Herman Anna
KÖTELEZŐK RÖVIDEN
Középiskolásoknak
(Tartalom)

Harmadik rész:
Nyikolaj V. Gogol
Lev Ny. Tolsztoj
Fjodor M. Dosztojevszkij
Anton P. Csehov
Henrik Ibsen
Mikszáth Kálmán
Móricz Zsigmond
Kosztolányi Dezső

 

Nyikolaj Vaszilijevics Gogol
/1809-1852/

 

Április elsején, ukrajnai kozák család gyermekeként született, ifúkorát szülei birtokán töltötte. Édesapja ukrán nyelven maga is írogatott verseket és vígjátékokat. Már fiatalon is érdekelte a művészet, írt, vonzódott a festészethez, színielőadásokon szerepelt, főleg komikus szerepeket játszott. 1828-ban költözött Pétervárra, majd egy évvel később külföldi utazást tett. Visszatérve Pétervárra, hivatalnoki állást vállalt, amely gazdag élményanyagot szolgáltatott későbbi pétervári elbeszéléseihez.
Itt ismerkedett meg Puskinnal, akitől nemcsak bátorítást, ösztönzést, hanem felhasználható irodalmi témákat is kapott. 1834-ben a pétervári egyetem egyetemes történeti tanszékének adjunktusává nevezték ki. Egy év múlva otthagyta az egyetemet, és innentől kezdve csak az irodalomnak élt.
1836-ban elhagyta Oroszországot, járt Párizsban, Rómában, s csak 1848-ban, miután elzarándokolt Jeruzsálembe, tért véglegesen haza.
Utolsó éveit súlyos depresszióban töltötte, 1852-ben hunyt el.
„Mindnyájan Gogol köpenyéből bújtunk ki” - Dosztojevszkij frázissá koptatott megjegyzése pontos megfigyelést takar. Gogol a múlt századi orosz irodalom első jelentős realista alkotója. Műveit már életében megismerték a külföldi olvasók is. A 30-as évek végén több elbeszélését lefordították francia, német, cseh és más nyelvekre.

 

Főbb művei:

1832 - Esték egy gyikanykai tanyán /Első elbeszéléseinek gyűjteménye./
1835 - Mirgorod

1835 - Arabeszkek

1836 - Revizor

1842 - Holt lelkek

1842 - Köpönyeg

1847 - Válogatott leveleim

 

A revizor /1836/

Személyek:

Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij - polgármester

Anna Andrejevna - a felesége

Marja Antonovna - a lányuk

Luka Lukics Hlopov - tanfelügyelő

A felesége

Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin - járásbíró

Artyemij Filippovics Zemljanyika - a közjótékonysági intézmények főgondnoka

Ivan Kuzmics Spekin - postamester

Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij - helyi földbirtokosok

Ivan Alekszandrovics Hlesztakov - pétervári tisztviselő

Oszip - a szolgája

Hrisztyian Ivanovics Hiebner - járási orvos

Fjodor Andrejevics Ljuljukov, Iyan Lazarevics Rasztakovszkij, Sztyepan Ivanovics Korobkin - nyugalmazott tisztviselők, a város tekintélyes polgárai

Sztyepan Iljics Uhovjortov - rendőrkapitány Szvisztunov, Pugocsin, Gyerzsimorda - rendőrök

Fevronya Petrovna Posljopkina - lakatosné

Miska - a polgármester szolgája

 

Első felvonás

Egy tipikus orosz kisváros polgármestere levelet kapott a barátjától, melyből megtudja, hogy inkognitóban, titkos utasítással, revizor érkezik hozzájuk. A polgármester összehívja a város vezetőit, és tudatja velük a rettenetes hírt. A polgármester mindenkit figyelmeztet, hogy mire kell vigyázniuk. Szavaiból kiderül, hogy milyen állapotok uralkodnak a közintézményekben. Megtudjuk, hogy a postamester minden levelet felbont, a kórházban nem költenek drága gyógyszerekre, a bírósági helyiségekben az őrök libákat meg tyúkokat tartanak. Megérkezik Dobcsinszkij és Bobcsinszkij is, akik az imént a vendéglőben jártak, és ott egy igen jóvágású fiatalembert láttak. Az úr valami hivatalnokféle lehet, Pétervárról érkezett, civilben volt, és a viselkedése igen furcsa. Két hete van már itt, de még a lábát sem tette ki a vendéglőből, és semmiért nem fizet. Úgy gondolják, ő az inkognitóban utazó revizor. A polgármester kétségbeesik, hogy ő éppen két hete, Szent Vaszilijkor vesszőztette meg az altiszt feleségét, a foglyok nem kaptak enni. Általános pánikhangulat lesz úrrá a társaságon, a polgármester végül úgy dönt, hogy maga megy a vendéglőbe, hogy méltóképpen fogadja az előkelő idegent. Közben intézkedik, hogy az utcákat azonnal söpörjék fel, a hídra állítsanak őrt, takarítsák el a szeméthegyet, és ha a revizor bárkit megkérdez, hogy elégedettek-e, csak igennel válaszolhatnak.
Beszalad a polgármester felesége és a lánya is, őket feldúlta a revizor érkezésének a híre, és most kíváncsian várják a fejleményeket.

 

Második felvonás

A fogadóban Hlesztakov szolgája, Oszip kesereg, hogy a gazdája miatt már megint éheznie kell. Az ifiúr megint elszórta a pénzét, mert neki mindenből a legjobb kell, a legszebb szoba, a legpazarabb étel, és persze mindenkivel leül kártyázni, és persze állandóan veszít. Már két hete nem fizettek á vendéglősnek, aki most már nem ad több ebédet hitelbe, amíg ki nem egyenlítik a számlát. Hát arra ugyan várhat, mert nekik sajnos egy árva fityingjük sincs. Megérkezik Hlesztakov is, ő is éhes, már dohánya sincs. Oszip szerint a fogadós el akar menni a polgármesterhez, ha nem fizetnek. Hlesztakov hívatja a vendéglős szolgáját, hogy azonnal hozzon valami ebédet, a fogadós azonban igen egyszerű ételt küld fel nekik, mivel nem fizetnek. Hlesztakov egyáltalán nem lakott jól a szerény ebédtől, de még két kopejkája sincs, hogy egy cipót vegyen. Oszip jön azzal a hírrel, hogy itt a polgármester, és felőle kérdezősködik. Hlesztakov ettől a hírtől megijed, attól retteg, hogy börtönbe záratja. Hlesztakov legalább annyira retteg a polgármesterrel való találkozástól, mint az tőle. Azonban amikor látja, hogy milyen alázatosan viselkedik vele a város első embere, bár nem tudja mire vélni, magabiztosan, sőt fölényesen kezd viselkedni.
A polgármester pénzt ajánl fel neki, amit kegyesen elfogad, és abba is beleegyezik, hogy a polgármesternél lakjon. A polgármester egy vendéglői számla hátára levelet ír feleségének, kéri, hogy a legszebb szobájukat készítse elő, és gondoskodjon rengeteg borról. A levelet Dobcsinszkij viszi el Anna Andrejevnának. Hlesztakovnak felajánlják, hogy nézze meg a város köz- és jótékonysági intézményeit, amit nem ért, de a börtönlátogatáson kívül, mindenbe beleegyezik.

 

Harmadik felvonás

A polgármester felesége és lánya izgatottan várják, hogy valami hírt kapjanak. Mikor megérkezik Dobcsinszkij, és elárasztják kérdéseikkel, leginkább az ifjú külsejére kíváncsiak. A hölgyek izgatottan készülnek a magas rangú vendég fogadására, leginkább az öltözködéssel vannak elfoglalva. Megjelenik Oszip a gazdája bőröndjeivel. Miska, a polgármester szolgája megpróbálja kikérdezni, hogy kiféle-miféle a gazdája. Hlesztakov megérkezik a házba a polgármesterrel és a többi úrral, a fiatalember el van ragadtatva a közintézményektől, főleg a kitűnő reggelitől. A polgármester ki sem fogy az öndicséretből, az öntömjénezésből, ahogy arról beszél, milyen áldozatos munkát végez ő a városért.
A polgármester bemutatja feleségét és a lányát is Hlesztakovnak, akik el vannak ragadtatva az elegáns fiatalembertől. Hlesztakov szidja a vidéki életet, pétervári életéről beszél, ahol a miniszteri osztályfőnök jó barátja, a társasági élet egyik kedvence, Puskin a legjobb barátja, sőt maga is foglalkozik írással. Többek között az ő műve a Figaro házassága, az Ördög Róbert, a Norma. Könyvei természetesen álnéven jelennek meg, minden jobb költő hozzá fordul segítségért, amit ő természetesen nem tagad meg tőlük. Magától értetődő, hogy a legelőkelőbb bálokat ő rendezi, ahová a levest Párizsból hozatja, zárt hajóval, a miniszter is személyes jó barátja, és házának mindennapos vendége. Egyszer egy egész osztályt vezetett a minisztériumban, csak rajta múlik, hogy mikor nevezik ki marsallnak. Miután Hlesztakov lepihen, az urak szóhoz sem jutnak, hogy milyen magas rangú tisztviselő jött hozzájuk, és gondterhelten várják, hogy milyen jelentést fog vajon róluk írni Pétervárra. Anna Andrejevna és Marja Antonovna el vannak ragadtatva a gáláns ifjútól, anya és lánya egyaránt azt hiszi, hogy ő nyerte el a fiatalember tetszését. A polgármester mit sem törődik az asszonyi fecsegéssel, ha csak a fele is igaz annak, mit a vendége elmondott, akkor a keze is messzire elér, akár még börtönbe is kerülhet. Feleségével és lányával együtt próbál minnél többet megtudni Osziptól a gazdájáról. A polgármester intézkedik, hogy senki se zavarja a pihenő Hlesztakovot, és mindenkit azonnal küldjenek el, aki valamilyen kérvénnyel vagy panasszal akar zavarni.

 

Negyedik felvonás

A város urai a polgármesternél gyűltek össze, és rettegve várják, hogy mi történik. Tanácstalanul topognak, hogy mit tegyenek, amikor köhécselést hallanak Hlesztakov szobájából. Fejvesztve rohannak az ajtó felé. Hlesztakov végre kijön, vidáman ébredt, tetszik neki a vendéglátás, és különösen a háziasszony és a lánya nyerte el a tetszését.
Az urak szinte remegve, egymás után sorban járulnak Hlesztakov színe elé, ő mindenkit meghallgat, és Hlesztakov valamennyitől pénzt kér, természetesen csak kölcsön, mit boldogan adnak meg neki, közben segítséget kérnek ügyeik elintézéséhez. Artyemij Filippovics pedig mindenkiről lerántja a leplet, a város összes szennyesét kiteregeti, felajánlja, hogy írásban is feljelentést tesz. Dobcsinszkij pedig abban kéri a segítségét, hogy házasságon kívül született gyermekét törvényesítse.
Miután az urak távoznak, Hlesztakov rájön, hogy valami „nagykutyának” nézték, roppant mulatságosnak tartja a helyzetet. Úgy dönt, hogy a vele történteket megírja Trjapicskinnak, aki majd valami jó kis tárcát kerekít ebből a mulatságos helyzetből. Hlesztakov elégedett, több mint ezer rubelt sikerült összeszednie az uraktól. Oszip azonban arra biztatja, hogy addig menjenek el, amíg jó dolguk van, és amíg önszántukból távozhatnak.
Kérelmezők járulnak Hlesztakov elé. A kereskedők elmondják, hogy a polgármester mennyire kihasználja őket. Magától értetődőnek tartja, hogy a legdrágább dolgokat is ingyen kapja, és nemcsak ő, hanem az egész családja, de annak ellenére, hogy minden kívánságát teljesítik, még ezzel sem elégedett. Hogy segítsen rajtuk, ötszáz rubelt, élelmiszert és egy ezüsttálcát ajánlanak fel neki, amit Hlesztakov csak a rábeszélésnek engedve fogad el. Az altiszt felesége is elpanaszolja, hogy teljesen jogtalanul, tévedésből vesszőztette meg a polgármester.

„Hlesztakov: Hogy segítsünk ezen most már?
Altisztné: Ezen most már sehogy. De szabjál ki rá büntetéspénzt a tévedéséért! Mér szalasszam el a szerencsémet. Nagyon jólesnék most az a kis pénz!”

Mihelyt újra magára marad, megjelenik a polgármester leánya, Marja Antonovna akinek azonnal udvarolni kezd, térdre borul előtte. Éppen ekkor lép be a polgármester felesége, aki megdöbbenve látja, hogy egy olyan fruska előtt, mint a lánya, térdel egy ilyen hatalmas úr. A lánya sírva elrohan, Hlesztakov pedig hevesen elkezd udvarolni a polgármesterné asszonynak, és előtte is térdre borul. Visszatér Marja Antonovna, aki megdöbbenve látja, hogy Hlesztakov most az anyja előtt térdel. Hlesztakov pedig a polgármesterasszony legnagyobb meglepetésére, megkéri tőle a lánya kezét.
A polgármester, miután megtudja, hogy a kereskedők és az altiszt felesége panaszt tettek rá, remegve kéri Hlesztakovot, hogy könyörüljön rajta.

„Polgármester: Ezek a boltosok... csak sápítoznak itt a kegyelmes uram fülébe... Becsületszavamra, fele se igaz! Ők a tolvajok, ők csalják a népet! Az altisztné is hazudott, dehogy vesszőztettem én meg. Ő vesszőztette meg magát.
Hlesztakov: Forduljon föl, bánom is én, az altisztnét.
Polgármester: Ne higgyen nekik! Ne higgyen nekik! Szemenszedett hazugság minden szavuk. Egy csecsemő sem hinne ezeknek. Hazug mind egy szálig - akárki megmondja a városban. Bátorkodom kijelenteni, kérem: olyan zsiványbanda, mint ezek, még nem volt a föld hátán.”

Felesége újságolja neki az örvendetes hírt, hogy mekkora szerencse érte a házukat. A polgármester először azt hiszi, felesége megbolondult, hiszen egy ekkora úr nem kérheti meg a lányuk kezét, majd mikor bebizonyosodik, hogy nem női locsogásról van szó, örömében ugrándozva veszi tudomásul az eljegyzést.
Hlesztakov azt mondja, hogy egy napra el kell mennie, egy gazdag nagybácsikájához, az útra leendő apósától elfogad még nyolcszáz rubelt, és hogy kényelmesen utazzon, egy szőnyeget a kocsiba.

 

Ötödik felvonás

A polgármester boldogan tervezi családjával a rájuk váró fényes jövőt. Péterváron fognak lakni, és mivel a veje „pertu-koma” minden miniszterrel; rá is biztosan vár majd egy fényes hivatal, talán még generális is lehet belőle. A polgármester a rá váró szemkápráztató karrier tudatában újra a régi, fölényes hangnemben beszél a kereskedőkkel. Nem is akarja leplezni felháborodását, hogy képesek voltak bepanaszolni őt a „revizor” előtt. A kereskedők megalázkodva könyörögnek bocsánatáért.
Az urak a feleségeikkel együtt a polgármester házának vendégei, lelkesen gratulálnak az eljegyzéshez. Egymást túllicitálva dicsérik a polgármestert és az egész családját, a polgármesterasszony máris érezteti vendégeivel, hogy ő fölöttük áll. Az általános örömünneplés közepébe érkezik meg a postamester a lehető legrettenetesebb hírrel. Fölbontotta Hlesztakov levelét, amit Trjapicskinnak írt, ebből világosan kiderül, hogy nem ő a revizor. A. postamester felolvassa a megdöbbent társaságnak a levelet.
„Édes komám, Trjapicskin! Sietek megírni, milyen csudák estek velem. Az úton valami bakatiszt úgy megkopasztott, hogy egy fitying nélkül maradtam. A fogadós már le akart ültetni. De mi történik? Pétervári eleganciámról és gavalléros ábrázatomról ítélve egy egész város holmi nagyfejű revizornak néz! Most a polgármesternél lakom, nincs egyéb gondom, mint nyakra-főre udvarolgatni a házikisasszonynak meg a mamának. Csak azt nem tudom még, melyiknél kötök ki. Valószínűleg előreveszem a mamát, mert igen elszánt hölgynek látszik... Emlékszel, komám, milyen szűk napokat láttunk? Mikor hozomra ebédelgettünk? Meg amikor gallérom fogva pöndörített ki a cukrász, mert azt találtam mondani, hogy majd fizet az angol király. Hát fordult a kocka, komám! Mindenki pénzzel töm, van, amennyi csak kell! Csuda figurák az itteniek! Meghalnál a röhögéstől, ha látnád ezt a galériát! Akarsz jó témát? Írd meg őket, komám! Itt van a polgármester: buta, mint a szamár...” Hlesztakov sorban a többieket is jellemzi, nem a leghízelgőbb módon. Az urak elhűlve olvassák a levelet, megsértődnek a jellemzéseken, a polgármester őrjöng, hogy egy „kákabélű taknyos” így át tudta őt rázni, őt, aki három kormányzót vezetett az orruknál fogva, olyan lókötőket, akik a fél világot összelopták. Így most köznevetség tárgya lesz, és ami a legrosszabb: „Végül majd akad egy nyavalyás firkász, aki komédiát fabrikál belőle. Fütyül a rangra, címre! Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől! - Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!...”
Végül rájönnek, hogy ezt az egészet Bobcsinszkij és Dobcsinszkij indította el, ők kiáltottak ki egy éhenkórászt revizornak, és egyesült erővel támadnak a két földbirtokosra. Ekkor egy csendőr érkezik, hogy tudassa a polgármesterrel, Pétervárról megérkezett a revizor úr, és a fogadóba kéreti a polgármestert.
A darab néma jelenettel ér véget: a szereplők groteszk pózba merevednek.

 

 

A köpönyeg /1842/

 

A köpönyeg a szerző hivatalnok-történeteinek legjelesebbje. Akakij Akakijevics tragikomikus sorsán keresztül rajzol hiteles képet a pétervári kis- és nagyhivatalok és a hivatalnokok világáról. A címben jelzett köpönyeg köré szerveződik az egyszerű cselekmény.
„Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken. Nincs a világom mogorvább valami a mindenféle ügyosztálynál, kancelláriánál, egyszóval a különféle hivatali testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő személyében az egész társadalmat sértik meg.”
Az ügyosztályon szolgált Akakij Akakijevics, családneve szerint, Basmacskin, már a nevéből is kitűnt, hogy a cipőtől származott. „Már senki sem emlékszik, hogy mikor került a hivatalba. Alacsony volt, kopasz, munkatársai gúnyolódásainak állandó céltáblája, aki azt is eltűrte, hogy füle hallatára űzzenek csúfot belőle, csak a legvégső esetben szólt rá a gúnyolóra: 'Hagyjanak békében! Minek bántanak?!' Ezekbe a szívekbe markoló szavakban más szavak is csengtek: Hiszen én felebarátod vagyok. És ez a szegény fiatalember eltakarta az arcát tenyerével, s azután is, egész életén át sokszor összerettent, amikor látta, milyen sok embertelenség van az emberben, milyen sok vadság rejtőzik a finom nagyvilági külső alatt, Istenem, még abban az emberben is, akit ország-világ nemesnek, becsületes embernek ismer.”
Akakij Akakijevics élete egyhangú, hivatali munkáján, a másoláson kívül semmi nem érdekli. Egyszer egy jóindulatú főnöke egy komolyabb munkát is rábízott, de erre már képtelen volt.
„Aligha akadna ember a világon, aki annyira egybeforrott volna a hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanók, hogy buzgón szolgált, nem, nem, ő szeretettel szolgált hivatalában. Ott, másolás közben, valami sajátos, változatos és kellemes világ tárult ki előtte. Arcán gyönyörűség tükröződött. Némelyik betűt különösen szerette; ha másolásban ezekhez ért, egészen magánkívül volt, elmosolyodott, kacsintott egyet-egyet, még a szájával is segített, úgyhogy az arcán szinte el lehetett olvasni minden betűt, amelyet a tolla a papírra vetett.”
Míg hivatalnoktársai a munka után szórakozni mentek, vagy családjukkal múlatták az időt, Akakij Akakijevics otthonában sem foglalkozott a másoláson kívül egyébbel. Ha nem vitt haza munkát, akkor egyszerűen csak saját gyönyörűségére másolt egy szöveget.
Életében talán semmi jelentős nem történt volna, ha a pétervári hideg közbe nem szól. Akakij Akakijevics köpönyege bizony elég ócska darab volt, viselőjének már semmilyen védelmet nem nyújtott a zord idő ellen. Így Akakij Akakijevics bárhogy is húzta-halasztotta volna a dolgot, nem tehetett egyebet, elvitte a köpönyeget a szabójához, Petrovicshoz. „Akakij Akakijevics úgy ment át a konyhán, hogy még a gazdasszonya sem vette észre.”
Akakij Akakijevics sajnálkozva látta, hogy most Petrovics kivételesen józan, így nem számíthatott árengedményre. A szabó szerint azonban a régi köpönyege már teljesen használhatatlan, újat kell csinálni. „Az új szóra mintha hályog ereszkedett volna Akakij Akakijevics szemére, és minden összekuszálódott előtte, ami a szobában volt.” Petrovics szerint az új köpönyeg százötven rubelből jönne ki.
„- Százötven rubel egy köpönyegért?! - kiáltott fel szegény Akakij Akakijevics, méghozzá talán egyszer kiáltott fel, amióta a világon van, mert mindig nevezetes volt csendes beszédjéről.”
Ahogy hazafelé ment, semmit nem érzékelt a külvilágból, egy kéményseprő összekormozta, mész hullott a fejére. Egyetlen reménye maradt, ha vasárnap keresi fel a szabót amikor az részeg, akkor hátha mégiscsak rááll, és elvállalja a köpeny megjavítását. Petrovics azonban részegen is hajthatatlan, a köpönyeget nem lehet megfoltozni, újat kell csinálni. „Ekkor végre belátta Akakij Akakijevics, hogy új köpönyeg nélkül nem lehet megúszni, és egészen kétségbeesett.” Hiszen százötven rubel előteremtése számára lehetetlennek tetszett, bár abban is biztos volt, hogy a szabó ennél kevesebből is ki tudná hozni. A felét talán elő tudná teremteni, hiszen hosszú évek alatt garasonként negyven rubelt félretett. Ahhoz tehát, hogy elkészüljön az új ruhadarabja, spórolnia kell. Lemondott az esti teázásról, óvatosan kell az utcán járnia, hogy ne kopjon a cipőtalpa, spórolnia kell a fehérnemű mosatásával, tehát amint hazaér, azonnal le kell venni, és régi hálókabátban kell otthon lennie. Bár nehezen szokta meg, de a spórolás egészen új színt hozott az életébe. A köpeny elkészülte életcéllá magasztosul számára.
„Ettől kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna vele, mintha nem lett volna egyedül, hanem valami kedves, bájos élettárs vállalta volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján, és ez az élettárs nem volt más, mint az a vastagon vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű köpönyeg. Arcáról és viselkedéséből eltűnt a kétség, a határozatlanság, egyszóval minden ingadozó, bizonytalan jellemvonás.”
Már semmi másra nem tudott gondolni, csak az új köpönyegére, egyszer még hibát is vétett a másolásban, ami még soha nem fordult elő vele. Amikor éjjel felriadt álmából, mert ez eszébe jutott, gyorsan keresztet vetett.
A köpönyeg azonban egy váratlan fordulatnak köszönhetően úgy tűnt, még hamarabb elkészül, mint ahogy azt remélték. A főnök ugyanis váratlanul nem negyven vagy negyvenöt, hanem hatvan rubel jutalomban részesítette. Így már csak három hónap koplalás, és együtt lesz a szükséges nyolcvan rubel. Ez a három hónap sem telt el tétlenül. Petroviccsal szüntelenül tervezték, részletesen megbeszélték, hogy milyen anyagból, milyen bélésből és színben készüljön el a nevezetes ruhadarab. Végül megvették a gyönyörű posztót, a béléshez szükséges kalikó anyagot, és a gallérnak nyusztprém helyett, ami nagyon drága, vadmacskaszőrmét. A köpeny elkészülte nagyot fordít a kisember életén: „...az a nap Akakij Akakijevics életének legünnepélyesebb napja volt, amikor Petrovics végre-valahára elhozta a köpönyeget.” Akakij Akakijevics már munkába is rögtön az új köpönyegben ment.
Ünnepélyes hangulatban sétált be a munkahelyére, és vigyázva bízta a kapus gondjaira. A hivatalban persze azonnal híre ment az új köpönyegnek, munkatársai egymás után szaladtak le, hogy megcsodálják. Egymás után gratuláltak neki, sőt a helyettes irodafőnök úgy döntött, ezt meg kell ünnepelni, és miután épp aznap volt a névnapja, mindenkit meghívott teára magához.
A helyettes irodafőnök előkelő kerületben lakott, egy elegáns házban. Amint Akakij Akakijevics megérkezett, üdvrivalgással fogadták, mindenki azonnal kitódult, hogy megnézze a köpönyeget.
Miután a pompás vacsora után hazafelé tartott, a sötét utcán megtámadták és elrabolták az új köpönyegét. Rögtön szólt a sarkon posztoló rendőrnek, aki az estből semmit nem vett észre. Őt azonban nem a rablás érdekelte, csak azzal törődött, hogy Akakij Akakijevics mit keresett éjszaka az utcán. Kétségbeesett állapotban tért haza. Háziasszonya szerint egyenesen a kerületi rendőrkapitányhoz kellene fordulnia. Ezt már másnap meg is tette, de nem sikerült beszélnie vele.
A hivatalában, amikor megtudták, mi történt, úgy gondolták, gyűjtést rendeznek a számára, de csak igen csekély pénzt gyűlt össze. Egy munkatársa jó tanáccsal próbált neki segíteni, forduljon egy tekintélyes személyhez, és attól kérjen segítséget.
Akakij Akakijevics megfogadta a jó tanácsot, és felkereste a hivatalban a tekintélyes személyt, azonban hosszan megvárakoztatta, mielőtt fogadta volna.
A tekintélyes személy egy barátja jelenlétében fogadta, és kimérten kérdezte tőle, hogy: mit óhajt. „Ezt a modort már jó előre betanulta; magára zárkózva a szobájában, tükör előtt tanulgatta egy héttel azelőtt, hogy elnyerte a tábornoki rangot és a jelenlegi állását.” Akakij Akakijevics bátortalanul adta elő kérését, ha esetleg a tábornok úr levelet írna a rendőrfőnöknek, az talán gyorsítaná az ügyintézést. A tekintélyes személy azonban ezt a kérést túl bizalmasnak találta, hiszen ez ellentmond az ügymenetnek. Akakij Akakijevicsnek egy kérvényt kellett volna írnia az irodafőnökhöz, aki továbbítja az osztályfőnöknek, aki a titkárnak adja át, és majd ő adná át neki. Ráripakodott Akakij Akakijevicsre, aki elájult, úgy vitték ki. A tekintélyes személy roppant elégedett volt magával, még barátja is félve tekintett rá. Akakij Akakijevicsre még senki nem ripakodott rá. Hazafelé tartva megfázott, beteg lett, másnapra belázasodott és meghalt.
A városban elterjed a híre, hogy a Kalinka-hídról egy kísértet, egy valaha volt kishivatalnok megtámadja a járókelőket, és lerángatja a köpönyegüket, bundákat rabol, egyszóval bosszút áll.
A tekintélyes személy később egy kis szánalmat érzett Akakij Akakijevics iránt, és érdeklődött felőle, hogy hátha a segítségére lehetne, de munkatársaitól megtudta, hogy már halott. Egy kicsit lelkiismeret-furdalás bántotta, de az esti összejövetelen már eszébe sem jutott. Egy este őt is megtámadta a kabátokra vadászó kísértet, és a halálra vált tekintélyes személy a félelemtől reszketve adta oda kabátját. Ezután nem hallottak többet a kísértetről, bár még egy ideig pletykáltak róla, és egyesek a város különböző pontjain látták feltűnni.
Egy Kolomna-negyedbeli éjjeliőr a saját szemével meglátta, bár megszólítani nem merte, csak némán követte, „...míg végül a kísértet hirtelen körülnézett, megállt, és azt kérdezte: Neked meg mi kell? - és akkora öklöt mutatott, amilyen ökle nincs is eleven embernek.
Az éjjeliőr azt felelte: semmit - és azonnal vissza is fordult. De a kísértet most már sokkal magasabb volt, óriási bajuszt viselt, valószínűleg az Obuhov-híd felé irányította lépteit, és eltűnt a koromsötét éjszakában.”

 

 

Lev Nyikolajevics Tolsztoj
/1828-1910/

 

Gazdag főnemesi család gyermeke volt, szüleit korán elveszítette. 1844-1847 között a kazanyi egyetem diákja volt, egyetemi tanulmányai után visszatért birtokára, és igyekezett emberségesen bánni jobbágyaival. 1851-ben csalódott szívvel katonatiszt lett a Kaukázusban. 1852-ben itt írta első könyvét, a Gyermekkort. 1854-1855-ben részt vett Szevasztopol védelmében. 1855-ben Pétervárra utazott, ahol megismerkedett korának legnevesebb íróival: Turgenyevvel, Goncsarovval, Osztrovszkijjal, Csernisevszkijjel és más írókkal.
1857 elején féléves utazást tett Franciaországban, Svájcban, Észak-Olaszországban, Németországban. Hazatérve a birtokára a parasztgyermekeket tanította, 1859-ben saját költségén iskolát nyitott birtokán, majd 1860-61-ben újabb külföldi utazást tett, hogy a népoktatást tanulmányozza falusi iskolái számára. Londonban találkozott Herzennel, hallgatta Dickens előadásait a nevelésről.
1862-ben megnősült, feleségül vette Szolja Andrejevna Berszet, aki hűséges segítőtársa volt. Ettől kezdve nem törődött birtoka ügyeivel, teljesen az irodalomnak élt.
Élete végén, 82 éves korában már nem bírta elviselni erkölcsi elvei és környezete fényűző élete között az ellentmondást. Egyszerű muzsiknak öltözve 1910. október 28-ra virradó éjszaka titokban elhagyta otthonát, vonatra szállt, az utazás közben tüdőgyulladást kapott, és az asztapovói vasútállomáson meghalt.

 

Művei:

1852 - Gyermekkor

1854 - Serdülőkor

1857 - Ifjúság

1856 - A földesúr délelőttje

1857 - Luzern

1863 - Újoncozás

1867 - Kozákok

1865-1869 - Háború és béke

1870-1875 - Mesék

1875-1877 - Anna Karenina

1882 - Vallomásaim

1886 - Ivan Iljics halála

1886 - Mit tegyünk tehát?

1886 - A sötétség hatalma

1889 - Kreutzer-szonáta

1890 - Az ördög

1898 - Mi a művészet?

1896 - Hadzsi Murat /Ekkor kezdi el írni, többször átdolgozza, még 1910-ben sem tartja véglegesnek./

1903 - Bál után

1900 - Feltámadás

1900 - Az élő halott

 

 

Anna Karenina /1875-1877/

 

Első rész

Az Oblonszkij-házban a nyugodt, boldog hangulat egy csapásra semmivé foszlott. A herceg lelepleződött felesége előtt, kiderült, hogy a ház ura egy rövid ideig viszonyt folytatott a francia nevelőnővel. A nevelőnő leplezte le magát és a herceget, egyszerűen levélben mindent megírt a hercegnőnek. Dolly feldúltsága a ház nyugalmát felbolygatta. Ha az egyébként igen jó kedélyű Oblonszkij az otthoni helyzetre gondolt, most egyáltalán nem tűnt olyan nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, mint általában szokott. Először a bűntudat kínozta; ha a felesége szemrehányásaira gondolt, bosszús lett, amelybe felesége iránti sajnálkozása vegyült. Tisztelte asszonyát, öt gyermekének anyját, kiváló embernek tartotta de úgy érezte, hogy bár azok a hölgyek, akikkel futó viszonyai voltak, az asszony nagyszerűségének nyomába sem érnek, de harmincnégy évesen ő még fiatal ember, nem kell lemondani az efféle hölgyek által nyújtott örömökről. Bosszúságán és rossz érzésein azonban felülkerekedett a megoldás lehetősége, most kilátástalannak tűnő helyzetén csak egyetlen ember segíthet: Anna, a nővére, aki okos asszonyi józanságával és tapintatával majd helyes irányba tudja Dollyt terelni.
Anna egy magas állású miniszteri tisztviselő, Alekszej Alekszandrovics Karenin felesége volt, és Sztyiva remélte, hogy ez a rokonság elegendő lesz ahhoz, hogy célját elérje, és az egyik moszkvai törvényszék elnöke lehessen. Annáék Pétervárott éltek.
Oblonszkij barátja, Levin, szerelmes Kitty Scserbackaja hercegnőbe, akinek a társasági élet egyik legkedveltebb személyisége, a fényes karrier előtt álló Vronszkij gróf is udvarol. Scserbackaja hercegnő, Kitty tizennyolc éves volt, a társaság ünnepelt szépsége, ez volt az első báli szezonja, és nagyobb sikert aratott, mint nővérei, Dolly és Darlja. Már az első báli szezonban két komoly udvarlója is akadt, Levin és Vronszkij gróf. Édesanyja és Kitty is, a néha félszeg Levin gróf helyett a remek karrier előtt álló Vronszkij udvarlását fogadták szívesebben. Levin megkérte a lány kezét, Kittytől azonban kosarat kapott. Levin a visszautasítástól megbántva elhagyja Moszkvát, és vidéki birtokára utazik. Kitty így mindent egy lapra tett föl, nem tehetett mást, mint abban reménykedett, hogy Vronszkij mihamarább megkéri a kezét.
Sztyiva a nővére elé ment ki a pályaudvarra, itt futott össze Vronszkij gróffal, aki édesanyja érkezését várta. A fényes katonai karrier előtt álló, tökéletes megjelenésű gróf a társasági hölgyek kedvence volt. Sztyiva sógornőének, Kitty Scserbackaja hercegnőnek udvarolt, s jól tudta, hogy anyósáék szívesen fogadnák mint kérőt.
Miután a vonat beérkezett, a gróf azonnal fölszállt a vonatra, hogy édesanyja fülkéjét megkeresse. A fülke bejáratánál udvariasan félreállt, hogy egy leszálló hölgynek utat adjon. Amint megpillantotta az elegáns dámát, rögtön tudta, hogy ez a hölgy csakis Oblonszkij húga, Anna Karenina lehet. Édesanyjától megtudta, hogy Anna volt az útitársa, és a fiaikról beszélgettek, Kareninának is van egy gyermeke, a nyolcéves Szerjozsa, akitől most először van távol.
Sztyapan Arkagyics boldog volt, hogy végre megérkezett a húga, s ahogy a hintólukhoz igyekeztek, összefutottak Vronszkijékkal. Sztyiva bemutatta a grófot a húgának. Az állomáson azonban valami rendkívüli történt, míg a hölgyek felszálltak a hintóba; Vronszkij és Oblonszkij elment, hogy megnézze, mi történt. Egy pályaőrt a tolató vonat elgázolt, Annát megrázta az eset, rossz előjelnek tartotta, Vronszkij miután látta Karenina zaklatottságát, kétszáz rubelt adott az özvegynek. Anna bátyával hazamegy, és Sztyiva nagyon bízik az asszony segítségében.
Anna valóra váltotta testvére reményeit, bár Dolly először minden béküléstől mereven elzárkózott, Anna okos, jóságos szavai végül meggyőzték, és annak békítési akciója sikerrel járt.
Moszkvában bált rendeztek, melytől Kitty nagyon sokat várt. Óriási műgonddal készült az estére, ruhája, frizurája, egész megjelenése és viselkedése maga volt a báj és a tökéletesség, mindenkit elbűvölt. Kitty azonban, aki szinte bálványozta Annát, és mindig is elbűvölte az asszony szépsége, de megrettenve vette észre, hogy az asszony bájai Vronszkijt is elbűvölték. Karenina velencei csipkével szegélyezett, mélyen kivágott fekete bársonyruhát viselt, mely szabadon hagyta telt vállát. Gyönyörű fekete hajában mindössze egy kis árvácskafüzér volt, ugyanolyan, mint ami az övét díszítette. Kittyt szörnyen bántotta, hogy a báli szezonban most történt meg először, hogy a gróf nem vele táncolta a mazurkát, azt a táncot, amitől azt remélte, hogy Vronszkij ekkor kéri meg a kezét.
Anna a bál másnapján elutazott Moszkvából, a vonaton a Vronszkijjal történt találkozáson gondolkodik. Az egyik állomáson leszállt, és a leszállók között a lámpafénynél megismerte Vronszkijt. Anna, bár próbált úgy gondolni a grófra, mint az elébe kerülő fiatalemberek egyikére, még csak gondolnia sem kéne rá, de most találkozásuk első pillanatában mégis boldog büszkeség fogta el. Vronszkij válasza, mely Annának arra a kérdésére vonatkozott, hogy miért utazik, már mindent eldöntött.
„- Miért utazom? - ismételte ő, a szeme közé nézve. - Hisz tudja - mondta -, azért, hogy ott legyek, ahol maga. Nem tehetek másképp.”
Ahogy a vonat megérkezett Pétervárra, Anna legelőször férjét pillantotta meg, de megnyugodni csak akkor tudott, amikor megtudta, hogy fia jól van és egészséges.
Az állomáson Karenin megismerkedik Vronszkijjal, és a gróf engedélyt kér a férjtől, hogy fogadónapjukon tiszteletét tegye a családnál. Anna otthonában először fiával találkozott. Úgy érezte, hogy házasságának egyetlen területe, ahol nem kell alakoskodnia, és nyíltan vállalhatja érzéseit, az a fiához, Szerjozsához fűződő kapcsolata.
Házassága soha nem volt boldog, szerelem nélkül ment férjhez a nála húsz évvel idősebb emberhez. A férje, ahogy Anna kis jóakarattal gondolta, végtére is derék ember, és a maga körében még jelentős személyiség is.

 

Második rész

Kitty teljesen belebetegedett a csalódásba, télen az orvosok konzíliumot tartottak a hercegi házban, végül arra a megállapodásra jutottak, hogy a legjobb lenne, ha a család gyógykezelés céljából egy rövid időre külföldre utazna, így nagyböjtben elutaztak.
Annáéknak a pétervári társaságuk három csoportból tevődött össze. Az egyik, a férje hivatalából adódóan, munkatársai, alárendeltjei. A másik csoport, amely Annához a legközelebb állt, azoknak az embereknek a csoportja, akik révén férje karriert csinált. Ennek a körnek Ligyja Ivanovna grófnő volt a központja. „Ez az öreg, csúnya, erényes és istenfélő nők köre volt s az okos, tanult, becsvágyó férfiaké.”
A harmadik kör végül, ahol az összeköttetéseik voltak a tulajdonképpeni nagyvilág, a bálok, estélyek, összejövetelek világa, ezzel a körrel Betsy Tverszkaja hercegnő révéri tartották a kapcsolatot. Betsy Vronszkij unokanővére volt, és az ő révén az általa szervezett társasági eseményeken feltűnés nélkül láthatta Annát. Anna, bár küzdött az érzései ellen, látszatra megpróbálta kerülni a grófot, nem tudott saját érzései ellen küzdeni. A társaság botrányra éhesen figyelte az eseményeket, Karenin mindaddig, amíg egy estélyen túlzottan feltűnővé nem vált Anna és Vronszkij félrevonulása, nem tulajdonított jelentőséget Anna viselkedésének. Úgy érezte, a féltékenység érzése nem méltó hozzá, és neki mint férjnek, kötelessége feleségét megóvni egy esetleges veszedelemtől. Hosszas tépelődés után szánta rá magát, hogy beszéljen Annával, arra kéri az asszonyt, hogy gondoljon gyermekükre, és ha bármit is érez a gróf iránt, legyen vele őszinte. Anna azonban úgy tesz, mintha nem értené férje szavait, és finoman átsiklik felette.
„Ettől az estétől új élet kezdődött Alekszej Alekszandrovics és a felesége számára. Semmi különös nem történt. Anna szokása szerint eljárt a társaságba, gyakran fordult meg Betsy hercegnőnél, s mindenütt együtt volt Vronszkijjal. Alekszej Alekszandrovics látta ezt, de semmit sem tehetett. Kísérlete elé, hogy magyarázkodásra kényszerítse, Anna valami derült csodálkozásból vont áthatolhatatlan falat. Kifelé minden a régiben maradt, befelé azonban a viszonyuk teljesen megváltozott. Amilyen erős volt államügyekben, Alekszej Alekszandrovics itt olyan erőtlennek érezte magát.” Úgy gondolta, Annát a gonoszság és a csalás szelleme szállta meg, ez akadályozza meg, hogy beszélni tudjon feleségével. Annát azonban nyolcévi boldogtalan házasság után a számára új érzés teljesen a hatalmába kerítette. Vronszkijnak majd egy éven át minden vágya Anna volt, mégis, amikor szerelmük beteljesedett, Annának le kellett küzdenie természetes szégyenérzetét és bűntudatát, Vronszkij pedig bűnösnek érezte magát, ahogy látnia kellett szerelme gyötrődését.
„Olyan hibásnak és bűnösnek érezte magát, hogy egy maradt csak neki, megalázkodni s bocsánatot kérni. Vronszkijon kívül azonban nem volt most már az életben senkije, bocsánat-esdeklésével feléje fordult. De ahogy ránézett, fizikai megaláztatást érzett s nem tudott szólni többet. Vronszkij pedig azt érezte, amit a gyilkosnak kell éreznie, amikor látja a testet, amelyet ő fosztott meg az élettől. Ez az élettől fosztott test a szerelmük volt; szerelmük első korszaka. Volt valami rettenetes és visszataszító az emlékezésben: mit kellett ilyen rettenetes árú szégyennel megfizetniük.”
Levin, ahogy Kitty kikosarazta, elhagyta Moszkvát, és visszatért birtokára. Az első időben még mindig elpirult és szégyellte magát, ha eszébe jutott számára szégyenteljes felsülése. Bár már három hónapja birtokán élt, nyugodt, békés körülmények között, boldogtalannak érezte magát, fájdalmasan érezte, hogy mennyire rossz egyedül élni.
Az idő elteltével azonban egyre kevesebbet gondolt a lányra, mindennap várta, hogy hírt kap Kitt házasságkötéséről. Idejét a gazdálkodás és az olvasás kötötte le. Februárban értesítést kapott, hogy bátyjának, Nyikolajnak az állapota romlott, és felutazott hozzá Moszkvába. Nyikolaj elzüllött évek óta, egy rossz hírű nővel élt együtt, testvére segítségét ritkán fogadta el, most azonban Levinnek sikerült elérnie, hogy elfogadja a felajánlott pénzt, és külföldi gyógykezelésre utazzon.
Barátja, Sztyiva is meglátogatta, akitől megtudta, hogy másik testvére, Szergej Ivanovics nyáron meglátogatja. Az a hír azonban, hogy Kitty nem ment férjhez, sőt beteg lett és külföldön van gyógykúrán, felzaklatta. Sztyiva, mint ahogy a társaság más tagja sem tudta, hogy Levin megkérte Kitty kezét, ők csak azt vették észre, hogy az ifjú egyszer csak eltűnt, mind a társasági életből, mind Moszkvából. Ő úgy gondolta, barátja egyszerűen megijedt a vetélytársától, Vronszkijtól, és nem merte felvenni vele a versenyt.
Vronszkij egész életét a társaságban elfoglalt helye, és katonai pályája határozta meg. Szerette az ezredét és az ezrede is szerette őt, mindenki abban bízott, hogy hamarosan magas tisztséget fog betölteni. Szerelméről, mely Annához fűzte, bajtársai közül senkivel sem beszélt, de viszonyukról mindenki tudott. Vronszkij édesanyja először még örült is fia szerelmi viszonyának, mert úgy gondolta, egy fiatalember életének egy adott korszakában egy magasabb körbeli viszony csak a hasznára lehet. Amikor azonban úgy érezte, ez a kapcsolat fia előrejutásának a gátja lehet, ő is és a család is ellenezte kapcsolatukat. „Ez a beavatkozás haragra lobbantotta, pedig ez az érzés ritka volt nála. Mi közük hozzá? Miért tartja mind kötelességének, hogy énvelem törődjék? S mit tolakodnak? Mert látják, hogy ez olyasmi, amit ők nem tudnak megérteni. Ha a szokott, közönséges és romlott nagyvilági viszony volna, békén hagynának. De érzik, hogy másvalami, hogy ez nem játékocska, ez az asszony drágább az életemnél. Ezt nem tudják megérteni, és ezért bosszankodnak. Akármilyen, s akármilyen lesz is még a sorsunk, mi csináltuk s nem bánjuk meg - mondta magában, a 'mi' szóba Annát is beleértve. - De nem, nekik tanítaniuk kell bennünket, hogyan éljünk. Fogalmuk sincs róla, mi az a boldogság; nem tudják - gondolta - hogy e nélkül a szerelem nélkül a mi számunkra nincs sem boldogság, sem boldogtalanság, nincs élet sem.”
Leginkább azért zavarta a beavatkozásuk, mert lelke mélyén érezte, hogy igazuk van. A szerelem, melyet Anna iránt érzett, tudta, hogy ez nem pillanatnyi fellángolás, de tisztában volt helyzetük kínosságával is, a titkolózásokkal, a csalással és a hazugsággal. Tudta, hogy ez a helyzet nem tartható fenn örökké. Anna bevallja szerelmének, hogy gyermeket vár. Már eddig is többször megpróbálta, hogy Annát helyzete megfontolására bírja, valljon be mindent a férjének, és hagyja őt el, de ez most már elkerülhetetlenné vált. Anna szerint azonban a férje nem egyezne bele a válásba, számára csak az lenne a fontos, hogy a botrányt elkerülje.
Szolgálati és társaságbeli elfoglaltságain kívül Vronszkijnak egy kedvtelése volt, a lovak és a lovaglás. Egy tiszti akadályversenyen ő is részt vett, azonban lova felbukott, miközben lovasát levetette a hátáról. Anna is a nézők között volt férjével, és amikor látta kedvese balesetét, nem tudta türtőztetni magát, csak arra tudott gondolni, hogy kedvese megsérült-e. A verseny után férje felelősségre vonja illetlen viselkedése miatt, és annyit kér tőle, hogy ezentúl fékezze magát. Annának azonban már nincs kedve alakoskodni, bevallja, hogy a gróf szeretője, férje iránt pedig csak gyűlöletet érez. Karenin annyit kér tőle, hogy amíg elhatározásra jut, addig is tartsa be a megfelelő illendő viselkedési szabályokat.
Kitty egy német fürdőhelyen pihen édesanyjával együtt, remélték, hogy ez a klíma egészségére jó hatással lesz. Az egyik előkelő hölgy társaságában feltűnt egy hozzá hasonló korú lány, aki nagyon nagy hatással volt rá, önfeláldozó és segítőkész viselkedésével.

 

Harmadik rész

Szergej Ivanovics Koznisev május végén érkezett meg öccséhez, Levinhez a birtokra, azzal az elhatározással, hogy itt kipiheni magát. Levin bárhogy is szerette testvérét, a faluhoz és a falusi élethez való vonzódásuk nagyon eltért egymástól. Levin szemében a falu az élet, a munka színtere volt, bátyja szemében a pihenésé. Együttlétük ezért volt nyáron különösen kellemetlen Levin számára, mert ez az időszak a szüntelen munkáé volt, őt egész nap elfoglalta a gazdaság, szinte semmi másra nem maradt ideje. Bátyja helytelenítette, hogy Levin nem vesz részt a közügyekben, nem törődik a zemtszvo ügyeivel, ő a gazdasággal kapcsolatos munkákat nem tartotta komoly munkának. Levin egyik nap beállt parasztjai közé a rét kaszálásba, és komoly kihívásnak tekintette, hogy bírja-e velük az egész napi komoly munkát. Este boldogan tért haza, úgy érezte, ez akár egy kúrának is beválna, ez az életforma remek gyógymód minden bolondságra. Levin egyik nap meglátogatta barátja, Sztyiva feleségét, Dollyt a birtokukon, mely nem volt tőle messze. Levin, Darla húgáról, Kittyről szeretne beszélni vele. Darla nem érti, hogy a férfi miért tűnt el olyan gyorsan Moszkvából, eddig ő sem tudta, hogy Levin kosarat kapott a húgától.
Karenin legbizalmasabb emberein kívül senki sem tudta, hogy mi történt otthon. Úgy érzi, igazságtalan, hogy ő bűnhődik az asszony hibája miatt.
„Nem lehetek boldogtalan, mert egy megvetésre méltó nő félrelépett; az én kötelességem, hogy nehéz helyzetemből, amelybe ő juttatott, a legjobb kivezető utat megtalálja.” Megpróbált minden lehetőséget végiggondolni. Az elválást, a külön költözést, a párbajt. De egyiket sem találta megfelelőnek. Végül úgy döntött, hogy vallási meggyőződésének is az a megfelelő eljárás, ha megbocsát a bűnös asszonynak, és nem dobja el magától. Örömmel gondolt arra, hogy senki sem mondhatja majd rá, hogy ilyen fontos dologban nem a vallás szabályaival összhangban járt el. Amint elhatározásra jutott, azonnal levelet írt Annának, aki még mindig a birtokukon volt.
„Utolsó beszélgetésünk során azt a szándékomat fejeztem ki, hogy tudtára adom, beszélgetésünk tárgyában mit döntöttem. Alaposan végiggondolva mindent, most azért írok, hogy ígéretemet teljesítsem. Határozatom a következő; akármit is vétett, úgy vélem, nincs jogom elszakítani a köteléket, amellyel felsőbb hatalmak kötöttek össze minket. A családot nem lehet a házastársak egyikének a szeszélye, önkénye vagy akar félrelépése miatt földúlni; a mi életünknek is folynia kell, ahogy idáig folyt. Erre van szükségem nekem, önnek, a fiának. Meg vagyok győződve, hogy megbánta s meg fogja bánni, ami levelem írására okot ad s együttműködik még velem, hogy viszályunk indítékát gyökerestől kitépjük s a múltat elfeledjük. Ellenkező esetben elképzelheti, mi vár önre s a fiára. Minderre élőszóval, remélem, még részletesebben is visszatérhetek. Minthogy a nyaralószezon vége felé jár, megkérem, hogy minél előbb, de legkésőbb keddig költözzék vissza Pétervárra. Költözésére a szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére különös súlyt helyezek.”
A levelét megszólítás nélkül franciául írta, így kevésbé hangzott ridegen, mint anyanyelvén, és még pénzt is mellékelt hozzá. Anna megmutatta a levelet Vronszkijnak, aki szerint most már csak egyetlen lehetőségük van, ha Anna elhagyja a férjét. Anna azonban képtelen dönteni, és úgy határoz, hogy visszautazik Pétervárra, és majd akkor dönt. Otthon, miután találkozik a férjével, Karenin elmondja, hogyan döntött. A kérése annyi, hogy a házukban ne találkozzon Vronszkijjal, és a világ ne vegyen észre semmit, ennek fejében élvezheti egy becsületes nő minden jogát.

 

Negyedik rész

Kareninék továbbra is egy házban éltek, a világ számára mint férj és feleség, egymás szemében azonban idegenek voltak. Anna nem szakította meg kapcsolatát Vronszkijjal, és ezt a férje is tudta. A helyzet mindhármójuk számára elviselhetetlen volt, csak abban reménykedtek, hogy történik valami, ami ezt a kínos és elviselhetetlen állapotot megszünteti. Anna télen beteg lett, és levelet írt Vronszkijnak, hogy látogassa meg. A férfi később ért a palotához, és találkozott Anna férjével. Karenin úgy dönt, hogy elhagyja otthonukat, Moszkvába költözik, és megindítja a válópert. Annát majd az ügyvéd értesíti, Szerjozsát természetesen magával viszi. Anna csak annyit kér tőle, hogy a fiát ne vegye el tőle, és vele is közli, hogy gyermeket vár.
Karenin másnap felkeresett egy híres pétervári ügyvédet, de úgy döntött, hogy a válóper megindítását még egyszer átgondolja.
Sztyiva Moszkvában felkereste sógorát, és ekkor tudta meg tőle, hogy házasságuk felbomlóban, így már nem érzik, magát a családhoz tartozónak, ezért meghívásait sem fogadhatja el. Sztyiva csak annyit kér Karenintől, hogy mielőtt elhamarkodottan döntene, beszéljen a feleségével, aki nagyon szereti Annát. Karenin végül mégis elmegy felesége bátyjának a családjához, és Levinnel is megismerkedik.
Levin itt találkozott hosszú idő után újra Kittyvel, bár előre számított, hogy a lány is jelen lesz a nővére házában. Dolly hiába próbálta Karenint jobb belátásra bírni, minden érve hasztalan volt. Ő mindent megtett az asszonyért, elfogadta a bűnös viszonyát, csak a látszat fenntartását kérte, de az asszony erre is képtelen volt.
„- Megbocsátani nem tudok és nem akarok, de nem is tartanám igazságosnak. Én ezért az asszonyért mindent megtettem, s ő beletaposta a sárba, amely az eleme. Nem vagyok rossz ember, soha senkit sem gyűlöltem, de őt lelkem minden erejéből gyűlölöm s már csak azért sem tudok megbocsátani neki, mert a sok rosszért, amit ellenem elkövetett, nagyon is gyűlölöm...”
Levin és Kitty találkozása a lehető legjobban sikerült, megbeszélték, hogy másnap felkeresi a lány szüleit, és megkéri a kezét.
Valami mégis közbejött ami megváltoztatta Karenin elhatározását, sürgönyt kapott Annától. „Meghalok, kérlek, könyörgöm, jöjj. Nyugodtabban halok meg, ha megbocsátasz.” Bár először úgy gondolta, ez is csak ámítás, de aztán eszébe jutott, hogy esetleg ezek már a szülési fájdalmak, és azonnal hazautazott. Felesége betegágya mellett Vronszkijt találta. Anna egészséges leánygyermeknek adott életet, de az orvos szerint az asszonynak már nincs sok hátra. Anna nem volt magánál, félrebeszélt; csak azt akarja, hogy férje bocsásson meg neki és Vronszkijnak is.
„Vronszkij odament az ágy széléhez s ahogy Annát meglátta, megint elfödte az arcát a kezével.
- Vedd le a kezedet, nézz rá. Szent - mondta. - Úgy, ne takard az arcod, csak ne takard! - szólt rá haragosan. - Alekszej Alekszandrovics, vedd le a kezét! Látni akarom!
Alekszej Alekszandrovics megfogta Uronszkij kezét, elhúzta az arcáról s elszörnyedt, annyi szenvedést és szégyent látott rajta.
- Add neki a kezed! Bocsáss meg neki!
Alekszej Alekszandrovics odanyújtotta a kezét s nem tudta visszatartani a szeméből omló könnyeket. ...Azután, hogy Alekszej Alekszandroviccsal beszélt, Vronszkij kiment a Karenin-ház elé s megállt; alig tudott ráeszmélni, hol van és hová is kell mennie vagy hajtatnia. Megszégyenültnek, megalázottnak és bűnösnek érezte magát, a lehetőségtől is megfosztva, hogy gyalázatát lemossa. Ki volt ütve, úgy érezte, a kerékvágásból, amelyben idáig olyan büszkén és könnyedén haladt. Élete oly szilárdnak látszó szokásai és szabályai egyszerre hazugnak és alkalmazhatatlannak bizonyultak. A megcsalt férjet, aki idáig szánalmas lény volt, boldogságának véletlen és kissé komikus akadálya, egyszerre csak Anna hívja vissza s emeli megalázkodást sugalló magasba; a férj pedig nem bizonyult sem gonosznak, sem hamisnak, sem nevetségesnek ebben a magasban, hanem jónak, egyszerűnek és fenségesnek. Ezt nem lehetett nem éreznie. A szerepek fölcserélődtek. Érezte a férj nagyságát és a maga megalázottságát, az ő igazát és a maga hamisságát. Azt érezte, hogy a férj bánatában is nagylelkű volt, ő pedig a csalásban aljas és kicsinyes. De aljasságának a beismerésre ezzel az emberrel szemben, akit jogtalanul megvetett, kis része volt csak a bajának. Kimondhatatlanul boldognak érezte magát, mert szenvedélye, amely az utóbbi időben, úgy rémlett, kihűlőben volt, most, amikor tudta, hogy Annát örökre elveszítette, erősebb lett, mint valaha. A betegsége alatt látta meg egészen, kiismerte a lelkét, s úgy tűnt föl, mintha idáig nem is szerette volna. S épp most, amikor megismerte, s megszerette, úgy, ahogy szeretnie kellett, meg volt alázva előtte s örökre elvesztette, szégyenletes emléket hagyva maga után. De mindennél szörnyűbb volt, az a nevetéses és szégyenteljes helyzet, amikor Alekszej Alekszandrovics megszégyenült arcáról lefejtette a kezét. Ott állt a Karenin-ház előtt, fejveszetten s nem tudta, mit kezdjen.”
Hazament, de nem tudta feldolgozni a történteket, úgy érezte, ha Annát elveszti, nincs értelme semminek, zavarodott állapotában öngyilkosságot kísérelt meg, de a lövést elvétette, nem halt meg, csak megsebesült.
Anna felgyógyult, Karenin szánta őt, szánta a fiát, és szánta Vronszkijt is, amikor megtudta, mit tett, az újszülött kislány iránt azonban egész különös gyöngéséget érzett. Szinte anélkül, hogy észrevette volna, megszerette a kislányt. Betsy meglátogatta Annát, és tőle tudta meg, hogy a férfi el akar utazni, Anna azonban még elbúcsúzni sem akar tőle. De nem tudta magát sokáig becsapni.
Karenin belátta, hogy jelenléte Annát csak zavarja, így úgy döntött, felajánlja neki a válást. Vronszkij közben meggyógyult, egy taskeni megbízást kapott, ami pályáján nagy előrelépést jelentett volna. Mikor Anna másodjára is azt üzente, hogy elbúcsúzni sem akar tőle, egyenesen a Vronszkij-házba hajtott. Anna nem tudott nemet mondani Vronszkijnak, mindketten úgy gondolták, ennek így kellett történnie. Anna megtudta bátyjától, hogy közbenjárása sikerrel járt, és elérte sógoránál, hogy beleegyezzen a válásba, csak azt nem tudta, hogy döntött fiáról, Szerjozsáról. Vronszkij amit korábban lehetetlennek tartott, lemondott a taskeni megbízásról, és kilépett a szolgálatból. Anna egy hónappal később lányával és Vronszkijjal Olaszországba utazott, a válóper megindítását pedig nemcsak, hogy nem kérte, de önként lemondott róla. Alekszej Alekszandrovics Karenin egyedül maradt fiával és magányával.

 

Ötödik rész

A Scserbackaja család az esküvőre készült, Levin a boldogságtól szinte eszelős állapotban volt, el sem tudta képzelni, hogy egy olyan csodálatos lány, mint Kitty szeretheti őt. Még az esküvő előtti nap sem volt biztos magában, felkereste mennyasszonyát, és felajánlotta neki a visszalépést, ha esetleg Kitty megbánta volna a döntését. Csak nehezen értette meg, és tudta elhinni, hogy tényleg meghódította a leány szívét. Az esküvő óriási pompával zajlott le a hercegi házban, és Kitty döntése szerint, nem külföldre utaztak nászútra, hanem eljövendő életük színhelyére, falura.
Vronszkij már három hónapja utazott Annával Európában, látták Velencét, Rómát, Nápolyt, most egy kisebb itáliai városban akartak megpihenni.
Anna közös életük első időszakában maradéktalanul boldognak érezte magát, nem zavarta, hogy a társaság szemében bukott nő lett, hogy fiától távol van, csak az számított, hogy Vronszkij mellette van. A gróf, bár mérhetetlenül szerette Annát, úgy érezte, boldogsága nem teljes. Eleinte élvezte a civil ruha adta szabadságot, azt, hogy a nap minden percét Annával töltheti. De ő ízig-vérig társasági ember, aki a mozgalmas társasági élethez szokott, és ez a nagy nyugalom unalmas számára. Így érdeklődése a festészet felé fordult, Anna képét is megfestette, és gyűjtötte is a festményeket. Végül megunták a városi életet, és úgy döntöttek, visszautaznak Oroszországba, falura.
Levin három hónapja élvezte a boldog házaséletet, és be kellett látnia, hogy egész más, mint ahogy ezt legénykorában elképzelte. Addig úgy gondolta, hogy ha ő nősülésre adja a fejét, az ő kapcsolatában féltékenykedés, veszekedés, és ehhez hasonló semmiségek fel sem merülhetnek. Ez ezalatt a rövid idő alatt nemcsak hogy előfordultak, de jórészt ezek határozták meg közös napjaikat. Értesítést kapott, hogy testvére, Nyikolaj a halálán van, azonnal utaznia kell. Kitty is vele akar menni, ez bántja Levint, hogy féltékenysége vagy ragaszkodása ennyire nem ismer határokat, ez olyan, mintha rab lenne. És felesége már csak azért sem jöhet, hiszen ott van bátyja felesége is, akivel rossz híre és múltja miatt Kitty nem találkozhat. Végül Kitty akarata győzött, elkísérte a férjét, és mindenben férje segítségére volt, önfeláldozóan ápolta a nagybeteg férfit. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor bátya meghalt, tudta meg, hogy felesége gyermeket vár.
Karenin nehezen ocsúdott Anna távozása után, úgy érezte, gúny és megvetés céltáblája. Csak kevés ember volt, akire barátjaként gondolt, az asszonyok közül egyedül Ligyija Ivanovna grófnőre gondolt jó érzésekkel. Az asszony az öregedő nők azon csoportjába tartozott, akik szükségét érezték, hogy valakiért mindig rajongjanak.
Korán férjhez ment, de ura alig pár hónappal házasságkötésük után elhagyta, bár sosem váltak el. Most a jótékonykodásban lelte örömét, boldogan ajánlotta fel Kareninnak, hogy elvállalja házának vezetését, és segítségére lesz Szerjozsa nevelésében. Anna, miután megtudta, hogy a grófnő férje házában van, levélben fordult hozzá, és arra kérte, hogy hadd láthassa a fiát. Karenin ebbe nem látott semmi helytelent, de a grófnő hatására belátta, hogy ez nem tenne jót Szerjozsának, hiszen ő úgy tudja, hogy az édesanyja meghalt. A grófnő kimért szavakkal válaszolt Anna levelére, amellyel elérte a célját, vérig sértette az asszonyt.
Anna úgy érezte, ezt nem bírja tovább, visszautaztak Pétervárra, ahol a legjobb szállodák egyikében béreltek két lakosztályt. A pétervári társaság hideg megvetéssel vette tudomásul Anna jelenlétét. Vronszkij még bátyja feleségét, Varját sem tudta rávenni, hogy fogadja Annát. Anna úgy döntött, hogy semmivel sem törődve meglátogatja a fiát. A játékboltban órákig válogatta a Szerjozsának szánt ajándékokat, és másnap reggel nyolckor már régi házukban volt, hiszen ilyenkor még a férje aludni szokott. A cselédség azonnal megtudta, hogy a házban van, alig pár szót tudott váltani Szerjozsával, amikor a dada már arra kérte, hogy távozzon. Ahogy a szobából kilépett, szembetalálkozott Kareninnal.
„Ahogy Annát meglátta, megállt és meghajtotta a fejét. Noha csak most mondta, hogy az ura jobb és különb nála, a gyors pillantás, amit - alakját minden részletében fölmérve - rávetett, elég volt, hogy utálat, harag s a fia miatt irigység fogja el. Egy hirtelen mozdulattal leengedte a fátylát s lépteit meggyorsítva, csaknem úgy futott ki a szobából.” Még az oly sok szeretettel válogatott játékokat sem tudta fiának odaadni.
Anna felzaklatott állapotban tért vissza az üres szállodai szobájába. Fogalma sem volt, hogy Vronszkij merre jár. Attól tartott, elvesztette a férfi szerelmét. Egyik este Anna úgy döntött, hogy elmegy az operába, és erről Vronszkij minden tiltakozása ellenére sem mondott le. Vronszkij rokonai és a társasági élet minden fontosabb személye ott volt az előadáson, és Vronszkijnak látnia kellett, hogy Annát régi barátnői egy szóra sem méltatják, sőt az egyik társaságbeli hölgy, Kartaszova durván megalázta. Anna az előadás vége előtt távozott. Vronszkij azt, hogy mi történt bátyja feleségétől, Varjától tudta meg. Anna páholya szomszédos volt Kartaszováékkal, és az asszony férje beszédbe elegyedett Annával, mire az asszony azt mondta, hogy gyalázat Anna mellett ülni. Mire Vronszkij visszaért a szállodába, Annát már ott találta könnyek között, és őt okolta megaláztatásaiért.
„Vronszkij sajnálta, de mégis neheztel rá. Bizonygatta szerelmét, mert látta, hogy csak ez az egy csillapíthatja, de ha szóval nem is, lelkében szemrehányást tett neki.
S ezeket a szerelmi fogadkozásokat, amelyek Vronszkij előtt olyan ízetlennek tűntek föl, hogy szégyellte kimondani, Anna magába itta, s lassan megnyugodott.”

 

Hatodik rész

Dolly a gyermekeivel és az édesanyjával a húgánál töltötte a nyarat Levin birtokán. Sztyiva is meglátogatta a családját, és pár napra elmentek vadászni. Levin nem törődve azzal, hogy házigazdához méltatlanul viselkedik, hazaküldi egyik vendégét, mert úgy találta, udvarol a feleségének. Dolly elhatározta, hogy meglátogatja Annát, hiszen birtokuk nincs messze Lemnéktől. Az utazás alatt Annán gondolkodott. Érthetetlen számára, hogy az emberek miért támadják Annát. Hiszen egyetlen bűne volt, hogy boldog akart lenni, élni akart. Ő alig él, boldognak sem nevezné magát, lehet, hogy ő is megtette volna. Abban sem biztos, hogy jól tette, hogy akkor hallgatott Annára. Lehet, hogyha akkor elhagyta volna férjét, talált volna valakit, akivel kölcsönösen megszerették volna egymást. Dollyt elbűvölte az a látható jólét, amiben Annáék éltek, az a luxus, ami mindenhol jelen volt, az ételekén át, a berendezésen keresztül. Ő tudta jól, hogy egy ilyen háztartást fenntartani nem kis munka és idő, és azt is látta, hogy ez nem Anna műve. Annára csak a bájos társalkodó szerepe maradt, mindenről Vronszkij gondoskodott. Anna óriási szeretettel fogadta sógornőjét, Vronszkij pedig arra kérte kedves vendégüket, hogy beszéljen Annával. Hiszen ő tisztában van helyzetük tarthatatlanságával, amitől Anna szenved, és ettől ő sem érzi jól magát. Egyébként az ő helyzete is tarthatatlan, hiszen még lányát sem veheti a nevére, ha fia születne, az nem örökölhetne utána, ő sem viselhetné a nevét „...s akármilyen boldog a családi életünk, köztem és köztük nem lesz kapocs. Kareninok.” Hiába próbált meg Anriával helyzetükről beszélni, de nem járt sikerrel. Arra kéri Dollyt, beszéljen vele, vegye rá, hogy írjon a férjének és kérje a válást. Hiszen ő csak akkor kérheti az uralkodótól az örökbefogadást, ha Anna már elvált. Akkor végre elveheti feleségül is, és Anna is rehabilitálva lesz a társaságban. Ő megérti, hogy az asszonynak ez milyen kínos, de most ez az egyetlen megoldás. Darlja Alekszandrovna meglepődik, amikor megtudja, hogy Annának már nem lehet több gyermeke. De Anna nem is akar többet, hiszen egyre attól fél, hogy elveszti Vronszkijt, és úgy gondolja, csak akkor tarthatja meg, ha külsejét meg tudja őrizni. Azonkívül a gyerekei boldogtalanok lennének, akiknek semmijük se lenne, hiszen még a nevük is egy idegené lenne. Dolly megpróbálja meggyőzni Annát, hogy írjon a férjének, tegyen meg mindent a válás érdekében, hogy Vronszkij felesége lehessen. De a férje most teljes mértékben Ligyija Ivanovna hatása alatt áll, soha nem egyezne bele, de még ha ez meg is történne, ő megalázná magát, és a fiát soha többé nem láthatja. „Két lényt szeretek, értsd meg, szinte egyformán; mind a kettőt jobban, mint magamat - Szerjozsát s Alekszejt.... Ezt a két lényt szeretem csak s az egyik a másikat kizárja. Nem kapcsolhatom össze őket, pedig ez az egy, amire szükségem van. Ha ez nem megy, akkor mindegy. Egész mindegy. És valahogy majd csak vége lesz; ezért nem tudok és nem szeretek beszélni róla. Ne korholj hát és ne ítélj meg. Te, a te tisztaságodban el sem tudod képzelni, amit én szenvedek.”
Dolly eredeti tervei ellenére nem maradt sokáig, már másnap visszament Lenin birtokára. Annáék az ősz egy részét is a falun töltötték, életmódjukban semmi sem változott. Vronszkijt lefoglalta a kórház építése, Anna pedig rengeteget olvasott. Szépirodalmi könyveket, és olyan szak-és tudományos könyveket, amelyeknek a témái foglalkoztatták a férfit, így Anna okos és hozzáértő beszélgetőpartnere volt. Vronszkijt ez az életmód kielégítette, és élvezetet lelt benne. Októberben azonban kasini kormányzóságban, ahol Vronszkij mellett Levinnek, Szvijazsszkijnak, Oblonszkijnak is voltak birtokai, nemesi választások voltak, és Vronszkij odautazott.
Levinék már szeptemberben Kitty szülésére készülve felutaztak Moszkvába. Bár először vonakodott, de Kitty kérésének engedve, végül elutazott Kasinyinba. Lenin nem tudta kikerülni, hogy ne találkozzon Vronszkijjal, akit Kitty miatt gyűlölt. Vronszkij, remekül érezte magát, a tervezettnél tovább is maradt. Úgy gondolta, ha az elkövetkező három évben megnősül, jelölteti magát. Jólesett neki a vidám társaság, és boldoggá tette, hogy a társaság nagy része a hívévé vált. Ebben a kedélyes hangulatban kapta Anna ellenséges hangvételű levelét.
„Annie nagyon beteg, a doktor azt mondta, talán tüdőgyulladás. Magam elveszítem a fejemet. Varvara hercegnő nem segítség, akadály. Vártalak tegnapelőtt, tegnap s most elküldök megtudni, hol vagy és mit csinálsz. Magam akartam menni, de meggondoltam; tudtam, hogy kellemetlen lenne. Felelj valamit, hogy tudjam, mihez tartsam magam.”
Azonnal hazament, Anna hidegen fogadta, a gyerek már jobban volt. Nem érti Anna ingerlékenységét, hiszen neki újra el kell utaznia. Ezúttal a ház ügyében, Moszkvába kell mennie, végül úgy döntenek, hogy Anna is vele tart. Írt az urának, melyben kérte, hogy egyezzen bele a válásba, majd Vronszkijjal Moszkvába utazott, és várta a férje válaszát.

 

Hetedik rész

Levinék már három hónapja éltek Moszkvában, már rég túllépték azt az időt, amikor a hozzáértők számítása szerint Kittynek szülnie kellett volna. Lenin a városban megdöbbenve tapasztalta, hogy mennyivel többet, és könnyebben költik a pénzt, mint falun. Először rosszulesett neki, amikor megtudta, hogy Kitty találkozott Vronszkijjal, de később megnyugodott, biztos volt feleségében, és arra az elhatározásra jutott, hogyha legközelebb találkozik a gróffal, nyájas lesz vele, és a viselkedése nem lesz olyan ostoba, mint a választásokon.
Lenin találkozott Annával, Sztyiva vitte le hozzá, az asszony boldog volt, hogy végre megismerheti. Anna bájossága és természetes, fesztelen beszédstílusa elbűvölte Levint, és úgy gondolt rá, mint egy csodálatos, kedves, szánalomra méltó asszonyra. Mikor Kittynek bevallotta, hogy találkozott Annával, Kitty féltékenységi jelenetet rendezett. Levin végül úgy tudta felesége bocsánatát elnyerni, hogy beismerte az asszony helyzete iránt érzett részvétét, és az elfogyasztott bor hatására Anna álnok befolyása alá került, de ezután elkerüli.
Anna egyre rosszabbul érezte magát. Bizonytalan volt magában, és Vronszkij minden lépéséről tudni akart, a férfi pedig egyre nehezebben viselte Anna kitöréseit. Még mindig szerette az asszonyt, és szerelme büszkévé tette, de Anna váratlan kitörései, amely után eddig még újra egymásra találtak, nem múltak el nyomtalanul.
Anna „érezte, hogy a szerelemmel együtt, amely összekötötte őket, a harc gonosz szelleme állandósul köztük, amelyet nem tudott kiűzni sem az ő, még kevésbé a maga szívéből.”
Kitty nehezen, szinte kibírhatatlan szenvedések között szülte meg első gyermekét, egy egészséges kisfiút. Levin alig bírta ép ésszel elviselni felesége szenvedéseit, majd amikor először meglátta a gyermekét, semmilyen apai érzés nem kerítette hatalmába, úgy ahogy elképzelte.
„Amit ez iránt a kis lény iránt érzett, egyáltalán nem az volt, amire várt. Semmi vidám és örömteli nem volt ebben az érzésben, ellenkezőleg, új, gyötrő félelem volt. A sebezhetőségének új tudata. S ez a tudat az első időben olyan kínos volt, a félelem, hogy ennek a tehetetlen teremtésnek szenvedni ne kelljen, olyan erős, hogy észre sem vette tőle az értelmetlen örömöt, sőt büszkeséget, amit akkor érzett, amikor a gyermek eltüsszentette magát.”
Oblonszkij állandó pénzügyi gondjainak a rendezésére egy megürült bizottsági helyet szeretett volna megkapni, és ehhez Karenin segítségét kérte. Így mindenképpen beszélnie kellett sógorával, és Annának is megígérte, hogy segítségére lesz a válás intézésében. Karenin minden önuralmát elvesztette, mikor Sztyiva szóba hozta Anna válását. Ő úgy gondolta, ha Szerjozsa vele, az apjával marad, akkor az asszony lemond a válásról. Anna szenved a helyzet tarthatatlansága miatt, a megoldás Alekszej Alekszandrovics kezében van. Karenin azonban még két nap gondolkodási időt kér, hogy meghozza döntését. Sztyiva találkozik Szerjozsával is, akikből más szinte kész fiatalember lett. Szerjozsa most már egy bentlakásos intézet tanulója, és a vele egykorúak társasága nagyon jó hatással volt rá. Egy éve nem látta az édesanyját, azok az ábrándok, melyek anyja látogatása után beteggé tették, már nem kínozták. Egyre kevesebbet gondolt rá, nagybátyja kérdésére pedig, hogy emlékszik-e az édesanyjára, mérgesen csak annyit felelt, nem.
Karenin végül döntött, és Annának megírta, hogy a válást végleg elutasítja. Vronszkijjal való viszonya egyre rosszabb lett, és bármit is próbáltak tenni, nem tudtak rajta segíteni. Még mindig Moszkvában voltak, pedig rég elhatározták, hogy visszautaznak Vozdvizsenszkojéba, falura.
„Az ingerültségének, amely elválasztotta őket, nem volt semmiféle külső oka, a kimagyarázkodási kísérletek nemhogy rendbe nem hozták, de növelték csak. Belső ingerültség volt ez: Annában az volt az alapja, hogy Vronszkij szerelme csökkent, Vronszkijban - a megbánás, hogy Anna kedvéért ilyen nehéz helyzetbe keveredett, amelyet ő, ahelyett, hogy könnyítene rajta, még nehezít. Egyikük sem mondta ki ingerültsége okát, egymás viselkedését azonban igazságtalannak tartották, s azon voltak, hogy azt egymással minden ürügyön éreztessék.”
Anna szemében Vronszkij a szokásaival, gondolataival, vágyaival, egész testi és lelki alkatával együtt csak szerelem volt a nő iránt, ez a szerelme pedig, amelynek érzése szerint mind őrá, egymagára kellett volna összpontosulnia, most csökkent; a szerelem egy részét, Anna véleménye szerint, tehát más nőkre, vagy egy másik nőre kellett átvinnie - s féltékenykedett. Legjobban attól félt, hogy miután őt elhagyja, elvesz egy másik nőt. Ez a gondolat, különösen azóta nyomasztotta, mióta Vronszkij elmondta neki, hogy anyja azt szeretné, ha nőül venné Szorokina hercegnőt.
„S minthogy féltékenykedett, méltatlankodott is, és ürügyet keresett a méltatlankodásra. Ami a helyzetében csak nehéz volt, Vronszkijt vádolta miatta. A várakozás kínos állapota, amit Moszkvában ég és föld között töltött, Alekszej Alekszandrovics lassúsága és határozatlansága, a maga magánya - mindent az ő számlájára írt. Ha szeretné, megértené a helyzete nehézségét, s kiragadná belőle.
Abban is Vronszkij volt a hibás, hogy Moszkvában élt, s nem falun. Vronszkij nem tudott, ahogyan ő szerette volna, falun eltemetkezni. Neki kellett a társaság, ő taszította ebbe a rettenetes helyzetbe, amelynek súlyát nem akarja megérteni. Abban is ő volt a bűnös, hogy fiától örökre elválasztották.
Még a gyöngédség ritka percei sem nyugtatták meg, ha be is álltak, Vronszkij gyöngédségében most egy árnyalat nyugalmat, önhittséget érzett; régebben ez nem volt meg benne s ingerelte.”
Mikor Vronszkij hazaért, megpróbált uralkodni magán, és arra kérte Vronszkijt, hogy másnap utazzanak falura. A gróf azonban három nap haladékot kért, mert másnap édesanyjával kellene találkoznia. Anna azonban minden önuralmát elvesztette, csúnyán összevesztek. Szerinte Vronszkij már mást szeret, őt gyűlöli. Vronszkij később megpróbálta megbékíteni Annát, és beleegyezett, hogy utazzanak el holnapután. Vronszkijnak aztán sikerült Annát megbékítenie. Másnap elkezdett készülni az utazásra, de megint, ezúttal szokatlan hevességgel szólalkoztak össze. És amire még eddig nem volt példa, egy egész napot töltöttek el haragban. Vronszkij tett még egy békülési kísérletet, de Annával képtelen volt beszélni, így köszönés nélkül ment el otthonról.
Anna gyötrődve látta, ahogy a férfi beszállt a hintóba, és teljesen magába roskadt. Úgy gondolta, mindennek vége. A veszekedések, állandó gyötrelmei, a morfium hatása teljesen elgyengítette, nem bírta elviselni a rátörő magányt.
Kétségbeesésében azonnal sürgönyt küldött a férfi után.
„Én vagyok a hibás. Gyere haza, ki kell magyarázkodnom. Az Isten szerelmére, gyere, rettenetesen érzem magam.” A sürgönyt azonban nem kapta meg Vronszkij, a küldönc már nem találta meg a grófot, mert az édesanyjához ment. Egy levelet küldött neki, ezúttal az édesanyjához. „Okvetlenül beszélnem kell; jöjjön rögtön.”
Nem bírt azonban otthonában maradni, úgy döntött, elmegy Dollyhoz. Darja Alekszandrovnánál Kitty is ott volt, először ellenségesen nézte Annát, de látva elesettségét, megszánta. Próbáltak beszélgetni, de nyilvánvaló volt, hogy Annát semmi sem érdekli, még zaklatottabb állapotban ment haza, mint ahogy barátnőéhez jött. Úgy érzi, jó, hogy nem mondta el nekik, mit érez, hiszen úgysem értenék meg. Mindketten csak örültek volna boldogtalanságának, úgy érezve, hogy ez á méltó ár, amit a gyönyörét fizet. Kitty ezt a gyönyört irigyli tőle, Kitty pedig féltékeny. Az ő szemükben ő egy erkölcstelen asszony. Ahogy hazaért, Vronszkij üzenete várta, hogy tíz óránál előbb nem jöhet, a küldönc még nem ért vissza.
„Hát ha így van, tudom, mit kell tennem - mondta s határozatlan düh és bosszúvágy dagályát érezte magában, sietve fölment az emeletre. - Én magam megyek hozzá. Mielőtt örökre elmegyek, megmondok neki mindent. Soha senkit sem gyűlöltem így - gondolta -, mint ezt az embert.” Eszébe sem jutott, hogy Vronszkij a sürgönyére válaszolt, a levelét pedig még nem kapta meg. Azonnal a pályaudvarra hajtatott. A pályaudvar felé, fejében zaklatott gondolatok kergették egymást. Biztos volt benne, hogy Vronszkij örülni fog, ha végleg elmegy tőle. Míg az ő szerelme erősödött, a férfié szép lassan kihunyt. Ő mindjobban ragaszkodna hozzá, a férfi szabadulni szeretne. „A viszonyunkig csakugyan egymás felé haladtunk, azóta föltartóztathatatlanul távolodunk. S ezen nem lehet változtatni.”
„Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! Már réges-rég nem szeret. S ahol a szeretet véget ér, ott kezdődik a gyűlölet.”
Kábultan szállt fel a vonatra, és szállt le Obiralovkánál. Az állomáson Vronszkij levele fogadta, tíz órára otthon lesz. Az emberek pillantása még jobban megzavarta, tanácstalan volt, hogy hova menjen. Hirtelen eszébe jutott találkozásuk az állomáson, amikor a pályaőrt elütötte a vonat. Már csak egy dologra tudott gondolni, megbüntetni Vronszkijt. A haladó vonat mellé állt, és szemmértékkel próbálta felmérni az első és hátulsó kerekek közti távolságot.
„Oda! - mondta magának s a vagon árnyékában a szénnel elegy homokra nézett, amivel a talpfák köze fel volt szórva. - Oda a középre és megbüntetem őt; s megszabadulok mindentől s magamtól.” Az első vagon alá akart esni, amikor egy vonalba ér vele, de ez nem sikerült, meg kellett várnia a következőt. „S pont abban a pillanatban, amikor a kocsi közepe az ő vonalába került, eldobta a vörös tarsolyt, válla közé húzta a fejét s a vagon alá esett a kezére s egy könnyű mozdulattal, mintha tüstént fel akarna állni, a térdére ereszkedett. Ugyanabban a pillanatban már el is borzadt rajta, hogy mit tett. 'Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?' Föl akart emelkedni, hátravetni magát, de valami hatalmas, könyörtelen ellökte a fejét s hátát megtaszította. 'Uram, bocsáss meg mindent!' - mondta, a harc lehetetlenségét érezve. A kis motyogó paraszt ott dolgozott a vason. S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította; sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett s örökre kialudt.”

 

Nyolcadik rész

Anna halála után csaknem két hónap telt el. Levin bátyja, Szergej Ivanovics újra a testvére birtokára utazik. Most jelent meg „Kísérlet az állami lét alapjainak és formáinak áttekintésére Európában és Oroszországban” címet viselő könyve. Művének néhány fejezetét már a könyv megjelenése előtt olvasni lehetett különböző napilapokban. Szergej Ivanovics abban bízott, hogyha a széles olvasóközönség esetleg nem is fogja kellően értékelni a művét, a tudósvilágra erős hatással lesz. Azonban hiába telt el egy kis idő, a könyv kapcsán semmilyen társadalmi hatást nem lehetett észrevenni. A könyvről mindössze egyetlen, rossz kritika jelent meg, egy olyan tárcaíró tollából, akinek, legutóbbi beszélgetésük során épp Szergej Ivanovics igazította helyre, néhány tudatlanságát eláruló szavát. A kritika után könyvéről már senki sem beszélt többet, ezzel hat év munkája vált semmivé.
Szergej Ivanovics ugyanazzal a vonattal utazott, mint Vronszkij. A vonat különösen tömve volt, hiszen a szerb háborúba induló önkéntesek is ezzel utaztak. Vronszkij gróf egy különszerelvényen utazott, a saját költségén felállított századdal áll be a Szerbiába induló önkéntesek közé. Szergej Ivanovics Vronszkaja grófnővel elegyedett beszédbe, aki úgy döntött, hogy elkíséri a fiát a kurszki állomásig. A grófnő szerint isteni segítség a fia számára ez a háború. Anna halála után hat hétig senkivel sem beszélt, az ételt is úgy kellett belédiktálni. A grófnő szavaiból kiderül, hogy milyen ellenszenvvel viseltetett Anna iránt. „Úgy végezte, ahogy az ilyen asszonynak végeznie kell. Még halált is aljasat, hitványat választott.” Ő is a birtokon volt, amikor a szerencsétlenség történt, a szobalánytól tudta meg, hogy egy asszony az állomáson a vonat elé vetette magát, ő már akkor tudta, hogy Annáról van szó. A fia azonnal odarohant, és szinte élőhalottként hozták haza. Anna rossz nő volt, akinek a „...halála is egy undok, vallástalan nő halála.” Valamilyen rendkívüli szenvedély fűtötte, az ilyen asszonyok mindig valami rendkívülit akarnak. „Nála is bebizonyosodott. Elpusztította magát s két nagyszerű embert: az urát s az én fiamat.” A kislányt egyébként Karenin vette magához, Vronszkij a tragédia utáni első időben mindenbe beleegyezett, azóta már megbánta, hogy kislányát egy idegenre bízta. Vronszkijt csak ez a háború tudta a teljes levertség állapotából kirángatni. A grófnő megkéri Szergej Ivanovicsot, hogy próbáljon beszélni a fiával, terelje el a figyelmét legalább egy kis időre. Vronszkij szívesen beszél Szergej Ivanoviccsal, de igazából már semmi sem érdekli. A háborút is azért választotta, mert számára a halál megváltás lenne. Ő, mint ember, már csak annyiban érhet valamit, hogy az életét semmire sem tartja. Mint fegyver még jó lehet valamire, de mint ember, úgy már csak egy roncs. Az állomáson, a szerkocsik látványa, a vagonok, és hogy egy olyan ismerősével beszél, akivel a szerencsétlenség óta nem találkozott, újra eszébe juttatták Annát.
„Igyekezett úgy idézni föl, amilyen akkor volt, amikor először találkozott vele, akkor is az állomáson, mint titokzatos, gyönyörű, szerető nőt, aki boldogságot ad s keres, nem kegyetlen bosszúállót, amilyenként az utolsó percben állt előtte. Fel próbálta idézni legjobb perceiket, de ezek a percek örökre meg voltak mérgezve. Csak a győztesre emlékezett, aki beváltotta fenyegetését, amelyre nem volt senkinek szüksége - amelyet jóvá megbánás nem tehet. Nem érezte már a fogfájást; zokogás torzította el az arcát.”
Levin még a tanyán volt, amikor testvére, barátjával megérkezett. Az elmúlt időszakban Levin egyre nagyobb érdeklődéssel foglalkozott a hit és az élet értelmének kérdéseivel. Az, hogy tanúja volt bátyja haldoklásának, arra kényszerítette, hogy szembenézzen korábbi nézeteivel. Nem is annyira a halálon szörnyedt el, mint inkább az életen, „...hogy halvány sejtelme sincs róla: honnan jön, mi célból, miért, s mi voltaképpen.”
A gyermeke születésekor különös dolog történt vele. „Ő, a nem hívő elkezdett imádkozni, s abban a percben, amikor imádkozott, hitt is. De az a perc elmúlt s az akkori hangulatának nem tudott az életében helyet találni.
Nem ismerhette el, hogy akkor látta az igazat s most téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett gondolkozni róla, az egész, szilánkokra esett; de azt sem ismerhette be, hogy akkor téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett gondolkozni róla, az egész szilánkokra eset; de azt sem ismerhette be, hogy akkor tévedett, hisz akkori lelkiállapota kedves volt neki s ha elismeri, hogy csak gyengeségének adózott, azokat a perceket gyalázza meg. Kínos meghasonlásban volt önmagával s minden lelkierejét megfeszítette, hogy kijusson belőle.”
Ha azon gondolkozott, hogy mi az életének az értelme, erre nem tudott válaszolni, de amikor abbahagyta önmaga faggatását, akkor úgy tűnt, hogy tudja, miért él, és cselekedetei ekkor sokkal határozottabbak voltak, mint az elmúlt időszakban bármikor.
Egy öreg paraszt szavai szerint, nem a maga szükségének, hanem Istennek kell élni. Az öreg szavai, úgy érzi, valami új érzést keltenek benn.
„Pedig az ösztöneim értelme bennem, magamban olyan világos, hogy állandóan szerintük élek s csodálkoztam és megörültem, amikor a paraszt kiejtette előttem: Istennek, a lelkemnek élni.
Nem fedeztem föl semmit. Csak azt tudtam meg, amit tudok. Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban adta az életemet, de most is adja. Megszabadítottam magam a csalástól, megismertem a gazdát.”
S rövidre fogva elismételte magában utolsó két éve egész gondolatmenetét, amelynek megindítója a halál világos, nyilvánvaló gondolata volt, szeretett, reménytelenül beteg bátyja láttán.
Akkor értette meg először világosan, hogy egy ember előtt, őelőtte sincs más, csak szenvedés, halál és örök feledés, s akkor döntötte el, hogy így nem lehet élni: vagy meg kell magyarázni az életet úgy, hogy valami ördög gonosz gúnyjának ne képzelhesse, vagy agyonlőnie magát.
De nem tette sem ezt, sem mást, hanem tovább élt, elmélkedett és érzett, sőt éppen ebben az időben megnősült, sok öröme volt s amikor élete értelmén nem töprengett, boldog is volt.
Mit jelentett ez? Azt, hogy helyesen élt, de rosszul gondolkozott. Azok szerint a lelki igazságok szerint élt (anélkül, hogy tudta volna), amelyeket az anyatejjel szívott be; de úgy gondolkozott, hogy nemcsak nem ismerte el ezeket az igazságokat, de gondosan kerülte is.
Most már világos volt, hogy csak annak a hitnek a jóvoltából tudott élni, amelyben fölnevelték.
„Mi lettem volna s hogy éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit s nem tudnám, hogy Istenért s nem a magam szükségletéért kell élnem? Raboltam, hazudtam, gyilkoltam volna. Abból, ami életem legnagyobb öröme, semmi sem létezne számomra.” Képzelete a legnagyobb erőfeszítést tette s mégsem tudta elképzelni a vadállati lényt, ami ő lett volna, he nem tudja, miért kell élnie.
„Választ kerestem a kérdésemre. De választ a gondolat nem adhatott - a gondolat összemérhetetlen ezzel a kérdéssel. Választ maga az élet adott, tudásomban, hogy mi jó s mi rossz. S ezt a tudást semmivel nem szereztem - mindenestül adatott - mert hisz sehonnan nem vehettem.
Honnan vettem hát? Ésszel jöttem rá, hogy felebarátomat szeretni kell s nem megfojtani? Gyermekkoromban mondták s örömest elhittem, mert azt mondták, ami a lelkemben volt. Ki fedezte föl? Nem az ész. Az ész a létért való harcot fedezte föl, a törvényt, amely arra ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki a vágyaim kielégítésében akadályoz. Az észnek ez a bölcsessége. Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz ésszerűtlen.
'És nemcsak büszkesége az észnek, ostobasága is, s ami a legfőbb, a selmasága, pontosan: selmasága. Az ész gazembersége, igen' - ismételte meg.”
Az elmúlt évek tépelődései után végre megtalálta a lelki nyugalmat, azt az igazságot amit mindig is keresett, amiben fiát föl szeretné nevelni.
„Ez az új érzés, éppúgy, mint amit a fiam iránt érzek, nem változtatott meg, nem tett boldoggá, nem világosított meg egyszeriben, mint ahogy ábrándoztam. Semmiféle meglepetésem nem volt benne. S hit-e vagy nem hit - nem tudom, micsoda -, de szenvedéseim közben éppolyan észrevétlenül jött s eresztett a lelkemben gyökeret. Éppen úgy fogok haragudni Ivan kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataim, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemet s éppúgy nem megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem, az egész életem most már független mindattól, ami történhetik velem; percei nemcsak nem értelmetlenek, mint régebben voltak, de kétségtelen értelmük van; amelyet elég erőm lesz beléoltani!”

 

 

Ivan Iljics halála /1886/

 

1.

Ivan Iljics munkahelyén, a bíróságon a tisztviselők kollégájuk haláláról beszélnek. Megrázta őket a halálhíre, mert szerették őt, de most leginkább az foglalkoztatja őket, hogy az rangjukra, előléptetésükre, vagy rokonukra milyen hatással lesz. Pjotr Ivanovics arra gondol, hogy így majd kérheti, hogy sógorát helyezzék át Kalugából, ennek a felesége is örülni fog, és legalább nem mondhatja, hogy nem törődik a rokonaival.
„Eltekintve attól, hogy a haláleset mindegyikükben bizonyos elképzeléseket és reményeket keltett a várható előléptetésekkel és változásokkal kapcsolatban, maga a tény, a közeli jó ismerős halálának ténye, mindazokban, akik, értesültek róla, örömöt ébresztett: ahogy ez már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, nem ők.”
Tolsztoj iróniája talán a bevezető fejezetben érvényesül leginkább. Pjotr Ivanovics Ivan Iljicshez hasonlóan középszerű ember, aki a gyászhír hallatán, engedve a terhes társadalmi konvenciónak, tiszteletét teszi a gyászoló családnál. Pontosan olyan üres és felszínes, mint a címszereplő volt egykor, s csupán arra ügyel - sikerrel -, nehogy a kínos szertartás megzavarja hangulatát, esti kártyapartiját.
Ahogy belépett a házba, tanácstalan volt, hogy mi lenne a helyes viselkedés, egyben biztos volt, keresztet vetni sosem árt.
Így szüntelenül hányta a kereszteket, amikor már úgy érezte, túl sokáig folytatja ugyanazokat a mozdulatokat, megállt, és a halottat kezdte szemlélni.
„Nagyon megváltozott, erősen lefogyott, amióta Pjotr Ivanovics utoljára látta, de arca - mint a halottaké rendesen - szebb volt, s főleg jelentősebb, mint eleven korában. Arca azt fejezte ki, hogy amit meg kellett tenni, meg van téve, és helyesen történt. Arckifejezésében ezenfelül szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára. Pjotr Ivanovics úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem helyénvaló, vagy legalábbis őrá nem tartozik.”
A gyászszertartás után az özveggyel beszélget Pjotr Ivanovics, azt szeretné megtudni a férfitól, hogy most milyen nyugdíjra számíthat. A férfi azonban hamar észrevette, hogy az özvegy sokkal tájékozottabb nála, olyasmit is tud, amiről neki fogalma sincs, voltaképpen csak az érdekli, hogy hogyan csikarhatna ki még többet az államkincstártól. Amikor Pjotr Ivanovics kijelentette, hogy szerinte ennél többre nem számíthat, utána már nem volt miről beszélniük, a helyzet mindkettőjüknek kínossá vált. Pjotr Ivanovics amilyen gyorsan csak tudott, elköszönt az özvegytől, és még pont idejében, az „első robber” végére odaért a kártyapartira.

 

2.

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg törvényszéki bírói rangban.”
Ez a fejezet ad választ arra a kérdésre, hogy milyen volt Ivan Iljics közönyt kiváltó élete. Középszerű és jellegtelen, vagyis „egyszerű, mindennapi és iszonyú”. Már családi pozíciója is jelképes, hiszen középső fiúként nem hideg, mint bátyja; se nem garázda, mint öccse. Szemlélete a társadalmi konvenciók szerint alakul, önálló értékrendet nem hoz létre, sodródik. Érzelmek és egyéniség híján környezetének elvárásai és ösztönei irányítják. Egyetlen dolgot tud tökéletesen: illően viselkedni, amolyan „bon enfant”, jó fiú módjára. Ennek megfelelően senkinek sem kellemetlen, bár senkinek sem különösen kellemes, így fokozatosan - és különösebb erőfeszítés nélkül - felível pályája, majd a szokásoknak megfelelően meg is nősül. Amíg az asszony terhes nem lett, a házasságuk igen jól alakult, később egyre többször lett féltékeny férjére, kellemetlen, csúnya jeleneteket rendezett. A házasságuk teljesen máskép alakult, ahogy azt ő elképzelte.
„Felderengett benne, hogy a házasélet, legalábbis az ő hitvesével, nem minden esetben kedvez az élet kellemes és illedelmes oldalainak, sőt sokszor ellentétben áll vele, s ezért mindenképpen védekeznie kell e túlkapások ellen. Körülnézett, milyen eszközökkel védekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Paszkovja Fjodorowának, s Ivan Iljics így a szolgálattal, meg a szolgálatból folyó kötelezettségekkel harcolt felesége ellen, ilyen módon próbált magának független világot elkerekíteni.”
A gyerek megszületése után I. I. egyre inkább vágyott a magányra, amit a hivatali elfoglaltságban talált meg. „Alig egy esztendővel az esküvő után Ivan Iljics felismerte, hogy a házasélet bár bizonyos kényelemmel jár, voltaképpen nagyon nehéz és bonyolult feladat, s ahhoz, hogy az ember teljesítse, azaz; illendő és a társadalom helyeslésével találkozó életet éljen, éppen úgy bizonyos módszert kell kidolgozni, mint a hivatalviseléshez.”
Házassága (ágy-asztal kapcsolat) éppoly jellegtelen és üres, mint a megelőző évek. Felesége egyre zsémbesebb lett, de Ivan Iljics házaséletre kidolgozott módszere remekül működik.

 

3.

Ivan Iljics házaséletének tizenhét esztendeje minden jelentősebb esemény nélkül múlt el. Hivatali előrejutása azonban ekkor úgy tűnt, mintha megakadna, a várt előléptetést nem kapta meg, fizetéséből nem tudott megélni. Egy véletlen találkozás révén azonban remek álláshoz jutott, magas fizetéssel. Új lakásba költözhettek, és életének központi kérdésévé vált a lakás berendezése. A lakása nem sokban különbözött azoktól a hozzá hasonlóan nem túl gazdag emberekétől, akik mindenáron a gazdagokhoz akartak hasonlítani. Ő azonban otthonát egészen különlegesnek, egyéninek látta. Az új lakásban úgy tűnt, feleségével való kapcsolata is rendeződött, a nyugalom azonban csak átmeneti volt. Ahogy teltek az évek, sok változás nem történt. Családi élete kiüresedett, munkáját legfeljebb a hatalom gyakorlása teszi némiképp élvezetessé, társasági élete felszínes, egyedül a rendszeres és mértéktartó kártyacsaták jelentenek igazán kellemes perceket számára.

 

4.

Élete alapjában változik meg, amikor beteg lesz. A tünetek eleinte egyáltalán nem tűntek súlyosnak. Néha azon panaszkodott Ivan Iljics, hogy rossz a szája íze, és a hasa oldalában valamit érez. Fájdalmai később egyre erősödtek, egyre többet zsörtölődött, egyre rosszabb lett a kedve. Végül elment az orvoshoz, aki semmi biztosat nem mondott. Ugyanolyan fölényesen viselkedett vele, ahogy ő viselkedett a bíróságon az ügyfelekkel. Az orvos minden utasítását a lehető legpontosabban követte. Bár állapota semmit nem javult, de Ivan Iljics erővel rákényszerítette magát, hogy azt higgye, jobb állapotban van. Egymás után kereste fel a híres orvosokat, és mivel állapotában semmilyen javulást nem érzékelt, minden gyógymódban csalódott. Egyre nehezebben viselte a fájdalmakat, úgy érezte, rossz a lehelete, étvágya csak romlott, egyre ingerültebb lett. Most már biztos volt benne, hogy valami olyan jelentőségteljes dolog ment végbe benne, amihez fogható még soha nem történt vele. De felesége és lánya mindebből csak annyit vett észre, hogy még a szokottnál is idegesebb, és kiállhatatlanabb velük. Felesége úgy vélekedett, hogy Ivan Iljics betegségéről csak saját maga tehet, és ezt az egészet kizárólag az ő bosszantására találta ki. A bíróságon kollégái is kigúnyolták hipochondriája miatt. Úgy érezte, senki nem veszi komolyan, nincs egy ember, aki mellette állna, senkire sem számíthat.

 

5.

Egy-két hónap telt el így, mikor a sógora meglátogatta őket. Amikor találkoztak, Ivan Iljicsnek lehetetlen volt nem észrevennie a férfi döbbent tekintetét, amikor ránézett. Hallotta, amint a sógora róla beszél a feleségének, és azt mondja: „Ez az ember már halott.” Felesége ezek után a szokottnál kedvesebben beszélt vele, de állapotában már ez is bosszantotta. Újabb orvost keresett fel, és részletesen elemezték állapotát. Már szinte minden gondolata a betegsége körül forgott, erőszakkal kellett magát arra kényszeríteni, hogy mással foglalkozzon. Egyre többet gondolt a halálra is.
„Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni!” Nyitott szemmel feküdt éjszaka az ágyában, reszketve a végtől, a családja pedig nem akarja észrevenni kínjait, nem sajnálják.

 

6.

„Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges.” Logikai úton próbálta levezetni, de ezt is képtelenségnek érezte, hiszen ha meg kellene halnia, akkor nyilván már kezdettől fogva tudatában lett volna ennek, és egy belső hang megsúgta volna neki, de ilyenről szó sem volt. Mindent megtett, hogy a rémisztő gondolatokat elhessegesse magától, ne gondoljon rá. De erre nem volt képes. Minduntalan eszébe jutottak. Már a tárgyalásokon sem volt a régi, időnkét elkalandozott a figyelme, saját egészségi állapotáról gondolkodott, a tárgyalás vezetésében alapvető hibákat ejtett. „... azzal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességével sem képes tőle megszabadulni.”

 

7.

„Hogyan történt, nem lehetett megállapítani, mert lépésről lépésre, észrevétlenül következett be, de úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában felesége, leánya, fia, a cselédség, az ismerősök, az orvosok, mind tudták, s ami a fő: ő maga is tudta, hogy léte már csak annyiból érdekes másoknak, hogy vajon mikor adja át a helyét, mikor szabadítja meg az élőket a tehertől, melyet léte számukra jelent, s mikor szabadul meg ő maga a szenvedésektől.”
Fájdalmait már csak ópiummal és morfiuminjekciókkal bírta elviselni. Egyetlen ember volt, aki vigaszt és megnyugvást jelentett számára, Geraszim, az inas. Ez az egészségtől kicsattanó fiatal parasztfiú volt az, aki a betegség legkínosabb állapotában is a segítségére volt, mégpedig úgy, hogy saját kiszolgáltatott állapotát némileg feledtetni tudta vele. Leginkább mégis az őt körülvevő hazugság viselte meg, hogy mindenki úgy viselkedett, hogy ő csak beteg, de nem haldoklik, és ha pontosan betartja az orvos utasításait, és nyugodtan viselkedik, akkor minden rendben lesz. Kínzó volt az a tudat, hogy pontosan tisztában vannak az állapotával, mégis mindenki alakoskodik körülötte. A hazugság, amely körülvette, minden egyébnél jobban megmérgezte utolsó napjait.

 

8.

Reggel volt. Csak abban nyilvánult meg a reggel, hogy Geraszim elment, s helyette bejött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, félrehúzta az egyik ablakfüggönyt, és halkan takarítani kezdett. Reggel van-e vagy este, péntek vagy vasárnap, mindegy volt, egyre ment - mindig ugyanaz a sajgó, kínzó, pillanatra sem szűnő fájdalom; a reménytelenül távozó, de még nem teljesen megszűnt élet tudata; a félelmes, gyűlöletes halál közeledte - a halál, amely az egyetlen valóság; és mindig ugyanaz a hazugság. Mit számítanak itt napok, hetek, napszakok? Napjait már réges-rég csak a fájdalom határozza meg. Mindenki szerepet játszik, az orvos kedélyeskedik vele, felesége szerint valamit elmulaszt, amit az egészsége érdekében meg kéne tennie, így tehát állapotáról csak saját maga tehet. Felesége látványa, egészséges fehér húsa, életigenlése, érintése néha már gyűlölettel tölti el.
Este, amikor a felesége gyermekeivel, és lánya udvarlójával színházba mentek, mielőtt elindultak volna, bementek, hogy búcsút vegyenek tőle. Zavarta a látványuk, viruló egészségük. Látta lányán, hogy milyen szerelmes, és milyen boldog, és nyilván csak nyűg neki látni a szenvedését. Beszélgetni próbáltak vele, majd hirtelen kifogytak a szóból, és csak a kínosan üres csönd telepedett rájuk.
„Valamiképp meg kellett törni a hallgatást. De senki sem szánta rá magát, mind megrémültek, hogy most mindjárt romba dől az illedelmes hazugság, és mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz az, ami van.
Liza szánta el magát elsőnek. Ő törte meg a hallgatást. El akarta titkolni azt, amit mindannyian éreztek, de elszólta magát.
- Ellenben, ha mégis megyünk, akkor legfőbb ideje mondta, s órájára nézett, apja ajándékára, alig észrevehetően rámosolygott a fiatalemberre - mosolya sokatmondó volt, de hogy mit mondott, azt csak ők ketten értették -, s azzal felállt, ruháját suhogtatva. Mind felálltak, elköszöntek, elmentek a színházba.
Amikor kimentek a szobából, Ivan Iljics egy pillanatig úgy érezte, megkönnyebbült: nincs már ott a hazugság kiment velük együtt -, csak a fájdalom maradt. Mindig ugyanaz a fájdalom, mindig ugyanaz a félelem... és így sose könnyebb, sose nehezebb. Minden egyre rosszabb.”

 

9.

A kín volt az egyetlen társa. Már minden szenvedést okozott neki, a fekvés, maga a puszta lét. Egyetlen vigasza Geraszim volt. Siratta magát, a tehetetlenségét, a magányát, az emberek kegyetlenségét, „Isten kegyetlenségét, Isten nemlétét.” Nem értette, mit követett el, hogy ezt érdemelte, szüntelenül az életén gondolkozott. Miből állt az élete? Tanult, megnősült, csalódott, élt, anyagi gondok kínozták, járt a hivatalba, így telt el egy év, kettő, tíz, húsz, és most, itt a vég. Ezért volt ez az egész? „Miért? Nem lehet. Nem lehet, hagy ilyen értelmetlen, ilyen ocsmány legyen az élet! És ha csakugyan ilyen ocsmány és ilyen értelmetlen, akkor minek meghalni, méghozzá szenvedések közepette meghalni? Valami nincs rendjén.” Azon töprengett, hogy nem úgy élt, ahogy kellett volna. De bármennyit is gondokozott, erre nem tudott válaszolni. De ahogy felidézte magában a csak korrektnek nevezhető életét, amiben semmi kivetnivalót nem talált, és nem kívánt mást, mint élni, élni úgy, ahogy régen élt, szépen és kellemesen.

 

10.

Egyre rövidebb terjedelmű fejezetek tárják fel a fizikai leépülés stádiumait, és a vele párhuzamosan haladó szellemi letisztulás folyamatát.
Újabb két hét telt el, és Ivan Iljics már nem tudott fölkelni. Ugyanazok a gondolatok kínozták. „Ez lenne a halál? És a belső hang igennel válaszolt. És mire a szenvedés? És a belső hang azt válaszolta semmire. Azóta, hogy először elment orvoshoz, és érezte” hogy valami baj van, kétféle hangulat között ingadozott. Az egyik a rettegés volt a haláltól, a másik teste működésének érdeklődő megfigyelése. De ahogy telt az idő, és állapota romlott, mindinkább a halál gondolata vált realitássá. Az utolsó napokban falnak fordulva feküdt a kanapén, a legteljesebb magányban egy óriási város közepén, népes családja körében. Már lélekben is távol volt mindentől és mindenkitől, gondolataiban gyermekkora és fiatalsága emlékei között kalandozott.

 

11.

Ezalatt a két hét alatt egy örvendetes esemény is történt a Gólovin családban, amit mind Ivan Iljics, mind a felesége már régóta vártak. Lányuk, Liza kezét udvarlója, Petriscsev hivatalosan is megkérte. Felesége, mikor tudatni akarta vele az örvendetes hírt és bement hozzá, most is a pamlagon találta, mint mindig, de nem a szokott testhelyzetében. Kimeredt szemmel feküdt, és tekintetéből olyan gyűlölet áradt, hogy az asszony nem mondott semmit. Ivan Iljics mindössze annyit kér, hogy hagyják nyugodtan meghalni. Lánya bár megérti, hogy az apja szenved, de nem érti, miért kínozza őket. Az orvos szerint nemcsak a fizikai fájdalom kínozza, ami tényleg elviselhetetlen lehet, hanem az erkölcsi is. Ivan Iljics egyre többet gondolt arra, hogy talán mégsem úgy élt, ahogy kellett volna. És rájött, hogy talán az lett volna az igazi, amit már ifjúkorától kezdve erőnek erejével elfojtott magában. Megpróbálta régi életét védeni magával szemben, de rá kellett döbbennie, hogy nincs mit védeni. A felsége végül papot hívatott, és kicsit megnyugodott.

 

12.

Elkövetkezett az a három nap, amiről a bevezető fejezetben Praszkovja Fjodorovna Pjotr Ivanovics beszélt, a gyötrelmes kínok három napja, amit Ivan Iljics végigüvöltött. Ebben a három napban már az időt nem érzékelte, abban a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan erő gyömöszölte.
„...Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte.”
Kisfia halála előtt egy órával ment be apjához, aki kétségbeesetten üvöltött, és karjaival hadonászott. Fia egy kézcsókkal búcsúzott tőle.
„Szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt:
Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: 'Bocsáss meg', de ehelyett azt mondta: - Bocsáss el! - és nem lévén már ereje, kijavítsa, csak legyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti. És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami eddig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. 'Milyen szép és milyen egyszerű - gondolta. - Hát a fájdalom? - kérdezte. - Hová lett? Hol vagy te fájdalom?'
Feszülten figyelt.
Igen, itt van. Nem bánom, hadd legyen. A fájdalom. Hát a halál? Hol van ő?
Kereste a régi, megszokott halálfélelmet, és nem lelte sehol. Hová lett. Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.
A halál helyett világosság volt.
Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!
Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.
Vége - mondotta valaki fölötte.
Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. 'Vége a halálnak - mondta magának. - Nincs többé.'
Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt.”

 

 

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
/1821-1881/

 

Moszkvában, a szegények kórházában született, ahol apja orvos volt. 1831-ben édesapja egy kisebb földbirtokot vásárolt, de a kegyetlen bánásmód miatt jobbágyai 1839-ben megölték. Apja nehéz természete miatt nem volt könnyű a család élete, édesanyja 1837-ben, tüdőbajban meghalt. Az apa a két legidősebb fiát, Mihailt és Fjodort akaratuk ellenére hadmérnöki pályára kényszerítette. 1843-ban befejezte tanulmányait, dolgozni kezdett, de egy év múlva otthagyta az állását, és csak az irodalommal akart foglalkozni. Az apai örökségét hamar elveri, fordításokból tengeti az életét. Első kisregényét, a Szegény embereket 1845-ben nyomorogva írta. Műve rögtön meghozta számára az általános elismerést, 1847-től kezdve rendszeresen látogatta Petrasevszkij körét, részt vett egy illegális nyomda létrehozásában. 1849. április 23-án letartóztatták, és a Péter-Pál erődben tartották fogva. Halálra ítélték, és csak az ítélet-végrehajtás előtt olvasták fel a cár kegyelmi rendelkezését. A végleges ítélet négy év szibériai kényszermunka, majd életfogytiglani közkatonaság volt. 1850 és 1854 között az omszki erődben raboskodott. Ez idő alatt korábbi idegbetegsége súlyos epilepsziává fokozódott. 1856-ban nősült meg. 1860-ban visszatért Pétervárra, bátyjával, Mihaillal együtt először a Vremja /1861-1863/, majd az Epoha /18641865/ című folyóiratokat szerkesztették és adták ki. A Vremja c. lap eleinte biztos és jó jövedelmet biztosított, de egy cikk miatt a cári kormány betiltotta, az Epoha pedig rövid idő alatt csődbe jutott. Dosztojevszkij súlyos adósságokba keveredett, bátyja 1863-ban meghalt, az ő tartózásait is magára vállalta. Anyagi nehézségeit súlyos rulettveszteségei is növelték, financiális problémáit csak élete vége felé tudta megoldani. Magánélete sem volt problémamentes; első felesége gyűlölte és gúnyolta, élete nagy szerelme, Polina Szuszlova pedig rövid együttlét után elhagyta.
1866-ban, a rövidre szabott határidő miatt gyorsan kellett megírnia A játékos című regényét. Ebben a munkájában segítségére volt egy 20 éves gyorsírónő, Anna Grigorjevna Sznyitkina, akit 1867-ben feleségül vett. Hitelezői elől külföldre menekültek, éltek Párizsban, Lyonban, és csak 1871-ben tértek vissza. Ekkor kifizette adósságait, és időről időre megjelentette Levelek, vallomások című kiadványát, amelyben publicisztikus formában fejtette ki véleményét korának politikai, közéleti kérdéseiről, emellett elbeszélések, visszaemlékezések és kritikák is helyet kaptak a különböző kötetekben.
1880-ban nagy társadalmi visszhangot keltő beszédet mondott a moszkvai Puskin-ünnepségeken. Nem sokkal ezután meghalt.

 

Művei:

1845 - Szegény emberek

1846 - A hasonmás

1847 - A háziasszony

1848 - Fehér éjszakák

1849 - Nyetocska Nyezvanova

1859 - A nagybácsi álma

1859 - Sztyepancsikovo falui és lakói

1861 - Megalázottak és megszomorítottak

1861-1862 - Feljegyzések a holtak házából

1864 - Feljegyzések az egérlyukból

1866 - Bűn és bűnhődés

1866 - A játékos

1868 - A félkegyelmű

1871-1872 - Ördögök

1873, 1876-1877; 1880, 1881 - Az író naplója - Levelek, vallomások

1875 - A kamasz

1876 - A szelíd teremtés

1877 - Egy nevetséges ember álma

1879-1880 - A Karamazov testvérek

1882 - Az örök férj

 

 

Bűn és bűnhődés /1866/

Szereplők:

Rogyion Romanovics Raszkolnyikov - egyetemista

Pulherija Alekszandrovna - Raszkolnyikov édesanyja

Avdotya Romanovna /Dunya/ - Raszkolnyikov húga

Pjotr Petrovics Luzsín - Dunya vőlegénye

Dmitrij Prokfjics Razumihin - Raszkolriyikov barátja

Aljona Ivanovna - uzsorás

Lizaveta Ivanovna - Aljona húga

Szemjon Zahanics Marmeladov - volt címzetes tanácsos

Katyerina Ivanovna - Marmeladov felesége

Szofja Sáemnovna /Szonya/ - Marmeladov legnagyobb lánya

Zoszimov - doktor

Ilja Petrovics Zamjatov - főhadnagy

Nyikogyim Fomics - rendőrségi fogalmazó

Porfirij Petrovics - rendőrségi nyomozó

Arkagyij Ivanovics Szvidrigaljov - Dunya volt munkaadója

Marfa Petrovna - Szvidrigaljov felesége

Lebezjatnyikov - Luszin lakótársa

 

Raszkolnyikov, a szegény diák arra az elhatározásra jutott, hogy megvalósítja tervét, amit már régóta tervezett magában, megöli Aljona Ivanovnát, az uzsorást, akit gyakran keresett fel, hogy egy-egy tárgyát zálogba adja.
Ezzel a tettével magának akarta bizonyítani, hogy értékesebb a többi embernél. Tervét azonban nem tudta végrehajtani, az utolsó pillanatban visszarettent tettétől. Mikor eljött az asszonytól, átkozta magát, ügyetlenségéért. Útközben betért egy kocsmába. Itt ismerkedik meg Marmeladovval, aki gyakori látogatója ennek a vendéglátóhelynek, akit itt állandóan gúnyolnak részegsége, nagyhangúsága, pózoló viselkedése miatt, s finoman „mókamesternek” titulálnak. Marmaladov szinte az egész életét elmondja alkoholos mámorban, a lehető legőszintébb részletességgel. Tizennégy éves volt drága leánya, Szonyácska, amikor özvegyen „megmentett”, kiemelt egy özvegyasszonyt a legsötétebb nyomorból, kétségbeesésből. Egy gyalogostiszt özvegye volt. Három pici gyermekének jóformán a betevő falatot sem tudta biztosítani, a családja kitagadta.
„Abból ítélheti meg, milyen mértékű volt a nyomorúsága, hogy művelt, jó nevelésű, előkelő származású hölgy létére hajlandó volt hozzájönni.”
Dőlt belőle a szó, magát disznónak, baromnak bélyegezte, mert hiába állt helyt egy álló esztendőn keresztül, miután létszámcsökkentés következtében elvesztette állását, „kénytelen” volt a pohárhoz nyúlni. Másfél éve élnek Péterváron, megint álláshoz jutott, de csak rövid ideig dolgozott, mert újból az italt választotta, az alkoholnak nem tudott ellenállni. A felesége állandóan köhög, vért hány, a lakásnak nem nevezhető odújukban a három apróság mellett példás tisztaságot tart, éjszaka mossa, szárítja az egy-egy szál ingecskét, harisnyákat. De a legelkeserítőbb, hogy a mostoha elindította a most már tizennyolc éves drága, törékeny Szonya lányát a kétségbeesés útján:
„Itt élősködöl azt mondja neki, velünk eszel, iszol, melegszel, pedig hát mit egyék, mikor a kicsik se láttak egy falat kenyeret se három napja. Én meg ott fekszem... mit tagadjam, kérem, részegen feküdtem akkor ott. Egyszer csak hallom, hogy Szonya azt kérdi (sose felesel, és olyan szelíd hangocskája van... a haja is halványszőke, arca sovány és mindig sápadt), azt kérdi tőle: Hát akkor? Talán mégis elszánjam magam arra, Katyeriria Ivanovna? Hát aztán? feleli gúnyosan Katyerina. Mit őrzöd annyira? De nagy kincs! ...Úgy hat óra lehetett. Szonyecska veszi a sálját meg a csuklyás köpenykéjét, és elmegy hazulról. Kilenc órakor már otthon volt megint. Ahogy bejön, egyenesen Katyerina Ivanovnához megy, letesz elébe harminc ezüst rubelt. Egy árva szót se szólt, csak nézett rá, aztán fogta a nagy zöld kasmírkendőnket (van egy kasmírkendőnk, azt közösen használják), betakarta a fejét, arcát, és végigdőlt az ágyon; a falnak fordulva, csak a kis válla, teste rángatózott. Én csak feküdtem ott részegen, úgy, mint addig.”
„És most Szonyácska inkább csak alkonyat után jön fel hozzánk, támogatja Katyerina Ivanovnát, amennyire erszényétől telik...”
A lány új életét hamarosan szájára vette a ház, kénytelen elköltözni. Egy olcsó kis szobát talált magának. Marmeladov alig áll a lábán. Megkéri Raszkolnyikovot, hogy kísérje haza.
Raszkolnyikovnak nem volt szokatlan a nyomor, a szegénység látványa, de a ránehezedő tömény szerencsétlenség észlelése megdöbbentette. Az asszonyból, aki valamikor szép lehetett, sugárzott a betegség. Két piros folt volt az arcán, szeme tűzben égett, alakjia végtelenül sovány, egész lénye a nélkülözésről árulkodik.
„A legkisebb lányka, olyan hatéves forma, a földön aludt, félig ülve összekuporodva, fejét a díványba fúrva. A fiúcska egy évvel öregebb nála, a sarokban zokogott és reszketett, éppen akkor verhették meg valamiért. A nagyobb, kilencéves lányka vékony és hosszú, mint a gyufaszál, hitvány kis ingben, meztelen vállán valami szakadozott köpenykével, amelyet legalább két évvel azelőtt varrhattak neki, mert térdéig sem ért már, kisöccse mellett állt a sarokban, sovány, hosszú karjával átölelte a nyakát, és csitítgatta, fülébe suttogott, mindent elkövetett, hogy a gyerek fel-feltörő zokogását elhallgattassa, és közben rettegve figyelte az anyját nagy, sötét szemével, amely sovány arcocskájában még nagyobbnak tetszett.”
Az asszony őrjöngve fogadta a több nap után hazatért férjét, követelte rajta a ládából eltűnt utolsó rubeleket: „Elitta! Mind... mind elitta! - sikoltozott kétségbeesetten a szegény asszony. A ruha se az rajta! Ezek meg éhesek! Éhesek!... (Kezét tördelve nézett a gyerekekre.) Ó, átkozott élet! Hát maga? Nem szégyelli magát?! - támadt Raszkolnyikovra. A kocsmából jössz? Te is ittál! Együtt ittatok! Ki innen!... Raszkolnyikov, mielőtt kiment, a zsebébe nyúlt, előkotort valami aprópénzt, amit a rubeljéből visszaadtak a kocsmában, és észrevétlenül letette az ablakdeszkára.”
Másnap ócska kis albérleti szobájában ébred. Levelet kap édesanyjától, aki beszámol az otthoni eseményekről. Testvére egy gazdag családnál vállalt állást, ahol a férj, Szvidrigaljov szerelmével ostromolta a tartózkodó, tisztességes leányt. Egy ilyen tartalmú kerti jelenetet leplezett le az asszony, aki férje „segítségével” úgy értelmezte a látottakat, hogy Dunya csábító, feslett leány. Az egész környéket telekürtölte a rágalommal, de Szvidrigaljov lelkiismerete nem maradt sokáig nyugodt, s bevallotta feleségének, hogy Dunya ártatlan, és az asszony bocsánatot kért tőle. Pulherija Alekszandrovna már három éve nem látta fiát, de most aktuálissá vált a levélírás, mert reményei szerint megváltozik az életük; a szegénység, szűkölködés után anyagilag rendezett jövő elé nézhetnek. Egy jómódú jogász ugyanis megkérte szeretett testvérének, Dunyának a kezét, a lány most már menyasszony. A vőlegényről igyekszik az anya lehetőleg csak jót írni, de bizonyos el nem hallgatható, negatív tulajdonságairól, megnyilvánulásairól is kénytelen körülírtan említést tenni.
„Pjotr Petrovics Luzsin már udvari tanácsos, és távoli rokona Marfa Petrovnának... Megbízható, jó jövedelmű ember, két hivatala van, és máris vagyonos. Igaz, hogy negyvenöt éves, de elég megnyerő külsejű... Valami nagy szerelemről, persze, egyiküknél sincsen szó... Nem mondom, eleinte nekem is úgy rémlett olykor, hogy Pjotr Petrovics egy kicsit tapintatlan, de lehet, hogy éppen azért, mert egyenes ember, és mindig kimondja, amit gondol. Teszem azt, amikor másodszor volt nálunk, és Dunya már beleegyezését adta, beszélgetés közben olyasmit mondott, hogy ő, még mielőtt Dunyát megismerte, elhatározta, hogy olyan lányt fog elvenni, aki tisztességes, de semmije sincs, és kitapasztalta a nyomorúságot, mert a férj ne legyen semmiben lekötelezve a feleségének, sokkal jobb, ha az asszony jótevőjét látja a férjében.”
Már a levél olvasása közben is nyilvánvalóvá vált Raszkolnyikov előtt, hogy Dunya az édesanyjáért és bátyjáért vállalja az áldozatot, akkor pedig ezt a házasságot meg kell akadályozni.
Mindenképpen szeretné ezt a házasságot megakadályozni, de nem tudja, hogy hogyan. Töprengett a tervén, de nem jutott előbbre. Olyan kimerült volt, hogy menni alig bírt, mire a Petrovszkij-Osztrovra ért, úgy érzete, nem tudja tovább folytatni az útját, a bokrok között leült a fűre, szinte azonnal elaludt. Almában egy gyerekkori emlékét élte át újra. Hétéves lehetett, és édesapjával a városon kívül sétált, a kocsma előtt nagy tömeg volt, és egy öreg lovon gúnyolódtak, hogy tud-e még a vén gebe vágtatni. Hét embert kellene a szegény állatnak elhúznia a kocsiban, miközben hátán csak úgy hullanak az ostorcsapások, és mivel a ló nem bírja azt a terhet, dühükben agyonverik. A ló haláltusája iszonyatos, a rémálomból, izzadtan ébredt fel. Most elképzelhetetlennek tartja, hogy baltát vegyen a kezébe és embert öljön.
Raszkolnyikov közben megtudja, hogy az uzsorásnő húga, Lizavéta, másnap nem lesz otthon. Lizavéta rengeteget dolgozott nővérére, nénje igazi rabszolgája. Raszkolnyikov betért egy kocsmába, asztalától nem messze diákok ültek, akik épp az uzsorásnőről beszéltek. Szavaikból kiderült, hogy milyen kegyetlenül bánik húgával. Ez a beszélgetés megerősíti elhatározásában. Aljona Ivanovnáról teljes kép tárult eléje, mások véleménye azonos volt az övével, kiegészült, bővült az „információ”:
„Gazdag... Sokan járnak hozzá közülünk. Csak ne volna olyan ronda féreg... szeszélyes vénasszony... Csak egy nappal késsen az ember, és fuccs a zálognak. Negyedannyit se ad rá, mint amennyit ér, és öt, sőt hét százalékot is szed havonta...
...A féltestvére, Lizaveta éjjel-nappal dolgozik a nénjére, ő a szakácsnő is, mosónő is, emellett még eladásra is varr, padlókat súrol, és minden keresetét odaadja az öregnek. Se megrendelést, se semmiféle munkát nem mer elvállalni az engedelme nélkül. A vénasszony már elkészítette a végrendeletét, és Lizaveta is tudja, hogy neki egy kopejkát se hagy, csak az ingóságokat, pár széket, miegymást, de minden pénze egy N... kormányzósági kolostorra száll, hogy ennek fejében az idők végéig misézzenek Aljona Ivanovna lelkiüdvéért... Egyszer dühében megharapta Lizaveta ujját, kicsiben múlott, hogy nem kellett amputálni.
...Hitvány, ostoba, jelentéktelen, komisz és nyavalyás vénasszony, senkinek semmi haszna belőle, sőt mindenkinek csak árt, maga se tudja, minek él...
...Sok száz, sok ezer jó ügy, hasznos kezdeményezés, amit előrevihetnénk, megvalósíthatnánk a vénasszony pénzén. Így meg a kolostornak jut mind. Száz meg száz, ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, sok tucatnyi családot megmenthetnénk a nyomorból, züllésből, pusztulásból, a fertőből... igen, ezt mind lehetne az ő pénzéből...”
Ez a következtetés pontosan Raszkolnyikov eszméje. Már másnap hozzálát, hogy a tervét végrehajtsa. Hurkot készít a baltának, elrejti felöltőjében, elkészíti a zálogtárgyat is. Sokat töpreng azon, hogy miért tudják a bűntényeket olyan hamar kinyomozni, szerinte akiket lelepleznek, azok nem kellő körültekintéssel jártak el, hanem gyerekes könnyelműséggel hajtották végre tettüket. De vele ilyen nem történhet, mert amit ő akar elkövetni, az nem bűn. Mindenre figyel, hogy minden feltűnést kerüljön, amivel esetleg bárkinek a gyanúját felkelthetné. Az uzsorásnő komótosan nyit ajtót, majd beengedi. Raszkolnyikov ideges, de amíg az asszony a zálogtárgy kibontásával van elfoglalva, hátulról végez vele. Elveszi az asszony nyakán lógó erszényt, majd kinyitja a ládát, és a zálogtárgyakat is elteszi. De tervébe hiba csúszik, Lizaveta hazatér, így vele is végeznie kell. Közben idegenek érkeznek Lizavetáékhoz, és mivel senki nem nyit ajtót, úgy döntenek, a házmestertől kérnek felvilágosítást, hogy merre járnak az asszonyok. Raszkolnyikov gyorsan elhagyja a lakást, majdnem összetalálkozik a visszatérőkkel, de sikerül egy üres lakásba beugrania, amit csak pár pillanatra hagytak el az ott dolgozó festők. A tett elkövetésének pillanatától megkezdődik Raszkolnyikov kálváriája, bűnhődése. Hallucinációk gyötrik, ideglázat kap. Minden porcikájával fizikailag is érzi, hogy az igazságszolgáltatás hálójába került. Feltűnően zavarosan viselkedik. Hogy ne legyenek bűnjelek, úgy dönt, hogy elrejti az elrabolt tárgyakat.
Beteg lesz, négy napig lázálomban van, Razumihin többször meglátogatja. Mikor magához tér, megijed, hogy betegsége alatt nem árulta-e el magát. A gyilkosság ténye mindenkit élénken foglalkoztat. Razumihin szerint a festők a tettesek, Zoszimov doktor elmondja a saját elképzelését, ami megegyezik az igazsággal.
Luzsin ügyeket intézendő Pétervárra jön, előkészíti a menyasszony és a leendő anyós pétervári útját is. Már ezzel kapcsolatban is kimutatja a foga fehérjét; végtelenül kapzsi, jellemtelen ember. Mielőtt a hölgyek megjelennek, Raszkolnyikovhoz megy, aki szó szerint elzavarja.
Razskolnyikov otthonról elmegy egy vendéglőbe, és az újságokban a gyilkosságról szóló cikkeket olvasgatja. Az asztalához leül Zamjatov rendőrfőnök, és természetesen vele sem tud másról beszélni. Útközben a lába szinte magától viszi a tett színhelyére, felmegy a lakásba, ahol éppen tataroznak. A munkásoknak azt a magyarázatot adja, hogy lakásnézőben van, de szavaival felkelti a gyanújukat.
Ahogy a házból kilép, éppen látja, ahogy egy hintó halálra gázolja Marmeladov volt címzetes tanácsost. Raszkolnyikon intéz mindent. Orvost, papot hívat. Az anyjától már megérkezett az a pénz, amit „gyorssegélyként”, kölcsönből küldött neki. Ami maradt belőle, az újból megözvegyült, kétségbeesett asszonynak adta temetésre. Itt látta meg először Szonyát:
Miután hazatér, otthon már édesanyja és nővére várja, akik épp most érkeztek meg. Rogya azt követeli húgától, hogy azonnal szakítson vőlegényével, megérkezik Razumihin is, és ő is csatlakozik barátja véleményéhez. Édesanyjáék Razumihinnel elmennek, és másnap reggelire jönnek vissza. Elmondják Razumihinnek, hogy Luzsin írt nekik, haragszik Rogyára, és tudatja velük, hogy a fiút látták egy rossz hírű nő lakásán, akinek pénzt adott.
Rogya bár megbánta viselkedését, de azon a meggyőződésén, hogy Luzsin mellett a húga ne lenne boldog, nem hajlandó változtatni. Miután Rogya beszámol a volt címzetes tanácsossal történt tragédiáról, megtudja, hogy Luzsin este szeretne a húgával találkozni, és minden tiltakozása ellenére Dunya az ő jelenlétéhez is ragaszkodik. Marmeladov felesége meghívja Rogyát a temetésre, édesanyja és a húga el is megy. Édesanyját mélyen megbotránkoztatja Szonya viselkedése, szerinte ő az oka fia betegségének.
Raszkolnyikon beszél Razumihinnel, akinek az egyik rokona vezeti az gyilkosság ügyében a nyomozást. Raszkolnyikon szeretne találkozni Porfirijjel, hiszen neki is volt zálogtárgya az uzsorásnőnél. Szerinte ez a legmegfelelőbb, hogy elterelje magáról a gyanút, hiszen ha bűnös lenne, nem maga keresné a rendőrséget. Porfirij már várta, hogy Raszkolnyikon felkeresi, a diák azonban úgy érzi, lelepleződött, Porfirij mindent tud. Az utcán egy idegen azt mondja rá, hogy gyilkos, ez újabb lelki gyötrelmeket okoz számára. Otthon azonnal lefekszik, és úgy gondolja, korábbi véleményét felül kell bírálnia, mégsem magasabb rendű, most már bűnnek tartja tettét. Megint rémálmok gyötrik. Mikor felébred, szobájában Szvidrigaljovot találja. A férfi azért jött, hogy lebeszélje Dunyát a tervezett házasságáról, még tízezer rubelt is hozott, hogy a lány ne csak a pénzért hozzon egy olyan döntést, amely egész életére boldogtalanná teheti. Szvidrigaljov elmegy, Rogya pedig húgáékhoz indul. Nem tetszik neki, hogy Rogya is jelen van, durván összevesznek, végül Luzsint elküldik.
Raszkolnyikon meglátogatja Szonyát, a lányt a legteljesebb kétségbeesésben találja. Nem elég neki saját nyomorúságos élete, még legjobb barátnője, Lizaveta is meghalt. Az öngyilkosságtól eddig is csak az tartotta vissza, hogy ő volt a családfenntartó. Életében az egyetlen biztos támasza a vallás. Raszkolnyikon ígéretet tesz a lánynak, hogy másnap megmondja neki, hogy ki ölte meg a barátnőjét. Egyikük sem sejti, hogy Szvidrigaljov a szomszéd szobából beszélgetésük minden szavát hallotta.
Másnap Raszkolnyikon beviszi a zálogpapírokat a rendőrségre, Porfirijjal a nyomozói munkáról beszélgetnek, a diák szerint a nyomozó csak játszik vele. Kiborul, és kiabálni kezd, ha őt gyanúsítják, akkor tartóztassák le. A szobába azonban bevezetik az egyik festőinast, aki a bűncselekmény helyszínén dolgozott, és bevallja, hogy ő követte el a gyilkosságot. Raszkolnyikon zaklatott állapotban tér haza.
Luzsin mérgesen ébred, és aljas tervet eszel ki Dunya visszaszerzésére. Szobatársát, Lebezjatnyikovot megkéri, hogy hívja el Szonyát magukhoz, hogy beszéljen vele. A lánynak tíz rubelt ad, majd kis idő múlva beállít a Marmeladov család lakására, és azzal vádolja a lányt, hogy ellopta száz rubeljét. A Marmeladov család éppen a halotti tort tarja, Katyerina hevesen védi Szonyát. Kifordítják a lány zsebeit, és megtalálják benne a keresett pénzt, de Lebezjatnyikov leleplezi Luzsin aljas tervét, a pénzt ő tette a lány zsebébe. A férfi így akarta Dunyát visszaszerezni. Szonya kétségbeesett állapotban rohan el, Raszkolnyikon vigasztalni próbálja. Bevallja a lánynak a tettét, Szonya szerint vállalnia kell e tettet, szerinte a bűntől csak a bűnhődés árán tud megszabadulni, csak így kaphatja vissza lelki békéjét. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy összetartoznak. Rogya ígéretet tesz, hogy másnap jelentkezik a rendőrségen. Lebezjatnyikov zavarja meg beszélgetésüket, kéri őket, hogy azonnal menjenek vissza. Katyerina Ivanovna megőrült, árváival az utcán táncol. Az asszony hirtelen összeesik. Az utcán megjelenik Szvidrigaljov is, és döbbenten látja, hogy a férfi Szonya szomszédja. Szvidrigaljov elmondja, hogy a tegnapi beszélgetésük minden szavát hallotta, amelyben Rogya azt mondta, tudja, ki ölte meg Lizavetát. Raszkolnyikov egyre nyugtalanabb Szvidrigaljov miatt, az sem világos előtte, hogy a gazdag úr miért intézi oly nagy figyelemmel az özvegy temetését. Raszkolnyikov albérletében arra kéri Razumihint, hogy ha vele bármi történne, legyen gondja anyjára és a húgára. Razumihintől tudja meg, hogy a gyilkossági ügyet lezárták, a festő vallomást tett. Rogya azonban ettől még nem nyerte vissza a nyugalmát. Porfirij is meglátogatja a diákot, és elmondja, hogy szerinte nem Mikolka, a festő követte el a gyilkosságot.
Szerinte a diák a tettes, elméletét érvekkel is alá tudja támasztani, amelyek ellen Rogya már nem tud védekezni.
„- Mikor szándékozik letartóztatni?
- Másfél vagy két napocskát még adhatok. - No és ha megszököm?
- Nem szökik meg, dehogyis... Ön már nem hisz az elméletében... s nélkülük már nem tud meglenni... Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést... ne nevessen ki: a szenvedésben nagy eszme van. Nem is bolond az a Mikolka.
- Ne higgye, hogy bármit is leismertem ma... Kíváncsiságból hallgattam végig.”
Porfirij azonban már biztos magában, sőt búcsúzóul annyit mond, Rogyát az érdekli, hogy Szvidrigaljov mit tud, beszélt-e a nyomozóval, és leginkább, hogy nős ember létére mi dolga még a húgával. Szvidrigaljov Szonyával akar beszélni, de a lányt nem találja otthon. Az utcán találkozik Dunyával, és elmondja neki, amit megtudott a bátyjáról. Dunya nem akarja elhinni, Raszkolnyikov megmutatja, hogy a szomszédban lakik, és onnan minden szót hallott. Dunya Szonyával szeretne beszélni, hogy biztos legyen a dolgában, de ő se találja a lányt. Szvidrigaljov felajánlja a lánynak, ha hozzámegy feleségül, segít Rogyának. Dunya zaklatott állapotában rálő, és így megsebesíti a férfit. Szvidrigaljov sérülése nem súlyos, az este folyamán búcsúzni megy Szonyáékhoz, közli velük, hogy Amerikába utazik, és pénzt ad nekik. De nem utazik el, reggel öngyilkos lesz.
Raszkolnyikov beszél az édesanyjával, mindent be szeretne vallani, de képtelen rá. Húgával is találkozik, akinek gondjaira bízza az édesanyját.
Elmegy Szonyához, és tőle a rendőrségre. Ott azonban megint inába szál a bátorsága, és nem tesz vallomást. Ahogy kijön a kapun, Szonyát látja meg, aki így már tudja, hogy a férfi újra megfutamodott. Kétségbeesetten és elkínzottan néznek egymásra, majd Raszkolnyikov dönt, visszamegy és vallomást tesz. Rosszul lesz, hogy megnyugodjon, vízzel itatják, majd érthetően beszámol a gyilkosságról. Többen odaszaladnak, ő még egyszer elmondja a vallomását.
A vallomástétellel megkönnyebbült. Visszanyerte lelki egyensúlyát, vége a kínzó magánynak, a tépelődés őrjítő korszakának. A vallomása nemcsak a büntetést jelenti neki, hanem a megváltást is. Bűnétől a bűnhődés útján szabadulhat meg.
Raszkolnyikon büntetése nyolc év szibériai kényszermunka. Szonya, Szvidrigaljov „jóvoltából” teheti meg, hogy ott lehet Rogya büntetésének színhelyén, hogy önfeláldozó segítségével próbálja megmenteni őt egy új élet számára. Az emberfeletti megpróbáltatásoktól megtépázott két ember ott találja meg egymást, a békét az őszinte, megtisztító szerelemben.

 

 

Anton Pavlovics Csehov
/1860-1904/

 

Egy évvel a jobbágyfelszabadítás előtt született egy vidéki kisvárosban. Nagyapja még jobbágy volt, apja már kereskedő. 1869-ben kezdi meg tanulmányait a taganyagi gimnáziumban. 1876-ban a család Moszkvába költözött, de Anton még a városban maradt, hogy befejezze gimnáziumi tanulmányait. Három évvel később ő is követi családját, és Moszkvában beiratkozik az orvosi egyetemre. Már egyetemi évei alatt írni kezdett, és Antosa Csehonte álnéven jelentek meg írásai vicclapokban, például a Sztrekoza /Szitakötő/ című humoros újságban. Csakhamar hivatásos író lett, bár időről időre folytatott orvosi tevékenységet is. 1882-ben ismerkedett meg Nyikolaj Lejkinnel, és állandó munkatársa lett a Pétervárott megjelenő Oszkolki /Szilánkok/ című újságnak. 1884-ben jelent meg az első kötete, a Melpomené meséi. 1887-ben utazást tesz Taganrogban és környékén, és ebben az évben még két újabb elbeszélés-gyűjteménye jelenik meg. November 19-én Fjodor Kors moszkvai színházában bemutatják az Ivanovot. 1888-ban jelennek meg A sztyepp, a Fények és a Névnap című munkái. Utazásokat tesz a Krímben, a Kaukázusban és Ukrajnában. Októberben az Alkonyatkor /más fordítás szerint Szürkületben/ című munkájáért Puskin-díjat kap a Tudományos Akadémiától.
Az egyik gratuláló levélre így válaszolt: „Patyomkin vagyok az irodalomban, a RazvIezsenyije és a Volna mélyéről bukkantam fel, polgár vagyok az urak között, s az ilyen emberek nem bírják ki sokáig, mint ahogy nem bírja ki a húr, amelyet sietve feszítenek. Másodszor leginkább az a vonat van kitéve a kisiklás kockázatának, amelyik mindennap, megállás nélkül, az időjárástól és a felhasznált fűtőanyagtól egyre csak megy... Természetesen a díj nagy dolog, de nem csak egyedül az én számomra. Boldog vagyok, hogy ezzel utat mutattam sok más embernek a tekintélyes irodalmi folyóiratok felé, és hála nekem, most már sokan mások is számíthatnak az akadémiai babérokra. Tíz-tizenöt év múlva feledésbe megy mindaz, amit írtam; de az általam lefektetett út megmarad teljes épségben.”
A Puskin-díj elnyerése utáni fél év alatt több irodalmi és színházi társaság választja tagjául.
1889-ben bátyja, Nyikolaj meghal tüdőbajban. Moszkvában bemutatják A manó című darabját. 1890-ben elutazik Szahalin szigetére, a börtönszigetre, ahol körülbelül huszonötezer bűnöző élt, börtönőrök, katonák és tisztviselők felügyelete alatt.
Adódik a kérdés, hogy miért vágott ennek a veszélyes útnak az író, akkor, amikor napról napra növekedett művészi rangja, erkölcsi tekintélye, és természetesen ezzel együtt anyagi helyzete is stabilizálódott? Az első lökést testvére halála jelentette, másrészt úgy érezte, hogy javuló helyzete miatt egyre jobban elszakad a nélkülözhetetlen gyökereket jelentő orosz valóságtól, közvetlen tapasztalatra van szüksége. Terve élénk tiltakozást váltott ki, hiszen az utazás egyáltalán nem volt veszélytelen. Egy barátjának, aki megpróbálta tervétől eltántorítani, válaszlevelében így írt: „Azt írja, hogy Szahalinra senkinek sincs szüksége, és senkit sem érdekel. Vajon igaz ez? Szahalin csak annak a társadalomnak nem kell és nem érdekes, amely száműzi oda az emberek ezreit, és nem költ rá milliókat. Szahalin az elviselhetetlen szenvedések helye... Sajnálom, hogy nem vagyok szentimentális, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene elzarándokolnunk, mint ahogy a törökök Mekkába szoktak. Azokból a könyvekből, amelyeket olvastam, és most olvasok, kiderül, hogy az emberek millióit rohasztottuk el a börtönökben, megfertőztük szifilisszel őket, és mindezt a rezes orrú börtönőrökre és felügyelőkre hárítottuk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönfelügyelők a hibásak, hanem mi valamennyien, de mi úgy teszünk, mint akinek ehhez semmi köze, mintha ez számunkra érdektelen lenne. Szahalin szükséges és érdekes, és csak sajnálni lehet, hogy én utazom oda, és nem valaki más, aki jobban ért a dolgokhoz, s alkalmasabb arra, hogy felkeltse iránta a társadalom érdeklődését...”
Az utazásra nagyon alaposan készült fel, mindent elolvasott, amit lehetett, joghallgató öccse, Mihail egyetemi büntetőjogi jegyzeteit is tanulmányozta, könyvtárakban is utánanézett a börtönbüntetés és a száműzetés történetének, és az 1850-es években a cári Oroszországhoz került Szahalin gyarmatosításának.
Három hónapot töltött Csehov a börtönszigeten, ahol a saját ötlete alapján végzett népszámláláson kívül rengeteg adatot gyűjtött, szinte az összes fegyenccel vagy száműzöttel beszélt. Benyomásit az 1894-ben megjelent Szahalin című útijegyzeteiben örökítette meg.
1895-ben találkozik először Tolsztojjal Jasznaja Poljanában. Egy év múlva iskolát épít Talezsban. 1896. október 17-én este mutatták be Pétervárott a Sirály című darabját, és ez a bemutató az orosz színháztörténet legnagyobb bukása. Már az első felvonást nevetés szakította meg, majd ezt füttyszó, nevetés, pisszegés és lábdobogás követte. A második felvonás valamivel nyugodtabban zajlott, de aztán elölről kezdődött minden. Az előadás botrányba fulladt, a szerző eltűnt a színházból. Naplójába csak ennyit jegyzett be: „A Sándor Színházban ment a Sirály című darabom. Nem volt sikeres.”
1897-ben kórházba kerül, Lev Tolsztoj is meglátogatja. Szeptemberben egészségi állapota miatt elutazik a Riviérára. 1898 igen mozgalmas év a számára. Melihovóban iskolát alapít. Szeptemberben részt vesz a moszkvai Művész Színház próbáin, ahol megismerkedik Olga Knipper színésznővel, későbbi feleségével. Majd elutazik Jaltába, ahol apja halála után telket vesz, és házat épít. Itt telepszik le. 1898. december 17-én a Művész Színházban óriási sikerrel mutatták be a Sirályt.
„Óráknak tűnő, hosszú percek teltek el néma csendben, aztán felzúgott a taps, az éljenzés, és függöny mögött a már reményvesztettel álló művészek lassan felocsúdtak. A színpadon és a nézőtéren, együttesen valami fergeteges, együttes örömünnep tört ki: a színészek zokogtak a boldogságtól, egyikük rosszul lett. A közönség tombolva követelte a szerzőt...” Amikor a közönség megtudta, hogy Csehov nincs a színházban a művészekkel együtt, küldtek táviratot a művésznek. A közös diadalünneppé váló ünneplés, ugyanúgy külön lapként került be a színháztörténetbe, mint a két évvel korábbi bukás. A szerző eleinte nem is akarta elhinni darabja sikerét, de a Sirály diadalútja a nehéz kezdet után folytatódott. Csehov és a Művész Színház neve ettől kezdve összefonódott egymással.
1899-ben egy pétervári kiadónak eladja írásai tulajdonjogát, összegyűjtött műveit készítik az első kiadásra. Október 26-án mutatják be a Művész Színházban a Ványa bácsit. Felhívást tesz közzé egy jaltai szanatórium építésére tüdőbetegek számára. 1900-ban tiszteletbeli tagjává választja a Tudományos Akadémia. Utazásokat tesz Gorkijjal és más írókkal a Kaukázusban, Decemberben pedig Nizzába utazik, ahol az utolsó simításokat végzi a Három nővér kéziratán. A darabot 1901. január 31-én mutatják be a Művész Színházban. Májusban feleségül veszi Olga Knippert, és visszatér Jaltába. 1902-ben lemond tiszteletbeli akadémikusi címéről. Sokat dolgozik, befejezi A menyasszony című elbeszélését és a Cseresznyéskertet. Részt vesz a darab próbáin is. A drámát 1904. január 17-én, születésnapján mutatják be a Művész Színházban, ekkor már nagyon beteg. A premieren ünneplik huszonöt éves írói jubileumát. Egészségi állapota egyre romlik, június 3-án Olgával Németországba utaznak, ahol július 2-án Badenweilerben éri a halál. Július gén temetik Moszkvában, a novogyevicsi temetőben.

 

Művei:

1884 - Melpoméné meséi

1888 - A sztyepp; Fények; Névnap című munkái. Medve c. darabjának bemutatója.

1889 - Unalmas történet; Moszkvában bemutatják Manó című darabját.

1890 - Guszev; Tolvajok

1891 - A párbaj; Asszonyok című elbeszélései.

1892 - A feleség; A léha asszony; A 6-os számú kórterem

1893 - Az egy ismeretlen elbeszélése című munkájának a megjelenése.

1894 - Nőuralom; Rothschild hegedűje; A diák; Az irodalomtanár; A főkertész elbeszélése című alkotása jelen nek meg ebben az évben: Ekkor adja ki Szahalin címmel úti élményeit.

1896 - A mezzaninos ház; Életem

1896. október 17. - A sirály első bemutatója Pétervárott.

1897 - Parasztok; A honi fészekben; A besenyő; Szekéren c. elbeszélései.

1898 - A tokba bújt ember; A pöszmétebokor; A szerelemről; Jonics; Egy orvosi eset

1899. október 26. - A Ványa bácsi bemutatója

1900 - Szakadékban c. művének megjelenése.

1901. január 31. - A Három nővér bemutatója.

1902 - Püspök c. elbeszélése.

1903 - A menyasszony c. elbeszélése.

1904. január 17. - A Cseresznyéskert bemutatója.

 

A 6-os számú kórterem /1892/

Szereplők:

Andrej Jefimics Ragin - orvos

Jevgenyij Fjodorovics Hobotov - orvos

Szergej Szergejevics - felcser

Darjuska - Ragin doktor háziasszonya

Mihail Averjanics - postamester, Ragin doktor barátja

Mojszejka, Ivan Dmitrics Gromov - a 6-os számú korterem két lakója

 

1892-ben írta Csehov ezt a novelláját. Az 1890-es évektől a novellái terjedelmükben megnőnek, az átlagos pár oldal terjedelmű novelláknál jóval hosszabbak. Ez a mű is inkább kisregény hosszúságú. Rendkívül tömör, cselekménye nagyon egyszerű, a szereplők száma is viszonylag kevés.
A mű Oroszországban egy kisvárosban játszódik, egy kórházban, annak 6-os számú kórtermében. Az olvasó egy jellegzetesen orosz vidéki környezetet ismer meg a leírásokból. Egy unalmas, szürke, elszigetelt, szigorúan konvencionális, kispolgári szellemben működő várost mutat be Csehov. A címadó hely a 6-os számú kórterem, tulajdonképpen a bolondokháza. A leírás elborzasztja az olvasót, embertelen körülmények között élnek itt a betegek, kiszolgáltatva egy szadista ápolónak.
„A rongyhalmazon, örökké pipával a foga közt, hever Nyikita, az őr, egy kivénült obsitos katona, kivörösödött paszományos, ócska egyenruhájában. Szigorú, kiaszott arca bozontos, lecsüngő szemöldökével leginkább sztyeppei juhászkutyához hasonlít; orra vörös, termete alacsony, és látszatra cingár, roskatag, a valóságban azonban tekintélyes erő lakozik benne, és ökle félelmetes. Nyikita egyike azoknak az együgyű, határozott, tevékeny és korlátolt embereknek, akik a világon mindennél többre tartják a rendet, és ezért meg vannak győződve róla, hogy az alájuk rendelt embereket verni kell. Nyikita pofozza a betegeket, mellbe, hasba, hátba vágja őket, üti, ahol éri, és szilárdan meg van róla győződve, hogy e nélkül nem volna itt rend.
A második ajtón át nagy, tágas szobába jutunk, amely az egész épületet - az előszobát leszámítva - elfoglalja. A fal itt mocskos-világoskék színű, a mennyezet olyan füstös, mint a szénégető viskóé; látszik, hogy télen füstöl a kályha, és széngázszagot áraszt. Az ablakokat belülről vasrács csúfítja el. A padló szürke, szemetes. A levegőben savanyú káposzta, kormos lámpakanóc, poloska és ammóniák bűze elegyedik, és ez a bűz az első pillanatban azt az érzést kelti a belépőben, hogy a vadállatok ketrecébe jutott.”
Ez a 6-os számú kórterem, a bolondokháza. Itt öt beteg tengeti nyomorúságos életét. Az első beteg egy magas, sovány, rőtesen fénylő bajszú férfi, aki egész nap csak sóhajtozik, a beszélgetésekben nemigen vesz részt. Mojszejka, az öreg zsidó, ártalmatlan bolond, húsz éve a kórház lakója. A betegek közül egyedül ő jár ki az udvarra, sőt még az utcára is. A város lakói már megszokták alakját, mindenhol vetnek neki egypár kopejkát, vagy némi élelmet. Amit, ahogy hazaér, Nyikita azonnal erőszakosan elszed tőle. A harmadik beteg Ivan Dmitrics Gromov, harminchárom éves, nemesi származású fiatalember. Volt tanár és bírósági végrehajtó; régóta az intézet lakója. Egész élete szenvedés volt, gyerekkorában vesztette el bátyját, majd egy héttel testvére temetése után apját sikkasztás és csalás vádjával letartóztatták. Apja a rabkórházban tífuszt kapott, és hamarosan meghalt, a család vagyonát elárverezték, és ő ott maradt anyjával egyetlen fillér nélkül. Élete ettől kezdve teljesen megváltozott, vége szakadt annak a nyugodt jólétnek, ami eddigi életét jellemezte. Ahhoz, hogy folytatni tudja tanulmányait, most magánórákat kellett adnia, és még így is éhezett, hiszen anyját is el kellett tartania. Gromov más, mint a többi ember, legalább lélekben ellenállt, s nem tudott megbarátkozni az isten háta mögötti kisváros unalmas, értelmetlen életével. A városban azonban mindezek ellenére, éles ítéletei és idegessége dacára is szerették, háta mögött kedveskedve Ványának nevezték.
„Akármiről kezdett vele beszélgetni az ember, mindig ugyanarra lyukadt ki: városkánkban unalmas és fojtogató az élet, a társaságból hiányzik minden magasabb rendű érdeklődés, tompa, értelmetlen módon él, s létét erőszakoskodással, durva zülléssel és kétszínűséggel teszi változatosabbá; a gonoszok jóllakottan rendes ruhába járnak, a becsületesek pedig hulladékkal táplálkoznak; iskolára lenne szükség, tisztességes irányzatú helybéli újságra, színházra, nyilvános felolvasásokra, az intelligencia erejének összefogására; a társadalomnak öntudatra kellene ébrednie, és el kellene borzadnia önmagától.”
Gromov egy nap két megbilincselt fogollyal találkozik, és bár máskor is találkozott már rabokkal, most ez a találkozás különös és ijesztő hatással volt rá. Ettől a találkozástól kezdve megváltozik az élete, üldözési mániája lesz, mindentől és mindenkitől tart. Attól fél, hogy nem létező bűnei ellenére is börtönbe kerülhet bármikor. Szerinte a korabeli orosz társadalomban minden előfordulhat, bárkit bűnösnek nevezhetnek.
„Éjszakákon át nem aludt, letartóztatását várva, de hangosan horkolt és szuszogott, hogy háziasszonya azt higgye, alszik; mert hiszen ha nem alszik, annyit jelent, hogy lelkiismeret-furdalás bántja - minő gyanús körülmény!”
Egy gyilkosság, amely a városban történik, váltja ki belőle a betegség súlyos kitörését, kórházba viszik, először a vérbajosok kórtermébe kerül, majd miután viselkedésével zavarja a betegeket, átteszik a 6-os számú kórterembe. A városban elfelejtik, nem beszélnek róla többet, a kitett könyveit a gyerekek széjjelhordták. A kórteremben Nyikitát kivéve mindenkivel kedves, betegtársainak ha tud, segít. Beszéde zavaros, nehezen érthető és követhető, mégis van benne valami megnyerő.
Egy olyan társadalomban él, amely nem tudja, hogy mi a bűn és mi a bűntelenség. Gromov az orosz értelmiség jellegzetes figurája, aki állandóan konfliktusba kerül környezetével.
Bal oldali szomszédja egy kövér paraszt, aki „nem egyéb mozdulatlan, falánk és tisztátalan állatnál”, gondolkodó és érzőképességét már régen elvesztette. Nyikita nap mint nap durván bántalmazza, de a szerencsétlen már erre sem reagál. Az ötödik beteg egy sovány, polgári származású férfi, aki különböző érdemrendekről álmodozik.
A bolondokkal a borbélyon és Nyikitán kívül senki sem találkozott. Egyszer csak az a megdöbbentő hír terjedt el a kórházban, hogy Andrej Jefimics Ragin gyakori látogatója a kórteremnek.
Ragin doktor meglehetősen érdekes személyiség. Fiatalabb korában papnak készült, apja azonban ebbe nem egyezett volna bele, így az orvosi pálya mellett döntött. Amikor kinevezték a kórház élére, megdöbbenve tapasztalta az ott uralkodó katasztrofális állapotokat, ám azonkívül hogy eszközöket rendel, cselekvésképtelen.
„Amikor a kórházat megtekintette, Andrej Jefimics arra a meggyőződésre jutott, hogy az intézmény ebben a formájában erkölcstelen, és a legnagyobb mértékben káros a lakosság egészségére nézve. A legokosabb, amit - véleménye szerint - tehettek volna: azonnal elbocsátani valamennyi beteget, és becsukni a kórházat. De azután meggondolta, hogy ehhez nem elég az ő akarata egymagában, és ez ilyen formában nem is használna: ha a fizikai és erkölcsi tisztátlanságot kiirtaná az egyik helyen, máshová fészkelné be magát; tehát várni kell, amíg magától kiszellőződik. Azonfelül pedig, ha a lakosság kórházat nyitott és megtűri, ez annyit jelent, hogy szüksége van rá; tudatlanságra, előítéletekre, minderre a sok fertelemre és ocsmányságra szükség van, mert az idők folyamán ebből valami hasznos és rendes fejlődhet, mint a humusz a trágyából. Nincsen a földön semmi jó, amelynek a forrásánál ne találnánk valami ocsmányságot.”
A filozófiája az, hogy teljesen mindegy, hogy korszerűsíti-e az intézetet, és elviselhetőbbé teszi a betegek helyzetét, és emberibbé a körülményeiket, mert a helyzet úgyis változatlan marad. Eleinte lelkesen végezte a munkáját, sokat operált, reggeltől estig fogadta a betegeket: Mindenkivel nagyon udvariasan bánt. Aztán megunta munkáját, mert egyhangúnak, és ami fő, haszontalannak érezte.
„Meg azután minek akadályozni az embereket a meghalásban, ha egyszer a halál az élet normális és törvényes befejezése? Mi haszna volna, ha minden kupec vagy tisztviselő öt vagy esetleg tíz évvel tovább élne? Ha pedig az orvostudomány célját abban látjuk, hogy a szenvedést enyhítse, akkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: minek enyhíteni a szenvedést? Elsősorban is azt mondják, hogy a szenvedés a tökéletesség felé viszi az embert, másodszor pedig: ha az emberiség csakugyan megtanulja szenvedéseit pirulákkal meg cseppekkel enyhíteni, akkor végképp megfeledkezik a vallásról meg a filozófiáról, amelyben eddig nemcsak védelmet, hanem boldogságot is talált. Puskin borzalmas szenvedéseket élt át halála előtt; a szerencsétlen Heine évekig feküdt tehetetlenül az ágyában - miért ne szenvedhetne tehát holmi Andrej Jefimics vagy Matrjona Szavisna, akinek élete tartalmatlan és merőben üres volta ázalagállatéhoz hasonlatos, ha nem volna benne szenvedés?
Efféle gondolatmenetektől lesújtva, Andrej Jefimics elengedte a gyeplőt, és attól fogva már nem járt be mindennap a kórházba.”
Látja a hibákat, tapasztalja az elviselhetetlen körülményeket, ahhoz azonban gyenge, hogy bármit is tegyen. Gromovhoz hasonlóan ő is nagyon szeretett olvasni, minden pénzét könyvekre és újságokra költötte. Legjobban a történelmi és filozófiai olvasmányokat kedvelte. Napjai hosszú évek óta változatlan egyhangúságban telnek. Rendelés után hazament, és idejét kedvenc elfoglaltságának, az olvasásnak szentelte. Könyve mellett mindig volt egy üveg vodka és egy pár szem uborka, amelyből anélkül vett, hogy olvasmányából felnézett volna. Pontosan három órakor ebédel, majd a délutánt újra olvasással töltötte. Esténként egyetlen barátja, Mihail Averjanics látogatta meg. Ő volt az egyetlen, akit a városban elviselt, akivel valamelyest megértette magát. Mihail Averjanics valaha dúsgazdag földbirtokos volt, és a lovasságnál szolgált. Azonban tönkrement, vagyona elveszett, így kénytelen volt munkát vállalni, és postamester lett. Jólelkű és érzékeny, bár hirtelen haragú és nagyon lobbanékony, ha felmérgesítik, gyakran kiabál az ügyfelekkel. A doktort műveltségéért és nemes lelkéért tiszteli és szereti.
Andrej Jefimics gyakran elmélkedett arról, hogy az utóbbi években milyen csodálatos fejlődésen ment át az orvostudomány. Olyan betegségeket, amelyekbe még pár éve belehaltak, ma könnyedén tudnak gyógyítani. Olyan műtéteket csinálnak, amelyeket nemrég még hozzáértő emberek is lehetetlennek tartottak. És akkor a hipnózist, Pasteur és Koch nevét még nem is említették. Ma már a pszichiátriai betegeket is megfelelően és emberségesen kezelik fejlett korházakban. És ezekhez a változásokhoz képest, az itteni kórház évszázadok óta szinte semmit nem változott, nem fejlődött.
„Andrej Jefimics tudja, hogy a tudomány és a humanitárius eszmék mai fejlettsége mellett olyan gyalázat, mint a 6-os számú kórterem, igazán már csak a vasúttól kétszáz versztányira lehetséges, egy olyan isten háta mögötti városban, ahol a polgármester és valamennyi városatya írni-olvasni alig tudó iparos és kispolgár, ahol az orvosban holmi szent mágust látnak, akinek kritika nélkül hinni kell, még akkor is, ha forró ólmot önt a beteg szájába. Mindenütt másutt a közönség és az újságok már réges-rég porrá zúzták volna az ez elmaradottságnak ezt a kicsiny erődítményét.”
A város egy bőkezű pillanatában pénzt ajánlott fel a kórháznak, ebből Ragin doktor egy új orvost vett fel. Hobotov barátságot kötött Szergejjel, a felcserrel, a betegek nem igazán érdeklik, olvasni nem szokott, mindössze egyetlen könyve van. Őt is felháborítja a kórház elmaradottsága, de új rendszabályokat nem akar bevezetni, attól tart, hogy ezzel idősebb kollégáját megbántaná. Bár úgy gondolja róla, hogy ittléte alatt hatalmas vagyont halmozott fel, irigyli őt, és szívesen elfoglalná az ő helyét a kórházban.
Ragin doktor jellegzetesen orosz realista figura, ő a felesleges ember. A változtatási szándéka megvan, a cselekvéshez azonban gyenge. Elsüllyed abban a közönyös légkörben, amely körülveszi.
A doktor egyszer az esti sétáján találkozott Nyikitával, és elborzasztotta a szegény bolond szánalmas állapota, visszakísérte a kórházba, és ekkor ismerkedett meg Gromovval. A fiatalember barátságtalanul fogadta, Andrej Jefimics azonban végtelen türelmével próbál vele kommunikálni. Ahogy beszélget a fiatalemberrel, rá kell döbbennie, hogy a fiatalember remek beszélgetőpartner a számára.
„Milyen rokonszenves fiatalember! - gondolta magában Andrej Jefimics, miközben átment az udvaron, s lakása felé haladt. - Egész idő óta, amióta itt lakom, az első ember, akivel lehet beszélni. Józan ítélőképessége van, és tudja, mi az, ami iránt érdemes érdeklődni.”
„Mialatt olvasott, lefeküdt, mindegyre Iván Dimitrics járt az eszébe, és amikor másnap reggel fölébredt, eszébe jutott, milyen okos és érdekes emberrel ismerkedett meg előző nap. El is határozta, hogy az első adandó alkalommal újra benéz hozzá.” Meglepő, hogy a doktor először akkor érzi úgy, hogy egy délutánja nem értelmetlenül tel el, amikor ezzel a bolond fiatalemberrel beszélgetett.
A doktor filozófiáról, betegségről, szenvedésről diskurál a fiatalemberrel. Gromov megdöbbentő dolgokat mond az orvosnak, szerinte könnyű neki megvetni a szenvedést, hiszen sohasem szenvedett, fogalma sincs, mi az a testi fenyítés. Húsz éven át meg volt mindene, kapott ingyen lakást, ellátást, semmire nem volt gondja.
„Természettől fogva lusta, puha ember, és azért igyekezett elrendezni az életét, hogy semmi se nyugtalanítsa, és semmi se lendítse ki mozdulatlanságából. A kórház vezetését átengedte a felcsernek és a többi alja népségnek, maga pedig ült a melegben, a nyugalomban, és gyűjtögette a pénz, érdekes könyveket olvasott, és szabad idejét mindenféle magasröptű marhaságokról való elmélkedéssel és (Ivan Dmitrics itt az orvos rezes orrára sandított) némi itókával édesítette meg. Egyszóval az életből semmit se látott, fogalma sincs róla, és a valóságot pusztán csak elméletből ismeri. S hogy miért veti meg a szenvedést, és miért nem csodálkozik semmin, annak igen egyszerű a magyarázata: a hiúságok hiúsága, külső és belső, az élet, a szenvedés és a halál megvetése, az elmélkedés a legfőbb jó és a többi - ez a filozófia, amely a legjobban megfelel az orosz naplopó természetének.” Nem avatkozik bele soha semmibe, mert úgy érzi, nem rá tartozik, és változtatni úgysem tudna rajta. „Roppantul kényelmes filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta, és amellett még bölcsnek is tarthatja magát... Nem, uram, ez nem filozófia, nem gondoskodás, hanem lustaság, fakírság, álmos, tompa elbutultság...” Ez a beszélgetés orvos és betege között majd egy óráig tartott, és az orvos kifejezetten élvezte.
Ettől a naptól kezdve a doktor gyakran betért a 6-os számú kóterembe, és beszélgetett Gromovval. Ezt a változást a környezete megdöbbenéssel figyeli, a doktor pedig azt érzékeli, hogy megváltoztak körülötte az emberek, árgus szemekkel figyelik minden cselekedetét.
Augusztusban az orvost a polgármester hívatta egy, a kórházzal kapcsolatos kérdés ürügyén. A polgármesteren és Hobotovon kívül jelen volt még a tanfelügyelő, a katonai parancsnok, egy városi tanácstag, és még egy orvos. Bár látszólag szakmai ügyben hívatták, gyakorlatilag az elmeállapotára voltak kíváncsiak. Este meglátogatta barátja, Mihail Averjanics, és egy utazásra hívta. Ragin doktor végül elutazott vele, és az út alatt beszédes és túlbuzgó barátja halálosan fárasztotta és idegesítette, egy perc nyugalmat sem hagyott neki. Az utazás alatt, mivel Averjanics minden pénzét elkártyázta, ötszáz rubelt adott neki kölcsön.
Miután hazatértek, a kórház nyugdíj nélkül elbocsátotta, és barátja félénk kérdésére megmondja, hogy az összes vagyona nyolcvanhat rubel. Az orvosnak tehát semmi vagyona nincsen, a lakását is el kell hagynia, koldus, lassan a legmélyebb nyomorba süllyedt. Egy Belova nevű szegény öregasszony ócska viskójába költözött Darjuskával. Egy nap, amikor már nem bírja elviselni „barátai” álszent viselkedését, rájuk ordított, amit a betegség elhatalmasodásával magyaráztak. Másnap egy konzílium ürügyével a kórházba csalták, és mint elmebeteget, a 6-os számú kórterembe zárták.
Először fel sem fogja, mi történt vele, majd borzalmasan megalázónak érzi ezt a méltánytalan helyzetet. Bár úgy gondolta, hogy Belova asszony háza és a 6-os számú kórterem között nincs semmi különbség, mégis elborzadt arra a gondolatra, hogyha az alvó Ivan Dmitrics felébred, és meglátja őt a kórházi ruhában. Igyekezett meggyőzni magát, hogy a helyzetében nincs semmi különös, ez is csak egy természetes állapot, de képtelen megnyugodni. Mindenképp ki akar menni, legalább az udvarra sétálni. Nyikita azonban nem engedi ki őt, majd miután nem bír vele, szinte agyonverte az orvost. Ahogy reszketett a félelemtől, hogy újra megütik, feküdt az ágyában, szörnyű gondolatra döbbent rá.
„...Az agyában kavargó káosz közepette hirtelen szörnyű, elviselhetetlen gondolat villant fel tűrhetetlen világossággal: ugyanígy szenvedtek éveken át, nap nap után ezek az emberek, akik most fekete árnyékként feküdtek a holdvilágban. Hogyan történhetett meg, hogy több mint húsz éven át ő, Andrej Jefimics nem tudott és nem akart tudni erről? Nem ismerte a szenvedést, fogalma sem volt a fájdalomról, ennyiben tehát nem volt hibás - mondta magának, de lelkiismerete ugyanolyan kérlelhetetlenül és durván válaszolt, mint Nyikita; és Andrej Jefimics tarkójától a sarkáig jéggé dermedt iszonyatában.”
Itt, a bolondokházában kellett rájönnie, hogy a belső filozofálás nem megoldás. Másnap meglátogatta őt barátja, majd Hobotov doktor, és Darjuska is megnézte régi gazdáját. Este az orvos meghalt agyvérzésben, a temetésén csak Mihail Averjanics és Darjuska vett részt.

 

 

Sirály /1896/

Szereplők:

Arkagyina, Irina Nyikolajevna, néhai férje után Trepljova - színésznő

Terpljov, Konsztaantyin Gavrilovics - Arkagyina fia, író

Szorin, Pjotr Nyikaolajevics - Arkagyina bátyja

Zasrecsnaja Nyina Mihajlovna - gazdag földbirtokos család lánya

Samrajov, Ilja Afanaszjevics - nyugalmazott főhadnagy, Szorin intézője

Polina Andrejevna - Samrajov felesége

Mása - Samrajov és Polina lánya

Trigorin, Borisz Alekszejevics - író,

Arkagyina barátja

Dorn, Jevgenyij Szergejevics - orvos

Medvegyenko, Szemjon Szemjonovics - tanító

Jakov - háziszolga

 

Első felvonás

Az ünnepelt színésznő, Arkagyina, fiával, Trepljovval, és barátjával, Trigorinnal, az ünnepelt íróval bátyja, Szorin birtokán nyaral. Este előadásra készülnek, Trepljov darabját mutatják be, melyben szerelme, a szomszéd földbirtokos lánya, Nyina játszik.
Amíg az előadás kezdetére várnak, Mása és Medvegyev a kertben beszélget. Medvegyev bevallja Másának, hogy szerelmes belé, a lányt ez a vallomás bár meghatja, de viszonozni nem tudja, mert mint később kiderül, reménytelenül szerelmes Trepljovba.
Terpljov nagybátyjával, Szorinnal beszélget, ideges az előadás miatt. Megérkezik Nyina, épp hogy el tudott jönni otthonról, mert az édesapja és a mostohája kikocsikázott. Minden vágya az, hogy színésznő legyen, de az apja ebbe soha nem egyezne bele. Trepljov elmondja a lánynak, hogy szerelmes bele. Trepljov formabontó műve nem nyeri el az édesanyja tetszését, nem is érti a közönség az újszerű, dekadens darabot. Trepljov, amint meghallja, a kicsiny alkalmi közönség suttogását, hogy édesanyja úgy gondolja, viccről van szó, azonnal berekeszti az előadást. Arkagyina kedvesen fogadja, és gratulál Nyinának, akit bemutatnak Trigorinnak. A lány csodálattal tekint az íróra, akinek eddig minden művét olvasta, de sajnos nem maradhat, hiszen otthon azt sem tudják, hogy eljött.
Dorn az egyetlen, aki dicséri az előadást, és arra biztatja az ifjú szerzőt, hogy ne hagyja abba, folytassa az írást. De szerinte minden műben kell lennie egy érthető világos gondolatnak, mindig tudnia kell, hogy mi célból ír, „...mert ha határozott cél nélkül járja ezt a festői utat, eltéved és tehetsége a vesztét okozza.” Trepljov csak most tudja meg az orvostól, hogy Nyina a rosszul sikerült este után anélkül, hogy vele beszélt volna, már el is ment. Mása bevallja Dornnak, hogy reménytelenül szerelmes Trepljovba. Az első felvonást az orvos szavai zárják le.
„Milyen idegesek valamennyien! Milyen idegesek! És mennyi szerelem!...”

 

Második felvonás

A csodálatos kertben, a krokettpályán egy padon ülve Mása, Arkagyina, és Dorn beszélgetnek, illetve olvasgatnak. Arkagyina számára ez a falusi nyugalom túl unalmas. Szeretne kikocsikázni, de az intéző szerint minden emberre és lóra szükség van a gazdaságban. Arkagyina megsértődik, és azonnal el akarja hagyni a birtokot.
Miután szülei három napra elutaztak, Nyina újra el tudott jönni Szorinékhoz. Trelpljov minden jobb meggyőződése ellenére lelő egy sirályt, és Nyina lába elé helyezi, magával is így fog majd végezni. Nyina nem ismer a férfira, mostanában állandóan jelképekben beszél, amihez ő túl egyszerű, hogy ezeket megértse. Ezt a dolgot a sirállyal sem érti.
Trepljov szerint viszont a lány viselkedése változott meg az ő irányában, gyakran kerüli őt. „Azon az estén kezdődött, amikor a darabom oly ostobán megbukott. Nők nem bocsátják meg a sikertelenséget. Elégettem minden írásom az utolsó papírrongyig. Ha tudná, milyen boldogtalan vagyok! A maga elhidegülése szörnyű, hihetetlen, teljesen olyan, mintha egyszer csak arra ébrednék, hogy ez a tó kiszáradt, vagy felitta a föld gyomra. Azt mondta, maga túl szimpla ahhoz, hogy megértsen. De hát mi van itt érteni való? A darabom nem tetszett, hát lenézi a lelkesedésemet, középszerűnek tart, jelentéktelennek, amilyenből tizenkettő megy egy tucatra... De milyen jól értem én ezt, milyen jól értem! Mintha csak szög fúródna az agyamba, legyen átkozott ez az agy, meg a hiúságom, mert szívja a véremet, szívja mint a kígyó.” Meglátja, hogy Trigorin közeledik feléjük, gúnyosan kommentálja, hogy még hozzájuk sem ért, de a lány az író láttára máris mosolyog. Magukra hagyja őket.
Nyinát teljesen elbűvöli a férfi, csodálja tehetségét, és gyönyörűnek találja az életét. Trigorin szerint ebben nincs igaza, hiszen tulajdonképpen most már önmaga rabja. Az írás az, amely életének minden percét meghatározza, bármit csinál. Bármi, amit lát a világban, számára azonnal egy téma vagy egy jelenet a következő írásához. Ha felnéz az égre, lát egy zongora formájú felhőt, arra gondol, egy elbeszélésébe bele kell írnia: „az égen egy zongoraformájú felhő úszott.” Ha finom jázminillat csapja meg az orrát, arra gondol: „...émelygős illat, özvegyek virága, felhasználni nyári est leírásában.” Egy másodpercre nem tud elfelejtkezni az írásról, minden mondat, amit hall, minden, amit lát, egy-egy újabb művének a része lehet. „Nincs nyugtom saját magamtól, és érzem, hogyan falom fel a saját életemet, hogyan gyűjtöm a mézhez, amelyet odaadok tudom is én, kinek, ki a nagyvilágba, a virágport a saját legszebb virágaimból, de közben letépem a virágokat és tönkregázolom a tövüket. Hát épeszű vagyok én?” Nyina rajongását azonban Trigorin nem tudja lerombolni, Nyina szemében ő a nagy író, egyszerűen fáradt; és nincs se ideje, se kedve, hogy saját jelentőségét elismerje.
Arkagyina végül meggondolja magát, és úgy dönt, még nem távoznak a birtokról.

 

Harmadik felvonás

Trepljov majdnem beváltotta az ígéretét, öngyilkosságot kísérelt meg, főbe akarta lőni magát, megsérült, de sebesülése nem súlyos. Mása úgy dönt, hogy ezt a reménytelen szerelmet kitépi a szívéből és férjhez megy Medvegyevhez. Trigorintól csak annyit kér, küldje el neki a könyvét egy neki szóló ajánlással: „Másának, aki nem tudja, hogyan jött a világra, és nem érzi, miért él a világon.”
Nyina egy medaliont ajándékoz Trigorinnak, amelyre rávésette egyik könyvének a címét és egy mondathelyet, százhuszonegyedik oldal, tizenegyedik-tizenkettedik sor. Trigorint érdekli, hogy mi lehet ez a mondat, izgatottan keresi a könyvet, hogy megtalálja a lány által megadott mondatot. Arkagyina érzi, hogy vetélytársa akadt, most már azt akarja, hogy azonnal utazzanak el Trigorinnal. Arkagyina már csak az utazásra tud gondolni, úgy érzi, sohasem fogja megtudni, miért fordította a fia maga ellen a fegyverét. Szorin szerint, Trepljov felesleges embernek érzi magát, tehetséges, de itt vidéken semmilyen jövő nem vár rá. Szerinte az lenne a legjobb, ha egy kis időre külföldre utazna, de erre Arkagyinának nincsen pénze. Arkagyina összeszólalkozik a fiával, Trepljov gyávának tarja az írót, amiért még a párbajkihívását sem fogadta el. Arkagyina szerint a fia egyszerűen csak irigy, mert Trigorin tehetséges. A tehetségtelen embereknek nem marad más, mint a tehetségek ócsárlása. Anyja véleménye mérhetetlenül feldühíti a fiút, még a kötést is letépi a fejéről.
„Trepljov (gúnyosan): Valódi tehetségek! Ha tudni akarod, hát énbennem több a tehetség, mint valamennyitekben együttvéve. (Letépi a fejéről a kötést.) Ti, ti rutinos mesteremberek, kisajátítottátok az elsőbbséget a művészetben, és csak azt tartjátok törvénynek és valódinak, amit magatok csináltok. Mindent elnyomtok, megfojtotok! Én nem ismerlek el benneteket! Se téged, se őt!”
Arkagyina elszégyelli magát, majd fiával együtt kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól. Trigorin jön be az ebédlőbe, megtalálta a lány által megjelölt mondatot: „És ha valaha az életem kell neked, hát jöjj és vedd”.
Trigorin arra kéri a színésznőt, maradjanak még egy napot, majd miután a nő ebbe nem egyezik bele, szakítani akar vele. Arra kéri, engedje őt el, ilyen szerelemmel még soha nem találkozott, nem akar kitérni előle. Arkagyina őrjöngve reagál a férfi szavaira, majd teátrálisan letérdel előtte, és úgy kéri, soha ne hagyva el. Trigorin végül is beleegyezik, hogy elutazzon az asszonnyal, szerinte neki nincs és soha nem is volt saját akarata. Eztán Arkagyina viselkedése teljesen megváltozik, úgy tesz, mintha mi sem történt volna, régi magabiztosságával ajánlja fel, hogyha akar, maradjon még egy hetet. Trigorin azonban már döntött, elutazik. Még találkozik Nyinával, aki elárulja neki, elhatározta magát, elhagyja a szülői házat, Moszkvába utazik és színésznő lesz. Még megbeszélnek egy találkozót Moszkvában.

 

Negyedik felvonás

Két éve telt el, borzongató, nyomasztó ősz van. Szorin egészségi állapota megromlott, nővére is a birtokra jön Trigorinnal együtt. Trepljovnak teljesült az álma, író lett, írásai még pénzt is hoznak a házhoz, Mása már belenyugodott boldogtalan házasságába. Dorn doktor kérésére Trepljov elmondja, mi történt Nyinával. Most itt van a faluban, a fogadóban szállt meg, a szülői házba lábát sem teheti be. Trigorinnal élt az elmúlt két évben, eleinte minden rendben volt, aztán jöttek a veszekedések, a féltékenykedések. Nyina megszülte Trigorin gyermekét, aki meghalt. Trigorin pedig, ahogy számítani is lehetett rá, visszatért Arkagyinához. A lánynak színésznői ambíciói sem váltak valóra, bár nem tehetségtelen, de mindig nagy szerepekre vállalkozott, ízlés nélkül, túlzott gesztusokkal játszott. Ő egy darabig követte mindenhova, ahol fellépett, de sohasem tudott vele beszélni, aztán nem kereste. Mióta újra a birtokon van, kapott pár levelet Nyinától, amelyeket úgy írt alá: „a sirály”. Bár nem írja, de ő érzi, hogy nagyon boldogtalan. Az állomásról megérkezett Arkagyina Trigorinnal. Egy újabb írása jelent meg Trepljovnak, az újságot is elhozták, hogy megnézhesse.
Trepljovon kívül mindenki elmegy vacsorázni, a fiatalember egyedül marad a dolgozószobában, egyszer csak betoppan Nyina. Trepljov meghatódva üdvözli a lányt. A férfi még mindig szerelmes a lányba, könyörög neki, hogy maradjon vele, vagy legalább engedje, hogy vele mehessen. Nyina azonban ezt nem akarja. Meghallja a szomszéd szobából Arkagyina és Trigorin nevetését. Zaklatottan beszél múltjának sorscsapásairól, a lelőtt sirályra célozva, sirálynak nevezi magát. Fájdalmas, amikor egy színész érzi, hogy hamis a színpadon. Nem tudja, hogyan álljon a rivaldafényben, hogyan bánjon a hangjával. „Maga nem tudja, milyen állapot az, amikor a színész érzi, hogy rosszul játszik. Én a sirály vagyok. Nem, nem erről van szó... Emlékszik, maga megölte a sirályt? Arra jött egy ember, meglátta és mert nem volt más dolga, hát elpusztította... Téma egy közepes méretű novellához... Miről is beszéltem? A színpadról. Most már nem vagyok olyan. Most már igazi színész vagyok, gyönyörűséget okoz a játék, lelkesít, megrészegít, csodaszépnek érzem magam. Én most, mióta itt vagyok, folyton csak az utakat rovom, gyalog, gondolkodom és érzem, hogyan nő napról napra a lelkierőm... Most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi dolgunkban - akár színpadon játszunk, akár novellát írunk - nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás, nem az, amiről álmodoztam; fő az, hogy tűrni tudunk. Tudd hordani a keresztedet és higgy! Én hiszek és nekem nem is fáj annyira. Amikor az elhivatottságomra gondolok, nem is félek az élettől.”
Trepljov úgy érzi, Nyina már megtalálta a maga útját, ő azonban még mindig nem tudja, mi a hivatása, állandóan csak kusza látomások, és nyugtalan gondolatok gyötrik. Nyina búcsúzóul csak barátságot ígérhet Trepljovnak, hiszen még mindig szenvedélyesen szerelmes Trigorinba, de már nem akarja látni. Szenvedélyes öleléssel vesz búcsút a fiatalembertől. Nyina távozása után Trepljov széttépi a kéziratait.
A vacsora után Arkagyina, Polina Andrejevna, Mása, Samjonov és Trigorin beszélgetnek, és egy lövést hallanak. Trepljov most már nem hibázta el, főbe lőtte magát.

 

 

Három nővér /1900-1901/

Szereplők:

Andrej Szergejevics Prozorjov

Natalja Ivanovna - Andrej Prozorjov menyasszonya, majd a felesége

Olga, Mása, Irina - Andrej Prozorjov testvérei

Fjodor Iljics Kuligin - tanár, Mása nővére

Alekszandr Ignatyevics Versinyin - alezredes, ütegparancsnok

Nyikolaj Lvovics Tuzenbach - báró, főhadnagy

Vaszilij Vaszilijevics Szoljonij - százados

Ivan Romanovics Csebutkin - katonaorvos

Alekszej Petrovics Fedotyik - hadnagy

Vlagyimir Karlovics Rode - hadnagy

Ferapont - öreg szolga az elöljáróságon

Anfisza - öreg dada

 

Első felvonás

A Prozorov-házban Irina névnapját ünnepli a négy testvér. Pontosan egy évvel korábban halt meg az édesapjuk, halálával a testvérek legnagyobb vágya, hogy ebből az unalmas kormányzósági városból visszatérhetnek gyermekkoruk színterére, Moszkvába. Most abban reménykednek, hogy bátyjukat kinevezik egyetemi tanárnak, és akkor talán lehetőségük nyílik a költözésre.
A nővérek közül Olga a gimnáziumban tanít, állandóan fáradt és rosszkedvű, sokat veszekszik a lányokkal. Mása tizennyolc éves volt, amikor férjhez ment, akkor a férjét tartotta a legnagyszerűbb embernek, azonban mára már megváltozott a véleménye, házassága boldogtalan.
A testvérek és a szinte családtagnak számító tisztek között leginkább a munkáról folyik a szó. Tuzenbach mutatja be a hölgyeknek Versinyin hadnagyot. A hadnagy gyermekkorukból emlékszik a lányokra, és Másának is eszébe jut, hogy Olga őt hívta gyermekkorukban a „szerelmes főhadnagynak.” Az új ütegparancsnokkal felelevenítik moszkvai emlékeiket. A lányok beszélnek Natasáról is, egy helybéli fiatal lányról, aki rossz modorú, és ízléstelenül öltözik. Később Natasa is megérkezik, és ő is részt vesz a névnapi ünnepségen. Ahogy az asztalhoz ülnek, Kuligin viccesen megjegyzi, hogy tizenhárman vannak az asztalnál, akkor az azt jelenti, hogy valaki szerelmes. Csibutkin csak annyit jegyez meg, hogy nem érti, miért pirult el Natasa, aki erre kirohan az ebédlőből. Andrej utánaszalad, próbálja vigasztalni, és megkéri a kezét.

 

Második felvonás

Andrej elvette Natasát, már gyerekük is született, Bobik. Andrej nem lett professzor, csak a helybéli elöljáróság titkára. „Titkár, és a legtöbb, amit elérhetek az, hogy ülnök legyek. Ülnök az itteni elöljáróságnál, én, aki minden éjjel arról álmodom, hogy a moszkvai egyetem tanára vagyok, hírneves tudós, kire egész Oroszország büszke.” Házassága sem mondható boldognak, Natasa lassan az egész házat irányítani akarja.
Irina a postán dolgozik, de nem szereti a munkáját, Tuzenbach főhadnagy és Szoljonij százados udvarol neki, de ő mind a két férfi közeledését visszautasítja.
Mása és Versinyin reménytelenül szerelmesek egymásba. Andrej nem tud lemondani a kártyáról, az előző éjszaka is kétszáz rubelt vesztett. Irina már azt sem bánná, ha mindent elkártyázna, mert akkor talán elkerülhetnének a városból. Este újra a házban van minden ismerősük, az időt beszélgetéssel ütik el. Versinyin szerint a földön szép lassan mindennek meg kell majd változnia, de már most szemük láttára is változik. „Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva - nem az időpont a fontos - új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk, mi alkotjuk - és ez az életünk egyetlen célja és ha úgy karja, a boldogságunk.” Versinyin itt kapja a hírt, hogy felesége újra öngyilkosságot kísérelt meg, így azonnal távoznia kell.
Natasa közli Irinával, hogy szeretné, ha szobáját átadná a kisfiúnak, és ő Olgával lakna egy szobában. Natasa ezután magára hagyja a megdöbbent Irinát, és férje főnökével, Protopovval elmegy szánkázni.

 

Harmadik felvonás

A városban éjszakai tűz pusztít, több család hajléktalanná vált. Olga megpróbál a lehető legtöbbet segíteni, intézkedik, hogy Versinyinék az éjszakát náluk tölthessék. Natasa durván beszél az öreg dadával, harminc éve van a háznál, mind a négy Prozorov-gyereket ő nevelte fel. Olga megpróbálja védeni, de Natasa közönséges indulatával szemben gyenge. Sógornője szerint az egyetlen megoldás, hogy elkerüljék a veszekedéseket, ha Irina beköltözik a gimnáziumba. Csebutkin részegen bevallja magának, rossz orvos vált belőle. Irina sírógörcsöt kap kilátástalan helyzetük miatt. Bátyjuk, Andrej a nagy álmaiból semmit nem tudott megvalósítani, híres moszkvai egyetemi város helyett, egy helyőrségi kisváros törvényhatóságának a tagja, ott, ahol Protopov az elnök. Minden semmivé foszlott, soha nem fognak eljutni Moszkvába. Ő postáskisasszony volt, most a városnál dolgozik, de utálja ezt a munkát, és gyűlöl dolgozni. Olga azt tanácsolja Irinának, hogy menjen férjhez Tuzenbach báróhoz. Mása már nem bírja tovább, bevallja húgainak, hogy szerelmes Versinyinbe, majd megfogadja, hogy érzelmeiről örökre hallgatni fog. Andrej beszél húgamal, először határozottan védi feleségét, és saját magát, majd bevallja, hogy testvérei beleegyezése nélkül kölcsönt vett fel, óriási kártyaadóssága kényszerítette erre. Később már ő sem bírja türtőztetni magát, sírva tör ki belőle: „...Natasa derék, becsületes asszony. Mikor elvettem őt, azt hittem, boldogok leszünk, mindnyájan boldogok leszünk... De hát istenem... Édes húgaim, édes jó húgaim, ne higgyetek nekem semmit, ne higgyetek nekem semmit!...”
Irina úgy dönt, már nem bánja, inkább hozzámegy a báróhoz, csak költözzenek végre Moszkvába.

 

Negyedik felvonás

A dandár új állomáshelyre költözik, mindenki eljött búcsút venni a Prozorov családtól. Csebutkinnak már csak egy éve van hátra a nyugdíjig, utána az a terve, hogy visszatér ide, a nővérekhez, és itt, ebben a városban fog letelepedni, új életet kezd, szakít régi életmódjával.
Csendes, szelíd ember lesz. Kuligin elárulja, hogy előző nap Szoljonij és Tuzenbach báró összeszólalkozott a városban. A szerelmében elutasított Szoljonij provokálta a bárót, és a mai nap fél egykor a kincstári erdőben párbajozni fognak. Szoljonijnak ez már a harmadik párbaja lesz, úgy gondolja, ő Lermontov, még verset is írt. Irinának már belenyugodott a másnapi esküvőjébe, örül, hogy végre elutaznak, csomagjai már készen állnak. Olgát kinevezték igazgatónőnek a gimnáziumba.
Andrej nem is érti, mit szeretett egykor Natasában, hiszen kicsinyes, és hihetetlenül közönséges asszony. Csebutkin doktor arra biztatja, fogja a kalapját, és anélkül, hogy visszanézne, menjen el mihamarább. Tuzenbach, mielőtt a párbajra indulna, elköszön Irinától, bevallja a lánynak, hogy már öt éve szerelmes belé, és örül, hogy végre a felesége lesz, de tisztában van vele, hogy Irina nem szerelmes belé.
Miközben Andrej a kertben a gyermekét levegőzteti, élete kisiklásáról, a város kisszerűségéről monologizál. „Ó, hol van az én múltam, mikor még fiatal voltam és tehetséges? Mikor még fiatal voltam, vidám és tehetséges? Mikor nemesen gondolkoztam és álmodoztam, a jelent, jövendőt a remény világította meg. Miért van az, hogy alig kezdtünk el élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták, közömbösek, haszontalanok, szerencsétlenek leszünk... A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen, csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet, akit szenvedélyesen szeretnék utánozni... csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak... Mások születnek és azok is esznek, isznak, alszanak, és nehogy elpusztuljanak az unalomtól, mérges pletykával teszik változatossá az életüket, pálinkával, kártyával, pereskedéssel, a feleségek megcsalják férjüket, a férjek meg hazudnak, úgy tesznek, mintha semmit sem látnának, semmit sem hallanának, és ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket, és kialszik bennük az isteni szikra és ugyanolyan szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek lesznek, mint apáik és anyáik.”
Csak az nyújthat reményt, hogy a jövő más lesz, talán az ő gyermekei, már megszabadulnak ettől az ürességtől. Versenyin búcsút vesz Másától, az asszony érzéseivel a férje is tisztában van, de nem tesz semmi szemrehányást, reménykedik, hogy majd folytatják régi életüket, és ő egy rossz szót sem fog szólni. Egyedül Anfisza boldog, akit Olga magával vitt a gimnáziumba, most ő is ott lakik, és úgy érzi, soha nem volt még ilyen jó dolga, mint most. Csebutkin visszatér a párbajról, ő mondja meg Irinának, hogy a báró meghalt.
Irina átöleli két húgát, a házasság nélkül is özveggyé vált Irinát, és unalmas férjéhez visszakényszerült Mását, és ahogy egyre halkabban hallják az elvonuló katonákat kísérő zenét, úgy válik egyre távolibbá egyetlen vágyuk, elutazásuk megvalósíthatósága. Mindössze egyetlen kérdés maradt: miért szenvedés az egész életünk?

 

 

Ványa bácsi /1897/

Szereplők:

Szerebrjakov, Alekszandr Vlagyimirovics - nyugalmazott egyetemi tanár

Jelem Andrejevna - fiatal felesége

Szonya, Szofja Alekszandrovna - Szerbrjakov első házasságából született lánya

Vojnyickaja, Marja Vasziljevna - Vojnyickij és Szterbjakov elhunyt első feleségének édesanyja

Ványa bácsi, Ivan Petrovics Vojnyickij - Vojnyickaja fia

Asztrov, Mihail Lvovics - orvos

Tyelegin, Ilja Iljics - elszegényedett földbirtokos

Marina - öreg dajka

 

Első felvonás

Ivan Petrovics Vojnyickij kis birtokán él édesanyjával és elhunyt húga lányával, Szonyával. Szonya és ő vezeti a gazdaságot, mindent megtesznek azért, hogy a törpebirtokot jövedelmezővé tegyék. Szonya édesapja, Alekszandr Vlagyimirovics Szerbrtakov híres egyetemi tanár volt Moszkvában, a professzor azóta újra nősült. Egy gyönyörű, fiatal leányt vett el, a huszonhét éves Jelenát. A professzort nyugdíjazták, most feleségével együtt ő is itt van a birtokon. Megjelenésük felkavarja az egész itteni megszokott, nyugodt rendet. Eddig Szonyával együtt dolgoztak példásan, most csak a lány dolgozik egyedül. A professzor délben kel, délután ebédel, és késő éjszakáig dolgozik. Már Vojnyickij sem csodálja és tiszteli úgy sógorát, mint amikor elvette a húgát, úgy látja, egész egyszerűen csak egy szerencsés ember, akit imádtak a nők. Tehetségtelen, fennhéjázó alaknak tarja.
„...Valaki kerek huszonöt esztendeig könyveket ír és előadásokat tart a művészetről, amikor az égvilágon semmit, de semmit nem ért a művészethez.”
Szerbrjakov elhívatja reumája miatt az orvost, Asztrovot, de mire az orvos megérkezik, meggondolja magát és már nem fogadja. Az orvos Jelenával és Szonyával beszélget, a fiatalasszonyt az érdekli, miután tudja, hogy mennyire érdekli az erdészet, ez az elfoglaltság nem gátolja-e orvosi hivatásában. Asztrov szerint azonban az orvosi munka nagyrészt eredménytelen, az emberek pedig csak pusztítják, rombolják a természetet, ahelyett, hogy építenék. Szonya elbűvölve figyel az orvos minden szavára. Miután Asztrov elmegy, Jelem szemrehányást tesz Vojnyickijnak, amiért gyűlöli a professzort. Jelena már únja a résztvevő tekinteteket, hogy mindenki sajnálkozik rakta öreg férje miatt. Asztrov szavaira utal vissza: „Észtelenül pusztítják, nemsokára nem marad fa a földön. Hát ugyanilyen észtelenül pusztítják az embert is, és a magafajta az oka, ha ezen a földön hamarosan nem marad se hűség, se tisztaság, se önfeláldozás. Miért nem tud maga közömbösen nézni egy asszonyra, aki nem a magáé? Azért, mert - igaza van ennek a doktornak mindnyájukban ott ül a pusztítás ördöge. Maguk nem sajnálják se az erdőt, se a madarakat, se az asszonyokat, se egymást...”

 

Második felvonás

Éjszaka Szonya és Jelena van a nyűgösködő Szerebrjakovval. A professzor panaszkodik a fájdalmaira, az öregségre, arra, hogy visszataszító lett a fiatalok, például a felesége szemében. Senki és semmi nem jó neki, Asztrov doktor nem ért az orvostudományhoz, a felesége önző zsarnoknak tartja. Ő az egész életét a tudománynak áldozta, és még annyit sem érdemel meg, hogy nyugodt öregsége legyen. Vojnyickij is bemegy hozzá, hogy felváltsa a hölgyeket, de a professzor nem akar vele maradni. Szerbjakovot Szonya és a dadus kiviszi, Jelena egyedül marad Vojnyickijjal, és az eddig elfojtott minden keserűsége kifakad. Ez a ház csak keserűséget okoz neki. Vojnyickij édesanyja a professzoron és a vitairatokon kívül mindenkit gyűlöl, Szonyával összeveszett, a lány két hete nem áll vele szóba, a professzor benne nem bízik, Vojnyickijtól fél. Ebben a feszült helyzetben ő ingerült, és nem találja a helyét. Érthetetlen számára, hogy egy olyan művelt ember, mint Vojnyickij, miért nem érti: „...hogy a világot nem a rablók pusztítják el, nem is a gyújtogatók, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés, ez a sok apró szennyes civódás...”
Vojnyickij sem boldog, reménytelenül szerelmes Jelenába, az élete pedig semmit nem ér. Múltja nincs, ostobán elpazarolta, a jelene meg értelmetlen. Fiatal volt, amikor megismerte Szerbjakovot, a férfi az akkor tizenhét éves húgának udvarolt, és csakúgy, mint az egész családját, őt is elbűvölte. „...Istenítettem ezt a professzort, ezt a szánalmas podagragörcsöt, dolgoztam neki, mint az ökör! Én meg Szonya kifacsartuk ebből a birtokból az utolsó cseppet is, akár a kulákok, úgy árultuk a vajat, a borsót, a túrót, magunk nem laktunk jól, csakhogy kopejkát kopejkára rakva ezreket gyűjtsünk és elküldjünk neki. Büszke voltam rá és a tudományára, csak érte éltem, érte lélegeztem! Akármit írt, akármit szónokolt, egy lángész megnyilatkozásának hittem... Jóisten, és most? Most, hogy nyugalomba vonult, most látszik, mit alkotott egész életében. Nem maradt utána egyetlen oldalnyi mű sem,, teljesen ismeretlen, senki és semmi! Szappanbuborék! Én pedig itt állok becsapva... most látom... itt állok, becsapva...”
Asztrov doktor aki a házban töltötte az éjszakát, kissé kapatos állapotban bejön a szobába: Bár részeg, ez általában havonta egyszer fordul elő vele, de ilyenkor mindenre képesnek érzi magát, a legnehezebb operációkat is remekül elvégzi, óriási terveket sző. Ilyenkor nem csodabogárnak látja magát, hanem hasznos embernek, aki rengeteg jót tehet még az emberiségnek. A zajra Szonya is bejön, és kettesben marad az orvossal. Asztrov elviselhetetlennek tartja ezt a házat, ő itt egy hónapot sem bírna ki, megfojtaná ez a levegő. A professzort csak a könyvei és a betegsége, Vojnyickijt sikertelen élete érdekli. Jelem, bár külsőleg gyönyörű, de az az ember szép, aki mindenben szép. De Jelena lusta, nem tesz semmit, az élete céltalan, és „céltalan élet nem lehet tiszta”. Szonya boldog lenne, ha el tudná érni, hogy a doktor ne igyon. Asztrov azonban már szinte semminek nem látja az értelmét. Ő dolgozik, és mit ért el vele, nagyböjtkor meghalt egy betege. Mára már megöregedett, úgy hiszi, már egyetlen emberrel sem tudna kapcsolatot létesíteni, senkit sem szeret, és már nem is fog. A szépségen kívül rá más nem hat. Jelem egy nap alatt el tudná csavarni a fejét, de ez nem szerelem és nem emberi kapcsolat. A doktor kimegy a szobából, később Jelem lép be a szobába, és kibékül Szonyával.
Jelena bevallja Szonyának, hogy tetszik neki az orvos, a tehetsége az, ami hatással van rá. Ritka az ilyen ember, megérdemli, hogy szeressék. Igaz iszik, de ez a tehetségéhez képest még elfogadható. „Tehetséges ember Oroszországban nem maradhat hiba nélkül. Gondold csak meg, hogy él ez a doktor! Az utakon járhatatlan sár, fagy, hóvihar, irtóztató távolságok, durva, vad nép, nincstelenség, betegség, amerre néz. Ilyen viszonyok közt, ha valaki dolgozik és verekszik napról napra, nehéz megmaradnia negyven esztendős koráig makulátlannak és tisztának...” Jelena is boldogtalan, Szonya arra kéri, muzsikáljon neki valamit, mostohaanyja ugyanis Péterváron a konzervatórium hallgatója volt. Jelena beleegyezik, amennyiben a professzort nem zavarja a zene. Szonya megkérdezi az apját, de ő nem egyezik bele.

 

Harmadik felvonás

A professzor három órára a ház összes lakóját a szalonba hívta, mert valamilyen gazdasági ügyben családi tanácsot akar tartani. Vojnyickij szerint a professzornak fogalma sincs a gazdasági ügyekről, szerinte csak lustálkodik egész nap. Jelenának már nagyon elege van Ványa bácsi örökös zsörtölődéséből. Volnyickij szerint Jelem ereiben egy vizittündér vére folyik, hát akkor legyen is vízitündér, engedje el magát, és rögvest szeressen bele egy sellőkirályba. Az asszonyt szerint ahogy Vojnyickij vele beszél, az már kegyetlenség. Szonya bevallja Jelenának, hogy szerelmes az orvosba, érzéseivel már mindenki tisztában van, kivéve Asztrovot, aki rá se néz. Jelena szerint az a legjobb, ha tudják, hogy Asztrov mit érez Szonya iránt. Felajánlja, hogy beszél az orvossal, megkéri a lányt, hogy szóljon a doktornak, hogy látni szeretné a tervrajzait.
Miután egyedül marad, Szonyáról és az orvosról gondolkodik. Tudja, hogy Asztrov nem szerelmes a csúnya lányba, de Szonya jó és tiszta teremtés, jó felesége lenne egy falusi orvosnak. Megérti Szonya helyzetét, kétségbeejtő unalomban él itt, egész nap csak ostobaságokat hall, az őt körülvevő embereket; azon kívül, hogy esznek, isznak és alszanak, semmi nem érdekli. Ő is unatkozik, és mát attól jobb kedve lesz, ha eszébe jut az orvos. Szívesen megfogadná Vojnyickij tanácsát, és boldogan vetné magát egy ilyen sellőkirály karjába, mint Asztrov, de gyáva hozzá.
Megérkezik Asztrov a tervrajzokkal, és lelkesen beszél a munkájáról. Érthetetlen, hogy az emberek hogy irtották a természetet teljesen értelmetlenül. Hiszen az elpusztított terület helyére nem építettek semmit, ha itt utak, vasutak, iskolák lennének, a nép egészségesebb, okosabb, gazdagabb lenne, akkor lett volna értelme. De így? Jelem végül Szonyára tereli a szót, de Asztrov megmondja, hogy tiszteleten kívül semmit nem érez a lány iránt. Pár hónappal ezelőtt talán még gondolkozott volna, de most már semmi értelme nincs. A doktor azonban látja a kérdés mögött az asszonyi kacérságot is, hiszen Jelena nagyon jól tudja, miért olyan gyakori vendége mostanában ő ennek a háznak. Megcsókolja az asszonyt, Vojnyickij pont abban a pillanatban lép be a szalonba. Jelena arra kéri Vojnyickijt, hogy intézze el, hogy a férjével még ma elutazhasson.
A család többi tagja is megérkezik, és Szerebrjakov elmondja az összejövetel célját. Ő tudós ember, és túl van már a fiatalságán, neki családjáról is gondoskodnia kell. Képtelen falun élni, de a városi élethez a gazdaságból befolyó pénz kevés, az egyetlen megoldás, ha eladják a birtokot. Ez lehetővé tenné, hogy a pénzt kamatozó papírokba fektessék, és ami marad, az elég volna arra, hogy egy nyaralót vegyenek Finnországban. Vojnyickij óvási dühbe gurul e terv hallatán, mindenki megpróbálja csitítani. Az elképzelést aljasnak és önzőnek tartja. A föld Szonya tulajdona, ha az apja eladja, mi lesz a lánnyal? A birtokot csak úgy tudták megvenni, hogy ő lemondott az örökségéről húga javára. Ő huszonöt éve megállás nélkül itt dolgozott, sikerült minden adósságot kifizetnie. Lelkiismeretes intéző volt, minden évben kötelességszerűen küldte a professzornak a pénzt, amiért egyszer sem kapott egy árva köszönömöt sem, mindössze ötszáz rubel fizetést, koldusnak való alamizsnát. Ez alatt a negyed évszázad alatt az édesanyjával és Szonyával semmi másra, mint Szerebrjakov kényelmére nem gondoltak. A professzor az ő szemükben egy felsőbbrendű lény volt, de művei semmit sem érnek. A professzor, miután látja Vojnyickij dühkitörését, mindent visszavon, lemond a birtokeladásról. Vojnyickijt azonban már nem lehet megállítani. Ő a professzor miatt tette tönkre az életét, ő a legádázabb ellensége. Tehetsége révén belőle bármi lehetett volna, ha szabadon rendelkezik az életével. Fenyegetőzve kirohan a szobából. Utána küldik Szerebrjakovot, hogy békítse meg, kintről azonban csak két lövést lehet hallani. A professzor rémülten rohan vissza a szobába, mögötte Vojnyickij egy pisztollyal, de mindkét lövést elvéti, majd egy székre roskadva kétségbeesetten jajdul fel: „Jaj, mit csinálok! Mit csinálok!”

 

Negyedik felvonás

Az utolsó felvonás Vojnyickij hálószobájában játszódik, melyet egyben dolgozószobának is használnak. Szerebrjakovék utazásra készen állnak, Harkovba készülnek. A dadus örül távozásuknak, mert így végre az életük visszatér a régi kerékvágásba. Tyelegin, az elszegényedett földbirtokos, aki szinte állandóan az ő házukban lebzsel, eldugta a pisztolyt, mert tartanak attól, hogy Ványa bácsi kárt tesz magában, így egy percre sem hagyják egyedül. Vojnyickij eddig az udvaron sétált a doktorral, aki megkéri, hogy adja vissza a morfiumot, amit kilopott az úti patikájából. Azzal próbálja jobb belátásra bírni, hogy amennyiben nem adja vissza, úgy megkötözik és megmotozzák. Vojnyickij csak azon bosszankodik, hogy lehetett olyan ügyetlen, hogy kétszer lőtt és egyszer sem talált. Vojnyickil furcsának találja azt a világot, ahol valaki rálő egy emberre, mégsem kerül a törvény elé. Vagyis bolondnak tartják. „Én vagyok a bolond, és azok, akik professzorok álarcában, tudós mágusok képében rejtegetik tehetségtelenségüket, tompaelméjűségüket, égbekiáltó szívtelenségüket. Nem bolondok azok, akik vénemberekhez mennek feleségül, aztán mindenki szeme láttára megölelik őket...”
Egyetlen lehetősége lenne a boldogságra, ha új életet kezdhetne. Asztrov szerint azonban mindketten reménytelen esetek. „Akik majd száz, kétszáz esztendő múlva járnak a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket ilyen ostobán és ízléstelenül éltük, azok talán majd megtalálják azt a csodaszert, amely boldoggá teszi az embert. De nekünk... Nekünk kettőnknek csak egy reménységünk van. Az, hogy amikor már a sírunkban porladunk, majd látomásaink lesznek. És úgy lehet, kellemes látomásaink. Bizony testvér. Az egész járásban csak két rendes ember, lateiner ember volt: én meg te. De egy évtizednyi szürke, silány élet eltorzított bennünket. Ez az élet miazmás kigőzölgésével megmérgezte a vérünket, és mi is olyan sivár, sekélyes emberek lettünk, mint a többiek...”
Ha Vojnyickij mindenáron ragaszkodik az öngyilkossághoz, akkor lője agyon magát, de a morfiumot mindenképpen adja vissza, mert abból csak neki lesz baja. Szonya próbálja rávenni bácsikáját, hogy adja vissza a fiolát, ő is boldogtalan, de mit tud tenni, tűr és tűrni is fog. Ványa bácsi visszaadja a mérget az orvosnak, aki rögtön menni is akar.
Jelena arra kéri Ványa bácsit, hogy menjen ki a professzorhoz, mert beszélni akar vele, nyilván ki akar békülni.
Asztrov megpróbálja marasztalni Jelmát, de az asszony már döntött, elutazik a férjével. Talán jobb is, hisz Asztrov is tisztában van azzal, ha maradna, abból semmi jó, csak romlás és pusztulás származhatna. Amíg nem jöttek, itt mindenki dolgozott egész nap, azalatt az egy hónap alatt amíg itt voltak, mindenkit megfertőztek a semmittevésükkel, mindenkinek csak velük kellett foglalkozni, ő is elhanyagolta orvosi munkáját. Miután az asszony elmegy, minden kezdődik elölről, hivatása, amely inkább robot, és az erdővédelem, amit senki sem ért meg. Jelem emlékül az orvostól elviszi egy ceruzáját, Asztrov pedig megcsókolja az arcát. Asztrov is búcsúzik, és Szonya tudja, hogy ez a búcsú most hosszabb időre szól.
Mindenki megkönnyebbül, hogy az elválás minden gond nélkül történt, és most már nyugodtan visszatérhetnek a hétköznapi robotba. Vojnyickij a számlákat rendezi Szonjával: boldogtalanok, de nincs mit tenni, élni kell.

 

 

Henrik Ibsen
/1828-1903/

 

1828. március 20-án született Skienben, egy lecsúszott városi patríciuscsalád gyermekeként. A család rossz anyagi helyzete miatt patikussegédnek állt, később orvosi tanulmányokat folytatott, majd a színháznál kötött ki. 1849-ben egy lelkes versben üdvözölte a magyar szabadságharcot. Pár évig a bergeni, majd az oslói színháznál dolgozott mint dramaturg és rendező, majd az oslói színház igazgatója lett. 1894-ben állami ösztöndíjasként elhagyta a hazáját, és 1891-ig olasz és német földön élt. 1891-ben Magyarországon is járt. Élete utolsó évtizedében hazájában, majd világszerte ismert és ünnepelt személyiség lett.

 

Művei:

1850 - Catilina

1862 - A szerelem komédiája

1855 - Östrati Inger asszony

1865 - A solhaugi ünnep

1877 - A társadalom támaszai

1879 - Nóra /Babaszoba/

1881 - Kísértetek

1882 - A hazaáruló /A népgyülőlő/

1884 - A vadkacsa

1886 - Rosmersholm

1890 - Hedda Gabler

1892 - Solness építőmester

1894 - Kis Eyolf

1896 - John Gabriel Borkman

1899 - Ha mi, halottak, föltámadunk

 

 

Nóra /1879/

Szereplők:

Torvald Helmer - ügyvéd

Nóra - a felesége

Rank doktor - a család barátja

Lindéné - Nóra barátnője

Krogstas - ügyvéd

Helmerék három kisgyermeke

Annae-Marie - dajka Helmeréknél

Helén - szobalány Helmeréknél

Hordár

 

Első felvonás

Nóra vidáman és boldogan tér haza a karácsonyi vásárlásból. Halkan dudorászik és csicsereg, miközben elpakolja az újonnan vásárolt holmikat. A férje kedvtelve nézegeti az ő kis dalos pacsirtáját, de kicsit úgy bánik vele, mint egy gyerekkel. Figyelmezteti, hogy ne herdálja a pénzt, hiszen kerülhetnek nehéz helyzetbe is, Nóra azonban évődve válaszol rá, hogy akkor legföljebb majd kölcsönt vesznek fel, hiszen Helmert januártól bankigazgatóvá nevezték ki. Helmer bár kedvesen, de kissé lekezelően bánik feleségével.
Nórához vendég érkezik, régi barátnője, Lindéné, Kriszta látogatja meg az asszonyt. A hölgyek még ifjúkorukból ismerik egymást, de már kilenc éve nem találkoztak. Kriszta közben, hogy családján segítsen, férjhez ment, de férje három évvel ezelőtt meghalt, és ő teljesen egyedül maradt. Édesanyja sem él már, testvérei felnőttek, most már tudnak magukról gondoskodni, rá senkinek nincs szüksége. Azért jött a városba, hogy itt talán majd talál magának valami állást, ami értelmet adhatna a most üres életének. Nóra felajánlja barátnőjének, hogy segít neki majd állást találni. Lindéné hálás barátnőjének a segítőkészségéért, annál is inkább, mert a fiatalasszony még soha nem szembesült az élet nehézségeivel. Nóra úgy érzi, hogy a nála tapasztaltabb asszony, aki oly sok áldozatot hozott családjáért lenézi őt. Úgy gondolja, számára az élet csupa móka és kacagás volt eddig, előbb egy féltő apa, majd egy óvó férj az élet minden nehézségétől megkímélte. Nóra, hogy bebizonyítsa, ő is képes szeretteiért dolgozni és áldozatot hozni, elmondja életének legnagyobb titkát. Amikor ifjú házasok voltak, a férje súlyos beteg lett, az orvosok szerint az életét csak az menthette meg, ha elutazik délre, de az útiköltségre nem volt pénzük. Mindenki úgy tudja, hogy a pénzt, ami az utazásra kellett, Nóra az édesapjától kapta. Édesapja a férje betegségének kezdetén halt meg, és ő nem lehetett mellette. Egy évet töltöttek külföldön, és Torvaki teljesen meggyógyult. A pénzt azonban nem az édesapjától kapták, hanem az egész összeget, mind az ezerkétszáz tallért, ő teremtette elő egyedül. Egyedül kölcsönt vett fel, és hosszú évek óta törleszti az adósságát, úgy, hogy férje nem tud róla, és egyedül fizeti a részleteket. Ahányszor férjétől pénzt kap ruhára, csak a felét használja fel, a másik fele megy a törlesztésre, és különböző munkákat, például másolást vállal. Igaz, néha nagyon fáradt volt a sok a sok munkától, de ugyanakkor határtalanul boldog is, hogy eddig mindig elő tudta teremteni a kívánt összeget, olyan mulatságos így munkával pénzt keresni, szinte olyan, mintha férfi lenne.
Beszélgetésüket azonban újabb látogató zavarja meg, Krogstad ügyvéd, aki Helmerrel szeretne beszélni üzleti ügyben. A két látogató ismeri egymást, Krisztina tudja a férfiről, hogy rosszul nősült, és kétes ügyletekbe bonyolódott. Amikor Krogstad bemegy Helmerhez, addig az ő vendége, a család régi barátja, aki mindennapos vendég a háznál, Rank doktor átmegy a hölgyekhez. Később Helmer is csatlakozik hozzájuk, és Nóra felveti férjének, hogy Krisztina özvegy, remekül ért a hivatali ügyekhez és állást keres. Helmer örül, hogy segíthet, hiszen most pont lesz egy üres állás. Mindenki elmegy, Nóra egyedül marad, a sétából a dajkával hazaérkező gyermekekkel, mikor Krogstad visszatér, és most már nem a férjével, hanem vele akar beszélni. Helmer az ő állását ajánlotta fel Lindénének, ő Nóra segítségét kéri, hogy alárendelt állását megtarthassa. Nem is a fizetés miatt, hiszen az igen nyomorúságos, hanem a biztonságáért, a polgári tisztességért, amit ez az állás biztosít számára, amire neki gyermekei biztonsága érdekében feltétlenül szüksége van. Ő a múltban elkövetett hibái miatt állásra máshol nem számíthat; ha ez megszűnik, örökre elsüllyed a mocsárban. Nóra szerint őneki nincs semmi befolyása a férjénél, nem tud a férfin segíteni. Krogstad azonban emlékezteti az asszonyt egy olyan múltbeli eseményre, amely kettőjük sorsát összeköti. Az asszony tőle kért kölcsönt férje gyógykezelésére, amit a férfi csak úgy adott, ha az adóslevelet Nóra apja aláírja. Az aláírás dátuma azonban Nóra édesapjának halála után három nappal későbbre szól, az aláírását az asszony hamisította oda. Hiszen nem akarta a halálos beteget semmivel zaklatni. Nóra fel sem fogja, hogy amit elkövetett, az a törvények szerint, okirat-hamisítás.
„Krogstad: Helmerné asszony, magának nyilván nincs világos fogalma arról, mi az voltaképp, amit elkövetett. Én azonban megmondhatom, hogy amit én követtem el, s ami a polgári helyzetemet tönkretette, sem több, sem rosszabb nem volt.
Nóra: Maga? Azt akarja elhitetni velem, hogy valami bátor tettre szánta el magát, csak hogy a felesége életét megmentse?
Krogstad: A törvény nem kérdi az indokot.
Nóra: Akkor az nagyon rossz törvény lehet.
Krogstad: Rossz vagy sem - ha én ezt az írást a törvényszéken felmutatom, magát a törvények értelmében elítélik.
Nóra: Márpedig ezt én nem hiszem el. Egy lánynak ne lenne joga, hogy öreg, halálos beteg atyját az aggodalomtól s a bánattól megóvja? Egy asszonynak ne lenne joga férje életét megmenteni? Én nem ismerem a törvényt olyan alaposan, de biztos vagyok benne, hogy valahol ott van benne, hogy az ilyesmi megengedhető. És erről magának ne volna tudomása, aki jogvégzett ember? Rossz jogász lehet, Krogstad úr.
Krogstad: Meglehet. De az üzleti ügyekhez, az olyanokhoz, mint a kettőnké - ugyebár elhiszi, hogy értek? Tegyen, ahogy jónak látja. De azt megmondom: ha még egyszer kitaszítanak, maga is a társaságomban lesz.”
Nóra egyáltalán nem veszi komolyan a férfi fenyegetését, hisz az csak nem lehet bűn, ha valaki kímélni akarja haldokló apját, és meg akarja menteni a férjét. Miután Nóra beszél a férjével, szavaiból kiderül, hogy Krogstad valamikor egy aláírást hamisított. Helmer mélyen elítéli a férfit, és mindenkit, aki hasonló bűnt követ el. Torvaki Krogstadra vonatkozó súlyos szavait magára vonatkoztatja.
„Helmer: Gondold csak el, hogy egy ilyen bűne tudatában szenvedő embernek mennyit kell hazudnia, színlelnie, tettetnie, mindenféle álarccal járnia a hozzá legközelebb állók közt, a tulajdon felesége és gyereke előtt. A gyerekek, ez a legveszedelmesebb, Nóra.
Nóra: Miért?
Helmer: Mert a hazugságnak ez a gőzköre a betegség anyagával fertőzi meg az otthon egész életét. Minden lélegzet, amelyet a gyermek egy ilyen helyen szív, a gonosz csírájával van tele.”
Nórát mélyen érintik a férje szavai, karácsonyi boldogságára, vidámságára súlyos veszély leselkedik.

 

Második felvonás

Nóra látszólag gondtalanul készül a másnapi jelmezes karácsonyi bálra, ahol férje kívánságára nápolyi halászlány lesz, és tarantellát fog táncolni. Lindéné segít neki a jelmez elkészítésében. Nóra mindent megpróbál, hogy férjét jobb belátásra bírja, de férje az asszony kérésében csak a gyermeki makacsságot és csökönyösséget látja, aki nem érti meg, hogy férje egy kikezdhetetlen tisztviselő, nem úgy, mint az asszony apja. Ő hajthatatlan, nem hajlandó egy ilyen kétes jellemű emberrel együtt dolgozni, aki ráadásul régóta ismeri, hajdanán még tegeződtek is, és ha ez kiderülne, rossz fényt vetne. Hogy nyomatékot adjon szavainak, Nóra előtt küldi el Krogstad felmondólevelét. Nóra úgy érzi, reménytelennek látszó helyzetén csak a család régi jó barátja, Rank doktor segíthet. A férfi halálos beteg, nincs már sok ideje hátra, és bevallja Nórának, hogy évek óta reménytelenül szerelmes belé. Ez után a vallomás után Nóra nem fordulhat hozzá segítségért.
Krogstad a felmondólevél kézhezvétele után újra felkeresi az asszonyt. Az asszony a fennmaradt tartozását egy összegben nem tudja kifizetni. A férfinak már nem is a pénz kell, a gyerekei miatt újra vissza akar kerülni a tisztes polgári életbe. Számára az a biztosítás, ha az adóslevél nála van, Nóra mindent megtenne, hogy megvédje az urát, és a férfi soha ne tudja meg, mi történt. A zugügyvéd figyelmezteti az asszonyt, hogy semmit nem oldana meg, ha most eltűnne a városból, vagy esetleg öngyilkos lenne, mert egy levélben mindent megírt Helmernek, és a levelet már bedobta a postaládába, amihez csak Helmernek van kulcsa.
Nóra beszél Lindénével, aki megígéri, hogy beszél a zugügyvéddel, hogy segítsen a barátnőjén.

 

Harmadik felvonás

Másnap Lindéné Nóráék lakásába hívja Krogstadtot, amíg a házaspár a jelmezbálban van. Kiderül, hogy ők már régóta ismerik egymást. A férfi valaha Krisztina kezére pályázott, de a nőnek gondolni kellett a családjára, ezért választotta a gazdagabb kérőt, akihez aztán feleségül ment. Krogstadt ennek a kudarcnak is tulajdonítja, hogy akkor kicsúszott a lába alól a talaj. Krisztina nem véletlenül jött ebbe a városba, döntésébe nem kis szerepe volt a férfinak. Krogstadt ezt a kijelentést hitetlenkedve fogadja. Krisztinának eddig az egész élete abból állt, hogy családjáért dolgozott, most egyedül van, nincs ami éltesse. Krogstadnak három gyermeke van, a velük való törődés újra értelmet adna életének. Két hajótörött ember könnyebben kezdhetne új életet. Az asszony szavai újra értelmet adnak Krogstad életének. Hogy valami jót is tegyen, vissza akarja venni a levelet. Lindéné azonban most már, eredeti szándékától eltérően arra kéri, hogy ne tegye. Szerinte az lenne a megoldás, ha Helmer mindent megtudna, mert egy ekkora titokkal nem lehet élni. Krogstad elmegy, mielőtt még Nóráék hazaérnének, és megígéri Krisztinának, hogy a ház előtt megvárja és hazakíséri.
Lindéné elmondja Nórának, hogy Krogstadtól nem kell félnie, de mindent el kell mondania az urának. Ezzel most már Nóra is tisztában van. Helmer szeretne minél hamarabb kettesben lenni feleségével, alig várja, hogy Krisztina magukra hagyja őket, hevesen udvarol az asszonynak. Este azonban Nórákhoz egy látogató érkezik, Rank doktor. Nóra azonnal megérti a doktor látogatásának célját, búcsúzni jött. Miután Helmer kikíséri a doktort, kiüríti a levélszekrényt, és megtalálja Rank doktor névjegyét és a levelet. Rank doktor névjegyén egy fekete kereszt van, Helmer nem érti a doktor üzenetét, Nóra magyarázza meg neki. Rank doktor, amikor már tudja, hogy számára itt a vég, így vesz búcsút barátaitól, majd bezárkózik és meghal.
Helmer sajnálja barátját, hogy így, elrejtőzve akar meghalni, de lehet, hogy neki így jobb. És talán nekik is, hiszen így ők ketten már csak egymásra vannak utalva. Úgy érzi, mindennél jobban szereti most az asszonyt. „Tudod-e, néha azt kívánom, Nóra, bár függne a fejed fölött valami veszély, hogy az életemet, a véremet, mindent, mindent föláldozhatnék érted.”
Nóra, aki eddig mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a férje megtudja az igazságot, most már azt szeretné, hogy azonnal olvassa el a levelet. Egy csodára vár, arra, amire már tulajdonképpen nyolc éve vár, hogy férje, miután megtudja, mit tett Nóra, ország-világ előtt magára vállalná a tettét, amit persze ő nem engedne.
A csoda azonban, amire Nóra oly nagyon várt, elmarad. Torvakinak esze ágában sincs áldozatot hozni a feleségéért, magából kikelve támad az asszonyra. Nóra csak lassan veszi tudomásul, hogy a várt csoda elmarad. A férjét csak az érdekli, hogy ő most egy lelkiismeretlen ember kezébe került, akinek most ki van szolgáltatva, egy asszony miatt kell ilyen nyomorultul tönkremennie. Persze ő azonnal kész a megoldással, a világ előtt továbbra is úgy élnek együtt, mintha semmi nem történt volna, de természetesen ez csak a látszat. Köztük vége mindennek, és természetesen egy ilyen asszony nem nevelheti a gyermekéket. Krogstad, aki előtt egy új élet lehetősége nyílott, visszaküldte Nórának az adóslevelet. Helmer óriási örömmel fogadja ezt a hírt, úgy érzi, visszakapta az életét. Csak most jut eszébe, hogy megkérdezze asszonyát, hogy hogy érzi magát. Ekkor döbben rá, hogy feleségét mennyre megviselhette ez a három nap. De így minden elrendeződött, az életükben semmi sem fog változni, a továbbiakban is úgy élhetnek, mint eddig, mintha mi sem történt volna. Újra úgy beszél Nórával, mintha gyermek lenne. Azonban erre már Nóra nem képes: Bemegy a szobába, hogy levegye jelmezét, és amikor visszatér, egy komoly beszélgetés vár rájuk. Torvaldnak is feltűnik az asszony merev arckifejezése, nem is tudja mire vélni, Nóra szavait meg végképp értetlenül fogadja.
„Igen, épp ez az. Nem értesz. És én nem értettelek, egészen ma estig. Nem, ne szakíts félbe. Csak hallgasd, amit mondok... Ez leszámolás, Torvald.”
Rendkívüli ez a helyzet nekik, hiszen házasságuk alatt sosem beszéltek egymással komolyan, mint férj és feleség. Nóra most először mondhatja el őszintén, hogy mit is érez férje iránt. Torvald sosem értette meg őt, és ugyanúgy, ahogy apja, ő sem vette őt komolyan. Mind a ketten sok igazságtalanságot követtek el ellene. Apja babagyerekként bánt vele, majd a férje mellett babafeleség lett belőle. Sosem volt boldog, boldognak hitte magát, de nem volt az. Ideje, hogy a saját lábára álljon, ideje, hogy önmaga legyen, hogy megértse magát, de ahhoz, hogy ezt megtehesse, el kell mennie ebből a házból. Elhagyja a férjét, az éjszakát már Krisztinánál tölti. Helmer ezzel a szokatlan helyzettel nem tud mit kezdeni, társadalmi és erkölcsi törvényekre hivatkozik, amiért az asszony nem hagyhatja el őt. Nórának már nem tilthat meg semmit, ő többé már nem feleség és anya, hanem elsősorban ember, és tisztába kell jönnie a saját dolgaival. Torvald úgy hiszi, Nóra lázas beteg, olyan, mintha az eszét vesztette volna. Pedig az asszony még soha nem volt ennyire józan, és ennyire biztos magában. Már nem szereti a férjét. Ma este módja lett volna, hogy bebizonyítsa szerelmét, és ő repesve várta ezt a csodát, ez azonban nem történt meg. Torvald nem érti meg felesége szavait, szerinte az asszony úgy beszél, mint egy gyerek.
„Nóra: Legyen. Te viszont nem úgy gondolkozol, mint az az ember, akihez én társul szegődhetek. Te nem attól féltél, ami engem fenyegetett, hanem attól, ami téged fenyegetett; amikor az ijedelmed elmúlt, s az egész ügy elsimult, úgy tettél, mintha mi sem történt volna. Éppen úgy a te kis énekesmadarad voltam, mint azelőtt, bábu, akit, minthogy ilyen esendő s törékeny, ezután kétszeres óvatossággal kell a kezedben tartanod. Ebben az órában nyilvánvalóvá lett előttem, Torvald, hogy nyolc éven át egy idegen emberrel éltem itt, annak szültem három gyermeket. - Ah, nem is mondom, hogy ne kelljen rágondolnom! Diribdarabra tudnám szaggatni magamat.”
Nóra minden kapcsolatot megszakít férjével, hiszen ahhoz, hogy együtt maradhassanak, a legnagyobb csodának kéne megtörténnie, ami lehetetlen.

 

 

Vadkacsa /1884/

Szereplők:

Werle - nagykereskedő

Gregers Werle - fia

Sörbyné - Werle házvezetőnője

Az öreg Ekdal

Hjalmar Ekdal - az öreg Ekdal fia, fényképész

Gma Ekdal - Hjalmar Ekdal felesége

Hedvig - Ekdalék tizennégy éves lánya

Relling - orvos

Molvik - volt teológus

Pettersen - Werle nagykereskedő komornyikja

Jensen - pincér

 

Első felvonás

Werle nagykereskedő pompás házában előkelő összejövetelt tartanak. Hosszú idő után tért vissza Werle nagykereskedő fia; Gregers, északról, a Höydal-telepről. Az ifjú Werle meghívta magukhoz legjobb barátfiát, Hjalmar Ekdalt is, akit már régóta nem látott. Így Hjalmarral együtt az asztalnál tizenhárman ülnek, amit a nagykereskedő szóvá is tesz. Megjelenik az öreg Ekdal is, aki hajdan katonatiszt volt, most időnként némi fizetségért másolást vállal a nagykereskedőnél. Évekkel ezelőtt az öreg Werlével az ő közös tulajdonuk volt a Höydaltelep. Ekdal igazi lételeme ez a hely volt, fenn északon, ahol csodálatos nagy erdők vették körül, és kedvére vadászhatott. Aztán valami törvénytelenség történt, az öreget börtönre, kényszermunkára ítélték, Werlének semmi baja nem esett. Apja bukásával Hjalmar élete is megváltozott, tanulmányait természetesen nem folytathatta, Werle segítségével tanulta ki a fényképész szakmát, sőt a feleségét is a nagykereskedő révén ismerte meg, hiszen egykori házvezetőnőjét vette el. Ezeket a híreket Gregers is csak most tudja meg barátjától, hiszen az elmúlt években semmit sem tudtak egymásról.
A vendégek távozása után apa és fia egyedül marad. Gregers számon kéri az apjától, hogy hagyhatta, hogy ennyire lesüllyedjenek Ekdalék. Az apja visszautasítja a fia vádjait, hiszen ő a mai napig próbál rajtuk segíteni, ahogy csak tud.
Gregers nagyon meglepődik, hogy Hjalmar az ő házvezetőnőjüket, Hansen kisasszonyt vette el, aki iránt évtizedekkel ezelőtt édesapja is gyengéd érzéseket táplált. Ezt már végképp rágalomnak tartja az öreg Werle, ez Gregers édesanyjának hisztérikus képzelgése volt, amelyet a fia azóta sem felejtett el. Apa és fia között meglehetősen feszült a viszony, Werle minden barátságos közeledési kísérletét visszautasítja Gregers. Hűvösen fogadja édesapjának házassági terveit is, házvezetőnőjüket, Sörbynét készül az oltár elé vezetni. Werle elmondja a fiának, hogy nemcsak közelgő esküvője miatt hívta haza rég nem látott fiát, hanem szeretné, ha a fia betársulna a cégbe, és átvenné a városi iroda vezetését. Ő pedig felköltözne a telepre a feleségével együtt, a szeme az utóbbi időben már nagyon megromlott.
Gregers és az apja között azonban már túl mély a szakadék, Gregers úgy dönt elhagyja a szülői házat, most már csak egyetlen cél élteti, hogy barátja szemét felnyissa.

 

Második felvonás

Gina lányukkal, Hedviggel várja férje hazatértét a vacsoráról. Hedvig izgatottan várja apja hazatértét, mert megígérte neki, hogy a vacsoráról valami finomságot hoz neki. Megérkezik az öreg Ekdal is, aki boldog, hogy megint kapott másolnivalót. Boldogan és elégedetten tér haza Halmar is, Hedvig azonban csalódott, mert róla elfeledkezett az édesapja, finomság helyett csak az étlapot hozta el. Gina azon töpreng, hogy van egy felesleges szobájuk, ha azt ki tudnák adni, kicsit könnyebben élhetnének, nem lennének annyira kiszolgáltatva a megrendelőknek. Nem várt látogatójuk érkezik, Gregers, a nagykereskedő fia kereste fel régi barátját az otthonában. Elmondja neki, hogy elhagyta a szülői házat, és most szállodában lakik. Megtudja, hogy Hedvignek örökletes szembaja van, és hogy az orvosi diagnózis szerint hamarosan elveszti a látását.
A család legféltettebb titkát is megmutatják neki, a padláson egy igazi vadkacsa él. A kacsán kívül más állatokat is rejt a padlás, mióta máshol nincs módja, itt szokott vadászni az öreg Ekdal, ez a hely pótolja számára a Höydal-telepet. A vadkacsát Werlétől kapták, aki egy vadászaton sebesítette meg az állatot. Hedvig féltő gondoskodással veszi körül az állatot, aki egy kosárban él, egy külön helyiségben a padláson. Gregers úgy dönt, hogy kiköltözik a szállodából, és kiveszi Ekdalék kiadó szobáját. Hjalmar ezt még felesége ellenkezése ellenére is remek ötletnek tartja, és már másnap beköltözik.

 

Harmadik felvonás

Gina kellemetlennek érzi Gregers jelenlétét Az öreg Ekdalt csak a padláson tartott állatai érdeklik, ellátásukban Hedvig és Hjalmar segít neki, úgy érzi, a férfi csak gondot okoz a családnak. Hjalmart egyetlen dolog érdekli, a találmánya, amelyen sokat dolgozik, és sikerétől a család felemelkedését várja. A padlásszobában régi könyvek hevernek szerteszét, ezeket olvassa Hedvig. A kislány szembetegsége miatt nem járhat iskolába. Hedvig nem vágyódik el innen, jól érzi magát itt, boldoggá tenné, ha egész életét itt élhetné le szüleivel. Édesanyjától ő is megtanult retusálni, szívesen végzi ezt a munkát, bár édesapja jobban örülne, ha inkább a kosárfonást tanulná meg. A kosárfonás szinte semmi a retusáláshoz képest, egy jó lenne benne, hogy a vadkacsájának maga csinálhatná meg a kosarát. És ez igazából az ő feladata lenne, hiszen az állat az övé, csak időnként kölcsönadja az édesapjának és a nagypapájának. Az öreg Ekdal és a fia gyakran rendez vadászatot a padláson, számukra ez a legremekebb szórakozás, csak Gina nem érti, mi ebben a mulatság.
Hjalmar elmondja Gregersnek, hogy az üzlettel, a mindennapi munkákkal Gina foglalkozik, őt leginkább a találmánya köti le, amelynek segítségével a fényképészetet művészi szintre fogja emelni. Ha a találmánya sikert arat, újra lesz becsülete az Ekdal névnek, és ő egyetlen dolgot kér találmányáért cserébe, édesapja kapja majd vissza az egyenruha-viselési engedélyt. Hjalmar azt is bevallja Gregersnek, hogy az a pisztoly, amivel most nyulakra lövöldöznek a padláson, fontos szerepet játszott a család életében. Ő is és édesapja is gondolt az öngyilkosságra, de egyikük sem tudta megtenni, vállalták az életet. Hjalmarnak egyetlen célja van, hogy kihozza barátját abból a fertőből, amelyben szerinte él, hogy felnyissa a szemét. Gregers a vadkacsa sorsához hasonlítja a férfi helyzetét, ő sem tud ebből a posványból szabadulni. „Te is lebuktál a tenger fenekére, belekapaszkodtál a hínárba, és nem engeded.” Hjalmar nem érti Gregers számára rejtelmes szavait.
Gina felszolgálja a villásreggelit, amire megérkezik a földszinti két lakó, Relling és Molvik is. Relling a Höydal-tanyáról ismeri az ifjabb Werlét, tisztában van világboldogító elképzeléseivel is, de azt tanácsolja neki, fantazmagóriáival ne kavarja fel ennek a háznak az életét.
Werle nagykereskedő felkeresi a fiát, hogy utoljára beszéljen vele. Gregers apja szavára sem hallgat, nem adja fel azt a tervét, hogy mindent elmondjon Hjalmarnak, és végre lássa, hogy milyen hazugságban élt évekig. A férfi lemond a vagyonról és minden egyébről, ami még az apjához kötné.
Miután édesapja távozik a fényképész házából, sétára hívja Hjalmart.
Gina kettesben marad Rellinggel, az orvos szerint a fiatal Werle nem bolond, csak „heveny világboldogításban” szenved. „Ez náluk nemzeti nyavalya; de szerencsére csak szórványosan lép fel.”

 

Negyedik felvonás

Hjalmar a sétáról csak nagy sokára tér vissza, és mintha nem ugyanaz az ember lenne, aki elment. Ezentúl mindent ő maga akar csinálni, az üzleti ügyekkel is csak ő akar foglalkozni. Hedvig legnagyobb kétségbeesésére legszívesebben végezne a vadkacsával, és a padlásra soha többé nem akarja betenni a lábát. „Nem volna szabad megtűrnöm a házban senki olyan élőlényt, akit egyszer az az ember a kezébe kaparintott.” Részletesen kikérdezi a feleségét a háztartás költségeiről, ugyanis az a szörnyű gyanúja; hogy „az az ember” esetleg pénzt ad Ginának. Hjalmar nyíltan megkérdezi a feleségét, igaz-e, hogy viszonya volt az öreg Ékdallal, az asszony nem tagadja. Hiszen ha bevallotta volna, a férfi nem vette volna feleségül. Nem érti, hogy az asszony hogy volt képes tizenöt éven át színlelni, érthetetlen, hogy nem kínozta a bűntudat. Hjalmar úgy érzi, eddigi élete csalóka káprázat volt csupán, így honnan vegye azt az erőt, hogy megvalósítsa a találmányát. Így, hogy a szép, nyugodt otthona semmivé vált, már az is elképzelhető, hogy találmányát magával viszi a sírba, de annak csak Gina lesz az oka. Gregers visszatér, kíváncsi, hogy barátja beszélt-e az asszonnyal, és megdöbben, amikor szembesülnie kell az asszony gyűlöletével. Ő úgy gondolta, hogy egy boldog családot talál sétájából visszatérve, hiszen végre felszínre kerülnek a hazugságok, és módjuk lesz közösen egy új, őszinte életet kezdeni. A belépő Relling kuruzslónak nevezi Gregerst és reméli, hogy a férfi minél hamarabb elmegy a családtól, és nem teszi tönkre teljesen a házaspárt.
A családnál megjelenik Sörbyné, aki búcsúzni akar a családtól. Férjhez megy Werléhez, együtt költöznek a Höydal-telepre, és ott tartják meg az esküvőt. Sörbyné tiszta lappal megy új házasságába, Werlével őszintén, mindent elmondtak egymásnak a múltjukról, így nem érheti baja házasságukat. Azt is bevallotta férjének, hogy Relling doktort is ismerte. Miután ő is mindent tud férje múltjáról, nyíltan nézhetnek a másik szemébe, és őszintén tudnak bármiről beszélni. Sörbyné szavaiból az is kiderül, hogy mit vállal házasságával, hiszen Werle nemsokára magatehetetlen lesz, az orvosok szerint meg fog vakulni. Hjalmar közli az asszonnyal, hogy hamarosan fel fogja keresni a nagykereskedő úr könyvelőjét, és részletes számlakivonatot fog kérni azokról az összegekről, melyekkel büszkesége szerint Werle úr adósa. Hjalmar reméli, hogy cselekedeteivel megfelel Gregers ideális elképzeléseinek. Hjalmar úgy gondolja, a sors bosszúja, hogy Werle meg fog vakulni, ez a büntetése azért, mert elvakította egy embertársát, aki bízott benne.
Sétájából hazatér Hedvig, aki útközben Sörbynéval találkozott, és születésnapjára ajándékot is kapott tőle, egy levelet. Hjalmar idegesen bontja fel a levelet, mely egy ajándékozási szerződést tartalmaz. Az öreg Ekdal élete végéig minden hónapban száz koronát kap havonta, és az öregről a kislányra szál ez az adomány. Gregers figyelmezteti a férfit, hogy vigyázzon, ne hagyja magát lefizetni. Halmar hallgat rá és széttépi a levelet. A fényképész egyszer és mindenkorra véget akar vetni a képmutatásnak és a hazugságoknak, már csak egyre kíváncsi, ő-e Hedvig papája. Gina azonban erre nem tud válaszolni. Hjalmar azonnal, Gregers szavai ellenére is el akarja hagyni a lakását. „Ellenkezőleg, Hjalmar! Együtt kell maradnotok mindhármotoknak, másképp nem lehet részed a megbocsátás nagy szentségében.”
Hjalmar úgy érzi, nincs miért maradnia, otthona romokban hever, és gyermeke sincs többé. Hedvig is hallotta utolsó szavait, kétségbeesetten rohan az apjához, ő azonban látni se akarja, mert a gyermek minden porcikája Werlére emlékezteti. Gregers Gina bocsánatát kézi, abban reménykedik, hogy az asszony legalább azt elhiszi, hogy ő csak jót akart. Ekdalné asszony szerint lehet, hogy a jó szándék vezette, de az Úristen bocsássa meg neki tettét.
Gina nem érti, miért nem szereti már őt az édesapja. Ő mindig is sejtette, hogy őt az édesanyja csak úgy találta, de ettől nem kéne még elfordulnia az apjának tőle. Hiszen a vadkacsát is csak ajándékba kapták, és ő mégis mennyire szereti. Gregersnek ekkor az az ötlete támad, hogy a gyermek úgy szerezheti vissza a papáját, hogy bebizonyítja neki, mennyire szereti, és önként feláldozza érte azt, ami számára a legdrágább a világon, a vadkacsáját. Hedvig megígéri, hogy másnap megkéri nagypapáját, hogy lője le a vadkacsát. Gregers megígéri az aggódó kislánynak, hogy mindenképp beszél az apjával, és akkor biztosan visszajön.

 

Ötödik felvonás

Az éjszakát Hjalmar nem otthon, hanem Relling doktornál töltötte. Relling doktor megpróbálja kijózanítani ideáiból Gregerst, megpróbálja felnyitni a szemét, hogy Hjalmar nem az az ember, akinek ő gondolja. Szerinte a férfinak az a legnagyobb szerencsétlensége, hogy környezete mindig egy tündöklő tehetségnek tartotta, nemcsak az édesapja, de még egyetemi diáktársai is. Pedig azon kívül, hogy megnyerő külsővel rendelkezik, mindössze annyi van benne, hogy mások gondolatait szépen el tudta mondani. Gregersnek pedig azon kívül, hogy „heveny világboldogításban szenved”, egyszerűen lételeme, hogy valakiért rajonghasson, valakit bálványozzon. Gregers nem érti, hogyha így vélekedik Hjalmarról, akkor miért tölti vele az idejét. A doktor szerint pedig egyszerű, őneki mint orvosnak kötelessége betegeket gyógyítani. A fényképész a szokásos Relling-féle gyógymódban részesül, vagyis az orvos is segítségre van az önámításban. Hiszen az embert az öncsalás élteti, az öreg Ekdalt az, hogy a padláson felállított négy-öt elszáradt karácsonyfa az az ő szemében a höydali erdőrengeteg, a kisállatok pedig fenevadak. Gregers szerint Hjalmart ki kéne menteni az orvos karmai közül, de Relling szerint ezzel a férfinak csak rosszat tenne.
„Mert aki megfosztja az átlagembert élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle.”
Úgy tűnik, Hedvig reggelre meggondolta magát, reggel már nem tartotta a vadkacsa megölését mint áldozatot, olyan szép gondolatnak, mint az este. Gregers azonban megpróbálja meggyőzni. Nagyapjától megkérdezi, hogy ha valaki biztosan meg akar ölni egy vadkacsát, akkor hova kéne lőnie, az öreg Ekdal válaszol rá: az állat mellébe.
Hjalmar hazatért, de csak azért, hogy a találmányához elengedhetetlenül szükséges tudományos könyveket, és folyóiratokat elvigye. Olyan könyveket visz el, amelyeknek még a lapjai sincsenek felvágva. Elkezdi pakolni, de kelletlenül, csak aki tessék-lássék módra, olyan ember benyomását kelti, mint egyáltalán nem biztos a döntésében. Megtalálja Werle levelét is, és elkezdi a széttépett fecniket összeragasztani. Gina megpróbálja meggyőzni, hogy otthon is lakhatna, úgy, hogy senki nem zavarná, senkivel nem kéne találkoznia.
Visszatér Gregers, Hjalmar nyugtalanul ismeri be, hogy nem tudja, mit csináljon, neki nem való a boldogtalanság, ő csak nyugalomban és harmóniában tud élni. A találmányáért sem érdemes élnie, hiszen már szinte mindent feltaláltak előtte, ő csak hitt Rellingnek, amikor az orvos azt állította róla, hogy tehetséges. És olyan felemelő érzés volt az is, ahogy Hedvig bízott benne, ő úgy szerette a kislányt, mint senkit a világon. Úgy érzi, Hedvig szeretetében sem bízhat meg, a kislány is csak áltatta. Gregers megpróbálja megnyugtatni és meggyőzni, hogy Hedvig szeretetéről nemsokára meggyőződhet, és bizonyítékot kaphat. A padlásról lövést hallanak, Gregers boldogan mondja, hogy megvan a bizonyíték. Gregersen kívül mindenki azt hiszi, hogy megint az öreg Ekdal vadászott a padláson, közben elkezdik keresni Ginát. A lányt nem találják, azt hiszik, elment sétálni, most már Hjalmar is úgy gondolja, hogy mindent helyre lehet hozni, és reméli, hogy mihamarabb hazajön, hogy ezt neki is megmondhassa. Közben belép az öreg Ékdal, aki azt hiszi, hogy a fia lőtt. Rémülten rohannak fel a padlásra, és ott találják a kislányt a földön fekve, pisztollyal a kezében. Relling megállapítja, hogy a gyermek meghalt, azt hiszik, baleset volt, ahogy a vadkacsára célzott, véletlenül elsült a fegyver. Relling azonban megmondja Gregersnek, hogy nem baleset volt, a kislány a mellkasának szegezte a pisztolyt. Gregers szerint a kislány halála nem volt hiábavaló, hiszen ez majd összehozza a szülőket. Relling azonban ebbel az ideában egyáltalán nem hisz, szerinte egy kis idő múlva Hjalmar már csak a „gyászoló apa” képében fog tetszelegni az emberek előtt.
Relling doktor szerint az élet nem is volna rossz, „...csak a sok féleszű világboldogító hagyná békén a szegény embert, és ne folyton rajtunk akarnák behajtani az eszményeiket.”
Gregers rájön, mi az ő végzete: „Tizenharmadiknak lenni az asztalnál.”

 

 

Mikszáth Kálmán
/1847-1910/

 

Szülei jómódú, tehetséges paraszti kisbirtokosok voltak. 1857 és 1863 között a középiskola alsó hat osztályát a rimaszombati református gimnáziumban végezte, majd Selmecbányára került, s az ottani evangélikus líceumban érettségizett 1866-ban. Nem tartozott a legjobb tanulók közé, de tevékeny tagja volt az iskola önképző körének. 1866 és 1870 között a pesti egyetemen tanult jogot, de diplomát nem szerzett.
1871 elején Balassagyarmaton Mauks Mátyás főszolgabíró mellett esküdtként helyezkedett el. A nógrádi megyeszékhelyen került közeli kapcsolatba a megyei közigazgatással, az erkölcsi és anyagi tekintetben is egyre lejjebb csúszó dzsentrik világával.
Mikszáth beleszeretett Mauks leányába, 1872-ben megkérte a lány kezét, de a szülők hallani sem akartak a házasságról. A főszolgabíró féltette a leányát a bizonytalan sorsú írótól. Mikszáth 1872-ben otthagyta esküdti állását, ügyvédsegéd lett Balassagyarmaton, de egyetemi vizsgáit nem tette le. Visszautasította a számára felkínált megyei aljegyzőséget is. 1873-ban Pesten a szülők engedélye nélkül elvette Mauks Ilonát.
Október végén Pestre költöztek, Mikszáth a Magyar Néplap szerkesztője lett. Az az állás azonban nem volt túl jövedelmező, a saját költségén kiadott novelláskötet sem hozta meg a remélt sikert.
1874. augusztus 2-án született Kálmán nevű kisfiuk, aki másnap meghalt. Az ifjú házaspár a legnagyobb nyomorban élt. Az író nem tudta megteremtem a szükséges kényelmet, és Ilona egészsége sem bírta a szegénységet, az asszony Pestről hazaköltözött a szüleihez Mohorára. Az író Pesten maradt, de még a lakbért sem tudta kifizetni, a háziúr elárvereztette bútoraikat. Mikszáthot bántotta, hogy valóra váltak apósa jóslatai, és valóban nem tudja feleségét eltartani, írói ambícióit sem akarta feladni, de már nem akarta az asszonyt további megpróbáltatásoknak kitenni, ezért válást ajánlott.
Egy levelében így írt asszonyának: „Reménylem, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta... hát nem tehetünk ellene. Azt talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak, s így lassanként, fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való elemben... Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna?... Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, amely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet.” /Levele 1875 novemberéből/.
1878 és 1880 között az ellenzéki szegedi Napló főszerkesztője volt. Az itt eltöltött időszak életének egyik legtermékenyebb korszaka, élményanyaga gazdagodott, szabadon írhatott, munkájában senki nem korlátozta. 1880-ban tért vissza Pestre. A következő évben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. 1881-ben jelent meg a Tót atyafiak, 1882-ben pedig A jó palócok című novelláskötete, mely meghozta számára a várva várt sikert. Újra kérőként jelentkezett Mauks Ilonánál, és 1882. december 31-én, immáron másodszor is összeházasodtak.
Amikor 1890-ben díszkiadásban jelent meg a kötet, így írt róla barátjának: „...jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: 'Gyer kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni.' Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe.”
1887-tői élete végéig a Szabadelvű Párt képviselőjeként a parlament tagja volt, de igyekezett mindig megőrizni szellemi, politikai különállását. Karcolatai közül kiemelkednek parlamenti tudósításai, amelyek a „Tisztelt Ház” üléseiről számoltak be.
1895-ben jelent meg a Szent Péter esernyője, mely óriási sikert aratott. Mikor Theodor Roosevelt amerikai elnök európai körútján Magyarországon járt, ragaszkodott hozzá, hogy legkedvesebb regényének írójával személyesen is megismerkedhessen.
1898-ban indította meg rövid életű újságát, az Országos Hírlapot. Bár sikerült remek munkatársakat maga köré toboroznia, de a Bánffy-kormány politikájához közel álló iránya nem vonzott sok előfizetőt, vállalkozását ezért egy év múlva megszüntette. Belekezdett a Franklin Kiadó Magyar Regényírók című sorozatának szerkesztésébe, számos fontos mű jelent meg bevezetőjével.
Ebben az évben két művét is publikálta. 1900-ban szinte teljesen visszhangtalanul maradva jelent meg az irányregény tervéből született Különös házasság, egy évszázados, elhíresült válási per történetének feldolgozása.
Egyre jobban fárasztotta a városi élet, tartotta, aki falun született, az soha nem szakadhat el a régi gyökerektől. Mikor már anyagi gondjai nem voltak, egyre többször gondolt a birtokvásárlásra. Végül 1904-ben látatlanban vásárolta meg Szontágh Pál horpácsi kúriáját, a hozzá tartozó birtokkal együtt. Amikor mint már birtokos visszatért a jól ismert nógrádi vidékre, visszatalált a régi gyermekkori emlékekhez. Így ír birtokáról: „Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre. Azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli coursalonnak verandájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen fűszál se volt az enyim, feltűnt emlékezetemben az édesapám, mikor kiült pipázni az ámbitusra, s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt... Az öregapám még nagyobb úr volt. Az külön karszéket tartott a kovácsműhelyben, ahol az utasok a lovakat patkoltatták. Ebben a karszékben nyaralt. Újságot nem tartott. A patkoltató furmányosok hozták és terjesztették a híreket.
Amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő bennem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyakozásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát. Megkérdeztem a nevezetességeit. Van benne, azt mondják, egy fa, amely alatt Rákóczi ült. Van benne egy patak, mely végigfoly a kerten, öreg fák szegélyezik, s fehér maramancsvirágok himbálják pártáikat a tükrében... Kellett nekem olyan hely, melyről csak én tudjak, mint ahogy az embernek van egy titkos könyve, amiből bátran plagizálhat, mert más nem tud felőle, kellett egy hely, ahol a füvekből, árkokból, erdőkből a fantázia segélyével témákat hasogassak ki írói mesterségemhez, ahol nekem öreg fák titkos susogással meséljenek, s patak vize locsoljon...”
Élete utolsó éveiben, ha tehette, itt tartózkodott. 1904 májusában hunyt el Jókai Mór, és a Révai Kiadó emléket akart állítani az elhunyt írónak, életrajza kiadásával. A munkát Mikszáth Kálmánra bízták, aki rengeteg adatot gyűjtött össze, Komáromba utazott, hozzátartozókat, ismerősöket kérdezett ki. 1906-ban készült el az életrajzzal, amit 15 példányban bírálatra megküldött irodalomtörténészeknek, kritikusoknak. A Jókai Mór élete és kora címmel elkészült mű decemberben jelent meg, és igen nagy port vert fel, a dicséretek mellett több élesen támadó kritika, a plágium vágya is érte az írót.
Azonban ezt kihasználva politikai támadások is érték az írót. 1907-ben az új fogarasi főispán az író helyett apját látta volna szívesen a képviselőházban. Valószínűleg az ő biztatására, vagy legalábbis jóváhagyásával jelent meg 1907 nyarán a Fogaras és vidéke című hetilapban a plágium-vádat szellőztető írás.
„Mi fogarasiak, eddig Mikszáthot mint képviselőt nem becsültük sokra, úgyhogy egy fabatkát sem adtunk volna érette mint emberért, hanem mint író előtt levettük a kalapot...” - Így kezdte glosszáját a szerző, aki nevét nem adta a cikkhez, s így fejezte be: „Nem mi téptük le homlokodról, magad tépted le a babért...!”
Mikszáth így reagált a cikkre: „...Hogy Jókai-könyvem jó-e vagy rossz, annak megítélése nem rám tartozik. A sajtó jónak találta. De ha rossz is, hiszen rossz könyvet szabad írni. Ez a jog vele születik az emberrel.
...A plágium vádjához jutva ebben csakugyan van valami. Jókai életrajzát tényleg sok más-más írónak munkáját használtam fel, részint olyanokét, akiket felsoroltam, részint olyanokét, akiket fel sem soroltam.
Az életrajz nem lévén kötött mű, azt nem lehet pusztán invencióbul, fantáziából írni. A biográfiát úgy írják, hogy minden adatot, minden könyvet felhasznál az író, másképp nem is lehet. Hiszen biográfiát olyan régi alakokról is írnak, akiknek életadatairól az életrajzíró egy szóval sem tud többet, mint amennyit már megírva talált...
Egyébiránt noha soha nem voltam pöffeszkedő, mégsem képzelem, hogy akadna irodalommal foglalkozó okos ember Magyarországon, aki engem olyan tehetségtelen embernek tartson, hogy kezdő írók összehányt dolgaiból plagizálok, s még arra sem vagyok képes, hogy más szavakkal adjam elő, amit elhódítottam nagy gondolataikból.
De nem is erről van itt szó, ahogy nézem. A nagy járványról van itt szó. Hogy miután már apródonként agyonütögettük a politikusainkat, hát üssük agyon az írókat is. Minek nekünk. Ne legyenek azok se. Hát én már nem vagyok.”
Egészségi állapota fokozatosan romlott. A Kisfaludy Társaság februári ülésén döntést hozott negyvenéves írói jubileumának megünnepléséről. Egy évig tartó, az egész országra kiterjedő programot állítottak össze. A záróünnepélyt 1910. május 16-án, a Vigadóban tartották, a kormánynak, az Akadémiának, az irodalmi társaságoknak és az egyetemek képviselői előtt. Az uralkodó a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki az írót. Díszdoktorrá avatta a pesti egyetem, és egy gyermekkori jóslat beteljesítéseképpen kivilágították a tiszteletére Balassagyarmatot. A nemzet ajándékaként horpácsi birtokát mintegy hatszáz holddal növelték meg.
A Munka Párt támogatásával, de független jelöltként megpályázta a máramarosi képviselőséget. Kampányútján beteg lett, a fővárosba súlyos tüdőgyulladással tért vissza.
Állapota gyorsan rosszabbodott, az orvosok már nem tudtak segíteni. Május 28-án, írói jubileumának főünnepsége után tizenkét nappal elhunyt. Holttestét az Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, s június elsején kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőben.

 

Művei:

1877 - A vármegye rókája /Előző változatát, a Nibelungok harcát 1873-ban, a Nógrádi Lapokban, későbbi változatát, a Szegeden címűt 1879-ben a Szegedi Naplóban közölte.

1881 - A tót atyafiak

1882 - A jó palócok

1884 - Nemzetes uraimék

1885 - A tekintetes vármegye

1885 - A lohinai fű

1886 - A két koldusdiák

1889 - A beszélő köntös

1891 - Galamb a kalitkában

1891 - A kis prímás

1892 - Farkas a Verhovinán

1892 - Kísértet Lublón

1894 - Beszterce ostroma

1894 - Az eladó birtok

1895 - Szent Péter esernyője

1896 - Nagyságos Katánghy Menyhért képviselő úr viszontagságos élete

1896 - Prakovszky a siket kovács

1897 - A gavallérok

1897 - A körtvélyesi csíny

1897 - A demokraták

1898 - Új Zrínyiász

1899 - A mi örökös barátunk

1901 - A szelistyei asszonyok

1902 - A sipsirica

1903 - Akli Miklós cs. és kir. udvari mulattató története

1904 - Az én kortársaim

1908 - A Noszty fiú esete Tóth Marival

1908 - A fekete város /Októbertől folytatásokban a Vasárnapi Újság közölte, kötetben az író halála után 1911-ben jelent meg./

 

 

Beszterce ostroma /1894/

Szereplők:

gróf Pongrácz István - magyar főúr

Forget - az ellenség vezére

Estella - a vár asszonya

Pamutkay János - ezredes

Holub Mihály - káplán

Kovács János - várnagy

Pruzsinszky Szaniszló - a gróf társalkodója

Bakra Ferenc - íródeák

Behenczy Pál - elszegényedett báró

Behenczy Károly - a báró fia

Rozsákné - Behenczyék házvezetőnője

Ancsura - parasztmenyecske

Tronowszky Péter - viaszkereskedő

Tronowszky György - orvos

Tronowszky Gáspár birkatenyésztő

Apollónia - Tronowszky György úr árván maradt leánya

Klivényi József - írnok, Tronowszky György úr halála után Apolka gyámja

Klivényiné Zsuzsanna - felesége Miloszláv Gáspár úr fia

Blázy - polgármester

Rebenyik János - a polgármester hajdúja

Matyej György - koporsókészítő

 

Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban 1894-ben közölte folytatásokban, kötetben 1895-ben jelent meg. Alcíme: Egy különc ember története. Mikszáth a különc gróf történetét egyik képviselő barátjától, gróf Pongrácz Károlytól hallotta, és erről a bevezetésben tájékoztatja is az olvasót.
A Beszterce ostroma két helyszínen játszódik. A mű első része Nedec várában, a második része Zsolnán, a harmadik része részben Nedec várában, részben Zsolnán.

 

Első rész

Nedec várában él gróf Pongrácz István, a „középkori várúr”. Otthonába, a modern kor, saját kora, a XIX. század nem tolakodik be. Magas, daliás ember, aki egy kicsit sántít, egy ütközetben szerzett sérülése miatt. Saját korának romlottságai elől menekült az általa teremtett álomvilágba, amit erkölcsileg magasabb rendűnek érez. Soha nem nősült meg, nőideálja Medici Katalin, II. Henrik francia király felesége.
Életét a háborúk töltik ki, és mivel háborúk nincsenek, ezért ő maga megteremti őket. Birtokán emberei alkotják a hadsereget, a katonák saját parasztjai, akik hadiszolgálataikért földet kapnak. Az ellenfél seregének Forget kapitány volt a vezére, és a gróffal kockán döntötték el, hogy kinek a serege támad, és ki védekezik.
„Sokszor napokig, hetekig tartott az ádáz ostrom. Kirohanások, nyílt ökölütközetek a vár előtt, az egész környék nagy derültségére, s bizony a fizetett ellenség, Forget uram, úgy elagyabugyálta néha Pongrácz Istvánt, hogy ágyba kellett feküdnie. Mindez a maga középkori formájában ment; a háború után, ha a gróf győzött, Te deumot tartottak a várkápolnában, amelyre a környékbeli urak és hölgyek is hivatalosak voltak. A Te deum után magnum áldás következett, ökörsütés a hadaknak, bál fent a termekben az úri részeknek.”
A rangbeli urak azonban nem engedték el asszonyaikat és lányaikat a nedeci vár báljaira, hiszen a várnak nem volt asszonya. Ezért döntött úgy Pongrácz gróf, hogy asszonyt hoz a házhoz. Így amikor a zsolnai vásáron szerepelt egy cirkuszi társulat, és ott meglátta Donna Estellát, az artistanőt, rögtön magához rendelte a cirkuszigazgatót, és hatszáz forintért megvette tőle a csinos leányt. Estella a vár úrnője lett; a délelőtti hadgyakorlatokon, amit a gróf tartott, mint markotányosnő, bort és rozspálinkát szolgált fel a katonáknak, a hadjáratokon pedig amazon módjára lovagolt és verekedett István gróf oldalán.
István gróf udvartartása is a középkori szokásokat idézte. Pamutkay János ezredes, a tulajdonképpeni tiszttartó, Holub Mihály udvari káplán és „hadsegéd”, „(voltaképpen Kovács János várnagy)”; Bakra Ferenc az író diákja, és Pruzsinszky Szaniszló, akit a gróf egyszerűen csak „a saját lengyelem”-nek nevezett.
Anekdotába illő szereplő, és az egyik feladata éppen ez, adomákkal szórakoztatja a főurat. Színészből lett a gróf társalkodója, és mert minden várúr mellett kellett egy lengyelnek lenni; nagy átéléssel alakítja a bujdosó lengyel hazafit, a fizetség fejében. A gróf élete a megszokott mederben folyt volna talán az idők végezetéig, ha nem a Behenczy bárók lettek volna szomszédai. A hajdan vagyonos nemesi család ma már csak a nemességének van birtokában. Behenczy Pál báró a vagyona jó részét elköltötte az élet kellemes dolgaira, fiával; Károllyal, most abból a tízezer forint évjáradékból élnek, amit elhunyt felesége hagyott fiára és férjére Ezt az összeget félévente kapják meg, akkor újra úgy élnek, mint az urak, majd a következő évjáradékig megint marad a szegénység. A két férfiról Rozsákné, egy öregasszony gondoskodik. A báró urak most éppen megint az ínségesebb korszakukat élik, Károly kapott némi pénz, egy volt iskolatársától, és közben egy remek üzletet kötött. A várbeli harangjukat eladta a krivánkaiaknak hatszáz forintért. Apját látszólag mélységesen felháborítja fia tette, hogy volt lelke a szent harangot, mely őseit elsiratta, elkótyavetyélni. Alávaló, korcs fajzatát elkergeti a házból. De amint fia elhagyja a házat, máris üzen a krivánkaiaknak, hogy jöhetnek a harangért, hiszen a hatszáz forint egy embernek mégiscsak több, mint kettőnek.
Az elkergetett kis báró pedig egyenesen Nedec várába futott Pongrácz grófhoz, aki miután a fiú orvosi tanulmányokat folytatott, udvari orvosává teszi, egyben ő lesz az előkóstolója is. A kis báró vígan éldegélt a grófi kastélyban, még Estellára is szemet vetett. Egy vacsorán kissé közönségesen udvarol Estellának, a báró észreveszi, és egy gomb megnyomásával székestül a vár börtönébe süllyeszti a botor fiatalembert, mivel a vár úrnőjét sértette meg. Estella úgy érzi, a gróf szerelmes belé, és féltékenységből záratta börtönbe a kis bárót. Azonban csalnia kell, a gróf nem érez iránta szerelmet, egyszerűen várúri méltóságában sértették meg. Estella úgy dönt, hogy megszökteti a bárót. Sétára indul a várból, és az őröknek meghagyja, hogy egy parasztasszony egy zsák krumplit hoz majd neki, ne hagyja itt, hanem mindenképpen várja meg. Estella bement a faluba, ruhát cserélt Ancsurkával, majd egy zsák krumplival visszatért a várba, a krumplit kiönti a börtönben, és a zsákban kihozza a kis bárót az áristomból. A két szökevény Besztercére menekül.
A gróf éktelen haragra gerjed, hogy így rászedték, hiszen Estella az ő tulajdona volt, ő vette hatszáz forintért. Ezért megváltoztatja tervét, a tervezett hadgyakorlatot elhalasztja, és hadat üzen Besztercének, megfenyegetve őket, amennyiben nem adja ki a szökött nőt, kő kövön nem marad a városban. A gróf írnokával azonnal megíratja, a város elöljáróinak szóló levelet.
„Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István, Nedecvár örökös ura, üdvözletét küldi Besztercebánya magiszrátusának. Báró Behenczy Károly nevű ifjú Estella nevű, tulajdonunkat képező leányzóval, kit hatszáz o. é. forintokért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén, tartózkodása Besztercebányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a nemes várost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet átadó megbízott híveinknek, név szerint Szurina Pál őrmesternek és Komár György káplárnak kezeibe szolgáltassák. Kikhez is hajlandók maradunk. Gr. Pongrácz Istv.”
A követek azonban három nap múlva a lány nélkül tértek vissza a polgármester üzenetével, vegyen a gróf hideg zuhanyt ahelyett, hogy ilyen leveleket firkál. Ezt a sértést már végképp nem tűrheti István gróf, tehát serege megindul a város ellen.

 

Második rész

Zsolna városában éltek a Tronowszky testvérek. A Tronowszkyak hárman voltak testvérek. György, Apolka apja, orvos lett, szegényen élt, és úgy is halt meg, nem hagyott maga után mást, mint egy 11 éves szöszke leánykát, Apollóniát. Péter mézzel kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott, mindketten nagy vagyonra tettek szert, és kölcsönösen utálták egymást, soha nem álltak szóba egymással. „Jól elhelyezvén pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárai lettek. Rettenetesen gyűlölték egymást, nem volt piszok, amit egymásra ne kiabáltak volna.”
György szegényen halt meg, egyetlen leánygyermeket hagyott csak háta. A két testvér csak azzal törődik, hogy egymásnak minél több bosszúságot okozzanak, mindegyik azért akarja magának a leányka gyámságát, hogy ne a másiké legyen. A temetésen a sír fölött veszekednek a lányka sorsáról. A város végül salamoni döntést hoz, gyámnak Apollónia anyai rokonát, Klivényi írnokot nevezik ki. Az írnok csak azért vállalta el a gyámságot, mert abban bízott, hogy a két gazdag nagybácsi adományából ő is jól fog élni. A testvéreket innentől nem érdekli a gyermek sorsa, akire semmi jó nem vár. Az írnok nem tőrödig vele, rongyokban járatta, testét állandóan kék-zöld foltok tarkították, mert ahányszor a korhely férfi részegen jött haza, feleségét és a gyermeket megverte, és mindig részegen jött haza. Két év telt el így, mialatt Apolka gyönyörű fiatal lánnyá serdült. Egyszer, amikor Apolka a piacról ment haza, meglátta Péter nagybácsikáját, aki a mézeskalácsosnál vásárolt egy szekérderék nyalánkságot. Ez persze Gáspár fülébe jutott, aki rögtön felkereste kis rokonát, és mindenféle pompázatos ruhákat, kiegészítőket vásárolt neki. Ezt nem hagyhatta annyiban Péter sem, ő ékszerekkel látta el a lányt. Apolkának ebből sok haszna nem származott, hiszen a legtöbb drága holmit, Klivényi úr eladta, és az árát elitta. A város miután látta a nagybácsik jóindulatát, újra átgondolta a döntését, és úgy határozott, gyámnak őket nevezi ki, mindegyiküknél felváltva fél-fél évet tölt a lány. Így azalatt a fél év alatt, amíg egyiküknél van a leány, hogy bosszantsák egymást, túllicitálják a másikat a lányka ellátásával.
Meggazdagodott polgárok gyakran büszkélkednek vagyonukkal, ez tipikusnak nevezhető. Amit azonban a két testvér Apolka ellátása ürügyén tesz, az már nevetséges. A fivérek is „bolondok”, legalábbis a zsolnaiak szemében. Az önzés, a kapzsi falánkság mutatkozik meg különcségükben. Mindkét fivér alapvető jellemvonala a mohóság. A lányka sorsa egyiküket sem érdekli, csak a másikat akarják bosszantani és felingerelni. Jellegzetes vonás Mikszáth regényeiben, hogy a vagyon semmiféle pazarlástól nem fogy el, sőt, talán még növekedik is.
A XIX. század hetvenes-nyolvanas éveiben kiéleződő nacionalista ellentétek ábrázolása tipikusnak nevezhető. Péter pánszláv, Gáspár magyar szellemben neveli a lánykát. Túrócszentmárton, a szlovák nemzeti mozgalom korabeli központja adja Apolka szláv tanítóit, Debrecen a magyart. Míg a lány Péter nagybátyjánál van, addig szlovák és cseh nyelvű képeskönyvek veszik körül, mikor Gáspárnál tölti a fél évet, akkor magyar hintó szállítja, magyar kocsissal, huszáros inasok veszik körül. A két testvért nem a hazafias indulatok fűtik, csupán egymás bosszantása és ingerlése a cél. Gáspár még saját nevét is Tarnóczyra magyarosította, sőt fia, Miloszláv nevét is Emilre változtatta.
Gáspár házában Apolka és Milán egymásba szeret, így amikor letelik a fél év, és a lánynak el kell hagynia a házat, nehéz szívvel teszi. Miloszláv bejelenti apjának, hogy szeretné elvenni a lányt, ez éktelen haragra gerjeszti Tronowszky Gáspárt. Apolkára Péter nagybácsinál sem vár jobb sors. A bácsi amikor Apolkát az ő házába viszik fényes fogatán, komornyiknak öltözve, ő is bemegy az ellenség házába, hogy saját szemével lássa, testvére miket vett a lánynak. Így tanúja lesz annak is, hogy Apolka egy titkos találkát beszél meg Milánnal. Így a lányt kiutasítja a házából, hiszen mi lenne, ha az ő vagyona Apolka révén a gyűlölt testvér fiáé lenne. Apolka Gáspár bácsihoz megy, de ő sem fogadja be, mert félti a fiát a lánytól. Az árvát újra Klivény írnok fogadja be. Már látszott, hogy milyen takaros teremtés lesz belőle; rögtön hasznot szimatol. Színpadiasan óvja a leány tisztességét Miloszlávtól, de rögtön szemet huny, amikor az ifjú ügyvéd ötven sorsjegy árával lekenyerezi. Nem sok választja el a lányt, hogy az öreg Behenczy báró kezére játssza a részeges kerítő. A lányt a saját tulajdonának tekinti, úgy bánik vele, mint a kereskedő a csecsebecséjével, annak adja oda, aki többet ajánl érte. A kocsmában Miloszláv is tanúja, ahogy Klivényi szinte kiárusítja a lányt. A fiú összeverekszik az írnokkal. A verekedésnek Kubikné vet véget, aki közli Klivényivel, hogy a felesége meghalt. Így el Klményi nem tudja az üzletet nyélbe ütni a báróval, felesége halálát ezért csak így kommentálja: „Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!” A hazafelé tartó úton pedig megkéri Apolka kezét. Apolka ezt már nem bírja elviselni, elszökik a férfitól, és a Vág folyóba akarja vetni magát. A folyó partján találta meg az ájult lányt Rebernyik János, a polgármester hajdúja, aki másnap beviszi a lányt a városházára.
A polgármester elhatározza, hogy nem hagyja sorsára a lányt. Közben Pongrácz gróf serege a város határába érkezett.

 

Harmadik rész

A bulletini parancsnok és a hadsereg tisztjei mindent elkövetnek, hogy elkerüljék az országos botrányt, a Beszterce elleni háborút. István gróffal azonban csak a saját nyelvén lehet beszélni. Az urak azt találják ki, hogy az éppen Zsolnán tartózkodó vándorszínészek öt tagját beöltözteti Beszterce város hódoló küldöttségének, és az elszökött Estellőért cserébe átadják a bolondos grófnak a fiatal és gyönyörű Apolkát. A polgármester először nem akar beleegyezni, hogy a lány legyen a hadi túsz, de sikerül őt meggyőzni.
„- ...Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helye akkor se esne. Tudod milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem lát nála szükséget, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szeme fényére, hogy a hadi túsznak baja nem történjék.”
István gróf ezzel a megoldással boldog és elégedett volt, diadalmámort érzett. „A káprázatok közt, amelyekben fiatal kora óta élt, ez volt neki az első valóság. Igen, ez. Ez a nagy hazudozás. Szíve tombolt a diadalérzettől, szeme kevélyen siklott végig a hódolókon, míg hirtelen rajtaveszett az utolsó látományon, Apolkán.” A gróf a túszként felajánlott leányt elfogadja, és seregével s a lánnyal visszatér a nedeci várba. Apaként bánik a lánnyal, mindennel ellátja, mindenből a legjobbat kapja. A gróf is kissé szelídebben él a lány hatására. Hogy Apolka ne unatkozzon, bált rendez, ahol az egyik ifjú megcsókolja Apolka vállát. A gróf párbajra hívja ki a merész férfit, ahol ő súlyosan megsebesül. Betegágya fölött „hű” emberei csak saját sorsukért aggódnak.
„A bulletini katonaorvos, dr. Breke Nánás éppen akkor keresgélte bent a bordák közt, ahol a lövés a léket ütötte, egy kutaccsal a golyóbist. Az öreg kovács sírt, Pamutkay uram pedig mérges szemet vágott a közeledő Apolkára, a káplán egy vizestálat tartott az orvosnak, míg ellenben Pruzsinszky izgatottan járt fel s alá, egyre ezt hajtogatva:
- Mi lesz belőlünk, mi lesz belőlünk?
Az orvos végre is megsokallta, csúnya nyelvű, goromba ember volt (s ennél a mesterségnél a gorombaság kisegítő eszköze a tudománynak), Pruzsinszkyra förmedt:
- Az ördög bánja az urakat, inkább azon töprengjenek, hogy mi lesz a sebesülttel!...”
Apolka önfeláldozóan ápolja a beteg grófot, aki már csak őt viseli el a betegágya mellett. A gróf gondoskodni akar a lány jövőjéről, hogy az akkor is biztosítva legyen, ha történik vele valami, ezért Pamutkayval ügyvédet hívat. Megérkezik az ügyvéd, Dr. Tarnóczy Emil, Gáspár bácsi fia, Apolka unokatestvére. Emil már csak a betegágyánál ismeri fel unokahúgát, a lány pedig csak most értesül Gáspár bácsi haláláról. A gróf úr azért hívatta az ügyvédet, mert lányává szeretné fogadni Apolkát. Emil a gróftól feleségül kéri a lányt, a grófot először feldühíti, később inkább megmosolyogtatja a fiatalember merész viselkedése. De Apolkát nem adja hozzá, hiszen ő hadi túsz, ő innen akkor távozhat el, ha Estella visszatér. Tarnóczy mindenáron magával akarja vinni a lányt, ezzel azonban végleg feldühíti a beteg embert. A gróf úr belefújt egy sípba, és szinte a semmiből négy alabárdos vitéz toppant a szobába, és a vár börtönébe vitték a tiltakozó ifjút. Zsolnán gyorsan elterjedt Tarnóczy fogságba kerülésének a híre. A gróf egyre betegebb lesz, lázálmaiban attól retteg, hogy a lányt elveszik tőle. Közben a város ki akarja szabadítani a foglyot, de a gróf emberi elkergetik a városi hajdúkat. Pongrácz úr levelet kap a besztercei polgármestertől, Blázytól, melyben arról értesítik, hogy Apóllónia örökölte az elhunyt Tronowszky Péter vagyonát, ő, a polgármester lett a gyámja, és a végrendelet végrehajtója, tehát felkéri a gróf urat, hogy adja ki a lányt.
Pongrácz azonban a lányt nem adja ki, hiszen hadi túsz, és különben is, napok múlva hivatalosan grófkisasszony lesz. Közben az ifjú ügyvédnek egy titkos folyosón sikerült megszöknie a várból. Összefog Blázyval, hiszen az egyik a menyasszonyát, a másik a gyámleányát szeretné visszakapni, egy lehetőségük lenne erre, ha visszaadják a grófnak Estellőt. Tarnóczy meg is találja a már öreg nőt, a Behenczyek kastélyában, ahol a bárók éppen megint ínséges korszakukat élik, és hatszáz forintért megveszi Estellát. Most az ifjú báró játssza ki az apját, és ő szerzi meg a pénz. Tarnóczy azonnal elviszi a már öreg és csúnya nőt a polgármesterhez, és elindul a küldöttség a grófhoz, hogy nyélbe üssék a túszok cseréjét. Amikor a gróf a levélből megtudja, hogy visszakapja Estellát, azaz szombaton el kell válnia Apolkától, csak ennyit mond: „Vesztettem. Fizetek.”
Most, hogy már biztos, hogy Apolka elmegy tőle, tudja, hogy meg fog halni. Halálára tudatosan készül, szinte belemenekül. Viselkedése nagyon is tudatos, mindenről pontosan rendelkezik, őrültségnek semmi jelét nem mutatja. Legszebb díszruháját öltötte magára, ágyát az ablakhoz vitette, hogy lássa, mi történik, meggyónni valója nincs, hiszen egész életében tisztességesen, bűntelenül élt. Matyej mesterrel monumentális koporsót készíttetett, lelövette kedvenc lovát, Waterloot, mert az volt az utolsó kívánsága, hogy lován ülve temessék el. Amikor a küldöttség elé vezeti Estellát, az utolsó várúr már nem él, halottas ágya mellett Apolka ül.

 

 

A Noszty fiú esete Tóth Marival /1908/

Szereplők:

Noszty Ferenc - huszárhadnagy, dzsentri

Noszty Pál - édesapja

Kopereczky Izrael Izsák báró - főispán

Noszty Vilma - Kopereczky felesége,

Noszty Pál leánya

Bubenyik - Kopereczky titkára

Malinkáné - a Cinkotai Itce tulajdonosa

Malinka Kornél - Kopereczky titkára

Velkovics György - polgármester

Kohlbrunn Zsuzsanna - felesége

Kozsehuba Tivadar - Rozália kérője

Stromm Adalbert - ezredes

Tóth Mihály - Amerikából hazatért gazdag polgár, „kiflikirály”

Kohlbrunn Krisztina - felesége

Tóth Mari - leányuk

Kohlbrunn - pozsonyi kékfestőmester

Homlódy - Nosztyék rokona

Homlódyné /Máli néni/ - felesége, Feri egyik legfőbb segítője

Poltáry György - alispán

Wild Fanni /Findzsa/ - egykori kasszíros kisasszony, jelenleg az alispán felesége

Muttyánszky Marcella, Kopereczky Dávidné - a főkötő őrei

Brozik - vendéglős

Klári - Mari szobalánya

Palojtay István - Tóth Mihály szomszédja

Dr. Pázmár Anzelmus - Tóth szanatóriumának orvosa

 

A mű alapötletét egy 1901-ben történt bácskai esetből merítette Mikszáth. Egy húszéves, elszegényedett dzsentrifiú elszöktette a milliomos Ungár Lajos leányát. Az apa nem könnyen egyezett bele a házasságba, csak látszólag fogadta el a helyzetet, de a tervezett esküvő napján külföldre küldte a leányát. A násznép előtt a vőlegény előkelő családjának pedig kijelentette, hogy „ilyen kvalifikálatlan eljárás után” sem hajlandó birtokával bearanyozni a már elkopott nemesi címereket.
A korabeli sajtó reakciójában is már ott volt a Noszty, probléma. Az elszegényedett nemes és a gazdag polgár konfliktusa, a család újbóli felemelkedéséért szövetkező terebélyes rokonság, mely felhasználja az általa irányított megyei közigazgatást is.
Noszty Ferenc huszárhadnagy ezrede Trencsénben állomásozik. A vidám, könnyelmű férfinak szerencséje van a szerelemben, de ugyanakkor nagyon sok pénzt veszít el kártyán. A hadnagy a polgármester lányának, Velkovics Rozáliának udvarolt, ehhez viszont pénzre lett volna szüksége. Édesapja azonban nem tud rajta segíteni, a család annyira lesüllyedt, hogy már csak a nevük maradt meg.
Rozáliának Ferin kívül Kozsehuba Tivadar is udvarolt, akinek viszont hatalmas vagyona volt, de nemesi oklevéllel viszont nem rendelkezett. A szülők ingadoztak, hogy kinek adják leányuk kezét. Egy alkalommal Feri akkora pénzzavarba kerül, hogy senkitől nem tud kölcsönkérni, csak Tivadartól. Tivadar viszont csak úgy ad kölcsönt, ha Ferinek van jótállója. A hadnagy aláhamisítja a váltóra Stromm Adalbert nevét, és kap érte ezer forintot. Ezt követően megkéri a lány kezét, de választ nem kap, a szülők húzzák az időt. Feri kétségbeesetten ír apjának, hogy jöjjön, ha még élve akarja látni a fiát. Noszty Pál meg is érkezik lányával, Vilmával. A Nagy Szamár vendéglőben szállnak meg. A szálló éttermében nagy feltűnést kelt a gyönyörű pesti lány, Vilma, aki nagyon megtetszik báró Kopereczky Izrael Izsáknak, a helyi takarékszövetkezet elnökének. A báró onnan kapta nevét, hogy volt egy rokona, Kopereczky Károly, aki egy zsidó lányba szeretett bele. A lánynak gyereke született, az apja halálos ágyán elismerte törvényes gyermekének. Később ez a gyermek óriási vagyonra tett szert, amiről úgy végrendelkezett, hogy az örökli, aki az Izrael Izsák nevet viseli. A büszke család persze sokáig nem keresztelte egyetlen újszülöttjét sem erre a névre, de a családi vagyon apadásával a büszkeség sem volt már olyan nagy, és egyre több fiú viselte ezt a nevet. Az örökség mindig a legidősebb Izrael Izsákot illeti meg. Most a senior Vilma alázatos hódolója.
Noszty Pál kétezer forintot kért Kopereczkytől, a kölcsönt fél évre kapta. Pál úr egy medaliont hagyott zálogban, amelyen Vilma képe volt. Ha nem fizet Noszty a megegyezés értelmében, Kopereczky megkapja a kép eredetijét. Stromm alezredes kifizeti a váltót Kozsehubának, így a botrány elmarad. Noszty Ferinek viszont le kell vennie a katonaruhát. Noszty Feri szép búcsúlevélben köszön el Vilmától, majd a nyalka huszártiszt szép csendesen eltűnik Trencsénből.
Noszty azon gondolkodik, hogyan lehetne a család sorsát jobbra fordítani. Szerinte egyetlen megoldás van, Ferinek egy jó házasságot kell kötnie. Egy csinos hozomány, egy igazi nagy hal oldaná meg a család problémáját, egyedül így tudnának az óriási adósságtól megszabadulni.
Miután lejár a Kopereczky által adott váltó, a báró jelentkezik Vilmáért. Ő igent mond, és hamarosan megszületik a fiuk, akit Izrael Izsáknak neveznek el.
Noszty Pál megszerzi Kopereczkynek a Bontó megyei főispáni széket, de kiköti, hogy fia számára a veje szerezze meg egy gazdag amerikai lány kezét. Kopereczky egy jó titkárt kér Feritől. A titkár Malinka Kornél lesz, aki együtt katonáskodott Ferivel, jogot végzett, és szerelmes Vilmába. A fiú beáll a báróhoz, és együtt indulnak Krapecre. Azonnal hozzáfog a beiktatási beszéd megírásához, hogy Izrael Izsáknak legyen ideje bemagolnia Több változatot ír, de főnöke tetszését egyik sem nyeri el, így lemásol egy harminc évvel korábbi beszédet, hiszen arra már úgysem emlékszik senki. A beiktatás előtt azonban még hazamegy az új főispán. Hazatérve Noszty Pál levele fogadja, amelyben tájékoztatja arról, hogy a beiktatás nem lesz felhőtlen, mert az ellenzék készülődik ellene. Noszty pénzt kér a bárótól, Kopereczky ravasz komornyikjához, Bubenyikhez fordul tanácsért, hogy honnan szerezzen pénzt. A Kopereczky családnak volt egy híres főkötője, amely Károly Róbert korából származó családi örökség. Abban az időben még húsz darab keleti gyöngy volt rajta, de az idők során megfogyatkozott, és csak négy maradt meg belőle. A főkötőt egy vasládában őrizték. Két asszony őrizte, nekik volt egy-egy kulcsuk hozzá és Kopereczkynek. A hölgyek csak addig kapnak évjáradékot, amíg a gyöngyök megvannak, tehát mindent megtesznek a gyöngyök megőrzéséért. Bubenyik azonban elhíreszteli, hogy Kopereczky Malinkával tért haza, és ez a Malinka át tud menni a vason. A két nő így önként ajánl fel egy gyöngyöt, nehogy mind a négy elvesszen.
Malinka Bontóvára megy, hogy átadja Pál úrnak az összeget. Az új főispán szintén Bontóvára indul a beiktatásra. A vonaton találkozik Malinka és Kopereczky. Az egész megye felbolydul az új főispán érkezésének hírére. A vonatról Pál javaslatára hamarabb száll le egy állomással Kopereczky. Ezután lekési a visszafelé menő vonatot, és csak éjszaka érkezik meg a megyeszékhelyre, addigra elcsitulnak a kedélyek. Másnap elkezdődik a megyegyűlés. Tóth Mihály mágnás megvásárolja az összes záptojást, hogy elkerüljék a botrányt. A bontó megyei Noszty rokonság eléri, hogy az alispán Kopereczky tiszteletére mondjon üdvözlő beszédet. Este azonban Poltáryné, az alispán felesége elvesztette briliáns ékszerét, és egész éjjel azt keresték. Reggel az alispánnak már nincs ideje beszédet írni, így úgy dönt, hogy egy harminc évvel ezelőtti beszédet mond el, úgysem emlékszik már rá senki. Poltáry György alispán ugyanazt a beszédet mondja el, mint amit Malinka kiválasztott a főispán számára. Kopereczky észre sem veszi, hogy a saját beszédét hallja, az alispán után szóról szóra elmondja ugyanazt a beszédet. Poltáry köszöntője után Kopereczky parodizálja őt ugyanabban a beszédben. A közhangulat megfordul és a bárót ünneplik, és el vannak ragadtatva az új főispán észbeli képességeitől, hogy első hallásra, így memorizálni tudott egy ilyen hosszú beszédet. Máli néni szerint Ferinek a legjobb parti az Amerikából dúsgazdagon hazatért pék lánya, Tóth Mari lenne, akinek a kezével a szerencsés vőlegény egymillió forintot kapna. A lány azonban azt hiszi, őt csak pénzéért lehet szeretni, így minden kérőjét kikosarazza. Feri nem akarja, hogy az ott jelenlévő Tóth Marinak hirtelen mutassák be, mint rangjabéli fiatalembert. Hiszen a bölcs tánti véleménye szerint Feri olyan, mintha transzparensen hirdetné, hogy „gazdag parti kerestetik”. Máli nénivel furfangos tervet eszelnek ki a lány behálózására.
Ebéd előtt Izrael megtudja, hogy rokona Izsák Izrael leesett a lóról és nyakát törte, ezzel reá szállt a negyvenezer forintos évi jövedelem.
A következő fejezetben az író megszakítja a cselekmény fonalát, Tóth Mihály életútját mutatja be. „Harmincöt évvel ezelőtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtékpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt Qantum satis; az úrnak termett, a többi lopta.” A pipafaragás művészet volt akkoriban, sőt más művészet nem is volt. Nagy úr egy művészien elkészített pipájáról többet beszéltek, mint egy színházi darabról. Ha egy új pipát tettek ki az Úri utcai üzlet kirakatába, egész csődület támadt előtte, és csodálták a műremeket. Nagy Mihály uramnak egy roppant ügyes kezű legénye volt, egy bizonyos Tóth Mihály, akinek neve hamar elterjedt a pesti polgárok között, hisz tudvalevőleg ő faragta a legszebb darabokat. Tóth Mihályt a pipafaragáson kívül két dolog érdekelte igazán, az olvasás és a színház. Bezzeg korának főurai megelégedtek az evés-ivás és a kártya által nyújtott örömökkel. Tóth Mihály ifjúkorában mérnöknek tanult Losoncon, ifjúkori barátjával, Velkovics Gyurival, aki orvosnak készült. Losoncon a diákuracskák egy becsületes német származású pipakészítőnél kaptak szállást. A mesternek volt egy velük egykorú fia, Stromm Adalbert, akivel hamar barátságot kötöttek. Miska remekül haladt a tanulásban, amikor a szülei a kolerajárványban meghaltak. Így Miska nem tanulhatott tovább, hiszen nem tudta a költségeit fedezni, így Stromm úrhoz adták tanoncnak. A pipakészítés tudományában óriási tehetséget árult el Miska, olyannyira, hogy hamarosan Nagy Mihályhoz is eljutott a híre, és az ügyes legényt elcsalta magához. Az ifjú Stromm is Pestre került, akit szülei katonaiskolába adtak, és Pestre nevezték ki hadnagynak. Gyuri szülei is meghaltak, a fiú sanyarú helyzetében egy bécsi rokonához, Dr. Protokhoz fordult rokoni segítségért. Az orvos azonban hallani sem akart a szegény rokonról, a fiú levelét válaszra sem méltatta. Miska felajánlotta barátjának, hogy költözzön Pestre, és majd ő fizeti a költségeit, csak ne hagyja abba az iskolát. Gyuri Pestre költözött, Miska lemondott a könyvekről és a színházról, és Gyuri minden kiadását zokszó nélkül fedezte. Két évig tartott ez az állapot, amikor Gyuri megszökött. Miskát egy levélben értesítette, hogy beáll egy gazdag úrhoz, gróf Plechnitzhez betegápolónak. Gyuri szorgosan küldözgette barátjának a leveleket, melyekben beszámolt életéről. A levelei azonban egy idő után megritkultak, majd egészen elmaradtak. Gyuri már azon gondolkodott, hogy a grófi családhoz fordul, hogy megtudjon valamit kedves barátjáról, amikor Gyuri végre Bécsből írt. Már nem dolgozik a grófnak, és kedden érkezik. Miska azonnal értesítette Stromm hadnagyot is, és együtt várták barátjukat.
Azonban Gyuri nagyon megváltozott, nem dolgozott semmit, minden kiadását megint Miska fedezte, ami most nehezebb volt, hiszen a világot járt fiú nem érte be akármivel. Költekezését és fennhéjázó magatartását Sromm hadnagy hamarosan meg is elégelte, szívtelen fickónak nevezte, aki kihasználja barátját. Gyurinak egyszer az az ötlete támadt, hogy Miska vegyen ki szabadnapot, és egész nap csak mulassanak, hogy ezt megtehessék, Miska édesapa óráját adta zálogba. Gyuri ezután fogta barátját és bement véle az egyik legelegánsabb boltba, és kiválasztott egy drágakövekkel kirakott órát, hozzá aranyláncot. Amikor fizetésre került a sor, Miska egy csomag ezres bankóból fizette ki a hétszáz forintos vételárat. Na, kapta magát erre Miska és úgy elszaladt, Hogy Gyuri csak a szállásukon érte utol. Illetve csak érte volna, ha Miska be nem zárkózik, és juszt se engedte be a barátját, hiszen szerinte ekkora összeghez nem lehet tisztességes úton hozzájutni. Gyuri, hogy bizonyítsa, tisztességesen jutott a pénzhez, egy végrendeletet add be Miskának. Miután Miska elolvasta az iratot, minden tiltakozása ellenére ölben vitte be a megtermett fiatalembert. Így végre Gyuri elmesélhette szerencséjét. Júniusban szökött meg a gróftól és úgy gondolta, fizetéséből utazgat egy kicsit és kimulatja magát. Igen ám, de Bécsben valaki ellopta az összes pénzét, így ott állt egy árva garas nélkül a számára idegen császárvárosban. Ekkor jutott eszébe rokona, Dr. Protok. Címét kikereste az orvosi névjegyzékből, és rögtön el is ment hozzá, hiszen ha az öreg kidobja, akkor sem kerül a mostaninál rosszabb helyzetbe. A megadott címen a házmesternétől tudta meg, hogy az orvos meghalt, minden pénzét egy ismeretlen fiatalemberre hagyta, akit már fél éve nem találnak. Az ifjú neve valamilyen „Velkovics Gyuri nevű lump diák”. Ez volt az oka ellenszenves viselkedésének, egyszerűen próbára akarta tenni barátait. A próba minden várakozását felülmúlta, immáron rajta a sor, az öröksége felét Miskának adja. Együtt Bécsbe mentek, ahol megismerkednek egy csinos testvérpárral, a Kohlbrunn lányokkal. Itt Gyuri feleségül vette Zsuzsannát, ezzel nemesi címet szerzett, majd polgármester lett Trencsénben. Miska pedig Krisztinát vette el, és ifjú feleségével Amerikába ment. A tengerentúlon Tóth ízes sóskifliket és cipókat kezdett gyártani, üzleti elképzelése bevált, és „kiflikirály” lett belőle, óriási vagyonra tett szert. Sokszoros milliomos, amikor meghal az apósa. A temetésen találkozik újra régi barátjával, Gyurival. Most ő az, aki barátját részesíti a vagyonából. Az öreg Kohlbrunn egy Somló-hegyi szőlőt is örökül hagy gyermekeire, Tóth úgy dönt, hogy családjával hazatelepül. Részvényei osztalékából fényesen meg tud élni. Birtokot vesz a Bontó megyei Rekettyésen, gyárakat, kórházakat alapít, törődik a munkásaival. Amikor Mikszáth bemutatja a rekettyési birtokot, kis utópiát ábrázol, Tóth uram tisztességes bért fizet alkalmazottainak, öregkorukra nyugdíj kapnak, sőt a gazdatisztek még bérükön felül is kapnak bizonyos jutalékot.
A múltbatekintés után az író tovább szövi a cselekmény fonalát. A somlyói szüreten mindig részt vesz az egész család. Mindenki szüretre készül, nagyon sok vendég érkezik. A pápai fogadóba egy nyalka vadász érkezik, az a célja, hogy kifigyelje Tóth Marit. Szerencséje van, meglátja, hogy Mari ruhát cserél a szobalányával, így mint egyszerű lány jelenik meg az iparosbálon. Noszty Ferenc vadásznak adja ki magát, így ismerkedik meg Tóth Marival, akinek sikerül elcsavarnia a fejét. Noszty azonban meglátja régi szerelmét, Velkovics Rozáliát, aki szüleivel látogatóba érkezett Mariékhoz, és mivel otthon nem találta, hát eljött megkeresni barátnőjét. Bár arra egyáltalán nem gondolt, hogy szobalányruhában Findura szőlőjében fogja megtalálni egy iparosmulatságon. Noszty el sem tudja képzelni, mi beszélnivalója van Marinak Velkovics Rozáliaval, és egyáltalán, honnan ismeri a két lány egymást. De ha Rozália őt meglátja, akkor fuccs a tervüknek, így gyorsan eltűnik. Visszamegy a fogadóba, és hosszú levélben számol be Máli néninek a sikeresen végrehajtott tervről. Mindenki azt találgatja, ki lehetett az a fess vadász, még arra is gondolnak, hogy Palkó volt, a híres betyár. Marit csak az teszi boldoggá, hogy végre valaki nem a pénzéért, hanem önmagáért volt vele kedves. A szüreti bált követően Mari teljesen megváltozik, szomorúvá és álmodozóvá válik.
Feri a Máli nénivel kieszelt „haditervnek” megfelelően újságokba írt hirdetésekkel kutat a lány után. Bontóváron télen összeült a megyei közgyűlés, amelyen Kopereczky elfogadtatja a magyar nyelv iskolai tanítását. Szolgabírónak sógorát, Noszty Ferencet nevezi ki.
Noszty a sógorától kapott információk szerint megkezdi látogatásait a megyei notabilitásoknál. Az új szolgabíró, Palojtayné, megyeszerte híres születésnapján Istvánnál találkozik Tóth Marival. A fiatalok vígan korcsolyáznak, Noszty elé egy csinos leányzó huppan le, akit udvariasan felsegít, a szemrevaló kisasszony Tóth Mari. A lányt megzavarja, hogy Feri nagyon hasonlít az ő vadászára. A férfi egész nap kerüli a lányt, majd Mari számonkérésére bevallja, hogy nagyon hasonlít egy gyönyörű Klára nevű szobalányra, akit egy szüreti bálban ismert meg, és azóta is keres. A szerelmes lány félájult a boldogságtól. Noszty mint az új szolgabíró, természetesen Tóthékat is meglátogatja, és odaadja Marinak azokat az újságcikkeket, amelyekben őt kereste. Noszty szívesen látott vendég lesz a Tóth-házban, Tóthné el van ragadtatva a családjától, és gáláns viselkedésétől. És bár lassan, de Tóth uram is beadja a derekát, Feri nagyszerűen alakítja a közjóért munkálkodó, tisztességes szolgabírót. Tóth még a rekettyési kórházban fenntartott szobájának a kulcsát is odaadja a fiúnak, ha véletlenül szállás nélkül maradna a környéken.
Feri rokonsága szeretné, ha mihamarább megtörténne az esküvő, Kopereczky unja már, hogy Feri csak számolatlanul szórja az ő pénzét. És aggodalomra is bőven akad okuk, hiszen mióta Feri úgy érzi, hogy révbe ért, vég nélkül költekezik. Ha pesten van kártyázik, ha Bontóváron van, még nagyobb a baj. Hiszen nyár lévén, egy vándortársulat lépett fel. Ami még nem lett volna oly nagy baj, de a színjátszó kör egy vörös hajú primadonnáját igen gyakran látták Ferivel pezsgőzni, amiből szép kis kalamajka kerekedhetett volna, ha valamelyik cudar újság meg találja írni.
A közvélemény azzal foglalkozik, ami Feri és Tóth Mari között szövődik, Tóth uram is egyre inkább úgy gondol Ferire, mint leendő vejére. Azt azért elhatározza, hogy érdeklődik felőle a trencséni ismerősöknél. Feri tudja, hogy gyorsan kell cselekednie, és Marit kell gyorsan megfőznie, hiszen ha a lány igent mond, a szülök sem mondhatnak nemet. Erre remek alkalomnak nyílik a közelgő rókales, ahová a szolgabíró urat Tóth hívja el. Tóth a hajdút küldi feleségéhez, hogy hozza el a puskáját. A somlyói hegyen viselt szobalányruhában Mari hozza el a fegyvert. Ferivel együtt lesik a rókafiakat. Feri megcsókolja Marit és megkéri a kezét, a lány nem utasítja el. Boldogan tér haza, a családja mint egy sikeres hadjáratból megtért győztes hadvezért ünnepli. Úgy érzi, már győzött, a jegygyűrűket is azonnal megrendeli.
Noszty Kopereczkyt kéri meg, hogy kérje meg a lány kezét. A főispán azonban nem jár sikerrel, mert Tóth Trencsénbe utazott, hogy Velkovics halála után rendezze a család helyzetét. Tóth csak pár hónappal később tér vissza. Az állomásról egyenesen Kopereczkyhez megy, hogy a Noszty családot megkímélje attól a kényes helyzettől, hogy kosarat adott a kérőnek. Kopereczkynek semmi oka őt Rekettyésen felkeresni, mert a lányát nem adja Ferihez. Feri és családja sértésnek veszik a döntést. Máli nénivel újabb tervet eszelnek ki. Feri mint szolgabíró, másik helyre kéreti magát. A főispánné jótékonysági bált rendez, amelyen életképet adnak elő, és Máli néni közbenjárására természetesen ebben Marinak is részt kell vennie. Itt találkozik újra a két szerelmes. Máli néni lesz Mari kísérője, ő viszi haza a lányt. A kocsiba beül Feri is. Az úton a néni rosszul lesz, Ferinek kell elmenni orvoshoz, és Máli néni arra kéri, hogy vigye magával Marit is, hiszen a lánynak haza kell érnie. Feri Marival marad kettesben, a hazafelé tartó úton azonban kiderül, hogy nem tudnak átmenni a hídon, mert javítják. Persze, mert Malinka az ügy érdekében szétszedette a hidat, hogy járhatatlan legyen, majd reggelre megcsináltatja.
Mari amikor rájön, hogy az éjszakát Nosztyval kettesben kell töltenie, kétségbeesik. Feri azonban megnyugtatja, Mezernyére viszi a lányt, ahol az édesapja kórházában, az ő szobájában alhat, olyan lesz mintha otthon lenne. Feri illendően elbúcsúzik a lánytól, majd magára hagyja. A lány, teljesen megnyugszik, főleg amikor a szobában meglátja édesapja holmijait. Feri azonban nem ment messzire, öreg beteg vándorórásnak álcázta magát, mint beteg felvetette magát a kórházba. Innen már egyszerű, Tóth úrtól kapott kulccsal könnyedén bejutott az alvó lány szobájába. Marit először halálra rémítette, de szavai ismét megtették a hatásukat. Mari elfogadja, hogy csak így lehet édesapja beleegyezését elnyerni a házassághoz.
Reggel, mikor Mariért jöttek, megtörtént a skandalum. „Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer, és egy rántással feltárta az ajtót.
A doktor, Igai kasznár és az angol társalkodónő lépett be, azaz, ott az ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt, Feri pedig visszaült egy székbe, és nagy egykedvűséggel kezdte a cipőit felhúzogatni.
A mess fölsikoltott a borzalmas shocking láttára, s elájult. Pázmár doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit dörzsölte. A tarka Zebedusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabíró urat Voglányban hagytam. No, ez szép história. - S nagy zavarában a saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai közt tartott miss fejét kezdte vakarni - amiről az azt hitte, hogy valami modern gyógyítási mód, és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár rendült meg egész lelkében, s olyan keshedt fakó lett az arca, mint egy halotté. Odament az ágyhoz, s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett vadállat.
- Óh, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt? Mari szelíden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált azokban semmi bűn.
- Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi - szólt nyájasan, szokott csacsogásával -, minthogy én most már kompromittálva vagyok.
Az öregúr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult, rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty akkor már nem volt ott. Lassanként egyenesedett ki görcsösen összeszorult az ökle, miközben remegő ajkakkal suttogta: grácia fejemnek.”
Bár semmi nem történt, de a Bontó vármegyei közvéleményt élénken foglalkoztatja ez a szenzáció. Mindenki rá akarja venni Tóthot, hogy adja a lányát Nosztyhoz, de felesége tiltakozása ellenére sem hajlandó erre. Mari elmondja szüleinek, hogy ismerkedett meg Ferivel, beszámol a somlyói esetről, amikor szobalánynak adta ki magát. Édesapja arra kérdésére, hogy szereti-e Ferit, igennel válaszol. De ha valami módon megtudná, hogy minden csak komédia volt a hozománya megkaparintására, akkor is hozzámenne? Mari elhaló hangon mond nemet. Tóth uram kettesben akar feleségével beszélni, hogy meggyőzze az asszonyt, miért nem adhatják a lányukat Nosztyhoz.
„- Nem segíthetek, Krisztina: Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni, hogy odanyújtsam leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki magától, ha hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos eligazítása.”
Pázmár doktortól megtudja, hogy felesége az öngyilkosságot fontolgatja, meggondolja magát, és beleegyezik a házasságba. Pompás esküvőt rendez.
Tóth úr levelére válaszolt Brozik Dániel, annak a fogadónak a tulajdonosa, ahol Feri vadászruhában megszállt, és köszöni azt a húsz akó bort, amit kapott. A vadász Fitos János néven írta be magát a vendégkönyvbe, a levélhez mellékel egy papirost, amelyet a lánya talált meg a vadász szobájában, és eltette. Ő most ezt küldi el Tóth uramnak. A fecni Feri levelének egy darabja, melyben Máli néninek számol be a jól sikerült tervről.
„Kedves Máli tante!
Sietve vetem e sorokat papírra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a kulcslyukon akartam bekukucskálni, s íme, bent vagyok a szobában. Nemcsak megláttam Marit, hanem táncoltam is vele, mégpedig anélkül, hogy tudnám ki, vagy hagy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is tudom, hol kezdjem, mert tekintve...”
Tóth úr most már boldogan készül az esküvőre. A menyegző napján összegyűlik a az előkelő vendégsereg, akiket a nyájas és vendégszerető Krisztina asszony fogad. Egy idő után azonban hirtelen eltűnik, és Mari sem kerül elő... Ekkor Tóth Mihály a hüledező vendégseregnek és a felháborodott Nosztynak bejelenti, hogy az esküvő elmarad.
„Ferinek minden vére arcába tódult, orrcimpái reszkettek, melle zihált, s az utolsó szavakat nem is hallva (már ekkor erőt vett rajta a vadállati düh), Tóth felé rohant.
- Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit - kiáltó -, de én nem ijedek meg azoktól!
- Ezt nem hagyjuk annyiban! - ordító, s kitépte magát az őt visszatartó kezekből. - Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk...
S vérbe borult szemei vészjóslón forogván üregeikben, fölemelt ökleivel már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyílt a könyvtárszoba ajtaja, s egy magas, délceg katona lépett be, és rászólt éles hangon.
- Akar ön valamit?
Noszty Ferenc hátrahőkölt az ismerős hangra, s félénken felpillantott, ahonnan a kérdés jött.
Stromm ezredes állott a küszöbön összefont karokkal, és ismétlést kérdezte:
- Mit akar?
Noszty karjai lankadtan estek le, s halott sápadtság borította el arcát:
- Haza akarok menni, ezredes úr - nyöszörögte, szánalmas, megtört hangon.”
Az ifjú azonban nem kesereg sokáig, „hiszen elég nagy a világ. És van benne elég lány.”

 

 

Móricz Zsigmond
/1879-1942/

 

A családi hagyomány szerint 1879. június 29-én, az anyakönyvi bejegyzés szerint július 2-án született Tiszacsécsén. Édesanyja Pallagi Erzsébet, négygyermekes özvegy református papné lánya. Apja Móricz Bálint feltörekvő iparos ember, vállalkozó szellemű gazda. A jómódú parasztok közé magát felküzdő apát egyik csapás érte a másik után, cséplőgépe felrobbant, bérelt malmukat elsodorta az árvíz. A család tönkrement, feladták tiszacsécsei házukat és Prügyre költöztek. A hatéves Zsigmondot nagybátyja, Pallagi László gépészkovács veszi magához. 1888-ban rövid időre újra együtt a család, Zsigmondnak ekkor már hat testvére volt, egy évvel később megkezdi tanulmányait a debreceni református gimnáziumban.
Iskolai élményeiről Életem regénye c. könyvében így ír: „...Az első napok legnagyobb benyomása kétágú volt, egy testi és egy szellemi.
Első a kollégium szaga. A másik a könyv mérhetetlensége.
A kollégium szaga az igen kellemetlen volt, bűznek is lehetne mondani. Sokat gyötört, fintorgattam az orromat. Már a falun sem szerettem az iskola dohos, pállott, szúrós szagát, de a kollégiumtól mást vártam, és szúrósabb szag kerengett, vörös fertőtlenítőszerek szagával kicsiszolva.
Ellenben az, hogy akármerre néztem, akárkire pillantottam, s akárhova léptem be, mindenütt könyvet, könyvet és csak könyvet láttam, éreztem, csodálhattam: ez földöntúli gyönyörűséget adott.
Mert én ebben az időben semmit sem szerettem e világnak tárgyai közül, csak a könyvet. Szégyen, nem szégyen, nem szerettem a virágot, nem szerettem a cukrot, nem szerettem a játszást: csak a könyvet szerettem...”
Debreceni kollégiumának csak fél évig a diákja, szülei Sárospatakra költöznek, így tanulmányait itt folytatja.
Bár sokat olvas és az önképzőkörnek is tagja, nem érzi jól magát az iskolában, rosszul tanul, hatodikban három tárgyból áll bukásra.
1930. május 11-én tartott beszédet régi iskolájában. „Hölgyeim és Uraim, mélyen tisztelt tanár urak, nemes tanuló ifjúság!
Most ahogy itt állok önök előtt, érzem bizonyos felelősség van rajtam!
...Én Sárospatakon, a kollégiumban csak ott kezdhetem a szót, ahol 34 éve abbahagytam: én itt csak mint rossz tanuló jelentkezhettem. Három csikóval mentem el innen, nem tudok szabadulni a lelki kényszertől, hogy bevalljam, hogy engem ez a három csikó hozott vissza. Ezt a három fékezhetetlen paripát letagadni vagy szépítgetni, olyan dolog volna, ami nem illenék egy valahai pataki diákhoz.
...Kutya nehéz iskola volt abban az időben ez a pataki kollégium. Jó nehéz iskola volt, szép iskola volt, nagytekintélyű iskola volt, de nehéz egy iskola volt. Itt ugyanis a tanárok azt akarták, hogy a diák tudjon.
Pedig diákkoromban két dologhoz nem értettem. Egyik, hogy megtanuljak valamit. Másik, hogy előadjam, amit tudok. Ma sem értek egyikhez sem. Nincs memóriám és nincs szónoki képességem.
Az én tanulási módszerem nem vált be. Nekem ugyanis egyéni módszerem volt. Én szeptemberben egyszerre végigolvastam az egész tananyagot, az összes tankönyvet, amit a Trócsányi könyvkereskedésben meg kellett venni, s azzal tudottnak vettem az egészet és külön forrástanulmányokba merültem.
Emlékszem, egyszer hat zöld fedelű könyvet cipeltem a hónom alatt negyedikes koromban. Meglát a kollégium hátsó kapujánál Kovácsy tanár úr s azt kérdi:
- Hát te mit viszel, fiam?
- Macaulay - mondtam ártatlanul.
- Azt nem úgy ejtik ki, hanem Mé-ko-li!
Ez a Mékoli az én legnagyobb pataki emlékem. Ő ábrándított ki Jókaiból. Addig ugyanis szenvedélyes Jókai olvasó voltam. Tizennégy éves koromra legalább hetven kötetét elolvastam, de Mékoli hallatlan arányú történelme utána a skót világ romantikája s egzakt igazsága után nem kellett többet a regény csillogó játéka.
Egyszer betévedtem a görög szobrok gipszöntvényeivel zsúfolásig töltött termébe. Megbabonázott a görög szobrászat. Pasteiner Gyula nagy művészettörténetét akkor egy évig tanultam, az ötödikben. Még ma is ez az alapja műtörténelmi érzésemnek és ízlésemnek.
Aztán különös hálával tartozom Csontos tanár úrnak, aki temperamentumos és nagy fantáziájú történelmi előadásaival a magyar história s különösen Mátyás király szerelmesévé tett, pedig ecsetelte, hogy Mátyás ágyút szegeztetett az országgyűlésnek, úgy szavaztatta meg az adót. Már akkor elhatároztam, hogy megírom Mátyás királyt. Ha Isten segít, még talán meg is teszem.
Ilyen emlékek rajzanak fel bennem az öreg kollégium várszerű boltjai alatt. - És a vár! Mennyit kerülgettem a tömör romokat, lesve a Rákóczink szerencsecsillagát.
...Első honoráriumomat is itt kaptam. Szüleim háza nagy diáktanya volt. Egy karácsonykor felszólított egy jogász lakónk, hogy írjak neki egy szerelmes verset. Mélyen lenéztem ugyan e könnyű múzsát, de azért megírtam. Karácsony után, mikor visszajöttek a diákok, este disznóságot vacsoráztunk. Egyszer csak azt mondja édesanyám:
- Tudjátok-e, mit eszünk? Zsiga kapta valami versért. ...Tanítványom is volt. Egy borsodi gyerek, olyan kemény kis fickó, aki megtette, hogy néhány napi vakációt csináljon magának, tüzes dróttal sebeket égetett a kezén, s azt mondta, hogy veszett kutya marta meg. Kun Zoltán dr. úr kiégette a sebeket s azt mondta: eredj órára! El lehet képzelni, egy ilyen tatárral mennyit kellett harcolni, hogy eredménye legyen.
Hol volt nekem időm, hogy a napi penzummal foglalkozzak!
Szóval, ha az ember soká firtatja, kiderül, hogy az aranyos diákélet voltaképpen szegény fiúknál már ugyanolyan erős életharc, mint a felnőtteké. Egyszerre három urat szolgálni: az iskolát, az életet és a saját belső, öntudatlan fejlődést - az ritkán egyeztethető össze.
Harmincnégy év telt el azóta. S én ezalatt kivételesen nehéz és harcos életet éltem végig. De annál nagyobb izzásban sohase voltam, mint az itt töltött két és negyedév alatt.
Az ember egész életében azt az életvonalat folytatja, amit 12 és 18 éve közt kezdett. Ez a jellem kialakulásának kora. És a lelki erők ébredésének s a szellemiség megnyilatkozásának ideje. A szenvedés többet ad az embernek, mint az öröm. Ilyenformán én sokat köszönhetek a pataki iskolának.
Amit azóta, mint író csináltam, annak gyökerei innen indultak el. Itt tanultam a történelmet oly végtelen nagyra becsülni. Mert minden perc az előző folytatása és minden élet az előző életek folytatása.
A Patak felett futó felhők a magyarság felhői voltak mindig az én számomra. S az a határtalan irodalmi szellem, amely ebben az időben itt uralkodott, rendkívül kedvező volt egy leendő író számára. Nagy és nemes eszmék uralkodtak itt a lelkeken. A Kazinczy házához kivittek bennünket Széphalomra s ez egy életre elhatározó befolyást gyakorolt rám. A Tompa Mihály, az Erdélyi János s mindezek fölött a Kossuth Lajos lelke égetett és gyújtogatott itt.
...Itt tanultam meg, amit azóta vallok, hogy az élet és az írás ugyanaz és egy. És hogy számorva mindenesetre az élet: az írás.
Az hódalomnak végtelen nagyrabecsülése, szenvedélyes akarása és boldog kielégülése volt az, amit én itt megkóstoltam. S így ma már csak szeretettel s hálával emlékszem a bodrogparti Athénre, ahol minden kő a magyar históriát s minden hagyomány a magyar irodalom rajongását lehelte. A tömör kollégium, a nagykönyvtár gyönyörű terme a százezernyi könyvel, a döbbenetes hatású vár és az egész szellemi élet, mely itt élt és lihegett, a szellemi munkásság dicsőségére tanított. Még a szinte tragikus összeütközés is, amelyet magam idéztem magamra, áldásossá és hasznossá lett későbbi író életemre.”
Félévkor Pallagi Gyula másik nagybátyja, a kisújszállási gimnázium igazgatója veszi magához. Az évet jeles eredménnyel zárja Kisújszálláson. Itt írja első drámáját Sertoriusról, az ókori rabszolgavezérről. Jó eredménnyel érettségizik, és a debreceni egyetem teológia fakultására iratkozik be. Tanulmányait azonban fél év múlva a jogi karon folytatja először Debrecenben, majd Budapesten. Az érettségi vizsgáját követő 10 év a kudarcok évtizede számára. Rövid ideig volt iskolájában óraadó tanárként dolgozik, majd újra a fővárosba megy és különböző munkákat vállal el. Díjnok a Központi Statisztikai Hivatalban, katalóguscédulákat ír az Egyetemi Könyvtárban. Néhány évig Az újság c. napilap gyermekrovatának munkatársa, itt jelennek meg először meséi, gyermekversei. A Kisfaludy Társaság megbízásából Szatmár megyében népmesegyűjtést végez.1905-től, közben megnősül, elveszi Holics Jankát, kisfiuk születik, de a csecsemő nyolc hónapos korában meghal.
Visszatér tanulmányaihoz, ezúttal a budapesti jogi karon, dolgozik a vármegyei monográfiák szerkesztőségében. Ebben a sok kitérőkkel tarkított életszakaszban újra nagybátyja siet a segítségére, aki megszabadítja a hivatali robottól és beajánlja a korszak ismert íróinál, Kozma Andornál, Szász Károlynál, Rákosi Jenőnél, aki a Budapesti Hírlapban közli egy kisnovelláját. Reviczky Gyuláról írt tanulmányát Szász Károly jelenteti meg az Urániában.
Eljut arra a felismerésre, hogy nem az írók társasága nem fogadja be maguk közé, hanem egyszerűen az írásai nem elég figyelemfelkeltőek, elég magukkal ragadók.
Megfogalmazza írói hitvallását: „...igen késő volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.”
Második gyermeke halálakor írja a Hét krajcár c. művét és e címet viselő novelláskötete 1909-ben jelent meg. Kosztolányi így ír a novelláról: „Ezerkilencszáznyolcban, a Nyugat október 16-iki számában jelent meg a Hét krajcár. Ez volt az első írás, melyet tőle olvastam. (...) Idéznem akkori érzéseimet, tisztáznom kell, hogy mi hatott rám annyira. Mindenekelőtt meglepett a hang biztossága, a szűkszavúság, mely művészre vall, az erő és egyszerűség, mely nem magyarázza, hanem varázslatosam megláttatja, érzékelteti az életet. Ugyanekkor azonban megdöbbentett valami más, ami túl van a mesterségen, a szemérem előkelősége, a kacaj és vér együtt. Ezt az elbeszélést többnek tartom művészi munkánál. Egy nagy költő jelentkezésének éreztem, aki hétköznapi tárgyak között a huszadik század népmeséjét írja, egy szürke tündérregét. Nem bírok szabadulni ettől a benyomástól.
Móricz Zsigmond szememben ma is a Hét krajcár írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almárium bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát. Idők során sokat gondolkoztam erről. A csodálatos mese jelentősége folyton-folyvást nőtt. Az az ütött-kopott szoba, melyben megtörtént, egyre szélesedett, tágult, mélyült, s most úgy rémlik, hogy már akkora, mint ez az ország, és az a halovány anya, aki mártírmosollyal figyeli fiát, a játszót és harcolót, a tréfázót és élőt, őt, aki kincset keres ott, ahol oly kevés a kincs, mindnyájunk közös édesanyja.”
Jó időpont az indulásra, hiszen 1908-ban indult meg a modern magyar irodalom fórumát jelentő folyóirat, a Nyugat, amely befogadja az írót és publikálási lehetőséget biztosít a számára. Novelláskötetéről Ady írt kritikát a folyóiratban, melynek 1933-ig a főmunkatársa. 1909-ben a folyóirat folytatásokban közli Sárarany c. regényét. Ha a század első évtizede a kudarcot jelentette számára, a második évtized a sikert hozza meg. 1911-ben könyv alakban is megjelenik Sárarany c. regénye, és még a háború éveiben is sorra jelennek meg művei: a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A fáklya, a Szegény emberek. Művei új színt hoznak a magyar irodalmi életbe, továbbviszi és fejleszti Mikszáth dzsentri-jellemábrázolását, a valósággal szembesíti olvasóit.
Az 1818/19-es forradalom elején még bízik a változásokban, a kisgazdaságok és a mezőgazdasági szövetkezetek működőképessége izgatja. 1919 tavaszáig bízik a változásokban, a kommün utolsó, egyre diktatórikusabb, kilátástalanabb eseményeivel már nem tud és nem is akar együtt haladni.
A kommün bukása után meghurcolják, visszahúzódik leányfalusi házába, és ekkor írja a Légy jó mindhalálig c. regényét. A húszas évek elejétől sorra születnek a nagy regények, köztük az Erdély-trilógia első része, a Tündérkert. Az 1924-es falusi idill, a Pillangó után a Kivilágos-kivirradtig fordulatot jelez: a dzsentri-téma előtérbe kerülését. Az irodalmi sikerek mellett azonban nem járnak együtt a magánélet nyugalmával. Felesége 1925-ben öngyilkos lesz. Második, Simonyi Máriával, a kor ismert színésznőjével kötött házassága sem sikeres, és éppen ebben az időben, 1929-ben lesz Osvát Ernő halála után Babits Mihállyal együtt a Nyugat szerkesztője. Harminckilenc hónapig szerkeszti az ország legtekintélyesebb irodalmi folyóiratát, mialatt a lap egész idő alatt az anyagi csőd szélén imbolyog.
Ez idő alatt jelenik meg a Barbárok című novelláskötete. Elkészül A boldog ember vallomása c. munkájával. Megírja személyes vallomását Életem regénye címmel, amelyben túllép a hagyományos regény formáján, szociológiai, kortörténeti és lélektani fejtegetéseket iktat a szövegbe.
1936-bari ismerkedett meg Littkey Erzsébettel, akit Csibének nevez és pártfogásába vesz. Az ő elbeszéléseiből megismeri a külvárosi szegények világát.
Egy levelében 1937-ben így ír róla: „...Már kb. 1500 oldal jegyzetem van. S amiket mond, oly remek, hogy eddig 28 novellám jelet meg abból, amit majdnem szó szerit írtam le az ő eladásaiból. Dosztojevszkiji mélység, megrendítő élet- és léleknyomor, gyerekek lehetetlen szenvedései, szóval a pesti legsötétebb proletárélet tünetei lepleződtek le előttem. A novelláknak irodalmi körökben óriási sikere volt.”
Az utolsó években újra lapot szerkeszt, a Kelet Népe már valóban az ő lapja, amelytől haláláig nem válik meg. Jelszava: „Ne politizálj, építkezz.”
Bejárja a visszacsatolt Erdélyt; megírja a Rózsa Sándor-regényeket. A Rózsa Sándor második kötetét egyetlen hónap alatt írja meg, mintha érezné, már nincs sok ideje. Közben tovább is szerkesztője a Kelet Népének, kiadásra készíti elő a Magvető c. kötetet. Egyre fáradékonyabb, mind több időt tölt Leányfalusi házában, ősszel szeretné megkezdeni a Rózsa Sándor-trilógia harmadik részét, de augusztus 29-én agyvérzés éri. Amikor telefonon meghallja, hogy Gyöngyi leányának gyermeke született, hirtelen elönti a meghatottság, leejti a kagylót. Két nap múlva Budapestre szállítják, a Korányi klinikára. Néhány napi szenvedés után, 1942. szeptember 4-én, hajnali háromkor távozik az élők sorából, azon a napon amikor, először bombázzák Budapestet.

 

Művei:

1909 - Hét krajcár

1911 - Az Isten háta mögött

1911 - Sárarany

1916 - Nem élhetek muzsikaszó nélkül

1918 - Fáklya

1920 - Légy jó mindhalálig

1921-1933 - Erdély-trilógia (Tündérkert; A nagy fejedelem; A nap árnyéka)

1924 - Pillangó

1927 - Uri muri

1930 - Rokonok

1936 - A boldog ember

1938 - Életem regénye

1940 - Árvácska

1941 - Rózsa Sándor a lovát ugratja

1942 - Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét

 

Isten háta mögött /1911/

Szereplők:

Veres Pál - tanító

Felesége

Veres Laci - a tanító öccse

Dvihally - Veres kollégája

Dvihallyné

Albíró

Káplán

Pap

Kopó - tanár

Njámnjám - igazgató

Víg Pista - a rossz diákok vezére

Gacsal - Laci barátja

Marica - a gazdatiszt leánya

 

Móricz egy felvidéki kisváros életének eseményeit írta meg ebben a művében. A történet egy mondatban is összefoglalható, egy vidéki kisvárosban élő szép és fiatal asszony ki szeretne törni az unalmas, szürke, kiszámítható kispolgári életből.
Mégsem csupán egy öreg férj és a szép fiatal unatkozó feleség történetét írta meg Móricz. Flaubert regényének a Bovarynénak a történetét ültette át az író a századelő Magyarországára. Azt kutatja, mi a különbség a szabadabb, izgalmasabb életre vágyó francia szépasszony, és egy poros kisvárosban élő fiatal tanítóné sorsa között. Emmának, ha csak kis időre is, de sikerült kitörnie Yonville poros szürkeségéből, és ha egyoldalúan is, de a szerelemmel, az izgalommal is találkozott. Szegény tanítónénak még ez sem sikerül, bár hódolók raja veszi körül, de még ahhoz is gyávák, hogy viszonyt kezdjenek vele. Így kitörési kísérlete inkább szánalmassá és nevetségessé válik. Az író - talán - egyik legegységesebb műve. A történet mindössze 48 óra alatt játszódik, az események láncolata, csak háttér a kisváros nyomorúságos, sivár légkörének bemutatásához.
A történet egy felvidéki kisvárosban, Ilosván, egy zárt közösségben játszódik, ahol mindenki tud mindent, mindenkit csak az érdekel, hogy mi a legújabb pletyka.
Veres tanító mindenhol keresi fiatal feleségét, hogy bemutassa az újonnan érkezett káplánnak. Találkozik a szomszéd falú tanítójával, akivel betérnek a kocsmába, ahol már ott van az albíró is, akit meghív a káplán tiszteletére rendezett vacsorára. A tanító sietne haza, hogy ne maradjon sokáig egyedül a káplán, közben találkozik a feleségével és együtt térnek haza.
A vacsorán részt vesz Laci is, a tanító érettségire készülő öccse, kellemesen elborozgatnak, és a káplán beleszeret a gyönyörű és fiatalasszonyba. De érzéseivel nincs egyedül, hiszen a tanító öccse is gyengéd érzelmeket táplál sógornője iránt. Laci észreveszi a káplán érzéseit, nagyon nyugtalan lesz, nem tud otthon maradni, elindul barátjához, Gacsalhoz. Útközben találkozik a gimnázium igazgatójával és egyik tanárával. Mivel ilyenkor a diákok már nem lehetnek az utcán, a tanárok is azért járják végig a kocsmákat, hogy éjszakai kimaradáson érjék a diákokat, Laci mindkettőnek hazudik, hogy miért van ilyen későn az utcán. A leghírhedtebb diáktanyára megy, ahol megdöbbenti őt társainak nyersesége, szókimondása, a számára még érthetetlennek tartott szerelemről is.
Ez idő alatt a tanító és a káplán teljesen berúgnak, a káplán szerelmet vall az asszonynak. A részeg fiatalember próbálja megnyerni magának az asszonyt, aki alig bír megszabadulni az ittas férfitól, a dulakodás közben két gombját el is veszti, miközben lefekteti Laci szobájában a férfit. A gombokat reggel Laci találja meg, aki tanácstalan, mert nem tudja, mit gondoljon sógornőjéről. Az asszony, hogy helyzetét mentse a diák előtt, úgy meséli a káplán lefektetését, mintha azt Laci tette volna, neki esett volna le a gomb a ruhájáról.
Még reggel a gimnázium igazgatójának első dolga, hogy magához hívassa a tanítót, hogy elmondja, találkozott Lacival és azt is tudják, hogy a diák házon kívül töltötte az éjszakát, és hírhedt diáktanyán volt. Mikor Lacit behívják, mindent tagad, azt állítja, hogy otthon volt és tanult. Ki akarják csapni az iskolából.
A tanító gyanakodni kezd, hogy valami nincs rendben a felesége körül, az utcán találkozik az albíróval, aki Bovarynak szólítja. Mindenféléről beszélgetnek, közben a tanító elmondja, mi történt a családjával, az albíró azt javasolja, tartson mindent titokban, majd ő kivizsgálja az esetet.
Laci esete futótűzként terjed el a városban, már tudja Dvihally és mások is. A tanító meghívja magukhoz az albírót ebédre, és neki is nagyon tetszik a csinos fiatalasszony. Azon morfondírozik ebéd közben, hogy neki még sosem volt dolga tisztességes kispolgári asszonnyal. Közben hazaér Laci a káplánnal, az albíró azon tanakodik, mi köze lehet ennek a két férfinak az asszonyhoz, úgy érzi, hogy vetélytársaival ül egy asztalnál, és arra az elhatározásra jut, hogy mindenképp megszerzi magának az asszonyt. Hamarosan a pap és Dvihally is megérkezik. Az albíró azt veszi észre, hogy mindenki az asszony kedvéért van itt, még az öreg pap is gyengéd érzelmeket táplál iránta.
A tanító és az öccse összeszólalkoznak, az asszony pedig kijelenti, ha a fiút kicsapják, elhagyja a várost. Erre minden férfi egymást túllicitálva igyekszik segíteni.
Megérkezik Dvihally felesége. Közben átjön az uradalmi gazdatiszt leánya is, és a tanítónénak a lány családjáról saját helyzete jut az eszébe. Elkeseredve gondol arra, hogy milyen nagyra törő tervei és céljai voltak, s lám, hova jutott, egy unalmas helyen, egy szürke kis ember felesége. Elkeseredettségében leszólja, vén disznónak nevezi a vigasztalására érkező papot, aki megvallja iránta érzett érzelmeit.
A pap és a káplán elmegy. A csalódott asszony mindenkit megsért, a vendégek az albíró kivételével távoznak. A tanító a vendégek után siet, hogy kiengesztelje őket. Az albíró egyedül marad az asszonnyal, heves udvarlásba kezd, és az asszony enged neki. Ekkor lép be Laci a szobába, és mindenki kínosan érzi magát. Az albíró örül, hogy nem történt semmi, mert túl hamar, és túl egyszerűen kapta volna meg az asszonyt, már a közjegyző feleségére gondol.
Visszajön a tanító gyanakodva, de mikor látja a helyzetet, megnyugszik. Hiába marasztalja az albírót, az gyorsan távozik, a tanítóné hidegen, kimérten búcsúzik tőle.
Mikor a tanító és az albíró elhagyja a szobát, az asszony megcsókolja a fiút, majd aludni küldi.
Mikor visszaér a férje, összeveszik vele, őt okolja elrontott életéért, haragszik rá, amiért képes volt egy fiatal nőt elvenni, amikor tudta, hogy nem nyújthat neki örömet.
Nagy elhatározásra szánja el magát. Bemegy a fiú szobájába, de az nincs itthon. Sejti, hogy hova mehetett. Reggelre úgy érzi, mindennek vége, magára már úgy gondol; mint egy öregasszonyra, akinek már nincs mit várnia az élettől.
A tanári kar nem csinál ügyet, a fiúk bűnbocsánatot nyernek. Laci is érettségizhet a társaival, pedig Kopó tanár úr, tisztába van azzal, hogy a fiú hol töltötte az éjszakát.
A fiú szörnyen érzi magát az éjszakai kaland után, úgy érzi, nem lehet, hogy a szerelem csupán ennyit jelentene, mélységesen csalódottnak érzi magát.
A tanító közben az utcán, majd a vendéglőben is meghallja a legújabb hírt. A közjegyző a feleségénél találta az albírót, a feleségét megölte, a férfi kiugrott az ablakon, súlyosan megsérült, és most a kórházban van. Hirtelen mindenki a tanítóval foglalkozik, hiszen éjszaka nála volt a férfi. Közben a tanítónak megviszik a hírt, hogy amikor a felesége meghallotta, mi történt, kiugrott az ablakon, de nem lett semmi baja, azon kívül, hogy az ülepére esett. A tanító leginkább azon bosszankodik, hogy amint eljön otthonról, rögtön történik valami. Csak azt nem érti, hogy az albíró, akinek a nevét se tudja, miért szólította őt mindig valamilyen idegen néven.
„...- Bizisten a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovary úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...”

 

 

Úri muri /1927/

Szereplők:

Szakhmáry Zoltán - pusztai birtokos

Borbíró és Csörgheő Csuli - pusztai birtokosok

Lekenczey Muki - /gr. Goluchowsky Agenor/ könyvárus

Wagner - zenetanár

Rozika - Zoltán szerelme

Rhédey Eszter - Zoltán felesége

Zsellyei Balogh Ábel ezredes - Zoltán nagybátyja

Fancsali - Csuli szomszédja

Boka Pista /Igazmondó/

Dobokay Bandi - őrnagy

Parragh Gábor

Kudora, Malmosi, Kalma István és Vasgyúró Palya vendégek

Kormos Bandi - főügyész

Borbély Zsiga - politikus

Pista - polgármester

Lefkovics - boltos

Farkas Mihály - mezőrendőr

 

A regény cselekménye négy nap alatt, a millennium esztendejében játszódik le öt helyszínen, ahol igazán nem történik semmi. Vidéki földbirtokosok és a magukkal hozott pesti vendégek mulatnak, vendéglőben tivornyáznak, a tanyán tivornyáznak, vagyis élik mindennapi életüket, isznak és adomáznak. A történet 1896. június 7-én kezdődik, de az a társadalmi helyzet, amit az író bemutat, az saját jelenére is igaz.
Az unalom az, ami legjobban jellemzi az urak életét, a semmittevés határozza meg mindennapjaikat. A mű főszereplője Szakhmáry Zoltán, a háromszázötven holdas dzsentri. Ő az egyetlen, aki szeretne tenni valamit. A történet egy meleg poros szürke pénteki napon kezdődik, és június 11-én hétfőn a főhős halálával ér végett, tehát a főszereplő utolsó napját követhetjük végig.
A szereplőkkel először a Sárga Rózsához címzett vendéglőben találkozunk. Az óriási forróságban csak Borbíró üldögél a kocsmában, és ide érkeznek egymás után a szereplők. Szakhmáry Zoltán a mű főszereplője, a legfiatalabb köztük, neki van a legnagyobb birtoka, nagyra törő, művelt és tehetséges ember. Borbíró, Csörgheő Csuli és Szakhmáry Zoltán sajátságosan ismerkedik meg egy betévedt idegennel, a könyvügynök Lekenczey Mukival. A könyvvigéc húsz tojásból rendelt rántottát, és amikor elébe teszik, Csörgheő Csuli odamegy hozzá és kézzel a szájába töm egy darabot. Erre Lekenczey leteszi a kést, és ő is kézzel kezd ez étkezéshez. Az uraknak megtetszik az ügynök, maguk közé ültetik, együtt isznak, és kezdetét veszi a regény cselekménye, a több mint négy napig tartó mulatozás, anekdotázás.
Egy remek tréfát eszelnek ki az urak, a könyvügynököt mint gróf Goluchovsky Agenor külügyminisztert fogják bemutatni a városban. Csini folytatja a tréfák sorát, becsapja a földmunkát vállaló kubikusokat, hashajtót kever a cigányok italába.
A mulatozás Csuli tanyáján, a „Nyomorlakon” folytatódik. Miközben az urak vigadnak, és kacagnak a rászedett cigányokon, kiderül, hogy a házigazda kedvenc malaca beteg, majd el is pusztul. Csini a két fiát nem gyászolná olyan őszinte bánattal, ahogy ezt a disznót.
A vendégek ezután Zoltán tanyájára indulnak, itt folytatják a mulatozást. A vendégek Zoltán tanyáján remekül érzik magukat. Az Alföld közepén egy valóságos tündérlakot hozott létre. Szakított a külterjes gazdálkodással, intenzív növénytermesztésbe kezdett. Zoltán este magára hagyja vendégeit, hogy az éjszakát a summáslányok közül szerelméül kiválasztott Rozikával töltse. Ekkor derül ki a titka, amiről mindenki suttog, de senki nem tud semmit. A tekintélyes úr gyönyörű lányt rejteget a puszta közepén létrehozott paradicsomban. Taníttatta írni, olvasni, nyelvekre, zenére, egy valóságos kisasszonyt faragott belőle. Rozika mesél az életéről, elmondja, hogy vőlegénye öngyilkos lett miatta, mert annyira szerette, és a szülei máshoz akarták hozzáadni. Beszél arról, hogy már sok férfi környékezte meg. Zoltán hirtelen ráébred, hogy a lány nem őszinte szerelemmel szereti.
„S most valami rettenetes dolog történt vele. Rájött valami rettenetes titokra, ami már réges-régen kínozta, kinyílt előtte valami: meglátta ugyanazt a mozdulatot, ugyanazt az odaadást, ugyanazt a szakszerű munkát, amit mordig mély undorral látott a szerelem szaknémbereinél. S lelohadt minden tüze és vágya és feneketlen örvénybe szédült. Ez a lány egy született prostituált.
Rászületett, annak termett: az. Megértette, hogy lehetséges, hogy ez is van, mint ahogy van művészi hivatás, ahogy van prófétai elhivatottság, ahogy van talán minden mesterségben rászületettség: ez a lány nem feleség, nem élettárs, ez a szerelemnek hivatásos művelője... Rettenetes.”
Zoltán hirtelen megundorodik tőle, otthagyja, visszamegy vendégeihez. Zoltánnak egyrészt szembesülnie kell azzal, hogy egy prostituáltat szeretett, aki nem szerelemből volt vele, csak azért, hogy kiemelkedhessen a paraszti sorból, és az első adandó alkalommal el fogja hagyni az őt kitaníttató „Zoli bácsit”. Másrészt rá kell ébrednie arra is, hogy újító ötletei nem válnak be, a korszerű gazdálkodás nem kifizetődő, a ránehezedő óriási bankhitellel nem tud mit kezdeni. Tehát megbukott mint férfi, mint szerető, mint gazdálkodó és mint vállalkozó is. Dühödten inni kezd, és amikor a vendégei kérdezik, hogy kit rejteget a hátsó szobában, milyen tündért őriz ott, kedvetlenül hárítja el magától a kérdéseket, majd rávágja, hogy egy lotyót, és a vendégsereg elé rendeli Rozikát.
A lány kihasználja az alkalmat, és megkéri Lekenczeyt, adjon neki egy fővárosi címet: el akar menni Zoltántól, új életet akar kezdeni megtakarított pénzével.
Másnap keserű gondolatokkal ébred Zoltán, anyagi helyzete aggasztó és érzi, hogy a lány is el fogja hagyni. A zsidó boltostól, Lefkovitstól kér száz forintot, hogy kifizesse adósságát a csugariaknak.
Az utcára érve Csulival találkozik, és őt kéri meg, hogy mondja meg a csugariaknak, majd vasárnap megkapják a pénzüket. Csulmak azonban bolond ötlete támad, főszolgabírónak adja ki magát, s azt mondja, hogy Csugar ég. Ezt hallván a csugariak azonnal hazaindulnak.
Zoltán visszatér a birtokára, ahol az a hír fogadja, hogy a felesége jön ki a tanyára. Eltávolíttatja Rozikát a házból, odaadja az utolsó száz forintosát, amit a zsidótól kapott. A lány azonban nem a másik tanyára megy, hanem az állomásra, hogy Pestre utazzon. Rhédey Eszter, Zoltán felesége már évek óta nem járt a tanyán, földúltan érkezik férjéhez, mert azt a hírt hallotta, hogy Zoltán elválik a feleségétől, és azt a kis summáslányt veszi el. Hiába távolították el a lányt a házból, az asszony érzi, hogy férje már nem szereti. Zoltán hazaviszi feleségét a vendég Lekenczeyvel együtt, de közben csak Rozikára tud gondolni, gyötrődik a lány miatt, most nem érzi lotyónak.
Felesége meghallja, amikor urának üzenetet hoznak a lánytól. Az asszony elkéri Zoltántól a levelet, megígéri, ha méltónak érzi a lányt az urához, kitér az útjukból. A levélből megtudják, hogy a lány elutazott, soha nem találkozik többet a férfival. Iszonyú jelenet játszódik le a házastársak között, Zoltán elmondja a feleségének, hogy szerelmes a lányba, az asszony jelenetet rendez, foggal-körömmel esik a férjének. Zoltán otthagyja, nem tud a lány után menni, de hazamenni sem akar, feldúltan a kaszinóba rohan. Úgy érzi, ha hazamenne, lemondana az életéről, a vágyairól, jelleméről, szabadságáról. A felesége többet nem engedi a tanyára, nem tudja elkezdett művet befejezni. Zoltán részt vesz az urak vad tivornyázásában, most tudja meg a csugariak esetét is. Kívülállónak érzi magát ezek között az emberek között. Ők a régi idők tanúi, igaz magyar urak, akik képtelenek a változtatásra, és szép lassan el fogják veszítem birtokaikat. Ők az Alföld ősi urai, akik inkább meghalnak, mintsem a kultúra háziállatává szelídüljenek. És ő? Ő érezte a változások szükségességét, rengeteg szépet és jót tervezett, nála az embereknek magasabb bér, emberibb életmód jutott volna. Bár különb, mint cimborái, de az őt körülvevő mocsárból mégsem tud kiemelkedni.
Ez az éjszaka más, mint a többi. Olyan urak éjszakáznak most itt - tanárok, hivatalnokok -, akik mintha megsejtenék, különös események történnek most.
Az utolsó jelenet színhelye ismét Zoltán birtoka, a Tündérlak, ahova meghívta az egész társaságot. Már mindenki tudja, hogy mi történt vele, de senki nem beszél róla. Óriási mulatozás kezdődik a tanyán, az urak felkeltik a summáslányokat, s együtt mulatnak. Borbíró az egyetlen, aki érzi, hogy Zoltánnal nincs minden rendben. Figyelmezteti is a többieket, hogy vigyázzanak a férfira, de szavait senki sem veszi komolyan.
„- A, gyáva ez ahhoz - mondta Csuli legyintve. Zoltán elsápadt s végigborzongott, megvonaglott s elkiáltotta:
- Az én nótámat: 'Ég a kunyhó!...' A tüdővészes cigány rázendített:
Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!...
S Zoltán abbahagyta a táncot, egy nagy szédületben és keringő bánatában s felpillant, épp a szeme előtt, feje fölött van a náddal fedett kisebb pajta, a nádvégek ott lenyúlnak a szeméig, arcáig... Mikor kisfiú volt, nádmézet keresett ezekben az öreg nádszálakban, kóbor méhek édes raktárait habzsolta ki, most cigarettára gyújtott, s az égő gyufát a nádak alá tartotta.
Mosolygott, ahogy a száraz nád percegve tüzet fogott. Füstcsomó kavarodott fel belőle, lilás, sárgás füstcsóva. Zoltán az égő tanyáján a recsegő-ropogó gerendák alatt, az őrjöngő tömeg közepette szíven lőtte magát. A tűz ropogott, az állatok, emberek veszettül bőgtek, ordítottak. A hajnalban az Alföld közepén egy tűzfáklya mutatott az égre, a tűz, a tűz, a szent tűz, amely minden rosszat megemészt...”

 

 

Rokonok /1934/

Szereplők:

Kopjáss István - főügyész

Szentkálnay Lina - a felesége

Berci és Kálmuska - gyermekeik

Bátay Lajos bácsi - Kopjáss édesanyjának testvére

Elemér - Lajos bácsi fia

Berci bácsi - Kopjáss nagybátyja, falusi fiskális

Menyhért, Albert, Kelemen és Adélka - Kopjáss testvérei

Kati néni - Kopjáss anyjának a húga

Tárkony András bácsi - nagybácsi

Rába Guszti - Adélka férje

Kardics bácsi - a helyi takarékpénztár igazgatója

Polgármester

Makróczy - helyettes főügyész

Szentkálnay Magdaléna - Kopjáss feleségének rokona, Kopjáss reménytelen szerelme

Boronkay Feri - Magdaléna férje

Szentkálnay - Magdaléna apja

Dr. Martiniy - ügyvéd, az ellenzék vezére

Dr. Péterfi - Kopjáss referense

Wagner - főjegyző

Bisztriczay - főmérnök

Csoma - gazdasági tanácsnok

Holub építész

Dankó András - törvényszéki elnök

Vadasi - Kopjáss volt iskolatársa, képviselő

 

Kopjáss Istvánt váratlanul kinevezik Zsarátnok város főügyészének. Megválasztása váratlan és meglepő, hiszen az eddigi főügyész, Makróczy a város kiskirálya, a helyi vezetők jó cimborája volt. A cselekmény a választás másnapján kezdődik, amikor az új főügyész a tiszteletére rögtönzött vacsora után, későn ébred, és az ágyban heverészve az elmúlt éjszaka eseményein gondolkodik.
„Makróczy... Vajon hogy aludt az éjjel Makróczy. Az állás a Makróczyé volt. Nem volt ember tegnap reggel, aki meg merte volna jövendölni, hogy Makróczy megbukik. Az öreg Makróczy, a helyettes főügyész, már egy év óta önhatalmúlag dirigálta a várost. A főispán vadászcimborája, a polgármester puszipajtása, a legbefolyásosabb ember a városban, a született kiskirály, aki soron volt, hogy talán már a legközelebbi választáson polgármester lesz, mert az öregúr már kezd szenilis lenni, s unja is, annyira megszedte magát és úgy betelt, hogy magától is el kell mennie nyugdíjba, s ha nem akar, a ma nem tűri az öregeket tovább a város élén, ma a fiataloké a munka és a jövő, benne van a korszellemben, hogy a régi garnitúrát ki kell cserélni, mert nem is lehet, hogy ezek a panamisták tovább öljék a várost, új világnak, új szellemnek, új, erősebb tempónak kell jönnie, mert hirtelen megfordult a konjuktúra, s romlanak a közgazdasági állapotok.”
Makróczyt nem választják meg, mert túlzott magabiztossággal, túl nyíltan vállalja a korrupciót. Bukásának történetét a már újonnan megválasztott főügyésztől tudjuk meg, aki feleségének meséli el választásának történetét.
„- Hát Lina, tudod-e minek köszönhetem ezt az egész bolond választást?
- Nos?
- Mert hát azzal le kell számolni, hogy nem tisztán a saját érdekeimnek - s kajánul nevetett ő maga is önmaga felett...
Lina nem nevetett. Vajon Lina komolyan elhiszi, hogy azért választották őt meg, mert a városnak éppen Kopjáss István felé fordult a bizalma?...Kényes kérdés, nem jó bolygatni.
- Hát tudod miért?...A vén szamár elszólta magát a közgyűlési terem előszobájában. Azt mondta, hogy zs. v. - Mit?
- Zs. V. - Mi az?
- Ez valami gyilkos golyó. Zsé Vé, ez lőtte le Makróczyt. Ez törte ki a nyakát, az volt a zsinór a nyakába... Hangosan nevetett.
- Ez azt jelenti, hogy először is mindenkinek eszébe jutott, hogy Makróczy rettenetesen el van adósodva. Aztán azt, hogy megunták már az erőszakoskodását. Mikor veres tokával, a kandallónak dülleszkedve, kitolt hassal ott állott s fogadta a szerencsekívánatokat, olyan volt, mint valami tirannus, és a szivarja mellől csak azt mondta kebelbarátai felé, hogy ez volt élete célja, ez most végre bekövetkezett: zsé, vé.
- De mi az?
- Zs. V... Ez van ráütve a város minden bútorára, minden tárgyára, minden marhájának a tomporára: Zs. V. Zsarátnok Városa... De mindenki tudja, hogy a városi gazdálkodásra való célzással ezt úgy szokták mondani, hogy azt teszi, hogy 'zsebre váglak'.
Lina felkacagott.
- Marha - mondta vígan.
- Elég marha. Mert egy pillanat alatt végigfutott az egész közgyűlésen, hogy mit mondott Makróczy. Makróczy nem is gondolta ezt komolyan, inkább csak olyan szabad tréfa volt tőle, hiszen tudod milyen nyers ember, de valahogy a közgyűlés egy pillanat alatt megfordult. Úgy megbolygatódott, mint egy méhkas. Megirigyelték Makróczytól, hogy ő legyen az alföldi dózse. Mert hogy a polgármester a zsebében van, ezt már alaposan zsebre vágta, hát most aztán ő lett a város teljhatalmú ura... Mindig vannak ilyen tragikus fordulatok. Itt, dicsősége tetőpontján érte utol Makróczyt a nemezis. Megelégelték... Még a százezer holdas városi határ is szinte végigborzongott, biztosan a szelek is hallották, és végigsustorogták a pusztákon, hogy zsé, vé, zsé, vé... és a föld megrázkódott, barátom, és lehányta magáról a vén zsiványt. Mindenki kihúzta a nevét a szavazócéduláról, azt mondják a főispán is.”
Már az is, hogy az ágyban heverészhet, reggel ünnepi esemény, hiszen eddig a névtelen kishivatalnokok szürke és pontos, menetrendszerű életét élte. Eddig észre sem vették, most mindenki a kedvét keresi. Az utcán olyanok is köszönnek neki, akik eddig észre sem vették, sőt a város egyik legtekintélyesebb embere, Kardics bácsi, a Takarékpénztár igazgatója, még a csütörtöki estélyére is meghívja, sőt még arra is felhívja a figyelmét, hogy rokonok.
Másnap fogadja a polgármester, nyilatkozik az újságnak, s a riport nagy feltűnést kelt. A riportból valaki a magasabb politikai mondanivalót kihúzza, de Kopjáss nem bánja, mert így legalább semmi kompromittáló nincs a cikkben. Az előléptetéssel a család élete is megváltozik. Felesége szinte megfiatalodik, két fiuk büszke apjukra. A rokonokhoz is eljut megválasztásának híre, Lajos bátyja pénzt kér tőle. Az este folyamán megérkezik nagybátyja, Berci bácsi, aki elmondja, hogy a Kopjássok megvettek egy addig nem használt szénbányát, Kalácsbányát, s ennek a hasznából akarják a család anyagi helyzetét megváltoztatni. Azt szeretnék elérni, hogy István a most elért pozíciójával szerezzen városi megrendelést, persze az öregnek is az a célja, hogy egy kis pénzt kérjen a kedves rokontól. Elérkezik a csütörtök este, és elindulnak Kardics bácsi estélyére. Az összejövetelen a város notabilitásai jelennek meg, és Kopjáss elégedetten nyugtázza, hogy most már ő is közéjük tartozik. Az estélyen egész jól érzik magukat, Lina a legszebb hölgyek egyike. Kardics bácsi a város egyik legszebb villáját ajánlja neki megvételre. Az ajánlat zavarba hozza a főügyészt, mert tudják róla, hogy nincs annyi tőkéje, ami a házvásárlásra elég lenne. Úgy érzi, azt akarják, hogy olyan legyen, mint ők, behálózzák, és attól tart, hogy ő is bekerül a panamázásokba, amitől mindig is távol akarta magát tartani.
A főügyész levelet kap húgától, akivel tíz éve nem tartja a család a kapcsolatot, mert egy elszegényedett úrfihoz ment feleségül. Keservesen panaszkodik testvérének, hogy szörnyű helyzetbe került, férje csalja, egyedül neveli három saját és férje két gyermekét, már se fűtésre, se élelemre nincs pénzük. Kopjáss elküldi első keresetét nekik, majd a házasfelek csúnyán összeszólalkoznak. Elkeseredésében elrohan otthonról, reménytelennek és kilátástalannak érzi egész életét, a kaszinóba megy és megtudja, hogy a Boronkay-villát szánták neki. Boronkay Szentkálnay Magdaléna férje, aki a Sertéstenyésztő igazgatója volt, és a korrupcióba bukott bele.
Hazaérve egy újabb rokont talál otthon, akitől megtudja, hogy az apjának is volt egy tikos ideálja, akit egész életében szeretett, úgy mint ő Magdalénát.
Budapestre kell utaznia, hogy az alispánnal együtt képviselje a várost. Pesten találkozik Menyhért öccsével, megbeszéli vele, hogy amint lehet, Zsarátnokra megy, hiszen kitűnő igazgatója lehetne az Alföldi Múzeumnak.
Hazafelé a vonaton városa és az ország sorsán töpreng. Úgy érzi, nem csak Zsarátnokon fűződnek össze a rokoni szálak és az emberi érdekek, hanem az egész országot átszövi a korrupció. Mindenki függ valakitől vagy valamitől, „az segít neked, aki holnap tőled várhat segítséget”, igazából nem a szaktudás és szakértelem a fontos, hanem az, hogy jó rokoni kapcsolatokkal rendelkezzen az ember.
Mikor hazaér, a felesége azzal fogadja, hogy jelentkezett Albert testvére, aki azt szeretné, ha állást szerezne neki a zsarátnoki takaréknál.
Kardics bácsi elviszi a lenyűgöző Boronkay-villába, és ott helyben meg is írják az adásvételi szerződést, olyan alacsony összegért, hogy még a főügyész is elámul. Újra találkozik Magdalénával, de már nincs rá olyan hatással az asszony.
Közben pénzt küld Albert öccsének is, és úgy dönt, hogy rokonai közül annak, aki méltó rá, segíteni fog. Kardics be akarja vonni a Sertéstenyésztő újraindításába, folyószámlát akar neki nyitni a banknál. Martíny pedig, az ellenzék vezére, akivel a kaszinóban találkozik, arra biztatja, hogy indítson eljárást Boronkay ellen. Figyelmezteti a főügyészt, hogy vigyázzon a villavásárlással, mert a házban minden tégla lopott, és az egész idegen pénzből épült. Kiderül, hogy szegről-végről rokonok, s a polgármester ezt nem nézi jó szemmel, mert attól tart, hogy most már Martíny is be akar kapcsolódni a város ügyeibe.
Éjszaka lopva az állomáson találkozik Kopjáss a testvérével, mert úgy gondolja, ő az egyetlen aki megérti problémáit, akivel meg tudja osztani kétségeit, félelmeit.
Bármelyik hivatali aktához nyúl, mindenhol csalást és korrupciót tapasztal, minél távolabb akarja magát tartani tőlük, annál lejjebb süllyed az őt körülvevő mocsárban.
A főügyész utánanéz a Sertéstenyésztő ügyeinek, és óriási csalásokat vesz észre. Rendet akar teremteni. Közben Bisztriczay főmérnök kiadja Holub építésznek, aki szintén benne volt a Sertéstenyésztő-panamában, a város által kiírt hídépítésre beérkezett pályázatokat, hogy azokból a vállalkozó elkészítse a legmegfelelőbbet, és elnyerje a pályázatot. Ebben is mindenki benne van, kivéve Kopjásst, aki megtiltja, hogy bárki is belenézzen az aktákba.
Kopjáss közben teljesen tisztába jön a Sertéstenyésztő ügyeivel és úgy érzi, végre győzhet, elérheti minden célját, mert a kezében van mind a polgármester, mind Kardics bácsi.
Este Boronkayék búcsúestélyén vesznek részt. Kopjáss az estélyen munkatársától, Péterfitől megtudja, hogy a városba egy miniszteri biztos érkezett, aki a Sertéstenyésztő aktáit akarja látni, mert valaki feljelentette Boronkayt. Kopjáss közben megpróbál minden rokonának állást szerezni.
Este, amikor Linóval hazafelé tartanak, észreveszi, hogy a Városházán a polgármester szobájában ég a villany, ennek akkor nem tulajdonít nagy jelentőséget.
Másnap reggel a hivatalában Péterfivel észreveszik, hogy valaki felforgatta a Sertéstenyésztő aktáit, és minden bizonyítékot eltüntetett. Neki azért kellett, mindenképpen az estélyen maradnia, hogy ezt megtehessék.
Bemegy a polgármesterhez, feljelentést akar tenni, a polgármester kineveti, és elmagyarázza a főügyésznek, hogy ő azért töltheti be ezt a posztot hosszú idő óta, mert bár segítette a rokonait, de soha egyiknek sem szerzett állást a városnál. Kopjáss már érzi, hogy vesztésre áll az ügye, amikor a polgármester az utolsó kártyáját is kijátssza. Kopjáss nagybátyja, Berci bácsi a saját kalácsbányájából származó szén helyett, mintának két vagon jó minőségű salgótarjáni szenet szállított a városnak. A vagonokon még a salgótarjáni feladócédula is rajta maradt.
Úgy érezte elveszett, letaglózva hagyja el a polgármester szobáját.
Kiderül, hogy a másik szobában ott volt Kardics bácsi, s mindent hallott. Mind a ketten nagyon elégedettek, úgy érzik, hogy most már Kopjásstól remekül használható ember lesz, akinek kiváló ötletei vannak.
Ekkor hozza Péterffy a hírt, hogy Kopjáss öngyilkos lett. A polgármester és Kardics bácsi azonnal intézkednek, hiszen a város legbecsesebb emberéről van szó, mindent meg kell tenni, hogy megmentsék.

 

 

Kosztolányi Dezső
/1885-1936/

 

1885. március 29-én, virágvasárnapon született Szabadkán. Apja, Kosztolányi Árpád a helyi főgimnázium matematika-fizika szakos tanára, majd igazgatója volt. Anyja Brenner Eulália. Elemi iskoláit és gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte.
1901-ben osztálytársával, Friedmann /később Fenyves/ Ferenccel az Előre című litografált diáklapot szerkeszti. Ebben az évben jelenik meg első költeménye a Budapesti Naplóban, melynek Egy sír a címe. Következő év nyarán a szabadkai ifjúság Reviczky-ünnepélyén előadják prológusát és A kékruhás című verses jelenetét.
Egy önképzőköri ülésen összeveszik tanárával, Révfy Zoltánnal; kicsapják, majd tanulmányait rövid ideig mint magántanuló a szegedi gimnáziumban folytatja.
1903-ban a szabadkai gimnáziumban magántanulóként érettségizik. Szeptembertől a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója. A híres Négyesy László-féle szemináriumon barátságot köt Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Oláh Gáborral, Zalai Bélával. Rövid ideig a bécsi egyetem bölcsészkarán is tanul, többek közt Emil Reich filozófiai, Wilhelm Jerusalem lélektani előadásait hallgatja. A Kisfaludy Társaság pályázatára lefordítja Byron Childe Haroldját, de pályaművét késve küldi el.
A Bácskai Hírlapnál dolgozik, majd 1905-től ismét a budapesti egyetem hallgatója. A következő évben kétszáz korona fizetéssel a Budapesti Napló belső munkatársa lesz, szakvizsgáját nem teszi le.
Szabadkán szerelmes lett a „Fecskelány”-ba, a tizennégy esztendős Lányi Heddába, Lányi Ernő zeneszerző és zenetanár lányába.
1908-ban A Hét, az Élet, az induló Nyugat munkatársa lett. 1910-ben utazást tesz Franciaországban és Olaszországban. A Petőfi Társaság is tagjává választja.
1911-ben A világ belső munkatársa. Megismerkedik Harmos Ilonával. A budapesti Nemzeti Színház kérésére lefordítja Pedro Calderón de la Barca Úrnő és komorna című vígjátékát.
1913. május 8-án feleségül veszi Harmos Ilonát /írói álneve: Görög Ilona/. Megismerkedik Thomas Mannnal. 1913-ban Mécs címmel kiadja néhány karcolatát, rajzát.
1915. április 18-án megszületik Ádám fia. 1916-ban tagja lesz a budapesti Világ c. szabadkőműves páholynak. 1917-ben A Pesti Napló belső munkatársa. Az Esztendő szerkesztője Hatvany Lajos, Karinthy Frigyes; Tóth Árpád mellett. Köszönti az őszirózsás forradalmat, cikket ír A diadalmas forradalom könyvébe. Alapító tagja a Vörösmarty Akadémiának.
A kommünt eleinte rokonszenvvel fogadja; a Közoktatásügyi Népbizottság megbízza - másokkal együtt Marx Károly A tőkéjének fordításával. A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék belső munkatársa, részt vesz a Szabó Dezső vezette Magyar Írók Nemzeti Szövetségének munkájában, de hamarosan szakít vele.
1919. szeptember 29-én unokatestvére, Csáth Géza öngyilkos lesz. Kiválik az Új Nemzedék szerkesztőségéből, a Pesti Hírlap munkatársa lesz, haláláig ott dolgozik.
1922-ben jelenik meg A véres költő /a későbbi kiadásokban: Néro, a véres költő/ című regénye. A regény 1923-as német fordításához Thomas Mann ír előszó-levelet. A véres költő c. művéért a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díjjal tünteti ki.
1924-ben újra Olaszországban jár, XI. Pius pápa magánkihallgatáson fogadja.
1930. február 2-án a Magyar Írók Egyesületének közgyűlésén felolvassa Lenni vagy nem lenni című tanulmányát. A Kisfaludy Társaság tagjai közé választja, a székfoglaló ülésen Életre-halálra és Európa című verseit mondja el. Hozzákezd Mostoha c. regényéhez, illetve drámájához. /A befejezetlenül maradt mű fennmaradt részleteit 1965-ben Dér Zoltán teszi közzé./
Decemberben a Magyar Pen Klub elnökévé választják.
1931-ben Münchenben meglátogatja Thomas Mannt. Frankfurtban rádióelőadást tart. Júniusban részt vesz a nemzetközi PEN Klub hollandiai kongresszusán. Londonban fogadja Rothermere lord, aki ezer angol fontot ajánl fel az 1931-ben megjelent legjobb magyar mű szerzőjének. Kosztolányi Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztja meg a díjat. Doornban interjút készít II. Vilmossal, a száműzött német császárral.
1932-ben a francia becsületrenddel tüntetik ki. A konzervatív írók támadására, hogy megmentse a budapesti nemzetközi kongresszust, lemond a Pen klub elnökségéről, a kongresszuson az elnöki tanács tagjaként vesz részt.
1933-ban ínyén egy vörös foltot fedez fel, ez a rák első tünete. A Nyugat november 16-i számában megjelenik a Hajnali részegség c. verse.
1934 áprilisában Erdélyben jár előadói körúton. Megoperálják, a fasori szanatóriumban lábadozik, Berlinbe, majd Stockholmba utazik, ahol rádiumbesugárzással kezelik.
1935 tavaszán néhány hetet Dalmáciában tölt. A visegrádi újságíró-üdülőben megismerkedik Radákovich Máriával, hozzá írja a Szeptemberi áhítatot.
1936 februárjában újra Stockholmba utazik feleségével, rádiumbesugárzást kap. Hazaérkezése után, megint megoperálják. Nyáron egy hónapot a Tábor utcai házában tölt, majd visszaszállítják a Szent János Kórházba.
„Orrán keresztül, csövön át, folyékony étellel tápláljuk, siralmasan. - írja Kosztolányi Dezsőné. - Beszélni sem tud. Most ír, és ennek a kötetnek minden egyes szava szívettépő, torkothasító olvasmány”. November 3-án 11 órakor halt meg.

 

Művei:

Verseskötetei:

1907 - Négy fal között

1910 - A szegény kisgyermek panaszai

1911 - Őszi koncert - Kártya

1914 - Modern költők címmel kiadja versfordításait.

1914 - Lánc, lánc, eszterlánc.

1915 - Öcsém c. kötete háborús verseiből és rajzaiból ad válogatást.

1916 - Mák

1928 - Meztelenül /szabadverseinek kötete/

1935 - Összegyűjtött költeményei, ebben önálló ciklusként új kötete, a Számadás.

Novelláskötetei:

1908 - Boszorkányos esték

1911 - Bolondok

1912 - Beteg lelkek

1916 - Bűbájosok 1918 - Káin

1919 - Páva

1920 - Béla a buta

1936 - Tengerszem

Regényei:

1922 - Néro, a véres költő

1923 - Pacsirta

1925 - Aranysárkány

1926 - Édes Anna

1932 - Esti Kornél

 

 

Pacsirta /1923/

Szereplők:

Vajkay Ákos - volt levéltáros, Pacsirta édesapja

Vajkay Ákosné, Bozsó Antónia - Pacsirta édesanyja

Pacsirta - a Vajkay család leánya

Cifra Géza - vasutastiszt

Környei Bálint - tűzoltóparancsnok, a Párducok asztaltársaságának elnöke

Fehér tata - az Agrár Bank sárszegi fiókjának elnöke

Szunyogh - gimnáziumi latintanár

Galló - ügyész

Priboczay - patikus

Füzes Feri - párbajhős

Doba - törvényszéki bíró

Gyalókay - főispán

Íjas Miklós - a sárszegi közlöny segédszerkesztője, poéta

Szolyvai - a sárszegi színház színésze, komikus

Zányi Imre - a sárszegi színház színésze, hősszerelmes

Orosz Olga - a sárszegi színház színésznője, primadonna

Lator Margit - a sárszegi színház színésznője

Arácsy - a sárszegi színház igazgatója

Bozsó Béla - Vajkayné testvére, náluk nyaral Pacsirta

Etelka néni - Béla bácsi felesége

Bozsó Berci - fiuk

Thurzó lányok, Zelma és Klári - szintén Béla bácsiéknál vendégeskedő rokon lányok

Olcsvay Feri - Zelma udvarlója, ő is Béla bácsiéknál vendégeskedik

Szabó Jóska - ispán a tarkövi pusztán

Kárász István - földbirtokos

Kárász Dani - a fia

Záhoczkiné - Vajkayné barátnője

Szilkuthy Biri - Pacsirta barátnője

Veres Mihály - foltozóvarga, Vajkayék szomszédja

Sárcsevics - gazdag magánzó, a kaszinó tagja

 

A Vajkay család Sárszegen él, ebben az unalmas és poros kisvárosban. Vajkay Ákos, a volt levéltáros a feleségével és lányával, Pacsirtával él. A két öreg életének egyetlen értelme a lányuk, Pacsirta. A középkorú csúnya lány még nem ment férjhez, és valószínűleg nem is fog soha. A család most nagy izgalomban van, mert Pacsirta utazni készül. Az édesanyja testvéréhez, Béla bácsiékhoz utazik a tarkövi pusztára, az öregek féltő gondoskodással készítik fel az útra. Miközben kikísérik a lányukat az állomásra, végigmennek Sárszeg egyetlen aszfaltos utcáján, a Széchenyi utcán. Ákos miközben kicsit távolabb megy a hölgyektől, lányán gondolkozik.
„Pacsirta jó leány volt, nagyon jó leány, életének egyetlen öröme. Ákos mindig ezt mondogatta, magának is, másoknak is.
Tudta, hogy nem szép szegény, és fájt is neki sokáig. De aztán valahogy határozatlanabbul látta, elmosta a képét, tompító köddel vette körül, és nem gondolva arra, hogy milyen, szerette őt, ahogy volt, végtelenül.
Öt éve már annak, tíz éve már annak, hogy letett minden reménységről, s nem is jutott eszébe, hogy mégiscsak férjhez adja. Mikor azonban valami történt a leánnyal, és Pacsirta megváltoztatta hajviseletét, vagy ősz múltán felvette télikabátját, vagy tavasszal új ruhát öltött, Ákos boldogtalannak érezte magát, míg meg nem szokta őt így is. Most is ezért szenvedett. Szánta Pacsirtát, és hogy szánalmát csillapítsa, gyötörte önmagát. Bámulta őt, gondos figyelemmel, szinte sértőn: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerű orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt, a pirinyó, savós szemet, mely valamiként az ő szemére emlékeztet.
Soha életében nem értett a nőkhöz, de azt élesen érezte, hogy leánya csúnya. Nemcsak csúnya volt most, hanem hervadt, öreg, igazi vénlány.”
Pacsirtát felteszik a vonatra, az elválás mindhármójukat megviseli. A szülők el sem tudják képzelni, hogy mi lesz velük lányuk nélkül egy hétig. Pacsirta csúnyasága meghatározza egész életüket, nem járnak sehova, nem élnek társasági életet, házukból a templomon kívül nem nagyon mozdulnak ki. Ákos nincs még hatvanéves, de idősebbnek látszik koránál. Már nem dolgozik, ma már csak hobbiból foglalkozik családfa-kutatással. De most már mindennapjait emellett leginkább a halálra készülés tölti ki, már csak akkor élénkült fel, ha a temetkezési egylet egy-egy tagja meghalt. Ekkor elsőként sietett a városba, az egyletbe, hogy befizesse az illetéket. És otthon boldogan mutatta a családjának, hogy minden rendben van. A temetésével kapcsolatban, is már mindent pontosan és precízen elrendezett.
Az állomásról hazafelé találkoznak Cifra Géza vasutassal. A találkozás egy percre midhármójukat megzavarja, nem tudják, hogyan viselkedjenek a férfival. A vasutas ugyanis még kilenc évvel ezelőtt párszor meglátogatta a családot, a nőegyleti bálban Pacsirtával táncolta a második négyest, egyszer nagyobb társaságban a tarligeti tavon csónakázni vitte. A városban azonban minden ok nélkül arról kezdtek beszélni, hogy elveszi a lányt, és ettől kezdve a férfi nem kereste őket. Bár Cifra soha nem ígért semmit, egy újjal sem illette a lányt, Vajkayék meggyűlölték a férfit. Személye gyakori téma lett a házban, foglalkoznak mindennapjaival, a legapróbb eseményt is, ami a vasutassal történik, kritikával illetik. Cifra is zavarba jön, ahányszor találkozik velük, most is egypár udvariassági gesztus után örül, hogy távozhat.
A két öreg szomorúan és magányosan megy haza, elképzelhetetlenül hosszúnak tűnik az az egy hét, amit lányuk nélkül kell el tölteniük. Otthon az üres házban nyugtalanul kerülgetik egymást, az anya abban reménykedik, hátha Pacsirtának szerencséje lenne, és ott a pusztán ismerkedne meg valakivel. Csak éjfél után tudnak megnyugodva aludni térni, amikor megjön Pacsirta sürgönye, melyben értesíti őket, hogy szerencsésen megérkezett.
Másnap - szokásuktól eltérően - csak nagyon későn, dél körül ébrednek, korgó gyomorral. Már korábban megbeszélték Pacsirtával, hogy erre az egy hétre nem fognak főzni, Sárszeg legjobb éttermében, a Magyar Királyban fognak étkezni. Mindhármuknak lesújtó véleménye volt az éttermi kosztról és azokról, akik rendszeresen ott töltik a napjaikat. Most is nehezen szánták rá magukat, hogy étterembe menjenek.
„Most erőszakot kellett tenniük, hogy legyőzzék undorukat, melyet maguk növesztettek nagyra, mesterségesen. Útközben vigasztalgatták egymást. Szemüket összehúzták, orrukat elfintorították, mikor beléptek a Magyar Király óriási, tejüveggel fedett, nappal is négy ívlámpával világított, barátságos, tiszta éttermébe.”
Amikor belépnek, meglepve tapasztalják, hogy a hely sokkal kellemesebb, miként azt ők elképzelték.
„Ákos leült egy asztalhoz, feleségével. Patyolatfehér abrosz terült elébe, középütt csokor virág állt, mellette sótartó, frissen púpozott sóval, paprikával, borstartó, mustárosüveg, ecet, olaj, oldalt ezüstszárú üvegtálon almák, őszibarack, fonott kosárkában frissen sütött, ropogós császárzsemlék, sóskiflik, mákkal hintett cipócskák. Épp akkor lépett be két fehér sipkás cukrászfiú is, hosszú deszkán rengeteg krémes lepényt hozva, melynek dús, tojásos töltelékes, csudásan aranylott a cukorral vastagon szórt, barnapirosra sült, omlatagnak látszó vajastészta kérge alatt. Csak futó pillantást vetett oda az öreg, bizonyos halvány megvetéssel, aztán fölvette az étlapot. Feleségének adta.
- Rendelj valamit. Én meg se nézem. - Mit akarsz?
- Mindegy - szólt Ákos. - Egészen mindegy. Akármit.”
Azonban kezdeti ellenszenvük és elfogódottságuk ellenére is kellemesen csalódnak a helyben. Az étel remek, és mindenki ott van, aki a város közéletében számít valamit. Priboczay, a patikus, Fehér tata, Galló ügyész, Gál doktor, Feri, az ifjú gigerli párbajhős, Mályvádi, a számtan-fizika szakos tanár, és Szunyogh, a latintanár. Aki hajdanán nagy tehetségnek indult, csodálatos elme volt, azonban ahogy Sárszegre került, ivásnak adta a fejét, alkoholista lett. És természetesen, nem hiányozhatott közülük Környei, a társaság: a Párducok elnöke. Az asztaltársaság húsz éve alakult a városban, azzal a céllal, hogy népszerűsítse a szeszfogyasztást és a férfibarátságot. Valaha Vajkay is az asztaltársaság alapító tagja volt, de aztán kiöregedett közülük. Környey kedvesen, és boldogan üdvözli a régi barátját, a levéltárost, és kellemesen elbeszélgettek a régi időkről.
Ahogy az étteremből sétálnak hazafelé, mintha nem is húsz éve laknának a városban, megállnak és nézegetik a kirakatokat, rácsodálkoznak az újdonságokra. Otthon Ákos élvezettel tanulmányozza a Magyar Király étlapját, csak az zavarja, hogy nincs elég fény a lakásban. Vajkayék ugyanis spóroltak az égőkkel, másra sokkal többet költöttek, ehhez a takarékossági formához azonban mégis ragaszkodtak. Most becsavarták a körtéket, és szinte újjászületett a lakásuk, barátságossá, otthonossá vált. Ákos élvezettel lapozgatta az étlapot, a számára ismeretlen étkeket kínáló nevek fölött hosszan elmélázott, hogy vajon milyen finomságokat rejthetnek a fantázianevek. Ők otthon ugyanis - szintén takarékossági okok miatt - nem tartottak cselédet, főleg Pacsirta főzött, egyszerű, házias ételeket. „Igaz, hogy az ételek elkészítésében egyéni. Sohasem használ paprikát, borsot, semmiféle fűszert és a zsírt is vékonyan adja.” Hiszen spórolni kell, mert a család vagyona egyre csak apad, és a félretett pénzhez, Pacsirta hozományához nem lehet nyúlni.
Vasárnap a misén feltűnést kelt, hogy Vajkayék helye üresen maradt a templomban, hiszen sohasem szoktak hiányozni. Mivel a szombati ebéd óta szinte alig ettek valamit, siettek az étterembe. Vasárnap lévén azonban, a helyiség tele volt, az előzőleg lefoglalt asztaluknál is ültek. A párducok asztalánál azonban akadt üres hely, és Környey szívélyesen invitálta őket magukhoz. Remek volt az ebédjük, Ákos bográcsgulyást evett, remek zsemlével, majd borjúszegyet, és desszertképpen vaníliás metéltet, amelyről már otthon is ábrándozott, hogy milyen lehet. Az ebédet sajttal és ementálival zárta, sörrel öblítette le, és ettől a számára lucullusi lakomától szinte újjászületett. Felesége is remekül érezte magát, az asztalfőre ültették, az urak udvariasan minden kívánságára odafigyeltek, szórakoztatták. Az asztalnál megjelent a színházigazgató, Arácsy is, aki a házaspárt meghívta a másnapi előadásra. A színházban egy új zenés darabot, A Gésákat játszották óriási sikerrel. Vajkayék elfogadták a meghívást. Remek hangulatban tértek haza. Egész hétfőn az előadásra készültek, az anya új táskát vett, az apa borbélyhoz ment, ahol a friss frizurának köszönhetően szinte őt-hat évet fiatalodott; mikor a tükörbe nézett, alig ismert magára. Az anya gyönyörűen festett a ruhájában, és Ákos is úriasan mutatott ruhájában.
Vajkayék egyébként nem jártak színházba, hiszen Pacsirta nem bírta a színház jellegzetes szagát. „Mihelyt megérezte ezt a szagot, és arcába csapott ez a hőség, és látta előtte-alatta ezt az ismeretlen, nyugtalan tömeget, fejfájást kapott, a tengeribetegséghez hasonló rosszullét, émelygés fogta el. Egy ízben három egymás melletti zártszéket váltottak. Az első felvonás közepén azonban haza kellett menniük. Azóta nem jártak színházba. Leányuk azt mondta, hogy inkább otthon marad, és kézimunkázik.”
A színházban a Párducok színe-java jelen volt. Ákosék remekül szórakoztak, az előadás kiváló volt. Környey is felkeresi őket páholyukban, Vajkaynét a város legfrissebb pletykáival szórakoztatta. Orosz Olga volt a primadonna, és azokon az estéken, amikor ő játszik, Zányi is mindig a színházban volt, akkor is, ha neki nem volt előadása. Ákos a látcsövét hol Zányira, hol Orosz Olgára vetette, nem tudott betelni velük. Vajkay később látogatást tett a kaszinópáholyban, tiszteletét tette a főispánnál is, aki nagyon kedvesen fogadta, és rögtön meghívta magához másnapi ebédre. Íjas Miklós is ott volt a színházban, bár a darab nem tetszett neki, a színészek játékát túlzónak találta, Szolyvait, a komikust különösen bírálta. Az egész darabról azt gondolta, hogy a fővárosi színházban, a fővárosi közönség előtt megbukna, ez csak itt, az unalmas, elmaradt kisvárosban állja meg a helyét. A színészek közül egyedül a Mollyt alakító Lator Margit játékát dicsérte, aki szerinte egy másik színházban is megállná a helyét. Szerelmes volt a színésznőbe, az újságban megjelent versei a pletyka szerint hozzá szóltak. Ákos az előadás alatt Orosz Olgán töprengett.
„A cselekmény a színpadon csak körülötte forgott. Mindenki róla beszélt, mindenki rátekintett. Valóban, micsoda gyönyörű dög, volt, micsoda cudar, istentelen kis macska. Már nem is fiatal. Túl a harmincon, talán már harmincöt is elmúlt. Húsa azonban porhanyó, kéjesen fáradt, mintha a sok idegen ágy, a sok idegen kar megpuhította volna, az arca lágy, mint a banán omló bele, a melle pedig mint két apró szőlőfürt. Valami romlatag báj lakozott benne, a korai hervadás és halál költészete. Úgy szívta a levegőt, mintha sütné a száját, a kis forró szajhaszáját, mintha édességet nyalogatna, pezsgőt szürcsölne.”
Alig énekelt, csak trillázott, rikácsolt, hanyagul, összevissza. De a nézők éppúgy bámulták őt, mint a szereplők. Odaadták volna nekik mindenüket.
„Van-e igazság? Erre a buja, bibliai paráznára, erre a förtelmes perszónára kénköves eső kellene, és virág hullt rá. Mindenki ismeri erkölcstelen életét, piszkos ügyeit, megvásárolható voltát. Tudják, hogy a társadalom szemete, ki arra sem érdemes, hogy beletöröljék a lábukat. Mit törődnek azonban ezzel? Körülrajongják, minden az övé, ő a nagy nő, több mint a szelídség és jóság, szeretik őt, ki semmi szeretetre, semmi tiszteletre sem érdemes, minden szépet, minden fennköltet kigúnyol. Nincs igazság, nincs igazság.”
Ahogy előadás után eljönnek a színházból, Arácsy még bemutatja a primadonnát Ákosnak, majd feleségével még látják, ahogy Orosz Olga a földbirtokos, Kárász Dani hintójába száll be.
Kedden a Magyar Királyban lefoglalt asztaluk üresen marat, Ákos a főispánnál, felesége barátjánál, Záhoczkynénál ebédelt. Az ebéd után a házaspár a városban találkozott, és együtt sétáltak haza. A Széchenyi tér sarkán találkoztak Íjas Miklóssal, az újságszerkesztővel. Ákosék ismerték a fiú családját, régen a két család összejárt. Aztán Miklós apját egy adásvétel miatt feljelentették, egy este rendőrök vitték el. A részletek a nyilvánosság előtt meglehetősen homályosak voltak, a férfi vizsgálati fogságba került, és óvadék ellenében sem helyezték szabadlábra. Az idősebb Íjas csak másfél év múlva szabadult, megtörve külföldre ment, ott halt meg. Felesége már a fogsága alatt meghalt. Miklós bátyja, Jenő honvéd hadnagyként szolgált Sárszegen, és egy reggel holtan találták. Szolgálati pisztolyával agyonlőtte magát, ennyivel tartozott az apja becsületének. Aztán évek múltán az ifjabb Íjas újra megjelent Sárszegen, mint újságíró került vissza szülővárosába. Kicsit még foglalkoztak vele, Füzes Feri azt is megakadályozta, hogy a Casinóba fölvegyék.
Íjas kedélyesen elbeszélgetett az öregekkel, sokat kérdezte őket Pacsirtáról, az anyát elbűvölte a fiatalember udvarias viselkedése.
Szerdán megkapták Pacsirta levelét. Az apa egyedül olvassa el, aztán amikor oda akarja adni feleségének nem találja, így őt csak megnyugtatni tudja, hogy a lányukkal minden rendben van. Ákost azonban felzaklatták Pacsirta sorai. Pacsirta sorai túl rendezettek, túl átgondoltak, minden természetesség hiányzik belőlük. Beszámol a kedves fogadtatásról, arról, hogy a bácsiék hogy megöregedtek, hogy fájt a foga, de rummal borogatták, így jobban lett. Rajta kívül más vendégek is vannak a házban, utána érkeztek a Thurzó lányok Pestről. Hogy a lányok egy szobába lehessenek, ő átadta nekik a saját lakrészét. Ő nem találja a közös hangot ezekkel a lányokkal, ők hozzá képest túl modernek, olyan szecessziósak. A nagyobbik lány, Zelma cigarettázik, és nem visel fűzőt. Majd később megérkezett Olcsvay Feri is, aki Zelma iránt érdeklődik. Majd részletesen beszámol arról, hogyan telnek napjai. Aznap este, amikor a levelet írja, bál van Tarkövön, de neki nem volt kedve elmenni, hiszen nem érezné jól magát a Thurzó lányok társaságában, inkább itthon maradt.
Miután Ákos a levelet elolvasta, Orosz Olga jutott az eszébe. „Ő nem értené meg ezt a levelet. Nem tudná megérteni azt sem, miért fáj úgy minden szava, mintha kést forgatnának szívében, miért oly különös minden észrevétele, az is, hogy kígyóút van a dombon, az is, hogy rododendronok nyílnak a virágágyakban, az is, hogy már hatkor meggyújtják a lámpát, és szüretre készülődnek. Orosz Olga nevetne mindezen, egy rekedt trillával.”
Sárszeg életében a csütörtök különleges napnak számít. Ezen a napon mulatnak a Párducok, vagyis ez a nap a „kanzsúr” napja, ahogy maguk, között nevezik. Ákos már régóta nem vett részt a csütörtöki mulatozásokon, most velük tart. Mikor frissen, fiatalosan belépett a kaszinóba, diadalordítás fogadja. Az évek alatt, mialatt távol volt, semmi sem változott, otthonosan mozgott a falak között, az olvasóteremben - mint mindig Sárcsevics most is a Le Figaro-t olvasta.
Vajkay leült a tarokkasztalhoz. „Ez volt Ákos gyöngéje, ez volt Ákos erőssége: a tarokk. Senki sem játszotta mesteribben, ötletesebben, nagyobb passzióval. Ezenkívül oly tudással rendelkezett, hogy szaktekintélynek tartották, és a kaszinói urak vitás kérdésekben hozzá fordultak, hogy, mint fellebbezhetetlen ítélőszék, döntsön.” Bár csak rövid ideig akart maradni, még a késő éjszaka is a kaszinóban találja. Először vesztett, utána azonban végig nyert, csodálatosan játszott, a legnehezebb játszmákat is megnyerte. Fél tízkor, a vacsora után a terem átalakult, ekkor már a komoly ivók és. komoly játékosok ideje jött el. Előkerültek a cigányok is, eljátszották az urak nótáit, ebbe már Ákos is bekapcsolódott, kedvenc nótáját már az ő vezetésével énekelték, féktelen mulatozás vette kezdetét.
„Sárcsevice egészen elolvasta a Le Figaro-t, az apróhirdetéseket is, az utolsó betűig. Bámulta a mulatókat, csóválta a fejét. Ő semmit sem érzett. Csak azt, hogy kár ennyi időért, ennyi fáradtságért. Micsoda pazarlás is, micsoda nábobi tékozlás, szétszórni azt, amit átéltünk, kiloccsantani a borral együtt a padlóra. Valahol a Szajna partján ennyi jó szándékból, ennyi színből és érzésből építmények emelkednének, könyvek íródnának. Ha elmondanák az urak, mi jár ilyenkor fejükben, abból több könyvet lehetne írni, mint amennyi a sárszegi kaszinó könyvtárában van, melyet senki sem olvas, ő meg Galló ügyész és szegény Olivér, ki, mielőtt a sírba száll, tudni óhajt egyet-mást erről a szörnyű világról.”
Folyik a mulatozás a kártyajáték, és Ákos miután felhajtott egy pohár pálinkát, egyszerre csak köszönés nélkül otthagyta a társaságot és elindult hazafelé. Búcsú nélkül elhagyni az urakat, igen nagy sértés, nem is hagyják annyiban, utánamennek, utánakiabálnak, Környey úri virtusból még utána is lőtt. Ákos azonban nem törődött semmivel, csak ment tovább. Hazafelé egy kocsmaablakban meglátta Cifra Gézát, a fiatalember előtt málnaszörp volt, és cigányzenét hallgatott. Hozzálépett, arra gondolt, hogy ha a szívére hallgatna, most megölné a férfit, dekát semmi nincs nála, amivel ezt megtehetné. Végül, miután pár szót váltottak egymással, elváltak. Egy ház elől cigányzenét hallott, Kárász Dani, akinek az apjával előbb még a kaszinóban volt, Orosz Olgának adott szerenádot. Felesége ébren várta, Ákos nem szokott éjszakára kimaradozni. A délutánt még csak eltöltötte valahogy, Pacsirta egyetlen barátnőjével, a most válófélben lévő Szilkuthy Birivel találkozott, majd, mivel unta magát, évek óta először a zongorához ült. Éjfél után már elképzelni sem tudta, hol lehet a férje. Pár perccel Ákos hazatérte előtt feküdt le. A részeg férfi dühösen nézi a kivilágított szobákat, a rendetlenséget. Majd elemi erővel robban ki belőle az évek óta elfojtott keserűség. Kimondja, amit évek óta még magának sem mert bevallani, hogy ők nem szeretik a lányukat.
„- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk.
- Megörültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.
Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte a hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.
Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá. Ákos azonban nem beszélt.
Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan, s valamit, egy csöppent kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor az ura beszélni kezdett. Ákos így folytatta:
- Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett. Csak és tudom, az én apai szíven tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.
- Miért?
- Miért? - kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. - Azért, mert csúnya.
Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.”
Az asszony, bár számított erre, de soha nem gondolta volna, hogy ilyen kíméletlenül, ilyen durván fognak szembesülni az igazsággal. Önkéntelenül is védeni kezdte a megsértett nőt, a lányát. Ákost azonban már nem lehetett megállítani. Magából kikelve ordított, ha púpos volna, ha sánta volna, ha vak volna, akkor sem lehetne ennél rondább a lányuk.
Az asszony azonban megtalálta azt a hangot, amellyel magához tudja téríteni magából kikelt férjét. Az ura szégyellheti magát, hogy így beszél, és neki kell megvédeni az apja ellenében a saját lányukat. Vajkayné Pacsirta jó tulajdonságait sorolja fel, hogy más szülő büszke lenne, ha ilyen jóravaló gyermeke lenne. Pacsirtának is jobb így velük, hiszen akkor sem lenne boldogabb, ha egy rossz házasságban élne, ne adj' isten verné a férje. És végső érvként, férje szeretete bizonyítékaként, Pacsirta gyerekkorából idéz fel egy emléket, mikor a lány balesetet szenvedett, és Pestről hívattak hozzá orvost, ágya mellett virrasztottak. Végül az ura hagyja meggyőzni és megnyugtatni magát a felsorolt észérvekkel.
Pénteken csak késő délután ébrednek. Ma tér haza Pacsirta. Vajkayné gyorsan kitakarítja az egész házat, nehogy elárulja valami őket. Majd sietnek a vonat elé. Újra találkoznak Cifra Gézával, aki nagyon rosszul néz ki, mint mindig, most is az állandó náthájával küszködik. Összefutnak az éjszakai dáridóból magukhoz tért párducokkal is, akik az állomás éttermében a másnaposságukat sörrel gyógyítják. Környey Ákos szemére veti az éjszakai sörözést, majd elmondja, hogyan mulattak tovább nélküle.
Pacsirta vonata késik, a két öreg egyre idegesebb, Ákos összevissza futkos, hogy valakitől felvilágosítást kapjon, de senki sem tud a vonatról semmit; már a legrosszabbtól tartanak.
Végül óriási késéssel megérkezett az a vonat, mely Pacsirtát hozta haza. Nehézkésen kászálódott le a vonatról, az öregek szinte önkívületben kiáltották a nevét, amikor egy kamasz a szerelvényről kifigurázza őket. A szülőknek az otromba tréfától arcukra fagyott a mosoly, majd úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna. Ákosnak úgy tűnik, mintha egy idegen szállt volna le a vonatról, furcsának találja Pacsirtát Etelka néni köpenyében, sapkájában. Pacsirta nem engedi, hogy kocsit fogadjanak, hiszen takarékoskodni kell, kezében egy kalitkát cipel, benne egy galambbal.
Otthon Pacsirta részletesen kikérdezi a szüleit, hogy telt el az egy hét, sajnálkozik rajtuk, hogy a szörnyű vendéglői koszttal kellett beérniük. Megmutatja a szüleinek a pusztán készült fényképet, amin szinte mindenki szerepel. Ákos szomorúan látja, hogy a szép Thurzó lányok mellett, ebben a vidám társaságban milyen magányos lehetett a lánya.
Miután Pacsirta lefeküdt, úgy érezte, most már mindennel leszámolt. Távol a szülő háztól, szembesülnie kellett vele, hogy bár szeretettel fogadták, és végig kedvesen bántak vele, de bizony Etelka néniéket fárasztotta. A Thurzó lányoknak bármit is csinált, végig az útjában volt. Volt azonban valaki a pusztán, akiről a szüleinek sem beszélt, és a fényképen sem szerepelt, Szabó Jóska, egy háromgyermekes özvegyember. Ő még az első nap beszélgetett vele, aztán kerülte őt. A kislányának egy láncot adott ajándékba, de a kedves gesztus nagyon rosszul sikerült, a Thurzó lányok durván kinevették. Az életében már semmi nem fog változni, ez a kietlen szürkeség vár rá az idők végezetéig. Jövőre is meghívták, de minek menjen el?
„Esztendőre harminchat éves lesz. Tíz év múlva mennyi? És aztán tíz év múlva ismét mennyi: apa most ötvenkilenc, anya ötvenhét. Tíz év, vagy annyi sem talán. Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos Szűz Anyám, mi lesz?”
Végiggondolta imamalomszerűen pergő életét, amelyben semmi sem történik; főzés, nagymosás, takarítás váltja egymást, precíz rendben, nap nap, hét hét, év év után. Zokogni kezdett, és hogy szülei ne hallják sírását, száját a párnára nyomta, ebben már nagy gyakorlatra tett szert az évek során.

 

 

Édes Anna /1926/

Szereplők:

Édes Anna - cselédlány

Vizy Kornél - miniszteri tanácsos, majd államtitkár

Vizy Kornélné /Angéla/ - felesége

Patikárius János - Vizyné bátyjának a fia

Moviszter Miklós - Vizyék háziorvosa, egy házban laknak

Druma Szilárd - fiatal ügyvéd

Ficsor - Anna rokona, a ház házmestere

Ficsorné - a felesége

Tatár Gábor - Vizy kollégája

Stefi - Drumáék cselédje

Etel - Moviszterék cselédje

Elekes Józsi - Józsi Jancsi barátja, egy bankban dolgoznak

Báthory Árpád - kéményseprő, Anna kérője

Katica - Vizyék előző cselédje

Szűcs Antal - rendőrőrmester

Édes István - Anna apja

 

A mű egy abszurd jelenet leírásával kezdődik, amiből megtudjuk, hogy 1919. július 31-én őt órakor a népbiztos menekül az országból.
„Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután - úgy öt óra felé - a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette.
Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy az arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsut is intett egyeseknek.
Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjáról vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly József - meg is találta.
Legalábbis a Krisztinában ezt beszélték.”
Vizy Kornél miniszteri tanácsosnak ez nagyon jó hír, hiszen gyűlölte a vörösöket. A háború alatt tönkrement, a bolsevizmus alatt pedig koplalt. Egyetlen vagyonaként kétszintes háza maradt meg, melynek első emeletét ők lakták, a második emeleten pedig háziorvosa, és egy fiatal ügyvéd, Druma Szilárd lakja. Házát a vörösök kommunizálták, az orvost túsznak vitték, egyszer a feleségét is letartóztatták, mikor egy asztalkendőt rázott ki az erkélyen. Az volt a vád ellene, hogy jeleket adott az ellenforradalmároknak.
A cselekmény 1919. július 31-én, a bolsevista uralom bukása napján kezdődik. Vizyt határtalan örömmel tölti el a vörösök bukásának híre. Szinte vígjátékba illő az a helyzet, ahogy először meglátjuk Vizyt, rongyos ruhában, viseltes cipőben, mint egy csavargó, hogy proletárnak tűnjön, hever az ágyon, miközben a cseléd ímmel-ámmal dolgozik. A csöngetésre még összerezzen, de amikor meglátja, hogy csak Ficsor, a házmester jött, újra olyan lesz, mint régen. A házmester, aki a vörösök ideje alatt sokra vitte, házbizalmi volt, a spionkodó, köpenyegforgató, stréber, mindig az éppen aktuális hatalmat szolgáló ember típusa, most újra a régi hajbókoló szolgává válik.
A betoppanó Vizyné ingerülten kihajítaná ezt a „piszok bolsevistát”, de Ficsor bámulatosan kezeli a helyzetet, egy alázatos kézcsók után, az asszony fülébe súgja a varázsmondatot.
„- Méltóságos asszony - szemét a földre sütötte -, volna egy lány.
- Micsoda?
- Egy cselédlány.
Vizyné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre, mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt nyakéket ígérnek neki.”
Vizy Kornélné gyönge idegzetű, hisztériás jellemű nő. Kislányát, Piroskát első elemis korában veszítette el, s azóta sem tudta kiheverni a gyermek halála miatt érzett fájdalmát. Híve a spiritizmusnak, és szeánszokon beszélget gyermekével. Boldogtalan életének egyetlen soha nem szűnő gondja a cselédkérdés. Most is új lányt keres, mert a jelenlegi szolgálót, Katicát éppen most küldte el.
Ficsor mindent megtesz, hogy a lányt, aki a rokona, megszerezze Vizynének, és már az asszony is mindenáron ragaszkodik, hogy megszerzi magának Édes Annát.
Hosszú várakozás után, augusztus 14-én megjelenik a háznál Anna. Amikor az asszony először meglátja, kis csalódottságot érez, majd egyszerre úgy érzi, hogy ő az a lány, akit évekig keresett.
Vizyné Annánál olyan dolgot tapasztal, amit eddig még senkinél nem látott. Minden munkát szó nélkül elvégez, mint egy jó tündér, olyan, keze nyomán nem marad más, csak rend és tisztaság. Egyetlen furcsa dolgot vesz nála észre, a lány az első napokban szinte alig eszik. Az asszony maga sem akarja elhinni, hogy megtalálta a tökéletes lányt, ezért próbáknak veti alá. Értékeket, pénzt hagy elöl, hogy megbizonyosodjon róla, nem lop. Majd úgy érzi, végre megtalálta a tökéletes cselédet. Minden munkát tökéletesen elvégez, nem szájal az asszonnyal. Vizyék mint valami érdekes és különös tárgyat úgy mutogatják őt a vendégeknek. A környéken is elterjed, hogy milyen tökéletes lányt talált. Az asszonyok irigylik Vizynét, hogy ilyen remek szolgálót talált, egyedül a halálos beteg Moviszter szánja a cselédet, emiatt azonban mindenki bolondnak tartja. Most már egyedül is meri hagyni, programokat csinál, és ekkor jön rá, hogy tulajdonképpen teljesen egyedül van.
A családhoz megérkezik Vizyné testvérének léha fia, Patikárius Jancsi, akit apja azért küldött sógorához, hogy faragjon embert a fiából. Vizy egy bankigazgató ismerőse megígérte, hogy állást ad a fiúnak. Október elején Vizyéket meghívja Patikárius Ferenc Egerbe, szüretre.
Jancsi úrfi kihasználja távollétüket, elcsábítja a lányt. Barátjának, Elekesnek ujjongva meséli hódítását. Anna szerelemre gyúl a fiú iránt, de Jancsi csak játszik vele, csak a szenvedélyét éli ki rajta. Miután a család hazatér, Jancsi többet nem törődik a lánnyal, rá se néz, undorodik tőle. Anna terhes lesz, Jancsi ráveszi, hogy az általa adott gyógyszerrel hajtsa el a magzatot. Anna beveszi a gyógyszert, és beteg lesz tőle. Végül is az úrfi elköltözik Vizyéktől, majd külföldre megy.
Anna megismerkedik egy tisztességes férfivel, Báthory Árpáddal, a kéményseprővel, aki náluk dolgozott. Megkéri a lány kezét, a többi cseléd is rábeszéli, Anna végül igent mond, és fölmond az asszonyának. Vizyné ezt teljesen lehetetlennek érzi, beteg lesz és hisztériás jelenet közben lebeszéli a házasságról Annát. Anna végül is marad, visszautasítja a kéményseprőt, aki pár hét múlva megnősül.
Közben - a farsang idejére - hazatér Jancsi, este mulatságot rendez barátainak, majd ahogy jött, észrevétlenül távozik.
A méltóságos urat államtitkárrá nevezik ki, és ez alkalomból fényes estélyt rendeznek. Etelt és Stefit hívják át felszolgálni, a csodálatos szobalányt nem is engedi asszonya a vendégek közé. Miután a vendégek távoznak, Anna az egyetlen, aki nem bír nyugovóra térni. Az asszony egyszer csak arra ébred, hogy Anna az ágya szélén ül. Vad dulakodás közben Anna leszúrja az asszonyt, majd a férfit is megöli.
„Ekkor két tenyerét arcára tapasztva, eliszonyodott magától. Úgy félt, hogy szíve jéggé dermedt. Kapkodva szedte rongyait, összekötötte a batyut. Ki innen, menekülni hamar, el innen. A ház a muri után még aludt. A padlásra is futhatott volna, vagy talán a pincébe, elbújni a mángorló mögé. De attól tartott, hogy a lépcsőházban valaki leselkedik rá. Batyuját ledobta.”
Délelőttig gubbaszt a lakásban, végül a rendőrök törik rá az ajtót. Senki nem érti a tettét, nem próbált menekülni, nem vett el semmit. Börtönbe zárják, a tárgyaláson is hiába faggatják, nem mond semmit. A tanúk közül egyedül Moviszter doktor védi. Ridegen bántak vele ezt vallja. Nevetségesnek, szánalmasnak, korlátolt embernek tartják doktort, amikor védi az öntudatlan, szerencsétlen lányt.
Annát végül tizenöt évi fegyházra ítélik. Lassan az emberek is elfelejtik, végül már senki sem emlékszik rá.
Kosztolányi így kommentálta az Édes Annát: „Egyik támadóm szememre lobbantja, hogy az Édes Anna című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet, 'nem mertem levonni a szociális következtetéseket'. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincs szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van, és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás, és a legnagyobb erény a lényegbeható, figyelmes tisztaszívűség, mert többet, gyökeresebbet úgysem tehetünk itt a földön.”