panaszkodva hangosan bejelentettem, hogy visszavonulok. Fásultan vettem tudomásul több tucatnyi jókívánságot, mielőtt kijuthattam volna. Amikor már azt hittem, szabad az út, Szeretet finoman megérintette a karomat, és suttogva jó éjt kívánt olyan hangon, amiből kiderült, megsértettem az érzéseit. Azt hiszem, ez rázott meg leginkább a vacsora alatt. Megköszöntem, és leggyávább alakításomként kezet csókoltam neki. A szemében gyúló fénytől elszégyelltem magam. Szinte szaladtam a lépcsőkön. Ahogy fölfelé tartottam, eltűnődtem, vajon Igazság hogy szenvedte ezt a diplomáciát, vagy akár az apám is. Ha valaha is álmodtam róla, hogy fattyú helyett igazi herceg leszek, aznap éjjel végleg lemondtam róla. Túl nyilvános foglalkozás volt. Elkomorultam, amikor rájöttem, hogy Igazság visszatéréséig így kell lennie.
Először a szobámba mentem, és átöltöztem a kényelmetlen ünnepi ruhákból a gyakorlatiasabb öltözetembe. Ahogy megigazgattam az ingemet, éreztem az ingujjba varrt, Wallace-nak szánt mérget. Talán, gondoltam keserűen, szerencsét hoz. Elhagytam a szobám és elkövettem a legnagyobb ostobaságot, amit csak tehettem. Molly szobájához mentem, és kopogtattam az ajtaján. Nem volt válasz, az ajtó pedig nem volt bezárva.
Sötétség és üresség fogadott, amikor beléptem. Gyertyát gyújtottam és körülnéztem, a szoba közepén állva. Vége. Véglegesen és visszavonhatatlanul elment. Minden rá emlékeztetett, de az apróságokból tudtam, hogy kitakarította a szobát az utána érkezőnek, és semmi nyomot nem hagyott maga után. Sem egy szalag, sem egy gyertya. A mosdótál fejjel lefelé állt a komódon, hogy ne porosodjék be, a sötéten tátongó kandalló mellett egy rakás fa várt a következő lakóra.
Molly elment.
Nem jön vissza.
Összeszedtem magam, és nem akartam többet rá gondolni azon az estén. A szoba üressége felnyitotta a szemeimet. Magamba néztem és megvetettem, amit láttam. Vissza akartam vonni a csókot, amit Szeretet kezére leheltem. Balzsam egy leány sebzett büszkeségére, vagy a csábítás, hogy magamhoz kössem őt és az apját? Már nem tudtam, melyik volt. Mindkettő rossz indok volt, ha hittem egyáltalán abban a szerelemben, amit Mollynak ígértem. Az az egyetlen tett bizonyíték volt rá, hogy a Látnokok mindig előbbre valóak az életemben, mint ő. Csalétekként lógattam Molly orra elé az esküvőt, aztán elhagytam, büszkeség és bizalom nélkül. Megbántott azzal, hogy elment, de magával vitte, amit én tettem a magába vetett hitével.
Vajon az elkeseredettség lehet-e a bátorság egyik forrása? Vagy csupán vakmerőség, és önpusztítás utáni vágyat ébresztettek? Bátran visszaindultam, és egyenesen a király szobájához mentem. A fali gyertyatartók akkor kezdtek kék lángokat köpködni. Egy kicsit túlzás, Árny. Eltűnődtem, vajon az összes fellelhető gyertyát kezelésbe vette? Félrehúztam a függönyt és beléptem. Senki sem volt ott. Sem a nappaliban, sem a hálószobában. A bútorok egy részét már elszállították, a szobák úgy festettek, mintha egy közepes fogadóban lettek volna. Semmi sem maradt itt, amit megérte volna ellopni, különben Pompa őriztette volna az ajtót. Eszembe jutottak azok az évek, amikor gyermekként álltam előtte, és beszámoltam a napjaimról. Azokat az emlékeket bűzölgő füstölők, gyógyfüvek bódító illata és nyúlós füst váltotta föl. Elmés király réges-régen elhagyta ezt a szobát.
Lépéseket hallottam, átkoztam magam az ügyetlenségem miatt. Besurrantam az egyik függöny mögé. Dünnyögő hangokat hallottam a nappaliból. Wallace. A gúnyos riposzt a Bolondé. A hálószoba ajtaját helyettesítő függönyhöz surrantam és kikémleltem. Kettricken a lócán ült a király mellett, és halkan beszélt hozzá. Fáradtnak tűnt, de rámosolygott a királyra. Elégedetten hallottam, hogy valamiféle választ is dünnyög. Wallace a kandalló előtt görnyedezett, és igyekezett meggyújtani. Rozmaring, a kandalló túloldalán egy székbe roskadt és álmosan ásított egyet, aztán felsóhajtott és kihúzta magát. Sajnáltam őt, a ceremóniától én is ugyanúgy éreztem magam. A Bolond a király széke mögött állt, aztán hirtelen megperdült, és egyenesen rám nézett, mintha a függöny ott sem lett volna. Senki mást nem láttam a szobában.
Hirtelen visszafordult Wallace felé.
– Fújja csak, Wallace úr, fújja csak, míg forró nem lesz. Talán tűzre sem lesz szükségünk, hisz lehelete melege kiűzi a hideget a szobából.
Wallace nem mozdult a kandalló mellől, csak ránézett a Bolondra a válla fölött.
– Keríts inkább fát. Egy darab sem gyullad meg ebből. Lángra kap, de mégsem ég. Forró vízre van szükségem a király altató teájához.
– Hozzak fát? Vagy meleg vizet. Forró fára fened a fogad? Én nem vagyok fa! Nem is égek a kedvedért, ne is lehelj felém. Őrök! Hé, őrök! Hozzatok fát, ízibe! – a Bolond talpra ugrott, a bejárathoz szaladt, és látványosan megpróbálta úgy kezelni, mintha ajtó lenne. Kidugta a fejét és őrökért kiáltott. – Nincs őr, sem fa, szegény Wallace. Talán ha te lennél lábastul-fejestül fából, bizton égnél vidáman.
Az egyik gyertya, hirtelen szikrát vetett, még a Bolond is összerezzent, míg Wallace talpra állt. Nem hittem volna, hogy babonás fickó, de félelem csillant a szemében.
– A tűz nem akar meggyulladni – mondta ki végül, aztán rádöbbent, mit is mondott, és mit jelentett.
– Átok ül rajtunk – suttogta a Bolond aggodalmaskodva. Erre még a kis Rozmaring is összekuporodott a székében, és kiröppent az álom a szeméből.
– Hol vannak az őrök? – kérdezte Wallace dühösen. A bejárathoz ment és kipillantott. – A fáklyák kéken égnek! Mindegyik! – nyögte. Visszabújt, és vadul körülnézett. – Rozmaring. Menj, hozd ide az őröket. Azt mondták, hamarosan utánunk jönnek.
Rozmaring megrázta a fejét, és nem mozdult, csak még szorosabban átölelte a térdét.
– Az őrök utánunk? Utánunk az őrök? Hoznak fát? Vajon jól égnek? – tűnődött a Bolond.
– Hagyd abba! – csattant föl Wallace. – Menj, hozd ide az őröket.
– Hozd ide? Először azt hiszi, fából vagyok, aztán azt, hogy kutya lettem. Ah! Hozd ide a fát, jó kutyus! – és csaholva elkezdett körbejárni, mintha egy eldobott botot keresne.
– Hozd ide az őröket! – dörögte Wallace, majdnem ordítva.
– Bolond. Wallace. Elég legyen – szólalt meg a királyné határozottan. – Fáraszt minket ez a civódás, és Rozmaringot is megijesztitek. Keresd meg magad az őröket, ha annyira akarod. Én egy kis nyugalomra vágyom. Fáradt vagyok, hamarosan visszavonulok.
– Fenség, valami szörnyűség készül – erősködött Wallace. – Nem vagyok olyan ember, akit megijesztenek az ómenek, de mostanság túl sok minden történik. Elmegyek az őrökért, ha a Bolondnak nincs mersze hozzá...
– Itt sír és zokog az őrökért, hogy hozzanak fát, ami nem ég, de én, én vagyok a gyáva!
– Bolond, nyugalom, kérlek – sóhajtott a királyné. – Wallace, ne őröket hozz, inkább rendes tűzifát. A királynak nincs szüksége a felhajtásra, csak pihennie kell. Menj és fát hozzál.
Wallace topogott egy keveset az ajtóban, mint aki nem akar kimenni a kék fáklyák közé.
– Veled tartsak? Fogjam a kezed, hős Wallace? – kérdezte a Bolond.
Ez végre elég volt hozzá, hogy elinduljon. Ahogy elhaltak a léptei, a Bolond ismét a rejtekhelyem felé nézett, mint aki beinvitál.
– Fenség – mondtam halkan, ahogy előléptem. Kettricken alig riadt meg, csak egy pillanatra akadt el a lélegzete. – Ha vissza akarsz vonulni, a Bolond és én ágyba segítjük a királyt. Tudom, hogy fáradt és pihenni akar ma éjszaka – Rozmaring elkerekedett szemekkel meredt rám.
– Igen, így van – mondta Kettricken és meglepően élénken pattant föl. – Gyere, Rozmaring. Jó éjt királyom.
Kisuhant a szobából, Rozmaring alig tudott lépést tartani vele. A kislány jó néhány furcsa pillantást vetett ránk kifelé menet. Amint a függöny a helyére hullott, a király mellé léptem.
– Felség, eljött az idő – mondtam lágyan. – Itt őrködöm, amíg távozik. Van valami különleges, amit magával akar vinni?
Elmés nyelt egyet, aztán rám nézett.
– Nem, nincs itt semmim. Semmit nem hagyok magam mögött, nincs miért maradnom – lehunyta a szemét. – Meggondoltam magam, Fitz. Azt hiszem, itt maradok és a saját ágyamban halok meg.
A Bolonddal együtt megdöbbentünk egy pillanatra.
– Ah, nem! – kiáltott föl a Bolond. – Királyom, csak fáradt vagy.
– És egyre csak fáradok – szemében furcsa csillogás támadt. A fiatal király, akit rövid időre megérintettem a fájdalomtól emésztődő testben, ez a fiú nézett rám azokból a szemekből. – Cserbenhagy a testem. A fiam kígyóvá lett. Pompa tudja, hogy a testvére él. Tudja, hogy a korona, amit visel, nem az övé. Nem hiszem, hogy meg fog... Azt hittem, hogy végül jobb belátásra tér... – könnyek gyűltek a szemébe. Azt hittem, megmenthetem a királyomat a hűtlen Pompától. Tudhattam volna, hogy nem menthetek meg egy apát, akit a fia elárult. Felém nyúlt, csontos, elsárgult kezével. – Elbúcsúzom Igazságtól. Tudatom vele, hogy én nem támogattam ezt a dolgot. Legalább ennyi bizalmat adjak meg a fiamnak, aki hitt bennem – a lába elé mutatott. – Jer, Fitz, vigyél el hozzá.
Nem tudtam visszautasítani a parancsot. Nem tétováztam, letérdeltem elé. A Bolond mögé állt, könnyei szürke csíkokat hagytak feketére festett arcán.
– Nem – suttogta. – Felség, keljen föl, meneküljünk. Akkor talán végiggondolhatja. Nem kell most eldöntenie.
Elmés nem figyelt rá. Éreztem, ahogy a keze ránehezedik a vállamra. Megnyitottam neki az erőmet, szomorúan tapasztalva, hogy legalább ezt megtanultam. Együtt buktunk alá a Mesterség fekete folyójába. Meglovagoltuk az áramlatot, vártam, hogy megadja az irányt. Ehelyett hirtelen átölelt.
Fiamnak fia, véremnek vére. A magam módján szerettelek.
Felség.
Ifjú orgyilkosom, mivé tettelek? Hogyan torzítottam el a saját húsomat? Nem is tudod, milyen fiatal vagy még. Lovag fia, még nem késő kiegyenesedni. Emeld föl a fejed, nézz távolabb.
Egész életemet azzal töltöttem, hogy azzá váljak, amivé ő akart tenni. Szavai zavarral és kérdésekkel töltöttek meg, amikre nem volt idő felelni. Éreztem, ahogy elhagyja az ereje.
Igazság suttogtam neki, hogy emlékeztessem.
Éreztem, ahogy kinyúl, és megtámasztottam a mozdulatát. Éreztem Igazság jelenlétének érintését aztán hirtelen megingást a király felől. Utána kaptam, ahogy egy fuldokló után kapnék a mélyvízben. Megragadtam a tudatát, magamhoz szorítottam, de mintha árnyékot markolásztam volna. Egy fiú feküdt a karjaimban, félt és küzdött valami ellen, amiről nem tudta, mi az.
Aztán elment.
Ahogy egy szappanbuborék pattan el.
Azt hittem, megtapasztaltam az élet törékenységét, amikor a halott gyermeket tartottam a karjaimban. Most már tudtam. Itt volt, aztán nem volt itt. Még egy elfújt gyertya is füstcsíkot hagy maga után. A királyom egyszerűen meghalt.
De nem voltam egyedül.
Azt hiszem, minden gyermek átfordította a fűben fekvő halott madarat, és elszörnyedt az alatta nyüzsgő férgek láttán. Bolha is több van egy haldokló kutyán. Justin és Szeréné, mint két pióca, megpróbáltak megragadni. Itt, megnövekedett erejük forrásánál, a király lassú hanyatlásánál. Itt, ahol az elméjét burkoló köd fáradságot csempészett a napjaiba. Galenus, a mesterük Igazságot célozta meg, de elhibázta és belehalt. Vajon mióta tapadtak már a királyra és szívták el a Mesterséget belőle, soha nem tudhatom meg. Hallottak volna mindent, amit Igazságnak üzent volna. Sok minden kitisztult előttem, de már késő volt. Rám ragadtak, én pedig nem tudtam, hogyan kerüljem el őket. Éreztem, ahogy megpróbálják elszívni az erőmet, és mivel nem volt félnivalójuk, pillanatok alatt megölnének.
Igazság! kiáltottam, de már túlságosan legyengültem. Soha nem érném el.
Eresszétek, dögevők! ismerős morgás, aztán Éjszem taszított egyet rajtam keresztül. Mint korábban, ezúttal is az Ösztönt adta bele a Mesterség nyitotta csatornába. Az Ösztön és a Mesterség két külön dolog volt, olyan különböző, mint az olvasás és az éneklés, vagy az úszás és a lovaglás. Mégis, sebezhetőek voltak. Éreztem, hogy eltaszítódnak tőlem, de ketten voltak Éjszem támadása ellen. Nem győzheti le őket.
Pattanj föl és fuss! Nem harcolhatsz ellenük!
Bölcs javaslat volt, a félelem visszaterelt a testembe, és körülzártam magam a falaimmal. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. A padlón feküdtem és lihegtem, mellettem a Bolond a király testére vetette magát, és hangosan zokogott. Éreztem a Mesterség csápjait tapogatózni körülöttem. Mélyen visszahúzódtam önmagamba, ahogy Igazság tanított rá. Mégis éreztem a jelenlétüket, mintha szellemujjak kapaszkodnának a ruhámba.
– Megölted, megölted őt! Megölted a királyomat, te rohadt áruló! – kiáltotta a Bolond felém.
– Nem! Nem én voltam! – alig tudtam kiejteni a szavakat.
Legnagyobb rémületemre Wallace állt az ajtóban, tágra nyílt szemekkel. Aztán fölemelte a tekintetét, és rémülten felsikoltott. Elejtette a tűzifát, amit magával hozott. A Bolond is és én is arra fordítottuk a fejünket, amerre nézett.
A király hálószobájának ajtajában a Himlős Ember állt. Bár tudtam, hogy Árny az, mégis egy pillanatra dermesztő rémületet éreztem. Rongyos ruhákba öltözött, és sárral maszatolta be azokat, hosszú szürke haja csatakokban lógott és hamuval kente be a bőrét, hogy a sebhelyek még. jobban kivillanjanak. Lassan fölemelte az egyik kezét, és csontos ujjával Wallace-ra mutatott. Az inas felsikoltott, aztán üvöltve végigszaladt a folyosókon őrök után kiáltva.
– Mi folyik itt? – követelte Árny, amint Wallace elmenekült. Egyetlen lépéssel átszelte a szobát, és letérdelt a testvére mellé. Tudtam, hogy mit fog tapasztalni.
– Meghalt. NEM ÉN ÖLTEM MEG! – kiáltottam, beléfojtva a Bolondba a szót. A Mesterség csápjai a tudatom körül örvénylettek. – Megyek, és megölöm azokat, akik ezt tették. Vidd biztonságba a Bolondot. Jártál már a királynénál?
Árny szemei elkerekedtek, mintha még sosem látott volna. Hirtelen az összes gyertya kék szikrákat vetett a szobában. Illett az alkalomhoz. – Vidd biztonságos helyre Kettrickent és vidd a Bolondot is. Ha itt marad, halott. Pompa nem hagyja, hogy bárki is életben maradjon, aki ebben a szobában volt.
– Nem! Nem hagyom itt! – a Bolond szemei kitágultak és üresek voltak, akár egy őrültnek.
– Vidd ahogy tudod, Árny! Az élete múlik rajta! – megragadtam a Bolondot és vadul megráztam. A feje előre hátra himbálózott. – Menj Árnnyal és hallgass. Hallgass, ha azt akarod, hogy megbosszuljam a királyod halálát – hirtelen remegés futott végig rajtam, és a világ megingott körülöttem. – Tündérháncs! – nyögtem. – Tündérháncsra van szükségem, aztán menekülj! – löktem Árny karjai közé a Bolondot. Mintha a halál karmaiba taszítottam volna. Árny maga elé penderítette, és eltűntek a hálószobában. Egy pillanatig kő csikordult kövön. Tudtam, hogy elmentek.
Térdre rogytam, aztán elterültem. Elmés élettelen teste csak ült a székben, keze a fejemre hullott.
– Nincs idő könnyekre – mondtam hangosan az üres szobának, de ez nem állította meg őket. Látómezőm pereme elsötétült, a Mesterség matató ujjai tovább ostromolták védőbástyáimat. Eltaszítottam őket, de hamar visszatértek. Ahogy Árny rám nézett, biztos voltam benne, hogy nem jön vissza. Mégis, nagy levegőt vettem.
Éjszem. Vezesd el őket a rókaodúig – megmutattam neki, hogy hol fognak fölbukkanni és hova kell eljutniuk. Ennyi sikerült elérnem.
Testvér?
Vezesd el őket, igyekezz! – erőtlenül eltaszítottam magamtól és éreztem, hogy engedelmeskedik. A könnyeim még mindig patakzottak. Igyekeztem összeszedni magam, kinyitottam a szemem, hogy tisztuljon a látásom. Észrevettem az Elmés övén lógó tőrt. Nem holmi díszes tőr, hanem az egyszerű penge, amit minden férfi magánál hord a mindennapi dolgokhoz. Nagy levegőt vettem és kihúztam. Viseletes penge volt, faragott agancsnyéllel, ami szintén kikopott á használattól. Hod jelét vettem észre rajta.
Fölrémlett egy emlék. – Szerszámok vagyunk – mondta Árny. Én voltam az a szerszám, amit a királynak készített, ahogy Hod ezt a kést. A király pedig lenézett rám és azt kérdezte, mivé tett engem. Nem kellett töprengenem. A király orgyilkosa voltam, többféleképpen is. Gondoskodom róla, hogy még egyszer utoljára méltón szolgáljam.
Valaki leguggolt mellém. Árny. Lassan felé fordultam.
– Keriszmag – mondta. – Nincs időm tündérháncsot kifőzni. Gyere, hadd vigyelek el téged is.
– Nem – elvettem a keriszmagos süteményt, és bekaptam. – Menj – mondtam, miután lenyeltem. – Van még egy feladatom, akárcsak neked. Burrick vár, hamarosan riadót vernek. Menekítsd el a királynét, amíg lehet. Én lefoglalom őket.
Árny eleresztett.
– Ég veled, fiú – mondta halkan, és lehajolt, hogy homlokon csókoljon. Búcsúzott, nem hitte, hogy élve viszontlát.
Nem volt egyedül vele.
Otthagyott, és még mielőtt hallottam volna a helyére csúszni a rejtekajtót, megéreztem a keriszmag hatását. Tudtam, milyen hatással van az emberre, tavaszünnepkor én is kipróbáltam már, mint mindenki más. Burrick figyelmeztetett, hogy ha elmúlik a hatása, veszélyes lehet. Árny is használta már. Lehet, hogy Burricknak volt igaza. Nem érdekelt, mit művel, a Mesterség delejezése, a vadászat izgalma keveredett bennem. A keriszmag magával ragadott. Megsokszorozódott erővel pattantam föl, az ajtó felé indultam, de aztán visszafordultam.
Letérdeltem halott királyom elé, fölemeltem a kését a homlokom elé és esküt tettem. – Ez a penge legyen bosszúd eszköze – megcsókoltam a kezét, és otthagytam.
A fáklyák kékes fénye még idegesítőbb volt, mint a gyertyák pattogása volt. A folyosó túlvilági fényben úszott, mintha mozdulatlan vízben láttam volna a világot. Végigszaladtam a folyosón, magamnak kuncogva. Lent hallottam a zsivajt és Wallace hangját, amint kék lángokról és a Himlős Emberről beszél. Kevesebb idő telt el, mint gondoltam. Könnyedén, akár a szél, végigsuhantam a folyosón, találtam egy nyitott ajtót, amin besurranhattam. Vártam. Egy örökkévalóságig tartott, míg fölértek a lépcsőn, még tovább, míg elhaladtak az ajtóm mellett. Hagytam, hogy elérjék a király szobáját, aztán amikor meghallottam a kiáltásokat kiugrottam a rejtekhelyemről, és leszaladtam a lépcsőn.
Valaki utánam kiáltott, de senki sem eredt a nyomomba. Már a lépcső alján jártam, mire valaki kiadta a parancsot, hogy fogjanak el. Hangosan fölkacagtam. Nem volt esélyük. A kastélyt keresztülszövő cselédutakat gyermekkorom óta ismertem. Tudtam, hova tartok, de nem egyenesen oda tartottam. Szaladtam, akár egy róka, egy pillanatra föltűntem a nagyteremben, bevágódtam a mosóudvar felé, halálra rémítettem Sárát, ahogy keresztülszáguldottam a konyhán és közben végig, végig sápadt Mesterség-csápok tapogattak, és nem tudták, hogy jövök, jövök kedveseim, jövök és megtalállak benneteket.
Galenus, mivel Fészekben nevelkedett, talán félt a tengertől, mindenesetre gyűlölte, ezért az ő szobája a szárazföld felé nézett. Miután meghalt, egyfajta szentély lett a kotéria számára, Szeréné beköltözött a hálószobába, de a nappali megmaradt gyülekezőhelynek. Soha nem jártam a szobájában, de tudtam, merre van. Hármasával vettem a lépcsőfokokat, és csak a vasalt ajtó előtt torpantam meg. Pillanatok alatt betaszítottam.
Egy magas asztal körül székek álltak félkörben, vastag gyertya égett a közepén. A koncentráció kedvéért, gondoltam. Csak Justin és Szeréné ültek egymás mellett, összefont kezekkel, lehunyt szemmel, belemerülve a Mesterség használatába. Willt sehol sem láttam. Pedig reméltem, hogy ő is itt lesz.
Egy pillanatig az arcukat néztem. Izzadság gyöngyözött rajtuk, büszkeség töltött el egy pillanatra, hogy ekkora erőfeszítésre volt szükségük a védelmem ellen. Szájuk apró mosolyba rándult, igyekeztek ellenállni a Mesterség csábításának, a célpontra és nem a vadászat élvezetére összpontosítottak. Nem tétováztam.
– Meglepetés! – mondtam lágyan.
Belemarkoltam Szeréné hajába és hátrarántottam a fejét, egyetlen mozdulattal metszettem el a torkát; rengeteg vére volt.
Justin talpra ugrott, nagyot sikoltott, én pedig fölkészültem, hogy nekem ront. Sikerült megtréfálnia. Visítva menekülni kezdett, végig a folyosón, én pedig követtem, késsel a kezemben. Úgy visított, akár egy malac, és meglepően gyors volt. Nem cselezgetett, egyenesen a nagyterem felé tartott, végig sikoltozva. Én nevettem futás közben. Még most is hihetetlen visszaemlékezni rá, de nem tagadhatom. Azt hitte, hogy Pompa kardot ránt a védelmében? Azt hitte, hogy ha megölte királyomat bármi is közénk állhat?
A nagyteremben zajlott a mulatság, de Justin belépője tönkretette. Csökkent a távolság kettőnk között, alig húsz lépés választott el tőle, amikor belefutott az egyik felszolgálóasztalba. Az emberek még mindig döbbenten álltak, amikor ráugrottam és letepertem. Féltucatszor belemártottam a kést, mielőtt bárkinek is megfordult a fejében, hogy közbeavatkozzék. Ahogy Pompa Fészekben tenyésztett vadbarmai felém indultak, közéjük dobtam Justin rángatózó testét és fölpattantam egy asztalra. Föltartottam vértől csöpögő pengémet.
– A király kése! – kiáltottam és körbemutattam. – Vérbosszút vesz a haláláért!
– Megőrült! – kiáltotta valaki. – Igazság halála megőrjítette!
– Elmés! – kiáltottam dühösen. – Elmés király árulás áldozata lett!
Pompa őrei egyszerre rontottak az asztalomnak. Nem hittem, volna, hogy ennyien voltak. Gyümölcs és süteményfelhő keretében dőltünk el ahányan voltunk. Az emberek sikoltoztak, teret engedtek nekünk. Hod büszke lett volna rám. A király késével három rövidkardos embert tartottam föl. Táncoltam, ugráltam, pörögtem. Túl gyors voltam nekik, az apró vágások, amik mégis betaláltak, nem fájtak. Két jó találatot bevittem kettőjüknek egyszerűen azért, mert nem hitték, hogy olyan közel merészkedem hozzájuk.
Valahol a tömegben valaki fölkiáltott.
– Őrség! A Fattyúhoz! Meg akarják ölni FitzLovagot! – dulakodás kezdődött, de nem láttam, ki vett részt benne, és nem is figyeltem rá. Kézen szúrtam az egyik katonát, aki elejtette a kardját.
– Elmés! – kiáltotta valaki. – Elmés királyt megölték! – a másik küzdelem zajai alapján egyre többen lettek. Nem néztem oda, csak hallottam, ahogy egy másik asztal is feldől. Aztán Kosvár őrei rontottak be, és meghallottam Kerf hangját.
– Válasszátok szét őket! Senki se ontson vért a király csarnokában! – láttam, ahogy támadóimat körbeveszik, láttam Penge megdöbbenését, amikor meglátott és fölkiáltott.
– Ez FitzLovag! Meg akarják ölni FitzLovagot!
– Válasszátok szét őket! Fegyverezzétek le mindet! – fejelte le Kerf Pompa egyik őrét. Láttam, ahogy mögötte Kosvár és Pompa őrei összecsapnak és a kosváriak követelik, hogy Pompa őrei rakják le a fegyvert. Volt időm fölnézni és láttam, hogy a vendégek közt is kitört néhány ökölharc. Úgy tűnt, tömeges verekedés, és lázadás is lesz egyszerre, amikor hirtelen megjelent előttem Penge, az egyik kosvári őr, amint két támadómat a földre dönti. Elém ugrott.
– Penge! – üdvözöltem vidáman, szövetségest sejtve. Aztán, ahogy észrevettem védekező tartását, hozzátettem – Tudod, hogy nem emelnék fegyvert rád!
– Tudom jól, kölyök – mondta szomorúan, és rám vetette magát, hogy átszorítson. Nem tudom, ki ütött le és mivel.
12.
HA EGY KUTYAGONDOZÓ gyanítja, hogy egy segédje az Ösztönt használja, hogy saját céljaira idomítsa a kutyákat, nagyon óvatosnak kell lenni. Különféle jelek utalhatnak arra, hogy egy fiú az ösztönt használja. Ha alig beszélget a társaival, veszélyes lehet. Ha a kutyák fölkapják a fejüket, mielőtt meglátnák a fiút, vagy megeresztenek egy halk nyüszítést, miután elment, figyelni kell. Ha egy kutya nem szimatol a tüzelő szuka után, vagy elejti a friss vadnyomot a fiú szavára, bizonyosságot kaptunk. Akasztassék föl a fiú, lehetőleg víz fölé, jó távol az ólaktól, és a testét el kell égetni. Minden általa nevelt kutyát vízbe kell fojtani, akárcsak azokat a kölyköket, amelyeket ezek a kutyák nemzettek. A kutya, amely megismerte az Ösztönt, se nem félni nem fog a gazdájától, se nem tisztelni azt, hanem bizonyosan vaddá és veszetté fog válni, ha elszakítják az Ösztön használójától. Egy ilyen fiú nem fogja megverni az engedetlen, állatot és nem hagyja, hogy a kutyáját eladják, vagy medvecsaléteknek használják, bármilyen öreg is az állat. Egy ilyen fiú a saját céljaira fogja használni gazdája ebeit, és sohasem lesz igazán hűséges az urához, csak a kutyájához, akihez az Ösztönnel hozzákötődött.
*
Fölébredtem. Az utóbbi idők eseményei közül a felébredés volt a legkegyetlenebb. Mozdulatlanul feküdtem, és sorra vettem a kényelmetlenségeimet. A keriszmag okozta őrület utáni kimerültség jól elegyedett a Justinnal és Szerénével vívott Mesterség-párbaj kimerültségével. Beszereztem néhány csúnya kardvágást a jobb alkaromra, és egyet a bal combomra, amire egyáltalán nem emlékeztem. Egyiket sem kötözték be, az ingujjam és a nadrágom hozzátapadt a bőrömhöz a megalvadt vérrel. Akárki ütött is le, többször is megismételte, hogy biztosra menjen. Egyébként jól voltam, mondtam magamnak többször is, reszkető tagjaim ellenére.
A cellám kicsi volt, egyik sarkában egy agyaglábassal. Mikor végre meg mertem mozdulni, elfordítottam a fejem, és megpillantottam az ajtót, apró rácsos ablakkal. Az volt az egyetlen fényforrás, amit egy fáklya szolgáltatott, vélhetőleg egy folyosóról. Ó, igen. A tömlöcök. Kíváncsiságomat kielégítvén ismét elaludtam. Orrhegytől farokvégig biztonságban aludtam egy odú mélyén, amelynek bejáratát behavazta a vihar. A biztonság illúziója volt az egyetlen, amivel Éjszem vigasztalni tudott. Olyan gyenge voltam, hogy még a gondolatait is homályosan éreztem.
Fölébredtem. Abból tudtam megállapítani, mennyi idő telt el, hogy sokkal szomjasabb voltam, mint legutóbb. Azon kívül minden ugyanolyan volt. Ezúttal rájöttem, hogy nem csak a falak, de a priccs is kőből volt. Semmi más nem volt alattam, csak a ruháim védtek a kövek hidegétől. Az őrökért kiáltottam, de nem érkezett válasz. Minden bizonytalannak tűnt, egy idő múlva már nem emlékeztem rá, hogy kiáltottam volna. Elaludtam, mert nem jutott semmi más az eszembe.
Fölébredtem. Türelem vitatkozó hangjai jutottak el a fülemig. Bárkivel vitatkozott is, az nem felelt sokat és nem is engedett.
– Ez nevetséges! Mitől fél, mit fogok tenni? – csönd. – Ismerem gyermekkora óta – újabb csönd. – Megsebesült. Mit árthat, ha csak megnézem a sérüléseit? Ugyanúgy föl tudjátok akasztani, nem igaz?
Egy idő múlva úgy döntöttem, képes vagyok mozogni. Sok zúzódásom és horzsolásom volt, amikre nem emlékeztem, hogyan szereztem őket. Valószínűleg a tömlöcbe vezető úton. A mozgásban az volt a legnehezebb, hogy a hozzászáradt alvadt vértől fájdalmasan feszült rajtam a ruha. Úgy éreztem, föl tudok állni. Kis szoba létére hosszú volt az út az ajtóig. Éppen csak átláttam az ablakon a folyosó túloldalára. Ép bal kezemmel megragadtam a rácsot.
– Türelem? – károgtam.
– Fitz? Jaj, Fitz, jól vagy?
Micsoda kérdés. Nevetni kezdtem, aztán felköhögtem, míg végül vér ízét éreztem a számban. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem éreztem jól magam, de nem tett jót neki, hogy kérdezősködik felőlem.
– Jól vagyok – nyögtem végül.
– Jaj, Fitz, a király halott! – hadarta a folyosó végéről. – Kettricken királyné pedig eltűnt, és Pompa herceg azt mondja, ennek mind te vagy az oka. Azt mondják...
– Türelem úrnő, el kell mennie, most azonnal – próbálkozott az őr.
– ...beleőrültél Igazság utáni gyászodba, és megölted a királyt, Szerénét és Justint, és nem tudják, mit tettél a királynéval és senki sem...
– Nem beszélhet a fogollyal, asszonyom! – szólt közbe ismét az őr.
– ...találja a Bolondot. Wallace azt mondja, látott, amint a Bolonddal vitatkoztatok a király teste fölött, aztán látta a Himlős Embert, aki elvitte a lelkét. Az az ember őrült! Pompa pedig azzal is vádol, hogy azzal az alantas mágiával bírsz, hogy egy bestia lelke lakozik benned! Azt mondta, így ölted meg a királyt. És...
– Asszonyom, távoznia kell, vagy elvitetem.
– Akkor tegye azt – vágott vissza Türelem. – Csak próbálja meg. Füze, ez az úr zaklat engem. Ah! Hozzám mer érni? Hozzám, aki a trónörökös Lovag herceg felesége voltam? No, Füze, ne bántsd, végül is csak egy fiú. Udvariatlan, de mégis csak egy fiú.
– Türelem úrnő, könyörgöm... – változott meg az őr hangsúlya.
– Nem cipelhet el innen anélkül, hogy elhagyná az őrhelyét. Gondolja, hogy olyan bolond vagyok, hogy nem látom? Mit fog tenni? Megtámad két asszonyt a kardjával?
– Chester! Chester, hol vagy? – kiáltotta a szolgálatban lévő őr. – A fenébe, Chester! – hallottam a hangjában a csalódottságot, ahogy pihenőn lévő társát szólongatta. Valószínűleg fönt volt az őrszobán, a konyha mellett, és hideg sört ivott. Meleg ételt evett. Megszédültem a gondolatra.
– Chester? – az őr hangja elhalkult. Éppenséggel elég ostoba volt hozzá, hogy egyedül hagyja Türelem úrnőt és megkeresse a társát. Már hallottam is Türelem közelgő topogását, és megéreztem ujjainak érintését a rácsot markoló kezemen. Nem volt elég magas hozzá, hogy belásson, de érintése fölért a napsugárral.
– Figyelj, Füze, míg vissza nem jönnek... Hogy vagy igazából? – kérdezte végül tőlem.
– Szomjas vagyok és éhes, fázom, és fáj mindenem – nem láttam értelmét, hogy hazudjak. – Mi történik a kastélyban?
– Teljes a káosz. A kosvári őrök teremtettek rendet a nagyteremben, de odakint összeverekedtek azokkal a belvidéki katonákkal, akiket Pompa hozatott. Kettricken őrei választották szét őket. Az egész nagyon feszült. Nem minden verekedő volt katona. Jó néhány vendégnek van monoklija, vagy fájlalja a lábát. Szerencsére senki sem sérült meg komolyan. Penge járt a legrosszabbul. Ő tartotta vissza a Fészek-béli katonákat attól, hogy agyonverjenek. Eltört néhány bordája, tele van zúzódásokkal, de Burrick szerint rendben lesz. Most mindenki igyekszik a saját térfelén mozogni, de a Hercegek úgy vicsorognak egymásra, mint a harci kutyák.
– Burrick? – kérdeztem rekedten.
– Egyáltalán nem keveredett bele – nyugtatott meg. – Jól van, már ha a mogorvaság és a durvaság nála jót jelent. Ami azt hiszem, nála normális.
Megdobbant a szívem. Miért nem ment el Burrick? Nem mertem többet kérdezősködni efelől.
– És Pompa? – kérdeztem. Türelem felhorkantott.
– Az embernek olyan érzése támad, hogy az bosszantja leginkább, hogy nincs több indoka elhagyni Kosvárat. Korábban Elmésre és Kettrickenre hivatkozott, hogy biztonságba helyezi őket, és azért fosztja ki a kastélyt, hogy ismerős dolgok vegyék körül őket. Most már nincs elég indoka, a partmenti Hercegek pedig követelik, hogy maradjon itt, és védje meg Kosvárat, vagy olyan embert helyezzen az élére, akit ők választanak. Pompa a kuzinját, Fényest javasolta, de a partmenti Hercegeknek nem tetszett. Most, hogy Pompa hirtelen király lett, nem hiszem, hogy annyira élvezné, mint gondolta.
– Ezek szerint már megkoronáztatta magát?
– Túl elfoglaltak voltunk a király eltemetésével és Kettricken keresésével. Mikor holtan találták a királyt, érte küldtek, de az ajtaja zárva volt, és senki sem válaszolt a kopogtatásra. Végül Pompa ismét a fejszéseket hívta. A belső ajtó is zárva volt, de a királynő sehol sem volt. Nagyon titokzatos.
– Pompa mit mond erről? – a fejem egyre jobban sajgott.
– Keveset, csak annyit, hogy valószínűleg már halott, és ehhez is neked van közöd. Bestiabűbájjal vádol és azt állítja, az Ösztönnel ölted meg a királyt. Mindenki azt akarja, hogy bizonyítsa be, ő pedig csak azt hajtogatja, hogy hamarosan.
Nem említette, hogy az utakon keresnék Kettrickent. Talán nem hallgatták ki minden szavunkat a kis kémjei. De, figyelmeztettem magam, ha kiküldött embereket, hogy figyeljék az utakat, kétlem, hogy az lenne a parancsuk, hogy élve hozzák vissza.
– Will mit csinál? – kérdeztem.
– Will?
– A kotéria egyik tagja.
– Ah, ő. Nem láttam mostanság, amennyire emlékszem.
Újabb szédülési hullám kerülgetett. A logika hirtelen elhagyott. Tudtam, hogy még több kérdést kellene föltennem, de nem tudtam, mik azok. Burrick még mindig itt volt, Kettricken és a Bolond pedig eltűnt. Mi történhetett? Nem tudtam egyenesen megkérdezni Türelemtől.
– Tudja más is, hogy itt vagy? – nyögtem ki végül. Ha Burrick tudta volna, hogy idejön, biztos küld üzenetet.
– Természetesen nem! Nem volt könnyű kitervelni ezt, Fitz. Füzének hashajtót kellett csempésznie az egyik őr ételébe, hogy csak egyvalaki maradjon itt... Igen, és Füze ezt küldi. Bölcs gondolat – eltűnt a keze, aztán két almát préselt keresztül a rácsokon. Leestek, mielőtt elkaphattam volna őket. Sikerült visszatartanom magamat attól, hogy rögtön befaljam őket.
– Mint mondanak rólam? – kérdeztem halkan.
Egy darabig hallgatott. – Leginkább azt, hogy megőrültél. Néhányan azt, hogy elvarázsolt a Himlős Ember, hogy halált ossz azon az éjszakán. Vannak, akik azt pletykálták, hogy lázadást akartál tervezni, és azért ölted meg Szerénét és Justint, mert rájöttek. Mások pedig, bár kevesen vannak, egyetértenek Pompával, hogy bestiabűbájjal rendelkezel. Leginkább Wallace mond ilyesmit, és azt állítja, hogy addig nem kezdtek kék lánggal égni a gyertyák, amíg te odaértél. Azt is állítja, hogy a Bolond azt kiabálta, hogy te ölted meg a királyt. De a Bolond is eltűnt. Túl sok baljós előjel volt, és túl sokan félnek... – elakadt a szava.
– Nem én öltem meg a királyt – mondtam halkan. – Justin és Szeréné tették. Ezért öltem meg őket a király késével.
– Jönnek az őrök! – sziszegte Füze. Türelem nem figyelt rá.
– De Justin és Szeréné ott sem...
– Nincs idő megmagyarázni. A Mesterséggel tették. Ők voltak, Türelem, esküszöm – elgondol-koztam. – Mit akarnak csinálni velem?
– Még nem döntötték el igazán...
– Nincs idő udvarias hazudozásra.
Hallottam, ahogy nyel egyet.
– Pompa föl akar köttetni. Ott helyben megöletett volna, ha Penge vissza nem tartotta volna az őreit, amíg a verekedés elcsitult. Aztán a partmenti Hercegségek kiálltak az érdekedben. Grácia úrnő emlékeztette Pompát, hogy Látnok vérből valót nem lehet kard, vagy kötél általi halálra ítélni. Nem akarta elismerni, hogy királyi vér vagy, de túl sokan tiltakoztak hangosan, amikor tagadni próbálta. Most pedig esküszik rá, hogy bizonyítani tudja, hogy rendelkezel az Ösztönnel, arra pedig csak az akasztás a halálnem.
– Türelem úrnő! El kell mennie, most azonnal, különben engem akasztanak föl! – az őr visszatért, és a léptekből ítélve már a társával együtt. Sietve tartottak a mi irányunkba. Türelem elengedte a kezem.
– Megteszem, amit csak tudok – suttogta. Annyira igyekezett, hogy ne vegyüljön félelem a hangjába, akkor mégis kitört belőle.
Aztán elment, végig pörlekedve az őrrel, aki elkísérte. Amint elment, lehajoltam a két almáért, és megettem őket. Nem voltak túl nagyok, és fonnyadtak is voltak a téli tárolástól, de azért ízlettek. Egy darabig csak ültem a priccsen, a kezeimbe támasztva a fejem, és megpróbáltam éber maradni. Tudtam, hogy gondolkoznom kell, de szörnyen nehéz volt. Nem tudtam összpontosítani. Minden erőmet összeszedve visszabotorkáltam az ajtóhoz. – Őrség! – recsegtem.
Nem válaszoltak.
– Vizet akarok és ennivalót!
Hol vagy? válaszolt másvalaki a kérésemre.
Túl a hatáskörödön, barátom. Te hogy vagy?
Jól, de hiányoztál. Olyan mélyen aludtál, azt hittem halott vagy.
Én is majdnem azt hittem. Aznap éjszaka. Elkísérted őket a lovakhoz?
Igen és elmentek. Falka Szíve azt mondta nekik, hogy egy keverék vagyok, akit megszelídítettél.
Engem akart megvédeni, nem téged megsérteni. Falka Szíve miért nem ment velük?
Nem tudom. Mit teszünk most?
Várunk.
– Őrség! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam.
– Menj hátrébb az ajtótól – mondta egy hang közvetlenül az ajtó túloldaláról. Nem is vettem észre, hogy mikor lépett oda. Az ajtó alján kinyílt egy rész, egy tál vizet és egy fél kenyeret toltak be rajta.
– Köszönöm.
Nem érkezett felelet. Fölvettem őket, gondosan megvizsgáltam. Megszagoltam a vizet és belekortyoltam egy aprót, de nem éreztem méregnek nyomát. A cipót is apró darabokra tépkedtem és minden falatot alaposan megnéztem, mielőtt lenyeltem volna. Hamar befaltam, aztán végigfeküdtem a kőpriccsen, és megpróbáltam megtalálni a legkevésbé kényelmetlen helyzetet.
A cella száraz volt és hideg. Pontosan tudtam, hol vagyok, nem messze a borospincéktől. Tudtam, hogy bármennyire ordítok is, az őrök nem hallanak meg. Kisfiúként jártam már erre, és alig találkoztam olyan esettel, hogy bárki is lakta volna a cellákat. A törvénykezés gyorsasága miatt ritkán volt szükség, hogy pár óránál tovább a tömlöcökben tartsák a foglyokat. Vagy az életével fizetett valaki a bűneiért, vagy munkával. Gyanítottam, hogy Pompa uralkodása alatt ezek a cellák sűrűn lakottak lesznek.
Megpróbáltam aludni, de az érzéketlenség többé nem óvott meg. Ehelyett kényelmetlenül fészkelődtem, és gondolkoztam. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ha a királyné elszökött, akkor győztem. Végül is a győzelem azt jelenti, hogy megkapom, amit akartam, nem igaz? Ehelyett azon kezdtem el töprengeni, hogy Elmés király milyen gyorsan halt meg. Mint egy szappanbuborék, amikor elpukkan. Vajon ha fölakasztanak, én is ilyen gyorsan halok meg? Vagy fuldoklom, és kapálózom még egy darabig? Elhessegettem a gondolatot, és azon kezdtem tűnődni, hogy milyen hosszú polgárháborút kell majd vívnia Igazságnak Pompával, hogy újból Hat Hercegségként szerepeljen a vidék a térképeken. Feltéve, hogy épségben visszatér, és elűzi a Martalócokat. Biztos voltam benne, hogy Pompa elhagyja Kosvárat, amint teheti. Vajon kire hagyja a kastélyt? A partmenti Hercegek nem kértek a kuzinjából, de egyiküknek sem volt meg az ereje hozzá, hogy esetleg saját maga ragadja meg a lehetőséget. Hacsak Pompa nem marad Kosvárban. Végül is most már ő a törvényes király. Amennyiben valaki nem tudja, hogy Igazság él. Vajon elfogadnák Pompát királynak? Vajon elfogadnák Igazságot, ha visszatér? Vagy megvetnék azt az embert, aki bolondságok miatt elhagyta a birodalmát?
Az idő lassan telik ha nem történik semmi. Nem kaptam enni, csak ha kértem, néha még akkor sem, így ezzel sem tudtam mérni a napokat. Éberen a gondolataim és aggodalmaim tartottak fogva. Egyszer még Igazságnak is megpróbáltam üzenni, de csak elhomályosodott a látásom, és hasogató fejfájásom támadt. Nem maradt erőm egy második próbálkozásra. Az éhség ugyanolyan része lett fogságomnak, mint a hideg. Türelem úrnőt kétszer is visszafordították a tömlöctől, ahogy hallottam; csak Éjszem vadászatai nyújtottak vigaszt álmomban. Nem tudom mennyi idő telhetett így el, míg egyszer Éjszem érzékei segítségével tiszta téli napra virradtunk. Martalócoknak való idő volt. A partmenti Hercegek már nem várnak tovább, gondoltam.
Mintha csak szavaimat igazolná, lépteket halottam és Pompa hangját. Dühös volt. Zár fordult, és kinyílt az ajtó. Lassan fölültem. Három Herceg és egy áruló hercegfi nézett be rám. Sikerült talpra állnom. Az urak mögött egy sor pikás őr állt, mintha egy veszett vadállat megfékezésére készülnének. Az ajtó mellett egy őr állt kivont karddal, Pompa előtt. Nem becsülték alá a gyűlöletemet.
– Láthatják – dünnyögte Pompa. – Él és jól van. Nem tettem el láb alól. De tudniuk kell, hogy megvan hozzá a jogom. Megölt egy embert, egy szolgálómat a nagyterem ajtajában. És egy nőt a saját szobájában. Jogom van az életéhez ezek miatt a bűnök miatt.
– Pompa herceg. Azzal vádolja FitzLovagot, hogy megölte Elmés királyt az ösztönnel – jelentette ki határozottan Testens. – Soha nem hallottam, hogy ilyesmi lehetséges lenne. Ám ha így igaz, akkor a tanácsnak előjoga van, hogy döntsön az életéről, mert először a királyt ölte meg. Össze kell hívni a tanácsot, hogy eldöntsük bűnös-e, vagy ártatlan, és kimondjuk az ítéletet.
Pompa csalódottan sóhajtott.
– Akkor összehívom a tanácsot. Tegyük meg, és legyünk már túl rajta. Nevetséges, hogy egy gyilkos elítélése miatt késsen a megkoronázásom.
– Uram, egy király halála sohasem nevetséges – legyezte meg halkan Shemshy. – Mi pedig előbb lezárjuk az előző király ügyét, mielőtt újat választunk.
– Az apám halott, és eltemettük. Hogy lehet már ennél lezártabb az ügy? – Pompa kezdett meggondolatlanná válni. Sem gyász, sem tisztelet nem csendült a felháborodásában.
– Tudnunk kell hogyan halt meg, és kinek a keze által – mondta lassan Testens. – A maga embere, az a Wallace azt állítja, FitzLovag ölte meg a királyt. Ön, trónörökös Pompa herceg, egyetértett, azt mondván, hogy az Ösztönt használta. Sokan úgy véljük, hogy FitzLovag túlságosan elkötelezett volt a király mellett, hogy megölje. FitzLovag pedig azt állítja, hogy a kotéria tagjai tették – Testens először nézett rám. A szemébe néztem, és úgy szólaltam meg, mintha csak ketten lennénk.
– Justin és Szeréné tette – mondtam halkan. – Árulással és csalárdsággal megölték a királyomat.
– Elhallgass! – kiáltott föl Pompa, és ütésre emelte a kezét. Meg sem rezdültem.
– Ezért én megöltem őket – folytattam Testens felé nézve. – A király késével. Mi másért választottam volna ilyen fegyvert?
– Az őrültek furcsa dolgokat képesek művelni – hallatszott Kelvar felől, miközben Pompa fuldoklott a méregtől. Határozottan Kelvar szemébe néztem.
– Nem vagyok őrült – jelentettem ki halkan. – Nem voltam őrültebb, mint azon az éjszakán, amikor fegyvert ragadtam Öbölvár védelmében.
– Lehetséges – egyezett bele Kelvar. – Többen beszélik, hogy harcban elkapja a harci düh.
Pompa szemei fölcsillantak. – Azt is többen beszélik, hogy harc után véres szájjal látták. Hogy olyan állattá válik amik közt felnőtt. Rendelkezik az Ösztönnel.
Hallgatás fogadta a megjegyzést. A Hercegek egymásra néztek, aztán Shemshy visszanézett rám, szemében hűvösség ült. Végül Testens szólalt meg.
– Ezek súlyos vádak, Pompa herceg. Vannak tanúi?
– Hogy vér volt a száján? Több is.
Testens megrázta a fejét. – Bárki kikerülhet a csatából vérrel az arcán. A fejsze nem tiszta fegyver, ezt tanúsíthatom. Nem, ennél többre van szükség.
– Akkor hívjuk össze a tanácsot – ismételte meg Pompa türelmesen. – Halljuk, hogy Wallace-nak mi mondanivalója van arról, hogy hogyan halt meg az apám, és kinek a kezei által.
A három Herceg ismét összenézett, aztán szemeik ismét rám szegeződtek. Testens Herceg vezette most őket.
– Trónörökös Pompa herceg. Beszéljünk nyíltan. Megvádolta FitzLovagot, Lovag herceg fiát, hogy az Ösztönt használta, hogy megölje Elmés királyt. Ez súlyos vád. Hogy meggyőzzön minket róla, nem csak arra van szükség, hogy bebizonyítsa, valóban rendelkezik az Ösztönnel, hanem arra is, hogy ezzel sérüléseket tud okozni másnak. Mindannyian láthattuk a király holttestét. Dulakodásnak nyoma sem volt. Ha nem kiáltott volna az egekig árulás miatt, mindannyian elfogadtuk volna, hogy az öregsége végzett vele. Néhányan még azt is suttogják, hogy csak kifogást keres, hogy megszabaduljon FitzLovagtól. Tudom, hogy hallotta ezeket a pletykákat; én most hangosan kimondom, hogy megcáfoltassék – Testens szünetet tartott, mintha magával vitatkozna. Még egyszer a többiekre nézett. Amikor sem Kelvar, sem Shemshy nem reagált, megköszörülte a torkát és folytatta.
– Van egy ajánlatunk, Pompa herceg. Bizonyítsa be, hogy FitzLovag bűnös és az Ösztönnel végzett a királlyal, mi pedig hagyjuk, hogy úgy végezzen vele, ahogy kedve tartja. Tanúi leszünk amint a Hat Hercegség királyának koronázza meg magát. Továbbá elfogadjuk kuzinját, Fényest, mint a király képviseletét itt, Kosvárban, és megengedjük, hogy visszavonuljon Vásárhely-béli udvarába.
Győzelem villant Pompa szemeiben, aztán gyanakvás kélt rajta.
– És, Testens Herceg, mi történik, ha ezt nem bizonyítom kellőképpen?
– Akkor FitzLovag életben marad – jelentette ki Testens higgadtan. – Ön pedig rábízza Kosvár kormányzását és Kos seregeit az ön távollétében – mindhárom Herceg Pompára emelte a tekintetét.
– Ez árulás! Felségárulás! – sziszegte Pompa.
Shemshy keze majdnem kardjának markolatára csúszott. Kelvar elvörösödött, de nem mondott semmit. Csak Testens maradt higgadt és mozdulatlan. – Trónörökös herceg, újabb vádaskodás? Mi pedig követeljük, hogy bizonyítsa őket. Tovább késleltetheti a megkoronázását.
Egy pillanatnyi szemmeresztgetés és hallgatás után Pompa szólalt meg halkan. – Elhamarkodottan szóltam, Hercegeim. Megviseltek az események. Oly hirtelen hagyott itt atyám és a bátyám, a királyné a gyermekével pedig eltűnt... Beláthatják, hogy ezek elhamarkodott szavakra ragadtathatnak. Én... nos legyen. Belemegyek ebbe az... alkuba, amit ajánlottak. Bebizonyítom, hogy FitzLovag rendelkezik az Ösztönnel, vagy szabadon engedem. Megfelel?
– Nem, hercegem – felelte Testens halkan. – Nem ezek a feltételek. Ha ártatlan, FitzLovagra bízza Kosvárat. Ha bűnös és az Ösztönnel megölte Elmés királyt, megkoronázzuk, és elfogadjuk Fényest. Ezek voltak a feltételeink.
– És Justin meg Szeréné halála. Két pótolhatatlan szolgáló és a kotéria tagjai? Azokat legalább be is ismerte – Pompa tekintete ölni tudott volna. Mennyire megbánhatta, hogy megvádolt Elmés meggyilkolásával. Ám ha nem lett volna Wallace vad vádaskodása és Pompa helyeslése, Justin haláláért megölethetett volna. Az volt, amit mindenki látott. Ironikus, hogy az tart vissza a kivégzésemtől, amivel vádolhatna.
– Minden esélye meglesz, hogy bizonyítsa, rendelkezik az Ösztönnel és megölte az apját. Csak ezekért hagyjuk, hogy fölakasztassa. Ami pedig a többieket illeti... FitzLovag azt állítja, ők a király gyilkosai. Ha nem ő a bűnös, elfogadjuk, hogy akiket megölt; jogosan haltak meg.
– Ez tűrhetetlen! – fakadt ki Pompa.
– Hercegem, ezek a feltételeink – felelte Testens higgadtan.
– És ha visszautasítom őket? – vetette oda hevesen.
Testens megvonta a vállát. – Az ég tiszta és felhőtlen, hercegem. A Martalócok ideje, nekünk pedig vissza kell térnünk a kastélyainkba, hogy védjük a partvidékünket, ahogy csak tudjuk. A teljes tanács nélkül pedig nem koronáztathatja magát törvényes királlyá, és nem nevezhet ki embert Kos élére. Itt kell telelnie Kosvárban, és megütköznie a kalózokkal akárcsak nekünk.
– Hagyományokkal és nevetséges törvényekkel vesznek körül, hogy az akaratukat rám kényszerítsék. A királyuk vagyok, vagy nem? – követelte Pompa nyersen.
– Nem a királyunk – mutatott rá Testens határozottan. – Csak a trón várományosa. És várakozhat is rá, amíg meg nem oldódik ez a probléma.
Pompa elsötétülő pillantásából látszott, mennyire nem ínyére való volt ez a dolog.
– Nos jó – vágta rá túl gyorsan. – Azt hiszem, alá kell vetnem magam ennek az... alkunak. Emlékezzenek rá, hogy maguk akarták így, nem én – rám nézett. Tudtam, hogy nem tartja be a szavát, tudtam, hogy itt fogok meghalni a tömlöcben.
– Akkor megegyeztünk – mondta Testens. Felém fordult, és felmordult. Valami kiütközhetett az arcomra a gondolataimból, mert sietve megkérdezte – FitzLovag? Jól bánnak magával? Etetik? – ahogy ezt kérdezte, lecsatolta a köpönyegét. Viseletes darab volt, de gyapjúból készült, és amikor nekem dobta, a súlyától hátratántorodtam a falig.
Magamhoz szorítottam a köpenyt, ami még tartotta Testens testmelegét. – Víz és kenyér – mondtam kurtán. – Köszönöm – tettem hozzá a köpenyre nézve.
– Jobb sors, mint sokaknak jut – horkant föl Pompa. – Nehéz időket élünk – tette hozzá jámborabbul. Mintha a Hercegek nem tudták volna jobban.
Testens végigmért, de én nem szóltam többet. Végül hűvös tekintetet meresztett Pompára.
– Túl nehéz ahhoz, hogy szalmán aludjék hideg kő helyett?
Pompa viszonozta a tekintetét. Testens állta. – A bűnösségét kell bizonyítania, herceg uram, mielőtt végrehajtanánk az ítéletet. Addig is elvárjuk, hogy életben tartsa.
– Legalább katonakosztot kapjon – javasolta Kelvar. – Senki sem gondolja majd, hogy elkényeztette, de életben marad, hogy fölakaszthassa, vagy azért, hogy Kosvárat vezethesse.
Pompa karba fonta a kezét, és nem felelt. Tudtam, hogy továbbra is csak vizet és kenyeret kapok majd, talán még a köpenyt is elvette volna, de sejtette, hogy küzdenék érte. Egy kurta biccentéssel jelzett az őrnek, hogy bezárhatja az ajtót. Amint bezárult, odaléptem és a rácsba kapaszkodva néztem utánuk. Nem szólhattam utánuk, hogy tudom, Pompa nem fog életben tartani. De nem tettem. A Hercegek még mindig nem féltek tőle; nem tudhatták, hogy Pompa nem fogja állni az alkut, hanem inkább megöl. Túlzottan is kiszolgáltatott voltam hozzá, hogy kihagyja az alkalmat.
Eleresztettem a rácsokat, és leültem a priccsre. Beburkolóztam Testens köpönyegébe, mégis megborzongtam. Pompa mindenképpen meg fog ölni, de előtte megpróbál vallomást kicsikarni belőlem. Gyanítottam, hogy idővel sikerrel is járhat. A gondolattól rosszul lettem. Fájdalmas halálom lesz.
Megpróbálhattam volna kijátszani. Az ingujjamban még mindig ott lapult a Wallace-nak szánt méreg, de azt nem gyors és fájdalommentes halálra készítettem. Később eszembe jutott, hogy talán jobb, mint amit Pompa kínálhat, de ez nem nyugtatott meg. Egy farkas álomvilágába menekültem.
Később emberi álomból ébredtem. Álmomban Árny azért dorgált meg, mert nem figyeltem rá. Összébb húztam magam és megpróbáltam elaludni, de Árny sürgető hangja nem hagyott nyugodni...
Lassan fölültem. A tompa beszéd hanghordozása Árnyra utalt. Nem tudtam kivenni a szavakat, még akkor sem, ha a kőhöz tapasztottam a fülemet. Körbejártam a cellámat és kerestem, hol a legerősebb. Az egyik sarokban már elég erősen hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat.
– Nem értelek – mondtam az üres cellának.
A hang elhallgatott, aztán kérdő hangsúllyal szólalt meg ismét.
– Nem értelek – mondtam tisztábban.
Árny folytatta, izgatottabban, de nem hangosabban.
– Nem értelek! – kiáltottam csalódottan.
– FitzLovag? – hallatszott a folyosóról.
Az őr alacsony volt, nem látott be. – Mi az? – kérdeztem álmosan.
– Mit kiabáltál?
– Semmit. Rosszat álmodtam.
Hallottam, ahogy eltávolodik.
Visszaültem a priccsre és lefeküdtem. Árny elhallgatott, én pedig hosszasan tűnődtem rajta, vajon mit mondhatott. Nem hittem, hogy jó híreket közölt volna, rosszakat pedig nem akartam hallani. Itt kell meghalnom. Legalább reméltem, hogy Kettrickennek sikerült elmenekülnie. A Bolondra gondoltam, azon töprengve, vajon hogy viseli a téli utazást. Nem is mertem gondolni rá, hogy Burrick miért nem ment velük. Ehelyett Molly jutott az eszembe.
Elbóbiskolhattam, mert megláttam őt. Egy ösvényen haladt vizesvödrökkel a vállán. Fáradtnak, betegnek és megviseltnek látszott. A domb tetején egy romos viskó állt, Molly pedig letette a vödröket az ajtajánál, és megállt, kinézett a tengerre. Nem örült a jó időnek és a könnyű szellőnek, ami a hajával játszadozott. A szeme hirtelen elkerekedett, aztán könnyek homályosították el. – Nem – mondta halkan. – Nem gondolok rád többet. Nem – lehajolt, fölemelte a nehéz vödröket és bement a viskóba. Határozottan becsukta maga mögött az ajtót. A szél fölerősödött, én pedig hagytam sodortatni magamat vele.
Bukdácsoltam a széllel, és hagytam, hogy elvigye a fájdalmat. Arra gondoltam, hogy mélyebben belevetem magam, ahol teljesen elragadhat és belemártottam a kezem oda, ahol erősebb volt a sodrása. Magához vonzott.
A helyedben én nem tenném.
Valóban? – hagytam, hogy Igazság megértse a helyzetemet.
Talán nem – felelte komorabban. Mintha sóhajtott volna. Sejthettem volna, milyen rossz a helyzet. Úgy tűnik, valami nagy fájdalom, betegség, vagy kimerültség kell hozzá, hogy ledöntse a falaidat – hosszú szünetet tartott, és mindketten hallgattunk, semmire és mindenre gondoltunk egyszerre. Tehát apám meghalt. Justin és Szeréné. Sejthettem volna. A fáradtsága és az erőtlensége; ezek jellemzik a király emberét, ha az erőt merít belőle. Gyanítom, hogy régóta zajlik ez már, talán már Galenus... halála előtt is. Csak ő találhatott ki ilyesmit, és neki meg is voltak a forrásai, hogy végrehajtsa. Milyen alantas felhasználása a Mesterségnek. És kémkedtek is utánunk?
Igen. Nem tudom, mennyit tudtak meg, és Willtől is tartanunk kell.
Az ördögbe is, Fitz, ostoba voltam. Tudhattuk volna. A hajók olyan jól működtek az elején, aztán, amint rájöttek, mit akartunk, te meg én, megtalálták a módját, hogy meggátoljanak benne. A kotéria Pompa zsebében volt mióta csak megalakult. Késleltették az üzeneteket, vagy el sem juttatták. A segítség mindig későn ért oda, vagy el sem indult. Annyira tele van gyűlölettel, amennyire egy bolha vérrel. És győzött.
Nem teljesen, királyom – visszatartottam Kettrickenre vonatkozó gondolataimat, ehelyett csak megismételtem – Will, Burl és Carrod még mindig itt jár. Óvatosnak kell lennünk.
Azok leszünk. Tudod, milyen hálás vagyok neked. Talán túl nagy árat fizettünk, de megérte. Legalábbis nekem.
Nekem is –, éreztem a háláját, de a fáradtságát is. Föladod?
Még nem. De az én jövőm sem tűnik ígéretesnek. A többiek mind halottak, vagy elmenekültek. Én folytatom, de nem tudom, meddig kell még mennem, és mit kell tennem, ha odaérek. Nagyon fáradt vagyok. Olyan könnyű lenne föladni.
Igazság könnyen olvasott bennem, de nekem ki kellett nyúlnom hozzá, hogy megtudjam, mit nem mondott el. Éreztem az őt körülvevő hideget és egy sérülést, amitől nehezen lélegzett. Éreztem a magányt és az elvesztettek iránti gyászát. Hod, Kharim, örökre elmentek. Én is gyászoltam. És volt ott valami más is, amit nem tudott megfogalmazni. Egy kísértés, egyensúlyozás valaminek a peremén. Egyfajta nyomás, tapogatózás, hasonlatos ahhoz, amit Justin és Szeréné felől éreztem. Megpróbáltam rajta keresztül előretapogatózni, hogy közelebbről megvizsgáljam, de visszatartott.
Vannak dolgok, amik akkor válnak veszélyesebbé, ha szembe kerülsz velük – figyelmeztetett. Ez egyike azoknak. De biztos vagyok benne, hogy ezt az utat kell követnem, ha meg akarom találni az Elődöket.
– Fogoly!
Fölriadtam. Kulcs fordult a zárban, és kinyílt az ajtó. Egy kislány állt az ajtóban, Pompa pedig mellette. Két belvidéki őr fogta közre őket. Egyikük fáklyát dobott a szobába. Hátrahúzódtam az éles fény elől, és csak ültem pislogva.
– Ő az? – kérdezte Pompa kedvesen. A kislány riadtan méregetett, akárcsak én őt, és megpróbáltam rájönni, hogy honnan ismerős.
– Igen, uram, herceg király úrfi. Ő az. Lementem a kúthoz reggel, mert kellett, mert víz kellett, vagy a kisbaba meghal. És csönd is volt, már az egész város kihalt. Lementem a kúthoz, úgy lopakodtam a ködben, uram. Aztán ott volt az a farkas, aztán a szél megmozgatta a ködöt, és a farkas eltűnt, és már ő ült ott. Ő volt az, király herceg uram – nézett rám tágra nyílt szemekkel.
Eszembe jutott. A szépöböli csata után Éjszemmel leültünk pihenni a Kút mellé. Emlékeztem rá, hogy Éjszem fölriasztott a kislány láttán, aztán elszaladt.
– Bátor kislány vagy – dicsérte meg Pompa, és az őrök felé fordult. – Vigyétek föl a konyhába és kapjon egy jó ebédet és ágyat valahol. Nem, hagyd itt a fáklyát – kihátráltak, és az ajtó újból bezárult. Miután elhaltak a léptek, Pompa újból megszólalt.
– Nos, Fattyú, úgy néz ki, vége a játéknak. A harcosaid hamar magadra hagynak majd, ha megértik mi vagy. Vannak persze más tanúk is, akik láttak farkasnyomokat és harapással megölt holttesteket Szépöbölnél. Van néhány kosvári katona is, akik, ha megesketik őket, el kell mondaniuk, hogy amikor szipolyozottakkal harcoltál, néhányon agyar és karomnyomokat találtak – elégedetten felsóhajtott. Hallottam, ahogy a helyére rakja a fáklyát, aztán visszatér. Épp elég magas volt hozzá, hogy be tudjon kukucskálni. Fölálltam, egy lépéssel az ajtónál termettem, és lenéztem rá. Hátralépett, én pedig kicsinyes elégtételt éreztem.
Csak fölkorbácsoltam az indulatait.
– Olyan rászedhető voltál. Olyan bolond. Hazavánszorogtál a hegyvidékről, behúzott farokkal és azt hitted, Igazság kegyei majd megvédenek. Ti és a nevetséges cselszövéseitek. Mindről tudtam. Mindről, Fattyú. Az összes csevegésedről a királynéval, a kertbéli megvesztegetéssel, hogy ellenem fordítsátok Testenst. Meg a tervei, hogy elhagyja Kosvárat. Vigyél meleg dolgokat, mondtad neki. A király is veled tart – lábujjhegyre állt, hogy jól lássam a mosolyát. – Nem volt meleg dolga, Fattyú. Sem a király, sem a lovak – az utolsó szavakat mintha már hosszú ideje tervezgette volna. Figyelmesen nézte az arcomat.
Hirtelen nagyon-nagyon ostobának éreztem magam. Rozmaring. Édes kicsi, álmos kislány, aki mindig elalszik egy sarokban. Olyan okos, hogy bárki megbízhatja egy üzenet átadásával. Olyan fiatal, hogy észre sem venni. Mégis, tudhattam volna. Alig voltam idősebb nála, amikor Árny elkezdett tanítani. Rosszul lettem, és ez meglátszódhatott az arcomon is. Nem emlékeztem rá, hogy mi mindent mondtam el előtte. Nem tudhattam, Kettricken milyen titkokat osztott meg a kis göndör feje fölött. Milyen Igazsággal folytatott beszélgetéseket látott, milyen Türelemmel zajlott csevegéseket? A királyné és a Bolond eltűnt, csak ennyit tudtam biztosan. Vajon kijutottak egyáltalán élve? Pompa csak vigyorgott, elégedett volt magával. A rácsos ajtó volt az egyetlen dolog, ami visszatartott, hogy megszegjem Elmésnek tett ígéretemet.
Elment, és még mindig mosolygott.
Pompának megvolt rá a bizonyítéka, hogy használtam az Ösztönt. A kislány csak a végső bizonysága volt. Már csak az maradt hátra, hogy addig kínozzon, amíg bevallom, hogy én öltem meg Elmést. Rengeteg ideje volt rá. Amennyi időbe kerül neki.
Leroskadtam a padlóra. Igazság megmondta – Pompa győzött.
13.
ÁM AZ AKARATOS HERCEGNÉT SEMMI sem örvendeztette meg jobban, mint kilovagolni a Tarkabarka Csődörrel vadászni. Az udvarhölgyei figyelmezték, de ő elfordította a fejét, és nem hallgatott reájuk. Udvarának nemes urai is figyelmezték, de ő csak legyintett félelmükre. Még az istállómester is tiltakozott, mondván – Hercegném, a csődört tűzzel és vérrel kell elpusztítani, mert őt Agyafúrt nevelte, aki az Ösztönnel mesterkedett, és csak hozzá hű! – Erre pedig megharagudott az Akaratos Hercegné, és azt mondta – Vajh nem az én istállóm ez? Nem választhatom meg, melyik lóval óhajtok kilovagolni? – Akkor pedig elhallgattak mind, ő pedig megparancsolta, hogy nyergeljék föl néki a Tarkabarka Csődört.
Kilovagoltak hát, csaholó ebek garmadájával, a Tarkabarka Csődör pedig jól vágtatott, és messze előrevitte úrnőjét, míg végül senki sem érhette utol. Aztán, amikor az Akaratos Hercegné már messze járt, hegyeken-völgyeken által és sűrű erdőkön keresztül, a Tarkabarka Csődör erre meg arra vitte, amíg eltévedt, és a kutyák csaholása csak visszhang volt a hegyek közt. Végül megállt egy pataknál, hogy igyon a vizéből, s lám, mire visszafordult, eltűnt a Tarkabarka Csődör, és helyette ott állt Agyafúrt, ugyanolyan tarkán, mint a lova. Aztán egybe keltek, ahogy a csődör szokott a kancájával és egy esztendőn belül kigömbölyödött a hasa. És amikor az asszonyok, akik jelen voltak a szülésnél meglátták a csecsemőt, tarkabarka arcát és vállait, felkiáltottak nagy riadalmukban. Amikor pedig az Akaratos Hercegné meglátta a fiút, felsikoltott, és elhagyta a lélek szégyenében, hogy megszülte Agyafúrt fiát, aki az Ösztönnel bírt. Így született meg a Tarkabarka Herceg, félelemben és szégyenben, és félelmet és szégyent hozott magával a világra.
– „A Tarkabarka Herceg Legendája”
*
A fáklya, amit Pompa a cellában hagyott, táncoló árnyékokat vetett a falakra. Egy ideig figyeltem őket, üres fejjel, reménytelenül. A saját eljövendő halálom gondolata eltompított. Lassacskán újra működni kezdett az agyam, de rendszertelenül. Vajon Árny erre figyelmeztetett? Lovak nélkül; vajon mennyit tudott Pompa a lovakról? Tudta az úti célt? Hogyan kerülte el Burrick a lelepleződést? Elkerülte vajon? Lehet, hogy találkozom vele a kínzókamrában? Vajon Pompa Türelmet is vádolja? Vajon bosszút áll rajta? Ha eljönnek értem, harcolnom kellene?
Nem. Büszkén távozom. Nem. Annyi belvidéki korcsot viszek magammal a halálba, amennyit csak tudok. Nem, néma leszek és várok az alkalomra, hogy megölhessem Pompát. Tudtam, hogy ott lesz, hogy lássa a halálomat. Elmésnek tett ígéretem nem kötött többé. Vagy igen? Senki sem menthetne meg. Árny még csak lépni sem fog, Türelem pedig tehetetlen. Miután Pompa kivert belőlem egy beismerést... vajon életben tart, hogy nyilvánosan fölakasztasson? Vajon Türelem látja majd? Reméltem, hogy nem, talán Füze távol tartja. Oda az életem, és semmit sem tettem. Justint és Szerénét legalább megöltem. Megérte? Vajon elmenekült a királyné, vagy még mindig a kastély falai közt bujkál? Talán ezt akarta elmondani Árny. A gondolataim ide-oda csapongtak, míg végül sikerült lehiggadnom és kapaszkodót találnom. Éj szem. Éjszem azt mondta, hogy elkísérte őket Burrickhoz.
Testvér? – tapogatóztam Éjszem után.
Itt vagyok. Mindig itt vagyok veled.
Mesélj arról az éjszakáról.
Melyikről?
Arról, amikor elkísérted az embereket a kastélyból Falka Szívéhez.
Ó – éreztem, hogy erőlködik. A farkasok élete ilyen volt. Egy befejezett dolog az befejezett dolog. Nem tervezett előbbre a következő vadászatnál, és nem emlékezett többre, mint a jó helyekre és az olyan dolgokra, amik a túlélésével álltak kapcsolatban. Emlékezett a ketrecre, de arra nem, hogy hol vadászott négy éjszakával ezelőtt. Emlékezett a nyúlcsapásokra és egy patakra, ami nem fagyott be, de arra, hogy hány nyulat evett meg két nappal korábban, arra már nem.
Elvittem őket Falka Szívéhez. Bárcsak itt lennél. Egy sündisznótüske van a számban, és nem tudom kiszedni. Fáj.
És hogy került oda? – mosolyognom kellett. Tudta jól, hogy ez fog történni, de nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Nem mulatságos.
Tudom – a sündisznótüske érdes volt, és egyre csak beljebb fúrta magát, miközben elfertőződött. Meg kellett oldanom a problémáját, mert addig nem képes figyelni rám. Falka Szíve kiveszi neked, ha szépen kéred. Megbízhatsz benne.
Eltaszított, amikor beszéltem hozzá, de aztán beszélt velem.
Valóban?
Lassú gondolat vánszorgott keresztül a fején. Azon az éjszakán. Mikor elvezettem őket hozzá. Azt mondta, „Ide hozd őket, ne a rókás helyre.”
Hogy nézett ki az a hely?
Ez már nehezére esett. Elképzelte nekem, én pedig az emlékeiben olvasva láttam, ahogy Burrick egy út mellett várakozott a hóviharban, Rozsdással és Kormossal. Megpillantottam a Nőstényt és a Szagtalant. Árnyra jól emlékezett, leginkább egy vaskos marhacsont miatt, amit távozáskor vetett oda neki.
Beszéltek egymással?
Nagyon sokat. Otthagytam, hadd csaholjanak egymásnak.
Bárhogy is próbálkozott, ez volt a legtöbb, amire tellett neki. Elég volt, hogy tudtam, megváltoztatták a tervet az utolsó pillanatban. Furcsa, hajlandó lettem volna az életemet adni Kettrickenért, de az utolsó pillanatban nem voltam biztos benne, hogy rábíznám a lovamat. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg soha többé nem ülök lóra, kivéve azt, amelyik az akasztófához visz. De miért csak ez a két ló? Burricknak nem sikerült több lovat szereznie? Ezért nem ment ő is?
Fáj a tüske – emlékeztetett Éjszem. Már enni sem tudok tőle.
Bárcsak segíthetnék, de nem tudok. Falka Szívét kell megkérned.
Nem tudod te megkérni? Téged nem lök meg.
Elmosolyodtam. Egyszer engem is meglökött. Az elég is volt, tanultam belőle. De ha odamész, és segítséget kérsz tőle, nem fog meglökni.
Te nem tudod megkérni?
Nem tudok vele beszélni úgy, ahogy veled, és túl távol van, hogy szóljak neki.
Akkor megpróbálom – mondta vonakodva.
Hagytam elmenni. Arra gondoltam, hogy megértetem vele a helyzetemet, de végül meggondoltam magam. Semmit sem tehetne, csak elkeserítené. Éjszem elmondja majd Burricknak, hogy én küldtem, Burrick pedig tudni fogja, hogy még élek.
Lassan telt az idő, amit csak apró jelek alapján mérhettem. A fáklya elaludt, változott az őrség, valaki vizet és ennivalót hozott, pedig nem kértem. Megint változott az őrség, ezúttal beszédesebbek voltak, egy férfi és egy nő. Halkan beszéltek, nem értettem miről, néha pedig fölnevettek. Valaki érkezett, amitől abbahagyták.
Alázatos hanghordozás, amitől összeszorult a gyomrom. Halkan talpra álltam és az ajtóhoz mentem. Úgy jött a folyosón, mint az árnyék, halkan, nem sietősen. Soha nem tapasztalt módon használta a Mesterséget. Éreztem, ahogy föláll a szőr a hátamon, amikor Will megállt az ajtó előtt. Nem szólalt meg, én pedig nem mertem. Ránézni is túl nagy nyitottságot jelentett, de féltem félrenézni is. A Mesterség auraként örvénylett körülötte. Mélyen magamba zárkóztam, az összes gondolatomat elzártam előle, de tudtam, hogy ez is sokat elárul neki. Számára a védekezésem is sokat mondott neki rólam. Mégis, fölmerült bennem a kérdés, hogy hol volt mostanáig. Mi lehetett olyan fontos Pompának, hogy Willt bízta meg vele, ahelyett, hogy a trón megszerzése érdekében használta volna föl?
Fehér hajó.
A válasz mélyről érkezett, olyan mély kapcsolaton alapult, amit még én sem értettem, de nem voltak kétségeim. Ránéztem és megpróbáltam összefüggésbe hozni a fehér hajóval. Felmordult. Éreztem, ahogy növekszik közöttünk a feszültség, ahogy a Mesterség nekifeszül a falaimnak. Nem kaparászott, ahogy Justin és Szeréné, módszere leginkább arra emlékeztetett, ahogy a kardpengék feszülnek egymásnak, és az ellenfél erejét teszik próbára. Nekifeszültem, tudtam, hogy egy pillanatnyi megingás is végzetes lehet. Elkerekedtek a szemei, és meglepetésemre elbizonytalanodott a tekintete egy pillanatra. Ám azután elmosolyodott, elégedetten.
– Ah – sóhajtotta. Hátrébb lépett az ajtómtól, nyújtózkodott, akár egy macska. – Alulbecsültek téged. Én nem követem el ezt a hibát. Jól tudom, milyen előnye származik az embernek abból, ha az ellenfele alulbecsüli – aztán elment, nem hirtelen, nem is lassan, hanem kényelmesen, ahogy a füst illan el. Itt volt, aztán eltűnt.
Visszabotorkáltam a priccsemre, alaposan beleburkolóztam Testens köpenyébe, és minden pillanatban vártam, hogy Will visszatér, és áttöri a falaimat. Hosszú, rettegéssel teli időszak volt, sem pihenni, sem aludni nem tudtam, csak félve őriztem a falaimat. Minél jobban igyekeztem megnyugtatni magamat, annál inkább rám tört a pánik. Féltem a kínzásoktól, de miután végiggondoltam, mit tehet velem Will, ha átjut a falaimon, kivert a hideg veríték. Ha sikerrel jár, ott állok majd a Hercegek előtt és engedelmesen mindent bevallok, amit Pompa hallani akar. Elárulok mindenkit, még olyanokat is, akiknek semmi közük nem volt a dolgokhoz. Saját magamat kiáltom ki gyávának és árulónak, és térden állva fogok könyörögni Pompa lábainál, hogy bocsásson meg.
Azt hiszem, hogy egy éjszaka volt az, ami így telt el. Szinte semmit sem aludtam, még Éjszem után sem mertem kinyúlni, nehogy ez okozza a vesztemet. Csak ültem az ágyamon, és igyekeztem tartalékolni az erőimet.
Kinyílt az ajtó, egy őr fáklyát dobott a cellámba, aztán óvatosan beljebb lépett. Két másik őr követte.
– Te ott! Talpra! – vakkantotta egyikük, fészeki akcentussal.
Fölálltam, hagytam, hogy Testens köpönyege a priccsre hulljék. Kivezettek a cellából, ahol négy másik őr várakozott. Pompa nem kockáztatott. Egyik katonát sem ismertem, mindannyian Pompa színeit viselték.. Végigtereltek egy folyosón egy nagyobb terembe, ami régebben őrszobaként szolgált. Egy kényelmes szék kivételével semmilyen bútor nem volt benne, a falon minden tartóban fáklyák égtek, olyan éles fénnyel, ami bántotta a szememet. Megszokásból, remény nélkül mértem föl a helyzetemet. Tizennégy őr állt végig a falak mentén. Ez még nekem is túlzásnak tűnt, bár más körülmények között hízelgőnek tartottam volna. Vártunk.
Vártam egy fényesen megvilágított szobában, ácsorogva, ellenséges katonáktól körülvéve. Igyekeztem szótlanul állni, de hamar kifáradtam. Ijesztő volt, milyen hamar legyengített az éhezés és a tétlenség. Majdnem megkönnyebbülést éreztem, amikor kinyílt az ajtó és belépett Pompa, nyomában Will. Will éppen magyarázott valamit.
– ...fölösleges. Egy két napra van szükségem csupán.
– Ez jobban kedvemre való – felelte Pompa gúnyosan.
Will némán fejet hajtott. Pompa leült, Will mögötte, a balján helyezkedett el. Pompa méregetett egy darabig, aztán hátradőlt a székében. Fölemelte a kezét és rámutatott az egyik őrre.
– Balt. Te kezded. Nem akarom, hogy bármije is eltörjön. Ha megszereztük, amit akartunk, azt akarom, hogy ne látszódjék rajta semmi. Megértetted?
Balt kurtán bólintott. Amíg nekivetkőzött, eszembe jutott egy régi beszélgetésem Árnnyal. – Tovább is kitarthatsz a kínzásokkal szemben, ha már előre azon gondolkozol, mit fogsz mondani ahelyett, hogy mit nem. Hallottam már olyan emberekről, akik újra és újra ugyanazt hajtogatták, pedig már nem is hallották a kérdéseket. Ha arra koncentrálsz, mit fogsz mondani, kevésbé valószínű, hogy olyasmit mondasz el, amit nem akarsz.
Ez az elméleti tanács azonban keveset használhat nekem. Pompának nem voltak kérdései.
Balt magasabb volt nálam és nehezebb is, jól táplált volt, és úgy nyújtóztatta az izmait, mintha a tavaszünnepi birkózóversenyre készülne. Álltam, és néztem, ő a szemembe nézett, és felhúzott egy pár ujjatlan kesztyűt. Felkészülten érkezett. Aztán meghajolt Pompa felé, Pompa pedig bólintott.
Mi ez?
Hallgass! – parancsoltam, de ahogy Balt közelebb lépett, éreztem, ahogy vicsorra húzódik a szám. Kitértem az első ütése elől, beléptem, bevittem egy ütést, aztán hátraléptem. Az elkeseredettség élénkké tett. Nem készültem rá, hogy lesz esélyem megvédeni magamat; kínzásra számítottam, nem verésre. Persze, arra rengeteg idő volt még. Ne is gondolj rá! Soha nem voltam jó ökölharcos. Erre se gondolj! Légy óvatos. Balt ütése elsuhant az arcom előtt. Éppen védetlen helyet kerestem, ahol bevihetnék egy újabb ütést, amikor a Mesterség összezárult körülöttem. Hárítottam Will rohamát, de Balt előtt védtelen maradtam. Következő három ütése mind telibe talált.
Végtelen és időtlen szakasz következett az életemben. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjak védekezni Will ostromai ellen, föl kellett adnom a fizikai védekezésemet. Balt ütései ellenállás nélkül zuhogtak rám. Úgy okoskodtam, hogy a testem az elájulással tud küzdeni a fájdalommal szemben, ezért magára hagytam, és bezárkóztam az elmémbe.
Nem szívesen idézem föl azokat az órákat, a látszólagos gyávaságomon gúnyolódó katonákat, Balt elégedett arckifejezését, megfeszített, fájdalmat kiszűrni igyekvő erőfeszítésemet, miközben Will a tudatom ellen intézett rohamokat. Semmiféle stratégiát nem alkalmaztam. Mikor visszaütöttem, vadul és céltalanul tettem, és azon ritka alkalmakkor, amikor találtam, erőtlen ütéseket vittem be. El kellett viselnem minden csapást, s miközben Will növelte a nyomást, Balt lazított egy kissé. Két választásom maradt. Vagy a fejemet, vagy a törzsemet tudtam védeni a karjaimmal. Az volt a legszörnyűbb, hogy éreztem, Balt visszafogja magát, csak fájdalmat, és apróbb sérüléseket akart okozni. Egyszer leengedtem a kezem a fejem elől, hogy álljam Will tekintetét. Elégedetten láthattam, hogy izzadságcseppek gördülnek végig az arcán. Abban a pillanatban Balt ütése csattant az orromon.
Penge egyszer leírta nekem azt a hangot, amit akkor hallott, amikor eltört az orra egy verekedés során. Émelyítő hang, hihetetlen fájdalommal kísérve. Olyan erős volt a fájdalom, hogy egy pillanatra minden mást elnyomott. Elájultam.
Nem tudom mennyi ideig tarthatott, az eszmélet határán lebegtem egy jó darabig. Valaki a hátamra fordított. – Eltört az orra – jelentette.
– Balt, azt mondtam, ne törjön el semmije! – szidta meg Pompa dühösen. – Egészben kell megmutatnom a Hercegeknek. Hozz egy kis bort – vetette oda valakinek a háta mögé.
– Nem probléma, Pompa király – jegyezte meg valaki. Fölém hajolt, megragadta az orrnyergemet, és egyenesbe rántotta. Jobban fájt, mint amikor eltört, én pedig ismét elájultam. Távoli hangokat hallottam, amint fölöttem társalogtak, mielőtt szavakká alakultak a fejemben, a szavak pedig értelmet nyertek.
Pompa. – De hát mit is kellene tennie? Miért nem csinálta még?
– Csak azt tudom, amit Justin és Szeréné mondott el, felség – Will, fáradtan. – Azt állították, hogy kimerült a Mesterség használatától, és Justinnak sikerült bejutnia. A Fattyú ekkor... visszavágott, valahogy. Justin azt hitte, egy nagy farkas támadja meg. Szeréné azt állította, látta is a karomnyomokat Justinon, de hamar elhalványultak.
Hallottam a fa nyikorgását, ahogy Pompa visszaült a székbe.
– Hát akkor vedd rá, hogy csinálja megint. Én magam is látni szeretném ezt az Ösztönt – szünet. – Vagy nem vagy elég erős hozzá? Talán Justint kellett volna tartalékban hagynom.
– Erősebb vagyok Justinnál, felség – mondta Will nyugodtan. – De Fitz tud a próbálkozásomról. Justin támadására nem számított – jóval halkabban hozzátette. – Sokkal erősebb, mint azt elhitették velem.
– Csináld! – parancsolta undorodva Pompa.
Tehát Pompa az Ösztönt akarta látni. Nagy levegőt vettem, igyekeztem összeszedni az erőmet, igyekeztem Pompára koncentrálni és eltaszítani, amilyen erősen csak lehetett. De nem tudtam megtenni, túl nagy fájdalmaim voltak ahhoz, hogy összpontosítsak. A saját falaim győztek le. Pompa csak megrezzent és felém fordult.
– Magához tért – jegyezte meg. – Verde. A tiéd. Próbálj meg ügyelni az orrára. Hagyd ki az arcát. A maradék is elég.
Verde talpra állított, hogy ismét leüthessen. Hamarabb belefáradtam, mint ő. A padló legalább annyit ártott nekem, mint az öklei. Ismét visszahúzódtam magamba, és védtem a gondolataimat. Észrevettem, hogy Pompa élvezi a dolgot, látni akarta, ahogy küzdök, ahogy megpróbálok visszavágni, de nem sikerül. Az őreit is figyelte, rajtam akarta lemérni őket, hogy melyikük fordítja el a szemét a látványtól. Csak az számított, hogy Will ne hatoljon át a falaimon.
Mikor negyedszer tértem magamhoz, a cellámban voltam, a padlón. Egy idő múlva Testens köpenyéért nyúltam, míg végül sikerült félig magamra rántanom. Feküdtem mozdulatlanul, és megállapítottam, hogy Pompa őrei tartották magukat az utasításhoz. Semmim sem tört el, csak mindenem fájt. A vizestálhoz kúsztam, és nagy fájdalmak árán sikerült innom belőle. A víz erőt adott, de csak még jobban megéreztem a fájdalmaimat. Az evés is csak az éhségemet csillapította, amit amúgy is elnyomott a fájdalom.
Egy idő múlva fölültem, és magam köré gyűjtöttem a köpenyt. Összefoglaltam, amit tudtam. Pompa addig ütlegeltet, amíg jelét nem adom az Ösztönnek, vagy amíg eléggé elgyengülnek a falaim ahhoz, hogy Will behatoljon, és manipulálja a gondolataimat. Azon tűnődtem, vajon milyen módon akar győzni; nem voltak kétségeim, hogy győzni fog. Egyetlen kiutam ebből a cellából az volt, ha meghalok. Lehetőségek. Vagy hagyom, hogy halálra verjenek mielőtt Pompa győz, vagy beveszem a mérget, amit Wallace-nak szántam. Belehalnék, ez biztos, legyengült állapotomban gyorsabban hatna, mint terveztem. Mégis fájdalmas, nyomorultul fájdalmas lenne.
Egyik fajta fájdalom olyan, mint a másik. Nehézkesen fölhajtottam véres jobb ingujjamat, és megragadtam a kis csomagot. Egy rántásra ki kellett volna csúsznia, de az alvadt vér odaragasztotta. Gondosan a kezembe vettem. Meg kellett várnom, míg elég vizet hoznak, hogy bevegyem. Amúgy csak öklendeznék tőle. Még mindig a kiszabadításával foglalatoskodtam, amikor hangokat hallottam.
Nem tartottam igazságosnak, hogy ilyen hamar visszajönnek értem, de nem Pompa volt az. Akárki jött is azonban, csak velem lehetett dolga. Mély hangot hallottam, aztán az őrök ellenséges válaszait. Újabb hang, érvelő, csitítgató. A dörmögés megint felerősödött, aztán hirtelen egy kiáltás.
– Meg fogsz halni, Fitz! Víz fölé lógatnak és elégetik a tested!
Burrick. Harag, fenyegetés és fájdalom.
– Vidd ki innét! – egy őr, hangosan. Belvidéki volt, egy nő.
– Máris, máris – Penge hangja. – Csak egy kicsit sokat ivott, ennyi az egész. Mindig ez volt vele a probléma. A fiú pedig évekig volt a segédje az istállóban. Mindenki azt mondja, hogy tudnia kellett volna róla, tudott is róla és nem tett semmit... Talán.
– Igen – fakadt ki Burrick. – Most pedig nincs munkám, fattyú! Nincs többé kosos címer. El valagára, már nem is érdekel. Eltűntek a lovaim, a legjobb lovak, amiket valaha is neveltem! Nincs egyetlen átkozott jó lovam sem! – a hangja közelebbről hallatszott. Őrület csendült benne.
Az ajtóhoz botorkáltam, hogy lássak valamit, de csak árnyékokat vettem észre a szemközti falon.
– Várjatok. Várjatok, csak egy pillanatot – dünnyögte részegen. – Várjatok. Figyeljetek csak. Csak beszélni akarok vele. Ennyi az egész – a léptek megindultak, de aztán megtorpantak megint. Az őrök Burrick elé álltak, Penge pedig Burrick karjába kapaszkodott. Nem tudta visszatartani.
– Csak hadd kapja meg a magáét tőlem, mielőtt Pompától megkapja. Ez minden – Burrick hangja bizonytalan volt az italtól. – Ugyan már, csak egy pár pillanat. Mit számít az? Már amúgy is halott – szünet. – Nézzétek. Nem kívánom ingyen. Tessék.
Az őrök egymásra néztek.
– Eh, Penge, maradt egy kis pénzed? – kotorászott a zsebeiben Burrick, aztán undorodva kitartotta a kezét. Aprópénzek potyogtak csilingelve a padlóra. – Tessék, tessék – hadonászott a pénzre.
– Ühüm, nem gondolja komolyan. Burrick, nem vesztegetheted meg az őröket, téged is lecsuknak – Penge sietve lehajolt, hogy összegyűjtse a pénzt. Az őrök is lehajoltak, hogy összeszedjék, Burrick pedig hirtelen föltűnt az ajtóm előtt.
Egy darabig néztük egymást. Ingén tépett lyuk tátongott a koscímer helyén, az arcán fájdalom és düh keveredett, lehelete bűzlött az italtól, szemei homályosak voltak, de egy pillanatra kitisztult a tekintete. Búcsúpillantást váltottunk, aztán Burrick hátrább húzódott és arcul köpött.
– Ez a tied – vicsorogta. – Az életemért, amit elvettél tőlem. Az összes esztendőért, amit rád áldoztam. Jobban tetted volna, ha egyszerűen lefekszel és meghalsz az állatok közt, mielőtt ide jutottunk volna. Fölakasztanak, fiú. Pompa már építteti a víz fölé az akasztófát. Aztán meg elégetnek. Pompa tán attól fél, hogy a kutyák kiásnak majd, ezért nem hagy nekik semmit. Hogy tetszik, fiú? Eltemetik a csontjaidat, aztán valami kutya majd kiássa. Jobb, ha ott meghalsz, ahol vagy.
Homlokát a rácsnak támasztotta, és majdnem eltűnődve folytatta.
– Aszondják, jól műveled az Ösztönt, igaz? Miért nem változol patkánnyá, és pucolsz el, mi? Jobb, mint lógni. Változz valami állattá, és menekülj behúzott farokkal. Ha tudsz... azt hallottam, hogy tudsz... farkassá tudsz változni. Jobban tennéd, különben lógni fogsz – hirtelen elragadta a düh. – Talán segíthetek! – élénkült föl és elkezdte rázni a rácsokat. – Jobb, ha én öllek meg, mintha Pompa teszi meg! – vicsorogta.
Az őrök azonnal ráugrottak, és lefogták, Penge pedig mögöttük toporgott.
– Hagyd el, Burrick, megmondtad, amit akartál, most már menjünk innét. Ember, gyere már!
Nem lerángatták, hanem ő ernyedt el hirtelen. Kezeit teste mellé eresztette, vállai megroskadtak, mintha minden erő kiszállt volna belőle.
– Burrick – nyögtem ki nehezen. – Soha nem akartalak bántani. Sajnálom – nagy levegőt vettem, kerestem a szavakat, hogy véget vethessek a szenvedéseinek. – Senki sem hibáztathat téged. Te mindent megtettél.
Burrick azonban csak megrázta a fejét, keserűség és harag ült az arcán.
– Feküdj le, és halj meg, fiú. Csak feküdj le, és halj meg – elfordult és elment, Penge vele hátrált, miközben folyamatosan szabadkozott. Elment, csak Penge maradt még egy kicsit, hogy kiengesztelje az őröket.
Letöröltem a köpetet az arcomról, és lassan visszamentem a priccshez. Sokáig csak üldögéltem, rengeteg időm volt emlékezni. Eszembe jutott Kotnyeles, aztán Satu és Burrick tekintete, ahogy elfordul tőlem a betegágyán. Mindvégig figyelmeztetett az Ösztön veszélyeire, én pedig mindvégig biztos voltam benne, hogy tudom, mit csinálok.
Így is volt.
Éjszem – sóhajtottam, nem volt erőm többre.
Gyere velem és vadásszunk. Elvihetlek messzire, el attól a helytől.
Nemsokára, talán – mondtam, és elhessegettem magamtól. Nem volt többre erőm.
Sokáig ücsörögtem. Burrickkal való találkozásom legalább annyira fájt, mint a verések. Igyekeztem olyan emberre gondolni életemben, aki előtt nem vallottam kudarcot. Senki sem jutott az eszembe.
Testens köpenyére néztem. Hideg volt, szükségem volt rá, de nem volt erőm lehajolni érte. A köpeny mellett egy kavics hevert. Furcsállottam, mert elég hosszú ideig bámultam a padlót, de még nem tűnt föl, hogy lett volna kavics a szobámban.
A kíváncsiság bosszantóan erős késztetés. Végül lehajoltam és fölvettem a köpenyt, és a kavicsot. Beletelt egy kis időbe, mire magam köré terítettem a köpenyt, aztán megvizsgáltam a kavicsot. Nem kavics volt, valamiféle galacsin. Levelekből álló összetapadt galacsin, ami már akkor megcsípte az arcomat, amikor Burrick leköpött. A halovány fényhez tartottam, és észrevettem valami fehéret, ami összetartotta az egészet. Egy tüske volt az, egy sün tüskéje. A levélben egy ragadós barna massza volt, amit óvatosan az orromhoz emeltem, és megszagoltam. Különböző füvek keveréke volt, amelyek közül az egyiket fölismertem. A hegyvidéken termő vígyel fű volt az, erős fájdalomcsillapító, néha kegyes halált hozó méreg. Kettricken maga is alkalmazta rajtam, amikor először a Hegyvidéki Királyságban jártam.
Gyere velem.
Most nem.
Ez volt Burrick búcsúajándéka? Könyörületes vég? Végiggondoltam, amiket mondott. Jobb egyszerűen meghalni. Egy olyan ember szájából, aki mindig azt mondogatta, hogy a harcnak nincs vége, amíg meg nem nyerem? Túl éles volt az ellentét.
Falka Szíve azt mondja, hogy velem kellene jönnöd. Most, ma este. Feküdj le, azt mondja. Legyél csont a kutyáknak, hogy kiássanak később – éreztem Éjszem erőfeszítését, ahogy megpróbálta átadni az üzenetet.
Hallgattam és gondolkoztam.
Kivette a tüskét a számból, testvér. Azt hiszem, bízhatunk benne. Gyere velem, ma éjjel.
Töprengtem egy darabig a tenyeremben lévő dolgok fölött. A levél, a tüske, a galacsin. Visszacsomagoltam a levélbe az egészet, és összetűztem a tüskével.
Nem értem, mit akar tőlem – panaszkodtam.
Feküdj le, és legyél mozdulatlan. Gyere velem, mint én magam – hosszú szünet, ahogy Éjszem erősen gondolkozik valamin. Csak akkor edd meg, amit adott, ha muszáj. Csak akkor, ha magadtól nem tudsz hozzám jönni.
Nem tudom, mit tervez, de én is azt hiszem, hogy megbízhatunk benne.
Ültem kimerülten a cella félhomályában, és piszkálgattam a varrást az ingujjamon. Mikor végre kilazult, kivettem, és a helyére becsúsztattam a galacsint. Néztem a kis papírcsomagot a kezemben. Motoszkálni kezdett bennem egy ötlet, de elhessegettem. Megmarkoltam, aztán betakaróztam Testens köpönyegével, és lassan lefeküdtem a priccsre. Tudtam, hogy ébernek kellene lennem, hátha Will visszatér, de túl reményvesztett és túl fáradt voltam. Veled vagyok, Éjszem.
Együtt futottunk a fagyott hótakaró fölött egy farkas világában.
14.
BURRICK, KOSVÁR istállómestere kiváló lovász, kutyaidomító és solymász hírében állt. Hozzáértése már életében legendává tette.
Egyszerű katonaként kezdte a szolgálatát. Azt beszélik, Shoaksból származott a családja. Nagyanyja állítólag rabszolgaságból vásárolta ki magát egy bingtoni kereskedőtől.
Katonaként a csatákban mutatott harciassága felhívta magára Lovag herceg figyelmét. A szóbeszéd szerint először fegyelmi problémák miatt, egy kocsmai verekedés miatt került Lovag herceg elé. Egy darabig küzdőpartnerként szolgált Lovag mellett, de Lovag fölfedezte, hogy jól ért az állatokhoz, így megtette őrsége lovainak gondozójává. Hamarosan már foglalkozott Lovag kutyáival és sólymaival is, míg végül Kosvár egész istállóját felügyelte. Tapasztalt állatorvosi szakértelme kiterjedt a többi jószágra is, és senki nem múlta felül az állatok megértésében.
Egy vadkanvadászat alkalmával súlyosan megsérült, amitől élete végéig bicegni kényszerült. Úgy tűnik, ez megfékezte vad és heves vérmérsékletét, amiről fiatalabb korában híres volt. Mégis, élete végéig kevés ember mert szembeszállni vele.
Gyógyfüvekben való jártassága segített megfékezni a jószágok közt kitört járványt Medwen Hercegségben, egy évvel a vérhasjárvány után. Megmentette a csordákat a további pusztulástól, és megakadályozta, hogy a betegség átterjedjen Kos Hercegségbe.
*
Tiszta, csillagokkal teleszórt éjszaka. Egészséges és ép test, lefelé rohan egy havas lejtőn. Elhaladtunkban levertük a havat a bokrok ágairól. Öltünk, és ettünk. Minden éhségünket kielégítettük. Az éjszaka friss volt, a fagy csípett. Nem tartott fogva semmiféle ketrec, senki sem akadt, aki vert volna minket. Együtt éltük meg a szabadság teljességét. Elmentünk oda, ahol a forrás olyan erősen tört föl, hogy még télen sem fagyott be, és ittunk a jeges vízből. Éjszem megrázta a testünket, és beleszimatolt a levegőbe.
Közeleg a reggel.
Tudom. Nem akarok rágondolni – reggel, amikor véget érnek az álmok, és el kell viselni a valóságot.
Velem kell jönnöd.
Éjszem, már így is veled vagyok.
Nem. Egészen velem kell lenned. El kell engedned magad.
Legalább huszadszor mondta már el, félreérthetetlen sürgetéssel. Kitartása nyilvánvaló volt, céltudatossága csodálkozásra késztetett. Nem vallott Éjszemre, hogy ilyen határozottan ragaszkodjon egy olyan dologhoz, aminek nem volt köze az ételhez. Ez olyasmi lehetett, amit Burrickkal közösen döntöttek el. Vele kellett mennem.
Nem tudtam kitalálni, mit akart, mit tegyek.
Újra és újra elmagyaráztam neki, hogy fogoly voltam egy földalatti ketrecben. A tudatom egy darabig vele tudott tartani, de én nem. Minden egyes alkalommal azt felelte, hogy érti, de én nem értem meg őt. Kezdhettük elölről az egészet.
Éreztem, hogy nyugalmat erőltet magára.
Most kell velem jönnöd. Még mielőtt jönnek, és fölébresztenek.
Nem mehetek. A testem be van zárva.
Hagyd el! – mondta hevesen. Engedd el!
Tessék?
Hagyd ott, engedd el, és gyere velem!
Úgy érted meghalni? Egyem meg a mérget?
Csak ha muszáj. De most, gyorsan, mielőtt még jobban bánthatnának. Hagyd el, és gyere velem. Ereszd el. Egyszer már megtetted. Emlékszel?
Értelmet találni a szavaiban olyan erőfeszítéssel járt, hogy ráébredtem a kettőnk közti kötelékre. Megtört testem fájdalma kísérteni kezdett. Valahol merev voltam, és fáztam, mindenem sajgott. Elbotorkáltam attól a testtől a farkas erős, ép teste felé.
Ez az, Ez az! Engedd el. Most. Ereszd el. Hagyd mögötted.
Hirtelen ráébredtem, mit akart tőlem. Nem tudtam pontosan, hogyan kell megtenni, és nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá. Igen, egyszer már elengedtem a testem, és rábíztam. Órákkal később ébredtem föl Molly mellett. Nem tudtam, pontosan hogyan csináltam, és más is volt. Hagytam, hogy a farkas vigyázzon rám, amíg távol voltam, akárhol volt is az. Ezúttal azt kérte, hogy szabadítsam föl a tudatomat, és önszántamból szakítsam el a köteléket a testemtől. Még ha tudtam volna hogyan is kell, nem voltam biztos benne, hogy meg akarom tenni.
Csak lefeküdni, és meghalni, mondta Burrick.
Igen, így van. Halj meg, ha muszáj, de gyere velem.
Hirtelen elhatározásra jutottam. Bizalom. Meg kell bíznom Burrickban és a farkasban. Mi vesztenivalóm volt?
Nagy levegőt vettem, és összeszedtem magam, mint aki hideg vízbe készül ugrani.
Nem, nem! Csak ereszd el magad!
Azt teszem – körülnéztem önmagamban, keresvén azt, ami a testemhez kötött. Lelassítottam a légzésemet, a szívem is lassabban vert. Eltaszítottam a fájdalom, a hideg és a merevség érzetét. Eltávolodtam tőlük, mélyen önmagamba.
Nem! Nem! – kiáltott Éjszem elkeseredetten. Hozzám! Gyere hozzám, ereszd el, és hozzám gyere!
De léptek zaja hallatszott hirtelen, elfojtott szavak. Félelem borzongatott meg, és még jobban beleburkolóztam Testens köpönyegébe. Résnyire nyitottam az egyik szememet. Ugyanazt a félhomályos cellát és aprócska rácsos ablakot láttam. Jéghideg fájdalom sajgott bennem, valami, ami mardosóbb volt az éhségnél. Nem törték csontomat, de valami megszakadt bennem. Tudtam.
Megint a ketrecben vagy! – kiáltotta Éjszem. Hagyd ott! Hagyd ott a tested, és gyere velem!
Túl késő – suttogtam. Menekülj, szaladj el. Ne osztozz ebben.
Falka vagyunk elkeseredés, oly fellángoló, mint egy farkas elnyújtott vonyítása.
Az ajtómnál jártak, szélesre tárták. Félelem markolt belém. Majdnem a számhoz emeltem az ingem szegélyét, hogy kirágjam belőle a papírgalacsint. Ehelyett megmarkoltam, és elhatároztam, hogy nem gondolok rá.
Ugyanaz a fáklyás férfi, ugyanaz a két, őr és ugyanaz a parancs.
– Te ott. Talpra.
Félresöpörtem Testens köpönyegét. Az egyik őr még ember volt annyira, hogy elsápadjon attól, amit látott. A másik kettő rezzenéstelen volt. Amikor pedig nem tudtam elég gyorsan lépést tartani, egyikük megragadta a karomat, és rántott rajtam egyet. Felkiáltottam a fájdalomtól, nem tudtam megállni. A kiáltástól még jobban megrémültem. Ha nem tudtam visszatartani a kiáltást, hogyan tartom majd magam Willel szemben?
Végigvittek a folyosón. Nem a saját lábamon mentem. Az ütlegelésektől felszakadtak a kardvágta sebek a karomon és a combomon, és azok fájdalma is újraéledt. A fájdalom lassan olyan lett, mint a levegő; benne mozogtam, be- és kilélegeztem. Az őrszoba közepén az egyik őr meglökött. Az oldalamon feküdtem, nem láttam értelmét, hogy megpróbáljak föltápászkodni, nem maradt büszkeségem. Jobb, ha azt gondolják, hogy nem tudok állni. Amíg csak tehetem, mozdulatlan maradok, és erőt gyűjtök. Lassan, módszeresen megtisztítottam a fejem, és fölhúztam mentális védőfalaimat. A fájdalom ködén át újra és újra végigtapogattam a Falakat, és megerősítettem őket, bezárkóztam mögéjük. Az elmémet, és nem a testemet kellett védenem. Körülöttem a szobában emberek sorakoztak föl a fal mellett. Halkan beszélgettek egymás közt, és várakoztak. Alig vettem tudomást róluk. A falaim és a fájdalom voltak az én világom.
Ajtónyikorgást hallottam, és enyhe huzat támadt. Pompa lépett be, mögötte pedig Will, hanyagul sugározva ki Mesterségét. Annyira tudatában voltam a jelenlétének, mint még senkinek azelőtt. Lehunyt szemmel is éreztem, láttam az alakját, és éreztem Mesterségének hevét, ami bensőjében égett. Veszélyes volt. Pompa csak egy eszköznek tartotta. Megengedtem magamnak egy morzsányi elégedettséget, tudván, hogy Pompa nem mérte föl egy ilyen szerszám veszélyeit.
Pompa leült. Valaki kis asztalt kerített, hallottam, hogy kinyitnak egy üveget, aztán bor illatát éreztem meg. A fájdalomtól mindent sokkal finomabban érzékeltem. Hallgattam, hogyan iszik. Nem gondoltam rá, mennyire szeretnék én is inni.
– Jaj nekem, nézz rá. Gondolod, hogy túl messzire mentünk, Will?
Volt valami Pompa hangsúlyában, ami arra utalt, hogy nem csak a bor beszél belőle. Füst talán? Ilyen korán? A farkas azt mondta, hajnalodik. Pompa soha nem kelt föl hajnalban... valami baj volt az időérzékemmel.
Will lassan felém indult, és megállt fölöttem. Nem mozdultam, hogy lássam az arcát. Belekapaszkodtam megmaradt erőmbe. Megpiszkált a lábával, én pedig felnyögtem. Ugyanabban a pillanatban rám zúdította Mesterségének erejét. Ott legalább biztosan tartottam magam. Will kurta levegőt vett, és gyorsan kifújta. Visszasétált Pompához.
– Felség. Annyit ártott a testének, amennyit csak lehetett, anélkül, hogy nyoma maradjon. De belül még mindig ellenáll. A fájdalom elvonhatja a figyelmét a védekezésről, de nem gyengíti meg a Mesterséget. Nem hiszem, hogy így megtörhetné.
– Nem ezt kérdeztem, Will! – hurrogta le Pompa élesen. Hallgattam, ahogy kényelmesebb helyzetet foglal el. – Ah, túl sokáig tart. A hercegeim türelmetlenek lesznek. Ma meg kell törni – majdnem eltűnődve fordult Will felé. – Azt mondtad, amennyit csak lehetett, Will? Mit javasolnál következő lépésként?
– Hagyj egyedül vele. Megszerezhetem, amit akar tőle.
– Nem – utasította el kurtán. – Tudom, hogy te mit akarsz tőle, Will. Neked olyan, mint egy teli borostömlő, tele Mesterséggel, amit megcsapolhatsz. Nos, talán a végén találunk rá módot, hogy megtehesd. De most még nem. Azt akarom, hogy a Hercegek elé álljon és beismerje, hogy áruló. Még inkább, azt szeretném, hogy a trón előtt csússzon a földön, és kegyelemért könyörögjön. Azt akarom, hogy ő maga leplezze le mindazokat, akik ellenem szegültek. Ő maga fogja megvádolni őket. Senki sem vonhatja kétségbe, ha ő mondja ki. Látjuk majd, amint megvádolja Testens lányát, hallja mindenki, ahogy Türelem úrnő, aki oly hangosan kiált igazságért, maga is áruló. Ami pedig őt illeti... az a gyertyaárus lány, az a Molly.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Még nem találtam meg, uram – próbálkozott Will.
– Hallgass! – dörögte Pompa. Majdnem úgy hangzott, mint Elmés király. – Ne szerezz örömet neki. Nem kell megtalálnunk ahhoz, hogy árulónak bélyegezzük. Később is ráér előkeríteni. Úgy fog meghalni, hogy tudja, a lány is utána megy, és ő árulta el. Megtisztítom Kosvárat azoktól, akik ellenem mertek fordulni! – köszöntésre emelte a poharát, és nagyot ivott belőle.
Ahogy beszélt, nagyon hasonlított Vágy királynéra, élete vége felé. Egyrészt nagyszájú hencegő, másrészt rettentően gyáva. Mindenkitől fél, akit nem irányít, a másik nap pedig még jobban fél azoktól, akiket irányít.
Pompa hangos csattanással letette a kupáját. Hátradőlt a székében.
– Nos, akkor folytassuk! Kelfry, állítsd föl nekünk.
Kelfry alkalmas ember volt a feladatra, de nem élvezte a munkáját. Nem volt gyengéd, de nem volt keményebb sem a kelleténél. Mögém állt, és a felkaromnál fogva megtartott. Nem Hod taníthatta; tudtam, hogy ha gyorsan hátrarántanám a fejemet, eltörhetném az orrát, és néhány fogát is kiverhetném. Ilyen állapotban azonban képtelen lettem volna rá, csak tartottam magam és védtem, a gyomromat. Fölemeltem a fejem és végigmértem Pompát.
Megnyaltam az ajkamat. – Megölted az apádat.
Pompa megmerevedett a székében. Kelfry lazított a szorításán. Nekitámaszkodtam.
– Szeréné és Justin tette, de a te parancsodra – mondtam halkan. Pompa talpra szökkent.
– De csak azután, hogy Üzentünk Igazságnak – emeltem föl a hangomat. Az erőfeszítéstől izzadság ült ki a homlokomra. – Igazság él, és tud mindenről – Pompa felém tartott, nyomában Willel. Willre néztem, és igyekeztem megkeményíteni a hangomat. – Rólad is tud, Will. Tud mindent.
Az őr megtartott, amíg Pompa visszakézből megütött. A második ütéstől fölreped a bőr az arcomon. Hátrahúzta az öklét egy újabb ütéshez én pedig felkészültem rá, eltaszítottam minden fájdalmamat és felkészültem.
– Vigyázzon! – kiáltotta Will és elugrott, hogy félrelökje Pompát.
Olyan erősen akartam, hogy sikerüljön, hogy Will a Mesterséggel megérezte, hogy mit akarok. Ahogy Pompa ütött, kirántottam magam a szorításból, kitértem Pompa ütése elől, aztán előre léptem. Egyik kezemmel megragadtam Pompa tarkóját, hogy a másik kezemhez húzzam, amelyikben a papírba csomagolt port tartottam. Az volt a szándékom, hogy az orrába és a szájába dörzsölöm, és remélem, hogy elég ahhoz, hogy megölje.
Will tönkretette az egészet. Elgémberedett ujjaim nem szorultak össze Pompa nyakán, Will pedig ki tudta lökni a szorításomból. Ahogy Will válla a mellkasomnak ütközött, az ő arca felé nyúltam, hogy beletöröljem a port. A nagyobb része a levegőbe ment, láttam, ahogy levegő után kapkod a keserű íztől, aztán mindketten a földre kerültünk Pompa őreitől.
Az eszméletlenség felé kaptam, de elkerült. Ütöttek, rúgtak, és tapostak, mielőtt Pompa vadul felkiáltott.
– Ne öljétek meg! Ne öljétek meg!
Éreztem, hogy leszállnak rólam, éreztem, ahogy Will testét kiszabadítják alólam, vér csordogált az arcomba, és összekeveredett a könnyeimmel. Az utolsó esélyem volt és elhibáztam. Még Willt sem sikerült elintéznem. Valószínűleg beteg lesz pár napig, de nem fog belehalni. Hallottam, ahogy összesúgtak fölötte.
– Vigyétek egy orvoshoz – hallottam, ahogy Pompa végre kiadta a parancsot. – Tudjátok meg, hogy mi baja. Valaki fejbe rúgta közületek?
Azt hittem, hogy rólam beszélt, amíg meghallottam ahogy kiviszik Willt. Tehát vagy többet kapott, mint gondoltam, vagy valamelyik őr fejbe rúgta. Talán a hirtelen lélegzetvétel a tüdejébe juttatta a port. Fogalmam sem volt, hogy mit művelhet vele a méreg. Éreztem, ahogy Mesterségének ereje lassan elgyengül körülöttem, amitől hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Óvatosan lejjebb engedtem a védőfalaimat, olyan érzés volt, mintha óriási súlyt vettem volna le a vállamról. Egy másik gondolat is átfutott rajtam. Nem tudták, nem látták a papírcsomagot és a port, túl gyorsan történt. Talán nem is gyanakszanak méregre, amíg túl késő nem lesz.
– A Fattyú meghalt? – kérdezte dühösen Pompa. – Ha meghalt, esküszöm, mindannyian lógni fogtok.
Valaki sietve lehajolt hozzám, és kitapintotta a pulzusomat. – Él – felelte kurtán, majdnem sértődötten. Egyszer majd Pompa is megtanulja, hogy ne fenyegesse az őreit. Reméltem, hogy egy nyílvessző fogja megtanítani a hátán keresztül.
Egy pillanattal később valaki egy vödör vizet zúdított rám. A hirtelenségtől minden fájdalmam kiújult. Kinyitottam az egyik szemem. Az első, amit megláttam a víz és a vér volt a padlón. Ha az a vér mind az enyém volt, akkor nagy bajban vagyok, gondoltam. Kábán igyekeztem végiggondolni, ki másé lehetett még. Az agyam nem működött rendesen. Az idő ugrásokban telt, Pompa fölöttem állt dühösen és ziláltan, aztán hirtelen a székében ült. Ki és be, fény és sötétség újra meg újra.
Valaki mellém térdelt, biztos kézzel végigtapogatott. Burrick? Nem, az csak egy régi álom volt. Ennek a férfinak kék szeme volt és orrhangja, ami fészeki származásra vallott.
– Nagyon vérzik, Pompa király, de elállíthatjuk – valaki a homlokomat nyomkodta. Egy pohár vizezett bort tartott fölrepedt ajkaimhoz, és leöntötte a torkomon. Felköhögtem. – Látja, él. Én hagynám mára, felség. Kétlem, hogy válaszolni tudna több kérdésre. Csak elájulna – nyugodt, szakértő vélemény. Akárki volt is az, lefektetett a padlóra és elment.
Remegés tört rám. Hamarosan rohamom lesz. Szerencse, hogy Will nem volt ott, nem hiszem, hogy képes lettem volna ellenállni neki egy roham kellős közepén.
– Ah, vigyétek – mondta undorodva és csalódottan. – Csak vesztegettem az időmet.
Hallottam a szék csikorgását, amikor fölállt, és csizmáinak kopogását, ahogy kiment. Valaki megragadott az ingemnél fogva, és talpra rántott. Már kiáltani sem tudtam.
– Ostoba állat – vicsorgott. – Jobban teszed, ha nem halsz meg. Nem tartom a hátamat egy olyan féreg halála miatt, amilyen te vagy.
– Komoly fenyegetés, Verde – gúnyolta valaki. – Mit fogsz tenni vele, ha meghal?
– Fogd be a szád! A te hátadból is ugyanúgy szíjat hasítanak, mint az enyémből. Vigyük ki innét, és takarítsuk ezt föl.
*
A cella. Üres falak. A padlón hagytak, háttal az ajtónak. Valamiért igazságtalannak éreztem. Nekem kell azon erőlködnöm, hogy megforduljak, és megnézzem, hagytak-e vizet nekem.
Nem. Túl sok vesződség.
Jössz már?
Igazán akarok, Éjszem, de nem tudom, hogyan.
Változtató. Változtató! Testvérem! Változtató!
Mi az?
Túl sokáig nem feleltél. Velem jössz már?
Nem... feleltem?
Igen. Azt hittem meghaltál úgy hogy nem jöttél hozzám. Nem tudtalak elérni.
Talán rohamom volt. Nem is tudtam róla. De most itt vagyok, Éjszem, éppen itt.
Akkor gyere hozzám. Siess, mielőtt meghalnál.
Egy pillanat. Meg kell győződnöm róla.
Igyekeztem végiggondolni, hogy miért ne tehetném meg. Tudtam, hogy volt pár indok, de egy sem jutott az eszembe. Változtató. A saját farkasom így hívott, ahogy a Bolond, vagy Árny Gyorsítónak. Hát, itt az ideje, hogy megváltoztassuk a dolgokat Pompa körül. Az utolsó dolog, ami felől meg kell bizonyosodnom az, hogy meghalok, mielőtt Pompa megtörhetne. Ha el kell buknom, legalább egyedül tegyem. Az én szavaim nem piszkítanak be másokat. Reméltem, hogy a Hercegek követelik majd, hogy láthassák a holttestemet.
Hosszú időbe telt, amíg a padlóról a mellkasomig emeltem a karomat. Az ajkaim felrepedtek és megduzzadtak, a fogaim sajogtak az ínyemben, de a számhoz emeltem az ingem ujját, és megtaláltam a levélgalacsint a vászonban. Ráharaptam, amilyen erősen csak tudtam, és megszívtam. Egy pillanattal később elöntötte a számat a vígyel fű íze. Nem volt kellemetlen. Csípős volt, s ahogy elnyomta a fájdalmat a számban, még erősebben rághattam az ingujjamat. Bolondság volt, de igyekeztem, hogy a sün tüskéje ne szúrja meg a számat.
Nagyon fáj, ha megtörténik.
Tudom, Éjszem.
Gyere hozzám.
Igyekszem. Várj egy kicsit.
Hogyan hagyja valaki maga mögött a testét? Igyekeztem nem gondolni rá, csak Éjszemre. Érzékeny orr, az oldalamon fekszem, egy darabka havat szopogatok, ami a mancsaim közé került. Hó és a saját mancsom ízét éreztem. Fölnéztem. Közeleg az est. Hamarosan eljön a vadászat ideje. Fölálltam, és megráztam magam.
Ez az! – bátorított Éjszem.
De még mindig ott volt az a fonál, az az aprócska érzet egy sajgó és merev testről egy kőpadlón. Rágondolva még valóságosabb lett. Reszketés futott végig rajta, koccantak a fogak, és zörögtek a csontok. Újabb roham. Ezúttal nagyobb.
Hirtelen túl könnyűvé vált. Olyan egyszerű választás volt. Elhagyni a testet ezért a másikért. Amúgy sem működött már jól. Egy ketrecben volt. Nincs értelme megtartani. Nincs értelme embernek lenni.
Itt vagyok.
Tudom. Vadásszunk.
És úgy tettünk.
15.
AZ ÖNMAGUNKAT KÖZÉPPONTBA HELYEZŐ gyakorlat egyszerű. Nem arra kell gondolni, mit akarunk tenni. Nem kell arra gondolni, mit tettünk. Aztán nem kell arra gondolni, hogy nem gondolunk azokra a dolgokra. Akkor pedig megtaláljuk a Most nevű helyet, az időt, ami a végtelenségig húzódik, és valóban csak az egyetlen idő. Akkor, azon a helyen végre lesz időd önmagad lenni.
*
Létezik egyfajta tisztaság abban, ha csak alszol, eszel és vadászol. Végtére is, mindenkinek csak erre van szüksége. Egyedül futottunk, mi, a Farkas és nem hiányzott semmi. Nem vágytunk szarvashúsra, ha egy nyúl ugrott elénk, és nem irigyeltük a hollókat, amiért a maradékunkat csipegették. Néha emlékeztünk egy másik időre és egy másik módra. Amikor eszünkbe jutott, eltűnődtünk, vajon mi lehetett olyan fontos benne. Nem öltük meg, amit nem tudtunk megenni, nem ettük meg, amit nem tudtunk megölni. Alkonyatkor és pirkadatkor volt a legjobb idő a vadászatra, a többi idő pedig az alvásra. Ezen kívül az időnek nem volt jelentősége.
A farkasoknak, akárcsak a kutyáknak, az élet rövidebb dolog, mint az embereknek, ha a napokat és az évszakokat számlálod. De két év alatt egy farkaskölyök megtesz annyi mindent, amennyit egy ember húsz év alatt. Eléri teljes erejét és nagyságát, megtanul mindent, amire szüksége van a vadászathoz, a vezérséghez, vagy ahhoz, hogy jó pár legyen. Életének lángja rövidebben és fényesebben ég, mint az emberé. Egy évtized alatt többet tesz meg, mint egy ember ötször, vagy akár hatszor annyi idő alatt. Az idő nem fukar ahhoz, aki a mában él.
Tudtuk hát, mi a nappal és mi az éjszaka, az éhség és a jóllakás. Kegyetlen öröm és meglepetések. Elkapni egy egeret, földobni, és egyetlen falatban lenyelni. Jó érzés. Megriasztani egy nyulat, üldözni, ahogy kitér, és köröz, aztán hirtelen megnyújtjuk az ugrásokat, és hópermet kíséretében elkapjuk. A rázás, ami eltöri a nyakát, aztán a könnyed evés, fölnyitni a hasát, és keresztülfurakodni a gőzölgő belső részeken a hát izmos húsáig, a gerincének összeroppantása. Jóllakottság és alvás, aztán ébrenlét és vadászat.
Rákergetünk egy őzsutát a tó jegére, és kergetjük, tudván, hogy nem tudjuk így megölni, de élvezzük a vadászatot. Amikor keresztülmegy a jégen, mi pedig körözünk, és körözünk, vég nélkül, amíg patáival kopog a jégen, és végül kibotorkál, túl kimerülten, hogy elkerülje az éles fogakat, amivel elroppantjuk a csontjait. Jóllakásig eszünk, nem egyszer, de kétszer is a tetemből. Vihar jön, jéggel teli, visszaűz minket az odúba. Összegömbölyödve alszunk, amíg odakint tombol a szél, a hó és a fagy. Halovány fényre ébredünk, ami vékony hórétegen süt keresztül. Kiássuk magunkat, beleszimatolunk a tiszta, hideg napba, ami épp véget ér. Még mindig van hús a sután, fagyott vörös és édes, csak ki kell ásni a hó alól. Mi lehet még kielégítőbb, mint tudni, hogy a hús vár rád?
Gyertek.
Megtorpanunk. Nem, a hús vár. Továbbindulunk.
Gyertek, most. Gyertek hozzám, hús van nálam.
Már van hús. Közelebb.
Éjszem. Változtató. A Falka Szíve szólít benneteket.
Megállunk ismét és megrázzuk magunkat. Ez nem kényelmes. És micsoda nekünk a Falka Szíve? Nem falka. Tol bennünket. Van hús közelebb. Eldöntöttük. A tó partjára megyünk. Itt. Itt valahol. Ah, le kell ásni hozzá a hóban. A varjak figyelnek bennünket, várják, hogy befejezzük.
Éjszem. Változtató. Gyertek. Gyertek most. Hamarosan túl késő lesz.
A hús fagyott, ropogós és vörös. Elfordítjuk a fejünket, hogy leszedjük a csontról. Egy varjú leszáll, nem messze. Hopp, hopp. Elfordítja a fejét. A játék kedvéért felé kapunk, megint repül. Mind a mienk. Hús nappal, és hús éjjel.
Gyertek, kérlek. Gyertek, kérlek. Gyertek hamar, gyertek most. Gyertek vissza hozzánk. Szükség van rátok. Gyertek, gyertek.
Nem megy el. Hátrasunyjuk a fülünket, de még mindig halljuk, – gyertek, gyertek, gyertek. Elveszi az örömünket a nyüszítésével. Elég. Eleget ettünk mostanára. Megyünk, csak hogy megnyugodhasson.
Jó, nagyon jó. Gyertek ide, gyertek ide.
Megyünk, trappolunk keresztül a szürkületen. Egy nyúl ül fel hirtelen, elinal a havon át. Menjünk? Nem, tele van a hasunk, megyünk tovább. Átmegyünk egy emberi csapáson, egy nyitott helyre, ahonnan látszik az ég.
Gyertek ide, gyertek. Éjszem, Változtató, hívlak benneteket. Gyertek hozzám.
Az erdő véget ér. Üres domboldal van előttünk, azon túl pedig egy lapos, sivár hely. Túl nyitott. A fagyott hóban nincsenek nyomok, de a domb aljában két ember áll. Falka Szíve gyorsan és keményen ás. A lehelete füstölög. A másiknál fény van, túl világos, amitől nehéz odanézni. Falka Szíve abbahagyja az ásást. Fölnéz ránk.
Gyere – mondja, gyere.
Beugrik a gödörbe amit kotort. Fekete a föld, fagyott darabokban áll a fehér havon. Olyan koppanással érkezik meg, mint amikor egy szarvas fatörzset rúg. Leguggol és recsegő hang hallatszik. Egy botot tart a kezében, amivel dobog és tép. Leülünk, hogy nézzük, a farkunkat a lábunk elé rakjuk, hogy melegedjen. Mi köze ennek hozzánk? Jóllaktunk, mehetnénk aludni. Hirtelen fölnéz ránk, keresztül a sötéten.
Várjatok. Nemsokára. Várjatok.
Morog valamit a másiknak, az pedig a gödör fölé tartja a fényt. Falka Szíve meggörnyeszti a hátát, a másik pedig segít neki. Kihúznak valamit a gödörből. A bűzétől felborzolódik a bundánk. Megfordulunk, futáshoz készülünk, körözünk, de nem tudunk elmenni. Félelem van, veszély, fájdalom, magány és vég érzése.
Gyertek. Gyertek le ide hozzánk. Szükségünk van rátok. Eljött az idő.
Ez nem az idő. Az idő örökkévaló és mindenütt van. Szükségetek van ránk, de talán mi nem akarjuk, hogy szükségetek legyen ránk. Van hús, meleg hely, ahol aludhatunk és még hús máskorra. Teli hassal és egy meleg odúval mi más kellhet? Mégis, közelebb megyünk. Megszimatoljuk, meglátjuk mi az, ami megrémiszt, mégis hívogat. Hasunk a havon, lesunyt farokkal lekúszunk a dombról.
Falka Szíve a hóban ül és tartja. Int a másiknak, hogy menjen arrébb, az pedig hátralép, meg még hátra, és viszi a zavaró fényét. Közelebb. A domb most már mögöttünk van, kopár, és nincs fedezék. Hosszú futás a fák közé fedezékbe, ha veszély támad. De nem mozdul semmi. Csak Falka Szíve és az, amit tart. Vérszaga van. Megrázza, mintha egy darab húst, amiről leráz valamit. Aztán megdörzsöli, úgy mozgatja a kezeit, ahogy egy szuka nyalja a kölykét. Ismerjük a szagát. Közelebb érünk. Még közelebb. Már csak egy ugrásnyira van.
Mit akarsz? – követeljük tőle.
Gyere vissza.
Eljöttünk.
Gyere vissza ide. Változtató – erősködik. Gyere vissza ehhez – fölemel egy kart. Megmutat egy kezet. Rámutat a fejre, ami lóg a vállak közt. Megfordítja a fejét, hogy megmutassa az arcát. Nem ismerjük.
Ahhoz?
Ehhez. Ez a tied, Változtató.
Büdös. Romlott hús, nem kérjük. Jobb hús van a tó partján.
Gyere ide, gyertek közelebb.
Nem jó ötlet. Nem megyünk közelebb. Ránk néz és megragad a szemeivel. Közelebb jön hozzánk, azt pedig húzza magával. Lóg a karjaiban.
Nyugalom, nyugalom. Ez a tiéd, Változtató. Gyere közelebb.
Vicsorgunk, de nem néz félre. Lekushadunk, behúzzuk a farkunkat, menni akarunk, de ő erős. Megfogja annak a kezét, és a fejünkre teszi. A nyakunk bőrénél fogva tart minket.
Gyere vissza. Vissza kell jönnöd – erősködik.
Lekushadunk, megkapaszkodunk a hóban. Megpróbálunk elhúzódni, de még mindig markolja a nyakunkat. Erőt gyűjtünk, hogy megpördüljünk és elszaladjunk.
Ereszd el, Éjszem. Ő nem a tiéd – fogak élessége érződik a szavaiban, még mindig túl kemény szemekkel néz minket.
De a tiéd sem – mondja Éjszem.
Kié vagyok tehát?
Egy pillanatnyi ingadozás, egyensúlyozás két világ közt, két valóság, két hús határán. Aztán a farkas megpördül, és elmenekül, behúzott farokkal, át a havon, egyedül, el a túl sok idegenségtől. A hegy tetején megáll, az égnek fordítja az orrát, és vonyít. Vonyít az egész igazságtalansága miatt.
Nincsen saját emlékem a fagyott temetőről. Egyfajta álomként emlékszem rá, fáradt voltam, nagyon fáztam, a pálinka keserű íze égetett, mindenütt. Burrick és Árny nem hagytak egyedül. Nem érdekelte őket mennyire bántanak vele, dörzsölgettek, minden sebem és zúzódásom ellenére. És minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, Burrick megragadott, és megrázott, mint egy rongyot.
– Maradj velem, Fitz – mondogatta. – Maradj itt, gyerünk. Gyerünk, fiú! Nem haltál meg, nem vagy halott – aztán hirtelen magához ölelt, szakállas arca nekidörzsölődött az enyémnek, és forró könnyei az arcomat áztatták. Előre-hátra ringatott a hóban ülve, a sírom szélén. – Nem vagy halott, fiam. Nem vagy halott.
OLYASMI VOLT, amiről Burrick hallott valahol, amit a nagyanyja mesélt el. Történet egy Ösztönnel megáldott leányról, aki el tudta hagyni a testét egy pár napig, aztán visszatért belé. Burrick elmesélte Árnynak, Árny pedig elkészítette a mérget, ami a halál szélére sodort. Azt mondták, nem haltam meg, csak lelassult a testem és tetszhalálba kerültem.
Nem hiszek nekik.
Így kerültem még egyszer emberi testbe. Bár beletelt pár napba, amíg fölidéztem, hogy ember vagyok. Néha még most is kétlem.
Nem folytattam az életemet. FitzLovagként romokban hevert, az egész világon csak Burrick és Árny tudta, hogy nem haltam meg. Azok közül, akik ismertek, kevesen emlékeznek rám mosolyogva. Megjelenni előttük még egyszer, megmutatni, hogy élek, csak bizonyítéka lett volna annak a mágiának, ami megfertőzött.
A cellámban haltam meg, egy-két nappal az utolsó verések után. A Hercegek haragra gerjedtek halálhírem hallatán, de Pompának elég bizonyíték és tanú állt a rendelkezésére, hogy szembeszálljon velük. Azt hiszem, az őrei azzal mentették meg magukat az ostorcsapásoktól, hogy tanúsították, az Ösztönnel támadtam meg Willt, azért betegeskedett olyan sokáig. Azt mondták, azért kellett ütniük, hogy megtörjék a szorításomat Will elméjén. Annyi tanú előtt a Hercegek nem csak magamra hagytak, hanem szemtanúi voltak Pompa megkoronázásának és Fényes nagyúr Kosvár várnagyává való előléptetésének. Türelem könyörgött, hogy ne égessék el a testemet, hanem egészben temessék el. Grácia úrnő is szólt pár szót az érdekemben, férje elborzadására. Csak ők ketten álltak ki mellettem Pompával és a bizonyítékokkal szemben. Nem hiszem, hogy a két asszony iránti törődésből adott volna át nekik, hanem azért, mert az idő előtti halálommal tönkretettem az akasztás és égetés látványosságát. Mivel teljes bosszúja meghiúsult, Pompa egyszerűen elvesztette az érdeklődését. Elhagyta Kosvárat, és a belvidéki Vásárhely városába ment. Türelem vette át a testemet, hogy eltemessen.
Ebbe az életbe térített vissza Burrick, ahol már semmi sem maradt nekem. Semmi, kivéve a királyom. A Hat Hercegség összeomlott, a Martalócok elfoglalták a legjobb kikötőinket, kiűzték vagy kiszipolyozták a népünket, kényükre-kedvükre. Ám ahogy az én hercegem, Igazság tette, én is hátat fordítottam az egésznek, és befelé indultam. Ő azért kelt útra, hogy király lehessen, én pedig a királynémat követve a királyomat kerestem. Nehéz idők köszöntöttek be.
Még most is, amikor a fájdalom erősen telepszik rám, és egyetlen gyógyfű sem képes teljesen elűzni, amikor eszembe jut a test, ami fogságban tartja a szellememet, fölidézem a Farkasként töltött napjaimat, mint életem egy korszakát. Kényelem rejlik a fölidézésében, és kísértés. Gyere, vadássz velem, suttogja egy hang a fülembe. Hagyd magad mögött a fájdalmat, és legyen ismét a tiéd az életed. Van egy hely, ahol minden idő csak a most, a választás egyszerű, és mindig a sajátod.
A farkasoknak nincs királyuk.
(Folytatása következik)
