DŰNE - 4.
Frank Herbert
DŰNE ISTEN-CSÁSZÁRA

(Tartalom)

 

 

Részlet Hadi Benotto beszédéből, melyben a Dar-es-Balat-i felfedezéseket jelentette be Rakis bolygóján:

Nem csak az az öröm jutott nekem osztályrészül, hogy ma reggel bejelenthetem önöknek e rendkívüli raktár felfedezését amely többek közt roppant gazdag, riduli kristálypapírra írt kéziratgyűjteményt is tartalmaz, de azt is büszkén közölhetem, hogy érveink is vannak felfedezéseink eredetisége mellett, s elmondhatom önöknek, miért gondoljuk, hogy II. Leto, az Istencsászár eredeti feljegyzéseire bukkantunk.
Először is, hadd emlékeztessem önöket arra a történelmi kincsre, amelyet mindenki az Ellopott Feljegyzések néven ismer, ezekre a megbecsült és antik iratokra, amelyek az évszázadok során olyan hasznosnak bizonyultak abban, hogy megérthessünk őseinket. Mint azt mindnyájan tudják, az Ellopott Feljegyzéseket az Űrliga fejtette meg – a Liga Kulcs módszerét alkalmazták az újonnan felfedezett iratok fordításánál. Senki sem vitatja a Liga Kulcs ősi mivoltát – ezzel, és csak ezzel lehet a feljegyzéseket megfejteni.
Másodszor: ezek a feljegyzések egy valóban régi típusú ixi diktatel segítségével készültek. Az Ellopott Feljegyzések semmi kételyt nem hagynak afelől, hogy II. Leto valóban ezen a módon rögzítette történelmi megfigyeléseit.
Harmadszor és hisszük, hogy ez horderejében felér magával a tényleges felfedezéssel ott van maga a raktár. E feljegyzések tárolója minden kétséget kizáróan egy ixi relikvia, egy olyan primitív, mégis lenyűgöző konstrukció, amely bizonnyal új megvilágításba helyezi majd a „Szétszóródás” néven ismert történelmi korszakot. Mint azt várni lehetett, a raktár láthatatlan volt. Sokkal mélyebbre temették, mint azt a mítoszok és a Szóbeli Történelem sugallták. Sugárzást bocsátott ki és sugárzást nyelt el, hogy hasonuljon természetes környezetéhez. Ez a mechanikus álcázás önmagában még nem ad okot meglepetésre. Ami mérnökeinket igazán megdöbbentette, az a valóban durva és primitív mechanikai megoldás volt, amivel ezt megvalósították.
Látom, önök között is vannak, akiket ez ugyanolyan izgalommal tölt el, mint bennünket. Hisszük, hogy az első Ixi Glóbuszra tekintünk, a tértelenre, amiből az összes hasonló eszköz kifejlődött. Vagy ha nem is a legelső, de szerintünk egyike az elsőknek, tehát ugyanazokat az alapelveket testesíti meg.
Hadd elégítsem ki nyilvánvaló kíváncsiságukat azzal, hogy megígérem önöknek, hamarosan látni fogják a raktárt. Mindössze azt kérjük önöktől, hogy ne zajongjanak bent, mert mérnökeink és specialistáink jelen pillanatban is dolgoznak a rejtélyek felderítésén.
Ezzel eljutottam a negyedik pontig, ami bízvást lehet felfedezéseink megkoronázása. Érzésekkel nem is lehet leírni azt a további leletet, amit most felfedek önök előtt, nevezetesen azokat a szóbeli feljegyzéseket, amelyeket a címzés szerint II Leto készített atyja, Paul Muad'Dib hangján. Mivel a Bene Gesserit Archívumokban vannak hitelesített felvételek az Istencsászártól, odaküldtünk egy mintát a saját felfedezésünkből, amely ősi mikrobuborékos rendszerrel készült. Azzal a kéréssel fordultunk a Nővérekhez, hogy végezzék el az összehasonlító próbát. Nemigen van kétségünk afelől, hogy a feljegyzések hitelesnek bizonyulnak majd.
Most pedig, kérem szenteljék figyelmüket azoknak a lefordított szövegkivonatoknak, melyeket belépésükkor kaptak Hadd ragadjam meg ezt az alkalmat, hogy elnézésüket kérjem az iratok súlya miatt. Hallottam, hogy egyesek viccelődtek is ezen. Praktikus okból, a gazdaságosság okán esett választásunk a hagyományos papírra Az eredeti feljegyzések oly apró írásjelekkel íródtak, hogy jelentősen fel kellett nagyítani őket elolvasás előtt. Ami azt illeti, egyetlen eredeti riduli kristályoldal tartalmának kinyomtatásához több mint negyven olyan hagyományos lap szükséges, mint amit most a kezükben tartanak.
Ha nem lenne kivetítő, persze. Most kivetítjük önöknek az egyik eredeti oldal részletet a baloldali ernyőre Ez az első kötet első oldala. A fordítás a jobboldali ernyőn látható. Hadd hívjam fel figyelmüket a belső bizonyítékra, a szavak költőiségére csakúgy, mint a fordításból kibontakozó jelentésre. A stílus azonosítható, szilárd személyiséget sugall. Azt hisszük, csakis olyasvalaki írhatta, akinek közvetlen tapasztalatai vannak őseink emlékeiről, aki azon dolgozott, hogy olyan formában közölje előző életek tapasztalatait, amit a kevésbe zseniálisak is megérthetnek.
Most pedig tekintsük a tényleges jelentéstartalmat. A hivatkozások kivétel nélkül megfelelnek azoknak az utalásoknak, amit a történelem nyújt erről az emberről, aki hitünk szerint az egyetlen, efféle beszámoló megírására képes személy lehetett.
De van még egy meglepetésünk az önök számára. Vettem a bátorságot, és meghívtam ide az ismert költőt, Rebeth Vreebet, hogy legyen itt velünk ma este, és olvasson fel nekünk egy rövid részletet az első oldal fordításából. Azt vettük észre, hogy még fordításban is ezek a szavak gyökeresen más hatást keltenek fennhangon kiejtve.
Hölgyeim és uraim, kérem, fogadják szeretettel Rebeth Vreebet.

 

Rebeth Vreeb felolvasásából:

Biztosítlak benneteket, hogy én a sors könyve vagyok.
A kérdések nekem ellenségeim. Mert az én kérdéseim, mint a bombák. A válaszok úgy robbannak széjjel, akár egy megriasztott madárcsapat, és elhomályosítják kikerülhetetlen emlékeim egét. És egy válasz sem, egyetlenegy sem elégséges.
Miféle prizmák villannak, amikor belépek múltam rettentő birodalmába? Skatulyába zárt tűzkő-morzsa vagyok. A skatulya pörög és rázkódik. Rejtélyek viharában hánykolódom. És midőn a skatulya feltárul, úgy térek vissza ebbe a létbe, mint idegen egy elmaradott tájra.
Lassan (mondom, lassan) újra megtanulom a nevem.
De ettől még nem ismerem magam!
Ez a személy az én nevemmel, ez a Leto, aki a második ezen a néven, más hangokat is talál elméjében, más neveket és más helyeket. Ó, ígérem nektek (mint ahogy nekem is megígérték), hogy csak egyetlen névre hallgatok. Ha azt mondjátok, „Leto”, én felelek. A tűrés teszi ezt, a tűrés, és még valami:
Én tartom kezemben a szálakat!
Mindegyik nálam van. Hadd képzeljek csak el egy témát mondjuk... férfiak, kik kard által haltak és már itt is van mind, az összes kép érintetlenül, minden nyögés, minden eltorzult arc.
Az anyaság örömei, gondolom, és enyémek a szülőágyak. Számtalan gyermeki mosoly és az új nemzedék édes gügyögése. Az első botladozó lépések és az előhozott ifjak első győzelmei: ebben én mind osztozom. Egymás hegyén-hátán tülekednek elő, míg végül nem látok mást, csak egyformaságot és ismétlődést.
Tarts mindent érintetlenül intem magamat.
Ki tagadhatná e tapasztalatok értékét, annak a tudásnak a hasznát, amelyen keresztül az új pillanatokat szemlélem?
Ó, de hisz ez a múlt.
Nem értitek?
Ez csak a múlt!

- - -

Ma reggel egy Jurtában születtem meg, a legelő szélén, egy olyan bolygón, amely már nem létezik. Holnap valaki másként, valahol máshol fogok megszületni Még nem választottam. De ma reggel ó, ez az élet! Amikor szemem megtanult élesen látni, kitekintettem a letaposott fűre ömlő napfénybe, és életerős embereket láttam, akik életük kedves teendőit végezték.
Hová... ó, hová tűnt ez az életerő?
– Az Ellopott Feljegyzések

A z észak felé futó három ember csaknem fél mérföldnyi hosszan széthúzódó sorban haladt a holdárnyas Tiltott Erdőben. A sorban utolsóként futó alig száz méterrel járt az üldöző D-farkasok előtt. Hallatszott az állatok mohón ziháló kaffogása – mindig így tettek, ha zsákmányt láttak.
Az Első Hold csaknem a fejük fölött járt, így meglehetősen világos volt az erdőben, és bár Arrakis magasabb részein loholtak, még mindig érzett a nyári nappal melege. A Sareer Utolsó Sivataga felől érkező éjjeli fuvallat gyantaillatot és a lábuk alatti nedves föld szagát hozta. Néha a Sareer mögötti Kynes-tengerről fújó szél keresztezte a futók útját, enyhe hal- és sóillatával.
A sors különös fintora, hogy az utolsó futót Ulotnak hívták, ami fremen nyelven „Kedves Lemaradozó”-t jelent. Ulot alacsony termetű volt, és hízásra is hajlamos, ami egy plusz diéta terhét jelentette számára a kemény felkészülésben, ami ezt a vállalkozást megelőzte. Arca még így, kétségbeesett rohanásukhoz fogva is kerek maradt, hatalmas barna szemei pedig sebezhetően emlékeztettek a túltengő húsra.
Ulot jól tudta, hogy nem fogja sokkal tovább bírni. Nehezen, zihálva lélegzett. Néha meg-megbotlott. De nem kiáltott társaiért. Tudta, úgysem segítenének. Mindnyájan ugyanazt az esküt tették – tudták, nincs semmiféle segítségük az ősi erényeken és a fremen hűségen kívül. Ez még most is igaz volt, pedig lassanként minden, ami valaha fremen volt, múzeumi kinccsé vált a Múzeumi Fremenektől tanult gépies mondókákká.
A fremen hűség volt az, ami miatt Ulot csendben maradt, bár tudta, hogy közeledik a végzete. Szép kifejezése volt ez az ősi erényeknek, de eléggé szánalmas is, ha a futóknak csak könyvbéli, vagy a Szóbeli Történelem legendáiból származó ismereteik vannak a szép tulajdonságokról, amelyeket utánoztak.
A D-farkasok felzárkóztak Ulot mögé. Roppant, szürke testük az embermagasságot is elérte. Mohóságukban ugráltak és vinnyogtak, felszegett fejjel, éles tekintettel méregették holdsütötte zsákmányukat.
Ulot bal lába beleakadt valami gyökérbe – kis híján elesett. Ez újult erőt adott neki. Hirtelen kilőtt, és legalább egy farkas-hossznyi előnyt szerzett üldözői előtt. A karjában lüktetett a vér. Zajosan, nyitott szájjal kapkodta a levegőt.
A D-farkasok változatlan tempóban haladtak. Ezüst árnyakként villantak meg itt-ott az erdő hangos, zöld illatai közt. Tudták, hogy győztek. Ismerős érzés.
Ulot megint megbotlott. Egy facsemetébe kapaszkodva nyerte vissza egyensúlyát, és lihegve rohant tovább. Lábai remegve tiltakoztak a parancs ellen. Nem maradt ereje egy újabb kirohanásra.
Az egyik D-farkas, egy hatalmas szuka, kitört Ulot bal oldala felé, aztán elébe ugrott. Roppant tépőfogak szakítottak a futó vállába. Ulot megingott, de nem esett el. Vér édeskés szaga terjengett az erdő illatai fölött. Egy kisebb nőstény a jobb csípőjét kapta el, erre az áldozat már ordítva rogyott össze. A falka rávetette magát; Ulot kiáltozott, majd hirtelen véglegességgel hallgatott el.
A D-farkasok nem álltak meg enni; folytatták a hajszát. Orruk a talajt és a levegőt szimatolta – érezték a két másik futó meleg nyomát.
A sorban a következő futót Kwutegnek hívták. Ez régi és megbecsült név volt Arrakison, még a Dűne-időkből. Egyik őse Tabr sziecsben szolgált, mint a Halálciszternák Mestere, ám ez már három évezrednyire süllyedt bele egy olyan múltba, amiben sokan már nem is hittek. Kwuteg a karcsú, magas test nyújtott lépteivel futott mintha éppen ilyen próbatételre tervezték volna. Hosszú, fekete haja ott csapkodott határozott vonású arca mellett. Társaihoz hasonlóan ő is sűrűkötésű gyapjúból készült, fekete futóruhát viselt. Jól kirajzolódott izmos feneke, inas combja, és légzésének mély, állandó ritmusa. Csak a saját mércéjéhez mérten lassú tempó árulta el, hogy megsérült a jobb térde, miközben az Istencsászár sareeri Citadella-erődjét övező mesterséges szakadékokon kelt át.
Kwuteg hallotta Ulot kiáltásait, a hirtelen beálló, súlyos csendet, aztán a D-farkasok újra felhangzó üldöző vakkantásait. Igyekezett nem elképzelni, hogyan szaggatják szét egy újabb társát Leto szörnyeteg őrei, de a fantáziája legyőzte őt. Magában megátkozta a zsarnokot, de nem vesztegetett szuszt arra, hogy hangosan is kimondja. Még van esélye, hogy elérje az Idaho folyó menedékét. Kwuteg tudta, hogy a többiek még Siona is mit gondolnak róla. Mindig is konzervatívnak tartották. Már gyerekként is a legkritikusabb pillanatokra tartogatta energiáját, fösvény módjára porciózva ki erőtartalékait.
Sérült térde dacára gyorsított. Tudta, hogy a folyó már közel van. Sebe a tompa sajgásból már állandó, fájdalmas izzásba ment át, amely egész lábát és oldalát kínzó lángokba borította. Ismerte kitartásának, tűrőképességének határait. Azt is tudta, hogy Sionának már majdnem a víznél kell lennie. Mint a leggyorsabb futó mindőjük közül, a lány vitte a lezárt csomagot, benne mindazzal, amit a Sareer erődjéből loptak el. Kwuteg futás közben a csomagra összpontosította gondolatait.
Mentsd meg, Siona! Pusztítsd el vele őt!
A D-farkasok kiéhezett morgása csak ekkor hatolt el Kwuteg tudatáig. Túl közel voltak. Már tudta, hogy nem menekülhet.
De Sionának meg kell menekülnie!
Megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy az egyik farkas mellé akar kerülni. Kwuteg átlátta a támadási tervet. Amikor a farkas ugrott, ugrott ő is. Most, hogy egy fa került közé és az üldöző falka közé, lebukott az ugró támadó mögé, két kézzel megragadta az egyik hátsó lábát, aztán ugyanazzal a mozdulattal cséphadarószerűen csapkodni kezdett az állat testével, szétcsapva a többieket. A farkas nem volt olyan nehéz, mint gondolta; szinte jól is esett neki az új mozgásforma. Vadul forgatta élő cséphadaróját. Két farkas bezúzott koponyával terült el. De nem tudta magát minden oldalról fedezni. Egy izmos hím hátbakapta, a fának csapta. Kwuteg elvesztette élő fegyverét.
– Gyerünk! – rikkantotta.
A falka összezárult körülötte, és Kwuteg a fogai közé kapta az izmos hím nyakát. Végső kétségbeesésének minden erejével harapott. Farkasvér fröccsent az arcára, és elvakította. Kwuteg csak úgy vakon arrébb vetődött, és megfogott egy másik farkast. A falka egy része kaffogó, kavargó csürhévé hullott szét, némelyek a saját sebesültjeikre támadtak. De a csapat derékhada tántoríthatatlanul folytatta a hajszát. Mindkét oldalról agyarak téptek Kwuteg nyakába.
Siona is hallotta Ulot kiáltásait, aztán a jellegzetes csendet, amit a falka vakkantásai követtek, ahogy a farkasok folytatták az üldözést. Úgy érezte, menten szétrobban a lelkében szétáradó haragtól. Ulotot elemzőképessége miatt vették be a vállalkozásba, azért, mert képes volt pusztán egy-két részből meglátni az egészet. Ulot volt az, aki elővette felszereléséből az elmaradhatatlan nagyítót, és megvizsgálta a két furcsa kötetet, amit a Citadella tervrajzai mellett találtak.
– Azt hiszem, titkosírással írták – mondta. És Radi... szegény Radi, aki elsőként halt meg a csapatból... Radi azt mondta:
– Nem engedhetünk meg magunknak semmiféle többletsúlyt. Dobd el. – De Ulot ellenkezett:
– Jelentéktelen dolgokat nem védenek így le. – Kwuteg Radi pártjára állt.
– A Citadella terveiért jöttünk, és megszereztük. Ezek az iratok meg túl nehezek. De Siona Ulot mellett volt.
– Majd én viszem.
Ez elvágta a további vitát.
Szegény Ulot.
Mindnyájan tudták, hogy ő a legrosszabb futó a csapatban. Ulot sok dologban lassú volt, elméje tisztaságát viszont nem lehetett tagadni.
Megbízható.
Megbízható volt.
Siona úrrá lett haragján, és energiáját gyorsításra használta. Fák maradtak el mellette a holdfényben. Belépett a futás időtlen ürességébe, ahol nincs más, csak saját mozdulatai, saját teste, ami azt teszi, amire felkészítették.
A férfiak szerint gyönyörű volt, amikor futott. Ezt Siona maga is tudta. Hosszú, sötét haját szorosan összefogta, hogy ne lobogjon a rohanás szelében. Ostobának nevezte Kwuteget, amikor a fiú nem volt hajlandó ugyanígy tenni.
Hol van Kwuteg?
Az ő haja nem olyan volt, mint Kwutegé. Olyan mély barna, amit gyakran összetévesztenek a feketével, de igazából nem fekete – egyáltalán nem olyan, mint Kwutegé.
A gének szeszélyes játéka folytán a lány vonásai hűen másolták egy rég halott ősét – finoman ovális arc, dús ajkak, állandó tudatos készenlét az apró orr felett ragyogó szemekben. Testét nyurgává és izmossá tette a sok évi futás, de ez mit sem csökkentett azon a szexuális vonzerőn, amit a környezetében élő férfiak felé sugárzott.
Hol van Kwuteg?
A farkasfalka elnémult, és ez riasztó jel. Ugyanígy volt akkor is, mielőtt leteperték Radit. És ugyanígy akkor is, amikor elkapták Setuse-t.
Magában egyre azt mondogatta, hogy ez a csend mást is jelenthet. Kwuteg is csendes volt... és erős. Sérülése láthatólag nem túlságosan hátráltatta.
Siona kezdődő fájdalmat érzett a mellkasában, annak a fájdalmas zihálásnak az előfutárát, amit oly jól megismert az edzések hosszú kilométerein. Az izzadság egyre csak ömlött róla a vékony, fekete futóruha alatt. A csomag, melynek értékes tartalmát légmentes borítás védte a folyó vizétől, amin majd át kell kelnie, ott volt magasan a hátára erősítve A lány a Citadella-tervekre gondolt.
Vajon hol rejtegeti Leto a fűszerkészletét?
Valahol ott kell lennie a Citadellában. Másként nem lehet. A terveken kell lennie valami utalásnak, jelnek. A melanzs-fűszer, amire a Bene Gesserit, a Liga és mindenki más áhítozott... olyan díj, ami megér ennyi kockázatot.
És azok a titkos iratok. Kwutegnek egyvalamiben igaza volt. A riduli kristálypapír nagyon nehéz. De a lányt éppúgy izgatta, mint Ulotot. Valami fontos dolog rejtőzik azokban a titkosírással rótt sorokban.
Mögötte az erdőben újra felhangzott a farkasok mohó vadászkiáltása.
Fuss, Kwuteg! Fuss!
Ekkor elöl, a fák között megpillantotta azt a széles, megtisztított sávot, ami az Idaho folyót szegélyezte. A tisztáson túl a hold fénye ezüstösen csillant meg a vízen.
Rohanj, Kwuteg!
Azt kívánta, bár adna valamilyen hangot a fiú; bármilyen hangot. Már csak ketten voltak a tizenegyből, akik elkezdték a nagy futást. Kilencen fizettek az életükkel ezért a kalandért: Radi, Aline, Ulot, Setuse, Inineg, Onemao, Hutye, Memar és Oala.
Siona számba vette a nevüket, és mindegyikkel elküldött egy-egy néma imát a régi istenekhez nem a zsarnok Letóhoz. Főleg Shai-Huludhoz fohászkodott.
Shai-Huludhoz imádkozom, aki a homokban lakik.
Hirtelen végeszakadt az erdőnek, és már a folyó menti, lekaszált síkon szaladt. A keskeny partsávon túl ott hívogatta a víz. A part ezüstösen csillogott az olajosan fekete folyam előtt.
Hangos kiáltás harsant az erdőből, és a lány kis híján elesett. Felismerte Kwuteg hangját a farkasok vad kaffogása fölött. Kwuteg neki kiáltott, bár nem mondta a nevét. A félreérthetetlen kiáltás egyetlen szó volt csupán, de ez felért több mondattal is az élet és halál üzenete volt.
Menj!
A falka hangja rettentő, vad csaholásba csapott, de Kwuteg hangja többé nem hallatszott. A lány már tudta, mire használja Kwuteg élete utolsó energiáit.
Feltartja őket, hogy én megmeneküljek.
Kwuteg kiáltásának engedelmeskedve a folyó széléhez rohant, és egy fejessel a hullámokba vetette magát. A víz fagyos sokként érte a futás láza után. Egy pillanatra meg is dermedtek az izmai; küszködve próbált úszni, lélegezni. Az értékes rakomány a felszínen libegve ütődött néha-néha a tarkójának.
Az Idaho folyó ezen a részen nem volt széles, alig ötven méter. Szelíden kanyargott a homokos partok, gyökerek, buja nádasok és füvek közt, ahol a víz nem volt hajlandó tartani azt az egyenes irányt, amit Leto mérnökei kijelöltek számára. Siona erőt merített a tudatból, hogy a D-farkasokat kondicionálták: a folyónál meg kell állniuk. Területük határait pontosan kijelölték; ezen az oldalon a folyó vonala, a másik oldalon pedig a sivatag fala. Az utolsó néhány métert mégis a víz alatt tette meg, és egy alámosott partrész árnyékában bukkant a felszínre, hogy megforduljon és visszanézzen.
A falka tehetetlen dühvel toporgott a partsávon, kivéve egyiküket, mely egészen a vízig merészkedett. A lába majdnem a folyóba ért. Siona hallotta, ahogy felnyüszít.
A lány tudta, hogy a farkas látja őt. Efelől semmi kétsége nem volt. A D-farkasokat rendkívül éles látásukról ismerték mindenütt. Leto erdei őreinek ősei között voltak a Látókutyák, belőlük tenyésztette ki a zsarnok a farkasokat éppen az éles látás miatt. Siona arra gondolt: nem fordulhat-e elő egyszer, hogy a farkasok úrrá lesznek kondicionálásukon, ők szemre vadásznak. Ha az a farkas a parton belemegy a vízbe, az összes megy utána. Siona visszatartotta a lélegzetét. Érezte, hogy szinte húzza le a kimerültség. Majdnem harminc kilométert jöttek idáig, félúttól a D-farkasokkal a sarkukban.
A farkas a folyóparton újfent felvonyított, aztán visszaugrott társai közé. Mintha valami láthatatlan jelre tennék, egyszerre megfordultak, és visszasompolyogtak az erdőbe.
Siona tudta, hová tartanak. A D-farkasok mindent megehettek, amit a Tiltott Erdőben leterítettek. Ezt mindenki tudta. Ezért járták a farkasok az erdőt – a Sareert vigyázták.
Ezért megfizetsz, Leto suttogta a lány. Halk hangja alig ütött el a folyó csendes susogásától a sás között. Megfizetsz Ulotért, Kwutegért és a többiekért. Megfizetsz.
Óvatosan előrelökte magát, és vitette magát a sodrással, amíg egy keskeny, lapos partot nem talált. Lassan, fáradságtól elnehezült tagokkal mászott ki a vízből, aztán megnézte, hogy csomagja szárazon maradt-e. A zár sértetlen volt. Egy pillanatig a batyut bámulta a holdsugárnál, aztán tekintetét a folyón túli erdő zöld falára vetette.
Megfizettük az árát. Tíz hű barátot.
Nedvesség csillant a szemében, de mivel maradt benne valami az ősi fremenekből, alig-alig könnyezett. Az út a folyón át, keresztül az erdőn, amíg a farkasok az északi határok mentén cirkáltak, aztán át a Sareer Utolsó Sivatagán, a Citadella sáncain mindez már álomszerű alakot kezdett ölteni a fejében... még a menekülés is a farkasok elől; számítottak rá, hisz' bizonyos volt, hogy az őrfalka útjába áll a behatolóknak, várni fogja őket... az egész csak álom. Már csak a múlt.
Megmenekültem.
Újra a hátára vette a lezárt csomagot, és megerősítette a vállán.
Áttörtem a védelmeden, Leto.
Aztán eszébe jutottak a titkosított iratok. Bizonyossággal érezte, hogy rejtőzik valami olyasmi a titkos sorok közt, ami megnyitja előtte a bosszú kapuját.
Elpusztítalak, Leto!
Nem elpusztítunk, nem. Siona nem ilyen volt. Ő maga akarta végrehajtani.
Megfordult, és a lekaszált partsávon túli gyümölcsösök felé indult. Menet közben egyre ismételgette esküjét, aztán fennhangon utána mondta azt a régi fremen formulát, ami a teljes nevét tartalmazta:
– Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides átkoz meg téged, Leto. Mindenért meg fogsz fizetni!

 

A Dar-es-Balatban talált iratok Hadi Benotto-féle fordításából:

II. Leto Atreidesként születtem, több, mint háromezer szabványévvel ezelőtt attól az időtől számítva, amikor ezek a sorok kinyomtatódnak. Apám Paul Muad'Dib volt. Anyám pedig az ő fremen házastársa, Chani. Apai nagyanyám Jessica, a Bene Gesserit nemesítési program terméke, mely tervet azért kezdték el, hogy olyan férfit állítsanak elő, aki osztozhat a Nővérek Tisztelendő Anyáinak erőiben. Anyai nagyapám Liet-Kynes volt, a planetológus, aki megszervezte Arrakis ökológiai átalakítását. Apai nagyapám az Atreides volt, az Atreus Ház leszármazottja, akinek családfája egyenesen visszavezethető a görög eredethez.
De elég ezekből a leszármazásokból!
Apai nagyapám úgy halt meg, mint sok más igaz görög: halálos ellenségét, az öreg Vladimir Harkonnen bárót próbálta elpusztítani. Most mindketten kényelmetlenül nyugszanak ősi emlékeimben. Még apám sem elégedett. Én megtettem, amit ő félt megtenni, és árnyának most osztoznia kell a következményekben.
Az Arany Ösvény megköveteli ezt. Hogy mi az Arany Ösvény? Az emberiség fennmaradása, nem több és nem kevesebb ennél. Mi, akik előre látjuk a dolgokat, mi ismerjük emberi jövőnk buktatóit, ez mindig a mi felelősségünk volt.
A túlélés.

Az, hogy ti hogyan vélekedtek erről kicsinyes aggodalmaitok és örömeitek, fájdalmaitok és boldogságotok minket alig-alig foglalkoztat. Az apámban megvolt ez az erő. És bennem még erősebben megvan. Időnként be tudunk nézni az Idő fátyla mögé.
Arrakis bolygója, ahonnan multigalaktikus Birodalmamat igazgatom, már nem olyan, mint akkor, amikor Dűneként ismerték. Akkoriban az egész bolygó sivatag volt. Ennek ma már csak kis maradványa létezik, az én Sareerem. Már nem portyázik szabadon az óriás homokféreg sem, aki a melanzs fűszert termeli. A fűszer! A Dűnét csak az tette jelentőssé, hogy forrása a fűszernek... az egyetlen forrása. Milyen különleges anyag ez. Egyetlen laboratóriumban sem sikerült még előállítani. És ez a legértékesebb anyag, amire az emberiség valaha is rábukkant.
Ha nem lenne melanzs, ami bekapcsolja a Liga Navigátorainak lineáris jövőbelátását, az emberek csak csigalassúsággal tudnának közlekedni az űrben. Ha nem lenne melanzs, a Bene Gesserit nem tudna Igazlátókat vagy Tisztelendő Anyákat nevelni. A melanzs öregedésgátló hatása nélkül az emberek a régi mérték szerint élnének legfeljebb csak száz évig. Fűszer ma már csak a Liga és a Bene Gesserit raktáraiban van, néhány kisebb adag a Nagy Házak maradékainál... és persze az én roppant készletem, amelyre mindnyájan áhítoznak. Mennyire szeretnének lerohanni engem! De nem mernek. Tudják, hogy elpusztítanám a fűszert, mielőtt legyőznének.
Nem. Alázattal közelítenek, és szépen kérik tőlem a melanzsot. Én pedig kegyesen kiadom nekik, mint jutalmat, vagy visszatartom, ha büntetni akarok. Mennyire gyűlölik ezt!
Ez a hatalmam, mondogatom nekik. Az ajándékom.
Ezzel teremtem meg a Békét. Most már több, mint háromezer esztendeje részesülnek Leto Békéjében. Olyan kierőszakolt nyugalom ez, amelyet az emberiség csak kurta pillanatokra ismert felemelkedésem előtt. Ha elfelejtettétek volna, tanuljátok meg még egyszer Leto Békéjét ezekből a feljegyzésekből.
Ezt az írást sáfárkodásom első évében kezdtem el, átalakulásom első fájdalmai közepette, amikor még jobbára ember voltam, ránézésre is.
A homoki pisztráng bőr, amelyet elfogadtam (s amit apám visszautasított), sokszoros, többszörözött erőt adott, valamint gyakorlatilag teljes védelmet bármilyen hagyományos támadás és az öregedés ellen; ez a bőr még egy felismerhetően emberi testet fedett: két láb, két kéz, emberi arc a homoki pisztráng gyűrött redői között.
Ó, az az arc! Még mindig megvan az egyetlen darab emberi bor, ami még fedetlenül áll az univerzummal szemben. Húsom többi részét már befedték azok az apró mélyhomoki rovarok, melyekből egyszer roppant homokférgek válhatnak.
Ahogy majd válnak is... majd egyszer.
Gyakran gondolok végső metamorfózisomra, a halálnak eme képmására. Tudom, hogyan kell bekövetkeznie, de nem ismerem sem a pontos idejét, sem a többi játékost. Ez az egyetlen dolog, amit nem tudhatok. Én csak azt tudom, hogy az Arany Ösvény folytatódik vagy véget ér. Mivel ezeket a szavakat íratom, az Arany Ösvény folytatódik, és legalább ez elégedettséggel tölt el.
Már nem érzem a homoki pisztráng csápokat, amint a testemen tapogatóznak, és testem vizét placentális edényeikbe gyűjtik. Most már gyakorlatilag egy testté forrtunk, ők a bőröm, én pedig az akarat, ami az egészet mozgatja... legalábbis általában.
Most, amikor ezt leírom, az EGÉSZ már meglehetősen nagy méretet jelent. Én most az vagyok, amit leginkább élő-féregnek lehetne nevezni. Testem mintegy hét méter hosszú, és több mint két méter átmérőjű, javarészt szelvényezett. Atreides-arcom embermagasságban ül az egyik végén, karom és kezem (még mindig felismerhetően emberi) pedig ott van alatta. Hogy hol a lábam? Nos, javarészt elcsökevényesedett. Csak haszontalan függelékek, hátra vándoroltak a testemen. Teljes testem körülbelül öt régi tonnát nyom. Ezeket a dolgokat azért sorolom fel, mert tudom, hogy egyszer történelmi érdeklődésre tartanak majd számot.
Hogy hogyan vonszolom ezt a roppant súlyt? Főleg ixi gyártmányú Királyi Kocsimon. Megdöbbentetek? Az emberek kivétel nélkül még nálamnál is jobban gyűlölik és félik az ixieket. Jobb az a gonosz, akit ismerünk. Ki tudja, mi mindent találnak fel és gyártanak az ixiek? Ki tudja?
Én biztos nem. Legalábbis nem teljesen.
De bizonyos rokonszenvvel viseltetek az ixiek iránt. Oly erősen hisznek technológiájukban, tudományukban, gépezeteikben. Mert hisszük (a tartalom nem számít), hogy megértjük egymást, az ixiek és én. Ők gépeket készítenek nekem, és azt hiszik, hogy ezzel elnyerik hálámat. Ezeket a szavakat is ixi gép nyomtatta, diktatelnek hívják. Ha egy meghatározott módon sugárzom ki a gondolataimat, akkor a diktatel aktiválódik. Elég csak ezen a módon gondolkoznom, és a szavaim máris megjelennek, mindössze egy molekula vastagságú riduli kristálypapírra nyomva. Néha kevésbé tartós anyagra is készíttetek másolatokat. Két ilyet lopott el tőlem Siona.
Hát nem fantasztikus ez az én Sionám? Ahogy lassan megértitek, miért olyan fontos a számomra, akkor azt is megkérdezhetitek, hogy tényleg hagytam volna-e meghalni őt az erdőben? Efelől ne legyen kétségetek. A halál rendkívül személyes dolog. Ritkán avatkozom bele. Ha pedig valakit próbára kell tenni, mint Sionát, akkor soha. Bármikor hagytam volna meghalni. Végül is, a saját mértékem szerint nagyon rövid idő alatt kinevelhettem volna egy új jelöltet.
De ő mégis lenyűgöz. Figyeltem ott az erdőben. Figyeltem ixi műszereimen keresztül, és azon gondolkodtam, miért is nem számítottam erre a vállalkozásra. De hát Siona... Siona. Ezért nem tettem semmit, hogy a farkasokat megállítsam. Hibát követtem volna el, ha megteszem. A D-farkasok csupán célom meghosszabbításai, célom pedig az, hogy a valaha létezett legnagyobb ragadozó legyek.

II. Leto Feljegyzései

 

A következő rövid párbeszédet egy „Welbeck-töredék” nevű kéziratos forrás hitelesíti. Valószínű szerzője Siona Atreides. A beszélők: maga Siona és az apja, Moneo, aki (minden történeti forrás szerint) II. Leto háznagya és legfőbb segédje volt. A beszélgetés még Siona tizenéves korára datálódik, amikor apja meglátogatta őt a Halszólító Iskola-béli szobájában, Onn Ünnepi Városában, a most már Rakis néven ismert bolygó fő népességközpontjában. A kéziratazonosító papírok szerint Moneo azért látogatta meg a lányát, hogy titokban figyelmeztesse: az életével játszik.

SIONA: Hogyan maradtál életben oly sokáig mellette, apám? Megöli azokat, akik a közelében vannak. Mindenki tudja ezt.
MONEO: Nem! Rosszul tudod. Ő nem öl meg senkit.
SIONA: Nem kell hazudnod róla.
MONEO: Őszintén mondtam, ő nem öl meg senkit.
SIONA: Akkor mivel magyarázod a már ismert haláleseteket?
MONEO: A Féreg az, aki öl. A Féreg az Isten. Leto az Isten kebelén él, de ő nem öl meg senkit.
SIONA: Akkor te hogyan maradtál életben?
MONEO: Én felismerem a férget. Látom az arcán és a mozdulataiból. Tudom, mikor közelít Shai-Hulud.
SIONA: Ő nem Shai-Hulud!
MONEO: A fremen időkben még így hívták a Férget.
SIONA: Olvastam róla. De ő nem a Sivatag Istene.
MONEO: Hallgass, ostoba lány! Te semmit sem tudsz ezekről a dolgokról.
SIONA: De azt tudom, hogy gyáva vagy.
MONEO: Milyen keveset tudsz. Te sosem álltál ott, ahol én álltam, és nem láttad a szemében, a keze mozdulatában.
SIONA: Mit teszel, ha a Féreg közelít?
MONEO: Elmegyek.
SIONA: Bölcs cselekedet. Kilenc Duncan Idahót ölt meg, amikről biztosan tudunk.
MONEO: Mondom, hogy nem öl meg senkit!
SIONA: Ugyan, mi a különbség? Leto vagy Féreg, most már egyek a testben.
MONEO: De különálló lények Leto, a Császár, és a féreg, aki Isten.
SIONA: Őrült vagy!
MONEO: Meglehet. De szolgálom az Istent.

- - -

A valaha élt leglelkesebb ember-figyelő vagyok. Figyelem őket magamban és odakint. A múlt és a jelen furcsa rébuszokban keveredhet össze bennem. És ahogy az átalakulás a testemben folytatódik, csodálatos dolgok történnek az érzékeimmel. Mintha mindent közvetlen közelről tapasztalnék. Rendkívül éles a látásom és a hallásom, ezenkívül különlegesen kifinomult a szaglóérzékem. Már hárommilliomodos koncentrációban is érzékelem és azonosítom a feromonokat. Tudom. Kipróbáltam. Az én érzékeim előtt nem sok minden maradhat rejtve. Szerintem megrémülnétek, ha tudnátok, mi mindent árulnak el nekem csak a szagok. A feromonjaitok megmondják, mit csináltok éppen, vagy mire készültök. Hát még a gesztusok, a testtartás! Egyszer egy fél napig figyeltem egy öregembert, aki egy padon üldögélt Arrakeenben. Stilgarnak, a Naibnak volt ötödik generációs leszármazottja, és még csak nem is tudott erről. Tanulmányoztam a nyaka hajlatát, a bőrredőket az álla alatt, ráncos ajkait, az orrcimpája körüli nedvességet, a pórusokat a füle mögött, a szürke hajpamacsokat, amelyek antik cirkoruhájának csuklyája alól kandikáltak ki. Egy pillanatra sem vette észre, hogy figyelik. Hah! Stilgar egy-két másodpercen belül rájött volna. De ez az öregember csak várt valakire, aki sosem jött el. Végül fölkelt és eltotyogott. Nagyon elmerevítette a sok ülés. Tudtam, hogy soha többé nem látom őt hús-véralakban. Nagyon közel volt a halálhoz, és vize egészen biztosan kárbaveszett. De ez már úgysem számított.
– Az Ellopott Feljegyzések

L eto ezt a helyet tartotta a legérdekesebbnek az egész univerzumban, ezt a helyet, ahol jelenlegi Duncan Idahójának érkezését várta. Emberi mérték szerint gigantikus volt ez a hely, a Citadella bonyolult katakombarendszerének központi terme. Harminc méter magas, húsz méter széles kamrák ágaztak ki küllőszerűen a középpontból, ahol Leto tartózkodott. Kocsija a terem közepén foglalt helyet egy kupolás, kerek, négyszáz méter átmérőjű, és legmagasabb pontján száz méter magas kamrában.
Megnyugtatták ezek a dimenziók.
Kora délután volt a Citadellában, a kamrában mégis csak néhány véletlenszerűen lebegő, szuszpenzor-felfüggesztésű, mély-narancsra tompított parázsgömb adott világosságot. A fény nem hatolt be messzire a járatokba, de Leto emlékei segítségével mégis mindennek a helyét pontosan fel tudta idézni; a vizet, a csontokat, ősei és azon Atreidesek porait, akik itt éltek és haltak a Dűne-idő óta. Mind itt voltak... plusz még néhány konténer melanzs, azt az illúziót keltendő, hogy ez minden készlete, ha esetleg ilyesmire kerülne a sor.
Leto tudta, miért jön a Duncan. Idaho megtudta, hogy a Tleilax újabb Duncant készít, egy másik gholát az Istencsászár igényeinek megfelelően. Ez a Duncan félt, hogy csaknem hatvan évi szolgálat után félreállítják. Mindig valami ilyesmivel kezdődött a baj a Duncanekkel. Egy Liga-követ már előzőleg figyelmeztette Letót, hogy az ixiek lézerpuskával látták el ezt a Duncant.
Leto felkacagott. A Liga mindig is rendkívül érzékeny volt mindenre, ami soványka fűszerforrásukat fenyegette. Megrémítette őket a gondolat, hogy Leto az utolsó összekötő láncszem a homokférgekkel, akik annakidején létrehozták az eredeti melanzs-készleteket.
Ha én elhalok a víztől, nem lesz több fűszer soha többé.
Ettől félt a Liga. Történész-könyvelőik pedig biztosították őket afelől, hogy Leto ül az univerzum legnagyobb melanzs-tartalékán. Ez a tudat már-már megbízható szövetségessé tette a Ligát.
Várakozás közben Leto a Bene Gesserit-örökségként rámaradt kéz- és ujjgyakorlatokat végezte. A kezek voltak a büszkeségei. A homoki pisztráng bőr szürke membránja alatt a hosszú ujjperceket és a szembefordítható hüvelykujjat nagyjából úgy lehetett használni, mint a rendes emberi kezet. A jórészt hasznavehetetlen függelékeket, amik valaha a lábai voltak, inkább nyűgnek érezte, semmint szégyennek. Tudott kúszni, és meglepő sebességgel tudta gördíteni, taszítani testét, de néha ráesett ezekre a függelékekre, és ilyenkor fájdalmat érzett.
Miért késlekedik a Duncan?
Leto elképzelte, amint a ghola tépelődik, és kibámul az ablakon a Sareer változékony látképére. A levegő csak úgy zsongott ma a melegtől. Mielőtt leereszkedett a kriptába, Leto délibábot látott délnyugat felé. A forróság-tükör rezgő képet vetített a homok fölé: egy csapat Múzeumi Fremen baktatott el egy Kiállítási Sziecs előtt a turisták szórakoztatására.
A kriptában hűvös volt állandóan, és homály. A kiágazó küllő-járatok szelíd lejtéssel tartottak fölfelé vagy lefelé, hogy a Királyi Kocsi kényelmesen közlekedhessen rajtuk. Némelyik alagút ál-falak mögül húzódott kilométereken keresztül, ezeket a járatokat Leto maga készítette ixi szerszámokkal – összekötő alagutak és titkos átjárók.
Amint a közeledő kihallgatásra gondolt, valami ideges bizsergés támadt fel Letóban. Érdekesnek találta ezt az érzést, és már megtanulta élvezni. Tudta, hogy bizonyos ésszerű mértékig megkedvelte a jelenlegi Duncant. Még tartogatott magában némi reményt arra, hogy a ghola túléli a meghallgatást. Néha ilyesmi is előfordult. Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy a Duncan halálos fenyegetéssel áll elő, bár ez sem volt teljességgel lehetetlen. Leto már próbálta ezt elmagyarázni az egyik korábbi Duncannek... éppen itt, ebben a teremben.
– Furcsának fogod találni, hogy én, az én hatalmammal véletlenről és szerencséről beszélek – mondta akkor Leto.
A Duncan dühös volt.
– Te nem hagysz semmit a véletlenre! Ismerlek!
– Micsoda naivitás! A véletlen az univerzum természete.
– Szó sincs itt véletlenről, csak ármányokról! És ezeknek te vagy a szerzője!
– Kitűnő, Duncan! Az ármánykodás a legteljesebb öröm. A cselszövések révén csiszolhatjuk kreativitásunkat.
– Te már nem is vagy ember! – Ó, hogy dühöngött a Duncan.
Letót irritálta ez a vád, mintha homokszem ment volna a szemébe. Tagadhatatlan elszántsággal ragaszkodott valamikori ember-lényének maradványaihoz, mégis, bosszankodásnál jobban már nem tudott feldühödni.
– Az életed egyre sablonosabb – mondta erre Leto.
Erre a Duncan egy kis bombát varázsolt elő uniformis-köpenyének redői közül. Micsoda meglepetés!
Leto imádta a meglepetéseket, még a durvábbakat is.
Végre valami, amit nem jósoltam meg előre! És ezt a Duncannak is elmondta, aki furcsa határozatlansággal álldogált most, hogy kifejezetten felszólították a döntésre.
– Ez el tudna pusztítani téged – mondta a Duncan.
– Sajnálom, Duncan. Csak egy pár apró sebet ejthetne rajtam, de semmi több.
– De hisz' azt mondtad, ezt nem láttad előre! – csapott magasra a Duncan hangja.
– Duncan, Duncan, a teljes jövőbelátás számomra maga lenne a halál. És a halál kimondhatatlanul unalmas.
Az utolsó pillanatban a Duncan még megpróbálta félredobni a bombát, de a robbanóanyag instabillá vált, és túl korán robbant fel. A Duncan meghalt. Ó, persze a Tleilax mindig tartogatott egy másikat axolotl-tartályaiban.
Az egyik lebegő parázsgömb Leto feje fölött pislogni kezdett. Izgalom kerítette hatalmába. Ez Moneo jele! A hűséges Moneo figyelmezteti Istencsászárát, hogy a Duncan lefelé tart a kriptába.
A terem északnyugati íve mentén, a két járat közé ágyazott személyszállító lift ajtaja feltárult. A Duncan lépett ki belőle. Távolról kicsiny figurának látszott csupán, Leto szeme mégis minden apró részletet jól látott rajta, az egyenruha könyökének gyűrődését, ami mutatta, hogy a Duncan sokáig könyökölt valahol, állat a tenyerére támasztva. Igen, még ott van a keze nyoma az arcán. A Duncant megelőzte a szaga: adrenalinszintje jelezte, hogy készenlétben áll.
Leto néma maradt, és a részleteket figyelte, míg a Duncan közeledett. A ghola hosszú szolgálata ellenére még mindig fiatalos ruganyossággal lépkedett. Ezt egy egészen minimális fűszer-bevitelnek köszönhette. A régi Atreides-egyenruhát viselte: feketét, arany sólyommal a bal mellkason. Érdekes nyilatkozat ez, miszerint: „Én a régi Atreideseket szolgálom!” Haja még mindig a régi karakul-fekete, magas pofacsontú arcának vonásai kőszerűen merevek.
A Tleilax jó munkát végez a gholáival, gondolta Leto.
A Duncan sötétbarna rostokból szőtt vékony irattáskával jött: azzal, amit már oly sok éve hordott magával. A táskában általában iratok voltak, amelyekkel jelentéseit támasztotta alá, de ma valami nagyobb, súlyosabb tárgytól dudorodott.
Az ixi lézerpisztoly.
Idaho menet közben végig Leto arcára koncentrált. Ez az arc megmaradt félreismerhetetlenül Atreidesnek: keskeny vonások, és a hihetetlenül kék szem, melynek pillantása mintha fizikailag is a testbe hatolna. Az arc mélyen a homoki pisztráng bőr csuklyájába ágyazódott, ami ezt Idaho jól tudta védőreflex-mozdulattal hirtelen előre tud esni: nem a szem pislog, hanem az egész arc. A bőre rózsaszínen világított a szürke keretben. Nehéz volt elhessegetni a gondolatot, hogy Leto arca valamiképpen obszcén: egy darab emberi rész idegen húsba zárva.
Mindössze hatlépésnyi távolságban megállva a Királyi Kocsitól. Idaho meg sem próbálta leplezni dühös elszántságát. Még azon sem gondolkodott, vajon Leto tud-e a pisztolyról. Ez a Birodalom túl messzire került a régi Atreides-erkölcsiségtől. Személytelen úthengerré vált, ami eltapossa az útjába kerülő ártatlanokat. Ennek véget kell vetni!
– Azért jöttem, hogy Sionáról és más ügyekről beszéljek veled – mondta Idaho. Úgy helyezte a táskát, hogy könnyen elő tudja rántani belőle a pisztolyt.
– Jól van. – Leto hangja maga volt a tömény unottság.
– Siona menekült meg egyedül, de még most is több lázadóból álló bázisa van.
– Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom?
– Ismerem veszélyes elnézőségedet a lázadókkal szemben! Csak azt nem tudom, mi volt a csomagban, amit a lány ellopott.
– Ó, hát erről van szó. Megszerezte a Citadella teljes tervrajzát.
Egy pillanatra Idaho megint Leto testőrségének vezetője volt, akit mélyen megráz a biztonság ilyen veszedelmes megingása.
– És hagytad, hogy kijusson vele?
– Nem. Te hagytad.
Idaho visszarettent a további vádaskodástól. Lassan megint kezdett felülkerekedni benne az újonnan felszínre tört bérgyilkos.
– Mást nem vitt el? – kérdezte Idaho.
– Ott volt még két kötet, a feljegyzéseim másolata, a rajzok mellett. Ezeket a másolatokat is ellopta.
Idaho Leto rezzenéstelen arcát tanulmányozta.
– Mi van azokban a feljegyzésekben? Néha naplónak nevezed, néha történelmi munkának.
– Egy kicsit ez, egy kicsit az. Akár tankönyvnek is lehetne nevezni.
– Okozhat valami gondot neked, hogy a lány elvitte őket?
Leto megengedett magának egy szelíd mosolyt, amit Idaho nemleges válaszként értelmezett. Aztán futó feszültség hullámzott át Leto testén, amikor Idaho a vékony irattartóba nyúlt. A fegyvert fogja előszedni, vagy a jelentéseket? Bár teste belső magja jól ellenállt a hőnek, Leto tudta, hogy húsa helyenként sebezhető egy lézerpisztoly számára, főleg az arca.
Idaho egy jelentést húzott elő a mappából, s még mielőtt olvasni kezdte volna, Leto már tisztán látta a jelzéseket. Idaho válaszokat keres, nem információt szolgáltat. Igazolást akar találni a tetthez, amire már elhatározta magát.
– Alia Kultusz nyomára bukkantunk a Giedi Prime-on – mondta.
Leto szó nélkül hallgatta végig, amíg Idaho beszámolt a részletekről. Milyen unalmas. Hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Apja régen halott húgának tömjénezői manapság már csak időnkénti mulatság-számba mentek. A Duncanek azonban törvényszerűen mindig rejtett, földalatti fenyegetést láttak az ilyen mozgalmakban.
Idaho a felolvasás végére ért. Tagadhatatlan, hogy az ügynökei alapos munkát végeztek. Unalmasan alaposat.
– Ez nem más, mint Ízisz újjáéledése – mondta Leto. – Papjaim és papnőim majd kapnak valami játékszert, hogy elnyomják a kultuszt és híveit.
Idaho megrázta a fejét, mintha egy belső hangnak válaszolna.
– A Bene Gesserit tud erről a kultuszról – közölte. Ez már érdekelte Letót.
– A Nővérek sosem bocsátották meg nekem, hogy kivettem a kezükből a nemesítési programot – mondta.
– Ennek semmi köze a tenyésztéshez.
Leto leplezte szolid derültségét. A Duncanek mindig olyan érzékenyek voltak, ha a tenyésztés került szóba; bár némelyik néha tudott uralkodni magán.
– Értem – mondta. – Nos, a Bene Gesserit őrült, nem is kicsit, de az őrület a meglepetések kaotikus tárházát jelenti. Bizonyos meglepetések nagyon értékesek lehetnek.
– Én ebben nem látok semmi értékeset.
– Gondolod, hogy a Nővérek állnak a kultusz mögött? – kérdezte Leto.
– Igen.
– Magyarázd meg.
– Volt egy szent helyük, ők a „Kriszkés Ereklyetartójának” nevezték.
– És?
– Főpapnőjük a „Jessica Fényének Őrizője” nevet viselte. Mond ez neked valamit?
– Hát ez csodálatos! – Leto ezúttal nem rejtegette derültségét.
– Mi ebben a csodálatos?
– Egy istennőbe olvasztják össze a nagyanyámat a nagynénémmel.
Idaho lassan, értetlenül csóválni kezdte a fejét.
Leto engedélyezett magának egy kis belső szünetet, épp csak egy szempillantásnyit. A benne élő nagyanya nem különösebben törődött ezzel a Giedi Prime kultusszal. Letónak el kellett kerítenie Jessica emlékeit és egyéniségét.
– Szerinted mi lehet a célja ennek a kultusznak? – kérdezte Leto.
– Ez nyilvánvaló. Egy konkurens vallás létrehozása, ami aláássa a hatalmadat.
– Ez túl egyszerű. A Bene Gesserit sok minden, csak nem együgyűek gyülekezete. – Idaho várta a magyarázatot.
– Több fűszert akarnak! – közölte Leto. – Több Tisztelendő Anyát.
– Addig akarnak bosszantani, míg le nem fizeted őket, hogy békén maradjanak?
– Csalódtam benned, Duncan.
Idaho csak felpillantott Letóra, aki valami sóhaj-félét produkált, pedig ez a bonyolult gesztus jelenlegi formájában már egyáltalán nem volt magától értetődő. A Duncanek általában eszesebbek voltak; Leto feltételezte, hogy ennek most csak a merénylet gondolata tompítja el az agyát.
– A Giedi Prime-ot választották székhelyükül – folytatta Leto. – Mi ennek a jelentősége?
– Valaha a Harkonnenek erőssége volt, de ez már ősi történelem.
– A nővéred ott halt még, a Harkonnenek egyik áldozataként. Nyilvánvaló, hogy a Harkonnenek és a Giedi Prime összekapcsolódnak a fejedben. Miért nem mondtad ezt korábban?
– Nem gondoltam, hogy fontos.
Leto ajka feszes vonallá keskenyedett. A nővére emlegetése felkavarta a Duncant. Az eszével tudta, hogy ő csak egy az újra feltámasztott testek sorában, amiket a Tleilax axolotl-tartályaiban készítettek az eredeti sejtekből. De nem tudott szabadulni újjáéledt emlékeitől. Tudta, hogy az Atreidesek mentették meg a Harkonnenek uralma alól.
És lehetek akármi, gondolta Leto, mégis, még mindig Atreides vagyok.
– Mire gondolsz? – kérdezte Idaho. Leto úgy döntött; most ordításra van szükség. Jó hangosra sikerítette:
– A Harkonnenek nagy fűszerhalmozók voltak!
Idaho egy teljes lépést hőkölt hátra. Leto csendesebben folytatta:
– A Giedi Prime-on van egy felfedezetlen fűszerraktár. A Nővérek a vallásos trükk álcája alatt próbálták kideríteni a helyét.
Idaho zavarba jött. Most, hogy hallotta, a válasz teljesen nyilvánvalónak tűnt.
Én pedig nem jöttem rá, gondolta.
Leto dörgedelme visszazökkentette a Királyi Testőrség Parancsnokának szerepébe. Idaho ismerte az Impérium gazdaságát, a végletekig leegyszerűsítve: semmilyen kamat nem engedélyezett, mindent csak azonnali készpénz ellenében. Az egyetlen pénzérmeféleségen Leto, az Istencsászár kámzsás arcképe volt. De mindez a fűszerre alapult, arra az anyagra, melynek értéke, bármilyen magas máris, egyre emelkedik Egy teljes bolygó ára belefért egy ember kézipoggyászába.
Tartsd kézben a pénzverést és a bíróságokat. A többi hadd legyen a csőcseléké gondolta Leto. Ezt az öreg Jacob Broom mondogatta, és Leto ilyenkor hallotta, hogy az öreg magában kuncog. A dolgok egyáltalán nem változtak, Jacob.
Idaho nagy levegőt vett.
– Haladéktalanul értesíteni kellene a Hit Hivatalt.
Leto nem szólt semmit.
Idaho ezt bátorításnak vette, hogy folytassa beszámolóját, de a Császár csak figyelme töredékét szentelte neki. Mintha csak egy ellenőrző áramkör rögzítette volna Idaho szavait és tetteit, s csupán időnként nőtt volna az aktivitása egy belső megállapítás erejéig:
És most szóba fogja hozni a Tleilaxot.
Veszélyes terep ez neked, Duncan.
De ez új ösvényt nyitott Leto gondolatmenetében.
A fortélyos Tleilax egyre gyártja az én Duncanjeimet az eredeti sejtekből. A vallás által tiltott dolgot tesznek, és ezt mindketten tudjuk. Én nem engedélyezem az emberi gének mesterséges manipulációját. De a Tleilax rájött, milyen nagyra értékelem a Duncaneket, testőrségem parancsnokaiként. Nem hinném, hogy akár csak gyanítanák is a dolog szórakoztató oldalát. Szórakoztat, hogy van egy folyó, ami Idaho nevét viseli, pedig ott valaha egy hegy állt. Az a hegy nincs többé. Leromboltuk, hogy anyagot nyerjünk belőle a falakhoz, amik az én Sareeremet védik.
Persze, a Tleilax tudja, hogy időnként visszakeresztezem a Duncaneket a saját programomba. A Duncanek a korcs életerőt testesítik meg... és még ennél is többet. Minden tűznek megvan a maga kioltója.
Az volt a szándékom, hogy ezt a mostanit Sionával keresztezem, de lehet, hogy erre már nem lesz lehetőség.
Hah! Azt mondja, hogy szerinte „le kéne csapnom” a Tleilaxra. Miért nem kérdezi meg egyenesen? „Le akarsz cserélni?”
Nagy a kísértés, hogy megmondjam neki.
Idaho ismét a táskába nyúlt. Leto belső figyelme előtt egyetlen momentum sem maradt észrevétlen.
A lézer jön, vagy csak újabb jelentések? Újabb jelentések.
A Duncan továbbra is nagyon óvatos. Nem csak arról akar megbizonyosodni, hogy nem ismerem a szándékait, de arra is további bizonyítékokat keres, hogy méltatlan vagyok hűségére. Nagyon hosszan tétovázik. Mindig ezt csinálja. Épp elégszer megmondtam már neki: nem vagyok hajlandó arra használni a jövőbelátó képességemet, hogy megjósoljam azt a pillanatot, amikor elhagyom ezt az ősi alakot. De ő kételkedik. Mindig is kétkedő volt.
Ez a tágas terem elnyeli a hangját, és ha nem lennének olyanok az érzékeim, amilyenek, ez a nyirkosság talán el tudná leplezni félelmének kémiai jeleit. Csak éberségből hallgatom, amit mond. Milyen unalmas alak lett ez a Duncan. Újra elmondja a történetet, Siona lázadásának történetét. Kétségtelenül személyes intésnek veszi Siona múltkori megmenekülését.
„Ez nem közönséges lázadás”, mondja.
Ugyanott vagyunk! Ostoba. Minden lázadás egyformán közönséges, határtalanul unalmas. Többé-kevésbé ugyanazt a sablont követik. Mozgatóerejük az adrenalin-függőség, céljuk pedig a személyes hatalom megszerzése. Minden lázadó fiók-arisztokrata. Ezért tudom olyan könnyen megtéríteni őket.
Miért nem hallgatnak rám igazán a Duncanek, amikor ezt próbálom nekik megmagyarázni? Épp ezzel a Duncannal volt egy vitám. Az egyik első összeütközésünk volt, éppen itt, a kriptákban.
„A kormányzás művészete megköveteli, hogy sose engedjük át a kezdeményezést radikális elemeknek” mondta.
Milyen pedáns. Radikálisok minden nemzedékben akadnak, és ez ellen nem szabad tenni. Ő pedig ezt érti a „kezdeményezés átengedése” alatt. Szét akarja zúzni, el akarja nyomni őket, irányítani akar, elébük vágni, ő az élő bizonyítéka annak, hogy alig van különbség a rendőri és a katonai észjárás között.
Én azt mondtam neki: „A radikálisoktól csak akkor kell félni, ha megpróbáljuk elnyomni őket. Demonstrálni kell, hogy fel akarjuk használni mindannak a javát, amit felkínálnak.”
„Veszélyesek. Veszélyesek!” Azt hiszi, az ismételgetéstől igazabbak a szavai.
Lassan, lépésről lépésre vezetem be a módszerembe, és ő még úgy is néz ki, mint aki figyel.
„Ez a gyengéjük, Duncan. A radikálisok mindig túl egyszerű fogalmakban látják a világot feketének és fehérnek, jónak és rossznak, mi-nek és ők-nek. Ha összetett dolgokra próbálják ezt ráhúzni, akkor megnyitják az utat a káosz előtt. A kormányzás művészete, ahogy te nevezed, nem más, mint a káosz feletti ellenőrzés.
„Senki sem tud elbánni minden meglepetéssel.”
„Meglepetés? Ki beszélt itt meglepetésről? A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak. Példának okáért elsöpri a rendet, és megerősíti a szélsőséges erőket.”
„Hát nem éppen ezen fáradoznak a radikálisok? Hát nem éppen felforgatni akarják a dolgokat, hogy ők ragadhassák magukhoz az irányítást?”
„Csak hiszik, hogy ezt csinálják. Valójában új szélsőségeseket teremtenek, új radikálisokat, akik aztán folytatják az egészet elölről.”
„És mi van akkor, ha egy radikális átlátja az összetett problémákat, és így fordul ellened?”
„Akkor az nem radikális, hanem rivális a vezető helyért folytatott versenyben.”
„De akkor mit teszel?”
„Magam mellé állítom vagy megölöm. Ez minden hatalmi harc alapja, a dagonya szintjén.”
„Igen, de mi van a messiásokkal?”
„Mint amilyen az apám?”
A Duncannek nincs ínyére ez a kérdés. Tudja, hogy valamilyen különös úton-módon én magam az apám is vagyok. Tudja, hogy képes vagyok apám hangján, az ő személyével beszélni, hogy az emlékeim pontosak, torzítatlanok és romolhatatlanok.
Kelletlenül mondja: „Hát... ha ragaszkodsz hozzá.”
„Duncan, én magam mindnyájuk vagyok, én igazán tudom. Sosem létezett valóban önzetlen lázadó, csak képmutató tudatosan vagy öntudatlanul képmutató, egyre megy.”
Ez némi felbolydulást okoz őseim emlékeiben. Egyesek sosem adták fel azt a hitüket, hogy ők, és csak ők tartják kezükben a kulcsot az emberiség összes problémájához. Nos, ebben a dologban hasonlítanak rám. Rokonszenvezek velük még akkor is, miközben azt mondom nekik, hogy ennek a kudarc a legjobb demonstrációja.
De kénytelen vagyok elzárni őket. Nincs értelme annak, hogy rajtuk létezzek. Most már alig többek, mint csípős emlékeztetők... mint ez a Duncan, aki most itt áll előttem a lézerpisztolyával...
Nagy istenek! Meglepett szunyókálás közben. Ott van a kezében a lézerpisztoly, és egyenesen az arcomra céloz vele.
– Te, Duncan? Hát te is elárultál?
Te is fiam, Brutus?
Leto minden idegszálával éberen figyelt. Érezte, hogy teste megrándul. A féreghúsnak megvolt a maga saját akarata.
Idaho köntörfalazott.
– Mondd meg nekem, Leto, hányszor kell megfizetnem a hűség árát?
Leto átlátta a burkolt kérdést: „Hány volt már belőlem?” A Duncanek mindig szerették volna tudni ezt. Mindegyik Duncan megkérdezte, és egyik sem elégedett meg a válasszal. Kételkedtek benne.
Leto legszomorúbb Muad'Dib hangján kérdezte:
– Hát nem vagy büszke arra, hogy elismerlek, Duncan? Még sosem gondoltál arra, hogy benned van az oka annak, hogy állandó társamul választottalak annyi évszázadon keresztül?
– Ostobának tartasz.
– Duncan!
Egy mérges Muad'Dib hang mindig megtette a magáét, ha ráncba kellett szedni Idahót. Annak ellenére, hogy Idaho tudta: Letónál jobban egy Bene Gesserit sem használja a Hangot, előre látható volt, hogy erre az egyre reagál. A lézerpisztoly megremegett a kezében.
Ez elég volt. Leto egyetlen gördüléssel lent termett a kocsiról. Idaho még sosem látta így leszállni róla, és nem is sejtette, hogy ez megtörténhet. A Császár számára csak két jelentős momentum létezett a valós fenyegetés, amit a féreg-test megérzett, és ennek a testnek a szabadon eresztése. A többi szinte automatikusan ment, és sebessége még Letót is mindahányszor meglepte. A lézerpisztolyra koncentrált. Csúnyán meg tudná sebezni, bár kevesen ismerték az élő-féreg test hőállóságát.
Leto gördültében ellökte Idahót, és a fegyver eltérült irányából lövés közben. Az egyik hasznavehetetlen függelékből, ami valaha Leto lába volt, hirtelen erős inger érkezett. Egy pillanatig nem volt más, csak a fájdalom. De a féreg-test szabadon cselekedett, és a reflexek vad csapkodást indítottak be. Leto csontropogást hallott. A lézerpisztoly messzire repült a kripta padlóján Idaho görcsösen megránduló kezéből.
Miután legördült Idahóról, a Császár felkészült az újabb támadásra, de már nem volt rá szükség. A sérült láb-csökevény tovább küldözgette a fájdalom-jelzéseket. Leto érezte, hogy a vége leégett. A homoki pisztráng bőr már összezárta a sebet: a fájdalom kellemetlen lüktetéssé tompult.
Idaho megmozdult. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy halálosan megsebesült. Teste szemmel láthatóan összetört. Nyilvánvaló volt fájdalma, amikor lélegezni próbált, mégis kinyitotta a szemét és Letóra nézett.
Milyen szívósak ezek a halandó rögeszmék! gondolta Leto.
– Siona – lehelte Idaho.
És Leto látta, hogy eltávozik belőle az élet.
Érdekes, gondolta Leto. Lehetséges lenne, hogy ez a Duncan és Siona... Nem! Duncan mindig őszinte és acsargó ellenszenvet tanúsított Siona ostobasága iránt.
Leto visszamászott a Királyi Kocsira. Hát ez nem sokon múlott. Nem kétséges, hogy a Duncan az agyra célzott. Leto mindig is tudatában volt, hogy keze és lába sebezhető, de azt senkinek sem árulta el, hogy az, ami valaha az agya volt, már nincs közvetlen kapcsolatban az arcával. Még csak nem is emberi dimenziójú agy volt már, hanem csomós halmazok tömegeként hálózta be egész testét. Ezt nem árulta el senkinek, csak a feljegyzéseinek.

- - -

Ó, azok a tájak, amiket láttam! És azok az emberek! A fremenek messzi vándorlásai, és mind a többi. Még valahol a Terra mítoszaiban is. Ó, azok a csillagászatból és intrikából vett leckék, azok a vándorlások, a kusza megfutamodások, az éjszakákon át tartó láb- és tüdőfájdító rohanások azokon a kozmikus morzsákon, ahol múlandó dolgainkat védelmeztük. Én mondom nektek: igazi csodák vagyunk, és emlékeim efelől nem hagynak semmi kétséget.
– Az Ellopott Feljegyzések

A z apró asztal mellett dolgozó nő túl nagy volt a keskeny székre, amin kuporgott. Kint reggel volt, de a mélyen Onn városa alatt rejtőző ablaktalan szobát csak egy magasan a sarokba függesztett parázsgömb világította meg. Meleg sárgára állították, mégsem tudta eloszlatni a szoba szürke iroda-jellegét. A falakat és a mennyezetet egyforma, derékszögű, tompaszürke fémlapok borították.
A szobában egyetlen más bútordarab árválkodott csupán: egy keskeny ágy vékony szalmazsákkal, jellegtelen szürke pokróccal letakarva. Nyilvánvaló volt, hogy egyik bútordarabot sem a mostani lakóra méretezték.
A nő egyrészes sötétkék pizsamát viselt, ami megfeszült széles vállain, miközben az asztal fölé görnyedt. A parázsgömb világa rövidre nyírt szőke hajra esett, s a női arc jobb oldalára, kihangsúlyozva az állkapocs szögletes tömbjét. A száj némán morzsolta a szavakat, miközben a vastag ujjak nagy figyelemmel nyomkodták az asztalon fekvő keskeny kis billentyűzetet. A nő azzal a tisztelettel kezelte a gépet, ami a félelemben gyökerezett, és csak lassan ment át szorongó izgalomba. Ezt a két érzelmet a gép mellett eltöltött hosszú idő sem tudta eltörölni.
Ahogy írt, a szavak egy falba rejtett képernyőn jelentek meg, amely az egyik panel asztallá való lehajtásakor bukkant elő.
„Siona továbbra is olyan akciókkal foglalkozik, amelyek erőszakos támadást vetítenek előre az Ön Szent Személye ellen” írta. „Siona tántoríthatatlan a céljaiban. Ma elmondta nekem, hogy az ellopott könyvek lemásolt példányait olyan csoportoknak fogja átadni, melyek Ön iránti hűségében nem lehet megbízni. Olyan lehetséges csoportokat nevezett meg, mint a Bene Gesserit, a Liga és az ixiek. Azt mondja, a könyv az Ön kódolt szavait tartalmazza, az ajándékkal pedig az a célja, hogy segítséget találjon az Ön Szent Szavainak lefordításához.”
„Uram, én nem tudom, milyen nagyszerű kinyilatkoztatások rejtőznek azokban a lapokban, de ha bármi olyasmit tartalmaznak, ami veszélyes lehet az Ön Szent Személyére nézve, akkor könyörgök Önnek, mentsen fel esküm alól, amivel Sionának engedelmességet fogadtam. Nem értem, miért tétette Ön velem ezt az esküt, de tiszteletben tartom, míg fel nem oldoz.”
„Maradok az Ön rajongó szolgája: Nayla.”
A szék megreccsent, amikor Nayla hátradőlt, és végiggondolta a szavait. A szoba a vastag szigetelés tompa, meditatív csendjébe süllyedt. Csak Nayla halk légzése hallatszott, és valami távoli gép remegése, ami inkább a padlón, semmint a levegőn keresztül érkezett.
Nayla a képernyőt betöltő üzenetre meredt. Mivel csak az Istencsászár szemének szánta, több kellett hozzá puszta szent igazmondásnál. Olyan mély nyíltságot követelt meg, ami már-már kimerítő volt. A nő bólintott, és megnyomta azt a billentyűt, ami a kódolást végezte és előkészítette az átvitelt. Fejét lehajtva néma imába fogott, mielőtt visszahajtotta az asztalt a falba. Tudta, hogy ezzel a mozdulattal egyben az üzenetet is elküldte. Az Isten maga ültetett egy kis szerszámot a fejébe, feleskette a titoktartásra, és figyelmeztette, egyszer majd előfordulhat, hogy ezen a dolgon keresztül, a koponyájából fog szólni hozzá. Eddig még nem tette meg. A nő gyanította, hogy a műszert az ixiek készítették. Valahogy úgy is nézett ki. De az Istencsászár maga hajtotta végre a beültetést, és Nayla el tudta űzni magától azt a gyanút, hogy talán egy pici számítógép van benne, amit tiltana a Nagy Egyezmény.
„Ne készítsetek eszközöket az elme hasonlatosságára!”
Nayla megremegett. Aztán felállt, és visszahúzta a széket a rendes helyére, az ágy mellé. Súlyos, izmos teste szinte szétfeszítette a vékony kék ruhát. Volt benne valami állhatatos elszántság, tettei igazodtak roppant izomerejéhez. Az ágyhoz ment, és megnézte a helyet, ahol az előbb még a gép volt. Csak egy szögletes panelt látott, éppen olyat, mint a többi. Nem volt rajta repedés, nem maradt mellette hajszál: semmi sem árulkodott a panel titkáról.
Nayla mély erőt adó lélegzetet vett, aztán kilépett a szoba egyetlen ajtaján egy szürke folyosóra, amelyet ritkásan elhelyezett parázsgömbök világítottak meg haloványan. Itt már hangosabb volt a gépzaj. Balra fordult, és néhány perc múlva Sionánál volt egy némileg nagyobb szobában; középen asztal, rajta a Citadellából megszerzett iratok. Két ezüstös gömb világította meg a tablót az asztalnál ülő Sionát, és mellette a Topri nevű segédet.
Nayla irigy csodálattal viseltetett Siona iránt, de Topri nem érdemelt tőle többet leplezetlen utálatnál. Ideges, kövér emberke volt, kiguvadó kék szemekkel, tömpe orral és vékony ajakkal gödrös álla fölött. Visító hangon beszélt.
– Idenézz, Nayla! Nézd, mit talált Siona ennek a két könyvnek a lapjai között.
Nayla becsukta és be is zárta a helyiség egyetlen ajtaját.
– Túl sokat beszélsz, Topri – mondta. – Fecsegő vagy. Honnan tudhattad, hogy egyedül vagyok a folyosón? – Topri elsápadt. Dühös grimasz ült ki az arcára.
– Attól tartok, Naylának igaza van. – mondta Siona. – Miből gondoltad, hogy tudatni akarom Naylával a felfedezésemet?
– Mindenben megbízol benne! – Siona Nayla felé fordult.
– Tudod, miért bízom meg benned, Nayla? – Színtelen, érzelemmentes hangon tette fel a kérdést.
Naylát hirtelen félelemhullám öntötte el. Siona rájött volna a titkára?
Elárultam volna az én uramat?
– Nem tudsz mit válaszolni a kérdésemre? – faggatta Siona.
– Adtam valaha is okot arra, hogy másképp gondold? – kérdezett vissza Nayla.
– Ez nem elégséges ok a bizalomra. – mondta Siona. – Tökéletesség nem létezik, sem emberben, sem gépben.
– Akkor miért bízol mégis bennem?
– Mert a szavaid és a tetteid mindig összhangban vannak. Csodálatos tulajdonság ez. Például nem szereted Toprit, és soha nem is próbálod elrejteni az ellenszenvedet.
Nayla Toprira pillantott, aki a torkát köszörülte.
– Nem bízom benne – mondta Nayla.
A szavak gondolkodás nélkül buktak ki az elméjéből, a szájából. Csak miután már kimondta őket, akkor jött rá ellenszenve igazi okára: Topri bárkit elárulna önös érdekből.
Rájött valamire velem kapcsolatban?
Topri még mindig mogorván közölte:
– Nem fogok itt állni, és tűrni a sértegetéseidet. – Kifelé indult, de Siona tiltón felemelte a kezét. Topri elbizonytalanodott.
– Bár a régi fremen szavakat használjuk és hűséget esküszünk egymásnak, nem ez tart össze minket – mondta Siona. – Mindennek a teljesítmény az alapja. Én csak azt nézem. Mind a ketten megértettétek?
Topri gépiesen bólintott, de Nayla a fejét rázta.
Siona rámosolygott.
– Te ugye nem mindig értesz egyet a döntéseimmel, Nayla?
– Nem – mondta ki nagy nehezen Nayla.
– És soha nem is próbáltad leplezni a helytelenítésedet; mégis mindig engedelmeskedsz nekem. Miért?
– Mert fölesküdtem rá.
– Megmondtam már, hogy ez nem elég.
Nayla tudta, hogy verítékezik, tudta, hogy ez elárulja, de nem bírt moccanni. Mit tegyek? Megesküdtem az Istennek, hogy engedelmeskedem Sionának, de ezt nem mondhatom el neki.
– Válaszolnod kell a kérdésemre. – mondta Siona. – Ez parancs.
Nayla viszatartotta a lélegzetét. Ez volt az a dilemma, amitől a legjobban tartott. És nincs kiút. Néma imát mondott, aztán halkan megszólalt:
– Megesküdtem az Istennek, hogy engedelmeskedni fogok neked. – Siona jókedvűen tapsolt és nevetett.
– Tudtam! – Topri kuncogott.
– Hallgass, Topri. – mondta Siona. – Épp neked próbálok leckét adni. Te semmiben sem hiszel, még magadban sem.
– De én...
– Mondtam, hogy hallgass! Nayla hisz. Én hiszek. Ez az, ami összetart minket. A hit. – Topri megdöbbent.
– A hit? Hát te hiszel az...
– Nem az Istencsászárban, te ostoba! Abban hiszünk, hogy egy magasabb erő majd elbánik a zsarnok féreggel. És az a magasabb hatalom mi vagyunk.
Nayla reszketeg lélegzetet vett.
– Jól van, Nayla mondta Siona. Nem érdekel, honnan veszed az erődet, amíg hiszel.
Naylának sikerült elmosolyodnia, aztán már vigyorgott. Sosem érintette még meg ilyen mélységben Ura bölcsessége. Kimondhatom az igazságot, és még ezzel is az Istent szolgálom!
– Hadd mutassam meg, mit találtam ezekben a könyvekben – mondta Siona. Néhány hagyományos papírból készült lapra mutatott az asztalon. – A lapok között.
Nayla az asztalhoz lépett, és szemügyre vette.
– Először is, itt van ez. – emelt fel Siona valamit, amit Nayla eddig észre sem vett. Valami vékony szál-féleség volt... és mintha...
– Virág? kérdezte Nayla.
– Két lap között volt. A papírra pedig ezt írták: – Siona az asztal fölé hajolt és olvasni kezdett:
– Ghanima hajszála egy csillagvirággal, amit egyszer nekem hozott.
Siona felnézett Naylára: Istencsászárunkról kiderült, hogy érzelgős. Ez olyan gyengeség, amire nem számítottam tőle.
– Ghanima? kérdezte Nayla.
– A húga! Emlékezz a Szóbeli Történelemre!
– Ó... ó, igen. Az Ima Ghanimához.
– Most pedig ezt hallgasd. Siona újabb papírlapot emelt fel, és olvasni kezdte:

„Halott arcként szürkéllő föveny,
Felhőfodor tükre zöld áradat,
Állok a nedves, sötét parton,
Hideg hab mossa lábamat,
Orromban fafüst illata.”

Aztán megint felnézett Naylára.
– Úgy jelezte, mint „Azok a szavak, amiket Ghani haláláról értesülvén írtam.” Mit szólsz ehhez?
– Szerette... a húgát.
– Igen! Képes a szeretetre. Igen! Most megfogtuk!

- - -

Néha olyan szafárikat engedek meg magamnak, amit semmilyen más lény sem tehet meg. Befelé haladok emlékeim tengelye mentén. Mint ahogy a nyári élményeiről beszámoló iskolás, úgy választom meg a témámat. Legyen mondjuk... az értelmes nők. Visszafelé evezek az óceánon, amit őseim alkotnak. Hatalmas szárnyas hal vagyok a mélyben. Tudatom szája megnyílik és felszippantom őket! Néha... néha meghatározott emberekre vadászom, akik történeteinkben szerepeltek. Milyen bensőséges öröm újraélni egy ilyen ember életét, miközben csúfot űzök azokból az akadémikus elvekből, amelyek elvileg egy életrajzot alkotnak.
– Az Ellopott Feljegyzések

M oneo szomorú belenyugvással ereszkedett lefelé a kriptába. Nem volt kibúvó a kötelességek alól, amik most rá vártak. Az Istencsászárnak kellett egy kis idő, hogy meggyászolja újabb Duncanja elvesztését... de az élet megy tovább... és tovább... és tovább...
A lift hangtalanul és simán, a maga kiváló ixi megbízhatóságával suhant. Egyszer, egyetlen egyszer az Istencsászár háznagyának is ezt mondta:
– Moneo! Néha azt hiszem, hogy téged is az ixiek csináltak!
Moneo érezte, hogy megáll a lift. Az ajtó kinyílt, ő pedig kinézett a kriptába, a Királyi Kocsi felé. Semmi jele nem volt annak, hogy Leto észrevette volna az érkezését. Moneo sóhajtva vágott neki a hosszú útnak a visszhangos homályban. A kocsi mellett egy test hevert a földön. Ez már nem is déja vu volt, hanem egyszerűen csak megszokott látvány.
Egyszer, még Moneo szolgálati idejének elején, Leto azt mondta:
– Nem szereted ezt a helyet, Moneo. Látom rajtad.
– Nem, Uram.
Egy kis szellemi erőfeszítéssel a háznagy szinte fel tudta idézni saját hangját abban a naiv múltban. És az Istencsászár hangját, ahogy válaszol:
– Te nem tekintesz megnyugtató helynek egy mauzóleumot, Moneo. Számomra viszont végtelen erő forrása.
Moneo emlékezett rá, hogy igyekezett eltérni ettől a témától.
– Igen, Uram.
De Leto nem hagyta magát:
– Csak néhány ősöm van itt. Itt van Muad'Dib vize. Persze Ghani és Harq al-Ada is itt vannak, de ők nem az én őseim. Nem, ha létezik valódi kriptája az én őseimnek, akkor én magam vagyok az. Ezek inkább a Duncanek, és a nemesítési programom termékei. Egy nap majd te is ide kerülsz.
Moneo észrevette, hogy ettől az emléktől meglassultak a léptei. Sóhajtott, és gyorsabb tempóra váltott. Leto időnként erőszakosan türelmetlen tudott lenni, de még mindig semmi jel nem érkezett tőle. Moneo persze nem hitte ettől, hogy közeledése észrevétlen maradt.
Leto lehunyt szemmel feküdt, csak többi érzéke rögzítette a háznagy közeledését a kriptában. Siona töltötte be Leto gondolkodásának homlokterét.
Siona elszánt ellenfelem, gondolta. Nem kellenek Nayla jelentései, hogy ezt tudjam. Siona a tettek embere. Roppant energiák felszínén él, és ez jóleső fantáziákkal ajándékoz meg engem. Nem szemlélhetem ezeket az eleven energiákat valami eksztatikus érzés nélkül. Miattuk vagyok, ezek szolgáltatják az igazolást mindenre, amit valaha tettem... még ennek a bolond Duncannek a holttestére is, itt előttem.
Letónak elárulta a hallása, hogy Moneo még félúton sincs felé. A háznagy egyre lassabban haladt, aztán hirtelen megint megszaporázta.
Milyen ajándékot adott nekem Moneo a lányával! gondolta Leto. Siona friss és becses, ő az új, míg én az elavultság képviselője vagyok, az elkárhozottak, elveszettek és eltévedték maradványa. Én a történelem kiragadott darabjainak elegye vagyok, melyek minden múltunkban eltűntek szem elöl. Ilyen ócskasággyűjteményt soha senki sem tudott elképzelni.
Leto felvonultatta a benne lakó múltat, és hagyta, hogy lássák, mi történt a kriptában.
A kicsiny részletek az enyémek!
De Siona... Siona olyan, mint egy tiszta tábla, amire még nagy dolgokat lehet írni.
Végtelen gonddal őrzöm ezt a lapot. Előkészítem, letisztítom.
Mire gondolt a Duncan, amikor kimondta a nevét?
Moneo félénken, mégis a legmagasabb fokú óvatossággal közeledett. Leto persze nem aludt.
Leto kinyitotta a szemét és lenézett, amikor a háznagy megállt a holttest közelében. Ebben a pillanatban Leto ritka örömét lelte a férfi megfigyelésében. Moneo fehér Atreides-egyenruhát viselt, rangjelzés nélkül: finom célzás. Az arca ami csaknem olyan közismert volt, mint Letóé volt az egyetlen szükséges rangjelzés. Moneo türelmesen várakozott. Lapos, egyenletes vonásain nem váltakoztak az arckifejezések. Vastagszálú, homokszín haja szabályosan elválasztva ült a fején. Szürke szemei mélyén ott volt az a közvetlen kifejezés, ami a nagyfokú személyes hatalom tudásával jár. Ez a tekintet csak az Istencsászár jelenlétében változott meg, néha még ott sem. Egyszer sem pillantott a kripta padlóján heverő testre.
Amikor Leto továbbra is hallgatott, Moneo megköszörülte a torkát, aztán így szólt:
– Szomorú vagyok, uram.
Kiváló!, gondolta Leto. Tudja, hogy valóban sajnálom a Duncaneket. Látta az anyagaikat, és épp eleget látott belőlük holtan. Tudja, hogy csak tizenkilenc Duncan halt meg oly módon, amit az emberek természetes halálnak neveznek.
– Ixi lézerpisztolya volt jegyezte meg Leto.
Moneo tekintete egyenesen a padlón heverő pisztolyra esett, jelezve, hogy már eddig is látta. Aztán visszanézett császárára, tekintetével végigsöpörve az egész hatalmas testen.
– Megsebesültél, Uram?
– Jelentéktelen.
– De megsebesített.
– Azok a függelékek amúgy is haszontalanok. Még kétszáz év, és teljesen eltűnnek.
– Személyesen fogom elhelyezni a holttestet, Uram – mondta Moneo. – Van valami...
– Az a darab, ami megpörkölődött belőlem, hamuvá égett. Hadd szálljon szét. Ez úgyis a hamvaknak való hely.
– Úgy lesz, ahogy Uram mondja.
– Mielőtt megszabadulsz a testtől, hatástalanítsd a lézerpisztolyt és tedd el valahová, ahol meg tudom mutatni az ixi nagykövetnek. Ami a Liga-tagot illeti, aki figyelmeztetett: neki személyesen adj át tíz gramm fűszert. Ó... és a Giedi Prime-on tartózkodó papnőinket riasszák, hogy titkos melanzs-raktár van ott, valószínűleg régi Harkonnen-csempészáru.
– Mi legyen vele, ha megtalálják, Uram?
– Egy részéből fizessétek ki a Tleilaxot az új gholáért. A többi jöhet ide a kripta-raktárba.
– Uram. – Moneo fejbólintással vette tudomásul a parancsot, egy nem egészen meghajlás-szerű gesztussal. Tekintete találkozott Letóéval.
Leto elmosolyodott. Arra gondolt: Mindketten tudjuk, Moneo nem megy el anélkül, hogy meg ne említené azt az ügyet, ami a legjobban foglalkoztat mindkettőnket.
– Láttam a Sionáról szóló jelentést – mondta a háznagy.
Leto mosolya még szélesebb lett. Olyan örömét lelte Moneóban az ilyen pillanatokban. Szavai sok olyan dolgot közvetítettek, amelyek nyílt megbeszélésére közöttük nem volt szükség. Szavai és tettei pontos sorban következtek, annak a kölcsönös tudatában, hogy ő persze mindent kikémlel. Most természetes módon aggódott a lányáért, de kifejezésre akarta juttatni, hogy aggodalma az Istencsászárért felülmúlhatatlan maradt. A saját látószögéből végignézett események révén Moneo pontosan tudta, milyen kényes természetű Siona jelenlegi sorsa.
– Hát nem én alkottam őt, Moneo? – kérdezte Leto. – Hát nem én irányítottam leszármazását és neveltetését?
– Ő az egyetlen leányom, az egyetlen gyermekem, Uram.
– Bizonyos szempontból Harq al-Adára emlékeztet – mondta Leto. – Ghaniból, úgy látszik, nem sok van benne, bár neki is ott kell lennie valahol. Talán a Nővérek nemesítési programjának idejéből való őseire üt vissza.
– Miért mondod ezt, Uram?
A Császár elgondolkodott. Szükség van arra, hogy Moneo megtudja ezt a bizonyos dolgot a lányáról? Siona bármelyik pillanatban elenyészhet a jövőbelátó szem előtt. Az Arany Ösvény megmarad, de Siona eltűnhet. Mégis... a lány nem jövőbelátó. Egyedülálló jelenség... és ha életben marad... Leto úgy döntött, nem felhőzi be Moneo hatékonyságát szükségtelen információkkal.
– Jusson eszedbe a saját múltad – mondta.
– Csakugyan, Uram! És benne akkora lehetőségek vannak, sokkal nagyobbak, mint amik bennem valaha is voltak. De éppen ettől válik veszélyessé is.
– És nem hallgat rád – jegyezte meg Leto.
– Nem, de van egy ügynököm a felkelői közt.
Ez Topri lesz, gondolta Leto.
Nem kellett jóstehetség ahhoz, hogy tudja: Moneónak megvannak az ügynökei a tetthelyen. Siona anyjának halála óta Leto egyre nagyobb biztonsággal ismerte Moneo akcióit. Nayla gyanúja Topri felé mutatott. Most pedig Moneo kirukkol félelmeivel és tetteivel, cserébe a lánya további biztonságáért.
Milyen kár, hogy csak egy gyermeke lett attól az anyától.
– Emlékezz, hogyan bántam veled hasonló körülmények között – mondta Leto. – Ugyanolyan jól ismered az Arany Ösvény követelményeit, mint én.
– De én ifjú és bolond voltam, Uram.
– Ifjú és szeles, de sohasem bolond.
Moneo összeszorított szájjal elmosolyodott erre a bókra, és gondolatai egyre inkább hajlottak arra a hitre, hogy most már érti Leto szándékait. De a veszélyek!
Leto csak táplálta ezt a hitét:
– Tudod, mennyire szeretem a meglepetéseket.
Ez igaz, gondolta Leto. Moneo aztán tényleg tudja. De Siona, még ha meglepetést okoz is nekem, akkor is arra emlékeztet, amitől a legjobban tartok az egyformaságra és az unalomra, ami megtörheti az Arany Ösvényt. Az unalom miatt keríthetett hatalmába a Duncan, ha csak egy pillanatra is! Siona a kontraszt, ami mellett kirajzolódnak legmélyebb félelmeim. Moneo aggodalma irántam nagyon is megalapozott.
– Az ügynököm tovább fogja figyelni az új társait, Uram – mondta Moneo. – Nekem nem tetszenek.
– A társai? Nekem magamnak is voltak ilyen társaim, valamikor régen.
– Te, mint lázadó, Uram? – Moneo valóban meglepettnek látszott.
– Hát nem mutattam ki, mennyire barátja vagyok a lázadásnak?
– De, Uram...
– Múltunk eltévelyedései számosabbak, mint gondolnád!
– Igen, Uram. – A háznagy zavarban volt, de kíváncsisága is felébredt. És tudta, hogy az Istencsászár néha bőbeszédűvé válik egy-egy Duncan halála után. – Biztosan rengeteg lázadást láttál, Uram.
Leto gondolatai akaratlanul is visszanyúltak azokhoz az emlékekhez, amiket ezek a szavak idéztek fel benne.
– Ó, Moneo – morogta – őseim útvesztőiben tett utazásaim számtalan olyan helyet és eseményt rögzítettek, amelyeket sosem akarok megismétlődni látni.
– El tudom képzelni belső utazásaidat, Uram.
– Nem, nem tudod. Olyan rengeteg népet és bolygót láttam, hogy még a képzelet számára sincs jelentésük, Ó, azok a tájak, ahol jártam. Idegen utak űrből feltáruló kacskaringós rajza, ami beleégett a legbelsőbb látásomba. Kanyonok, sziklák és galaxisok lepusztult szobrai vésték belém a biztos tudatot, hogy jelentéktelen porszem vagyok csupán.
– Te nem, Uram. Te biztosan nem.
– Még kisebb is, mint egy porszem! Láttam népek és meddő társadalmaik olyan ismétlődő egymásutánját, hogy értelmetlenségük unalommal tölt el... érted ezt?
– Nem akartalak feldühíteni, Uram – mondta Moneo alázatosan.
– Nem dühítesz. Néha bosszantasz, ennyi az egész. Te el sem képzelheted, amit én láttam... kalifákat, rádzsákat, basákat, királyokat, császárokat, primitókat és elnököket... én mindet láttam. Feudális törzsfőket, mindet. Mindegyik kis fáraót.
– Bocsáss meg elbizakodottságomért, Uram.
– Azok az átkozott rómaiak! – kiáltott fel Leto. Befelé mondta, az elődeinek -Azok az átkozott rómaiak! – Nevetésük kiűzte a belső porondról.
– Nem értem, Uram – kockáztatta meg Moneo.
– Ez igaz. Nem érted. A rómaiak terjesztették el a fáraó-betegséget, ahogy a szántóvető szórja szét a következő év termését... cézárok, kaiserek, cárok, imperátorok... azok az átkozott fáraók!
– Ismereteimet meghaladják ezek az elnevezések, Uram.
– Talán én leszek az utolsó ebben a sorban, Moneo. Imádkozz, hogy így legyen.
– Ahogy parancsolod, Uram. – Leto lepillantott a háznagyra.
– Mítosz-gyilkosok vagyunk, te meg én, Moneo. Ez a mi közös álmunk. Egy Isten olümposzi magaslatából mondom neked, hogy a kormányzás egy közös mítosz. Amikor a mítosz meghal, a kormányzat is elpusztul.
– Így tanítottad nekem, Uram.
Azaz ember-gép, a Hadsereg kreálta ezt a mostani álmunkat, barátom.
Moneo megköszörülte a torkát.
Leto észrevette a háznagy türelmetlenségének apró jeleit.
Moneo ért a hadseregekhez. Tudja, az ostobák vágyálma csupán, hogy a hadsereg a kormányzás alapvető eszköze legyen.
Amikor Leto továbbra is hallgatásba burkolózott, Moneo odament a lézerpisztolyhoz, és felemelte a kripta hideg padlójáról. Hozzálátott, hogy hatástalanítsa.
Leto figyelmesen nézte, és arra gondolt, ez a kis jelenet milyen pontosan összefoglalja a Hadsereg-mítosz lényegét. A Hadsereg dajkálta a technológiát, mert a gépek hatalma olyan nyilvánvalónak tűnt a rövidlátók szemében.
A lézerpisztoly is csak egy gép. Minden gép elromolhat, vagy alulmaradhat. A hadsereg mégis vakon tömjénezi ezeket a relikviákat lenyűgözve, de félve is. Hogy félnek az emberek az ixiektől! A zsigereiben a hadsereg is tudja, hogy csak a Sareer tanonca. Szabadjára engedi a technológiát, és soha többet nem tudja visszagyömöszölni a varázslatot a palackba.
Én tanítok nekik egy másfajta varázslatot. Leto a benne élő tömegekhez fordult:
„Látjátok? Moneo ártalmatlanná tette a halálhozó szerkezetet. Itt megszakítunk egy érintkezést, ott eltörünk egy apró kapszulát.”
Leto szippantott egyet. Érezte a fegyverolaj észtereinek szagát, Moneo izzadságával keveredve.
Még mindig befelé beszélve, azt mondta: „De a zseni nem halt meg. A technológia anarchiát szül. Véletlenszerűen osztogatja ezeket az eszközöket, amikkel viszont együtt jár az erőszakra hívó provokáció. A pusztító eszközök készítésének és használatának képessége elkerülhetetlenül egyre szűkebb és szűkebb csoportok kezébe kerül, míg végül az utolsó csoport csupán egyetlen emberből áll.”
Moneo visszament Letóhoz, kezében lezseren lóbálva a hatástalanított pisztolyt.
– A Parellán és Dan bolygóin az a hír kering, hogy újabb dzsihad készül az effajta dolgok ellen.
Felemelte a pisztolyt és elmosolyodott, jelezve, hogy látja az ilyen üres álmokban rejlő ellentmondást.
Leto lehunyta a szemét. A benti hordák vitatkozni akartak, de ő elhallgattatta őket egy gondolattal: A dzsihadok hadseregeket hoznak létre. A butleri dzsihad megpróbálta megtisztítani az univerzumot azoktól a gépektől, amik az emberi elmét utánozzák. A butleriánusok után hadseregek maradtak, az ixiek pedig továbbra is csinálják gyanús készülékeiket... amiért én csak hálás lehetek nekik. Mi is az egyházi átok? Buzdítás a rombolásra, bármilyen eszközzel.
– Megtörtént – motyogta.
– Uram?
Leto kinyitotta a szemét.
– A tornyomba megyek – közölte. – Még egy kicsit gyászolni akarom az én Duncanemet.
– Az új már útban van ide – mondta Moneo.

- - -

Te , az első ember aki először olvashatod a krónikámat legalább ezer év után, jól vigyázz! Ne érezd magad megtisztelve amiatt, hogy ixi tárházam felfedezéseit olvashatod. Sok fájdalmat fog neked okozni. Azon a néhány pillantáson kívül, amivel az Arany Ösvény folytatódásáról megbizonyosodtam, sosem akartam belelátni abba a négy évezredbe. Ezért nem vagyok biztos abban, hogy a feljegyzésemben szereplő események mit jelentenek a te idődben. Csak azt tudom, hogy feljegyzéseim a feledés áldozatai lettek, és az események, amelyekről beszámolok, kétségtelen történelmi torzulást szenvedtek az eonok során. Megnyugtathatlak, a jövő látásának képessége végtelenül unalmas lehet. Még ha istenként gondolnak is valakire ahogy rám valóban így is gondoltak akkor is végtelenül unalmas. Nem egyszer gondoltam arra, hogy a szent unalom jó és elégséges ok a szabad akarat feltalálására.
– Bevésés a Dar-es-Balat-i raktáron

D uncan Idaho vagyok.
Ez volt minden, amit biztosan akart tudni. Nem tetszettek neki a tleilaxiak magyarázatai azok a történetek. De akkoriban féltek a Tleilaxtól. Féltek, és nem hittek neki.
A Liga egy kis kompján vitték le a bolygóra, alkonyatkor. A nap zöld koronája ott derengett a horizonton, amikor leereszkedtek az árnyak közé. Az űrkikötő egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre emlékezett.
– Biztos, hogy az a Dűne? – kérdezte.
– Arrakis – javította ki tleilaxi kísérője.
Zárt kocsiban utaztak egy városban, amit Onn-nak neveztek, a második „n”-t valami furcsa, emelkedő nazális hajlítással ejtve. A szobának, ahol hagyták minden élhossza három méter volt: valódi kocka Nem látszottak parázsgömbök, a helyiséget mégis meleg, sárga fény töltötte be.
Ghola vagyok, mondta magának.
Ez sokkszerűen érte, de el kellett hinnie. Az, hogy életben találja magát, pedig tudta, hogy meghalt, már önmagában elég bizonyíték volt. A Tleilax sejteket vett ki halott testéből, és rügyet növesztett belőle az egyik axolotl-tartályában. Ebből a rügyből lett a teste valami olyan folyamat révén, amitől először idegennek érezte magát a saját bőrében.
Lenézett a testére. Sötétbarna nadrágot és durvaszövésű kabátot viselt, ami irritálta bőrét. Szandál volt a lábán. A testén kívül csak ennyit kapott. Ez a fösvénység jól jellemezte az igaz tleilaxi karaktert.
A szobában nem volt semmilyen bútor. Egy ajtón át engedték be, aminek belül nem volt kilincse. Fölnézett a mennyezetre, aztán végig a falakon, majd az ajtóra. A hely jellegtelensége ellenére érezte, hogy figyelik.
– A Császári Testőrség asszonyai jönnek majd érted – mondták neki. Aztán elmentek, maguk közt ravaszul vigyorogva.
A Császári Testőrség asszonyai?
A tleilaxi kíséret szadisztikus örömét lelte alakváltó képességei fitogtatásában. Duncan sosem tudta, melyik pillanatban milyen új alakot vesz fel testük műanyag-folyama.
Átkozott Arctáncoltatók!
Persze, ők mindent tudtak róla, azt is, mennyire undorodik az Alakváltóktól.
Miben bízhat, ami az Arctáncoltatóktól ered? Nagyon kevés dologban. Vajon hiheti egy szavukat is?
A nevem. A nevemet tudom.
És megvoltak az emlékei. Visszasokkolták belé az identitását. A gholák elvileg képtelenek voltak arra, hogy felfedezzék eredeti énjüket. De a Tleilax megcsinálta ő pedig kénytelen volt elhinni, mert értette, hogyan csinálták.
Tudta, hogy kezdetben ott volt a teljesen kifejlődött ghola, a felnőtt test, név és emlékek nélkül egy leradírozott papírlap, amire a Tleilax bármit ráírhatott, amit akart.
– Ghola vagy – mondták neki. Sokáig mindössze ez volt a neve. Aztán fogták Gholát, mint egy képlékeny elméjű gyermeket, és arra kondicionálták, hogy megöljön egy bizonyos embert egy embert, aki olyannyira hasonlított az eredeti Muad'Dibre, akit Duncan szolgált és bálványozott, hogy most már gyanította: egy másik gholát lát. De ha ez így van, honnan szerezték az eredeti sejteket?
Idaho sejtjeiben valami lázadozott egy Atreides megölése ellen. Azon vette észre magát, hogy csak áll egy késsel a kezében, vele szemben a pszeudo-Paullal, aki dühös rémülettel mered rá.
Emlékek tolakodtak be a tudatába. Eszébe jutott Ghola, és eszébe jutott Duncan Idaho.
Duncan Idaho vagyok, az Atreidesek fegyvermestere.
Ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben a sárga szobában álldogált.
Úgy haltam meg, hogy Pault és az anyját védelmeztem egy barlang-sziecsben, a Dűne homokja alatt. Aztán visszahoztak ugyanarra a bolygóra, de a Dűne már nem létezik. Most már csak Arrakis.
Elolvasta azt a csonka történelmet, amit a Tleilaxtól kapott, de nem hitte el. Több, mint 35 évszázad? Ki hinné el, hogy a teste még létezik ennyi idő után? Kivéve...
A Tleilaxnak ez sem lehetetlen. Hinnie kellett a saját érzékeinek.
– Sok volt már belőled – mondták az oktatói.
– Mennyi?
– Leto Nagyúr majd megmondja neked.
Leto Nagyúr?
A Tleilax-történelemben benne volt, hogy ez a Leto Nagyúr II. Leto, annak a Letónak az unokája, akit Idaho oly fanatikus szeretettel szolgált. De ez a második Leto (legalábbis a történet szerint) átalakult valamivé... valami olyan furcsasággá, amitől Idaho teljesen kétségbeesett, amikor megértette az átalakulást.
Hogyan válhat egy ember lassacskán homokféreggé? Hogyan élhet egy gondolkodó lény több, mint háromezer évig? Még a fűszer leghatékonyabb öregedésgátló felhasználásával sem érhető el ilyen magas életkor.
II. Leto, az Istencsászár?
A Tleilax történeteit nem kell elhinni.
Idaho emlékezett egy furcsa gyerekre, valójában ikrek voltak: Leto és Ghanima, Paul gyermekei; Chani gyermekei, aki meghalt, amikor a világra hozta őket. ATleilax-történelem szerint Ghanima viszonylag normális életet élt, aztán meghalt, de az Istencsászár-Leto csak élt, tovább és tovább...
– Zsarnok – mondták Idaho oktatói. – Megparancsolta, hogy állítsunk elő téged axolotl-tartályainkból, és küldjünk el az ő szolgálatára. Nem tudjuk, mi történt az elődöddel.
És most itt vagyok.
Idaho még egyszer végigfuttatta tekintetét a jellegtelen falakon és a plafonon.
Gyenge hangok jutottak el hozzá. Az ajtó felé nézett. A hangok tompán hallatszottak, de legalább az egyik nőtől származott.
A Császári Testőrség asszonyai?
Az ajtó zajtalanul tárult ki sarokpántjain. Két nő lépett be. A ghola figyelmét legelőször az keltette fel, hogy az egyik nő álarcot visel; alaktalan, fényelnyelő, fekete cibus-csuklyát. Tudta, a nő tisztán látja őt a csuklyán keresztül, az ő vonásai azonban nem látszottak, még a legfinomabb fürkészőeszközök számára sem. A csuklya elárulta, hogy az ixiek vagy örököseik még mindig tevékenykednek az Impériumban. Mindkét nő egybeszabott kék egyenruhát hordott, vörössel hímzett Atreides-sólyommal a bal mellen.
Idaho figyelte őket, amikor becsukták az ajtót és szembefordultak vele.
A maszkos nő robosztus, erőteljes alkatú volt. A hivatásos izom-fanatikusok megtévesztő gondosságával mozgott. A másik nő kecses, karcsú, mandulaszemű teremtés volt, éles vonású, magas pofacsontú arccal. Idahónak az az érzése támadt, mintha már látta volna valahol, de nem tudta megragadni az emlékfoszlányt. Mindkét nő tűkést hordott, csípőtokban. Volt valami a mozgásukban, amiből Idaho látta, hogy nagyon értenek a fegyverükhöz.
A karcsúbbik szólalt meg először:
– A nevem Luli. Hadd legyek én az első, aki Parancsnoknak nevez. A társamnak meg kell őriznie névtelenségét. Leto Nagyúr parancsolta így. Szólíthatod Barátnak.
– Parancsnok? – kérdezte Idaho.
– Leto Nagyúr kívánsága, hogy te vezesd Királyi Testőrségét – mondta Luli.
– Valóban? Hadd beszéljek vele.
– Ó, ne! – Luli szemmel láthatóan megdöbbent. – Leto Nagyúr majd hívatni fog, ha itt lesz az ideje. Pillanatnyilag az a parancsa, hogy gondoskodjunk a kényelmedről és örömedről.
– És nekem engedelmeskednem kell? – Erre Luli csak zavartan megcsóválta a fejét.
– Rabszolga vagyok?
Luli ellazult, és elmosolyodott.
– Semmi szín alatt sem. Egyszerűen arról van szó, hogy Leto Nagyúrnak sok olyan ügye van, ami a személyes figyelmére tart számot. Szabad időt kell találnia a számodra. Azért küldött minket ide, mert törődik az ő Duncan Idahójával. Hisz' sokáig a mocskos Tleilax kezében voltál.
Mocskos Tleilax, gondolta Idaho.
Legalább ez nem változott meg.
De volt egy momentum Luli beszédében, amire felfigyelt.
– Az ő Duncan Idahója?
– Hát nem Atreides-harcos vagy? – kérdezte Luli. Most megfogták. Idaho bólintott, és kissé elfordította a fejét, hogy a titokzatos, maszkos nőre nézzen.
– Miért viselsz maszkot?
– Nem derülhet ki, hogy Leto Nagyúr szolgálatában állok – mondta a nő. Hangja kellemes kontraalt volt, de Idaho gyanította, hogy ez is a cibus-csuklya műve.
– Akkor miért vagy itt?
– Leto Nagyúr megbízik abban a képességemben, hogy megállapítsam, megpiszkált-e a mocskos Tleilax.
Idaho hirtelen kiszáradt torokkal próbált nyelni. Ez a gondolat benne is sokszor felrémlett a Liga hajójának fedélzetén. Ha a Tleilax be tud kondicionálni egy gholát arra, hogy megkísérelje megölni egy kedves barátját, akkor mást is beleplántálhattak az újranövesztett test pszihéjébe...
– Látom, te is gondoltál már erre – mondta a maszkos nő.
– Mentát vagy? – kérdezte Idaho.
– Ó, dehogy! – vágott közbe Luli. Leto Nagyúr nem engedélyezi mentátok kiképzését.
Idaho Lulira pillantott, aztán visszafordult a maszkos nőhöz. Nincsenek mentátok. A Tleilax-történelemben nem esett szó erről az érdekes tényről. Vajon miért tiltja Leto a mentátokat? Biztos, hogy most is ugyanolyan hasznosak lennének ezek a kiemelkedő képességűre képzett elmék. A Tleilax megnyugtatta, hogy a Nagy Egyezmény még hatályban van, és a mechanikus számítógépek most is szentségtörésnek számítanak. Biztosan ezek a nők is tudják, hogy az Atreidesek maguk is alkalmaztak mentátokat.
– Hogyan vélekedsz? – kérdezte az álarcos nő. – Babrált a pszihéddel a mocskos Tleilax?
– Én nem... nem hiszem.
– De nem vagy biztos benne...
– Nem.
– Ne félj, Idaho Parancsnok – mondta a nő. – Vannak módszereink arra, hogy bizonyosságot nyerjünk és elbánjunk az ilyen problémákkal, ha esetleg felmerülnének. A mocskos Tleilax egyszer már megpróbálta... és drágán megfizettek hibájukért.
– Ez megnyugtató, Leto Nagyúr üzen nekem valamit? – Luli szólalt meg:
– Azt mondta, nyugtassunk meg: még mindig úgy szeret, ahogy az Atreidesek mindig is szerettek. – Láthatóan megrémült a saját szavaitól.
Idaho egy kicsit fölengedett. Mint régi, jól kiképzett Atreides-ember, könnyen le tudott vonni bizonyos következéseket ebből a találkozóból. Ezt a kettőt keményen fanatikus engedelmességre kondicionálták. Ha a puszta cibus-maszk leplezni tudja ennek a nőnek a kilétét, akkor sok hasonló testalkatúnak kell lennie itt. Mindez arra utalt, hogy Leto körül sok veszély ólálkodik, ami továbbra is kémek diszkrét szolgálatait és fantáziadús fegyverarzenált kíván meg.
Luli a társára pillantott.
– Mi a véleményed, Barát?
– Be lehet vinni a Citadellába – jelentette ki a maszkos nő. – Ez a hely nem jó. Itt a tleilaxiak is jártak.
– Jól esne egy meleg fürdő és egy váltás tiszta ruha – mondta Idaho. Luli még mindig a másik nőt nézte.
– Biztos vagy benne?
– A Nagyúr bölcsességét nem lehet megkérdőjelezni – mondta amaz.
Idahónak nem tetszett a barát hangjának fanatikus csengése, de biztonságban érezte magát az Atreidesek kebelén. A kívülállók és ellenfelek cinikusnak és gonosznak tartották őket, de saját embereikhez hűek és igazságosak voltak. Az Atreidesek mindenek fölött ragaszkodtak az öveikhez.
És én közülük való vagyok, gondolta Idaho. De mi történt azzal, akinek a helyébe lépek? Biztosan érezte, hogy azok ketten úgysem felelnének erre a kérdésre.
De Leto felelni fog.
– Mehetünk? – kérdezte. – Már alig várom, hogy lemoshassam magamról a mocskos Tleilax bűzét. – Luli rávigyorgott.
– Jöjj. Magam fürdetlek meg.

- - -

Az ellenségek erősítenek titeket.
A szövetségesek viszont gyengítenek.
Mindezt abban a reményben mondom nektek, hogy talán ebből megértitek, miért cselekszem úgy, ahogy cselekszem, annak teljes tudatában, hogy hatalmas erők gyülekeznek Impériumomban, egyetlen céllal hogy engem elpusztítsanak. Ti, akik e szavakat olvassátok, talán tudjátok, mi történt valójában, azt viszont kétlem, hogy értitek is.
– Az Ellopott Feljegyzések

A „Felmutatás” szertartása, amivel a lázadók összejöveteleiket kezdték, Siona számára most mintha az örökkévalóságig tartott volna. Az első sorban ült, és mindenkire nézett, csak Toprira nem, aki tőle néhány lépésre a ceremóniát vezette. Ezt a termet az Onn alatti szervizalagút-hálózatban még sosem használták, de olyannyira hasonlított a többi találkozóhelyre, hogy bízvást szabványos modellnek lehetett tekinteni.
Lázadók gyűlésterme B osztály, gondolta.
Eredetileg tárolóhelyiségnek tervezték; a rögzített parázsgömböket nem lehetett elállítani a fehér izzásról A terem körülbelül harminc lépés hosszú volt, és majdnem ilyen széles is. Csak egy labirintus-szerű kamrarendszeren keresztül lehetett megközelíteni, melyek közül az egyikben szerencsére éppen összehajtható székeket tároltak, amelyeket a kiszolgálószemélyzet apró alvókamráiba szántak. Most Siona tizenkilenc lázadó társa foglalta el ezeket a székeket, amelyek közül néhány még üresen várta az esetleges későnjövőket.
Az időpontot az éjféli és a reggeli műszakváltás közé tették, hogy álcázzák a megnövekedett forgalmat a szerviz-járatokban. A lázadók zöme energia-munkás álöltözetet viselt vékony, szürke, eldobható nadrágot és kabátot. A maradék kevesek, köztük Siona is, a gépészeti felügyelők zöld ruháját viselték.
Topri hangja állandó, monoton zsongással töltötte meg a termet. A ceremónia levezetése közben egyáltalán nem visított. Sőt, Sionának el kellett ismernie, hogy egészen jól csinálja, főleg az új tagokkal. Mindazonáltal, amióta Nayla egyszerűen megjegyezte, hogy nem bízik ebben az emberben, Siona más szemmel kezdte nézni Toprit. Nayla olyan késéles naivitással tudott szólni, ami lerántott minden maszkot. És volt még egy-két dolog, amit Siona azóta megtudott Topriról.
Siona végül megfordult, és a férfira nézett. A hideg, ezüstös fényben Topri sápadt bőre nem mutatott valami előnyösen. Egy kriszkés-másolatot használt a ceremóniához, amelyet a Múzeumi Fremenek csempésztek ki és adtak el nekik. Amikor a Topri kezében villogó késre nézett, Sionának eszébe jutott a tranzakció. Topri ötlete volt, és akkor a lánynak is tetszett. A férfi őt is magával vitte a találkozóra a város peremén, alkonyatkor. Jócskán várniuk kellett az est beálltáig, amikor a sötétség már el tudta palástolni a Múzeumi Fremenek jövetelét. A fremeneknek nem lett volna szabad elhagyniuk sziecs-területüket az Istencsászár különleges engedélye nélkül.
Siona már majdnem feladta, amikor a fremen előbukkant az éjszakából, kíséretét hátrahagyva az ajtó őrzésére. Topri és Siona egy durva padon várakoztak, a tökéletesen jellegtelen szoba nyirkos falánál. Fényt csak egy halovány fáklya adott, amit a roskatag agyagfalba szúrt bottal támasztottak meg.
A fremen első szavai rossz érzést keltettek Sionában.
– Elhoztátok a pénzt?
Topri és Siona is felálltak, amikor belépett. Toprit láthatólag nem zavarta ez az indítás. Megveregette a köpenye alatt hordott erszényt, hogy csilingeljen.
– Itt van nálam.
A fremen aszott, görnyedt figura volt, a régi fremen öltözék másolatát viselte, alatta pedig valami csillogó ruhát, valószínűleg a saját cirkoruha-változatukat. Csuklyáját előrehúzta, elárnyékolva arcát. A fáklya árnyai rejtelmesen táncoltak vonásain.
Először Toprit mérte végig, aztán Sionát, mielőtt köntöse alól elővette volna a ruhába csavart tárgyat.
– Hű másolat, de műanyagból készült – mondta. – A meleg vizet se vágja.
Kigöngyölte a kést a csomagból, és felmutatta.
Siona, aki csak múzeumban és a családi archívumok ritka vizuális felvételein látott eddig kriszkést, most azon kapta magát, hogy érthetetlen módon lenyűgözi a penge látványa ebben a beállításban. Valami ősit érzett feltámadni magában, és hirtelen a régi idők igazi fremenjét látta ebben a szerencsétlen múzeumi fremenben, a plasztik késével. A penge egyszeriben ezüstös villogású kriszkéssé változott a sárga árnyak közt ragyogva.
– Garantálom nektek annak a pengének az eredetiségét, amiről másoltuk – mondta a fremen. Halk hangja valahogy fenyegető színezetet kapott a hangsúlyozás teljes hiányától.
Aztán Siona meg is hallotta a lágy magánhangzók alatt megbújó mérget, és hirtelen éberré vált.
– Ha árulással próbálkozol, agyontaposunk, mint egy férget – mondta.
Topri döbbent pillantást vetett rá.
A múzeumi fremen mintha még jobban összezsugorodott volna: magára vette az intést. A penge reszketett a kezében, de gnómujjai még mindig szorosan fonódtak köré, mintha valakinek a nyakát szorongatná.
– Árulás, hölgyem? Ó, nem. Az viszont eszünkbe jutott, hogy túl keveset kértünk ezért a kis másolatért. Bármilyen szegényes is, elkészítése és ilyen módon történő eladása rettentő veszélynek tesz ki minket.
Siona rábámult, és a Szóbeli Történelem egy régi fremen mondása jutott eszébe: „Ha egyszer üzleties lesz a lelked, a suk lesz a létezés teljessége.”
– Mennyit akartok? – kérdezte Siona. A fremen kétszer akkora összeget mondott, mint az eredeti ár.
Topri levegő után kapkodott. Siona Toprira nézett.
– Van nálad ennyi?
– Nem igazán, de hát megegyeztünk abban, hogy...
– Add oda neki az egészet, ami nálad van – mondta Siona.
– Az egészet?
– Igen, azt mondtam, az egészet. Minden egyes pénzdarabot abból az erszényből. – Szembenézett a múzeumi fremennel. – Ezt a fizetséget már elfogadod. – Ez nem kérdés volt, és az öreg értett is belőle. Beburkolta a pengét a ruhába, és átadta a lánynak.
Topri magában morogva nyújtotta át a teli erszényt.
Siona a múzeumi fremenhez szólt:
– Tudjuk a neved. Teishar vagy, a Tuonoi Garun segítője. Suk gondolkodásod van; kiráz a hideg, ha rádnézek és látom, mi lett a fremenekből.
– Mindenkinek élnie kell valamiből, hölgyem – tiltakozott az öreg.
– Te nem élsz – mondta Siona. – Menj!
Teishar megfordult és eliszkolt, az erszényt szorosan a melléhez szorítva.
Ennek az éjszakának az emléke nem tudott megbékélten letelepedni Siona elméjében. A kriszkéssel hadonászó Toprit figyelte. Mi sem vagyunk jobbak, mint Teishar, gondolta. A másolat rosszabb a semminél. Topri a feje fölé emelte az ostoba pengét: közeledett a szertartás vége.
Siona elfordította róla a tekintetét, és Naylára nézett, aki a balján ült. Nayla hol erre, hol arra bámult. Különös figyelmet fordított a terem hátsó részében fészkelődő újoncokra. Nayla nem adta könnyen a bizalmát. Siona megdörzsölte az orrát, amikor egy légáramlat gépolaj szagát hozta. Onn mélységei mindig is veszélyesen gépszagúak voltak! Siona szimatolt. És ez a terem! Nem szerette ezt a helyet. Könnyen csapda lehet belőle. Az őrök el tudják zárni a külső folyosókat, aztán fegyveres osztagokat küldenek be. Túl könnyen előfordulhat, hogy itt ér véget lázadó mozgalmuk. Sionát kettős nyugtalansággal töltötte el az a tény, hogy a termet Topri választotta.
Ulot kevés hibáinak egyike, gondolta. A szegény, megboldogult Ulot hagyta jóvá Topri felvételét a lázadók közé.
– Alacsonyrangú funkcionárius a városi szolgálatnál – magyarázta akkor Ulot. – Topri sok hasznos helyet ismerhet, ahol összegyűlhetünk és felfegyverkezhetünk.
Topri már majdnem a szertartás végéhez ért. Egy díszes dobozba helyezte a kést, aztán a dobozt lerakta maga mögé a padlóra.
– Arcom a zálogom – mondta. Profilját fordította a terem felé, először az egyik, majd a másik oldalra. – Megmutatom arcom, hogy bárhol felismerjetek, és tudjátok, közületek való vagyok.
Micsoda ostoba ceremónia, gondolta Siona.
De nem merte megtörni az események megszabott menetét. És amikor Topri előhúzott a zsebéből egy fekete gézmaszkot, majd fölvette, akkor Siona is elővette a sajátját, és ugyanúgy felöltötte. A teremben mindenki ugyanígy cselekedett. Mozgolódás támadt. Sokan idegesek voltak, mert Topri egy különleges látogatót hozott magával. Siona rögzítette a maszkot a nyakán. Már alig várta, hogy lássa a vendéget.
Topri az egyik ajtóhoz lépett. Csikorgás hallatszott, amikor mindenki felállt, összehajtotta a székét, és az ajtóval szembeni falhoz támasztotta. Siona jelére Topri háromszor megkopogtatta az ajtópanelt, kivárt kettőt, aztán négyszer kopogott.
Az ajtó kinyílt, s egy magas, hivatalos sötétbarna dresszbe öltözött férfi lépettbe rajta. Nem viselt maszkot, mindenki láthatta vonásait – keskeny, parancsoló arc, vékony száj, éles vonalú orr, sűrű szemöldök alatt mélyen ülő, sötétbarna szemek. A teremben tartózkodók zöme felismerte.
– Barátaim – kezdte Topri – Bemutatom Iyo Kobatot, az ixi nagykövetet.
– Csak ex-nagykövet – mondta Kobat. Szigorúan fegyelmezett torokhangon beszélt. Háttal a fal felé fordulva nézett szembe a maszkos társasággal. – Ma kaptam meg a parancsot Istencsászárunktól, hogy kegyvesztett lévén, hagyjam el Arrakist.
– Miért?
Siona minden udvarias formaság nélkül vetette oda a kérdést.
Kobat gyors mozdulattal fordult felé, és pillantását a lány maszkos arcára szegezte.
– Merénylet történt az Istencsászár ellen. És ő tőlem származtatja a fegyvert.
Siona társai tért nyitottak a lány és az ex-nagykövet közt, világosan jelezve, hogy alkalmazkodnak Sionához.
– Akkor miért nem ölte meg önt? – kérdezte a lány.
– Azt hiszem, azt akarja ezzel mondani: nem vagyok méltó rá, hogy megöljön. Amellett egy üzenetet küld velem Ixre.
– Milyen üzenetet? – Siona átment az üres térségen, és két lépéssel Kobat előtt állt meg. Észrevette a szexuális készenlétet a férfiban, ahogy az a testét tanulmányozta.
– Maga Moneo lánya mondta.
Hangtalan feszültség telepedett a teremre. Miért árulta el, hogy felismerte? És még kit ismert fel a jelenlévők közül? Kobat nem tűnt ostobának. Miért tette ezt?
– Itt Onnban jól ismerik a maga testét, hangját és modorát – mondta. – Ostoba dolog ez a maszk.
Siona letépte magáról az álarcot, és a férfira mosolygott.
– Egyetértek. De most feleljen a kérdésre.
Hallotta, hogy Nayla közelebb húzódik hozzá a balján, és két másik, általa választott segítő áll mögötte.
A lány látta a felismerés pillanatát Kobaton – meghal, ha nem teljesíti Siona parancsát. A hangja továbbra is visszafogott volt, de lassabban beszélt, óvatosabban válogatta meg a szavait.
– Az Istencsászár azt mondta nekem, hogy tud Ix és a Liga egyezségéről. Megkísérlünk egy mechanikus erősítőt készíteni... azokhoz a navigációs képességekhez, amelyek pillanatnyilag a fűszertől függenek.
– Ebben a teremben mi Féregnek nevezzük – mondta Siona. – És mire lennének képesek az önök ixi gépei?
– Tudja, hogy a Liga Navigátorainak fűszerre van szükségük, hogy lássák a biztonságos útvonalat?
– Gépekkel akarják helyettesíteni a navigátorokat?
– Elképzelhető.
– És milyen üzenetet visz haza ezekkel a gépekkel kapcsolatban?
– Azt kell elmondanom, hogy folytathatják a kutatást, ha napi jelentést küldenek neki az eredményeikről. – A lány megrázta a fejét.
– Neki nincs szüksége ilyen jelentésekre! Micsoda ostoba üzenet. – Kobat nyelt egyet. Már nem rejtette véka alá idegességét.
– A Liga és a Nővérek erősen érdeklődnek a tervünk iránt – mondta. – Ők is részt vesznek benne. – Siona bólintott.
– És részvételükért azzal fizetnek, hogy megosztják fűszerüket Ix-szel.
Kobat rámeredt.
– Ez drága munka, és szükségünk van a fűszerre, hogy komparatív teszteket végezhessünk a navigátorokkal.
– Ez szemenszedett hazugság – mondta Siona. – Az önök gépe sosem fog működni, és a Féreg ezt tudja.
– Hogy merészel minket megvádolni ilyen...
– Hallgasson! Én csak a valódi üzenetet mondtam el önnek. A Féreg azt mondja, hogy maguk ixiek folytassák csak a Liga és a Bene Gesserit átverését. Szórakoztatja.
– De sikerülhet! – makacskodott Kobat. A lány csak mosolygott.
– Ki akarta megölni a Férget?
– Duncan Idaho.
Nayla levegő után kapkodott. A teremben máshol is mutatkoztak a meglepődés jelei: grimaszok, bennszakadt lélegzetek.
– Idaho halott? – kérdezte Siona.
– Feltételezem, hogy igen, de az... ööö, a Féreg nem hajlandó ezt megerősíteni.
– Miből gondolja, hogy halott?
– A Tleilax egy új Idaho-gholát küldött.
– Értem.
Siona megfordult és jelt adott Naylának, aki a terem falához lépett, és egy vékony kis csomaggal tért vissza; rózsaszín Suk papír burkolta, az a fajta, amit a kereskedők a kisebb áruk csomagolására használnak. Nayla átadta a csomagot Sionának.
– Itt a hallgatásunk ára – nyújtotta át a csomagot Siona Kobatnak. – Ezért hozhatta ma önt ide Topri.
Kobat úgy vette át a csomagot, hogy tekintetét közben nem vette le a lány arcáról.
– A hallgatásuké? – kérdezte.
– Vállaljuk, hogy nem értesítjük sem a Ligát, sem a Nővéreket arról, hogy önök becsapják őket.
– De mi nem csap...
– Ne legyen ostoba!
Kobat kiszáradt torokkal nyelni próbált. Világossá váltak előtte Siona szavai: akár igaz a vád, akár nem, ha a lázadók elterjesztik, mindenki elhiszi majd. A Topri által oly előszeretettel emlegetett „józan ész”...
Siona Toprira nézett, aki még mindig ott állt Kobat mögött. Ehhez a lázadáshoz senki sem a „józan ész” parancsára csatlakozott. Hát Topri nem látja, hogy a „józan esze” árulója lehet? Siona visszanézett Kobatra.
– Mi van ebben a csomagban? – kérdezte az ixi. Volt valami a hangjában, amiből Siona érezte, hogy Kobat már most is tudja.
– Valami, amit Ixnek küldök. Ön fogja odavinni. Két olyan kötetnek a másolata, amit a Féreg erődjéből szereztünk meg.
Kobat a kezében tartott csomagra nézett. Látszott, hogy legszívesebben jó messzire eldobná, mert a megbízatás, amit a lázadók a nyakába varrtak, életveszélyesebb, mint várta. Feddő pillantást vetett Toprira, mintha csak azt mondaná: Miért nem figyelmeztettél?
– Mi... – Visszanézett Sionára, és megköszörülte a torkát. – Mi van ezekben a... kötetekben?
– Azt majd a népe megmondja. Szerintünk a Féreg saját írásai, olyan titkos kódban, amit mi nem tudunk elolvasni.
– És miből gondolják, hogy mi...
– Maguk ixiek értenek az ilyesmihez.
– És ha mégsem sikerül? – A lány vállat vont.
– Nem fogjuk hibáztatni önöket. De, ha valami más célra használják fel az iratokat, vagy nem jelentik, ha sikerrel jártak...
– Honnan tudhatják biztosan, hogy...
– Nem csak önökre számítunk. Mások is kapnak a másolatból. Azt hiszem, a Nővérek és a Liga lelkesen nekilátnak a megfejtésnek.
Kobat a hóna alá csapta a csomagot, és erősen magához szorította.
– Miből gondolják, hogy az... a Féreg nem tud a szándékaikról... vagy akár erről az összejövetelről?
– Szerintem annyi ilyesmit tud, hogy akár tudhatja azt is, ki vitte el ezeket a köteteket. Apám szerint valóban a jövőbe lát.
– Az ön édesapja hisz a Szóbeli Történelemben?
– Ebben a teremben mindenki hisz benne. A Szóbeli Történelem nem mond ellent a Formális Történelemnek a fontos kérdésekben.
– Akkor miért nem lép fel önök ellen a Féreg? – A lány a csomagra mutatott.
– Talán abban van a válasz.
– Vagy ön és ezek a titkosított kötetek nem jelentenek igazi fenyegetést a számára! – Kobat meg sem próbálta leplezni haragját. Nem szerette, ha belekényszerítik egy döntésbe.
– Meglehet. Mondja, miért említette meg a Szóbeli Történelmet? – Kobat megint veszélyt érzett.
– Mert aszerint a Féreg képtelen emberi érzelmekre.
– Nem ez az oka – mondta Siona. – Kap még egy lehetőséget, hogy megmondja. – Nayla két lépéssel közelebb húzódott Kobathoz.
– Nekem... nekem meghagyták, hogy tanulmányozzam a Szóbeli Történelmet, mielőtt ide jövök, és hogy az önök népe... – Vállat vont.
– Hogy kántálni szoktuk?
– Igen.
– És ezt ki mondta magának? – Kobat nyelt egyet, és félve Topri felé pillantott, aztán vissza Sionára.
– Topri? – kérdezte Siona.
– Azt hittem, ezzel segítek neki abban, hogy megértsen minket – dadogta Topri.
– És elmondtad neki a vezetőd nevét – mondta Siona.
– Már tudta! – Topri már megint visított.
– A Szóbeli Történelemnek mely részeit kellett átnéznie? – kérdezte Siona.
– Az... ööö, Atreides-vonalat.
– És most azt hiszi, hogy tudja, miért csatlakoznak az emberek a lázadáshoz.
– A Szóbeli Történelem pontosan elmondja, hogyan bánik az Atreides-vonal a tagjaival! – mondta Kobat.
– Kivet egy darabka kötelet, aztán beránt minket? – kérdezte Siona. Hangja fenyegetően színtelen volt.
– Hisz' éppen ezt tette az ön édesapjával is – felelte Kobat.
– Engem pedig most hagy forradalmasdit játszani?
– Én csak hírvivő vagyok – mondta Kobat. – Ha megölnek, ki viszi el az üzenetüket?
– Vagy a Féreg üzenetét – jegyezte meg Siona. Kobat nem felelt.
– Nem hiszem, hogy érti a Szóbeli Történelmet – kezdte Siona. – Szerintem még a Férget sem ismeri jól, és az üzeneteit sem fogja fel.
Kobat arca lobot vetett haragjában.
– Mi akadályozza meg magát abban, hogy mint az összes többi Atreides, engedelmes része legyen a... – Hirtelen elhallgatott, amikor ráébredt, mit is mondott meggondolatlan haragjában.
– Még egy újonc a Féreg belső köreiben – mondta Siona. – Mint a Duncan Idahók?
Megfordult és Naylára nézett.
Ahogy megesküdtek, Anouk és Taw az ajtóhoz léptek, és elálltak az utat. Nayla körbement, és megállt Topri mögött.
– Mi ez... mi történik? – kérdezte Topri.
– Minden fontosat tudni akarunk, amit az ex-nagykövet úr közölhet velünk – mondta Siona. Az egész üzenetre vagyunk kíváncsiak.
Topri remegni kezdett. Veríték csillant Kobat homlokán. Toprira pillantott, aztán vissza Sionára. Ezzel a pillantással mintha egy fátyolt húzott volna félre; Siona bepillanthatott kettejük valódi kapcsolatába.
A lány elmosolyodott. Ez csak alátámasztotta mindazt, amit eddig megtudott.
Kobat mélyen hallgatott.
– Kezdheti – mondta neki Siona.
– Én... maguk mit...
– A Féreg küldött magával egy privát üzenetet is, a gazdáinak. Hallani akarjuk.
– Toldalékot... akar a kocsijára.
– Azaz arra számít, hogy még nagyobbra nő. És még?
– Egy nagy tétel riduli kristálypapírt kell küldetnünk neki.
– Milyen célra?
– Sosem szokta megindokolni a követeléseit.
– Csupa olyan dolog, amit másoknak megtilt – mondta a lány. Kobat keserűen elmosolyodott.
– Önmagának sosem tilt meg semmit.
– Készítettek már neki tiltott játékszereket?
– Nem tudom.
Hazudik, gondolta Siona, de nem erőltette a dolgot. Elég volt az, hogy újabb résre bukkant a Féreg páncélján.
– Ki lesz az ön utódja? – kérdezte Siona.
– Malky unokahúgát küldik ide – mondta Kobat. – Talán emlékszik, hogy ő...
– Jól emlékszünk Malkyra – mondta Siona. – Miért Malky unokahúga lesz az új nagykövet?
– Fogalmam sincs. De még azelőtt határoztak így, mielőtt az Is... a Féreg elbocsátott engem.
– Mi a neve?
– Hwi Noree.
– Foglalkozni fogunk Hwi Noree-val – mondta Siona. – Ön nem volt méltó arra, hogy foglalkozzunk önnel. Ez a Hwi Noree talán más lesz. Mikor tér vissza Ixre?
– Az Ünnepély után azonnal, az első Liga-hajóval.
– És mit fog mondani a gazdáinak?
– Mivel kapcsolatban?
– Az üzenetemmel kapcsolatban.
– Úgy fognak tenni, ahogy kéri.
– Tudom. Elmehet, Kobat ex-nagykövet úr.
Kobat kis híján feldöntötte az ajtónállókat abbéli igyekezetében, hogy mihamarabb kívül kerüljön. Topri követni akarta, de Nayla megfogta a karját és nem engedte. Topri rémült pillantást vetett Nayla izmos termetére, aztán Sionára nézett, aki várta, hogy az ajtó becsukódjon Kobat mögött, csak aztán szólalt meg.
– Az üzenet nem csak az ixieknek szólt, de nekünk is – kezdte. – A Féreg kihívást intéz hozzánk, és közli a küzdelem szabályait.
Topri vergődve igyekezett kiszabadulni Nayla szorításából.
– Mit...
– Topri! – reccsent rá Siona. – Én is tudok üzenetet küldeni. Mondd meg az apámnak, hogy tudassa a Féreggel: elfogadjuk a kihívást.
Nayla elengedet Topri karját. A férfi megdörgölte a fogás helyét.
– Biztosan nem...
– Menj el, amíg még mehetsz, és ne gyere vissza soha többé – mondta Siona.
– Nem mondhatod komolyan, hogy gyanakszol...
– Azt mondtam, menj! Ügyetlen vagy. Én a Halszólító Iskolába jártam szinte egész életemben, ők pedig megtanítottak felismerni az ügyetlenséget.
– Kobat elmegy. Mi rossz van abban, ha...
– Ő nem csak engem ismert, de azt is tudta, mit loptam el a Citadellából! Azt viszont nem tudta, hogy elküldöm azt a csomagot az Ixre, és éppen vele. A te viselkedésedből szűrtem le, hogy a Féreg azt akarja: küldjem el azokat a köteteket az Ixre!
Topri elhátrált Sionától, az ajtó felé. Anouk és Taw utat nyitottak neki, szélesre tárták az ajtót. Siona hangja követte kifelé.
– Ne is tagadd, hogy a Féreg beszélt rólam és a csomagról Kobarnak! A Féreg nem küld ostoba üzeneteket. Mondd meg neki, hogy ezt mondtam!

- - -

Egyesek szerint nekem nincs lelkiismeretem. Milyen hamisak ők, még önmagukhoz is! Én vagyok az egyetlen lelkiismeret, ami valaha is létezett. Ahogyan a hordó megőrzi a bor illatát, úgy őrzöm én ősi genezisem lényegét, és ez a lelkiismeret magja. Ez tesz engem szentté. Én vagyok Isten, mert én vagyok az egyetlen, aki valóban ismeri az örökségét!
– Az Ellopott Feljegyzések

Amikor Ix Inkvizítorai összegyűltek a Grand Palais-ban a Leto Nagyúr udvarába küldendő nagykövet-jelölttel együtt, a következő kérdések és válaszok kerültek rögzítésre:

INKVIZÍTOR: Jelezted, hogy Leto Nagyúr indítékairól szeretnél beszélni velünk. Szólj hát.
HWI NOREE: A Formális Elemzés nem lenne elegendő azokhoz a kérdésekhez, amiket feltennék.
INKVIZÍTOR: Miféle kérdések ezek?
HWI NOREE: Azt kérdezem magamtól, mi késztetheti Leto Nagyurat arra, hogy belenyugodjon ebbe a visszataszító átalakulásba, ebbe a féreg-testbe, emberi mivolta elvesztésébe? Önök úgy vélték, pusztán a hatalomért és a hosszú életért tette.
INKVIZÍTOR: És ez nem elég?
HWI NOREE: Nézzenek magukba: önök hajlandóak lennének ekkora árat fizetni ilyen csekély nyereségért?
INKVIZÍTOR: Akkor hát végtelen bölcsességed révén mondd meg nekünk, miért döntött úgy Leto, hogy féreggé lesz.
HWI NOREE: Kétségbe vonja itt valaki a jövőbelátó képességét?
INKVIZÍTOR: Tessék! Hát ez nem elég fizetség az átváltozásáért?
HWI NOREE: De a jövendölő képessége eddig is megvolt, akárcsak az apjának őelőtte. Nem! Az én feltételezésem szerint azért szánta rá magát erre a kétségbeesett döntésre, mert látott valamit a jövőnkben, amit csak ezzel az áldozattal lehet megelőzni.
INKVIZÍTOR: Mi volt az a bizonyos dolog, amit csak ő látott a jövőnkben?
HWI NOREE: Nem tudom, de szándékomban áll megtudni.
INKVIZÍTOR: Úgy állítod be a zsarnokot, mintha a nép önzetlen szolgája lenne!
HWI NOREE: Hát nem ez volt az Atreides-család egyik fő jellemvonása?
INKVIZÍTOR: A hivatalos történelem mindenesetre ezt sugallja.
HWI NOREE: És a Szóbeli Történelem pedig alátámasztja.
INKVIZÍTOR: Milyen kedvező vonásokkal ruháznád még fel a zsarnok Férget?
HWI NOREE: Kedvező vonásokkal, sirra?
INKVIZÍTOR: Akkor hát egyszerűen csak vonásokkal.
HWI NOREE: Nagybátyám, Malky gyakran mondogatta, hogy Leto bizonyos társai iránt roppant türelemmel van megáldva.
INKVIZÍTOR: Másokat viszont minden nyilvánvaló ok nélkül kivégez.
HWI NOREE: Azt hiszem, Malky nagybátyám kikövetkeztetett néhány ilyen okot.
INKVIZÍTOR: Mondj nekünk egyet.
HWI NOREE: A személyére irányuló ügyetlen fenyegetés.
INKVIZÍTOR: Méghogy ügyetlen!
HWI NOREE: És nem bírja elviselni a pretenciót. Emlékezzenek csak a történészek kivégzésére és munkáik megsemmisítésére.
INKVIZÍTOR: Nem akarta, hogy kitudódjon az igazság!
HWI NOREE: Malky nagybátyámnak azt mondta, hogy hazudtak a múltról. És gondolják csak meg! Ki tudhatta ezt nála jobban? Mindnyájan ismerjük befelé fordulásának tárgyát.
INKVIZÍTOR: Milyen bizonyítékunk van arra, hogy ezek az ősök mind ott élnek benne?
HWI NOREE: Ebbe a hiábavaló vitába nem megyek bele. Csak azt mondom, hogy én elhiszem, mert Malky nagybátyám hitte, és okot is tudott adni a hitére.
INKVIZÍTOR: Olvastuk a nagybátyád jelentéseit, és mi másképpen értelmezzük. Malky túlságosan is kedvelte a Férget.
HWI NOREE: A nagybátyám az Impérium legművészibb diplomatájának tartotta, mesteri társalgónak, és szakértőnek bármiben, amit csak fel tudnak sorolni.
INKVIZÍTOR: A nagybátyád beszélt a Féreg brutalitásáról?
HWI NOREE: A nagybátyám végtelenül civilizáltnak tartotta őt.
INKVIZÍTOR: Én a brutalitásról kérdeztelek.
HWI NOREE: Igen, képes brutalitásra.
INKVIZÍTOR: A nagybátyád félt tőle.
HWI NOREE: Leto Nagyúrból hiányzik minden ártatlanság és naivitás. Csak akkor kell félni tőle, ha úgy tesz, mintha meglennének benne ezek a vonások. Ezt mondta a nagybátyám.
INKVIZÍTOR: Igen, ezek voltak a szavai.
HWI NOREE: És még több is! Malky azt mondta: „Leto Nagyúr örömet leli az emberiség meglepő zsenijében és változatosságában. Ő a legkedvesebb társaságom.”
INKVIZÍTOR: Roppant bölcsességed segítségével hogyan értelmezed ezeket a szavakat a magad számára?
HWI NOREE: Ne gúnyolódjon velem!
INKVIZÍTOR: Mi nem gúnyolódunk. Mi a megvilágosodást keressük.
HWI NOREE: Malkynak e szavai, és az a sok egyéb dolog, amit még személyesen nekem írt, arra mutatnak, hogy Leto Nagyúr mindig az újdonságot és eredetiséget keresi, de tart is az ilyen dolgokban rejlő pusztító lehetőségektől, így vélekedett a nagybátyám.
INKVIZÍTOR: Hozzá kívánsz még fűzni valamit ehhez a hithez, amin osztozol nagybátyáddal?
HWI NOREE: Nem látom értelmét annak, hogy bármit is hozzáfűzzek ahhoz, amit már elmondtam. Bocsánatot kérek, ha pocsékoltam az Inkvizítorok idejét.
INKVIZÍTOR: Egyáltalán nem pocsékoltad. Téged jelölünk ki nagykövetül Leto Nagyúr, az ismert univerzum Isten-császárának udvarába.

- - -

Nem szabad elfelejtenetek, hogy belsőmben rendelkezésemre áll minden szaktudás, amit a történelem ismer. Erre az energiatartalékra támaszkodom, amikor a háború mentalitására gondolok. Ha még nem hallottátok a sebesültek és haldoklók vinnyogó sikolyait, akkor semmit sem tudtok a háborúról. Én annyi ilyen kiáltást hallottam, hogy most is kísért bennem. Magam is gyakran nyöszörögtem a harcok után. Minden korban szereztem sebeket öklöktől, bunkósbottól, kőtől, páncélos lábtól és bronzkardtól, buzogánytól és ágyútól, nyilaktól, lézerfegyverektől és a radioaktív por néma támadásától, biológiai fegyverektől amelyektől megfeketül a nyelv és elhal a tüdő, lángoktól vagy lassú mérgek hangtalan munkájától... és több nincs is! Mindegyiket láttam és éreztem. Azoknak, akik meg merészelik kérdezni miért viselkedem úgy, ahogy viselkedem, azt mondom: Az én emlékeimmel nem tehetek másként Nem vagyok gyáva, és valaha ember voltam.
– Az Ellopott Feljegyzések

A meleg évszakban, amikor az időjárás-szabályzó szatellitáknak a nagy tengereken tomboló szelekkel kellett megharcolnia, az este gyakran hozott esőt a Sareer peremén. Moneót, aki egyik szokásos ellenőrzőkörútjáról volt visszatérőben a Citadella külső részéből, elkapta egy hirtelen zivatar. Már beesteledett, mire fedél alá jutott. Egy Halszólító őrszem segítette le róla átázott köpenyét a déli bejárónál. Nagydarab, izmos, szögletes arcú nő volt, az a típus, amit Leto a legjobban kedvelt testőrei soraiban.
– Azok az átkozott időjárás-szabályzók igazán összekaphatnák magukat – mondta a nő, amikor a kezébe nyomta a vizes köpenyt.
Moneo kurtán odabiccentett neki, aztán a lakosztálya felé indult. Minden Halszólító őr tudta, mennyire idegenkedik a Császár a nedvességtől, de egyikük sem volt olyan gondos, mint Moneo.
A Féreg az, aki gyűlöli a vizet, gondolta Moneo. Shai-hulud a Dűnére éhezik.
A szobájában Moneo megszárítkozott, és száraz ruhát vett, mielőtt lement a kriptába. Semmi értelme nem lett volna kivívni a Féreg rosszallását. Most meg-szakítatlan beszélgetésre volt szükség Letóval az Onn Ünnepi Városába irányuló, küszöbön álló ember-beáramlásról.
A lefelé haladó lift falának dőlve, a háznagy becsukta a szemét. Hirtelen kimerültség vett erőt rajta. Tudta, hogy napok óta nem aludt eleget, és az elkövetkezendő napokban sem számíthat lazításra. Irigyelte Leto függetlenségét az alvás kényszerítő szükségletétől. Havonta néhány órányi fél-szendergés, úgy látszott, bőven elegendő az Istencsászárnak.
A kripta szaga és a lift zökkenése megálláskor fölverte Moneót merengéséből. Kinyitotta a szemét, és kinézett a kocsiján heverő Istencsászárra, a roppant terem közepére. Moneo összeszedte magát, és nekivágott a szokásos hosszú sétának a rettentő jelenlétig. Leto éber volt, várta őt. Ez legalább jó jel.
Leto hallotta a lift közeledésének zaját, és látta Moneót felriadni. A háznagy fáradtnak tűnt, érthetően. Az Onnba érkező zarándok-tömeg, a külvilági látogatók gondja, a Halszólítók szertartása, az új nagykövetek, a Királyi Testőrség őrségváltása, a nyugalomba vonulások és kinevezések, ráadásul egy új Duncan Idaho ghola, amit bele kellett illeszteni az olajozottan működő császári apparátusba mindez rettentő terheket rótt Moneo vállára. Kezdték elborítani a felgyűlt részletek, és kezdett rajta meglátszani a kora.
Lássuk csak, gondolta Leto. Moneo száztizennyolc éves lesz azon a héten, amikor visszatérünk Onnból.
Többször ennyi ideig élhetett volna, ha enné a fűszert, de nem volt rá hajlandó. Letónak semmi kétsége sem volt az okai felől. Moneo elérte azt a különös emberi állapotot, amikor már kívánta a halált. Már csak az éltette, hogy lássa Sionát beépülni a Királyi Szolgálatba, a Halszólítók Császári Társaságának következő igazgatójaként.
Az én hurijaim, ahogy Malky nevezte őket.
És Moneo tudta, hogy Leto egy Duncannel akarja keresztezni Sionát. Itt az ideje.
Moneo két lépésnyire a kocsitól megállt, és felnézett Letóra. Volt valami a tekintetében, ami Letót egy pogány pap arcára emlékeztette a terrai időkből: ravasz könyörgés az ismerős ereklye előtt.
– Uram, több órán keresztül vizsgáltad a Duncant – mondta Moneo. – A Tleilax belenyúlt a sejtjeibe vagy a pszihéjébe?
– Érintetlen.
Moneo mélyről jövően sóhajtott, de nem az örömtől.
– Ellenzed, hogy tenyészmén legyen belőle? – kérdezte Leto.
– Különösnek találom, hogy egyszerre gondoljak rá elődömként és leszármazottaim apjaként.
– De lehetőséget ad egy első generációs keresztezésre egy régebbi emberi forma és nemesítési programom új terméke között. Siona huszonegy nemzedékkel járul hozzá ehhez a keresztezéshez.
– Én nem látom, mire jó ez. A Duncanek mindenkinél lassabbak és figyelmetlenebbek a testőrségben.
– Én nem csupa jó tulajdonságot tömörítő utódot akarok, Moneo. Azt hiszed, nem vagyok tisztában a nemesítési programomat irányító törvények diktálta progresszió geometriájával?
– Láttam a leszármazási jegyzőkönyved, Uram.
– Akkor azt is tudod, hogy nyomon követem a recesszív géneket, és kigyomlálom őket. Engem a fő genetikai dominanciák érdekelnek.
– És a mutációk, Uram? – Volt valami ravasz csengése Moneo hangjának, ami arra késztette Letót, hogy figyelmesen szemügyre vegye a háznagyát.
– Erről nem nyitok vitát, Moneo.
Leto látta, hogy Moneo azonnal visszahúzódik óvatossága csigaházába.
Milyen fantasztikusan érzékeny a hangulataimra, gondolta Leto. Biztos, hogy benne is megvannak egyes képességeim, csak éppen tudattalan szinten működnek. A kérdései azt sugallják, hogy akár azt is sejtheti, mit értünk el Sionában.
Leto ezt akarta kipróbálni:
– Úgy látom, még most sem érted, mit remélek elérni nemesítési programommal. – Moneo felvidult.
– Tudod, Uram, hogy igyekszem elmélyülni benne.
– A törvények hosszú távon ideiglenesnek bizonyulnak, Moneo. Nem létezik olyan, hogy szabályok által irányított kreativitás.
– De Uram, te magad beszéltél törvényekről, amelyek programodat irányítják.
– Mit mondtam neked az előbb, Moneo? Ha szabályokat keresünk a kreativitásban, az olyan, mintha az elmét próbálnánk elválasztani a testtől.
– De valami így is kialakul, Uram. Magamról tudom. – Magáról tudja! A drága Moneo! Milyen közel jár!
– Miért keresel mindig tökéletesen leszármaztatható értelmezéseket, Moneo?
– Hallottam, amikor az információs evolúcióról beszéltél, Uram. Ez a címke van a leszármazási jegyzőkönyveden is. De mi van a meglepetésekkel...
– Moneo! A szabályok minden egyes meglepetéssel változnak.
– Uram, hát te nem gondolsz az emberi állomány javítására?
Leto lenézett rá, és azt gondolta: Ha most kimondom a kulcsszót, vajon megérti? Talán...
– Én ragadozó vagyok, Moneo.
– Raga... – Moneo elhallgatott, és megrázta a fejét. Ismerte a szó jelentését, úgy gondolta, de a szó maga mellbevágta. Tréfál az Istencsászár?
– Ragadozó, Uram?
– A ragadozó feljavítja a nyájat.
– Ez hogy lehet, Uram? Hiszen te nem gyűlölsz bennünket.
– Csalódást okozol nekem, Moneo. A ragadozó nem gyűlöli a zsákmányát.
– A ragadozók gyilkolnak, Uram.
– Én is ölök, de nem gyűlölök. A préda az éhséget csillapítja. A préda jó.
Moneo felnézett Leto szürke csuklyával keretezett arcára.
Nem vettem volna észre a Féreg közeledtét? tűnődött Moneo.
Aggódva kereste a jeleket. A roppant test nem remegett, a szemek nem izzottak, a hasznavehetetlen függelékek nem rángatóztak.
– És te mire éhezel, Uram? – kockáztatta meg Moneo.
– Egy olyan emberiségre, amely képes valóban hosszútávú döntéseket hozni. Tudod, mi a kulcsa ennek a képességnek, Moneo?
– Már sokszor elmondtad, Uram. Az a tulajdonság, hogy az ember képes legyen meggondolni magát.
– Igen, hogy képes legyen változtatni. És azt tudod, mit értek hosszú táv alatt?
– Neked ez biztosan évezredeket jelent, Uram.
– Moneo, a Végtelenhez képest még az én évezredeim is csak apró villanások.
– De a te perspektívád mégis más, mint az enyém, Uram.
– A Végtelenhez képest bármilyen hosszúnak kinevezett időtáv rövid.
– Akkor hát egyáltalán nincsenek szabályok, Uram? – Moneo hangjából enyhe hisztéria csendült.
Leto elmosolyodott, hogy enyhítsen a háznagy feszültségén.
– Egy talán van. A rövidtávú döntések hosszútávon általában kudarcot vallanak. – Moneo reménytelenül rázta a fejét.
– De Uram, a te perspektívád...
– Az idő minden véges szemlélő számára lejár egyszer. Nincsenek zárt rendszerek Még én is csak a véges mátrixot tágítom ki.
Moneo elkapta tekintetét Leto arcáról, és a mauzóleum folyosóinak távolába meredt. Egy nap majd én is ide kerülök. Az Arany Ösvény folytatódhat ugyan, de én véget érek. Persze ez nem fontos. Csak az Arany Ösvény, amit töretlen folyamatosságában érzékelt, csak az számít. Visszanézett Letóra, de nem a telikék szemekbe. Valóban egy ragadozó leselkedne ebben a roppant testben?
– Nem érted a ragadozó funkcióját – mondta Leto.
A szavak megdöbbentették Moneót, mert nagyon gondolatolvasás-ízük volt. Felemelte tekintetét, hogy Leto szemébe nézhessen.
– Az eszeddel tudod, hogy egy nap engem is elér valamiféle halál – mondta Leto. – De nem hiszed el.
– Hogyan hihetném el azt, amit sohasem fogok látni?
Moneo még sosem érezte magányosabbnak és nyomorultabbnak magát. Mit művel az Istencsászár? Azért jöttem le ide, hogy a zarándoklat kérdéseit beszéljük meg... és hogy megtudjam, mik a szándékai Sionával. Játszik velem?
– Beszéljünk inkább Sionáról – jegyezte meg Leto. Már megint gondolatolvasás!
– Mikor teszed próbára, Uram? – Ez a kérdés már jó ideje ott volt a tudata előterében, de most, hogy kimondta, megijedt.
– Hamarosan.
– Bocsáss meg nekem, Uram, de nyilván tudod, mennyire aggódom az egyetlen gyermekem életéért.
– Mások is túlélték a próbát, Moneo. Te is túlélted. – Moneo nyelt egyet, amikor eszébe jutott, hogyan tették érzékennyé az Arany Ösvény iránt.
– Engem felkészített az anyám. Sionának pedig nincs anyja.
– Ott vannak neki a Halszólítók. És ott vagy te.
– Történnek balesetek, Uram.
Könnyek szöktek Moneo szemébe. Leto elfordította a tekintetét, és azt gondolta: Hánykolódik irántam érzett hűsége és Siona iránti szeretete között. Milyen megrendítő is aggodalma egy sarjért. Hát nem látja, hogy az én egyetlen gyermekem meg az emberiség?
Visszanézve Moneóra, Leto azt mondta:
– Helyes a megfigyelésed, hogy balesetek még az én univerzumomban is történnek. Tanulsz ebből valamit?
– Uram, most az egyszer nem tudnád...
– Moneo! Gondolom, nem arra akarsz kérni, hogy hatalommal ruházzak fel egy gyenge kis adminisztrátort. – Moneo egy lépést hátrált.
– Nem, Uram. Dehogy.
– Akkor bízz Siona erejében. – Moneo kihúzta magát.
– Megteszem, amit meg kell tennem.
– Sionát rá kell ébreszteni azokra a kötelességekre, amik Atreidesként reá hárulnak.
– Természetesen, Uram.
– Hát nem ez a kötelességünk, Moneo?
– Nem tagadom, Uram. Mikor mutatjuk be őt az új Duncannek?
– Előbb a próba jön. – Moneo a kripta hideg padlójára meredt.
Olyan gyakran nézi a padlót, gondolta Leto. Vajon mit láthat ott? A kocsim évezredes nyomait? Ó, nem ő a mélységekbe pillant, a kincs és a rejtély birodalmába, ahová hamarosan belép.
Moneo megint felnézett Letóra.
– Remélem, kedvére lesz majd a Duncan társasága, Uram.
– Ebben biztos lehetsz. A Tleilax változtatás nélkül, eredeti állapotában hozta ide.
– Ez megnyugtató, Uram.
– Nyilván észrevetted, hogy ezt a genotípust a nők kifejezetten vonzónak találják.
– Megfigyeltem, Uram.
– Van valami azokban a szelíden figyelő szemekben, azokban a kemény vonásokban, abban a kecskefekete hajban, ami pozitívan hat a női pszihére.
– Ahogy mondod, Uram.
– Tudod, hogy most is a Halszólítókkal van?
– Értesültem róla, Uram.
Leto elmosolyodott. Majd pont Moneo ne tudna róla.
– Hamarosan idehozzák, hogy először vegye szemügyre az Istencsászárt.
– Magam vizsgáltam át a megfigyelőhelységet Uram. Minden készen áll.
– Néha azt hiszem, hogy el akarsz gyengíteni, Moneo. Néhány részletet azért hagyj meg nekem is.
Moneo igyekezett elrejteni szorító rémületét. Meghajolt és elhátrált.
– Igen, Uram, de vannak dolgok, amiket nekem kell megtennem.
Megfordult és elsietett. Csak amikor a lifthez ért, akkor döbbent rá, hogy elbocsátás nélkül ment el.
Tudnia kell, milyen fáradt vagyok. Meg fogja bocsátani.

- - -

Uraságod nagyon jól tudja, mi van a szíve mélyén. A lelke árulkodik, mint egy számlakönyv, ön nem hallgat a szívére, csak a dühére és haragjára.
– Leto Nagyúr egy Vezeklőhöz, a Szóbeli Történelemből.

A következő értékelés, ami az Impérium állapotát írja le Leto Nagyúr Uralkodásának 3508. évében, a Welbeck Kivonatból származik. Eredetije a Bene Gesserit Rend Káptalanházának archívumában található. Egy összevetés kimutatta, hogy a törlések mit sem vonnak le e beszámoló lényegi pontosságából.

Megszentelt Rendünk és eltéphetetlen Nővéri kötelékének nevében ez a beszámoló hitelesnek találtatott, és méltó arra, hogy bekerülhessen a Káptalanház Krónikáiba.
Chenoeh és Tawsuoko nővérek épségben visszatértek Arrakisról, hogy jelentésükben megerősítsék annak a kilenc történésznek régóta gyanított kivégzését, akik Leto Nagyúr uralmának 2116. évében tűntek el a Citadellában. A Nővérek beszámoltak róla, hogy a kilenc személyt elkábították, aztán saját megjelent műveik máglyáján elégették őket. Ez tökéletesen egybevág azokkal a mendemondákkal, amelyek akkoriban az Impériumban keringtek. Az ebből az időszakból származó beszámolók a megítélés szerint magától Leto Nagyúrtól származnak.
Chenoeh és Tawsuoko nővérek magukkal hozták egy szemtanú kézzel írott feljegyzéseit, amelyek arról számolnak be, hogy amikor más történészek érdeklődtek társaik után, Leto Nagyúr ezt válaszolta:
„Elpusztultak, mert kevélyen hazudtak. Ne féljetek, hogy haragom lesújt rátok ártatlan hibáitok miatt. Nem túlságosan szeretek mártírokat csinálni. A mártírok általában drámai eseményeket sodornak az emberek dolgaiba. A dráma pedig egyike ragadozó mivoltom célpontjainak. Csak akkor reszkessetek, ha hamis írásokat készítetek, aztán büszkén kihúzzátok magatokat fölöttük. Most pedig menjetek, és ne beszéljetek erről senkinek.”
A kézzel írt beszámoló belső utalásai alapján a szerző Ikonocre, Leto Nagyúr háznagya a 2116. évben.
Figyelmet érdemel az, hogy Leto a ragadozó szót használja. Ez rendkívül sokatmondó Syaksa Tisztelendő Anya azon elméletének fényében, miszerint az Istencsászár ragadozónak tekinti magát, a szó természetes értelmében.
Chenoeh nővért meghívták a Halszólítók csapata mellé, amely Leto Nagyúr egyik ritka kivonulását kísérte. Egy alkalommal még a Királyi Kocsi mellett is mehetett, és beszélgethetett magával Leto Nagyúrral. Erről a következőképpen számol be:
Leto Nagyúr azt mondta: – Itt, a Királyi Úton néha úgy érzem, hogy mellvéden állok, miközben behatolók támadnak rám.
Chenoeh nővér válasza:
– Itt senki sem támad téged, Uram. – Leto Nagyúr:
– Ti Bene Gesseritek minden oldalról rohamoztok. Még most is azon mesterkedtek, hogy felbujtsátok a Halszólítóimat.
Chenoeh nővér azt mondja, szívében felkészült a halálra, de az Istencsászár csak megállította a kocsiját, és a kíséretére nézett. Azt mondja, hogy a többiek megálltak, és jól begyakorolt passzivitással várakoztak, mindnyájan tiszteletteljes távolban.
Leto Nagyúr azt mondta:
– Ez az én kis sokaságom, és ők mindent elmondanak nekem. Ne tagadd a vádat.
Chenoeh nővér ezt válaszolta:
– Nem tagadom.
Leto Nagyúr ránézett, és azt mondta: Ne féltsd a személyedet. Azt kívánom, hogy számolj be szavaimról a Káptalanházban.
Chenoeh nővér azt mondja, látta, hogy Leto Nagyúr mindent tud róla, a küldetéséről, különleges beszédrögzítő képzettségéről, mindenről.
Olyan, mint egy Tisztelendő Anya vélekedett. Semmit sem tudtam elrejteni előle. Aztán Leto Nagyúr ezt mondta neki:
– Nézz az én Ünnepi Városom felé, és mondd meg, mit látsz.
Chenoeh nővér Onn felé tekintett, és azt mondta: – Látom a Várost a távolban. Gyönyörű a reggeli fényben. A jobb oldalán ott az erdőd. Annyiféle zöld van benne, hogy egy egész nap sem lenne elég a leírásukra. Balra, és körben a Város körül szolgáid házai és kertjei vannak. Némelyik nagyon gazdagnak látszik, némelyik pedig nagyon szegénynek.
Leto Nagyúr:
– Összezavartuk ezt a látképet! A fák zavarosak. A házak, a kertek... Egy ilyen tájban nem lehet új rejtélyek felett örvendezni.
Chenoeh nővért felbátorították Leto Nagyúr biztosítékai, és megkérdezte:
– Uram, te tényleg rejtélyeket akarsz? – Leto Nagyúr válasza:
– Egy ilyen tájban nincs külső lelki szabadság. Hát nem látod? Itt nincs nyílt univerzum, amellyel osztozhatnánk. Minden zárt az ajtók, reteszek, zárak!
Chenoeh nővér megkérdezte:
– Hát az embereknek már nincs szükségük magánéletre és védekezésre? – Leto Nagyúr így felelt:
– Ha majd visszatérsz, mondd meg a Nővéreidnek, hogy vissza fogom állítani a kilátást kifelé. Egy ilyen táj, mint ez itt, arra indít, hogy belül keresd azt a szabadságot, amit még esetleg találhatsz magadban. A legtöbb ember pedig még ahhoz sem elég erős, hogy magában meglelje a szabadságot. – Chenoeh nővér válasza:
– Pontosan át fogom adni a szavaidat, Uram. – Leto Nagyúr:
– Úgy legyen. Azt is mondd meg a Nővéreidnek, hogy minden Bene Gesserit ismerhetné annak a veszélyeit, hogy egyetlenegy tulajdonságot akar kitenyészteni, hogy egyetlen meghatározott genetikai célra tör.
Chenoeh nővér azt mondja, ez nyilvánvaló utalás Leto Nagyúr apjára, Paul Atreidesre. Hadd kapjon itt említést, hogy nemesítési programunk egy generációval korábban érte el a Kwisatz Haderachot. Amikor Muad'Dibbé, a fremenek vezérévé vált, Paul Atreides kicsúszott az irányításunk alól. Kétség nem fér hozzá, hogy olyan férfi volt, aki a Tisztelendő Anyák hatalmával rendelkezett, és más olyan képességekkel is, amelyeknek árát az emberiség még mindig nyögi. Ahogyan Leto Nagyúr mondta:
– Most itt van valami, amire nem számítottatok. Itt vagyok én, a kilógó kártya. És én hoztam létre Sionát.
Leto Nagyúr nem volt hajlandó bővebben kifejteni utalását háznagya, Moneo leányára vonatkozólag. Az ügy kivizsgálás alatt ál.
A Káptalanházat érdeklő más kérdések közül felderítőink az alábbiakkal kapcsolatban találtak adatokat:

A Halszólítók
Leto Nagyúr női hadtestei megválasztották képviselőiket, akik résztvesznek Arrakis Tízévenkénti Ünnepélyén. Három küldöttjük érkezik minden bolygóhelyőrségről. (Lásd a kiválasztottak mellékelt listáját.) Mint általában, felnőtt férfiak most sem lesznek jelen, még a Halszólító tisztek házastársai sem. A kíséreti listán alig történt változás ebben a beszámolási időszakban. Az új nevekhez, ahol tudtuk, csatoltuk a leszármazási információkat is Megjegyzendő, hogy a nevek közül csak kettőt lehet kiemelni, mint a Duncan Idaho-gholák utódait. Semmi újat nem tudtunk ezzel hozzátenni feltevéseinkhez a gholák nemesítési programban történő felhasználásával kapcsolatban.
A Halszólítók és a Bene Gesserit közti szövetség létrehozására irányuló minden kísérletünk kudarcot vallott ebben az időszakban. Leto Nagyúr továbbra is növeli egyes helyőrségei létszámát. Ezenkívül továbbra is hangsúlyozza a Halszólítók egyébirányú funkcióit, és csökkenti katonai szerepük jelentősegét. Ez meghozta a kívánt eredményt: tiszteletet és hálát ébresztett a helyiekben a Halszólító laktanyák jelenlétéért (Lásd azon helyőrségek csatolt listáját, amelyek létszámban növekedtek. Ezek mind a Bene Gesserit, az Ix és a Tleilax hazai bolygóin vannak. A Liga megfigyelése nem erősödött).

Papság
A természetes halálokon és hivatalátvételeken kívül, amelyek a függelékben kerültek felsorolásra, nem történtek jelentős változások A rituális teendők ellátására kinevezett kísérők és tisztségviselők száma továbbra is kevés, hatalmukat pedig korlátozza az az elvárás, hogy bármely fontosabb döntésük előtt konzultálniuk kell Arrakisszal. Syaksa Tisztelendő Anya és mások is úgy vélik, hogy a Halszólítók ilyetén vallásos jellege lassú csökkentés alatt áll.

Nemesítési Program
A Sionára vonatkozó kifejtetlen hivatkozáson és az apjával való kudarcunkon kívül semmi fontosat nem tudunk hozzátenni Leto Nagyúr nemesítési programjára vonatkozó állandó megfigyelésünkhöz Bizonyítottan van egy bizonyos véletlenszerűség a programjában, amelyet csak megerősít Leto Nagyúr kijelentése a genetikai célokról, de nem lehetünk biztosak abban, hogy igazat mondott Chenoeh nővérnek Felhívjuk a figyelmet arra a számos esetre, amikor vagy hazudott, vagy drámaian, minden előzetes figyelmeztetés nélkül váltott.
Leto Nagyúr továbbra is tiltja részvételünket nemesítési programjában. Megfigyelői Halszólító laktanyáiban hajthatatlanok abban, hogy „ki kell gyomlálni” azokat a születéseinket, melyeket ők elleneznek. Csak a legszigorúbb ellenőrzéssel voltunk képesek fenntartani a Tisztelendő Anyák létszámát ebben az időszakban. Tílakozásaink válasz nélkül maradtak. Chenoeh nővér egyik egyenes kérdésére Leto Nagyúr ezt válaszolta:
– Legyetek hálásak azért, amitek van.
Ezt a figyelmeztetést hűen idézzük itt. Leto Nagyúrhoz eljuttatunk egy hála-levelet.

Gazdaság
A Káptalanház továbbra is megtartotta fizetőképességét, de a takarékossági intézkedéseken nem lehet lazítani Sőt, elővigyázatossági okokból néhány új intézkedés is életbe lép a következő időszakban. Ezekben szó lesz a melanzs rituális felhasználásának visszafogásáról, és a szokásos szolgálatainkért felszámított díj emeléséről. Várhatóan duplájára emeljük a Nagy Házak leányainak képzési díját az elkövetkezendő négy jelentési időszak alatt. Ezennel megbízlak benneteket, hogy kezdjetek megfelelő érveket kitalálni ezen intézkedések megindoklására.
Leto Nagyúr megtagadta a fűszeradagunk növelésére irányuló kérelmünket. Indoklást nem adott.
Kapcsolatunk a Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társaságával továbbra is szilárd alapokon nyugszik. A KHAFT az előző időszak során létrehozott egy regionális kartellt a Csillagékszerekre, amely révén jelentős haszonra tettünk szert tanácsadó és tárgyaló szolgálatainkkal. A haszon, ami ebből a megegyezésből származik, több, mint elegendő a Giedi Prime-on elszenvedett veszteségeink kiegyenlítésére. A Giedi Prime-i beruházás leírásra került.

A Nagy Házak
Harmincegy korábbi Nagy Házat sújtott a gazdasági katasztrófa ebben a jelentési időszakban. Csak hatnak sikerült megtartania az Alsóbb Ház státust. (Lásd a mellékelt listát.) Ezzel folytatódik az az elmúlt ezredévekben megfigyelt trend, hogy a valamikori Nagy Házak fokozatosan háttérbe szorulnak. Meg kell jegyezni, hogy az a hat, aki elkerülte a teljes összeomlást, mind jelentős befektetője volt a CHOAM-nak, ötüknek pedig jelentős része van a Csillagékszer-tervben. Az egyetlen kivétel megosztott portfolióval operál, többek közt caladani antik cetszőrmével foglalkoznak.
(Ponji-rizs tartalékunk majdnem kétszeresére nőtt ebben az időszakban, cetszőrme-állományunk rovására. E döntés okait a következő időszakban tekintjük át).

Családi élet
Mint azt megfigyelőink az előző kétezer évben is tanúsították, a családi élet homogenizálódása zavartalanul folytatódik. Várható, hogy ez alól kik képeznek kivételt: a Liga, a Halszólítók, a Tleilax alakváltó Arctáncoltatói (akik minden változtatási erőfeszítés ellenére továbbra is makacs öszvérek), és persze mi magunk.
Meg kell említeni, hogy a családi körülmények egyre inkább hasonlóvá válnak mindenhol, bolygó-lakhelytől függetlenül. Olyan körülmény ez, amit nem lehet a véletlen művének tulajdonítani. Ebben Leto Nagyúr grandiózus tervének egy apró megnyilvánulását látjuk. Még a legszegényebb családok is jóltápláltak, ez igaz, de a mindennapi élet körülményei egyre mozdulatlanabbak.
Hadd emlékeztessünk benneteket egy kijelentésre, amit a jelentések szerint Leto Nagyúr tett majdnem nyolc nemzedékkel ezelőtt:
– Én vagyok az Impérium egyetlen megmaradt látványossága.
Syaksa Tisztelendő Anya kínált egy elvi magyarázatot erre a trendre, egy olyan elméletet, amelyet egyre többen osztanak közülünk. Syaksa T.A. olyan cselekvési okot tulajdonít Leto Nagyúrnak, ami a hidraulikus despotizmus elvén alapszik. Mint tudjátok, hidraulikus despotizmus csak akkor lehetséges, ha egy olyan anyag vagy feltétel, amitől az élet alapjaiban függ, egy viszonylag szűk és központosított hatalom kezében van. A hidraulikus despotizmus fogalma akkorról ered, amikor az öntözővíz folyása az abszolút függőség követelményszintjére emelt emberi populációkat. Amikor a vizet elzárták, az emberek tömegesen haltak meg.
Ez a jelenség sokszor megismétlődött az emberi történelem során, és nem csak a vízzel vagy a művelhető földek termékeivel, de szénhidrogén hajtóanyagokkal is, mint az olaj és a szén, amelyeket csővezetékek vagy más elosztóhálózatok révén szabályoztak. Valamikor, amikor az elektromosság elosztása csak a felszínt összevissza behálózó vezeték-kötegekkel volt megoldható, akkor még ez az energiaforrás is a hidraulikus despotizmus eszköze lett.
Syaksa T.A. úgy véli, hogy Leto Nagyúr a még erősebb melanzs-függőség felé építi az Impériumot. Érdemes megjegyezni, hogy az öregedési folyamatot ma már betegségnek lehet nevezni, amire a melanzs különleges kezelést nyújt, ha nem is gyógyulást. Syaksa T. A. szerint Leto Nagyúr még odáig is elmehet, hogy elterjeszt egy új betegséget, amit csak a melanzs segítségével lehet visszaszorítani. Bár ez túlzó feltételezésnek tűnhet, nem szabad kihagyni a számításból. Ennél különösebb dolgok is megtörténtek már, és nem feledkezhetünk el arról sem, milyen szerepet játszott a szifilisz az emberiség korai történelmében.

Szállítás/Liga
A hárommódú kombinált szállítás, ami valaha az Arrakis sajátos jellemzője volt (a földön szuszpenzorral felfüggesztett raklapokkal, a levegőben ornitopterrel, bolygón kívül pedig a Liga hajóival), az Impérium egyre több bolygóján válik uralkodóvá. Ez alól Ix a fő kivétel.
Mi ezt részben az ülő és mozdulatlan életforma felé haladó visszafejlődésnek tulajdonítjuk, részben viszont az Arrakis példájának másolásából ered. Az általánossá vált ellenérzés az ixi játékszerekkel szemben szintén nem kis szerepet játszik ebben a trendben. Ezenkívül a Halszólítók is ezt a módszert terjesztik, hogy megkönnyítsék saját munkájukat, és fenntartsák a rendet.
A Liga részéről ebben a trendben ott van Navigátoraik feltétlen függése is a melanzstól. Ezért gondosan szemmel kell tartanunk a Liga és Ix azon közös törekvését, hogy gépi eszközökkel helyettesítsék a Navigátorok előrelátó képességét. Melanzs vagy más pályakivetítő szerek nélkül minden Liga-szállítmány katasztrófát kockáztat. Bár nem táplálunk vérmes reményeket ezzel a Liga-Ix tervvel kapcsolatban, a siker lehetősége mindig fennállhat, és ahogy a feltételek lehetővé teszik, erről jelentést is teszünk.

Az Istencsászár
Kisebb növekedésen kívül nem sok változást fedeztünk fel Leto Nagyúr testi megjelenésében. A szóbeszéd szerinti vízundora nem nyert megerősítést, bár a víz alkalmazása a Dűnén az eredeti homokférgek elleni védelmül részletesen szerepel régi feljegyzéseinkben, miként a víz-halál is, amikor a fremenek egy kis férget öltek meg, hogy az orgiáikban használt fűszer-kivonatot kinyerjék belőle.
Figyelemreméltó bizonyítékok vannak arra, hogy Leto Nagyúr megerősítette Ix feletti felügyeletét, valószínűleg a Liga-Ix közös terv miatt. Egy ilyen terv sikere érthetően csökkentené hatalmát az Impérium fölött.
Továbbra is üzletel Ix-szel, most kiegészítést rendelt a kocsijához.
Egy új Duncan Idaho gholát küldött Leto Nagyúr udvarába a Tleilax. Ez kétségtelenné teszi, hogy az előző ghola meghalt, bár halálának módja nem ismeretes. Felhívjuk figyelmeteket azokra az utalásokra, melyek szerint Leto Nagyúr maga ölte meg némelyik gholáját.
Egyre több a bizonyíték arra, hogy Leto Nagyúr számítógépeket használ. Ha tényleg megszegi saját tilalmát és a Butieri Dzsihad előírásait, akkor megszerzett bizonyítékaink révén növelhetjük rá a befolyásunkat, talán olyan mértékig is, hogy létrehozzunk bizonyos régóta esedékes vegyes vállalatokat. Nemesítési programunk szuverén ellenőrzése továbbra is elsőrendű kérdés marad. Mindazonáltal folytatjuk felderítő munkánkat az alábbi kérdésekben:
Mint ezelőtt is minden jelentésben, most is említést kell tennünk Leto Nagyúr jövőbelátásáról. Kétség nem fér hozzá, hogy képes jövőbeli események látására; ez a jóstehetség még mindig politikai hatalmának talpköve.
Mi nem szállunk szembe ezzel!
Hisszük, hogy minden fontos akciónkról jó előre tud. Ezért ahhoz a szabályhoz tartjuk magunkat, hogy nyíltan nem fenyegetjük sem a személyét, sem tervének azon részeit, amelyről tudomásunk van. A továbbiakban a következőt üzenjük neki:
„Mondd meg, ha fenyegetünk, hogy felhagyhassunk vele.”
És:
„Mondd el nekünk nagyszerű tervedet, hogy segíthessük.”
Egyik kérésre sem kaptunk választ tőle ebben az időszakban.

Az ixiek
A Liga-Ix terven kívül nem sok jelentőségük van a jelentés szempontjából. Ix új nagykövetet küldött Leto Nagyúr udvarába, egy bizonyos Hwi Noreet, annak a Malkynak az unokahúgát, aki állítólag olyan vidám társaságul szolgált az Istencsászárnak. Az új kinevezés oka nem ismert, bár van egy kevés bizonyíték arra, hogy ezt a Hwi Noreet valamely különleges célra tenyésztették ki, valószínűleg éppen arra, hogy Ix képviselője legyen az udvarnál. Okunk van azt hinni, hogy Malkyt ugyanezen hivatali kontextus szem előtt tartásával gén-tervezték meg.
Folytatjuk a nyomozást.

A Múzeumi Fremenek
A valamikori büszke harcosok ezen degenerált maradványai továbbra is megbízható információink gazdag forrásai az arrakisi ügyekről. Jelentős költségvetési tételt képviselnek következő jelentési időszakunkra, mert pénzbeli igényeik növekednek, mi pedig nem merjük feldühíteni őket.
Érdekes, hogy bár életük kevés hasonlóságot mutat őseikével, a fremen szertartások végrehajtásában és a régi fremen viselkedésmód utánzásában tökéletesek. Ezt a Halszólítók hatásának tulajdonítjuk, amit a fremenek kiképzésére fejtenek ki.

A Tleilax
Nem számítunk semmilyen meglepetésre az új Duncan Idaho gholával kapcsolatban. A Tleilax rövid pórázon van, amióta egyszer megpróbáltak módosítani az eredeti sejtjeinek természetén és pszihéjén.
A Tleilax egy követe nemrégiben újra megkísérelt minket belecsábítani egy olyan közös vállalkozásba, amelynek bevallott célja egy teljesen női társadalom létrehozása, ahol nincs szükség férfiakra. Nyilvánvaló okokból, többek közt azért is, mert semmilyen szempontból nem bízunk a Tleilaxban, a szokásos udvarias elutasító választ adtuk. A Leto Nagyúr Tízéves Ünnepségére küldött követünk erről részletesen be fog számolni neki.
Tisztelettel:
Syaksa, Yitob, Mamulut, Eknekosk és Akali Tisztelendő Anyák kezébe.

- - -

Bármilyen furcsa is, még az olyan nagy küzdelmek, amiket a feljegyzéseimből láttok kibontakozni még ezek sem mindig láthatóak a résztvevők számára. Sok múlik azon, hogy az emberek miről álmodoznak a szívük titkos mélyén. Én mindig épp ugyanannyit törődtem az álmok formálásával m int az eseményekével. Írásom sorai közt ott van a küzdelem azzal a képpel, ahogy az emberiség önmagát látja – verítékes vetélkedés ez egy olyan terepen, ahol legsötétebb múltunk motívumai merülhetnek fel tudattalan tárlójukból és olyan eseményekké válhatnak, amelyekkel nem csak hogy együtt kell élnünk, de meg is kell küzdenünk. Hidrafejű szörnyeteg, ami mindig a vak oldalról támad. Azért imádkozom hát, hogy amikor bejártátok az Arany Ösvény rám eső részét, többé már ne ártatlan gyermekek legyetek, akik olyan zenére táncolnak, amit nem is hallanak.
– Az Ellopott Feljegyzések

N ayla egyenletes, súlyos léptekkel mászott fel az Istencsászár fogadószobájába vezető körkörös lépcsőn a Citadella déli tornyának tetejére. Valahányszor áthaladt a torony délnyugati ívén, a keskeny vágású ablakokból poros arany csíkok vetődtek eléje. Tudta, a mögötte húzódó falban van egy ixi lift, ami elég nagy ahhoz, hogy még az Istencsászár roppant tömegét is felvigye a felső szobába, ahhoz meg főleg elég nagy, hogy az ő sokkal kisebb teste beleférjen, mégsem vette zokon, hogy a lépcsőn kell mennie.
Az üvegezetlen ablaknyílásokon beáramló levegő a szélfútta homok megpörkölődött kovakő szagát hozta. Az alacsonyan járó nap fényében fellobbantak a belső fal ásvány-lapjainak vörös csillámai. Nayla időnként kipillantott a dűnékre az ablaknyílásokon keresztül. De egyszer sem állt meg, hogy megcsodálja mindazt, ami körülötte van.
– Hősiesen türelmes vagy, Nayla – mondta neki egyszer az Istencsászár.
Ezeknek a szavaknak az emléke melegítette most át a nőt.
A tornyon belül Leto követte Nayla haladását, fel a lépcsőn, ami körbefogta az ixi csőliftet. A nő közeledését is egy ixi műszerrel figyelte, ami közvetlenül a szeme elé vetítette ki Nayla kicsinyített képét.
Milyen precízek a mozdulatai, gondolta Leto.
Tudta, hogy ez a precizitás a szenvedélyes egyszerűségből ered.
Nayla kék Halszólító egyenruháját viselte, és egy körgalléros köpenyt, sólyom-hímzés nélkül. Miután elhaladt a torony aljában lévő őrhely mellett, hátradobta a cibus-csuklyát, amit a parancs szerint az ilyen személyes látogatások alkalmával viselnie kellett. Tömbszerű, izmos teste olyan volt, mint sok másnak a testőrök közül, de az arcának nem volt párja Leto emlékei közt – majdnem teljesen szögletes arc, olyan széles szájjal, mely mintha az egész fejet átérte volna – az illúziót a sarkokból kiinduló mély ráncok okozták. A szemei halványzöldek, rövidre nyírt hajának színe mint a régi elefántcsont. Homloka csak erősítette a szögletesség benyomását: szinte teljesen lapos volt, halvány szemöldökökkel, melyek szinte észrevétlenek maradtak a parancsoló szemek felett. Az orra egyenes, keskeny vonal, alig valamivel a keskeny száj fölött ért véget.
Amikor beszélt, roppant állkapcsai úgy nyíltak és zárultak, mint valami ősi ragadozóé. Erejét a Halszólítók körein kívül kevesen ismerték, köztük viszont legendás volt. Leto látta, amikor egy kézzel felemelt egy száz kilós férfit. A jelenlétét Arrakison eredetileg Moneo közreműködése nélkül szervezték meg, bár a háznagy tudta, hogy Leto a Halszólítóit titkosügynökként is használja.
Leto elfordult a menetelő képtől, és kinézett a széles nyíláson, ami délre nyílt, a sivatagra. A távoli sziklák színei, a barna, arany, ámbraszín árnyalatok ott táncoltak a szeme előtt. Az egyik messzi szirtfokon húzódott egy rózsaszín csík, melynek színárnyalata pontosan olyan volt, mint a kócsagtollé. Kócsagok ugyan már nem léteztek, csak Leto emlékeiben, mégis azonosítani tudta belső látásával a halvány pasztellszín sávot, és hirtelen mintha a szeme előtt szállt volna el a rég kihalt madár.
Tudta, hogy a fölfelé vezető út még Naylát is kimeríti. A nő meg is állt pihenni, két lépéssel a háromnegyed utat mutató jel mögött, pontosan ugyanott, ahol máskor is megáll. Ez is része volt precizitásának; Leto éppen ezért hozatta ide Seprek távoli helyőrségéből.
Egy Dűne-sólyom húzott el a nyílás előtt, alig egy szárnyhossznyi távolságra a külső faltól. Figyelmét a Citadella aljának árnyai kötötték le. Néha felbukkantak ott kisebb állatok, ezt Leto is tudta. A sólyom röptén túl, a láthatár szélén felhősávot látott.
Nagyon furcsák voltak ezek a dolgok a benne lakozó régi fremennek: felhők, eső és nyílt vizek Arrakison.
Leto emlékeztette a belső hangokat: Ennek az utolsó sivatagnak, az én Sareeremnek a kivételével a Dűne átformálása zöldellő Arrakisszá, könyörtelenül folyik uralmam első napja óta.
Az emberek nem vették észre, hogy a földrajzi környezet mennyire befolyásolja a történelmet, gondolta Leto. Inkább csak a történelemnek a környezetre gyakorolt hatását tanulmányozták.
Kié ez a folyam? Ez a zöld völgy? Ez a félsziget? Ez a bolygó?
Egyikünké sem.
Nayla megint nekiindult, tekintetét a legyőzendő lépcsősorra szegezve. Leto gondolatai köréje csoportosultak.
Sok szempontból ő a leghasznosabb segédem, aki valaha is dolgozott nekem. Az istene vagyok. Fenntartások nélkül imád. Még amikor játékból megtámadom a hitét, akkor is csak próbának veszi az egészet. Erősebbnek tartja magát minden próbánál.
Amikor elküldte a lázadók közé, és meghagyta neki, hogy mindenben engedelmeskedjen Sionának, ő nem kérdezősködött. Amikor kételyei támadtak, de még amikor szavakba öntötte is kételyeit, a saját gondolatai mindig elegendőek voltak hite megerősítésére... legalábbis eddig. A legutóbbi üzenetek kétségtelenné tették, hogy Naylának a Szent Jelenlétre van szüksége belső ereje megszilárdításához.
Leto visszaemlékezett Naylával folytatott első beszélgetésére: a nő szinte remegett az igyekezettől, hogy megfeleljen neki.
– Még akkor is engedelmeskedned kell, ha Siona elküld, hogy ölj meg engem. Sosem szabad megtudnia, hogy engem szolgálsz.
– Téged senki sem tud megölni, Uram.
– Akkor is engedelmeskedned kell Sionának.
– Hogyne, Uram. Hisz' Te ezt parancsoltad.
– Mindenben engedelmeskedned kell neki.
– Úgy lesz, Uram.
Újabb próba. Nayla nem kérdőjelezi meg a tesztjeimet. Úgy veszi őket, mint a bolhacsípéseket. Az ő Ura parancsolta? Akkor Nayla engedelmeskedik. Nem szabad hagynom, hogy bármi megváltoztassa ezt a kapcsolatot.
A régi időkben remek Shadout lett volna belőle, gondolta Leto. Többek közt ezért adott Naylának egy kriszkést, egy valódi darabot, még Tabr sziecsből. Stilgar egyik feleségéé volt. Nayla egy rejtett tokban viselte a ruhája alatt, inkább talizmán, semmint fegyver gyanánt. Az eredeti szertartás keretében adta át neki. A ceremónia nagy meglepetésére olyan érzelmeket hívott elő benne, melyeket örökre eltemetettnek hitt.
– Ez Shai-Hulud foga.
Ezüstös bőrű kezével a nő felé nyújtotta a pengét.
– Vedd el, és része leszel múltnak és jövőnek egyaránt. Ha beszennyezed, múltad nem ad neked jövőt. – Nayla átvette a pengét, aztán a tokot.
– Fakassz vért az ujjadból – parancsolta Leto. Nayla engedelmeskedett.
– Tedd a tokjába. És sose vedd elő anélkül, hogy vért ne fakasztanál vele.
Nayla ennek is engedelmeskedett.
Miközben Leto Nayla háromdimenziós, közeledő alakját nézte, a régi szertartás emléke szomorúsággal töltötte el.
Ha a pengét nem gondozzák az ősi fremen módszerrel, egyre törékenyebbé és használhatatlanabbá válik. Nayla életében talán még megtartja kriszkés-alakját, de tovább már nem sokáig.
Eldobtam a múlt egy darabját.
Milyen szomorú, hogy a múltbeli Shadout mára Halszólítóvá vált. És egy valódi kriszkést arra használnak, hogy egy szolgát még erősebben az urához kössenek vele. Tudta, hogy sokan valódi papnőkként gondolnak Halszólítóira Leto válaszaként a Bene Gesseritre.
„Új vallást csinál”, mondta a Bene Gesserit.
Ostobaság! Nem csináltam vallást. Én vagyok a vallás.
Nayla belépett a torony-szentélybe, és megállt három lépésnyire Leto kocsijától. Tekintetét illő alázattal a földre sütötte.
Leto még mindig elmerülve emlékeiben, rászólt:
– Nézz rám!
A nő engedelmeskedett.
– Egy szent ocsmányságot hoztam létre – mondta. – Ez a személyem köré épített vallás undorít!
– Igen, Uram.
Nayla zöld szemei kérdés, ugyanakkor megértés nélkül tekintettek rá. Egyikre sem volt szüksége.
Ha leküldeném, hogy szedje össze a csillagokat, elmenne és megpróbálná. Megint azt gondolja, próbára akarom tenni. Komolyan fel tud dühíteni.
– Ennek a gyalázatos vallásnak velem együtt kell véget érnie! – kiáltotta Leto. – Miért akarnék egy vallást rászabadítani a népemre? A vallások belülről rothadnak csakúgy, mint az Impériumok és az emberek! Az egész ugyanaz.
– Igen, Uram.
– A vallás radikálisokat és fanatikusokat szül, mint amilyen te is vagy!
– Köszönöm Neked, Uram.
A rövidéletű álharag visszasüllyedt emlékezetének mélységeibe. Semmi sem csorbította meg Nayla hitének gyémántkemény felületét.
– Topri jelentést küldött nekem Moneón kersztül – mondta Leto. – Mondj valamit nekem erről a Topriról.
– Topri egy féreg.
– Nem így hívtok engem is a lázadók berkeiben?
– Én mindenben engedelmeskedem Uramnak – Tus!
– Akkor hát Toprival nem érdemes foglalkozni? – kérdezte Leto.
– Siona jól becsülte fel őt. Ügyetlen. Olyan dolgokat mond el, amit mások továbbmondanak és így kiderül, hogy benne van a keze a dologban. Alig kezdett el beszélni Kobat, Siona már biztos volt benne, hogy Topri kém.
Ebben mindenki egyetért, még Moneo is, gondolta Leto. Topri nem valami jó kém.
Ez a tudat felderítette. A kicsinyes mesterkedések zavaros vize számára tökéletesen átlátható maradt. A szereplők beleillettek a terveibe.
– Siona nem gyanakszik rád? – kérdezte Leto.
– Én nem vagyok ügyetlen.
– Tudod, miért hívattalak?
– Hogy próbára tedd a hűségemet.
Ó, Nayla. Milyen keveset tudsz te a próbákról.
– Szeretném, ha véleményt mondanál Sionáról. Látni akarom az arcodon, a mozdulataidban, és hallani akarom a hangodban – mondta Leto. – Készen áll?
– A Halszólítóknak szükségük van rá, Uram. Miért kockáztatod, hogy elveszítsd?
– Az erőltetés a legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsem azt, amit a legnagyobbra becsülök benne – mondta Leto. – Teljesen érintetlen képességekkel kell hozzám jönnie.
Nayla lesütötte a szemét.
– Ahogy kívánod, Uram.
Leto felismerte ezt a választ. Mindig így reagált Nayla, valahányszor nem értett meg valamit.
– Túl fogja élni a próbát, Nayla?
– Annak alapján, amit a próbáról mondtál, Uram... – Nayla Letóra nézett, és vállat vont. – Nem tudom, Uram. A farkasokat csak ő úszta meg élve. De a gyűlölet irányítja.
– Ez természetes. Mondd meg nekem, Nayla, mit fog csinálni azokkal a dolgokkal, amiket ellopott tőlem?
– Hát Topri nem beszélt a könyvekről, amik a TE Szent Szavaidat tartalmazzák?
Milyen furcsa, hogy pusztán a hangjával képes nagybetűssé változtatni a szavakat, gondolta Leto. Kurtán válaszolt.
– De igen. Az ixiek kaptak egy példányt, és hamarosan a Liga meg a Nővérek is ezen fogják törni a fejüket.
– Mik ezek a könyvek, Uram?
– Az én üzenetem a népemnek. Azt akarom, hogy elolvassák őket. Arra vagyok kíváncsi, hogy mit mondott Siona azokról a Citadella-tervekről, amiket megszerzett.
– Azt mondja, hogy valahol a Citadelládban roppant melanzs-készlet rejtőzik, Uram, és a tervek majd megmutatják, hol.
– Nem fogják megmutatni. Alagutat akar ásni?
– Ixi berendezéseket keres hozzá.
– Ixtől nem fog kapni.
– Tényleg van fűszerkészlet, Uram?
– Igen.
– Járja egy történet arról, milyen védelem alatt áll a készleted, Uram. Maga az Arrakis pusztulna el, ha bárki megpróbálná ellopni a Te melanzsodat. Ez igaz?
– Igen. És ez szétszórná a birodalmat. Semmi sem maradna meg sem a Liga, sem a Nővérek, sem Ix, sem Tleilax, de még a Halszólítók sem.
A nő megborzongott.
– Nem fogom hagyni, hogy Siona megpróbálja.
– Nayla! Én azt parancsoltam neked, hogy mindenben engedelmeskedj Sionának. Hát így szolgálsz engem?
– Uram! – Nayla csak állt ott dühe félelmében, közelebb ahhoz, hogy elveszítse hitét, mint bármikor máskor. Leto krízist okozott benne, és tudta, mi lesz a vége. A nő lassan elernyedt. Leto úgy látta a gondolatai alakját, mintha Nayla fényes betűkkel teregette volna ki eléje.
A végső próba!
– Visszamész Sionához, és saját életeddel véded az övét – mondta Leto. – Ez az a feladat, amit kitűztem neked, és amit elfogadtál. Ezért lettél kiválasztott. Ezért hordozol egy Stilgar házából való pengét.
Nayla jobb keze a köpenye alá rejtett kés felé indult.
Milyen biztos, gondolta Leto, hogy egy fegyver előre látható viselkedésre készteti az embereket.
Izgatottan figyelte Nayla merev testét. A nő szemében semmi nem volt az imádaton kívül.
A szavak örök zsarnoksága... és én mennyire megvetem!
– Akkor hát, menj! – reccsent rá. Nayla megfordult, és elmenekült a Szentséges Jelenléttől.
Megéri?, tűnődött Leto.
De Nayla megmondta, amit tudni akart. Nayla megújult a hitében, és pontosan feltárta azt a dolgot, amit Leto nem tudott meglátni Siona halványuló képében. Nayla ösztöneiben meg lehet bízni.
Siona elérte azt a robbanásveszélyes pillanatot, amire szükségem van.

- - -

A Duncanek mindig furcsállták, hogy nőkből állítom össze a támadó csapataimat, de az én Halszólítóim minden szempontból ideiglenes hadsereg csupán. Amíg erőszakosak és gonoszak tudnak lenni, a nők alapvetően különböznek a férfiaktól abban, ahogyan a harchoz viszonyulnak. A teremtés bölcsője örökké arra szánja ókét, hogy inkább védelmezzék az életet. Ők bizonyultak az Arany Ösvény legjobb őrzőinek. Én pedig a kiképzésükkel megerősítem ezt a képességet. Egy időre kiveszem őket a mindennapi teendők közül. Különleges élményeket adok nekik, amikre egész további életükben örömmel tekinthetnek vissza. Nővéreik társaságában telnek éveik, miközben sokkal fontosabb eseményekre készülnek föl. Amit valaki egy ilyen társaságtól kap, az mindig nagy dolgokra készíti fel. Nosztalgia köde fedi a nővéreikkel eltöltött napok emléket, valami mássá változtatva azt az időt, mint ami valójában volt. Manapság így változik a történelem. Az egy időben élők nem ugyanazt a kort öröklik. A múlt állandó változásban van, de ezt csak kevesen veszik észre.
– Az Ellopott Feljegyzések

M iután üzenetet küldött a Halszólítóknak, Leto késő éjszaka ment le a kriptába. Úgy ítélte meg, hogy az első beszélgetést az új Duncan Idahóval legjobb lesz sötét teremben kezdenie, ahol a ghola hallja majd, hogyan írja le magát Leto, mielőtt valóban meglátná az élő-féreg testet. A központi körterem egyik oldalában volt egy kis, fekete kőbe vésett fülke, ami éppen megfelelt a célnak. A kamra elég nagy ahhoz, hogy Leto a kocsijával együtt beférjen, de a mennyezet alacsony. A fényt rejtett fény gömbök adták, amelyeket ő vezérelt. Csak egy ajtaja volt, de az két részes. Az egyik a nagy a Királyi Kocsinak, a másik kisebb ajtó pedig az emberi méreteknek.
Leto begördült a kamrába, lezárta a nagy kaput, és kinyitotta a kicsit. Aztán felkészült a próbára.
Az unalom egyre nagyobb problémát jelentett számára. A tleilaxi gholák sablonja unalmasan ismétlődött. Egyszer Leto még üzenetet is küldött a Tleilaxnak, hogy ne merjenek több gholát küldeni, de azok tudták, hogy ebben a dologban kivételesen megszeghetik a parancsát.
Néha azt hiszem, csak azért csinálják, hogy élvezzék az engedetlenségüket!
A Tleilax egy olyan fontos dologban bízott, amiről tudták, hogy más ügyekben is megvédi őket.
Egy Duncan jelenléte örömet okoz a bennem élő Paul Atretidesnek.
Leto ezt el is magyarázta Moneónak, amikor a háznagy még az első napjait töltötte a Citadellában:
– A Duncaneknek többel kell idejönniük, mint pusztán a Tleilax előkészítésével. Gondoskodj róla, hogy hurijaim kedvesek legyenek a Duncanekhez, és válaszoljanak bizonyos kérdéseikre.
– Milyen kérdésekre, Uram?
– Azt ők tudják.
Moneo persze alaposan kitanulta a procedúrát az évek során.
Leto hallotta Moneo hangját a sötét szobán túl, aztán a Halszólító kíséret hangját, és az új ghola tétován ismerős lépteit.
– Azon az ajtón menj be – mondta Moneo. – Bent sötét lesz, és mi becsukjuk mögötted az ajtót. Csak állj meg ott bent, és várd meg, amíg Leto Nagyúr beszélni kezd.
– Miért lesz sötét? – A Duncan hangja csak úgy fortyogott az agresszív balsejtelemtől.
– Majd ő elmagyarázza.
Idahót betuszkolták a szobába, és az ajtó bezárult mögötte.
Leto tudta, mit lát a ghola csak árnyakat az árnyak közt, és olyan sötétséget, amelyben még egy hang forrását sem lehet megtalálni. Mint mindig, Leto most is Paul Muad'Dib hangjával kezdte a játékot.
– Örülök, hogy újra látlak, Duncan.
– Nem látlak!
Idaho harcos volt, a harcos pedig támad. Ez meggyőzte Letót arról, hogy a ghola teljesen helyreállított mása az eredetinek. Az a színjáték, amivel a Tleilax újraélesztette a gholák halál előtti emlékeit, mindig hagyott bizonytalanságokat a ghola agyában. Némelyik Duncan azt hitte, hogy egy valódi Muad'Dibet fenyegetett. Ennek a példánynak is ilyen illúziói vannak.
– Hallom Paul hangját, de nem látom – mondta Idaho. Nem próbálta leplezni csalódottságát, hagyta, hogy minden érződjön a hangjában.
Egy Atreides miért játszik ilyen ostoba játékot? Paul már régen halott, ez csak Leto, Paul újjáéledt emlékezetének hordozója... és még sok más ember emlékezetéé! Már ha hinni lehet a tleilaxiak történeteinek.
– Biztosan elmondták neked, hogy a legújabb vagy a másolatok hosszú sorában – mondta Leto.
– Nincsenek ilyen emlékeim.
Leto látta, hogy Duncan a hisztéria szélén áll, és ezt a harcos-hősködés is csak alig-alig leplezi. Az átkozott tleilaxi helyreállító taktikák a szokásos elmebeli káoszt eredményezték. Ez a Duncan majdhogynem sokkos állapotban érkezett, és erősen gyanította, hogy őrült. Leto tudta, hogy a legóvatosabb meggyőzési módszerekre lesz szükség ahhoz, hogy megnyugtassa a szerencsétlen fickót. Ez érzelmileg mindkettejük számára nagyon megterhelő lesz.
– Sok változás történt, Duncan – mondta Leto. – De egy dolog mindig változatlan maradt. Én még mindig Atreides vagyok.
– Azt mondták, hogy a tested...
– Igen, az is megváltozott.
– Az átkozott Tleilax! Megpróbáltak megöletni velem valakit, aki... olyan volt, mint te. Hirtelen eszembe jutott, ki vagyok, és ott volt ez a... Lehetett egy Muad'Dib ghola?
– Arctáncoltató trükk volt csak, efelől megnyugtathatlak.
– A külseje és a beszéde úgy hasonlított... Biztos vagy benne?
– Csak színész volt, semmi több. Életben maradt?
– Hát persze! Így indították be az emlékeimet. Elmagyarázták az egész átkozott dolgot. Igazat mondtak?
– Igazat, Duncan. Irtózom tőle, de megengedem, azért az örömért, hogy velem legyél.
A potenciális áldozatok mindig életben maradnak, gondolta Leto. Legalábbis a Duncaneknél, akiket én látok. Voltak mellécsúszások, amikor az ál-Paul ütött, és a Duncanek haltak meg. De mindig van új sejt, amit gondosan megőriztek az eredetiből.
– Mi van a testeddel? – kérdezte Idaho.
Muad'Dib most már mehet: Leto visszatért a saját hangjához.
– Elfogadtam a homoki pisztráng-bőrt. Azóta is állandóan változtatnak.
– Miért?
– Majd elmesélem, ha eljön az ideje.
– A Tleilaxon azt mondták, úgy nézel ki, mint egy homokféreg.
– És a Halszólítóim mit mondtak?
– Ők azt mondták, hogy te vagy Isten. Miért hívod őket Halszólítóknak?
– Régi beidegződés. Az első papnők álmukban halakhoz beszéltek. Értékes dolgokat tudtak meg így.
– Honnan tudod?
– Én vagyok mind, azok a nők... és minden, ami előttük és utánuk volt. – Leto hallotta, hogy Idaho szárazon nyel.
– Már értem, miért kell a sötét. Időt adsz nekem, hogy alkalmazkodjak.
– Mindig gyors eszű voltál, Duncan. – Kivéve, amikor nem.
– Mennyi ideje tart az átváltozásod?
– Több, mint háromezerötszáz éve.
– Akkor hát igaz, amit a Tleilaxon hallottam.
– Már nem nagyon mernek hazudni.
– Ez hosszú idő.
– Nagyon hosszú.
– A Tleilax már... sok másolatot csinált belőlem?
– Sokat.
Ideje, hogy megkérdezd, hányat, Duncan.
– Hányat?
– Magad is megnézheted majd a nyilvántartást.
Így kezdődik, gondolta Leto.
Ez a változás mintha mindig elégedetté tette volna a Duncaneket, de nem volt menekvés a kérdés elől:
Hány volt már belőlem?
A Duncanek nem tettek különbséget a testek közt, bár nem érhettek kölcsönös élmények két azonos alomból származó gholát.
– Emlékszem a halálomra – mondta Idaho. – Harkonnen pengék, rengeteg, és mind téged meg Jessicát próbálták elérni.
Leto a pillanatnyi játék kedvéért visszaváltott Muad'Dib hangjára.
– Én is ott voltam, Duncan.
– Én az előző helyére jöttem, ugye? – kérdezte Idaho.
– Így van – mondta Leto.
– És a másik... önmagam... hogy halt meg?
– Minden test kifárad egyszer, Duncan. Benne van a feljegyzésekben.
Leto türelmesen várt, és azon tűnődött, hogy a megszelídített verzió vajon mennyi idő után kelti fel ennek a Duncannek a gyanakvását.
– Hogy nézel ki valójában? – kérdezte Idaho. – Mi ez a homokféreg-test, amiről a Tleilax beszélt?
– Valamiféle homokférgek lesznek belőle... valamikor. Már jócskán előrehaladt az átváltozás útján.
– Mit értesz az alatt, hogy valamiféle?
– Több idegdúca lesz. Öntudatra ébred.
– Nem lehetne egy kis fényt csinálni? Szeretnélek látni.
Leto parancsot adott a fényeknek. Ragyogó világosság töltötte be a termet. A fekete falak és a fényforrások elrendezése Letóra koncentrálta a fényt, és feltárta minden látható részletét.
Idaho pillantása végigfutott a csillámló ezüstszürke testen, észrevette a homokféreg szelvényeinek kezdeményeit, a hullámos hajlatokat... az apró kidudorodásokat, amelyek valaha lábak voltak ráadásul az egyik furcsamód mintha rövidebb lett volna a másiknál. Aztán szemügyre vette az épségben maradt kezeket, végül felnézett a csuklyával körülvett arcra, amely rózsaszín bőrével majdnem elveszett a szürke tömegben: nevetséges kitüremkedés ezen a testen.
– Nos, Duncan – mondta Leto, – én figyelmeztettelek. – Idaho szavak nélkül az élő-féreg testre mutatott. Leto kérdezett helyette:
– Hogy miért? – Idaho bólintott.
– Még mindig Atreides vagyok, Duncan, és ennek a névnek minden becsületével mondhatom neked, hogy kényszerítő okok vezettek erre.
– Mi lehetett olyan...
– Időben meg fogod tudni.
Idaho erre csak lassan megcsóválta a fejét.
– Nem kellemes megvilágosodás ez – mondta Leto. – Először más dolgokat is meg kell tanulnod hozzá. Bízz egy Atreides szavában.
Leto az évszázadok alatt rájött, hogy ez a hivatkozás Idaho alapvető hűségére minden iránt, ami Atreides elnyomja a személyes kérdések azonnal feltörő áradatát. És a módszer megint bevált.
– Tehát újra az Atreideseket kell szolgálnom – mondta Idaho. – Ez ismerősen hangzik, így van?
– Sok szempontból igen, öreg barátom.
– Neked talán öreg vagyok, de magamnak nem. Miben áll a szolgálatom?
– A Halszólítók nem mondták el?
– Azt mondták, én fogom irányítani az elitgárdádat, azt a csapatot, amit a saját soraikból fognak kiválogatni. Én ezt nem értem. Egy hadsereg, csupa nőből?
– Megbízható társra van szükségem, aki vezeti a testőrségemet. Van valami ellenvetésed?
– Miért nők?
– A nemek között olyan viselkedésbeli különbségek vannak, amelyek a nőket különösen alkalmassá teszik erre a szerepre.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Alkalmatlannak tartod őket?
– Némelyikük meglehetősen keménynek tűnt, de...
– A többiek meg... túl gyengédek voltak hozzád, ugye?
Idaho elvörösödött.
Leto bájosnak találta ezt a reakciót. A Duncanek azon kevesek közé tartoztak ebben a korban, akik még képesek voltak ilyesmire. Ez érthető volt: a Duncanek régi kiképzésének terméke személyes tisztességérzetük – nagyon lovagias.
– Nem értem, miért nőkre bízod a biztonságodat – mondta Idaho. A vér lassan lement az arcából. Vadul meredt Letóra.
– Pedig én mindig éppen úgy megbíztam bennük, ahogy benned is az életemmel.
– És mitől kell megvédenünk?
– Moneo és a Halszólítóim majd mindenbe beavatnak.
Idaho egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, teste a szívdobogás ritmusára ingott ide-oda. Merengőn körbenézett a szobában. Aztán a hirtelen döntés váratlanságával, visszanézett Letóra.
– Minek nevezzelek?
Ez volt az elfogadás jele, amit Leto egész eddig várt.
– Leto Nagyúrnak vagy Uramnak. Megfelel?
– Igen... Uram – Idaho egyenesen Leto fremen-kék szemébe nézett. – Igaz, amit a Halszólítók mondanak... hogy vannak... emlékeid... a...
– Mindnyájan itt vagyunk, Duncan – szólt a Leto apai nagyapja hangján, aztán:
– Még a nők is, Duncan. – Ez Jessica hangja volt, Leto apai nagyanyjáé.
– Te jól ismered őket – mondta Leto. – És ők is ismernek téged. – Idaho lassan, remegve szívta be a levegőt.
– Bele fog telni egy kis időbe, amíg ezt megszokom.
– Eleinte én is éppen így éreztem – mondta a Császár.
Robbanásszerű nevetés tört ki Idahóból. Leto szerint egy ilyen gyenge vicc nem érdemelt meg ennyit, de nem szólt.
Végül Idaho azt mondta:
– Ugye a Halszólítóid feladatul kapták, hogy engem jó kedvre derítsenek?
– Sikerült nekik?
Idaho Leto arcát tanulmányozta, és felismerte rajta a jellegzetes Atreides-vonásokat.
– Ti Atreidesek mindig is túl jól ismertetek engem – morgott Idaho.
– Ez már jobb. Kezded belátni, hogy én nem csak egy Atreides vagyok, hanem mindegyik.
– Paul mondta ezt egyszer.
– Úgy van. – Amennyire egy személyiséget meg lehet ítélni pusztán hangja alapján, Muad'Dib szólt. Idaho nyelt egyet, és az ajtó felé tekintgetett.
– Valamit elvettetek tőlünk – mondta. – Érzem. Azok a nők... Moneo...
Mi mindnyájan ellened, gondolta Leto. A Duncanek mindig az emberi oldalt választják. Idaho visszanézett Leto arcára.
– És mit adtatok érte cserébe?
– Leto Békéjét, az egész Impériumban!
– Úgy látom, ez mindenkit rajongó örömmel tölt el. Ezért van olyan nagy szükséged személyi testőrségre. – Leto elmosolyodott.
– Az én békém valójában kikényszerített nyugalom. Az emberek a történelem folyamán mindig tenni igyekeztek a nyugalom ellen.
– Ezért vannak a Halszólítók.
– És egy olyan hierarchia, amelyet világosan át lehet látni.
– Egy női hadsereg – morogta Idaho.
– Az örök férfi-csábító erő – mondta Leto. – A szex mindig jó módszer volt az agresszív hímek leigázására.
– Ez lenne a feladatuk?
– Megelőzik vagy megszelídítik azokat a túlzásokat, amelyek még fájdalmasabb erőszakhoz vezethetnek.
– Te meg hagyod, hogy istennek nézzenek. Nekem ez nem tetszik.
– A szentség átka legalább olyan visszataszító nekem, mint neked. – Idaho megborzongott. Nem ezt a választ várta.
– Milyen játékot űzöl te itt, Leto Nagyúr?
– Egy nagyon régi játékot, de új szabályokkal.
– A te szabályaiddal!
– Jobb lenne, ha inkább minden megint a Choam, a Landsraad és a Nagy Házak kezében lenne?
– A Tleilax azt mondta, hogy a Landsraad már nem létezik. Te nem engedélyezel semmiféle valódi önkormányzatot.
– Akkor talán át kéne adnom a helyet a Bene Gesseritnek. Vagy inkább az ixieknek, a Tleilaxnak? Azt akarod, hogy keressek egy új Harkonnen bárót, uralkodni az Impérium fölött? Mondd ki az igent, Duncan, és én leköszönök.
Idaho eme szólavina hallatán megint csak csóválni kezdte a fejét.
– Rossz kezekben – folytatta Leto – a monolitikus, központosított hatalom veszélyes és tünékeny szerszám.
– És a te kezeid a jó kezek?
– A saját kezeimben nem vagyok biztos, de azt megmondhatom neked, Duncan, hogy azoknak a kezében viszont, akik előttem voltak, biztos vagyok. Én ismerem őket.
Idaho hátat fordított Letónak.
Milyen izgalmas, örök emberi gesztus, gondolta Leto Elutasítás, a sebezhetőség tudatával párosulva.
Idaho hátához intézte szavait:
– Nagyon helyesen ellenzed, hogy az embereket tudtuk és beleegyezésük nélkül használjam fel.
Idaho a profilját fordította Leto felé, aztán felnézett a csuklyás arcra. Fejét egy kicsit előreszegte, hogy egyenesen a telikék szemekbe nézhessen.
Tanulmányoz, gondolta Leto, de csak az arcom alapján tud megítélni.
Az Atreidesek megtanították ez embereiknek, hogyan lehet felismerni az arc és a test apró jeleit. Idaho ebben mindig is jó volt, de látni lehetett, ahogy végigsuhan rajta a felismerés: Leto itt már meghaladja az ő képességeit.
Idaho megköszörülte a torkát.
– Mi az a legrosszabb dolog, amit kérnél tőlem?
Milyen tipikusan Duncan! – gondolta Leto. Ez a kérdés valódi klasszikus. Idaho odaadja a hűségét egy Atreidesnek, esküje birtokosának, de jelzi, hogy nem megy túl saját erkölcsisége személyes határain.
– Arra kérlek, hogy minden szükséges eszközzel védelmezz meg, és arra is kérlek, hogy őrizd a titkomat.
– Milyen titkodat?
– Azt, hogy sebezhető vagyok.
– Hogy nem vagy Isten?
– Nem ilyen végletes értelemben.
– A Halszólítóid lázadókról beszélnek.
– Léteznek is lázadók.
– Miért?
– Fiatalok, és még nem győztem meg őket arról, hogy az én utam a jobb. A fiatalokat nagyon nehéz bármiről is meggyőzni. Ezzel a tudással születnek.
– Még sosem hallottam, hogy egy Atreides így acsarogna a fiatalokra.
– Talán azért, mert én annyival öregebb vagyok – öreg, aki öregekből áll. És a feladatom egyre nehezebb lesz, minden múló generációval.
– Mi a feladatod?
– Menet közben rá fogsz jönni.
– Mi lesz, ha cserben hagylak? Megölnek a nőid?
– Nem akarom bűntudattal terhelni a Halszólítókat.
– De engem terhelnél?
– Ha beleegyezel.
– Ha úgy látom, hogy rosszabb vagy, mint a Harkonnenek, akkor ellened fordulok.
Milyen tipikusan Duncan. Minden rosszat a Harkonnenekhez mér. Milyen keveset tudnak a gonoszságról.
Leto azt mondta:
– A báró egész bolygókat kebelezett be, Duncan. Mi lehet ennél rosszabb?
– Egy egész Impérium bekebelezése.
– Én viselős vagyok az Impériumommal. És bele fogok halni, amikor a világra hozom.
– Ha hinni tudnék benne, hogy...
– Hajlandó vagy vezetni a csapatomat?
– Miért én?
– Mert te vagy a legjobb.
– Gondolom, veszélyes munka. Ezért haltak meg az elődeim, a veszélyek miatt?
– Némelyikük igen.
– Bár bennem lennének a többiek emlékei is!
– Akkor elveszne az eredetiséged.
– De azért sok mindent szeretnék megtudni róluk... rólunk.
– Úgy lesz.
– Tehát az Atreideseknek még mindig kell egy éles kés?
– Olyan feladataink vannak, amiket csak egy Duncan Idaho tud teljesíteni.
– Azt akarod mondani... hogy mi... – Idaho nyelt egyet, az ajtóra nézett, aztán Leto arcára.
Leto úgy szólt hozzá, ahogy Muad'Dib tette volna, de továbbra is Leto-hangján.
– Amikor utoljára másztunk le együtt Tabr sziecsbe, akkor az én hűségem a tiéd volt, a tiéd pedig az enyém. Ez nem változott.
– Ez az apád volt.
– Én voltam! – Muad'Dib Leto roppant testéből kirobbanó parancsszava mindig megdöbbentette a gholákat.
Idaho suttogva mondta:
– Ti mind... ebben az egy... testben... – Elhallgatott. Leto néma maradt. Ez volt a döntő pillanat. Idaho megengedett magának egy ördög-bánja vigyort, amiről olyan híres volt.
– Akkor most elsősorban Letóhoz és Paulhoz szólok, akiket a legjobban ismerek. Jól használjatok engem, mert szerettelek benneteket.
Leto lehunyta a szemét. Ezek a szavak mindig lehangolták. Tudta, hogy a szeretet az, amivel szemben a leginkább sebezhető.
Moneo, aki végighallgatta őket, a segítségére sietett. Belépett:
– Uram, elvigyem Duncan Idahót a csapathoz, amelynek parancsnoka lesz?
– Igen. – Letótól csak ez az egyetlen szó tellett. Moneo megfogta Idaho karját, és elvezette. A jó Moneo, gondolta Leto. De még milyen jó. Olyan jól ismer, hogy szinte kétségbeejtő, ahogy mindig megért.

- - -

Ismerem az őseim gonoszságát, mert én vagyok ők. Az egyensúly rendkívül kényes. Tudom, hogy közületek, akik ezeket a szavakat olvassák, kevesen gondoltak valaha is így az elődeikre. Sosem jutott eszetekbe, hogy elődeitek túlélők voltak, hogy a túlélés esetenként már önmagában is véres döntéseket követelhet, olyan önkényes brutalitást, amelynek visszaszorításán a civilizált emberiség oly keményen dolgozik. Milyen árat fogtok fizetni ezért az igyekezetért? Hajlandóak lennétek elfogadni saját pusztulásotokat?
– Az Ellopott Feljegyzések

A mikor parancsnokságának első reggelén felöltözött, Idaho egyre rémálmai elűzésével küszködött. Kétszer is felébredt rájuk, és mindkétszer kiment az erkélyre, hogy felnézzen a csillagokra, miközben az álom még mindig ott tombolt a fejében.
Nők... fegyvertelen nők fekete páncélban... rárontanak a csőcselék vad, értelmetlen rikoltásával... kapkodó kezük vörös vértől nedves... és ahogy ráugranak, felnyíló szájukból rettentő agyarak tátonganak felé!
Ebben a pillanatban ébredt fel.
A reggeli világosság nem sokat segített a rémálom elhalványításában.
Az északi toronyban kapott szobát. Az erkély egy dűnesorra nézett, egy távoli sziklaszirt felé, aminek mintha egy agyag-város lett volna a tövében.
Idaho a köpenyét gombolgatva nézte a tájat.
Leto miért csak nőket választott a seregébe?
Több bájos Halszólító is ajánlkozott, hogy az új parancsnokkal töltse az éjszakát, de Idaho visszautasította őket.
Nem vallott az Atreidesekre, hogy a szexet meggyőzőerőként használják!
Végignézett a ruháján: fekete egyenruha arany zsinórozással, és piros sólyommal a ball mellkason. Legalább ez ismerős volt. De semmi rangjelzés.
– Ismerik az arcod – mondta neki Moneo.
Furcsa kis fickó ez a Moneo.
Erre a gondolatra Idaho hirtelen fölegyenesedett. Az emlékei azt mondták, hogy Moneo egyáltalán nem kicsi. Igen, nagyon visszafogott, de nem kisebb nálam. Moneo magábahúzódónak látszott, mégis... összeszedettnek.
Idaho körülpillantott – a szobájában túlzó a kényelem. Puha vánkosok, mindenféle berendezések a csiszolt barna faburkolat mögé rejtve. A fürdőszoba díszes, pasztellkék csempékkel volt berakva, és akkora kombinált kád-zuhanyozó volt benne, amiben legalább hat ember elfért egyszerre. Az egész hely az önkényeztetés levegőjét árasztotta. Olyan szobák voltak ezek, ahol az ember érzékei teljesen belemerülhettek a régről ismert örömökbe.
– Okos – suttogta Idaho.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd női hang szólalt meg:
– Parancsnok! Moneo van itt.
Idaho kitekintett a messzi szikla napégette színeire.
– Parancsnok! – mondta a hang egy kissé hangosabban.
– Jöjjön be – kiáltott ki Idaho.
Moneo belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Krétafehér köpenyt és nadrágot viselt, ami az arcára terelte a figyelmet. Moneo körülnézett a szobában.
– Hát ide rakták be. Azok az átkozott nőszemélyek! Szerintem azt hitték, hogy ezzel jót tesznek, de hát tudhatták volna...
– Honnan tudja, hogy én mit szeretek? – kérdezte Idaho. De már akkor tudta, hogy ostobaságot kérdezett, amikor kimondta.
Nem én vagyok az első Duncan Idaho, akivel Moneo találkozik.
Moneo csak elmosolyodott, és vállat vont.
– Nem akartam megbántani, parancsnok. Megtartja ezt a szobát?
– Tetszik a kilátás.
– De a berendezés nem. – Ez kijelentés volt.
– Azt meg lehet változtatni – mondta Idaho.
– Gondoskodom róla.
– Gondolom, azért jött, hogy elmagyarázza a feladataimat.
– Amennyire tőlem telik. Tudom, hogy először minden nagyon furcsa lesz önnek. Ez a civilizáció alapjaiban különbözik attól, amit ön ismert.
– Azt látom. Hogyan halt meg az... elődöm?
Moneo vállat vont. Úgy látszik, ez amolyan szokásos mozdulat volt nála, bár nem volt benne semmilyen háttérbe húzódási szándék.
– Nem volt elég gyors ahhoz, hogy megmeneküljön egy döntése következményeitől – mondta Moneo.
– Legyen egy kicsit bővebb. – Moneo sóhajtott. A Duncanek mindig ilyenek követelőznek.
– A lázadás ölte meg. Érdeklik a részletek?
– Megyek velük valamire?
– Nem.
– Teljes tájékoztatást akarok erről a lázadásról még ma, de először is az érdekel, hogy miért nincsenek férfiak Leto hadseregében?
– Itt van ön.
– Tudja jól, mire gondolok.
– Van egy furcsa elmélete a hadseregekről. Velem már sokszor beszélgetett erről. De nem reggelizne inkább, mielőtt elmagyarázom?
– Nem lehet a kettőt egyszerre?
Moneo az ajtó felé fordult, és egyetlen szót kiáltott:
– Most!
A hatás azonnali volt, és Idahóra nézve fölöttébb meghökkentő. Egy csapatnyi fiatal Halszólító özönlött be a szobába. Ketten egy összehajtható asztalt és székeket szedtek elő egy fal-panel mögül, és felállították az erkélyen. Mások az asztalt terítették meg, két személyre friss gyümölccsel, meleg kiflivel és valami gőzölgő itallal, aminek halvány fűszer- és koffeinillata volt. Mindezt olyan zökkenőmentes és hangtalan ügyességgel végezték, amely hosszú gyakorlatról árulkodott. Aztán elmentek, némán, ahogy jöttek.
Idaho a különös bemutató kezdete után alig egy perccel már ott ült az asztalnál, Moneóval szemben.
– Ez minden reggel így megy? – érdeklődött Idaho.
– Csak, ha ön így kívánja.
Idaho belekóstolt az italba: melanzs-kávé. A gyümölcsöt is felismerte: a paradan nevű puha caladani dinnye volt.
A kedvencem.
– Meglehetősen jól ismernek engem – mondta Idaho. Moneo elmosolyodott.
– Már van egy kis gyakorlatunk. De térjünk vissza a kérdésére.
– És Leto különös teóriájára.
– Igen. Ő azt mondja, a csak férfiakból álló hadsereg túl veszélyes a civil fenntartóbázisára.
– Ez őrültség! A hadsereg nélkül nem lett volna...
– Ismerem az érveket. De ő azt mondja, hogy a férfi hadsereg a történelem előtti törzsekben a nem szaporodó hímekre ruházott szűrőfunkció továbbélése. Azt mondja: furcsamód ismétlődő tény, hogy mindig az idősebb hímek azok, akik háborúba küldik a fiatalabb hímeket.
– Mit jelent tulajdonképpen a szűrőfunkció?
– Azokat, akik mindig kint voltak a veszélyes peremen, és védték a szaporodó hímekből, nőstényekből és kicsinyekből álló magot. Azokat, akik először találkoztak a ragadozóval.
– És ez hogyan jelent veszélyt a... civilekre? – Idaho beleharapott a dinnyébe, és tökéletesen érettnek találta.
– Leto Nagyúr azt mondja, hogy külső ellenség hiányában a csak férfiakból álló sereg mindig a saját populációja ellen fordul. Mindig.
– A nők utáni versenyben?
– Meglehet. Persze, nyilván ő sem hiszi, hogy a dolog ennyire egyszerű.
– Én ezt az elméletet nem nevezném furcsának.
– Még nem hallotta végig.
– Van tovább is?
– Persze. Azt is mondja, hogy a csak férfi hadseregben erős tendencia van a homoszexuális tevékenységek irányába.
Idaho az asztal fölött Moneóra bámult.
– Én soha...
– Hát persze hogy nem. Ő a szublimációról beszél, az eltérülő energiákról, meg a többi dologról.
– Miféle többi dologról? – Idaho felpaprikázódott attól, hogy megtépázni vélte büszke hím én-képét.
– Kamasz tempók, mint amikor sok fiú össze van zárva, olyan tréfák, amelyek célja kizárólag fájdalomokozás. Hűség csak a bandatársakhoz... ilyesmik.
Idaho szavai hidegen csengtek:
– És mi az ön véleménye?
– Nekem az jut eszembe... – Moneo megfordult, és kifelé nézve folytatta – ...amit egyszer ő mondott, és aminek az igazságában biztos vagyok, ő a történelem minden katonája egyszemélyben. Felajánlotta, hogy számtalan érvet felsorakoztat nekem – híres hadtörténeti figurákat, akik megrekedtek a kamaszkornál. Elutasítottam az ajánlatát. Én figyelmesen olvastam a történelmet, és magam is észrevettem ezeket a jellemvonásokat.
Moneo megfordult, és egyenesen Idaho szemébe nézett:
– Gondolkozzon el ezen, Parancsnok.
Idaho büszke volt önmagával szembeni becsületességére; ez most szíven találta. A fiatalság és a kamaszkor szertartásai maradtak volna fenn a hadseregben? Ebben mintha lenne valamelyest igazság. A saját tapasztalataiból is tudott rá példát.
Moneo bólintott.
– Az a látens vagy egyéb homoszexuális, aki ezeket a körülményeket tisztán pszichológiainak nevezhető okok miatt fenntartja, hajlamos fájdalom-okozó viselkedésbe merülni – magának keresi, és másnak a nyakába varrja. Leto Nagyúr szerint ez a történelem előtti törzs tesztelő magatartása.
– És maga hisz neki?
– Hiszek.
Idaho megint harapott a dinnyéből, de a gyümölcs elvesztette édességét. Lenyelte a falatot, és letette a kanalát.
– Ezen gondolkodnom kell – mondta Idaho.
– Ez természetes.
– Maga nem eszik – mondta Idaho.
– Én már napkelte előtt talpon voltam, akkor reggeliztem. – Moneo a tányérjára bökött. – A nők mégis mindig megkísértenek.
– És van, amikor sikerül is nekik?
– Néha.
– Igaza van. Valóban különös ez az elmélet. Van még belőle valami?
– Ó, még azt is mondja, hogy amikor kitör kamasz és homoszexuális keretei közül, akkor a férfi hadsereg alapvetően nemi erőszaktevő. A nemi erőszak pedig gyakran gyilkos: ez nem túlélő viselkedés.
Idaho összeráncolta a szemöldökét.
Zárt mosoly jelent meg Moneo arcán.
– Leto Nagyúr szerint az önök idejében csak az Atreides fegyelem és erkölcsi tartóerő vette elejét a legrosszabb túlzásoknak.
Idahóból mély sóhaj szakadt ki.
Moneo hátradőlt, és arra gondolt, amit egyszer az Istencsászár mondott: „Nem számít, mennyire keressük az igazságot, az öntudatra ébredés gyakran kellemetlen. Nem szoktunk hálásak lenni az igazmondónak.”
– Azok az átkozott Atreidesek! – mondta Idaho.
– Én is Atreides vagyok – felelte Moneo.
– Hogyhogy? – döbbent meg Idaho.
– Az ő nemesítési programja révén – mondta Moneo. – A Tleilax egészen biztosan beszélt erről. Én egyenes ágon származom az ő húga és Harq al-Ada kapcsolatából.
Idaho odahajolt hozzá.
– Akkor mondd meg nekem, Atreides, hogy lehetnek a nők jobb katonák, mint a férfiak?
– Nem okoz akkora gondot számukra az érettség. – Idaho hitetlenkedve rázta a fejét.
– Őket a testük kényszeríti, hogy a kamaszkorból a felnőttkorba lépjenek – mondta Moneo. – Ahogy Leto Nagyúr szokta mondani: „Hordozz magadban egy gyermeket kilenc hónapig, és megváltozol.”
Idaho hátradőlt.
– Mit tudhat ő erről?
Moneo csak nézett rá, amíg Idahónak eszébe nem jutott Leto rengeteg személyisége – férfiak és nők egyaránt. A felismerés megrázta. Ezt a háznagy is látta, és eszébe jutott az Istencsászár egyik megjegyzése: „A szavaid olyan külsővel bélyegzik meg, amilyet szánsz neki.”
Amikor a hallgatás nem akart szűnni, Moneo megköszörülte a torkát. Aztán így szólt:
– Leto Nagyúr emlékeinek hatalmassága néha még nekem is torkomra forrasztja a szót.
– Vajon őszinte velünk? – kérdezte Idaho.
– Én hiszek neki.
– Pedig annyira furcsa... például ott van ez a nemesítési program. Ez mióta tart?
– A legelejétől. Attól a naptól, amikor kivette a Bene Gesserit kezéből.
– És mit akar vele?
– Bár tudnám.
– De hát ön...
– Igen, Atreides vagyok, és a legfőbb segítője.
– Nem győzött meg arról, hogy a női hadsereg jobb.
– Ők folytatják a fajt.
Idaho csalódottsága és haragja végre célpontot talált magának.
– Hát ezt csináltam velük azon az első éjszakán – szaporodtam?
– Lehetséges. A Halszólítók semmilyen módszerrel nem védekeznek a terhesség ellen.
– Az átkozott! Én nem vagyok állat, amit boxból boxba lehet terelni, mint egy... mint egy...
– Mint egy tenyészmént?
– Igen!
– De hát Leto Nagyúr nem hajlandó alkalmazni a Tleilax génsebészeti módszereit és a mesterséges megtermékenyítést.
– Mi köze a Tleilaxnak a...
– Ők az elrettentő példák. Ezt még én is látom. Az ő Arctáncoltatóik hibridek, már inkább telepes organizmusok, semmint emberek.
– Azok a többi... énjeim... tenyészmének voltak?
– Némelyik. Önnek vannak leszármazottai.
Kik azok?
– Például én.
Idaho belenézett Moneo szemébe, és hirtelen elveszve érezte magát a rokoni kapcsolatok szövevényében. Idaho úgy érezte, képtelen megérteni ezeket az összefonódásokat. Moneo szemmel láthatóan sokkal öregebb, mint... de hát én... Valójában melyikük az idősebb? Ki az előd, és ki a leszármazott?
– Ebbe néha én is belezavarodom – vallotta be Moneo. – Ha ez segít, Leto Nagyúr biztosított engem, hogy ön nem a leszármazottam, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Mindazonáltal ön még lehet az apja némelyik leszármazottamnak.
Idaho ide-oda csóválta a fejét.
– Néha azt hiszem, hogy ezeket a dolgokat csak maga az Istencsászár értheti meg – mondta Moneo.
– Az más! – szólt Idaho. – Ez isteni ügy.
– Leto Nagyúr mondta, hogy szent ocsmányságot csinált.
Idaho nem ezt a választ várta. Akkor mit vártam? Hogy megvédje Leto Nagyurat?
– Szent ocsmányságot – ismételte Moneo. Miközben kiejtette ezeket a szavakat, valami halvány káröröm volt a hangjában.
Idaho kutató pillantást vetett Moneóra. Hiszen ez gyűlöli az Istencsászárt! Nem... inkább fél tőle. De hát nem gyűlöljük-e azt, amit félünk?
– Miért hisz neki? – faggatta Idaho.
– Azt kérdi, hogy én is hiszek-e a népvallásban?
– Nem! Ő hisz benne?
– Azt hiszem.
– Miért? Miért hiszi ezt?
– Mert azt mondta, nem akar több Arctáncoltatót létrehozni. Ragaszkodik ahhoz, hogy ez az emberi nyáj, ha már egyszer párba állt, úgy szaporodjon, ahogy mindig is szaporodott.
– És neki mi a fene köze van ehhez?
– Ön azt kérdezte, hogy miben hisz. Szerintem a véletlenben hisz. Szerintem ez az ő istene.
– De hát ez babonaság!
– Az Impérium állapotait tekintve, rendkívül merész babonaság. – Idaho Moneóra nézett.
– Ti átkozott Atreidesek – morogta. – Ti semmitől sem riadtok vissza!
Moneo észrevette, hogy Idaho hangjában ellenszenv keveredik csodálattal.
A Duncanek mindig így kezdik.

- - -

Mi az alapvető különbség köztünk: közöttetek és közöttem? Már tudjátok. Azok az ősi emlékek. Az enyémek a teljes tudatosság állapotában jönnek elő. A tieitek a vak oldalon működnek. Egyesek ezt ösztönnek vagy sorsnak nevezik. Az emlékeknek mindnyájunkra mozgató hatása van mindarra, amit teszünk, amit gondolunk. Gondoljátok, hogy ti immúnisak vagytok az ilyen hatásokra? Én vagyok Galileo. Itt állok, és azt mondom nektek: „És mégis mozog.” Az, ami mozog, olyan erőt tud kifejteni, aminek semmilyen halandó hatalom nem mert eddig ellenszegülni. Most itt vagyok én, hogy megpróbáljam.
– Az Ellopott Feljegyzések

A mikor kislány volt, figyelt engem, emlékszel? Amikor azt hitte, hogy alszom, Siona úgy nézett rám, mint a zsákmánya felett köröző sivatagi sólyom. Te magad említetted.
Leto negyedfordulatot tett testével a kocsin, míg beszélt. Ezzel arca közelebb került Moneóéhoz, aki a kocsi mellett poroszkált.
Alig hajnalodott a sivatagi út felett, amely a Citadella magas, mesterséges gerincét követte a Sareerben az Ünnepi Városig. A sivatagi út olyan egyenesen futott, mint a lézersugár, amíg egy ponton éles kanyart nem vett, és egy teraszos kanyonba nem fordult, mielőtt áthaladt az Idaho folyón. A levegő súlyos volt a távolban zajongó folyó nehéz páráitól, de Leto mégis kinyitotta a buborék-tetőt, ami kocsija elejét védte. A nedvesség undorodó rángásokra késztette a féreg-testet, de a pára elhozta a sivatagi növények édes illatát is, amit emberi orra mohón szívott be.
– Miért álltunk meg, Uram?
Leto nem válaszolt. A kocsi megnyikordult alatta, amikor íves hajlatba húzta roppant testét, hogy felemelkedjen a feje, és átnézhessen a Tiltott Erdőn túlra, a Kynes-tenger ragyogó ezüstjére, messze jobb felé. Balra ott voltak a Pajzsfal maradványai: kanyargó, hosszú árny a reggeli fényben. A gerinc mintegy kétezer méter magasra emelkedett, hogy lezárja a Sareert és útját állja a levegő szállította nedvességnek. A helyéről Leto látta a távoli foltot, ahol annak idején Onn Ünnepi Városát felépíttette.
– Csak úgy – mondta.
– Nem kéne átmenni a hídon, mielőtt pihenünk? – kérdezte Moneo.
– Nem pihenek.
Leto előrenézett. Rengeteg kanyargós rész után, amelyek innen csak görbe árnyaknak látszottak, az út egy mesebeli hídon szelte át a folyót, felkúszott egy gerincre, aztán lekanyarodott a város felé, amely ebből a távolságból csillogó oromzatok látványát kínálta.
– A Duncan nagyon visszafogottan viselkedik – mondta Leto. Végigcsináltad vele a hosszú beszélgetést?
– Pontosan úgy, ahogy meghagytad, Uram.
– Végül is, még csak négy napja van itt – szólt Leto. – Némelyiknek még ennél is hosszabb idő kellett, hogy magához térjen.
– Szorgalmasan dolgozik a testőrséggel, Uram. Tegnap este is egészen későig kint voltak.
– A Duncanek nem szeretnek védtelenül járni a nyílt a terepen. Végiggondolják azokat a dolgokat, amelyekkel ellenünk lehet támadni.
– Tudom, Uram.
Leto megfordult, és egyenesen Moneóra nézett. A háznagy zöld köpönyeget hordott fehér egyenruháján. Ott állt a nyitott buborék-tető mellett, pontosan azon a helyen, ahol az ilyen kirándulások alkalmával kötelessége szerint lennie kellett.
– Nagyon kötelességtudó vagy, Moneo – mondta neki a Császár.
– Köszönöm, Uram.
Az őrök és egyéb udvari népek tiszteletteljes távolságban a kocsi mögött maradtak. Legtöbbjük még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy esetleg kihallgatja Letót és Moneót. Nem így Idaho. A Halszólító őrök egy részét odaállította a Királyi Út két oldalára, elszórva. Most csak állt, és a kocsit nézte. Idaho fehér zsinóros fekete egyenruhát viselt – a Halszólítók ajándéka, közölte Moneo.
– Tetszik nekik, Uram. Jól csinálja a dolgát.
– Miért, mit csinál, Moneo?
– Őriz téged, Uram.
A Testőrség összes nőjén testresimuló zöld egyenruha volt, vörös Atreides-sólyommal a bal mellükön.
– Nagyon odafigyelnek rá – mondta Leto.
– Igen... Kézjeleket tanít nekik. Azt mondja, ez régi Atreides-szokás.
– Ebben igaza van. Vajon az előző miért nem csinálta?
– Uram, ha te nem tudod...
– Csak tréfáltam, Moneo. Az előző Duncan nem érezte magát fenyegetve, amíg nem lett túl késő. Ez itt elfogadta a magyarázatot?
– Úgy mondta, Uram. Jól kezdi a szolgálatot.
– Miért csak azt az egy kést hordja magával?
– A nők meggyőzték, hogy jobb lesz, ha csak a speciálisan kiképzettek hordanak közülük lézerfegyvert.
– Aggodalmad alaptalan, Moneo. Mondd meg a nőknek, hogy még korai félni tőle.
– Ahogy parancsolod, Uram.
Leto számára nyilvánvaló volt, hogy új őrparancsnokának nincs ínyére az udvaroncok jelenléte. Mindig tisztes távolban maradt tőlük. Elmondták neki, hogy az udvaroncok egy része polgári tisztségviselő. A lehető legfényesebben kicsípték magukat erre a napra, amikor teljes pompájukban és hatalmukban parádézhatnak az Istencsászár jelenlétében. Leto tudta, milyen ostobának látja őket Idaho. De Leto emlékezett ennél sokkal ostobább cicomázkodásra is, és arra gondolt, hogy ez a nap előrelépésnek tekinthető.
– Bemutattad már Sionának? – kérdezte Leto. Siona említésére Moneo szemöldöke azon felhúzva dermedt mozdulatlanná.
– Nyugalom – mondta Leto. – Még akkor is dédelgettem, amikor kémkedett utánam.
– Veszélyt érzek benne, Uram. Néha azt hiszem, hogy a legtitkosabb gondolataimba is belelát.
– A bölcs gyermek ismeri apját.
– Ne tréfálj, Uram.
– Igen, én is látom ezt. Észrevetted, hogy a Duncan egyre türelmetlenebb?
– Majdnem egészen a hídig végigvizsgálták az utat – mondta Moneo.
– És mit találtak?
– Ugyanazt, amit én – egy újabb múzeumi frement.
– Újabb kérvény?
– Ne légy dühös, Uram.
Leto megint előrenézett. Ez a szükséges kilépés a szabad levegőre, a hosszú hivatalos út, minden rituális követelményével a Halszólítók megnyugtatására, mindez már önmagában is elég kényelmetlen volt Letónak. Ráadásul egy újabb kérvény!
Idaho előrelépett, közvetlenül Moneo mellé.
Idaho mozdulataiból csak úgy sütött a veszélyérzet. Ilyen hamar még nem lehet, gondolta Leto.
– Miért álltunk meg, Uram? – kérdezte Idaho.
– Gyakran megállok itt – felelte Leto.
Ez igaz volt. Megfordult és elnézett a hídon túlra. Az út a kanyon magaslataiból lefelé kanyarodott a Tiltott Erdőbe, aztán a folyó melletti mezőkre. Leto gyakran megállt itt, hogy a napfelkeltét nézze. De a mai reggelben volt valami... ahogy a nap sugarai a megszokott tájra vetültek... valami, ami régi emlékeket kavart fel benne.
A Királyi Vetések táblái az erdőn túl húzódtak, és amikor a nap a föld távoli hajlata fölé emelkedett, izzó aranyba borította a mezőkön hullámzó gabonát. A sárga tábla Letót a homokra emlékeztette, a vándorló dűnékre, amelyek valaha ezt a helyet is uralták.
És majd megint uralni fogják.
A gabonaföldnek ugyan nem pontosan olyan, ragyogó kvarcsárga volt a színe, mint emlékei sivatagának. Leto visszanézett Sareerje sziklák közé zárt nagyságára, a múlt eme szentélyére. Határozottan más volt a színe. Mégis, amikor megint az Ünnepi Város felé nézett, fájdalmat érzett azon a helyen, ahol számos szíve lassú változással valami idegenné volt átalakulóban.
Mi van ebben a reggelben, ami elveszett ember-mivoltomra emlékeztet? tűnődött.
Leto tudta, hogy az egész királyi menetből, ami most a mezőt és az erdőt nézi, egyedül ő gondol erre a tájra még mindig Bahr Bela Ma – víz nélküli óceán néven.
– Duncan – mondta Leto. – Látod azt ott, a város felé? Az volt a Tanzerouft.
– A Rettegés Földje? – Idahón látszott a megdöbbenés, ahogy gyors pillantással Onn felé tekintett, aztán vissza Letóra.
– A Bahr Bela Ma – mondta Leto. – Több, mint háromezer éve rejtőzik ez alatt a növénytakaró alatt. Azok közül, akik ma Arrakison élnek, csak mi ketten láttuk valaha is a sivatagos eredetit.
Idaho Onn irányába nézett.
– Hol a Pajzsfal? – kérdezte.
– Muad'Dib Hasadéka éppen ott van, ahol a Várost építettük.
– Az a kis dombsor, az volt a Pajzsfal? Mi történt vele?
– Rajta állsz.
Idaho Letóra nézett, aztán előre az úton, majd körbe.
– Uram, továbbmegyünk? – kérdezte Moneo.
Moneo, azzal a mellkasában ketyegő órával, a kötelességteljesítés ösztökéje, gondolta Leto. Fontos látogatókat kellett fogadni, és egyéb fontos ügyekkel foglalkozni. Az idő szorította. És nem szerette, amikor Istencsászára a régi időkről beszélget a Duncanekkel.
Leto hirtelen rádöbbent, hogy most sokkal tovább időzött itt a szokásosnál. Az udvaroncok és a testőrök már kezdtek fázni a hideg reggeli levegőn. Némelyek ugyanis inkább a szépséget, mint a hasznosságot szem előtt tartva választották ki ruhájukat.
Ugyan már, gondolta Leto, Talán a látványos külsőség is egyfajta védelem.
– Ott dűnék voltak – mutatta Idaho.
– Több ezer kilométernyi területen – helyeselt Leto.
Moneo agya forogni kezdett. Ismerte az Istencsászár elmélkedő hangulatait, de ebben a napban valami szomorúság érzése bujkált. Talán az előző Duncan közeli halála. Leto időnként fontos információk felett is elsiklott, ha szomorú volt. Sosem szabad megkérdőjelezni az Istencsászár hangulatait vagy szeszélyeit, de néha kihasználhatod őket.
Sionát figyelmeztetni kell – gondolta Moneo. – Ha az a bolond gyerek egyáltalán hajlandó hallgatni rám!
A lány sokkal inkább lázadó volt, mint annak idején Moneo. Sokkal inkább. Leto megszelídítette az ő Moneóját, érzékennyé tette az Arany Ösvény felé, azok felé a jogos kötelességek felé, amikre kitenyésztették, de a Moneónál alkalmazott módszerek nem válnának be Sionánál. Míg erre rájött, Moneo olyan dolgokat tudott meg saját kiképzéséről, amit azelőtt sosem gyanított volna.
– Nem látok semmilyen azonosítható tereptárgyat – mondta Idaho.
– Ott – mutatta Leto. – Ahol véget ér az erdő. Az volt a Széttört Sziklához vezető út.
Moneo kiiktatta magából a hangjukat. Ez örök szórakozása az Istencsászárnak, amivel mindig térdre kényszerít. Leto sosem szűnt meg csodálkozni és ámuldozni. Nem lehet megbízhatóan kiszámítani. Moneo az Istencsászár profilját nézte. Mivé lett?
Egyik kezdeti feladataként Moneo áttanulmányozta a Citadella titkos feljegyzéseit, Leto átalakulásának történelmi beszámolóit. De a homoki pisztránggal folytatott szimbiózis olyan rejtély maradt a számára, amit még Leto saját magyarázatai sem tudtak eloszlatni. Ha a beszámolók hitelesek, akkor a homoki pisztráng bőr szinte sebezhetetlenné teszi a testét az idő és az erőszak támadásai ellen. A hatalmas test bordázott magja még a lézersugarat is el tudta nyelni!
Először homoki pisztráng, aztán féreg minden állomása megvan annak a ciklusnak, ami révén létrejön a melanzs. Ez a ciklus ott van az Istencsászárban... jelzi az időt.
– Menjünk tovább – mondta Leto.
Moneo rájött, hogy lemaradt valamiről. Álmodozásából kizökkenve, egy mosolygó Duncan Idahót látott maga előtt...
– Régen ezt felhőbámulásnak hívtuk – mondta neki Leto.
– Bocsánat, Uram – mentegetőzött Moneo. – Én csak...
– Elbambultál egy kicsit, semmi baj.
Már jobb a hangulata, gondolta Moneo. Azt hiszem, ezt a Duncannek köszönhetem.
Leto elhelyezkedett a kocsiján, a buborék-tető egy részét lecsukta, hogy csak a feje maradjon szabadon. A kocsi csikorogva indult el a köves talajon, amikor Leto aktiválta.
Idaho elfoglalta pozícióját Moneo válla mögött, és a háznaggyal együtt elindult.
– Vannak lebegtetőgumók a kocsi alján, mégis a kerekeket – használja szólt Idaho. – Miért?
– Leto Nagyúr jobb' szereti a kerekeket, mint az antigravitációt.
– És mitől megy ez a dolog? Hogyan kormányozza?
– Megkérdezted már tőle?
– Még nem volt rá alkalmam.
– A Királyi Kocsi ixi gyártmányú.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy Leto Nagyúr egy bizonyos módon a gondolataival indítja el és kormányozza.
– Nem tudod, hogyan?
– Az ilyen kérdéseknek nem szokott örülni. – Az Istencsászár még bizalmasai számára is rejtély marad, gondolta Moneo.
– Moneo! – kiáltotta Leto.
– Jobb lesz, ha visszatérsz a katonáidhoz. – A háznagy jelezte Idahónak, hogy maradjon le.
– Inkább maradok itt, az elsőkkel – felelte Idaho.
– Leto Nagyúr nem így akarja! Menj hátra.
Moneo sietett közelkerülni Leto arcához; látta, amint Idaho hátramegy az udvaroncok sorain keresztül a hátsó őrökhöz.
Leto lenézett Moneóra.
– Ezt jól csináltad, Moneo.
– Köszönöm, Uram.
– Tudod, miért akar a Duncan elöl lenni?
– Persze, Uram. Egy Testőrnek ott a helye.
– És most veszélyt érez.
– Nem értelek, Uram. Nem értem, miért csinálod ezeket a dolgokat.
– Az már igaz, Moneo.

- - -

A nőkben az osztozás érzése a családi osztozásban gyökerezik – a kicsinyek gondozásában, az ennivaló összegyűjtésében és elkészítésében, az öröm, a szeretet és a bánat megosztásában. A temetési siratás a nőktől ered. A vallás a nők monopóliumaként indult, csak azután vették el tőlük, hogy túlságosan domináns társadalmi erővé lett. A nők voltak az első gyakorló és kutató orvosok. Sosem volt tiszta egyensúly a nemek közt, mert az erő együtt jár bizonyos szerepekkel, mint ahogy bizonyosan a tudással is.
– Az Ellopott Feljegyzések

T ertius Eileen Anteac Tisztelendő Anya számára ez a reggel maga volt a katasztrófa. Igazmondó társával, Marcus Claire Luyseyallal együtt érkezett Arrakisra. Mindketten hivatalos kíséretükkel jöttek, alig három órája az orbitális pályán állomásozó Liga-hajóról induló első kompon. Először is az Ünnepi Város Követségi Negyedének legeslegszélén kaptak szállást. A szobák ráadásul kicsik voltak, és nem is kifogástalanul tiszták.
– Ha még egy pár méterrel arrébb lennénk, már a nyomornegyedben alhatnánk – jegyezte meg találóan Luyseyal.
Másnap nem kaptak kommunikációs lehetőséget. Minden képernyő sötét maradt, akárhogy csavargatták és nyomogatták a gombokat.
Anteac ezek után kemény szavakat intézett a Halszólító kísérőcsapatot vezénylő nagydarab, mogorva, kétkezi munkás-izomzatú nőhöz.
– Panaszt akarok tenni a parancsnokuknál!
– Az Ünnepség idején nem engedélyezett a panasztétel – vakkantotta az amazon.
Anteac a tisztre meredt, azzal a tekintettel, amitől sokszor még a többi tisztelendő anyák is gondolkodóba estek.
De az amazon csak mosolygott, és azt mondta:
– Üzenetem van az ön számára. Azt kell tudatnom önnel, hogy kihallgatását az Istencsászárnál, áttették az utolsó időpontra.
A Bene Gesserit küldöttség nagy része hallotta ezt, és még a legalantasabb posztuláns-szolga is megértette a jelentőségét. A fűszer-adagok addigra már gazdára lelnek (Az Istenek óvjanak minket!), talán már el is szállítják őket.
– Harmadiknak kellett volna lennünk – mondta Anteac, a körülményekhez képest nyugodt hangon.
– Ez az Istencsászár parancsa!
Anteac ismerte a Halszólítóknak ezt a hangját. Ha ellene szegül, erőszakot hív ki maga ellen.
Micsoda katasztrofális reggel... és még ez is!
Anteac leült egy alacsony zsámolyra kellemetlen lakosztályuk egyik apró, szinte üres szobájának fala mellé. Mellette egy alacsony priccs árválkodott, aminél még egy kezdő ministráns is jobbat kapna! A fal halványzöld volt, egyenetlen, és mindössze egyetlen elaggott parázsgömb világított, ami olyan rossz volt már, hogy sárgánál erősebbre nem is lehetett állítani. A szobában több jel is utalt arra, hogy valaha raktárként használták. Áporodott szaga volt. Horpadások és karcolások éktelenítették a padló fekete plasztikburkolatát.
Fekete aba-köpenyét a térdére terítve, Anteac a posztuláns-futárhoz hajolt, aki ott térdelt lehajtott fejjel a Tisztelendő Anya előtt. A futár tehénszemű, szőke teremtés volt, arcán és nyakán kiütközött az izgalom verítéke. Cserszín köpeny volt rajta, melyet vastagon lepett az utca pora.
– Biztos vagy benne, teljesen biztos? – Anteac lágyan beszélt, hogy megnyugtassa a szerencsétlen lányt, aki még mindig reszketett üzenete súlya alatt.
– Igen, Tisztelendő Anya. – Nem emelte fel a tekintetét.
– Ismételd el még egyszer – mondta Anteac, és arra gondolt: Időért harcolok. Jól értettem a nőt.
A küldönc Anteacra emelte tekintetét és egyenesen a telikék szemekbe nézett, ahogy azt minden posztulánsnak és ministránsnak tanították.
– Ahogy parancsba kaptam, kapcsolatba léptem az ixiekkel követségükön, és átadtam nekik az ön üdvözletét. Aztán érdeklődtem, hogy van-e valami üzenetük, amit vissza kell hoznom.
– Igen, igen, lányom! Tudom. Térj a lényegre.
A hírvivő nyelt egyet. A beszélő Othwi Yake-nek mondta magát, a Követség ideiglenes vezetőjének, az előző nagykövet asszisztensének.
– Biztos vagy benne, hogy nem Arctáncoltató-másolat volt?
– Semmilyen jel nem mutatott erre, Tiszetelendő Anya.
– Helyes. Ismerjük ezt a Yake-et. Folytathatod.
– Yake azt mondta, hogy éppen most várják az új...
– Hwi Noreet, az új nagykövetet, igen. Ma kell érkeznie.
A küldönc megnyalta kiszáradt száját.
Anteac magában megjegyezte, hogy ezt a szerencsétlen teremtést valami alapszintűbb kiképzési programba kell visszahelyezni. Egy küldöncnek több önuralom kell, bár az üzenet komolysága megenged némi kilengést.
– Aztán azt mondta, hogy várjak – folytatta a hírvivő. – Kiment a szobából, és hamarosan egy tleilaxival, egy Arctáncoltatóval tért vissza, ebben biztos vagyok. Megvoltak a biztos jelei annak, hogy...
– Biztos vagyok benne, hogy jól figyelted meg, lányom – mondta Anteac. – De most térjünk a... – Anteac elhallgatott, amikor Luyseyal belépett.
– Mi ez az üzenet, az ixiektől és a Tleilaxtól? – kérdezte Luyseyal.
– Éppen most mondja vissza ez a lány – szólt Anteac.
– Engem miért nem hívattál? – Anteac feltekintett Igazmondó-társára, és arra gondolt, hogy Luyseyal lehet a művészet egyik legjobb mestere, de túl sokat törődik a ranggal. Pedig Luyseyal még fiatal volt, a Jessica-típus érzéki, ovális arcvonásaival. Márpedig ezek a gének önfejű természettel járnak.
Anteac lágyan szólt:
– A ministránsod azt mondta, meditálsz. – Luyseyal bólintott, leült a priccsre, és intett a küldöncnek:
– Folytasd.
– Az Arctáncoltató azt mondta, üzenete van a Tisztelendő Anyák számára. Többes számot használt – mondta a hírvivő.
– Tudta, hogy most ketten vagyunk – mondta Anteac.
– Mindenki tudja – jegyezte meg Luyseyal. Anteac ismét a küldönc felé fordította teljes figyelmét.
– Most lépj memória-transzba, leányom, és mondd el nekünk betű szerint az Arctáncoltató szavait.
A hírnök bólintott, leült a sarkára, és két összekulcsolt kezét az ölébe ejtette. Három mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét és lecsüggesztette a vállát. Amikor megszólalt, hangja sipítva, nazálisan csengett.
– Mondd meg a Tisztelendő Anyáknak, hogy az Impérium még ma megszabadul Istencsászárától. Ma fogunk lesújtani rá, mielőtt eléri Onnt. Nem hibázhatunk.
Mély lélegzetvétel rázta meg a küldöncöt. Kinyíltak szemei, és Anteacra nézett.
– Az ixi, Yake, azt mondta, hogy siessek vissza ezzel az üzenettel. Aztán azon a különös módon megérintette a kézfejemet, még inkább meggyőzve engem arról, hogy nem...
– Yake a mi emberünk – mondta Anteac. – Mondd el Luyseyalnak az ujjak üzenetét. – A küldönc Luyseyalra pillantott.
– Elözönlöttek minket az Arctáncoltatók, meg sem tudunk moccanni.
Amikor Luyseyal már felállt volna a priccsről, Anteac megszólalt:
– Már megtettem a szükséges intézkedéseket az ajtók őrzésére. – A hírhozóra nézett. – Most elmehetsz, leányom. Megfelelően teljesítetted a megbízatásodat.
– Igenis, Tisztelendő Anya. – A küldöncnek már némi kecsességgel a mozdulataiban sikerült felállnia, testtartása mindazonáltal nem hagyott kétséget afelől, hogy felfogta Anteac szavainak jelentését. A megfelelően nem azt jelentette, hogy jól.
Amikor a küldönc eltávozott, Luyseyal azt mondta:
– Találhatnánk valami ürügyet arra, hogy átvizsgáljuk a követséget, és lássuk, az ixiek közül mennyit cseréltek ki.
– Szerintem ne tegyük – mondta Anteac. – Ebből a szempontból jól dolgozott. Bár jobb lett volna, ha valahogy szerét ejti, hogy részletesebb jelentést szerezzen Yake-től. Félek, hogy elvesztettük őt.
– Az persze nyilvánvaló, milyen okból küldte a Tleilax ezt az üzenetet – mondta Luyseyal.
– Tényleg meg akarják támadni – szólt Anteac.
– Hát persze. Ahogy csak az ostobák teszik. De én arra vagyok kíváncsi, miért közölték ezt velünk.
Anteac biccentett.
– Azt hiszik, most már nincs más választásunk, minthogy csatlakozzunk hozzájuk.
– És ha megpróbáljuk figyelmeztetni Leto Nagyurat... hmm, a Tleilax ismeri a küldönceinket és a kapcsolataikat.
– És mi van, ha a Tleilax sikerrel jár? – kérdezte Anteac.
– Ez nem valószínű.
– Nem ismerjük a tényleges tervüket, csak a nagyjábóli időzítést.
– Mi van, ha ez a lány, ez a Siona is benne van? – kérdezte Luyseyal.
– Én is föltettem már magamnak ezt a kérdést. Hallottad a Liga teljes jelentését?
– Csak az összefoglalását. Az elég?
– Igen, nagy valószínűséggel.
– Óvatosabb lehetnél az olyan kifejezésekkel, mint a nagy valószínűség – közölte Luyseyal. – Nem szeretnénk, ha bárki is azt gondolná, hogy mentát vagy.
Anteac hangja szárazon koppant:
– Feltételezem, te nem fogsz elárulni.
– Gondolod, hogy a Ligának igaza van Sionát illetően? – kérdezte Luyseyal.
– Nincs elég információm. Ha igazuk van, akkor az a lány valami különleges.
– Ahogy Leto Nagyúr apja is különleges volt?
– Egy Liga-navigátor el tudott rejtőzni Leto Nagyúr apjának jóstekintete elől.
– De Leto Nagyúré elől nem.
– Én gondosan elolvastam az egész Liga-jelentést. Siona nem nagyon rejtőzködik, és az akcióit sem leplezi túlságosan...
– Elhalványul, azt mondják. Eltűnik a tekintetük elől.
– Egyedül ő – mondta Anteac.
– És Leto Nagyúr tekintete elől is?
– Azt nem tudják.
– Merjünk kapcsolatba lépni vele?
– Miért ne mernénk? – kérdezte Anteac.
– Vita lehet belőle, ha a Tleilax... Anteac, legalább meg kellene próbálnunk figyelmeztetni Leto Nagyurat.
– Nincsenek kommunikációs eszközeink, és Halszólító őrök állnak az ajtónk előtt. Bejönni hagyják az embereinket, de kimenni nem.
– Ne beszéljünk az egyikkel?
– Már gondoltam erre, de mindig tartanunk kell attól, hogy esetleg Arctáncoltató-hasonmások.
– Őrök az ajtónál – morogta Luyseyal – Elképzelhető, hogy tud róla?
– Minden lehetséges.
– Leto Nagyúr esetében csak ezt lehet biztosra mondani – mondta Luyseyal.
Anteac megengedett magának egy röpke sóhajt, amikor felállt a zsámolyról.
– Mennyire visszakívánom azokat a régi időket, amikor még annyi fűszerünk volt, amennyi csak kellett.
– Az is csak illúzió volt – mondta Luyseyal. – Remélem, jól megtanultuk a leckét... bárhogy is szerepel ma a Tleilax.
– Ügyetlenül fogják csinálni, akármi is lesz a végeredmény – mormogta Anteac. – Szentséges Istenek! Nincsenek többé jó orgyilkosok.
– De mindig ott vannak az Idaho-gholák – jegyezte meg Luyseyal.
– Mit mondtál? – meredt a társára Anteac.
– Mindig ott vannak az...
– Igen!
– A gholák testileg túl lassúak – mondta Luyseyal.
– De szellemileg nem.
– Mire gondolsz?
– Lehetséges, hogy a Tleilax... Nem, erre még ők sem lennének képesek...
– Egy Idaho Arctáncoltató? – suttogta Luyseyal. Anteac némán bólintott.
– Ezt verd ki a fejedből – mondta Luyseyal. – Nem lehetnek ilyen ostobák.
– Veszélyes így ítélkezni a Tleilaxról – mondta Anteac. – Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Hozd ide az egyik Halszólító őrt!

- - -

A szakadatlan háborúskodás felszínre hozza saját társadalmi körülményeit, amelyek minden korban hasonlóak. Az emberek az állandó éberség állapotába kerülnek, hogy elhárítsák a támadásokat. Minden új dolog veszélyes határzóna lesz – az új bolygók, a kiaknázandó új gazdasági területek, az új ötletek vagy eszközök, látogatók minden gyanús. A feudalizmus erős gyökeret ver, néha központi bizottságok vagy hasonlók álcája mögött, de mindig jelen van. A hatalom örökletes utódlás révén folytatódik. A hatalmasok vére uralkodik. Az ég helytartói osztják fel a javakat. És tudják, hogy szabályozniuk kell az öröklést, különben hatalmuk lassacskán semmivé olvad. Most már értitek Leto Békéjét?
– Az Ellopott Feljegyzések

T udattátok a Bene Gesserittel az új beosztást? – kérdezte Leto.
Kísérete elérte az első enyhe lejtőt, ami az Idaho folyón átívelő híd felé vezető út kanyarulatait előzte meg. A nap reggeli útja első negyedénél tartott, és csak kevesen vetették le a kabarjukat. Idaho egy maroknyi Halszólítóval a balszárnyon lépkedett, egyenruháján kezdett meglátszani a por és a veríték nyoma. Nem volt könnyű a királyi menet tempójában baktatni.
Moneo megbotlott, de összeszedte magát.
– Értesültek róla, Uram. – A beosztás megváltoztatása nem volt könnyű, de Moneo már megtanulta, hogy az Ünnepség idején minden percben számíthat valami őrült módosításra. Mindig voltak egyéb terv-lehetőségek a tarsolyában.
– Még mindig kérik, hogy állandó követségük lehessen Arrakison? – kérdezte Leto.
– Igen, Uram. A szokásos választ adtam nekik.
– Egy egyszerű nem is elegendő lett volna – mondta Leto. – Már nem kell őket emlékeztetni arra, hogy gyűlölöm a vallásos mesterkedéseiket.
– Igenis, Uram. – Moneo épp az előírt távolságban haladt Leto kocsija mellett. A Féreg erősen jelen volt ezen a reggelen. A háznagy meglehetősen jól látta ennek testi jegyeit. Semmi kétség, a levegő nedvessége tette. Ez mindig felélesztette a Férget.
– A vallás mindig szónoki despotizmushoz vezet – mondta Leto. – A Bene Gesserit előtt a jezsuiták voltak a legjobbak ebben a műfajban.
– A jezsuiták, Uram?
– Biztosan olvastál róluk a történelemkönyvekben.
– Nem vagyok benne biztos, Uram. Mikor működtek?
– Nem számít. Épp eleget megtudhatsz a szónoki despotizmus természetéről, ha a Bene Gesseritet tanulmányozod. Persze, saját magukat nem csapják be ezzel.
A tisztelendő anyákra nehéz idők várnak, gondolta Moneo. Prédikálni fog nekik, azt pedig ki nem állhatják. Ebből nagy baj lehet.
– Hogyan reagáltak? – kérdezte Leto.
– Úgy hallom, csalódottak voltak, de nem ellenkeztek.
Közben Moneo azt gondolta: „Jobb, ha felkészítem őket a további csalódásokra. És távol kell tartani őket az ixi és tleilaxi küldöttségektől.”
A fejét rázta. Ebből nagyon csúnya összeesküvések lehetnek. Jobb lesz figyelmeztetni a Duncant.
– Önbeteljesítő próféciákhoz vezet, és igazolást ad minden ocsmányságra – mondta Leto.
– Ez a... szónoki despotizmus, Uram?
– Igen! A gonoszságot az önelégült magabiztosság falai mögé rejti, ami bizonyítékul szolgál minden érvre a gonosz ellen.
Moneo aggodalmasan figyelte Leto testét, észrevette a kezek szinte véletlenszerű tekergését, a roppant szelvények rángásait. Mitévő legyek, ha a Féreg itt jön ki belőle? Veríték ütközött ki a homlokán.
– Szándékosan eltorzított magyarázatokból táplálkozik, hogy hitelét vegye az ellenkezésnek – mondta Leto.
– Ezt tennék, Uram?
– A jezsuiták ezt a „hatalmi bázisunk biztosításának” nevezték. Mindez egyenesen vezet a képmutatáshoz, amit azonban mindig elárul a tettek és a magyarázatok között tátongó szakadék. Ezek sosem egyeznek.
– Alaposabban tanulmányoznom kell ezt a kérdést, Uram.
– Végső soron a bűntudat révén uralkodik, mert a képmutatás boszorkányüldözésekhez és bűnbak-kereséshez vezet.
– Elképesztő, Uram.
A menet befordult egy sarkon, ahol a szikla rövid pillantást engedett a távolban a hídra.
– Moneo, idefigyelsz egyáltalán?
– Igen, Uram. Tényleg.
– A vallásos hatalom alapjának egyik eszközéről beszélek.
– Rájöttem, Uram.
– Akkor miért félsz ennyire?
– Mindig kényelmetlenül érzem magam, ha a vallási hatalom kerül szóba, Uram.
– Mert te meg a Halszólítók az én nevemben forgatjátok ezt a fegyvert?
– Igen, Uram.
– A hatalmi bázisok rendkívül veszedelmesek, mert olyan embereket is vonzanak, akik valóban őrültek, olyan embereket, akik a hatalmat csak magáért a hatalomért akarják. Érted?
– Igen, Uram. Ezért hagysz jóvá olyan ritkán kormány-kinevezéseket.
– Kitűnő meglátás, Moneo!
– Köszönöm, Uram.
– Minden vallás árnyékában egy Torquemada lapul – folytatta Leto. – Te még sosem találkoztál ezzel a névvel. Tudom, mert az én utasításomra tüntették el minden feljegyzésből.
– De miért, Uram?
– Ocsmány volt. Élő fáklyát csinált azokból, akik ellent mertek mondani neki.
Moneo lehalkította a hangját. Mint azok a történészek, akik úgy megharagítottak, Uram?
– Te megkérdőjelezed a tetteimet, Moneo?
– Dehogy, Uram!
– Helyes. Azok a történészek békésen haltak meg. Egyikük sem érezte a lángokat. Torquemada viszont abban lelte örömét, ha égő áldozatai halálsikolyait istenének ajánlhatta.
– Ez rettenetes, Uram.
A menet újabb kanyart vett, kilátással a hídra. A folyó egy kicsit se látszott közelebbinek.
Moneo ismét Istencsászárát kezdte tanulmányozni. A Féreg nem jött kijjebb. Igaz, hogy már így is túlságosan kint volt. Moneo érezte a kiszámíthatatlan jelenlétben rejlő fenyegetést, a Szentséges Jelenlétet, ami figyelmeztetés nélkül öl.
Moneo megborzongott.
Mi lehetett a jelentése ennek a furcsa... prédikációnak? Moneo tudta, hogy kevesen hallották valaha is így beszélni az Istencsászárt. Kiváltság volt ez, de teher is. Része volt annak az árnak, amit Leto Békéjéért kellett fizetni. Nemzedékek és nemzedékek járták megszabott útjukat ennek a békének a követelményei alatt. Csak a Citadella belső köre tudott ennek a békének minden ritka törzséről – azokról az incidensekről, amikor Halszólítókat küldtek ki erőszakos cselekményekre számítva.
Előrelátás!
Moneo az elcsendesedett Letóra pillantott. Az Istencsászár szemei csukva voltak, és tűnődő kifejezés jelent meg az arcán. Ez a Féreg újabb jele volt méghozzá a rosszabbik fajtából. Moneo megremegett.
Vajon Leto látta előre saját vad pillanatait? Az erőszak előrelátása volt az, ami remegést és félelmet keltett az egész Impériumban. Leto tudta, hová kell őröket állítani az átmeneti felkelések elfojtására. Már azelőtt tudta, hogy egyáltalán megtörténtek volna.
Moneónak már az ilyen dolgok gondolatától is kiszáradt a szája. Hitte, hogy vannak pillanatok, amikor az Istencsászár bármely elmében olvasni tud. Ó, Leto kémeket is foglalkoztatott. Időnként leples árnyak suhantak el a Halszólítók őrhelye előtt, hogy felmásszanak Leto tündértornyába, vagy leereszkedjenek a kriptába. Kétség nem fért hozzá, hogy kémek, de Moneo azt gyanította, ők pusztán csak megerősítik mindazt, amit Leto már amúgy is tud.
Mintha csak a háznagy félelmeinek akarna tápot adni, Leto megszólalt:
– Ne próbáld erőltetve megérteni az én módszereimet, Moneo. A megértésnek magától kell jönnie.
– Megpróbálom, Uram.
– Ne, ne próbáld. Inkább azt mondd meg, bejelentetted-e már azt, hogy nem lesznek változások a fűszeradagokban.
– Még nem, Uram.
– Akkor várj azzal bejelentéssel. Meggondoltam magam. Gondolom, tudod, hogy új megvesztegetési ajánlatok várhatók.
Moneo sóhajtott. A számára felajánlott kenőpénzek összege már-már nevetséges magasságokba szökött. Letót láthatóan szórakoztatta ez a licitálás.
– Hitegesd őket egy kicsit – mondta még régebben Leto. – Hadd lássuk, meddig hajlandóak elmenni. Tegyél úgy, mintha végső soron megvesztegethető lennél.
Amikor befordultak a következő kanyarba, ahonnan jó kilátás nyílt a hídra, Leto megkérdezte:
– A Corrino Ház ajánlott már valamit?
– Igen, Uram.
– Ismered a mítoszt, ami szerint a Corrino Ház egy napon majd visszanyeri ősi hatalmát?
– Hallottam róla, Uram.
– Ölesd meg a Corrinót. Ez a Duncannek való feladat. Próbára tesszük.
– Ilyen hamar, Uram?
– Még mindig köztudott, hogy a melanzs meghosszabbítja az emberek életét. Hadd derüljön ki az is, hogy alkalmasint meg is rövidítheti.
– Ahogy parancsolod, Uram.
Moneo már jól ismerte a saját válaszát. Mindig így felelt, ha nem tudta kifejezésre juttatni mélységes egyet nem értését. Tudta, hogy ezzel Leto Nagyúr is ugyanígy, tisztában van, jól szórakozik rajta. Egyre inkább elmérgesedik ez a szórakozás.
– Próbálj meg egy kicsit kevésbé türelmetlen lenni velem, Moneo – mondta Leto.
Moneo elnyomta feltörni készülő keserűségét. A keserűség veszélyes. A lázadók keserűek. A Duncanek szoktak megkeseredni, mielőtt meghalnak.
– Az időnek más jelentése van a te számodra, mint az én számomra, Uram – mondta Moneo. – Bár ismerném ezt a jelentést.
– Megismerhetnéd, csak nem akarod.
A háznagy rendreutasítást hallott ki ezekből a szavakból, és elnémult. Inkább a melanzs-problémára összpontosította a gondolatait. Leto Nagyúr nem beszélt gyakran a fűszerről, akkor is főleg az adagok megállapítása vagy visszavonása volt a téma, jutalom-porciók kiosztása, vagy a Halszólítók kiküldése újonnan felfedezett raktárakhoz. A legjelentősebb megmaradt fűszerkészlet egy olyan helyen pihen, amiről csak az Istencsászár tud, ezzel Moneo tisztában volt. Szolgálatának első napjaiban Leto Nagyúr maga vezette az elfedett szemű Moneót arra a titkos helyre, olyan kanyargó utakon, melyekről a háznagy érzékelte, hogy a föld alatt futnak.
Amikor levettem a szememről a kötést, a föld alatt voltunk.
Az a hely félelmet ébresztett Moneóban. Hatalmas, melanzzsal teli ládák álltak az eredeti sziklából kivájt roppant teremben, arabeszk-vasmunkával díszített, ősi szépségű parázsgömbök alatt. A fűszer kéken izzott a halvány ezüst fényben. És az a szag az összetéveszthetetlen fahéjillat. Valahol a közelben víz csöpögött. Hangjukat visszaverték a sziklafalak.
– Egy nap ez is elfogy -mondta akkor Leto. Moneo döbbenten kérdezte:
– És akkor mit fog csinálni a Liga meg a Bene Gesserit?
– Ugyanazt, amit most, csak erőszakosabban.
A rengeteg melanzsot őrző hatalmas teremben körülpillantva, Moneo csak az Impérium aktuális eseményeire tudott gondolni a véres gyilkosságokra, kalóztámadásokra, kémkedésekre, intrikákra. Az Istencsászár megfékezte a legrosszabbat, de a maradék is épp elég rettenetes volt.
– A kísértés – suttogta Moneo.
– Valóban, a kísértés.
– És akkor már soha többé nem lesz fűszer, Uram?
– Egy napon visszatérek a homokba. És akkor én leszek a fűszer forrása.
– Te, Uram?
– És még valami ennél is csodálatosabbat is fogok csinálni: több homoki pisztrángot – egy hibrid és termékeny szaporítót.
Moneo a kinyilatkoztatás hatása alatt remegve bámulta az Istencsászár alakját, aki ilyen csodákról beszélt.
– A homoki pisztráng – mondta Leto – nagy, élő buborékokká áll majd össze, hogy magába zárja e bolygó vizét, mélyen a föld alatt. Mint a Dűne idejében.
– Az összes vizet, Uram?
– A legnagyobb részét. Háromszáz éven belül újra a homokféreg fog uralkodni itt. De ez egy új fajta homokféreg lesz, ezt megígérem.
– Hogy lehet ez, Uram?
– Állati tudata lesz, és még nagyobb ravaszsága. Még sokkal veszélyesebb lesz keresni és tárolni a fűszert.
Moneo felpillantott a barlang sziklamennyezetére, képzeletben áthatolva a kövön, a felszínig.
– Minden sivatag lesz megint, Uram?
– A vízfolyások homokkal telnek meg. A vetések befulladnak és elhalnak. A fákat hatalmas, vándorló dűnék temetik maguk alá. A homok-halál addig fog terjeszkedni, amíg... amíg egy apró jel nem érkezik a puszta vidékről.
– Milyen jel, Uram?
– A következő ciklus, a Teremtő, Shai-Hulud eljövetelének jele.
– Ez te leszel, Uram?
– Igen! A Dűne roppant homokférge újra kiemelkedik a mélyből. Ez a föld újra a fűszer és a féreg birodalma lesz.
– És mi lesz az emberekkel, Uram? A néppel?
– Sokan meghalnak majd. A földek és vetések kiszáradnak. Takarmány hiányában pedig elpusztulnak a haszonállatok.
– Mindenki éhezni fog, Uram?
– Éhínség és régi betegségek fogják sújtani ezt a földet, csak a legszívósabbak maradnak életben... a legszívósabbak és a legbrutálisabbak.
– Ennek feltétlenül így kell lennie, Uram?
– Az alternatívák még ennél is rosszabbak.
– Mondj valamit azokról az alternatívákról, Uram.
– Majd a maga idejében megismered őket.
Miközben az Istencsászár mellett gyalogolt Onn felé, Moneo kénytelen volt elismerni, hogy valóban megismerte a rossz alternatíváit.
Moneo tudta, hogy az a szilárd tudás, amit a fejében hord, az Impérium legtöbb engedelmes polgára számára ott van elrejtve a Szóbeli Történelemben, az időnként felbukkanó őrült próféták legendáiban és vad történeteiben, akik egyik-másik bolygón némelykor rövid életű mozgalmakat szerveztek maguk köré.
De én tudom, mit csinálnak a Halszólítók.
És tudott olyan ördögi emberekről is, akik terített asztalnál ülve, válogatott ínyencségeken csámcsogva figyelik embertársaik megkínzatását.
Amíg a Halszólítók meg nem jelentek, és alvadt vér nem maradt az ilyen mulatságok helyén.
– Tetszett, ahogy a lányod figyelt engem – mondta Leto. Egy cseppet sem volt tudatában annak, hogy tudok róla.
– Uram, én féltem őt! Vér a véremből hús a...
– Az enyémből is, Moneo. Hát én nem vagyok Atreides? Jobban tennéd, ha magad miatt aggódnál.
Moneo félve pillantott az Istencsászár testére. A Féreg jelei túlságosan felszínen maradtak. Moneo a kíséretre nézett, aztán az előttük elterülő útra. Most meredeken lejtett lefelé, rövid kanyarokkal, és belevágott a Sareer körül kanyargó, emberrakta sziklakerítés magas falába.
– Siona nem bánt engem, Moneo.
– De...
– Moneo! Itt, ebben a rejtélyes kapszulában van az élet nagy titkainak egyike. Meglepetésre, valami új dolog felbukkanására, erre vágyom a leginkább.
– Uram, én...
– Új! Hát nem sugárzó, csodálatos ez a szó?
– Ha te mondod, Uram.
Letónak ekkor emlékeztetnie kellett magát: Moneo az én teremtményem. Én hoztam létre.
– A gyermeked majdnem minden árat megér nekem, Moneo. Te ócsárolod a társait, mégis lehet közöttük valaki, akit szeretni fog.
Moneo akaratlanul is visszanézett Duncan Idahóra, aki az őrökkel menetelt. Idaho úgy meredt előre, mintha az út minden kanyarját meg akarná vizsgálni, mielőtt elérik. Nem tetszett neki ez a falakkal körbezárt hely, ahol könnyen támadás érhette őket. Idaho még éjszaka kiküldött felderítőket a fal tetejére, és Moneo tudta, hogy némelyik még mindig ott figyel a magasban; de a folyó előtt még vízmosásokon is át kellett haladniuk. És nem volt elég őr ahhoz, hogy mindenhová jusson.
– Majd bevetjük a fremeneket – nyugtatta meg még előzőleg Moneo.
– Fremeneket? – Idahónak egy csöppet sem tetszett mindaz, amit a múzeumi fremenekről hallott.
– Legalább riasztani tudnak, ha behatolót észlelnek – mondta akkor Moneo.
– Elmentél hozzájuk és megkérted őket?
– Hát persze.
Moneo nem mert előhozakodni Idaho előtt Siona ügyével. Erre majd kerül idő később, most azonban az Istencsászár valami nyugtalanító dolgot mondott. Változás történt a tervekben?
A háznagy megint az Istencsászárra összpontosította figyelmét, és letompított hangon mondta:
– Az egyik társát szereti, Uram? Hiszen te azt mondtad, hogy a Duncan...
– Én azt mondtam, szereti, nem azt, hogy párosodik vele.
Moneo megremegett. Eszébe jutott, hogyan rendezték el az ő saját párválasztását, hogy elszakították a...
Nem! Jobb nem felidézni ezeket az emlékeket! Volt ott vonzalom, még igazi szerelem is... később. De az első napokban...
– Megint a felhőkbe bámulsz, Moneo.
– Bocsáss meg, Uram, de amikor te beszélsz szerelemről...
– Azt hiszed, hogy nekem nem lehetnek gyengéd gondolataim?
– Nem erről van szó, Uram, csak...
– Akkor azt hiszed, nekem nincsenek emlékeim a szerelemről, a gyermeknemzésről?
A kocsi úgy kilendült Moneo felé, hogy a háznagynak szinte félre kellett ugrania előle. Megijedt a Leto arcán sötétlő haragtól.
– Uram, könyörgök...
– Ez a test talán sosem érezte ezt a gyengédséget, de minden emlék az enyém!
Moneo látta annak jeleit, hogy a Féreg egyre inkább eluralkodik az Istencsászár testében, és ez elől a hangulat elől nem volt menekvés.
Nagy veszélyben vagyok. Mint ahogy mindnyájan abban vagyunk.
Moneo hirtelen minden hangot nagyon élesen érzékelt maga körül: a kocsi csikorgását, a kíséret köhintéseit és halk csevegését, az utat taposó lábak surrogását. Az Istencsászárból fahéjillat felhőzött. A zárt kőfalak közti levegő még mindig tartotta a hajnal hűvösét, és a levegő párás volt a közeli folyótól.
Vajon a nedvesség hozta elő a Férget?
– Hallgass ide, Moneo, de úgy, mintha az életed függne tőle.
– Igen, Uram – suttogta a férfi, és tudta, hogy most az élete valóban a gondosságán múlik; nem annyira azon, mennyire hallgat oda, hanem azon, mit tud megfigyelni.
– Egy részem örökké a föld alatt él, gondolatok nélkül – mondta Leto. – Ez a rész reagál. Tudás vagy logika nélkül tesz dolgokat.
Moneo bólintott, figyelő tekintete az Istencsászár arcára tapadt. Vajon megüvegesednek a szemei?
– Nekem ilyenkor félre kell állnom, és csak figyelhetem ezeket a dolgokat – folytatta Leto. – Egy-egy ilyen reakció a halálodat is okozhatja. A választási lehetőség nem az enyém. Hallod?
– Hallak téged, Uram – lehelte Moneo.
– Ilyen esetben szó sincs semmiféle választásról. Csak elfogadhatod a dolgokat. Te sosem fogod ezt tudni és érteni. Mit szólsz ehhez?
– Félek az ismeretlentől, Uram.
– Én viszont nem félek. Mondd meg nekem, miért!
Moneo számított egy ilyesfajta krízisre, és most, hogy valóban bekövetkezett, szinte örült neki. Tudta, hogy az élete függ ettől a választól. Sebesen száguldó gondolatok közepette meredt Istencsászárára.
– Az emlékeid miatt, Uram.
– Igen?
Szóval hiányos volt a válasz. Moneo belekapaszkodott a szavakba.
– Te mindent látsz, amit mi ismerünk... és mindent úgy, ahogy valaha volt ismeretlenül! Számodra a meglepetés... a meglepetés pusztán valami újdonság, amit meg lehet ismerni? – Miközben beszélt, észrevette, hogy védekező kérdőjelet tett egy olyan mondta végére, ami állítás kellett volna legyen, de az Istencsászár csak mosolygott.
– Ekkora bölcsesség jutalmat érdemel, Moneo. Mit kívánsz?
A hirtelen megkönnyebbülés csak újabb félelmeknek nyitott utat.
– Visszahozhatnám Sionát a Citadellába?
– Akkor hamarabb kell próbára bocsátanom.
– El kell őt választani a társaitól, Uram.
– Rendben.
– Nagylelkű vagy, Uram.
– Önző vagyok.
Az Istencsászár elfordult Moneótól, és hallgatásba burkolózott.
A szelvényes testre tekintve Moneónak úgy tűnt, mintha a Féreg-jelek némileg visszaszorultak volna. Végül is megúszta a dolgot. Ekkor eszébe jutottak a fremenek a maguk kis kérvényével, és félelme visszatért.
Ez hiba volt. Csak megint felébresztik benne őt. Miért is mondtam, hogy előadhatják a kérelmüket?
A fremenek valahol előttük várakoznak, a folyónak ezen a partján, ostoba papírokat lobogtatva.
Moneo némán ment tovább, és rossz előérzete minden egyes lépéssel tovább erősödött.

- - -

Itt a homok süvít ott a homok süvít.
Ott egy gazdag ember, itt meg vagyok én.
– Shai-Hulud hangja a Szóbeli Történelemből

C henoah nővér beszámolója, melyet halála után találtak meg a papírjai között:
Mind Bene Gesserit-kötelességemnek, mind az Istencsászár parancsainak engedelmeskedem azzal, hogy kihagyom ezeket a mondatokat a jelentésemből, de titokban mégis leírom őket, hogy rájuk találjanak, ha már eltávoztam. Mert Leto Nagyúr azt mondta nekem: „Vidd el üzenetemet Feljebbvalóidnak, de most még tartsd titokban ezeket a szavakat. Ha másként cselekszel, haragom lesújt a Nővérekre.”
Syaksa Tiszetelendő Anya is figyelmeztetett, mielőtt elmentem: „Ne tégy semmi olyat, amivel dühét a fejünkre idézheted.”
Miközben ott loholtam Leto Nagyúr mellett azon a rövid kivonuláson, arra gondoltam, hogy megkérdezem őt a Tisztelendő Anyákkal való hasonlatosságáról. Azt mondtam:
– Uram, azt tudom, hogy egy Tisztelendő Anya hogyan kapja meg ősei és mások emlékezetét. De veled hogyan történt?
– Ez a genetikai történetünk és a fűszer műve. Ikerhúgommal, Ghanimával együtt már az anyaméhben öntudatra ébredtünk, és őseink emlékeinek birtokában születtünk meg.
– Uram... az én Nővéreim ezt Förtelemnek nevezik.
– Teljes joggal – mondta Leto Nagyúr. – Elődeink száma rengeteg lehet. És ki tudja egy bizonyos esemény előtt, hogy mi fogja vezérelni ezt a sokaságot a jó vagy a gonosz?
– Uram, te hogyan tartasz kordában egy ekkora erőt?
– Nem tartom kordában – mondta Leto Nagyúr. – De a fáraói modell fennmaradása megmentett engem is és Ghanit is. Ismered ezt a modellt, Chenoah nővér?
– A mi Nővéreink alapos történelmi képzést kapnak, Uram.
– Az lehet, de nem úgy gondolkodnak erről a dologról, mint én – mondta Leto Nagyúr. – Én egy kormányzási betegségről beszélek, amit elkaptak a görögök, és átterjesztették a rómaiakra, akik pedig oly messzire és sokfelé hurcolták el, hogy a mai napig sem halt ki teljesen.
– Rébuszokban beszélsz, Uram.
– Nem. Gyűlölöm ezt a dolgot, de ez mentett meg minket. Ghani és én erős belső szövetséget kötöttünk azokkal az elődökkel, akik követték a fáraó-modellt. Ez segített minket hozzá, hogy egyfajta kevert személyiséget hozzunk létre, azon a régóta alvó tömegen belül.
– Ez meglehetősen zavarbaejtő, Uram.
– Annak is kell lennie.
– Miért mondod el nekem ezt, Uram? Még soha egyikünknek sem válaszoltál így ezelőtt, legalábbis amennyire tudom.
– Mert te jól idefigyelsz, Chenoah nővér. Mert te engedelmeskedni fogsz nekem, és mert soha többé nem látlak.
Ezeket a furcsa szavakat mondta nekem Leto, aztán megkérdezte:
– Miért nem kérdeztél afelől, amit a Nővéreid őrült zsarnokságnak hívnak? Modorán felbátorodva, megkockáztattam:
– Uram, tudunk egyet s mást véres kivégzéseidről. És ez zavar minket.
Ekkor Leto Nagyúr valami furcsa dolgot cselekedett. Menet közben lehunyta a szemét, és azt mondta:
– Mivel tudom, arra lettél kiképezve, hogy pontosan rögzíts magadban minden szót, amit hallasz, most úgy fogok szólni hozzád, Chenoah nővér, mintha a naplóm egyik lapja lennél. Jól őrizd meg ezeket a szavakat, mert nem akarom, hogy elvesszenek.
Biztosítom arról Nővéreimet, hogy ami most következik, az szó szerint egyezik azzal, amit Leto mondott:
– Biztos tudomásom van arról, hogy amikor már nem leszek köztetek a tudatommal, amikor csak a sivatag félelmetes teremtményeként leszek jelen, akkor sokan zsarnokként fognak visszatekinteni rám.
És ebben nincs is kivetnivaló. Zsarnokian viselkedtem.
Zsarnok nem teljesen ember, nem őrült, egyszerűen csak zsarnok. De még a közönséges zsarnokoknak is vannak olyan indítékaik és érzelmeik, amiket a kérészéletű kis történészek el sem tudnak képzelni róluk. És nagyszerű zsarnokként fognak rám gondolni. Így tehát az érzéseim és indítékaim olyan örökségek, amelyeket meg fogok őrizni, hacsak a történelem túlságosan el nem torzítja őket. A történelem hajlamos aránytalanul felnagyítani egyes tulajdonságokat, míg a többiről megfeledkezik.
Az emberek majd megpróbálnak megérteni engem. És minél jobban próbálkoznak, annál messzebb kerülök tőlük, míg végül elenyészek az örök mítoszok birodalmában – végre egy Élő Isten!
Hát erről van szó. Én nem vagyok vezető, de még csak kalauz sem. Csak isten. Ezt ne felejtsd el. Gyökeresen más vagyok, mint a vezetők és kalauzok. Az isteneknek a teremtésen kívül semmiért nem kell felelősséget vállalniuk. Az istenek mindent elfogadnak, tehát semmit sem fogadnak el. Az isteneknek azonosíthatónak kell lenniük, de ugyanakkor névtelennek kell maradniuk. Az isteneknek nincs szükségük a szellemek világára. Az én szellemeim itt élnek bennem, és csak az én hívásomra jönnek elő. Most, mert így tetszik nekem, megosztom veled azt, amit róluk és rajtuk keresztül tanultam. Ők az én igazságom.
Óvakodj az igazságtól, kedves Nővér. Bár sokan kutatják, az igazság veszélyes lehet arra, aki keresi. A legendákat és a megnyugtató hazugságokat sokkal könnyebb megtalálni és elhinni. Ha rábukkansz egy igazságra, még ha az ideiglenes is, akkor is fájdalmas változtatásokra késztethet. Rejtsd el az igazságaidat a szavaid mögé. Akkor a természetes kétértelműség majd megóv. A szavakat sokkal könnyebb megemészteni, mint a szavak nélküli jelek éles jósvágásait. Szavakkal kikiabálhatsz a kórusból:
„Miért nem figyelmeztetett valaki?”
De én figyelmeztettelek. Példával, nem szavakkal.
Vitathatatlanul több, mint elég van szavakból. Még most is rögzíted őket csodálatos memóriádba. Egy napon pedig a naplómat is megtalálják – újabb szavak. Figyelmeztetlek, hogy saját felelősségetekre olvassátok a szavaimat. A szörnyű események szavak nélküli vonulata ott lappang a felszínük alatt. Legyetek süketek! Nem kell hallanotok, vagy ha hallotok, nem kell emlékeznetek. Milyen simogató a feledés. És milyen veszélyes!
Az enyémhez hasonló szavakat régóta ismerik rejtélyes hatalmukról. Van itt egy titkos tudás, amivel uralni lehet a feledékenyeket. Az én igazságaim olyan legendák és hazugságok magjai, amelyekre a zsarnokok mindig is támaszkodtak, hogy önző terveik szerint mozgassák a tömegeket.
Érted? Én mindezt megosztom véled, még minden idők legnagyobb rejtélyét is, amivel az életemet tartom össze:
„Az egyetlen tartós múlt szavak nélkül rejtőzik benned.”
Ekkor az Istencsászár elhallgatott. Én megkérdeztem:
– Ez minden, amit megőriztetni kívánsz velem, Uram?
– Ezek azok a szavak – mondta az Istencsászár, és fáradtnak, csüggedtnek hallottam a hangját. Mintha valaki a végrendeletét mondta volna el. Eszembe jutott, hogy azt mondta: többé nem fog látni engem, és félelem töltött el, de hála tanítóimnak, ez a félelem nem érződött a hangomon.
– Leto Nagyúr – mondtam. – Ezek a naplók, amikről beszéltél, kinek íródtak?
– Az utókornak, ezredévek múlva. Én megszemélyesítem ezeket a majdani olvasókat, Chenoah nővér. Távoli unokatestvérekként gondolok, rájuk, akik telve vannak rokoni kíváncsisággal. Buzgón igyekeznek megismerni azokat a drámákat, amelyekről csak én tudok beszámolni. Személyes kapcsolatot akarnak teremteni közte és saját életük között. A lényeget akarják, az igazságot!
– De hisz épp az előbb intettél óva az igazságtól, Uram! – mondtam.
– Valóban. A történelem az én kezemben csak formálható viasz. Óóó, én begyűjtöttem ezt a sok múltat, a birtokában vagyok minden ténynek de úgy használom fel őket, ahogy kedvem tartja, és még ha hűen használom őket, akkor is változtatok rajtuk. Miket mondok most neked? Mit tartalmaz egy feljegyzés, egy napló? Szavakat.
Leto Nagyúr megint elnémult. Mérlegeltem a jelentőségét mindannak, amit mondott, mérlegeltem Syaksa Tisztelendő Anya figyelmeztetéseinek ellenében, és annak ellenében, amit az Istencsászár előzőleg mondott nekem. Azt mondta, én vagyok a hírvivője, ezért úgy éreztem, hogy a védelme alatt állok, tehát többet merhetek, mint bárki más. Így történt, hogy megkérdeztem:
– Leto Nagyúr, azt mondtad, többé nem fogsz látni engem. Ez azt jelenti, hogy egyikünk meg fog halni?
Itt, a beszámolómban esküszöm, hogy Leto Nagyúr nevetett! Aztán így szólt:
– Nem, kedves Nővér, te fogsz meghalni. Nem éred meg, hogy Tisztelendő Anya légy. De ez ne szomorítson el, mert azzal, hogy ma jelen voltál itt, hogy elviszed az üzenetem a Nővéreknek, és hogy megőrzöd titkos szavaimat is, sokkal magasabb rangra teszel szert. A legendám elengedhetetlen része leszel. Távoli unokatestvéreink hozzád fognak imádkozni, hogy járj közben értük; nálam!
Leto Nagyúr ismét nevetett, de ez a nevetés szelíd volt, és ő melegen mosolygott rám. Nehezemre esik erről az efféle jelentéseknél elengedhetetlen pontossággal beszámolni, de abban a pillanatban, amikor Leto Nagyúr kimondta ezeket a rettentő szavakat, én valami mélyen gyökerező barátságot éreztem, ami összeköt vele mintha valami hirtelen fizikailag is összekapcsolt volna minket, szavakban megfogalmazhatatlan módon. Ebben a pillanatban értettem meg igazán, mit értett a szavak nélküli igazság alatt. Megtörtént, mégsem tudom elmondani.

A levéltáros megjegyzése:
A közbeszóló események következtében e magánfeljegyzés felfedezése alig több, mint lábjegyzet ebben a történetben, bár annyiban érdekes, hogy az egyik legkorábbi utalást tartalmazza az Istencsászár titkos feljegyzéseire vonatkozóan. Azok, akik tovább is kívánják tanulmányozni ezt a beszámolót, az Archívumi Nyilvántartásban a következő alcímek alatt találják meg: Chenoah, Quintinius Violet: Chenoah-jelentés, A, valamint Fűszervisszautasítás, orvosi aspektusai.
(lábjegyzet: Quintinius Violet Chenoah nővérségének ötvenharmadik esztendejében halt meg, a halál okát melanzs-összeférhetetlenségben állapították meg, melyet a Tisztelendő Anyai rang megszerzésére irányuló próbán szenvedett el.)

- - -

Elődünk, Assur-nasir-apli, akit a gonoszak leggonoszabbjaként ismertek, úgy szerezte meg a trónt, hogy megölte saját apját, és vele elkezdődött a kard uralma. Hódításai feldúlták az Ururnia-tóvidéket, ahonnan továbbhaladt Kommagen és Kabur felé. Fiának behódoltak a sutiák, Tírusból, Szidonból, Gebeiből de még Jehutól, Omri fiától is, akinek pedig már a puszta nevétől ezrek reszkettek. Azok a hódítások, amelyeket Assur-nasir-apli kezdett el fegyvereket vittek Médiába, később Izraelbe, Damaszkuszba, Edom-ba, Arpadba, Babilonba és Umliasba. Emlékszik már valaki is ezekre a nevekre és helyekre? Elég segítséget adtam: Próbáljátok kitalálni a bolygót.
– Az Ellopott Feljegyzések

A levegő megrekedt a Királyi Út kivésett falai közt, amely az Idaho folyón átívelő híd felé vezetett a lapos parton át. Az emberkéz-alkotta roppant kő- és földtömeg közül kikanyarodva az út jobbra ívelt. Moneo, a Királyi Kocsi mellett haladva, látta a keskeny gerincen át a híd plasztacél-csipke alkotmányához vezető kövezett ösvényt.
A folyó mély medre alján feléjük kanyarodott, aztán többlépcsős zuhatagban omlott le a Tiltott Erdő távolabbi oldala mellett, ahol a határfalak majdnem a víz szintjéig lenyúltak. Ott, Onn külterületein voltak azok a gyümölcsösök és kertek, amelyek segítették a város élelmiszer-ellátását.
Moneo a folyó kanyargó szalagjára nézett; látta, hogy a kanyon teteje fényben fürdik, míg a víz még sötét árnyak közt fut, melyből csak a zuhatagok halvány csillogása sejlik elő.
Az út előtte a hídig ragyogott a napfényben, a kétoldali szurdokok sötét nyílként mutatták az irányt. A kelő nap már most is felmelegítette az útburkolatot. A levegő csak úgy remegett fölötte, az elkövetkező nap figyelmeztetéseként.
Biztonságban a városba érünk még a legnagyobb hőség előtt, gondolta Moneo.
Azzal a fáradt türelemmel lépegetett, ami mindig úrrá lett rajta ebben a stádiumban. Tekintetével várakozóan kutatta a kérvényező Múzeumi Fremenek felbukkanását. Tudta, hogy valószínűleg az egyik szurdokból fognak megjelenni. Valahol, a hídbaknak ezen az oldalán. Ebben egyezett meg velük. Most már nem lehetett visszatartani őket. És az Istencsászáron még mindig mutatkoztak a Féreg jelei.
Leto már akkor meghallotta a fremeneket, amikor a csapatból még senki más.
– Figyeljetek! – kiáltotta.
Moneo csupa éberség lett.
Leto arrébb görgette testét a kocsin, az elejét pedig fölemelte, ki a buborék-pajzs alól, hogy előre nézhessen.
Moneo már jól ismerte ezt. Az Istencsászár érzékei, amelyek sokkalta kifinomultabbak voltak, mint az övék, valami zavart észleltek előttük. A fremenek kezdtek felszállingózni az útra. Moneo egy lépéssel hátrább maradt, messzebb a kötelező követési távolságnál. Aztán ő maga is meghallotta.
Kavicshullás zaja hallatszott.
Megjelentek az első fremenek az út két oldalán futó vízmosásokból, alig száz méternyire a menet előtt.
Duncan Idaho előresietett, aztán Moneo mellé érve lelassított.
– Ezek a fremenek? – kérdezte Idaho.
– Igen. – Válaszadás közben Moneo egyre az Istencsászárt figyelte, aki visszaeresztette testét a kocsira.
A múzeumi fremenek az úton gyülekeztek, ledobták felső köpenyüket, mire előbukkant vörös és bíbor alsó köntösük. Moneónak elállt a lélegzete. A fremenek zarándoknak voltak öltözve; valamiféle fekete ruhát viseltek a színes köpönyegek alatt. Az elöl állók papírtekercseket kezdtek lobogtatni, aztán az egész csapat táncolva és énekelve a királyi menet felé indult.
– Kérésünk van, Uram – kiabálták a vezetők. – Halld a kérésünket!
– Duncan! – kiáltotta Leto. – Kergesd el őket!
Halszólítók törtek elő az udvaroncok között uruk kiáltására. Idaho intett nekik, hogy előre, azzal maga is a közelítő csőcselék felé rohant. A testőrök falanxot alkottak, Idahóval a csúcspontban.
Leto lecsukta a védőbuborékot, növelte a sebességet, és hangszórón keresztül dörögte:
– Oszoljatok! Oszoljatok!
A múzeumi fremenek az előrontó őröket és Leto kocsijának nekilódulását látva megmozdultak, hogy szabadon hagyják az út közepét. Moneo, akinek futnia kellett, hogy lépést tartson a kocsival, egy pillanatig csak a mögötte loholó udvaroncok lábdobogására tudott koncentrálni, de aztán észrevette az első váratlan fremen megmozdulást.
A kántáló horda mintegy vezényszóra, egy emberként dobta le zarándokköpenyét, ami alatt pontosan olyan fekete egyenruhát hordtak, mint Idaho.
Mit művelnek? hüledezett Moneo.
De alig tette fel magának ezt a kérdést, már látta, hogy a közeledők arca egyszercsak Arctáncoltató-tréfával elolvad, és minden ábrázat Duncan Idaho képévé alakul át.
– Arctáncoltatók! – visított fel valaki. Leto figyelmét is elvonták a kusza események, a dobogó lábak zaja, a falanxot formáló Halszólítóknak odavakkantott parancsok. Még nagyobb sebességre késztette kocsiját, egyre csökkentve a távolságot közte és az őrök között. Megszólaltatott egy figyelmeztető csengőt, és bekapcsolta a kocsi torzítókürtjét. Fehér zaj árasztotta el a környéket úgy, hogy még néhány Halszólító is belezavarodott, pedig ők kondicionálva voltak ellene.
Ebben a pillanatban dobták el zarándok-köpenyüket a kérvényezők, és kezdték meg az átalakulást, arcvonásaikat villámgyorsan Duncan Idahóéba rendezve. Leto hallotta a kiáltást:
– Arctáncoltatók! – Felismerte a hang forrását: egy hivatalnok házastársa volt, a Királyi Számvevőségből.
Leto első reakcióként azt gondolta, mindez milyen remek szórakozás.
Őrök és Arctáncoltatók roskadtak össze. Sikolyok és kiáltások léptek a kérvényezők kántálásának helyébe. Leto felismerte a tleilaxi harci parancsokat. A Halszólítók egy kis csapata szorosan összezárt az ő Duncanje körül. A testőrök engedelmesen követték Leto gyakorta ismételgetett utasítását, miszerint mindig védjék meg ghola-parancsnokukat.
De hogyan fogják megkülönböztetni a többitől?
Leto majdnem állóra fékezte kocsiját. Baloldalt látta a kábítópálcájukat suhogtató Halszólítókat. Késeken csillant meg a nap sugara. Aztán lézerpisztolyok sziszegő zümmögése hangzott fel, az a hang, amit Leto nagyanyja az „univerzum legszörnyűbb hangjaként” emlegetett. Vad kiáltások hallatszottak a csatasorok felől.
Leto a lézerfegyverek megszólalásával egyidőben reagált. Az út jobb szélére irányította kocsiját, kerekekről szuszpenzorokra váltott, és faltörőkosként rontott egy csapat Arctáncoltató közé, akik éppen arról az oldalról akartak beleavatkozni a küzdelembe. Szűk ívben fordulva, a legtöbbjüket letarolta. Érezte a plasztacélnak csapódó testek csattanását, látta a vörösen spriccelő vért, aztán már lent is volt az egyik szurdokban. A vízmosás omladékos falai barnán suhantak el mellette. Fölfelé kanyarodott, és a folyómeder fölött áthaladva, egy magasan fekvő, sziklákkal körülvett megfigyelőpontra szállt.
Micsoda meglepetés!
A nevetés remegő görcsökbe rántotta roppant testét. Aztán lassan alábbhagyott az öröme.
A helyéről Leto jól látta a hidat és a támadás helyét. Testek hevertek kusza összevisszaságban az úton és a szurdokokban. Felismert köztük finom udvaronc-ruhát, Halszólító-uniformist és véres, fekete Arctáncoltató-jelmezt egyaránt. Az életben maradt udvaroncok a háttérben lapultak, míg a Halszólítók fürgén haladtak testről testre, hogy egy-egy gyors szúrással garantálják: minden támadó halott.
Leto tekintetével az ő Duncanje fekete egyenruháját kereste. De talpon ilyen ruhában senkit nem látott. Senkit sem! Leto éppen legyűrte csalódottságát, amikor meglátott egy maroknyi Halszólítót az udvaroncok között... és egy meztelen alakot.
Meztelen!
Ez Duncan! Meztelen! Hát persze! Az egyenruha nélküli Duncan Idaho nem Arctáncoltató.
Újra rázni kezdte a nevetés. Meglepetések mindkét oldalon. Milyen megrázó lehetett ez a támadóknak! Nyilván nem voltak felkészülve ilyen visszavágásra.
Leto kikormányozta kocsiját az útra, kieresztette a kerekeket, aztán legördült a hídhoz. Valamiféle déja vu érzésével haladt át a hídon, emlékezve az emlékeiben lévő rengeteg hídra, a rengeteg átkelésre, hogy szemügyre vegye a csaták maradványait. Amikor megtisztította a hidat, Idaho kitört az őrök gyűrűjéből és rohanni kezdett felé, átugrálva és kikerülgetve a heverő testeket. Leto megállította kocsiját, és figyelte a meztelen futót. A Duncan olyan volt, mint egy régi görög hírvivő harcos, aki parancsnokához siet, hogy jelentse a csata kimenetelét. Az életre kelt történelem szinte belehasított az emlékeibe.
Idaho lefékezett a kocsi mellett. Leto felnyitotta a buborék-tetőt.
– Nyomorult Arctáncoltatók, egytől egyig! – lihegte Idaho. Leto meg sem próbálta leplezni, milyen jól szórakozik.
– Kinek az ötlete volt, hogy levesd az egyenruhád?
– Az enyém! De nem engedtek harcolni!
Moneo érkezett rohanvást egy csapat testőrrel. Az egyik Halszólító egy kék köpenyt lökött oda Idahónak.
– Igyekszünk találni egy teljes uniformist valamelyik testen.
– Én letéptem a magamét – magyarázta Idaho.
– Megmenekült valaki az Arctáncoltatók közül? – kérdezte Moneo.
– Egy sem mondta Idaho. Elismerem, ezek a nők jó harcosok, de miért nem hagytak engem is...
– Mert azt az utasítást kapták, hogy vigyázzanak rád – mondta Leto. – Mindig megvédik a legértékesebbet...
– Négyen haltak meg közülük, miközben kihoztak onnan! – mondta Idaho.
– Összesen több, mint harminc embert vesztettünk, Uram – szólt Moneo. – Még mindig folyik a számlálás.
– Hányan voltak az Arctáncoltatók?
– Úgy tűnik, hogy kereken ötvenen, Uram – mondta Moneo. Halkan beszélt, zaklatott tekintettel. Leto kacagni kezdett.
– Mit nevetsz? – kérdezte Idaho. – Több, mint harmincan a mieink közül...
– De a tleilaxiak olyan együgyűek voltak mondta Leto. Ti nem tudjátok, de úgy ötszáz évvel ezelőtt sokkal hatásosabbak, sokkal veszélyesebbek lettek volna. Képzeljétek el, hogy meg merték kockáztatni ezt az ostoba maszkabált! És nem számítottak a ti zseniális reakciótokra!
– Lézerpisztolyuk volt – mutatott rá Idaho.
Leto csavart egyet elülső szelvényein, és egy égett lyukra mutatott a kupola tetején. Olvadt, kusza repedések keretezték a lyukat.
– Lejjebb is több helyen eltaláltak – mondta Leto. – Szerencsére a szuszpenzorokban vagy a kerekekben nem tettek kárt.
Idaho felpillantott a lyukra, és látta, hogy az egyvonalban van Leto testével.
– Téged nem talált el? – kérdezte.
– De igen – felelte Leto.
– Megsebesültél?
– Immúnis vagyok a lézerfegyverrel szemben – hazudta Leto. – Ha lesz időm, majd megmutatom.
– Én viszont nem vagyok immúnis – mondta Idaho. – És a testőreid sem. Mindegyikünknek elkelne egy-egy övpajzs.
– A pajzsok az egész Impériumban tiltottak – mondta Leto. – Főbenjáró bűn a pajzs birtoklása.
– A pajzsok kérdése... – kockáztatta meg Moneo.
Idaho azt hitte, hogy Moneo magyarázatot szeretne a pajzsokról, ezért nekikezdett:
– Az övek olyan erőteret fejlesztenek, amelyek visszatartanak bármilyen, veszélyes sebességgel közeledő tárgyat. Egyetlen nagy hátrányuk van. Ha lézersugár keresztezi ezt az erőteret, akkor a bekövetkező robbanás felér egy hatalmas fúziós bomba pusztító erejével. Támadó és megtámadott egyaránt elpusztulnak.
Moneo csak bámult Idahóra. Amaz bólogatott.
– Megértem, hogy betiltották – mondta Idaho. – Gondolom, a Nagy Egyezmény az atom ellen még érvényben van, és működik.
– Még sokkal jobban, amióta felderítettük az összes családi atom-arzenált, és biztos helyre gyűjtöttük össze – mondta Leto. – De most nincs idő ilyesmikről beszélgetni.
– Egy dolgot azért megbeszélhetnénk – mondta Idaho. – Túl veszélyes ilyen nyíltan, védtelenül járni. Jobb lenne...
– Ez a hagyomány, és mi folytatni fogjuk – jelentette ki Leto. Moneo közelebb hajolt Idaho füléhez.
– Feldühíted az Istencsászárt – mondta.
– De hát...
– Nem jutott még eszedbe, mennyivel könnyebb kézben tartani egy gyalogos populációt? – kérdezte Moneo.
Idaho sarkon fordult, és hirtelen balsejtelemmel nézett Moneóra.
Leto megragadta az alkalmat, és parancsokat kezdett osztogatni.
– Moneo, gondoskodj róla, hogy a támadásnak semmi jele ne maradjon, egy csepp vér se, egy ruhafoszlány se semmi.
– Igen, Uram.
Idaho az egyre közelebb nyomuló kíséret felé fordult, és látta, hogy minden túlélő, még a gyorskötésbe burkolt sebesültek is, mindent hallani akarnak.
– Ti mind – szólt Leto a kocsi körül gyülekezőknek. – Erről egy szót se szóljatok senkinek. Hadd aggódjon a Tleilax. – Idahóra pillantott.
– Duncan, hogy kerülhettek Arctáncoltatók egy olyan területre, ahol csak az én múzeumi fremenjeimnek lenne szabad kóborolniuk?
Idaho akaratlanul is Moneóra nézett.
– Az én hibám, Uram – mondta a háznagy. – Én beszéltem meg úgy a fremenekkel, hogy itt adhassák át a kérvényüket. Még meg is nyugtattam felőlük Duncan Idahót.
– Emlékszem, hogy említetted a kérvényt – mondta Leto.
– Arra gondoltam, talán szórakozást találsz majd benne, Uram.
– Engem a kérvények nem szórakoztatnak, hanem bosszantanak. Különösen bosszantanak azoknak az embereknek a kérvényei, akik feladata a terveimben az, hogy megőrizzék az ősi formákat.
– De Uram, éppen te emlegetted olyan sokszor, hogy mennyire unalmasak ezek a menetek a...
– De nem azért vagyok itt, hogy mások unalmát enyhítsem!
– Uram?
– A múzeumi fremeneknek fogalmuk sincs a régi dolgokról. Ők csak az utánzásban jók. Ez nyilvánvalóan untatja őket, és kérvényeikben mindig változtatásokat követeinek. Ez bosszant engem. Nem vagyok hajlandó változtatásokra. És honnan hallottál arról a kérvényről?
– Maguktól a fremenektől – mondta Moneo. – Egy dele... – Összevonta a szemöldökét, és elharapta a szó végét.
– Ismerted a delegáció tagjait?
– Hát persze, Uram. Különben nem is...
– Halottak – mondta Idaho. Moneo értetlenül nézett rá.
– Azok az emberek, akiket te ismertél, halottak, és Arctáncoltatók álltak a helyükre.
– Hanyag voltam – szólt Leto. – Mindenkit meg kellett volna tanítanom arra, hogyan lehet felismerni az Arctáncoltatókat. Most, hogy ilyen ostobán bátrak lettek, kijavítjuk ezt a hibát.
– Miért ilyen bátrak? – kérdezte Idaho.
– Talán azért, hogy elvonják a figyelmünket valami másról – mondta Moneo.
Leto Moneóra mosolygott. A személyes fenyegetettség súlya alatt a háznagy agya remekül dolgozott. Cserbenhagyta urát, amikor összetévesztette az Arctáncoltatók mimikáját az ismert fremen arcokkal. Most Moneo érezte, hogy szolgálatban maradása azoktól a képességektől függ, amelyek miatt az Istencsászárnak annak idején éppen őrá esett a választása.
– Most van időnk, hogy felkészüljünk – közölte Leto.
– Miről vonnák el a figyelmünket? – kérdezte Idaho.
– Egy másik összeesküvésről, amiben szintén részt vesznek – mondta Leto. – Úgy gondolják, hogy ezért majd keményen megbüntetem őket, de a tleilaxi mag sértetlen marad miattad, Duncan.
– Nem szándékosan vallottak kudarcot itt – mondta Idaho.
– De olyan veszteség volt ez, amire fel voltak készülve – mondta Moneo.
– Hisznek abban, hogy nem pusztítom el őket, mert náluk vannak az én Duncan Idahóm eredeti sejtjei – mondta Leto. – Érted már, Duncan?
– És jól hiszik? – kérdezett vissza Idaho.
– A megközelítésük téves – mondta Leto. Újra Moneóhoz fordult. Úgy kell bevonulnunk Onnba, hogy ennek az incidensnek semmilyen jele ne maradjon. Új egyenruhák kellenek, új testőrök a halottak és sebesültek helyére... mindennek úgy kell lennie, ahogy eredetileg volt.
– De az udvaroncok közt is vannak halottak, Uram – jegyezte meg Moneo.
– Pótold őket!
Moneo meghajolt.
– Igen, Uram.
– És küldess egy új tetőt a kocsimra.
– Ahogy parancsolod, Uram.
Leto néhány lépést hátratolatott a kocsijával, megfordult vele, és a híd felé vette útját. Visszakiáltott Idahónak:
– Duncan, te velem jössz.
Először lassan, kelletlenül nehézkesen, majd egyre gyorsuló léptekkel Duncan otthagyta Moneót meg a többieket, odament a kocsi nyitott buborékjához, és ott gyalogolt mellette, tekintetét Letóra függesztve.
– Mi bánt, Duncan?
– Te tényleg a te Duncanedként gondolsz rám?
– Hát persze, ahogy te is a te Letódként gondolsz rám.
– Miért nem tudtad, hogy ez a támadás be fog következni?
– A jövőbelátó képességemmel?
– Igen!
– Az Arctáncoltatók már régóta nem hívták fel magukra a figyelmemet – mondta Leto.
– Gondolom, ez most megváltozott.
– Nem túlságosan.
– Miért nem?
– Azért, mert Moneónak igaza van. Nem hagyhatom, hogy elvonják a figyelmem.
– Tényleg meg tudtak volna ölni, ott és akkor?
– Ennek van egy bizonyos valószínűsége. Tudod, Duncan, kevesen fogják fel, hogy mekkora katasztrófa lenne az én halálom.
– Miben mesterkedik a Tleilax?
– Tőrbe akartak csalni, gondolom. Gyönyörű kis csapdába. Jelet küldtek nekem, Duncan.
– Miféle jelet?
– Újra felhalmozódnak bizonyos elkeseredett indítékok, amelyek egyes alattvalóimat irányítják.
Elhagyták a hidat, és mászni kezdtek Leto kilátópontja felé. Idaho gondolatérlelő csendben haladt.
A tetőn Leto a távoli sziklákra emelte tekintetet, és a Sareer pusztaságára tekintett.
A kíséret azon tagjainak siránkozása, akik elvesztették valakijüket, tovább folytatódott a hídon túl, a támadás helyszínén. Éles hallása révén Leto el tudta különíteni Moneo hangját, aki figyelmeztette őket, hogy gyászukat fogják a helyzethez mérten rövidre. Hisz' maradtak még hozzátartozóik a Citadellában, és jól ismerik az Istencsászár haragját.
Könnyeik felszáradnak, és arcukat mosoly deríti, mire Onnba érünk, gondolta Leto. Azt hiszik, megvetem őket.
De mit is számít ez? Röpke kellemetlenség a rövidéletűek és rövidlátók között.
A sivatag látványa megnyugtatta. Innen nem látta a folyót mély medrében, ha csak nem fordult teljesen hátra, és nem nézett az Ünnepi Város felé. A Duncan könyörületes csendben várt a kocsi mellett. Kissé balra fordítva tekintetét, Leto látta a Tiltott Erdő egyik csücskét. A zöldellő vidék látványától emlékezete hirtelen apró maradékká zsugorította össze a Sareert – hitvány árnyává annak a valaha bolygónyi sivatagnak, mely egykor oly hatalmas volt, hogy mindenki félte, még a benne járó fremenek is.
A folyó az oka, merengett Leto. Ha megfordulok, láthatom, mit csináltam.
A mesterségesen vájt szakadék, amelyen az Idaho folyó keresztülfolyt, csak kiszélesítése volt a Résnek, amit Paul Muad'Dib robbantott a Pajzsfalba, hogy féreg-hordta csapatai átmehessenek rajta. Ahol most a víz csobog, ott vezette ki fremenjeit Muad'Dib egy Coriolis-porviharból, egyenesen a történelembe... és ebbe, ami most van.
Leto hallotta Moneo ismerős lépteit, a kilátópont felé kaptató háznagy érkezésének hangjait. A férfi felért Idaho mellé, és egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát.
– Mennyi idő múlva mehetünk tovább? – kérdezte Idaho. Moneo csendre intette, és megszólította Letót:
– Uram, üzenetet kaptunk Onnból. A Bene Gesserit szólt, hogy a Tleilax támadni akar a híd előtt. – Idaho szortyintott.
– Nem késtek el egy kicsit?
– Nem az ő hibájuk – mondta Moneo. – A Halszólító-gárda kapitánya nem akart hinni nekik.
Leto kíséretének további tagjai is kezdtek felszállingózni a kilátópontra. Némelyek kábának látszottak, még mindig a sokk hatása alatt. A Halszólítók fürgén haladtak köztük, parancsaikkal jó példát mutatva.
– Távolítsd el az őrséget a Bene Gesserit Követség elől – mondta Leto. – Küldj nekik egy üzenetet. Mondd meg, hogy az ő meghallgatásuk ugyan továbbra is az utolsó lesz, mégse féljenek emiatt. Mondd meg, hogy utolsókból lesznek az elsők. Érteni fogják a célzást.
– És mi legyen a Tleilax-szal? – kérdezte Idaho. Leto továbbra is Moneót nézte.
– Igen, a Tleilax. Jelet küldünk nekik.
– Igen, Uram?
– Mikor megparancsolom, de előbb ne, nyilvánosan korbácsoljátok meg és kergessétek el a Tleilax Nagykövetét.
– Uram!
– Tán nem értesz egyet?
– Ha ezt titokban akarjuk tartani... – nézett hátra Moneo a válla fölött – ...akkor mivel fogja magyarázni a korbácsolást?
– Nem fogjuk megmagyarázni.
– Egyáltalán nem indokoljuk meg?
– Nem.
– De Uram, pletykák és szóbeszédek fognak...
– Én csak reagálok, Moneo! Hadd érezzék azt a földalatti részemet, ami tudás nélkül tesz dolgokat, mert nincs meg benne az, ami révén tudhatna.
– Ez nagy félelmet fog gerjeszteni, Uram.
Visszafojtott nevetés robbant ki Idahóból. Moneo és a kocsi közé lépett.
– Nagy kegyet gyakorol a nagykövettel! Voltak uralkodók, akik a legszívesebben lassú tűzön sütötték volna meg azt az ostoba frátert.
Moneo megpróbált Idaho válla fölött beszélni Letóhoz.
– De Uram, ez az akció csak igazolni fogja a Tleilax felé, hogy téged elért a támadás.
– Azt már úgyis tudják – mondta Leto. – De nem fognak beszélni róla.
– Amikor a támadók közül egy sem tér vissza... – biccentett Idaho.
– Érted már, Moneo? – kérdezte Leto. – Amikor bemasírozunk Onnba, láthatóan sértetlenül, akkor a Tleilax azt fogja hinni, hogy teljes kudarcot vallott.
Moneo körbenézett a Halszólítókra és az udvaroncokra, akik lenyűgözve hallgatták ezt a beszélgetést. Ritkán hallhatott bármelyikük is ilyen leleplező beszélgetést az Istencsászár és legközelebbi segítői között.
– És mikor adsz jelet a nagykövet megbüntetésére, Uram? – kérdezte Moneo.
– A kihallgatás alatt.
Leto közeledő ornitopterek zaját hallotta. Látta a szárnyakon, rotorokon megcsillanni a napfényt, és ha nagyon erősen figyelt, még a kocsija új tetejét is ki tudta venni az egyik alá erősítve.
– Ezt a sérült tetőt vigyétek vissza a Citadellába, és javítsátok ki – mondta Leto, még mindig a toptereket fürkészve. Ha kérdezősködnének, mondjátok azt a szerelőknek, hogy csak rutin-javításról van szó, a homok rágta ki.
Moneo felsóhajtott.
– Igen, Uram. Úgy lesz, ahogy parancsolod.
– Fel a fejjel, Moneo – mondta Leto. – Gyere mellettem, amikor elindulunk. – Idahóhoz fordulva Leto azt mondta: – Végy magad mellé néhány katonát, és kutassátok át a terepet előttünk.
– Újabb támadásra számítasz? – kérdezte Idaho.
– Nem, de valami elfoglaltságok akarok adni az embereknek. És vegyenek fel tiszta egyenruhát. Nem akarom, hogy azt viseljétek, amit beszennyezett a mocskos Tleilax.
Idaho elsietett, hogy teljesítse a parancsot.
Leto jelzett Moneónak, hogy menjen közelebb... még közelebb. Amikor a háznagy odahajolt a kocsihoz, és arca alig egy méterre volt Letóétól, Leto lehalkította a hangját, és azt mondta:
– Ez egy különleges lecke, Moneo.
– Uram, valóban gyanítanom kellett volna az Arc...
– Nem az Arctáncoltatókról van szó! Ez a lányodnak lecke.
– Sionának? Mi köze...
– Mondd meg neki: A maga törékeny módján ő is olyan, mint az az erő bennem, ami tudás nélkül cselekszik. Miatta emlékszem arra, milyen volt embernek lenni... és szeretni.
Moneo értetlenül bámult Letóra.
– Add csak át neki ezt az üzenetet – mondta Leto. – Neked nem kell megérteni. Egyszerűen csak ismételd el a szavaimat.
Moneo visszahúzódott.
– Ahogy parancsolod, Uram.
Leto lecsukta a buborék-tetőt, az egész fedelet egyetlen egységgé téve, hogy a topterek legénysége könnyen ki tudja cserélni.
Moneo megfordult, és végignézett a kilátópont lapos tetején álldogálókon. Észrevett valamit, ami eddig nem tűnt fel neki: a zűrzavarban került napvilágra, és egyesek még nem rejtették el újra. Némelyik udvaronc finom kis szerkezetekkel szerelkezett fel, ami a hallásukat erősítette. Végig hallgatóztak. És az ilyen szerkezetek csak Ixről jöhetnek.
Figyelmeztetnem kell Duncant, és az őröket, gondolta Moneo.
Ez a felfedezés hirtelen a rothadás tüneteként rémlett fel előtte. Hogyan is tilthatnák be az ilyen dolgokat, amikor a legtöbb udvaronc és Halszólító tudja, vagy legalábbis sejti, hogy az Istencsászár tiltott gépezeteket vásárol Ixtől?

- - -

Kezdem utálni a vizet. A homoki pisztráng bőr, ami átalakulásomat sietteti, már megtanulta a féreg-érzékenységet. Moneo és testőreim nagy része is tud víziszonyomról. Csak Moneo sejti az igazságot: hogy ez fontos mérföldkövet jelent, érzem benne a végemet, Moneo idejével mérve nem közel, de az én tűrőképességemmel épp elég hamar. A homoki pisztráng a Dűne-időkben a víz felé özönlött, ami problémát okozott a szimbiózis kezdeti stádiumában. Aztán akaraterőm megszilárdulása fékezte ezt a sürgetést, végül elértünk egyfajta egyensúlyt. Most kerülnöm kell a vizet, mert nincsenek más homoki pisztrángok az én bőröm félig szendergő teremtményein kívül. Ha nem lenne homoki pisztráng, hogy ezt a földet visszaváltoztassa sivataggá, Shai-Hulud sosem bukkanna fel; a homokféreg nem tud fejlődni, amíg a föld ki nem szikkad. Én vagyok az egyetlen reményük.
– Az Ellopott Feljegyzések

M ár jól benne jártak a délutánban, amikor a Királyi Kíséret leért az utolsó lejtőn is, az Ünnepi Város peremére. Embertömegek álltak az út mellett, hogy üdvözöljék őket. Medveszerű, Atreides-zöld egyenruhás Halszólítók sorfala tartotta vissza őket, keresztbe tartott kábítópálcákkal.
Ahogy a királyi menet közeledett, tébolyult kiáltozás kezdődött a tömegben. Ekkor a Halszólító-gárdisták kántálni kezdtek:
– Siaynoq! Siaynoq! Siaynoq!
Amint ez a szó visszhangot vert a magas épületek közt, különös hatást tett a tömegre, amely nem is értette a jelentését. Csendhullám borította el a zsúfolt utcákat, míg a gárdisták zümmögtek. Az emberek félelemmel eltelve nézték a fegyveres nőket, akik a Királyi utat őrizték, a nőket, akik kántálás közben elhaladó Urukra szegezték tekintetüket.
Idaho, aki a Halszólító őrökkel ment a Királyi Kocsi mögött, először hallotta ezt a hangot, és érezte, hogy minden szál szőr felborzolódik tőle a tarkóján.
Moneo a kocsi mellett lépdelt, és nem nézett se jobbra, se balra. Egyszer megkérdezte Letót, mit jelent ez a szó.
– Csak egy szertartást adtam a Halszólítóknak – mondta akkor Leto. Az Istencsászár fogadótermében voltak, Onn főtere alatt. Moneo fáradt volt, hisz egész nap azokat a méltóságokat szervezte, akik elárasztották a várost a tízéves ünnepi eseményekre.
– És mi köze van ehhez ennek a szónak, Uram?
– Azt a szertartást Siaynoq-nak hívják – Leto Ünnepének. Ez személyem imádása a jelenlétemben.
– Ősi rítus, Uram?
– Már akkor is létezett a fremeneknél, mikor még nem is fremenek voltak. De az Ünnep titkai kihaltak a régiekkel együtt. Most már csak én emlékszem rájuk. Újraélesztettem az Ünnepet a saját képemre és a saját céljaimra.
– Akkor hát a múzeumi fremenek nem is használják ezt a rítust?
– Soha. Ez az enyém, és csak az enyém. Örökös jogot formálok rá, mert én vagyok ez a rítus.
– Furcsa szó ez, Uram. Sosem hallottam hozzá hasonlót.
– Sok jelentése van, Moneo. Ha elmondom neked, megtartod a titkát?
– A szavad parancs, Uram.
– Sose oszd meg senkivel, és a Halszólítóknak se mondd el, amit most hallani fogsz.
– Esküszöm, Uram.
– Jól van. A Siaynoq tiszteletadást jelent annak, aki őszinteséggel beszél. Azoknak a dolgoknak az emlékezetét jelenti, amelyeket őszintén mondtak ki.
– De Uram, az őszinteség valójában nem azt jelenti, hogy a beszélő hisz abban, amit mond?
– De azt, viszont a Siaynoq-ban a fény, mint a valóság feltárásának fogalma is benne van. Fényt árasztasz árra, amit látsz.
– Valóság... nagyon homályos szó ez, Uram.
– Valóban. De a Siaynoq erjesztést is jelent, mert a valóság vagy az a hit, hogy a valóságot ismerjük, ami ugyanaz mindig erjedést indít el az Univerzumban.
– Mindez egyetlen szóban van, Uram?
– És még ennél több is! A Siaynoq-ban benne van az imára szólítás is, és a Feljegyző Angyal, Sihaya is, aki az új halottakat kérdezi ki.
– Nagy terhet visel ez az egyetlen szó, Uram.
– A szavak bármennyi terhet elbírnak, amennyit mi akarunk. Csak megegyezésre van szükség, és egy hagyományra, amire építeni lehet.
– És miért nem beszélhetek erről a Halszólítóknak, Uram?
– Mert ez a szó az ő számukra van fenntartva. Neheztelnének, ha tudnák, hogy megosztottam egy férfival.
Moneo száját keskeny vonallá préselte az emlékezés, miközben a Királyi Kocsi mellett belépett az Ünnepi Városba. A magyarázat óta már számtalanszor hallotta a Halszólítók kántálását, és még saját jelentésekkel is felruházta a különös szót.
Rejtélyt és tekintélyt jelent. Hatalmat. Engedélyért folyamodik, hogy az isten nevében cselekedhessen.
– Siaynoq! Siaynoq! Siaynoq!
A szó keserűn visszhangzott Moneo fülében.
Már jócskán benn jártak a városban, majdnem a főtéren. A menet mögött délutáni napfény világította meg a Királyi Utat. Sugaraiban felragyogtak az emberek színes ruhái. Fénye rávetült az út mellett sorakozó Halszólítók felfelé fordított arcára.
A kocsi mellett az őrökkel együtt haladva, Idaho úrrá lett kezdeti ijedelmén, ahogy a kántálás folytatódott. Megkérdezte az egyik Halszólítótól, mi ez az egész.
– Ez a szó nem a férfiaknak való – mondta a lány. – De a Nagyúr néha megosztja a Siaynoq-ot egy-egy Duncannel.
Egy-egy Duncannel! Már kérdezgette erről a dologról Letót, és zavarták a rejtélyes, kitérő válaszok.
– Hamarosan meg fogod tudni.
Idaho figyelme hátterébe száműzte a kántálást, és egy turista kíváncsiságával nézett körül. Testőrparancsnoki kötelességeire felkészülve, Onn története felől is érdeklődött, és osztotta Leto kaján örömét abban, hogy a közeli folyót Idahónak hívják.
Akkor a Citadella egyik nagy, nyitott termében tartózkodtak. A levegős helységet megtöltötte a reggeli napfény. Halszólító irattárosok széles asztalokra teregették ki a Sareer és Onn térképeit. Leto kocsijával felhajtott egy rámpára, ahonnan kényelmesen letekinthetett a tervekre. Idaho vele szemben állt, az asztal másik oldalán, és az Ünnepi Város tervrajzát tanulmányozta.
– Különös alaprajzú város – tűnődött Idaho.
– Egyetlen fő célja van helyet adni az Istencsászár nyilvános megmutatkozásának.
Idaho felnézett a kocsin pihenő szelvényes testre, és tekintetét a szürkével keretezett arcra szegezte. Arra gondolt, vajon tud-e valaha is könnyedén tekinteni erre a bizarr alakra.
– De hát ez tízévenként csak egyszer van – mondta Idaho.
– Igen, a Nagy Osztozásnál.
– És a közbeeső időre egyszerűen lezárod?
– Ott vannak a követségek, a kereskedelmi irodák, a Halszólító iskolák, a szerviz- és karbantartó szolgálatok, a múzeumok és a könyvtárak.
– Mennyi helyet foglalnák el ezek? – koppantott a térképre Idaho. – Legfeljebb ha a város területének tíz százalékát.
– Még annyit sem.
Idaho tekintete elgondolkodón pásztázta a térképet.
– És mi más oka van még ennek a kialakításnak, Uram?
– A legfontosabb a személyem megmutatása.
– Biztosan vannak hivatalnokok, kormányzati dolgozók, és persze közönséges munkások is. Ők hol laknak?
– Főleg a külvárosokban. Idaho a tervre mutatott.
– És ezek a házsorok?
– Vedd észre az erkélyeket, Duncan.
– Végig a téren körbe. – Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a rajzot. – De hát ez a tér két kilométer átmérőjű!
– Figyeld meg, hogy az erkélyek egyre beljebb vannak, egészen a tornyokig. A tornyokban pedig az elit lakik.
– Ők teljesen lelátnak rád a téren?
– Miért, talán nem tetszik neked?
– Még egy energiakorlát sincs, ami védelmezne!
– Rendkívül csábító célpontot nyújtok.
– Miért csinálod?
– Van egy kedves legenda Onn tervezéséről. Én pedig ápolom és terjesztem ezt a mítoszt. Azt beszélik, hogy élt egyszer egy nép, aminek az uralkodójától megkívánták, hogy minden évben egyszer menjen le az emberek közé, teljes sötétségben, páncél és fegyverek nélkül. A legendás uralkodó foszforeszkáló ruhát viselt, miközben alattvalói közé ereszkedett éjszaka. Alattvalói pedig nos, ők feketébe öltöztek erre az alkalomra, és sosem nézte senki, hogy van-e fegyver náluk.
– És mi köze ennek Onnhoz... meg hozzád?
– Nos, nyilván, ha az uralkodó túlélte ezt a sétát, akkor jó uralkodó volt.
– Te sem nézed, van-e valakinél fegyver?
– Nyíltan nem.
– Tehát azt hiszed, hogy az emberek ennek a mítosznak a fényében látnak téged. – Ez nem kérdés volt.
– Sokan igen.
Idaho felnézett Leto mélyen ülő arcára. A kék alapon kék szemek kifejezéstelenül bámultak vissza rá.
Melanzs-szemek, gondolta Idaho. Pedig Leto azt mondta, már egyáltalán nem eszik fűszert. A teste termelte meg a függősége által megkívánt mennyiséget.
– Neked nem tetszik az én szent ocsmányságom, az én kikényszerített békém – mondta Leto.
– Neked sem tetszik, hogy istent játszol!
– De egy isten úgy vezényelheti az Impériumot, ahogy egy karmester a szimfóniát, a mozdulataival. Az én tevékenységemet csak az korlátozza, hogy nem tudok elmozdulni Arrakisról. Innen vagyok kénytelen vezényelni a szimfóniát.
Idaho megrázta a fejét, és megint a várostervre tekintett.
– És ezek a lakások mik itt, a tornyok mögött?
– Másodosztályú szállások a látogatók számára.
– De onnan nem látják a teret.
– De igen. Ezekbe a szobákba ixi szerkezetek vetítik be a képem.
– És a belső kör egyenesen rád lát. Hogyan mész be a térre?
– Egy emelvény emelkedik ki a tér közepén, hogy az emberek láthassanak.
– Éljeneznek? – Idaho egyenesen Leto szemébe nézett.
– Szabad nekik éljenezni.
– Ti, Atreidesek mindig a történelem részeként láttátok magatokat.
– Milyen mély értelmet tulajdonítasz egy kis éljenzésnek. – Idaho megint a térképre irányította figyelmét.
– A Halszólító iskolák pedig itt vannak?
– Igen, ott a bal kezed alatt. Arra az akadémiára került Siona, tanulni, tíz éves korában.
– Siona... mindent meg kell tudnom róla – tűnődött Idaho.
– Biztosíthatlak, hogy semmi sem fog vágyad útjába állni.
A királyi menetben masírozva, Idaho arra zökkent ki álmodozásaiból, hogy a Halszólítók kántálása halkul. Előtte a Királyi Kocsi megkezdte ereszkedését a tér alatti termekbe, egy hosszú rámpán. Idaho még a napfénynél felnézett a környező csillámló tornyokra – erre a valóságra a térképek nem készítették fel. A teret körülvevő épületkör erkélyein emberek tömegei zsúfolódtak össze, csendes emberek, akik a menetet bámulták.
A kiváltságosok nem éljeneznek, gondolta Idaho. Belépett a rámpa-alagútba, és a tér képe lassan eltűnt a szeme elől. A Halszólítók kántálása is elhalványult, ahogy egyre lejjebb ereszkedett a mélységbe. A körülötte menetelő lábak dobogásának hangja furcsán felerősödve ért a fülébe.
A nyomasztó sejtelmek helyére kíváncsiság lépett. Idaho körülnézett. A lapos padlójú cső mesterséges fényt kapott, és rendkívül széles volt. A férfi becslése szerint körülbelül hetven ember fért volna el egymás mellett itt, a tér roppant bélcsatornájában. Itt nem volt üdvözlő tömeg, csak elszórtan álló Halszólítók, akik nem kántáltak: megelégedtek azzal, hogy Istenük elvonulását figyeljék.
Térkép-emlékei alapján Idaho ismerte ennek a tér alatti, terjedelmes komplexumnak az elrendezését – külön város volt ez a Városon belül, olyan hely, ahová az Istencsászár, az udvaroncok és a Halszólítók kíséret nélkül mehettek. De a tervek nem mutatták a vaskos pilléreket, a masszív, őrzött terek érzetét, a kísérteties csendet, amit csak a lábak dobogása és Leto kocsijának nyikorgása tört meg.
Idaho egyszercsak az út mellett álló Halszólítókra tekintett, és észrevette, hogy a szájuk egyszerre mozog: ugyanazt ismételgetik némán. Felismerte a szót:
– „Siaynoq.”

- - -

„Már megint egy újabb ünnep. Ilyen hamar?”, kérdezte Leto Nagyúr.
„Eltelt a tíz év”, mondta a háznagy.
Nem gondoljátok, hogy ezzel a párbeszéddel Leto Nagyúr elárulta, mennyire nincs tisztában az idő folyásával?
– A Szóbeli Történelem

A tényleges Ünnepséget megelőző magánkihallgatási időszakban sokan megjegyezték, hogy az Istencsászár a megszabottnál több időt töltött el az új ixi nagykövettel, egy Hwi Noree nevű fiatal teremtéssel.
Reggel vitte le őt két Halszólító, akikben még mindig buzgott az első nap izgalma. A tér alatti magán-fogadótermet fényesen kivilágították. Jól látható volt az egész, ötven méter hosszú, harminc méter széles csarnok. Antik fremen szőnyegek díszítették a falakat: ékkövekkel és nemesfémekkel kirakott, felbecsülhetetlen értékű, fűszer-rostból szőtt alkotások. Színvilágukat a régi fremenek által olyannyira kedvelt tompavörös uralta. A terem padlója jobbára átlátszó volt; egzotikus halakat ábrázoló, világító kristályberakás alkotta. A padló alatt tiszta kék víz csobogott. Nedvessége nem hatolhatott be a szigetelt fogadóterembe, mégis izgalmas közelségben volt Letóhoz, aki az ajtóval szemben foglalt helyet, egy párnázott emelvényen.
Első ránézésre Hwi Noree feltűnő hasonlóságot mutatott nagybátyjával, Malkyval, ám komoly mozdulatai, léptei nyugalma éppoly feltűnően elütöttek rokonától. De a lány bőre is ugyanolyan barna volt, ovális arca szabályos vonású. Nyugodt barna szemek állták Leto pillantását. Malky haja ősz volt az övé fényes sötétbarna.
Hwi Noree valami olyan belső nyugalmat árasztott, ami hatással volt egész környezetére. Tíz lépéssel Leto emelvénye előtt állt meg, az Istencsászár alatt.
Leto növekvő izgalommal ismerte fel Ix mesterkedéseit az új nagykövetben. Nekik is megvolt a saját programjuk, amivel bizonyos kiválasztott típusokat tenyésztettek ki meghatározott funkciók ellátására. Hwi Noree funkciója lehangolóan nyilvánvaló volt – elbűvölni az Istencsászárt, valami rést találni átüthetetlen páncélján.
Ennek dacára a találkozó előrehaladtával Leto azon vette észre magát, hogy élvezi a lány társaságát. Hwi Noree egy napfény-folton állt, melyet ixi prizmák rendszere segítségével vezettek le a terembe. A fény, melynek központjában a nagykövet állt, izzó aranyba borította a terem Leto felé eső oldalát. Az Istencsászár háta mögött már félhomály honolt – itt állt egy sorban néhány Halszólító: tizenkét nő, akiket süketnéma voltuk miatt választottak erre a posztra.
Hwi Noree egyszerű, bordó ambiel-köntösbe öltözött, melyet egyetlen ezüst nyaklánc díszített csupán, egy Ix jelképét ábrázoló medállal. Köpenye szegélye alól színben illő, puha szandálok kandikáltak ki.
– Tudatában vagy annak – kérdezte tőle Leto, – hogy megöltem az egyik ősödet? – A lány finoman elmosolyodott.
– Malky bácsikám ezt az információt is beleillesztette kiképzésembe, Uram.
Most, hogy megszólalt, Leto észrevette, a lány részben Bene Gesserit képzést is kapott. Bene Gesserit-módra ellenőrizte reakcióit, érzékelte a beszélgetés rejtett, mélyebb jelentéseit. De Leto azt is látta, hogy ez csak finom burkolat, ami nem hatol be a lány alapvetően kedves természetébe.
– Mondták neked, hogy szóba fogom hozni ezt a témát – jegyezte meg.
– Igen, Uram. Tudom, hogy ősöm elkövette azt a vakmerőséget, hogy fegyverrel jött ide, és megpróbált kárt tenni Önben.
– Ahogy a közvetlen elődöd is tette. Erről is hallottál?
– Csak amikor ide érkeztem, Uram. Ostobák voltak! Miért kímélte meg az elődömet?
– Ha az ősödet nem kíméltem?
– Igen, Uram.
– Kobat, az elődöd értékesebb volt számomra küldöncként.
– Akkor hát az igazat mondták nekem – mondta a lány. Ismét elmosolyodott. Az ember nem mindig bízhat abban, hogy társaitól és feljebbvalóitól az igazságot hallja.
Ez a válasz oly tökéletesen nyílt volt, hogy Leto nem tudott elnyomni egy kacajt. Még nevetve is látta, hogy ez a fiatal nő még mindig birtokában van az Első Tudatraébredés Állapotának, annak az elemi tudatállapotnak, ami a születéskori ébredés első sokkjával keletkezik. Ez a nő él!
– Akkor hát nem róvod fel nekem, hogy megöltem az ősöd? – kérdezte.
– Meg akarta ölni önt! Hallottam, hogy ön, Uram, a saját testével zúzta szét.
– Valóban.
– Aztán ön a saját Szentséges Személye felé fordította a támadó fegyverét, hogy megmutassa: az a fegyver hatástalan... pedig a legjobb lézerpisztoly volt, amit Ixen készíteni tudnak.
– Jól számoltak be erről a tanúk – bólintott Leto.
És arra gondolt: Ami jól mutatja, mennyire lehet a tanúkra alapozni. Ami a történelmi hitelességet illeti, ő aztán tudta, hogy a fegyvert csak teste szelvényes részeire irányította, nem a kezére, arcára vagy láb-függelékeire. Az élő-féreg test pedig figyelemreméltó hőelnyelő képességgel rendelkezik. A benne működő „kémiai üzem” a hőt oxigénné alakította.
– Sosem kételkedtem a történet hitelességében – mondta a lány.
– Miért szánta rá magát Ix ismételten erre az ostoba gesztusra? – kérdezte Leto.
– Nekem nem mondták meg, Uram. Talán Kobat egyéni ötlete volt ez az akció.
– Szerintem nem. Nekem úgy tűnt, hogy a tieid csak kiválasztott bérgyilkosuk halálát akarták.
– Kobat halálát?
– Nem, annak a halálát, akit kiválasztottak rá, hogy a fegyvert használja.
– És ki volt az, Uram? Nekem nem mondták meg.
– Nem fontos. Emlékszel rá, mit mondtam az elődöd ostoba akciója után?
– Rettenetes megtorlást helyezett kilátásba, ha akár csak a fejünkben megfordul is megint valami ilyesmi. – A lány lesütötte a szemét, de Leto még észrevette a mélységes elszántságot a tekintetében. Ez a nő minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy élét vegye az Ő haragjának.
– Ígéretet tettem arra, hogy egyikőtök sem kerüli majd el haragomat – mondta Leto. A lány tekintete a Császár arcára röppent.
– Igen, Uram. – Viselkedése most személyes félelemről árulkodott.
– Senki sem menekülhet előlem, még az a jelentéktelen kis kolónia sem, amit mostanában alapítottatok a ... – És Leto pontosan elmondta annak a kolóniának a szabvány koordinátáit, amelyet az ixiek akkoriban alapítottak, tudomásuk szerint az Impérium hatáskörén kívül.
A lány arca semmiféle meglepetésről nem árulkodott.
– Uram, én azt hiszem, azért engem választottak nagykövetnek, mert figyelmeztettem őket, hogy Ön még erről is tudni fog.
Leto alaposabban szemügyre vette. A lány finoman, de áthatóan fürkészte őt. Tudta, hogy az ixiek azt hitték: a roppant távolság és az átlagosnál nagyságrendekkel nagyobb szállítási költség miatt az új telep titokban és elszigeteltségben maradhat. Hwi Noree ezt nem így gondolta, és ennek hangot is adott. De hitte, hogy feljebbvalói ezért jelölték őt ki nagykövetnek – figyelemreméltó ixi körültekintés. Úgy gondolták, most majd barátjuk lesz az, aki idekerül az udvarba és mellesleg Leto barátja is. Bólintott, ahogy alakot öltött benne az ixiek elképzelése. Már hatalma hajnalán megmondta az ixieknek az elvileg tökéletesen titkos Ixi Mag, az általuk kormányzott technológiai föderáció szívének pontos helyét. Ezt a titkot az ixiek teljes biztonságban hitték, mert irdatlan kenőpénzeket fizettek érte a Ligának. Leto jövőbelátása és logikája segítségével derítette ki a helyét és persze a benne élő emlékezetek révén, melyek közül nem egy ixi volt.
Ekkor Leto figyelmeztette az ixieket, hogy szigorúan megbünteti őket, ha ellene fordulnak. Amazok megrökönyödtek, és a Ligát kezdték vádolni azzal, hogy elárulta őket. Ez rendkívül szórakoztatta Letót, olyannyira, hogy hangos nevetésben tört ki, mire az ixiek teljesen elképedtek. Ezután jéghideg, vádló hangnemben közölte velük, hogy neki nincs szüksége sem kémekre, sem árulókra, sem egyéb hagyományos kormányzati eszközökre.
Nem hitték el, hogy isten vagyok?
Ezután egy ideig az ixiek készségesen teljesítették a kéréseit. Leto pedig nem terhelte túl a kapcsolatot. Kívánságai szerény keretek közt maradtak – néha egy gép erre, egy berendezés arra. Elég volt bejelentenie igényét, és az ixiek máris leszállították a kívánt játékszert. Csak egyszer kísérelték meg, hogy gyilkos eszközt szereljenek bele az egyik gépbe. Leto elsöpörte az egész ixi delegációt, mielőtt még egyáltalán kibonthatták volna a küldeményt.
Hwi Noree türelmesen várakozott, míg Leto elmélkedett. Türelmetlenségnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta.
Gyönyörű, gondolta Leto.
Az ixiekkel fennálló hosszú kapcsolata fényében ez az új helyzet megbizsergette testnedveit. Rendes esetben azok a szenvedélyek, krízisek és szükségszerűségek, amelyek alkották és hajtották őt, kis lángon égtek. Gyakran érezte úgy, hogy az idő túllépett rajta. Hwi Noree jelenléte azonban azt mutatta, hogy mégiscsak szükség van rá. Ez jólesett neki. Leto akár még azt is lehetségesnek érezte, hogy az ixiek részleges sikert érhetnek el gépezetükben, amely a navigátorok lineáris jövőbelátását volt hivatva fölerősíteni. Valóban képesek lennének egy ilyen szerkezet létrehozására? Ez valóságos csoda lenne! Szándékosan nem használta fel képességeit arra, hogy ebben az ügyben akár csak egy kicsit is előrenézzen.
Meg akarok lepődni!
Leto jóindulatúan Hwire mosolygott.
– És hogyan készítettek fel arra, hogy udvarolj nekem? – A lánynak a szeme sem rebbent.
– Előre betanult válaszokkal láttak el bizonyos kényszerhelyzetekre – mondta. – Én megtanultam őket, ahogy elvárták tőlem, de eszem ágában sincs használni.
És ők pontosan ezt akarják, gondolta Leto.
– Mondd meg a mestereidnek, hogy éppen a megfelelő csali vagy, amit meglengethetnek az orrom előtt. – A lány lehajtotta a fejét.
– Ha Önnek így jó, Uram.
– Igen. Így vagy jó.
Aztán megengedett magának egy kis időtesztet, hogy megvizsgálja Hwi közvetlen jövőjét, követve a múltja szálait. Hwi egy folyékony jövőben jelent meg, egy olyan áramlatban, melynek mozgása sokfelé eltérhet. Csak érintőlegesen fogja ismerni Sionát, hacsak... Kérdések rajzottak elő Leto elméjében. Egy Liga-kormányos az ixiek tanácsadója, és nyilván ő is észrevette a Siona okozta zavart az idő szövetében. A kormányos valóban azt hitte, hogy védelmet tud nyújtani az Istencsászár figyelő tekintete ellen?
Az időteszt hosszú perceket vett igénybe, de Hwi nem feszengett. Leto alaposan megnézte. A lány időtlennek tűnt mintha a maga mélyen békés módján kívül lenne az időn. Őelőtte Leto még sosem találkozott közönséges halandóval, aki így, minden idegesség nélkül tudott várakozni a színe előtt.
– Hol születtél, Hwi? – kérdezte.
– Magán Ixen, Uram.
– Én egészen pontosan kérdeztem az épületet, a helyet, a szüleidet, a téged körülvevő embereket, a családot, barátokat, az iskoláidat mindent.
– Sohasem ismertem a szüleimet, Uram. Azt mondták, meghaltak még csecsemőkoromban.
– És te elhitted?
– Kezdetben... persze. Aztán elkezdtem fantáziákat gyártani. Még azt is elképzeltem, hogy Malky az apám... de... – Megrázta a fejét.
– Nem szeretted Malky bácsikádat?
– Nem, szeretni nem szerettem. Tiszteltem.
– Ezzel én is éppen így voltam – mondta Leto. – De mi van a barátaiddal, az iskoláiddal?
– A tanáraim specialisták voltak, még Bene Gesseriteket is hoztak hozzám, hogy megtanítsák nekem az érzelmi kontrollt és a megfigyelést. Malky azt mondta, hogy nagy dolgokra készítenek fel.
– És a barátaid?
– Nem hiszem, hogy valaha is lett volna akárcsak egy igazi barátom is – csak emberek voltak körülöttem, akiket valamilyen meghatározott képzési cél érdekében ismertettek meg velem.
– És ezekről a nagy dolgokról, amikre felkészítettek, beszélt neked valaki?
– Malky azt mondta: arra készítenek fel, hogy Önt elbűvöljem, Uram.
– Mennyi idős vagy, Hwi?
– Nem tudom pontosan. Gondolom, úgy huszonhat éves lehetek. Sosem ünnepelték a születésnapomat. Csak véletlenül szereztem tudomást arról, hogy egyáltalán létezik úgynevezett születésnap: az egyik tanárnőm magyarázta ezzel a távollétét. Ezután soha többé nem láttam ezt a tanárnőt.
Leto azon kapta magát, hogy lenyűgözi ez a válasz. Megfigyelése révén biztos volt abban, hogy a lány ixi testébe nem történt tleilaxi beavatkozás. Nem egy tleilaxi axolotl-tankból jön. Akkor hát miért ez a titokzatosság?
– Malky bácsikád tudja a pontos korodat?
– Lehet. De vele már évek óta nem találkoztam.
– Mondta neked valaha valaki is, hogy hány éves vagy?
– Nem.
– Mit gondolsz, miért van ez?
– Talán azt gondolták, hogy ha érdekel, majd megkérdezem.
– És érdekelt?
– Igen.
– Akkor miért nem kérdezted meg?
– Először arra gondoltam, hogy kell lennie valahol valami feljegyzésnek. Rengeteget kerestem, de nem találtam semmit. Ekkor arra a következtetésre jutottam, hogy ha megkérdezném, akkor sem válaszolnának.
– Tetszik nekem ez a válasz, Hwi, amiatt, amit elmond rólad. Én magam sem ismerem a hátteredet, de érdeklődhetek a szülőhelyeden.
A lány tekintete minden színlelés nélküli érdeklődéssel szegeződött rá.
– Abban a gépezetben születtél, amit a mestereid tökéletesíteni próbálnak a Liga számára mondta Leto. Abban is fogantattál. Még az is meglehet, hogy Malky az apád. De ez nem lényeges. Tudsz erről a gépről Hwi?
– Nem lenne szabad tudnom, Uram, de...
– Újabb indiszkréció az egyik tanárod részéről?
– Személyesen a nagybátyám részéről. – Letóból kirobbant a nevetés.
– Micsoda csirkefogó! – kacagott. – Micsoda kedves csirkefogó!
– Uram?
– Ez az ő bosszúja a feletteseiden. Nem tetszett neki, hogy eltávolították az udvaromból. Akkor azt mondta nekem, hogy az utódja éppen csak nem ostoba.
Hwi vállat vont.
– A bácsikám igen bonyolult személyiség.
– Jól hallgass ide, Hwi. Némelyik kapcsolatod itt az Arrakison veszélyes lehet rád nézve. Én megvédelek, amennyire tudlak. Érted?
– Azt hiszem, Uram – nézett fel rá ünnepélyesen a lány.
– Most pedig egy üzenet következik a feljebbvalóidnak. Világosan látom, hogy egy Liga-kormányos tanácsára hallgattak, és veszélyes módon összekötötték magukat a Tleilax-szal. Mondd meg nekik a nevemben, hogy szándékaik meglehetősen átlátszóak.
– Uram, nekem nincs tudomásom...
– Tisztában vagyok vele, hogy téged csak felhasználnak, Hwi. Ezért azt is nyugodtan megmondhatod nekik, hogy te leszel az állandó nagykövet udvaromban. Egyetlen más ixit sem látok szívesen. És ha uraid elengedik a fülük mellett a figyelmeztetéseimet, és továbbra is akaratom ellen szegülnek, akkor szétzúzom őket.
A lány szeméből könnyek szivárogtak, aztán végigcsorogtak az arcán, de Leto hálás volt érte, hogy Hwi nem ragadtatja magát olyan jelenetekre, mint például a térdrehullás.
– Én már figyelmeztettem őket – mondta Hwi. – Tényleg. Megmondtam nekik, hogy engedelmeskedniük kell Önnek.
Leto látta, hogy ez valóban igaz.
Micsoda fantasztikus teremtés az a Hwi Noree, gondolta. A jóság eleven edényének látszott, akit nyilvánvalóan épp erre a tulajdonságra tenyésztettek ki és kondicionáltak ixi mesterei, pontosan felmérve azt a hatást, amit ez majd az Istencsászárra gyakorolni fog.
Nyüzsgő ősi emlékei közt Leto ideális apácaként látta: kedves, önfeláldozó, a végletekig őszinte. Ez volt az alaptermészete, ebben élt. Számára őszintének és nyíltnak lenni volt a legkönnyebb, ezt csak azért árnyalta, hogy másokat megkíméljen a fájdalomtól. Leto ezt az utóbbi vonást érezte a legnagyobb változtatásnak, amit a Bene Gesserit el tudott érni Hwiben. Hwi saját természete nyílt, érzékeny és természettől fogva kedves maradt. Leto alig-alig talált benne manipulatív, számító gondolatokat. Készségesnek és egészséges lelkűnek tűnt, remek hallgatóság volt (újabb Bene Gesserit-erény). Semmi nyíltan csábító nem volt benne, és éppen ez a tény tette rendkívül vonzóvá Leto számára.
Egyszer meg is jegyezte valamelyik régebbi Duncannek, egy hasonló eset alkalmával:
– Meg kell értened ezt bennem, amit sokan gyanítanak is – néha elkerülhetetlenül támadnak csalóka érzéseim, hogy valahol ebben az én elcserélt testemben létezik egy felnőtt emberi test, annak minden szükséges funkciójával.
– Mindegyikkel, Uram? – kérdezte akkor a Duncan.
– Mindegyikkel! Érzem a testem eltűnt részeit. Érzem a lábaimat, amelyek oly jelentéktelenek, érzékeim számára mégis oly valóságosak. Érzem emberi mirigyeim lüktetését, melyek nagy része már nem is létezik.
Még nemi szerveket is érzek, amelyekről az eszemmel tudom, hogy évszázadokkal ezelőtt eltűntek.
– De hát, ha úgyis tudja...
– A tudat nem nyomja el ezeket az érzéseket. Eltűnt részeim még mindig megvannak személyes emlékeimben, és őseim többszörös identitásában.
Ahogy Leto az előtte álló Hwire nézett, mit sem segített rajta, hogy tudta: nincs már koponyája, valamikori agya helyett pedig most élő-féreg húsát behálózó idegdúc-csomói vannak. Semmi sem segített. Még mindig érezte sajogni az agyát, ott, ahol valaha volt, még mindig érezte a koponyája lüktetését.
Pusztán azzal, hogy ott állt előtte, Hwi az ő elveszett emberi mivoltát szólította. Ez már túl sok volt neki. Kétségbeesetten nyögött fel:
– Miért kínoznak így a mestereid?
– Uram?
– Azzal, hogy ideküldtek!
– Én nem akarom Önt bántani, Uram.
– A puszta létezéseddel okozol nekem fájdalmat!
– Nem tudtam. A könnyek feltartóztathatatlanul hullottak a lány szeméből. Sosem mondták meg nekem az igazi szándékaikat.
Leto visszanyerte önuralmát, és lágyan mondta:
– Hagyj most magamra, Hwi. Tedd a dolgodat, de siess vissza, ha hívatlak.
A lány csendesen ment el, de Leto látta rajta, hogy ő is kínlódik. Félreérthetetlen volt benne a szomorúság Leto feláldozott ember-volta miatt. Tudta, amit Leto is tudott: lehettek volna barátok, szeretők, társak a nemek közti örök különbségek összeillesztésével. Mesterei úgy intézték, hogy ezt ő is tudja.
Milyen gonoszak az ixiek! gondolta Leto. Jól tudták, milyen fájdalmat fognak okozni nekünk.
Hwi távozása előhívta nagybátyja, Malky emlékét. Malky gonosz volt, Leto mégis inkább élvezte a társaságát. Malky birtokában volt népe minden technokrata erényének, valamint épp elég bűnének ahhoz, hogy abszolút emberi legyen. Malky jókat dőzsölt Leto Halszólítóinak társaságában. „A hurijaid”, így hívta őket, és ezek után Leto már bajosan tudott a Halszólítókra gondolni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna Malky elnevezése.
Miért jut eszembe most Malky? Nemcsak Hwi miatt. Meg fogom majd kérdezni tőle, milyen megbízást adtak neki a felettesei, mielőtt ideküldték.
Leto már-már visszahívta a lányt.
Ha megkérdezem, el fogja mondani.
Az ixi nagyköveteknek mindenkori feladatuk volt, hogy kipuhatolják, az Istencsászár miért viseli el Ixet. Tudták, hogy előle nem rejtőzhetnek el. És most ez a szánalmas kísérlet, hogy a látókörén kívül hozzanak létre egy kolóniát! A képessége határait teszik próbára? Az ixiek sejtik, hogy Letónak nincs igazán szüksége az ő technológiájukra.
Sosem rejtettem véka alá, mit gondolok róluk. Meg is mondtam Malkynak:
– Technikai újítók? Dehogy! A tudomány gonosztevői vagytok az Impériumomban! – Malky akkor nevetett ezen. Leto bosszankodva sorolta a vádakat:
– Miért próbálkoztok titkos laboratóriumok elrejtésével az Impérium peremén túl? Előlem nem szökhettek meg.
– Igenis, Uram – nevetett Malky.
– Tudom, mi a szándékotok: beszivárogtatni ezt-azt az Impériumom területére. Zülleszteni! Kételyeket és kérdéseket ébreszteni!
– De Uram, hisz te magad vagy az egyik legjobb vevőnk!
– Nem erre gondoltam, és ezt te is nagyon jól tudod, te rémes alak!
– Hisz épp azért kedvelsz, mert rémes vagyok. Mesélek arról, mi mindent csinálunk ott kint.
– Azt a te meséid nélkül is tudom!
– De egyes történeteket elhisznek, másokban kételkednek. Én eloszlatom a kételyeidet.
– Nekem nincsenek kételyeim!
Ez csak olaj volt a tűzre. Malky már szinte fuldoklott a nevetéstől.
És nekem továbbra is el kell viselnem őket, gondolta Leto. Az ixiek a Butleri Dzsihad által törvényen kívül helyezett kreatív találmányok feltáratlan vadonjaiban ténykedtek. Gépezeteiket az elme képére készítették pedig éppen ez indította el a Dzsihad véres pusztításait. Ezzel foglalkoztak Ixen, Leto pedig hagyta őket.
Vásárolok tőlük! Még a feljegyzéseimet sem tudnám írni a diktateljeik nélkül, amik reagálnak kimondatlan gondolataimra. Ix nélkül nem tudtam volna elrejteni a feljegyzéseimet és a nyomtatókat.
De eszükbe kell idézni a cselekedeteik veszélyeit!
És azt sem szabad hagyni, hogy a Liga felejtsen. Bár ez könnyebb. A ligatagok ugyan együttműködnek Ix-szel, bízni azonban egyáltalán nem bíznak benne.
Ha ez az új ixi szerkezet működik, akkor a Liga elvesztette monopóliumát az űrutazásban!

- - -

Abból az emlék-forgatagból amelyből akaratom szerint meríthetek, mintázatok bukkannak elő. Olyanok, mint egy idegen nyelv, amit tisztán átlátok. Azok a társadalmi vészjelek, amelyekre a népek azonnal védekező vagy támadó állásba helyezkednek, számomra mint a fennhangon kiáltott szavak. Népként léptek fel az ártatlanság fenyegetése és a tehetetlen kicsinyekre leselkedő veszélyek ellen. Megmagyarázhatatlan hangok, látványok és szagok felidézik azt a dühöt, amiről azt hittétek, hogy már kiveszett belőletek. Riadó idején ragaszkodtok eredeti nyelvetekhez, mert minden más rendezett hang idegen. Elfogadható ruhát követeltek, mert a furcsa öltözet fenyegető. Ez maga a visszacsatolás, a legprimitívebb szinten. A sejtjeitek nem felejtenek.
– Az Ellopott Feljegyzések

A Leto fogadótermének kapujánál apródként szolgálatot teljesítő Halszólító-gyakornokok bevezették Duro Nunepit, a tleilaxi nagykövetet. Korai időpont volt ez kihallgatásra, ráadásul Nunepi eredeti beosztását is megváltoztatták, ennek ellenére a követ higgadtan, mindössze a rezignált belenyugvás apró jeleivel közeledett.
Leto türelmesen várt a terem másik végében, az emelvényen elnyúlva, kocsija mellett. Nunepi közeledését figyelve emlékeiből előugrott egy párhuzam: a periszkóp csöve, amint alig látható fodrokat hagy a vízen, a felszín alatt elsuhanva. Ez a kép mosolyt csalt Leto ajkára. Ez Nunepi büszke, kőarcú ember, aki a tleilaxi hivatalnokok ranglétráján verekedte föl magát idáig, ő maga nem lévén Arctáncoltató, ezeket a lényeket személyes szolgáinak tekintette: ők voltak a víz, amiben mozgott. Nagyon ébernek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye a fodrokat, amiket keltett. Nunepi csúnya ügy volt – nyomai jól láthatóan ott maradtak a Királyi Út mentén történt támadásban.
A korai óra ellenére a férfi teljes nagyköveti díszben pompázott – fényes fekete nadrágban, arannyal szegett fekete szandálban, virágos piros kabátban, mely elöl szabadon hagyta szőrös mellkasát, rajta az aranyos-drágaköves tleilaxi címerrel.
A megkívánt tízlépésnyi távolságban Nunepi megállt, és tekintetét végigfuttatta a Leto háta mögött félkörben felsorakozott fegyveres Halszólítókon. Nunepi szürke szemeiben valami titkos derültség bujkált, amikor az Istencsászárra tekintett, és enyhén meghajolt.
Ekkor lépett be Duncan Idaho, derekán egy tokjában nyugvó lézerfegyverrel, és elfoglalta helyét az Istencsászár csuklyás ábrázata mellett.
Idaho megjelenése intenzív tanulmányozásra késztette Nunepit, és amit látott, a legkevésbé sem volt ínyére.
– Fölöttébb ellenszenvesnek találom az Arctáncoltatókat – jegyezte meg Leto.
– Én nem vagyok Arctáncoltató, Uram – mondta Nunepi. Hangja mély és kulturált volt, alig egy árnyalatnyi tétovaság csendült ki belőle.
– De te képviseled őket, és ez bosszúságot ébreszt irányodban – szólt Leto.
Nunepi számított az ellenségesség nyílt megnyilvánulásaira, de nem ilyen anti-diplomatikus formában, ezenkívül megdöbbentette az a merész utalás is, ami Tleilax általa vélt legfőbb erősségére vonatkozott.
– Uram, az eredeti Duncan Idaho testének megőrzésével, valamint a képére és azonosságára készített gholák folyamatos szállításával mindig kinyilvánítottuk...
– Duncan! – pillantott Leto Idahóra. – Ha megparancsolnám, Duncan, hajlandó lennél irtóhadjáratot vezetni a Tleilax ellen?
– Örömmel, Uram.
– Még ha ez az eredeti sejtjeid és az axolotl-tartályok pusztulásával járna is?
– Azokat a tartályokat nem a kellemes emlékeim közt tartom számon, uram, azok a sejtek pedig nem azonosak velem.
– Mivel haragítottunk meg, Uram? – érdeklődött Nunepi.
Leto összeráncolta a szemöldökét. Hát ez az ügyetlen bolond tényleg azt hiszi, hogy az Istencsászár nyíltan elő fog hozakodni az alig lezajlott Arctáncoltató-támadással?
– Felfigyeltem rá – mondta Leto, – hogy te és embereid hazugságokat terjesztettetek azzal kapcsolatban, amit ti az én „undorító szexuális szokásaimként” emlegettek.
Nunepi levegő után kapkodott. A vád teljesen nyilvánvaló koholmány volt, tökéletesen váratlanul érte. De Nunepi látta, hogy ha tagad is, senki sem fog hinni neki. Hisz' az Istencsászár ezt mondta. Ez a támadás ismeretlen dimenziókat foglalt magába. Nunepi beszélni kezdett, de közben Idahót nézte:
– Uram, ha mi...
– Nézz rám! – parancsolta Leto. Nunepi tekintete Leto arcára rebbent.
– Csak most az egyszer mondom el – szólt Leto. – Egyáltalán nincsenek szexuális szokásaim. Semmilyenek.
Veríték patakzott Nunepi arcáról. Egy csapdába esett állat meredt pillantásával nézett Letóra. Amikor végre megtalálta a hangját, az már nem a diplomata bársonyos, hajlékony munkaeszköze volt, hanem reszketeg, rémült dadogás.
– Uram, én... biztosan valami tévedés...
– Hallgass, tleilaxi kígyó! – dörögte Leto. Majd: – Én a szent féreg metamorfikus hordozója vagyok – Shai-Hulud-é! Az istened vagyok!
– Bocsáss meg nekünk, Uram – suttogta Nunepi.
– Hogy bocsássak meg? – Leto hangja csak úgy csöpögött a józanságtól. – Hát persze hogy megbocsátok. Hisz' ez az Isten feladata. A bűnötök bocsánatot nyert. Ostobaságotok azonban nem maradhat válasz nélkül.
– Uram, bár tudnám...
– Elhallgass! Erre az évtizedre a Tleilax kimarad a fűszer-osztásból. Nem kaptok semmit. És ami téged illet, személyesen, Halszólítóim most rögtön kivisznek a főtérre.
Két markos amazon ragadta meg Nunepi karját. Utasítást várva néztek Letóra.
– A téren – mondta Leto, – meg kell fosztani ruháitól. Nyilvánosan korbácsoltassék meg ötven csapással.
Nunepi vergődött az őrök szorításában, az arcán megrökönyödés és harag keveredett.
– Uram, emlékeztetlek rá, hogy én hivatalos nagykövetként képviselem a...
– Közönséges bűnöző vagy, és ekként is fogunk bánni veled. – Leto biccentett az őröknek, akik elvonszolták Nunepit.
– Bár megöltek volna! – tajtékzott Nunepi. – Bárcsak...
– Kikről beszélsz? – kérdezte Leto. – Kiknek kellett volna megölni engem? Nem tudod, hogy engem nem lehet elpusztítani?
Nunepi még mindig tombolt, amikor az őrök kirángatták:
– Ártatlan vagyok! Ártatlan! – Aztán lassan elhalt a tiltakozó kiáltás. Idaho odahajolt Letóhoz.
– Mi az, Duncan? – kérdezte Leto.
– Uram, a követek meg fognak rémülni ettől.
– Igen. Hadd tanuljanak egy kis felelősségérzetet.
– Uram?
– Aki részt vesz egy összeesküvésben, csakúgy, mintha egy hadsereg tagja lenne, mentesül a személyes felelősség érzésétől.
– De ebből baj lesz, Uram. Én a legszívesebben beállítanék még egy csapat őrt.
– Egyet se állíts be!
– De ezzel megkísérted...
– Megkísértem a katonai józan észt.
– Én is éppen ezt...
– Duncan, én tanító vagyok. Ezt ne feledd. Ismétléssel sulykolom be a leckét.
– Milyen leckét?
– A hadi ostobaság örökös önpusztító természetét.
– De Uram, én nem...
– Duncan, gondolj csak erre a tehetségtelen Nunepire. Ő valóságos esszenciája ennek a leckének.
– Bocsásd meg nehézfejűségemet, Uram, de nem értem ezt a katonai dolgot...
– Azt hiszik, a halál kockáztatásával jogot szereznek arra, hogy bármilyen erőszakos cselekményt elkövethessenek az általuk választott ellenféllel szemben. Megszálló módjára gondolkoznak. Nunepi sem érzi magát felelősnek semmiért, amit idegenek ellen követnek el.
Idaho a kapu felé nézett, ahol az őrök kivitték Nunepit.
– Próbálkozott és veszített, Uram.
– De kibújt a múlt korlátai alól, és nem akarja megfizetni az árat.
– A népe szemében ő hazafi.
– És minek tekinti saját magát, Duncan? A történelem eszközének.
Idaho halkabbra fogta a hangját, és egészen közel hajolt Letóhoz.
– És te mennyiben különbözöl tőle, Uram?
Leto felkacagott.
– Ó, Duncan, imádom a figyelmességedet. Észrevetted, hogy én vagyok a mindenkori idegen. Nem gondoltál még arra, hogy talán én is veszíthetek?
– Már megfordult a fejemben.
– De még a vesztesek is takarózhatnak a „múlt” büszke köpönyegével, barátom.
– Te és Nunepi ebből a szempontból hasonlóak vagytok?
– Militáns térítővallások ugyan osztják a „büszke múltnak” ezt az illúzióját, de kevesen látják át, milyen állandó veszélyt jelent ez az emberiségre a saját tetteink iránti felelősség alól való szabadulás hamis tudata.
– Furcsa szavak ezek, Uram. Hogyan értsem őket?
– Úgy, ahogy te látod őket. Képtelen vagy meghallgatni?
– Van fülem, Uram!
– Csakugyan? Én nem úgy veszem észre.
– Itt van, Uram. Itt, meg itt! mutatott Idaho a füleire.
– De nem hegyezed őket. Tehát nem hallasz velük.
– Tréfálkozol velem, Uram?
– A hallás az hallás. Abból, ami létezik, nem lehet létrehozni önmagát, mert már létezik. A létezés az létezés.
– Különös szavak...
– De csak szavak. Kimondtam őket, és elenyésztek. Senki sem hallotta őket, ennél fogva már nem léteznek. Ha már nem léteznek, talán újra létre lehet hozni őket, és akkor majd valaki talán meghallja.
– Miért űzöl velem tréfát, Uram?
– Csak a szavakkal játszom. Nem félek attól, hogy megbántalak vele, mert tudom, hogy nincs füled.
– Nem értelek, Uram.
– Ez a tudás kezdete – annak a felfedezése, hogy valamit nem értünk.
Mielőtt Idaho válaszolhatott volna, Leto kezével jelt adott egy közeli őrnek, aki egy irányítópanel felé intett, a trón háta mögött. Nunepi megbüntetésének háromdimenziós látványa jelent meg a terem közepén.
Idaho lelépett a terem padlójára, és közelről figyelte az eseményeket. A képet egy alacsony emelvényről közvetítették a térről – tökéletesen élethű volt a tolakodó sokaság zsongásával, akik a látványosság első jeleire hanyatt-homlok rohantak a helyszínre.
Nunepi egy háromlábú állvány két lábához volt kötözve, lábai széttárva, kezei összekötve a háta mögött, az állvány tetején. Ruhái letépve, cafatokban hevertek körülötte. Egy testes, maszkos Halszólító állt mellette, kezében rögtönzött korbáccsal, amely a végén drótszerűen kirojtosított elakka-kötélből készült. Idaho az álarcos nőben felismerte a barátot, akivel megérkezésekor először találkozott.
Az egyik testőrtiszt jeladására a maszkos Halszólító előlépett, és az elakka-korbáccsal Nunepi meztelen hátára sújtott.
Idaho összerándult. A tömegben bennakadt a lélegzet.
Az ütés nyomán vörös hurkák jelentek meg a bőrén, de Nunepi meg se mukkant.
A korbács megint lecsapott. A második csapás helyét vér jelezte.
Aztán a korbács megint Nunepi hátára vágott. További vércsíkok jelentek meg.
Leto valami távoli szomorúságot érzett. Nayla túl buzgó, gondolta. Képes megölni, abból pedig baj lesz.
– Duncan! – kiáltott Leto.
Idaho felhagyott a kivetített jelenet merev tanulmányozásával, pedig a tömegből éppen hangos kiáltás szakadt fel egy különösen véres csapás nyomán.
– Küldj ki valakit, hogy húsz csapás után állítsa le a korbácsolást – mondta Leto. – Mondasd be, hogy az Istencsászár nagylelkűségének jeleként mérsékelte a büntetést.
Idaho intett az egyik testőrnek, aki bólintott, és kirohant a teremből.
– Gyere ide, Duncan – szólt Leto. Idaho még mindig Leto ugratásnak vélt szavain rágódva tért vissza ura mellé.
– Minden, amit teszek, azért van, hogy tanuljanak belőle – mondta a Császár.
Idaho kényszerítette magát, hogy ne nézzen vissza Nunepi büntetésének képeire. Ez a nyögés vajon Nunepitól származott? A tömeg felkiáltásai belevágtak Idahóba. Belenézett Leto szemeibe.
– Valami kérdésen rágódsz – jegyezte meg Leto.
– Sok kérdésen, Uram.
– Mondd el őket.
– Mi a tanulság ennek a bolondnak a megbüntetéséből? Mit mondjunk, ha megkérdezik?
– Azt mondjuk, hogy senki sem káromolhatja az Istencsászárt.
– Véres lecke ez, Uram.
– Korántsem olyan véres, mint néhány másik leckém. – Idaho látható rosszallással csóválta meg a fejét.
– Ebből semmi nem fog kisülni!
– Pontosan, ahogy mondod!

- - -

Az ősi emlékek közt folytatott kalandozások sok mindenre megtanítanak. A minták, ó, azok a minták. Leginkább a liberális bigottok zavarnak. Nem bízom a szélsőségekben. Kaparj meg egy konzervatívot, és a felszín alatt olyasvalakit találsz, aki a múltat részesíti előnyben mindenféle jövővel szemben. Kaparj meg egy liberálist, és fiók-arisztokratát lelsz. Ez az igazság! A liberális kormányokból mindig arisztokrácia lesz. A bürokrácia árulja el azoknak az embereknek a valódi célját, akik az ilyen kormányokat alkotják. A kis emberek, akik megalakították ezeket a kormányokat, amik a társadalmi terhek egyenlőbb elosztását ígérték, már a kezdetektől fogva bürokratikus arisztokráciák markában találják magukat. Természetesen minden bürokrácia követi ezt a mintát, de micsoda képmutatás, ha ezt a közösség zászlaja alatt teszik! Nos hát, ha a mintákból lehet valamit tanulni, akkor azt lehet, hogy a minták ismétlődnek. Az én elnyomásom nagyjában-egészében nem rosszabb, mint bárki másé, és én legalább valami újat tanítok.
– Az Ellopott Feljegyzések

M ár jócskán leáldozóban volt a fény a Meghallgatás Napján, mire a Bene Gesserit-küldöttség Leto elé került. Moneo felkészítette a Tisztelendő Anyákat a csúszásra, megismételve az Istencsászár megnyugtató ígéretét.
Uralkodójának visszajelentve, Moneo ezt mondta:
– Busás jutalomra számítanak.
– Majd meglátjuk -mondta volt Leto. – Meglátjuk. Most pedig mondd el, mit kérdezett tőled a Duncan, amikor bejöttél.
– Tudni akarta, hogy ezelőtt korbácsoltattál-e már meg valakit.
– Mire te?
– Azt mondtam, hogy sem feljegyzésekben nem olvastam ilyen büntetésről, sem személyesen nem voltam tanúja.
– Mire ő?
– Azt mondta, ez nem Atreidesre vall.
– Azt hiszi, hogy őrült vagyok?
– Nem mondott ilyesmit.
– Volt ott még más is. Mi egyéb nyugtalanítja új Duncanünket?
– Találkozott az ixi követtel, Uram. Nagyon vonzónak találja Hwi Noreet. Arról kérdezett, hogy...
– Ennek elejét kell venni, Moneo! Téged bízlak meg, hogy akadályozz meg mindenfajta viszonyt Duncan és Hwi között.
– Ahogy parancsolod, Uram.
– Így parancsolom! Most menj, és készülj fel találkozásunkra a Bene Gesserit-nőkkel. A Mű-Sziecsben fogadom őket.
– Uram, van valami jelentősége annak, hogy ezt a helyet választottad?
– Szeszély csupán. Ha kimész, mondd meg a Duncannek, hogy vigyen ki egy csapat testőrt a városba, és járőrözzenek.
A Bene Gesserit küldöttség érkezését várva a Mű-Sziecsben, Leto némi derültséggel idézte fel magában a beszélgetést. El tudta képzelni, milyen hatása lesz az Ünnepi Város utcáin egy feldúlt Duncan Idaho megjelenésének, Halszólító-csapata élén.
Mint amikor a békák hirtelen elhallgatnak, ha ragadozó közeledik.
Most, hogy a Mű-Sziecsben volt, Leto örült, hogy ezt a helyet választotta. Az Onn peremén fekvő, szabálytalan, kupolás épület, a Mű-Sziecs majd' egy kilométer hosszú volt. Eredetileg a múzeumi fremenek első lakhelyéül szolgált, most pedig az iskolájukként működött. Folyosóin és termeiben éber Halszólítók portyáztak.
A fogadóterem, ahol Leto várakozott, hosszanti irányban kétszáz méteres, ovális helyiség volt. Hatalmas parázsgömbök világították be, melyek körülbelül harminc méternyire a padló felett lebegtek, zöld-kék elszigeteltségben. A fény elnyomta az egész komplexumot alkotó kő-utánzat tompa barna színét. Leto egy alacsony párkányon foglalt helyet a terem egyik végében, és kifelé bámult egy félkör alakú, még az ő testénél is hosszabb ablakon. Ez a nyílás négy szinttel a padló fölött olyan látványt fogott keretbe, amiben benne volt a régi Pajzsfal maradványa, amelyet sziklamenti barlangjai miatt őriztek meg, ahol az Atreides csapatok egyszer vereséget szenvedtek a támadó Harkonnen csapatoktól. Az Első Hold fagyos sugarai beezüstözték a szikla körvonalait. Tüzek pettyezték a szikla oldalát: lángok ott, ahol egyetlen fremen sem merte volna efféle áruló jelét adni hollétének. A tüzek néha Leto felé kacsintottak, amikor valaki elment előttük – a múzeumi fremenek éltek jogukkal, hogy használhatnak szent területeket is.
Múzeumi fremenek! gondolta Leto.
Olyan beszűkült a gondolkodásuk, és oly kevéssé látnak messzire.
Miért elégedetlenkedem? Én tettem őket ilyenné.
Ekkor meghallotta a Bene Gesserit küldöttség közeledését. Menet közben nehéz, magánhangzóktól hörgő hangon kántáltak.
Moneo haladt előttük egy testőr-különítménnyel, amely azonnal elfoglalta a helyét Leto mellett. Moneo megállt, éppen Leto arca alatt, felnézett rá, aztán a terem bejárata felé fordult.
A nők kettes oszlopban sorjáztak be; tíz nővér két, hagyományos fekete ruhát viselő Tisztelendő Anya vezetésével.
– Az ott a bal oldalon Anteac, a jobb oldali pedig Luyseyal – mondta Moneo.
A nevek eszébe juttatták Moneo eddigi, ideges és bizalmatlan beszámolóit a Tisztelendő Anyákról. Moneo ki nem állhatta ezeket a boszorkányokat.
– Mindketten Igazmondók – folytatta Moneo. – Anteac jóval idősebb, mint Luyseyal, de állítólag ez utóbbi a Bene Gesserit legjobb Igazmondója. Említésre méltó még, hogy Anteacnak van egy forradás a homlokán, melynek eredetét képtelenek voltunk kideríteni. Luyseyalnak vörös haja van, és meglepően fiatalnak látszik a hírnevéhez képest.
Miközben a kíséretük élén közeledő Tisztelendő Anyákat figyelte, Leto hirtelen felbuzdulást érzett az emlékezeteiben. A nők előrehajtva viselték csuklyájukat, arcukat elrejtve. A gyakornokok és ministránsok tiszteletteljes távolságban lemaradva követték őket... ez mind egybevág. Egyes minták nem változtak meg. Ezek a nők akár egy igazi sziecsbe is beléphetnének most, igazi fremenek közé, hogy megtiszteljék őket.
Az eszükkel tudják azt, amit a testük tagad, gondolta.
Leto átható tekintetével látta szemükben az alázatos óvatosságot, mégis úgy mentek végig a termen, mintha vallási hatalmuk tudata megingathatatlan önbizalommal töltené el őket.
Letónak jól esett az a gondolat, hogy a Bene Gesseritnek olyan hatalma van, amilyet ő engedélyez. Nyilvánvaló volt számára ennek az engedékenységnek az oka. Az egész Impériumból a Tisztelendő Anyák hasonlítottak a leginkább hozzá bár emlékezetük csak női elődeikre korlátozódott, öröklési rítusaik pedig csak sok nő együttes egyéniségére – mégis, mindegyik valamiféle szerves egységet alkotó sokaság volt egy személyben.
A Tisztelendő Anyák megálltak az előírt tíz lépésre Leto párkányától. A kíséret felsorakozott két oldalukon.
Mindig is szórakoztatta Letót, hogy az ilyen küldöttségeket nagyanyja, Jessica hangján és személyében köszöntse. A Bene Gesserit lassan már szinte számított is erre, és nem akart nekik csalódást okozni.
– Isten hozott benneteket, Nővérek – mondta. A hangja lágy kontraalt volt, kétségtelenül Jessica kontrollált, nőies tónusa, alig egy árnyalatnyi gúnnyal fűszerezve ezt a hangot – rögzítették és gyakorta tanulmányozták is a Nővérek Káptalanházában.
Leto beszéd közben veszélyt érzékelt. A Tisztelendő Anyák sosem örültek az ilyen üdvözlésnek, de mostani viselkedésük rejtett, mélységi sugárzása túlmutatott ezen. Ezt Moneo is érezte. Feltartotta egyik ujját, mire az őrök közelebb léptek Letóhoz.
Anteac szólalt meg elsőnek:
– Uram, láttuk azt a bemutatót a téren ma reggel. Mi hasznod az ilyen régimódi dolgokból? – Szóval ilyen alaphangot akar, gondolta Leto. A saját hangján válaszolt:
– Pillanatnyilag a kegyeimben vagy. Talán változtatni akarsz ezen?
– Uram – szólt Anteac, – megdöbbentett minket, hogy így büntetsz meg egy nagykövetet. Nem értjük, mire jó ez neked.
– Semmire. Én nem számítok. – Luyseyal szólalt meg:
– Ez csak az elnyomottság érzetét erősítheti.
– Néha azon tűnődöm, miért gondolnak olyan kevesen a Bene Gesseritre úgy, mint elnyomóra? – tette fel a kérdést Leto.
Anteac a társára szólt:
– Ha az Istencsászár jónak látja, majd informál minket. Térjünk rá a követségünk céljaira.
Moneo két lépést tett jobbra, amikor a Tisztelendő Anyák jellegzetes, hangtalan siklással három lépésnyire közelítették meg a peremet.
– Mintha nem is lenne lábuk! – panaszolta egyszer Moneo.
Mikor Letónak ez eszébe jutott, észrevette, milyen aggályosan figyeli Moneo a két nőt. Fenyegetőek voltak, de a háznagy nem mert ellenvetést tenni, amiért olyan közel jöttek. Az Istencsászár így parancsolta, tehát így is kell lennie.
Leto tekintetét a gyakornokokra szegezte, akik ott álltak most, ahol a küldöttség először megállt. A ministránsok csuklya nélküli fekete köpenyt viseltek. Apró, bizonyos tiltott rítusokra utaló jeleket vett észre rajtuk – itt egy amulettet, ott egy kis csecsebecsét, amott egy kendő színes csücskét úgy elrendezve, hogy a lehető legtöbb szín villanjon ki diszkréten. Leto tudta, hogy a Tisztelendő Anyák azért engedik meg ezt, mert már nem tudnak úgy megosztozni a fűszeren, mint valamikor régen.
Rituális pótlékok.
Jelentős változások játszódtak le az elmúlt tíz évben. Újkeletű zsugoriság ütötte fel fejét a Nővérek gondolkodásában.
Jönnek kifelé, mondta magában Leto. A régi-régi rejtélyek még mindig itt vannak.
Az ősi minták az évezredek alatt végig ott szunnyadtak a Bene Gesserit-emlékekben.
Most pedig a felszínre törnek. Figyelmeztetnem kell a Halszólítóimat.
Újra a Tisztelendő Anyákra fordította figyelmét:
– Van valami kérésetek?
– Milyen lehet neked lenni? – kérdezte Luyseyal.
Leto pislantott. Ez érdekes támadás volt. Már vagy egy emberöltő óta nem próbálkoztak ilyesmivel. Hát... miért is ne?
– Néha az álmaim útja elzáródik, és furcsa helyekre térül el – mondta. – Ha a kozmikus emlékek hálót alkotnak, mint azt bizonyára ti is tudjátok, akkor képzeljétek csak el az én hálóm méreteit, és azt, hogy hova vezethetnek az ilyen álmok, az ilyen emlékek.
– Biztosra veszed a tudásunkat – mondta Anteac. – Akkor miért ne egyesítsük erőinket végre? Több hasonlóság van köztünk, mint amennyi különbség.
– Előbb kapcsolódnék össze valamelyik degenerált, elveszett fűszer-vagyonát sirató Nagy Házzal!
Anteac megőrizte nyugalmát, de Luyseyal ujjával Letóra mutatott.
– Közösséget ajánlunk!
– És ha én ragaszkodom a viszálykodáshoz? – Anteac mozgolódott, aztán megszólalt:
– Azt mondják, van a viszálynak egy ősi princípiuma, amely már az első sejttel is együtt járt, és sosem tűnt el.
– Bizonyos dolgok mindig összeegyeztethetetlenek maradnak – ismerte el Leto.
– Akkor a Nővérek hogyan tartják fenn közösségüket? – kérdezte Luyseyal. Leto hangja megkeményedett.
– Mint azt jól tudjátok, a közösség titka az összeférhetetlenség elnyomása.
– Roppant értékeket hordozna az együttműködés – mondta Anteac.
– Nektek, de nem nekem. – Anteac elnyomott egy sóhajt.
– Akkor, Uram, beszélnél nekünk a személyedben lejátszódó fizikai változásokról?
– Valakinek rajtad kívül is ismernie és követnie kell ezeket a dolgokat – szólt Luyseyal.
– Ha velem esetleg valami szörnyűség történne? – kérdezte Leto.
– De Uram! – tiltakozott Anteac. – Mi nem...
– Ha nincs élesebb szerszámotok, akkor a szavaitokkal boncoltok fel – mondta Leto. – Bánt ez a képmutatás.
– Tiltakozunk, Uram – mondta Anteac.
– Csakugyan. Hallom.
Luyseyal néhány milliméterrel közelebb araszolt a peremhez, magára vonva ezzel Moneo szúrós pillantását. A háznagy aztán felnézett Letóra. Moneo arckifejezése tettekért esdekelt, de Leto ügyet sem vetett rá: pillanatnyilag Luyseyal szándékai érdekelték. A veszélyérzet a vöröshajú nőben összpontosult.
Mi ő?, tűnődött Leto. Lehet, hogy Arctáncoltató?
Nem. Az árulkodó jelek egyikét sem látta. Nem. Luyseyal tökéletesen ellazult benyomást keltett, még arcizmain sem látszott a legapróbb olyan feszülés sem, ami gyanúra adhatott volna okot.
– Nem beszélsz nekünk a változásaidról, Uram? – kérdezte Anteac. Figyelemelterelés! gondolta Leto.
– Az agyam hatalmasra nő mondta. Emberi koponyám nagy része elenyészett. Agykérgem és a kapcsolódó idegrendszer növekedését semmi sem korlátozza komolyan.
Moneo meglepett pillantást vetett Letóra. Miért ad ki az Istencsászár ilyen létfontosságú információt? Ezek ketten a javukra fogják fordítani.
De a két nőt láthatóan lenyűgözte ez a kinyilatkoztatás, és habozásra késztette őket, ki tudja, miféle tervük megvalósításában.
– Van az agyadnak központja? – kérdezte Luyseyal.
– Én vagyok a központ – felelte Leto.
– És helyileg? – kérdezte Anteac. Bizonytalan mozdulatot tett Leto felé. Luyseyal újabb néhány milliméternyit csusszant közelebb.
– Mennyire értékelitek azokat a dolgokat, amiket fölfedek előttetek? – kérdezte Leto.
A két nő arcán semmilyen árulkodó változás nem mutatkozott, ami már önmagában is épp eléggé árulkodó volt. Mosoly derengett fel Leto ajkain.
– A piaci szellem titeket is rabul ejtett mondta. Még a Bene Gesseritet is megfertőzte a suk-mentalitás.
– Nem érdemeljük meg ezt a vádat – felelte Anteac.
– De igen. A suk-mentalitás uralja az egész Impériumot. Az üzleti szellem hasznát csak kiélezték és felfokozták korunk követelményei. Mindnyájan kalmárokká lettünk.
– Még te is, Uram? – kérdezte Luyseyal.
– Megkísérted a haragom – felelte Leto. – De hisz' ennek vagy a mestere, nem igaz?
– Uram. – Luyseyal hangja nyugodt volt, de fékentartott.
– A specialistákban nem lehet megbízni – mondta Leto. – A specialisták a kizárás mesterei, a beszűkültség szakértői.
– Abban reménykedünk, hogy egy jobb jövő építészei lehetünk – mondta Anteac.
– Minél jobb? – kérdezte Leto.
Luyseyal egy leheletnyi lépést tett Leto felé.
– A te megítélésed szerint reméljük felépíteni értékrendünket, Uram – mondta Anteac.
– De építészek lennétek. Magasabb falakat akartok? Sose feledjétek, Nővérek, hogy én ismerlek benneteket. Jól értetek mások elvakításához.
– Az élet megy tovább, Uram – jegyezte meg Anteac.
– Valóban! És vele az univerzum is.
Luyseyal még egy picit közelebb húzódott, ügyel sem vetve Moneo feszült figyelmére.
Aztán Leto megérezte a szagot, és kis híján hangosan felkacagott.
Fűszer-esszencia!
Fűszer-esszenciát hoztak. Hát persze: ismerték a régi, homokférgekről szóló történeteket. Luyseyainál volt. Azt hitte, ez egyedien a homokférgek ellen irányuló méreg. Ez nyilvánvaló. A Bene Gesserit feljegyzések és a Szóbeli Történelem is ugyanezt mondja. Az esszencia szétmállasztja a férget, sietteti szétesését, és (végül) homoki pisztrángot csinál belőle, ami újabb férgeket hozhat létre és így tovább, és így tovább...
– Történt bennem egy másik változás is, amiről jó, ha tudtok – mondta Leto. – Még nem vagyok homokféreg, legalábbis nem teljesen. Úgy gondoljatok rám, mint valami érzékelési változásokkal rendelkező, telepes élőlényre.
Luyseyal bal keze szinte észrevehetetlen mozdulattal indult köpenye egyik ránca felé. Moneo látta ezt, és Letóra nézett utasításért, de Leto csak viszonozta Luyseyal csuklya alatti pillantását.
– Léteztek szag-divatok – szólt Leto. Luyseyal keze elbizonytalanodott.
– Parfümök, esszenciák – folytatta. – Mindre emlékszem, de még a szagellenes kultuszokra is. Az emberek hónalj-dezodorokat és intim spray-ket használtak természetes kipárolgásuk elpalástolására. Tudtátok ezt? Hát hogyne tudtátok volna!
Anteac pillantása Luyseyal felé vándorolt.
Egyik nő sem mert megszólalni.
– Az emberek ösztönösen tudták, hogy feromonjaik árulkodnak róluk – folytatta Leto.
A két nő mozdulatlanul állt. Hallották Letót. Egész nyájukból a Tisztelendő Anyák voltak a leginkább felkészültek arra, hogy megértsék a rejtett üzenetet.
– Szeretnétek kibányászni belőlem az emlékeim kincseit – mondta Leto vádlón.
– Féltékenyek vagyunk rá, Uram – vallotta meg Luyseyal.
– Rosszul olvastátok a fűszer-esszenciáról szóló történetet – mondta Leto. – A homoki pisztráng csak úgy érzékeli, akár a vizet.
– Ez csak próba volt, Uram – mondta Anteac. – Nem több.
– Miért tesztek engem próbára?
– A kíváncsiságunk az oka, Uram – felelte Anteac.
– Én is kíváncsi vagyok. Tegyétek azt a fűszer-esszenciát ide a peremre, Moneo mellé. Megtartom.
Lassan, mozdulatainak egyenletességével mutatva, hogy nincs támadási szándéka, Luyseyal a köpenye alá nyúlt, és egy apró, belső kék ragyogással izzó fiolát vett elő. Óvatosan lerakta a peremre. Elkerült minden jelet, ami arra utalhatott volna, hogy esetleg kétségbeesett tettre akarná ragadtatni magát.
– Valódi Igazmondó – mondta Leto.
A nő egy halvány grimasszal szerencséltette, amit akár mosolynak is lehetett venni, aztán visszalépett Anteac mellé.
– Honnan szereztétek az esszenciát? – kérdezte a Császár.
– Csempészektől vettük felelte Anteac.
– Csempészek már vagy két és fél ezer éve nincsenek.
– Ne pazarolj, ne akarj – mondta erre Anteac.
– Értem. És most kénytelenek lesztek újraértékelni véleményeteket a saját türelmetekről, ugyebár?
– Figyelemmel kísértük a tested fejlődését, Uram – mondta Anteac. – Azt hittük... – Megengedett magának egy röpke vállvonogatást, ami a Nővéreknél ritka gesztusnak számított.
Leto feleletül beharapta az ajkát.
– Én nem tudok vállat vonni mondta.
– Megbüntetsz minket? – kérdezte Luyseyal.
– Miért? Mert elszórakoztattatok? – Luyseyal a fiola felé sandított.
– Megesküdtem, hogy megjutalmazlak benneteket – szólt Leto. – És így is lesz.
– Jobb szeretnénk, ha közösség keretében tudnánk téged védelmezni, Uram – mondta Anteac.
– Ne számítsatok túl nagy jutalomra – közölte Leto. Anteac bólintott.
– Az ixiekkel üzletelsz, Uram. Okunk van azt hinni, hogy esetleg próbálkozni fognak ellened.
– Tőlük sem félek jobban, mint tőletek.
– Bizonyára hallottál róla, mit műveinek az ixiek – jegyezte meg Luyseyal.
– Moneo időnként hoz nekem másolatokat olyan üzenetekről, amiket bizonyos csoportok vagy személyek váltanak egymással az Impériumban. Sok mindent hallok.
– Mi az új Förtelemről beszélünk, Uram! – mondta Anteac.
– Azt hiszitek, hogy az ixiek mesterséges intelligenciát tudnak csinálni? – kérdezte Leto. – Olyan öntudattal, mint a tiétek?
– Ettől tartunk, Uram – mondta Anteac.
– Azt akarjátok elhitetni velem, hogy a Butleri Dzsihad így tartja magát a Nővérek között?
– Nem bízunk az ismeretlenben, ami a technológiából fakad – mondta Anteac. Luyseyal Leto felé hajolt.
– Az ixiek azzal kérkednek, hogy a gépük úgy hatol majd át az időn, ahogyan te, Uram.
– A Liga pedig azt állítja, hogy Idő-káosz van az ixiek körül – gúnyolódott Leto. – Hát minden alkotástól félni kell? – Anteac feszesen kihúzta magát.
– Én őszintén beszélek veletek – mondta Leto. – Elismerem a képességeiteket. Ti nem vagytok hajlandóak elismerni az enyémeket?
Luyseyal kurtán biccentett felé.
– Tleilax és Ix szövetséget köt a Ligával, és a mi teljes együttműködésünkre is számítanak.
– És ti Ixtől féltek a legjobban?
– Mindentől félünk, amit nem mi irányítunk – közölte Anteac.
– Engem pedig nem iranyíttok.
– Ha te nem lennél, az embereknek ránk lenne szüksége! – mondta Anteac.
– Végre egy kis igazság! – szólt Leto. – Úgy jöttök hozzám, mint az Orákulumhoz, és arra kértek, hogy altassam el a félelmeiteket.
Anteac hangja hidegen fegyelmezett lett.
– Fog Ix gépagyat készíteni?
– Agyat? Dehogy!
Luyseyal mintha megnyugodott volna, de Anteac mozdulatlan maradt. Nem volt megelégedve az Orákulummal.
Miért van az, hogy az ostobaság ilyen monoton precizitással ismétli önmagát? tűnődött Leto. Emlékei számtalan, a mostanihoz hasonló jelenetet tártak elé – barlangokat, szent extázisba zuhant papokat és papnőket, a szent narkotikumok füstjén át veszélyes jövendöléseket zengő, fontoskodó hangokat.
Lenézett az irizáló fiolára Moneo mellett. Mekkora lehet a pillanatnyi értéke? Óriási. Ez az esszencia. A koncentráltan koncentrált gazdagság.
– Már megfizettétek az Orákulumot – mondta. – Mivel szórakoztat, megkapjátok a teljes értékét. – Milyen éberek lettek a nők egyszeriben!
– Halljátok szavam! – szólt. – Nem attól féltek, amitől féltek.
Letónak tetszett a mondat csengése. Épp elég súlyos egy Orákulum szájából. Anteac és Luyseyal felnéztek rá: kötelességtudó kérelmezők. Mögöttük egy ministráns krákogott egyet.
Ezt a szerencsétlent majd később előveszik és alaposan megbüntetik, gondolta Leto.
Anteacnak eddig már elég ideje volt, hogy elgondolkodjon Leto szavain.
– A zavaros igazság nem igazság.
– Pedig én a helyes irányba tereltem a figyelmeteket – felelte Leto.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ne féljünk a géptől? – kérdezte Luyseyal.
– Bennetek megvan a józan ész képessége – szólt Leto. – Miért jöttök hát hozzám könyörögni?
– Mert a te képességeiddel nem rendelkezünk – mondta Anteac.
– Akkor hát az a bajotok, hogy nem érzitek az Idő fátyol-hullámait. Nem érzékelitek az én folytonosságomat. És egy puszta géptől féltek!
– Akkor hát nem akarsz válaszolni nekünk – mondta Anteac.
– Ne kövessétek el a hibát, hogy azt gondoljátok: semmit sem tudok a módszeretekről – mondta Leto. Ti éltek. Érzékeitek finomra vannak élesítve. Én nem fogok erről lemondani, és ti se tegyétek.
– De az ixiek gépesítéssel játszadoznak! – tiltakozott Anteac.
– Befejezett darabok, véges bitek egymáshoz kapcsolva – ismerte el Leto. – Ha egyszer beindul, mi állíthatja meg?
Luyseyal felhagyott a Bene Gesserit önkontroll minden praktikájával, ezzel mintegy finoman elismerve Leto hatalmát. A hangja szinte csikorgott:
– Tudod, mivel kérkednek az ixiek? Azzal, hogy a gépük még a te tetteidet is előre meg fogja jósolni.
– Miért kéne félnem ettől? Minél közelebb jönnek hozzám, annál inkább a szövetségeseimmé kell válniuk. Nem hódíthatnak meg, én viszont meghódíthatom őket.
Anteac már nyitotta volna a száját, de Luyseyal megérintette a karját.
– Már szövetségben vagy Ix-szel? – kérdezte Luyseyal. – Hallottuk, hogy időn túl is beszélgettél a nagykövetükkel, ezzel a Hwi Noree-val.
– Nincsenek szövetségeseim – mondta Leto. – Csak szolgáim, tanítványaim és ellenségeim.
– És te nem félsz az ixi géptől? – makacskodott Anteac.
– A gépesítés vajon egyenértékű a tudatos intelligenciával? – kérdezett vissza Leto.
Anteac szemei tágra nyíltak és megüvegesedtek, ahogy visszahúzódott emlékei közé. Leto azon kapta magát, hogy érdekli, mi játszódhat le odabenn, amikor a nő találkozik a benne rejlő tömeggel.
Egyes emlékezeteink közösek, gondolta.
Leto érezte a Tisztelendő Anyákkal létrehozható közösség csábító vonzását. Olyan ismerős lenne, olyan támasznyújtó... és olyan halálos. Anteac megint csalogatni próbálja.
A nő megszólalt:
– A gép nem számolhat minden olyan problémával, ami az emberek számára fontos. Ez a különbség a soros bitek és a töretlen kontinuum közt. Nekünk megvan az utóbbi, a gépeknek be kell érniük a másikkal.
– Még mindig rendelkezel a józan ész erejével – jegyezte meg Leto.
– Oszd meg! – mondta Luyseyal. Ez parancs volt Anteac számára, és hirtelen élességgel tárta fel, hogy valójában ki az úr ebben a párosban a fiatalabbik az idősebb fölött.
Érdekes, gondolta Leto.
– Az intelligencia alkalmazkodik – mondta Anteac. Még a szavaiban is fösvény, gondolta Leto, palástolva derűjét.
– Az intelligencia alkot – mondta Leto. – Ez azt jelenti, hogy olyan válaszokkal kell szembesülni, amit el sem tudtunk képzelni. Szembe kell nézni az újjal.
– Mint amilyen például az Ixi Gép lehetősége – szólt Anteac. Ez nem kérdés volt.
– Hát nem érdekes – kérdezte Leto, – hogy még kiváló Tisztelendő Anyának lenni sem elég?
Finom érzékei hirtelen, ijedt feszültséget láttak mindkét nőben. Valóban Igazmondók!
– Okkal féltek tőlem – mondta. Aztán felemelt hangon kérdezte: – Honnan tudjátok egyáltalán, hogy éltek?
Mint Moneo már oly sokszor, most ők is hallották hangjából azt, hogy ha rosszul válaszolnak a kérdésre, annak végzetes következményei lesznek. Letót lenyűgözte, hogy mindkét nő először Moneóra pillant, csak aztán válaszolnak.
– Én saját magam tükre vagyok! – mondta Luyseyal. Tipikus Bene Gesserit-válasz, amelyet Leto támadó jellegűnek érzett.
– Nekem nincs szükségem előre megszabott eszközökre ahhoz, hogy saját emberi problémáimmal foglalkozzam – jelentette ki Anteac. – A kérdésed iskolás!
– Haha! – nevetett Leto. – Mit szólnál ahhoz, hogy kilépsz a Bene Gesseritből, és átjössz hozzám?
Leto látta, hogy a nő először fontolóra veszi, majd elveti az ajánlatot; Anteac nem is rejtegette derűjét.
Leto a zavart Luyseyalra nézett.
– Ha valami nem mérhető mérőpálcával, akkor az az intelligencia terepe, és nem az automatizációé – mondta. És arra gondolt; Ez a Luyseyal többet nem fog uralkodni Anteac felett.
Luyseyal most dühös volt, és nem is törődött azzal, hogy leplezze.
– Egyes pletykák szerint az ixiek olyan gépeket szállítanak neked, amelyek az emberi gondolkodást utánozzák. Ha ilyen rossz véleményed van az efféle dolgokról, akkor miért...
– Ne engedjétek ki a Káptalahházból őrizet nélkül – mondta Leto Anteacnak. – Fél a saját emlékeihez folyamodni?
Luyseyal elsápadt, de nem szólt semmit.
Leto hidegen végigmérte.
– Őseink hosszan tartó, ösztönös kapcsolata a gépekkel azért tanított nekünk valamit, nem igaz?
Luyseyal csak nézett rá. Még nem állt készen arra, hogy a halált kockáztassa egy nyílt szembeszállással az Istencsászár ellen.
– Azt akarod mondani, hogy mostanra legalább ismerjük a gépek vonzerejét? – kérdezte Leto. Luyseyal bólintott.
– Egy jól karbantartott masina megbízhatóbb lehet, mint egy emberi szolga – szólt Leto. – Bízhatunk abban, hogy a gépek nem engednek meg maguknak érzelmi elhajlásokat.
Luyseyal nagy nehezen megtalálta a hangját.
– Ez azt jelenti, hogy feloldod a butleri tiltást a förtelmes gépek ellen?
– Esküszöm neked – mondta Leto hideg lenézéssel, – hogy ha továbbra is ilyen ostobaságot tanúsítasz, nyilvánosan kivégeztetlek Én nem vagyok az Orákulumotok!
Luyseyal kinyitotta a száját, de aztán egyetlen szó nélkül be is csukta.
Anteac megérintette társa karját, mire Luyseyal testén remegés futott át. Anteac lágyan, a Hang mesteri használatát fitogtatva szólt:
– Istencsászárunk sosem fog nyíltan szembeszegülni a Butleri Dzsihad előírásaival.
Leto finom elismeréssel rámosolygott. Olyan jó látni egy igazi szakembert, amikor képességei legjavát nyújtja.
– Ennek minden tudatos intelligencia számára nyilvánvalónak kell lennie – mondta Leto. – Az én választásomnak is korlátai vannak, akadnak helyek, ahol nem akarok beavatkozni.
Látta, hogy mindkét nő magába szívja szavai több-hegyű szúrását, hogy mérlegelik lehetséges üzenetét és szándékait. Vajon az Istencsászár csak a figyelmüket akarta elvonni azzal, hogy az ixiekre terelte a témát, míg valójában másfelé manőverezett? Azt akarja mondani a Bene Gesseritnek, hogy itt az idő választaniuk közte és az ixiek között? Lehet, hogy szavainak a felszíni jelentésen kívül nincs rejtett szándéka? Bármik is az indokai, ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kétségtelenül a legfondorlatosabb alak, akit a világegyetem valaha is létrehozott.
Leto szigorúan Luyseyalra meredt, jól tudván, hogy ezzel csak növeli a nő zavarát.
– Marcus Claire Luyseyal, most pedig mutatok neked egy leckét még a túlgépesedett civilizációk előttről, amit úgy látszik, eddig nem tanultál meg. Az eszközök önmagukban arra kondicionálják használóikat, hogy egymást is úgy használják, mint a gépeket.
Moneóhoz fordult.
– Moneo!
– Látom őt, Uram.
Moneo a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a Bene Gesserit-kíséret feje fölött. Duncan Idaho lépett be a távolabbi ajtón, és a nyílt termen át Leto felé indult. Moneóban nem enyhült az aggodalom és bizalmatlanság a Bene Gesserittel szemben, de felismerte Leto leckéjének természetét. Próbára tesz, állandóan csak próbára tesz.
Anteac megköszörülte a torkát.
– És mi lesz a jutalmunkkal, Uram?
– Bátor vagy – mondta Leto. – Nem kétséges, hogy ezért választottak téged erre a Nagykövetségre. Nos hát, a következő évtizedben a jelenlegi adag fűszert fogjátok kapni. Ami a többit illeti... szemet hunyok afelett, mi volt a valódi szándékotok a fűszer-esszenciával. Hát nem vagyok nagylelkű?
– Fölöttébb nagylelkű vagy, Uram – mondta Anteac, és keserűségnek nyoma sem volt a hangjában.
Duncan Idaho elviharzott a nők mellett, és megállt Moneo közelében, hogy felnézzen Letóra.
– Uram, van... – De aztán elhallgatott, és a két Tisztelendő Anyára nézett.
– Beszélj nyíltan – parancsolta Leto.
– Igenis, Uram. – Kelletlenül bár, de engedelmeskedett. – Támadás ért minket a város délkeleti végén, szerintem elterelő hadműveletként, mert most újabb erőszakos cselekményeket jelentenek a városból és a Tiltott Erdőből sok kis elszórt martalóc-csapat.
– A farkasaimat vadásszák mondta Leto. Az erdőben is, a városban is a farkasaimat. – Idaho szemöldöke értetlenül ráncolódott össze.
– Farkasok a városban, Uram?
– Ragadozók vagy farkasok számomra ezek közt nincs igazi különbség – szólt Leto.
Moneónak elakadt a lélegzete.
Leto rámosolygott, és arra gondolt, milyen szép is látni a megértésnek ezt a pillanatát mintha egy fátyol lebbene fel az arc elől, és kinyílna az elme.
– Jelentős erősítést hoztam, hogy ezt a helyet védjék – mondta Idaho. – Úgy helyeztem el őket, hogy...
– Tudtam, hogy így fogsz tenni – szólt Leto. – Most pedig jól figyelj, mert elmondom, hová küldd a maradék erőket.
A Tisztelendő Anyák szent borzadállyal nézték, ahogy Leto elsorolja Idahónak minden egyes rajtaütés pontos helyét, a szükséges erők részletezését, ha kell, a különleges szakembereket, az időzítést, a kellő fegyvereket, a felállást. Idaho roppant memóriája elraktározott minden utasítást. Amíg Leto beszélt, a pengeművészt túlságosan lefoglalta az adatok megjegyzése, de amikor Leto elhallgatott, Idahón hirtelen zavart félelem lett úrrá.
Leto mintha egyenesen Idaho tudatába látott volna, úgy olvasta ki a gondolatait. Az eredeti Leto megbízható katonája voltam, gondolta Idaho. Az a Leto, ennek a nagyapja, megmentett és fiaként vett be a házába. És bár ebben az új Letóban valahogy ott van ő is... ez mégsem ő.
– Uram, rám miért van szükséged? – kérdezte Idaho.
– Az erőd és a hűséged miatt. – Idaho a fejét rázta.
– De...
– Engedelmeskedsz – mondta Leto, és gondosan megfigyelte, hogyan emésztik meg a Tisztelendő Anyák ezeket a szavakat. Az igazat, csakis az igazat, mert Igazmondók.
– Mert tartozom az Atreideseknek – szólt Idaho.
– Éppen erre alapozzuk a bizalmunkat – mondta Leto. – Duncan!
– Uram? – Idaho hangja elárulta, hogy ismét szilárdabbnak érzi a lába alatt a talajt.
– Mindenhol hagyjatok legalább egy túlélőt – mondta Leto. – Különben minden erőfeszítésünk kárbavész.
Idaho kurtán bólintott, aztán kiment arrafelé, amerre bejött. És nagyon érzékeny tekintet kell ahhoz, gondolta Leto, hogy valaki észrevegye: ez az Idaho már más, gyökeresen különbözik attól, amiként bejött.
Anteac szólalt meg:
– Ez a nagykövet megkorbácsolásának az eredménye.
– Pontosan – ismerte el Leto. – Erről pontosan számolj be feljebbvalódnak, az elragadó Syaksa Tisztelendő Anyának. Mondd meg neki a nevemben, hogy én szívesebben vagyok a ragadozók társaságában a prédáké helyett. – Moneóra pillantott, aki kihúzta magát. – Moneo, a farkasok eltűntek a vadonomból. Emberi farkasokkal kell helyettesíteni őket. Intézkedj.

- - -

A jövendölés transz-állapota semmilyen más látomásos élményhez nem fogható. Ez (sok transz-állapottól eltérően) nem visszavonulás az érzékek nyers kiszolgáltatottságától, hanem megmerítkezés új mozgások sokaságában. A dolgok mozgásban vannak. Örök pragmatizmus ez a végtelen közepén, követelőző eszmélet, ahol végre eljuttok abba a sértetlen tudatba, hogy az univerzum magától mozog, hogy változik, hogy a szabályai is változnak, hogy semmi sem marad állandó vagy abszolút ebben a mozgásban, hogy a mechanikus magyarázatok csak pontos megkötéseken belül érvényesek, és ha egyszer ledőlnek ezek a falak, akkor a régi magyarázatok összeroppannak és elenyésznek: elsöprik őket az új mozgások. Azok a dolgok, amiket ebben a transzban láttok, kijózanítóak, és gyakran megrázóak is. Minden erőfeszítésetekre szükség van, hogy egészek maradjatok, de még így is alapjaitokban megváltozva kerültök ki ebből az állapotból.
– Az Ellopott Feljegyzések

A Meghallgatás Napjának éjszakáján, míg mások aludtak, harcoltak, álmodtak és meghaltak, Leto fogadótermének magányában pihent, csak az ajtóknál állt néhány megbízható Halszólítója.
De nem aludt. Elméjében vadul kavarogtak a lehetőségek és a csalódások.
Hwi! Hwi!
Tudta, miért küldték hozzá Hwi Noreet. Nagyon is jól tudta!
Fény derült a legtitkosabb titkomra.
Felfedezték ezt a titkot. Hwi a bizonyíték rá.
Kétségbeesett gondolatok ötlöttek fel benne. Vissza lehet fordítani ezt a rettentő átalakulást? Visszatérhet emberi állapotába?
Ez nem lehetséges.
De még ha lehetséges volna is, a folyamat legalább olyan sokáig tartana visszafelé, mint idáig. Hol lenne Hwi több, mint háromezer év múlva? Csontvázként porladna a kriptában.
Kitenyészthetnék valami hozza hasonlót, és magam felé hangolnám... de az már nem az én kedves Hwim lenne.
És mi lenne az Arany Ösvénnyel, miközben ő ilyen önző hívságokkal törődik?
Pokolba az Arany Ösvénnyel! Hát azok a szűkagyú idióták gondoltak valaha is rám? Soha!
Nem, ez nem igaz. Hwi gondol rá. Osztozik a kínjaiban.
Az őrület gondolatai voltak ezek, és ő igyekezett elhessegetni őket, miközben érzékei látták az őrök finom mozgolódását és a terem alatt csobogó víz áramlását.
Mit vártam, amikor meghoztam ezt a döntést?
Hogy nevet ezen a kérdésen a benne lakozó tömeg! Hát nincs feladata, amit teljesítenie kell? Nem éppen ez volt a lényege annak az egyezségnek, amely révén ellenőrzése alatt tartotta a tömeget?
– Feladatod van, amit teljesítened kell – mondták neki. – Csak egyetlen cél lebegjen a szemed előtt.
Egyetlen, minden mást elnyomó célja csak a fanatikusoknak szokott lenni, én pedig nem vagyok fanatikus!
– Cinikusnak és gonosznak kell lenned. Nem törheted meg a bizalmat. Miért nem?
– Megesküdtél? Igen. Te választottad ezt az utat. Elvárások!
– Azok az elvárások, amelyeket a történelem támaszt egy generációval szemben, gyakran széthullanak a következő generációban. Ki tudná ezt nálad jobban?
Igen... és a széthullott várakozások egész populációkat idegeníthetnek el. Én önmagamban vagyok egy egész populáció!
– Ne feledd az esküdet!
Valóban. Én vagyok az a romboló erő, amit rászabadítottak az évszázadokra. Én szabok korlátot az elvárásoknak... a sajátjaimnak is. Én tartom vissza az ingát.
– De aztán elengeded. Ezt sose feledd. Fáradt vagyok. Ó, mennyire fáradt. Bárcsak alhatnék... Valóban alhatnék.
– Tele vagy önsajnálattal.
Miért ne? Hát mi vagyok? Az örök magányos, akinek látnia kell, mi lehetett volna. Minden nap látom... most is. Hwi!
– Kezdeti önzetlen választásod most önzéssel tölt el. Mindenhol veszély leselkedik. Önzésemet páncélként kell viselnem ellenük.
– Mindenki veszélybe kerül, aki veled érintkezik. Hát nem ez a természeted lényege?
Még Hwire is veszélyt jelentek. Drága, gyönyörű, édes Hwi.
– Csak azért vetted körül magad magas falakkal, hogy mögöttük ülj és elmerülj az önsajnálatban?
Azok a falak azért épültek, mert roppant erők szabadultak el az impériumomban.
– Te magad szabadítottad el őket. Most pedig megalkudnál velük?
Ez Hwi műve. Ezek az érzések soha még ilyen erősek nem voltak bennem. Azok az átkozott ixiek!
– Milyen érdekes, hogy inkább élő hússal támadnak ellened, nem géppel! Mert rájöttek a titkomra.
– Ismered az ellenszerét.
Leto irdatlan teste egész hosszában megreszketett erre a gondolatra. Jól ismerte az ellenszert, ami eddig mindig bevált: egy időre bele kell vesznie a saját múltjába. Még a Bene Gesserit-nővérek sem tudtak ilyen utazást tenni, hogy visszamenjenek az emlékek tengelye mentén vissza, vissza, egészen a sejt-tudat határáig, néha meg-megállva az úton, hogy kifinomult érzéki örömökben gyönyörködhessen. Egyszer, egy különösen kiváló Duncan halála után végigment az emlékeiben elraktározott nagyszerű zenei előadásokon. Mozart gyorsan kifárasztotta. Színlelő! De Bach... ó, Bach!
Leto még mindig emlékezett arra a gyönyörűségre.
Az orgonánál ültem, és hagytam, hogy a zene átitasson.
Összes emlékezetében csak háromszor talált Bachhoz mérhetőt. De még Lincallo sem volt nála jobb: volt olyan jó, de jobb nem.
Talán a női intellektusok lennének a megfelelőek erre az éjszakára? Jessica nagymama volt az egyik legjobb. De a tapasztalat azt súgta neki, hogy valaki, aki olyan közel áll hozzá, mint Jessica, nem lenne hatásos ellenszer mostani feszültségeire. Messzebbre kell mennie a keresésben.
Aztán elképzelte, hogyan írna le egy ilyen kirándulást valami ijedt látogatónak, egy teljesen képzeletbeli látogatónak persze, hiszen senki nem merészelné ilyen szent dologról kérdezni.
– Visszafelé úszom őseim sodrában, vadászom a mellékfolyókban, bemászom sarkokba és hasadékokba. Sokuk nevét soha nem is hallottad. Ki ismeri például Norma Cenvát? Mert megéltem őt!
– Megélted? – kérdezné a képzeletbeli látogató.
– Hát persze. Mi másért tartaná magában az ember az őseit? Gondolod, hogy férfi tervezte az első Ligahajót? Azt mondod, hogy a történelemkönyvek szerint Aurelius Venporté az érdem? Hazugság. A szeretője, Norma csinálta, ő adta Aureliusnak a terveket, meg öt gyermeket. Aurelius azt gondolta, hogy ennél kevesebbet nem tudna elviselni az egója. Végül ebbe a tudatba pusztult bele: hogy nem tudta beteljesíteni a saját magáról alkotott képét.
– Őt is megélted?
– Persze. És részt vettem a fremenek messzi vándorlásaiban. Apám és mások vonalán keresztül egészen visszamentem az Atreus Házig.
– Micsoda dicső vonal!
– A kellő mennyiségű bolonddal megtűzdelve. Kikapcsolódásra van szükségem... Most szóljon a kirándulás a szexuális enyelgésről, kizsákmányolásról?
– Fogalmad sincs, mennyi orgiát tudok felidézni magamban! Én vagyok az örök voyeur résztvevő(k) és megfigyelő(k). A szexet övező tudatlanság és félreértés annyi bajt okozott. Milyen iszonyatosan szűklátó-körűek voltunk, milyen nyomorultak.
Leto tudta, hogy most nem választhatja ezt az utat, ma éjszaka nem, amikor Hwi itt van valahol a városban.
Akkor válasszon inkább egy hadi áttekintést?
– Melyik Napóleon volt a nagyobb gyáva? – kérdezte képzelt látogatójától. – Nem mondom meg, pedig én tudom. Ó, nagyon is tudom.
Hova mehetnék? Az egész múlt nyitva áll előttem, hova menjek?
A bordélyházak, a kegyetlenségek, a zsarnokok, az akrobaták, nudisták, sebészek, hímringyók, zenészek, bűvészek, ungencierek, papok, kézművesek, papnők...
– Tudatában vagy annak – kérdezte elképzelt vendégét, – hogy a hawaii hula tánc egy olyan ősi mozdulat-nyelv maradványa, amit eredetileg csak férfiak használtak? Hogy még a huláról sem hallottál soha? Hát persze. Manapság már senki sem táncolja. De a táncosok sok régi mozdulatot megőriztek. A fordítás elveszett, de én felismerem őket.
– Egyszer egy teljes éjszakán át kalifák sora voltam, akik kelet és nyugat felé mozogtak az Iszlámmal évszázadok alatt. Nem untatlak a részletekkel. Most pedig menj!
Milyen csábító, gondolta, ez a szirén-ének, ami azt sugallja, hogy én csak a múltban élhettem volna.
És milyen haszontalan most ez a múlt, hála az átkozott ixieknek. Milyen unalmas a múlt, amikor itt van Hwi. Most azonnal jönne, ha hívnám. De nem mutathatom ki neki a gyengeségem... most nem... ma este nem.
A múlt egyre hívogatta.
Elzarándokolhatnék a múltamba. Nem kell szafárinak lennie. Mehetek egyedül is. A zarándoklat megtisztít. A kirándulásokon csak turista vagyok. Ez a különbség. Egyedül is járhatok belső világomban.
És soha nem kell visszatérnem.
Leto érezte az elkerülhetetlent: az álomország végül úgyis bekebelezi.
Egy különleges álomországot csinálok az Impériumomban. Ezen az álmon belül új legendák alakulnak ki, új irányok és új mozgások jelennek meg. Új... új... új... a dolgok az én saját álmaimból keletkeznek, az én legendáimból. És ki lenne rájuk fogékony, ha nem én magam? A vadász saját hálójába gabalyodik.
Leto ekkor jött rá, hogy olyan helyzetbe került, aminek nincs ellenszere sem a jelenben, sem a múltban, sem a jövőben. Roppant teste reszketett, remegett a terem homályában.
Az ajtónál az egyik Halszólító odasúgta a másiknak: – Az Istennek valami gondja van?
Társa válaszolt:
– Ennek az univerzumnak a bűnei bárkinek gondot okoznának.
Leto hallotta őket, és csendben sírni kezdett.

- - -

Amikor elindultam, hogy vezessem az emberiséget az Arany Ösvényen, olyan leckét ígértem nekik, ami a csontjaikig hatol. Ismerek egy alapvető mintát, amit az emberek szavaikkal tagadnak ugyan, de tetteikkel alátámasztanak. Azt mondják, hogy biztonságra és nyugalomra vágynak, arra, amit békének neveznek. De már beszédükkel is elvetik a zűrzavar és erőszak magvait. Ha meglelik csendes nyugalmukat, azonnal feszengeni kezdenek benne. Roppant unalmasnak találják. Nézzetek csak rájuk most. Nézzétek, mit művelnek, amíg én ezeket a szavakat rögzítem. Hah! Eonok tartós nyugalmát adtam nekik, mely tovább és tovább él minden erőfeszítésük ellenére, hogy káoszba borítsák. Higgyetek nekem, Leto Békéjének emléke örökké fennmarad. Ezekután már különös óvatossággal és gondos előkészületekkel fogják keresni nyugodt biztonságukat.
– Az Ellopott Feljegyzések

I daho, jobbára akarata ellenére, hajnalban Siona mellett találta magát egy császári ornitopterben, hogy „biztonságos helyre” szállítsa a lányt. Kelet felé tartottak, ahol a nap aranyló íve éppen a szögletes zöld ültetvényekre osztott föld fölé emelkedett.
A topter nagy volt, belefért egy egész Halszólító szakasz, két vendégükkel együtt. A szakasz kapitánypilótája, egy barna nő akinek arca alapján Idaho úgy gondolta, sosem mosolyog – Inmeirként mutatkozott be. A pilótaszékben ült, éppen Idaho előtt, és mindkét oldalán egy-egy jókötésű Halszólító állt. Öt további testőr foglalt helyet Idaho és Siona mögött.
– Az Isten megparancsolta nekem, hogy vigyelek el benneteket a Városból – mondta Inmeir, amikor Idaho elé lépett a tér alatti őrhelyen. – A saját biztonságotok érdekében. Holnap reggelre, Siaynoqra visszajövünk.
Idaho az éjszakai riadók után kifáradva érezte, mennyire hiábavaló lenne vitatkozni „Magának az Istennek” a parancsaival. Inmeir meglehetősen alkalmasnak látszott arra, hogy ha kell, akár a hóna alá is csapja. A nő az őrhelyről kivezette a csípős, hideg éjszakába, amelyet gyémántszilánk-szerű csillagok pettyeztek. Csak amikor a topterhez értek, akkor ismerte fel Idaho, hogy Siona várakozik ott, és kezdtek benne kérdések felmerülni ezzel az egész kiruccanással kapcsolatban.
Az éjszaka folyamán Idaho rájött, hogy nem minden Onn-béli rendbontás ered a szervezett támadócsapatoktól. Amikor Siona után kérdezősködött, Moneo azt üzente, hogy „a lányomat biztonságosan kivonták a forgalomból”, és az üzenet végén hozzátette, „a te gondjaidba ajánlom őt.”
A topterben Siona nem válaszolt Idaho kérdéseire. Most is makacs némaságba burkolózva ült mellette. Idahót saját magára emlékeztette, azokban az első keserű napokban, amikor bosszút esküdött a Harkonnenek ellen. Csodálkozott a lány megkeseredettségén. Vajon mi hajtja?
Maga sem tudta, miért, de Idaho azon vette észre magát, hogy Sionát önkéntelenül is összehasonlítja Hwi Noree-vel. Nem volt könnyű összefutni Hwi-vel, de végül sikerült, hiába hangsúlyozták a Halszólítók állandóan, hogy nézzen más feladatai után.
Kedves, ez a legtalálóbb szó Hwire. Cselekedeteinek magja valami állandó kedvesség, amely a maga módján szintén roppant hatalom. Idaho ezt rendkívül vonzónak találta.
Látnom kell, amikor csak lehet.
Pillanatnyilag azonban meg kell elégednie a mellette ülő Siona makacs csendjével. Hát... hallgatásra hallgatás a válasz.
Idaho lepillantott az elsuhanó tájra. Itt-ott falvak kihunyó fényeit látta a közeledő hajnalban. Sareer sivataga messze mögöttük feküdt; ez volt az a föld, amely természeténél fogva sosem száradt ki.
Bizonyos dolgok nem sokat változnak, gondolta. Egyszerűen csak elveszik őket az egyik helyről, és újrakezdik őket egy másikon.
A táj a Caladan buja kertjeire emlékeztette, és el kellett tűnődnie, mi lett a zöldellő bolygóból, ahol az Atreidesek oly sok nemzedéken keresztül éltek, mielőtt a Dűnére jöttek. Keskeny utakat tudott azonosítani, piaci utakat, melyeken elszórva haladtak mindenféle járművek, hatlábú állatokkal vontatva, amiket Idaho lovakoknak vélt. Moneo egyszer elmondta, hogy ezek a lovakok, amiket az itteni terepviszonyokra tenyésztettek ki, nem csak itt, de az egész birodalomban a legfőbb munkaállattá váltak.
„Egy földön járó populációt könnyebb ellenőrizni.”
Moneo szavai csengtek Idaho fülében, miközben lefelé bámult. Legelő-táj kezdődött a topter orra előtt: lágyan hullámzó zöld dombvidék, melyet fekete falak szabdalnak szabálytalan mintákba. Idaho birkanyájakat és több nagyobb jószág csordáit ismerte fel odalent. A topter egy homályos, szűk völgy felett surrant el, melynek alján alig-alig csörgedezett valami kis víz. Egyetlen fényfolt és egy kék füstoszlop mutatta csupán, hogy az árnyas szurdokban emberek is vannak.
Siona hirtelen mozgolódni kezdett, megérintette a pilóta vállát, és előremutatott.
– Az ott nem a Goygoa? – kérdezte Siona.
– De. – Inmeir meg sem fordult, úgy válaszolt. Hangjában valami olyan érzelem bujkált, amit Idaho nem tudott azonosítni.
– Az nem biztonságos hely? – kérdezte Siona.
– De igen.
Siona Idahóra nézett.
– Parancsold meg, hogy menjünk a Goygoára. – Maga sem tudta, miért, de Idaho így is tett.
– Vigyél minket arra a helyre.
Inmeir hátrafordult, és arca, amit Idaho eddig érzelmekre képtelen kőtömbnek tartott, most nyilvánvaló jelét mutatta bizonyos mély érzelmeknek. Száját megrovón lebiggyesztette. Jobb szeme sarkában egy apró ideg rángatózott.
– Ne Goygoára, parancsnok – szólt Inmeir. – Vannak annál jobb...
– Az Istencsászár egy meghatározott helyre akar minket vitetni? – kérdezte Siona.
Inmeir dühösen nézett, amiért félbeszakították, de nem pillantott Sionára.
– Nem, de...
– Akkor vigyél minket erre a Goygoára – jelentette ki Idaho.
Inmeir visszatért a topter vezetéséhez. Idaho nekiütődött Sionának, amikor a gép éles kanyarral egy kerek mélyedés felé vette útját a zöld hegyek közt.
Idaho átnézett Inmeir válla fölött, hogy lássa úti céljukat. A mélyedés közepén egy falucska feküdt, ugyanabból a fekete kőből felépítve, mint a környező kerítések. Idaho a falu fölötti lejtők némelyikén gyümölcsösöket fedezett fel, teraszos kerteket, melyek lépcsőzetesen kúsztak fel egy kicsiny nyeregbe. A nyereg fölött sólymok vitorláztak az első nappali felszálló légáramlatok hátán.
Sionára pillantva, Idaho megkérdezte:
– Mi ez a Goygoa?
– Majd meglátja.
Inmeir lágyan ereszkedő siklásba kapcsolt, aztán finoman letette a gépet egy lapos, füves területen a falu peremén. Az egyik Halszólító kinyitotta a falu felé nyíló ajtót. Idaho orrát azonnal megrohanták a nehéz illatok – a frissen kaszált fű, az állati trágya, az égő tűzifa szaga. Kiugrott a topterból, és a falu főutcájára nézett, ahol az emberek előjöttek házaikból, hogy szemügyre vehessék a látogatókat Idaho látta, hogy egy hosszú zöld ruhás öregasszony egy gyerekhez hajol, és odasúg neki valamit mire az sarkon fordul és rohanvást elinal az utcán.
– Tetszik magának ez a hely? – kérdezte Siona.
– Kellemesnek látszik.
Siona a pilótát és a többi Halszólítót nézte, akik felzárkóztak melléjük a füvön.
– Mikor megyünk vissza Onnba?
– Te nem mész vissza – mondta Inmeir. – Azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek a Citadellába. Csak a Parancsnok megy vissza.
– Értem – bólintott Siona. – Mikor indulunk?
– Holnap hajnalban. Szerzek valami szállást a falu elöljárójától. – Inmeir elindult a házak felé.
– Goygoa – mondta Idaho. – Furcsa név. Vajon mi lehetett ez a hely a Dűne-időkben?
– Egészen véletlenül tudom – mondta Siona. – A régi térképeken Shuloch-ként tüntetik fel, ami „kísértetjárta helyet” jelent. A Szóbeli Történelem szerint rettenetes bűnöket követtek el itt, mielőtt minden lakót kiűztek innen.
– Jacurutu – suttogta Idaho. Eszébe jutottak a vízrablókról szóló ősi legendák. Körülpillantott, a valamikori dűnék és gerincek nyomát kereste, de semmit sem látott két idősebb férfitől eltekintve, akik nyugodt arccal jöttek feléjük Inmeir társaságában. Kifakult kék nadrágot és rongyos inget viseltek. Mezítláb jártak.
– Maga ismerte ezt a helyet? – kérdezte Siona.
– Csak a nevét, a legendákból.
– Vannak, akik azt mondják, hogy itt szellemek járnak – mondta Siona, – de én nem hiszek ebben.
Inmeir megállt Idaho előtt, és a két mezítlábas ember felé bökött maga mögött.
– A szállás szegényes, de megfelelő – szólt, – hacsak nem óhajtotok az egyik magán-rezidenciában lakni. – Amikor ezt mondta, megfordult, és Sionára nézett.
– Majd később eldöntjük – szólt Siona. Karonfogta Idahót. – A parancsnok és én most végigjárjuk Goygoát, és megtekintjük a látványosságokat.
Inmeir már nyitotta a száját, de végül mégis csendben maradt.
Idaho hagyta, hogy Siona a két helybéli bámuló tekintete előtt elvezesse.
– Adok mellétek két őrt – kiáltott utánuk Inmeir. Siona megtorpant és hátrafordult.
– Talán nem biztonságos Goygoában?
– Nagyon békés itt – mondta az egyik helyi ember.
– Akkor nem lesz szükségünk testőrökre – jelentette ki Siona. – Őrizzék inkább a toptert. – Újra elindult Idahóval a falu felé.
– Jól van – fejtette ki karját Siona kezéből Idaho. – Mi ez a hely?
– Valószínűleg nagyon kellemesnek fogja találni – mondta Siona. – Egyáltalán nem olyan, mint a régi Shuloch. Igen békés.
– Te készülsz valamire – indult el mellette Idaho. – Mire?
– Mindig hallottam, hogy a gholák tele vannak kérdésekkel – mondta Siona. – De nekem is vannak kérdéseim.
– Ó!
– Milyen volt a te idődben Leto, az ember?
– Melyik?
– Persze, elfeledkeztem róla, hogy kettő van – a nagyapa és a mi Letónk. Én természetesen a mi Letónkra gondoltam.
– Egyszerű kisgyerek volt, ennyit tudok csak.
– A Szóbeli Történelem azt mondja, hogy az egyik első menyasszonya ebből a faluból származott.
– Menyasszony? Én azt hittem...
– Amikor még emberi alakja volt. Ez már a húga halála után volt, de még azelőtt, hogy elkezdett volna féreggé alakulni. A Szóbeli Történelem szerint Leto menyasszonyai eltűntek a Citadella rengetegében, és soha többet nem látta őket senki, csak holoképként. Most már évezredek óta nincs menyasszonya.
Egy kis terecskére értek a falu közepén, melynek középpontjában egy fallal körülvett, tisztavizű kis medence volt. Siona leült a kőperemre, és maga mellé mutatott: hívta Idahót. Idaho először szemügyre vette a falut, és észrevette, hogy az emberek elfüggönyözött ablakaik mögül lesik, a gyerekek pedig sugdolóznak és mutogatnak felé. Megfordult, és állva maradt.
– Mi ez a hely?
– Már megmondtam. Mondd el nekem, milyen volt Muad'Dib.
– A legjobb barát volt, akit az ember valaha is kívánhat magának.
– Akkor hát igaz a Szóbeli Történelem, de az desposyn-nek hívja az örökösök uralmát, ez pedig eléggé rosszul hangzik.
Csalogat, gondolta Idaho.
Megengedett magának egy keskeny mosolyt, és Siona indítékain tűnődött. Mintha valami fontos eseményre várna... aggódik... talán még fél is... de valami diadalmas alaphanggal. Minden benne van. Amit mond, nem több üres fecsegésnél, amivel ki akarja tölteni az időt addig, ameddig... de meddig?
Futó lábak könnyű zaja riasztotta fel elmélkedéséből. Idaho megfordult, és egy nyolc év körüli gyereket látott, aki feléje rohant az egyik mellékutcából. A gyerek csupasz talpa burjánzó porfelhőket kavart. Kétségbeesett asszonyi kiáltás hallatszott, valahonnan az utcából. A gyerek olyan tíz lépésnyire megállt, és kiéhezett pillantással nézett Idahóra, olyan áthatóan, hogy a pengeművész kezdte kényelmetlenül érezni magát. A gyerek halványan ismerősnek tűnt izmos, sötét göndör fürtű fiú, kiforratlan vonásokkal, de arcán a leendő férfi jeleivel, magas pofacsontjával, homlokán a lapos sávval. Kifakult kék kezeslábast viselt, ami rengeteg mosásról árulkodott, de látszott rajta, hogy eredetileg elsőrangú anyagból készült. Szemre pundzsi-gyapjúnak látszott, melynek szövése még a kirojtosodott végeket sem hagyta felfoszlani.
– Te nem az apám vagy – mondta a gyerek. – Azzal sarkon fordult, visszarohant az utcába, és eltűnt egy sarok mögött.
Idaho megfordult és Sionára meredt, szinte nem is merte feltenni a kérdést: Ez az egyik elődöm gyereke? Kérdés nélkül is tudta a választ az ismerős arc, a genotípus elárulta az igazságot. Gyermek önmagam. A felismerés nyomán üresség támadt benne, tehetetlen érzés. Mi az én felelősségem?
Siona a kezébe temette arcát, és összehúzta a vállait. Egyáltalán nem úgy történt a dolog, ahogy elképzelte. Úgy érezte, hogy bosszúvágya elárulta. Idaho nem egyszerűen ghola, azaz valami idegen dolog, amivel nem kell számolni. Érezte a testét, amikor a topterben egymásnak lökődtek, és nyilvánvaló érzelmeket látott az arcán. És az a gyerek...
– Mi történt az elődömmel? – kérdezte Idaho. Hangja színtelenül, vádlón csengett.
A lány leeresztette a kezét. Arcán visszafojtott harag, tükröződött.
– Nem vagyunk biztosak benne – mondta, – de egy nap bement a Citadellába, és soha többet nem jött ki.
– Ez az ő gyereke volt? – A lány bólintott.
– Biztos, hogy nem ti öltétek meg az elődömet?
– Én... – Siona megrázta a fejét. Megdöbbentette ez a kétkedés, a férfiban lappangó vád.
– A gyerek miatt jöttünk ide? – Siona nyelt egyet. – Igen.
– És mit kéne csinálnom vele? – A lány vállat vont. Hirtelen mocskosnak és bűnösnek érezte magát saját tettei miatt.
– Mi van az anyjával? – kérdezte Idaho.
– Ő és a többiek ott laknak fenn, az utcában – bökött fejével Siona arrafelé, amerre a gyerek eltűnt.
– A többiek?
– Van egy idősebb fiú is... meg egy lány. Akarod... úgy értem, el tudnám intézni, hogy...
– Nem! A fiúnak igaza volt. Nem én vagyok az apja.
– Bocsáss meg – suttogta Siona. – Nem kellett volna ezt tennem.
– És ő miért ezt a helyet választotta? – kérdezte Idaho.
– Az apjuk... a te...
– Az elődöm!
– Mert ez volt Irti otthona, és ő nem akart elmenni innen. Ezt beszélik az emberek.
– Irti... az anyjuk?
– A régi rítus szerint feleség, a Szóbeli Történelem nyomán.
Idaho körbenézett a teret övező házak kőhomlokzatán, az elfüggönyözött ablakokon, a szűk ajtókon.
– Tehát itt élt?
– Amikor tudott.
– Hogyan halt meg, Siona?
– Tényleg nem tudom... de a Féreg már megölt másokat. Ezt biztosan tudjuk!
– Honnan tudjátok? – Kutató pillantást vetett a lány arcára. A tekintete olyan átható volt, hogy Siona kénytelen volt elfordítani az arcát.
– Én nem kételkedem az őseim történeteiben – mondta. – Ugyan csak darabokból tudom összerakni őket: itt egy megjegyzés, ott egy suttogás, mégis hiszek bennük. És az apám is hisz.
– Moneo erről semmit sem beszélt nekem.
– Egy dolgot bízvást el lehet mondani az Atreidesekről – mondta Siona. – Hűségesek vagyunk, és ez tény. Megtartjuk a szavunkat.
Idaho szóra nyitotta a száját, de be is csukta megint. Hát persze! Siona is Atreides! A gondolat megrázta. Eddig is tudta, de nem fogadta el. Siona afféle lázadó, akinek akcióit éppencsak nem bünteti az Isten. Engedékenysége határai elmosódottak voltak, Idaho mégis érzékelte őket.
– Nem szabad bántanod – mondta neki előzőleg Leto. – Próba előtt áll.
Idaho hátat fordított Sionának.
– Semmit sem tudsz biztosan – mondta. – Csak hírmorzsákat, pletykákat ismersz! – Siona nem felelt.
– Ő Atreides! – szólt Idaho.
– Ő a Féreg! – mondta Siona, és hangjából szinte csöpögött a méreg.
– A ti híres Szóbeli Történelmetek nem más, mint réges-régi pletykák gyűjteménye! – vádaskodott Idaho. – Bolond, aki elhiszi.
– Te még mindig megbízol benne – jegyezte meg Siona. – De ez nem lesz mindig így.
Idaho megpördült, és szikrázó szemmel a lányra meredt.
– Te még sosem beszéltél vele!
– De igen. Még gyerekkoromban.
– Még mindig gyerek vagy. Ő egyszemélyben minden Atreides, aki valaha élt... mindegyik egy személyben. Rettenetes dolog ez, de én ismertem azokat az embereket. A barátaim voltak.
Siona csak a fejét rázta.
Idaho újfent elfordult. Érezte, hogy minden érzelmet kifacsartak belőle. Mintha kicsontozták volna a lelkét.
Akarata ellenére átvágott a téren, és elindult fölfelé azon az utcán, ahol a fiú eltűnt. Siona utánarohant és beállt mellé, de Idaho ügyet sem vetett a lányra.
Az utca keskeny volt, emeletmagas kőfalak szegélyezték, ívelt keretbe ágyazott ajtókkal, melyek egytől egyik zárva voltak Az ablakok kicsinyített másai az ajtóknak. Itt-ott függönyök lebbentek, ahogy elhaladtak.
Az első keresztutcánál Idaho megállt, és jobbfelé nézett, amerre a fiú eltűnt. Néhány lépésnyire tőlük a két őszhajú, fekete szoknyás, zöld blúzos asszony pletykálkodott összedugott fejjel. Amikor meglátták Idahót, elnémultak, és leplezetlen kíváncsisággal méregették. A pengeművész viszonozta pillantásukat aztán végignézett a keresztutcán. Üres volt.
Idaho az anyókák felé fordult, és elment mellettük Azok ketten közelebb húzódtak egymáshoz, és utána bámultak. Sionára csak egyszer pillantottak, aztán megint Idahónak szentelték figyelmüket. Siona némán, furcsa arckifejezéssel haladt Idaho mögött.
Szomorúság?, tűnődött a férfi. Sajnálat? Kíváncsiság?
Nehéz volt eldönteni. De most különben is inkább érdekelték az ajtók és ablakok, amelyek előtt elhaladtak.
– Voltál már itt, Goygoában azelőtt? – kérdezte Idaho.
– Nem. – Siona fojtott hangon beszélt, mintha félne.
Miért megyek ezen az utcán? merengett Idaho. De már akkor tudta a választ, amikor feltette magának a kérdést. Ez a nő, ez az Irti: milyen asszony lehet az, akiért én eljöttem Goygoába?
A jobb oldalon egy függöny csücske felemelkedett, és Idaho egy arcot látott – a fiút a térről. Aztán a függöny újra lehullt, majd félrelebbent, és láthatóvá vált egy asszony. Idaho szólásra képtelenül nézte az arcát, és földbegyökerezett a lába. Annak az asszonynak az arca volt, aki csak fantáziájának legmélyén élt – finom, ovális arc, átható, sötét tekintet telt, érzéki ajkak... – Jessica – suttogta.
– Mit mondtál? – kérdezte Siona.
Idaho képtelen volt válaszolni. Az újjászületett Jessica arca volt ez egy olyan múltból, amit örökre eltűntnek hitt; egy genetikai tréfa – Muad'Dib anyja újjáéledt testben.
Az asszony összehúzta a függönyt, de vonásai megmaradtak Idaho agyában, és a pengeművész tudta, hogy ezt az emlékképet sosem tudja kiűzni magából. Ez a nő idősebb volt, mint az a Jessica, akivel együtt küzdöttek a Dűne veszedelmeivel – szája és szemei sarkában ráncok, az alakja is teltebb...
Anyaszerűbb, gondolta Idaho. Majd: Vajon elmondtam neki valaha is... hogy kire hasonlít?
Siona megrángatta a ruhája ujját.
– Be akarsz menni? Találkozni akarsz vele?
– Nem. Tévedés volt.
Idaho már indult visszafelé, arra, amerről jöttek, de ekkor hirtelen kitárult Irti házának ajtaja. Egy fiatalember lépett ki, becsukta maga mögött az ajtót, aztán szembefordult Idahóval.
Idaho olyan tizenhat év körülinek nézte az ifjút. Az apa kiléte nem volt kétséges – az a borzas haj, azok a kemény vonások.
– Te vagy az új – mondta a fiú. Hangja már férfiasan mély volt.
– Igen. – Idahónak nehezére esett a beszéd.
– Miért jöttél? – kérdezte az ifjú.
– Nem az én ötletem volt – felelte Idaho. Ez már könnyebben a szájára jött: szavait a Siona iránti neheztelés vezette.
A fiatalember Sionára nézett.
– Az a hír járja, hogy apám halott.
Siona bólintott.
Az ifjú megint Idahóra nézett.
– Kérlek, menj el, és ne gyere vissza soha többé. Fájdalmat okozol anyámnak.
– Így lesz – mondta Idaho. – Kérlek, add át bocsánatkérésemet Lady Irtinek a betolakodásért. Akaratom ellenére hoztak ide.
– Ki hozott?
– A Halszólítók – felelte Idaho. Az ifjú fejének egy kurta mozdulatával bólintott. Ismét Sionára nézett.
– Mindig úgy tudtam, hogy ti, Halszólítók kedvesebben bántok a magatok fajtájával. – Ezzel megfordult és visszament a házba. Az ajtó megfellebbezhetetlenül csapódott be mögötte.
Idaho megfordult arra, amerről érkeztek, és menet közben megragadta Siona karját. Siona megingott, aztán felvette az iramot, de kitépte magát Idaho kezéből.
– Halszólítónak nézett – mondta a lány.
– Hát persze. Mert úgy nézel ki. – Rápillantott. – Miért nem mondtad, hogy Irti Halszólító volt?
– Nem gondoltam, hogy fontos.
– Ó.
– Így találkoztak.
Elérkeztek a térre vezető utca kereszteződéséhez. Idaho elfordult a tértől, és fürgén elindult fölfelé, ahol a falu kertekbe és gyümölcsösökbe olvadt. A hirtelen sokk elszigetelte, tudata visszahőkölt ettől a sok mindentől, amit nem tudott feldolgozni.
Alacsony fal állta el az útját. Átmászott rajta, és hallotta, hogy Siona követi. A fák éppen virágoztak körülöttük, a narancssárga közepű fehér szirmok közt barna rovarok serénykedtek. A levegő telve volt a rovarok zümmögésével és a virágok illatával, amiről Idahónak a caladani dzsungel virágai jutottak eszébe.
Megállt, amikor felért a domb tetejére, ahol megfordulhatott és lenézhetett Goygoa szögletes szabályosságára. A tetők laposak és feketék voltak.
Siona letelepedett a dombtető sűrű pázsitjára, és átfogta a térdét.
– Ugye, nem ezt akartad? – kérdezte Idaho. A lány megrázta a fejét, és Idaho látta, hogy majdnem sír.
– Miért gyűlölöd ennyire? – kérdezte a pengeművész.
– Mert nincs saját életünk! – Idaho lenézett a falura.
– Sok ilyen falu van még?
– Ilyen a Féreg birodalma!
– És mi a baj vele?
– Semmi – ha neked ez is jó.
– Azt mondod, hogy csak ennyit enged meg?
– Ezt, néhány piacvárost... Onnt. Hallottam, hogy még a bolygófővárosok is nagy falvak csupán.
– Ismétlem: miért baj ez?
– Ez börtön!
– Akkor hagyd itt.
– Hová menjek? Hogyan? Gondolod, hogy az ember csak úgy felpattan egy Liga-hajóra, és elmegy, ahová akar? – Lefelé mutatott, oda, ahol a topter állt; mellette Halszólítók ültek a füvön. – Börtönőreink nem engednek el minket!
– Ők elmehetnek – mondta Idaho. – Oda mennek, ahová akarnak.
– Akárhová, ahová a Féreg küldi őket! – A lány a két térde közé fúrta arcát, és fojtott hangon szólt:
– Hogyan volt a régi időkben?
– Más volt, sokszor nagyon veszélyes. – Körbenézett a falakra, amelyek a legelőket, kerteket, gyümölcsösöket választották el egymástól. – Itt a Dűnén nem voltak képzeletbeli vonalak, amelyek mutatták volna a birtokhatárokat. Minden az Atreidesek Hercegsége volt.
– A fremenek kivételével.
– Igen. De ők is tudták, hol a helyük a lejtőnek ezen az oldalán... vagy túl azon, ahol a koponya fehér lesz a homokban.
– Ők mehettek, amerre kedvük tartotta!
– Bizonyos megkötésekkel.
– Sokan közülünk visszakívánják a sivatagot – mondta Siona.
– Ott van a Sareer.
A lány fölemelte a fejét, hogy ránézzen. – Az a kis semmi!
– Ezerötszázszor ötszáz kilométer az azért nem semmi!
Siona felállt. – Kérdezted már a Férget, hogy miért korlátoz bennünket így?
– Leto Békéje, az Arany Ösvény biztosítja fennmaradásunkat. Ezt mondja Ő.
– Tudod, mit mondott az apámnak? Amikor kicsi voltam, sokszor kémkedtem utánuk. Ki is hallgattam őket.
– Mit mondott?
– Azt mondta, megtagadja tőlünk a kríziseket, hogy korlátozza a formálóerőnket. Azt mondta: „Az embereket nyomorúsággal lehet fenntartani, csakhogy most én vagyok a nyomorúság. Az istenek gyakran istencsapások lesznek.” Ezt mondta, Duncan. Ez a Féreg egy kór!
Idaho nem kételkedett az idézet pontosságában, a szavak mégsem kavarták fel. Ehelyett a Corrino jutott eszébe, akit meg kellett ölnie. Nyomorúság. Erről a Corrinóról, akinek a családja valaha uralta ezt az Impériumot, kiderült, hogy kövér, puha, középkorú férfi, aki hatalomra éhezik és fűszerért konspirál. Idaho egy Halszólítót küldött, hogy megölje, ami intenzív kérdezősködésre késztette Moneót.
– Miért nem te magad ölted meg?
– Szerettem volna látni, hogy boldogulnak a Halszólítók.
– És mi a véleményed a teljesítményükről?
– Ügyesek.
De a Corrino halála a valószínűtlenség érzetét keltette fel Idahóban. Egy kövér kis ember saját vérébe fagyva; jellegtelen árny a plasztköves utca többi árnyai között. Olyan valószínűtlen kép. Idaho még emlékezett Muad'Dib mondására: „Az elme ránk kényszerít egy keretet, amit 'valóságnak' hív. Ez az önkényes keret hajlamos szinte teljesen függetleníteni magát attól, amit az érzékeink jeleznek.” Miféle valóság vezetheti Leto Nagyurat?
Idaho a gyümölcsfák és zöld dombok háttere előtt álló Sionára nézett.
– Menjünk le a faluba, és keressük meg a szállásunkat. Egyedül szeretnék lenni.
– A Halszólítók ugyanarra a szállásra fognak tenni minket.
– Saját magukkal együtt?
– Nem, csak minket kettőnket. Ennek elég egyszerű oka van. A Féreg azt akarja, hogy gyermekem legyen a nagy Duncan Idahótól.
– Én magam választom meg a partnereimet – morgott Idaho.
– Biztos vagyok benne, hogy Halszólítóink egyike el lesz ragadtatva – mondta Siona. Elfordult a férfitól, és lerohant a dombról.
Idaho egy ideig nézte a faágként hajladozó karcsú, fiatal alakot.
– Nem vagyok a tenyészcsődöre – motyogta. – Ez olyan dolog, amit meg kell értenie.

- - -

Minden egyes elmúló nappal egyre valószínűtlenebbek lesztek, egyre idegenebbek, és egyre távolabb kerültök attól amilyennek az új nap kezdetén érzem magam. Én vagyok az egyetlen valóság, és ti, mivel különböztök tőlem, elvesztitek valóságos mivoltotokat. Minél kíváncsibb leszek én, annál kevésbé kíváncsiak azok, akik imádnak engem. A vallás elnyomja a kíváncsiságot. Amit teszek, azt az imádóktól veszem el. Ezért van az, hogy végül nem fogok csinálni majd semmit, mindent visszaadok a rémült embereknek, akik azon a napon majd rájönnek, hogy egyedül maradtak, és kénytelenek önállóan cselekedni.
– Az Ellopott Feljegyzések

E zt a zajt, a várakozó tömeg zúgását semmivel nem lehetett összetéveszteni. Leszűrődött a hosszú alagútba is, ahol Idaho masírozott a Királyi Kocsi előtt – egyetlen roppant suttogássá felerősödő, ideges kicsi suttogások, egy óriási láb csosszanásai, egy hatalmas köpeny suhogása. És a szag édes veríték a szexuális izgalom tejes leheletével keveredve.
Inmeir és a Halszólító kíséret többi tagjai a hajnalt követő első órában hozták ide Idahót, amikor Onn főtere még hűvös zöld árnyak közt pihent. Azonnal felszálltak, miután átadták őt az itteni Halszólítóknak. Inmeir szemmel láthatóan rosszkedvű volt, mert Sionát kellett elvinnie a Citadellába, és így lemaradt a Siaynoq szertartásáról.
Az elfojtott érzelmektől csak úgy vibráló új kíséret egy olyan helyre vezette nagyon mélyen a város alá, amelyet Idaho egyetlen térképen sem láthatott. Valóságos útvesztő volt először az egyik irányba, azután a másikba; folyosókon át, amelyek elég magasak és szélesek voltak ahhoz, hogy a Királyi Kocsi elférjen bennük. Idaho teljesen elvesztette a tájékozódóképességét, és inkább az előző éjszakán elmélkedett.
A goygoai hálószobák, bár kicsik és spártai egyszerűségűek voltak, kényelmesnek bizonyultak – két ágy volt egy szobában, maga a szoba fehérre meszelt falú doboz, egyetlen ajtóval és ablakkal. A szobák egy hosszú folyosó mentén helyezkedtek el egy épületben, ami Goygoa „Vendégházaként” funkcionált.
És Sionának igaza volt. Idahót a megkérdezése nélkül egy szobába rakták a lánnyal. Inmeir úgy tett, mintha ezt már előre így beszélték volna meg.
Amikor rájuk csukódott az ajtó, Siona megszólalt:
– Ha hozzám érsz, megöllek. – Olyan száraz elszántsággal mondta ezt, hogy Idaho kis híján elnevette magát.
– Én is jobb szeretnék magamban maradni – mondta.
– Vedd úgy, mintha egyedül lennél.
Felszínesen, éberen aludt. Még emlékezett az Atreides szolgálatban eltöltött veszélyes éjszakákra, a harckészültségre. A szoba ritkán volt igazán sötét – holdfény szűrődött be a lefüggönyözött ablakon, de még a csillagok világa is visszaverődött a krétafehér falról. Azon kapta magát, hogy különösen érzékeny Sionára, az illatára, a mozgolódására, a légzésére. Sokszor teljesen felébredt, hogy hallgatózzon, két alkalommal érzékelve azt, hogy a lány szintén figyel.
A reggel és a repülőút Onnba megváltásként érkezett. Miután elköltötték hideg gyümölcsléből álló reggelijüket, Idaho megkönnyebbülten lépett ki a hajnal előtti homályba, hogy fürgén a topterhez siessen.
Nem szólt egyenesen Sionához, és némileg neheztelt a Halszólítók kíváncsi pillantásaiért.
Siona csak egyszer szólt hozzá. Kihajolt a topterból, miután Idaho kiszállt a téren.
– Nem lenne ellenemre a barátságod – mondta. Milyen különös megfogalmazás. Idaho enyhén zavarba jött.
– Nos... bizonyára.
Ekkor az új kíséret elvezette, és csak most érkeztek el végállomásukhoz, az útvesztőben. Leto várta itt a kocsiján. A találkozóhely az egyik folyosó kiöblösödésében volt, amely Idahótól jobbra folytatódott, látszólag a végtelenbe. A fal mélybarnán sötétlett, arany csíkokkal, melyek sárgán ragyogtak a parázsgömbök világánál. A kísérőcsapat sima mozgással felállt a kocsi mögött, magára hagyva Idahót Leto csuklyás ábrázata előtt.
– Duncan, te fogsz előttem menni, amikor Siaynoq-ra megyünk – jelentette ki Leto.
Idaho az Istencsászár szemeinek mélykék kútjába tekintett. Dühítette ez a rejtélyeskedés, titkolózás, a magánhasználatra szóló izgalom nyilvánvaló levegője. Érezte, hogy mindaz, amit a Siaynoqról tud, csak mélyíti a rejtélyt.
– Valóban a testőrséged parancsnoka vagyok, Uram? – kérdezte Idaho némileg sértetten.
– Hát persze! És most különleges kegyben részesítelek. Kevés felnőtt férfi vehetett valaha is részt Siaynoqon.
– Mi történt tegnap éjszaka a városban?
– Véres cselekmények itt-ott. De reggelre már nyugalom volt.
– Veszteségek?
– Említésre sem méltó.
Idaho bólintott. Letót jövőbelátó képességei figyelmeztették, hogy az ő Duncanjét veszély fenyegeti. Ezért volt az utazás a kies Goygoa vidéki biztonságába.
– Goygoában voltál – mondta Leto. – Nem éreztél kísértést, hogy ott maradj?
– Nem!
– Rám ne légy dühös – szólt Leto. – Nem én küldtelek Goygoába. – Idaho sóhajtott.
– Mi volt az a veszély, ami miatt eltávolítottál innen?
– Nem rólad volt szó – felelte Leto. – De te képességeik túlzott fitogtatására készteted a testőreimet. Tegnap este pedig nem volt szükség erre.
– Ó! – Ez a gondolat szinte sokkolta Idahót. Sosem gondolta, hogy személye önmagában hősiességet gerjesztene, anélkül, hogy hősies viselkedést parancsolna. Hogy szinte felkorbácsolja a csapatokat. Az eredeti Letóhoz hasonló vezetők hatottak így, a puszta jelenlétükkel.
– Te különösen értékes vagy számomra, Duncan – mondta Leto.
– Igen... de a tenyészbikád azért nem vagyok!
– Kívánságaidat természetesen tiszteletben tartom. Hamarosan ezt is megbeszéljük.
Idaho a Halszólítókra pillantott, akik kerek szemmel, megnyúlt fülekkel figyeltek.
– Mindig ennyi az erőszak, amikor Onnba jössz? – kérdezte Idaho.
– Ez ciklikusan megy. Most meglehetős elnyomás éri az elégedetlenkedőket. Egy ideig békésebben mennek majd a dolgok.
Idaho visszanézett Leto kifürkészhetetlen arcára.
– Mi történt az elődömmel?
– A Halszólítók nem mondták?
– Ők azt mondták, hogy Istene védelmében halt meg.
– Te pedig egy ezzel ellentmondó pletykát hallottál.
– Mi történt?
– Azért halt meg, mert túl közel volt hozzám. Nem távolítottam el őt időben valami biztonságos helyre.
– Mint amilyen Goygoa.
– Jobb szerettem volna, ha ott éli le békességben hátralévő éveit, de tudod jól, Duncan, hogy te nem szenvedheted a békét.
Idaho nyelt egyet. Furcsa gombócot érzett a torkában.
– Még mindig szeretném tudni a halála részleteit. Családja van...
– Meg fogod kapni a részleteket, és ne aggódj a családja miatt. Az én védelmem alatt állnak. Biztonságos távolban fogom tartani őket. Tudod, hogy megtalál engem az erőszak. Ez az egyik feladatom. Nagyon sajnálatos, hogy azok, akiket szeretek és becsülök, emiatt szintén szenvedni kénytelenek.
Idaho beharapta az ajkát. Nem elégedett meg azzal, amit hallott.
– Lazíts már, Duncan – mondta Leto. – Az elődöd azért halt meg, mert túl közel volt hozzám.
A Halszólítók nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Idaho rájuk pillantott, aztán előrenézett az alagútba.
– Igen, itt az idő – mondta Leto. – Nem szabad megvárakoztatnunk a nőket. Menj közvetlenül előttem, Duncan, és én válaszolok a Siaynoq-kal kapcsolatos kérdéseidre.
Mivel semmilyen más alkalmas megoldás nem jutott eszébe, Idaho engedelmesen megfordult és a menet élére állt. Hallotta a mozgásba lendülő kocsi nyikorgását a háta mögött, és a kíséret könnyű lépteit.
Aztán a kocsi hirtelen elnémult, és Idaho felfigyelt. A némaság oka nyilvánvaló volt.
– Szuszpenzoron vagy – mondta, és megint előre figyelt.
– Visszahúztam a kerekeket, mert a nők szorosan lesznek körülöttem – mondta Leto. – Nem akarom eltörni a lábukat.
– Mi a Siaynoq? Micsoda valójában? – kérdezte Idaho.
– Már mondtam. Ez a Nagy Osztozás.
– Fűszer az, amit érzek?
– Nagyon jó az orrod. Van egy kevés melanzs az ostyában.
Idaho a fejét csóválta.
Igyekezvén megérteni az esemény lényegét, Idaho rögtön az első adandó alkalommal kérdezgetni kezdte Letót, még Onnba érkezésükkor.
– Mi az a Siaynoq Ünnepe?
– Osztozunk az ostyán, semmi több. Még én is részt veszek rajta.
– Ez olyan, mint az Oranzs Katolikus szertartás?
– Ó, dehogy! Ez nem az én testem. Ez az osztozás. Eszükbe juttatja, hogy csak nők, mint ahogy te is csak férfi vagy, de én az egész vagyok. És ők osztoznak az egésszel.
Idahónak nem tetszett ez a dolog. – Csak férfi?
– Tudod, kikből űznek gúnyt az Ünnepen?
– Kikből?
– Azokból a férfiakból, akik bántották őket. Hallgasd csak őket, amikor halkan, magukban beszélnek.
Idaho ezt figyelmeztetésnek vette: Ne bántsd meg a Halszólítókat. A fejedre idézed haragjukat, és erkölcsi veszedelembe sodrod magad!
Most, ahogy Leto előtt menetelt az alagútban, Idaho úgy érezte, hogy bár jól hallotta a szavakat, semmit sem tanult belőlük. A válla fölött mondta:
– Nem értem az Osztozást.
– Együtt vagyunk a szertartásban. Meg fogod érteni. Érezni fogod. Az én Halszólítóim egy különleges tudás birtokosai, egy folyamatos vonalé, ami csak az övék. Most te is a részese leszel ennek, és ők imádni fognak ezért. Jól figyelj rájuk, ők nyitottak a vonzalom gondolatai felé. Egymás iránti gyengédségüket nem korlátozzák.
Újabb szavak, gondolta Idaho. Újabb rejtély.
Fokozatos szélesedést érzékelt az alagútban, a mennyezet is magasabb lett. Megszaporodtak a parázsgömbök is, mély narancs izzással. Idaho látta egy barlangnyílás magas ívét olyan háromszáz méternyire, és látott vörös fényben fürdő, csillogó arcokat is, melyek lágyan ringatóztak jobbra-balra. A testek egyetlen sötét falat alkottak. Az izgalom verítéke súlyosan ülte meg a levegőt.
Ahogy közelebb értek a várakozó nőkhöz, Idaho egy keskeny ösvényt pillantott meg a tömegben, és egy rámpát, ami egy falkiszögellésre vezetett fel a jobb oldalon. A nők fölé roppant, íves mennyezet tornyosult, melynek levegős terét vörösre kapcsolt parázs-gömbök világították be.
– Menj fel azon a rámpán jobboldalt – mondta Leto. – Aztán állj meg a párkány közepén túl, és fordulj szembe velük.
Idaho felemelte a jobb kezét, jelezvén, hogy tudomásul vette. Éppen ekkor bukkant ki a nyílt térbe, és a hely méretei elbizonytalanítottak. Gyakorlott tekintetével azonnal elkezdte felbecsülni a nagyságokat, miközben haladt felfelé a rámpán. A termet olyan ezer méteres oldalhosszúságúnak nézte négyzet alakú volt, lekerekített sarkokkal. Zsúfolásig telt nőkkel, és Idahónak emlékeztetnie kellett magát, hogy ezek csak a küldöttei a szétszórt Halszólító-csapatoknak minden bolygóról három nő. Most itt álltak, olyan szorosan összepréselődve, hogy el sem tudtak volna esni. Csak egy körülbelül ötvenméteres részt hagytak szabadon a párkány mentén, ahol most Idaho megállt, és szemügyre vette a helyszínt. Az arcok mind rá tekintettek – arcok, arcok, mindenhol arcok.
Leto alig valamivel Idaho mögött állt meg kocsijával, és felemelte egyik ezüstös karját.
Hirtelen dübörgő „Siaynoq! Siaynoq!” kiáltások töltötték be a csarnokot.
Idaho szinte belesüketült. Ezt a hangot biztosan az egész városban hallják, gondolta. Hacsak nem vagyunk nagyon-nagyon mélyen a föld alatt.
– Menyasszonyaim – mondta Leto. – Üdvözöllek benneteket Siaynoq-on.
Idaho felpillantott Letóra, látta a sötét szemek csillogását, sugárzó tekintetét. Leto valamikor azt mondta: Átkozott ez a szentség! Most mégis sütkérezett benne.
Moneo látta valaha is ezt a gyűlést? tűnődött Idaho. Furcsa gondolat volt ez, de tudta, honnan fakad. Kell lennie egy másik halandó embernek, akivel ezt meg lehet beszélni. A kíséret azt mondta, Moneo „államügyekben” jár valahol, de részleteket nem tudtak. Ennek hallatán Idaho azt érezte, hogy meglátta Leto kormányzásának egy újabb elemét. A Hatalom szálai Letótól indultak ki egyenesen a tömegek közé, de ezek a szálak a legritkább esetben keresztezték egymást. Ehhez sok dologra volt szükség, többek közt megbízható szolgákra, akik vállalják azt a felelősséget, hogy kérdezősködés nélkül hajtják végre a parancsokat.
– Kevesen látják az Istencsászárt káros, bántó dolgokat elkövetni – mondotta volt Siona. – Ilyennek ismerted te az Atreideseket?
Idaho végignézett a Halszólítók rengetegén, miközben ezek a gondolatok végigfutottak az agyán. Az a hízelgő tekintet a szemekben! Az a rettegő csodálat! Hogyan csinálta ezt Leto? És miért?
– Kedveseim – mondta Leto. Hangja végigdörgött a felfelé fordított arcok felett, eljutott a legtávolabbi sarkokba is, a Királyi Kocsiban elrejtett finom ixi erősítők segítségével.
A verítékes női arcok látványa Idaho eszébe idézte Leto figyelmeztetését. A fejedre idézed haragjukat, és erkölcsi veszedelembe sodrod magad!
Ezen a helyen nem volt nehéz elhinni az intést. Leto egyetlen szavára ezek a nők bárkit ízekre szaggatnának. Kérdés nélkül. Csak cselekednének. Idaho kezdett újkeletű csodálattal tekinteni rájuk, mint seregre. A személyes veszély nem állítja meg őket. Az Istent szolgálják!
A Királyi Kocsi enyhén megreccsent, amikor Leto meggörbítette teste elülső részét, és felemelte a fejét.
– Ti vagytok a hit védelmezői! – mondta Leto. A nők egy emberként felelték:
– Engedelmeskedünk, Uram!
– Bennem örökké éltek! – szólt Leto.
– Mi vagyunk az Örökkévalók! – harsant a kiáltás.
– Úgy szeretlek benneteket, ahogy senki mást! – dörögte Leto.
– Szeretet! – sikították. Idaho megborzongott.
– Nektek adom szeretett Duncanemet! – mondta Leto.
– Szeretet! – sikították.
Idaho érezte, hogy egész testében reszket. Érezte, hogy pillanatokon belül összerogyhat ennek a hízelgésnek a súlya alatt. El akart futni innen, de ugyanakkor maradni is akart, befogadni mindezt. Ebben a teremben erő volt jelen. Erő!
Leto halkabban folytatta:
– Váltsátok le az Őröket!
A nők meghajtották fejüket, egyetlen határozott mozdulattal. Idaho jobb oldala mellől fehérköpenyes nők bukkantak elő. A perem alatti nyílt térségre mentek, és Idaho észrevette, hogy némelyikük csecsemőt, vagy egy-két éves kisgyermeket visz a karján.
A korábban kapott magyarázatokból Idaho tudta, hogy ezek a nők azok, akik elhagyják a közvetlen Halszólító-szolgálatot. Némelyikükből papnő lesz, másokból főállású anya... de valójában mindegyik Leto szolgálatában marad.
Ahogy lenézett a gyerekekre, Idaho arra gondolt, vajon ennek az élménynek az emléke hogyan fog megmaradni, eltemetve a fiúgyerekekben. Egész életükben hordozni fogják a rejtélyét; ezt az emléket, amely tudatuk számára elvész, mégis mindig jelen van bennük, árnyékot vet rájuk.
Az utolsó fehérruhások is megálltak Leto alatt, és felnéztek rá. A teremben tartózkodó összes többi nő is Letóra emelte a tekintetét.
Idaho jobbra-balra nézett. A fehérbe öltözött teremtések erre is, arra is ötszáz méter hosszú sorban álltak a párkány alatt. Volt, aki Leto felé emelte a gyerekét. Imádatuk és alázatuk teljes volt. Idaho pontosan érzékelte, hogy ha Leto megparancsolná, a saját kisdedeiket is földhöz csapnák. Bármit megtennének!
Leto finom rángassál visszaereszkedett a kocsira. Jóindulatúan tekintett körül, hangja lágyan, gondoskodón csengett:
– Megkapjátok a jutalmat, amit hűségetek és szolgálatotok kiérdemelt. Kérjétek, és megadatik nektek. Az egész termen végigzúgott a válasz: Megadatik!
– Ami az enyém, az a tiétek – mondta Leto.
– Ami az enyém, az a tiétek – kiáltották a nők.
– Osztozzatok most velem – szólt Leto – a néma imában, hogy közbenjárjak mindenért hogy az emberiségnek sose legyen vége!
Minden fej egyszerre hajlott meg. A fehérruhás nők szorosan magukhoz ölelték gyermeküket. Idaho érezte a néma egységet, az erőt, mely belé akart hatolni és el akart uralkodni rajta. Nagyra nyitotta a száját, és mély lélegzetet vett, harcolva a hatás ellen, amit szinte fizikai támadásként érzékelt. Agya kétségbeesetten kutatott valami után, amiben megkapaszkodhatna, ami mögé elbújhatna.
Ezek a nők olyan hadsereget alkottak, melynek erejéről és egységéről Idahónak eddig sejtelme sem volt. Tudta, hogy még mindig nem érti ezt az erőt. Csak megfigyelte, és felismerte, hogy létezik.
Ez volt hát az, amit Leto létrehozott.
Idaho fülében Leto szavai csengtek, amiket egy tanácskozáson mondott a Citadellában: „Egy férfi-hadseregben a lojalitás inkább kötődik magához a hadsereghez, mint a civilizációhoz, ami fenntartja a katonaságot. A női hadseregben viszont a lojalitás a vezérre irányul.”
Idaho végigtekintett Leto alkotásának kézzelfogható bizonyítékán. Látta e szavak átható pontosságát, és ez a pontosság félelemmel töltötte el.
Nekem is részt kínál ebből, gondolta Idaho.
Egyszeriben gyerekesnek érezte azt a választ, amit akkor Leto szavaira adott.
– Nem értem, miért.
– A legtöbb embert nem a száraz logika irányítja.
– Egyetlen hadsereg, akár női, akár férfi, sem garantálja a békét! A te Impériumod nem békés! Te csak...
– Halszólítóim elmesélték neked a történeteinket?
– Igen, de jártam a városodban is, és figyeltem a népedet is. Az emberek agresszívek!
– Látod, Duncan? A béke agressziót vált ki.
– És te mégis azt mondod, hogy az Arany Ösvény...
– Ez nem a szó pontos értelmében béke. Ez csak nyugalom, amely melegágya a merev osztálytagozódás és az agresszió más formái kialakulásának.
– Rébuszokban beszélsz!
– Felgyülemlett tapasztalatokban beszélek, amelyek azt súgják nekem, hogy a békés póz a legyőzöttek póza. Az áldozatoké. Az áldozatok pedig agressziót váltanak ki.
– Az a te átkozott, kierőszakolt nyugalmad! Mi jó származik belőle?
– Ha nincsen ellenség, csinálni kell. Az a haderő, amelynek nincsen külső célpontja, mindig a saját népe ellen fordul.
– Mire játszol?
– Módosítom az emberek háború utáni vágyát.
– Az emberek nem akarnak háborút!
– De káoszt igen. És a háború a káosz legkönnyebben hozzáférhető formája.
– Én ezt nem hiszem el! Te egyszerűen csak a saját veszélyes kis játékodat játszod.
– Ez nagyon veszélyes. Az emberi viselkedés ősi búvópatakjaihoz nyúlok vissza, hogy más mederbe tereljem. A legfőbb veszély az, hogy esetleg az emberi túlélőerőt is elnyomom. De biztosíthatlak, az én Arany Ösvényem megmarad.
– De az ellenkezést nem nyomtad el!
– Az egyik helyen szétszórom az energiákat, és egy másik helyre irányítom őket. Amit nem irányíthatunk, azt legalább tartsuk kordában.
– Mi akadályozza meg a te női hadseregedet abban, hogy átvegye a hatalmat?
– Az, hogy én vagyok a vezérük.
Amint végignézett a hatalmas csarnokban összezsúfolódott nőkön, Idaho nem tagadhatta a vezető hatalom koncentrálódását. Azt is látta, hogy a csodálat egy része személy szerint őrá irányul. Az ebben rejlő csábítás megdermesztette – bármit kérhet tőlük... bármit! A csarnokban felgyülemlett lappangó erő már-már robbanásveszélyesnek látszott. Ez a felfedezés mélyebben elgondolkodtatta Leto korábbi szavaival kapcsolatban.
Leto már mondott valamit a kirobbanó erőszakról. Idahónak még most, amikor a nők néma imába merültek, még most is eszébe jutott, amit Leto egyszer mondott: „A férfiak hajlamosak merev osztályokat kialakítani. Rétegzett társadalmakat hoznak létre. A rétegzett társadalom pedig örök kihívás az erőszaknak. Nem esik szét. Felrobban.”
– A nők sosem tesznek ilyet?
– Nem, hacsak nem állnak szinte teljes férfiuralom alatt, vagy nincsenek beletokosodva egy férfi-szerep-modellbe.
– A nemek nem lehetnek ennyire különbözőek!
– Pedig azok. A nők az egy nemhez tartozás alapján szolidárisak, és ez a szolidaritás átlépi még az osztály- vagy kasztkorlátokat is. Ezért hagyom, hogy az ő kezükben legyen a gyeplő.
És Idaho kénytelen volt elismerni, hogy ezek az imádkozó nők valóban tartják a gyeplőt.
Milyen hatalom egy részét akarja átadni nekem?
Őrjítő a kísértés! Idaho szabályszerűen beleremegett. Borzongató hirtelenséggel hasított belé a felismerés, hogy nyilván éppen ez Leto szándéka Hogy megkísértsen!
A nők befejezték imájukat, és tekintetüket Letóra függesztették. Idaho még sosem látott ilyen elragadtatást emberi arcon – nem a szex extázisát, nem a harcostársi dicsfényt – sohasem látott olyasmit, ami megközelítette volna ezt a vad imádatot.
– Duncan Idaho áll ma itt mellettem – mondta Leto. – Duncan azért van itt, hogy most, mindenki előtt kinyilvánítsa hűségét. Duncan?
Idaho belső részein fagyos borzongás futott át. Leto egyszerű választás elé állította: Tégy hitet az Istencsászár iránti hűségedről, vagy halj meg!
Mélyről jövő harag áradt szét Idahóban. Nyelt egyet, megköszörülte a torkát, aztán megszólalt:
– Senki sem kételkedhet a hűségemben. Hű vagyok az Atreidesekhez.
Hallotta saját hangját végigdübörögni a termen, Leto ixi erősítő-berendezésének jóvoltából.
A hatás megdöbbentette.
– Osztozunk! – sikították a nők. – Osztozunk! Osztozunk!
– Osztozunk! – szólt Leto.
Rövid zöld köpenyükről felismerhető, fiatal Halszólító-tanoncok özönlöttek be a terembe minden oldalról: kis mozgás-csomók, melyek végighullámzottak az átszellemült arcok tengerén. Mindegyik tanonc egy tálcát vitt, melyen apró barna ostyaszeletek tornyosultak. Ahogy a tálcák elhaladtak a tömegben, kezek erdeje nyúlt a magasba kecses fogással, a karok hullámzó táncával. Minden kéz megragadott egy darab ostyát, és felemelve tartotta. Amikor a tálcahordozó a peremhez ért, és terhét Idahó felé emelte, Leto megszólalt:
– Végy kettőt, és egyet adj az én kezembe.
Idaho letérdelt és elvett két ostyát. A szent anyag fogásra ropogósnak és törékenynek tűnt. Idaho felállt, és az egyik darabot Letónak nyújtotta.
Leto sztentori hangon zúgta:
– Kiválasztattak az új Őrök?
– Igen, Uram! – kiáltották kórusban a nők.
– Megtartjátok a hitemet?
– Igen, Uram!
– Az Arany Ösvényen jártok?
– Igen, Uram!
A női kiáltások keltette rezgések sokkhullámként remegtették meg Idahót: szinte meg is bénították.
– Osztozunk? – kérdezte Leto.
– Igen, Uram! – A nők válasza után Leto a szájába helyezte az ostyát. A párkány alatt álló anyák is beleharaptak ostyájukba, a maradékot pedig odakínálták a gyermekeiknek. A fehérruhások mögött zsúfolódó Halszólító-tömeg is leeresztette karját, és megette saját ostyadarabját.
– Duncan, edd meg az ostyád – szólt Leto.
Idaho a szájába csúsztatta a lapocskát. Ghola testét nem kondicionálták a fűszerre, de emlékei segítettek érzékelésének. Az ostya enyhén kesernyés ízűnek bizonyult, szelíd melanzs-alapzamattal. Ez az íz régi emlékeket dobott Idaho tudatának felszínére – sziecs-beli étkezések, bankettek az Atreides-rezidencián... azokban a régi napokban a fűszer íze és illata mindent átjárt.
Amikor lenyelte az ostyát, Idaho tudatára ébredt a teremben uralkodó csendnek, a lélegzetvisszafojtott némaságnak, amit csak Leto kocsijának hangos kattanása tört meg. Idaho a hang forrását keresve megfordult. Leto egy kis fülkét nyitott ki a kocsija alján, és éppen egy kristálydobozt szedett elő belőle. A doboz szürkéskék belső ragyogással izzott. Leto a kocsi talapzatára helyezte, felnyitotta az irizáló fedelet, és elővett egy kriszkést. Idaho azonnal felismerte a pengét a markolatba vésett sólymot, a zöld ékkőberakást.
Paul Muad'Dib kriszkése!
Idahót mélyen megrendítette ennek a pengének a látványa. Úgy nézte, mintha a szemében őrzött kép a maga valóságában is meg tudná idézni az eredeti tulajdonost.
Leto felemelte a kést, és magasra tartotta, láttatva az elegáns ívet és a tompa ragyogást.
– Létünk talizmánja – mondta.
A nők csendben maradtak, és meredten figyeltek.
– Muad'Dib kése – folytatta Leto. – Shai-Hulud foga. Eljön újra Shai-Hulud?
A válasz elfojtott suttogás volt, melyet különösen súlyossá tett az ellentét az eddigi kiáltozással.
– Igen, Uram.
Idaho figyelme visszatért a Halszólítók elragadtatott arcára.
– Kicsoda Shai-Hulud? – kérdezte Leto. Ismét ugyanaz a mély suttogás:
– Te vagy, Uram.
Idaho magában bólintott. Itt volt a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy Leto hatalmas erőtartalékot csapol meg, amit így még sosem engedtek szabadjára. Leto ugyan mondta már ezt, szavai azonban jelentés nélküli zörejek voltak csupán ahhoz képest, amit a ghola most látott és érzett ebben a roppant csarnokban. Leto szavai mégis visszacsengtek benne, mintha csak erre a pillanatra vártak volna, hogy felvegyék valódi jelentésük köntösét. Idahónak aztán eszébe jutott, hogy akkor régen a kriptában voltak, azon az áporodott és homályos helyen, amit Leto annyira szeretett, Idaho azonban oly visszataszítónak talált évszázadok porával és az ősi rothadás bűzével.
– Én formálom ezt az emberi társadalmat; több, mint háromezer éve alakítom. Ajtót nyitok az egész fajnak, amely kivezet a kamaszkorból – mondta akkor Leto.
– Amit mondtál, abból semmi sem ad magyarázatot egy női hadseregre! – tiltakozott Idaho.
– A nemi erőszak idegen a nőktől, Duncan. A nemi különbségen alapuló viselkedési eltéréseket firtattad? Tessék, itt van egy.
– Ne térj el a tárgytól!
– Nem térek el. A nemi erőszak mindig is a férfi katonai hódítás egyik fő jutalma volt. A férfiaknak nem kellett sutba dobniuk egyetlen kamaszkori fantáziájukat sem, miközben erőszakoskodtak.
Idaho jól emlékezett arra az izzó dühre, ami erre a szúrásra elfogta.
– Az én hurijaim megszelídítik a hímeket – mondta Leto. – Egyszerű háziasításról van szó, amihez a nők eonok szüksége révén remekül értenek.
Idaho szótlanul meredt Leto csuklyás arcába.
– Megszelídíteni annyit jelent – mondta Leto, – mint valamit beleilleszteni egy megfelelő túlélési mintába. A nők ezt a férfiak kezétől tanulták meg: most a férfiak tanulják a nőkétől.
– De azt mondtad...
– Az én hurijaim eleinte gyakran alávetik magukat egyfajta erőszaknak, hogy ebből aztán később szoros és kölcsönös függőséget alakítsanak ki.
– A mindenit! Azt mondod...
– Kötést, Duncan! Kötést!
– Én nem érzem magam lekötve...
– A tanításhoz idő kell. Te vagy az Ősi norma, amihez hozzá lehet mérni az újat.
Leto szavai egy időre minden érzelmet kiirtottak Idahóból, valami mély veszteség-érzeten kívül.
– Az én hurijaim érni tanítanak – mondta Leto – Tudják, hogy nekik kell felügyelniük a hímek fejlődését. Ezen keresztül juthatnak el saját érettségükhöz. Végül a hurik feleségekké, anyákká lesznek, és mi kigyomláljuk kamasz-rögeszméikből az erőszakos motívumokat.
– Ezt látnom kell ahhoz, hogy elhiggyem!
– Majd látni fogod a Nagy Osztozáson.
Ahogy ott állt Leto oldalán a Siaynoq termében, Idaho magában elismerte, hogy valóban valami hatalmas erőt látott, valami olyat, aminek talán sikerülhet megteremteni azt az emberi univerzumot, amit Leto szavai előrevetítettek.
Leto visszahelyezte a kriszkést a dobozába, majd visszatette a dobozt a fülkéjébe, a kocsi oldalában. A nők némán figyelték, még a gyerekek is elcsendesedtek – mindenkire rátelepedett az az erő, ami áthatotta a csarnokot.
Idaho lenézett a gyerekekre. Letótól tudta, hogy ezek a gyerekek idővel majd jutalomból hatalmi pozíciókba kerülnek, legyenek akár lányok, akár fiúk. A fiú-gyerekek persze női vezetés alatt állnak egész életükben, Leto szavaival élve „könnyű átmenettel a serdülőkorból érett férfivé.”
A Halszólítók és ivadékaik olyan életet élnek, mely „rendelkezik egy bizonyos, mások számára nem elérhető izgalommal.”
Mi lesz Irti gyerekeivel?, tűnődött Idaho. Az elődöm ugyanitt állt, és nézte, ahogy fehérbe öltözött felesége részt vesz Leto szertartásán?
Mit kínál nekem itt Leto?
Ezzel a női sereggel egy ambiciózus parancsnok átvehetne az uralmat Leto impériuma felett. Vagy mégsem? Nem... amíg Leto él, semmiképpen. Leto mutatott rá, hogy a nők katonai agresszivitása nem „természettől adott”.
Azt mondta: „Én ezt nem bátorítom bennük. Egy ciklikus minta szerint élnek, minden tíz évben egy Királyi Ünnep, egy őrségváltás, áldás az új nemzedéknek, néma emlékezés az elesettekről és az örökre eltávozott szerettekről. Siaynoq Siaynoq után következik, szabályos rendben. A változás maga lesz az állandóság.”
Idaho elszakította a tekintetét a fehérruhás nőktől és gyerekeiktől. Végignézett a néma arcok rengetegén, és arra gondolt, hogy ő csak kicsiny magocska ebben a roppant női erőben, ami az egész birodalmat beszőtte nőisége hálóival. Most már hitt Leto szavának:
– „A hatalom nem gyöngül. Sőt, minden évtizeddel egyre erősebb lesz.”
De mivégre?, tette fel magának a kérdést Idaho. Letóra tekintett, aki áldólag emelte kezét hurijai felé.
– Most közétek megyünk – szólt Leto.
A nők a perem alatt visszahúzódtak, és utat nyitottak. Az ösvény úgy terjedt tovább a tömegben, mint valami roppant repedés a földön, földrengéskor.
– Duncan, te mész előttem – mondta Leto.
Idaho kiszáradt torokkal nyelt egyet. Tenyerét letámasztotta a párkány szélére, és leugrott a nyílt térbe, a repedésbe, mert tudta, hogy csak így vethet véget megpróbáltatásainak.
Visszapillantva látta, ahogy Leto kocsija méltóságteljesen aláereszkedik szuszpenzorain.
Idaho megfordult és meggyorsította lépteit.
A nők kissé összébb zárták soraikat az ösvény mentén. Mindezt különösképpen csendesen, koncentrált figyelemmel tették először Idahónál, aztán az Idaho mögött ixi kocsin lebegő hatalmas testnél.
Ahogy Idaho belenyugvón masírozott elöl, női kezek nyúltak felé minden irányból, hogy megérintsék őt, Letót, vagy akár csak a Királyi Kocsit. Idaho visszatartott szenvedélyt érzett ki érintésükből, és megtapasztalta a legnagyobb félelmet, amit életében érzett.

- - -

Minden vezetés fő gondja elkerülhetetlenül az: Ki fogja az Istent játszani?
– Muad'Dib, a Szóbeli Történelemből

H wi Noree követte fiatal Halszólító-vezetőjét lefelé a rámpán, amely lefelé kanyarodott Onn mélységeibe. Leto Nagyúr hívása az Ünnep harmadik napjának délutánján érte, derékba törve azt a fejlődést, ami igencsak megterhelte érzelmi egyensúly-teremtő képességét.
Első asszisztense, Othwi Yake, nem valami kellemes ember – homokszín hajú, hosszú, keskeny ábrázatú alak, aki általában néz egyenesen semmire, és soha nem néz egyenesen a szemébe annak, akivel beszél. Yake adta át neki az egyszerű papírlapot, aminek tartalmát „összefoglalás a mostanában az Ünnepi Városban történt erőszakos cselekményekről” címen írta le.
A férfi ott állt az asztalnál, ahol Hwi ült, valahová a lány baloldala mellé nézett a levegőbe, és azt mondta:
– A Halszólítók Arctáncoltatókat hajkurásznak az egész városban. – Úgy tűnt, a hír nem különösebben sújtja le.
– Miért? – kérdezte Hwi.
– Állítólag a Bene Tleilax merényletet követett el az Istencsászár ellen.
Hwit megborzongatta a félelem. Hátradőlt és körülpillantott nagykövet irodájában – kerek szoba volt, egyetlen félkör alakú asztallal, amely többféle ixi szerkezet irányítóberendezését rejtette fényesre polírozott lapja alatt. Sötét tónusú, fontosságot sugárzó helység volt, barna fa panelekkel, melyek alatt a kémkedést megakadályozó berendezések lapultak. Ablakai nem voltak.
Igyekezvén nem kimutatni idegességét, Hwi felnézett Yake-re.
– És Leto Nagyúr pedig...
– Az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet, úgy tűnik, teljesen eredménytelen volt. De ez magyarázatul szolgálhat a korbácsolásra.
– Tehát azt gondolja, hogy valóban történt ilyen kísérlet?
– Igen.
Ebben a pillanatban lépett be Leto egy Halszólítója, érkezése bejelentésével szinte egy időben. Nyomában egy Bene Gesserit szipirtyó érkezett, akit a testőr Anteac Tisztelendő Anyaként mutatott be. Anteac mereven Yake-et bámulta, míg a Halszólító, egy sima, majdhogynem gyermeki arcú ifjú nő, átadta az üzenetet:
– Mondta, hogy emlékeztessem önt arra, amit mondott: „Siess vissza, ha hívatlak.” És most hívatja önt.
Yake egyre jobban feszengett a Halszólító mondókája közben. Tekintete úgy cikázott ide-oda a szobában, mintha valami olyasmit keresne, ami nincs is ott. Hwi éppen csak magára kapott egy sötétkék köpenyt a ruhája fölé, aztán utasította Yake-et, hogy maradjon az irodában, amíg vissza nem tér.
Kint, a narancsszín alkonyaiban, egy furcsán kihalt kis utcán Anteac a Halszólítóra nézett, és csak annyit mondott:
– Igen. – Azzal otthagyta őket, a Halszólító pedig az üres utcákon át egy magas, ablaktalan épülethez vezette Hwit, melynek alapzata rejtette ezt a mélybe kúszó rámpát.
A rámpa meredek, szűk kanyarjaiban Hwi szinte elszédült. Ragyogó apró parázsgömbök lebegtek a csigajárat közepén a mély szakadék fölött. Fényük bíbor-zöld kúszónövény ormótlan levelein csillant meg. A növényt fényes aranydrótra futatták fel. A rámpa puha fekete felülete elnyelte lépteik zaját, így Hwi szinte felerősítve hallotta saját köpenye suttogását.
– Hova viszel? – kérdezte a Halszólítót.
– Leto Nagyúrhoz.
– Azt tudom, de helyileg hova?
– A magán-termébe.
– Nagyon mélyen lehet.
– Igen, a Nagyúr gyakran előnyben részesíti a mélységet.
– Elszédülök ebben a kanyargásban.
– Ne nézzen a növényre. Az segít.
– Mi ez a növény?
– Tunyon-szőlőnek hívják, és elvileg egyáltalán nincs szaga.
– Sosem hallottam róla. Honnan származik?
– Azt csak Leto Nagyúr tudja.
Hallgatva mentek tovább. Hwi a saját érzéseivel próbált tisztába jönni. Az Istencsászár szomorúsággal töltötte el. Érzékelte benne a férfit, a férfit, aki lehetett volna. Egy ilyen ember miért választja ezt az életet? Tudja valaki a választ erre? Moneo tudja?
Duncan Idaho talán meg tudja mondani.
Gondolatai Idaho köré szálltak – milyen vonzó testű férfi! És milyen erőteljes! Érezte, hogy valami húzza hozzá. Bár Letóé lenne Idaho teste és megjelenése. Na persze ott van Moneo – ez megint más kérdés. Halszólító-kísérőjének hátát nézte.
– Tudnál mesélni Moneóról? – kérdezte Hwi.
A Halszólító hátrapillantott a válla fölött. Halványkék szemében furcsa kifejezés tükröződött – balsejtelem, és némi bizarr borzadály.
– Valami baj van? – kérdezte Hwi. A Halszólító megint előre nézett, a csavarodó rámpára.
– A Nagyúr mondta, hogy kérdezni fogsz Moneóról – bökte ki.
– Akkor hát mesélj róla.
– Mit is mondhatnék? Ő a Nagyúr legközelebbi bizalmasa.
– Még Duncan Idahónál is közelebbi?
– Ó, persze. Moneo maga is Atreides.
– Moneo tegnap eljött hozzám – mondta Hwi. – Azt mondta, hogy van valami, amit tudnom kell az Isten-császárról. Moneo azt mondta, hogy az Istencsászár bármit, akármit képes megtenni, ha ezzel tanít.
– Sokan hiszik ezt – mondta a Halszólító.
– Te nem hiszed?
Amikor Hwi ezt megkérdezte, a rámpa egy utolsót fordult, és kicsiny előszobába torkollt, melynek boltíves bejárata alig néhány lépésnyire volt tőlük.
– Leto Nagyúr azonnal fogadja önt – jelentette be a Halszólító, azzal visszament a rámpán anélkül, hogy akár csak egy szót is ejtett volna arról, mit hisz.
Hwi belépett az ajtónyíláson, és egy alacsony szobában találta magát. Ez a helység kisebb volt, mint a fogadóterem. A levegő kifejezetten száraznak tűnt itt. Sápadtsárga fény áradt rejtett fényforrásból, valahonnan a mennyezet sarkából. Hwi hagyta, hogy szemei alkalmazkodjanak a tompított világításhoz. Szőnyegeket és puha vánkosokat látott valami alacsony halom körül... A szájához kapta a kezét, amikor a halom megmozdult: akkor döbbent rá, hogy Leto az, a kocsiján, csak éppen a kocsi állt süllyesztett talapzaton. Hwi azonnal rájött, hogy erre miért van szükség. Ettől lett kevésbé megközelíthetetlen emberi vendégei számára: kevésbé tornyosult föléjük testi mivoltában. A hosszúságával és testtömegével persze semmit sem lehetett csinálni azon kívül, hogy jótékony homályba burkolózik, a fény zömét kezeire és arcára irányítva.
– Gyere be, és foglalj helyet – mondta Leto. Halkan, kellemes társalgó hangon beszélt.
Hwi odament egy nagy piros párnához néhány méternyire Leto arcától, és rátelepedett.
Leto látható tetszéssel figyelte mozdulatait. A lány sötétarany ruhát viselt, haját pedig fonatokban fogta hátra, amitől arca még üdébbnek és ártatlanabbnak tűnt.
– Továbbítottam az üzenetet Ixre – mondta Hwi. – És azt is megmondtam nekik, hogy ön tudni akarja a koromat.
– Talán válaszolnak – mondta Leto. – És talán még igaz is lesz a feleletük.
– Én szeretném tudni, mikor és milyen körülmények közt születtem – szólt Hwi. – De hogy önt ez miért érdekli, azt nem tudom.
– Veled kapcsolatban minden érdekel.
– Nem fog nekik tetszeni, hogy engem nevezett ki állandó nagykövetnek.
– Feljebbvalóid furcsa keverékét alkotják a szertartásos aggályosságnak és a hanyagságnak – szólt Leto. – Nem jól viselem az ostobákat.
– Engem is ostobának gondol, Uram?
– Malky sem volt ostoba, és te sem vagy az, kedvesem.
– Már évek óta nem hallottam semmit a bácsikámról. Néha már azt sem tudom, él-e még egyáltalán.
– Talán majd ezt is megtudjuk. Malky beszélt neked valaha az én Taquiyya-módszeremről?
A lány egy pillanatig gondolkodott, aztán mondta:
– Ugye ezt hívták ketman-nak a régi fremeneknél?
– Igen. Ez a személyazonosság elrejtésének módszere akkor, amikor a nyíltság veszélyes lehet.
– Most már emlékszem. Mondta, hogy Ön álnéven írt történeteket, amelyek közül több meglehetős hírnévre tett szert.
– Akkor beszéltünk a taquiyyáról.
– Miért hozza most ezt szóba, Uram?
– Hogy elkerüljek bizonyos más témákat. Tudtad, hogy én írtam Noah Arkwright történeteit?
Hwi nem tudott visszafojtani egy rövid kacagást.
– Ez nagyon mulatságos, Uram. Nekem el kellett olvasni az életrajzát.
– Azt is én írtam. Milyen titkokat kell kiszedned belőlem?
Hwinek a szeme se rebbent erre a szándékosan hirtelen témaváltásra.
– Leto Nagyúr vallásának belső felépítésére és működésére kíváncsiak.
– És most?
– Azt szeretnék tudni, hogyan ragadta ki Ön a Bene Gesserit kezéből a vallási irányítást.
– Nyilván azért, hogy ők is utánam csinálják, nemde?
– Biztos vagyok benne, hogy ezt tervezik, Uram.
– Hwi, te csapnivaló képviselője vagy az ixieknek.
– Én a te szolgád vagyok, Uram.
– Benned személy szerint nincs semmi kíváncsiság?
– Tartok tőle, hogy az én érdeklődésem zavarná önt, Uram mondta a lány. – Leto egy ideig csak nézte, aztán megszólalt:
– Értem. Igen, igazad van. Egyelőre kerülnünk kell az intimebb társalgást. Beszéljek neked a Nővérekről?
– Igen, az jó lenne. Tudja, hogy ma találkoztam az egyik Bene Gesserit küldöttel?
– Az biztosan Anteac volt.
– Ijesztő teremtés – mondta Hwi.
– Nincs félnivalód tőle. Az én parancsomra ment a követségetekre. Tudtad, hogy tele vagytok Arctáncoltatókkal?
Hwinek elállt a lélegzete, aztán csendben maradt, amíg hűvösség nem töltötte el.
– Othwi Yake? – kérdezte.
– Gyanakodtál rá?
– Egyszerűen csak nem szerettem, és mondták, hogy... – Vállat vont, amikor eljutott hozzá a felismerés. – Mi történt vele?
– Az eredetivel? Halott. Ilyen körülmények között ez a szokásos Arctáncoltató-módszer. Halszólítóim kifejezett parancsot kaptak rá, hogy egyetlen egyet se hagyjanak közülük életben a követségeden.
Hwi nem szólt, de könnyek peregtek végig az arcán. Ez megmagyarázza az üres utcákat, Anteac titokzatos igenjét, ez rengeteg dolgot megmagyaráz.
– Halszólítókat adok melléd segítségül, amíg el nem rendeződnek a dolgok. – mondta Leto. – Ők majd megvédenek.
Hwi kirázta a könnyeket a szeméből. Az Inkvizítorok meg fognak haragudni a Tleilaxra. Ix hinni fog a jelentésnek? A követségen mindenkit Arctáncoltatók helyettesítettek. Ezt nehéz elhinni.
– Mindenki az volt? – kérdezte.
– Az Arctáncoltatóknak semmi okuk nem volt arra, hogy bárkit is életben hagyjanak az eredeti személyzetből. Te lettél volna a következő.
A lány megborzongott.
– Késlekedtek – folytatta Leto – mert tudták, hogy téged nagyon pontosan kell utánozniuk, ha meg akarják csalni az érzékeimet. Nem tudják biztosan, meddig terjednek a képességeim.
– Akkor Anteac...
– A Nővérek, csakúgy, mint én, képesek felfedni az Arctáncoltatókat. Anteac pedig... Nos, ő nagyon jó abban, amit csinál.
– Senki sem bízik a tleilaxiakban – mondta Hwi. – Miért nem söpörték el őket már jóval ezelőtt?
– A specialistáknak megvan a maguk haszna csakúgy, mint a maguk korlátja. Meglepsz, Hwi. Nem sejtettem, hogy ilyen vérszomjas vagy.
– A tleilaxiak... túl gonoszak ahhoz, hogy emberek legyenek. Nem is emberek!
– Biztosíthatlak róla, hogy az emberek is tudnak legalább ilyen gonoszak lenni. Esetenként én magam is gonosz vagyok.
– Tudom, Uram.
– Ha provokálnak – mondta Leto. – Mégis, ha már kiirtásról van szó, ebben az összefüggésben csak a Bene Gesserit fordult meg a fejemben.
Hwi túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy szólni tudjon.
– Oly közel vannak ahhoz, amivé lenniük kéne, és mégis oly távol – szólt Leto. Hwi közben megtalálta a hangját.
– De a Szóbeli Történelem szerint...
– A Tisztelendő Anyák vallása, igen. Valaha egyedi vallásokat hoztak létre egyedi társadalmak számára. Tervezésnek hívták ezt. Mi a véleményed erről?
– Érzéketlen fráterek.
– Valóban. Az eredmény méltó a hibához. Még az ökumenizmusra irányuló legnagyobb kísérletek után is számtalan főisten, kisebb isten és leendő próféta maradt szerte az Impériumban.
– De te változtattál ezen, Uram.
– Valahogy úgy. De az istenek nehezen halnak ki, Hwi. Most az én egyistenségem uralkodik, de maradt a régi pantheon, csak éppen különféle álcák mögé bújt.
– Uram, érzek a szavaidban valami... valami... – Megrázta a fejét.
– Valami olyasmit, mintha éppen olyan hidegen számító lennék, mint a Nővérek? – Hwi bólintott.
– A fremenek voltak azok, akik istent csináltak az apámból, a nagy Muad'Dibből. Bár ő nemigen szereti, hogy nagynak nevezik.
– De hát a fremeneknek...
– Igazuk volt? Legdrágább Hwim, ők érzékenyek voltak a hatalom felhasználására, és mindenáron fenn akarták tartani befolyásukat.
– Én ezt... nyugtalanítónak tartom, Uram.
– Azt látom. Nem tetszik neked az a gondolat, hogy istenné válni olyan könnyű lehet, mintha bárki képes lehetne erre.
– Nagyon egyszerűnek hangzott, Uram. – Hangjában volt valami távoliság, valami tapogatózás.
– Megnyugtathatlak, hogy akárki nem lett volna képes rá.
– De ezzel azt is mondod, hogy örökölted az istenséget...
– Ezt Halszólítók előtt ne mondd – jegyezte meg Leto. – Erőszakkal reagálnak az eretnek nézetekre. – Hwi torka kiszáradt. Nyelni próbált.
– Ezt csak azért mondtam, hogy megóvjalak – szólt Leto. Hwi erőtlenül mondta:
– Köszönöm, Uram.
– Az én istenségem akkor kezdődött, amikor megmondtam a fremeneknek, hogy többé nem adhatom a halottak vizét a törzseknek. Tudsz valamit a halott-vízről?
– A Dűne-időkben ez volt az a víz, amit a halottak testéből nyertek.
– Ó, látom olvastál Noah Arkwrightot. – Hwinek sikerült reszketegen elmosolyodnia.
– Megmondtam a fremenjeimnek, hogy a vizet ezentúl egy Felsőbb Istenségnek szenteljük fel, akit nem neveztem meg. Bőkezűségem révén azonban továbbra is kezelhették ezt a vizet.
– A víz rendkívül értékes lehetett azokban az időkben.
– Nagyon is az volt! És én, mint ennek a névtelen istenségnek a küldötte, laza irányítást gyakoroltam efölött az értékes víz fölött majdnem háromszáz évig.
A lány beharapta alsó ajkát.
– Még ez is számítónak tűnik? – kérdezte Leto. Hwi bólintott.
– Valóban az volt. Amikor arra került sor, hogy a húgom vizét felszenteljük, csodát tettem. Az összes Atreides hangja szólt Ghani urnájából, így jöttek rá a fremenjeim, hogy az a felsőbb istenség valójában én vagyok.
Hwi félve beszélt, hangja tele volt bizonytalansággal azután, amit most megtudott.
– Uram, azt akarod mondani, hogy nem is vagy valódi isten?
– Azt akarom mondani, hogy nem bújócskázom a halállal.
Hwi hosszú percekig csak nézett rá, mielőtt válaszolt volna, de Leto a feleletből tudta, hogy a lány megértette, mit akart mondani. Ettől csak még jobban megszerette Hwit.
– A te halálod más lesz, mint a többi halál – mondta Hwi.
– Drága Hwi – mormogta Leto.
– Azon gondolkodtam, hogy nem félsz-e egy igazi Felsőbb Istenség ítéletétől?
– Te elítélsz engem, Hwi?
– Nem, de aggódom érted.
– Gondolj az árra, amit ezért fizettem – mondta Leto. – Minden leszármazott részem hordozni fogja magában tudatom egy részét, elveszve és menthetetlenül.
Hwi mindkét kezét a szájára tette, és Letóra bámult.
– Ez volt az a szörnyűség, amivel apám nem tudott szembenézni, és amit meg akart előzni: egy vak tudat végtelen osztódását és tovább élését.
Hwi leeresztett kézzel suttogta:
– Tudatodnál leszel?
– Bizonyos értelemben igen... de némaságra kárhoztatva. Tudatom egy kicsiny cseppje ott lesz minden homokféregben, minden homoki pisztrángban elevenen, de képtelenül akár csak egy apró sejt mozgatására is. Tudatosan egy végtelen Romban.
Hwi megremegett.
Leto nézte, ahogy a lány próbálja felfogni ezt a létet. Vajon el tudja képzelni azt a végső morajt, amikor egyénisége szétszéledt darabkái majd a feljegyzéseit rögzítő ixi gép egyre erőtlenebb irányításáért birkóznak? Érzékeli a fájdalmas csendet, ami ezt a rettentő széthullást követi majd?
– Uram, ezt a tudást felhasználhatják ellened, ha rájönnek.
– Te elmondod nekik?
– Dehogy! – A lány lassan megrázta a fejét. Miért vállalta Leto ezt a borzalmas átalakulást? Nem volt más választása?
Aztán azt mondta:
– Azt a gépet, ami gondolataidat rögzíti, nem lehet ráhangolni...
– ...a milliónyi énemre? Vagy milliárdnyira? Vagy még annál is többre? Kedves Hwim, azok közül a tudat-cseppek közül egyik sem lesz valóban azonos velem.
Hwi szemét könny futotta el. Pislantott és nagy levegőt vett. Leto látta a Bene Gesserit-tréning nyomait abban, ahogy befogadta a nyugalom áramlatát.
– Uram, rettenetesen megijesztettél.
– És nem érted, miért csináltam ezt az egészet.
– Megérthetem én ezt egyáltalán?
– Hát persze. Sokan képesek arra, hogy megértsék Az más kérdés, hogy aztán mit kezdenek ezzel a tudással.
– Megtanítasz arra, hogy mit tegyek vele?
– Már most is tudod.
Hwi némán szívta magába a szavakat, aztán megszólalt:
– Van valami köze a vallásodhoz. Érzem. – Leto elmosolyodott.
– Szinte mindent megbocsátok ixi feletteseidnek azért, hogy téged nekem adtak. Kérj, és kapni fogsz. – A lány feléje hajolt, egészen előredőlve a párnán.
– Beszélj nekem a vallásod belső működéséről.
– Hamarosan mindent tudni fogsz rólam, Hwi. Ígérem. Csak az jusson eszedbe, hogy az ősi népek napimádata sem áll távol ettől az egésztől.
– Nap...imádat? – hőkölt vissza Hwi.
– A nap irányít minden mozgást, de nem lehet elérni és megérinteni – a nap halál.
– A te... halálod?
– Minden vallás bolygóként kering egy nap körül, melyből az energiáját meríti, amelytől a puszta léte függ. – Hwi szinte már suttogott.
– És te mit látsz a te napodban, Uram?
– Egy univerzumot, rengeteg ablakot, amiken kinézhetek. Amit az ablak keretbe foglal, én azt látom.
– A jövőt?
– Az univerzum gyökereiben időtlen, tehát minden időt és minden jövőt tartalmaz.
– Akkor hát igaz – mondta Hwi. – Láttál valamit, amit ez... – mutatott a hosszú, szelvényes testre – ...akadályoz meg.
– Hajlamos vagy hinni, hogy ez talán, ha csak egy kicsit is, de szent dolog? – kérdezte Leto. Hwitől csak egy erőtlen bólintás tellett.
– Ha meg akarod osztani velem – szólt Leto – akkor figyelmeztetlek, hogy rettentő teher.
– Ezzel könnyíthetek a te terheden. Uram?
– Könnyebbé nem tennéd, csak elfogadhatóbbá.
– Akkor osztozom veled. Mondd el, Uram.
– Még nem lehet, Hwi. Egy ideig még türelemmel kell lenned. – A lány csalódottan nyelt egyet, majd felsóhajtott.
– Csak arról van szó, hogy a Duncan Idahóm kezd türelmetlenkedni – mondta Leto. – Foglalkoznom kell vele.
A lány hátranézett, de senki sem lépett be a kis szobába.
– Azt akarod, hogy most elmenjek?
– Azt akarom, hogy sose menj el. – A lány Letóra meredt, látta a tekintete erejét, arckifejezése éhes ürességét, amely bánattal töltötte el Hwit.
– Uram, miért nekem mondod el a titkaidat?
– Mert arra nem kérhetlek, hogy egy isten menyasszonya légy. – Hwi szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
– Ne válaszolj – mondta Leto. Hwi alig mozdította a fejét, úgy mérte végig Leto hatalmas testét.
– Ne keress rajtam olyan részeket, amelyek már nem léteznek – szólt Leto. – A testi közeledés bizonyos formái számomra már nem lehetségesek.
Hwi újra a csuklyás arcra nézett, a rózsaszín bőrre: a vonások elütően emberi hatást tettek az idegen környezetben.
– Ha gyereket akarsz – folytatta Leto – én csak annyit kérek, hogy hadd választhassam meg az apát. De még nem kértem semmit tőled.
Hwi elhaló hangon szólt:
– Uram, én nem tudom, mit...
– Hamarosan visszatérek a Citadellába – mondta Leto. – Oda fogsz jönni hozzám, és beszélgetni fogunk. Mesélni fogok neked arról, amit megakadályoztam.
– Félek, Uram, jobban félek, mint amire valaha is képesnek gondoltam volna magam.
– Tőlem ne félj. Én csak kedves tudok lenni az én kedves Hwimmel. Ami a többi veszélyt illeti, Halszólítóim a saját testükkel is megvédelmeznek, ha kell. Semmiféle veszedelem nem juthat el hozzád!
Hwi lassan felállít, és csak állt, reszketve.
Leto látta, hogy szavai milyen mély hatást gyakoroltak a lányra, és érezte a fájdalmát. Hwi szemei csillámlottak a könnyektől. Erősen összekulcsolta a kezeit, hogy tompítsa remegésüket. Leto tudta, hogy Hwi készségesen követni fogja a Citadellába is. Bármit kérhet tőle, válasza a Halszólítók válasza lenne:
– Igen, Uram.
Leto hirtelen rádöbbent, hogy ha a lány helyet tudna cserélni vele, ha átvehetné a terhét, akkor önként ajánlkozna. Az a tény, hogy ez lehetetlen, csak fokozza Hwi fájdalmát. Csupa érzékenységre épített intelligencia ez a lány, Malky hedonista gyengeségei nélkül. Egyenesen ijesztő a maga tökéletességében. Minden egyes dolog vele kapcsolatban csak megerősítette Letóban a tudatot, hogy Hwi pontosan az a nő, akit, ha normális férfi lenne, a társának akarna (nem! követelne!).
És az ixiek ezt tudják.
– Most hagyj magamra – suttogta.

- - -

Egy személyben vagyok apja és anyja népemnek. Megismertem a születés önkívületét és a halál önkívületét, és ismerem azokat a mintákat, amelyeket nektek tanulnotok kell. Nem vándoroltam mámorosan a formák univerzumában? De igen! Láttam a körvonalaitokat a fény háttere előtt. Az az univerzum, amiről ti azt mondjátok, hogy látjátok és érzitek, az az univerzum az én álmom. Az én energiáim összpontosulnak rá, és én vagyok benne bármely birodalomban és minden birodalomban, így születtettek ti.
– Az Ellopott Feljegyzések

H alszólítóim azt jelentették, hogy Siaynoq után egyenesen a Citadellába mentél – mondta Leto.
Vádlón nézett Idahóra, aki majdnem éppen ott állt, ahol alig egy órája még Hwi ült. Milyen rövid idő Leto mégis úgy érezte, mintha évszázadok teltek volna már el.
– Időre volt szükségem, hogy gondolkozhassak – mondta Idaho. A sötét mélyedésre nézett, amiben Leto kocsija pihent.
– És hogy beszélhess Sionával?
– Igen. – Idaho Letóra emelte a tekintetét.
– Mégis Moneo után kérdezősködtél – mondta Leto.
– Hát minden egyes lépésemet jelentik neked? – kérdezte Idaho.
– Mindegyiket azért nem.
– Az ember néha egyedül akar lenni.
– Ez természetes. De ne hibáztasd a Halszólítókat azért, mert így aggódnak érted.
– Siona valami próba előtt áll!
– Ezért kerested Moneót?
– Mi ez a próba?
– Moneo tudja. Felteszem, ezért akartál találkozni vele.
– Te semmit sem feltételezel! Csak tudsz.
– Ez a Siaynoq nagyon felkavart téged, Duncan. Ne haragudj.
– Van fogalmad róla, milyen érzés annak lenni, aki én vagyok... itt?
– A ghola élete sosem könnyű – mondta Leto. – Egyeseké pedig még a többiekénél is nehezebb.
– Nincs szükségem ilyen gyerekes filozofálgatásra!
– Akkor mire van szükséged?
– Arra, hogy tisztában legyek bizonyos dolgokkal.
– Mint például?
– A körülötted lévő emberek közül senkit nem értek! Moneo a meglepetés legkisebb jele nélkül közli, hogy Siona részt vesz egy ellened irányuló lázadásban. A tulajdon lánya!
– A maga idejében Moneo is lázadó volt.
– Érted, mire akarok kilyukadni? Őt is próbára tetted?
– Igen.
– És engem is próbára fogsz tenni?
– Állandóan próba alatt vagy. – Idaho rámeredt, aztán így szólt:
– Nem értem se a kormányzásodat, se az Impériumodat, semmit. Minél többet tudok meg, annál inkább látom, hogy fogalmam sincs arról, mi folyik itt.
– Milyen szerencsés vagy, hogy felfedezted a bölcsesség útját – szólt Leto.
– Micsoda? – Idaho kirobbanó dühe csatatéri üvöltésben jutott kifejezésre, amely betöltötte az egész szobát. Leto elmosolyodott.
– Duncan, hát nem mondtam még neked, hogy ha azt hiszed: tudsz valamit, az a legbiztosabb akadály a tanulás előtt?
– Akkor mondd meg, mi történik.
– Duncan Idaho barátom új szokást vett föl. Megtanulta, hogy mindig nézzen amögé, amiről azt hiszi, hogy ismeri.
– Jól van, jól van – Idaho lassan bólogatott, a szavakkal egyidőben. – Akkor hát mi van amögött, hogy részt vehettem ezen a Siaynoq-dolgon?
– Az, hogy a Halszólítókat hozzákössem a testőrségem parancsnokához.
– Hogy aztán alig bírjam lerázni őket! Az a kísérőcsapat, ami kivitt a Citadellába, meg akart állni egy kis orgiára. Azok pedig, akik visszahoztak, amikor...
– Tudják, mennyire szeretem látni Duncan Idaho gyermekeit.
– A mindenit! Nem vagyok a tenyészméned!
– Kiabálnod azért nem kell, Duncan.
Idaho több mély lélegzetett vett, csak aztán szólt:
– Amikor nemet mondok nekik, először úgy tesznek, mintha meg lennének sértve, aztán pedig úgy bánnak velem, mint egy rohadt... – A fejét rázta – ...szenttel, vagy ilyesmivel.
– Nem engedelmeskednek neked?
– Soha nem kérdezősködnek... hacsak a parancsom nem ellenkezik a tiéddel. Nem akartam visszajönni ide.
– Mégis idehoztak.
– Nagyon jól tudod, hogy sosem szegnék meg a parancsodat.
– Örülök, hogy eljöttél, Duncan.
– Ó, azt látom!
– A Halszólítók tudják, milyen különleges vagy, hogy mennyire kedvellek, és mennyivel tartozom neked. Ha rólad és rólam van szó, az sosem engedelmesség vagy engedetlenség kérdése.
– Akkor minek a kérdése?
– A hűségé... – Idaho elgondolkodó hallgatásba süllyedt.
– Érezted a Siaynoq erejét? – kérdezte Leto.
– Ugyan, lári-fári mesebeszéd.
– Akkor miért ijesztett meg?
– A te Halszólítóid nem hadsereget, hanem csendőrséget alkotnak.
– A saját nevemre mondhatom, hogy ez nem így van. A rendőrség szinte törvényszerűen korrupt.
– Megkísértettél az erővel – mondta ki a vádat Idaho.
– Ez volt a próba, Duncan.
– Nem bízol bennem?
– Fenntartások nélkül, magától értetődően bízom az Atreidesek iránti ragaszkodásodban.
– Akkor mi ez a példabeszéd a korrupcióról meg a próbáról?
– Te vádoltál engem azzal, hogy csendőrséget tartok. A rendőrök mindig észreveszik, hogy a bűnözők remekül élnek. Csak a nagyon ostobák figyelmét kerüli el, hogy a hatósági pozíció a létező legjövedelmezőbb bűnterep.
Idaho megnyalta a száját, és látható zavarral nézett Letóra.
– De az erkölcsi képzés... úgy értem, a törvényes... a börtönök, a...
– Mire jók a törvények és börtönök, amikor a törvények megszegése nem számít bűnnek? – Idaho kissé jobbra billentette a fejét.
– Azt akarod mondani, hogy az az átkozott vallásod...
– A bűnök megtorlása alkalmasint túlzó is lehet. – Idaho a válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával, az ajtón kívüli világot jelezve.
– Ez a sok szóbeszéd a halálbüntetésekről... A korbácsolás...
– Ahol lehet, igyekszem eseti törvényekkel és börtönökkel kiváltani.
– Akkor kell, hogy legyen valamiféle börtönöd!
– Úgy véled? Börtönökre csak azért van szükség, hogy megteremtsék a bíróságok és a rendőrség hatékonyságának illúzióját. Amolyan biztosítékok.
Idaho egy kicsit megfordult, és az ajtóra mutatott, amelyen keresztül bejött a szobába.
– Egész bolygóid vannak, amik csakis börtönök!
– Szerintem bármit börtönnek tudsz látni, ha elveszted az illúzióidat.
– Illúziók! – Idaho maga mellé ejtette a kezét, és döbbent némaságba süllyedt.
– Igen. Börtönökről, rendőrségről és törvényességről beszélsz, azokról a tökéletes illúziókról, amelyek mögött nyugodtan működhet egy virágzó hatalmi szerkezet, miközben világosan látja, hogy ő fölötte áll a saját törvényeinek.
– És te azt hiszed, hogy a bűncselekményeket...
– Nem bűncselekmények, Duncan. Bűnök. Vétkek.
– Szóval azt hiszed, hogy a vallás el tud...
– Tudod mik az elsőrendű bűnök?
– Micsodák?
– Bomlasztási kísérlet egy kormánytag felé, vagy egy kormánytag részéről.
– És mit fed ez a bomlasztás?
– Alapvetően Leto Isten szentséges mivolta tudomásul vételének és imádatának elmulasztását.
– A te szentségedét?
– Az enyémet.
– De hát az elején még azt mondtad...
– Csak nem gondolod, hogy én hiszek a saját istenségemben? Légy óvatos, Duncan. – Idaho hangját eltompította a düh.
– Azt mondtad, hogy az egyik feladatom a titkod megőrzése, azé, hogy te...
– Nem tudod a titkomat.
– Azt, hogy zsarnok vagy? Ez nem...
– Az isteneknek több hatalmuk van, mint a zsarnokoknak, Duncan.
– Nekem ez az egész nem tetszik.
– Mikor kérte tőled egy Atreides is, hogy tetsszen a munkád?
– Arra kérsz engem, hogy parancsnokoljam a Halszólítókat, akik bírák, esküdtek és ítéletvégrehajtók is egyben... – Itt Idaho elhallgatott.
– És még?
De Idaho néma maradt.
Leto átnézett a kettejüket elválasztó fagyos távolságon. Oly kicsi tér, mégis olyan messzi.
Olyan ez, mint a halászat, gondolta Leto. A háló minden pontját meg kell vizsgálni.
Idahóval az a probléma, hogy minél inkább terelik a háló felé, annál inkább siettetik a végzetét. És ezúttal ez túl gyorsan történik Letón mély szomorúság vett erőt.
– Én nem foglak imádni – mondta Idaho.
– A Halszólítók észrevették, hogy neked különleges felmentésed van – szólt Leto.
– Mint Moneónak és Sionának?
– Ez egészen más.
– A lázadók tehát különleges esetnek számítanak. – Leto elvigyorodott.
– Legmegbízhatóbb tisztségviselőim valaha egytől egyig lázadók voltak.
– Én nem voltam...
– Te zseniális lázadó voltál! Te segítetted az Atreideseket abban, hogy kiragadják az Impériumot az akkori uralkodó kezéből.
Idaho tekintete elrévedt, ahogy magába nézett.
– Valóban így volt. – Vadul megrázta a fejét, mintha a hajából akarna kirázni valamit. És nézd, mit tettél te ezzel az Impériummal!
– Egy mintát állítottam fel benne, a minták mintáját.
– Mondod te.
– Az információ mintákba van fagyva, Duncan. Az egyik mintát felhasználhatjuk arra, hogy egy másikat megoldjunk vele. A folyamat-minták a legnehezebben felismerhetők és megérthetők.
– Megint csak lári-fári.
– Ezt a hibát egyszer már elkövetted.
– Miért hagyod, hogy a Tleilax folyton visszahozzon engem az életbe egyik gholát a másik után? Ebben hol a minta?
– Bizonyos tulajdonságok miatt, amelyeknek bőviben vagy. Jobb lesz, ha hagyom, hogy ezt apám mondja el.
Idaho szája komor vonallá keskenyedett.
Leto Muad'Dib hangján szólt, de még a csuklyás arc is az apai vonásokba rendeződött.
– Te voltál a legjobb barátom, Duncan, még Gurney Hallecknél is jobb barátom. De én a múlt vagyok. – Idaho fájdalmasan nyelt.
– Amiket csinálsz!
– Belevágtak az Atreidesek búzájába?
– Átkozottul igazad van! – Leto visszatért saját hangjához.
– Attól még Atreides vagyok.
– Valóban az lennél?
– Mi más lehetnék?
– Hiszen, ha tudnám!
– Azt hiszed, hogy csak játszadozom a szavakkal és a hangokkal?
– Mi a jó fenét csinálsz valójában?
– Megőrzöm az életet, miközben előkészítem a terepet a következő ciklusra.
– Úgy őrzöd meg, hogy ölsz?
– A halál gyakran hasznos az életnek.
– Ez nem Atreides-beszéd!
– De igen. Mi mindig is átláttuk a halál értékét. Szemben például az ixiekkel, akik sosem értették meg ezt.
– Mi köze az ixieknek...
– Minden. Egy gépet akarnak szerkeszteni, hogy elrejtsék másféle mesterkedéseiket. – Idaho tűnődve szólt:
– Ezért volt itt az ixi követ?
– Szóval találkoztál Hwi Noree-val – mondta Leto. Idaho fölfelé bökött.
– Éppen akkor ment el, amikor én jöttem.
– Beszéltél vele?
– Megkérdeztem, mit csinál itt. Azt mondta, hogy válogat, melyik oldal mellett döntsön. – Letóból kirobbant a nevetés.
– Ó – mondta. – Milyen kedves. És elárulta, mit választott?
– Azt mondta, hogy most már az Istencsászárt szolgálja. Én persze nem hittem neki.
– Pedig hinned kéne.
– Miért?
– Ó, persze. Elfelejtettem, hogy te valaha még a nagyanyámban, Lady Jessicában is kételkedtél.
– Jó okom volt rá!
– Sionában is kételkedsz?
– Lassan már mindenkiben!
– És még azt mondod, nem tudod, miért vagy olyan értékes nekem – feddte Leto.
– Mi a helyzet Sionával? – kérdezte Idaho. – Azt mondja, hogy... azaz úgy értettem...
– Ami a kreativitást illeti, Sionában mindig megbízhatsz. Mindig ki tud találni valami gyönyörű, új dolgot A valóban találékony emberekben mindig bízni kell.
– Még az ixiek ármánykodásaiban is?
– Az nem kreativitás. A képzelőerőt mindig fel lehet ismerni, mert nyíltan a felszínre tör. A rejtőzés egy egészen másfajta erő létére utal.
– Akkor hát nem bízol ebben a Hwi Noree-ban, mégis...
– De megbízom benne, mégpedig pontosan amiatt, amit most elmondtam neked.
Idaho összeráncolta a szemöldökét, aztán ellazult és felsóhajtott.
– Akkor jobb lesz, ha közelebbről is megismerem. Ha te ennyire...
– Nem! Tartsd távol magad Hwi Noree-tól. Vele valami különleges tervem van.

- - -

Elkülönítettem magamban a város-tapasztalatot, és gondosan megvizsgáltam, A város gondolata egészen felpezsdít. Biológiai közösség létrehozása egy működő, támogató társadalmi közösség nélkül pusztuláshoz vezet. Egész világok váltak egyetlen roppant biológiai közösséggé összefüggő társadalmi szerkezet nélkül, és ez mindig összeomlással végződött. Túlnépesedett körülmények között ez drámaian nyilvánvalóvá és tanulságossá válik. A gettó maga a halál. A zsúfoltság keltette stressz olyan nyomássá halmozódik, ami végül kirobban. A város kísérlet arra, hogy kezeljék ezeket az erőket. Azok a társadalmi formák, amelyek révén a városok ezt megkísérlik, megérik a közelebbi tanulmányozást. Ne feledjétek, hogy létezik egy bizonyos rosszindulatú ellenérzés mindenféle társadalmi rend kialakításával szemben. Ez egy olyan harc a létért, amit egy mesterséges ellenfél ellen kell vívni. Az önkényuralom és a rabszolgaság ott leselkedik a peremen. Sok sérelem esik, és így felmerül a törvények iránti igény. A törvény kifejleszti a maga saját hatalmi szerkezetét, újabb sebeket és igazságtalanságokat okozva. Ezt a traumát csak együttműködéssel lehet meggyógyítani, nem pedig szembenállással. Az együttműködés felidézése pedig megmutatja a gyógyító kilétét.
– Az Ellopott Feljegyzések

M oneo láthatóan nyugtalanul lépett be Leto kis szobájába. Valójában azért szerette ezt a helyet, mert az Istencsászár kocsija itt abban a bizonyos mélyedésben volt, ahonnan a Féregnek alkalomadtán nehezebb kitámadnia, amellett ott volt az a tagadhatatlan tény, hogy Leto megengedte háznagyának az ixi lift használatát a végeérhetetlenül kanyargó rámpa helyett. Moneo mindazonáltal érezte, hogy a hírek, amelyeket ezen a reggelen hoz, garantáltan felébresztik a férget, aki isten.
Hogyan tálaljam?
Alig egy óra múlt el hajnal óta az Ünnep negyedik napján. Ezt a tényt Moneo csak azért üdvözölte egykedvűen, mert ezzel is közelebb került az ilyen megpróbáltatások végéhez.
Leto megmozdult, amikor Moneo belépett a kis szobába. Jelzésére felgyulladtak a fények, csak az arcát világítva meg.
– Jó reggelt, Moneo – mondta. – Az őrök azt mondják, ragaszkodtál hozzá, hogy azonnal bejöjj. Miért?
Moneo tapasztalatból tudta: a legnagyobb veszély akkor fenyegeti, ha enged a csábításnak, és túl hamar, túl sokat mond el.
– Eltöltöttem némi időt Anteac Tisztelendő Anya társaságában – mondta Moneo. – Bár gondosan titkolja, én meg vagyok győződve róla, hogy mentát.
– Igen. A Bene Gesseritek néha szinte kötelességszerűen nem engedelmeskednek nekem. Ez a fajta engedetlenség szórakoztat.
– Akkor hát nem is bünteted meg őket?
– Moneo, én vagyok népem egyetlen szülője és gyámja. Egy szülőnek nagyvonalúnak kell lennie, amellett, hogy szigorú.
Jó hangulatban van, gondolta Moneo. Egy apró jel azonban elkerülte figyelmét, amin Leto el is mosolyodott.
– Anteac tiltakozott, amikor mondtam neki, hogy amnesztiát adtál néhány kiválasztott Arctáncoltatónak a foglyok közül.
– Az Ünnepre szánom őket.
– Tessék, Uram?
– Majd később elmondom. Most inkább térjünk rá a hírre, ami miatt rám rontottál ilyen kora reggel.
– Én... ő... – rágcsálta a száját Moneo. -A tleilaxiak majdnem lyukat beszéltek a hasamba, úgy igyekeztek a kegyeimbe férkőzni.
– Ez természetes. És mit árultak el?
– Nos... Fontos tanácsokkal és felszerelésekkel látták el az ixieket ahhoz, hogy csináljanak... nem egészen egy gholát, de még csak nem is klónt. Talán jobb, ha magát a tleilaxi kifejezést mondom: egy sejtes újrarendezést. A, hmm, kísérletet valamiféle árnyékoló berendezésben hajtották végre, amiről a Liga azt állította, hogy áthatolhatatlan a te képességeid számára.
– És mi az eredmény? – Leto úgy érezte, mintha jéghideg légüres térben tenné fel a kérdést.
– Nem biztosak benne. A tleilaxiak nem nézhették végig a kísérletet. Mindazonáltal megfigyelték, hogy Malky bemegy ebbe a... kamrába, és később egy csecsemővel jön ki.
– Igen! Tudtam!
– Valóban? – döbbent meg Moneo.
– Kikövetkeztettem. És ez a dolog ugye körülbelül huszonhat éve történt?
– Pontosan, Uram.
– És azt állítják, hogy az a gyerek Hwi Noree volt?
– Nem biztosak a dolgukban, Uram, de... – vont vállat Moneo.
– Hát persze. És te milyen következtetést vonsz le ebből, Moneo?
– Azt, hogy az új ixi követbe valami fontos cél lehet mélyen beleplántálva.
– Ez bizonyos. Moneo, neked nem tűnt fel, hogy Hwi, a kedves Hwi mennyire a fordított tükörképe a félelmetes Malkynak? Mindenben az ellentéte, még a nemében is.
– Ez sosem jutott eszembe, Uram.
– De nekem igen.
– Azonnal visszaküldetem Ixre – mondta Moneo.
– Semmi ilyesmit nem fogsz tenni!
– De Uram, ha ők...
– Moneo, észrevettem, hogy ritkán fordítasz hátat a veszélynek. Mások gyakran tesznek ilyet, de te csak elvétve. Miért akarsz belevinni egy ilyen nyilvánvaló ostobaságba?
Moneo nyelt egyet.
– Jól van. Szeretem, ha magadtól rájössz a hibáidra – szólt Leto.
– Köszönöm, Uram.
– Ezenkívül azt is szeretem, amikor őszintén kifejezed a háládat, mint ahogy most is tetted. Tehát Anteac veled volt, amikor ezt a dolgot hallottad?
– Ahogy megparancsoltad, Uram.
– Kitűnő. Ez egy kicsit felkavarja majd a dolgokat. Most menj el Lady Hwihez. Mondd meg neki, hogy azonnal látni kívánom. Ez meg fogja zavarni. Azt hitte, hogy nem fogunk találkozni addig, amíg vissza nem térek a Citadellába. Azt akarom, hogy nyugtasd meg.
– Hogyan, Uram? – Leto szomorúan felelt:
– Moneo, miért kérsz tanácsot olyasmiről, amiben szakértő vagy? Nyugtasd meg, és hozd ide. Biztosítsd róla, hogy a lehető legjobb szándékkal viseltetek iránta.
– Igen, Uram – hajolt meg Moneo, és hátralépett egy lépést.
– Egy pillanat, Moneo!
Moneo megdermedt, tekintete Leto arcára tapadt.
– Össze vagy zavarodva, Moneo – mondta Leto. – Néha nem tudod, mit gondolj rólam. Mindenható és mindent látó vagyok? Elhozod nekem ezeket a kis forgácsokat, és közben arra gondolsz: vajon már tud róla? Mert, ha igen, minek töröm magam? Én mégis parancsot adtam, hogy jelentsd nekem ezeket a dolgokat, Moneo. Az engedelmességed talán nem tanulságos?
Moneo a vállát kezdte vonogatni, de aztán meggondolta magát. Reszketett a szája.
– Az idő is lehet hely, Moneo – mondta Leto. – Minden azon múlik, hogy hol állsz, hova nézel és mit hallasz. A mérték magában a tudatban van.
Hosszú hallgatás után Moneo megkockáztatta:
– Ez minden, Uram?
– Nem, ez nem minden. Siona ma egy csomagot fog kapni, amit egy Liga-futár ad át neki. Semmi se álljon útjába a csomag kézbesítésének. Megértetted?
– Mi van... mi van abban a csomagban, Uram?
– Bizonyos fordítások, olvasnivalók, amiket szeretném, ha látna. Sehogy ne avatkozz közbe. Nincs melanzs a csomagban.
– Honnan... honnan tudtad, mitől féltem...
– Mert félsz a fűszertől. Meghosszabbíthatná az életedet, te mégis kerülöd.
– A többi hatásától félek, Uram.
– A jótékony természet úgy rendelte, hogy a melanzs felszínre hozza lelkünk némely váratlan mélységét, és te mégis félsz tőle?
– Én Atreides vagyok, Uram!
– Ó, igen, és az Atreideseknél a melanzs esetleg egy különös belső megvilágosodás folyamatán görgetheti keresztül az Idő rejtélyét.
– Nem ettől félek, Uram.
– A másik döbbenettől félsz, attól, amelyik engem kényszerített az én választásomra.
– Csak rád kell néznem, Uram, és megismerem azt a félelmet. Mi, Atreidesek... – Kiszáradt szájjal hagyta félbe a mondatot.
– Nem akarod az őseid és a többiek emlékeit, amik bennem kavarognak!
– Néha... néha, Uram, arra kell gondoljak, hogy a fűszer az Atreidesek átka!
– Azt kívánod, hogy bár csak ÉN sem lettem volna? – Moneo hallgatott.
– Pedig a melanzsnak megvannak a maga előnyei, Moneo. A Liga navigátorainak szükségük van rá. És nélküle a Bene Gesserit nyavalygó nőszemélyek reménytelen falkájává korcsosulna!
– Élnünk kell, vele vagy nélküle, Uram, jól tudom.
– Nagyon okos, Moneo. Te mégis úgy döntöttél, hogy nélküle élsz.
– Talán nincs meg ez a választási lehetőségem, Uram?
– Most még igen.
– Uram, mire...
– A melanzsra huszonnyolc különböző szó létezik a közönséges galach nyelvben. Részint alkalmazásával írják le, részint töménységével, részint korával, azzal, hogy becsületes úton szerezték-e, vagy tolvajlással és fosztogatással, hogy hozomány volt-e, és még rengeteg más módon is megnevezik. Mit szűrsz le ebből, Moneo?
– Azt, hogy sok választási lehetőségünk van, Uram.
– Csak a fűszerrel kapcsolatban? – Moneo a homlokát ráncolva gondolkodott, aztán azt mondta:
– Nem.
– Te ritkán mondasz nemet a jelenlétemben – mondta Leto. – Pedig szép látni, ahogy kimondod. – Moneo ajka mosolyféleségbe rándult. Leto szaporán folytatta:
– Nos! Most menj Lady Hwihez. De előtte még adok neked egy tanácsot útravalóul.
Moneo beható figyelmet szentelt Leto arcának.
– A drogok ismerete elsősorban a hímektől ered, mert ők általában merészebbek – a férfiúi agresszió egyik hajtása ez. Olvastad az Oranzs Katolikus Bibliát, tehát ismered Éva és az alma történetét. Tessék, egy érdekes tény ezzel kapcsolatban: Nem Éva szakította le és kóstolta meg az almát elsőként. Ádám volt az első, de aztán volt olyan okos, hogy rákenje Évára. Ez a történet elmond valamit arról, hogyan találnak társadalmaink szerkezeti szükségszerűséget az alcsoportok számára.
Moneo kissé balra hajtotta a fejét.
– Uram, hogyan segít ez nekem?
– Hasznodra lesz Lady Hwinél!

- - -

Ennek az univerzumnak az egyedi sokfélesége mélyen leköti a figyelmem. Ez az örök szépség.
– Az Ellopott Feljegyzések

L eto már akkor hallotta Moneót az előszobában, mielőtt Hwi belépett az apró fogadószobába. A lány bő halványzöld nadrágot viselt, ami egy, a szandáljához illő sötétebb zöld pánttal volt szorosan összefogva a bokájánál. Fekete köpenye alatt egy ugyanilyen sötétzöld színű lezser blúz volt látható.
Nyugodtnak tűnt, ahogy odament Letóhoz, aztán leült, anélkül, hogy hellyel kínálták volna. Most egy arany vánkost választott a piros helyett, amin a múltkor ült. Moneo alig egy óra alatt hozta ide. Leto kifinomult hallása felfedezte Moneo szöszmötölését az előszobában, mire jelt adott, és az arrafelé nyíló ajtó lezárult.
– Valami felkavarta Moneót – mondta Hwi. – Nagyon igyekezett, hogy ne vegyem észre rajta, de minél jobban próbált megnyugtatni, én annál kíváncsibb lettem.
– Nem ijesztett meg?
– Ó, dehogy. Viszont mondott valami nagyon érdekeset. Azt mondta, hogy mindig tartsam észben: Leto Nagyúr mindnyájunk szemében más és más személyiség.
– Mitől olyan érdekes ez? – kérdezte Leto.
– Az a kérdés volt érdekes, aminek ez csak a bevezetése lett. Azt mondta, gyakran eltűnődik azon, hogy mi magunk milyen szerepet játszunk ennek a te különbözőségednek a létrehozásában?
– Ez valóban érdekes.
– Szerintem ez rendkívül éleslátó gondolat – mondta Hwi. – Miért hívattál?
– Először is, ixi uraid...
– Már nem az uraim, Uram.
– Bocsáss meg. A továbbiakban akkor ixinek fogom nevezni őket. – A lány komolyan bólintott.
– Először is...
– Az ixiek egy fegyver készítésén gondolkoznak – egyfajta vadászó-kereső, önjáró, gépagyú halál. Eredetileg öntökéletesítőnek szánták, ami felkutatja az életet és szervetlen anyaggá redukálja azt.
– Én nem hallottam erről, Uram.
– Tudom. Az ixiek nem veszik észre, hogy a gépkészítők mindig azt kockáztatják, hogy maguk is teljesen elgépiesednek. Ez pedig örökös sterilitást jelent. A gépek mindig elromlanak... szabott az idejük. És amikor ezek a gépek csütörtököt mondanak, semmi sem marad, semmilyen élet.
– Néha azt hiszem, hogy őrültek – mondta a lány.
– Anteacnak is ez a véleménye. Ez a legégetőbb probléma. Az ixiek most egy olyan vállalkozásba fogtak, amit rejtegetnek.
– Még előled is?
– Még előlem is. Elküldöm Anteac Tisztelendő Anyát, hogy nyomozzon nekem egy kicsit. Hogy segíthessek neki, szeretném, ha elmondanál neki mindent arról a helyről, ahol születtél. Egyetlen részletet se hagyj el, akármilyen kicsiny is. Anteac majd segít visszaemlékezni. Szükségünk van minden hangra, minden szagra, a látogatók nevére és alakjára, a színekre, de még a bőröd egyenetlenségeire is. A legapróbb dolog is létfontosságú lehet.
– Úgy véled, hogy ott a rejtekhely?
– Tudom, hogy ott van.
– És azt gondolod, hogy ott csinálják a fegyvert, abban a...
– Nem, de ez jó ürügy lesz arra, hogy megvizsgálhassuk azt a helyet, ahol születtél.
A lány kinyitotta a száját, aztán lassan, fokozatosan elmosolyodott.
– Körmönfont vagy, Uram. Haladéktalanul beszélni fogok a tisztelendő anyával. – Hwi már állt volna fel, de Leto egy mozdulattal megállította.
– Nem szabad a sietség látszatát keltenünk – mondta. – A lány visszaereszkedett a párnára.
– Mindnyájan különbözőek vagyunk Moneo megfigyelése szerint – folytatta Leto. – A genezis nem áll meg. Az istened állandóan teremt téged.
– És mit fog találni Anteac? Ugye te tudod?
– Mondjuk azt, hogy megvan a magam szilárd meggyőződése ezzel kapcsolatban. Most egyszer sem említetted azt a témát, amit a múltkor felhoztam. Nincsen kérdésed?
– Meg fogod adni a válaszokat, amikor szükségem lesz rájuk – Ez a kijelentés olyan bizalomról tanúskodott, hogy Letóban megállt a szó. Csak nézte a lányt, és megdöbbentette, milyen tökéletes munkát végeztek az ixiek egy emberrel. Hwi tökéletesen hű maradt a saját maga választotta erkölcs követelményeihez. Kedves, melegszívű, becsületes és olyan beleérző-képességgel rendelkezik, hogy minden keserűséget meg kell osztania azzal, akivel azonosult. Leto el tudta képzelni a lány Bene Gesserit tanítóinak undorát, amikor szembetalálták magukat ezzel a megingathatatlan, önálló erkölcsiséggel. Az oktatók nyilvánvalóan csak arra szorítkozhattak, hogy itt-ott elvégeztek egy simítást, kifejlesztettek egy-egy képességet. Minden csak segítette ezt az erőt, ami megakadályozta, hogy Hwiből Bene Gesserit legyen. Milyen gyűlölködést okozhatott mindez!
– Uram – mondta Hwi. – Szeretném tudni, mi indított arra, hogy ezt az életet válaszd.
– Először azt kell megértened, hogy milyen a jövőnket látni.
– Ha segítesz, megpróbálom.
– Soha semmi sem válik el a forrásától – mondta Leto. – A jövő látása egy folytonosság érzékelése, amelyben minden dolog úgy ölt alakot, mint a vízesés alján habzó buborékok. Látod őket, aztán eltűnnek a sodrásban. Ha a folyam véget ér, az olyan, mintha a buborékok sosem léteztek volna. Ez a folyó az én Arany Ösvényein, és látom véget érni.
– És a döntésed – mutatott a lány a féregtestre – megváltoztatta ezt?
– Most is változik minden. A változás nem csak az életem milyenségéből, de a halálom milyenségéből is ered.
– Tudod, hogyan fogsz meghalni?
– Azt nem, hogy hogyan. Csak az Arany Ösvényt ismerem, amelyben ez be fog következni.
– Uram, én nem...
– Nehéz ezt felfogni, tudom. Négy halált fogok halni – a test halálát, a lélek halálát, a mítosz halálát, és az ok halálát. De ezek a halálok mind a feltámadás magját hordozzák magukban.
– Vissza fogsz térni a...
– A magok fognak visszatérni.
– És ha te eltűntél, mi lesz a vallásoddal?
– Minden vallás csupán egyetlen közösség. A spektrum töretlen marad az Arany Ösvényen belül. Mindössze arról van szó, hogy az emberek először az első szakaszt látják, aztán a másikat. A tévedéseket fel lehet fogni az érzékelés baleseteként.
– Az emberek még akkor is imádni fognak – mondta a lány.
– Igen.
– De amikor az örökkének vége lesz, harag jön utána – folytatta Hwi. – Tagadás. Sokan azt fogják mondani, hogy egyszerű zsarnok voltál.
– Egy tévedés – helyeselt Leto. A leány egy pillanatig gombócot érzett a torkában, meg sem tudott szólalni. Aztán:
– Hogyan változtatja meg az életed és a halálod a... – Megrázta a fejét.
– Az élet folytatódni fog.
– Én ezt elhiszem, Uram, de hogyan?
– Minden ciklus egyfajta reakció az előző ciklusra. Ha belegondolsz az Impériumom alakjába, akkor látni fogod a következő ciklus alakját.
A lány elfordította a tekintetét.
– Minden, amit a családodról tanultam, azt sugallta nekem, hogy mindezt – mutatott vaktában maga köré – csakis önzetlen indokból teszed. Mégsem gondolom, hogy valóban ismerem az Impériumod alakját.
– Leto Arany Békéjét?
– Kevesebb a béke, mint azt sokan közülünk hiszik – nézett rá megint Hwi.
Ez az őszinteség! ujjongott magában Leto. Ezt semmi sem kezdte ki.
– Ez a gyomor ideje – mondta. – Ez az az idő, amikor terjeszkedünk, ahogy egy puszta sejt terjed osztódása közben.
– De valami mégis hiányzik – szólt Hwi. Olyan, mint a duncanek, gondolta Leto. Valami hiányzik, és ők azonnal megérzik.
– A test növekszik, de a psziché nem – felelte Leto.
– A psziché?
– Az a gondolkodó tudat, amely megmondja nekünk, hogy mennyire élők tudunk lenni. Te is nagyon jól ismered, Hwi. Ez az az érzék, ami megsúgja, hogyan légy hű önmagádhoz.
– A vallásod nem elég – mondta a lány.
– Soha egyetlen vallás sem lehet elegendő. Ez választás kérdése – egyetlen magányos választásé. Most már érted, miért jelent oly sokat számomra a barátságod és a társaságod?
Hwi könnyektől pislogva bólintott.
– Az emberek miért nem tudják ezt?
– Mert a feltételek nem engedik meg.
– Azok a feltételek, amiket te diktálsz?
– Pontosan. Nézz csak végig az Impériumon. Látod az alakját? – A lány szemét lehunyva gondolkodott.
– Valakinek nincs más vágya, mint hogy a folyóparton üldögéljen, és egész nap horgásszon? – kérdezet Leto. – Remek. Ez az ő élete. Egy kis csónakon akarsz járni a tengeren, a szigetek között, és idegenekkel akarsz találkozni? Kitűnő! Mi mást lehetne még csinálni?
– Az űrben utazni? – kérdezte Hwi, valami enyhe daccal a hangjában. Kinyitotta a szemét.
– Láthatod, hogy a Liga és én ezt nem engedjük meg.
– Te nem engeded meg.
– Így igaz. És ha a Liga nem engedelmeskedik nekem, nem kap fűszert.
– Ha pedig az emberek a bolygójukhoz vannak kötve, nem helytelenkednek.
– Ennél fontosabb dologról van szó. Emiatt vágyakozni kezdenek az utazásra. Egyfajta szükséglet jön létre távoli kalandozások és furcsa dolgok iránt. Végsősoron az utazás válik a legfőbb szabadsággá.
– De hát a fűszer egyre fogyatkozik – mutatott rá Hwi.
– A szabadság pedig napról napra egyre értékesebb lesz.
– Ez csak kétségbeeséshez és erőszakhoz vezethet – állapította meg Hwi.
– Egy bölcs ember az elődeim közt – valójában én magam voltam, tudod? Fel tudod fogni, hogy az én múltamban nincsenek idegenek?
A lány borzongva bólintott.
– Ez a bölcs ember észrevette, hogy a vagyon a szabadság egyik eszköze. A vagyon hajhászása azonban a rabszolgaság egyik formája.
– A Liga és a Nővérek saját magukat tartják szolgaságban!
– Meg az ixiek, a tleilaxiak és a többiek is. Ó, időnként kikaparnak egy kis elrejtett melanzskészletet, de ez csak arra jó, hogy fenntartsák a figyelmet. Rendkívül érdekes játék, nem gondolod?
– De aztán jön az erőszak...
– Éhínségek lesznek, és elkeseredés.
– Itt, az Arrakison is?
– Itt is, máshol is, mindenütt. Az emberek úgy fognak visszatekinteni az uralmamra, mint régi szép időkre. Én leszek a jövőjük tükre.
– De ez borzalmas lesz! – tiltakozott Hwi. Nem is reagálhatott volna másként, gondolta Leto. Majd azt mondta:
– Ahogy a föld már nem hajlandó többé ellátni az embereket, a túlélők egyre kisebb és kisebb menedékekbe szorulnak. Rettenetes kiválasztódási folyamat játszódik majd le világok sokaságán – robbanásszerűen emelkedő születésszám és fogyatkozó élelem.
– De hát nem tudná a Liga...
– A Liga jobbára tehetetlen lesz megfelelő mennyiségű melanzs híján, amivel működtetni tudná meglévő szállítóhajóit.
– És a gazdagok nem menekülnek meg?
– Egyesek közülük igen.
– Akkor igazából nem is változtatsz meg semmit. Csak küszködünk és halódunk tovább.
– Amíg a homokféreg újra át nem veszi a hatalmat Arrakison. Addigra pedig már mindnyájan próbára tettük majd magunkat, és rendelkezni fogunk egy átfogó tapasztalattal. Addigra megtanuljuk, hogy ami megtörténhet az egyik bolygón, az megtörténhet bármelyiken.
– Mennyi fájdalom és halál – suttogta Hwi.
– Hát nem érted a halált? – kérdezte Leto. – Pedig meg kell értened. Az egész fajnak meg kell értenie. Minden élőnek meg kell érteni.
– Segíts nekem, Uram – suttogta a lány.
– Ez minden teremtmény legalapvetőbb élménye -kezdte Leto. – Halál hiányában jönnek azok a dolgok, amelyek azt kísértik és tükrözik – halálos betegségek, sérülések és balesetek... nőknél a gyerekszülés... és valamikor ilyen volt a férfiaknál a harc.
– De a te Halszólítóid...
– Ők adnak leckét a túlélésből – mondta Leto. Hwi szemei tágranyíltak a felismeréstől.
– A túlélők. Hát persze!
– Milyen értékes is vagy te – mondta Leto. – Milyen ritka és értékes. Áldottak legyenek az ixiek!
– És átkozottak is?
– Azok is.
– Nem hittem, hogy valaha is megértem, mi a célja a Halszólítóknak – szólt a lány.
– Még Moneo sem érti – mondta Leto. – A Duncanek pedig egyenesen kétségbeejtők.
– Értékelned kell az életet, mielőtt elszánod magad rá, hogy megőrizd – mondta Hwi.
– És a túlélők azok, akik a leghatásosabban és legmeghatóbban ragaszkodnak az élet szépségeihez. A nők ezt inkább tudják, mint a férfiak, mert a szülés a halál visszatükröződése.
– Malky bácsikám mindig mondogatta, hogy jó okod van megtagadni a férfiaktól a harcot és az alkalmi erőszakot. Micsoda keserű lecke!
– Készen rendelkezésre álló erőszak nélkül a férfiaknak kevés módjuk próbára tenni, hogyan tudnak majd szembenézni azzal a végső élménnyel – mondta Leto. – Valami hiányzik. A psziché nem növekszik. Mit is mondanak ez emberek Leto Békéjéről?
– Hogy miattad értelmetlen dekadenciában kell tespednünk, mint disznónak a dagonyában.
– Mindig értékelni kell a népi bölcsességek éleslátását – mondta Leto. – Szóval dekadencia.
– A legtöbb embernek nincsenek elvei – folytatta a lány. – Az ixi nők állandóan emiatt panaszkodnak.
– Amikor lázadókat keresek, az elvek embereit keresem – szólt Leto.
Hwi némán nézett rá, és Leto arra gondolt, hogy ez az egyszerű reakció milyen sokatmondóan árulkodik a lány intelligenciájáról.
– Mit gondolsz, hogyan tettem szert a legjobb adminisztrátoraimra? – tette föl a kérdést Leto. A lány köhintett.
– Az elvek – folytatta Leto – azok, amikért harcolunk. A legtöbb ember minden kihívás nélkül éli le az egész életét, azt a végső találkozást kivéve. Olyan kevés barátságtalan terep van, ahol próbára tehetik önmagukat.
– De ott vagy nekik te – mondta a lány.
– Én viszont túl hatalmas vagyok – felelte Leto. – Tiszta öngyilkosság. Ki keresné a biztos halált?
– A bolondok... vagy a kétségbeesettek. Lázadók?
– Én egyenlő vagyok a háborúval – jelentette ki Leto. – Az örök ragadozó. Én vagyok az összetartó erő, ami szétzilálja őket.
– Sosem gondoltam magamra úgy, mint lázadóra – szólt Hwi.
– Te annál sokkal jobb vagy.
– És fel fogsz használni engem valahogy?
– Igen.
– De nem mint adminisztrátort – mondta Hwi.
– Jó adminisztrátoraim már vannak – megvesztegethetetlenek, éleseszűek, filozofikusak, nyitottak a saját hibáikra, és gyorsan döntenek.
– Lázadók voltak?
– A legtöbbjük igen.
– És hogyan esett rájuk a választás?
– Mondhatni, ők választották ki magukat.
– Azzal, hogy életben maradtak?
– Azzal is. De valami mással is. A jó és a rossz adminisztrátor közti különbség alig öt szívdobbanásnyi. A jók azonnal tudnak választani.
– És elfogadhatóak a választásaik?
– Általában lehet velük kezdeni valamit. A rossz adminisztrátor viszont habozik, piszmog, bizottságokért, kutatásokért és jelentésekért kiált. Végső soron ténykedése révén súlyos problémákat okoz.
– De hát időnként tényleg szükség lehet több információra, mielőtt...
– Egy rossz adminisztrátor többet foglalkozik a jelentésekkel, mint a döntéssel magával. Olyan kimutatásokat gyűjt, amelyeket bármikor elővehet, ha a tévedéseit kell kimagyaráznia.
– És a jók?
– Ó, ők szóbeli utasításokkal dolgoznak. Sosem hazudnak abban, hogy mit csináltak, ha a szóbeli parancsuk gondokat okoz, és olyan emberekkel veszik körül magukat, akik okosan tudnak cselekedni szóbeli utasítások alapján. Gyakran éppen az a legfontosabb információ, ha valami balul üt ki. A rossz adminisztrátorok addig rejtegetik hibájukat, amíg már túl késő kijavítani őket.
Leto látta, hogy a lány az ő szolgáira gondol – főleg Moneóra.
– A döntések emberei – mondta Hwi.
– Egy zsarnoknak többek közt ilyet a legnehezebb találni – szólt Leto. – Olyan embereket, akik valóban döntenek.
– A múltjuk beható ismerete nem nyújt neked...
– Némi szórakozást, azt nyújt. Az én uralmam előtt a bürokráciák azokat az embereket válogatták ki és emelték fel, akik kerülték a döntéseket.
– Értem. És engem hogyan fogsz felhasználni, Uram?
– Hozzám jönnél feleségül? – Halvány mosoly ömlött el Hwi ajkán.
– A nők is tudnak döntéseket hozni. Hozzád megyek.
– Akkor menj, és lásd el instrukciókkal a Tisztelendő Anyát. Legyen gondod rá, hogy valóban tudja, mit kell keresnie.
– A születésemet – mondta a lány. – Te és én már tudjuk a célomat.
– Amit nem lehet elválasztani a forrásától – mutatott rá Leto. Hwi felállt.
– Uram, nem lehet, hogy tévedsz az Arany ösvénnyel kapcsolatban? A kudarc lehetősége...
– Minden és mindenki tévedhet – mondta erre Leto, – de a bátor jóbarátok segítenek.

- - -

A csoportok hajlamosak környezetüket a csoport túlélésére kondicionálni. Amikor eltérnek ettől, az bízvást a csoport betegségének a jele. Sok árulkodó tünet van. Figyelem az élelem elosztását. Ez a kommunikáció egy formája, a kölcsönös segítség elkerülhetetlen jele, amely a függőség halálos jelzését is magában hordozza. Érdekes, hogy manapság a férfiak foglalkoznak a földdel. Valódi háziférfiak. Valaha ez a nők kizárólagos birodalma volt.
– Az Ellopott Feljegyzések

B ocsásd meg e jelentés hiányosságait”, írta Anteac Tisztelendő Anya. „Írd ezt a sietség számlájára. Holnap reggel indulok Ixre, célom ugyanaz, mint amit előző jelentésemben részleteztem. Az Istencsászár beható és őszinte érdeklődése Ix iránt tagadhatatlan, de be kell számolnom arról a furcsa látogatásról, amelyet éppen most tett nálam az ixi nagykövet, Hwi Noree.”
Anteac hátradőlt kényelmetlen székében, ami még így is a legjobb volt ebben a spártai puritánságú lakosztályban. Egyedül üldögélt aprócska hálófülkéjében, ebben a skatulyában, ami helyett Leto nem volt hajlandó másikat adni még azután sem, hogy a Bene Gesserit figyelmeztette a tleilaxi árulásra.
Anteac ölében egy kis, tintafekete négyzet feküdt, tíz milliméteres oldalhosszúságú és körülbelül három milliméter vastag. Erre írt egy csillogó tűvel minden szót a másik tetejére, és amit írt, a négyzet rögtön elnyelte. A teljes üzenetet egy ministráns-küldönc szemének ideg-receptoraira viszik fel, ott fog lappangani, amíg le nem játsszák a Káptalanházban.
Micsoda dilemmát okozott ez a Hwi Noree!
Anteac ismerte azoknak a Bene Gesserit oktatóknak a beszámolóit, akiket annak idején Hwihez küldtek, Ixre. De ezek a beszámolók többet hallgattak el, mint amennyit elmondtak. Még nagyobb kérdéseket vetettek föl.
Milyen kalandokban volt részed, te gyerek?
Milyen nehéz volt az ifjúságod?
Anteac szippantott, és lenézett az ölében várakozó fekete négyzetre. Ezek a gondolatok eszébe juttatták azt a fremen hiedelmet, hogy a születésünk földje tesz minket azzá, amik vagyunk.
– Vannak furcsa állatok a bolygódon? – kérdeznék a fremenek.
Hwi impozáns Halszólító kísérettel érkezett, több mint száz kemény, állig felfegyverzett nővel. Anteac ritkán látott ilyen fegyver-bemutatót – lézerpisztolyok, hosszú kések, ezüst pengék, kábítógránátok...
Kora délelőtt volt. Hwi bejött, a Halszólítókat hátrahagyta, hogy vizsgálják át a Bene Gesserit-szobákat, ezt a spártai belső szobát kivéve.
Anteac körülpillantott a szobájában. Leto Nagyúr azzal is üzen valamit, hogy itt tartja őt.
– Ennyire becsüli értékedet az Istencsászár előtt!
Viszont... most egy Tisztelendő Anyát küld Ixre, és e küldetés állítólagos célja sok dologra rámutatott Leto Nagyúrral kapcsolatban. Talán változás van készülőben: új tisztelet és több fűszer vár a Nővérekre.
Minden azon múlik, hogyan teljesítek.
Hwi egyedül lépett be a szobába, és higgadtan letelepedett Anteac priccsére: feje alacsonyabban volt, mint a Tisztelendő Anyáé. Ez szép gesztus volt; semmi durvaság. A Halszólítók nyilvánvalóan bárhová elvihették volna őket, bármilyen bánásmódban, ahogy Hwi parancsolja. Hwi megdöbbentő első szavai semmi kétséget nem hagytak efelől.
– Először is tudnod kell, hogy feleségül megyek Leto Nagyúrhoz.
Anteacnak mélykontrollra volt szüksége, hogy el ne álljon a lélegzete. Igazságérzékelése elárulta Hwi szavainak igazát, de teljes horderejűket nem tudta felbecsülni.
– Leto Nagyúr azt parancsolja, hogy erről senkinek ne szólj – tette hozzá Hwi.
Micsoda kutyaszorító, gondolta Anteac. Még a nővéreimnek se jelentsem a Káptalanházba?
– Mindenki idejében meg fogja tudni – mondta Hwi. – De ez még nem az az idő. Csak azért mondtam el neked, hogy érzékeltessem veled Leto bizalmának súlyát.
– Az irántad való bizalmáét?
– Mindkettőnk iránti bizalmáét. – Erre Anteac alig leplezetten, fázósan megborzongott. Mekkora erő rejlik ebben a bizalomban!
– Tudod, hogy Ix miért téged jelölt ki nagykövetnek? – kérdezte Anteac.
– Igen. Azt akarták, hogy elhódítsam.
– Úgy tűnik, sikerrel jártál. Ez azt jelenti, hogy az ixiek elhiszik a tleilaxi meséket Leto Nagyúr nagytermészetűségéről?
– Azokat még maguk a tleilaxiak sem hiszik el.
– Vegyem ezt úgy, hogy megerősíted ezeknek a történeteknek a valótlanságát?
Hwi olyan furcsa színtelenséggel válaszolt, amelyet még Anteac igazságérzékelése és mentáti képességei sem tudtak egykönnyen megfejteni.
– Beszéltél vele és megfigyelted. Magad is válaszolni tudsz erre a kérdésre.
Anteacban némi ingerültség támadt, de félretette. Fiatal kora ellenére Hwi nem kezdő... és sosem lenne belőle jó Bene Gesserit. Milyen kár!
– Jelentetted ezt az ixi kormánynak? – kérdezte Anteac.
– Nem.
– Miért?
– Épp elég hamar tudomást fognak szerezni róla. A túl korai kihirdetés ártana Leto Nagyúrnak. – Igazat mond, emlékeztette magát Anteac.
– Nem az Ix iránti hűséged az első? – szegezte neki a kérdést Anteac.
– Az első az igazság – mosolyodott el. – Ix jobb munkát végzett, mint gondolta.
– Ix téged az Istencsászár elleni fenyegetésnek tekint?
– Azt hiszem, őket elsősorban a tudás foglalkoztatja. Ezt megbeszéltem Ampre-ral, mielőtt eljöttem.
– Ez az az Ampre, aki Ix Föderációs Külügyeinek Igazgatója?
– Igen. Ampre meg van győződve róla, hogy Leto Nagyúr csak egy bizonyos mértékű fenyegetést tűr meg maga körül.
– Ezt mondta Ampre?
– Ampre nem hiszi, hogy a jövőt el lehet rejteni Leto Nagyúr elől.
– De hát ixi küldetésem azt sugallja, hogy... – Itt Anteac elhallgatott, megcsóválta a fejét, majd folytatta: – Miért látja el Ix a Nagyurat gépekkel és fegyverekkel?
– Ampre úgy véli, hogy Ixnek nincs más választása. A túlerő átgázol azokon, akik túlságosan nagy fenyegetést jelentenek.
– Ix pedig nem hajlandó áthágni Leto korlátait. Középút nincs. Végiggondoltad már, mi mindennel jár az, ha hozzámész Leto Nagyúrhoz?
– Azokra a kételyekre gondolsz, amik istenségével kapcsolatban fognak majd emiatt felmerülni?
– Egyesek hitelt fognak adni a tleilaxi történeteknek. – De Hwi csak mosolygott.
Kárhozat!, gondolta Anteac. Hogyan veszíthettük el ezt a lányt?
– Megváltoztatja a vallása szerkezetét – mondta Anteac vádlón. – Nyilván erről van szó.
– Ne kövesd el azt a hibát, hogy mindenkit a saját mértékeddel mérsz – szólt Hwi. És mielőtt még Anteac összeszedhette volna magát, folytatta: – De nem azért jöttem hozzád, hogy a Nagyúrról vitatkozzunk.
– Nem. Persze hogy nem.
– Leto Nagyúr meghagyta – szólt Hwi, – hogy mondjam el neked minden emlékemet arról a helyről, ahol születtem és felnőttem.
Amíg Anteac Hwi szavain gondolkodott, rápillantott az ölében tartott fekete négyzetre. Hwi már belekezdett a beszámolóba, amelyre Ura (és most már vőlegénye) utasította, olyan részletességgel, ami unalmas lett volna, ha nem Anteac mentát-képességei raktározták volna el.
Anteac a fejét rázta, miközben azt fontolgatta, miket jelentsen a Nővéreknek a Káptalanházba. Már nyilván az előző üzenetét olvassák. Olyan gép, amely képes lenne leárnyékolni magát és a tartalmát még az Istencsászár mindent látó tekintete elől is? Lehetséges lenne ez? Vagy ez is csak valami próba, a Bene Gesserit őszinteségének próbája az Istencsászár felé? De itt van ez a dolog! Ha mégsem tudja ennek a titokzatos Hwi Noree-nak a születési körülményeit...
Ez az új fejlemény megerősítette Anteac mentát-véleményét arról, miért őrá esett a választás ennél az ixi küldetésnél. Az Istencsászár nem akarja ezt a tudást a Halszólítóira bízni. Nem akarja, hogy a Halszólítók gyengeséget sejtsenek Urukban!
Vagy a dolog valóban olyan egyszerű lenne, mint amilyennek látszik? Kerék a kerékben – mindig is ez volt Leto módszere.
Anteac megint csak megrázta a fejét. Aztán meghajtott háttal folytatta a Káptalanházba küldendő beszámoló írását, nem említvén meg azt a felfedezést, hogy az Istencsászár menyasszonyt választott magának.
Hamarosan úgyis megtudják. Addig is ő, Anteac maga fog gondolkozni azon, mi is rejlik mindebben.

- - -

Ha ismered minden ősödet, akkor személyes tanúja vagy azoknak az eseményeknek, amelyek létrehozták a múltad legendáit és hiedelmeit. Ha ezt megérted, akkor mítoszteremtőként kell rám tekintened.
– Az Ellopott Feljegyzések

A z első robbanás akkor következett be, amikor leszállt a sötétség Onn városára. A detonáció elkapott néhány merészebb tivornyázót az Ixi Nagykövetség előtt egy rendezvényre igyekeztükben, ahol (az ígéret szerint) Arctáncoltatók fognak előadni valami ősi drámát egy királyról, aki megölte saját gyerekeit. Az első négy Ünnepi Nap véres eseményei után nem kevés bátorság kellet ahhoz, hogy valaki kilépjen lakosztálya viszonylagos biztonságából. Ártatlan nézők és járókelők haláláról és sebesüléseiről szóló hírek járták keresztül-kasul a várost, ez az esemény pedig csak olaj volt a félelem tüzére.
Az áldozatok és túlélők közül egy sem értékelte volna Letónak azt a megállapítását, hogy az ártatlan nézők viszonylag kis számban voltak képviseltetve.
Leto finom érzékei felfedezték és lokalizálták a robbanást. Hirtelen haragjában, amit később igencsak megbánt, a Halszólítókért kiáltott, és megparancsolta nekik, hogy „söpörjék el az Arctáncoltatókat”, még azokat is, akiknek korábban megkegyelmezett.
Letót lenyűgözte ez a hirtelen támadt harag. Olyan régóta nem érzett még csak enyhe dühöt sem. Bosszúság, neheztelés ez volt a legtöbb. De most, hogy Hwi Noreet fenyegették, kifejezett düh rohanta meg! Egy kis gondolkodás eredeti parancsa módosítására késztette, de sok Halszólító addigra már kirontott, és leggyilkosabb érzületeiket keltette fel az, amit Urukban láttak.
– Az Isten haragszik! – kiáltozták.
A második robbanás elkapott néhány Halszólítót is, akik éppen kiléptek a főtérre, így késlekedett Leto módosított parancsának végrehajtása, és újabb erőszak-hullám indult el. A harmadik robbanásra, ami az elsőhöz közel történt, maga Leto is akcióba lendült. Megvadult forgószélként rontott ki kocsiján a pihenőszobából az ixi lifthez, és a felszínre emelkedett.
Leto a tér szélén bukkant ki a föld alól, és teljes káosz tárult a szeme elé, amelyet a Halszólítók által eleresztett, szabadon lebegő parázsgömbök világítottak be. A tér központi emelvénye szétesett, csak a plasztacél alap maradt sértetlen a burkolt felület alatt. Építőanyag-törmelék hevert mindenhol, közte halottak és sebesültek.
Az Ixi Nagykövetség irányában vad tusa folyt a téren.
– Hol a Duncanem? – dörögte Leto. Egy bashar testőr rohant oda hozzá a tér másik oldaláról, és zihálva jelentett:
– A Citadellába vittük, Uram!
– Mi történik ott? – kérdezte Leto, és az Ixi Nagykövetség előtt dúló küzdelemre mutatott.
– A lázadók és a tleilaxiak támadják az ixi követséget, Uram. Robbanóanyag van náluk.
Alig mondta ezt ki, újabb robbanás dörrent a követség megrongálódott homlokzata előtt. Leto látta a levegőben kalimpáló testeket fölrepülni, aztán lehanyatlani a vakító villanás peremén, melynek feketével pontozott narancssárga izzása még sokáig kápráztatta a szemét.
Mit sem gondolva a következményekkel, Leto szuszpenzorra kapcsolta a kocsit, és átsüvített a téren – a száguldó behemót támasztotta légörvények még a parázsgömböket is beszívták. A csata szélén megkerülte saját védőit, és a támadók oldalába rohant. Csak a feléje sistergő lézerfegyverekre figyelt. Érezte, hogy kocsija testekbe ütközik, és mindenkit feldönt maga körül.
A kocsi egyenesen a követség bejáratához röpítette; a jármű beleütközött a felhalmozódott törmelékbe, és ő leesett róla. Érezte a lézertalálatokat szelvényes bőrén, aztán a belső hőhullámot, és a farkánál kilövellő oxigént. Ösztönösen behúzta arcát a csuklyába, kezeit pedig elülső szelvényei óvó mélységeibe dugta. A féreg-test kerekedett felül: megfeszült és csapkodott, hengergett, mint egy őrült kerék.
Vér áztatta az utcákat. A vér volt a test víztartaléka, de a halál most kiengedte ezt a vizet. Csapkodó teste csúszkált és siklott rajta. A víztől kék füst csapott ki a hajlataiból, ahol a nedvesség a homoki pisztráng bőrbe hatolt. Ez felébresztette benne a víziszonyt, ami csak még dühödtebb vergődésre késztette a roppant testet.
Leto első rohamakor a Halszólítók gyűrűje kitágult. Egy éber bashar meglátta a hirtelen kínálkozó lehetőséget. A csatazaj fölött elkiáltotta magát:
– Szedjétek le, aki leszakadt!
A testőrnők csapata előretört.
Véres játék volt ez a Halszólítóknak jó néhány percig: tomboló pengék a parázsgömbök kíméletlen fényénél, lézersugarak tánca, védtelen húsba csapó öklök, lábak. A Halszólítók egyetlen túlélőt sem hagytak.
Leto átgördült a véres csatakon a követség elé. Alig volt képes gondolkodni a víziszony rátörő hullámai közepette. A levegő körülötte telve volt oxigénnel, és ez segítette emberi érzékeit. Magához hívta kocsiját, ami engedelmesen odasiklott hozzá, vészesen billegve sérült szuszpenzorain. Leto lassan, nehézkesen felkúszott az ingatag kocsira, és gondolati úton kiadta az utasítást, hogy térjenek vissza a szobájába, a tér alá.
Már régen felkészült a víz-ártalomra – volt egy szobája, ahol forró, száraz levegőfuvallatokkal megtisztulhatott és rendbejöhetett. A homok lett volna a legjobb erre a célra, de Onn területén nem volt hely a megfelelő mennyiségű homok számára, amellyel normális tisztaságúra hevíthetné és ráspolyozhatná bőrét.
A liftben Hwire gondolt, és üzent, hogy azonnal hozzák elé a lányt.
Ha ugyan még él.
Nem volt ideje arra, hogy a jövőbe tekintsen, csak reménykedhetett, miközben mind emberi, mind élő-féreg teste a tisztító forróságra áhítozott.
A tisztálkodószobában már eszébe jutott, hogy megerősítse módosított parancsát „Kíméljetek meg néhány Arctáncoltatót!”. De addigra a megvadult Halszólítók már elözönlötték a várost, neki pedig nem volt ereje arra a mentális hullámra, ami küldönceit a megfelelő találkozási pontokra küldené.
Egy testőrkapitány hozta a hírt, amikor a tisztálkodószobából kijött, hogy Hwi Noree, bár könnyebben megsebesült, biztonságban van, és amint a helyi parancsnok helyesnek ítéli meg, azonnal idehozzák.
Leto ott helyben al-bashari rangra emelte a kapitányt. A nő a keménykötésű Nayla-típus volt, de Nayla szögletes arca nélkül – vonásai kerekdedebbek voltak, jobban közelítettek a régi normákhoz. Szinte remegett Ura jóindulatának melegében, és amikor Leto utasította, hogy térjen vissza és „kétszeresen is bizonyosodjon meg róla”, hogy Hwit valóban semmilyen ártalom nem érheti, a nő megperdült és rohanvást indult teljesíteni a parancsot.
Még a nevét sem kérdeztem meg, gondolta Leto, miközben felgördült új kocsijára, kicsiny fogadószobája mélyedésében. Néhány percnyi gondolkodást igényelt, hogy eszébe idézze az új al-bashar nevét – Kieuemo. Az előléptetést meg kell erősíteni. Mentális emlékeztetőt rakott le, hogy ezt személyesen intézze majd. A Halszólítóknak kivétel nélkül és azonnal meg kell tanulniuk, milyen értékes számára Hwi Noree. Nem mintha a mai éjszaka után ehhez sok kétség férhetne.
Ezután belepásztázott a jövőbe, majd kiküldte hírvivőit a tomboló Halszólítókhoz. De addigra már megtörtént a pusztítás – hullák borították Onn utcáit, Arctáncoltatók és feltételezett Arctáncoltatók testei.
És sokan láttak engem is ölni, gondolta Leto.
Amíg Hwi érkezését várta, áttekintette a történteket. Ez nem tipikus tleilaxi támadás volt, de az útonálló támadással együtt beleillik egy új mintába, amely egyetlen, halálos célt követő elmére utal.
Meg is halhattam volna ott kint, gondolta.
Ez részben megmagyarázta, miért nem számított erre a támadásra, de volt egy mélyebb ok is. Leto érezte, hogy ez az ok lassan beúszik a tudatába: a sok apró jel, nyom összegzése. Ki az az ember, aki a legjobban ismeri az Istencsászárt? Ki az az ember, akinek van egy olyan titkos menedéke, ahonnan konspirálhat?
Malky!
Leto hívott egy őrt, és utasította: nézzen utána, hogy Anteac Tisztelendő Anya elhagyta-e már Arrakist. Az őr perceken belül visszatért az eredménnyel.
– Anteac még a lakosztályában van. A Halszólítók Parancsnoka azt mondja, őket nem érte támadás.
– Vigyél el egy üzenetet Anteacnak – mondta Leto. – Kérdezd meg tőle, hogy érti-e már, miért helyeztem a küldöttségüket olyan messzire magamtól? Aztán mondd meg neki, hogy amíg Ixen tartózkodik, meg kell találnia Malkyt, és a tartózkodási helyét jelentenie kell az ixi helyőrségünkön.
– Malky, a valamikor ixi követ?
– Igen. Nem maradhat szabadon és elevenen. Informáld az ixi helyőrség parancsnokát, hogy szoros kapcsolatban kell állnia Anteac-kal, és el kell látnia őt minden szükséges támogatással. Malkyt hozzák ide elém, vagy végezzék ki, ahogy a parancsnok jónak látja.
A testőr-küldönc bólintott. Árnyak bujkáltak az arcán, ahogy ott állt a Leto arcát megvilágító fénykörben. Nem kérte a parancsok megismétlését. Leto belső őreinek mindegyikét kiképezték információ-rögzítésre. Szó szerint meg tudták ismételni Leto parancsait, de még az intonációjukat is; amit egyszer hallottak tőle, azt sohasem felejtették el.
Amikor a hírvivő eltávozott, Leto magán-kérdő jelzést küldött, és másodperceken belül választ is kapott rá Naylától. A kocsijába épített ixi szerkezet felismerhetetlen torzításban bocsátotta ki a nő hangját, színtelen fémességgel, csak Leto számára hallhatóan.
Igen, Siona a Citadellában van. Nem, Siona nem lépett kapcsolatba lázadó barátaival. „Nem, még mindig nem tudja, hogy azért vagyok mellette, mert figyelnem kell.” A támadás a követség ellen? Azt egy „Tleilaxi Kapcsolat” nevű szakadár csoport csinálta.
Leto megengedett magának egy mentális sóhajt. A lázadók mindig olyan fellengzős neveket adnak a csoportjaiknak.
– Túlélők? – kérdezte.
– Egyről sem tudnak.
Leto szórakoztatónak találta, hogy a fémhangnak hiába nem volt semmilyen érzelmi színezete, önnön emlékezete pótolta ezt a hiányosságot.
– Lépj kapcsolatba Sionával – adta ki az utasítást. – Valld be, hogy Halszólító vagy. Mondd neki azt, hogy ezt azért nem mondtad meg eddig, mert tudtad, hogy akkor nem bízna benned, és azért is féltél a kitárulkozástól, mert a Halszólítók közt úgyszólván egyedül állsz Siona iránti hűségeddel. Erősítsd meg a neki tett esküdet. Mondd meg neki, hogy esküszöl mindenre, ami szent, hogy mindenben engedelmeskedsz neki. Ha parancsol valamit, tedd meg. Ez mind igaz, te is tudod.
– Igen, Uram.
Emlékei megadták Nayla válaszának a szokásos fanatikus hangsúlyt. Engedelmeskedni fog.
– Ha lehet, teremts alkalmat arra, hogy Siona és Duncan Idaho kettesben maradhassanak – fűzte hozzá Leto.
– Igen, Uram.
A közelség majd megteszi a magáét, gondolta.
Bontotta a kapcsolatot Naylával, aztán a főtéri erők parancsnokáért küldetett. A bashar késedelem nélkül jött is, sötét uniformisa még poros és foltos volt, csizmája véres. Magas, csontsovány nő, néhány időrótta ránccal, melyek a hatalom méltóságával ruházták fel ösztövér vonásait. Letónak eszébe jutott a csapatbéli neve: Iylyo, ami a régi fremen nyelven „Megbízhatót” jelent, ő mindenesetre anyai nevén Nyshae-nek szólította, „Shae lányának”, amely finoman közvetlen alaptónust adott a beszélgetésnek.
– Válassz magadnak párnát, Nyshae – mondta. – Sokat dolgoztál.
– Köszönöm, Uram.
Ugyanarra a piros párnára ült le, mint amire annakidején Hwi. Leto látta a fáradtság árkait Nyshae szája körül, de a nő tekintete éber maradt. Úgy nézett Letóra, mint aki szomjazza a szavait.
– A dolgok megint nyugodtak a Városomban. – Ezt amolyan fél-kérdésként mondta, Nyshae-re hagyva az értelmezést.
– Nyugodtak, de nem jók, Uram.
Leto a nő csizmájára száradt vérre pillantott.
– Az utca az ixi követség előtt?
– Most takarítják, Uram. A javítások is folyamatban vannak.
– A főtér?
– Reggelre olyan lesz, mint amilyen mindig lenni szokott.
Tekintetét le nem vette Leto arcáról. Mindketten tudták, hogy még korántsem érkeztek a beszélgetés lényegéhez. De Leto most végre azonosította a Nyshae tekintetében rejtőző valamit.
Büszke az urára!
Először látta ölni az Istencsászárt. Ez rendkívül káros függőség-érzet magjait vetette el. Ha katasztrófa fenyeget, majd jön az én Uram. Ez volt a szemében. Ezentúl nem fog teljesen önállóan cselekedni, mert az Istencsászárból meríti erejét, és személyesen felelős ennek az erőnek a felhasználásáért. Valami birtoklási vágy volt a pillantásában. Egy rettentő halálosztó gép áll a háta mögött, ami előjön a hívására.
Letónak nem tetszett, amit látott, de a kártétel már megtörtént. Csak lassú és finom nyomással lehet orvosolni.
– Honnan volt lézerfegyverük a támadóknak? – kérdezte.
– A mi saját raktárainkból, Uram. Átvették az Arzenál őrség helyét.
Átvették a helyét. Milyen szép eufémizmus. A megtévedt Halszólítókat elkülönítve tartották, amíg Letónak nem akadt valami olyan gondja, ami halálkommandók bevetését igényelte. Persze ők örömmel haltak meg érte, abban a hiszemben, hogy így jóváteszik bűnüket. Már csak annak a híre is, hogy egy ilyen öngyilkos csapatot vetnek be, sok helyen automatikusan helyreállította a nyugalmat.
– Robbanóanyagokkal törtek be a raktárba? – kérdezte Leto.
– Lopózkodással és robbantással. Gondatlan volt az Arzenál őrség.
– És a robbanóanyagok honnan származnak? – Ahogy Nyshae vállat vont, látszott, mennyire fáradt.
Leto egyetértett a gesztussal. Tudta, hogy ki lehetne nyomozni és fel lehetne deríteni ugyan ezeket a forrásokat, de nem sok haszna lenne. A találékony emberek mindig megtalálják a módját, hogyan barkácsoljanak házilag robbanószereket olyan közönséges anyagokból, mint a cukor, klór, közönséges olajok, ártalmatlan műtrágyák, műanyagok, oldószerek vagy éppen trágyakivonat. A lista gyakorlatilag végtelen, s az emberi tapasztalat és tudás növekedésével egyre bővül. Még abban a társadalomban, amelyet ő hozott létre, amiben korlátozni próbálják a technológia és az új elképzelések bővülését, még itt sincs valós remény arra, hogy teljesen kiküszöböljék a veszedelmesen pusztító házi fegyvereket. Az a gondolat, hogy az ilyen dolgokat kézben lehet tartani, valóságos kiméra: veszélyes és félrevezető mítosz. A kulcs az erőszak utáni vágy korlátozásában rejlik Ebből a szempontból ez az éjszaka totális katasztrófaként értékelhető.
Mennyi új igazságtalanság, gondolta Leto.
Nyshae, mintha csak a gondolataiban olvasna, felsóhajtott.
Hát persze. A Halszólítókat gyerekkoruktól kezdve arra nevelik, hogy ahol lehet, kerüljék az igazságtalanságot.
– Gondoskodnunk kell a civil sérültekről – szólt Leto. – Tegyél rója, hogy ne szenvedjenek szükséget semmiben. Meg kell értetni velük, hogy a Tleilax a bűnös. – Nyshae bólintott. Bashar-kora előtt nem törődött a drillel. Mostanra viszont hitt benne. Pusztán, mert Leto szájából hallotta, elhitte a tleilaxiak bűnösségét. És hitébe némi gyakorlatiasság is vegyült. Tudta, miért nem vághatták le az összes tleilaxit.
A bűnbakokat nem szokták előre megölni.
– Persze, valami szórakozásról is gondoskodnunk kell – mondta Leto. – Szerencsére talán éppen van is kéznél valami. Üzenek neked, miután tanácskoztam Lady Hwi Noree-vel.
– Az ixi követtel, Uram? Hát ő nincs benne...
– Ő tökéletesen ártatlan -jelentette ki Leto.
Látta a Nyshae arcára telepedő „elhiszem” kifejezést, az előregyártott műanyagálarcot, ami megmerevíti az állat és kiüresíti a szemet. Még Nyshae is. Ismerte az okokat, hiszen ő kreálta őket, de néha maga is elborzadt saját művétől.
– Úgy hallom, Lady Hwi már az előszobámban van – mondta Leto. – Küldd be, amikor kimész. És, Nyshae...
A nő már talpon volt, de várakozóan hallgatott.
– Ma este kineveztem Kieuemót al-basharnak – szólt Leto. – Intézd el, hogy ez hivatalos legyen. Ami pedig téged illet, meg vagyok elégedve. Kérj, és kapni fogsz.
Látta, hogy ez a formula örömmel tölti el Nyshae-t, de rögtön össze is szedte magát, ezzel is bizonyítva, hogy méltó Leto dicséretére.
– Próbára fogom tenni Kieuemót, Uram – mondta. – Ha megfelel, akkor szabadságot veszek ki. Már évek óta nem láttam a családomat a Salusa Secunduson.
– Menj csak, amikor jónak látod – mondta Leto.
És arra gondolt: Salusa Secundus! Hát persze!
Ez az egyetlen utalás, amit a nő a származási helyére tett, eszébe juttatta Letónak, hogy kire emlékezteti: Harq al-Adára. Corrino-vér van benne. Közelebbi rokonok vagyunk, mint gondoltam.
– Nagylelkű vagy, Uram – mondta a nő. Azzal elment, lépteiben a friss önbizalom ruganyosságával. Leto hallotta a hangját az előszobából:
– Lady Hwi, Urunk látni kíván.
Hwi belépett. Alakja egy pillanatra élesen kirajzolódott az ajtónyílás ellenfényében. Bizonytalanul lépkedett, amíg a szeme meg nem szokta a belső szoba homályát. Úgy ment a Leto arcát övező fény felé, mint a molylepke a gyertyához. Csak azért fordította el a tekintetét, hogy végignézzen Leto testén, sebesülések nyomait keresve. Leto tudta, hogy látszani semmi nem látszik rajta, de fájdalmai és belső rángásai még voltak.
Egy árnyalatnyi bicegést vett észre Hwi járásában, a lány inkább a jobb lábára támaszkodott, de hosszú jadezöld köpenye elrejtette a sérülést. Megállt a kocsi mélyedésének szélén, és egyenesen Leto szemébe nézett.
– Azt mondták, megsebesültél, Hwi. Fáj valamid?
– Van egy vágás a lábamon, a térdem alatt. Egy törmelékdarab vágta meg; nekirepült a robbanásban. A Halszólítóid bekenték valami gyógyírral, ami elmulasztotta a fájdalmat. Féltettelek, Uram.
– Én is aggódtam érted, kedves Hwi.
– Az első robbanást kivéve nem forogtam veszélyben, Uram. Gyorsan levittek egy terembe, mélyen a követség épülete alá.
Akkor hát nem látta a bemutatómat, gondolta Leto. Ezért csak hálás lehetek.
– Azért küldtem érted, hogy a bocsánatodat kérjem. – A lány az arany vánkosra rogyott.
– Mit kéne megbocsátanom, Uram? Nincs ok arra...
– Próba alatt állok, Hwi.
– Te?
– Vannak valakik, akik pontosan tudni szeretnék, mennyire viselem a szívemen Hwi Noree biztonságát. – A lány fölfelé mutatott.
– Ez az egész... miattam volt?
– Miattunk.
– Ó. De ki...
– Beleegyeztél, hogy hozzám jössz, Hwi, és én... – Felemelt kezével hallgattatta el Hwit, aki már szólni akart. – Anteac elmondta nekünk, amit elmondtál neki, de ez nem Anteactól eredt.
– Akkor ki...
– A ki nem fontos. Az a fontos, hogy gondold át még egyszer. Meg kell adnom neked a lehetőséget, hogy meggondold magad.
A lány lesütötte a szemét.
Milyen bájos, gondolta Leto.
Csak a képzeletében volt lehetséges, hogy teljes emberi életet éljen le Hwivel. Épp elég példa lappangott emlékei kútjában ahhoz, hogy szép fantáziaképet alkosson magának a házaséletről. Még az apró árnyalatokat is kölcsönös tapasztalatok apró részleteit, egy érintést, egy csókot, minden édes osztozást, amiből valami fájdalmas szépség fakadt. És ez fájt neki, sokkal mélyebben fájt, mint friss testi sebei.
Hwi felszegte állát, és Leto szemébe nézett. Leto látta a tekintetében a szenvedélyes vágyat, amivel a lány segíteni akar neki.
– Másképp hogy szolgálhatnálak, Uram?
A különbség köztük minden perccel nőtt.
A fájdalom ott maradt Letóban.
Hwi megkerülhetetlen valóság volt, valami olyan alapvető, amit szavakkal meg sem lehet fogalmazni. A Letóban sajgó fájdalom már szinte több volt, mint amit el tudott viselni.
– Szeretlek, Hwi. Úgy szeretlek, ahogy egy férfi szeret egy nőt... de ez nem lehetséges. Sosem valósul meg. – A lány könnyekre fakadt.
– Menjek el? Menjek vissza Ixre?
– Ők csak bántanának. Próbálnának rájönni, mi volt a hiba a tervükben.
Látta a fájdalmamat, gondolta Leto. Ismeri a hiábavalóság és a tehetetlenség érzését. Mit fog tenni? Hazudni nem fog. Nem fogja azt mondani, hogy úgy viszonozza szerelmemet, mint nő a férfiét. Látja, mennyire reménytelen mindez. És ismeri a saját érzelmeit is felém – részvét, borzadály és félelmet nem ismerő érdeklődés.
– Akkor maradok – mondta Hwi. – És annyi örömet fogunk lelni egymás társaságában, amennyit csak lehet. Szerintem ez lesz a legjobb. És ha ez azt jelenti, hogy összeházasodunk, akkor legyen úgy.
– Akkor meg kell osztanom veled valamit, amit soha senkivel nem osztottam meg – mondta Leto. – Ez olyan hatalmat fog neked adni fölöttem, ami...
– Ne tedd, Uram! Mi lesz, ha valaki kényszerít, hogy...
– Soha többet nem hagyod el a környezetemet. Az itteni lakosztályaimat, a Citadellát, a Sareer biztonságos részeit – ezek lesznek az otthonod.
– Ahogy kívánod.
Milyen szelíd és nyílt. Milyen nyugodtan egyezik bele, gondolta Leto.
Le kellett hűtenie magában a fájdalmas lüktetést. Ez önmagában is veszélyt jelent rá és az Arany Ösvényre nézve.
Azok az okos ixiek!
Malky látta, hogy ő, a mindenható kénytelen állandó szirén-énekkel megelégedni – az önös öröm ábrándjával.
A hatalom állandó tudata még a szeszélyek közepette is.
Hwi bizonytalanságnak vette a hallgatását.
– Összeházasodunk, Uram?
– Igen.
– Tegyünk valamit a tleilaxi pletykák ellen, amik...
– Nem.
A lány rámeredt. Eszébe jutott az előző beszélgetésük. Már hullanak a bomlás magjai.
– Attól félek, Uram, hogy miattam gyengébb leszel – mondta Hwi.
– Akkor módot kell találnod arra, hogy erősíts.
– Erősíthet az, ha csökkentjük az Isten-Letóba vetett hitet?
Leto egy árnyalatnyi Malkyt hallott ki a lány hangjából, azt a kiszámított mérlegelést, ami a nagybácsit olyan visszataszítóén bájossá tette. Sosem tudunk teljesen megszabadulni gyermekkori tanárainktól.
– A kérdéseid válaszért kiáltanak – mondta Leto. – Sokan továbbra is imádni fognak, terveim szerint. Mások viszont elhiszik a hazugságokat.
– Uram... nekem is hazudnom kéne érted?
– Dehogy. De arra időnként meg kell kérjelek, hogy hallgass, amikor különben szólni akarnál.
– De ha gyalázkodnak...
– Akkor se ellenkezz.
Újra könnyek csorogtak a lány arcán. Leto a legszívesebben megérintette volna a cseppeket, de hát az víz... fájdalmas víz.
– Ezt így kell csinálni – mondta Leto.
– Megmagyarázod nekem, Uram?
– Ha elmentem, Shaitannak kell nevezniük, a Gyehenna Császárának. A keréknek egyre tovább és tovább kell gördülnie az Arany Ösvényen.
– Uram, a haragot nem lehetne csak rám irányítani? Én nem...
– Nem! Az ixiek tökéletesebbre csináltak, mint gondolták. Én igazán szeretlek téged. Nem tehetek róla.
– Nem akarok neked fájdalmat okozni! – A szavak szinte kiszakadtak belőle.
– Ami történt, megtörtént. Ne búslakodjunk rajta.
– Segíts, hogy megértsem.
– A gyűlölet, ami a távozásom után szárbaszökken, bele fog süllyedni az elkerülhetetlen múltba. Hosszú idő fog eltelni. Aztán, egy nagyon távoli napon, ráakadnak a feljegyzéseimre.
– Feljegyzések? – Hwi megzavarodott a látszólagos témaváltástól.
– A saját időmről írt krónikám. Az érveim, az indokaim. Léteznek másolatok; homályos töredékek megmaradnak, némelyik eltorzulva, de az eredeti feljegyzések egyre csak várni fognak. Jól elrejtettem őket.
– És ha megtalálják őket?
– Az emberek rá fognak jönni, hogy valami egészen más voltam, mint amit ők feltételeztek rólam. – Hwi hangja reszketeg suttogássá halkult.
– Én már tudom, mire fognak rájönni.
– Igen, drága Hwi, szerintem is tudod.
– Nem vagy sem ördög, sem isten, hanem valami olyasmi, ami még sosem volt, és soha nem is lesz, mert a jelenléted megszünteti az igényt rá.
Letörölte a könnyeket az arcáról.
– Hwi, tudatában vagy annak, hogy milyen veszélyes vagy? – Riadalom látszott a lány arcán, a karja megfeszült.
– Te a szentek anyagából vagy – mondta neki Leto. – Át tudod érezni, milyen fájdalmas lehet rossz helyen és rossz időben rábukkanni egy szentre?
A lány a fejét rázta.
– Az embereknek felkészülten kell várniuk a szenteket – folytatta. – Különben örökre egyszerű követők, könyörgők, koldusok és gyenge talpnyalók maradnak a szent árnyékában. Elpusztulnak bele, mert ez csak a gyengeséget táplálja.
Egy pillanatnyi gondolkodás után a lány bólintott.
– Lesznek szentek azután, hogy eltűnsz?
– Ez az én Arany Ösvényem célja.
– Moneo lánya, Siona, ő majd...
– Egyelőre csak lázadó. Ami a szentséget illeti, meg fogja kapni a választási lehetőséget. Talán egyszerűen csak azt fogja tenni, amire kitenyésztették.
– És az mi, Uram?
– Ne hívj többet uramnak – mondta Leto. – Mi Féreg és feleség leszünk. Hívj Letónak, ha megfelel. Az Uram zavaró.
– Igen, U... Leto. De mi az a...
– Siona uralkodásra született. És az ilyen örökség veszélyes. Ha uralkodsz, megismered a hatalmat. Ez rámenős felelőtlenséghez vezethet, fájdalmas túlzásokhoz, és a legszörnyűbb pusztuláshoz – az elvadult élvhajhászáshoz.
– Siona nem...
– Csak annyit tudunk Sionáról, hogy a várományosa maradhat egy bizonyos teljesítménynek, aszerint a minta szerint, ami betölti őt. Szükségszerűen arisztokrata, az arisztokrácia viszont leginkább a múltat nézi. És ez kudarc, így nem láthatsz sokat semmiféle ösvényből, hacsak nem vagy Janus, aki egyszerre tud előre és hátra tekinteni.
– Janus? Ó, igen, az az isten, akinek két ellentétes irányba néző arca van. – Megnedvesítette ajkát a nyelvével. – Te Janus vagy, Leto?
– Én egy milliószorosra felnagyított Janus vagyok. De ugyanakkor nála kevesebb is. Vagyok például az is, amit az adminisztrátoraim a leginkább csodálnak – a döntéshozó, akinek minden határozata életképes.
– De ha egyszer csalatkoznak benned...
– Akkor ellenem fordulnak, igen.
– Siona a helyedre fog lépni, ha...?
– Ó, mekkora az a ha! Látnod kell, hogy Siona fenyeget engem. Az Arany Ösvényre viszont nem jelent fenyegetést. És ott van még az is, hogy Halszólítóimban él egy bizonyos ragaszkodás a Duncan iránt.
– Siona olyan... fiatalnak látszik.
– És én vagyok a kedvenc pozőrje, a sarlatán, aki hamis álcával tartja fenn hatalmát, és sosem veszi figyelembe népe szükségleteit.
– Nem beszélhetnék vele, hogy...
– Nem! Sosem szabad megpróbálkoznod azzal, hogy bármiről is meggyőzd Sionát. Ígérd meg, hogy nem teszed, Hwi!
– Ha ezt kéred, természetesen megígérem, de...
– Minden isten szembekerül ezzel a problémával, Hwi. A mélyebb szükségletek figyelembevételekor gyakorta el kell hanyagolnom a közvetlen igényeket. A közvetlen szükségletek be nem teljesülése pedig sérti a fiatalokat.
– Nem magyarázhatnád ezt el neki, és...
– Sose próbálj érvelni olyanokkal szemben, akik biztosak az igazukban!
– De ha egyszer tudod, hogy tévednek...
– Hiszel bennem?
– Igen.
– És ha valaki arról próbálna meggyőzni, hogy én vagyok minden idők legnagyobb gonosza...
– Nagyon mérges lennék. Talán még... – Elhallgatott.
– A józan érvelés csak akkor ér valamit – mondta Leto, – ha az univerzum szavak nélküli fizikai hátterével szemben alkalmazzuk.
Hwi összevont szemöldökkel elmélkedett – Letót elbűvölte, hogy érzi, amint Hwiben egyszerre alakot ölt a megértés.
– Óóó – lehelte a lány.
– Egyetlen gondolkodó ember sem fogja tudni többé tagadni a Leto-élményt – mondta Leto. – Látom, hogy kezded érteni. Kezdetek! Róluk szól az élet!
A lány bólintott.
Nem érvel, gondolta Leto. Ha meglátja az utakat, végigköveti őket, hogy lássa, hová vezetnek.
– Amíg élet van, minden vég kezdet – szólt Leto. – És én meg akarom menteni az emberiséget, még saját magától is.
Hwi megint bólintott. Az utak még tovább vezettek.
– Ezért nem teljes kudarc egyetlen halál sem az emberiség állandóságában – folytatta Leto. – Ezért érint meg minket olyan mélyen a születés. Ezért van az, hogy a legtragikusabb halál egy fiatal halála.
– Ix még mindig fenyegeti az Arany Ösvényedet? Mindig tudtam, hogy valami gonoszban konspirálnak.
Konspirálnak. Hwi nem hallja saját szavai belső üzenetét. Nincs szüksége rá, hogy hallja.
Hosszan a lányra nézett, és teljesen eltelt Hwi csodájával. Valami olyan becsületesség van benne, amit egyesek naivitásnak mondanának, de Leto látta, hogy Hwinél ez jobbára öntudatlan. A becsületesség nem Hwi belső magja, hanem maga Hwi.
– Akkor holnap bemutatót szervezek a főtéren – mondta Leto. – Az életben maradt Arctáncoltatók előadása lesz. Azután bejelentik az eljegyzést.

- - -

Kétség ne legyen afelől, hogy én őseim összessége vagyok, az a terep, ahol gyakorolhatják a pillanataimat. Ők az én sejtjeim, és én vagyok az ő testük. Ez a favrashi, a lélek, a kollektív tudat, az ős típusok forrása, minden trauma és öröm tárháza. Én vagyok a tudatra ébredésük választása. Az én samhadim az ő samhadijuk. Az ő tapasztalataik az enyémek is! Az ő letisztult tudásuk az én örökségem. Azok a milliárdok adják az én egységemet.
– Az Ellopott Feljegyzések

A z Arctáncoltatók előadása majdnem két órát vett el a reggelből, utána pedig jött a bejelentés, ami a döbbenet hullámait kavarta fel az Ünnepi Városban.
– Már évszázadok óta nem vett maga mellé menyasszonyt!
– Ezer éve is volt annak már, aranyom.
A Halszólítók köszöntése rövid volt. Hangosan megéljenezték Letót, de zavartnak tűntek.
„Ti vagytok az én egyetlen menyasszonyaim”, mondta annakidején Leto. Hát nem ez az értelme a Siaynoq-nak?
Leto úgy vélte, hogy az Arctáncoltatók jól szerepeltek, nyilvánvaló rettegésük ellenére. Az egyik fremen múzeum mélyén régi ruhákat leltek – csuklyás fekete köpenyeket fehér zsinórövvel, a hátukon kiterjesztett szárnyú zöld sólyommal – Muad'Dib vándorpapjainak öltözékét. Az Arctáncoltatók sötét, cserzett arcot öltöttek fel ezekhez a ruhákhoz, és egy olyan táncot adtak elő, ami bemutatta, Muad'Dib légiói hogyan terjesztették el vallásukat az Impériumban.
Hwi csillogó ezüstruhában, nyakán zöld jade lánccal, az előadás alatt Leto mellett ült a Királyi Kocsin. Egyszer odahajolt Letóhoz, és megkérdezte:
– Ez nem paródia?
– Nekem talán igen.
– És az Arctáncoltatók tudják?
– Sejtik.
– Akkor nem is félnek annyira, mint ahogy mutatják.
– Pedig félnek. Csak arról van szó, hogy bátrabbak, mint azt a legtöbben gondolják.
– A hősködés néha olyan ostoba dolog – suttogta Hwi.
– És fordítva.
A lány egy hosszú pillantással ajándékozta meg, mielőtt tovább nézte volna a műsort. Majdnem kétszáz Arctáncoltató úszta meg élve, sértetlenül. Mindegyiküknek részt kellett venni a táncban. A bonyolult kézmozdulatok és testtartások magukhoz vonzották a szemet – legalább egy kis időre el lehetett feledkezni a nap véres előzményeiről.
Letónak ez jutott eszébe, egyedül fekve kis fogadószobájában, valamivel dél előtt, amikor Moneo érkezett. Moneo föltette Anteac Tisztelendő Anyát égy Liga-kompra, megtárgyalta a Halszólító Parancsnoksággal az előző éjszaka eseményeit, aztán gyorsan Visszarepült a Citadellába, hogy lássa, Siona gondos megfigyelés alatt volt, és nem lehetett köze a követség elleni akcióhoz. Éppen az eljegyzés bejelentése után ért vissza Onnba, úgy, hogy előzőleg mit sem tudott erről a dologról.
Moneót majd' szétvetette a düh. Leto még sosem látta ilyen mérgesnek. Berontott a terembe, és csupán két méternyire Leto arcától állt meg.
– Ezek után mindenki el fogja hinni a tleilaxi történeteket! – zihálta. Leto higgadt modorban válaszolt.
– Milyen kitartó ez a követelés, hogy isteneink legyenek tökéletesek. A görögök sokkal józanabbak voltak ezekben a dolgokban.
– Hol van? – kérdezte Moneo. – Hol van ez a ...
– Hwi pihen. Nehéz volt az éjszaka, a délelőtt pedig hosszú. Azt akarom, hogy kipihent legyen, mikor ma este visszatérünk a Citadellába.
– Hogyan mesterkedte ki? – kérdezte Moneo.
– Na de Moneo! Minden óvatosság kiveszett belőled?
– Aggódom érted! Van fogalmad arról, miket beszélnek a Városban?
– Tökéletesen ismerem a pletykákat.
– Tulajdonképpen mit csinálsz?
– Tudod, Moneo, azt hiszem, hogy a régi panteisták vélekedtek jól az istenekről: halandó gyarlóságok halhatatlan köntösben.
Moneo az égre emelte karját.
– Én láttam az arcukat! – Leeresztette a kezét. – Két héten belül vége az egész Impériumnak!
– Biztos, hogy ennél több ideig fog tartani.
– Ha van valami, ami eggyé tudja kovácsolni minden ellenségedet...
– Az isten gyalázása ősi emberi hagyomány, Moneo. Miért legyek éppen én kivétel?
Moneo szólni próbált, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Nehézkesen odament a kocsit befogadó mélyedéshez, aztán visszabotorkált az előbbi helyére, és Leto arcába meredt.
– Csak úgy tudok segíteni, ha magyarázatot adsz – mondta Moneo. – Miért csináltad ezt?
– Az érzelmeim miatt.
Moneo ajka megformálta a szót, de nem mondta ki.
– Akkor csaptak le rám, amikor már azt hittem, örökre eltűntek – folytatta Leto. – Milyen édesek az emberi létnek ezek az utolsó szippantásai.
– Hwivel? De hát biztos, hogy nem...
– Az érzelmek emlékei sosem elegendőek, Moneo.
– Azt akarod mondani, hogy magadat kényezteted ezzel a...
– Hogy kényeztetem? Egyáltalán nem. De az a háromlábú állvány, amin az Örökkévalóság billeg, húsból, gondolatból és érzelemből van. Úgy éreztem, hogy belőlem már csak test és gondolat maradt.
– Valami boszorkányságot használhatott – vádaskodott Moneo.
– Hát persze. És én mennyire hálás vagyok érte. Ha tagadjuk a gondolat szükségességét, Moneo, mint ahogy egyesek tagadják is, elveszítjük a gondolkodás erejét: nem tudjuk meghatározni azt, amit az érzékeink jeleznek. Ha tagadjuk a testet, kerekeitől fosztjuk meg a járművet, amely hordoz minket. Ha tagadjuk az érzelmet, elvesztünk minden kapcsolatot saját belső világunkkal. És nekem az érzelmek hiányoztak a leginkább.
– Én mégis azt mondom, Uram, hogy te...
– Feldühítesz, Moneo. Ez is érzelem.
Leto látta, hogy Moneo tehetetlen haragja lehűl, mint a jeges vízbe mártott izzó vas. De azért maradt benne egy kis gőz.
– Én nem magammal törődöm, Uram. Leginkább érted aggódom, és ezt te is tudod.
– Ez is érzelem, Moneo, a te érzelmed, és én ezt nagyon nagy becsben tartom.
Moneo mélyen, reszketve szívta be a levegőt. Még sosem látta az Istencsászárt ilyen hangulatban, érzelmeken gondolkodva. Leto egyszerre tűnt jókedvűnek és belenyugvónak, már ha Moneo jól látta. Persze, biztos sosem lehetett benne.
– Azt, ami édessé teszi az életet az élőnek – mondta Leto, – azt, ami szépséggel és melegséggel tölti meg az életet, azt akarom én megőrizni, bár eddig megtagadták tőlem.
– Akkor ez a Hwi Noree...
– Valami szívszaggató módon a Butleri Dzsihad jut eszembe róla. Az abszolút tagadása mindennek, ami mechanikus, nem emberi. Milyen különös, Moneo, hogy mind közül épp az ixiek hozták létre ezt az embert, aki oly tökéletesen testesíti meg mindazon erényeket, amelyek a legdrágábbak nekem.
– Nem értem az összefüggést a Butleri Dzsihaddal, Uram. A gondolkodó gépeknek nincs helyük a...
– A Dzsihad célpontja legalább annyira volt a gépies gondolkodásmód, mint maguk a gépek – mondta Leto. – Az emberek úgy készítették azokat a gépeket, hogy bitorolják szépérzékünket, szükségszerű önuralmunkat, amelyből élő ítéleteink születnek. A gépeket természetesen elpusztították.
– Uram, én akkor is zokon veszem, hogy belement ebbe a...
– Moneo! Hwi a puszta jelenlétével támaszt ad nekem. Évszázadok óta először nem vagyok magányos, csak akkor ha ő nincs mellettem. Ha más nem is, ez bizonyítja érzelmeimet.
Moneo hallgatásba burkolózott. Láthatóan hatott rá az, hogy Leto a magányt emlegette. Moneo nagyon is át tudta érezni a szerelmes közelség hiányát. Arckifejezése legalábbis erről árulkodott.
Hosszú idő óta először Leto most először figyelt fel arra, hogy Moneo mennyit öregedett.
Olyan hirtelen megy náluk, gondolta.
Ettől egyszerre mélyen megérezte, mennyire szereti Moneót.
Nem szabadna senkihez kötődnöm, de nem tehetek ellene... főleg most, hogy itt van Hwi.
– Ki fognak nevetni, és obszcén tréfákat űznek majd belőled – mondta Moneo.
– Az jó.
– Hogyan lehetne jó?
– Úgy, hogy új. Mindig is az volt a célunk, hogy egyensúlyba hozzuk a jót, és ezzel módosítsuk a viselkedést, a túlélés akadályozása nélkül.
– Akkor is, hogyan örülhetsz ennek?
– Az obszcén tréfáknak? – kérdezte Leto. – Mi az obszcenitás ellentéte?
Moneo szemei hirtelen kérdőn elkerekedtek. Ő már látta sok pólus akcióját amit az ellenkező oldal árult el.
A dolgok mindig a hátterük előtt látszanak a legjobban, mert az határozza meg őket, gondolta Leto. Ezt Moneo is biztosan észreveszi.
– Ez túl veszélyes – mondta Moneo.
A konzervativizmus örök ítélete!
Moneo nem volt meggyőzve. Mély sóhaj szakadt ki belőle.
Észben kell tartanom, hogy ne fosszam meg őket kételyeiktől, gondolta Leto. Itt követtem el a hibát a Halszólítókkal szemben a főtéren. Az ixiek erősen kapaszkodnak az emberi kétely foszladozó szélébe. Erre Hwi a bizonyíték.
Zavaros mozgolódás hallatszott az előszobából. Leto lezárta az ajtót mindenféle illetéktelen behatolás ellen.
– Megjött a Duncanem – állapította meg.
– Nyilván hallott a házassági terveidről...
– Nyilván.
Leto figyelte, hogyan küszködik Moneo a kételyeivel: szinte olvasni lehetett a gondolataiban. Ebben a pillanatban Moneo tökéletesen beleillett abba az emberi skatulyába, amibe Leto bele akarta gyömöszölni.
Megvan benne a teljes spektrum: a kételkedéstől a bizalomig, a szeretettől a gyűlöletig minden! Mind, ezek a drága tulajdonságok, melyek az érzelmek melegénél hozzák meg gyümölcsüket, az élet befogadásának vágyában.
– És Hwi miért egyezik ebbe bele? – kérdezte Moneo. Leto elmosolyodott. Moneo nem kételkedhet bennem: ezért másokban kell kételkednie.
– Elismerem, nem szokványos házasság ez. Ő primátus, én pedig már nem vagyok teljesen primátus.
Moneo megint olyan gondolatokkal küzdött, melyeket csak érzett, de nem tudott kifejezni.
A háznagy őt nézve, Leto érezte egy megfigyelő tudat áramlását, egy olyan gondolkodási folyamatot, ami nagyon ritkán jelentkezett, de akkor olyan élénk bőséggel, hogy Leto jelenléte még csak fodrot sem vetett ebben a folyamban.
A primátus gondolkodik, és a gondolkodás révén marad életben. Emögött a gondolkodás mögött van valami, ami a sejtekből ered, és ez az emberi aggodalom a faj iránt. Ezt néha elrejtik, falak mögé zárják, vagy korlátok mögé rekesztik, én viszont szándékosan érzékennyé tettem Moneót legbelsőbb valójának e működéseire. Követ engem, mert hisz benne, hogy én vagyok az emberiség fennmaradásának legjobb útja. Tudja, hogy ez a sejtjeiben rejtőzik. Ezt találom, amikor az Arany Ösvényt pásztázom. Ez az emberiség, és mind a ketten egyetértünk abban, hogy életben kell maradnia!
– Hol, mikor és hogyan zajlik majd az esküvői szertartás? – kérdezte Moneo.
A világért se kérdezné: miért, gondolta Leto. Moneo már nem foglalkozott azzal, hogy megértse a miértet. Visszatért a biztos talajra. Hisz ő háznagy, az Istencsászár háztartásának irányítója, az Első Miniszter.
Vannak nevei, igéi és módosítószói, amelyeket használhat. A szavak a szokásos módon fognak dolgozni neki. Moneo sosem fogja meglátni szavai transzcendentális erejét, mindennapi, világi használatukhoz azonban remekül ért.
– Mi a válasz a kérdésemre? – faggatózott Moneo.
Leto hunyorogva nézett rá, és azt gondolta: Én ellenben érzem, hogy a szavak akkor a leghatékonyabbak, ha általuk vonzó és feltáratlan helyekre pillanthatok be. De hisz' a szavak jelentéséből oly keveset értenek meg egy olyan civilizációban, amely még mindig fenntartás nélkül hisz az abszolút ok-okozat gépies világegyetemében amely nyilvánvalóan visszavezethető egy ős-okra és egyetlen elsődleges indítóhatásra.
– Milyen pióca-szívóssággal csügg az ixi-tleilaxi téveszme az emberi dolgokon – mélázott Leto.
– Uram, engem nagyon zavar, amikor nem figyelsz rám.
– Pedig figyelek, Moneo.
– Csak nem rám.
– De még rád is.
– Elkalandozik a figyelmed, Uram. Előttem ezt nem kell rejtegetned. Előbb árulnám el magam, minthogy téged áruljalak el.
– Gondolod, hogy a felhőkbe bámulok?
– Micsoda, Uram? – Moneo eddig nem akadt fenn ezen a kifejezésen, de most...
Leto megmagyarázta a képet, és arra gondolt: Milyen ősi dolog ez! Elméje kerekei megindultak. Állati szőrmétől emberi ruháig... vadásztól földművesig... roppant lépések, fel a tudatosság létráján... és most újabb nagy lépésre van szükség, még a régieknél is nagyobbra.
– Hasztalan gondolatokkal szórakozol – morgott Moneo.
– Van időm hasztalan gondolatokra. Ez az egyik legérdekesebb vonása egyetlen sokaságként való létezésemnek.
– De Uram, vannak dolgok, amelyek megkívánják...
– Meg lennél lepve, hogy mi minden jön ki ezekből a haszontalan gondolatokból, Moneo. Sosem áldoztam napokat olyasmire, amire egy ember egy percet sem szánna. Miért nem? Körülbelül négyezer éves várható élettartamommal mit számítana egyetlen nap? Mennyit számít egy emberi élet? Egymillió perc? Én már majdnem ugyanennyi napot értem meg.
Moneo dermedt hallgatásba süppedt. Ebben az összehasonlításban nagyon kicsinek érezte magát. Saját életét csak porszemecskének látta Leto szemszögéből. Értette a célzás forrását. Szavak... szavak... szavak, gondolta Moneo.
– A szavak legtöbbször teljesen haszontalanok, ha érzelmi ügyekről van szó – mondta Leto.
Moneo éppen csak, hogy lélegzett. A nagyúr valóban olvas a gondolatokban!
– Történelmünk folyamán – mondta Leto – a szavakat főként arra használták, hogy bizonyos transzcendentális eseményeket kikerekítsenek velük, azáltal, hogy ezeknek az eseményeknek helyet adnak az elfogadott krónikákban, és úgy megmagyarázzák őket, hogy azután már mindig használhassuk azokat a szavakat, és azt mondhassuk: „Ezt jelentette.”
Moneót szinte letaglózták ezek a szavak. Megrettent a ki nem mondott gondolatoktól, amelyeket keltettek benne.
– Így vesznek el a tények a történelemben -folytatta Leto. Hosszú hallgatás után Moneo bátortalanul megszólalt:
– Nem válaszoltál a kérdésemre, Uram. Az esküvő! – Milyen fáradt a hangja, gondolta Leto. A teljes vereségé. Gyorsan felelt:
– Még sosem volt szükségem ennél jobban a szolgálataidra. Az esküvőt a legnagyobb gondossággal kell lebonyolítani. Olyan pontosságra van szükségem, amit csak te tudsz nyújtani.
– Hol, Uram?
Mintha egy kicsit több élet lenne a hangjában.
– Tabur falujában, a Sareerben.
– Mikor?
– A dátumot rád hagyom. Akkor jelentsd be, ha már minden készen áll.
– És a szertartás maga?
– Én fogom levezetni.
– Milyen segítőkre lesz szükséged, Uram? Milyen kegytárgyakra?
– Ó, a szertartások csapdái!
– Van valami különleges dolog, amit én nem...
– Nem kell sok dolog a mi kis kitalálósdinkhoz.
– Uram! Könyörgök! Kérlek...
– Te fogsz a menyasszony mellett állni, és te vezeted a házasságba – mondta Leto. A régi fremen szertartás szerint.
– Akkor vízkarikákra is szükség lesz – állapította meg Moneo.
– Igen! Ghani vízkarikáit fogom használni.
– És ki lesz jelen, Uram?
– Csak a Halszólító-őrség, és az arisztokrácia. – Moneo Leto arcát fürkészte.
– Mit... mit értesz arisztokrácia alatt, Uram?
– Téged, a családodat, a házi kíséretet, a Citadella udvaroncait.
– Az én csal... – hebegte Moneo. – Sionával együtt?
– Ha túléli a próbát.
– De...
– Ő talán nem tartozik a családba?
– De igen, Uram. Ő is Atreides, és...
– Akkor mindenképp legyen ott Siona is!
Moneo egy apró memorögzítőt vett elő a zsebéből, egy tompafekete ixi eszközt, melynek már puszta léte erőszakot tett a Butleri Dzsihad előírásain. Leto halványan elmosolyodott. Moneo tudja a kötelességét, és teszi is.
Duncan Idaho csörömpölése a külső ajtó mögött egyre erőteljesebb lett, de Moneo ügyet sem vetett a zajra.
Moneo tudja, mi az ára a kiváltságainak, gondolta Leto. Ez egy másfajta házasság – a kiváltság és a kötelesség egyesülése. Ez az arisztokrácia magyarázata és az ő kifogása.
Moneo befejezte a jegyzetelést.
– Néhány részlet, Uram – mondta Moneo. – Kell valami különleges öltözék Hwinek?
– Egy valódi fremen menyasszony eredeti cirkoruhája és öltözete.
– Ékszer vagy más dísz?
Leto Moneo rögzítőn firkáló ujjait nézte.
Vezetés, bátorság, rend és tudás iránti érzék – Moneóban ezek túltengenek. Úgy veszik körül őt, mint valami szent aura, de az enyémen kívül minden más tekintet elől elrejti a belülről rágó rothadás. Ez elkerülhetetlen. Ha eltűnök, mindenki számára láthatóvá válik.
– Uram – makacskodott Moneo. – A felhőkbe bámulsz? – Tetszik neki!
– Ez minden – mondta Leto. – Az öltözék, a cirkoruha és a vízkarikák.
Moneo meghajolt és kifelé indult.
Most előre tekint, gondolta Leto, de egyszer ennek az újdonságnak is vége lesz. Akkor megint a múlt felé fordul majd. Pedig valaha olyan nagy reményekkel voltam iránta. Nos... talán Siona...

- - -

„Ne teremts hősöket” mondotta apám.
– Ghanima hangja a Szóbeli Történelemből

P usztán abból, ahogy Idaho becsörtetett a szobába meghallgatási kérelme teljesülvén Leto már látta, milyen jelentős átalakulás játszódott le a gholában. Oly sokszor történt már meg ez a dolog, Leto túlságosan jól felismerte. A Duncan még csak nem is üdvözölte a távozó Moneót. Minden beleillett a képbe. Milyen unalmas már ez a minta!
Letónak már elnevezése is volt a Duncanek ilyetén átalakulására „Az Amióta Szindróma”
A gholák gyakran gyanúval viseltettek azok iránt a titkos dolgok iránt, amelyek az évszázadok alatt kifejlődhettek, amióta utoljára öntudatuknál voltak Mit csináltak az emberek ennyi idő alatt? Mit akarhatnak tőlem, múltjuk élő relikviájától? Egyetlen egó sem tud sokáig felülemelkedni ilyen kételyeken – főleg egy kételkedő ember nem.
Az egyik ghola megvádolta Letót:
– Beletettél valamit a testembe, amiről nem tudok! És ez a dolog mindig mutatja neked, hogy mit csinálok! Mindenhol kémkedsz utánam!
Egy másik azt állította, hogy Letónak van egy „befolyásológépe, ami azt csináltat velünk, amit ő akar”
Ezt az Amióta Szindrómát, ha egyszer megjelent, sosem lehetett többé kiküszöbölni. Megfigyelés alatt lehetett tartani, akár még el is lehetett téríteni, de a szunnyadó magvak a legkisebb ingerre is szárba szökkenhettek.
Idaho ott állt meg, ahol Moneo is állt az előbb. Általános, de leplezett gyanakvás látszott a tekintetén, a válla tartásán. Leto hagyta forrni a helyzetet, érni a szituációt. Idaho tekintete keményen az övébe fúródott, aztán körbepásztázott a szobában. Leto felismerte, mi van a pillantása mögött.
A Duncanek nem felejtenek!
Ahogy a szobát fürkészte, a Lady Jessicától és a mentát Thufar Hawattól századokkal ezelőtt tanult módon, Idaho hirtelen megszédült, mintha eltévedt volna. Úgy érezte, mintha az egész szoba taszítaná, minden egyes tárgy – a puha párnák, a dagadozó arany, zöld és már-már bíborpiros vánkosok, a fremen szőnyegek – egytől egyig múzeumi darabok melyek vastag rétegekben vették körül Leto gödrét, az ixi parázsgömbök hamis napfénye, mely száraz melegségbe burkolta az Istencsászár arcát, még mélyebbé és rejtélyesebbe varázsolva a környező homályt, a fűszertea illata, mely valahonnan a közelből áradt, és az a tömör melanzs-illat, amely a féregtestből párállott.
Idaho úgy érezte, túl sok minden történt vele túl hirtelen azóta, hogy a Tleilax Luli és a Barát gondjaira bízta őt abban a jellegtelen, börtöncellaszerű szobában.
Túl sok... túl sok...
Vajon tényleg itt vagyok? tűnődött. Ez én vagyok? Mik ezek a gondolatok, amik megfordulnak bennem?
Leto lomha testére meredt, erre az árnyakkal borított roppant tömegre, amely oly nyugodtan hevert ott a kocsiján, a gödörben. Ennek a hústömegnek a nyugalma éppen csak sejtetni engedte azokat a rejtelmes, rettenetes energiákat, amelyek talán éppen akkor törnek a felszínre, amikor senki sem várja.
Idaho már hallott történeteket az ixi nagykövetség előtti harcról, de a Halszólítók beszámolóiban volt valami olyan csodás eljövetel-alaphang, ami elhomályosította a tényleges eseményeket.
– Felülről ereszkedett közénk, és rettentő pusztítást végzett a bűnösök soraiban.
– Hogyan csinálta ezt? – kérdezte volt Idaho.
– Dühös Isten volt – felelte erre a kérdezett.
Dühös, gondolta Idaho. Talán azért, mert Hwi volt veszélyben? Micsoda történeteket hallott! Egyik sem volt a legkevésbé sem hihető. Hwi hozzámegy ehhez a hatalmas... Ez lehetetlen! Nem tehet ilyet a csodálatos Hwi, ez a kedves, finom teremtés. Leto valami szörnyű játékot űz. Próbára tesz minket, próbára tesz... Ezekben a mai időkben nincs becsületes valóság, nincs béke, csak Hwi jelenlétében. Minden más merő őrület.
Amikor visszanézett Leto arcára arra a némán várakozó Atreides-arcra az elveszettség érzése csak még erősebb lett Idahóban. Azon kezdett tűnődni, hogy ha egy kis erőfeszítést tenne valami különös, járatlan út mentén, akkor áttörhetne a testetlen korlátokon, és vissza tudna emlékezni a többi Idaho-ghola minden tapasztalatára.
Mit gondoltak, amikor beléptek ebbe a szobába? Ők is érezték ezt a zavart, ezt a taszítást?
Csak egy kis plusz erőfeszítés kellene.
Szédült, és az ájulás környékezte.
– Valami baj van, Duncan? – Leto hangja a lehető legjózanabb, legmegnyugtatóbb volt.
– Ez nem a valóság – mondta Idaho. – Én nem tartozom ide. – Leto úgy döntött, hogy félreértést tettet.
– De hisz' a testőreim azt mondták, saját elhatározásodból jöttél ide; iderepültél a Citadellából, és azonnali meghallgatást kértél.
– Én az ide alatt ezt a kort értettem!
– De nekem szükségem van rád.
– Minek?
– Nézz körül, Duncan. Annyi úton-módon lehetsz a segítségemre, hogy nem is tudnád mindet megtenni.
– De a nőid nem hagynak engem harcolni! Valahányszor oda akarok menni, ahol...
– Vitatnád, hogy értékesebb vagy élve, mint holtan? – csettintett Leto. – Használd az eszed, Duncan! Ezt értékelem benned.
– Meg a spermámat. Azt nagyon nagyra tartod.
– A saját spermád a tiéd, és azt csinálsz vele, amit akarsz.
– Nem akarok özvegyet és árvákat hagyni magam után, mint az...
– Duncan! Megmondtam, hogy a tiéd a döntés! – Idaho nyelt.
– Bűnt követtél el ellenünk, Leto, mindnyájunk ellen, a gholák ellen, akiket úgy keltettél új életre, hogy meg sem kérdezted, akarjuk-e.
Ez új fordulat volt az Idaho-gondolkodásban. Leto megújult érdeklődéssel tekintett Idahóra.
– Miféle bűnt?
– Ó, hallottam, hogy ontod a mély gondolatokat – mondta Idaho. A válla fölött hátrabökött a bejáratra. – Tudtad, hogy kihallatszol az előszobába?
– Igen, ha én is akarom, hogy halljanak de mindent csak a feljegyzéseim tudnak! De ezzel együtt szeretném tudni, miben áll a bűnöm.
– Van egy idő, Leto, amikor élsz. Egy idő, amikor elvileg életben vagy. Ez az idő lehet varázslatos, amikor megéled. Tudod, hogy sosem éled át még egyszer ezt az időt.
Leto pislantott. Megérintette a Duncan borongása. A szavai felidéztek valamit.
Idaho felfordított tenyérrel a mellkasa magasságába emelte mindkét kezét: egy koldus, aki olyasmiért könyörög, amiről tudja, hogy nem kaphatja meg.
– Aztán... egy napon felébredsz, és emlékszel a halálodra... és emlékszel az axolotl-tartályra... és a tleilaxi ocsmányságra, ami életre keltett... és ez így menne újra és újra. De nem megy. Sohasem megy, Leto. Ez a bűn!
– Elvettem azt a varázst?
– Igen!
Idaho maga mellé ejtette a kezeit, és ökölbe szorította őket. Úgy érezte, egyes egyedül áll egy malompatak sodrában, amely könyörtelenül elsodorja, ha csak egy kicsit is lazít.
És mi van az én időmmel?, gondolta Leto. Az sem ismétlődik meg. De a Duncan úgysem értené a különbséget.
– Mi hozott téged ide ilyen lóhalálában a Citadellából? – kérdezte Leto. Idaho nagy levegőt vett.
– Igaz a hír? Valóban házasodni készülsz?
– Így van.
– Ezzel a Hwi Noree-val, az ixi követtel?
– Igen.
Idaho gyors pillantást vetett Leto hosszúkás testére.
Mindig a nemi szerveket keresik, gondolta Leto. Talán csináltathatnék valami hasonlót: egy nagy kidudorodást, hogy meghökkenjenek. Visszafojtotta a hirtelen támadt nevetési ingert, ami a torkát feszegette. Újabb felerősödött érzelem. Köszönöm neked, Hwi. Köszönöm nektek, ixiek.
Idaho megcsóválta a fejét. De hát neked...
– A házasságnak a szexen kívül is vannak erős tartóelemei – mondta Leto. – Lehetnek hús-vér gyerekeink? Nem. Ennek az egyesülésnek mélyreható következményei lesznek.
– Hallgattam, ahogy Moneóval beszéltél – szólt Idaho. – Azt hittem, csak valami tréfa, valami...
– Vigyázz, Duncan!
– Te szereted őt?
– Mélyebben, ahogy férfi valaha nőt szeretett.
– És vele mi a helyzet? Ő is...
– Benne valami... kényszerítő együttérzés van, valami szükséglet arra, hogy osztozzon velem, hogy megadjon nekem mindent, amit csak tud. Az ő természete ilyen.
Idaho elnyomta feltámadó ellenérzését.
– Moneónak igaza van. El fogják hinni a tleilaxi történeteket.
– Ez lesz az egyik mélyreható következmény.
– És te még mindig azt akarod... hogy párosodjak Sionával.
– Ismered a kívánságaimat. De a választás a tiéd.
– Ki az a Nayla nevű nőszemély?
– Szóval találkoztál Naylával! Remek!
– Ő és Siona úgy viselkednek, mintha testvérek lennének. Azzal a drabális hústoronnyal! Mi ez, Leto?
– Mit szeretnél, mi legyen? És mit számít?
– Sosem találkoztam még ilyen brutális debellával! Vadállat Rabbanra emlékeztet. Az ember szinte észre sem veszi, hogy nő, csak ha...
– Már azelőtt is találkoztál vele – jegyezte meg Leto. – Úgy ismerted, mint a Barát.
Idaho hirtelen elcsendesedve figyelte, az üregi állat némaságával, aki sólymot érez maga fölött.
– Akkor hát megbízol benne – mondta Idaho.
– Bizalom? Mi a bizalom?
Elérkezett a pillanat, gondolta Leto. Látta megformálódni Idaho gondolataiban.
– A bizalom az, ami a hűségesküvel jár együtt – mondta Idaho.
– Úgy, mint a köztünk lévő bizalom? – kérdezte Leto. Keserű mosoly ült ki Idaho ajkára.
– Hát ezt akarod Hwi Noree-val? A házasság eskü...
– Hwi és én már most is megbízunk egymásban.
– Te bízol bennem, Leto?
– Ha Duncan Idahóban nem bízhatok, akkor senkiben sem.
– És ha én nem bízhatok meg benned?
– Akkor sajnállak.
Idahót ez szinte arculcsapásként érte. Szemei elkerekedtek ki nem mondott vágyaitól, ő bízni akart. Akarta azt a varázst, amiben soha többet nem lehet része.
Aztán látszott, hogy gondolatai hirtelen egészen más irányt vesznek.
– Hallanak minket az előszobában? – kérdezte.
– Nem de a feljegyzéseim hallanak!
– Moneo az elején tajtékzott. A vak is láthatta. Mégis úgy ment ki, mint a kezesbárány.
– Moneo arisztokrata. Ő a kötelességnek, a felelősségnek esküdött örök hűséget. És amikor eszébe juttatják ezeket a dolgokat, elpárolog a haragja.
– Szóval ezzel tartod a kezedben – mondta Idaho.
– Ő maga tartja kézben magát – mondta Leto, mert eszébe jutott, hogyan nézett fel rá Moneo a jegyzetelésből: nem megerősítésre várva, hanem kötelességérzetének kinyilvánítására.
– Nem – felelte Idaho. – Nem ő irányítja önmagát. Te irányítod.
– Moneo zárta be magát a múltjába. Nem én voltam.
– De ő arisztokrata... Atreides.
Letóban felbukkantak Moneo idősödő vonásai, és arra gondolt: milyen elkerülhetetlen az, hogy egy arisztokrata megtagadja végső kötelességét – azt, hogy álljon félre, és enyésszen a történelembe. Úgy kell majd félreállítani. Egyetlen arisztokrata sem tudott soha belenyugodni a változás követelményeibe.
De Idaho még nem fejezte be.
– Te arisztokrata vagy, Leto? – Leto elmosolyodott.
– Bennem halódik az örök arisztokrata. – És arra gondolt: A kiváltságból arrogancia lesz. Az arrogancia pedig az igazságtalanság melegágya. Ebből virágzanak ki a romlás magjai.
– Lehet, hogy nem leszek ott az esküvődön – mondta Idaho. – Én sosem tekintettem magamat arisztokratának.
– Pedig az voltál. A penge kizárólagos és egyetlen arisztokratája.
– Paul jobb volt nálam – felelte Idaho. Leto Muad'Dib hangján válaszolta:
– Mert tőled tanultam! – Aztán visszaváltott rendes hangjára: – Az arisztokrata íratlan kötelessége: tanítani, néha akár rettenetes példával is.
És arra gondolt: A születés gőgje zsugoriságba és beltenyésztett gyengeségbe visz. Megnyílik az út a teljesítmény és a vagyon büszkesége felé. Jönnek az újgazdagok, és úgy törnek fel a hatalomba, ahogy a Harkonnenek tették, a régi rend megcsontosodott hátán.
A ciklus olyan kitartóan ismétlődött, hogy Leto úgy érezte: mindenkinek látnia kéne, hogyan kell beleépülnie azokba a rég elfeledett túlélési mintákba, amelyeket a faj már kinőtt ugyan, de el nem vesztett.
Pedig nem: még mindig hordozzuk azt a törmeléket, amit nekem kell elsöpörnöm.
– Létezik valamilyen határ? – kérdezte Idaho. – Létezik valamilyen határ, amit ha átlépek, többé már nem vagyok része ennek itt?
– Ha ilyen határt akarsz, segítened kell létrehozni – mondta Leto. – Pillanatnyilag nincs olyan hely, ahová úgy mehetnél el, hogy valaki közülünk ne menne utánad és ne találna meg.
– Tehát nem engedsz el.
– Menj csak, ahová akarsz! A többi is megpróbálta. Mondom, hogy nincs határ, nincs hová elbújni. Pillanatnyilag, mint már réges-régóta, az emberiség olyan, mint egyetlen egysejtű élőlény, melyet valami veszedelmes ragasztóanyag tart össze.
– Nincsenek új bolygók? Nincsenek furcsa...
– Nőni növekedünk, de szét nem válunk.
– Mert te összetartasz minket! – vádolta Idaho.
– Nem hiszem, hogy megértettél, Duncan, de ha van ilyen határ... bármilyen határ... akkor az, ami mögötted fekszik, nem lehet fontosabb annál, ami előtted van.
– Te vagy a múlt!
– Nem. Moneo a múlt. Ő azonnal felemeli a hagyományos arisztokrata korlátokat minden határ elé. Látnod kell, mennyire erősek ezek a korlátok. Nem csupán bolygókat kerítenek el, hogy aztán leszálljanak rájuk, de eszméket is elzárnak. Elnyomják a változást.
– Te nyomod el a változást!
Nem hagyja magát eltéríteni, gondolta Leto. Próbáljuk meg még egyszer.
– Az arisztokrácia létének legbiztosabb jele az, ha korlátokat fedezünk fel a változás ellenében; vas, acél, kő vagy bármilyen anyagú függönyöket, amik kizárják az újat, a mást.
– Tudom, hogy valahol kell lennie egy határnak – mondta Idaho. – De te elrejted.
– Én nem rejtegetek semmiféle határokat. Én akarom a határokat! Meglepetéseket akarok!
Mindig egyenesen nekirohannak, gondolta Leto, de bele nem hajlandóak menni.
Ehhez a jóslathoz híven, Idaho gondolatai új ösvényre tértek.
– Valóban Arctáncoltatókat produkáltattál az eljegyzéseden?
Leto hirtelen dührohamot érzett, amit azonnal valami száraz öröm követett amiatt, hogy ilyen mélyen átélhette ezt az érzést. Legszívesebben beleordította volna a Duncan arcába... de azzal nem oldott volna meg semmit.
– Igen, szerepeltek az Arctáncoltatók.
– Miért?
– Mert azt akartam, hogy mindenki osztozzon a boldogságomban.
Idaho úgy nézett rá, mint egy bogárra, amit épp most halászott ki a poharából. Aztán tompán azt mondta:
– Ez volt a legcinikusabb mondat, amit valaha Atreides szájából hallottam.
– Pedig Atreides mondta.
– Szándékosan kitérsz előlem! Nem felelsz a kérdésemre. – Megint kezdődik a veszekedés, gondolta Leto.
– A Bene Tleilax Arctáncoltatói telepes organizmusok. Mint egyedek, öszvérek. Ezt a döntést maguktól és magukért hozták.
Leto várt, és közben arra gondolt: Türelmesnek kell lennem. Nekik maguknak kell rájönniük. Ha én mondom, nem hiszik el. Gondolkozz, Duncan! Gondolkozz!
Hosszú hallgatás után Idaho azt mondta:
– Az eskümet adtam neked, és ez nekem fontos. Még mindig fontos. Nem tudom, mit és miért teszel. Csak azt mondhatom, hogy nekem nem tetszik, ami itt folyik. Én megmondtam.
– Ezért siettél úgy vissza a Citadellából?
– Igen!
– És most visszamész?
– Milyen más határ van még?
– Nagyon jó, Duncan! A dühöd még akkor is tudja, amikor a józan eszed nem. Hwi ma este a Citadellába megy. Én pedig holnap követem.
– Szeretném jobban megismerni őt – mondta Idaho.
– Távol fogod magad tartani tőle – mondta Leto. – Ez parancs. Hwi nem a tiéd.
– Mindig is tudtam, hogy vannak boszorkányok – szólt Idaho. – Az egyik a nagyanyád volt.
Sarkon fordult, és engedélykérés nélkül visszament arra, ahol bejött.
Milyen kisfiú, gondolta Leto, Idaho merev hátát figyelve. A világegyetem legöregebb embere, és ugyanakkor a legfiatalabb is – mindkettő egyetlen testben.

- - -

A prófétát nem térítik el sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő illúziói. A nyelv adottságai szabják meg ezt a lineáris különbségtételt. A próféták birtokolják a nyelv zárjának kulcsát. A mechanikus kép számukra puszta kép marad. Ez nem egy mechanikus világegyetem. Az események egyenes vonalú előrehaladása kényszer a megfigyelő számára. Ok és hatás? Egyáltalán nem erről van szó. A próféta szavai sorszerűek. Megpillantasz valamit, aminek „bekövetkezése elrendeltetett”. A prófétai pillanat azonban valami végtelen fontosságot és erőt bocsát ki magából. Az univerzumon kísértetfuvallat söpör végig, így tehát a bölcs próféta csillogó címkék mögé rejti a valóságot. A beavatatlanok azt hiszik, hogy a prófétai nyelv kétértelmű. A hallgató nem bízik a prófétai hírhozóban. Az ösztönünk elárulja, mennyire eltompítja ezeknek a szavaknak az erejét az, ha kimondják őket. A legjobb próféták odavezetnek a függönyhöz, és hagyják, hogy te magad less be mögé.
– Az Ellopott Feljegyzések

L eto még sosem szólt ilyen jeges hangon Moneóhoz: – A Duncan ellenem készül. – A Citadella déli tornyának tágas, aranyköves termében voltak. Ez volt a harmadik teljes nap, amit Leto már nem az Ünnepen töltött, Onnban. Mögötte egy nyitott ajtó tekintett a Sareer kíméletlen délidejére. A szél mély búgással süvített be a nyíláson. Homokot és port kavart fel, facsarta Moneo orrát. Leto mintha észre sem vette volna a háznagy kényelmetlenségét. Kifelé bámult a Sareerre, a forróságtól reszkető levegőbe. A dűnék távoli vonulása olyan mozgalmasságot vitt a látképbe, amit csak az ős tekintete látott meg.
Moneo csak állt ott saját félelmének levében fortyogva, miközben tudta, hogy a szél hűen elviszi ezeknek a szagoknak az üzenetét Leto érzékszerveihez. Az esküvői előkészületek, a Halszólítók izgalma minden olyan ellentmondásos volt. Moneónak az jutott eszébe, amit az Istencsászár együttműködésük első napjaiban mondott.
– Az ellentmondás olyan jel, ami azt mutatja, hogy mögé kell nézned. Ha zavarnak a paradoxonok, akkor ez azt jelenti, hogy a szíved mélyén az abszolútra vágysz. Egy relativista a paradoxont pusztán mint érdekességet kezeli, talán mint szórakozást, vagy még elgondolni is rémes mint tanulási lehetőséget.
– Nem válaszoltál – mondta Leto. Elfordult a Sareer látványától, és figyelmének minden súlyát Moneóra helyezte.
Moneo csak a vállát tudta vonogatni. Milyen közel lehet a Féreg? tűnődött. Moneo már észrevette, hogy ha Onnból visszatérnek a Citadellába, ez gyakran előhozza a Férget. Eddig ennek a rettentő változásnak még egyetlen jele sem mutatkozott az Istencsászáron, Moneo mégis érezte. Jöhet a Féreg figyelmeztető jelek nélkül is?
– Gyorsítsd fel az esküvői előkészületeket – mondta Leto. – Hozd a lehető legelőbbre.
– Még mielőtt próbára tennéd Sionát?
Leto egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
– Nem. Mit csinálsz a Duncannel?
– Mit csináljak, Uram?
– Mondtam, hogy ne találkozzon Hwi Noree-val, kerülje el. Azt is mondtam neki, hogy ez parancs.
– Hwi csak együttérez vele. Semmi többről nincs szó.
– És miért kéne együttéreznie vele?
– Mert ghola. Nem kötődik ehhez a korhoz, nincsenek gyökerei.
– Éppen olyan mélyek a gyökerei, mint az enyémek!
– De ő ezt nem tudja, Uram.
– Vitatkozol velem, Moneo?
Moneo egy fél lépést hátrált, bár tudta, hogy ez úgysem óvja meg a veszedelemtől.
– Dehogy, Uram. Csak mindig igyekszem hűen elmondani neked, hogy szerintem mi történik.
– Inkább én mondom el neked, mi történik. Udvarol neki.
– De hát Hwi kezdeményezte a találkozásaikat, Uram.
– Akkor hát te tudtál róla!
– Nem tudtam, hogy megtiltottad, Uram. – Leto tűnődve mondta:
– Ért a nőkhöz, Moneo, nagyon ért. Belelát a lelkükbe, és eléri, hogy azt tegyék, amit ő akar. A Duncanek mindig ilyenek voltak.
– Nem tudtam, hogy minden érintkezést megtiltottál köztük, Uram! – mondta Moneo szinte csikorogva.
– Veszélyesebb, mint bárki más – mondta Leto. – Ez a mi korunk hibája.
– Uram, a Tleilaxnak még nincs leszállítható új példánya.
– Hát szükségünk van rá egyáltalán?
– Te magad mondtad, Uram. Ez paradoxon, amit én nem értek, de te mondtad.
– Mennyi idő múlva lenne kész a pótlás?
– Legalább egy év. Uram. Kérdezzem meg a pontos időpontot?
– Még ma.
– A fülébe fog jutni, Uram. Az előző is megtudta.
– Nem én akarom, hogy így legyen, Moneo!
– Tudom, Uram.
– És nem fogok félni attól, hogy Noree-nak is beszéljek erről – mondta Leto. – Duncan nem neki való. De nem, mégsem akarom elszomorítani! – Ez már szinte jajgatásnak hangzott.
Moneo riadt csendben állt.
– Érted te ezt? – kérdezte Leto. – Moneo, segíts!
– Látom, hogy Noree-val más a helyzet – mondta Moneo. – Mégsem tudom, mit kéne tenni.
– Miben más? – Leto hangja olyan átható lett, hogy szinte belehasított Moneóba.
– Abban, ahogy viszonyulsz hozzá, Uram. Ez különbözik minden mástól, amit valaha láttam nálad.
Moneo észrevette az első jeleket – a rángó kezeket, a kezdődő izzást a szemekben. Jóságos istenek! Jön a Féreg! Moneo teljesen védtelennek érezte magát. A roppant test egyetlen rándulása úgy a falnak vágja, hogy szétzúzódik. Itt kell tartanom benne az embert, ahhoz kell beszélnem.
– Uram – mondta Moneo. – Olvastam a beszámolókat, és hallottalak téged magadat is a húgoddal, Ghanimával kötött házasságodról.
– Bárcsak itt lenne most velem – szólt Leto.
– Ő sosem volt a valódi házastársad, Uram.
– Mire célzol? – kérdezte Leto. Leto kezének rángásai görcsös reszketésbe csaptak át.
– Ő... hát szóval, Uram, Ghanima Harq al-Ada társa volt.
– Hát persze hogy az volt! A ti Atreides-ágatok belőlük ered.
– Van valami, amit nem mondtál el, Uram? Lehetséges lenne... hogy Hwi Noree-val...
Leto kezei olyan veszedelmesen megrándultak, hogy Moneo csodálta: a gazdájuk nem is tud erről. A nagy kék szem izzása elmélyült.
Moneo még egy lépést hátrált az ajtó felé, a lépcsőhöz, ami elvezet erről a végzetes helyről.
– Ne faggass engem lehetőségekről – mondta Leto, és a hangja visszataszítóan távoli volt, elveszett valahol múltja rétegeiben.
– Soha többet nem fordul elő, Uram – mondta Moneo. Meghajlás közben sikerült mindössze egy lépésnyire megközelítenie az ajtót. – Beszélek Noree-val, Uram... és a Duncannel.
– Tedd meg, amit tudsz. – Leto hangja valahol messze járt, azokban a belső kamrákban, ahová csak ő léphetett be.
Moneo vigyázva kiosont az ajtón. Becsukta maga mögött, aztán remegve nekidőlt. Óóó, ilyen szoros még sosem volt a helyzet.
De a paradoxon megmaradt. Vajon merre mutat? Mi volt az értelme az Istencsászár különös és fájdalmas döntéseinek? Mi hozta elő a Férget, aki isten?
Tompa puffogás hallatszott Leto fészkéből. Moneo nem merte kinyitni az ajtót, hogy megnézze, mi okozza. Ellökte magát a felülettől, ami közvetítette a rettentő dobogást, és lement a lépcsőn. Elővigyázatosan mozgott, és addig nem is lélegzett szabadon, amíg el nem érte a földszintet és az ott posztoló Halszólítót.
– Valami nyugtalanítja? – kérdezte a nő.
– Ő Isten, mi pedig halandók vagyunk – mondta Moneo. Ez a válasz általában kielégítette a Halszólítók kíváncsiságát, de most friss emberek kerültek szolgálatba.
A nő egyenesen rá nézett, és Moneo látta a gyilkos tréninget, mindjárt az arc lágy vonásai alatt. Viszonylag fiatal teremtés volt, vörösbarna hajjal. Arcát leginkább pisze orra és telt ajkai uralták, most mégis kemény, követelő tekintete volt a legfeltűnőbb. Csak egy eszement mert volna hátat fordítani ennek a tekintetnek.
– Nem én kavartam fel – mondta Moneo.
– Hát persze hogy nem – mondta a nő. A tekintete megenyhült egy kissé. – De szeretném tudni, hogy ki vagy mi volt az.
– Azt hiszem, türelmetlen az esküvője miatt – szólt Moneo. – Szerintem csak erről van szó.
– Akkor hát siess azzal a nappal! – mondta a nő.
– Épp azon vagyok – felelte Moneo. Megfordult, és a nagy csarnokon át saját lakrésze felé sietett. A Halszólítók kezdenek éppen olyan veszélyessé válni, mint maga az Istencsászár.
Az az ostoba Duncan! Mindnyájunkat veszélybe sodor. És Hwi Noree! Vele mi legyen?

- - -

A monarchiák és hasonló rendszerek mintázata értékes üzenetet hordoz minden politikai alakzat számára. Az emlékeim bizonyossá tesznek afelől, hogy bármely kormányzatnak hasznára lehetne ez az üzenet. A kormányok csak addig lehetnek hasznosak azok számára, akiket kormányoznak, amíg a zsarnokság felé húzó, mindig jelenlévő belső erőket visszafogják. A monarchiáknak vannak bizonyos előnyös vonásaik a legismertebb erényeik mellett is. Csökkenteni tudják az államigazgatás bürokráciájának terjedelmét és természetének élősködő mivoltát. Ha szükséges, képesek gyors döntésekre. Kielégítenek egy ősi emberi vágyat, ami egy gyámkodó (törzsi-feudális) társadalomra irányul, ahol mindenki tudja, hol a helye. Fontos dolog, hogy valaki tudja, hol a helye, még akkor is, ha az a hely csak ideiglenes. Bosszantó, ha akaratod ellenére tartanak valamilyen helyen. Ezért tanítok én a zsarnokságról a lehető leghatékonyabb módon példa útján. Bár ti csak eonok múlva olvassátok ezeket a szavakat, az én zsarnokságom nem fog feledésbe merülni – Az Arany Ösvény a garancia erre. Ennek az üzenetnek az ismeretében elvárom, hogy különösen óvatosak legyetek azokkal az erőkkel, amelyeket bármilyen kormányba küldötök.
– Az Ellopott Feljegyzések

L eto türelmes gondossággal készült az első magánjellegű találkozására Sionával. Azóta nem találkoztak, hogy a lányt még gyerekkorában az Ünnepi Város Halszólító-iskolájába száműzték. Megmondta Moneónak, hogy a Kis Citadellában akar találkozni Sionával, abban az előnyös fekvésű kis toronyban, amit a Sareer közepén építtetett. A helyet úgy választották ki, hogy mind az új, mind a régi helyekre kilátás nyíljék belőle. A Kis Citadellához nem vezetett út. A látogatók topterrel érkeztek. Leto pedig a közhiedelem szerint varázslat segítségével bukkant fel itt.
Hatalma korai éveiben Leto saját kezűleg, egy ixi gép segítségével ásott titkos alagutat a toronyig a Sareer alatt, teljesen egyedül. Akkoriban még akadt néhány féreg a sivatagban. Leto masszív szilikát-olvadék falakkal szilárdította meg az alagutat, és rengeteg féregriasztó vízbuborékot épített bele a külső rétegekbe. Az alagút méretei eleve alkalmazkodtak várható majdani méreteihez, amelyek akkor még csak a képzelete játékának tűntek.
A Siona számára kijelölt nap kora hajnali óraiban Leto lement a kriptába és szigorú parancsot adott testőreinek, hogy senki se zavarja. Kocsija fürgén vitte az egyik küllő-járatban, ahol kinyitott egy rejtekajtót, és alig egy órával később már a Kis Citadellában volt.
Egyik fő örömét jelentette egyedül kimenni a homokba, ahol csak élő-féreg teste vitte. A homok pazarul érzéki élmény volt a bőrének. Ahogy haladt a dűnék közt, a mozgásától keletkezett hő gőzt fakasztott a nyomában, ami hajtotta, egyre csak előre. Csak akkor állt meg, amikor talált egy viszonylag száraz mélyedést, úgy öt kilométerrel arrébb. Ott feküdt, a kevéske harmat kellemetlen nedvessége közepette. Teste éppen kívül esett a torony árnyékán, amely tőle kelet felé magasodott a dűnék fölött.
Megfelelő távolságból a háromezer méter magas torony csak egy valószínűtlen, égbe szúró tűnek látszott. Csupán Leto utasításai és az ixi fantázia keveréke tette az építményt az ész számára felfoghatóvá. A százötven méter átmérőjű torony alapja épp olyan mélyre nyúlt a föld alá, mint amennyire fölé magasodott. A plasztacél csodája, és a szuperkönnyű ötvözetek miatt rugalmasan ellenállt a szélnek és a homok pusztításának.
Leto annyira szerette ezt a helyet, hogy szigorúan megszabta magának, mikor jöhet ide. Egy egész sornyi személyes szabályt állított fel, amelyeket teljesítenie kellett. Ezek a szabályok együttesen alkották a „Nagy Szükségszerűséget”.
Arra a néhány pillanatra, amíg itt hevert, le tudta tenni az Arany Ösvény gondját. Moneo, a jó és megbízható Moneo majd gondoskodik róla, hogy Siona pontosan megérkezzen, éppen alkonyatkor. Letónak egy egész nap állt a rendelkezésre ahhoz, hogy gondolkodjon, lazítson, játsszon; hogy úgy csináljon, mintha nem lennének gondjai; hogy olyan mohósággal szívja be a föld nyers tápanyagát, amilyet Onnban vagy a Citadellában sosem engedett volna meg magának. Azokon a helyeken meg kellett elégednie azzal, hogy csak lopva, szűk kis járatokat ásson, s csak jövőbelátó óvatosságának köszönhette, hogy nem találkozott víz-zárványokkal. De itt szabadon belevethette magát a homokba, táplálkozhatott és erősödhetett kedvére.
Csikorgott alatta a homok; a teste meggörbült a tiszta, állati örömben. Érezte, hogy féreg-énje megújul, és az egészség elektromos üzenetét árasztja szét benne.
A nap most már jócskán a látóhatár felett járt, és arany vonalat húzott a torony oldalára. Keserű por szaga terjengett a levegőben, és apró, tüskés növénykék illata, melyek a reggeli kis harmatra éledtek. Először finoman, aztán gyorsabban, széles körben elindult a torony körül, és útközben Sionára gondolt.
Nem lehet tovább halogatni. Próbára kell tenni. Ezt Moneo is épp olyan jól tudta, mint Leto.
Moneo épp aznap reggel mondta:
– Uram, Sionában rettentő erőszakosság lakozik.
– Kezd adrenalin-függővé válni – mondta Leto. – Itt a hideg pulyka ideje.
– A hideg micsodáé, Uram?
– Ez egy ősrégi kifejezés. Azt jelenti, hogy teljes visszavonulásra kell késztetni. Át kell esnie egy szükség-sokkon.
– Ó... értem.
Leto ezegyszer látta, hogy Moneo valóban érti. Moneo is átesett a maga hideg pulyka-időszakán.
– A fiatalok általában képtelenek nehéz döntéseket hozni, hacsak ez a döntés nem jár együtt azonnali erőszakkal, és nem követi erős adrenalinszint emelkedés – magyarázta Leto.
Moneo elgondolkodó csendben maradt. Emlékezett.
– Ez nagy veszélyeket rejt magában.
– Te az erőszakot látod Sionában. Még az öregek is ragaszkodhatnak hozzá, de a fiatalok térdig gázolnak benne.
Amint az egyre erősödő napon lassan megkerülte a tornyát, még jobban élvezte a felszáradó homokot. Visszagondolt erre a beszélgetésre. Lelassította a tempóját. A háta mögül fújó szél kibocsátott oxigén és égett tűzkő szagát hozta emberi orrcimpáiba. Mélyen belélegezte, és felerősödött tudata új szintre emelkedett.
Ez az előző nap számos célt hordozott. Leto úgy gondolt a küszöbön álló találkozásra, mint ahogy egy régi bikaviador gondolhatott első találkozására hegyes szarvú ellenfelével. Sionának is megvannak a maga szarvai, bár Moneo gondoskodni fog róla, hogy semmilyen fizikai fegyvert ne hozhasson magával.
Letónak mégis bizonyosnak kellett lennie abban, hogy ismeri Siona minden erősségét és minden gyengeségét. És különleges fogékonyságokat kell kialakítani a lányban, ahol csak lehet. Fel kell készíteni őt a próbára, pszichikus izmait alkalmas súlyokkal kell megerősíteni.
Nem sokkal dél múltával, amikor féreg-teste telítődött, Leto visszatért a toronyba, felmászott a kocsijára, és szuszpenzorain egy kapuhoz repült, amely csak az ő parancsára nyílt ki. A nap további részében ott feküdt a fülkében, gondolkodott, terveket szőtt.
Éppen alkonyatkor, egy ornitopter hízelgő surrogása jelezte Moneo érkezését.
A hűséges Moneo.
Leto parancsára egy leszállólap nyúlt ki a fülkéből. A topter odasiklott, szárnyait összecsukta, és finoman ráereszkedett a lapra. Leto kifelé nézett, a sűrűsödő sötétségbe. Siona szállt ki és sietett feléje: riasztotta a csupasz magaslat. Rangjelzés nélküli fekete egyenruhája fölött fehér köpenyt viselt. Lopva hátrapillantott, amikor beért a toronyba, aztán Letóra fordította a figyelmét, aki ott várt a kocsiján, majdnem a szoba közepén. A topter fölemelkedett és eltűnt a sötétben. Leto kinyújtva hagyta a leszállóplatót, az ajtót pedig nyitva.
– Van egy erkély a torony másik oldalán mondta. Oda megyünk.
– Miért?
Siona hangja maga volt a tömény gyanakvás.
– Azt mondják, ott hűvös van – mondta Leto. – És valóban, enyhe hideget érzek az arcomon, amikor arra fordítom.
A kíváncsiság közelebb vitte Sionát.
Leto becsukta mögötte az ajtót.
– Csodálatos az éjszakai kilátás az erkélyről – mondta Leto.
– Miért vagyunk itt?
– Mert itt nem hallgathatnak ki minket.
Leto megfordult a kocsijával, és halkan a balkonhoz siklott. A szobában csak egy lehelethalvány kis rejtett fény mutatta meg mozdulatait. Leto hallotta, hogy Siona követi.
Az erkély félkör alakban nyúlt ki a torony délkeleti ívén, peremén csipkekorlát emelkedett mellmagasságig. Siona a korláthoz lépett, és tekintetével végigpásztázta a szabad teret.
Leto érzékelte a várakozó fogékonyságot. Itt valami el fog hangozni, ami csak neki, Sionának szól. És akármi lesz az, Siona a saját indítékainak kútjából fogja meríteni a választ. Leto átnézett a lány fölött a Sareer pereme felé, ahol az emberkéz alkotta határvonal csak lapos sáv volt, melyet éppen csak ki lehetett venni az emelkedő Első Hold fényénél. Különlegesen érzékeny látása azonosította egy Onnból indult karaván mozgását, az állatvontatta járművek tompa fényeit a Tabur felé vezető országúton.
Eszébe tudott idézni egy képet a fal belső tövének páradús levegőjében tenyésző növények közt megbújó faluról. Múzeumi fremenjei datolyapálmát, magas füveket és zöldségeket termesztettek itt. Nem úgy volt, mint a régi időkben, amikor bármilyen lakott hely, akár egy apró gödör is, ahol satnya növényeket táplált egyetlen árva ciszterna vagy vízcsapda, akár ez is fényűzőnek tűnt a nyílt homokhoz képest. Tabur faluja vízben gazdag paradicsom volt Tabr sziecshez képest. Ebben a mai faluban mindenki tudta, hogy alig valamivel a Sareer határán túl ott folyik az Idaho folyó egyenes szalagja, amely most, a holdfényben valószínűleg ezüstben ragyog. És ezt a föld is tudta. Ha egy taburi a földhöz szorította a fülét, a föld távoli zuhatagok susogó hangján szólt.
Most már éjszakai madarak is lehetnek a partok mentén, gondolta Leto, olyan lények, amelyek más világokon a napfényen élnek. De a Dűne véghezvitte rajtuk a maga evolúciós csodáját, és még mindig a Sareer kegyétől függtek. Leto látta a madarak sötét árnyait a vízen; amikor lehajoltak inni, fodrokat vetettek, amiket a víz azon nyomban el is sodort.
Leto még ebből a távolságból is érzékelte a messzi víztömeg kisugárzását – valami erőt a múltjából, ami úgy úszott egyre távolodva tőle, mint a dél felé tartó áramlat a földek és az erdők közé. A víz hullámzó dombok közt tört utat magának, a buja növényi élet partjai mentén, ami átvette a Dűne végtelen sivatagainak helyét kivéve ezt a helyet, a Sareert, a múltnak ezt a szentélyét.
Letónak eszébe jutott az ixi gépek hörgő erőfeszítése, amikor ezt a medret belevájták a tájba. Mintha csak most történt volna: alig több, mint háromezer éve.
Siona megmozdult és visszanézett Letóra, de Leto nem szólt semmit, valahova a lányon túlra nézett. Még ebből az irányból és távolságból is tudta, hogy Wallport városa az; amelyet áthelyeztek a déli, melegebb éghajlatra valamikori rideg, sötét északi helyéről. A város ragyogása mintha ablakot nyitott volna a múltjába. Érezte, hogy sugara a mellébe hatol, áthatol még a vastag, pikkelyes membránon is, amely helyettesítette emberi bőrét.
Sebezhető vagyok, gondolta.
Ezzel együtt tudta, hogy ő itt az úr. Neki pedig a bolygó az ura.
A része vagyok.
Közvetlenül habzsolta a földet, csak a vizet vetette ki. Emberi szája és tüdeje csak arra voltak kárhoztatva, hogy lélegzésükkel fenntartsák maradék emberi voltát... és beszéljenek.
Leto Siona hátának mondta: – Szeretek beszélni, és rettegek attól a naptól, amikor többé nem tudok már beszélgetni.
Siona némileg félénken fordult meg, és Letóra nézett a holdfényben, tekintetében nyilvánvaló visszatetszéssel.
– Tudom, hogy emberi szemmel nézve szörnyeteg vagyok – mondta Leto.
– Miért kellett ide jönnöm?
Egyenesen a közepébe! Nem köntörfalazik. A legtöbb Atreides ilyen volt, gondolta Leto. Olyan tulajdonság volt ez, amit meg akart őrizni a nemesítés során. A személyiség erős belső tudatának jele.
– Meg kell tudnom, mit tett veled az Idő – mondta Leto.
– Miért van erre szükséged?
Most van egy kis félelem a hangjában, gondolta Leto. Azt hiszi, hogy nyomorúságos lázadásáról, életben maradt társairól fogom faggatni.
Amikor Leto nem szólt semmit, Siona azt mondta:
– Engem is meg akarsz ölni, úgy, ahogy a barátaimat megölted?
Szóval hallott a követség előtti csetepatéról. És feltételezi, hogy tudok múltbeli lázadó tevékenységéről. Moneo kioktatta, a mindenségit! Hát... adott esetben én is ugyanezt tettem volna.
– Valóban isten vagy? – kérdezte Siona. – Nem értem, apám miért hisz ebben.
Vannak kételyei, gondolta Leto. Maradt még terep manőverezni.
– A definíciók változóak – mondta Leto. – Moneónak isten vagyok... és ez az igazság.
– Valaha te is ember voltál.
Kezdte élvezni a lány értelmének szökelléseit. Megvolt benne az a biztos, fürkésző kíváncsiság, ami az Atreidesek sajátja.
– Kíváncsi vagy rám – mondta Leto. – És velem ugyanez a helyzet. Én is kíváncsi vagyok rád.
– Miből gondolod, hogy kíváncsi vagyok?
– Nagyon sokat figyeltél engem gyerekkorodban. És most ugyanazt a pillantást látom a szemedben.
– Igen. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a te helyedben lenni.
Leto egy pillanatig a lányt fürkészte. A holdfény árnyakat vont a szemére, homályba rejtette. Magában elképzelte Siona szemét olyan telikéknek, mint a sajátját: a fűszerfüggőség kékjének. Ezzel a képzeletbeli adalékkal Siona különös hasonlóságot mutatott Leto régen halott Ghanijához. Ott volt az arca körvonalában, a szeme állásában. Ezt majdnem meg is mondta Sionának, de aztán meggondolta magát.
– Emberi ételt eszel? – kérdezte Siona.
– Miután magamra vettem a homoki pisztráng bőrt, sokáig éreztem, hogy éhezik a gyomrom – mondta. – Időnként megpróbálkoztam az étellel, de a gyomrom szinte mindig kivetette. A homoki pisztráng szövete szinte teljesen átjárta a testemet. Az evés fáradságos műveletté vált. Manapság leginkább száraz dolgokat eszem, egy kevés fűszerrel.
– Te... melanzsot eszel?
– Néha.
– De már nincsenek emberi éhségeid?
– Ezt nem mondtam.
Siona várakozóan nézett rá.
Leto csodálta, hogyan fordítja a maga hasznára Siona a ki nem mondott kérdéseket. Okos, és nagyon sokat tanult rövid kis élete alatt.
– A gyomor-éhség fekete érzés volt, fájdalom, amelyet nem tudtam enyhíteni – mondta Leto. – Akkor a legszívesebben rohantam volna... rohantam volna, mint egy őrült, a dűnék között.
– És... rohantál?
– Akkoriban a lábaim még hosszabbak voltak a testemhez képest. Eléggé könnyedén tudtam mozogni. De az éhes fájdalomtól sohasem szabadulhattam. Azt hiszem, ez az elveszett emberségem iránti éhség.
Leto látta Sionában feltámadni a kelletlen szimpátiát, a kérdést.
– Még mindig benned van... ez a fájdalom?
– Most már csak enyhe égés. Ez az egyik jele a végső átalakulásomnak. Néhány évszázad múlva visszatérek a homok alá.
Látta, hogy Siona keze ökölbe szorul az oldala mellett.
– Miért? – kérdezte a lány. – Miért tetted ezt?
– Nem is olyan rossz ez a változás. Ma például nagyon is kellemes volt. Most egészen jóllakottnak érzem magam.
– Vannak olyan változások is, amiket mi nem látunk – szólt Siona. – Tudom, hogy vannak. – Ellazult a keze.
– A látásom és a hallásom elképesztően élessé vált, a tapintásom viszont nem. Az arcom kivételével már nem érzek semmit úgy, ahogy régen. És ez hiányzik.
Megint észrevette az önkéntelen együttérzést, az azonosuló megértésre való törekvést. Siona ismerni akarta!
– Ha ilyen sokáig élsz – kérdezte a lány, – hogyan érzékeled az Idő múlását? Gyorsabban megy az évek múlásával?
– Furcsa dolog ez, Siona. Néha az Idő elrohan mellettem, máskor viszont csak araszol.
Miközben beszélgettek, Leto fokozatosan letompította a rejtett fények erejét, és egyre közelebb húzódott Sionához. Aztán teljesen lekapcsolta a világítást: csak a hold fénye maradt. Kocsija eleje már kint volt az erkélyen, az arca mindössze két méterre a lánytól.
– Apám azt mondja – szólt a lány, – hogy az ember minél öregebb, annál lassabban megy számára az idő. Ezt te mondtad neki?
Próbára teszi az őszinteségemet, gondolta Leto. Akkor hát nem Igazmondó.
– Minden dolog viszonylagos, de az emberi időérzék szempontjából ez így igaz.
– Miért?
– Benne van abban, amivé leszek. A végén az Idő számomra megáll, és én megmerevedem, mint egy jégbefagyott gyöngyszem. Új testeim szétszóródnak, és mindegyikben ott lesz egy-egy rejtett gyöngy.
Siona megfordult és levette róla a tekintetét. Kibámult a sivatagra, és úgy beszélt, hogy nem nézett Letóra.
– Amikor így, sötétben beszélgetek veled, szinte elfeledkezem arról, ami vagy.
– Ezért választottam ezt az órát a találkozásra.
– És miért ezt a helyet?
– Mert ez maradt az egyetlen hely, ahol otthon érzem magam.
Siona megfordult, nekidőlt a korlátnak, és Letóra nézett.
– Látni szeretnélek.
Leto felkapcsolta a szoba összes fényét, a vakító parázsgömböket is az erkély külső peremén. Amint a fény felgyulladt, egy ixi készítésű, átlátszó maszk csusszant ki a fal mélyedéséből, és lezárta az erkélyt Siona mögött. A lány érezte a háta mögött a mozgást, és meg is lepődött, de úgy bólintott, mintha értené a dolgot. Arra gondolt, ez valami védelmi intézkedés. Pedig nem az volt. A fal pusztán az éjszaka nedves rovarjait volt hivatva távol tartani.
Siona Letóra meredt, tekintetével végigmérte a testét. Pillantása megállt a dudorokon, amik valaha a lábai voltak, aztán továbbsiklott a karjaira, a kezeire, végül az arcára.
– Az általad jóváhagyott történelem szerint minden most élő Atreides tőled és a húgodtól, Ghanimától származik – mondta Siona. – A Szóbeli Történelem viszont nem így tartja.
– A Szóbeli Történelemnek igaza van. A te ősöd Harq al-Ada volt. Ghani és én csak névleg voltunk házastársak. Ez a lépés csak a hatalom megszilárdítását szolgálta.
– Mint a mostani házasságod az ixi nővel?
– Ez más.
– Lesznek gyerekeitek?
– Sosem lehettek gyerekeim. Még azelőtt döntöttem az átváltozás mellett, hogy ez lehetséges lett volna.
– Gyerek voltál, aztán egyszer csak... – mutatott rá – ...ez lett belőled?
– Minden átmenet nélkül.
– Honnan tudhatja egy gyerek, hogyan döntsön?
– Én voltam az egyik legöregebb gyermek, akit az univerzum valaha látott. A másik pedig Ghani.
– Az a história az ősi emlékeidről!
– Az a história igaz. Mindnyájan itt vagyunk. Hát nem ezt mondja a Szóbeli Történelem is?
A lány hirtelen elfordult, és dacosan a hátát mutatta Letónak. Letót megint csak lenyűgözte ez az emberi gesztus: a sebezhetőséggel párosuló ellenkezés. Aztán Siona visszafordult, és Leto arcára koncentrált, a csuklya redői közt.
– Atreides-arcod van – jegyezte meg.
– Éppen olyan becsületes úton jutottam hozzá, mint te – felelte Leto.
– Nagyon öreg vagy... miért nincsenek ráncaid?
– Egyetlen emberi részem sem normális módon öregszik.
– Hát ezért tetted ezt magaddal?
– Hogy hosszú életem legyen? Nem.
– Nem értem, hogyan hozhat valaki ilyen döntést – motyogta Siona. Aztán hangosabban folytatta: – Sosem ismerni a szerelmet...
– Ostobákat beszélsz! – mondta Leto. – Te nem a szerelemre gondolsz, hanem a szexre. – Siona vállat vont.
– Szerinted az egészben az a legszörnyűbb, hogy le kellett mondanom a szexről? Tévedsz, a legnagyobb veszteségem valami egészen más.
– Mi? – Siona vonakodva tette fel a kérdést, és ezzel elárulta, hogy milyen mélyen megérintették Leto szavai.
– Nem járkálhatok az emberek között anélkül, hogy feltűnést ne keltenék. Én többé nem tartozom közétek. Egyedül vagyok. Szerelem? Sokan szeretnek, de testem elválaszt minket. Egy olyan öböl hullámzik köztünk, Siona, amit egyetlen más ember sem mer áthidalni.
– Még az ixi nő sem?
– De, ő megtenné, ha lehetne, de nem lehet, ő nem Atreides.
– Azt akarod mondani, hogy én... meg tudnám csinálni? – érintette meg a mellét az egyik ujjával Siona.
– Ha lenne elég homoki pisztráng errefelé. De sajnos mindnyájan az én bőrömben vannak. Viszont ha meghalnék...
Siona szörnyülködve megrázta a fejét a gondolatra.
– A Szóbeli Történelem pontosan elmondja – szólt Leto. – És nem feledkezhetünk el arról, hogy te hiszel a Szóbeli Történelemben.
De Siona egyre csak csóválta a fejét.
– Nincs ebben semmi titok – mondta Leto. – Az átváltozás első pillanatai a kritikusak. A tudatodnak egyszerre kell befelé és kifelé irányulnia, egységben a Végtelennel. Tudnék neked elég melanzsot adni ahhoz, hogy sikerüljön. Elegendő fűszerrel túl tudnád élni azokat a rettenetes első pillanatokat... és a többit is.
Siona önkéntelenül megremegett. Meredten bámulta Letót.
– Ugye tudod, hogy az igazat mondom neked? – A lány bólintott, mély, reszkető levegőt vett.
– Miért tetted?
– Azért, mert a másik lehetőség még ennél is borzasztóbb lett volna.
– Milyen másik lehetőség?
– Talán meg fogod érteni a maga idejében. Moneo is megértette.
– Az a te átkozott Arany Ösvényed!
– Nem annyira átkozott, mint inkább szent.
– Azt hiszed, hogy bolond vagyok, aki nem tudja...
– Azt gondolom, hogy tapasztalatlan vagy, viszont olyan képességek szunnyadnak benned, amelyeknek nem is gyanítod az erejét.
Siona mélyeket lélegzett, és valamennyire sikerült összeszednie magát.
– Ha nem párosodhatsz az ixivel, akkor...
– Gyermekem, miért ragaszkodsz ehhez a téveszméhez? Itt nem a szexről van szó. Hwi előtt nem volt párom. Nem volt hozzám hasonló. Az egész kozmikus ürességben én voltam az egyetlen.
– És ő olyan... mint te?
– Szándékosan olyan. Az ixiek csinálták ilyenre.
– Csinálták...
– Ne légy ilyen ostoba! – reccsent rá Leto. – Ő a tökéletes isten-csapda. Még az áldozat sem tudja eltaszítani magától.
– Miért mondod el nekem ezeket a dolgokat? – suttogta Siona.
– Elloptad a feljegyzéseim két másolatát – mondta Leto. – Olvastad a Liga fordítását, és már tudod, hol lehet engem megfogni.
– Hát tudtad?
Leto látta, hogy a lányba megint büszke tartás költözik: saját erejének tudata.
– Hát persze, hogy tudtad – válaszolt a saját kérdésére.
– Ez volt a titkom – mondta Leto. – El sem tudod képzelni, hányszor szerettem meg valakit, és kellet végignézem, ahogy elsodródik mellőlem... mint ahogy most apád is.
– Te szereted... őt?
– És az anyádat is szerettem. Néha gyorsan mennek el, néha kínzó lassúsággal. Én mindannyiszor összeroppanok. Képes vagyok keménységet mutatni és meg tudom hozni a szükséges döntéseket, még a gyilkos döntéseket is, de a szenvedéstől nem szabadulhatok, hosszú, nagyon hosszú ideig a feljegyzések, amiket elloptál, hűen beszámolnak erről – csak ezt az egyetlen érzelmet ismertem.
Leto nedvességet látott Siona szemében, a lány állának kemény vonala azonban továbbra is dühödt elszántságról árulkodott.
– Ettől még nincs jogod arra, hogy uralkodj – bökte ki Siona.
Leto elnyomott magában egy mosolyt. Végre elérkeztek Siona lázadásának gyökeréhez.
Mitől van jogom? Hol az igazság az uralmamban? Azzal, hogy a Halszólítók fegyvereinek erejével rájuk kényszerítem a szabályaimat, tisztességes vagyok az emberiség evolúciós nyomásával szemben? Ismerek minden forradalmi közhelyet, üres fecsegést, ismétlődő frázist.
– Szóval sehol sem látod a saját lázadásod kezét abban a hatalomban, amivel rendelkezem – mondta Leto.
A fiatalsága még megköveteli ezt az erőt.
– Én sosem választottalak meg arra, hogy uralkodj – mondta Siona.
– De erősítesz engem.
– Hogyan?
– Azzal, hogy szembeszállsz velem. A hozzád hasonlókon élesítem a körmeimet. – Siona önkéntelenül Leto kezére pillantott.
– Ez csak amolyan hasonlat volt – mondta Leto.
– Végre sikerült megbántanom – mondta a lány maró dühvel.
– Nem bántottál meg. Rokonok vagyunk, és nyugodtan beszélhetünk kíméletlenül családon belül. Ami azt illeti, nekem sokkal több félnivalóm van tőled, mint neked tőlem.
Erre Siona visszahőkölt, de csak egy pillanatra. Leto látta, hogy merevedik meg a válla: semmi kétség, elhiszi. Aztán Siona leszegte az állat, úgy bámult fel Letóra.
– Miért félne tőlem a nagy Leto Isten?
– Az ostoba erőszakosságod miatt.
– Azt akarod mondani, hogy fizikailag vagy sebezhető?
– Nem figyelmeztetlek még egyszer, Siona. A szójátékomnak vannak határai. Te is és az ixiek is tudják, hogy azok sebezhetőek fizikailag, akiket szeretek. Hamarosan az egész Impérium tudni fogja. Az ilyesfajta információ nagyon gyorsan terjed.
– És mindenki azt fogja kérdezni, hogy milyen jogon uralkodsz!
Siona hangja szinte vidám volt. Leto hirtelen haragra gerjedt, és csak nagy nehezen tudta ezt elnyomni. Az emberi érzelmeknek ezt az oldalát utálta. Káröröm! Kellett egy kis idő, mielőtt válaszolni mert volna, de akkor úgy döntött, hogy átszúrja Siona védelmét azon a sebezhető ponton, amit észrevett.
– A magány jogán uralkodom, Siona. Az én magányosságom részint szabadság, részint rabszolgaság. Azt jelenti, hogy egyetlen embercsoport sem vásárolhat meg. Az én rabszolgaságom azt jelenti, mindnyájatokat a legjobb uralkodói képességeim szerint szolgállak.
– De az ixiek megfogtak! – mondta Siona.
– Nem. Olyan ajándékot adtak nekem, ami erősebbé tesz.
– Ellenkezőleg, meggyengít!
– Igen, azt is – ismerte be Leto. – De még mindig vannak olyan hatalmas erők, amik engedelmeskednek nekem.
– Ó, igen – bólintott a lány. – Ezt értem.
– Nem érted.
– Akkor nyilván elmagyarázod – ingerkedett Siona. Leto olyan halkan beszélt, hogy Sionának egész közel kellett hajolnia hozzá.
– Sehol, senki más nem létezik, aki engem bármire rá tudna venni – akár osztozásra, akár megalkuvásra, akár csak a leghalványabb kezdeteire is egy új kormánynak. Csak én magam.
– Még ez az ixi nő sem...
– Ő annyira hasonlít hozzám, hogy ebből a szempontból nem gyengít.
– De amikor támadás érte az ixi követséget...
– A butaság még most is feldühít – mondta Leto.
Siona összevonta a szemöldökét.
Leto nagyon bájosnak találta ezt az öntudatlan gesztust. Tudta, hogy gondolkodóba ejtette a lányt. Biztos volt benne, hogy Siona még sosem vette fontolóra: az egyediség is járhat bizonyos jogokkal.
Megszakította a néma töprengést:
– Sosem volt olyan kormány, ami éppen olyan lett volna, mint az enyém. Sehol a történelemben. Én csak saját magamnak tartozom felelősséggel, és az egész fizetségre igényt tartok azért, amit feláldoztam.
– Méghogy feláldoztál! – fitymálta Siona, de Leto kihallotta hangjából a bizonytalanságot. – Minden despota ilyeneket mond! Te csak saját magadnak felelsz!
– Amiből következik, hogy minden élőlényért én vagyok felelős. Végig őrködöm felettetek.
– Min végig?
– Azokon az időkön, amik lehettek volna, és aztán soha többé.
Látta Sionában a bizonytalanságot. A lány nem bízik az ösztöneiben, csiszolatlan jósképességeiben. Hirtelen ugorhat, mint akkor, amikor ellopta a feljegyzéseket, de az indíték, ami ugrásra késztette, elvész a bekövetkező tapasztalásban.
– Apám sokszor mondja, hogy nagyon ügyesen bűvészkedsz a szavakkal – mondta Siona.
– Ő aztán igazán tudhatja. De vannak olyan ismeretek, amiket csak úgy szerezhetsz meg, ha részt veszel ebben a játékban. Úgy nem lehet tanulni, ha csak kívülállóként nézed és hallgatod.
– Apám éppen erre gondolt – szólt Siona.
– Igazad van – ismerte el Leto. – Ez nem logikus. De ez fény; egy szem, amely lát, de magát nem láthatja.
– Elegem van a beszédből – mondta Siona.
– Nekem is – mondta Leto, és arra gondolt: Eleget láttam, eleget tettem. Szélesre tártam a kételyei előtt. Milyen sebezhetők tudatlanságukban!
– Semmiről sem győztél meg – szólt Siona.
– Nem is ez volt a célom ezzel a találkozással.
– Akkor mi volt a célod?
– Hogy lássam, készen állsz-e már a próbára?
– Próba...? – Siona egy kissé oldalra billentette a fejét, úgy nézett Letóra.
– Nekem ne játszd az ártatlant – mondta Leto. – Moneo már úgyis elmondta neked. Én pedig azt mondom, készen állsz!
Siona nyelni próbált.
– Mik a...
– Szóltam Moneónak, hogy vigyen vissza a Citadellába – mondta Leto. – Mikor újra találkozunk, valóban ki fog derülni, hogy mi van benned.

- - -

Ismeritek a Nagy Fűszerraktár legendáját? Igen, én is ismerem azt a történetet. Egy háznagy mesélte nekem valamikor, hogy felvidítson. A történet szerint létezik egy hatalmas fűszerkészlet, egy roppant mennyiség, akkora halomban, mint egy hegy. Ez a készlet egy távoli bolygó mélyén rejtőzik. De ez a bolygó nem Arrakis. Nem a Dűne. Nagyon régen rejtették el ott azt a fűszert, még az Első Impérium és a Liga ideje előtt. A történet azt mondja, hogy Muad'Dib oda ment, és ott él még mindig, a halom mellett, és vár. A fűszer tartja életben. A háznagy nem értette, miért kavart fel engem annyira ez a történet.
– Az Ellopott Feljegyzések

I daho a dühtől remegve vágott át a szürke plasztkő csarnokokon, miközben szállása félé sietett a Citadellában. Minden őr, aki előtt elhaladt, vigyázzba vágta magát. Idaho ügyet sem vetett rájuk. Tudta, hogy megjelenése zavart kelt a nők között. Senki figyelmét nem kerülte el, milyen hangulatban van a Parancsnok. De Idaho nem lassított céltudatos léptein. Csizmája nehéz dobbanásai visszhangot vertek a falak közt.
Még a szájában érezte a déli étkezés ízét – furcsán ismerős Atreides vegyesmag-rudacskák füvekkel ízesítve, csípős műhús-darabokkal tálalva, egy pohár kristálytiszta Cidrit-dzsúzzal. Moneo a testőrétkezőben talált rá, ahol egyedül ült egy sarokban, tányérja mellett egy helyi műveleti beosztással.
Moneo kérdés nélkül leült Idahóval szembe, és félretolta a beosztási lapot.
– Az Istencsászártól hozok üzenetet – mondta.
Gondosan visszafogott hangja figyelmeztette Idahót, hogy ez nem afféle véletlen találkozás. A többiek is érezték. Figyelmes csend telepedett a szomszédos asztaloknál ülő nőkre, és lassan úrrá lett az egész termen.
Idaho lerakta a rudacskát.
– Igen?
– Ezek voltak az Istencsászár szavai – mondta Moneo. – „Roppant szerencsétlenség számomra, ha Duncan Idaho netán beleszeret Hwi Noreeba. Ennek a balszerencsés dolognak nem szabad folytatódnia.” – Idaho szája elkeskenyedett haragjában, de csendben maradt.
– Ez az őrültség mindnyájunkra nézve veszélyes – folytatta Moneo. – Noree az Istencsászár választottja.
Idaho próbált úrrá lenni haragján, de a szavai megcáfolták igyekezetét:
– Nem veheti feleségül!
– Miért nem?
– Mi ez a játék, amit játszik, Moneo?
– Én egyszerű hírhozó vagyok, semmi több – hárította el Moneo. Idaho hangja halk volt, fenyegető.
– De benned megbízik.
– Az Istencsászár meg tud érteni téged – hazudta Moneo.
– Még hogy meg tud érteni! – kiáltott fel elkeseredetten Idaho, és ezzel új mélységet adott a terem némaságának.
– Noree láthatóan vonzó jelenség – mondta Moneo. – De nem neked való.
– Az Istencsászár megnyilatkozott – acsargott Idaho, – és nincs ellene fellebbezés.
– Látom, hogy megértetted az üzenetet – mondta Moneo. Idaho felállni készült az asztaltól.
– Hova mész? – kérdezte Moneo.
– Most azonnal lerendezem vele ezt a dolgot!
– Az garantált öngyilkosság – szólt Moneo.
Idaho rámeredt. Csak most ébredt tudatára annak, hogy a környező asztaloknál minden nő őket figyeli. Az a kifejezés ült ki az arcára, amit Muad’Dib azonnal felismert volna: „Az Ördög Páholyának játszani”. Muad’Dib így nevezte.
– Tudod, mit mondogattak mindig az eredeti Atreides-hercegek? – kérdezte Idaho. Hangjában gunyorosság bujkált.
– Ide tartozik ez?
– Azt mondták, hogy az ember minden szabadsága elvész, amint elkezd felnézni valamilyen abszolút uralkodóra.
Moneo a félelemtől dermedten hajolt Idahóhoz. Szinte alig mozdult a szája. Hangja alig volt több suttogásnál.
– Ne mondj ilyen dolgokat.
– Csak azért ne, mert ezek a nők úgyis jelentik neki? – Moneo hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Meggondolatlanabb vagy, mint bármelyik másik.
– Tényleg?
– Kérlek! Nagyon veszélyes ez a fajta hozzáállás. – Idaho ideges mozgolódást hallott a teremben.
– Csak megölni tud minket – mondta Idaho. Moneo feszülten suttogta:
– Te őrült! A Féreg a legkisebb provokációra eluralkodhat rajta!
– Azt mondod, a Féreg? – mondta Idaho szükségtelen hangerővel.
– Bíznod kell benne – mondta Moneo. Idaho jobbra, majd baka tekintett.
– Igen, azt hiszem, hallották.
– Ő millió és millió ember abba az egyetlen testbe egyesülve – mondta Moneo.
– Így mondják.
– Ő Isten, mi pedig halandók vagyunk – szólt Moneo.
– Hogy tehet egy isten ördögi dolgokat? – kérdezte Idaho. Moneo hátrarúgta a székét és talpra ugrott.
– Mosom kezeimet veled kapcsolatban! – Sarkon fordult és kiviharzott a teremből.
Idaho követte a tekintetével, és egyszercsak figyelő tekintetek kereszttüzében találta magát.
– Moneo nem ítélkezik, de én igen – mondta Idaho.
Meglepve vett észre néhány száraz mosolyt a nők soraiban. Mindenki folytatta az evést.
Lefelé menet a Citadella csarnokába, Idaho újra lepergette magában a beszélgetést, furcsaságokat keresve Moneo viselkedésében. A rémület látható, sőt, még érthető is volt, de többnek látszott egyszerű halálfélelemnél... sokkal, sokkal többnek.
A Féreg a hatalmába kerítheti.
Idaho érezte, hogy ez sugárzott Moneóból: akaratlan vallomás. Vajon mit jelenthet?
Meggondolatlanabb, mint a többi.
Idahót bosszantotta, hogy ismeretlen önmagához hasonlítják. Mennyire voltak óvatosak a többiek?
Idaho odaért az ajtajához, kezét a tenyérazonosítóra helyezte, de habozott. Úgy érezte magát, mint egy üldözött állat, aki visszahúzódik a barlangjába. Az étkezőben lévő őrök már biztosan jelentették azt a beszélgetést Letónak. Mit fog tenni az Istencsászár? Idaho keze tétovázott a záron. Az ajtó kinyílt. Belépett az előszobába, és becsukta az ajtót.
Vajon a Halszólítóit fogja értem küldeni?
Idaho körülnézett a külső helyiségben. Minden hagyományos volt benne – a ruhafogasok, a nagy tükör, a fegyverállvány. A fegyverállvány zárt ajtajára nézett: a mögötte rejtőző fegyverek közül egyik sem jelent igazi fenyegetést az Istencsászárra nézve. Még csak egy lézerpisztoly sem volt köztük... bár a beszámolók szerint a Féreg ellen még az is hatástalan.
Tudja, hogy szembe fogok szállni vele.
Idaho sóhajtott, és a nappaliba vezető boltíves ajtóra nézett. Moneo súlyosabb, keményebb darabokra cserélte ki az eredeti puha bútorokat. Az új bútorok némelyike felismerhetően fremen eredetű volt a múzeumi fremenek készleteiből összeválogatva.
Múzeumi fremenek!
Idaho kiköpött, és belépett az ajtón. Két lépés után döbbenten megtorpant. Az északi ablakon beömlő lágy fényben Hwi Noree-t pillantotta meg, az alacsony díványon ülve. A lány irizáló kék köpenyt viselt, amely sokat sejtetően burkolta alakját. Hwi felpillantott, amikor Idaho belépett.
– Hála legyen az isteneknek, hogy nem esett bajod – mondta a lány.
Idaho visszanézett a bejárat felé, a zárt ajtóra. Fürkésző pillantást vetett Hwire. Ezt az ajtót csak néhány kiválasztott őr tudja kinyitni.
Hwi mosolygott Duncan zavarán.
– Azokat a zárakat mi, ixiek csináltuk – mondta. Idaho érezte, hogy elönti a Hwi iránti aggodalom.
– Mit keresel itt?
– Beszélnünk kell.
– Miről?
– Duncan... – Megrázta a fejét. – Rólunk.
– Figyelmeztettek – mondta Idaho.
– Azt mondták, hogy utasítsalak vissza.
– Moneo küldött!
– Két testőr, aki hallott téged az ebédlőben ők hoztak ide. Úgy vélik, hogy szörnyű veszélyben vagy.
– Ezért vagy itt?
Hwi felállt, olyan kecses mozdulattal, ami Idahót Jessicára, Leto nagyanyjára emlékeztette – ugyanaz a sima izomjáték, ugyanaz a gyönyörű mozgás.
A felismerés szinte sokkolóan hatott rá.
– Te Bene Gesserit vagy...
– Nem! Voltak ugyan Bene Gesseritek a tanáraim között, de én nem vagyok az.
Gyanakvás felhőzte be Idaho elméjét. Vajon milyen hűségeskük működnek valójában Leto Impériumában? Mit tudhat egy ghola ezekről a dolgokról?
Az a rengeteg változás a halálom óta...
– Gondolom, még mindig egyszerű ixi vagy – mondta.
– Kérlek, ne gúnyolódj velem, Duncan.
– Ki vagy te?
– Az Istencsászár jövendőbelije.
– És hűségesen fogod szolgálni őt!
– Igen.
– Akkor nincs miről beszélnünk.
– Csak éppen erről a dologról, ami köztünk van. – Idaho megköszörülte a torkát.
– Miféle dologról?
– Erről a vonzalomról – emelte fel a kezét Hwi. – Legszívesebben a karjaidba vetném magam, hogy rátaláljak arra a szerelemre és menedékre, amiről tudom, hogy nálad megtalálnám. És te is ezt akarod.
Idaho megmerevítette magát.
– De az Istencsászár megtiltja!
– Én mégis itt vagyok. – A lány két lépést tett feléje. A köpeny hullámzott körülötte.
– Hwi... – Idahónak kiszáradt a torka. – Az lesz a legjobb, ha most elmész.
– A legbölcsebb talán, de nem a legjobb – felelte Hwi.
– Ha megtudja, hogy itt voltál...
– Nem illene hozzám, ha most így hagynálak itt. – Újból elejét vette Idaho válaszának felemelt kezével. Egyetlen célra tenyésztettek ki és készítettek fel.
A lány szavai jeges aggodalommal töltötték el Idahót.
– Milyen célra?
– Hogy elbűvöljem az Istencsászárt. Ezt ő is tudja. De nem akar változtatni rajtam.
– Én sem.
Hwi egy lépéssel közelebb lépett. Idaho érezte lehelete illatos melegét.
– Túl jól sikerültem – folytatta Hwi. – Arra terveztek, hogy örömet szerezzek egy Atreidesnek. Leto pedig azt mondja, hogy Duncan inkább Atreides, mint sokan mások, akik ezzel a névvel születtek.
– Leto?
– Miért, hogyan kéne neveznem a jövendő férjemet?
Hwi még beszéd közben is közelebb hajolt Idahóhoz. Mintha két mágnes került volna kritikus közelségbe, úgy mozdultak egymás félé. Hwi Idaho köpenyébe fúrta az arcát, ölelő karjai érezték a férfi kemény izmait. Idaho álla elmerült a lány hajában, érzékeit betöltötte az édes mósuszillat.
– Ez őrültség – suttogta Hwi.
– Igen, az.
Idaho felemelte Hwi állát, és megcsókolta a lányt.
Hwi szorosan hozzásimult.
Egyiküknek sem voltak kételyei afelől, hogy mi következik. Hwi nem tiltakozott, amikor Idaho felkapta és bevitte a hálószobába.
Idaho csak egyszer szólalt meg:
– Nem vagy szűz.
– De te sem, szerelmem.
– Szerelmem – suttogta Idaho. – Szerelmem, szerelmem, szerelmem...
– Igen... igen!
A szeretkezés utáni békességben Hwi összefűzte a kezét a feje mögött, és nyújtózkodva tekergett a szétdúlt ágyon. Idaho háttal ült neki, és kifelé bámult az ablakon.
– Kik voltak az előző szeretőid? – kérdezte. Hwi feltámaszkodott az egyik könyökére.
– Nem voltak más szeretőim.
– De hát... – Idaho megfordult, és Hwire nézett.
– Tizenegynéhány éves koromban – mondta Hwi – volt egy fiú, akinek nagyon nagy szüksége volt rám. Elmosolyodott. Utána nagyon szégyelltem magam. Milyen vakon bíztam! Azt hittem, megcsalom azokat, akik számítanak rám. De ők örültek, amikor megtudták. Tudod, arra gondoltam, hogy ez valami próba.
Idaho elkomorult.
– Velem is ez a helyzet? Hogy szükségem van rád?
– Nem, Duncan – mondta komoly tekintettel Hwi. – Örömet adtunk egymásnak, mert ezt jelenti a szerelem.
– Szerelem! – jajdult fel Idaho keserűen. Hwi folytatta:
– Malky bácsikám mindig azt mondta, hogy a szerelem rossz üzlet, mert az ember nem kap garanciákat.
– Malky bácsikád bölcs férfiú volt.
– Ostoba volt! A szerelemnek nincs szüksége garanciákra.
Idaho szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Hwi felnevetett rá.
– Rögtön tudhatod, hogy szerelmes vagy, ha örömet akarsz adni, és nem törődsz a következményekkel. – Idaho bólintott.
– Én csak arra gondolok, hogy téged milyen veszély fenyeget.
– Vagyunk, akik vagyunk – mondta Hwi.
– És mi legyen ezután?
– Egész életünkben dédelgetni fogjuk ezt az emléket.
– Ez olyan... véglegesnek hangzik.
– Az is.
– De hát látni fogjuk egymást minden...
– De így soha többet.
– Hwi! – Idaho az ágyra vetette magát, és fejét a lány mellei közé fúrta. Hwi beletúrt Idaho hajába. Idaho fojtottan kérdezte az ölelésből:
– És mi van, ha teherbe...
– Cs-sss! Ha gyereknek kell lennie, akkor meg is lesz. – Idaho felemelte a fejét, és Hwire nézett.
– De akkor biztosan tudni fogja!
– Mindenképpen tudni fogja.
– Gondolod, hogy tényleg mindent tud?
– Mindent azért nem, de ezt biztosan.
– Miért?
– Mert el fogom mondani neki. – Idaho elhúzódott Hwitől, és kiült az ágy szélére. Dühvel vegyes zavar tükröződött az arcán.
– Meg kell tennem – mondta Hwi.
– És ha ellened fordul... Hwi, nagyon sok történet járja. Rettenetes veszélybe kerülhetsz!
– Nem. Nekem is vannak szükségleteim. Ezt ő is tudja. Egyikünket sem fog bántani.
– De ő...
– Engem nem fog elpusztítani. Tudni fogja: ha téged bánt, azzal engem pusztít el.
– Hogyan mehetsz feleségül hozzá?
– Drága Duncan, hát nem látod, hogy neki nagyobb szüksége van rám, mint neked?
– De ő nem tud... mármint nem lehet, hogy te...
– Azt az örömet, amit mi együtt átéltünk, Letóval nem tapasztalhatom meg. Számára ez nem lehetséges. Ezt meg is mondta nekem.
– Akkor miért nem tudja... ha egyszer szeret...
– Neki nagyobb tervei és nagyobb igényei vannak. – Kinyúlt és mindkét kezével megfogta Idaho jobbját. Ezt már azóta tudom, hogy először kezdtem el tanulni róla. Magasabb szükségletei vannak, mint bármelyikünknek.
– Miféle tervek? És miféle szükségletek?
– Ezt tőle kérdezd meg.
– Te tudod?
– Igen.
– Szóval elhiszed azokat a történeteket a...
– Becsületesség és jóság van benne. Abból tudom, ahogyan reagálok rá. Azt hiszem, ixi mestereim csak annyit tettek, hogy belém építettek egy reagenst, ami többet megmutat nekem, mint amennyit ők akartak.
– Akkor hát hiszel neki! – mondta keserűen Idaho. Próbálta elhúzni a kezét Hwitől.
– Ha odamész hozzá, Duncan, és...
– Soha többé nem akar majd látni!
– De igen.
A lány magához húzta Idaho kezét, és megcsókolta a férfi ujjait.
– Túsz vagyok – mondta Idaho. – Aggódom miattad... ti ketten együtt.
– Sosem gondoltam, hogy könnyű lesz Istent szolgálni – mondta Hwi. – De azt nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz.

- - -

Számomra az emlékezetnek különös jelentése van, olyan jelentése, melyről azt reméltem, hogy mások is érzik. De állandó megdöbbenéssel kellett látnom, hogy az emberek elzárkóznak ősi emlékeik elől, legendák vastag falai mögé rejtőznek. Ó, persze, nem is várhattam el hogy keressék az élet pillanatainak azt a szörnyű illékonyságát, amit nekem kell átélnem. Meg tudom érteni hogy nem akarnak belemerülni a jelentéktelen ősi részletek tengerébe. Okkal tartotok attól, hogy létetek pillanatait mások veszik át. A lényeg mégis ott van ezekben az emlékekben. Minden ősünket visszük magunkkal előre, mint egy élő hullám; minden reményt, örömet és bánatot, múltunk félelmeit és diadalát. Ezekben az emlékékben semmi sem marad teljesen jelentés vagy hatás nélkül, legalábbis addig, amíg valahol van valamiféle emberiség. Ez a fényes Végtelen itt van körülöttünk, az örökkévalóság Arany Ösvénye, mely iránt állandóan kifejezhetjük nyomorúságos, de lelkes elkötelezettségünket.
– Az Ellopott Feljegyzések

– A miatt hívattalak, Moneo, amit a testőreimtől hallottam – mondta Leto.
A kripta sötétjében álltak, ahol, emlékeztette magát Moneo, az Istencsászár legfájdalmasabb döntései születtek. Moneo is hallott jelentéseket. Egész délután várta, mikor hívatják, mégis, amikor alig valamivel az esti étkezés után érte küldtek, egy pillanatra elöntötte a rettegés.
– A... Duncanről van szó, Uram?
– Hát persze hogy a Duncanről!
– Nekem azt mondták, Uram... hogy a viselkedése...
– Átmeneti viselkedés, Moneo? – Moneo lehajtotta a fejét.
– Te mondtad, Uram.
– Mennyi idő kell a Tleilaxnak, hogy újat hozzon?
– Azt mondják, hogy gondjaik vannak. Talán két évbe is beletelhet.
– Tudod, mit mondtak a testőreim, Moneo?
Moneónak elállt a lélegzete. Ha az Istencsászár tudomást szerzett a legutóbbi... Nem! Még a Halszólítók is megrémültek ettől a gyalázattól. Ha nem egy Duncan tette volna, a nők maguk aprították volna azonnal darabokra.
– Nos, Moneo?
– Nekem azt mondták, Uram, hogy elővett egy csoport új testőrt, és a származásukról kérdezgette őket. Hogy melyik világon születtek. Milyenek voltak a szüleik, a gyerekkoruk...
– És nem tetszettek neki a válaszok.
– Megijesztette őket, Uram. Makacsul faggatózott.
– Mintha az ismétlésből előbukna az igazság, igen.
Moneo megengedett magának egy kis reménykedést, hogy Letót pillanatnyilag csak ez a dolog foglalkoztatja.
– Miért csinálják mindig ezt a Duncanek, Uram?
– Ilyen volt az eredeti kiképzésük, az Atreides-kiképzés.
– És miben különbözik ez a...
– Az Atreidesek azoknak a szolgálatában éltek, akiket kormányoztak. Kormányzásuk az alattvalóik életével mérettetett meg. Ezért akarják mindig tudni a Duncanek, hogyan élnek az emberek.
– Eltöltött egy éjszakát egy faluban, Uram. Volt némelyik városban is. Látott...
– Minden attól függ, hogyan értékeled az eredményeket, Moneo. A bizonyíték ítélet nélkül semmi.
– Úgy vettem észre, ő nagyon is ítél, Uram.
– Mindnyájan ezt tesszük, de a Duncanek hajlamosak azt hinni, hogy az univerzum az én akaratom túsza. És tudják, hogy semmi sem lehet rossz, amit a jó ügy nevében tesznek.
– Ezt mondja ő...
– Ezt mondom én, és ezt mondja minden Atreides bennem. Ez az univerzum ezt nem teszi lehetővé. Azok a dolgok, amiket megpróbálsz, nem tartósak, ha...
– De Uram! Te nem cselekszel rosszat!
– Szegény Moneo. Nem látod, hogy én az igazságtalanság járművét alkottam meg?
Moneo nem jutott szóhoz. Rájött, hogy eltérítette őt az Istencsászár látszólagos szelídsége. De most változások moccanását érezte a nagy testben, és ilyen közelségben... Körülpillantott a kripta központi csarnokában, és eszébe jutott a rengeteg halál, ami itt történt, és itt pihen.
Eljött az én időm?
Leto tűnődő hangon mondta:
– Túszejtéssel nem lehet eredményt elemi. Ez egyfajta rabszolgatartás lenne. Az egyik fajta ember nem birtokolhatja a másik fajtát. Ez az univerzum ezt nem engedi meg.
A szavak ott maradtak lebegve Moneo tudatában, rettentő ellenpontjaként az átalakulás rángásainak, amelyeket Urában érzékelt.
Jön a Féreg!
Moneo megint körülnézett. Ez a hely még Leto szobájánál is rosszabb! Túl messze a menedék.
– Nos, Moneo, van valami válaszod erre? – kérdezte Leto. Moneo csak suttogni merte:
– Uram szavai megvilágosítanak.
– Megvilágosítanak? Hisz' te nem is vagy megvilágosodott! – Moneóból a puszta kétségbeesés beszélt.
– De szolgálom Uramat!
– Vállalod az Isten szolgálatát?
– Igen, Uram.
– Ki alkotta a vallásodat, Moneo?
– Te, Uram.
– Ez értelmes válasz volt.
– Köszönöm, Uram.
– Ne köszönd! Inkább azt mondd meg, mit tartósítanak a vallási intézmények! – Moneo négy lépést hátrált.
– Maradj ott, ahol vagy! – parancsolta Leto.
A háznagy egész testében remegve, némán rázta a fejét. Most végre szembekerült a válasz nélküli kérdéssel. Ha elmulasztja a választ, az a halál. Lehajtotta a fejét, úgy várta.
– Majd én megmondom neked, nyomorult szolga – szólt Leto.
Moneóban föltámadt a remény. Tekintetét az Isten-császárra emelte, és látta, hogy Leto szemei nem izzanak... és a kezei sem remegnek. Talán mégsem jött a Féreg.
– A vallási intézmények egy halandó úr-szolga viszonyt tartanak fenn – mondta Leto. – Egy olyan küzdőteret adnak, mely magához vonz minden kevély emberi hatalom-keresőt, rövidlátó előítéleteivel együtt.
Moneo csak bólogatni tudott. Megremegett volna az Istencsászár keze? A rettentő arc valóban kezd visszahúzódni a csuklyájába?
– Az aljasság titkos megnyilvánulásai: ezeket keresi a Duncan – mondta Leto. – A Duncanek túl könyörületesek társaik iránt, és túl élesen húzzák meg a bajtársiasság vonalát.
Moneo látott már holoképeket a Dűne ősi homokférgeiről; az emésztő tüzet körbefogó, roppant szájnyílásokat, tele kriszkés-fogakkal. Leto bőrén is észrevette a kifejletlen gyűrűk dudorait. Most valóban feltűnőbbek lennének? Vajon új száj fog nyílni a csuklyás arc mögött?
– A Duncanek a szívük mélyén tudják – szólt Leto, – hogy szándékosan nem hallgatok Mohamed és Mózes intésére. Még te is tudod, Moneo!
Ez vád volt. Moneo már majdnem bólintott, de aztán inkább megrázta a fejét. Azon gondolkodott, vajon lesz-e bátorsága megismételni az előbbi visszavonulást. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen jellegű leckék nem soká folyhatnak a Féreg megjelenése nélkül.
– Vajon mi az az intés? – kérdezte Leto. Könnyed gúny bujkált a hangjában.
A háznagy megengedett magának egy apró vállvonogatást.
Leto hangja hirtelen dörgő baritonnal töltötte be a termet, egy ősi hanggal, ami évezredek távolából szólt:
– Ti Isten szolgái vagytok, nem a szolgák szolgái! – Moneo a kezét tördelve kiáltotta:
– Én szolgállak téged, Uram!
– Moneo, Moneo – mondta Leto mély, zengő hangon. – Milliónyi rosszból sem lesz egyetlen jó. Az igaz azért derül ki, mert maradandó.
Moneo csak állt, remegő némaságban.
– Eredetileg azt akartam, hogy Hwi veled párosodjon, Moneo – mondta Leto. – De most már késő.
Ezek a szavak egy pillanatra behatoltak Moneo tudatába. Érezte, hogy jelentésük kívül esik bármilyen ismert szövegösszefüggésen. Hwi? Kicsoda Hwi? Ó, igen az istencsászár jövendő ixi menyasszonya. És ő párosodjon... velem?
Moneo megrázta a fejét.
Leto hangjában valami végtelen szomorúság csendült:
– Te is elmúlsz egyszer. Akkor majd minden tetted feledésbe merül?
Leto teste egyszercsak minden figyelmeztető előjel nélkül, még miközben beszélt, görcsösen csapott egyet, szinte fölrepült a kocsiról. Ez a gyorsaság, ez a gonosz lendület alig néhány centiméterre vetette Moneo elé, aki felkiáltott és rohanni kezdett kifelé a kriptából.
– Moneo!
Leto kiáltása a lift ajtajánál állította meg a háznagyot.
– A próba, Moneo! Holnap teszem próbára Sionát!

- - -

Annak felismerése, hogy mi vagyok, abban az időtlen tudatban bukkan fel, amely nem ösztökél és nem hiteget. Létrehozok egy mezőt középpont nélkül egy mezőt, ahol még a halál is csak analógia. Én nem akarok eredményeket. Pusztán csak engedélyezem ezt a mezőt, melynek nincs célja, nincsenek vágyai, nem tökéletesedik és nincsenek kilátásai semmilyen fejlődésre. Ebben a mezőben a mindenütt jelenvaló őstudat a minden. Az a fény, amely világegyetemem ablakán özönlik be.
– Az Ellopott Feljegyzések

A nap felkelt, és fényes sugaraival beragyogta a dűnéket. Leto lágy simogatásként érzékelte maga alatt a homokot. Csak emberi fülei, amik hallották a roppant test dörzsölődő csikorgását, vélték másképp. Olyan érzékelési konfliktus volt ez, amit már megtanult elfogadni.
Hallotta, hogy Siona ott megy mögötte: könnyű lépések, finom homokpergés, ahogy felmászik a dűne tetejére.
Minél tovább élek, annál sebezhetőbb vagyok, gondolta Leto.
Ez a gondolat gyakran megfordult benne mostanában, amikor a sivatagban járt. Felpillantott. Az ég olyan felhőtlen mélykék volt, mint a Dűne-napokban soha.
Mit ér egy sivatag felhőtlen éggel? Kár, hogy többé nincs a Dűne ezüstös derengése.
Ezt az eget ixi műholdak irányították, bár nem mindig azzal a pontossággal, amit Leto megkívánt volna. Ez a fajta tökéletesség gép-álom volt, mely nem tud kibontakozni emberi vezérlés alatt. Mindazonáltal a szatelliták megfelelően kontroll alatt tartották a dolgokat ahhoz, hogy ő most élvezhesse ezt a csendes sivatagi reggelt. Emberi tüdejével mélyen beszívta levegőjét, és hallgatta Siona közeledését. A lány megállt. Leto tudta, hogy a látványt csodálja.
Leto úgy érezte, mintha képzelete valami bűvész lenne, ami mindent elővarázsol, amely ennek a pillanatnak az előkészítését szolgálta. Érezte a szatellitákat. Finom szerkezetek, melyek a zenét szolgáltatják a felmelegedő és lehűlő légtömegek lassú táncához, állandóan figyelemmel kísérve és módosítva a roppant vízszintes és függőleges áramlatokat. Felvidult, amikor eszébe jutott: az ixiek azt hitték, hogy valami újfajta hidraulikus despotizmushoz van szüksége – a kiváló berendezésekre hogy visszatartsa a nedvességet azoktól, akik szembeszállnak uralkodójukkal, a többieket pedig szörnyű viharokkal büntesse. Mennyire meglepődtek, amikor kiderült, hogy tévednek!
Az én eszközeim ennél sokkal finomabbak.
Lassan, finoman mozgásba lendült, úszott a homokfelszínen, lesiklott a dűne lejtőjén, és egyszer sem nézett vissza tornya vékony alakzatára, mert tudta, hogy most úgysem látszana a nappali hőség örvénylésében.
Siona szokatlan engedelmességgel követte. A kétely megtette a magáét. Olvasta az ellopott feljegyzéseket. Hallotta apja intelmeit. Most pedig nem tudja, mit is gondoljon.
– Mi ez a próba? – kérdezte volt Moneótól. – Mit fog csinálni?
– Mindig mást.
– Téged hogyan tett próbára?
– Nálad biztosan másképp lesz. Csak összezavarnának, ha elmondanám a saját élményeimet.
Leto titokban kihallgatta, hogyan készíti fel Moneo a lányát, miközben eredeti fremen cirkoruhába és sötét köpenybe öltözteti, és tökéletesen rögzíti a csizmapumpákat. Moneo nem felejtett.
Moneo felnézett a csizmák mellől.
– A Féreg elő fog jönni. Csak ennyit tudok mondani. Valamilyen módszert kell találnod arra, hogy életben maradj a Féreg jelenlétében.
Aztán felállt, és elmagyarázta a cirkoruha működését; azt, hogy hogyan áramoltatja vissza az ember saját testnedveit. Előszedette Sionával a csövet az egyik vízzsebből – a lánynak bele kellett szívnia egyet, aztán Moneo újra a helyére erősítette a csővéget.
– Egyedül leszel vele a sivatagban – mondta Moneo. – Shai-Hulud pedig mindig ott van a közelben, ha a sivatagban vagyunk.
– És mi van, ha nem vagyok hajlandó menni? – kérdezte Siona.
– Akkor is menni fogsz... és lehet, hogy nem térsz vissza.
Ez a beszélgetés a Kis Citadella földszintjén játszódott le, míg Leto a fülkéjében várakozott. Amikor tudta, hogy a lány már elkészült, Leto a hajnali derengésben leereszkedett kocsija szuszpenzorain. A kocsi az egyik földszinti terembe érkezett, miután Moneo és Siona felbukkantak. Míg Moneo topteréhez ment és diszkrét szárnysuhogás közepette elsuhant, Leto megkérte Sionát, próbálkozzon meg a terem lezárt földszinti ajtajával, aztán nézzen fel a torony hihetetlen magasságaiba.
– Innen csak egyetlen út vezet ki: a Sareeren keresztül – mondta Leto.
Akkor elvezette a toronytól, és még csak nem is mondta a lánynak, hogy menjen utána: bízott Siona érzékeiben, kíváncsiságában és kételyeiben.
Leto úszómozdulatokkal siklott le a dűne lejtőjén, egy köves alagsori rendszer kilátszó tetejére, aztán megint föl egy enyhe homokemelkedőn, testének nyomával utat húzva Siona előtt. A fremenek az ilyen nyom-mélyedéseket úgy nevezték: „Isten ajándéka a megfáradtaknak”. Leto lassan mozgott, hogy Sionának elegendő ideje legyen felfogni: ez itt Leto birodalma, az ő természetes élettere.
Leto felkúszott egy újabb dűne tetejére és visszafordult, hogy lássa Siona haladását. A lány tartotta a kijelölt ösvényt, és csak akkor állt meg, amikor fölért a tetőre. Siona egyszer Leto arcára pillantott, aztán teljes körben megfordult, hogy végigfürkéssze a látóhatárt. Leto hallotta, hogyan fojtja vissza a lélegzetét. Vibráló forróság takarta a torony tetejét. A talapzata csak távoli kinövésnek látszott.
– Régen ilyen volt – mondta.
Tudta, hogy van valami a sivatagban, ami megérinti azoknak a lelkét, akikben fremen vér csörgedez. A sivatag hatásai miatt választotta ezt a helyet – ezt a többinél kissé magasabb dűnét.
– Jól nézd meg – mondta Sionának, és lecsúszott a dűne másik oldalán, hogy ne takarja el Siona elől a kilátást.
Siona lassan még egyszer körbefordult, és mindent megnézett.
Leto tudta, milyen érzéseket kelt a lányban az, amit lát. A torony aljának jelentéktelen kis kiugrásától eltekintve, a horizontból semmi sem emelkedett ki – lapos volt, mindenhol lapos. Semmi növény, semmi élő mozgás. Siona nézőpontjától körülbelül nyolc kilométernyire lehetett ellátni addig, amíg a bolygó görbülete el nem takarta előle a látványt.
Leto lentről, a dűne aljából szólt:
– Ez az igazi Sareer. Ezt csak akkor ismered meg, ha itt lent vagy. Ez minden, ami megmaradt a bahr bela ma-ból.
– A víz nélküli óceán – suttogta Siona.
Megint elfordult, és a láthatárt fürkészte.
Nem volt szél, és Leto tudta, hogy szél nélkül a csend belerágja magát az emberi lélekbe. Siona úgy érezte, minden ismerős tájékozódási pontot elvesztett. Egyedül maradt a veszedelmes űrben.
Leto a következő dűnére nézett. Ha arra haladnak tovább, egy alacsony dombsorhoz érnek, amely eredetileg hegyvonulat volt, de törmelékes halommá pusztult le. Leto csak pihent tovább, hagyta, hogy a csend dolgozzon helyette. Még kellemes is volt elképzelnie, ahogy a dűnék végtelen sorban hullámzanak végig az egész bolygón, mint régen. Pedig még ez a néhány dűne sem volt az igazi. A Dűne eredeti coriolis-viharai nélkül a Sareert csak időnkénti fuvallatok, meleg-áramlatok érték, melyeknek alig volt még helyi hatása is.
Éppen egy ilyen kicsi „szélördög” táncolt nem messze tőlük, dél felé. Siona követte a tekintetével. Hirtelen megszólalt:
– Neked van személyes vallásod?
Letónak beletelt egy pillanatba, amíg összehozta a választ. Mindig megdöbbentette, hogy a sivatag mennyire felébreszti a vallásos gondolatokat.
– Meg mered kérdezni, hogy van-e személyes vallásom? – kérdezett vissza.
Siona a félelem minden jele nélkül – pedig Leto biztosan tudta, hogy fél – megfordult és szembenézett vele. A pimaszság mindig is jellemzője volt az Atreideseknek, gondolta Leto.
Amikor Siona nem válaszolt, Leto azt mondta:
– Te aztán igazi Atreides vagy.
– Ez a válaszod? – kérdezte Siona.
– Mit akarsz tudni valójában, Siona?
– Azt, hogy te miben hiszel!
– Ó! A hitemet kérded. Nos, pillanatnyilag... abban hiszek, hogy a semmiből isteni beavatkozás nélkül nem emelkedhet ki valami.
Ez a válasz megzavarta a lányt.
– Hogy lehet ez...
– Natura non facit saltus – mondta Leto. Siona csak a fejét rázta – nem értette az ősi mondást, ami kipattant Letóból. Leto lefordította:
– A természet nem ugrik.
– Milyen nyelven mondtad? – kérdezte a lány.
– Egy olyan nyelven, amit már sehol nem beszélnek a világegyetememben.
– Akkor miért használtad?
– Hogy felpiszkáljam az ősi emlékeidet.
– Nekem nincsenek! Csak annyit akarok tudni, miért hoztál ide.
– Hogy megízleltessem veled a múltad. Gyere le ide, és mássz fel a hátamra.
Siona először tétovázott, aztán látva, hogy hiábavaló az ellenállás, lecsusszant a dűnén, és felkapaszkodott Leto hátára.
Leto várt, amíg Siona fel nem térdelt rá. A dolgok már nem ugyanúgy mentek, mint a régi időkben. A lánynak nem voltak mesterhorgai, és nem tudott felállni odafent. Leto enyhén elemelte a földtől az elülső szelvényeit.
– Miért kell ezt csinálnom? – kérdezte Siona. A hangja elárulta, hogy nevetségesnek érzi magát.
– Azt akarom, hogy megízleld azt az utazási módot, ahogy a néped valaha büszkén járta ezt a földet, egy óriás homokféreg hátának magaslatán.
Elindult a dűne íve mentén. Siona is látta a holókat. Elvileg már ismerte ezt az élményt, de a valóság pulzusának más volt a dobbanása, és Leto tudta, hogy a lány rezonálni fog erre a ritmusra.
Óóó, Siona, gondolta, még csak nem is sejted, hogyan teszlek próbára.
Megacélozta magát. Nem szabad sajnálkoznom. Ha meghal, meghal. Bármelyikük haljon is meg, az csak egy szükségszerű esemény, nem több.
Aztán emlékeztetnie kellett magát, hogy ez Hwi Noree-ra is vonatkozik. Csak arról van szó, hogy ne mind haljanak meg.
Érzékelte, hogy Siona mikor kezdi élvezni az utazást. Érezte a lány testsúlyának enyhe áthelyeződését, amikor Siona visszaereszkedett a lábára, hogy a másik irányba tekintsen.
Aztán kikanyarodott egy íves barracan mellett, osztozva utasával a régi érzések élvezetében. Épp csak egy pillantást vethetett a horizont távoli hegyeire maga előtt. Olyanok voltak, mint a múlt várakozó magjai, annak az önfenntartó és terjeszkedő erőnek az emlékei, amelyek a sivatagban működnek. Egy pillanatra sem tudta elfelejteni, hogy ezen a bolygón ahol a felszínnek csak egy kis töredéke maradt meg sivatagnak – a Sareer dinamizmusa milyen ingatag környezetben létezik.
Mégis itt vannak a múlt illúziói. Ezt érezte, ahogy haladt. Ez persze csak képzelődés, gondolta magában, tünékeny fantáziakép, míg a kierőszakolt béke tart. Még a terjedelmes barracan, amin áthaladtak, sem volt olyan nagy, mint a múltban. És a dűnék sem.
Egyszeriben ez az egész fenntartott sivatag nevetségessé lett számára. Majdnem megállt egy kavicsos térségen a dűnék között, aztán mégis továbbhaladt, igaz, lassabban, ahogy megpróbálta felidézni azokat a szükségszerűségeket, amelyek az egész rendszert mozgásban tartják. Elképzelte, ahogy a bolygó forgása hatalmas légáramlatokat kelt, melyek roppant mennyiségben cserélik ki a meleg és a hideg légtömegeket mindezt az ixi szerkezetekkel és hőfókuszáló tányérokkal ellátott, apró szatelliták felügyelete és uralma alatt. Ha a monitorok láttak valamit, akkor a Sareert afféle rezervátum-sivatagnak látták, melyet szilárd anyagból és hideg levegőből álló fal egyaránt körülvett. Emiatt a széleken hajlamos volt jég képződni, és ez újabb időjárási beavatkozást igényelt.
Ez nem volt könnyű feladat, Leto ezért bocsátotta meg az időnkénti hibákat.
Amikor megint kiment a dűnék közé, már nem érzékelte ezt a finom egyensúlyt; félretette a központi homokvidéket övező kavicsos puszták emlékét, és átadta magát e dermedt és mozdíthatatlan hullámok szabdalta, „megkövült sivatag” élvezetének. Dél felé fordult, a messzi hegyekkel párhuzamosan.
Tudta, hogy a legtöbb embert zavarja ez a sivatag iránti rajongás. Ők itt kellemetlenül érezték magukat, és elfordultak. Siona viszont nem tudott elfordulni. Bármerre nézett, tudomásul kellett vennie a sivatagot. Némán utazott Leto hátán, de Leto tudta, hogy a szemei dolgoznak. És a régi-régi emlékek kezdenek megmozdulni benne.
Alig három óra alatt hengeres bálnahát-dűnék területére értek, melyek közül nem egy több mint százötven kilométer hosszú volt, szögben az uralkodó széliránnyal. Előttük egy köves folyosó húzódott a dűnék közt, mely a majdnem négyszáz méter magas csillag-dűnék vidékére vezetett. Végül elértek a központi buckák összefonódott dűnéihez, ahol az általános magas nyomás és az elektromos töltésű levegő mindig felpezsdítette Letót. Tudta, hogy Siona ugyanezt fogja érezni.
– Itt keletkeztek a Hosszú Vándorlás dalai – mondta Leto. – Tökéletesen fennmaradtak a Szóbeli Történelemben.
Siona nem reagált, de Leto tudta, hogy a lány hallotta őt.
Lassított a tempón, és beszélni kezdett Sionához: a fremen múltról mesélt neki. Érezte a lány érdeklődésének felélénkülését. Siona néha még kérdezett is, de Leto érezte, hogy egyre jobban fél. Innen már a Kis Citadella alapja sem látszott. Siona semmi olyat nem látott, ami emberkéz műve lehetett volna, Úgy gondolta, Leto most csevegni kezd, hogy lényegtelen szavakkal odázzon el valami fontosat.
– Innen ered a férfi és nő közti egyenlőség – mondta Leto.
– A Halszólítóid tagadják, hogy férfi és nő egyenlő – mondta erre Siona.
Kérdő hitetlenséggel csengő hangja jobban jelezte a helyét, mint testének nyomása a szelvényeken. Leto megállt két összeérő dűne hajlatában, és hagyta, hogy hő által gerjesztett oxigénje leülepedjen.
– Manapság mások a dolgok – mondta. – De a férfiakra és nőkre is ugyanazok az evolúciós követelmények vonatkoznak. A fremeneknél még kölcsönös függés volt. Egyfajta gondosan ápolt egyenlőség ott, ahol a túlélés kérdése bármikor aktualitás lehet.
– Miért hoztál ide? – kérdezte Siona.
– Nézz a hátunk mögé – felelte Leto. Érezte, hogy a lány megfordul.
– Mit kéne látnom? – kérdezte.
– Hagytunk nyomokat? Meg tudod mondani, honnan jöttünk?
– Fúj egy kis szél.
– Az fedte be a nyomainkat?
– Igen... azt hiszem.
– Ez a sivatag tett minket azzá, amik voltunk és vagyunk – mondta Leto. – Valóságos múzeuma minden hagyományunknak. És ezek közül a hagyományok közül egyik sem veszett el valójában.
Leto egy kis homokvihart, egy ghibli-t látott kavarogni a déli láthatáron. Látta a keskeny por- és homokszalagokat sodródni. Sionának is látnia kellett.
– Miért nem árulod el, miért hoztál ide? – kérdezte Siona. A hangjából nyilvánvaló volt, hogy fél.
– Pedig megmondtam.
– Nem mondtad meg!
– Milyen sokat jöttünk, Siona?
A lány gondolkodóba esett.
– Talán harminc kilométert? Vagy húszat?
– Többet – mondta Leto. – Nagyon gyorsan tudok haladni a saját terepemen. Nem érezted a szelet az arcodon?
– De igen – mondta a lány morcosan. – Akkor miért tőlem kérdezed, hogy mennyit jöttünk?
– Gyere le, és állj meg valahol, ahol jól látlak.
– Miért?
Jó lesz, gondolta Leto. Azt hiszi, hogy itt akarom hagyni, hiszen gyorsabban el tudok menni, minthogy ő követni tudna.
– Gyere le, és megmagyarázom. – Siona lecsusszant a hátáról, és körbement, hogy bele tudjon nézni Leto arcába.
– Gyorsan szalad az idő, amikor az embernek dolgoznak az érzékei – mondta Leto. – Majdnem négy órája vagyunk kint. Körülbelül hatvan kilométert tettünk meg.
– És ez miért olyan fontos?
– Moneo tett szárított élelmet a köpenyed zsebébe – mondta Leto. – Egyél egy kicsit, aztán elmondom.
Siona talált egy száraz protomor-kockát a zsebében, és rágcsálni kezdte, de közben Letót nézte. Ez eredeti fremen étel volt, benne nagyon kevés fűszerrel.
– Érezted a múltadat – mondta Leto. – Most fogékonnyá kell válnod a jövő, az Arany Ösvény iránt. – Siona nyelt.
– Én nem hiszek a te Arany Ösvényedben.
– Ha élni akarsz, hinni fogsz benne.
– Hát ez a te próbád? Higgy a nagy Isten Letóban, vagy meghalsz?
– Nem bennem kell hinned. Én azt akarom, hogy magadban higgy.
– Akkor miért fontos, hogy mennyit jöttünk?
– Hogy megértsd, mennyit kell még menned. – Siona a saját arcához érintette a kezét.
– Én nem...
– Éppen ott, ahol állsz – mondta Leto, – ott van a Végtelen középpontja. Nézz körül, és lásd, mit jelent a Végtelen.
Siona jobbra is, balra is szemügyre vette a háborítatlan sivatagot.
– Együtt fogunk kisétálni a sivatagomból – mondta Leto. – Csak mi ketten.
– Te nem is jársz – morogta Siona.
– Ez csak afféle szófordulat volt. De te gyalogolni fogsz. Ebben biztos lehetsz. – Siona visszanézett arra, amerről jöttek.
– Hát ezért kérdezted a nyomokat.
– Még ha lennének is nyomok, akkor sem tudnál visszamenni. A Kis Citadellában nincs semmi, amit megszerezhetnél és felhasználhatnál a túléléshez.
– Nincs víz?
– Nincs semmi.
Siona megtalálta a csövet a vállánál, szippantott belőle, aztán visszatette. Leto észrevette, milyen gondosan zárja le a végét, az arclemezt azonban nem húzta a szája elé, pedig Leto hallotta, hogy az apja figyelmezteti erre. Azt akarja, hogy szabadon tudjon beszélni!
– Azt mondod, nem futhatok el előled – mondta Siona.
– Fuss csak, ha akarsz.
Siona körbefordult, úgy tanulmányozta a pusztát.
– Van egy mondás a nyílt térségekről – mondta Leto. – Az egyik irány éppen olyan jó, mint a másik. Ez bizonyos fokig itt is igaz, én mégsem hagyatkoznék rá.
– Tényleg elmehetek, ha akarok?
– A szabadság alkalmasint nagyon magányos állapot lehet – felelte Leto.
Siona annak a dűnének a meredek lejtőjére mutatott, amin megálltak.
– Pedig nyugodtan lemehetnék itt...
– Siona, én a helyedben nem mennék le ott, ahová mutatsz. – A lány rámeredt.
– Miért nem?
– A dűne meredek oldalán, hacsak nem követed a természetes görbület irányát, a homok rádcsúszhat és betemethet.
Siona lenézett, és emésztette a szavakat.
– Látod, milyen gyönyörűek lehetnek a szavak? – kérdezte Leto. Siona megint Leto arcára nézett.
– Indulhatunk?
– Ott kint majd megtanulod a pihenés értékét. És az udvariasságét. Nem sietünk.
– De nincs vizünk, csak a...
– Ha okosan használod, a cirkoruha életben fog tartani.
– De mennyi idő alatt...
– Idegesít a türelmetlenséged.
– De hát csak ez a kis szárított élelem van a zsebemben! Mit fogunk enni, ha...
– Siona! Te közös névmással írod le a helyzetünket. Mit fogunk enni? Nincs vizünk. Indulhatunk?
Siona érezte, hogy kiszárad a szája, amikor nyelni próbál.
– Lehetséges lenne, hogy kölcsönösen függünk egymástól? – kérdezte Leto. Siona kelletlenül felelte:
– Én nem tudom, hogyan lehet életben maradni itt kint.
– Én pedig tudom? – Siona bólintott.
– És miért osztanám meg veled ezt az értékes tudást? – kérdezte Leto.
A lány vállat vont: ez a reményvesztett mozdulat megérintette Letót. Milyen hamar le tudja hántani a sivatag valakiről az előző hozzáállását.
– Megosztom veled ezt a tudást – mondta Leto. – De neked is kell találnod valami értékeset, amit megoszthatsz velem.
Siona pillantása végigfutott a hosszú testen, megpihent egy pillanatra a valamikori lábak függelékein, aztán visszatért Leto arcára.
– A fenyegetésen vett megegyezés nem megegyezés – mondta a lány.
– Én nem használok erőszakot ellened.
– Az erőszaknak rengeteg formája van – mondta Siona.
– Én hoztalak ki ide, ahol meg is halhatsz?
– Volt választási lehetőségem?
– Nehéz Atreidesnek születni -mondta Leto. – Higgy nekem, én aztán igazán tudom.
– Nem így kéne csinálnod – mondta Siona.
– Ebben nagyon tévedsz. – mondta Leto és egy kígyózó vonalat taposva elkezdett leereszkedni a dűne oldalán. Hallotta ahogy Siona csúszkálva és bukdácsolva követi. Leto pontosan a dűne árnyékában torpant meg.
– Itt fogjuk kivárni a nappalt – mondta Leto. – Ha éjszaka megyünk, kevesebb vizet használunk.

- - -

Az egyik legrettenetesebb szó minden nyelvben a katona. Szinonimái ott parádéznak a történelemben: yogahnee, trooper, huszár, kareebo, kozák, deranzeef, legionnaire, sardaukar, halszólító... Én mindet ismerem. Ott állnak emlékezetem soraiban, hogy eszembe jutassák: mindig bizonyosodj meg arról, hogy a hadsereg a te oldaladon áll.
– Az Ellopott Feljegyzések

I daho végül abban a hosszú földalatti folyosóban talált rá Moneóra, amely a Citadella keleti és nyugati szárnyát kötötte össze. Idaho már hajnal óta, két órája kószált a Citadellában a háznagyot keresve; s Moneo végül itt volt, a folyosó túlvégén, és beszélt valakihez, akit elrejtett egy ajtóboltozat. De Moneót még ebből a távolságból is fel lehetett ismerni tartásáról és elmaradhatatlan fehér egyenruhájáról.
A folyosó plasztkő falai itt, ötven méternyire a felszín alatt borostyánszínűek voltak, és a nappali órákra beállított fénycsíkok világították meg őket. A hűvös légáramlatot szabadon lengő, szárnyszerű készségek továbbították ide a mélységbe, melyek köpenyes dákokhoz hasonlóan álltak a külső tornyokon, a felszínen. Most, hogy a nap már átmelegítette a homokot, minden szárny észak felé mutatott, a Sareer felé áramló hideg levegő felé. Idaho még a levegő kovakő-szagát is érezte.
Tudta, mit hivatott jelképezni ez a folyosó. Valóban hordozta egy régi fremen sziecs bizonyos vonásait. Az alagút széles volt, hogy Leto kocsija elférjen benne. Az ívelt mennyezet pedig sziklának látszott. A kettős fénycsíkok azonban sehogy sem illettek ide. Idaho nem látott fénycsíkokat, mielőtt itt a Citadellában találkozott volna velük: az ő idejében ezeket unpraktikusnak tartották, túl nagy energiafogyasztással, túl magas fenntartási költségekkel. A parázsgömbök egyszerűbbek és könnyebben cserélhetőek voltak. De már rájött arra, hogy Leto kevés dolgot tartott unpraktikusnak.
Amit Leto akar, azt valaki megcsinálja.
Ez a gondolat némi baljós érzetet keltett benne, ahogy Moneo felé tartott a folyosón.
A folyosó mentén, sziecs-módra apró szobák sorakoztak, melyeknek nem volt ajtajuk, csak vékony, rőt vászonfüggönyük, ami minden fuvallatra meglebbent. Idaho tudta, hogy itt általában fiatalabb Halszólítók laknak. Már régebben észrevett itt egy gyűléstermet is, fegyvertárolásra, konyhának, ebédlőnek, karbantartó műhelynek használt mellékhelyiségekkel. De más dolgokat is látott a függönyök elégtelen takarása mögött, olyasmiket, amik haragra gerjesztették.
Moneo hátrafordult Idaho érkeztére. A nő, akivel addig beszélt visszahúzódott és leeresztette a függönyt, de Idaho még éppen megpillantott egy parancsoló külsejű, idősebb női arcot. Nem ismerte ezt a parancsnokot.
Moneo bólintott, amikor Idaho megállt két lépésre tőle.
– Az őrök mondták, hogy engem keresel – mondta Moneo.
– Hol van, Moneo?
– Ki?
Moneo végignézett Idaho alakján, a régimódi fekete Atrides-egyenruhán, bal mellén a vörös sólyommal, a fényesre pucolt csizmán. Idaho kinézetében volt valami szertartásos.
Idaho alig vett levegőt, úgy szűrte a fogai között:
– Ne kezdd megint ezt a játékot!
Moneo levette tekintetét az Idaho derekán lógó késről. Ékköves markolata antik darabra vallott. Vajon honnan szerezhette?
– Ha az Istencsászárra gondolsz... – mondta Moneo.
– Hol van?
Moneo megőrizte szelíd hangját.
– Miért akarsz annyira meghalni?
– Azt mondták, vele voltál.
– De már nem vagyok.
– Megtalálom, Moneo!
– Most ugyan nem.
Idaho a késére tette a kezét.
– Kényszerítselek, hogy beszélj?
– Ezt nem tanácsolnám.
– Hol... van?
– Mivel ennyire makacskodsz, megmondom: a sivatagban, Sionával.
– A lányoddal?
– Miért, van másik Siona is?
– Mit csinálnak?
– Most folyik Siona próbája.
– És mikor jönnek vissza? – Moneo vállat vont.
– Miért ez a szükségtelen harag, Duncan?
– Mi ez a próba, amit...
– Nem tudom. De miért vagy olyan izgatott?
– Elegem van ebből a helyből! A Halszólítókból! – Elfordította a fejét, és kiköpött.
Moneo végignézett a folyosón Idaho háta mögött, és emlékezetébe idézte, hogyan jött a ghola. A Duncaneket ismerve, nem volt nehéz kitalálnia, mi dühítette fel ennyire.
– Duncan – mondta Moneo. – A serdülő lányoknál, csakúgy, mint a fiúknál, teljesen természetes, hogy időnként testi vonzalmat éreznek a saját nemük iránt. A legtöbbjük kinövi.
– Ezt gyökerestől kéne kiirtani!
– De hisz' ez része az örökségünknek.
– Akkor is ki kell irtani! És ez nem...
– Ó, nyugodj meg. Ha megpróbálod elnyomni, azzal csak erősíted. – Idaho rámeredt.
– És még azt mondod, hogy nem tudod, mi történik ott kint a tulajdon lányoddal!
– Megmondtam, hogy a próbája folyik.
– És ez mit jelent?
Moneo eltakarta a szemét a kezével, és felsóhajtott. Aztán leeresztette a kezét, és azon tűnődött, miért foglalkozik egyáltalán ezzel a bolond, veszedelmes, régi emberrel.
– Azt jelenti, hogy meg is halhat ott kint. – Idaho visszahőkölt, haragjára mintha hideg vizet zúdítottak volna.
– Hogy hagyhatod...
– Hagyhatom? Gondolod, hogy van választásom?
– Mindenkinek van választása!
Keserű mosoly jelent meg Moneo arcán.
– Miért vagy te még a többi Duncannél is ostobább?
– A többi Duncan! – szólt Idaho. – Hogy haltak meg, Moneo?
– Mind egyformán. Kifutottak az időből.
– Hazudsz. – Idaho összeszorított fogakkal beszélt, ujjai elfehéredve szorították a kés markolatát.
Moneo még mindig szelíden folytatta:
– Vigyázz. Vannak határok, amiket még nekem is tiszteletben kell tartanom, főleg most.
– Ez a hely rothad! – mondta Idaho. Szabad kezével maga mögé mutatott a folyosóra. – Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem fogadhatok el!
Moneo csak nézte az üres folyosót, de nem látta.
– Érned kell még, Duncan. Muszáj. – Idaho keze megfeszült a késen.
– Ez meg mit jelent?
– Kényes idők ezek. Mindent, ami nyugtalanítja őt... mindent... meg kell előzni.
Idaho közel járt a tettlegességhez. Dühét csak valami furcsa dolog tartotta vissza, amit Moneo modorában észlelt. Mindazonáltal, ami elhangzott, elhangzott, és ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– Én nem vagyok holmi átkozott, éretlen kölyök, akit...
– Duncan! – Ez volt a leghangosabb megnyilvánulás, amit Idaho a halk modorú Moneótól valaha is hallott. A meglepetés lefogta a kezét, és közben Moneo folytatta: – Ha a tested kívánságai már kifejlődtek, de téged valami a serdülőkorban tart, akkor meglehetősen csúnya viselkedésformák alakulhatnak ki.
– Azzal... vádolsz... engem... hogy...
– Nem! – mutatott Moneo a folyosóra. – Nagyon jól tudom, mit láthattál ott hátul, de az...
– Két nő csókolózott! Szerinted ez nem...
– Nem lényeges. A fiatalok sok irányba próbálkoznak.
Idaho hajszál híján kirobbant: már lábujjhegyre emelkedett feszültségében.
– Mindig örülök, ha megtudok rólad valamit, Moneo.
– Nos, én már számtalanszor megismerhettelek téged.
Moneo figyelte szavai hatását: Idaho hátrahőkölt, elbizonytalanodott. A gholák sosem tudták legyőzni kíváncsiságukat a többiekkel szemben, akik előttük voltak.
Idaho reszelősen suttogta:
– És mit tudtál meg?
– Rendkívül értékes dolgokat tanultam tőled – mondta Moneo. – Mindnyájan fejlődni próbálunk, de ha valami az utunkat állja, a bennünk rejlő erőt fájdalommá alakítjuk – vagy keressük, vagy osztogatjuk. A serdülők pedig különösen sebezhetőek.
Idaho odahajolt Moneóhoz.
– Én a szexről beszélek!
– Hát persze, hogy arról.
– Azzal vádolsz, hogy kamasz...
– Így van.
– Elvághatnám a...
– Fogd be a szád!
Moneo válaszában nyoma sem volt a Bene Gesserit hangirányítás finom árnyalatainak, viszont egy élet parancsolási gyakorlata állt mögötte. Valami olyan, aminek Idaho csak engedelmeskedni tudott.
– Ne haragudj – mondta Moneo, – de most az foglalkoztat, hogy az egyetlen lányom... – Elhallgatott, és vállat vont.
Idaho kétszer is mély levegőt vett.
– Őrültek vagytok, egytől egyig! Azt mondod, hogy a lányod meghalhat, és te mégis...
– Te ostoba! – vakkantotta Moneo. – Van fogalmad róla, milyen keveset számítanak nekem a te kicsinyes aggodalmaid? Az ostoba kérdéseid meg az önző... – Nem folytatta, csak a fejét rázta meg.
– Teszek némi engedményt, tekintettel személyes problémáidra – mondta Idaho. – De ha...
– Engedményeket? Te teszel engedményeket? – szívta be a levegőt remegve Moneo. – Ez már túl sok! – Idaho mereven felelte:
– Megbocsátok, amiért...
– Te! Te fecsegsz szexről, megbocsátásról, fájdalomról, és... azt hiszed, hogy te meg Hwi Noree...
– Őt hagyd ki ebből!
– Ó, igen. Hagyjam ki. Ezt a fájdalmat hagyjam ki. Szexelsz vele, de az elválásra sohasem gondolsz. Ezzel hogyan fogsz szembenézni?
Idaho döbbenten kapkodta a levegőt. Nem gondolta volna, hogy ekkora szenvedély izzik a csendes Moneóban, de ez a támadás, ez nem lehetett...
– Azt hiszed, gonosz vagyok? – kérdezte Moneo. – Mert arra kényszerítelek, hogy olyan dolgokra gondolj, amit a legszívesebben elkerülnél? Hah! Leto Nagyúrral már ennél sokkal gonoszabb dolgokat is tettek, pusztán a gonoszság kedvéért!
– Te véded őt? Te...
– Én ismerem a legjobban.
– Felhasznál téged!
– Milyen célra?
– Azt te tudod a legjobban!
– Ő a mi legnagyobb reményünk arra, hogy állandósítsa...
– Az elfajzottak nem maradnak fenn! – Moneo nyugtató hangnemben beszélt, szavai mégis megrázták Idahót.
– Ezt csak egyszer mondom el neked. A homoszexuálisok ott voltak a történelem legjobb harcosai között, az utolsó menedékek önfeláloldozó hősei közt. Ott voltak a legjobb papok és papnők soraiban. Nem véletlen a cölibátus a vallásokban. És az sem véletlen, hogy a kamaszok a legjobb katonák.
– De hát ez perverzió!
– Valóban. A katonai vezetők már százezer évek óta ismerik a perverz módon, fájdalomban levezetett szex erejét.
– Hát ezt csinálja Leto Nagyúr? – Moneo még mindig szelíden folytatta:
– Az erőszak azzal jár, hogy az ember fájdalmat okoz és fájdalmat szenved el. Mennyivel kezelhetőbb egy olyan hadsereg, amit a legmélyebb késztetései irányítanak.
– Belőled is szörnyeteget csinált!
– Céloztál rá, hogy kihasznál engem – mondta Moneo. – Ezt hajlandó vagyok elfogadni, mert az az ár, amit ő fizet, sokkal nagyobb annál, amit tőlem kér.
– Még a lányoddal együtt is?
– Ő nem tart vissza semmit. Akkor én miért tenném? Ó, szerintem te is tudod: az Atreidesek ilyenek. Ebben mindig jók a Duncanek.
– A Duncanek! A fenébe, én nem leszek...
– Egyszerűen csak nincs gyomrod hozzá, hogy megfizesd azt az árat, amit kér – mondta Moneo.
Idaho egyetlen villanásszerű mozdulattal előrántotta kését a tokjából, és Moneo felé szúrt. Ha ő gyorsan mozgott is, Moneo még nála is gyorsabb volt – oldalra lépett, elgáncsolta Idahót, és arccal előre lelökte a földre. Idaho előrekúszott, a hátára fordult, és már ugrott volna fel, amikor hirtelen rádöbbent, hogy egy Atreidest próbált megtámadni. Mert Moneo Atreides. A döbbenet megbénította.
Moneo mozdulatlanul állt, és őt nézte. Különös szomorúság lappangott a háznagy arcán.
– Ha meg akarsz ölni, Duncan, akkor jobb lesz, ha hátulról lepsz meg – mondta. – Úgy talán sikerül.
Idaho féltérdre emelkedett, egyik talpával a földre támaszkodott, de a keze továbbra is szorongatta a kést. Moneo olyan fürgén mozdult, olyan kecsesen olyan... természetesen! Idaho megköszörülte a torkát.
– Hogy tudtad...
– Már régóta tenyészt minket, Duncan; sok mindent erősebbé tesz bennünk. Gyorsaságra, intelligenciára, önuralomra, érzékenységre törekszik nálunk. Te pedig csak... egy régebbi modell vagy.

- - -

Tudjátok, mit szoktak mondani a gerillák? Azt állítják, hogy lázadásuk immúnis a gazdasági hadviselés iránt, mivel nincs gazdaságuk, mert élősködnek azokon, akiket el akarnak söpörni. Ezek a bolondok egyszerűen csak nem mérik fel, mennyi az, amennyit feltétlenül fizetniük kell. Ez a minta degeneratív hibái miatt elkerülhetetlen. Minduntalan megismétlődik a rabszolgatartó rendszerekben, a jóléti államokban, a kasztosodott vallásokban, a társadalmasító bürokráciákban – bármelyik rendszerben, amely függőségeket hoz létre és tart fenn. Ha valami már túl régen parazita, akkor nem tud létezni a gazdaszervezet nélkül.
– Az Ellopott Feljegyzések

L eto és Siona ott feküdt egész nap a dűnék árnyékában, és csak a nap mozgásával mozogtak. Leto megtanította a lányt, hogyan védje magát homoktakaróval a déli hőség ellen: a dűnék közt a szikla-szint sosem melegedett fel túlságosan.
Délután Siona közelebb kúszott Letóhoz egy kis melegért, melegért, amiről Leto tudta, hogy mostanában túlteng benne.
Csak szórványosan beszélgettek. Leto a fremen dolgokról mesélt Sionának, amelyek valaha általánosak voltak a bolygón. Siona egyre valami titkos tudást próbált kiszedni belőle.
Egyszer Leto azt találta mondani:
– Lehet, hogy furcsának találod, de itt kint lehetek a leginkább ember.
De szavaiból Siona nem döbbent rá emberi sebezhetőségére, és arra, hogy itt bármikor meghalhat. Még amikor nem beszélt, akkor sem hajtotta az arca elé a cirkoruha védőmaszkját.
Leto felismerte, milyen öntudatlan erők vannak emögött a tagadás mögött, de tudta, hogy egyenesen úgysem tud hozzájuk férni.
Késő délután, amikor borzongató hűvös kezdte elárasztani a terepet, Leto a Hosszú Vándorlás olyan énekeivel kezdte szórakoztatni Sionát, amelyek nem szerepeltek a Szóbeli Történelemben. Leto élvezte, hogy Sionának tetszik az ő kedvence, a „Liet Menetelése”.
– Ez a dallam igazán ősi – mondta. – Űrutazás előtti, a Régi Terráról.
– Elénekelnéd még egyszer?
Leto elővette az egyik legszebb baritonját, egy régóta halott művészét, akinek a neve annak idején koncerttermek százait töltötte meg.

„A fal: az emléken túli múlt
Elzárja tőlem azt a völgykaput,
Ahol minden víz hömpölyög,
És tajték-játék
Vájja öblét
Míg a folyam csak dübörög.”

Amikor befejezte, Siona egy ideig nem szólt semmit. – Furcsa dal ez meneteléshez.
– Azért szerették, mert szét lehetett darabolni – mondta Leto.
– Szétdarabolni?
– Mielőtt fremen őseink erre a bolygóra jöttek, az este volt a mese, a dal és a versek ideje. De a Dűne-időkben ez átment a hamis sötétség idejére: a sziecsek nappali homályába. Az éjszaka másra kellett: csak ilyenkor tudtak kimenni a felszínre és mozogni... Mint most mi is.
– De te szétdarabolást emlegettél.
– Mit jelent ez a dal? – kérdezte Leto.
– Hát... ez csak egy dal.
– Siona!
Siona hallotta hangjában a haragot, és csendben maradt.
– Ez a bolygó a féreg gyermeke – figyelmeztette Leto, – és az a féreg én vagyok. – Siona meglepő hányavetiséggel felelte:
– Akkor mondd el, mit jelent.
– Nincs több szabadságunk a múltunktól, mint amennyire egy hangya szabad a bolyban – mondta Leto. – Megvannak a barlangok, és megvan minden üzenet a zuhatagok szétporló cseppjeiben.
– Én jobb szeretem az olyan dalokat, amire táncolni lehet – felelte Siona.
Ez komolytalan, mondhatni szemtelen válasz volt, de Leto inkább témaváltásnak vette. Mesélt Sionának a fremen nők násztáncáról, a lépéseket visszavezetve a porördögök kavargására. Büszke volt rá, ha hatott a történet. Siona elbűvölt, figyelő tekintetéből tudta, hogy a lány lelki szemei előtt valóban látja a pörgő-forgó nőket, az ősi mozgásban lebegő fekete hajukat, rég halott arcukat.
Már majdnem rájuk sötétedett, mire Leto befejezte.
– Gyere – mondta. – A reggel és az este a körvonalak ideje. Lássuk, van-e még valaki a sivatagunkban.
Siona követte őt, fel egy dűne oldalán, és körülnéztek az alkonyi sivatagban. Csak egy madarat láttak a fejük fölött, amit a mozgásuk csalt oda. Alakjáról és szárnyvégének ferde hasítékából Leto tudta, hogy keselyű. Felfedezését Sionával is közölte.
– De hát mit esznek? – kérdezte a lány.
– Mindent, ami halott vagy majdnem halott.
Ez hatott Sionára: felpillantott a nap utolsó sugaraiban csillogó tollazatú, magányos madárra.
Leto fokozta a nyomást:
– Néhány ember még mindig bolyong a Sareerben. Néha egy-egy múzeumi fremen kószál ki és vész el. Ezek már tényleg csak a szertartásokhoz jók. Aztán ott van a sivatag pereme, meg azok a maradékok, amiket a farkasaim hagynak.
Erre Siona elfordult tőle, de Leto még látta az arcán a szenvedélyt, ami azóta is emésztette. Siona próbája fájdalmas próba.
– Nappal nem sok kellemes dolog van egy sivatagban – mondta Leto. – Van még egy másik oka is annak, hogy éjszaka megyünk. Egy fremen számára a nappal a nyomaidat belepő szélfútta homokot jelenti.
Siona szemeiben el nem sírt könnyek csillogtak, amikor visszafordult, a vonásain azonban már úrrá lett.
– Mi él most itt? – kérdezte.
– A keselyűk, néhány éjszakai állat, elszórtan néhány régről maradt növény, üregi élőlények.
– Ez minden?
– Igen.
– Miért?
– Mert ezek itt születtek, én pedig nem engedem, hogy bármi jobbat ismerjenek meg.
Már majdnem sötét volt, csak a sivatag izzott valami hirtelen támadt ragyogással. Leto Sionát nézte ebben a fénylő pillanatban, és látta, hogy a lány még mindig nem fogta fel a másik üzenetét. De azt is tudta, hogy az az üzenet ott lesz majd benne, ott fog fejlődni.
– Körvonalak – szólt Siona, hogy emlékeztesse. – Mire számítottál, amiért feljöttünk ide?
– Talán emberekre a távolban. Sosem lehet tudni.
– Miféle emberek?
– Már mondtam.
– Mit csináltál volna, ha látunk valakit?
– A fremen szokás az, hogy a távolban látott embereket ellenségként kezeljük, amíg homokot nem szórnak a levegőbe.
Miközben beszélt, a sötétség rájuk ereszkedett, mint egy függöny.
Siona egyszeriben mozgó szellemalakká változott a hirtelen felragyogó csillagfényben.
– Homokot? – kérdezte.
– A feldobott homok alapvető gesztus. Azt jelenti: „Ugyanazt a terhet hordozzuk. A homok ellenségünk. Ezt isszuk. A kéz, ami homokot markol, nem fog fegyvert.” Érted?
– Nem! – ingerelte dacos értetlenséggel Letót Siona.
– Meg fogod érteni – felelte Leto.
Siona szó nélkül elindult a dűnéjük íve mentén: hajtotta a dühös energia. Leto hagyta, hogy előremenjen: felkeltette az érdeklődését, hogy Siona ösztönösen a helyes irányt választotta. Érezte, hogy a lányban felbuzog a fremen emlékezet.
Ahol a dűne lejtősen beleolvadt egy másikba, Siona megállt és megvárta Letót. Leto látta, hogy cirkoruhája maszkja még mindig nyitva van, szabadon lóg az álláról. De még nincs itt az ideje, hogy emiatt korholja. Bizonyos öntudatlan folyamatoknak a maguk természetes pályáját kell befutniuk.
Amikor odaért melléje, Siona azt mondta: Ez az irány van olyan jó, mint bármelyik másik?
– Ha tartod, igen – mondta Leto.
Siona felpillantott a csillagokra, és Leto látta, hogy azonosítja az Útmutatókat, a Fremenek Nyilait, amelyek őseit vezették ezen a földön. De azt is látta, hogy ez a felismerés inkább tanult, tudatos. Siona még nem jutott el odáig, hogy más dolgokat is elfogadjon, amik benne munkálnak.
Leto felemelte az elülső részét, hogy előrenézzen a csillagfényben. Az északi iránytól egy kissé nyugat felé eltérve haladtak egy útvonalon, ami valaha a Habbanya gerincen és a Madarak Barlangján keresztül vezetett a Nyugati Álfái alatti buckákhoz és a Szélhágó útjához. Hideg, kovakőszagú fuvallatot szimatolt, és több nedvességet, mint amit még kellemesnek talált.
Siona megint elindult ezúttal lassabban, időnként a csillagokra pillantva. Eddig Letótól várta az útvonal jóváhagyását, de most magától tájékozódott. Leto érezte a lány fáradt gondolatai alatt örvénylő zűrzavart, és tudta, mi fog belőle születni. Megvoltak benne a kezdetei annak az útitársak iránti erős bizalomnak, amelyre a sivatagi népek mindig is számítottak.
Tudom, gondolta Leto, ha elszakadsz az útitársaidtól, elpusztulsz a dűnék és sziklák között. A sivatagban a magányos utas halott. Itt kint csak a féreg él meg egyedül.
Jól előreengedte Sionát, hogy a mozgása által keltett homokcsorgás ne legyen túl feltűnő. Sionának Leto emberi részére kellett gondolnia. Leto számított rá, hogy a hűség az ő malmára hajtja a vizet. Siona törékeny, de tele van visszafojtott haraggal – igazibb lázadó, mint bárki, akit Leto valaha is próbára tett.
Ott siklott mögötte, áttekintette a nemesítési programot, és magában felvázolta a szükséges döntéseket, amennyiben Siona kudarcot vall.
Az éjszaka előrehaladtával Siona egyre lassabban ment. Az Első Hold magasan a Második Hold és a láthatár felett volt, amikor a lány megállt enni és pihenni.
Leto örült a pihenőnek. A súrlódás miatt a féreg működött: a levegő körülötte tele volt a hőmérsékleti alkalmazkodásból eredő gázokkal. Az a része, amire ő oxigén-kompresszorként gondolt, állandóan működött, és ez minduntalan eszébe juttatta azokat a fehérje-gyárakat és aminosav-forrásokat, amelyekre féregteste tett szert, hogy biztosítsa a placentális kapcsolatot emberi sejtjeivel. A sivatag meggyorsította a végső átalakulás felé haladó folyamatot.
Siona megállt egy csillagdűne ívének közelében.
– Igaz, hogy megeszed a homokot? – kérdezte, amikor Leto odaért.
– Igaz.
Siona végignézett a csillagfénybe fagyott horizonton.
– Miért nem hoztunk magunkkal valami jelzőszerkezetet?
– Azt akartam, hogy megtanuld a birtoklást.
Siona feléje fordult. Leto érezte a lány leheletét az arcán. Túl sok nedvességet enged ki a száraz levegőbe. Még most sem jutott eszébe Moneo intelme. Keserű lecke lesz, ez biztos.
– Egyáltalán nem értelek – mondta Siona.
– Pedig épp arra kötelezted el magad, hogy megérts.
– Valóban?
– Máskülönben hogyan adhatnál nekem valami értékeset azért cserébe, amit tőlem kapsz?
– Ugyan mit kapok? – Siona hangjában ott volt minden keserűség, és a szárított étel fűszere.
– Megadom neked ezt a lehetőséget, hogy egyedül lehess velem, hogy osztozhass velem, te pedig érdektelenül töltöd el ezt az időt. Elpazarolod.
– Mi van a birtoklással? – kérdezte Siona. Leto fáradtságot hallott a hangjában, a víz-üzenet kezdődő sikolyát.
– Azok a fremenek fantasztikusan megéltek a régi időkben – mondta Leto. – Csak azt látták szépnek, ami hasznos. Sosem találkoztam mohó fremennel.
– Ez meg mit jelentsen?
– A régi időkben minden, amit a sivatagba vittél, szükséges volt, és csak azt vitted, ami szükséges. Többé a te életed sem mentes a tulajdonlástól, Siona, különben nem kérdezted volna a jeladószerkezetet.
– Miért nem kell jeladó?
– Abból semmit sem tanulsz. – Megkerülte Sionát az Útmutatók által jelölt úton.
– Gyere. Fordítsuk a hasznunkra ezt az éjszakát. – Siona sietve felzárkózott a csuklyás arc mellé.
– És mi van akkor, ha nem tanulom meg azt az átkozott leckét?
– Akkor valószínűleg meghalsz – mondta Leto.
Ez egy időre elnémította a lányt. Csak menetelt Leto mellett, alig pillantva oldalra. Ügyet sem vetett a féreg-testre, minden figyelmével Leto emberi mivoltának látható maradványaira koncentrált. Egy idő után megszólalt:
– A Halszólítók azt mondták nekem, hogy te rendelted el azt a párosodást, amelyikből születtem.
– Ez igaz.
– Azt mondják, hogy nyilvántartásokat vezetsz, és saját céljaid szerint irányítod ezeket az Atreides-szaporulatokat.
– Ez is igaz.
– Akkor hát helyesen szól a Szóbeli Történelem.
– Én azt hittem, hogy fenntartások nélkül hiszel a Szóbeli Történelemben. – De Sionát nem lehetett kizökkenteni.
– Mi van, ha valaki tiltakozik a megparancsolt párosítás ellen?
– Eléggé széles mozgásteret engedélyezek, amennyiben létrejönnek a gyerekek, akiket megparancsoltam.
– Megparancsoltál? – tajtékzott Siona.
– Igen, ezt teszem.
– Nem kúszhatsz be minden egyes hálószobába, és nem követhetsz mindnyájunkat az életünk minden percében! Honnan tudod akkor, hogy a parancsaid teljesülnek?
– Tudom.
– Akkor azt is tudod, hogy én nem fogok neked engedelmeskedni!
– Szomjas vagy, Siona?
A lány meghökkent.
– Micsoda?
– A szomjas emberek a vízről beszélnek, nem a szexről.
De Siona még most sem vette maga elé a maszkot, és Leto arra gondolt Az Atreides-szenvedélyesség mindig is erősen nyilvánult meg, akár a józan ész rovására is.
Két óra alatt kiértek a dűnék közül, a szélfútta kavicspusztába. Leto ment előre, Siona utána. A lány gyakran pillantott az Útmutatókra. Most mindkét hold alacsonyan járt a láthatár fölött, fényük minden sziklán hosszú árnyékot vetett.
Bizonyos szempontból Leto kényelmesebben tudott itt haladni, mint a homokban. A tömör szikla jobb hővezető, mint a homok. Hozzásimulhatott a kőhöz, és könnyíthetett belső vegyi üzeme munkáján. A kavicsok, de még a méretesebb kövek sem zavarták.
Sionának viszont nehezebb dolga volt itt, többször is kis híján kificamította a bokáját.
Ez a síkság nagyon próbára teheti azokat, akik nincsenek szokva hozzá, gondolta Leto. A földhöz közel csak a roppant ürességet látják, ami ebben a holdfényben még kísérteties is – a távolban dűnék, de ez a távolság mit sem látszik növekedni menet közben – sehol semmi, csak az állandónak tűnő szél, néhány szikla, fent pedig a könyörtelen csillagok.
Ez a sivatag sivatagja.
– A fremen muzsika itt kapta örök magányát – mondta Leto, – nem a dűnék közt. Itt tanulod meg valójában azt gondolni, hogy a menny nem más, mint a csörgedező víz hangja, és a szabadulás – bármilyen szabadulás az örök széltől.
De Sionának még erről sem jutott eszébe a maszk. Letót ez kezdte kétségbeejteni.
A reggel mélyen a pusztában érte őket.
Leto három nagy szikladarab mellett állt meg, melyek egymásnak támaszkodtak. Az egyik még Leto hátánál is magasabb volt. Ekkor Siona egy kicsit nekitámaszkodott: ez a gesztus valamiképp újjáélesztette Leto reményeit. Aztán Siona arrébb ment és felmászott a legmagasabb sziklára. Leto látta a tetején felbukkanni, ahogy a tájat tanulmányozza.
Néznie sem kellett, úgy is tudta, mit lát a lány: a láthatáron örvénylő homokot, mely ködszerűen homályosítja el a napot. Ezen kívül pedig nincs más, csak a síkság és a szél.
A szikla a sivatagi reggel hidegét sugározta Leto háta mögött. A hűvös levegő szárazabb volt, amitől jobban érezte magát. Ha Siona nem lett volna vele, továbbment volna, de a lány láthatóan kimerült. Amikor lemászott a szikláról, megint nekidőlt a szelvényes testnek, és Letónak majdnem egy percébe tellett, mire rájött, hogy Siona hallgatózik.
– Mit hallasz? – kérdezte tőle. A lány álmosan felelte:
– Dübörögsz belülről.
– A tűz sosem huny ki teljesen. – Ez felkeltette Siona érdeklődését. Ellökte magát Leto oldalától, és az arcába nézett:
– Tűz?
– Minden élőlényben tűz van: az egyikben lassú, a másikban gyors. Az enyém forróbb, mint a legtöbbeké. – Siona összehúzta magát a hidegben.
– Akkor te nem is fázol itt?
– Nem, de érzem, hogy te viszont fázol. – Arcát részben visszahúzta a csuklyába, és egy mélyedést csinált első szelvénye ívének közepébe. – Majdnem olyan, mint egy függőágy – nézett le Sionára. – Ha összegömbölyödsz benne, nem fogsz fázni.
Siona habozás nélkül elfogadta az ajánlatot.
Bár felkészítette rá a lányt, a bizalomteli reakció mégis jólesően érintette Letót. Olyan erős szánakozást kellett leküzdenie magában, amilyet Hwi megjelenése előtt sohasem érzett. Pedig itt kint nincs helye szánalomnak, figyelmeztette önmagát. Siona világos jeleit mutatja annak, hogy nagy valószínűséggel itt pusztul. Letónak föl kellett készítenie magát a csalódásra.
Siona egyik karjával betakarta az arcát, lehunyta a szemét, és álomba merült.
Senkinek nem volt annyi tegnapja, mint nekem, emlékeztette magát Leto.
Tudta, hogy általános emberi nézőpontból az, amit itt csinál, pusztán gonosz és érzéketlen dolognak tűnik. Most rákényszerült arra, hogy az emlékei közé visszavonulva erősítse meg magát, szándékosan a közös múltunk hibái témát választva. Most abban rejlett a legnagyobb ereje, hogy első kézből férhetett hozzá az emberi hibákhoz. A hibák ismerete megtanította őt hosszútávú kijavításukra. Neki állandóan tisztában kellett lennie a következményekkel. Ha a következmények elvesznek vagy rejtve maradnak, elvész a lecke lényege.
De minél közelebb került a homokféregséghez, annál inkább nehezére esett, hogy olyan döntéseket hozzon, amit az emberek embertelennek neveznének. Valamikor pedig olyan könnyen ment. De ahogy emberi mivolta elsodródott, azt tapasztalta, hogy egyre inkább foglalkoztatják az emberi megfontolások.

- - -

Múltunk bölcsőjében fekszem a hátamon, egy barlangban, ami olyan alacsony, hogy csak tekeregve lehet bejutni, nem mászva. Ott, a gyantás fáklyafényénél rajzoltam a falakra és a mennyezetre a vadászat lényeit és népem szellemeit. Milyen felemelő is egy tökéletes körön keresztül visszatekinteni erre az ősi küzdelemre, a lélek látható pillanataiért. Minden kor rárezonál a kiáltásra. „Itt vagyok!”. Későbbről származó művész-óriások szemével tekintek a tenyérlenyomatokra, a szénnel és növényi festékekkel ábrázolt izmokra. Mennyivel többek is vagyunk puszta mechanikus eseményeknél! Anti-civil énem pedig azt kérdezi: „Miért nem akarják otthagyni a barlangot?”
– Az Ellopott Feljegyzések

I dahót késő délután érte a meghívás, hogy látogassa meg Moneót a dolgozószobájában. Idaho egész nap a szobájában ült a kanapén, és gondolkodott. Minden gondolata akörül a könnyedség körül forgott, amellyel Moneo reggel a folyosó padlójára teremtette.
– Te csak egy régebbi modell vagy.
Idaho minden egyes gondolattól kisebbnek érezte magát. Ám jóllehet, dühe elhamvadt a saját tüzében, érezte magában az élni vágyást.
Csak a hasznos sperma hordozója vagyok, semmi több, gondolta.
Olyan gondolat volt ez, ami vagy a halálba, vagy a hedonizmusba vezet. Úgy érezte, a véletlen tövisére van szúrva, miközben zavaró erők csipkedik minden oldalról.
A csinos kék egyenruhában érkező hírhozó sem volt több újabb zavaró tényezőnél. A kopogtatás után Idaho halk válaszára belépett, és megállt az előszoba boltíves ajtajában, kissé tétován, amíg fel nem mérte, milyen hangulatban találja parancsnokát.
Milyen gyorsan terjed a pletyka, gondolta a férfi.
Nézte az ajtóban álló lányt, aki maga volt a Halszólító-lényeg megtestesülése – érzékibb, mint a többség, de szexualitása nem zavaróbb. A kék egyenruha nem rejtette el kecses derekát, feszes mellét. Idaho a pajkos arcra, szőke kefefrizurára nézett – ministráns frizura.
– Moneo küldött, hogy érdeklődjem ön felől – mondta a lány. – Azt kérdi, nem látogatná-e meg a dolgozószobájában.
Idaho már többször volt ebben a dolgozószobában, mégis az első benyomás ragadt meg benne a legjobban. Ahogy belépett a szobába, tudta, hogy Moneo itt tölti ideje legnagyobb részét. Volt odabent egy finom arannyal vonalazott, sötétbarna faasztal, körülbelül kétszer egy méteres, mely tömör lábakon állt szürke párnák között. Idaho drága és ritka darabnak nézte, melyet gondosan választottak ki. A párnáktól eltekintve melyek ugyanolyan szürkék voltak, mint a padló, a falak és a mennyezet ez volt az egyetlen bútordarab.
Tulajdonosa pozíciójához képest a szoba kicsinek tűnt, mindössze ötször négy méternyi alapterülettel, de nagy belmagassággal. A fény két keskeny üvegablakon keresztül jött be, melyek egymással szemben helyezkedtek el a két rövidebbik falban. Az ablakok jelentős magasságból tekintettek le részint a Sareer és a határos Tiltott Erdő zöldjének északnyugati szélére, részint a vándorló dűnékre délnyugat felé.
Kontrasztok.
Az asztal érdekes hangsúlyt adott ennek az első gondolatnak. Az asztallap úgy festett, mintha a zűrzavar címszó bemutatásához rendezték volna be. Vékony kristálypapír-ívek hevertek rajta elszórva, fája alig látszott ki itt-ott alóluk. Némelyik íven finom nyomtatás látszott. Idaho felismerte a galach és négy másik nyelv, köztük Perth ritka tranzitnyelvének szavait. Több papíron tervrajzok voltak, némelyiken pedig a Bene Gesserit vastag írás-stílusának fekete ecsetvonásai. De a legérdekesebb a négy összetekert, körülbelül egy méter hosszú fehér cső volt – egy illegális számítógép háromdimenziós nyomtatásai. Idaho gyanította, hogy a titkos terminál ott rejtőzik a szoba falának valamelyik panelje mögött. Az ifjú küldönc torokköszörüléssel próbálta kizökkenteni merengéseiből Idahót.
– Milyen választ vihetek Moneónak? – kérdezte. Idaho a lány arcára koncentrált.
– Szeretnéd, ha teherbe ejtenélek? – kérdezte.
– Parancsnok! – Szemmel láthatóan nem maga az ajánlat hozta ki a sodrából a lányt, inkább az átmenet nélküli hirtelenség.
– Ó, igen – mondta Idaho. – Moneo. Mit mondjunk Moneónak?
– Várja az ön válaszát, Parancsnok.
– Van egyáltalán valami értelme annak, hogy válaszoljak? – kérdezte Idaho.
– Moneo azt mondta: értesítsem, hogy beszélni szeretne önnel, és egyben Hwi Noree-val is. – Idaho némileg fölélénkült.
– Hwi ott van nála?
– Már érte küldetett, Parancsnok. – A hírnök ismét megköszörülte a torkát. – Kívánja, Parancsnok, hogy ma este meglátogassam önt itt?
– Nem. De amúgy köszönöm. Meggondoltam magam.
Idaho úgy vélte, a lány jól leplezi csalódottságát. Szavai merev hivatalossággal csengtek:
– Megmondhatom, hogy ott lesz Moneónál?
– Tedd ezt – intett Idaho a lánynak, hogy elmehet.
Miután a küldönc elment, Idaho fontolgatta, hogy egyszerűen elengedi a füle mellett a meghívást. De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Moneo Hwi jelenlétében akar beszélni vele? Miért? Gondolja, hogy így meghátrálásra kényszerítheti? Idaho nyelt. Amikor Hwire gondolt, teljes lett az az üresség, amit a mellkasában érzett. Ezt a jelet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Valami rettentő erő köti Hwihez.
Felállt. Izmai elmerevedtek a hosszas tétlenségtől. A kíváncsiság és ez a kötelék kényszerítette arra, hogy odamenjen. Kilépett a folyosóra. Haladtában nem viszonozta a Halszólítók kíváncsi pillantásait, csak ment, követte ezt a parancsoló belső erőt, ami Moneo dolgozószobája felé vitte.
Hwi már ott volt, mikor Idaho belépett. A lány Moneóval szemben ült az asztalnál, piros szandálos lábát a szürke párna alá húzta, amin ült. Idaho csak annyit látott belőle, hogy hosszú barna köpenyt visel hímzett zöld övvel, ekkor azonban Hwi hátrafordult, és Idaho ettől kezdve már csak az arcát látta. Hwi szája hangtalanul formálta Idaho nevét.
Még ő is hallotta, gondolta Idaho.
De ez a gondolat furcsamód erőt öntött belé. A mai napi gondolatok új alakot kezdtek ölteni az elméjében.
– Kérlek, ülj le, Duncan – mondta Moneo. Egy párnára mutatott Hwi mellett. Hangja furcsa, csillapító tónusú volt: ilyennek Letón kívül kevesen hallották. Tekintetét nem vette le a rendetlen asztallapról. A késő délutáni napfény pókszerű árnyat rajzolt az összevisszaságra: egy arany papírnehezékre furcsa fát, melynek ékkövek voltak a gyümölcsei, mindez egy kristály-lángolású hegyen.
Idaho elfoglalta a kijelölt vánkost, és nézte, hogyan követi őt Hwi tekintete, miközben leül. A lány aztán Moneóra nézett, és Idahónak úgy tűnt, mintha harag lenne a tekintetében. Moneo szokásos tisztafehér egyenruhája most ki volt gombolva a nyakánál, látni engedve a ráncait, és egy kis tokát. Idaho belenézett a másik férfi szemébe: kész volt várni, hogy Moneo legyen kénytelen megkezdeni a beszélgetést. Moneo állta a pillantását; észrevette, hogy Idahón még mindig a reggeli találkozásuknál viselt egyenruha van. Még egy kis piszok is volt az uniformison, a padlóról, ahová Moneo kényszerítette Idahót. De Idahónál most nem volt ott az antik Atreides-kés. Ez nyugtalanította Moneót.
– Megbocsáthatatlan, amit ma reggel tettem – mondta Moneo. – Ezért nem is kérem a bocsánatod. Mindössze annyit kérek, hogy próbálj megérteni.
Hwit láthatólag nem lepi meg ez az indítás, figyelte meg Idaho. Ez sokat elárult abból, hogy mit beszéltek ezek ketten az ő érkezése előtt.
Amikor Idaho nem felelt, Moneo folytatta:
– Nincs jogom ahhoz, hogy miattam alkalmatlannak érezd magad.
Idaho azon kapta magát, hogy furcsa reakciót keltenek benne Moneo szavai és viselkedése. Még mindig megvolt benne az az érzés, hogy kicselezték és leiskolázták, ezúttal nagyon is durván, de már nem gyanúsította Moneót azzal, hogy játszadozik vele. A háznagy valami miatt mintha a becsületesség színtiszta kivonata lett volna. Ez a felismerés egész más megvilágításba helyezte Leto univerzumának, Hwi tagadhatatlan vonzerejének – mindennek a kapcsolatát; egy olyan rendszerbe, amiről Idaho úgy érezte: érti. Mintha ők hárman, akik itt vannak ebben a szobában, lettek volna az utolsó igaz emberek az egész világegyetemben. Száraz önkicsinyléssel felelt:
– Minden jogod megvolt arra, hogy védd magad, amikor megtámadtalak. Örülök, hogy olyan rátermett voltál.
Idaho Hwi felé fordult, de még mielőtt megszólalhatott volna, Moneo megjegyezte:
– Nem kell mentegetned engem. Szerintem úgysem tudsz változtatni azon a hajthatatlan neheztelésen, amit irántam érzel. – Idaho megrázta a fejét.
– Hát itt mindenki tudja, mit akarok mondani, mielőtt még kimondhatnám, és hogy mit érzek, mielőtt még átérezném?
– Ez az egyik legcsodálatosabb tulajdonságod – mondta Moneo. – Nem rejted el az érzéseidet. Mi... – vont vállat – ...szükségszerűen körültekintőbbek vagyunk.
Idaho Hwire nézett.
– A te nevedben is beszél?
A lány Idaho kezére tette a kezét.
– A magam nevében én beszélek.
Moneo a két összefonódó kézre pillantott, és hátradőlt a párnáján. Sóhajtott.
– Nem szabad.
Idaho még szorosabban fogta Hwi kezét, és érezte, hogy a lány ugyanígy válaszol.
– Mielőtt még bármelyikőtök is megkérdezi – mondta Moneo, – a lányom és az Istencsászár még nem tértek vissza a próbáról.
Idaho megérezte, mekkora erőfeszítésébe kerül Moneónak, hogy ezt higgadtan mondja el. Hwi is érezte ezt.
– Igaz, amit a Halszólítók beszélnek? – kérdezte Hwi. – Hogy Siona meghal, ha nem felel meg? – Moneo néma maradt, arca merev, mint a kőszikla.
– Ez olyan, mint a Bene Gesserit próba? – kérdezte Idaho. – Muad'Dib azt mondta, hogy a Nővérek próbával állapítják meg, hogy valaki ember-e.
Hwi keze remegni kezdett. Idaho érezte ezt, és a lányra nézett.
– Téged is próbára tettek?
– Nem – mondta Hwi. – De hallottam beszélni róla. Azt mondták, hogy a halálok kínját kell végigélni eszmélet- és önuralomvesztés nélkül.
Idaho visszanézett Moneóra: apró rángást vett észre a háznagy bal szeme sarkában.
– Moneo – lehelte Idaho, döbbenten a hirtelen felismeréstől. – Ő téged is próbára tett!
– Nem óhajtok most próbákról társalogni – felelte a háznagy. – Azért vagyunk itt, hogy eldöntsük, mi legyen veletek, kettőtökkel.
– Hát ez nem rajtunk múlik? – kérdezte Idaho. Érezte, hogy Hwi keze nedves a verítéktől.
– Ez az Istencsászáron múlik – felelte Moneo.
– Még akkor is, ha Siona kudarcot vall? – kérdezte Idaho.
– Akkor csak igazán!
– Téged hogyan tett próbára? – kérdezte Idaho.
– Egy villanásnyira megmutatta nekem, milyen Istencsászárnak lenni.
– És?
– Annyit láttam, amennyit meg tudtam látni. – Hwi keze görcsösen fonódott Idahóéra.
– Akkor hát igaz, hogy valaha lázadó voltál – szólt Idaho.
– Szerelemmel és imával kezdtem – mondta Moneo. – Aztán átváltottam haragra és lázadásra. Végül azzá változtam, akit most magatok előtt láttok. Tudom, mi a kötelességem, és teljesítem.
– Mit csinált veled? – kérdezte Idaho.
– Felidézte a gyermekkorom imáját: „Életemet Isten nagyobb dicsőségére ajánlom” – felelte Moneo, elrévedő hangon.
Idahónak feltűnt a lány csendessége, ahogy meredten nézi Moneo arcát. Vajon mi járhat Hwi fejében?
– Elismertem, hogy tényleg így imádkoztam – mondta Moeno. – És az Istencsászár megkérdezte, hogy mit áldoznék még fel, ha az életem nem lenne elég. Rámkiáltott: „Mit számít az életed, ha a nagyobb ajándékot visszatartod?”
Hwi bólintott, Idaho viszont teljesen össze volt zavarodva.
– Hallottam a hangjában az igazságot – mondta Moneo.
– Te Igazmondó vagy? – kérdezte Hwi.
– A kétségbeesés hatalmában igen – mondta Moneo. – De csak akkor. Esküszöm nektek, hogy akkor az igazat mondta nekem.
– Egyes Atreidesek rendelkeznek a Hang hatalmával – motyogta Idaho. Moneo a fejét rázta.
– Nem, igazat szólt. Azt mondta: „Most nézlek téged, és ha tudnék könnyeket ontani, akkor megtenném. Vedd úgy a szándékot, mintha cselekvés lenne!”
Hwi előredőlt, szinte az asztalt érintette:
– Nem tud sírni?
– Homokférgek – suttogta Idaho.
– Mi? – fordult felé Hwi.
– A fremenek vízzel ölték meg a homokférgeket – mondta Idaho. – A fuldokló férgekből vonták ki a fűszer-esszenciát vallásos orgiáikhoz.
– De Leto Nagyúr még nem teljesen féreg – mondta Moneo.
Hwi hátradőlt a párnán, és Moneóra nézett. Akkor Leto a könnyezést tiltó fremen szabályoknak engedelmeskedik? Milyen tisztelettel félték a fremenek a vízpazarlásnak ezt a fajtáját!. Vizet adni a halottnak.
Moneo Idahóhoz fordult:
– Reméltem, hogy észre lehet téríteni téged. Leto Nagyúr már megmondta: neked és Hwinek el kell válnotok, és soha többé nem láthatjátok egymást.
Hwi kihúzta a kezét Idahóéból.
– Tudjuk.
Idaho rezignált keserűséggel mondta:
– Ismerjük a hatalmát.
– De nem értitek meg őt – mondta Moneo.
– Pedig nekem ez a leghőbb vágyam – mondta Hwi. Idaho karjára tette a kezét, hogy elhallgattassa. – Nem, Duncan. A mi magán-vágyainknak itt nincs helye.
– Talán inkább imádkoznod kellene hozzá – szólt Idaho.
A lány hirtelen feléje fordult, és addig meredt rá, amíg a férfi le nem sütötte a szemét. Amikor Hwi megszólalt, a hangjában volt valami derűs, dallamos árnyalat, amit Idaho még sosem hallott tőle.
– Malky bácsikám mindig azt mondta, hogy Leto Nagyúr sosem válaszol az imákra. Azt mondta, Leto Nagyúr úgy tekinti az imát, mint valamiféle kényszerítést, egyfajta erőszakos cselekményt a választott isten ellen; mintha valaki meg akarná mondani a halhatatlannak, mit tegyen: Tégy csodát, uram, különben nem fogok hinni benned!
– Az imádság, mint arrogancia – mondta Moneo. – Isteni közbenjárás, kívánságra.
– Hogyan lehet isten? – kérdezte Idaho. – Hisz ő maga is elismeri, hogy nem halhatatlan.
– Erről magát Leto Nagyurat idézem – felelte Moneo. – „Bennem minden megvan, amit egy Istenből látni kell. Én vagyok a csodává vált szó. Én vagyok minden ősöm. Hát ez nem elég csoda? Mit akarhatnátok még? Kérdezzétek meg magatoktól: Hol van ennél nagyobb csoda?”
– Üres szavak – morogta Idaho.
– Én is morogtam rá – mondta Moneo. – A saját szavaival vágtam vissza neki, a Szóbeli Történelemből: „Adjatok Isten nagyobb dicsőségére!”
Hwi visszafojtotta a lélegzetét.
– Kinevetett – folytatta Moneo. – Kacagott; azt kérdeztem hogyan adhatnék én valami olyasmit, ami máris az Istené?
– Mérges voltál? – kérdezte Hwi.
– Ó, igen. Ő látta ezt, és azt mondta, majd elárulja, hogyan adjak azért a nagyobb dicsőségért. Azt mondta: „Észrevehetted, hogy te minden ízedben legalább akkora csoda vagy, mint én.” – Moneo elfordult, és kinézett a bal oldali ablakon. – Attól félek, hogy a haragom süketté tett, és ezért túlságosan felkészületlen voltam.
– Ó, ez nagyon okos húzás volt tőle – mondta Idaho.
– Okos? – nézett rá Moneo. – Én nem így gondolom, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy te értetted. Szerintem Leto Nagyúr ebből a szempontból talán nem is okosabb nálam.
– Mire nem voltál felkészülve? – kérdezte Hwi.
– A kockázatra – felelte Moneo.
– Pedig a haragoddal sokat kockáztattál – mondta a lány.
– Nem annyit, mint ő. Látom a szemedben, Hwi, hogy te érted. Visszariaszt a teste?
– Már nem – szólt a lány.
Idaho a fogát csikorgatta tehetetlen dühében.
– De engem undorít!
– Szerelmem, nem szabad ilyeneket mondanod – mondta Hwi.
– Neked pedig nem szabad szerelmemnek hívnod Idahót – kontrázott Moneo.
– Te inkább azt szeretnéd, ha olyasvalakit tanulna meg szeretni, aki ormótlanabb és gonoszabb még annál is, mint amiről a Harkonnen bárók csak álmodoztak – mondta Idaho.
Moneo az ajkát rágcsálta, aztán így szólt:
– Leto Nagyúr mesélt nekem arról a gonosz öregről, a te idődből, Duncan. Szerintem te nem értetted az ellenségedet.
– Kövér volt, szörnyeteg...
– Az élményeket hajszolta – mondta Moneo. – A kövérség csak mellékhatás volt, de az is lehet, hogy szándékos eszköz, mert zavarta az embereket, ő pedig imádott zavart kelteni.
– A Báró csak néhány bolygót kebelezett be – mondta Idaho. – Leto viszont a teljes univerzumot.
– Kérlek, szerelmem! – csillapította Hwi.
– Hadd háborogjon – szólt Moneo. – Amikor még fiatal és tudatlan voltam, mint az én Sionám és ez a szerencsétlen ostoba, én is hasonló dolgokat hajtogattam.
– Hát ezért engedted ki oda a lányodat meghalni? – kérdezte Idaho.
– Szerelmem, ez gonosz dolog volt – mondta Hwi.
– Duncan, mindig is az egyik legnagyobb hibád volt, hogy imádsz hisztériázni – mondta Moneo. – Figyelmeztetlek, hogy a hisztéria a tudatlanság melegágya. A génjeidben roppant energia van, és a Halszólítók közül sokra hatással lehetsz, de vezetőnek pocsék vagy.
– Ne próbálj feldühíteni – mondta Idaho. – Több eszem van annál, minthogy neked támadjak, de ne ingerelj föl túlságosan.
Hwi Idaho keze után nyúlt, de a férfi elhúzta a karját.
– Tudom, hol a helyem – folytatta Idaho. – Hasznos követő vagyok. Tudom hordozni az Atreides-zászlót. Viselem a hátamon a zöldet és a feketét!
– A beosztottak hisztériakeltéssel tartják fenn a hatalmat – mondta Moneo. – Az Atreidesek művészete éppen a hisztéria nélküli uralkodás művészete, a hatalom felhasználása iránti felelősségé.
Idaho kirúgta maga alól a párnát, és felállt.
– A te átkozott Istencsászárod mikor volt felelős valamiért is?
Moneo a rendetlen asztalt nézte, és akkor sem nézett föl, amikor megszólalt:
– Ő azért felelős, amit magával tett. – Aztán fagyos tekintettel fölpillantott: – Neked nincs gyomrod ahhoz, Duncan, hogy megtudd, miért tette.
– Miért, neked van?
– Amikor a legmérgesebb voltam – mondta Moneo, – és ő az én szememmel látta magát, akkor azt mondta: „Hogy merészelsz miattam dühöngeni?” És ekkor volt... – nyelt Moneo – ...hogy megmutatta nekem azt a szörnyűséget... amit valaha ő látott. – Könnyek buggyantak ki szeméből, és lecsorogtak az arcán. – És én csak örülni tudtam, hogy nem nekem kellett meghozni ezt a döntést... hogy milyen jó csak követőnek lenni.
– Én megérintettem – suttogta Hwi.
– Akkor hát tudod? – kérdezte Moneo.
– Anélkül is tudom, hogy látnom kellene – mondta a lány. Moneo halkan felelte:
– Én majdnem belehaltam. Én... – Elcsuklott a hangja. Felnézett Idahóra. – Neked nem szabad...
– A pokolba mindnyájatokkal! – vicsorogta Idaho. Sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Hwi utánanézett: arca maga a megkövült kín.
– Ó, Duncan – suttogta.
– Látod? – kérdezte Moneo. – Tévedtél. Se te, se a Halszólítók nem tudták megszelídíteni. És te, Hwi, te csak még jobban hozzájárultál a pusztulásához.
Hwi Moneo felé fordította keserűségét.
– Soha többet nem fogok találkozni vele – mondta.
Idaho számára a szobájáig vezető út élete egyik legborzasztóbb élménye volt. Próbálta azt képzelni, hogy arca rezzenetlen plasztacél maszk, ami elrejti a benne kavargó indulatokat. Egyetlen őr sem láthatja a fájdalmát útközben. Nem tudhatta, hogy a testőrök meglehetősen pontosan kitalálták a hangulatát, és mind szánják őt. Mind részt vettek a Duncanekkel kapcsolatos eligazításokon, és szinte olvastak viselkedéséből.
A szobájához közeli folyosón Idaho találkozott Naylával, aki lassú léptekkel tartott feléje. A nő arcában volt valami furcsa határozatlanság, tehetetlenség, ami rövid megtorpanásra késztette Idahót, és majdnem kizökkentette befelé figyelő állapotából.
– Barát? – szólt oda a nőnek, amikor már csak néhány lépésnyire voltak egymástól.
Nayla visszanézett rá: arcán jól látszott a hirtelen felismerés.
Micsoda furcsa külsejű teremtés, gondolta Idaho.
– Már nem vagyok Barát – mondta Nayla, és otthagyta.
Idaho sarkon fordult, és nézte a nő távolodó hátát – a nehéz vállakat, a rettentő izmok rejtett hullámzását.
Őt mire tenyésztették ki? tűnődött.
De ez csak futó gondolat volt. A saját gondjai újult erővel rohanták meg. Megtette az ajtajáig hátralévő néhány lépést, és bement a lakásába.
Bent egy ideig ökölbe szorított kézzel állt.
Engem nem köt semmi egyik korhoz sem, gondolta. És ez a gondolat furcsamód felszabadítólag hatott rá. Mindazonáltal tudta, hogy megtette azt, amivel megszabadíthatja Hwit az iránta érzett szerelemtől. Összezsugorodott. A lány nemsokára jelentéktelen, szeszélyes ostobaként fog rá gondolni, aki csak saját érzelmeinek rabja. Máris erezte, hogy tűnik el a lány pillanatnyi aggodalmainak köréből.
És az a szegény Moneo!
Idaho érzékelte azoknak a dolgoknak a körvonalát, amelyek megformálták a simulékony háznagyot. Kötelesség és felelősség. Milyen biztos menedéket nyújtanak ezek a nehéz döntések idején.
Valamikor én is ilyen voltam, gondolta Idaho. De az egy másik életben volt, egy másik korban.

- - -

A Duncanek időnként megkérdezik, értem-e a múltunk egzotikus eszméit. És ha értem őket, akkor miért nem tudom megmagyarázni? A Duncanek azt hiszik, a tudás a részletek ismeretében van. Én mindig megpróbálom nekik elmondani, hogy minden szó plasztikból van. A szóképek már a kimondás pillanatában torzulni kezdenek. Egy nyelvbe ágyazott eszme megköveteli azt a különleges kifejezés-nyelvet. Ez az egzotikus szón belüli jelentés lényege. Látod, hogy kezd deformálódni? A fordítás kisiklik az egzotikus jelenlétében. A galach, amit én beszélek, itt egyenesen adja magát. Ez egy külső hivatkozási keret, egy különös rendszer. Veszélyek minden rendszerben leselkednek. A rendszerek megtestesítik teremtőik bizonyítatlan hiedelmeit. Vezess be egy rendszert, fogadd el a hiedelmeit, máris megerősítetted a változással szembeni ellenállást. Lenne valami értelme, hogy megmondjam a Duncaneknek, bizonyos dolgokra nem létezik nyelv? Ó! De a Duncanek azt hiszik, hogy minden nyelv az enyém.
– Az Ellopott Feljegyzések

S iona két teljes nap és éjszaka nem erősítette fel az arcmaszkját, minden egyes lélegzettel értékes vizet veszítve. A gyerekeknek szóló fremen intésre volt szükség, hogy Sionának eszébe jussanak apja szavai. Leto végül a harmadik kősivatagi reggelen mondta ezt el neki, amikor megálltak egy szikla árnyékában a szélfútta laposon.
– Vigyázz minden lélegzetre, mert az hordozza az életed melegét és nedvességét – szólt Leto.
Tudta, hogy még három napjuk lesz itt a pusztán, és további három nap múlva érnek csak vízhez. Ez az ötödik reggelük volt a Kis Citadellától távol. Éjszaka sekély homokfodrok közé értek – nem dűnék voltak ezek, de mögöttük már dűnék látszottak, sőt, még a Habbanya gerinc maradványainak vékony, megtört vonalát is látni lehetett, ha valaki tudta, merre nézzen. Most Siona már csak azért vette el szája elől a maszkot, hogy tisztán tudjon beszélni. A szája fekete volt és véres.
A kétségbeesés szomjúsága van benne, gondolta Leto, miközben érzékeivel a környezetet pásztázta. Hamarosan eléri a krízist. Érzékei megmondták neki, hogy még mindig egyedül vannak a síkságnak ezen a szélén. A hajnal alig néhány perccel múlt el. Alacsony, napsütötte porfalak csavarodtak, emelkedtek és hulltak alá a szüntelen szélben. Leto érzékei kiszűrték a szél hangját, hogy más dolgokat is hallhassanak. Siona ziháló lélegzetét, egy kis homokpatak lefutását a hátuk mögött a sziklán, Leto saját testének dörzsölődését a vékony homokrétegen.
Siona félretolta a maszkját, de továbbra is a kezében fogta, hogy gyorsan visszatehesse.
– Mennyi idő múlva találunk vizet? – kérdezte.
– Még három éjszaka.
– Nincs rövidebb út?
– Nincs.
Siona megtanulta értékelni a fremenek takarékosságát a fontos információval. Mohón szippantott néhány csepp nedvességet a vízzsebéből.
Leto értette mozdulatai üzenetét – a fremen szem számára nagyon is ismerős gesztusok. Siona most már tökéletesen átérezte ősei szavát patiyeh, szomjúság a halál peremén.
Elfogyott az a néhány csepp a vízzsebéből. Leto hallotta, hogy a lány csak a puszta levegőt szívogatja.
– Ugye nem bírom ki addig?
Leto belenézett a szemébe, és látta benne a gondolkodásnak azt a tisztaságát, amit csak a halál közelsége hozhat, ez az átható tudatosság, amit másképpen aligha lehet elérni. Csak azt erősítette föl, ami a túléléshez kellett. Igen, Siona jócskán benne van a tedah riagrimi-ben, az elmét megnyitó kínlódásban. Hamarosan meg kell hoznia azt a végleges döntést, amiről még azt hiszi, hogy már meghozta. Leto a jelekből tudta, hogy most különleges előzékenységgel kell kezelnie Sionát. Minden egyes kérdésre őszintén kell felelnie, mert minden kérdésben ítélet rejtőzik.
– Ugye nem? – kérdezte makacsul Siona. Kétségbeesésében még mindig ott volt a remény halvány nyoma.
– Semmi sem biztos – mondta Leto.
Ez végképp kétségbeejtette Sionát.
Letónak nem ez volt a szándéka, de tudta, hogy gyakran megtörténik egy pontos, bár kétértelmű válaszban valaki a saját legsötétebb félelmeinek igazolását látja.
Siona sóhajtott.
A maszk mögül fojtott hangon szólt:
– Valami különleges szándékod van velem a nemesítési programodban.
És ez nem kérdés volt.
– Mindenkinek vannak szándékai – mondta erre Leto.
– De te a teljes beleegyezésemet akartad.
– Valóban.
– Hogyan várhatsz tőlem beleegyezést, amikor tudod, hogy gyűlölök mindent, ami veled kapcsolatos? Légy őszinte hozzám!
– A beleegyezés háromlábú. Lábai a vágy, az adat és a kétely. A pontosságnak és becsületességnek semmi köze hozzá.
– Kérlek, ne vitatkozz velem. Tudod, hogy a halálomon vagyok.
– Túlságosan tisztellek ahhoz, hogy vitatkozzak veled.
Ekkor Leto kissé felemelte az elülső részét, a szelet szimatolta. A légáramlat már hozta magával a nappali hőséget, de Letónak kellemetlenül páradús volt. Eszébe jutott, hogy minél inkább szabályoztatja az időjárást, annál több lesz a szükséges beavatkozás. Az abszolút dolgok csak a bizonytalansághoz visznek közelebb.
– Azt mondod, nem vitatkozol, mégis...
– A vita elzárja az érzékek kapuit – mondta Leto, és visszaereszkedett a földre. – Mindig erőszakot takar. A vita, ha túl sokáig folytatják, erőszakhoz vezet. Nekem pedig nincsenek erőszakos szándékaim veled kapcsolatban.
– Mit értesz az alatt, hogy vágy, adat, kétely?
– A vágy hozza össze a résztvevőket. Az adatok szabják meg a párbeszédük határait. A kétely pedig felkelti a kérdéseket.
Siona közelebb lépett, és alig egy méterről egyenesen Leto arcába nézett.
Milyen különös, gondolta Leto, hogy a gyűlölet ilyen tökéletesen keveredhet a reménnyel, félelemmel és irtózással.
– Meg tudnál menteni?
– Van rá mód.
Siona bólintott, és Leto tudta, hogy a lány most rossz következtetésre jutott.
– Szóval ezt akarod cserébe adni a beleegyezésemért! – vádolta Siona.
– Nem.
– Ha megfelelek a próbádnak...
– Ez nem az én próbám.
– Hát kié?
– Közös őseinktől ered.
Siona ülő helyzetbe rogyott a sziklán, és hallgatott. Még nem akart pihenőhelyet kérni Letótól az elülső szelvény melegében. Leto szinte hallani vélte a lány torkában fészkelődő halk sikolyt. Most már dolgoznak benne a kételyek. Kezd elgondolkodni azon, hogy ő, Leto valóban megfelel-e annak a képnek, amit magában kialakított az Örökös Zsarnokról. Siona azzal a rettenetes tisztasággal nézett fel rá, amit Leto már az előbb is észrevett benne.
– Miért csinálod azt, amit csinálsz? – A kérdést jól fogalmazta meg.
– Meg akarom menteni az embereket.
– Milyen embereket?
– Az én definícióm bárki másénál tágabb – még a Bene Gesseriténél is, pedig ők azt hiszik, hogy definiálták, mi az emberi. Én az egész emberiség végtelen fonaláról beszélek, mindenféle definíció szerint.
– Azt akarod mondani... – Sionának túlságosan kiszáradt a szája, hogy beszélni tudjon. Próbált egy kis nyálat összegyűjteni. Leto látta a szájmozdulatait a maszk mögött. De a kérdése így is világos volt, Leto tehát nem habozott a válasszal.
– Nélkülem mostanra egyetlen ember sem lenne, sehol. És az út, ami ehhez a pusztuláshoz vezetett, ocsmányabb volt, mint amit egyáltalán el tudsz képzelni.
– A te állítólagos jövőbelátásod – mondta megvetően Siona.
– Az Arany Ösvény még mindig nyitva áll – szólt Leto.
– Nem bízom benned!
– Azért, mert nem vagyunk egyenrangú felek?
– Igen.
– De függünk egymástól.
– Mi szükséged lenne neked énrám? – Ó, a helyében bizonytalan ifjúság felkiáltása. Leto érezte a függőség titkos kötelékeiben rejlő erőt, és kényszerítette magát, hogy kemény legyen. A függőség a gyengeség melegágya!
– Te vagy az Arany Ösvény – mondta Leto.
– Én? – suttogta Siona elhalón.
– Olvastad azokat a feljegyzéseket, amiket elloptál tőlem – szólt Leto. – Én ott vagyok bennük, de te hol vagy? Nézd meg, én mi mindent létrehoztam, Siona. De te, te nem tudsz semmit alkotni, csak magadat.
– Szavak, újabb csalóka szavak!
– Én nem szenvedek attól, hogy imádnak, Siona. Én attól szenvedek, hogy nem értékelnek. Talán... Nem, benned nem merek reménykedni.
– Mi a célja azoknak a feljegyzéseknek?
– Egy ixi gép rögzíti őket. Egy napon majd rájuk bukkannak. És gondolkodásra fogják késztetni az embereket.
– Egy ixi gép? Te megszeged a Dzsihadot!
– Ez is lecke. Növelik azoknak a dolgoknak a számát, amit gondolkodás nélkül csinálhatunk meg. És a gondolkodás nélkül csinált dolgok jelentik az igazi veszélyt. Nézd csak, mennyit mentél a sivatagban, anélkül, hogy, eszedbe jutott volna föltenni a maszkod.
– Figyelmeztethettél volna!
– Azzal csak a függőségedet növeltem volna. – Siona csak bámult rá.
– Miért akarod, hogy a Halszólítóidat vezényeljem?
– Te Atreides-nő vagy, aki tehetséges, és önálló gondolkodásra képes. Őszinte tudsz lenni pusztán az igazság kedvéért. Parancsolásra születtél és nevelődtél – ez szabadságot és függetlenséget jelent.
A szél fölkavarta körülöttük a homokot és a port, miközben Siona a válaszát mérlegelte.
– Ha elfogadom, megmentesz?
– Nem.
Siona annyira biztos volt az igenlő válaszban, hogy több szívdobbanásnyi idő kellett, amíg egyáltalán felfogta ezt az egyetlen szót. Ezalatt a szél egy kissé alábbhagyott, és a dűnetájban láthatóvá váltak a Habbanya gerinc maradványai. A levegő hirtelen borzongató lett attól a hidegtől, ami legalább annyira rabolta a test nedvességét, mint a legforróbb napsütés. Leto tudatának egy darabja megingást érzett az időjárás-szabályzásban.
– Nem? – kérdezte Siona egyszerre dühösen és zavartan.
– Nem kötök véres alkukat azokkal, akikben meg kell bíznom.
Siona lassan csóválni kezdte a fejét, de a tekintete mindig Letó arcán maradt.
– Mi kellene ahhoz, hogy megments?
– Semmiért sem teszem meg. Miből gondolod, hogy te megteheted velem azt, amit én nem teszek veled? A kölcsönös függés nem ilyen.
Sionának megroskadt a válla.
– Ha nem alkudhatok veled, és nem kényszeríthetlek...
– Akkor más utat kell választanod.
Milyen lenyűgöző megfigyelni a tudatosság robbanásszerű növekedését, gondolta Leto. Siona kifejező arca semmit sem rejtett el ebből előle. A lány Leto szemére koncentrált, mintha be akarna hatolni a gondolataiba. Új erő költözött fojtott hangjába.
– Azt szeretnéd, ha mindent tudnék rólad még a gyengeségeidet is?
– Miért lopnád el, amit önként is odaadhatok? – A reggeli nap éles fénybe vonta a lány arcát.
– Én semmit sem ígérek neked!
– Én ezt nem is kérem.
– De azért adsz nekem... vizet, ha kérek?
– Az nem csak víz lesz.
A lány bólintott.
– És én Atreides vagyok.
A Halszólítók nem hagyták ki azt a leckét, ami az Atreides-génekben rejlő speciális fogékonyságról szólt. Siona tudta, miből ered a fűszer és milyen hatással lehet rá. A Halszólító-iskola tanárai sosem áltatták. És a Siona szárított élelmében lévő kevéske fűszer is megtette a magáét.
– Az arcom mellett kicsi, összetekeredett fülecskék vannak – mondta Leto. – Az egyiket nyomkodd meg az ujjaddal, és nedvesség fog kicsöpögni belőle, tele fűszer-esszenciával.
Látta a felismerés döbbenetét a lány arcán. Az emlékeket, amelyekről Siona nem tudott, mert az emlékek szóltak hozzá. És Siona az Atreides-érzékenység számos nemzedék alatti növekedésének eredménye volt.
De egyelőre még a sürgető szomjúság sem tudta rábírni, hogy megmozduljon.
Hogy átsegítse a krízisen, Leto a fremen gyerekekről mesélt neki, akik az oázis szélén homoki pisztrángot fogtak, és a gyors felüdülés érdekében kifacsarták belőlük a nedvességet.
– De én Atreides vagyok – mondta Siona.
– A Szóbeli Történelem igazat szól erről – jegyezte meg Leto.
– Akkor meg is halhatok tőle.
– Ez a próba.
– Igazi frement csinálsz belőlem!
– Hogy' másképp taníthatnád meg az utódaidat arra, hogy életben maradjanak itt, ha én már elmentem?
Siona félrehúzta maszkját, és alig tenyérnyi távolságig közelítette az arcát Letóéhoz. Egyik ujjával megérintette az összecsavarodott fodrot Leto csuklyáján.
– Óvatosan simítsd meg – mondta Leto.
Siona keze nem a hangnak engedelmeskedett, hanem valami belső erőnek. Ujjmozdulatai pontosak voltak: a felszínre bukkantak saját emlékei, valami, ami gyermekről gyermekre szállt... ahogy oly sok információ és álinformáció marad fenn. Leto oldalra fordította a fejét, amennyire csak tudta, és Siona arcára nézett, ami most oly közel volt az övéhez. Halvénykék cseppek kezdtek megjelenni a fodor peremén. Erős fahéjillatot árasztottak. Siona a cseppekhez hajolt. Leto még az orra pórusait is látta, a nyelve mozdulatait, ahogy iszik.
Aztán Siona visszahúzódott – nem mintha már oltotta volna szomjúságát: az óvatosság és a gyanakvás vezette, mint Moneót. Apja lánya.
– Mennyi idő múlva kezd el hatni? – kérdezte Siona.
– Már hat is.
– Úgy értem...
– Körülbelül egy perc.
– Ezért semmivel sem tartozom neked!
– Nem kívánok semmilyen fizetséget.
Siona lezárta arcmaszkját.
Leto látta a lány szemének homályos messzeségét. Anélkül, hogy engedélyt kért volna, Siona megveregette Leto testének elülső részét, így adva a tudtára, hogy kéri teste meleg függőágyát. Leto teljesítette a kérést. Siona elhelyezkedett a kényelmes mélyedésben. Ha erősen lefelé nézett, Leto látta is őt. Siona szemei nyitva voltak, de már nem láttak. A lány hirtelen összerándult, és úgy kezdett remegni, mint egy haldokló kis állat. Leto ismerte ezt az élményt, de változtatni nem tudott rajta. Semmilyen ősi jelenlét nem fog maradni Siona tudatában, de örökké hordozni fogja magában a tiszta látványok, hangok és szagok emlékét. Ott lesznek a keresőgépek, a vérszag, a belsőségek, az odúikban lapuló emberek, akik csak azt tudják, hogy számukra nincs menekvés... és a mechanikus mozgás egyre csak közeledik, közeledik, és egyre hangosabb... hangosabb!
Siona bárhol keresi, ugyanezt fogja látni. Semerre sincs kiút.
Leto érezte, hogy Siona életereje lecsökken. Harcolj a sötétséggel, Siona! Ez volt az egyik, amit az Atreidesek tettek. Küzdöttek az életért. És most Siona is harcol, mások életéért, nem a sajátjáért. De Leto érezte a halványulást... a létenergiák szörnyű kiáramlását. Siona egyre mélyebbre és mélyebbre ment a sötétségben, mélyebbre, mint bárki valaha is. Leto gyengéden ringatni kezdte, mintha teste hatalmas bölcső lenne. És ez, vagy talán az elszántság vékony, forró fonala, esetleg a kettő együtt, felülkerekedett. Kora délutánra Siona testének remegései már valami igazi álom-féle felé haladtak. Csak időnkénti zihálás jelezte a vízió utóhangjait. Leto lágyan, ide-oda gördülve ringatta a lányt.
Vissza tud jönni egyáltalán azokból a mélységekből? Leto érezte, hogy az életreakciók kedvezőek. Micsoda erő van ebben a lányban!
Siona késő délután ébredt fel. Hirtelen elnyugodott, légzésritmusa megváltozott. Felpattantak a szemei. Letóra meredt, aztán kihengeredett a fészekből, és majd' egy óráig állt Letónak háttal, gondolataiba merülve.
Annakidején Moneo is ugyanezt csinálta. Ez új minta volt ezekben az Atreidesekben. Némelyik előző nekirontott Letónak. Mások botladozva és meredten elhátráltak tőle, hogy utánuk kellett mennie a kavicsokon csúszva. Mások motyogtak és a földet bámulták. De egyikük sem fordított hátat neki. Leto ezt az új fejleményt reménykeltő jelnek vette.
– Most már lehet valami fogalmad arról, meddig terjed ki a családom – szólt Leto.
Siona megfordult. Szája szigorú vonal. Nem nézett Letóra. De Leto látta, hogy a lány elfogadja a megvilágosodást, amelyben nagyon kevés embernek lehetett része úgy, ahogy neki volt: Leto egységes sokasága az egész emberiséget Siona családjává tette.
– Megkímélhetted volna a barátaimat az erdőben – mondta végül Siona.
– De te is megmenthetted volna őket. – Siona ökölbe szorított kezét a homlokához nyomta, úgy meredt Letóra.
– De hisz te mindent tudsz!
– Siona!
– Muszáj volt így megtudnom?
Leto hallgatott. Kényszerítette Sionát, hogy saját maga feleljen a kérdésre. Rá kell venni arra, hogy megértse: elsődleges tudata fremen módra működik, és mint annak az apokaliptikus víziónak a gépei, a ragadozó is követni tud mindent, ami nyomot hagy maga után.
– Az Arany Ösvény – suttogta a lány. – Érzem. – Aztán Letóra meredt. – Annyira kegyetlen!
– Az életben maradás mindig is kegyetlen dolog volt.
– Nem tudtak elrejtőzni – suttogta. Aztán fennhangon folytatta: – Mit tettél velem?
– Fremen lázadó próbáltál lenni – mondta Leto. – A fremeneknek szinte hihetetlen képességük volt arra, hogy olvassanak a sivatag jelzéseiből. Még a szélfútta nyomok halvány jeleit is megértették.
Leto látta Sionán a kezdődő lelkiismeretfurdalást, a tudata felszínén lebegő halott társakat. Leto gyorsan megszólalt, mert tudta, hogy a bűntudat hamar kifejlődik, és a nyomában a harag jár.
– Hittél volna nekem, ha egyszerűen behívatlak magamhoz, és elmondom?
A lelkiismeretfurdalás azzal fenyegetett, hogy teljesen úrrá lesz Sionán. A lány kinyitotta a száját a maszk mögött, és zihált.
– Még nem élted túl a sivatagot – figyelmeztette Leto.
A lány reszketése lassan alábbhagyott. A fremen ösztönök, amiket Leto beindított benne, megtették a maguk csillapító hatását.
– Túl fogom élni – mondta Siona. Letóra nézett. – Az érzelmeink alapján olvasol bennünk, ugye?
– Az érzelmekből lesznek a gondolatok – mondta Leto. – A leghalványabb viselkedési árnyalatot is felismerem az érzelmi eredetéről.
Leto látta, hogy a lány ugyanúgy törődik bele mentális meztelenségébe, ahogy annakidején Moneo: félelemmel és gyűlölettel. De ez nem számított. Leto megszondázta az előttük álló időt. Igen, életben marad, mert a nyomai ott vannak az övé mögött a homokban... de Leto nem látta a teste jelét azokban a nyomokban. A nyomok mögött viszont látott egy hirtelen rést, ahol rejtve voltak bizonyos dolgok. Anteac halálsikolya hatolt jövendölő tudatába... és támadó Halszólítók nyüzsgése!
Jön Malky, gondolta. Újra találkozni fogunk, Malky meg én.
Leto felnyitotta külső szemeit, és látta, hogy Siona még mindig őt nézi.
– Még mindig gyűlöllek! – mondta Siona.
– A ragadozó szükségszerű kegyetlenségét gyűlölöd. – A lány dühödt örömmel mondta:
– De láttam mást is! Nem tudod követni a nyomaimat!
– Épp ezért kell szaporodnod, hogy ezt megőrizd.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor eleredt az eső. A hirtelen támadt felhőgomolyag és az eső egyszerre volt a nyakukban. Annak ellenére, hogy Leto érzékelte az időjárás-szabályozás ingadozását, a zápor őt is meglepetésként érte. Tudta, hogy néha a Sareer-ben is esik, bár a víz hamar eltűnik, felszívódik. A néhány maradék pocsolya is semmivé lesz, amint a nap kisüt. Az esőcseppek legtöbbször le sem értek a földig: még akkor elpárologtak, amikor beleütköztek a sivatag felszíne fölött vibráló, szuperforró levegőrétegbe, aztán elfújta őket a szél. Ez az eső viszont akadálytalanul hullott.
Siona levette a maszkját, és arcát mohón odatartotta a záporozó víznek. Észre sem vette, mi a helyzet Letóval.
Ahogy annyira megázott, hogy a víz átjárta a homoki pisztráng fedőbőrt, Leto megmerevedett és kínlódva összegömbölyödött. A homoki pisztráng és a homokféreg különböző indítékai új jelentést adtak a fájdalom szónak. Leto úgy érezte, hogy széjjelszakad. A homoki pisztráng sietett volna a vízhez, hogy magába zárja. A homokféreg viszont a halált érezte a szivárgó nedvességben. Kék füst kezdett felszállni belőle mindenhol, ahol a víz érintette. Testének belső üzeme igazi fűszeresszenciát kezdett gyártani. Kék füst szállongott körülötte, ahol teste beleért egy-egy tócsába. Tekergeti és nyöszörgött.
A felhők elvonultak, és egy idő után Siona is észrevette Leto állapotát.
– Mi bajod?
Leto képtelen volt válaszolni. Az eső megszűnt, de a víz megmaradt a sziklákon és a környező pocsolyákban, a teste alatt. Nem volt hova bújnia.
Siona látta a kék füstöt felszállni azokról a helyekről, ahol Leto vízhez ért.
– A víz!
Tőlük balra volt egy viszonylag magasabb tereprész, ahol nem maradt meg a víz. Leto fájdalmasan vonszolta magát arrafelé, felmordulva minden egyes tócsánál. A kiemelkedés majdnem teljesen száraznak bizonyult, mire elérte. A kín lassan csillapodott, és Leto ekkor látta, hogy Siona ott áll közvetlenül előtte. Hamis aggodalommal szólongatta.
– Miért árt neked a víz?
Árt? Micsoda alkalmatlan szó! De nem kerülhette meg a kérdést. Siona most már eleget tud ahhoz, hogy a válasz nyomába eredjen. És meg is találhatja. Leto kelletlenül elmagyarázta a homoki pisztráng és a homokféreg viszonyulását a vízhez. Siona némán hallgatta végig.
– De az a nedvesség, amit nekem adtál...
– Azt megtartja és eltompítja a fűszer.
– Akkor miért merészkedsz ki ide a kocsid nélkül?
– A Citadellában, vagy egy kocsin nem lehet valaki fremen.
A lány bólintott.
Leto látta, hogy Siona tekintetébe visszatér a lázadás tüze Nem kell bűnösnek vagy függőnek éreznie magát. Most már kénytelen hinni az Arany ösvényben, de mit változtat ez a dolgokon? Leto kegyetlenségére nincs bocsánat! Ő, Siona visszautasíthatja, megtagadhatja tőle a családhoz tartozást. Leto nem ember, egyáltalán nem hasonlít rá, Sionára. És Sionának most a birtokában van Leto megsemmisítésének titka! Vízzel kell elborítani, el kell pusztítani a sivatagát, a fájdalom görcsének mozdulatlanságába kell kényszeríteni! Vajon Siona azt hiszi, hogy ha elfordul, azzal elrejti előle a gondolatait?
És mit tehetek ellene?, tűnődött Leto. Neki most élnie kell, míg nekem demonstrálnom kell erőszakmentességemet.
Most, hogy már ismeri valamelyest Siona természetét, milyen könnyű lenne megadni magát, és vakon a saját gondolataiba süllyedni. Csábító ugyan a lehetőség, hogy pusztán emlékei közt éljen, de a gyermekeinek még szükségük van néhány lecke-példára, ha meg akarnak menekülni az Arany Ösvényt fenyegető utolsó veszedelemtől.
Milyen fájdalmas döntés! Újkeletű szimpátia támadt fel benne a Bene Gesserit iránt. Szorult helyzete hasonló volt ahhoz, mint amikor a Nővérek kerültek szembe Muad'Dib tényével. Nemesítő programjuk céljával az apámmal de őt sem tudták magukba olvasztani.
Fel a nyílásra megint, barátaim, gondolta, és elnyomott egy száraz mosolyt saját színészkedése felett.

- - -

Ha elég idő áll rendelkezésre a nemzedékeknek a fejlődésre, a ragadozó különleges túlélési alkalmazkodást vált ki a zsákmányában, ami a visszacsatolás körkörös folyamata révén a ragadozóban is változást idéz elő, ami ismét csak megváltoztatja a zsákmányt és így tovább, és így tovább... Sok hatalmas dolog ugyanígy működik. És a vallást is nyugodtan be lehet sorolni ezek közé a dolgok közé.
– Az Ellopott Feljegyzések

– A Nagyúr megparancsolta, hogy mondjam meg neked: a lányod él.
Nayla szinte énekelve adta át az üzenetet Moneónak. Végignézett a rendetlen asztalon és a háznagy ülő alakján a feljegyzések, papírok és kommunikációs eszközök sűrűjében.
Moneo erősen egymáshoz nyomta két tenyerét, és lenézett a hosszú árnyékra, amit az asztal vetett a késő délutáni napfényben, a papírnehezék ékköves fáján keresztül.
Anélkül, hogy feltekintett volna Nayla szabályos vigyázzban álló alakjára, azt kérdezte:
– Mindketten visszatértek a Citadellába?
– Igen.
Moneo kinézett a bal oldali ablakon, de szinte nem is látta a Sareer horizontja fölött lebegő sötét homokfüggönyt, sem a dűnéket tépdeső mohó szelet.
– És az az ügy, amit a múltkor megbeszéltünk?
– Elrendeztük.
– Remek. – Intett Naylának, hogy elmehet, de a nő ott maradt állva előtte. Moneo meglepetésében először nézett rá, amióta belépett.
– Szükséges, hogy személyesen jelen legyek ezen az... – nyelt egyet – ...”esküvőn”.
– Leto Nagyúr megparancsolta. Te leszel az egyetlen ott, akinek lézerfegyvere van. Ez nagy megtiszteltetés.
Nayla nem változtatott a testtartásán, tekintete valahová Moneo feje fölé meredt.
– Nos? – érdeklődött Moneo.
Nayla roppant állkapcsa megrendült.
– Ő Isten, én pedig halandó vagyok. – Sarkonfordult és kiment a dolgozószobából.
Moneo futólag eltöprengett azon, mi bánthatja ezt a debella Halszólítót, de gondolatai hamarosan Sionához vándoroltak.
Életben maradt, ahogy én is. Sionának immár kialakult a belső érzéke, ami jelzi neki, hogy az Arany Ösvényben nincs törés. Mint ahogy bennem is kialakult. Moneo ennek semmi értelmét nem találta, semmit nem látott benne, ami közelebb hozná hozzá a lányát. Ez csak teher, és mindenképpen megzabolázza Siona lázadozó természetét. Egyetlen Atreides sem fordulhat az Arany Ösvény ellen. Leto gondoskodott erről!
Moneónak eszébe jutottak saját lázadó napjai. Minden éjszaka másik ágyban... és az az állandó rohanási kényszer. Múltja pókhálói rátapadtak az agyára, és szívósan csüggtek rajta, bárhogy is próbálta lerázni a zavaró emlékeket.
Siona kalitkába került. Ahogy én is kalitkában vagyok. És szegény Leto is kalitkában van.
Az esti harangszó hangja behatolt gondolatai közé, és aktiválta dolgozószobája fényeit. Moneo lenézett a még elvégzetten munkára, ami az Istencsászár és Hwi Noree házasságának előkészítésében várta. Mennyi munka! Megnyomott egy gombot, és a hívásra megjelenő Halszólító-ministránstól kért egy pohár vizet; aztán behívatta Idahót.
A lány gyorsan visszajött a vízzel, és a poharat lerakta Moneo bal keze ügyébe, az asztalra. Moneónak feltűntek a lány hosszú, lantjátékos-ujjai, de nem nézte meg az arcát.
– Elküldettem Idahóért – mondta a lány.
Moneo bólintott, és visszatért a munkájához. Csak akkor nyúlt a vízhez, amikor hallotta, hogy a Halszólító kiment.
Egyesek úgy élnek, mint a tavaszi lepke, gondolta. Az én gondjaimnak viszont vége.
A víznek állott íze volt. Eltompította az érzékeit, elnehezítette a testét. A Sareer alkonyati színeire nézett, melyek lassan beleolvadtak a sötétségbe, és arra gondolt, hogy a szépséget kellene látnia ebben az ismerős jelenetben de csak arra tudott gondolni, hogy a fény változtatja meg a saját mintázatát. Egyáltalán nem én mozgatom.
A teljes sötétség beálltával szobája világításának erőssége automatikusan növekedett, s ezzel együtt Moneo elméje is megvilágosodott. Úgy érezte, kellőképpen felkészült Idaho látogatására. Meg kell tanítani neki a szükségszerűségeket, méghozzá gyorsan.
Moneo ajtaja kinyílt, ismét a ministráns lépett be.
– Akar most enni?
– Majd később. – Felemelt kézzel állította meg a távozni készülő lányt. – Hagyd nyitva az ajtót. – A lány értetlenül nézett.
– Nyugodtan gyakorolj a lantodon – mondta neki Moneo. – Szeretném hallani.
A lánynak sima, kerek, csaknem gyermeki arca volt, ami szinte felragyogott, amikor elmosolyodott. Még akkor is mosolygott, amikor kiment.
Moneo hamarosan meghallotta kintről a biwa-lant hangjait. Igen, ez a lány tehetséges. A basszushúrok úgy doromboltak, mint a tetőn kopogó esőcseppek, a középhúrok halk aláfestésével. Talán egy nap majd a baliset szintjét is eléri. Moneo felismerte a dalt: egy mély, zümmögő hangemlék egy távoli bolygó őszi szeleiről, ahol sohasem ismerték a sivatagot. Szomorú, szánakozó muzsika volt ez, mégis csodálatos.
A kalitkába zártak sírása, gondolta Moneo. Emlékezés a szabadságra. Ez hirtelen furcsa gondolatokat ébresztett benne. Hát a szabadság mindig lázadást kíván?
A lant elnémult. Halk beszéd hangjai hallatszottak. Idaho lépett be a dolgozószobába. Moneo figyelte, ahogy bejön. A fény játéka Idaho arcát vicsorgó, üres szemű maszkká változtatta. Kínálás nélkül leült Moneóval szemben: vége szakadt a káprázatnak. Csak egy másik Duncan. Idaho rangjelzés nélküli fekete egyenruhába öltözött át.
– Régóta foglalkoztat egy különös kérdés – mondta Idaho. – Örülök, hogy hívattál. Szeretném neked is feltenni. Mi az, Moneo, amit az elődöm nem tanult meg?
Moneo a meglepetéstől mereven egyenesedett föl. Milyen Duncanhez nem illő kérdés! Talán mégis hozzányúltak a tleilaxiak?
– Miért vetődött fel benned ez a kérdés?
– Mert fremen módra gondolkodtam.
– Pedig nem voltál fremen.
– De közelebb voltam hozzá, mint gondolnád. Stilgar, a Naib egyszer azt mondta, hogy valószínűleg fremennek születtem, csak éppen nem tudtam róla, amíg a Dűnére nem jöttem.
– És mi történik akkor, amikor fremen módra gondolkodsz?
– Jusson eszedbe, hogy sose tarts olyan társakkal, akikkel nem akarnál együtt halni.
Moneo az asztal lapjára fektette a tenyerét. Idaho arcára ragadozó mosoly ült ki.
– Akkor mit keresel itt? – kérdezte Moneo.
– Gyanítom, hogy te jó társ lennél, Moneo. Én mégis azt kérdem magamtól, vajon miért választott téged Leto legközelebbi társául?
– Átmentein a próbán.
– Ugyanazon, mint a lányod?
Szóval hallotta, hogy Siona visszajött. Ez azt jelenti, hogy egyes Halszólítók informálják őt... hacsak nem az Istencsászárral beszélt... Nem, arról tudnék.
– A próbák sosem egyformák – mondta Moneo. – Nekem egy barlangrendszerbe kellett bemennem, egyetlen zacskó élelemmel és egy fiola fűszer-esszenciával.
– És melyiket választottad?
– Micsoda? Ó... ha te is átesel a próbán, megtudod.
– Van egy olyan Leto, amit nem ismerek – mondta Idaho.
– Hát nem beszéltem már neked erről?
– És van egy olyan Leto, akit te nem ismersz – mondta Idaho.
– Mert ő a legmagányosabb lény, akit ez az univerzum valaha látott – mondta Moneo.
– Ne játssz a hangulatokkal, csak hogy felkeltsd az együttérzésemet.
– Hangulat-játék, ez jó – bólintott Moneo. – Az Istencsászár hangulatai olyanok, mint egy folyó – sima, ha semmi sem áll az útjába, de tajtékzó és pusztító, ha a legkisebb akadályt is észleli maga előtt. Nem szabad ellenszegülni neki.
Idaho körülpillantott a fényesen kivilágított dolgozószobában, majd kinézett a sötétségbe, és az Idaho folyó megzabolázott folyására gondolt. Aztán visszanézett Moneóra:
– Mit tudsz a folyókról?
– Fiatalkoromban sokat utaztam Leto megbízásából. Még az is előfordult, hogy egy hajó úszó teknőjére bíztam ez életem először egy folyón, aztán egy tengeren, melynek túlpartja nem is látszott.
Beszéd közben Moneo érezte, hogy nyomjelzőre bukkant Leto valamely mély igazsága felé. Ez az érzés ábrándozásra késztette: arra a távoli bolygóra gondolt, ahol átszelte a tengert egyik parttól a másikig. Az átkelés első éjszakáján viharba kerültek, a hajó mélyéből idegesítő, lokalizálhatatlan motor-zakatolás hallatszott. Moneo a fedélzeten állt a kapitánnyal. Agya a motorhangra koncentrált, amely hol feltámadt, hol visszahúzódott, mint a feketészöld hullámok szüntelen ostroma. Valahányszor a hajó visszazuhant a vízbe, úgy szakította fel a tenger testét, mint egy ökölcsapás. Őrült mozgás volt, ez, vad tánc... föl... föl, le! Moneo tüdeje sajgott az elnyomott félelemtől. A hajó hánykolódása és az ellenük fenekedő tenger tömör víztömbök vad robbanásai, órákon keresztül; a fedélzetről lefolyó víz fehér habja, aztán újabb és újabb tenger...
Ez mind kulcs volt az Istencsászárhoz.
Ő a vihar és a hajó egyszemélyben.
Moneo a vele szemben ülő Idahóra nézett a hideg fényben. Meg sem rezzen a fickó, de ott van benne a feszültség.
– Szóval nem vagy hajlandó segíteni nekem, hogy megtanuljam, amit a többi Duncan nem tanult meg – mondta Idaho.
– De hajlandó vagyok.
– Akkor hát mi volt az, amit sosem tudtam megtanulni?
– Azt, hogy hogyan bízzál.
Idaho ellökte magát az asztaltól, és vadul Moneóra meredt. Amikor megszólalt, reszelős volt a hangja:
– Én inkább azt mondanám, hogy túlságosan is bíztam. – Moneo kérlelhetetlen volt.
– De hogyan bízol?
– Ezt hogy érted?
Moneo az ölébe ejtette a kezét.
– Olyan férfi társakat választasz magadnak, akik képesek harcolni és meghalni a jó oldal igazáért, már ahogy te látod a dolgokat. Olyan nőket választasz, akik ápolgatják ezt a saját magadról alkotott férfias képet. Nem vagy hajlandó semmiféle, a jószándékból eredő változtatásra.
Valami megmozdult Moneo szobájának bejáratában. Moneo még épp időben kapta fel a fejét, hogy lássa Sionát belépni. A lány megállt, fél kezét csípőre téve.
– Úgy látom, apám, megint a régi trükköt alkalmazod.
Idaho vadul hátrafordult, hogy lássa a beszélőt.
Moneo a lányát fürkészte: a változás jeleit kereste rajta. Siona megfürdött és tiszta egyenruhát vett fel, a Halszólító-parancsnokok fekete-arany ruháját, arca és keze azonban még mindig árulkodott sivatagi megpróbáltatásairól. Lefogyott, a pofacsontja kiállt. Az ajakír sem igen fedte el ajka sebes hasadásait. A szemében volt valami ősi; a tekintete, mint aki keserű zaccot nyelt.
– Hallgattalak benneteket – mondta. Elvette a kezét a csípőjéről, és beljebb ment a szobába. – Hogy merészelsz éppen te a jószándékról beszélni, apám?
Idaho észrevette az egyenruhát. Elgondolkodva harapta össze az ajkát. Halszólító parancsnoki egyenruha? Sionán?
– Megértem a keserűségedet – mondta Moneo. – Valaha én is ugyanezt éreztem.
– Valóban? – A lány közelebb ment, és éppen Idaho mellett állt meg, aki furcsálkodva méregette.
– Nagy örömmel tölt el, hogy élve látlak – mondta Moneo.
– Felemelő látvány lehet számodra éppen az Istencsászár szolgálatában látni engem – szólt Siona. – Oly sokáig vártál arra, hogy gyereked legyen. És most tessék! Milyen sikeres lettem! – Lassan körbefordult, hogy lássák az egyenruháját. – A Halszólítók Parancsnoka. Ugyan csak egyfős a csapatom, de attól még parancsnok vagyok.
Moneo kényszerítette magát, hogy hangja hideg és hivatalos legyen.
– Ülj le.
– Inkább állok. – Lenézett Idaho felfelé fordított arcára. – Ó, Duncan Idaho, kiszemelt párom. Szerinted nem érdekes ez, Duncan? Leto Nagyúr azt mondja nekem, hogy időben beleilleszt majd a Halszólítók parancs-struktúrájába. Közben mégis csak egy alárendeltem van. Ismered Naylát, Duncan?
Idaho bólintott.
– Valóban? Akkor lehet, hogy talán én nem ismerem. – Siona Moneóra nézett. – Vagy ismerem őt, apám? – Moneo vállat vont.
– Pedig te bizalomról beszélsz, apám – mondta Siona. – Kiben bízik a nagyhatalmú miniszter, Moneo? – Idaho visszafordult, hogy lássa e szavak hatását a háznagyra. Moneo arca egy kissé megtört a visszafojtott érzelmektől. Harag? Nem... valami más.
– Az Istencsászárban bízom – mondta Moneo. – És abban a reményben, hogy ebből mindketten tanultok valamit, elmondom, mik a kívánságai.
– Méghogy a kívánságai! – gúnyolódott Siona. – Hallod ezt, Duncan? Az Istencsászár újabban kívánságnak hívja a parancsait.
– Mondhatsz, amit akarsz – felelte Idaho. – Én tudom, hogy úgysincs más választásunk, bármi is az a kívánság.
– Választási lehetőség mindig van – mondta Moneo.
– Ne hallgass rá – szólt Siona. – Állandóan ravaszkodik. Azt akarják, hogy egymás karjába rohanjunk, és jobban szaporodjunk, mint az apám. Kell az utód!
Moneo elsápadt. Két kézzel szorította az asztal szélét, úgy hajolt előre.
– Mindketten ostobák vagytok! Én mégis megpróbállak megmenteni benneteket. Annak ellenére, hogy olyanok vagytok, amilyenek.
Idaho látta, hogy Moneónak remeg a szája. Ez a remegés és Moneo átható tekintete furcsamód meghatotta.
– A tenyészbikája nem leszek, de hallgatok rád.
– Nagy hiba – mondta Siona.
– Hallgass, asszony – reccsent rá Idaho. Siona Idaho feje tetejére meredt.
– Ne merj így beszélni velem, mert a bokád köré tekerem a nyakad!
Idaho megmerevedett, és lassan kezdett hátrafordulni.
Moneo grimaszolt, és intett Idahónak, hogy maradjon ülve.
– Figyelmeztetlek, Duncan, hogy valószínűleg meg is teszi. Neki én nem vagyok ellenfél, arra pedig emlékezhetsz, hogy velem hogy jártál, amikor rám támadtál.
Idaho gyors, mély levegőt vett, és lassan kifújta, aztán azt mondta:
– Mondd, amit mondani akarsz.
Siona odament az asztalhoz, leült, és rájuk nézett.
– Így már jobb – mondta. – Engedd, hogy elmondja, amit akar, de ne hallgass rá.
Idaho szorosan összepréselte az ajkát.
Moneo enyhített a szorításon, amivel az asztal szélét markolta. Hátradőlt és Idahóról Sionára pillantott.
– Nagyjából befejeztem az Istencsászár és Hwi Noree esküvőjének előkészületeit. Az ünnepségek alatt azt szeretném, ha egyikőtök sem lenne szem előtt.
Siona kérdőn tekintett Moneóra.
– Ez a te ötleted, vagy az övé?
– Az enyém! – viszonozta Moneo a lánya tekintetét. – Hát benned nincs becsület és kötelességérzet? Semmit sem tanultál abból, hogy vele voltál?
– Tanultam, amit tanultam, apám. És szavamat adtam, amit meg is tartok.
– Akkor hát te fogod vezetni a Halszólítókat?
– Ha megbíz a vezetéssel. Tudod, apám, ő még nálad is sokkal körmönfontabb.
– Hova akarsz küldeni minket? – kérdezte Idaho.
– Már amennyiben hajlandóak vagyunk elmenni – jegyezte meg Siona.
– Van a múzeumi fremeneknek egy faluja a Sareer peremén – mondta Moneo. Tuonónak hívják. Viszonylag kellemes hely. A Fal árnyékában van, a folyó pedig közvetlenül a Fal másik oldalán. Van kútja, és jó az ennivaló.
Tuono?, tűnődött Idaho. Ismerősnek tetszett neki a név.
– Volt régen egy Tuono-medence a Tabr sziecs félé vezető úton.
– Az éjszakák pedig hosszúak, és nincs semmi szórakozási lehetőség – mondta Siona. Idaho éles pillantást lövellt rá. Siona állta.
– Azt akarja, hogy mi szaporodjunk, és a Féreg elégedett legyen – mondta a lány. – Azt akarja, hogy gyerek legyen a hasamban, hogy legyenek új életek, amiket megnyomoríthat és kifacsarhat. De előbb fogom őt holtan látni, minthogy ezt megadjam neki!
Idaho elgondolkodva nézett Moneóra.
– És ha nem vagyok hajlandó menni?
– Szerintem menni fogsz – felelte Moneo. Siona elfintorodott.
– Duncan, láttál már valaha ilyen kis sivatagi falut? Nincs semmilyen közmű, semmilyen...
– Tabur faluját láttam már – mondta Idaho.
– Az valóságos világváros Tuonóhoz képest. A mi Istencsászárunk nem sárkunyhók közt fogja megtartani a menyegzőjét! Ó, dehogy. Tuono viszont sárkunyhókból áll, mindenféle közművesítés nélkül, hogy a lehető legjobban hasonlítson az eredeti fremenekre.
Idaho nem vette le a szemét Moneóról, úgy beszélt:
– A fremenek nem sárkunyhókban éltek.
– Ki törődik vele, hogy hol folytatták kultikus játékaikat? – gúnyolódott Siona. Idaho még mindig Moneót figyelte:
– Az igazi fremeneknek csak egy kultuszuk volt: a személyes becsület kultusza. Én jobban aggódom emiatt a becsületesség miatt, mint a kényelmünkért.
– Tőlem ne is várj kényelmet! – vakkantotta Siona.
– Nem várok semmit tőled – mondta Idaho. – Mikor indulunk ebbe a Tuonóba, Moneo?
– Hát mégis mész? – kérdezte Siona.
– Fontolgatom, hogy elfogadjam apád figyelmességét – mondta Idaho.
– Méghogy figyelmesség! – Siona először Idahóra, majd Moneóra nézett.
– Azonnal indulnotok kell – mondta Moneo. – Összeállítottam egy Halszólító-osztagot Nayla vezetése alatt, ami Tuonóba kísér titeket.
– Nayla? – kérdezte Siona. – Ez komoly? És ott marad velünk?
– Csak a menyegző napjáig.
Siona lassan bólintott.
– Akkor elfogadjuk.
– Te beszélj csak a saját nevedben! – reccsent rá Idaho. Siona elmosolyodott.
– Ne haragudj. Kérelmezhetem-e hivatalosan a nagy Duncan Idahót, hogy tartson velem abba a primitív helyőrségbe, ahol egy ujjal sem fog hozzám nyúlni?
Idaho felvonta a szemöldökét.
– Az én kezemtől ne tarts. – Moneóra nézett. – Puszta jóakaratból távolítasz el, Moneo?
– Ez bizalom kérdése – mondta Siona. – Azé, hogy kiben bízik.
– Muszáj a lányoddal együtt mennem? – kérdezte Idaho. Siona felállt.
– Vagy beleegyezünk, vagy az őrök megkötöznek minket, és úgy visznek, ami fölöttébb kényelmetlen. Láthatod a szeméből.
– Akkor tényleg nincs más választásom – sóhajtott Idaho.
– Megvan az a választási lehetőséged, mint mindenkinek – mondta Siona. – Hogy most halsz meg, vagy később.
Idaho még mindig Moneót nézte.
– Mik a valódi szándékaid, Moneo? Nem elégíted ki a kíváncsiságomat?
– A kíváncsiság miatt sokan életben maradtak olyankor, amikor mások elhullottak – mondta Moneo. – Én próbállak életben tartani, Duncan. Azelőtt sosem tettem ilyet.

- - -

Majdnem ezer évbe tellett, mire a Dűne régi, totális sivatagjának pora eltávozott a légkörből, hogy megkösse a víz és a talaj. A homokszóró nevű szél pedig mintegy kétezer-ötszáz éve eltűnt Arrakisról. Egyetlen ilyen szélvihar húszmilliárd tonna port tudott magával ragadni. Ilyenkor az ég sokszor látszott ezüstösnek. A fremenek azt mondták: „A sivatag egy sebész, aki felvágja a bőrt, hogy megnézze, mi van alatta.” A bolygónak és az embereknek egyaránt rétegeik voltak. Láthattad őket. Az én Sareerem csak halvány visszfénye annak, ami valaha volt. Nekem kell a jelenkor homokszórójának lennem.
– Az Ellopott Feljegyzések

Ú gy küldted őket Tuonóba, hogy velem nem beszélted meg? Ez meglepő tőled, Moneo! Már nagyon régen nem ragadtattad magad ilyen önálló megmozdulásra.
Moneo körülbelül tíz lépésre állt Letótól a kripta félhomályos közepén, meghajtott fejjel, minden erejével azon igyekezve, hogy ne reszkessen, mert tudta, hogy az Istencsászár még ezt is észrevenné és értelmezné. Már éjfél körül járt. Leto hagyta, hadd várjon csak Moneo.
– Remélem, nem bántottalak meg, Uram – mondta végül a háznagy.
– Nem, felvidítottál, de ezen ne bátorodj fel. Újabban nehezen különböztetem meg a nevetségest a szomorútól.
– Bocsáss meg, Uram – suttogta Moneo.
– Miféle bocsánat kell neked? Muszáj mindig ítéletet kérned? Nem tudsz egyszerűen csak lenni?
Moneo arra a szörnyű, csuklyás arcra emelte tekintetét, ő a hajó és a vihar egyszemélyben. A napnyugta önmagában létezik. Úgy érezte, rémisztő felfedezések küszöbén áll. Az Istencsászár tekintete az övébe mélyedt, izzón, kutatóan.
– Mit kívánsz tőlem, Uram?
– Azt, hogy higgy magadban. – Moneo úgy érezte, valami mindjárt robban benne.
– Akkor hát az, hogy nem beszéltem meg veled előre...
– Milyen felvilágosult vagy, Moneo! A kicsiny lelkek, akik hatalmat akarnak mások felett, először azt a hitet pusztítják el, amit azok a többiek saját maguk iránt éreznek.
Ezek a szavak megrázták Moneót. Vádat érzett bennük, vallomást. Úgy érezte, hogy a gyengülését tapintja valami félelmetes, de végtelenül kívánatos dolognak. Kereste a szavakat, amivel visszahívhatná, de az agya üres maradt. Talán ha megkérdezné az Istencsászárt...
– Uram, elmondanád nekem a gondolataidat a...
– A gondolataim elenyésznek érintkezéskor!
Leto lenézett Moneóra. Milyen furcsák a háznagy szemei afölött az Atreides-sasorr felett – fizetett költemény-tekintet a metronóm-arcban. Vajon Moneo hallotta a ritmikus pulzálást: Jön Malky! Jön Malky! Jön Malky!
Moneo a legszívesebben felkiáltott volna aggodalmában. Amit érzett minden eltűnt! Mindkét kezét a szájára tapasztotta.
– A te univerzumod egy kétdimenziós homokóra – feddte Leto. – Miért próbálod mindig visszatartani benne a homokot?
Moneo leengedte a kezét, és felsóhajtott.
– Kívánod hallani, mit intéztem az esküvővel kapcsolatban, Uram?
– Ne fárassz ilyesmivel! Hol van Hwi?
– A Halszólítók most készítik őt elő a...
– Megbeszélted vele, mi lesz?
– Igen, Uram.
– És ő jóváhagyta?
– Igen, Uram, de úgy vélte, hogy én inkább a mennyiséget nézem, nem a minőséget.
– Hát nem fantasztikus teremtés, Moneo? Látja a nyugtalanságot a Halszólítók soraiban?
– Azt hiszem, igen, Uram.
– Zavarja őket a házasságom gondolata.
– Ezért küldtem el a Duncant, Uram.
– Hát persze, hogy ezért. Sionát pedig vele, hogy...
– Uram, tudom, hogy próbára tetted, és ő...
– Épp olyan mélyen érzi az Arany Ösvényt, mint te, Moneo.
– Akkor miért aggódom mégis miatta, Uram?
– Mert te a józan észt mindenek fölé helyezed.
Leto elmosolyodott. Mintha végtelen nagy pohárban játszana buborék-kockajátékot. Moneo érzelmei csodálatos színjátékot nyújtanak, és csak ezen a színpadon. Milyen közel merészkedett a peremhez, anélkül, hogy észrevette volna!
– Moneo, miért ragaszkodsz hozzá, hogy darabokat csípj ki a kontinuumból? – kérdezte Leto. – Amikor a színskálát látod, akkor is kiválasztasz egy színt, ami jobban kell, mint a többi?
– Nem értelek, Uram!
Leto lehunyta a szemét: felidézte azt a számtalan alkalmat, amikor ugyanezt a felkiáltást hallotta. Az arcok összeolvadt masszaként villantak fel benne. Kinyitotta a szemét, hogy eltüntesse őket.
– Amíg egyetlen ember is marad, aki látja őket, a színek nem szenvednek lineáris halált, még ha te meghalsz is, Moneo.
– Mi ez a szín-dolog, Uram?
– A kontinuum, a végtelen, az Arany Ösvény.
– De te olyan dolgokat is látsz, amiket mi nem, Uram!
– Csak mert ti nem is akarjátok látni! – Moneo a mellére ejtette a fejét.
– Uram, tudom, hogy te fejlettebb vagy, mint mindenki más. Ezért imádunk, és...
– A mindenségedet, Moneo!
Moneo felkapta a fejét, és rémülten meredt Letóra.
– Civilizációk omlanak össze, amikor hatalmuk túlhaladja a vallásukat! – mondta Leto. – Miért nem érted meg ezt? Hwi érti.
– Ő ixi, Uram. Ő talán...
– Halszólító! Arra született, hogy engem szolgáljon. Nem! – Amikor Moneo szólni akart, Leto felemelte egyik apró kezét. – A Halszólítókat az zavarja, hogy én a menyasszonyaimnak neveztem őket, most pedig a szemük láttára elveszek egy vadidegent, aki nem Siaynoq-on nevelkedett, mégis jobban tudja náluk.
– Hogy lehet ez. Uram, amikor a Hal...
– Mit mondasz? Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit kell tennünk.
Moneo kinyitotta a száját, de aztán szó nélkül be is csukta.
– A kisgyerekek még tudják – folytatta Leto. – Csak azután rejtik el még maguk elől is ezt a tudást, miután a felnőttek összezavarják őket. Moneo! Tárd föl magad!
– Nem megy, Uram! – szakadtak ki a szavak Moneóból. Remegett a félelemtől. – Bennem nincsenek meg a te képességeid, a te tudásod a...
– Elég!
Moneo elhallgatott. Egész testében reszketett.
Leto csillapítóján mondta neki:
– Jól van, Moneo. Túl sokat kértem tőled. Látom, hogy fáradt vagy.
Moneo remegése lassan alábbhagyott. Mély, reszketeg levegőket vett.
– Változás lesz a fremen esküvőmben – szólt Leto. – Nem Ghanima húgom vízkarikáit fogjuk használni, hanem az anyáméit.
– Chani Úrnőéit, Uram? De hát hol vannak?
Leto nehézkesen megfordult a kocsin, és két, barlangszerű folyosó összefutására mutatott a balján, ahol a tompa fényben a legkorábbi arrakisi Atreides temetkezési fülkék voltak.
– A sírjában, az első fülkében. Te fogod kiszedni a gyűrűket, Moneo, és te hozod el őket a szertartásra. – Moneo a kripta homályába nézett.
– Uram... nem szentségtörés, hogy...
– Elfelejted, Moneo, kik élnek bennem – Chani hangján szólalt meg: – Bármit megtehetek a vízkarikáimmal, amit akarok!
Moneo összehúzta magát.
– Igen, Uram. Magammal viszem a gyűrűket Tabur falujába, amikor...
– Hogy Taburba? – kérdezte Leto a saját hangján. – Meggondoltam magam. Tuonóban esküszünk!

- - -

A legtöbb civilizáció a gyávaságra épül. Lenyomjátok azokat a mércéket, amik bátorsághoz vezetnének. Visszafogjátok az akaratot. Megzabolázzátok az étvágyat. Korlátok közé zárjátok a horizontot. Minden mozdulatot törvénnyel szabályoztok. Tagadjátok a káosz létét. Még a gyerekeket is arra tanítjátok, hogy lassan lélegezzenek. Mindent megszelídítetek.
– Az Ellopott Feljegyzések

I daho megrökönyödve nézte Tuono falut. Ez lenne a fremenek otthona?
A Halszólító-különítmény hajnalban hozta el őket a Citadellából. Idahót és Sionát egy nagy ornitopterbe zsuppolták be, amit két másik kisebb őrtopter kísért. A repülés lassú volt, majdnem három órás. Egy lapos, kör alakú plasztkő hangárban szálltak, le a falutól majdnem egy kilométernyire. A településtől poros fűcsomókkal és csenevész bokrokkal benőtt régi dűnék választották el őket. Leszállás közben a közvetlenül az utolsó házak mögött álló fal egyre magasabbnak és magasabbnak tűnt: roppant méretei mellett a falu szinte eltörpült.
– A múzeumi fremeneket gyakorlatilag teljesen elzárják a külvilági technológiáktól – magyarázta Nayla, amikor a kíséret bezárta a toptereket az alacsony hangárba. A csapat egyik tagját már előre küldték Tuonóba, jövetelük hírével.
Siona jobbára szótlan volt a repülőút alatt, de titkon gondosan szemmel tartotta Naylát.
Míg a reggeli fényben fürdő dűnék közt haladtak, Idaho egy ideig azzal próbálkozott, hogy visszaképzelje magát a régi időkbe. A homok kilátszott a növények közül, és a dűnék völgyeiben csontszáraz volt a föld, melyen elsárgult fű és száraz cserje nőtt. Az égbolton három kiterjesztett szárnyú keselyű körözött „lebegő keresésben”, ahogy a fremenek mondták. Idaho megpróbálta ezt elmagyarázni a mellette haladó Sionának. Ezektől a dögevőktől csak akkor kell félni, ha ereszkedni kezdenek.
– Már sokat hallottam a keselyűkről – felelte Siona hidegen.
Idaho észrevette, hogy a lány felső ajkán veríték ütközött ki. A csapat, ami szorosan körbefogta őket, fűszeres szagot árasztott.
Idaho képzelőerejét meghaladta a múlt és a jelen való közti különbségek elhalványításának feladata. A kincstári cirkoruha, amit viseltek, inkább a látványosságot szolgálta, mint a testnedvek eredményes visszatartását. Egyetlen igazi fremen sem bízta volna az életét ilyen ócska tákolmányra, még itt sem, ahol pedig érezni lehetett a közeli víz szagát. Nayla csapatának Halszólítói sem éppen fremen csendben közlekedtek. Úgy csacsogtak egymás közt, mint a kisgyerekek.
Siona mogorván magába zárkózva baktatott Idaho mellett, és általában Nayla izmos hátát figyelte, aki néhány lépéssel a csapat előtt haladt.
Mi van e között a két nő között? tűnődött Idaho. Nayla láthatóan vonzódik Sionához, csügg minden szaván, mindenben engedelmeskedik neki... csak éppen azoktól a parancsoktól nem tér el, amelyek szerint Tuonóba kell vinnie őket. Nayla ezzel együtt respektálja Sionát, és parancsnoknak szólítja. Ezek közt valami mély titok van – valami, ami tiszteletet és félelmet kelt Naylában.
Végül felértek annak a lejtőnek a tetejére, ami egyenesen lefutott a faluhoz és a mögötte húzódó falhoz. A levegőből Tuono csillogó négyszögek együttesének látszott, a fal árnyéka mellett. De ilyen közelről már csak ócska kunyhók halmaza volt, némi díszítési próbálkozásokkal, melyek azonban csak még szánalmasabbá tették a látványt. Fényes ásvány- és fémdarabok mintái ékesítették a házak falait. Csapzott zöld zászló lobogott a legnagyobb építmény tetején, egy fémrúd végén. A látvánnyal összhangban rothadó szemét és fedetlen emésztőgödrök bűze csapta meg Idaho orrát. A falu főutcája gyér növényzetű homoktalajon húzódott a csapat előtt, és töredezett járdaszéllel ért véget egy kissé messzebb.
Egy köpönyeges delegáció várakozott a zöldzászlós épület mellett, a Nayla által kiküldött hírnök társaságában. Idaho nyolc embert számolt meg a küldöttségben: mindegyikük szemre eredetinek tűnő sötétbarna fremen köpenyt viselt. Az egyik férfi homlokán zöld fejpánt tűnt elő a csuklya alól – semmi kétség, a naib. Az egyik oldalukon gyerekek álldogáltak, kezükben virággal. Fekete csuklyás asszonyok kukkantottak ki időnként a mellékutcákból. Idaho meglehetősen lehangolónak találta az egész jelenetet.
– Essünk túl rajta – mondta Siona.
Nayla bólintott, és elindult lefelé a lejtőn, az utca felé. Siona és Idaho néhány lépéssel lemaradva követték. A csapat többi tagja utánuk ballagott, most a változatosság kedvéért csendben, és leplezetlen kíváncsisággal tekingettek körbe.
Amikor Nayla odaért a küldöttséghez, a zöld fejpántos férfi előlépett és meghajolt. Öregember módjára mozgott, de Idaho látta, hogy egyáltalán nem az: alig középkorú, arca sima és ránctalan, vaskos orrát nem éktelenítik a légszűrőcsövek karcolásai és a szeme! Határozott körvonalú pupillái voltak, szó sem volt a fűszerfüggőség telekékjéről. Ezek a szemek barnák voltak. Barnaszemű fremen!
– Garun vagyok – mondta a férfi, amikor Nayla eléje lépett. – Én vagyok itt a naib. Fremenként üdvözöllek benneteket Tuonóban.
Nayla a válla fölött Sionáék felé mutatott, akik éppen mögéje léptek.
– Van szállásotok vendégek számára?
– Mi, fremenek híresek vagyunk vendégszeretetünkről – szólt Garun. – Minden készen áll.
Idaho elhúzta az orrát a furcsa szagokra, hangokra. Bepillantott a zászlós épület nyitott ablakain. Egy ilyen házon lebeg az Atreides-lobogó? Az ablak alacsony mennyezetű előadóteremre nyílt, a túlvégen zenekari árokkal és színpaddal. Idaho széksorokat látott, a padlón geszetenyeszín szőnyeget. Az egésznek olyan csinált jellege volt – a turisták szórakoztatására szánt helynek tűnt.
A csosszanó léptek hangjára Idaho megint Garunra nézett. Gyerekek merészkedtek elő a küldöttség mögül és mellől, rikító csokrokat nyújtogatva piszkos kis kezükben. A virágok már rég lekókadtak.
Garun aztán Sionához fordult, helyesen értelmezvén a Halszólítók parancsnokának aranyos zsinórozását a lány egyenruháján.
– Óhajtotok egy bemutatót a fremen rítusokról? – kérdezte. – Vagy esetleg zenét? Táncot?
Nayla az egyik gyerektől elfogadott egy virágcsokrot, megszagolta, aztán tüsszentett.
Egy másik tágra nyílt szemű suhanc Sionának nyújtotta a virágját. Siona elvette a csokrot, de nem is nézett a gyerekre. Idaho meg egyszerűen elhessegette a közelítő kölyköket. Amazok tétován néztek rá, aztán megkerülték, és a csapat többi tagjához futottak.
Garun odaszólt Idahónak:
– Ha adsz nekik egy kis aprópénzt, békén hagynak.
Idaho megborzongott. Hát így nevelik a fremen gyerekeket?
Garun ismét Sionához fordult. A falu szerkezetét kezdte magyarázni.
Idaho otthagyta őket és elindult a főutcán. Észrevette, hogy a tekintetek rárebbennek, de elkerülik a pillantását. Rettentően zavarták az épületek külső díszei, melyek a legkisebb mértékben sem rejtették el a rothadás jeleit. Egy nyitott ajtón keresztül benézett az előadóterembe. Tuonóban volt valami harsányság: a kókadozó virágok és Garun szolgai hangja mögött rejtőzött. Egy másik helyen, egy másik korban ez afféle jobbágyfalu lett volna madzag-öves, kérvényekkel hajlongó parasztokkal. Garun hangjából Idaho kihallotta a könyörgő nyüszítést. Ezek nem fremenek! Szerencsétlen párák, akik a peremen élnek, és az ősi teljesség darabjait próbálják összeszedegetni. De közben ez az elveszett valóság egyre távolabbra sodródik tőlük, hiába kapkodnak utána. Mit hozott létre itt Leto? Ezek a múzeumi fremenek a puszta létezésen kívül semmire sem képesek, csak szajkózzák az ősi szavakat, melyeknek nem ismerik az értelmét, sőt, még gyakorta rosszul is ejtik!
Idaho visszament Sionáékhoz, és lehajolva tanulmányozni kezdte Garun barna köpenyét: észrevette, hogy a köpeny a szokásosnál szűkebb, nyilván a szorító anyagtakarékosság miatt. Cirkoruha szürke felülete kandikált ki a köpeny alól, kitéve a napfénynek: fremen így soha nem tárta volna ki a napnak. Idaho a küldöttség többi tagjára nézett, és náluk is hasonló takarékosságot észlelt a ruhaanyaggal. Ez jól mutatta érzelmi torzultságukat. Ez a ruha így nem tesz lehetővé széles gesztusokat, akadályozza a szabad mozgást. Ezek a köpenyek szűkek, korlátozóak, jól jellemzik ezt a mostani népet.
Az undortól hajtva, Idaho hirtelen előrelépett és széttárta Garun köpönyegét, hogy lássa a cirkoruhát.
Úgy volt, ahogy gyanította! A cirkoruha is csak látszat – nincs se karja, se csizma-pumpája!
Garun hátralépett, és a késéhez kapott, amit Idaho is megpillantott az imént a fremen övén.
– Hé! Mit művelsz? – kérdezte Garun nyafogósan. – Egy fremenhez nem lehet csak úgy hozzányúlni!
– Méghogy te fremen? – kérdezte Idaho. – Én éltem fremenekkel! Harcoltam velük a Harkonnenek ellen! Fremenekkel haltam meg! De te? Te csak ál-fremen vagy!
Garun ujjai összeszorultak a kés markolatán. Odaszólt Sionának:
– Ki ez az ember? – Nayla felelt a kérdésre:
– Ő Duncan Idaho.
– A ghola? – Garun megfordult, és Idaho arcába nézett. – Mi itt még sosem láttuk a hasonmásodat.
Idahón kishíján úrrá lett a vágy, hogy megtisztítsa ezt a helyet, még ha az életébe kerül is, ebbe a leértékelt életébe, amit végtelenszer megismételhetnek olyan emberek, akik egy szemernyit sem törődnek vele. Igen, egy régebbi modell! De ezek itt akkor sem fremenek.
– Húzd elő azt a kést, vagy engedd el – mondta Idaho. Garun elkapta a kezét a késtől.
– Ez nem igazi kés mondta. Csak dekoráció. – A hangjába mohóság költözött. – De vannak valódi késeink, még kriszkések is! A tárlókban tartják őket elzárva, hogy épségben maradjanak.
Idaho nem bírta tovább. Hátravetette a fejét, úgy nevetett. Siona mosolygott, de Nayla elgondolkodni látszott, a többi Halszólító pedig szűk, figyelő körbe zárult körülöttük.
A nevetés furcsa hatással volt Garunra. Lehorgasztotta a fejét, és szorosan összefonta a két kezét, de Idaho még látta, hogy remegnek. Amikor Garun újra felnézett, Idahóra pillantott sűrű szemöldöke alól. Idaho egycsapásra kijózanodott. Mintha valami szörnyű csizma taszította volna Garun énjét félénk, alázatos szolgaiságba. A szemében óvatos várakozás látszott. Idaho maga sem tudta, miért, de az Oranzs Katolikus Biblia egyik mondata ötlött fel benne: „Az alázatosak azok, akik túlélnek mindnyájunkat, és megöröklik a világegyetemet?” Garun megköszörülte a torkát:
– Talán a ghola Duncan Idaho hajlandó megnézni cselekedeteinket és szertartásainkat, és ítéletet mond róluk.
Idaho elszégyellte magát a panaszos kérés hallatán. Gondolkodás nélkül felelte:
– Megtanítok nektek minden fremen dolgot, amit ismerek. – Nayla helytelenítő arcára nézett. – Ezzel is telik az idő mondta neki. Meg aztán, ki tudja? Talán így visszajön valami valóban fremen erre a földre.
Mire Siona:
– Nincs szükségünk régi kultikus játszadozásra! Vigyél minket a szállásunkra.
Nayla zavartan lehorgasztotta a fejét, és nem nézett Sionára.
– Parancsnok, van valami, amit eddig nem mertem elmondani.
– Biztos azt, hogy itt kell tartanod minket ezen a koszlott helyen – mondta Siona.
– Ó, dehogy! – nézett fel Nayla Sionára. – Hova is mehetnétek? A falat nem lehet megmászni, különben is csak a folyó van a másik oldalán. A másik irányba pedig ott a Sareer. Nem. Másról van szó – rázta meg a fejét.
– Ki vele! – rivallt rá Siona.
– A legszigorúbb parancs értelmében cselekszem, Parancsnok, aminek nem merek ellenszegülni. – Nayla a csapat többi tagjára nézett, aztán vissza Sionára. – Téged és a... Duncan Idahót együtt kell elszállásolni.
– Apám parancsolta ezt?
– Parancsnoknő, ezek állítólag magának az Istencsászárnak a parancsai, mi pedig nem merjük megszegni.
Siona végigmérte Idahót.
– Ugye, nem felejtetted el a figyelmeztetésemet, amit a Citadellában mondtam a múltkor?
– Azt csinálok a kezeimmel, amit akarok – acsargott Idaho. – Különben sem hiszem, hogy kételyeid lennének a szándékaimat illetően!
Siona kurtán bólintott, és Garunra nézett.
– Mit számít, hol alszunk ebben a koszfészekben? Vigyetek minket a szállásunkra.
Idahónak tetszett a fremen válasza – Garun egy kissé a ghola felé fordította a fejét, arcát fremen csuklyája mögé rejtette, aztán cinkosan Idahóra kacsintott. Csak azután indult el velük a mocskos utcán.

- - -

Hogy melyik az a veszély, ami uralmamat a legközvetlenebbül fény égeti? Megmondom nektek. A valódi látnok; olyan személy, aki úgy állt Isten színe előtt, hogy teljesen tisztában volt vele, hol van. A látnoki eksztázis olyan energiákat szabadít fel melyek a szexuális energiához hasonlóak – a teremtésen kívül semmivel sem törődnek. A teremtés egyik aktusa meglehetősen hasonlíthat a másikra. Minden a látáson múlik.
– Az Ellopott Feljegyzések

L eto a kocsija nélkül feküdt a Kis Citadella tornyának magas, fedett erkélyén, elnyomva magában az ingerültséget, amiről tudta, hogy az esküvő késedelmei okozzák. Délnyugat felé nézett. Valahol arra, a sötét láthatáron túl Tuonóban van Siona, a Duncan és a kíséretük, immár hatodik napja.
Én tehetek a késedelemről, gondolta Leto. Én változtattam meg az esküvő helyét, ami miatt Moneónak minden előkészületet elölről kellett kezdenie.
Most meg itt van Malky ügye.
Ezeket a szükségszerűségeket nem lehetett elmagyarázni Moneónak, akinek motozása idehallatszott a központi kamrából. A háznagy aggódott amiatt, hogy távol van a parancsnoki központtól, ahonnan az ünnepi előkészületeket irányította. Micsoda aggodalmaskodó alak ez a Moneo!
Leto a lenyugvó nap felé nézett. A napkorong alacsonyan úszott a horizont felett, színét narancssárgára mélyítette egy éppen lezajlott vihar. Most délen, a Sareeren túl gyülekeztek az esőfelhők. Leto csendben figyelte ezt az esőt, mely kezdet és vég nélkül nyújtózott a táj fölött. A felhők a kemény szürke égből nőttek ki, az eső látható vonalakban hullt. Leto hirtelen hívatlanul előbukkanó gondolatok sűrűjében találta magát. Nehéz volt lerázni magáról ezt a hangulatot, és Letónak magától jöttek a szájára egy ősi vers sorai.
– Szóltál, Uram? – hallatszott Moneo hangja mellőle. Leto pusztán a szeme elfordításával is meglátta a hűségesen várakozó háznagyot.
Leto galachra fordítva idézett:
– A fülemüle szilvafán fészkel, de mit tegyen a széllel?
– Ez kérdés akar lenni, Uram?
– Nagyon régi kérdés. A válasz egyszerű. Hagyjuk meg a fülemülét a virágai mellett.
– Nem értem, Uram.
– Ne boncolgasd mindig azt, ami kézenfekvő. Zavar, amikor ezt csinálod.
– Bocsáss meg, Uram.
– Mi mást tehetnék? – Leto Moneo lefelé fordított arcát nézte. – Te meg én, Moneo, mindenféle ténykedésünk mellett még remek színházat is produkálunk.
Moneo Leto arcába bámult.
– Uram?
– Bacchus vallási ünnepeinek szertartásaiból nőtt ki a görög színház, Moneo. A vallás gyakran vezet el a színházhoz. Belőlünk remek darabot tudnának írni. – Leto megint megfordult, és a délnyugati láthatárt fürkészte.
A szél éppen arrafelé kezdte hajtani a felhőket. Leto hallani vélte a dűnéken zizegő homokszemcséket, pedig a toronyban visszhangos csend uralkodott, teljes nyugalom, melyet csak a szél egészen halk sziszegése festett alá.
– A felhők – suttogta. – Jó lenne megint egy kis holdfény, a lábam alatt régi tengeri bárka, sötétlő egemen csüngő vékony felhők, vállamon a szürkéskék köpeny, mellettem lovak nyihogása.
– Zavart vagy, Uram – mondta Moneo. A hangjában rezgő aggodalom megrendítette Letót.
– Múltam fényes árnyai – szólt. – Sosem hagynak nyugodni. Megnyugtató hangot hallgattam, egy vidéki kisváros alkonyi harangját, és ez a hang azt mondta nekem, hogy én vagyok ennek a helynek a hangja és lelke.
Miközben beszélt, a sötétség elborította a tornyot. Automatikus fények gyulladtak körülöttük. Leto továbbra is kifelé figyelt, ahol az Első Hold vékony dinnyeszelete narancsszín bolygófénnyel kúszott a felhők fölé, megmutatva a szatellita teljes körét.
– Uram, miért jöttünk ide ki? – kérdezte Moneo. – Miért nem mondod meg nekem?
– Ki akarom használni a meglepetésedet – mondta Leto. – Egy Liga-komp száll le hamarosan itt, mellettünk. A Halszólítóim elhozzák nekem Malkyt.
Moneo hirtelen szívta be a levegőt, és várt egy pillanatig, mielőtt kifújta.
– Hwi... nagybátyját? Azt a Malkyt?
– Meg vagy lepve, hogy nem tudtál róla előre – mondta Leto. Moneo érezte, hogy megborzong.
– Uram, ha titokban akarsz tartani valamit...
– Moneo! – Leto lágyan, rábeszélően szólt. – Tudom, hogy Malky ajánlata nagyobb kísértés volt bármelyik másik...
– Mit... Uram, te mit...
– Talán meg is kell szabadulnunk Malkytól. Gondot jelent.
– Én? Azt akarod, hogy én...
– Talán.
Moneo nyelt.
– A Tisztelendő Anya...
– Anteac meghalt. Jól szolgált engem, de halott. Véres küzdelem volt, amikor Halszólítóim megtámadták azt a... helyet, ahol Malky rejtőzött.
– Jobb nekünk így, Anteac nélkül – mondta Moneo.
– Nagyra értékelem bizalmatlanságodat a Bene Gesserittel szemben, de jobban örültem volna, ha Anteac nem így hagy el bennünket. Ő hű volt hozzánk, Moneo.
– Egy Tisztelendő Anya...
– A Bene Tleilax és a Liga egyaránt meg akarták szerezni Malky titkát – mondta Leto. – Amikor látták, hogy lépéseket teszünk az ixiek ellen, a Halszólítóimat megelőzve csaptak le. Anteac... nos, ő csak késleltetni tudta őket valamelyest, de ez elég volt. Halszólítóim megostromolták a helyet...
– Malky titkát, Uram?
– Ha egy dolog eltűnik – mondta Leto, – az legalább annyi üzenetet hordoz, mint amikor valami hirtelen felbukkan. Az üres helyek mindig megérik a tanulmányozást.
– Mire gondolsz, Uram, azzal, hogy üres...
– Malky nem halt meg! Ezt biztosan tudtam. Hova ment, amikor eltűnt?
– Eltűnt... előled, Uram? Úgy érted, az ixiek...
– Továbbfejlesztettek egy eszközt, amiből valaha régen nekem is hoztak. Lassan és óvatosan fejlesztették, rejtett burkot a rejtett burokban, de én észrevettem az árnyakat. Meglepődtem. Örültem.
Moneo végiggondolta ezt. Egy szerkezet, ami elrejti... óóó! Az Istencsászár több alkalommal említett egy dolgot, aminek segítségével el tudja rejteni a gondolatokat, amiket lejegyez.
– És Malky elhozza ennek a titkát... – szólt Moneo.
– Igen! De nem ez Malky igazi titka. Van még valami a tarsolyába, amiről nem is sejti, hogy én gyanítom.
– Még valami... de Uram, ha még előled is el tudják rejteni...
– Most már sokan meg tudják tenni ezt, Moneo. Szétszóródtak, amikor Halszólítóim támadtak. Az ixi készülék titka mindenfelé elterjedt.
Moneo szemei kerekre nyíltak a rémülettől.
– Uram, ha bárki...
– Ha megtanulnak okosan viselkedni, nem hagynak nyomot maguk után – mondta Leto. – Mondd csak, Moneo, mit üzen Nayla a Duncanról? Neheztel azért, hogy neked kell jelentenie?
– Minden úgy van, ahogy te parancsolod, Uram... – Moneo megköszörülte a torkát. Nem tudta kihüvelyezni, hogy jönnek össze az elrejtett nyomok a Duncannel és Naylával.
– Ez természetes – mondta Leto. – Amit én parancsolok, annak Nayla engedelmeskedik. Szóval, mit mond a Duncanról?
– Nem próbált testileg közeledni Sionához, ha erre gondolsz, Uram...
– Mit csinált a báb-naibommal, Garunnal, és a többi múzeumi fremennel?
– A régi dolgokról beszélt nekik, a Harkonnenek elleni háborúkról, az első Atreidesekről itt Arrakison.
– Dűnén!
– Persze, Dűnén.
– Azért nincsenek már fremenek, mert nincs többé Dűne – mondta Leto. – Átadtad az üzenetem Naylának?
– Uram, miért súlyosbítod a veszedelmeidet?
– Átadtad?
– Már elindítottam a küldöncöt Tuonóba, de még visszahívhatom.
– Ne hívd vissza!
– De Uram...
– Mit fog mondani Naylának?
– Azt, hogy... hogy parancsod szerint Nayla továbbra is abszolút mértékben és feltétlenül engedelmeskedjék a lányomnak, kivéve, ha... De Uram! Ez nagyon veszélyes!
– Veszélyes? Nayla Halszólító. Engedelmeskedni fog nekem.
– De Siona... Uram, én attól tartok, hogy a lányom nem teljes szívvel szolgál téged. Nayla pedig...
– Nayla nem térülhet el.
– Uram, tartsuk meg a menyegzőt valahol máshol.
– Nem!
– Uram, tudom, hogy látnoki képességed feltárta a...
– Az Arany Ösvény megmarad, Moneo. Ezt te is épp olyan jól tudod, mint én – Moneo sóhajtott.
– A végtelen a tied, Uram, Én nem vitatom a... – Ekkor elhallgatott, mert hirtelen szörnyűséges dübörgés rázta meg a tornyot, egyre hangosabban és hangosabban.
Mindketten a hang felé fordultak – egy lefelé ereszkedő, vibráló sokkhullámokkal burkolt, kék-narancs fényfolt közeledett a sivatag talajához, alig egy kilométerre tőlük, dél felé.
– Ó, megérkezett a vendégem – mondta Leto. – Leküldelek a kocsimmal, Moneo. Csak Malkyt hozd vissza magaddal. Mondd meg a Liga embereinek, hogy ezzel kiérdemelték bocsánatomat, aztán küldd el őket.
– A bocsá... igen, Uram. De ha ismerik a titkot...
– Az én malmomra hajtják a vizet, Moneo. És neked is ezt kell tenned. Hozd ide Malkyt.
Moneo engedelmesen a kocsihoz lépett, mely a sötétben állt a szoba túlsó végében. Felmászott rá, és figyelte az éjsötét száj megjelenését a Falon. Egy landolólap nyúlt ki a szájból. A kocsi pihekönnyedséggel kilebegett, és ereszkedve siklott a homokfelszín felé, a Liga-komp mellé, amely úgy állt ott, mint a Kis Citadella tornyának torz, kicsinyített másolata.
Leto mindezt az erkélyről figyelte, elülső részét kissé felemelve, hogy jobb szögből lásson. Éles tekintetével pontosan látta Moneo mozgásának fehérjét a holdfényes kocsin. Nyakigláb Liga-szervitorok jelentek meg egy hordággyal, amit felraktak a kocsira, aztán egy pillanatra megálltak, hogy szót váltsanak Moneóval. Amikor elmentek, Leto lezárta a kocsi buboréktetejét, és nézte, hogyan tükröződik rajta a holdfény. Hívó gondolatára a kocsi terhével együtt visszatért a leszállólapra. A Liga hajója zajos dübörgéssel felemelkedett, közben Leto behívta a kocsit a világos szobába, és bezárta mögötte a bejáratot. Leto felnyitotta a buboréktetőt. Csikorgott alatta a homok, ahogy odakúszott a hordágyhoz és felemelkedett, hogy bekukkantson Malkyhoz, aki úgy feküdt, mintha aludna, széles szürke elasztikus pántokkal a hordágyhoz rögzítve. Arca hamuszín volt sötétszürke hajzata alatt.
Hogy megöregedett, gondolta Leto.
Moneo lelépett a kocsiról, és visszanézett a hordágyra.
– Megsebesült, Uram. Akarnak küldeni egy orvosi...
– Kémet akartak küldeni.
Leto Malkyt tanulmányozta a sötét, ráncos bőrt, a beesett arcot, a hegyes orrot, amely oly furcsa ellentétben állt arca kerekségével. Sűrű szemöldöke majdnem teljesen őszbe csavarodott m ár. Egy élet tesztoszteronja... igen.
Malky szeme kinyílt. Milyen megdöbbentő volt látni a gonoszt azokban az őzbarna szemekben! Malky ajka mosolyra rándult.
– Leto Nagyúr. – Hangja alig volt több rekedt suttogásnál. Szemei jobbra fordultak, a háznagyot nézte. – És Moneo. Bocsássátok meg, hogy nem állva üdvözöllek benneteket.
– Fájdalmaid vannak? – kérdezte Leto.
– Néha. – Malky szemei a környezetet vizsgálgatták. – Hol vannak a hurik?
– Attól tartok, meg kell tagadnom tőled ezt az örömet, Malky.
– Úgy is jó – lehelte Malky. – Most úgysem érzem magam elég erősnek az ő követelményeikhez. Azok, akiket utánam küldtél, nem hurik voltak, Leto.
– Hivatásosak voltak; de abban, hogy nekem engedelmeskedjenek – mondta Leto.
– Vérengző vadászok voltak!
– Anteac volt a vadász. A Halszólítóim csak a takarítómunkát végezték.
Moneo egyik beszélőről a másikra nézett, hol ide, hol oda. Ebben a beszélgetésben zavaró mellékzöngék voltak. Rekedtsége ellenére Malky szinte szemtelennek hangzott... de hát, mindig is ilyen volt. Veszélyes ember!
– Mielőtt megérkeztél, Moneóval épp a Végtelenről beszélgettünk – szólt Leto.
– Szegény Moneo – mondta Malky. Leto elmosolyodott.
– Emlékszel, Malky? Egyszer megkértél, hogy demonstráljam a Végtelent.
– Mire te azt mondtad, hogy megmutatható Végtelen nem létezik. – Malky tekintete Moneóra rebbent. – Leto szeret a paradoxonokkal játszani. Ismeri a nyelv minden titkát, amire valaha rájöttek.
Moneo elnyomta feltörő haragját. Úgy érezte, kimarad a beszélgetésből, pusztán tárgya a két felsőbbrendű lény tréfáinak. Malky és az Istencsászár olyanok voltak, mint két régi barát, akik újraélik közös múltjukat.
– Moneo azzal vádol engem, hogy a Végtelen kizárólagos birtokosa vagyok – mondta Leto. – Nem hajlandó elhinni, hogy a Végtelen legalább annyira az övé is, mint amennyire az enyém.
Malky felnézett Moneóra.
– Látod, Moneo? Látod, hogy csűri-csavarja a szavakat?
– Mesélj az unokahúgodról, Hwi Noree-ról – mondta neki Leto.
– Igaz, amit beszélnek, Leto? Hogy el akarod venni a kedves Hwit?
– Igaz.
Malky kacagott, de aztán eltorzult az arca a fájdalomtól.
– Mondd meg nekem, vén féreg, valami szörny-pénisz rejtőzik abban a rémes testedben? Milyen sokk lenne a kedves kis Hwinek.
– Erről már régen megmondtam neked az igazságot – felelte Leto.
– Senki sem mondja meg az igazságot – recsegte Malky.
– Te gyakran igazat mondtál – szólt Leto. – Még ha nem is voltál tudatában.
– Ez azért van, mert te okosabb vagy nálunk, többieknél.
– Mesélsz nekem Hwiről?
– Szerintem már tudsz mindent.
– De tőled is hallani akarom – mondta Leto. – Kaptál segítséget a Tleilaxtól?
– Csak tudást, semmi többet. Minden mást mi magunk csináltunk meg.
– Gondoltam, hogy nem a Tleilax műve.
Moneo nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát.
– Uram, mi ez az egész Hwivel meg a Tleilax-szal? Miért...
– Öreg barátom, Moneo – tekintett Leto a háznagyra. – Nem tudod, mit...
– Sosem voltam a barátod! – kaffantott Moneo.
– Inkább cimborája a hurik közt – mondta Malky.
– Uram – fordult Moneo Letóhoz. – Miért beszélsz a...
– Psszt, Moneo – szólt Leto. – Kifárasztjuk öreg cimboránkat, pedig én még szeretnék megtudni tőle egyet-mást.
– Gondolkoztál már azon, Leto – kérdezte Malky, – hogy Moneo miért nem próbálja elragadni tőled az egész hóbelevancot?
– Az egész mit? – kérdezte Moneo.
– Ez is Leto egyik régi szava – mondta Malky. – Hó, és bele vanc. Tökéletes. Miért nem kereszteled át az Impériumodat, Leto? A Nagy Hóbelevanc!
Leto felemelt keze elhallgattatta Moneót.
– Beszélnél nekem Hwiről, Malky?
– Csak néhány aprócska sejt a testemből – mondta Malky. – Aztán gondosan táplált növekedés és képzés – minden épp az ellenkezője öreg barátodnak, Malkynak. Az egészet a tértelenben csináltuk, ahol nem láthattad.
– De azt észreveszem, ha valami eltűnik – mondta Leto.
– Tértelen? – kérdezte Moneo, aztán, amikor Malky szavai leülepedtek benne: – Te? Te meg Hwi...
– Ezt a formát láttam az árnyak közt – mondta Leto. Moneo belenézett Leto arcába.
– Uram, lefújom az esküvőt. Megmondom a...
– Semmi ilyesmit nem fogsz tenni!
– De Uram, ha ő és Malky...
– Moneo – recsegte Malky. – Urad parancsot adott, neked pedig engedelmeskedned kell! – Ez a gúnyos hang! Moneo Malkyra meredt.
– Malky tökéletes ellentéte – mondta Leto. – Hát nem hallottad?
– Mi lehet ennél jobb? – kérdezte Malky.
– De mégis, Uram, ha tudod, hogyan...
– Moneo – szólt Leto. – Kezdesz idegesíteni. Moneo rémült hallgatásba burkolózott.
– Így már jobb – mondta Leto. – Tudod, Moneo, valaha, tízezer évekkel ezelőtt, amikor még egy más személyiség voltam, elkövettem egy hibát.
– Hibát, te? – gúnyolódott Malky. Leto éppen csak elmosolyodott.
– Hibámat azonban semlegesítette az a csodálatos mód, ahogyan kifejeztem.
– Játék a szavakkal – ingerkedett Malky.
– Valóban! Éppen erről beszéltem: „A jelen szórakozás, a jövő álom: csak az emlékek fedhetik fel az élet értelmét.” Hát nem gyönyörű szavak, Malky?
– Csodálatosak, vén féreg.
Moneo a szájára tapasztotta a kezét.
– De szavaim ostoba hazugságok voltak – mondta Leto. – Ezt már akkor is tudtam, de lenyűgöztek a gyönyörű szavak. Nem az emlékezet nem tár fel semmiféle értelmet. A lélek kínja nélkül, ami szavak nélküli élmény, amúgy sincs sehol semmiféle jelentés.
– Én sajnos nem látom annak a kínnak a jelentését, amit a nyomorult Halszólítóid okoztak nekem – mondta Malky.
– Te egyáltalán nem kínlódsz – mondta Leto.
– Ha te ebben a testben volnál, te...
– Az csak testi fájdalom – szólt Leto. Hamarosan véget ér.
– Akkor hát mikor ismerem meg a kínt? – kérdezte Malky.
– Talán majd később.
Leto elcsavarta elülső szelvényeit Malkytól, hogy Moneóra nézzen.
– Te valóban szolgálod az Arany Ösvényt, Moneo?
– Ó, az Arany Ösvény – incselkedett Malky.
– Tudod, hogy igen, Uram – felelte Moneo.
– Akkor meg kell ígérned nekem – szólt Leto, – hogy arról, amit itt megtudtál, sohasem beszélsz. Sem szavakkal, sem jelekkel nem árulod el.
– Megígérem, Uram.
– Megígéri, Uram – utánozta Malky. Leto egyik apró keze Malkyra mutatott, aki fektében a szürkecsuklyás arc komor profilját nézte.
– A régi megbecsülés okán... és még sok más okból nem ölhetem meg Malkyt. Még tőled sem kérhetem... de pusztulnia kell.
– Ó, milyen okos vagy! – mondta Malky.
– Uram, talán menj át egy kicsit a szoba másik végébe – mondta Moneo. – Talán mire visszajössz, már nem lesz gondod Malkyra.
– Megteszi – recsegte Malky. – Istenemre, meg fogja tenni!
Leto elfordult, elmászott a szoba besötétedett végébe, és szemmel tartotta a halvány boltív-vonalat, melyből azonnal nyílás lett volna, ha ezt a kívánságát gondolatokba önti. Micsoda hosszú zuhanás lenne – csak legurulna a leszállólapról. Leto kételkedett benne, hogy akár a saját teste is túlélné ezt az esést. De a tornya alatt, a homokban nem volt víz, és Leto érezte az Arany Ösvény képét hol felvillanni, hol elenyészni magában, pusztán azért, mert egyáltalán megfordult a fejében ez vég.
– Leto! – kiáltott felé Malky a háta mögül. Leto hallotta a szoba padlóján a szélhordta homok csikorgását. Malky megint megszólalt:
– Leto, te vagy a legjobb! Nincs olyan gonosz az univerzumban, aki felülmúlna...
Tompa reccsenés vágta el Malky hangját. Egy jól irányzott ütés a torokra, gondolta Leto. Igen. Ez Moneo specialitása. Aztán hallotta, hogy az erkély átlátszó védőfala elhúzódik, valami nekisúrlódik a korlátnak, aztán csend lett.
Moneónak el kell ásnia a homokba a holttestet, gondolta Leto. Most még nincs féreg, ami felfalhatná a bizonyítékot. Aztán Leto megfordult, és megnézte a szobát. Moneo a korlátnál állt, és egyre csak nézett lefelé...
Nem imádkozhatok érted, Malky, és érted sem, Moneo, gondolta Leto. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen vallásos lelkiismeret az impériumban, mert én igazán egyedül vagyok... így hát nem imádkozhatok.

- - -

Nem érthetitek meg a történelmet, ha nem értitek meg a folyását, az áramlatait, és azt, ahogyan a vezetők ezekben az erőterekben mozognak. Egy vezető mindig azokat az erőket próbálja állandósítani, amelyek az ő vezetését kívánják, így a vezetőnek szüksége van a kívülállóra. Figyelmeztetlek benneteket, hogy gondosan vizsgáljátok meg pályafutásomat. Ne kövessétek el azt a hibát, hogy eleve feltételezitek: én csak az Egyházat hoztam létre, ami egyben az Állam is volt. Mint vezetőnek, ez volt a feladatom, és nagyon sok történelmi mintát tanulmányoztam. Hogy segítsek nektek kívülállóságom megítélésében, nézzétek csak meg a korombeli művészeteket: barbár művészetek ezek. Mi a kedvelt versműfaj? Az eposz. A népszerű drámai ideál? A hősiesség. A táncok? Vadak, kötetlenek. Moneónak a maga szempontjából igaza van, amikor mindezt veszélyesnek írja le. Serkenti a fantáziát. Érezteti az emberekkel annak a hiányát, amit én vettem el tőlük. Hogy mit vettem el? A történelmi részvétel jogát.
– Az Ellopott Feljegyzések

I daho csukott szemmel hevert a priccsén, és hallotta, ahogy a másik priccs megreccsen a ráereszkedő súly alatt. Felült a késő délutáni fényben, amely a szoba egyetlen ablakán vetült be meredek szögben és visszaverődött a fehér burkolatú padlóról a halványsárga falakra. Látta, hogy Siona érkezett, ő feküdt le az ágyára, és kezdte olvasni az egyik könyvet azok közül, amiket zöld vászonzsákjában hordozott magával.
De miért könyveket?, tűnődött Idaho.
Lerakta lábát a padlóra, és körülnézett a szobában. Hogy lehet ezt a magas, tágas dobozt akár csak távolról is fremennek nevezni? Valami helyi műanyagféleségből készült; széles asztal választotta el egymástól a két ágyat. A szobának két ajtaja volt. Az egyik egyenesen a szabad levegőre vezetett egy kerten keresztül. A másik egy pazar kivitelű fürdőhelyiségbe nyílott, napfényben csillogó halványkék csempékkel. A fürdő számos funkcionális szolgáltatása mellett süllyesztett kádat és zuhanyozót is kínált, mind a kettőt legalább kétszer két méteres alapterülettel. Ez az ajtó nyitva maradt, és Idaho hallotta a kádból kiloccsanó víz hangját. Siona furcsamód szeretett a szükségesnél több vizet használni a fürdéshez.
Stilgar, Idaho naibja a régi Dűne-időkből, megvetéssel tekintett volna erre a fürdőre.
– Gyalázat! – mondta volna. – Elpuhult gyengeség! – Stilgar a falu többi részét sem kímélte volna meg dorgáló megjegyzéseitől, amiért egy fremen sziecshez merészeli hasonlítani magát.
Siona hangos papírzizegéssel lapozott. Fejét két feltornyozott párnára támasztotta, testét vékony anyagú fehér köpeny fedte. Látszott alatta, hogy még vizes a bőre.
Idaho megcsóválta a fejét. Mi lehet olyan érdekes azokon a lapokon, hogy így leköti Siona figyelmét? Állandóan ezeket olvassa újra és újra, amióta megérkeztek Tuonóba. A kötetek vékonyak, de sok van belőlük, fekete kötésükön csak egy szám látszik. Idaho a kilencest már látta.
Felállt és az ablakhoz ment. Kint, a távolban egy öregember ásott a virágok között. A virágoknak hatalmas fejük volt – kívül piros, de amikor kinyíltak, látszott fehér közepük. Az öregember fedetlen ősz feje is olyan volt, mint egy virág, ahogy a fehér szirmok és vörös bimbók közt hajladozott. Idaho régi avar és frissen forgatott humusz szagát érezte az erős virágillat felett.
Szabad ég alatt kertészkedő fremen!
Siona semmit sem mondott furcsa olvasnivalóiról. Idegesíteni akar, gondolta Idaho. Azt akarja, hogy rákérdezzek.
Igyekezett nem gondolni Hwire. Ha mégis gondolt, feltámadt benne a harag. Eszébe jutott az a fremen szó, ami ezt a lelkiállapotot jelölte: kanawa, a féltékenység vasgyűrűje. Hol van Hwi? Mit csinálhat most?
A kert felőli ajtó kopogtatás nélkül kitárult, és Teishar, Garun egyik segédje lépett be. Teisharnak ráncos, hullaszín arca volt. Mélyen ülő szemei sárgásan elszíneződtek a pupilla körül. Barna köpenyt viselt. Haja mint a száraz fű, amit kint hagytak megrothadni. Szükségtelenül csúnya volt, mint egy sötét, elementális szellem. Teishar becsukta az ajtót, és megállt. Jól megnézte őket.
Siona hangja csendült Idaho háta mögül:
– Nos, mi történt?
Idaho csak ekkor vette észre, hogy Teishar furcsán izgatott, szinte remeg.
– Az Istencsászár... – köszörülte meg a torkát Teishar, aztán kezdte elölről: – Az Istencsászár idejön Tuonóba!
Siona fölegyenesedett az ágyon, fehér köpenyét összefogta a térdén. Idaho hátranézett rá, aztán vissza Teisharra.
– Itt lesz az esküvője, itt, Tuonóban! – folytatta Teishar. – A régi fremen szokások szerint! Az Istencsászár és menyasszonya Tuonó vendégei lesznek!
Idaho ökölbe szorított kézzel, dühösen meredt rá: szinte fojtogatta a kanawa. Teishar kurtán biccentett, megfordult, és kiment. Az ajtót becsapta maga mögött.
– Hadd olvassak fel neked valamit, Duncan – szólt Siona.
Idahónak kellett egy kis idő, mire eljutottak hozzá a lány szavai, Még mindig ökölbe szorított kézzel fordult meg, és nézett rá. Siona az ágy szélén ült, ölében az egyik könyvvel. Idaho odafordulását a figyelem jelének vette.
– Egyesek azt hiszik – kezdte olvasni, – hogy a becsületességet némi piszkos munkával kell beszennyezni, mielőtt a zsenialitás érvényre juthatna. Azt mondják, ez a kompromisszum akkor kezdődik, amikor kijövünk a sanctusból, azzal a szándékkal, hogy megvalósítjuk ideáinkat. Moneo azt mondja, az én megoldásom pusztán az, hogy bennmaradok a szentélyben, miközben másokat küldök ki, hogy elvégezzék helyettem a piszkos munkát.
Felnézett Idahóra.
– Az Istencsászár saját szavai.
Idaho lassan kiengedte ökölbe szorított ujjait. Tudta, hogy szüksége volt erre a kitérőre. És az is felkeltette az érdeklődését, hogy Siona végre kilépett makacs hallgatásából.
– Mi ez a könyv? – kérdezte a lányt.
A lány röviden elmondta neki, hogyan lopta el társaival a Citadella terveit és Leto feljegyzéseinek másolatait.
– Nyilván tudtál róla – mondta Siona. – Apám a tudtomra adta, hogy kémek árulták el a rajtaütésünket.
Idaho látta, hogy a szemében titkon könnyek bujkálnak.
– Kilencet öltek meg közületek a farkasok?
A lány bólintott.
– Csapnivaló parancsnok vagy! – mondta Idaho. Siona felkapta a fejét, de mielőtt megszólalhatott volna, Idaho megkérdezte: – Ki fordította le neked?
– Ixről kaptam. Azt mondták, hogy a Liga megtalálta a Kulcsot.
– Eddig is tudtuk, hogy Istencsászárunk szeret tanácsokat osztogatni. Csak ennyit akartál mondani?
– Olvasd el magad is. – Siona beletúrt a zsákjába, és a fordítás első kötetét emelte ki. Idaho ágyára dobta. Amikor a férfi visszament a priccséhez, Siona megkérdezte: – Miért mondtad, hogy rossz parancsnok vagyok?
– Mert így elveszejtetted kilenc barátodat.
– Ostoba! – rázta meg a fejét Siona. – Látszik, hogy nem láttad azokat a farkasokat!
Idaho fölemelte a könyvet, és furcsán nehéznek érezte: csak most látta, hogy kristálypapírra nyomtatták.
– Fel kellett volna fegyverkeznetek a farkasok ellen – mondta, és kinyitotta a kötetet.
– Ugyan milyen fegyverekkel? Amihez hozzá tudtunk volna jutni, annak semmi hasznát nem vettük volna.
– És a lézerfegyverek? – kérdezte Idaho, és lapozott.
– Arrakison, ha valaki csak hozzáér egy lézerfegyverhez, a Féreg azonnal tud róla! – Idaho megint lapozott.
– Végül mégis szereztek a barátaid.
– Láthatod, mire mentek vele! – Idaho végigolvasott egy sort.
– Vannak mérgek is. – Siona görcsösen nyelt. Idaho ránézett.
– A végén megmérgeztétek a farkasokat, nem? – Siona szinte suttogott:
– Igen.
– Akkor miért nem jutott ez előbb az eszetekbe? – kérdezte Idaho.
– Nem... tudtuk... hogy... ezt... is... lehetne.
– De meg se próbáltátok – mondta Idaho. Visszatért a könyvhöz. – Csapnivaló parancsnok vagy.
– Ő olyan ravasz! – mondta Siona. Idaho elolvasott egy bekezdést a könyvből, mielőtt válaszolt volna.
– Ez aligha találó leírás. Te végigolvastad ezt?
– Az utolsó szóig! Némelyik kötetet többször is. – Idaho a nyitott oldalra nézett, és fennhangon olvasni kezdte:
– Létrehoztam, amit akartam – egy erős szellemi feszültséget egész Impériumomban. Ennek az erejét kevesen érzékelik. Miféle energiákkal teremtettem meg ezt az állapotot? Nem vagyok ennyire erős. Az egyetlen erőm az egyéni jólét szabályozásának képességében rejlik. Ez a summázata annak, amit csinálok. Akkor az emberek miért keresik a jelenlétemet? Mi vezeti őket a biztos halálba hiábavaló igyekezetükben, hogy elérjenek? Talán szentek akarnak lenni? Azt hiszik, hogy így elnyerhetik az isteni látást?
– Az örök cinikus – jegyezte meg Siona, és a hangján hallatszott, hogy sír.
– Hogyan tett próbára téged? – kérdezte Idaho.
– Mutatott nekem egy... megmutatta az Arany Ösvényt.
– Kényelmes...
– Épp eléggé valóságos, Duncan. – Siona felnézett rá, nem is rejtegette könnyeit. – De még ha valaha is oka volt ez annak, hogy Isten lett a Császár, arra nem ok, hogy azzá legyen, ami.
Idaho mélyen beszívta a levegőt.
– Ide jutottak az Atreidesek!
– A Féregnek mennie kell! – mondta Siona.
– Kíváncsi vagyok, mikor érkezik – tűnődött Idaho.
– Garun kis patkány-cimborája nem mondta.
– Akkor meg kell kérdeznünk – állapította meg Idaho.
– Nincsenek fegyvereink – mutatott rá Siona.
– Naylának van egy lézerfegyvere – mondta Idaho. – És vannak késeink... kötelünk. Láttam kötelet Garun egyik raktár-szobájában.
– A Féreg ellen? – kérdezte Siona. – Még ha meg is tudnád szerezni Nayla lézerpisztolyát, akkor sem tudnál kárt tenni benne.
– A kocsijában sem? – kérdezte Idaho.
– Nem bízom Naylában – mondta Siona.
– Talán nem engedelmeskedik?
– De, csak éppen...
– Lépésenként haladjunk – mondta Idaho. – Kérdezd meg Naylát, hogy használná-e a fegyverét a Féreg kocsija ellen?
– És ha nem hajlandó?
– Akkor öld meg.
Siona felállt, félrelökte a könyvét.
– Hogy jön a Féreg Tuonóba? – kérdezte Idaho. – Túl nagy és nehéz egy közönséges topternek.
– Garun majd megmondja – mondta Siona. – De szerintem úgy jön, ahogy általában közlekedni szokott. – Felnézett a mennyezetre, amely a Sareert határoló Falat rejtette. – A felszínen. A Királyi Úton fog jönni a teljes kíséretével, aztán a szuszpenzorain ereszkedik le ide. – Idahóra nézett. – Mi a helyzet Garunnal?
– Furcsa fickó – mondta Idaho. – Mindenáron igazi fremen akar lenni. Tudja, hogy még csak nem is hasonlítanak arra, amilyenek az én időmben voltak.
– Milyenek voltak a te idődben, Duncan?
– Volt egy mondásuk, amiből kiderül – mondta Duncan. – Soha ne tarts olyan társsal, akivel nem akarnál együtt halni.
– Ezt meg is mondtad Garunnak?
– Igen.
– És mit felelt?
– Azt mondta, én lennék az egyetlen megfelelő társ, akivel valaha találkozott.
– Lehet, hogy Garun mindnyájunknál bölcsebb – állapította meg Siona.

- - -

Azt hiszitek, hogy a hatalom a legingatagabb emberi vívmány? És mi a helyzet azokkal a szembetűnő kivételekkel, amik cáfolják ezt a törvényszerű bizonytalanságot? Egyes családok fennmaradnak. Hatalmas vallások és bürokráciák éltek időtlen időkig. Tekintsétek a hit és a hatalom közt fennálló kapcsolatot. Ez a két dolog lehet kölcsönösen kizárólagos, amikor mindkettő függ a másiktól? A Bene Gesserit évezredek óta meglehetős biztonságot élvez a hit hűséges falai mögött. De hová lett a hatalmuk?
– Az Ellopott Feljegyzések

– A dhattál volna egy kicsivel több időt, Uram – mondta Moneo némileg ingerlékenyen.
A Citadella előtt állt, a déli verőfényben. Leto közvetlenül előtte hevert Királyi Kocsiján, leengedett tetővel. Hwi Noreeval járta eddig a környéket, aki egy újonnan felszerelt ülésen foglalt helyet a buboréktető peremén belül, Leto arca mellett. Hwi pusztán kíváncsisággal tekintett arra a sürgésre, ami egyre erősebb lett körülöttük.
Milyen nyugodt, gondolta Moneo. Akaratlanul is szinte megborzongott, amint eszébe jutott, amit Malkytól megtudott Hwiról. Az Istencsászámak igaza van. Hwi pontosan az, aminek látszik egy végtelenül kedves és értelmes emberi lény. Vajon tényleg lett volna a párom? tűnődött Moneo.
De aztán más dolgok vonták el a figyelmét Hwiről. Míg Leto a lánnyal túrázott a Citadella körül szuszpenzor-hordta kocsiján, egy nagy csapat udvaronc és Halszólító gyűlt össze ide: minden udvaronc ünnepi cicomában, leginkább vörösben és aranyban tündökölve. A Halszólítók a legszebb sötétkékjüket viselték: csak a paszományok és sólymok színei különböztek rajtuk. Szuszpenzoros csomag-karaván sorakozott fel a Halszólítók mögött. A levegő telve volt porral, és az izgalom hangjaival-szagával. A legtöbb udvaronc undorral fogadta az új úti cél hírét. Egyesek azonnal beszereztek maguknak saját sátrakat. Ezeket előre küldték a többi rakománnyal együtt, amelyek most Tuonón kívül tornyosultak halmokba. A kíséretben lévő Halszólítók nem voltak éppen ünnepi hangulatban. Hangosan méltatlankodtak, amikor megtudták, hogy nem vihetnek magukkal lézerfegyvert.
– Csak még egy kis idő, Uram – mondogatta Moneo. – Még mindig nem tudom, hogyan fogunk...
– Az időt semmivel sem lehet helyettesíteni egyes problémák megoldásánál – mondta Leto. – De te azért túl sokat támaszkodsz rá. Nem tudok elfogadni több késedelmet.
– Csak az három napba telik, amíg odaérünk – siránkozott Moneo.
Leto végiggondolta – ha gyorsan mennek... száznyolcvan kilométer. Igen, három nap.
– Biztos vagyok benne, hogy jól megszervezted a pihenőket – mondta Leto. – Lesz elég meleg víz azoknak, akiknek begörcsöltek az izmaik?
– Minden a lehető legkényelmesebb lesz – mondta Moneo, – de nem örülök neki, hogy ilyen időkben kimegyünk a Citadellából! Te is tudod, miért.
– Vannak kommunikációs eszközeink, hűséges segítőink. A Ligát annak rendje s módja szerint megzaboláztuk. Nyugodj meg, Moneo!
– A Citadellában is megrendezhettük volna a szertartást!
Leto válasz helyett lecsukta a buborékot maga körül, egyúttal Hwit is elszigetelve a külvilágtól.
– Veszély fenyeget, Leto? – kérdezte Hwi.
– Veszély mindig fenyeget.
Moneo sóhajtva megfordult, és arrafelé ballagott, ahonnan a Királyi Kocsi nekiindul a hosszú, kelet felé tartó mászásnak, mielőtt a Sareer mentén délnek fordulna. Leto elindította a kocsit a háznagy nyomában, és hallotta, ahogy a tarkabarka kíséret is nekiindul mögöttük.
– Mindenki elindult? – kérdezte Leto. Hwi hátranézett.
– Igen. – Leto arca felé fordult. – Miért akadékoskodott ennyit Moneo?
– Mert rájött, hogy az a pillanat, ami most elmúlt, mindörökre kicsúszik a kezéből.
– Nagyon ingerlékeny és elgondolkodó, amióta visszajöttünk a Kis Citadellából. Szinte más ember lett.
– Ő is Atreides, szerelmem, téged pedig arra szántak, hogy egy Atreidest boldogíts.
– Nem erről van szó. Tudnám, ha ez lenne.
– Hát igen... én azt hiszem, hogy Moneo a halál valóságára is rádöbbent.
– Milyen a Kis Citadellában lenni, amikor egyedül vagy Moneóval? – kérdezte Hwi.
– Ez a legmagányosabb hely az Impériumomban.
– Ne kerüld meg a kérdésemet – szólt rá a lány.
– Nem kerülöm meg, szerelmem. Osztozom Moneo iránti aggodalmadban, de rajta most semmilyen magyarázat nem segít. Moneo csapdába került. Rájött, hogy a jelenben nehéz élni, a jövőben értelmetlen, a múltban pedig lehetetlen.
– Szerintem te ejtetted ebbe a csapdába, Leto.
– Egyedül is ki kell tudni mászni belőle.
– Miért nem tudod te kiszabadítani?
– Mert azt hiszi, hogy az én emlékeim adják a kulcsot a szabadságához. Azt hiszi, hogy én a múltunkból építem a jövőnket.
– Hát nem így van, Leto?
– Nem, drága Hwi.
– Akkor hogyan?
– Sokan úgy hiszik, hogy a megfelelő jövő kialakításához vissza kell nyúlni az idealizált múltba, egy olyan múltba, ami valójában sohasem létezett.
– Neked viszont, azzal a rengeteg emlékeddel más a véleményed.
Leto elfordította fejét a csuklyában, hogy megnézze Hwit, fürkészőn... emlékezve. A benne rejlő sokaságból össze tudott gyúrni egy elegyet, Hwi vélt genetikai árnyát, de ez az árny messze lemaradt az élő test mögött. Persze, hogy erről van szó. A múlt kifelé bámuló, dülledt halszemek sora, Hwi viszont maga az eleven élet. Görög metszésű ajkát mintha delfi jósdalra teremtették volna, de a lány nem kántált prófétai szavakat. Örült annak, hogy él, és kinyílhat, mint egy virág, ami lassan bontja illatos szirmait.
– Miért nézel így rám? – kérdezte Hwi.
– Sütkéreztem az irántad való szerelmemben.
– Igen, szerelem – mosolyodott el Hwi. – Én azt hiszem, hogy mivel a test örömeiben nem osztozhatunk, a lélek örömeit kell egymással megosztanunk. Megosztod velem, Leto?
Leto visszahőkölt.
– A lelkemet kérded?
– Már biztosan mások is kértek erre. – Leto kurtán felelte:
– Az én lelkem a tapasztalatait emészti, semmi több.
– Túl sokat kértem tőled? – kérdezte Hwi.
– Te nem kérhetsz túl sokat tőlem.
– Akkor szerelmünk jogán kénytelen leszek ellentmondani neked. Malky bácsikám is beszélt a lelkedről.
Leto képtelen volt válaszolni. Hwi ezt a hallgatást bátorításnak vette, és folytatta:
– Azt mondta, hogy te a lélek – elsősorban a saját lelked szondázásának örök művésze vagy.
– Azt viszont tagadta, hogy neki magának lenne lelke!
Hwi hallotta a Leto hangjából kicsengő keménységet, de nem riadt vissza tőle.
– Én mégis azt hiszem, hogy igaza volt. Te a lélek géniusza vagy.
– Csak hosszú, kínosan vánszorgó idő kell ehhez – mondta Leto. – Nem zsenialitás.
Már jócskán a Sareer Falára vezető emelkedőn jártak. Leto kieresztette a kerekeket, és kikapcsolta a szuszpenzort.
Hwi lágyan beszélt, a hangja szinte elveszett a kerék-nyikorgásban és a léptek zajában.
– Hívhatlak Szerelmemnek? – Leto régről ismert szorítást érzett a torkában, ami azonban már nem volt teljesen emberi.
– Igen.
– Én ixinek születtem, Szerelmem – mondta Hwi. – Hogy miért nem osztozom én is mechanikus látásmódjukban? Ismered az én látásmódomat, Leto, szerelmem?
Leto csak nézte.
– Minden fordulatban a természetfelettit érzem – folytatta Hwi.
Leto hangja reszelős volt, még ő maga is dühösnek hallotta:
– Mindenki megteremti a saját természetfelettijét.
– Ne haragudj rám, Szerelmem. – Újra az a reszelős, szörnyű hang:
– Én nem tudok haragudni rád.
– Pedig valami történt egyszer közted és Malky között – szólt Hwi. – Sosem volt hajlandó elmondani, mi volt az, de azt elárulta, hogy sokszor tűnődött rajta, miért kímélted meg akkor az életét.
– Azért, mert megtanított valamire.
– Mi történt köztetek, Leto?
– Nem szeretnék Malkyról beszélni.
– Kérlek, Szerelmem. Érzem, hogy ez most nagyon fontos nekem.
– Azt mondtam Malkynak, hogy vannak dolgok, amiket az emberiségnek nem kéne feltalálnia.
– Ennyi az egész?
– Nem – mondta kelletlenül Leto. – Erre feldühödött. Azt mondta: „Te azt hiszed, hogy egy madarak nélküli világban az emberek sosem találták volna föl a repülőgépet! Milyen ostoba vagy! Az emberek bármit képesek feltalálni!”
– Ostobának nevezett? – kérdezte döbbenten Hwi.
– Igaza volt. És bár tagadta, igazat mondott. Megtanított arra, hogy okunk van menekülni a felfedezésektől.
– Ezek szerint félsz az ixiektől?
– Már hogyne félnék! Bármikor feltalálhatják a katasztrófát.
– És akkor mit tehetsz te?
– Annyit, hogy még náluk is gyorsabban futok. A történelem nem más, mint állandó futóverseny a találmányok és a katasztrófa között. A képzettség segít, de nem eleget. Futni is kell.
– Most megosztottad velem a lelked. Tudtad ezt, Szerelmem?
Leto elfordította a tekintetét, és Moneo hátát nézte, a háznagy mozdulatait, a titkolt gondolatok jól látható súlyát a vállán. A menet elérte az első szelíd kanyart. A Nyugati Gyűrű felé fordultak. Moneo úgy ment, ahogy mindig, egyik lábát tette a másik után, megnézte, hová lép, mégis volt benne valami új, valami furcsa. Leto érezte, hogy Moneo elhúzódik tőle, már nem örül annak, hogy ura csuklyás arca mellett mehet, már nem próbálja azonosítani magát Leto végzetével. Valami új célt látott meg.
– Nem válaszoltál – mondta Hwi.
– Úgyis tudod a választ.
– Igen. Kezdek egy keveset megérteni belőled – felelte a lány. – Érzékelem néhány félelmedet. És azt hiszem, már tudom, hol élsz.
Leto meglepett pillantást vetett Hwire, és érezte, hogy a lány tekintete fogva tartja. Döbbenetes érzés volt. Egyszerűen nem tudta elfordítani a tekintetét róla. Elemi félelem áradt szét benne, és érezte, hogy a kezei rángani kezdenek.
– Ott élsz, ahol az élettől való félelem és az élet szeretete találkozik, egyetlen személyben – mondta Hwi.
Leto még csak pislantani sem tudott.
– Misztikus vagy – folytatta a lány. – Csak azért vagy kedves magadhoz, mert ott vagy az univerzum kellős közepén, és nézel kifelé, arra amerre mások nem láthatnak. Félsz ezt megosztani másokkal, mégis mindennél jobban vágysz rá, hogy megoszd.
– Mit láttál? – suttogta Leto.
– Nekem nincs belső szemem, nincsenek belső hangjaim – mondta Hwi. – De láttam Uramat, Letót, akinek a lelkét szeretem, és ismerem azt az egyetlen dolgot, amit valóban megért.
Leto kitört Hwi pillantásának kötelékéből; félt, mit mondhat még a lány. A keze remegését érezte még az elülső szelvényein is.
– A szerelem az, amit megértesz – mondta Hwi. – A szerelem, és semmi más.
Leto kezének remegése abbamaradt. Egy-egy könnycsepp gördült le mindkét orcáján. Amikor a könnyek elérték a csuklyát, kék füstpamacsok szálltak fel. Leto érezte az égető folyamot, és hálás volt a fájdalomért.
– Hiszel az életben – folytatta a lány. – Tudom, hogy a szerelem bátorsága csakis ebből a hitből táplálkozhat.
Hwi kinyújtotta bal kezét, és letörölte a könnyeket Leto arcáról. Meglepve tapasztalta, hogy a csuklya most nem rándul össze védekezően az érintése ellen.
– Tudod – kérdezte Leto, – hogy amióta ilyen vagyok, te vagy az ötödik, aki megérinti az arcomat?
– De én tudom, mi vagy és mi voltál – mondta Hwi.
– Hogy mi voltam... óó, Hwi. Abból, ami voltam, már csak ez az arc maradt, az összes többi az emlékezet árnyai közé süllyedt... elmerült... eltűnt.
– Előlem nem tűnt el, Szerelmem. – Leto egyenesen a szemébe nézett: már nem félt tekintetük összekapcsolódásától.
– Lehet az, hogy az ixiek tudják, mit hoztak létre veled?
– Biztosíthatlak téged, Leto, lelkem szerelme, hogy nem tudják. Te vagy az első és az egyetlen, aki előtt valaha is teljesen kitárulkoztam.
– Akkor nem gyászolom azt, ami lehetett volna – mondta Leto. – Igen, szerelmem. Megosztom veled a lelkemet.

- - -

Erre az erőre, ami bennetek munkálva törzsi formák felé hajt titeket, gondoljatok úgy, mint valami műanyag memóriára. Ez a műanyag memória megpróbál visszatérni eredeti alakjába, a törzsi társadalomba. Mindenhol ez vesz körül benneteket – hűbérbirtok, egyházmegye, vállalat, szakasz, sportklub, tánccsoport, tervtanács, imacsoport... mindegyikben vannak urak és szolgák, gazdaszervezetek és paraziták. És az elidegenedett eszközök elszaporodása (ezeket a szavakat is beleértve!) a végén oda vezet, hogy érvül hozzák fel a „régi szép idők” visszaállítása mellett. Nem tudok más módszereket tanítani nektek, mert szögletes gondolkodásotok nem tud befogadni köröket.
– Az Ellopott Feljegyzések

I daho rájött, hogy úgy is egészen jól tud mászni, ha nem gondol rá állandóan. Tleilax-nevelte teste olyan dolgokra is emlékezett, amiről a tleilaxiak nem is tudtak. Valódi ifjúsága elveszhetett ugyan az eonok ködében, izmai mégis tleilaxi fiatalságúak voltak, és mászás közben még a gyerekkorára sem kellett gondolnia. Gyerekként megtanulta, hogy szülőbolygójának magas sziklái közé meneküljön, ha menteni akarja az életét. Nem volt jelentősége annak, hogy a most előtte tornyosuló sziklákat emberi kezek hozták ide, mert ugyanúgy időtlen idők óta az időjárás formálta őket. A reggeli napfény melegen sütötte a hátát. Hallotta, Siona hogyan igyekszik elérni a viszonylag könnyű pihenőpontot: egy keskeny párkányt mélyen Idaho alatt. Idahónak nem volt szüksége erre a kapaszkodóra, de ez volt az az érv, ami végül is meggyőzte Sionát arról, hogy érdemes megkísérelniük a mászást.
Együtt.
A lány hallani sem akart róla, hogy Idaho egyedül vágjon neki.
Nayla, három kiválasztott Halszólító, Garun és három múzeumi fremenje a homokban várakoztak, a Sareert körülölelő Fal tövében.
Idaho nem gondolt a fal magasságára. Csak arra koncentrált, hová tegye legközelebb a kezét vagy a lábát. A vállára hurkolt könnyű kötélre gondolt. Ez a kötél volt a Fal magassága. Még a földön kimérte háromszögeléses módszerrel, de nem számolta a lépteit. Ha elég hosszú a kötél, akkor elég hosszú. A Fal éppen olyan magas, mint a kötél hossza. Bármilyen más gondolat csak eltompította volna az agyát.
Láthatatlan kapaszkodók után tapogatózva araszolt fölfelé a puszta felületen... ami nem is volt annyira puszta. A szél, a homok, néha még az eső is, a hideg és meleg váltakozásának erői több, mint háromezer éve végezték pusztító munkájukat rajta. Idaho egy teljes napig ült a homokban a Fal mellett, hogy tanulmányozza, mit végzett az Idő. Rögzített az agyában bizonyos mintázatokat – egy ferde árnyékot, egy vékony vonalat, egy málladozó szirtet, egy-egy kiálló falrészt.
Ujjai mély hasadékot éreztek. Óvatosan kipróbálta, bírja-e a súlyát. Bírta. Kissé megpihent, arcát a meleg kőnek nyomta. Nem nézett se lefelé, se fölfelé. Egyszerűen csak ott volt. Minden a tempón múlott. Nem fáraszthatja ki túl hamar a vállát. A kezével és a lábával kell tartania magát. Az ujjai mindenképpen kisebesednek, de amíg a csontok és izmok kitartanak, úgysem számít a bőr.
Újra megindult fölfelé. A résből, amibe kapaszkodott, kitört egy szikladarab: por és kőszilánk hullott az arcára, de ő meg sem érezte. Tudata minden morzsája a kapaszkodó kézre koncentrált, a lába egyensúlyára az apró kiemelkedéseken. Porszemecske volt, a gravitációval dacoló részecske... hol ide, hol oda akasztotta be ujját, lábfejét, puszta akaraterejével tapadva a sziklahomlokzatra.
Kilenc házilag gyártott mászócövek nyomta ki az egyik zsebét, de nem akarta használni őket. Egy szintúgy barkács-készítésű kalapács lógott az övéről, vékony zsinóron, melynek csomóját ujjai alaposan megjegyezték.
Nayla nehéz eset volt. Ragaszkodott a lézerfegyveréhez. Mindazonáltal engedelmeskedett Siona közvetlen parancsának, hogy kísérje el őket. Furcsa nő... furcsán engedelmeskedik.
– Hát nem esküdtél meg rá, hogy engedelmeskedsz nekem? – kérdezte Siona. Nayla kelletlenségét mintha elfújták volna. Később Siona azt mondta:
– Az egyenes parancsaimnak mindig engedelmeskedik.
– Akkor talán nem kell megölnünk őt – szólt Idaho.
– Én inkább nem próbálnám meg. Szerintem neked még elképzelésed sincs róla, milyen gyors és erős.
Garun, a múzeumi fremen, aki arról álmodozott, hogy egyszer „igazi, régimódi naib” legyen, ő adta az ötletet ehhez a mászáshoz, amikor Idaho kérdésére „Hogyan jön az Istencsászár Tuonóba?” ezt válaszolta:
– Ugyanúgy, ahogy a dédapám korában érkezett látogatóba.
– És az milyen volt? – kérdezte Siona.
A vendégháznál üldögéltek a poros árnyékban, elrejtőzve a délutáni napsütés elől, azon a napon, amikor megtudták, hogy Leto Tuonóban fog esküdni. Garun segítői félkörben zsúfolódtak össze a küszöb körül, ahol Sionáék ültek. Két Halszólító őgyelgett a közelben, nyitott fülekkel. Nayla is bármelyik pillanatban betoppanhatott.
Garun a falu fölött magasodó, a napfényben aranylóan csillogó tetejű Falra mutatott.
– Ott megy a Királyi Út, az Istencsászárnak pedig van egy szerkezete, ami óvatosan lehozza őt a magasból.
– Benne van a kocsijába – mondta Idaho.
– Szuszpenzor – tette hozzá Siona. – Én láttam.
– A dédapám azt mondta, hogy a Királyi Úton érkeztek, nagy csapattal. Az Istencsászár leszállt a szerkezetével a falunkba. A többiek kötélen ereszkedtek le.
Idaho elgondolkodva ismételte meg:
– Köteleken.
– És miért jöttek? – kérdezte Siona.
– Hogy megmutassák: az Istencsászár nem feledkezett meg fremenjeiről, legalábbis a dédapám így mondta. Nagy megtiszteltetés volt ez, bár korántsem akkora, mint ez az esküvő lesz.
Garun még beszélt, amikor Idaho felállt. Nem messze tőlük remek rálátás nyílt a Falra – egy kicsit előbbre kellett menni a főutcán, és tisztán lehetett látni a homok-alaptól a napsütötte tetőig. Idaho megkerülte a vendégház sarkát, és kilépett a főutcára. Ott megállt, megfordult, és szemügyre vette a Falat. Már az első pillantás elárulta, miért mondta mindenki azt, hogy, lehetetlenség megmászni. De Idaho még ekkor is ellenállt annak, hogy felbecsülje a magasságát. Ugyanúgy lehetett ötszáz, mint ötezer méter. Az, ami fontos volt, csak behatóbb tanulmányozással derült ki – apró keresztrepedések, csorbulások rajta, sőt, még egy keskeny párkány is, körülbelül húsz méterre a sodródó homok felett... aztán még egy, úgy a magasság kétharmadánál.
Idaho tudta, hogy elméjének valami öntudatlan, ősi, megbízható része már végzi a szükséges méréseket, és azt a testéhez viszonyítja ennyi és ennyi Duncan-hossz idáig, itt egy kapaszkodás, amott egy másik. A saját keze. Szinte már most is érezte a mászást.
Siona hangját hallotta a jobb válla mögül, ahogy ott állt az első szemrevételezésben.
– Mit csinálsz? – A lány egészen hangtalanul jelent meg, és most ő is fölfelé nézett, ahová Duncan.
– Meg tudom mászni ezt a Falat – mondta Idaho. – Ha viszek egy könnyű kötelet, fel tudok húzni egy erősebb kötelet, azon pedig már a többiek is fel tudnak mászni.
Garun még épp időben ért melléjük, hogy ezt hallja.
– Miért másznád meg a Falat, Duncan Idaho?
Siona válaszolt mosolyogva Idaho helyett.
– Hogy illően üdvözölhesse az Istencsászárt.
Ez még azelőtt volt, hogy saját szemrevételezése és sziklamászó tapasztalatlansága porig zúzta volna Siona első önbizalmát.
Idaho még ezzel az első felbuzdulással kérdezte:
– Milyen széles a Királyi Út itt fent?
– Én magam még sosem láttam – mondta Garun. – De állítólag nagyon széles. Egy egész csapat végigmehet rajta fej fej mellett, úgy mondják. Vannak rajta hidak, kilátópontok a folyóra, és... és... maga a csoda.
– Még sosem mentél fel, hogy megnézd magadnak? – kérdezte Idaho.
Garun csak a vállát vonogatta, és felmutatott a Falra.
Ekkor futott be Nayla, és elkezdődött a vita a mászás körül. Idaho erre a vitára gondolt mászás közben. Milyen különös kapcsolat van Nayla és Siona között! Olyanok, mint két összeesküvő... mégsem azok. Siona parancsol és Nayla engedelmeskedik. De Nayla Halszólító, a Barát, akit Leto az új ghola első szemrevételezésével bízott meg. Nayla bevallotta, hogy gyerekkora óta a Királyi Csendőrségnél van. Micsoda erő lakozik benne! Ezt a roppant erőt tekintve még hátborzongatóbb, ahogy meghajol Siona akarata előtt. Mintha valami titokzatos hangok mondanák meg neki, mit kell tennie. Aztán engedelmeskedik.
Idaho felnyúlt a következő kapaszkodót keresve. Ujjai végigtapogatták a sziklát fölfelé, oldalirányba, míg végül találtak egy láthatatlan hasadékot, amibe belekúszhattak. Emlékezete rögzítette magában a felfelé haladás természetes útvonalát, de csak a teste ismerte annak a módját, hogyan kövesse ezt a vonalat. A bal lába támaszt talált... fel... fel... lassan, óvatosan. Most fel a bal kezet... ez párkány, nem hasadék. Először a homloka, aztán az álla is a párkány széle fölé emelkedett, amit lentről látott. A könyökével felnyomta magát, leheveredett és pihent. Csak egyenesen nézett kifelé, se le, se föl. Homok borította a láthatárt, felkavarodó pora elhomályosította a képet. A Dűne-időkben számtalanszor volt része ebben a látványban.
Aztán szembefordult a Fallal, felnyújtotta a kezét, és újra nekiindult. A Fal képe úgy maradt meg benne, ahogy lentről látta. Csak le kellett hunynia a szemét, és a minta ott volt előtte, olyan élesen és világosan bevésve, ahogy még gyermekkorában a Harkonnen-rabszolgavadászok elől bujkálva megtanulta. Ujjbegye kapaszkodásra alkalmas rést lelt. Felhúzódzkodott.
Nayla, aki lentről figyelt, egyre növekvő vonzalmat tapasztalt magában a mászó iránt. A távolból Idaho olyan kicsiny, magányos volt a Falon, ő biztosan tudja, milyen érzés magára maradni nagy horderejű döntésekkel.
Szívesen hordanám az ő gyerekét, gondolta Nayla. A mi kettőnk gyereke erős és ügyes lenne. Mit akarhat az Isten azzal a gyerekkel, ami Sionától és Idahótól születik?
Nayla még hajnal előtt felserkent és kisétált egy alacsonyabb dűnére a falu szélén, hogy elgondolkodjon Idaho javaslatán. Borostyánszín napkelte volt, a szokásos távoli porfátyollal, a Sareer baljós végtelenségével. Aztán eszébe jutott, hogy ezekre a dolgokra az Istencsászár biztosan számít. Mit lehetne elrejteni az Isten elől? Semmit, még Duncan Idaho távoli figuráját sem, aki tapogatózva kúszik a menny pereme felé.
Miközben Idaho haladását figyelte, Naylát megtréfálta a saját agya: egy pillanatra vízszintesbe fordította az álló falat. Idaho egyszeriben kisgyerekké változott, aki a repedezett felszínen csúszik-mászik. Milyen pici... és egyre kisebb.
Egy segítő vizet nyújtott Naylának: ő elfogadta és megitta. A víz aztán visszaadta a Falnak megszokott perspektíváját.
Siona az első párkányon kuporgott, aztán kihajolt, és fenézett.
– Ha te leesel, én megyek tovább – ígérte volt Idahónak. Nayla furcsának találta ezt az ígéretet. Miért akarnák mindketten megkísérteni a lehetetlent?
Idahónak nem sikerült lebeszélni Sionát erről az őrült ajánlatról.
Ez a sors, gondolta Nayla. Az Isten akarata.
Mert ez a kettő egy és ugyanaz.
Egy szikladarab szakadt ki, ahol Idaho belekapaszkodott. Ez már sokszor megtörtént. Nayla a lehulló követ figyelte. Hosszú idő alatt ért le, meg-megpattant a Fal oldalán, mutatva, hogy a szem téved, amikor sík felületnek látja a Falat.
Vagy sikerrel jár, vagy nem, gondolta Nayla. Bármi történik, az Isten akarata szerint lesz.
De azért érezte, hogy hevesebben dobog a szíve. Idaho vállalkozása olyan, mint a szex, gondolta magában. Nem passzívan erotikus volt, hanem szinte varázslatos: így hatott Naylára. Állandóan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Idahót nem neki szánták.
Sionáé. Már, ha életben marad.
És ha elbukik, akkor Siona próbálkozik majd. Vagy sikerül neki, vagy nem. Nayla aztán azon tűnődött, hogy elérhet-e az orgazmusig, ha Idaho feljut a csúcsra. Már olyan közel jár hozzá.
Idaho több mély lélegzetet vett a szikladarab lehullta után. Nehéz pillanatokat élt át, és időre volt szüksége, hogy összeszedje magát, miközben csak három helyen fogta a falat. Szinte önálló életet élve, szabad keze újra felnyúlt, és átugorva a kimállott helyet, egy másik keskeny hasadékra talált. Lassan kezdett ránehezedni erre a kezére. Lassan... lassan. Bal térdével érezte a helyet, ahova majd a lábfejét dughatja. Fel is emelte a lábát, hogy kipróbálja. Az emlékei alapján tudta, hogy már közel a cél, de elhessegette magától ezt a gondolatot. Most csak a mászás létezett, és a tudat, hogy Leto másnap érkezik.
Leto és Hwi.
De erre sem volt szabad gondolnia. Pedig nem szabadulhatott tőle. A csúcs... Hwi... Leto... holnap...
Minden gondolat csak tápot adott kétségbeesésének, és eszébe juttatta gyermekkori mászásait. Minél tudatosabban emlékezett, annál jobban megbénultak a képességei. Kénytelen volt megállni, hogy mély levegővételekkel összeszedje magát, hogy múltja természetes viselkedéséhez térhessen vissza.
De vajon valóban természetesek ezek a dolgok?
Az agyában mintha fal emelkedett volna. Beavatkozást érzett, valami véglegességet... annak a sorsszerűségét, ami lehetett volna, de most már sosem következhet be.
Leto holnap érkezik, itt fent.
Idaho érezte, hogy az arcán végigfolyik a veríték, kikerülve azt a helyet, ahol bőrét a sziklának szorítja.
Leto.
Legyőzlek, Leto. Legyőzlek, önmagamért. Nem Hwiért, hanem csakis önmagamért.
Úgy érezte, mintha megtisztulna. Olyan volt ez, mint azon az éjszakán, amikor lélekben felkészült a mászásra. Siona érezte, hogy nem tud aludni. Beszélgetni kezdett vele, elmesélte a Tiltott Erdőn keresztüli elkeseredett rohanásuk minden apró részletét, és esküjét, amit a folyó partján tett.
– Most pedig arra esküdtem meg, hogy a Halszólítóit vezénylem – mondta a lány. – Meg fogom tartani ezt az esküt, de remélem, nem úgy, ahogy ő akarja.
– Miért, mit akar? – kérdezte Idaho.
– Sok indítéka van, én pedig nem látom át mindet. Ugyan ki is érthetné meg őt? Csak annyit tudok, hogy sohasem fogok megbocsátani neki.
Ez az emlék visszatérítette Idahót az arcának simuló Fal érzetéhez. Verítékét felszárította a könnyű szellő, és Idaho megborzongott. De végre megtalálta önmagát.
Sosem bocsátók meg.
Idaho érezte összes elődje szellemét minden gholát, aki Leto szolgálatában halt meg. Hihet Siona gyanújában? Igen. Leto képes a saját testével, a saját kezével ölni. Annak a szóbeszédnek, amit Siona elmondott, igazságszaga van. És Siona is Atreides. Leto pedig már valami más... már nem Atreides, de még csak nem is ember. Most már nem annyira élőlény, hanem a természet nyers ténye, homályos és áthatolhatatlan, minden magábazárt tapasztalatával. Siona pedig szembefordul vele. Az igazi Atreidesek elfordulnak tőle.
Mint ahogy én is.
A természet nyers ténye, semmi több. Mint a Fal.
Idaho jobb keze felnyúlt és éles peremet tapogatott ki. A perem fölött semmit sem érzett; igyekezett felidézni magában, milyen széles hasadék volt ezen a helyen. Nem merte abba a hitbe ringatni magát, hogy elérte a tetőt... még nem. Az éles sziklaszél belevágott az ujjaiba, ahogy ráfüggeszkedett. A bal kezét is felemelte a perem magasságába, kapaszkodót keresett, és lassan felhúzta magát. A szemei egy vonalba kerültek a kezeivel. Lapos síkot látott, ami egészen... a kék égig tartott. A felszínt, amibe kapaszkodott, ősi, időjárás-marta repedések szabdalták Végigfuttatta ujjait a felületen, egyszerre mindig csak az egyik kezével, ezeket a repedéseket keresve. Tovább húzta magát fölfelé... a mellkasát... a derekát... a csípőjét. Aztán egy lendülettel fölvetődött a Fal tetejére, és gurulva távolodott a peremtől. Csak ezután állt fel, és engedte a tudatáig azt, amit az érzékei mutattak.
A tető. És még csak nem is használta a mászóvasakat meg a kalapácsot.
Gyenge hangokat hallott. Üdvrivalgás lenne?
Visszasétált a peremre, és lenézett: integetett a többieknek. Igen, őt ünneplik. Aztán visszafordult, az út közepére ment, hagyta, hogy az ujjongás lenyugtassa izmai remegését, csillapítsa vállai sajgását. Lassan teljes fordulatot tett maga körül, és szemügyre vette a tetőt, közben pedig hagyta, hogy emlékezete végre felbecsülje a megmászott magasságot.
Kilencszáz méter... legalább.
A Királyi Út felkeltette érdeklődését. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit Onn felé menet látott. Széles volt, nagyon széles... legalább ötszáz méternyi. Maga az út sima, érintetlen szürke volt, szélei a Fal peremétől mindkét oldalon száz méterre futottak. Embermagasságú kőoszlopok jelezték az útszéleket, mint megannyi őrszem az út mentén, amin Leto jönni fog.
Idaho a Fal másik oldalára ment, a Sareer oldalára, és lepillantott. Mélyen alatta rohanó zöld folyó vetett tajtékot a meder kiálló sziklapillérein. Jobb felé nézett. Leto onnan fog érkezni. Út és Fal együtt kanyarodott enyhén jobbra: a kanyar Idahótól mintegy háromszáz méterre kezdődött. Visszament az útra, és elindult a szélén, követve a kanyart, teljes S alakjában. Aztán az út összeszűkült s enyhe lejtésbe fogott. Idaho megállt és nézte, ami a szeme elé tárult. Új terv kezdett testet ölteni benne.
A lejtő mentén mintegy három kilométernyire az út megkeskenyedett, és egy híd segítségével keresztezte a folyót. A híd csipkézett szerkezete szinte anyagtalannak, meseszerűnek tűnt innen a távolból. Idaho emlékezett a másik hasonló hídra az Onn felé vezető úton: azt nagyon is szilárdnak érezte a talpa alatt. Bízott ebben az emlékben, és úgy gondolt a hídra, ahogy egy katonai vezetőnek gondolnia kell – átkelőhelyként, vagy csapdaként.
Kiment a bal oldalra, lenézett; kifelé, egy másik Falra a mesehíd másik végén. Az út ott folytatódott szelíd kanyarral, míg be nem állt az egyenes északi irányba. Két Fal volt, köztük a folyó. A folyó mesterséges medrében csobogott tova, páráját észak felé terelte a szél, míg maga a víz dél felé folyt.
Idaho ezek után nem foglalkozott többet a folyóval. Itt van, és itt lesz holnap is. Figyelmét a hídra összpontosította, katonai szemmel. Egyszer bólintott magában, mielőtt visszafordult arra, amerről jött. Menet közben levette válláról a vékony kötelet.
Nayla akkor élvezett el, amikor meglátta a lefelé kígyózó kötelet.

- - -

Mi is az, amit kiküszöbölök? A múlt békés konzerválásának burzsoá álmát. Gúzsbakötő erő ez, amely az emberiséget egyetlen sebezhető egységben tartja, a látszólagos űrbéli szétszórtság ellenére. Ha én meg tudom találni a szétszóródott darabkákat, akkor más is képes erre. Ha együtt vagytok, mindnyájatokat éri a katasztrófa. Együtt pusztultok el. Ezért mutatom meg nektek a sodródó, szenvedély-mentes középszerűség veszélyeit, az ambíciók és célok nélküli mozgáséit. Megmutatom nektek, hogy ez egész civilizációkra is jellemző lehet. Zavar vagy mozgolódás nélküli, a halál felé simán, miértek nélkül áramló élet eonjait láttatom veletek. Megmutatom nektek a hamis boldogságot és a Leto nevű árnyék-katasztrófát, az Istencsászárt. Most már hajlandóak vagytok végre megtanulni, mi a valódi boldogság?
– Az Ellopott Feljegyzések

A kurta bóbiskolásokkal töltött éjszaka után Leto éberen várta Moneót, aki hajnalban kilépett a vendégházból. A Királyi Kocsit a háromszögű udvaron, majdnem középen állították le. A buboréktető most csak belülről átlátható módon homálylott, s útját állta a nedvességnek is. Leto hallotta a ventillátorok zümmögését, amik áthajtották a belső levegőt a szárítócikluson. Moneo léptei megcsikordultak a kavicsos udvaron, ahogy a kocsi felé tartott. A hajnali nap fénye narancsszín háttérrel rajzolta ki a vendégház körvonalait a háznagy háta mögött.
Leto felnyitotta a kocsi tetejét, amikor Moneo odaért elé. A levegőnek erjedt trágyaszaga volt, és fájdalmasan magas nedvességtartalma.
– Körülbelül délben érünk Tuonóba – mondta Moneo. – Jó lenne, ha hagynád, hogy toptereket hozassak és járőröztessek velük a levegőben.
– Nem kellenek topterek – szólt Leto. – Szuszpenzorokon és köteleken is le tudunk menni Tuonóba.
Leto rácsodálkozott a beszélgetés plasztikus képeire. Moneo sosem szerette ezeket a kivonulásokat. Lázadó múltjából megmaradt benne a gyanakvás minden olyasmi iránt, amit nem látott, vagy nem tudott besorolni. Lappangó ítéletek halmaza maradt.
– Tudod, hogy nem szállításra szánom a toptereket – mondta Moneo. – Azt akarom, hogy őrizzék a...
– Igen, Moneo.
Moneo elnézett Leto mellett az udvar nyitott végébe, ami a folyókanyonra tekintett. A hajnal megfagyasztotta a mélyből felszálló párát. Moneo arra gondolt, milyen magas is ez a kanyon... egy zuhanó test bukdácsolására a levegőben. Előző nap este érezte, hogy képtelen kimenni a kanyon peremére és lenézni onnan. Túl kísértő volt... húzta lefelé.
Azzal az éleslátó erővel, ami mindannyiszor megriasztotta Moneót, Leto azt mondta:
– Minden egyes kísértésből tanulunk valamit, Moneo. – Moneo szótlanul meredt Letóra.
– Az én életemben is van lecke, Moneo.
– Uram? – suttogta a háznagy.
– Először a rosszal, aztán a jóval kísértenek meg. Minden kísértés messzemenően figyelembe veszi, mire vagyok fogékony. Mondd meg nekem, Moneo, ha a jót választom, azzal jót teszek magamnak?
– Hát persze, Uram.
– Te talán sosem szabadulsz meg attól a szokástól, hogy mindenről ítélkezz.
Moneo megint elfordította a tekintetét, és a meredély szélére nézett. Leto arrább gördült, hogy lássa, mit néz Moneo. A sziklaperemet törpefenyővel ültették be. A fenyőtűk végén páracseppek ringatóztak mind a fájdalom egy-egy ígérete Leto számára. Legszívesebben lecsukta volna a kocsi tetejét, de ezekben a ragyogó csöppekben volt valami olyan pillanat-élmény, ami vonzotta az emlékeit, a testi irtózás ellenére. Az érzékek ilyetén szembenállása belső zűrzavarral fenyegette.
– Egyszerűen csak nem szeretek gyalog közlekedni – mondta Moneo.
– Pedig a fremenek úgy szokták – szólt Leto. Moneo sóhajtott.
– Pár percen belül készen lesznek a többiek. Hwi éppen reggelizett, amikor kijöttem.
Leto nem méltatta válaszra. Gondolatai az éjszaka körül forogtak a mostani, és a múltjában összezsúfolódó ezernyi másik körül. A felhőkre és a csillagokra gondolt, az esőkre és a foszlányos kozmosz csillámló pelyheivel beszórt, nyílt feketeségre, az éjszakák világegyetemére, melyekkel épp olyan különc módon bánt, mint a szívdobbanásaival.
Moneo egyszer csak megkérdezte:
– Hol vannak a testőreid?
– Elküldtem őket, hogy egyenek valamit.
– Nem szeretem, ha őrizet nélkül maradsz!
Moneo hangjának kristályos zengése belecsendült Leto emlékeibe, szavakba nem foglalt gondolatokat közvetítve. Moneo fél egy olyan világegyetemtől, ahol nincs Istencsászár. Inkább meghal, mintsem egy ilyen univerzumban éljen.
– Mi fog történni ma? – kérdezte Moneo. Ez a kérdés nem az Istencsászámak, hanem a prófétának szólt.
– A szélben szálló magból holnap fűzfa lehet – mondta Leto.
– Te ismered a jövőnket! Miért nem vagy hajlandó elmondani nekünk? – Moneo közel állt a hisztériához... mindent ellökött magától, amit közvetlenül jelentettek az érzékei.
Leto megfordult, hogy a háznagyra nézzen. Tekintetében annyira látszottak a felgyülemlett érzelmek, hogy Moneo egycsapásra kijózanodott tőle.
– Te csak törődj a saját létezéseddel, Moneo! – Moneo remegve szívta be a levegőt.
– Nem akartalak megbántani, Uram. Én csak azt akartam...
– Nézz fel, Moneo!
A háznagy önkéntelenül engedelmeskedett: feltekintett az egyre világosabb, felhőtlen hajnali égboltra.
– Mi az, Uram?
– Nincs biztonságot nyújtó tető a fejed fölött, Moneo. Csak egy változásokkal teli, nyílt ég. Fogadd szeretettel. Minden érzék, aminek a birtokában vagy, a változások követésének eszköze. Mond ez neked valamit?
– Én csak azért jöttem ki, Uram, hogy megkérdezzem, mikor indulhatunk.
– Moneo, könyörgöm, légy őszinte velem.
– Én őszinte vagyok, Uram!
– Ha téves hitben élsz, a hazugságot is őszinteségnek látod.
– Uram, ha hazudok is... nem szándékosan teszem.
– Ez igaznak hangzik. De én tudom, mitől félsz és mit nem mondasz ki.
Moneót remegés fogta el. Az Istencsászár a lehető legrosszabb hangulatban van: minden szavában mély fenyegetés bujkál.
– A tudatosság terjeszkedésétől félsz – mondta Leto. – És van is okod rá. Azonnal küldd ki hozzám Hwit! – Moneo sarkon fordult, és visszasietett a vendégházba. Érkezésére hangyabolyként bolydult fel a társaság. Pillanatokon belül Halszólítók bukkantak fel, és elfoglalták helyüket a Királyi Kocsi körül. Udvaroncok pillantottak ki a vendégház ablakain, vagy jöttek ki az ajtóba: féltek megközelíteni Letót. A nagy izgalom közepén Hwi lépett ki nyugodtan a házból, és lassan Leto felé indult, felemelt állal. Tekintete Letóét kereste.
Leto érezte, hogy megnyugszik, amikor Hwire néz. A lányon aranyló köpönyeg volt, amit Leto eddig még nem látott rajta. Ezüst és jade zsinórok díszítették a nyakát és kézelőjét. A lebernyeg alján, ami kis híján a földet súrolta, nehéz zöld paszomány emelte ki a mélyvörös csipkézést.
Hwi mosolyogva állt meg Leto előtt.
– Jó reggelt, szerelmem – mondta lágyan. – Mivel zaklattad fel így Moneót?
A lány jelenlététől és hangjától lecsillapodva, Leto elmosolyodott.
– Azt tettem, amiben mindig is reménykedtem. Hatást váltottam ki.
– Az már igaz. Azt mondta a Halszólítóknak, hogy mérges vagy, és rettentő a hangulatod. Valóban rettentő vagy, Szerelmem?
– Csak azoknak, akik nem hajlandóak élni az erőikkel.
– Ó, igen. – Hwi megpördült előtte: az új köpenyét mutatta. – Tetszik? A Halszólítóktól kaptam, ők maguk csinálták a díszítését.
– Szerelmem – mondta Leto figyelmeztetően, – az a díszítés! Így készíted elő az áldozatot.
Hwi odament a kocsi pereméhez és rátámaszkodott, éppen Leto arca alatt, gunyoros ünnepélyességei az arcán.
– Akkor hát, föl fognak áldozni?
– Némelyikük szívesen megtenné.
– De te nem hagyod.
– A mi sorsunk már közös – mondta Leto.
– Akkor nem félek. – Felnyúlt, és megérintette Leto egyik ezüstös kezét, de hirtelen elengedte, amikor Leto ujjai reszketni kezdtek.
– Bocsáss meg, szerelmem. Néha elfelejtem, hogy mi egy test és egy lélek vagyunk – mondta Hwi.
A homoki pisztráng-bőr még mindig remegett Hwi érintésétől.
– Ettől a nedves levegőtől különösen érzékeny leszek – mondta Leto. A remegés lassan elmúlt.
– Nem vagyok hajlandó sajnálni azt, ami nem lehetséges – suttogta Hwi.
– Légy erős, Hwi, hisz a te lelked az enyém is. – A házból hallatszó hangra Hwi hátrafordult.
– Moneo jön vissza – mondta. – Kérlek, Szerelmem ne ijeszd meg.
– Moneo is a barátod?
– Ez a gyomrok barátsága. Mindketten szeretjük a joghurtot.
Leto még akkor is nevetett, amikor Moneo megállt Hwi mellett. Moneo mosollyal próbálkozott, és zavart pillantást vetett Hwire. A háznagy viselkedéséből hála sugárzott, és némi alázat, aminek egy részét most a lány kapta.
– Jól van, Lady Hwi?
– Jól vagyok.
– A gyomor korában a gyomrok barátságát táplálni és ápolni kell. Induljunk, Moneo. Vár Tuono.
Moneo megfordult és parancsokat kiáltott oda a Halszólítóknak meg az udvaroncoknak.
Leto Hwire vigyorgott.
– Stílusosan játszom a türelmetlen vőlegényt?
Hwi könnyedén felszökkent a kocsira, szoknyáját fél kézzel kissé felemelve. Lehajtotta az ülését. Csak akkor válaszolt, amikor már elhelyezkedett, és a szeme egy magasságba került Letóéval. Hangja úgy csengett, hogy az csak Leto fülének szólt.
– Lelkem szerelme, újabb titkodra bukkantam rá.
– Bocsásd hát ki ajkadon – tréfálkozott Leto ebben az új, bizalmas hangnemben.
– Neked alig van szükséged szavakra – mondta Hwi. – Te közvetlenül az érzékekhez szólsz, a saját életeddel.
Remegés futott át a roppant testen. Eltelt egy pillanat, mielőtt Leto meg tudott szólalni, és akkor is csak olyan hangon, hogy Hwinek erősen figyelnie kellett, hogy hallja a gyülekező kíséret zajában.
– Az emberfeletti és nem-emberi között – mondta Leto – nagyon kevés terem van arra, hogy ember legyek. De ezt a kis helyet neked köszönhetem, kedves, csodálatos Hwi.

- - -

Az egész univerzumban nem láttam változatlan és cáfolhatatlan természeti törvényt. A világegyetem pusztán olyan változó viszonyokat képvisel, amelyeket a rövid életű tudat alkalmasint törvényekként érzékel. Ez a testi érzék-halmaz, amit én-nek nevezünk, tünékeny remegés a végtelen villózásában, az ideiglenes körülmények futó tudata, mely behatárolja tevékenységünket és tevékenységünk megváltozásával változik. Ha címkét akarunk adni az abszolútnak, nevezzük az igazi nevén: átmenetinek.
– Az Ellopott Feljegyzések

N ayla pillantotta meg elsőként a közeledő menetet. A Királyi Út szélét szegélyező kőoszlopok egyike mellett állt, erősen verítékezve a déli hőségben. Egy hirtelen, távoli villanás keltette fel a figyelmét. Hunyorogva arrafelé nézett, és borzongással tudatosult benne, hogy az Istencsászár kocsijának tetején látta megcsillanni a napfényt.
– Jönnek! – kiáltott fel.
Ekkor érezte csak, milyen éhes. Izgalmukban és a szemük előtt lebegő egyetlen cél megszállottságában egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ennivalót hozzon magával. Csak a fremeneknél volt víz, mert „egy fremen mindig visz magával vizet, ha kimegy a sziecs-ből.” Ezt bemagoltatták velük.
Nayla egyik ujjával megtapogatta a csípőjén, tokban lógó lézerfegyver agyát. A híd alig kétszáz méternyire előtte volt, csipkeszerkezete úgy ívelt át a mélység fölött, mint egy idegen elme fantáziaszüleménye, ami két puszta felületet köt össze.
Ez őrület, gondolta Nayla.
De az Istencsászár megerősítette a parancsát. Úgy kívánta, hogy Naylája mindenben engedelmeskedjen Sionának.
Siona parancsai pedig egyértelműek voltak, nem lehetett kibújni alóluk. És itt Nayla még nem is fordulhatott tanácsért az Istencsászárhoz. Siona azt mondta:
– Akkor, amikor a kocsija a híd közepére ér!
– De miért?
A többiektől messze, elkülönülve álltak a Határfal tetején, a csípős hajnali levegőben. Nayla végérvényesen elszigeteltnek érezte magát itt, távolinak és sebezhetőnek.
Siona komor arccal, halkan, de határozottan szólt:
– Gondolod, hogy kárt tudsz tenni az Istenben?
– Én... – Nayla csak a vállát tudta vonogatni.
– Engedelmeskedned kell nekem!
– Kell – ismerte el a nő.
Nayla nézte a távoli csapat közeledését, megfigyelte az udvaroncok ruháinak színeit, Halszólító-nővéreinek kék tömbjét... Ura kocsijának fényes felszínét.
Ez csak újabb próba, vélekedett. Az Istencsászár erről is tud. Ismeri a Nayla szívében lakozó hűséget. Csak próba. Az Istencsászár parancsait mindenben követni kell. Ez volt az első lecke, amit a Halszólítók már gyerekként megtanultak. Az Istencsászár megmondta, hogy Nayla engedelmeskedjen Sionának. Próba ez. Mi más is lehetne?
A négy fremenre nézett, őket Duncan Idaho közvetlenül az útra állította, hogy elzárják a kijárást a hídnak ezen a végén. A fremenek háttal ültek Naylának, és a hidat nézték: négy barnaköpenyes dombocska. Nayla hallotta, milyen utasításokat kaptak Idahótól.
– El ne hagyjátok ezt a helyet. Innen kell üdvözölnötök őt. Ha jön, álljatok fel, és mélyen hajoljatok meg.
Igen, üdvözölni kell.
Nayla magában bólintott.
A három másik Halszólítót, akik vele együtt felmásztak a Határfalra, a híd közepéhez küldték. Csak annyit tudtak, amennyit Siona Nayla jelenlétében mondott nekik. Meg kell várniuk, amíg a Királyi Kocsi néhány lépésnyi távolságba ér tőlük, akkor meg kell fordulniuk és eléje kell táncolniuk, a Tuono feletti kilátópont felé vezetve a kocsit és a menetet.
Ha szétlövöm a hidat a lézeremmel, azok hárman meghalnak, gondolta Nayla. És az összes többiek is, akik az én Urammal jönnek.
Nayla a nyakát nyújtogatta, hogy lelásson. Innen nem látta a folyót, de hallotta a távoli robajt, a sziklák görgését.
Mind meg fognak halni!
Hacsak ő csodát nem tesz.
Csak erről lehet szó. Siona a Szent Csodatétel helyszínét készítette elő. Mi más lehetne Siona szándéka most, hogy átesett a próbán, és a Halszólítók parancsnokának egyenruháját viseli? Siona felesküdött az Istencsászárra. Próbára tette az Isten: együtt voltak a Sareerban.
Nayla csak a tekintetét fordította jobbra, a fogadási készültségre. Siona és Idaho váll váll mellett álltak az úton, húsz méterre Nayla jobbján. Mély beszélgetésbe merültek, néha egymásra pillantottak és bólogattak.
Aztán Idaho megfogta Siona karját különös, birtokló mozdulat. Bólintott, és elindult a híd irányába, aztán megállt a kanyarban, éppen Nayla előtt. Lenézett, majd elment a következő kanyar-sarokig. Megint lepillantott, és percekig ott is maradt, mielőtt visszament volna Sionához.
Milyen furcsa teremtés ez a ghola. Nayla megfordult és a hidat kémlelte. A kíséret a királyi menetnél szokásos tempóban haladt. Most nyugodt sétasebességre lassultak a híd előtt. Nayla felismerte Moneót ragyogó fehér uniformisában, egyenletes, szabályos lépteivel, egyenesen előre meredő tekintetével. A Császár kocsijának teteje be volt csukva. Homályos tükörként csillogott Moneo háta mögött.
Naylát rabul ejtette a rejtély érzete.
Csoda van készülőben!
Nayla jobbra, Siona felé tekintett. Siona viszonozta a pillantását, és odabólintott neki. Nayla előhúzta a lézerpisztolyt a tokjából, az oszlopnak támasztotta, és kinézett mellette. Először a bal oldali kábelt, aztán a jobboldalit, aztán a csipkés plasztacél rácsozatot a bal oldalon. A fegyver hideg és idegen tapintású volt most a kezének. Remegő lélegzettel próbálta visszanyerni nyugalmát.
Engedelmeskednem kell. Ez próba.
Látta, hogy Moneo felemeli tekintetét az útról, és változatlanul egyenletes léptekkel haladva, hátrakiált valamit a kocsi mögött haladóknak; de nem tudta kivenni a szavakat. Aztán Moneo újra előre fordult. Nayla megerősítette magát: hasonló lett a kőoszlophoz, ami mögött rejtőzött.
Próba.
Moneo látta az embereket a hídon és azon túl. Felismerte, a Halszólító egyenruhákat, és nyomban azon kezdett tűnődni, vajon ki küldte őket az üdvözlésükre. Megfordult, és valamit kérdezett Letótól, de a Császár buborékja átlátszatlan maradt, elrejtve Letót és Hwit.
Moneo már a hídnál volt, a kocsi kereke csikorgott mögötte a szélhordta homokon, amikor észrevette a távolban álló Sionát és Idahót. Látta a négy múzeumi frement is az úton ülni. Kételyek rohanták meg, de a terven nem változtathatott. Megkockáztatott egy pillantást a folyóra platina felület a déli fényben. A kocsi hangosan csikorgott a háta mögött. A folyó áramlása, a menet haladása, mindannak futó fontossága, amiben részt vett – mindez az elkerülhetetlenség szédítő érzetével töltötte el.
Mi, akik itt megyünk, nem emberek vagyunk, gondolta. Csak őselemek, amelyek az idő egyik darabját a másikhoz kapcsolják. És ha mi elmentünk, mögöttünk minden belesüllyed a hangtalanságba, az ixiek tértelenjéhez hasonló helyre, mégsem lesz soha többet ugyanolyan, mint a mi jövetelünk előtt.
A lantoslány egyik dalának töredéke suhant át Moneo agyán: szeme eltévedt az emlékezésben. Ez a dal tele volt vágyakozással, arról a kívánságról szólt, hogy minden érjen véget, múljon el, minden kétely oszoljon szét, térjen vissza a nyugalom. A panaszos dal füstként gomolygott át a tudatán:

„Bogár sír a pampafű tövén,”

Moneo magában zümmögte a dalt:

„A bogársírás a vég jele.
Az ősz és az én dalom
Az utolsó levelek színe
A pampafű tövén”

Moneo a refrén ritmusára bólogatott.

„Vége a napnak,
Nincsen már vendég,
Vége a napnak,
Nyugszik a sziecs,
Vége a napnak,
Vihar szele fú,
Vége a napnak,
Nincsen már vendég.”

Moneo úgy vélte, hogy a lantos dala valóban ősi eredetű, régi fremen ének, ehhez nem fér kétség. És megtudott belőle valamit önmagáról. Valóban arra vágyott, hogy minden vendég elmenjen, véget érjenek az izgalmak, és békesség legyen megint. Olyan közel a békesség... de a kötelességet nem hagyhatja ott. A rengeteg málhára gondolt, ami Tuonótól látótávolságon kívüli messzeségben hevert felhalmozva. Nemsokára meglátják – sátrak, élelem, asztalok, aranytányérok és ékköves kések, a régi lámpák arabeszk-alakjára készült izzógömbök... minden díszes, és egy egészen más élethez tartozik.
Tuonóban minden meg fog változni.
Moneo egyszer egy ellenőrzőkörút alkalmával már eltöltött két éjszakát Tuonóban. Jól emlékezett a vacsoratüzek szagára, a sötétben lángoló aromás füvek illatára. Nem használtak naptűzhelyet, mert „az nem ősi”.
Méghogy ősi!
Tuonóban alig érzett a fűszer szaga. Az oázis-cserjék fanyar-édes, ámbrás illata volt az uralkodó. Igen... meg a latrinák és a rothadó szemét bűze, Moneo még emlékezett Leto kommentárjára, amikor beszámolt erről az útról.
– Ezek a fremenek nem tudják, mi veszett ki az életükből. Azt hiszik, hogy megőrizték a régi dolgok lényegét. De valami hiányzik: elpárolgott a kiállításokról, bemutatókból. Azok közül, akik a múzeumot igazgatják, és azok közül, akik a tárlók fölé hajolnak, alig néhányan érzékelik ezt a hiányt. Pedig ez volt az élet legfőbb hajtóereje a régi időkben. És azzal az élettel együtt ez is eltűnt.
Moneo a három Halszólítóra koncentrált, akik ott álltak előtte a hídon. Magasra emelt karral táncolni kezdtek, alig néhány lépésnyire tőle, pörögve-forogva.
Milyen különös; gondolta Moneo. Másokat már láttam táncolni a szabadban, de Halszólítókat még sohasem. Ők csak a saját szobáik magányában táncolnak, a maguk társaságának meghitt biztonságában.
Ez a gondolat még akkor is ott motoszkált benne, amikor meghallotta a lézerpisztoly első rettentő morajlását, és érezte, hogy megremeg alatta a híd.
Ez nem igaz, rikoltotta elméjében egy hang.
Hallotta, hogy a Királyi Kocsi csikorogva az út szélére csúszik, aztán hallotta a felnyíló tető surrogását is. Zavaros kiáltások, sikolyok harsantak a háta mögött, de ő képtelen volt megfordulni. A híd meredeken lejteni kezdett jobbra. Moneo elesett és csúszni kezdett a mélység felé. Elkapott egy szakadt kábelvéget, hogy megtartsa magát. De a kábel vele együtt csúszott tovább: mindent beporzott az utat borító homok. Moneo mindkét kezével megragadta a kábelt, és vele együtt elfordult. Aztán meglátta a Királyi Kocsit. A híd széle felé sodródott, nyitott tetővel. Hwi ott állt rajta, egyik kezével a székébe kapaszkodva, és elnézett Moneo mellett.
Az út szörnyű fémsikoly kíséretében még jobban megdőlt. Moneo látta a kíséret tagjait elnyílt szájjal, csapkodó karral aláhullani. Valami megfogta Moneo kábelét. Karjai kinyúltak a feje fölött, ahogy kicsavart testtel megint elfordult. Érezte, hogy félelemtől verejtékes tenyere egyre lejjebb csúszik a kábelen.
Újra a Királyi Kocsira pillantott. A kocsi törött korlátoszlopoknak ütközött. Amikor Moneo odanézett, az Istencsászár csenevész kezei éppen Hwi Noree után kaptak, de nem tudták elérni. A lány csendben kiesett a kocsi nyitott végéből, aranyos köpenye lobogóként csapkodott íjként feszülő teste körül.
Mély, dörgő nyögés szakadt fel az Istencsászárból.
Miért nem aktiválja a szuszpenzorokat?, tűnődött Moneo. A szuszpenzorok megtartanák.
De a lézerfegyver még mindig süvített, és Moneo, amikor a keze lecsúszott a kábel sérült végéről, még látta, hogy a kicsapódó sugár eltalálja a kocsi szuszpenzor-gömbjeit, egyiket a másik után lyukasztva ki, arany füstfelhőben. Moneo a feje fölé emelt kézzel zuhant.
A füst! Az arany füst!
A köpenye föllebbent, és őt is felfordította, hogy az arca nézett a mélység felé. Tekintetét lefelé szegezve, Moneo örvénylő zuhatagokat látott, élete tükrét – meredek esésű áramlatokat, vízeséseket, melyekben a mozgás minden anyagot egybegyűjtött. Leto szavai arany füstösvényen kanyarogtak az agyában: „Az óvatosság a középszerűséghez vezető ösvény. Sok ember azt hiszi, hogy a sodródó, szenvedélytelen középszerűség a legtöbb, amit elérhet.” Moneo szabadon zuhant az öntudat eksztázisában. Az univerzum tiszta üvegként tárult fel előtte, minden egyetlen Időtlenségben úszva.
Az arany füst!
– Leto! – kiáltott fel. – Siaynoq! Már hiszek!
Aztán a köpeny leszakadt a válláról. Befordult a kanyon szelébe – még egy utolsó pillantást vethetett a dőlőfélben lévő Királyi Kocsira... kifelé dőlt az útról. Az Istencsászár kicsúszott a nyitott végen.
Moneo háta valami keménybe ütközött – ezt érzékelte utoljára.
Leto érezte, hogy csúszik ki a kocsiból. Tudatában csak a folyóba csapódó Hwi képe volt a távoli gyöngyház tajték, mely azt a helyet jelezte, ahol a lány belehullt a végzet mítoszainak és árnyainak birodalmába. Hwi higgadt és határozott utolsó szavai foglalták le minden gondolatát:
– Előre megyek, szerelmem.
Amikor lecsúszott a kocsiról, látta a folyó szablya-ívét, a töredezett szélű, árnyakkal derengő gonosz vízpengét, melyet az Örökkévalóság fent élesre, és most arra vár, hogy lecsaphasson rá.
Én nem sírhatok, de még csak nem is kiálthatok, gondolta Leto. Már nem lehetnek könnyeim. Az víz. Vízből pedig mindjárt lesz bőven. Csak nyöghetek fájdalmamban. Egyedül vagyok, jobban, mint bármikor.
Hatalmas szelvényes teste meghajlott estében, és körbefordult, míg különleges látásával észre nem vette Sionát a híd leszakadt végénél.
Most majd tanulni fogsz!, gondolta.
Tovább fordult a teste. Rohamosan közeledett hozzá a folyó. A víz a hal-pillantások által örökölt álom volt, és felébresztette benne egy gránitmedence melletti bankett képét – csábító rózsaszín hús.
Megyek utánad, Hwi, az istenek bankettjére!
Csobbanó habok ölelték fájdalomba. Víz, gonoszul áramló víz nyaldosta körül. Érezte a kövek roppanását, ahogy felfelé küzdötte magát egy vízesés alatt. Teste akaratlan, tekergő csapkodásba kezdett. A Fal feketén, nedvesen suhant el mellette. Széteső foszlányok váltak le róla, amik valamikor a bőrét alkották, ezüstesőként záporozva a folyóba a homoki pisztráng-pikkelyei úsztak le róla, hogy megkezdjék saját kolónia-életüket.
A fájdalom nem szűnt. Leto csodálkozott, hogy még öntudatánál van, hogy még érzi a testét.
Az ösztönei vezérelték. Belekapaszkodott egy sziklába, amire az áramlat rásodorta: az egyik ujja leszakadt, mielőtt elengedhette volna a követ. De ez az érzés csak jelentéktelen háttérszólam volt a kín szimfóniájában.
A folyó sodra balra terelődött az egyik támpillérnél, és mintha úgy döntött volna, hogy elege van Letóból, kivetette egy homokzátony oldalára. Leto egy pillanatig csak hevert ott, a fűszereszencia kék levét elsodorta tőle az áramlat. De a fájdalom arra késztette, hogy megmozduljon: a féregtest magától indult elfelé a víztől. A testét fedő homoki pisztrángok mind elmentek: mindent közvetlenebbül érzett, és ez a régi érzés éppen most tért vissza, amikor csak fájdalmat hozott neki. Nem látta a testét, de érezte a tekergő féregmozgást, kifelé a vízből. Felfelé nézett. Lángrétegekben látott, melyből saját akaratuk szerint álltak össze a formák. Végül felismerte, hol van. A folyó ahhoz a kanyarultához vitte, ahol elhagyta a Sareert. Mögötte volt Tuono, és lejjebb, a Határfalnál volt az, ami megmaradt Tabr sziecsből Stilgar birodalmából, abból a helyből, ahol Leto teljes fűszerkészlete rejtőzött.
Kék füstöt eregető, égő teste zajosan kúszott a partsávon, kék csíkot húzva a köveken, és egy gödrön át, ami talán az eredeti sziecshez tartozhatott. A sziecs most már csak egy sekély barlang volt, belső végét kőomlás torlaszolta el. Leto orra nedves iszapszagot és tiszta fűszeresszencia-illatot jelzett.
Hangok hatoltak át fájdalma függönyén. Megfordult a barlang szűkében, és egy kötelet látott lógni a bejárat előtt. Megismerte Naylát. A nő a sziklákra huppant és leguggolt, úgy nézett be a homályba, Letóra. Leto égő tekintete előtt még egy alak bontakozott ki, aki leugrott a kötél végéről: Siona. Naylával együtt közelebb küzdötte magát a sziklaomladék közt, aztán megállt, és Letóra meredt. Aztán egy harmadik alak jelent meg a kötél végén: Idaho. Dühödt energiával mozgott, aztán nekiugrott Naylának:
– Miért ölted meg? Hwit nem kellett volna!
Nayla bal karjának laza, majdhogynem közönyös mozdulatával leterítette. A nő közelebb botorkált, és Letót nézte.
– Uram! Élsz még?
Idaho ott termett mögötte, és kikapta a lézerfegyvert Nayla pisztolytáskájából. Nayla döbbenten fordult hátra. Idaho felemelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Először Nayla feje borult lángba. Csillogó krisz-kés bukott elő egyenruhájából, és csattanva hullt a kövekre. Idaho dühtől eltorzult arccal perzselte Nayla részeit, amíg ki nem merült a fegyver töltete. Az izzó sugár kihunyt. Csak nedves, füstölgő húsdarabok és ruhafoszlányok hevertek szerteszét az izzó köveken. Siona erre a pillanatra várt. Odabukdácsolt Idahóhoz és kivette az immáron hasznavehetetlen lézerpisztolyt Idaho kezéből. A ghola megpördült, és Siona már-már ráripakodott, de aztán semmivé lett a haragjuk.
– Miért? – suttogta Idaho.
– Megtörtént – mondta Siona.
Mindketten megfordultak, és a barlang homályában Letóra néztek. Leto tudta, hogy homoki pisztráng-bőre eltűnt. De biztosan maradt valami felület az eltávozott lények csilló-réseivel lyuggatva. Ami minden egyebet illet... az előtte álló két alakra csak egy keserűséggel telt univerzumból tudott visszatekinteni. A szeme előtt táncoló lángokban Sionát valóságos nőstény démonnak látta. A démon neve önkéntelenül jött a szájára, és ő hangosan kimondta. Hangját felerősítette a barlangüreg, jobban, mint gondolta:
– Haranya!
– Micsoda? – Siona egy lépéssel közelebb ment hozzá. Idaho mindkét kezével eltakarta az arcát.
– Nézd, mit tettél a szegény Duncannel – mondta Leto.
– Majd talál új szerelmeket. – Milyen kíméletlenül hangzott ez: Leto saját dühös fiatalságának visszhangja.
– Te nem tudod, milyen az: szeretni – mondta Leto. – Mit adtál te valaha is? – Csak csavargatni tudta valamikori kezeit. – Szentséges istenek! Én mi mindent adtam!
A lány közelebb araszolt, és Leto felé nyúlt, de aztán visszahúzódott.
– Én valóság vagyok, Siona. Nézz rám. Létezem. Meg tudsz érinteni, ha mersz. Nyújtsd ki a kezed! Gyerünk!
Siona lassan odanyúlt, ami valaha Leto elülső szelvénye volt, ahol annak idején a Sareerban aludt. A keze kék foltos lett, amikor visszahúzta.
– Megérintettél, érezted a testemet – mondta Leto. – Hát nem furcsább ez minden más dolognál a világegyetemben?
Siona már fordult volna el.
– Ne! Ne fordulj el tőlem! Nézd meg, mit csináltál, Siona. Hogy lehet az, hogy engem meg tudsz érinteni, de magadat nem?
A lány elpördült előle.
– Ebben különbözünk egymástól – mondta Leto. – Te vagy a megtestesült Isten. A világegyetem legnagyobb csodájában létezel, mégsem vagy hajlandó megérinteni, érezni és hinni benne.
Leto tudata vándorútra indult egy éjszakába burkolózó helyen, ahol rejtett nyomtatók fémbogár-zümmögését vélte hallani sötét fülkéjükből. Ez a hely mindenféle sugárzástól mentes volt, ixi semmitlenítő ami miatt aggodalmat keltő és lelkileg elidegenítő lett, mert nem volt kapcsolata a világegyetem többi részével.
De majd lesz kapcsolata.
Aztán érezte, hogy ixi printerei megindulnak, hogy mindenféle kifejezett parancs nélkül rögzíteni kezdik a gondolatait.
Emlékezzetek arra, amit tettem! Emlékezzetek rám! Újra ártatlan leszek!
A lángok közt látta, hogy most Idaho áll ott, ahol az előbb Siona volt. Valami mozgást látott Idaho mögött homályosan... igen, Siona integet valakinek a Határfal tetejére.
– Élsz még? – kérdezte Idaho.
Leto hangja reszketeg zihálás volt csupán:
– Hagyd elmenni őket, Duncan. Hadd fussanak el, hadd bújjanak meg, ahol csak akarnak, bármelyik univerzumban.
– Mit beszélsz? Inkább hagytam volna, hogy veled éljen!
– Hagytad volna? Én nem hagytam semmit.
– Miért hagytad meghalni Hwit? – nyögte Idaho. – Nem tudtuk, hogy ott van veled. – Idaho lehorgasztotta a fejét.
– Kárpótolva leszel – hörögte Leto. – A Halszólítók téged fognak választani Sionával szemben. Légy kedves hozzá, Duncan. Ő több, mint Atreides, és ő hordozza a túlélésed magvát.
Leto visszasüllyedt az emlékeibe. Most már csak szép mítoszok voltak a tudatában lebegve. Úgy érezte, mintha olyan időbe került volna, ami puszta léténél fogva megváltoztatta a múltat. De voltak benne hangok, és Leto keservesen igyekezett értelmezni őket. Valaki a sziklákon jár? A lángok szétváltak, és Sionát látta Idaho mellett. Kéz a kézben álltak, mint két gyerek, akik egymásból merítenek bátorságot, mielőtt az ismeretlenbe merészkednek.
– Hogyan tud így élni? – suttogta Siona. Leto erőt gyűjtött a válaszra.
– Hwi segít – mondta. – Köztünk valami olyan volt, ami keveseknek adatik meg. Jobban egyesültünk az erőnkben, mint a gyengeségünkben.
– Nézd, hova jutottál vele! – mondta gúnyosan Siona.
– Imádkozz érte, hogy te is átélhesd ugyanezt – suttogta Leto. – Talán a fűszer majd időt ad neked.
– Hol a fűszered? – kérdezte Siona.
– Tabr sziecs mélyén – mondta Leto. – Duncan meg fogja találni. Tudod, hol, Duncan. Ott, amit most Taburnak hívnak. A körvonalak még most is látszanak.
– Miért tetted? – suttogta Idaho.
– Ez az én ajándékom – mondta Leto. – Siona leszármazottait senki sem fogja megtalálni. Az Orákulum nem látja őt.
– Micsoda? – mondták azok ketten egyszerre, és közelebb hajoltak, hogy jobban hallják Leto elhaló hangját.
– Én új időt adok nektek, párhuzamos vonalak nélkül – mondta Leto. – Ami mindig széttart. Nem lesznek metszéspontok a hajlatain. Nektek adom az Arany Ösvényt. Ez az én ajándékom. Soha többé nem lesznek olyan összefutások, mint eddig.
Lángok lepték el a látását. A fájdalom halványult, de még mindig rettenetes élességgel érzékelte a szagokat és a hangokat. Idaho is, Siona is gyorsan, felszínesen lélegzett. Furcsa mozgásérzetek hullámzottak át Letón – olyan csontok és ízületek visszhangja, amelyekről tudta, hogy már nem léteznek.
– Nézd! – mondta Siona.
– Szétesik. – Ez Idaho hangja volt.
– Nem. – Megint Siona. – Csak a külső burka esik le. Nézd! A Féreg!
Leto érezte, hogy a részei meleg puhaságba olvadnak. A fájdalom új erőre kapott.
– Mik azok a lyukak rajta? – így Siona.
– Ott voltak a homoki pisztrángok. Látod a lenyomatukat?
– Azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam az egyik ősöm tévedését – mondta Leto (vagy legalábbis hitte, hogy mondja, ami a feljegyzései szerint ugyanaz volt). – Embernek születtem, de nem emberként halok meg.
– Én ezt nem bírom nézni! – mondta Siona. Leto hallotta, amint elfordul. Kövek zörögtek.
– Itt vagy még, Duncan?
– Igen.
Tehát még van hangom.
– Nézz rám – mondta Leto. – Valaha egy véres kis szövetcsomó voltam egy emberi méhben, nem nagyobb, mint egy cseresznye. Azt mondtam, nézz rám!
– Nézek – mondta halkan Idaho.
– Óriást vártál, és törpét találtál helyette – szólt Leto. – Most végre kezded látni a tettek következményeként megjelenő felelősséget. Mit kezdesz majd az új hatalmaddal, Duncan?
Hosszú hallgatás után Siona szólalt meg:
– Ne hallgass rá! Őrült!
– Hát persze – mondta Leto. – A módszeres őrületet nevezik zseninek.
– Siona, te érted ezt? – kérdezte Idaho. Milyen panaszos a ghola hangja.
– Ő érti – mondta Leto. – Az az emberi, ha váratlan lelki krízisbe hajtod magad. Az emberek mindig ilyenek. A végén Moneo is rájött.
– Bár ne sietett volna annyira, és ne halt volna meg! – szólt Siona.
– Én a megosztott isten vagyok, és ti fogtok engem összerakni – mondta Leto. – Duncan! Azt hiszem, az összes Duncanem közül téged helyesellek a legjobban.
– Helyeselsz? – Idaho hangjába visszatért némi düh.
– Az én helyeslésemben varázslat van – mondta Leto. – Egy varázsos univerzumban minden lehetséges. A te életedet uralta az Orákulum végzetszerűsége, nem az enyémet. Most, hogy látod a rejtélyes szeszélyeket, azt akarnád, hogy megtörjem ezt a varázst? Én inkább erősíteni akartam.
A többiek kezdtek magukhoz térni Letóban. Az egyéniségét támogató csapat szolidaritása nélkül kezdett elveszni közöttük. Az állandó „ha” nyelvén kezdtek beszélni. „Ha te inkább... Ha tudtuk volna...” Legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy hallgassanak.
– Csak a bolondok fordulnak a múltba!
Leto nem tudta, hogy tényleg felkiáltott, vagy csak elgondolta. A válasz egy pillanatnyi belső csend volt, összhangban a külső csenddel, és Leto érezte, hogy régi énjének egyes szálai még érintetlenül megvannak. Beszélni próbált, és tudta, hogy sikerült neki, mert Idaho azt mondta:
– Figyelj! Mondani akar valamit.
– Ne féljetek az ixiektől – mondta Leto, és hallotta, hogy már alig suttog. – Gépeket tudnak csinálni, de arafelt már nem. Tudom. Ott voltam.
Elhallgatott, és az erejét gyűjtögette, de az energia kifolyt belőle, hiába próbálta megtartani. A zsongás megint elindult benne – könyörgő, kiáltozó hangok.
– Elég ebből az őrületből! – kiáltott fel, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy kiált. Idaho és Siona csak ziháló sziszegést hallottak. Aztán Siona szólalt meg:
– Szerintem meghalt.
– Pedig mindenki azt hitte, hogy halhatatlan – mondta Idaho.
– Tudod, mit mond a Szóbeli Történelem? – kérdezte Siona. – Ha halhatatlanságot akarsz, akkor tagadd meg a formát. Minden, aminek formája van, halandó. A formán túl pedig ott van az alaktalan, a halhatatlan.
– Mintha csak őt hallanám – ráncolta a homlokát Idaho.
– Valószínűleg tőle is ered.
– Mit akart mondani azzal, hogy a leszármazottaid... rejtve vannak, hogy nem látják őket? – kérdezte Idaho.
– Újfajta mimikrit hozott létre – felelte Siona. – Egy új biológiai álcázást. Tudta, hogy sikerült neki, mert nem látott engem a jövőiben.
– Mi vagy te? – kérdezte Idaho.
– Az új Atreides.
– Atreides! – Ezt úgy mondta Idaho, akár egy szitkot.
Siona lenézett a széthulló tömegre, ami valaha II. Leto Atreides volt... és még valami más. Az a valami halvány, kék füstpamacsokban oszlott szét, erős melanzs-szaggal. Kék folyadéktócsák gyülekeztek a sziklák közt a szétolvadó test alatt. Csak egy valaha talán emberi test halvány, elmosódó formája maradt egy töppedt, habos rózsaszínűség, egy darab vöröses csont, ami talán az arc, a fej vonalát adta...
Siona szólalt meg:
– Én más vagyok, mégis az, mint ami ő volt. – Idaho fojtottan suttogta:
– Az ősök, mindenki...
– A sokaság itt van, de én halkan járok köztük, és senki sem lát. A régi képek eltűntek, csak a lényegük maradt, hogy megvilágítsa az ő Arany Ösvényét.
Megfordult, és Idaho hideg kezét a sajátjába fogta. Óvatosan kivezette a férfit a fényre; a kötél hívogatóan himbálózott a Fal tetejéről, ahol a rémült múzeumi fremenek várakoztak.
Silány anyag egy új világegyetem létrehozásához, gondolta Siona, de megteszi. Idahónak kell egy kis óvatos csábítás, egy kis gondoskodás, amiből talán kinő a szerelem.
Amikor lenézett a folyóra, oda, ahol a víz elhagyta a szorost és szétterült a zöld földek közt, látta, hogy dél felől sötét felhőket hoz feléjük a szél.
Idaho elhúzta a kezét Sionáéból, de már nyugodtabbnak tűnt.
– Az időjárás-szabályozás egyre instabilabb – jegyezte meg. – Moneo azt mondta, hogy ez a Liga műve.
– Apám ritkán tévedett ilyen dolgokban – mondta Siona. – Rá fogsz jönni.
Idaho hirtelen az ezüstös homoki pisztrángokat látta maga előtt, amint leválnak Leto testéből a folyóban.
– Hallottam a Férget -mondta Siona. – A Halszólítók téged fognak követni, nem engem.
Idaho megint érezte a Siaynoq szertartásán megtapasztalt kísértést.
– Majd meglátjuk – felelte. Megfordult, és Sionára nézett. – Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy az ixiek nem tudnak arafelt csinálni?
– Nem olvastál minden feljegyzést – mondta Siona. – Majd megmutatom, ha visszaértünk Tuonóba.
– De mit jelent az az arafel?
– A szent ítélet felhő-sötétjét. Egy régi történetből való. Meg fogod találni a feljegyzésekben.

 

Részlet Hadi Benottónak a Dar-es-Balati felfedezésekről készített titkos összefoglalójából:

Eddig a kisebbségi vélemény. Természetesen alávetjük magunkat a többségi döntésnek a Dar-es-Balat-feljegyzések vizsgálatánál, szerkesztésénél és cenzorálásánál, de érveink nem sikkadhatnak el. Észrevettük a Szentegyház érdeklődését az ügy iránt, és a politikai veszélyek sem kerülték el figyelmünket. Az Egyházzal egyetértésben úgy véljük, hogy Rakis és a Megosztott Isten Szent Rezervátuma nem válhat „szájtáti turisták látványosságává”.
Mindazonáltal most, hogy az összes feljegyzés a birtokunkban van, hitelesítve és lefordítva, kirajzolódik előttünk az Atreides Terv tiszta formája. Mint olyan asszonyban, akit a Bene Gesserit őseink életének megértésére képzett ki, természetes vágy él bennem, hogy megosszam ezt a mintát, amit feltárunk és ami sokkal több, mint a Dűnéből Arrakis, aztán megint Dűne, majd Rakis.
A történelem és a tudomány érdekeit kell szolgálni. A feljegyzések értékes új megvilágításba helyezik a Duncan Korból származó személyes visszaemlékezések és biográfiák gyűjteményét, a Testőrbibliát. Ne feledkezzünk meg a jól ismert fogadkozásokról sem: „Idaho ezer fiára!”, és „Siona kilenc lányára!” Chenoeh Nővér Kultusza is új jelentőséget nyer a feljegyzések nyomán. Az Egyházban bevett Júdás/Nayla jellemzés is alapos újraértékelésre szorul.
Nekünk, a Kisebbség tagjainak emlékeztetnünk kell a politikai cenzorokat arra, hogy sem a Rakisi Rezervátum szerencsétlen homokférgei nem képesek alternatívát biztosítani az Ixi Navigációs Gépezettel szemben, sem az Egyház kegyében lévő kevéske melanzs nem jelent kereskedelmi veszélyt a tleilaxi erjesztőkádak termékeinek. Nem! Mi vitatjuk, hogy a Dar-es-Balati feljegyzéseket a mítoszokhoz, a Szóbeli Történelemhez, a Testőrbibliához, vagy akár a Megosztott Isten Szent Könyveihez kéne hasonlítgatni. A Szétszóródás és az Éhínség Ideje előtti történelmi hivatkozásokat össze kell gyűjteni, és új vizsgálat alá kell helyezni! Mitől kéne félnünk? Egyetlen ixi gép sem képes arra, amit mi, Duncan Idaho és Siona utódai véghezvittünk. Hány világegyetemet népesítettünk be? Még csak megbecsülni sem tudja senki. Tudni pedig soha sem fogjuk. Az Egyház véletlen prófétától tart? Mi tudjuk, hogy a jövendőmondók nem látnak minket, és nem tudják megjósolni a döntéseinket. Semmilyen halál nem sújthatja egyszerre az egész emberiséget. Nekünk, a Kisebbségnek csatlakoznunk kell Szétszóródás-kori társainkhoz, hogy meghallják a hangunkat? Tudatlanságban és informálatlanul kell hagynunk az emberiség eredeti magját? Ha a Többség elkerget minket, akkor soha többé nem találnak meg!
Mi nem akarunk elmenni. Itt tartanak minket azok a gyöngyök a homokban. Lenyűgöz minket, ahogyan az Egyház a „megértés napjaként” használja a gyöngyöt. Kétségtelen, hogy egyetlen ember sem kerülheti el a feljegyzések kinyilatkoztatásait ezzel kapcsolatban. A régészet elismerten múlandó, de létfontosságú hasznainak is felvirrad a napja! Mint ahogy azok a primitív szerkezetek, amikkel Leto elrejtette a feljegyzéseit, a gépek fejlődéséről árulkodnak, ugyanígy az ősi tudatnak is engedni kell, hogy szóljon hozzánk. Súlyos bűnt követnénk el mind a történelmi pontosság, mind a tudomány ellen, ha nem kísérelnénk meg a kommunikációt a „tudat gyöngyeivel”, amelyeket a feljegyzések megjelölnek. Vajon II. Leto elveszett-e végtelen álmaiban, vagy újjá lehet éleszteni a mi korunk számára? Tudatára lehet-e ébreszteni, mint a történelmi pontosság tárházát? Hogyan félhet a Szentegyház ettől az igazságtól?
Ami a Kisebbséget illeti, számunkra kétségtelen, hogy a történészeknek meg kell hallgatniuk a kezdeteink mélyéből szóló hangot. Ha ezt a feljegyzések hordozzák, akkor azokat kell tanulmányoznunk. És a jövőnkbe is legalább olyan messzire kell előre tekinteni, mint amennyire ezek a könyvek nyúlnak vissza a múltba. Nem próbáljuk előre megjósolni azokat a felfedezéseket, amelyek még ránk várnak ezek közt az oldalak közt. Mi csak azt mondjuk, hogy meg kell találni őket. Hogyan is fordíthatnánk hátat a legfontosabb örökségünknek? Ahogy Lon Bramlis, a költő is mondta:
„A meglepetések szökőkútja vagyunk!”

 

VÉGE