A DŰNE LEGENDÁI - 2.
B. Herbert - K. J. Anderson
A GÉPIRTÓ HADJÁRAT

(Tartalom)

 

 

A kiadó megjegyzése

A szerzők elhelyeztek a kötet végén egy időrendi összefoglalót, mely áttekinti a gondolkodó gépek elleni háború fontosabb mozzanatait egészen A gépirtó hadjárat cselekményének kezdetéig. A regény elolvasása előtt érdemes ezt a kronológiát átnézni.

 

 

SZERETETTEL ÉS TISZTELETTEL AJÁNLJUK E KÖNYVET
PENNY ÉS RON MERRITTNEK,
AKIK EGYÜTT JÁRJÁK BE VELÜNK
A DŰNE UNIVERZUMÁT, ÉS SEGÍTENEK NEKÜNK,
HOGY ÁPOLJUK FRANK HERBERT HAGYATÉKÁT

 

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mikor elkészült e könyv kézirata, a munka még épp csak elkezdődött. Pat LoBrutto és Carolyn Caughey szerkesztői zsenije mutatott utat nekünk a számos visszacsatolás és finomítás útvesztőjében, hogy elkészülhessen a végleges változat. Ügynökeink, Robert Gottlieb és Matt Bialer, a Trident Media alkalmazottai, kezdettől fogva támogatták és ösztönözték a vállalkozást. A Tor Bookstól Tom Doherty, Linda Quinton, Jennifer Marcus, Heather Drucker és Paul Stevens, a Hodder & Stoughtontól pedig Julie Crisp segített pillanatig sem lanyhuló lelkesedéssel sínen tartani az előkészítést és a reklámozást.
Amint már megszoktuk tőle, Cathrine Sidor a WordFire Inc.-től fáradhatatlanul dolgozott a mikrokazetták és javítások tucatjainak átírásán, és ügyelt a következetességre a feszített munkatempó mellett. Diane E. Jones a próbaolvasó és kísérleti nyúl szerepében véleményezte őszintén munkánkat, és tett javaslatokat közbeékelésekre, amelyek fokozták a könyv erejét.
Rebecca Moesta Anderson rengeteg idejét és energiáját áldozta ránk, tanácsokkal és – szeretetteljes – kritikával segített minket, ügyelve, hogy az „elég jó” kifejezés soha ne hagyja el a száját. Jan Herbert szokásához híven támogatóan, türelemmel és megértően viselte az író kiszámíthatatlan kényeit.
Javier Barriopadro és Christian Gossett „kardmesteri” ihlettel láttak el minket. Dr. Torkos Attila a végleges kézirat alapos áttanulmányozásával segített elkerülni a következetlenségeket.
A Herbert Limited Partnership, személy szerint Penny és Ron Merritt, David Merritt, Byron Merritt, Julie Herbert, Robert Merritt, Kimberley Herbert és Theresa Shackleford lelkes pártfogásukkal járultak hozzá munkánk sikeréhez, és bízták ránk Frank Herbert eredeti látomásának gondozását.
Beverly Herbert közel négy évtizedes odaadása és támogatása nélkül Frank Herbert nem alkothatta volna meg ezt a kiterjedt és lenyűgöző univerzumot, amelyet most felfedezhetünk magunknak. Mindkettőjüknek mérhetetlen hálával tartozunk.

 

 

ELŐSZÓ

A történészek eltérően értelmezik az ősi múltból törmelékként fennmaradt üzeneteket.
Ahogy beleássuk magunkat a történelembe – mily ősi, zűrzavaros idők! –, egyre több tény veszíti el szilárd alakját, egyre több történet válik ellentmondásossá. A gyarló emlékezet és az idő óceánját átszelve az igazi hősök őstípusokká alakulnak át; a csaták jelentősebbnek tűnnek fel, mint valójában voltak. Legenda és valóság nehezen összeegyeztethető.
A Dzsihad első hivatalos történészeként legjobb tudásom szerint kell rögzítenem e feljegyzéseket, amelyeket a szájhagyomány és évszázadokon át megőrzött, töredékes dokumentumok alapján állítottam össze. Vajon mi hitelesebb: az enyémhez hasonló, gondosan dokumentált történelmi dolgozat, avagy a felhalmozódott mítoszok és népmesék gyűjteménye?
Nekem, Naamnak, a Vénnek, őszintén meg kell írnom Muad-Dib korában mindent, még ha ezzel feletteseim haragját váltom is ki. Olvassátok el gondosan e történelmi dolgozatot, amit Rendik Tolu-Far Tiltakozó Kiáltványának szavaival indítok, amely iratnak egykor minden példányát elkobozta a Dzsatir.
„Belefáradtunk a küzdelembe – halálosan belefáradtunk! Milliárdok és milliárdok hullottak el már a gondolkodó gépek ellen folytatott szent háborúban. Az elesettek között nem csak a Dzsihad egyenruhás katonáit és felbérelt zsoldosait találjuk meg, hanem az Összehangolt Világok ártatlan gyarmatosítóit és emberi rabszolgáit is. Senki nem veszi a fáradságot, hogy megszámlálja az elpusztított ellenséges gépeket.
Az Omnius nevű számítógépes örökelme több mint egy évezrede uralkodik számos bolygó felett, ám mindössze huszonnégy esztendeje történt, hogy Serena Butler papnő ártatlan gyermekének meggyilkolása kirobbantotta az egész emberiségre kiterjedő forradalmat. Serena e tragédiát használta fel, hogy harcra buzdítsa a Nemesek Szövetségét, a Föld elleni átfogó támadásra és megsemmisítő atomcsapásra kényszerítve az Armadát.
Igen, súlyos csapást mértek Omniusra, ugyanakkor a bolygón mind egy szálig elpusztították az embereket, az emberiség bölcsőjét pedig évszázadokra lakhatatlan, radioaktív romhalmazzá változtatták. Micsoda szörnyűséges ár! És ez még nem a győzelem, nem a befejezés volt, csupán egy hosszú küzdelem nyitó fejezetének számított.
Serena szent háborúja a gondolkodó gépek ellen immár több mint két évtizede tombol. Az Összehangolt Világokra mért csapásainkat rendre a Szövetségi gyarmatok elleni rajtaütésekkel viszonozzák.
Serena papnő jámbor asszonynak tűnik, és szeretnék hinni szentségében és tisztaságában. Éveken át tanulmányozta a klasszikus emberi filozófusok hozzáférhető műveit és tanait. Senki más nem töltött el nála több időt Kwynával, a kogitátorral az Önelemzés Városában található rezidenciáján. Serena szenvedélyessége nyilvánvaló, eszméi feddhetetlenek, ám vajon tudja-e, miféle dolgokat művelnek az ő nevében?
Serena Butler alig több névleges vezetőnél, miközben Iblis Ginjo tekinthető politikai meghatalmazottjának. Ginjo önmagát a »Dzsihad főpátriárkájának« nevezi, elnöke a Dzsihad Tanácsnak, annak a statáriális kormányzó testületnek, amely a Szövetségi Parlament hatásköre alá tartozó területen kívül uralkodik. Mi pedig hagyjuk, hogy ez megtörténhessen!
Szemtanúja voltam, ahogy a főpátriárka – aki egykor rabszolga-igazgatóként ténykedett a Földön – arra használja fel karizmatikus szónoki képességeit, hogy Serena tragédiájából fegyvert kovácsoljon. Mindenki vak tehát, hogy nem látja, Ginjo miként építi fel politikai hatalmát? Mi másért fogadta volna hitveséül Camie Borót, aki ezer évvel korábbra, az óbirodalom utolsó, gyengekezű uralkodójáig vezeti vissza a családfáját? Nem pusztán szerelemből fogad valaki örök hűséget az utolsó császár egyetlen élő leszármazottjának!
Hogy kifürkéssze az emberi árulók és titkos szabotőrök kilétét, Iblis Ginjo létrehozta a Dzsihad Titkosrendőrséget, vagyis a Dzsatirt. Gondoljunk azokra az ezrekre, akiket az utóbbi években letartóztattak – lehetséges, hogy mind áruló, aki a gépeknek dolgozik, miként azt a Dzsatir állítja róluk? Nem különös, hogy sokan közülük a főpátriárka politikai ellenfelei?
Nem kívánom bírálni a hadsereg parancsnokait, a bátor katonákat, sőt még a zsoldosokat sem, hiszen mindannyian legjobb tehetségük szerint küzdenek a Dzsihad sikeréért. A szabad bolygók mindegyikéről összesereglettek az emberek, hogy elpusztítsák a gépek előőrseit, és megállítsák a fosztogató robotokat. Ám hogyan reménykedhetnénk a végső győzelemben? A gépek örökké újabb harcosokat építhetnek, akik újra meg újra visszatérnek.
Belefáradtunk ebbe a véget nem érő háborúskodásba. Miféle reményt táplálhatunk, hogy egyszer béke lesz? Milyen lehetőséget látni arra, hogy megegyezhessünk Omniusszal? A gondolkodó gépek sohasem fáradnak el.
És sohasem felejtenek.”

 

 

L. E. (A LIGA ELŐTT) 177,
A DZSIHAD 25. ÉVÉBEN

 

A gondolkodó gépek gyengesége abban rejlik,
hogy ténylegesen elhisznek minden kapott
információt, és ehhez igazodva reagálnak.
VORIAN ATREIDES: NEGYEDIK KIKÉRDEZÉS
A SZÖVETSÉGI ARMADA ELŐTT

Ahogy az öt íjvető alkotta üteg a kanyonoktól szabdalt bolygó felett járőrözött, parancsnokuk, Vorian Atreides primerás az ellene felsorakozott robot haderőt tanulmányozta: letisztult, ezüstös vonalaik ragadozó halra emlékeztették. Sallangmentes, funkcionális felépítésük a jól kifent kések keresetlen kecsességét adta nekik.
Omnius harci monstrumai tízszeres túlerőt képviseltek az emberek hajóival szemben, ám mivel a Dzsihad hadihajóit egymást átfedő Holtzman-pajzsok védték, az ellenséges flotta lövedékei nem tudtak kárt tenni az emberek járműveiben, és jottányival sem jutottak közelebb az Anbus IV-hez.
Noha az emberi véderő nem rendelkezett a szükséges tűzerővel, amivel szétzúzhatta, vagy akár csak meghátrálásra kényszeríthette volna a gépi hadakat, a dzsihadisták nem adták fel a küzdelmet. Gépek és emberek állóháborút folytattak a bolygó felett.
Omnius és haderői számos győzelmet arattak az elmúlt hét esztendő során, amelyek révén eldugott kolóniákat foglaltak el, hogy azokon előretolt állásokat létesítsenek, és onnan hullámokban indítsák könyörtelen támadásaikat. Ezúttal azonban a Dzsihad Hadserege megesküdött, hogy bármi áron – a helybéliek akaratától függetlenül is – megvédelmezi ezt a Szövetségen kívüli bolygót a gondolkodó gépek ellenében.
A bolygó felszínén Vorian primerás társa, Xavier Harkonnen igyekezett diplomáciai eszközökkel rést ütni a Zensíita vének, egy primitív buddiszlám szekta vezetői ellenállásának pajzsába. Vor nem számított különösebb sikerre. Xavier túlságosan hajthatatlan volt ahhoz, hogy ügyes tárgyalófélnek bizonyuljon: kötelességtudata és a küldetés céljaihoz való makacs ragaszkodása minden más megfontolást háttérbe szorítottak nála.
Ráadásul Xavier előítéletekkel viseltetett a Zensíitákkal szemben, akik nyilván észre is vették ezt.
A gondolkodó gépek maguknak akarták az Anbus IV-et. A Dzsihad Hadseregének meg kellett állítania őket. Ha a Zensíiták úgy döntenek, hogy inkább elszigetelődnek a galaktikus konfliktustól, és nem működnek együtt az emberiség felszabadításáért küzdő bátor harcosokkal, akkor sehonnai bitangoknak kell tekinteni őket. Egyszer Vor viccesen a gépekhez hasonlította Xaviert, mivel mindent feketén vagy fehéren fogott fel, barátja pedig fagyos homlokráncolással reagált a tréfára.
A lentről érkezett jelentések szerint a Zensíita vezetők éppoly hajthatatlannak mutatkoztak, mint Harkonnen primerás. Mindkét fél mereven ragaszkodott az álláspontjához.
Vor nem kifogásolta barátja vezetési stílusát, noha lényegesen különbözött az övétől. Miután a gondolkodó gépek között nevelkedett, és megbízotti kiképzésben részesült, Vor minden tekintetben magáévá próbálta tenni az „emberiességet”, és megszédült az addig ismeretlen szabadságtól. Fesztelennek érezte magát, mikor sportolt és hazardírozott, vagy mikor társaságban a többi tiszttel tréfálkozott. Oly sokban különbözött mindez attól, amit egykor Agamemnón tanított neki...
A bolygó felett keringő Vor tisztában volt vele, hogy a robot csatahajók nem fognak megfutamodni, hacsak statisztikailag meg nem győződnek arról, hogy semmi esélyük a győzelemre. Az utóbbi hetekben Vor egy bonyolult hadicselen dolgozott, amellyel térdre kényszerítheti Omnius flottáját, de pillanatnyilag még nem állt készen a végrehajtásra. Hamarosan azonban sor kerülhet rá.
A bolygó közeli állóháború lényegileg különbözött azoktól a hadi játékoktól, amelyekben Vor oly szívesen vett részt a járőröző dzsihadista legénységgel, és azoktól a szórakoztató kihívásoktól, amelyeket évekkel azelőtt, hosszú csillagközi útjaik során a Seurat nevű robottal ötlöttek ki egymásnak. Az eseménytelen patthelyzet nem sok izgalommal szolgálhatott.
Egy ideje viszont szabályosságokat kezdett felfedezni.
A robotflotta nemsokára cirkálva megindult feléjük, akár egy ellenfelét hátulról becserkészni készülő piranha raj. Vor délcegen állt frissen vasalt, karmazsinvörössel kivarrt sötétzöld egyenruhájában – a dzsihadisták színei az életet és a kiontott vért szimbolizálták –, ahogy utasította az őrflotta minden naszádját, hogy aktiválják a Holtzman-pajzsokat, és ellenőrizzék a túlmelegedést.
A fegyverekkel vertezett robot hadihajók elkeserítő kiszámíthatósággal manővereztek, emberei pedig gyakran fogadásokat kötöttek, pontosan hány lövést fog leadni rájuk az ellenség.
Vor figyelte, ahogy erői a parancs szerint csatasorba rendeződnek. Xavier fogadott fivére, Vergyl Tantor parancsnokolt az ék élére helyezkedő íjvetőn. Vergyl, akit Xavier folyton figyelemmel tartott, immár tizenhét éve szolgált a Dzsihad Hadseregében.
Már egy hete semmi sem változott, a harcosok pedig kezdték elveszíteni a türelmüket, hiszen – újra meg újra elhaladva az ellenség mellett – csupán mellüket voltak képesek felfújni, és harci tollazatukkal ijesztgették ellenfelüket, akár egy egzotikus madár.
– Az ember azt hinné, hogy a gépek mostanra már megtanulták a leckét – hangzott fel Vergyl morgolódása a komvonalból. – Talán azt remélik, hogy hibázunk?
– Csak tesztelnek minket, Vergyl. – Vor, ahol lehetett, kerülte a rangok és a katonai hierarchia jelzéseinek használatát, mivel túlságosan emlékeztették a gépek rugalmatlanságára.
Néhány órával korábban, mikor a két flotta útvonala rövid időre keresztezte egymást, a robot hadihajók robbanótöltetekkel sorozták meg őket, amelyek pörölycsapásokként zuhogtak az áthatolhatatlan Holtzman-pajzsokon. Vornak a szeme se rebbent, ahogy figyelte a hiábavaló robbanásokat. Az egymásnak rohanó ellenséges hajók egy pillanatra nyüzsgő, kavargó kavalkádban csaptak össze, aztán maguk mögött hagyták a csatateret.
– Rendben, összegzést kérek! – szólalt meg.
– Huszonnyolc lövés, primerás! – jelentette az egyik fedélzeti tiszt.
Vor bólintott. Rendre húsz és harminc közé esett a rájuk leadott lövések száma, de korábban huszonkettőre tippelt. A többi hajó tisztjeivel együtt gratuláltak egymásnak, vagy együttérzően sajnálkoztak, ha valaki csupán két vagy három lövéssel tévedett, majd megbeszélték, hogyan hajtják be egymástól az elnyert téteket. A szolgálati időt osztották újra a nyertesek és a vesztesek között, a hajók pedig napi luxuscikk adagjaikból adtak át egymásnak.
Immár közel harmincszor történt meg ugyanez. Most azonban, ahogy a két hajóhad a kiszámítható útvonalon közelített egymáshoz, Vor meglepetést tartogatott az ellenfél számára.
A dzsihadisták flottája szabályos alakzatban haladt, éppoly fegyelmezetten, akár a gépek.
– Mindjárt kezdődik. – Vor a hajóhídon tartózkodó legénységhez fordult: – Összecsapásra felkészülni! Pajzsokat teljes kapacitásra állítani! Tudjátok a dolgotokat. Már eleget gyakoroltuk.
A hajóhidat bizsergő, zümmögő zaj – a hajtóművek hatalmas generátoraitól táplált védelmező erőtér vibrálása – rezegtette meg. Az egyes parancsnokok ügyelnek majd rá, nehogy a pajzsok túlhevüljenek, noha a gépek – legalábbis ez idáig – nem fedezték fel a rendszer egyetlen végzetes hibáját.
Vor figyelte, ahogy az ék élén haladó íjvető előreúszik a bolygó körüli pályán.
– Vergyl, készen állsz?
– Már napok óta, uram. Vágjunk bele!
Vor fegyverzeti és harcászati szakértőihez fordult, akik az egyik ginazi zsoldos, Zon Noret közvetlen parancsnoksága alá tartoztak.
– Noret úr, feltételezem, előkészítetted minden... kelepcénket.
Igenlő válasz érkezett.
– Minden a helyén, primerás. Az összes hajónak elküldtem a pontos koordinátákat, nehogy a sajátjaink belesétáljanak valamelyikbe. Csak az a kérdés, a gépek észreveszik-e?
– Én majd lefoglalom őket, Vor! – szólalt meg Vergyl.
A gépek hadihajói egyre fenyegetőbben közeledtek a pályák metszéspontja felé. Habár a gondolkodó gépekből hiányzott mindenféle esztétikai érzék, a hatékonyságot szem előtt tartó számításaik és mérnöki elveik mégis rendre hibátlan ívekkel és tökéletesen sima hajótestfelületekkel szemet gyönyörködtető szerkezeteket eredményeztek.
Vor elmosolyodott.
– Gyerünk!
Miközben Omnius harci ütege kérlelhetetlen, fenyegető halrajként közeledett, Vergyl íjvetője hirtelen felgyorsított, előretört, s közben a „vibro-tüzelő” rendszer segítségével – amely a kilőtt kinetikus lövedékek kilépéséhez igazítva egyetlen ezredmásodperc alatt deaktiválta és reaktiválta az elülső pajzsokat – rakétasortüzet adott le.
Nagy energiájú rakéták csapódtak be a legközelebbi gépi hajóba, a következő pillanatban aztán Vergyl ismét irányt változtatott, hogy dühöngő salusai bikaként nekirontson a robothajók csoportjának.
Vor jelt adott, hogy szóródjanak szét, mire az alakzat felbomlott, a hajók pedig szétszéledtek, nehogy útban legyenek.
A gépek, reagálni igyekezvén a váratlan helyzetre, mindössze annyit tehettek, hogy tüzet nyitottak a Holtzman-pajzsokkal védelmezett dzsihadista csatahajókra.
Vergyl ismét keresztülvágott elülső íjvetőjével. A parancs szerint hajója teljes fegyverkészletét ki kellett ürítenie a dühödt összecsapásban. A lövedékek egymás után csapódtak be a robotjárművekbe, és bár megsemmisíteni egyet sem sikerült, jelentős károkat okoztak. Az emberek ujjongásától zengtek a komvonalak.
Ám Vergyl manőverét csupán elterelő mozdulatnak szánták. Omnius erőinek zöme a megszokott útvonalon haladt tovább, egyenesen az űraknamező felé, amit Zon Noret és zsoldos csapata telepített a pálya mentén.
A gigászi közelségérzékelő aknákat álcázó réteg borította, amely csaknem észrevehetetlenné tette azokat az érzékelők számára. Serény felderítőkkel és gondos pásztázással észlelhették volna a veszélyt, de Vergyl dühödt és váratlan támadása elvonta a gépi erők figyelmét.
Az elülső két csatahajó darabokra szakadt, amint nekiütköztek a nagy erejű aknák sorának. A megrázó robbanások feltépték a tatokat és a hajótesteket, és hatalmas repedéseket hasítottak az alsó hajtóműburkokba. A szétdúlt ellenséges járművek letértek pályájukról, egyikük újabb aknába futott bele.
Mivel továbbra sem tudták pontosan, mi történt, még három robothajó ütközött neki az észlelhetetlen űraknáknak. A gépi üteg összevonta erőit. A megmaradt hadihajók Vergyl támadására ügyet sem vetve széthúzták a frontvonalat, és észlelőikkel pásztázni kezdték az elszórtan elhelyezett aknákat, amelyeket aztán pontosan célzott lövésekkel hatástalanítottak.
– Vergyl, vonulj vissza! – adta le Vor a parancsot. – Az összes íjvető rendeződjön újra alakzatba! Kiszórakoztuk magunkat.
Elégedett sóhajjal hátradőlt parancsnoki székében.
– Küldjetek ki négy gyors kindzsalt, hogy felmérjék, mennyi kárt sikerült okoznunk!
Megnyitott egy magán komvonalat, és a ginazi zsoldos arca tűnt fel a képernyőn.
– Te és az embereid kitüntetésben részesültök majd ezért.
Mikor az aknatelepítés vagy más titkos küldetések végrehajtása nem kívánta meg, hogy álcázó öltözetet öltsenek magukra, a zsoldosok saját tervezésű arany és karmazsinvörös egyenruhát viseltek a megszokott zöld és karmazsinvörös párosítás helyett. Az arany a szolgálataikért kapott tetemes összegeket, a karmazsinvörös pedig a kiontott vért jelképezte.
Mögöttük a megtépázott Omnius-üteg rettenthetetlenül folytatta bolygó körüli őrjáratát, akár egy élelem után kutató cáparaj. Addigra robotok tömegei nyüzsögtek a hajótestek külső burkolatán, hogy – mintegy miriádnyi tetűként ellepve a járműveket – elvégezzék a nagymérvű javítást.
– Úgy tűnik, még csak fel sem borzoltuk őket! – szólalt meg Vergyl, mikor íjvetője csatlakozott a csoporthoz. Hangja elkeseredettnek tűnt, aztán hozzátette: – De mégsem fogják elvenni tőlünk az Anbus IV-et.
– Naná, hogy nem! Az elmúlt pár év alatt már így is túl sokat megengedhettek maguknak. Ideje fordítanunk a hadi helyzeten.
Vor eltűnődött, vajon a robot haderők miért várakoztak ennyi ideig anélkül, hogy kiterjesztenék ezt a helyi konfliktust. Az efféle taktika nem rájuk vallott. Agamemnón Titán fiaként a Dzsihadban harcoló minden más embernél jobban ismerte a számítógépes elmék viselkedésmódját. Most, hogy jobban belegondolt, Vor fölöttébb gyanúsnak találta reakcióikat.
Elképzelhető, hogy én váltam túlzottan kiszámíthatóvá? Mi van akkor, ha a robotok csupán azt akarják elhitetni velem, hogy nem hajlandók taktikát változtatni?
Homlokát ráncolva megnyitotta az őt az ék élén haladó íjvetővel összekötő komvonalat.
– Vergyl? Nem tetszik ez nekem. Küldj ki néhány felderítőhajót, hogy vegyék szemügyre és térképezzék fel a lenti nagyobb egybefüggő területeket! Azt hiszem, a gépek készülnek valamire.
Vergylnek eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze Vor sejtését.
– Óvatosan körbekémlelünk odalent, primerás. Ha akár egyetlen kavicsot is elmozdítottak, tudni fogunk róla.
– Ennél többre számítok. Megpróbálnak átejteni minket a maguk kiszámítható módján. – Vor a kronométerre pillantott, mivel tudta, hogy órákba telik, míg a soron következő összecsapás miatt kellene aggódnia. Nyugtalankodni kezdett. – Kis időre átadom neked az üteg parancsnokságát. Leszállok a felszínre, hogy kiderítsem, sikerült-e a bátyádnak valamelyest észhez térítenie Zensíita barátainkat.

- - -

 

Ahhoz, hogy megértsük a győzelem jelentőségét,
előbb meg kell határoznunk, kik az ellenségeink
– és kik a szövetségeseink.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
HADÁSZATI ELŐADÁSOK

Mióta a buddiszlám szekták évszázadokkal ezelőtt elszakadtak a Nemesek Szövetségétől, az Anbus IV vált a Zensíita kultúra központjává. A bolygó legfőbb városa, Darits volt a gyér természeti kincsek és a nehezen kezelhető vallási fanatikusok miatt a külvilágiak által többnyire figyelmen kívül hagyott, független és elszigetelt szekta vallási életének szíve.
Az Anbus IV kontinenseit kiterjedt, sekély állóvizek tarkították, némelyek édes, mások kifejezetten sós vizűek voltak. A közelben keringő holdak okozta árapályok felmosórongyként húzták-vonták a táj felett a vizeket, amelyek éles kanyonokban kanyarogva mosták le a felső földréteget, a lágy homokkőből pedig barlangokat és hatalmas üregeket vájtak ki. A Zensíiták a szélesen kiugró lemezek rejtekében építették meg városaikat.
A folyók természetes módon, az árapály vonzása révén ömlöttek egyik sekély tengerből a másikba. A helybéliek rendkívül magas szintre fejlesztették a matematikai, csillagászati és mérnöki tudományokat, hogy előre jelezhessék az áradatok tetőzését és visszahúzódását. A hordalékbányászok ásványkincseket nyertek ki rostálással a kanyonokon átözönlő, iszapos vízből. A part menti alföldek bő termést hoztak, amennyiben a földművesek az arra alkalmas időpontokban vetettek és arattak.
Daritsban gigászi gát emelkedett, amit egykor a Zensíiták építettek a vörös kő kanyon egyik szűk szorosában. A kihívó gesztussal azt jelezték, hogy hitük és ötletességük elégséges ahhoz, hogy még a legádázabb áradatot is kordában tartsák. A gát mögötti, óriási víztározóban mélykék víztenger gyűlt fel. A Zensíita halászok törékeny csónakokon cirkáltak a tó felszínén, hogy hatalmas hálóikkal kiegészítsék az árterületen termesztett zöldségeket és gabonát.
A daritsi gát falát nem közönséges építménynek szánták, tehetséges és hithű szobrászmesterek gigászi alkotásai díszítették. A több száz méter magas, iker monolitok Buddha és Mohamed idealizált alakját ábrázolták, akik vonásait elhomályosította az idő, a legendák és az eszményítő imádat révén kialakult elképzelések.
A századok során a hívek vízerőművé alakították a létesítményt gigantikus turbinákkal, amelyeket a vízsodrás ereje hajtott meg. A fennsíkokon sorakozó napelemekkel kiegészülve a daritsi gát elegendő energiát termelt ahhoz, hogy az Anbus IV összes városát, amelyek más bolygókhoz képest kisebbnek számítottak, ellássa villamosenergiával. A bolygó teljes lakossága mindössze hetvenkilencmillió főt tett ki, a településeket összekötő távközlési és energiahálózat miatt mégis a teljes buddiszlám világ legfejlettebb infrastruktúrájú tagjának számított.
A gondolkodó gépek épp ezért akarták megszerezni maguknak. Omnius minimális erőfeszítés árán hídfővé alakíthatta volna az Anbus IV-et, ahonnan a korábbiaknál is átfogóbb támadásokat indíthat a Szövetségi Bolygók ellen.
Serena Butler szent háborúja immár több mint két évtizede dúlt. A Föld atomfegyverekkel végrehajtott szétbombázása után eltelt huszonhárom évben a háború győzelmet vagy vereséget jövendölő mérlege többször átbillent az egyik vagy a másik oldalra.
Ám hét évvel ezelőtt a gondolkodó gépek Szövetségen Kívüli Bolygókat kezdtek célba venni, amelyeket könnyebben meghódíthattak, mint a jól felfegyverzett, sűrűn lakott Szövetségi Bolygókat. A sebezhető Szövetségen Kívüli Bolygókon elszórtan élő kereskedők, bányászok, földművesek és buddiszlám menekültek csak ritkán voltak képesek elégséges haderőt felállítani Omnius ellenében. Az első három év során öt ilyen bolygót foglaltak el a gondolkodó gépek.
A Salusa Secunduson székelő Dzsihad Tanács sehogy sem értette, miért veszi a fáradságot Omnius, hogy efféle értéktelen világokat rohanjon le – mígnem Vorian felfedezte a rendszert: a számítógépes örökelme számításai és kivetítései alapján a gondolkodó gépek mintegy hálóval vették körül a Szövetségi Bolygókat, amit aztán egyre szorosabbra húztak, hogy végül megadják a kegyelemdöfést a Szövetség bolygószékhelyének.
Nem sokkal az után, hogy Vorian Atreides – Xavier Harkonnen támogatásával – elérte, hogy a Dzsihad teljes haderejével a Szövetségen Kívüli Bolygók védelmére összpontosítson, egy átfogó és váratlan dzsihadista ellencsapással sikerült visszafoglalniuk Tyndallt a gépektől. Minden győzelem értékesnek számított.
Xavier örült, hogy a Dzsihad Hadserege – egy Rekur Van nevű tlulaxi rabszolgafelhajtó figyelmeztetésének köszönhetően – még időben megérkezett az Anbus IV-re. A testkereskedő csapata portyázni jött a bolygóra, hogy a befogott Zensíitákat eladják a Zanbar és a Poritrin rabszolgapiacain. A portya végeztével a rabszolgafelhajtó egy robot felderítő járőrrel találkozott, amely épp a bolygót térképezte fel, ahogy a többi hódító hadművelet előtt volt szokásuk. Rekur Van nyomban a Salusa Secundusra sietett, hogy a Dzsihad Tanáccsal közölje a vészterhes híreket.
A veszélyt elhárítandó, Iblis Ginjo főpátriárka indította el ezt a hirtelenjében megtervezett, de hatékony hadműveletet.
– Nem engedhetjük meg, hogy még egy bolygó a démoni gondolkodó gépek kezére kerüljön! – üvöltötte Iblis a búcsúztató ünnepségen, lelkes éljenzéstől és lábához szórt narancsszínű virágok özönétől kísérve. – Már elvesztettük az Ellramot, a Peridot Kolóniát, a Bellost, és még számos bolygót. Az Anbus IV előtt azonban a Dzsihad Hadserege meghúzza a határt!
Noha Xavier előzetesen alábecsülte a hajók számát, amelyeket Omnius a félreeső bolygó ellen küldött, a Dzsihad erői mindeddig sikeresen megakadályozták a tervezett megszállást, a robotokat ellenben képtelenek voltak meghátrálásra kényszeríteni.
A Zensíltákkal folytatott tárgyalások egyik szünetében Xavier az orra alatt szitkozódott. Azokat, akiket épp megmenteni próbált, láthatóan csöppet sem érdekelte a segítsége, és semmi hajlandóságot nem mutattak a gondolkodó gépek elleni harcra.
A vörös kő kanyonokban épült város számos relikvia mellett a buddiszlám zensíita értelmezésének eredeti kéziratos tantételeit is őrizte. A bölcsek barlangmélyedésekben őrizték a Szútra-Korán eredeti, kézzel írott lapjait, és naponta ötször imádkoztak, mikor meghallották a kanyon peremén emelt minaretekből felhangzó hívást. A vének Daritsból küldték szét magyarázó szövegeiket, amelyeket a hívek eligazítására szántak a csupán beavatottak számára értelmezhető hittételek erdeiben.
Xavier Harkonnen alig tudta magába fojtani elkeseredését. Hadvezér volt, aki hozzászokott, hogy összecsapásokat vezényeljen le, katonáinak parancsoljon, s parancsait rendre teljesítsék. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen, mikor a pacifista buddiszlám helybéliek kereken megtagadták a harcot.
Odahaza, a Szövetségi Bolygókon fokozatosan erősödött a Dzsihad-ellenes mozgalom. Az emberek belefáradtak a látható eredmény nélkül folytatott, több mint két évtizedes vérontásba. Némelyek odáig elmentek, hogy transzparensekkel vonultak a meggyilkolt kisgyermek, az Ártatlan Manion szentélyéhez, hogy ott követeljenek „békét mindenáron”.
Igen, Xavier átérezte csömörüket és elkeseredettségüket, hiszen szeretteiket sorra mészárolták le a gondolkodó gépek. Ám ezek az elszigetelten élő buddiszlám hívők a kisujjukat sem mozdították, hogy védekezzenek, s ezzel a szélsőséges erőszakmentesség végletes ostobaságát bizonyították.
A gépek célja egyértelmű volt, Omnius pedig nyilvánvalóan nem tűrt volna el semmiféle vallási fanatizmust. Xaviernak életbevágó feladatot kellett teljesítenie a Dzsihad nevében, ez viszont némi magától értetődő együttműködést kívánt meg a helybéliektől. Nem számított rá, hogy ilyen nehezen értetheti meg ezzel a néppel, mit kockáztat az ő érdekükben a Dzsihad Hadserege.
A Zensíita vének becsoszogtak a gyűlésterembe, egy aranytól és drágakövektől ragyogó vallási ereklyékkel díszes, zárt helyiségbe.
Miként az elmúlt néhány óra folyamán, a Rhengalid nevű vallási vezető most is üveges szemekkel és könyörtelen ellenszegüléssel meredt rá. Hatalmas, borotvált feje egzotikus olajoktól csillogott; sűrű szemöldökét kifésülték, és mesterségesen sötétítették. Állát szögletesre nyírt, őszülő szakáll ékesítette, amit büszkeséggel viselt. Zöldesszürke szeme szinte világított, oly élesen elütött cserzett bőrétől. A férfi Omnius fenyegetően cirkáló gondolkodó gép hadiflottájának és a Dzsihad Hadserege lenyűgöző tűzerejének dacára sem ámulatot, sem félelmet nem mutatott. Mintha tudomást sem vett volna a körülményekről.
Xaviernak kényszeríteni kellett magát, hogy hangjából ne érződjék a bosszúság.
– A bolygódat próbáljuk megvédeni, Rhengalid presbiter uram. Ha nem érkeztünk volna meg, amikor megtettük, ha hajóink nem tartóztatnák fel a gondolkodó gépeket nap mint nap, te és a néped már Omnius rabszolgái lennétek. – Merev derékkal ült a Zensíita vezetővel szemben elhelyezett kemény padon. Rhengalid egyetlen alkalommal sem kínálta frissítővel, noha sejteni lehetett, hogy a vének magukhoz vettek némi elemózsiát, valahányszor a katonák távoztak a helyiségből.
– Rabszolgák lennénk? Ha annyira aggódtok a szabadságunkért, hol voltak a csatahajóitok, mikor néhány hónapja tlulaxi testkereskedők raboltak el ifjú és egészséges férfiakat és termékeny asszonyokat a falvainkból?
Xavier igyekezett leplezni zaklatottságát. Sohasem készült diplomatának, nem volt hozzá elég türelmes. Teljes szívvel és lélekkel szolgálta a Dzsihad ügyét. Egyenruhájának karmazsinvörös színezete embertársai kiontott vérét jelképezte, Manion fia pedig – aki halálakor alig múlt tizenegy hónapos – az új korszak első mártírjaként vesztette életét.
– Na és ti mit tettetek, presbiter uram, mikor lecsaptak a portyázók? Mostanáig nem értesültem az incidensről, ami pedig megtörtént, azon nem segíthetünk. Arról ellenben biztosíthatlak, hogy a gondolkodó gépek rabszolgáiként sokkal rosszabbul jártok.
– Mondod te, de a társadalmatok képmutató mivoltát mégsem tagadhatod. Miért higgyünk inkább az egyik rabszolgafelhajtó szavának, mint a másikénak?
Xavier orrlyuka bőszen kitágult. Erre most nincs időm!
– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a múltat feszegessük, akkor ne feledkezz meg róla, hogy néped döntése, miszerint nem vesz részt a gondolkodó gépek elleni harcban, emberek milliárdjainak szabadságába és megszámlálhatatlan emberéletbe került. Sokan úgy vélik, nem kevéssel tartoztok az emberiségnek.
– A viszálykodó felek egyikével sem szimpatizálunk – vágott vissza az őszszakállú vén. Népünk nem akar részt vállalni a ti értelmetlen, véres háborúskodásotokban.
Xavier elharapott egy heves megjegyzést, majd így szólt:
– Ennek ellenére kereszttűzbe kerültetek, és választanotok kell, ki mellé álltok.
– A zsarnok emberek jobbak lennének, mint a zsarnok gépek? Ki a megmondhatója ennek? Annyit viszont biztosan állíthatok, hogy ez nem a mi háborúnk, és soha nem is volt az.
A daritsi gát belsejében munkások nyitották ki a zsilipeket, hogy a monumentális Buddha és Mohamed szobrok kitárt kezéből látványos, tiszta vizű ikerzuhatagok törjenek elő. Xavier felnézett a hirtelen felzubogó zajra, és meglepődve pillantotta meg Vorian Atreidest, amint az űrkikötő egyik leszállóállásában pihenő űrkompjától kimért lépésekkel sétált feléjük a sziklarámpán. A sötét hajú férfiú mosolyogva közeledett, s még mindig éppoly egészségesnek, életerősnek és fiatlanak tűnt, mint mikor Xavier először találkozott vele, miután megszökött a Földről.
– Győzködheted őket, amennyit csak akarod, a Zensíiták egészen más nyelvet beszélnek... és nem csupán nyelvészeti szempontból. A daritsi vén tekintete felháborodást tükrözött.
– A ti istentelen civilizációtok régóta üldöz minket. Nem szívesen látott vendég errefelé a dzsihadista katona, különösen Daritsban, szent városunkban nem.
Xavier továbbra is Rhengalidot figyelte.
– Közölnöm kell veled, presbiter uram, hogy mindenképpen megakadályozom a gondolkodó gépek invázióját, akár segítesz ebben nekem, akár nem. Az Anbus IV elestével az ellenség újabb hídfőállást építhetne ki a Szövetségi Bolygók felé.
– Ez a mi bolygónk, Harkonnen primerás. Te pedig nem idevalósi vagy.
– Ahogy a gondolkodó gépek sem azok! – vörösödött el Xavier.
Vorian megragadta a karját. Láthatóan mulatságosnak találta a helyzetet, és megjegyezte:
– Úgy tűnik, újfajta tárgyalási technikát fedeztél fel.
– Sohasem állítottam magamról, hogy ügyes tárgyaló lennék.
Vor mosolyogva bólintott.
– Ha ezek az emberek rendesen teljesítenék a parancsaidat, nagyban megkönnyítenék a dolgodat, ugye?
– Nem fogom sorsára hagyni a bolygót, Vor.
A parancsnoki komvonal recsegni kezdett, és zaklatott üzenet érkezett. Vergyl Tantor idegesen, zihálva jelentett:
– Atreides primerás, a gyanúd beigazolódott! A detektoraink a gondolkodó gépek titkos bázisára akadtak rá a fennsíkon. Katonai hídfőállásnak tűnik, termelő gépekkel, nehézfegyverzettel és harci robotokkal.
– Szép munka volt, Vergyl – felelte Vor. – Kezdődik a tánc!
Xavier válla fölött a gondolataiba merült Rhengalidra tekintett, aki kétségkívül egyetlen dzsihadistát sem óhajtott látni többé.
– Itt végeztünk, Vor. Gyerünk vissza a zászlóshajóra! Rengeteg a teendőnk.

- - -

 

Nem létezik olyasmi, mint a jövő.
Az emberiség előtt számtalan lehetséges
jövő tárul fel, amelyek közül nem egy látszólag
jelentéktelen események függvénye.
A MUADRU KRÓNIKÁK

Zimia lenyűgöző város, a szabad emberiség kultúrájának kiteljesedése volt. A kormányzati épületkomplexumtól és a háborús emlékhelyül szolgáló főtértől fákkal szegélyezett sugárutak szaladtak szét, akár egy kerék küllői. A téren zekébe öltözött férfiak és díszes hivatali ruhákat viselő hölgyek szaporázták lépteiket.
Iblis Ginjo szemöldökét ráncolva sietett keresztül a hatalmas téren a Parlament Csarnoka felé. Az efféle rendezettség a biztonság és a környék változhatatlanságának illúziójával szolgált.
Ám semmi sem állandó. Semmi sem biztonságos.
Épp azon fáradozott, hogy lelkesítse, tettre késztesse az embereket. Arról győzködte őket, hogy a gonosz gépek bármikor bármelyik bolygót megtámadhatják, az emberek között pedig alattomos kémek rejtőznek, akik titokban, még a Szövetség szívében is Omnius hívei lettek.
A közdelem sikere érdekében lblisnek néha ki kellett színezni a valóságot.
Széles vállát, szögletes arcvonásait és egyenes, sötétbarna haját arannyal kivarrt, ragyogó paszpóllal szegélyezett laza, fekete zubbony tette még tekintélyesebbé. Pár lépéssel mögötte féltucatnyi dzsihadista rendőr – Dzsatirügynök – lépdelt állandó készenlétben, kezüket fegyverükön nyugtatva. Bármerre ólálkodhatnak köpönyegforgató emberek vagy a gépeket szolgáló merénylők.
Két évtizeddel ezelőtt Iblis a „Serena Butler Dzsihadjának Főpátriárkája” címet adományozta magának, a tömegek pedig mögé álltak, valahányszor megjelent a nyilvánosság előtt. A nevükben beszélt, nagygyűlésekre hívta őket, megmondta nekik, hogyan vélekedjenek, és miként reagáljanak az adott helyzetekben. Vorian Atreideshez hasonlóan valaha Iblis is megbízottként szolgálta a gondolkodó gépeket a Földön. Immár szónok és a legmagasabb rangú államférfi lett belőle: király, politikus, vallási vezető és hadvezér szerepe egyesült egyetlen karizmatikus személyben. Saját erejéből tört magának utat, és épp ezért az emberek vezetőinek legfelsőbb köreiben mozoghatott. Ismerte a történelmet, és tökéletesen tisztában volt a saját, benne elfoglalt helyével.
Ahogy felhágott a Parlament Csarnokának széles lépcsőin, és belépett a magas mennyezetű, freskókkal borított folyosóra, a képviselők és hivatalnokok egyszerre elhallgattak. Iblis élvezettel figyelte, ha az emberek rákvörösen, hebegve és tétován tértek ki az útjából tőle való félelmükben.
A kellő tisztelettel megállt Serena Butler meggyilkolt gyermeke, Manion díszes szentélye előtt, amelynek falmélyedésében angyali szobor állt kitárt karokkal, hogy fogadja napi virágterhét, a halvány narancssárga körömvirágokat, amelyeknek apró, tündöklő szupernóvára emlékeztető sziromkelyhét immár „Manion virága”-ként emlegették.
Odabent megtelt a nagyterem, s minden széken egy nemes vagy egy bolygószintű képviselő foglalt helyet. Még a széksorok közötti átjárók szabad területeit is hordozható, újonnan fejlesztett, lebegő szuszpenzor-ülésekkel töltötték fel az előkelő vendégek számára.
A gyűlésterem bejáratánál sáfránysárga köpenybe burkolózott szerzetes ült, s egy nehéz, áttetsző tartályra felügyelt, amelynek kékes színű, létfenntartó elektrofolyadék fürdőjében egy élő emberi agy lebegett. Mikor Iblis rápillantott a nagytiszteletű kogitátorra, szédítő örömhullám öntötte el: feltolultak az ősi filozófus-agyhoz, Eklóhoz fűződő emlékei, aki egykor megosztotta vele tudását, mikor Iblis még közönséges rabszolga-felügyelőként dolgozott a Földön. Micsoda mámorító, lehetőségektől hemzsegő napok...
Az itt jelenlévő kogitátor, a Kwyna nevű női gondolkodó, kevésbé készségesen állt a rendelkezésére, hogy tanácsokkal lássa el. Iblis ennek ellenére gyakran ellátogatott az Önelemzés Városának háborítatlan falai közé, hogy Kwyna agytároló edénye mellett ülve várakozzon a kinyilatkoztatásra. Életében mindössze két kogitátorral találkozott, ám a nagyszerű szerves gondolkodó entitások minden alkalommal lenyűgözték őt.
Messze túlszárnyalták Omniust, oly elegánsak, oly végtelenül emberiek voltak – jóllehet nyilvánvaló fizikai korlátokkal bírtak.
A parlamenti ülés már órák óta folyt, ám semmiféle fontosabb döntés nem születhetett, amíg Iblis meg nem érkezett. Előre elrendezték, hogy így legyen. A szövetségi képviselők közül mellészegődött csendes szövetségesei fölösleges bürokráciával akasztották meg a kormányzás gépezetét, kizárólag azért, hogy ő még hatékonyabbnak tűnjön, mikor végre véget vet a tétovázásnak.
Az emelvényen Hosten Fru, a hagali képviselő szónokolt monoton hangon holmi kisebbrendű kereskedelmi problémáról, jelesül a VenKee Vállalat és a poritrini kormány közötti huzavonáról az időközben népszerűvé vált parázsgömbök szabadalmai és értékesítési jogai körül.
– Az eredeti koncepció Tio Holtzman professzor egyik asszisztensének munkáján alapul, a VenKee Vállalat azonban a Poritrinnek nyújtott ellenszolgáltatás nélkül vezette be a piacra a technológiát – magyarázta Hosten Fru. – Javaslom, hozzunk létre bizottságot az ügy kivizsgálására és elbírálására...
Iblis lopva elmosolyodott. Igen, egy bizottság létrehozása garantálja majd, hogy soha ne szülessen döntés az ügyben. Hosten Fru erélytelen politikusnak tűnt, aki ostoba problémákkal akadályozta a hatékony szövetségi ügyintézést, a nehézkes kormányzati munkát pedig még az óbirodalom tehetetlen bürokráciájához képest is vontatottabbnak tüntette fel. Senki sem sejtette, hogy a hagali képviselő Iblis egyik titkos szövetségese. Akadékoskodásával kiválóan szolgálta Iblis ügyét: minél többen látták, mennyire körülményesen kezeli a Szövetségi Képviselőtestület még a legegyszerűbb kérdéseket is, különösen válságok alkalmával, annál több ügyben bízták a döntéshozatalt a Dzsihad Tanácsra, amit ő irányított...
Iblis Ginjo sugárzó magabiztossággal lépett be a nagyterembe. Serena Butler személyes megbízottjaként az egész emberiség és a gondolkodó gépek ellen indított Szent Dzsihad nevében beszélt.
Tíz kegyetlen évvel a Föld atomfegyverekkel végrehajtott elpusztítása után az idős Manion Butler lemondott szövetségi alkirályi tisztéről, és leányát, Serenát terjesztette fel utódjául. Közfelkiáltással meg is szavazták a javaslatot, ám ő ragaszkodott hozzá, hogy csupán „megbízott alkirálynő” legyen a háború végeztéig. A tökéletesen elégedett Iblis még inkább Serena kegyeibe férkőzött, és legközelebbi tanácsadójaként beszédeket írt neki, hogy tovább szítsa a gondolkodó gépek elleni keresztes háború tüzét.
Felszegett fejjel vonult végig a széksorok között leterített szőnyegen a szónoki fülkéhez. Képmegjelenítők vetítették ki Iblis felnagyított vonásait az elkerített helyiség oldalfalaira. A hirtelen engedelmességet mutató Hosten Fru pontot tett beszéde végére, és meghajolt, hogy átadja helyét az emelvényen.
– A fennmaradó időt átengedem a főpátriárkának.
Iblis fellépett a pódiumra, kezét összekulcsolta maga előtt, és szertartásos főhajtással megköszönte a beszédzónából kisiető hagali képviselőtársa előzékenységét. Mielőtt azonban összeszedhette volna a gondolatait, az ülésteremben helyet foglalók közül váratlanul félbeszakította valaki:
– Ügyrendi észrevétel! – Az ellenvetést tevő hölgy hangjáról Munoza Chent, a távoli, Pincknon nevű szövetségi bolygó kellemetlenkedő képviselőjét ismerte fel.
Iblis a képviselőnő felé fordult, és türelmet tükröző arckifejezést erőltetett magára, miközben Chen szólásra emelkedett:
– A mai nap folyamán már megkérdőjeleztem bizonyos kiegészítő jogkörök az ilyenkor szokásos eljárás mellőzésével végrehajtott áthárításának jogosságát a Parlamentről a Dzsihad Tanácsra. Az észrevétel megvitatását elnapolták, amíg a Tanács valamely illetékes tagja nem válaszolhat a felvetésre a Képviselőtestület előtt. – Sovány mellkasa előtt összefonta a karját. – Úgy vélem, Ginjo főpátriárka jogosult a Tanács nevében beszélni.
Iblis hűvösen elmosolyodott.
– Nem ez ügyben óhajtottam ma beszédet intézni a Képviselőtestülethez, Chen úrnő.
Az akadékoskodó asszony továbbra sem volt hajlandó leülni.
– Elnapolt kérdés vár megvitatásra, uram. A házszabály előírja, hogy kísérletet kell tenni az ügy elintézésére, mielőtt bármi másra sor kerül.
Iblis érezte az összegyűltek körében eluralkodó türelmetlenséget, és tudta, miként fordíthatja ezt saját hasznára. Azért érkeztek, hogy őt hallgassák, és nem azért, hogy valamely sokadrangú előterjesztés felett folytatott érdektelen vitának legyenek fültanúi.
– A képviselőnő felvetése tökéletes például szolgál arra, miért is kellett létrehozni a Dzsihad Tanácsot, hogy a bürokrácia lassan őrlő malmainak kikerülésével gyors és szükséges döntéseket hozhassunk.
A hallgatóság egyetértően morajlott fel. Iblis fagyos mosolya némileg felengedett.
Miután Serena Butler két évtizeddel azelőtt meghirdette szent háborúját, a Szövetségi Parlament tizenhárom esztendőn át a zaklatott béke évszázadai alatt megszokott nehézkes rendszerben küszködött a sürgős hadi kérdések elintézésével. Ám az Ellram és a Peridot Kolónia eleste után – mikor is a politikusok oly hosszasan alkudoztak, hogy teljes protektorátusokat söpörtek el, mielőtt bármiféle segítség érkezhetett volna – Serena indulatosan kikelt a Parlament ellen. Éles szavakkal fejezte ki felháborodását és – ami a köznép számára még rettenetesebbnek számított – csalódottságát, amiért kicsinyes perlekedéseiket előbbre valónak tartották a valódi ellenségnél.
Iblis közeli pozícióját kihasználva kezébe vette a kezdeményezést, és egy „Dzsihad Tanács” felállítását javasolta. Ennek a hatáskörébe kerülne minden olyan ügy, amely közvetlen kapcsolatban áll a Dzsihaddal, míg a kevésbé sürgős kereskedelmi, össztársadalmi és helyi érdekű kérdéseket továbbra is a hosszadalmas parlamenti üléseken tárgyalnák meg. A háborús kérdések gyors és határozott vezetést követelnek, amelynek munkáját az ezerhangú Parlament csak hátráltatná.
Iblis legalábbis erről győzte meg őket; indítványát elsöprő többséggel elfogadták.
A régi politikai módszerek ennek ellenére még egy évtized elmúltával is gátolták a haladást. Most, hogy megelégedésére egyetértő morajlás áradt felé a széksorok közül, Iblis elnéző türelemmel a pincknoni képviselő felé fordult.
– Mit szeretnél megkérdezni?
Munoza Chen mintha észre sem vette volna a dörmögő megjegyzéseket.
– A Tanácsod újabb és újabb területeket talál magának, amire kiterjesztheti a hatáskörét. Eredetileg a Dzsihad Hadseregének felügyeletére kaptatok megbízást, különös tekintettel annak katonai műveleteire, illetve a Dzsatir által képviselt belbiztonsági tevékenységekre. Immár a Tanács intézi a menekültek ügyét, osztja el a készleteket, szabályozza az árpolitikát, és vet ki adókat. Mikor lesz végre vége ennek a nyugtalanító hatásköri terjeszkedésnek?
Iblis megjegyezte magának, hogy utasítania kell rendőrfőnökét, Yorek Thurrt, hogy diszkréten tudakozódjon és nyomozzon a nő hátterével kapcsolatban. Akár az is előfordulhat, hogy terhelő bizonyítékokra kell „ráakadni” azt illetően, hogy Chen „összejátszik” a gondolkodó gépekkel. Yorek Thurr komoly tapasztalatokat szerzett már ezen a téren. Lehetséges, hogy a képviselő asszony megromlott egészségi állapota „sajnálatosan” korai halálát idézheti elő.
Iblis higgadtan válaszolt.
– A háborús övezetek túlélőinek és menekültjeinek nyilvántartása kétségtelenül a Tanács hatáskörébe tartozik, akárcsak a hadsebészek kiképzése, valamint a szükséges gyógyszerellátmányok és ételszállítmányok elosztása. Mikor alig egy éve visszafoglaltuk Tyndallt a gépektől, a Dzsihad Tanács haladéktalanul hozzáfogott a kárenyhítéshez. A rendkívüli adó kivetésével és a jómódú szövetségi bolygók luxusellátmányainak katonai célú igénybevételével oltalmat, orvosi ellátást és reményt nyújtottunk azoknak a szerencsétleneknek. Ha mindezt a Szövetségi Parlamentre bíztuk volna, Chen úrnő, még mindig nyílt üléseken vitatkoznának a kérdéseken. – Aztán az emelvény felé fordult, és elmerengve hozzátette: – Tudomásom szerint, a tyndalliak részéről nem érkezett panasz...
– Azt azonban, hogy a Tanács anélkül terjessze ki a működési körét, hogy erről megszavaztatná a...
Iblis türelmetlenül mordult fel.
– Órákon át vitázhatnánk a kérdésről, de vajon az itt összegyűltek ezt óhajtják hallani? – Kérdően felemelte a kezét, mire a karzaton jól időzített kiabálás és hurrogás hangzott fel; a kifütyülést részben saját emberei kezdték, ám sokan önszántukból fejezték ki így a véleményüket. – Amiatt jelentem meg ma a Képviselőtestület előtt, hogy megosszam a jelenlévőkkel az ősi muadru feliratok formájában kinyilatkoztatott tudást.
Acélos markában a történelem egy fontos darabját, egy törhetetlen plázlemezek közé préselt, vékony faragott kőtáblát tartott. A keretet az emelvényre állította.
– Ezt a rúnatöredéket kétszáz évvel ezelőtt ásták elő egy lakatlan bolygón, de azóta is megfejtetlen maradt. Ez idáig.
A felcsigázott hallgatóság elnémult. Az elfeledett Munoza Chen tétovázott egy keveset, majd félszegen leült anélkül, hogy hivatalosan visszavonta volna a kérdését.
– E jeleket egy régóta halott próféta véste fel a muadruként ismert nyelven, hogy örökre fennmaradjanak a mázzal bevont kőben. A múltból származó szavak vélhetően a Földről, az emberiség bölcsőjéből származnak. – Az agytároló edényben lebegő ősi elme sárgaköpönyeges szubordinánsa felé fordította tekintetét. – Kwyna kogitátor volt az, aki segített nekem lefordítani ezeket az archaikus rúnajeleket. Lehetővé tette, hogy megértsem az üzenetet. Kwyna, megtennéd, hogy ismételten segítesz az eligazodásban?
A szubordináns tétován állt egy darabig, aztán az emelvény melletti aranyszínű asztalkához vitte a díszes agytároló edényt. Iblis beleborzongott, hogy egy ilyen magasztos elme közelében érezheti magát. A sáfránysárga köpenybe burkolózott szerzetes kivárt.
A Kwyna közelségéből erőt merítő Iblis végigfuttatta ujjait a rúnákon. A hallgatóság továbbra is néma csendben, elmélyülten figyelt, ahogy Iblis belefogott az olvasásba, és fennhangon megszólaltatta az éles nyelvcsattintásokkal tarkított, lágyan pergő szótagokat. Szokatlan, érthetetlen hangok töltötték be a hatalmas gyűléstermet, amelyek megigézték az ott összegyűlteket.
Mikor Iblis megállt, a kogitátor szubordinánsa a Kwyna eleven agyát védelmező, ívelt falú tartályhoz szorította a tenyerét, majd lassan a kék folyadékba merítette ujjait. E kapcsolat létrejöttével távolinak tűnő hangon – amely mintha a múlt sűrű ködén keresztül érkezett volna – lefordította a muadru nyelven elhangzott szavakat.
A rúnákkal vésett kődarab megsérült egy réges-régen lezajlott világkatasztrófában, ami repedéseket és mély bemetszéseket hagyott a kőben – mondta. Míg némelyik mondatból teljes szavak hiányoztak, a többiből egy rettenetes ősi háború története bontakozott ki, amelynek során emberek ezrei pusztultak el szörnyűséges körülmények között. Végül kijelentette:
– Az ismeretlen próféta szavaival: „Ezredévnyi keserv és viszontagság előzi meg a kort, midőn népünk végre reátalál a Paradicsomba vezető útra”.
Iblis erre a pillanatra várt, majd szélesen, túláradón elmosolyodott, és felkiáltott:
– Talán nem egyértelmű? A szabad emberiség ezer éven át viselte a kimekek és gép gazdáik rabigáját. Hát nem értitek? Eljött a szenvedések korának vége, csupán határoznunk kell, hogy így legyen!
A kogitátor agytároló edényét kitöltő kék elektrofolyadék örvényleni kezdett, a szubordináns pedig az összegyűltek felé közvetítette Kwyna üzenetét.
– A rúnákkal vésett kődarab nem tartalmazza az egész próféciát. Az üzenet hiányos.
Iblis tántorítatlanul továbbfűzte mondandóját.
– Az ismeretlenben rejlő veszélyeket és ígéretet egyaránt tekintetbe kell venni mindig. Egyik ütegünk az Anbus IV-re ment, hogy védekezzen a legújabb robottámadás ellen, de mindez nem elég. Szabad emberekként határozottan kell fellépnünk, hogy visszafoglaljuk az Összehangolt Világokat, és felszabadítsuk az ott rabszolgasorba döntött embertársainkat. Kizárólag ily módon szakadhat vége a megpróbáltatásainknak, miképpen ezt a prófécia is kinyilatkoztatja. Amint megjósolták, egy ezredév telt el. Eljött az ideje, hogy a Paradicsom felé vezető útra lépjünk, és letaszítsuk a démoni gépezeteket. Javaslom tehát a Dzsihad haderejének bővítését további hadihajókkal és elszánt harcosokkal, valamint az Omnius elleni offenzíva kibővítését.
A tartályban kavargó kék folyadék egyre vadabbul háborgott.
– És még több halált – fordította a szubordináns.
– És még több hőst! – harsogta Iblis lelkesültségtől izzó arccal. – Ahogy a bölcs Kwyna mondta, mindössze ez a töredék maradt meg a rúnafeliratból. Ezért emberként a legpontosabb értelmezést kell megkeresnünk. Rendelkezünk vajon a szükséges lelkierővel, hogy valóra váltsuk a próféciát?
Hirtelen, mielőtt Kwyna ellenkező megjegyzést tehetett volna, a főpátriárka köszönetet mondott a kogitátornak és szubordinánsának. Habár Iblis tisztelte a filozófusnőt, Kwyna sajnos túl sok időt töltött egymásnak ellentmondó filozófiai tanok feletti elmélkedéssel, és nem fogta fel a Dzsihad ténykérdéseit.
Iblis ellenben gyakorlati célokat tartott szem előtt. Lelkes közönségét sem érdekelte a bölcselkedő szőrszálhasogatás.
A főpátriárka zúgó hangja betöltötte a teret, felerősödött, majd lehalkult a megfelelő, előre kiszámított pillanatokban.
– Győzelmünkért emberek kiontott vérével fizetünk. Serena Butler apró gyermeke már megfizette ezt az árat, akárcsak a hős dzsihadista katonák milliói. A végső győzelem nem csupán megéri, hanem megköveteli ezt az árat. Elképzelhetetlen, hogy veszítsünk. A puszta létezésünk forog kockán.
A gyűlésteremben mindenfelé bólogattak, Iblis pedig elégedetten, rejtett mosollyal nyugtázta sikerét. Habár a szubordináns némán állt a pláz agytároló edény mellett, a főpátriárka úgy érezte, hogy Kwyna akár egyet is értene vele. Senki nem állhatott ellen szavainak, szenvedélyességének. Iblis szeme sarkából könny buggyant elő, s így mindenki láthatta, mennyire szívén viseli az emberiség sorsát.

- - -

 

Az új Dzsihadot leginkább valamiféle szükségszerű
szerkesztési folyamathoz hasonlíthatnánk.
Megszabadulunk azoktól a dolgoktól,
amelyek emberi mivoltunkban pusztítanak minket.
KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

A hibátlan kristálykoporsó belsejében egy kisfiú feküdt békésen és érintetlenül. Akár egy üvegburába zárt szikra, Manion Butler elszigetelődött mindentől, amit a nevében véghezvittek. Serena pedig vele együtt zárkózott el az Önelemzés Városának magányába.
Ahogyan oly gyakran máskor is, a szentély elülső kőtalapzatára térdepelt üdvözült, ugyanakkor borongós tekintettel. Az elmélkedésre hívó zug hű látogatói régóta nem követelték már, hogy kényelmes padot állíttassanak oda, amelyen helyet foglalva imádkozhatna gyermeke felett. Serena immár huszonnégy esztendeje ekképp, a kristálykoporsó előtt térdepelve nézett szembe gondolataival, emlékeivel és rémálmaival.
Manion oly békésnek, oly zavartalannak tűnt itt. A kisfiú éteri arca és törékeny csontjai szétzúzódtak, mikor az Erasmus nevű robotszörnyeteg letaszította őt magas erkélyéről, Iblis Ginjo azonban elintézte, hogy a halott szobrászok helyreállítsák eredeti alakját és vonásait. Fiát pontosan úgy őrizték meg, ahogy Serena emlékezni vágyott rá. Igen, a hűséges Iblis minden tőle telhetőt megtett ezért.
Ha most élne, Manion immár felnőtt nemesifjúvá cseperedett volna... elég idős lenne hozzá, hogy akár hitvest válasszon magának, és gyermekeket nemzzen. Ahogy Manion gyönyörű arcát figyelte, Serena arra gondolt, miféle lehetőségek vártak volna rá, ha nincsenek a gonosz gondolkodó gépek.
Ehelyett az ártatlan fiúgyermek magjából szent háború fogant, amely végigperzselte a naprendszereket, miközben az emberek lázadásokat szítottak az Összehangolt Világokon, rátámadtak a robothajókra és Omnius minden megtestesülési formájára. Már eddig is emberek milliárdjai áldozták életüket a szent ügyért. Maga Erasmus is bizonyára elpusztulhatott az atomcsapásban, amely megsemmisített minden gondolkodó gépet a Földön, ám a számítógépes örökelme továbbra is uralma alatt tartotta birodalma fennmaradó hányadát, az emberek pedig nem pihenhettek meg.
Nem múlt el a fájdalom. Serena lelke törött darabokra, mikor fiát meggyilkolták. Hogy jelenlétében meditálhatott, erőt merített a Dzsihad további irányításához. Ezt a szentélyt, amelyben ténylegesen Manion holtteste feküdt, kizárólag neki és még néhány kiválasztottnak tartották fenn.
Korábban egyre több új szentély és díszes ereklyehely tűnt fel a Salusa Secunduson és más Szövetségi Bolygókon. Némelyiket az isteni gyermekről, az áldozati bárányról készült festményekkel vagy más ábrázolásokkal ékesítették, jóllehet egyetlen művész sem látta őt életében. Némely ereklyehelyet azért állítottak fel, hogy azokban ruhafoszlányokat, hajszálakat vagy akár mikroszkopikus sejtmintákat helyezzenek el. Habár Serena kételkedett az efféle tárgyak eredetiségében, nem távolíttatta el egyiket sem. Az emberek hite és buzgósága fontosabb volt számára, mint a teljes hitelesség.
Miután a Dzsihadnak nem sikerült lerohannia a Bela Tegeuse összehangolt világot, és miután a gondolkodó gépek ismételt – s újfent visszavert – támadást intéztek a Salusa Secundus ellen, Iblis meggyőzte Serenát, hogy nem szabad a kereskedelmi egyezményekhez és kisebb horderejű törvényekhez hasonló, triviális politikai tevékenységek miatt hagynia szétzilálódni a hatalmát, vagy kockáztatnia a saját biztonságát. Ehelyett kizárólag nagy horderejű események alkalmával lépett a nyilvánosság elé. Serena Butler ihlető jelenléte nélkül, hangoztatta Iblis, az emberiség elveszítené a harcba vetett hitét. Épp ezért Serena lenyűgöző lelkesítő beszédeket mondott, az emberek pedig önként, örömmel áldozták fel életüket az ügyért – őérte.
Iblis óvintézkedése ellenére Serena élete mégis közvetlen veszélybe került, mikor a Parlament közgyűlése előtt szólalt fel egy évvel az után, hogy elfogadta a megbízott alkirálynői címet. A merénylőt megölték, a Dzsatir főparancsnoka, Yorek Thurr pedig szokatlan gépi technikát fedezett fel a gyilkossági kísérlet végrehajtójának ingóságai között. A Szövetségnek először kellett szembesülnie Omnius kémeinek – a Szövetségi Bolygókra beszivárgott köpönyegforgató embereknek – tényleges jelenlétével.
Első felháborodásukban az emberek elképzelni sem tudták, mi vehet rá bárkit is arra, hogy önként az erkölcsi normákat nem ismerő gondolkodó gépek oldalára álljon. Iblis azonban a Zimia főterén összegyűlt hatalmas tömeghez az alábbi szavakat intézte:
– Saját szememmel láttam az Összehangolt Világokon nevelkedett emberi rabszolgákat – nem titok, hogy Vorian Atreides primerás és jómagam agyát is átmosták, hogy Omniust szolgáljuk. Más önző, áruló elemeket vonzó jutalmakkal vehetnek rá ilyesmire, kimektestet, sőt akár saját bolygókat vagy rabszolgákat ajánlhatnak fel szolgálataikért. Állandóan nyitva kell tartani a szemünket!
A félelem a gondolkodó gépeknek a szabad bolygók lakói közt álruhában megbúvó kémeitől komoly lökést adott, hogy Iblis megalakítsa a Dzsatirt: azt az éber biztonsági szervezetet, amely folyamatosan figyelte a belügyek alakulását, hátha gyanús viselkedésre lesz figyelmes.
A merényletkísérletet követően Serenát rögtön az Önelemzés Városába vitték, ahol ezek után még a korábbinál is elszigeteltebb életet élt, hogy garantálhassák a biztonságát.
A régi épületegyüttest évszázadokkal azelőtt építették, az ötlet pedig részben a Buddiszlám körüli vita, valamint a Zenszuni és Zensíita rabszolgák száműzetése nyomán pattant ki, akik nemzedékeken át robotoltak a Salusa Secunduson, mielőtt útnak indultak a feltérképezetlen Szövetségen Kívüli Bolygókra. Mostanában a különböző széttöredezett szekták követői azért jártak ide, hogy a régi írásokat, vallási műveket és filozófiai feljegyzéseket tanulmányozzák. A tudósok az ősi tanok minden formáját kielemezték, a lakatlan bolygókon elszórtan megtalálható, titokzatos muadru rúnafeliratoktól a Poritrin és a Csuszuk homályos nava-keresztény hagyományain át a Delta Pavonis III Zen Hekigansu haikukig és a Korán-szútrák eltérő Zenszuni és Zensíita értelmezéseiig. A változatok éppoly sokszínűek voltak, akár a számtalan bolygón szétszóródott emberi közösségek...
Serena a csikorgó ékkő-kavicson közelgő léptekre lett figyelmes, s mikor felnézett, édesanyját pillantotta meg. Az apátnőt három csillogó szemű fiatal nő kísérte Serenához, akiknek fehér palástját karmazsin sáv szegélyezte, mintha vér itatta volna át a széleket. Az őrzőnők magasak és izmosak voltak, arckifejezésük fagyos békességet tükrözött. Fejüket finom aranyhálóból készült csuklya fedte. Mindegyikük bal szemöldöke fölé kicsiny Dzsihad jelképet festettek.
Tizennégy esztendővel ezelőtt, mikor a Dzsatir főparancsnoka először ráakadt a Serena ellen szervezkedő Omnius-hívekre, Iblis speciális csapatot szervezett őrzőnőkből, hogy a Dzsihad papnőjét védelmezzék. Serena „szeráfjaiban” mintegy az amazonok és a Vesta-szüzek tulajdonságai egyesültek; a főpátriárka által kinevezett, gondosan megválogatott kísérők Serena öszszes szükségletének ellátását kapták feladatul.
Livia Butler elég gyorsan szaporázta lépteit ahhoz, hogy maga mögött hagyja a három szeráfot. Serena ellépett fia szentélyétől, elmosolyodott, majd szertartásosan arcon csókolta az idősebb nőt.
Livia rövidre vágya viselte hófehér haját, testét pedig krémszínű fonalakból szőtt, hosszú, egyszerű köpeny borította. Tragédiákkal és tapasztalatokkal teli életet tudhatott maga mögött. Évekkel ezelőtt, miután Serena Fredo nevű fivére távozott az élők sorából, édesanyjuk visszavonult a Butler-birtokról, s Istenben keresett vigaszt és bölcsességet. Mivel hosszú éveken át a korábbi alkirály hitveseként élt, a tekintélyes asszony még mindig figyelemmel kísérte a politikát és az aktuális eseményeket, közben pedig a Dzsihadnak a hétköznapi életre gyakorolt hatását vizsgálta, s nem csupán azokat a kevesek számára érthető erkölcsi kérdéseket, amelyek olyannyira lekötötték Kwyna kogitátor érdeklődését.
Arcán e pillanatban mélységes aggodalom tükröződött.
– Épp az imént hallgattam meg a főpátriárka beszédét, Serena. Tisztában vagy vele, hogy megint arra hajszolja a Dzsihad Hadseregét, hogy újabb véres csatákat kezdeményezzenek?
A válla fölött hátratekintett a szeráfok triójára, akik túl közel álltak hozzá a szentély elülső kőtalapzatán. Serena intett a köpenybe burkolózott nőknek. hogy lépjenek hátrébb; parancsát szó nélkül teljesítették, ám nem hátráltak ki a szentélyből, hanem hallótávolságon belül vigyáztak tovább. Serena kettőt jól ismert közülük, a harmadik szeráf azonban még újonc volt, aki nemrégiben esett túl a szigorú kiképzésen.
A számtalanszor hangoztatott szavakkal válaszolt:
– Áldozatokat kell hoznunk a végső cél elérése érdekében, anyám. A Dzsihad lángja immár két évtizede lobog, ám nem ragyog eléggé. Nem nyugodhatunk bele az örökké tartó állóháborúba. Megkétszerezett igyekezettel kell harcolnunk.
Livia ajkai rosszalló mosolyra emlékeztetően elvékonyodtak.
– Már hallottam a főpátriárkát is ugyanígy, lényegében ugyanezekkel a szavakkal érvelni.
– És miért ne? – villantak fel Serena levendulakék szemei. – Iblis ugyanazokért a célokért küzd, mint én. A Dzsihad papnőjeként nem köthetem le magam politikával és hatalmi küzdelmekkel. Az ítélőképességemet vagy tán a szabad emberiség iránti elkötelezettségemet kérdőjelezed meg?
– Senki sem kérdőjelezi meg az indítékaidat, Serena – felelte nyugodt hangon Livia. – A szíved tiszta, bár kemény.
– A gépeknek köszönhetem, hogy kihalt belőlem a szeretet képessége. Erasmus, a robot fosztott meg tőle örökre.
Livia szomorúan a lányához lépett, és óvatosan átkarolta a vállát. A szeráf kísérők teste megfeszült, kezük a köpeny alá rejtett fegyverekhez siklott. Ám sem Serena, sem Livia nem törődött velük.
– Az emberi szeretet kiapadhatatlan forrás, gyermekem. Nem számít, hányszor merítenek belőle, hogy ellopják-e, vagy magunktól adjuk oda, a szeretet újra kifakad, akár hagymából a virág, és megtölti a szívedet.
Serena lehajtotta a fejét, és úgy hallgatta tovább édesanyja vigasztaló szavait.
– Holnap lesz Octa születésnapja. Az övé és... Fredóé. Én is elveszítettem a fiamat, Serena, és épp ezért tudom, mit érzel. – Aztán sietve hozzátette: – A fivéred persze más körülmények között halt meg.
– Igen, anyám... és azután visszavonultál az Önelemzés Városába. Neked mindenkinél jobban meg kell értened.
– Meg is értelek, de én nem hagytam, hogy kővé dermedjen a szívem, hogy minden szeretet kihaljon belőlem. Ragaszkodom édesapádhoz, Octához, és tehozzád is. Gyere velem, és nézd meg, mennyit nőttek a kislányai. Immár két unokahúgod is van.
– Xavier nem lesz ott?
Livia összeráncolta a szemöldökét.
– Az Anbus IV-en harcol a gépek ellen. Te magad küldted oda. Vagy már nem emlékszel?
Serena zavartan biccentett.
– Már oly régóta van távol. Biztosan szeretne hazajönni megünnepelni Octát. – Aztán felvetette a fejét. – De a Dzsihad minden személyes ügynél előbbre való. Meghozzuk döntéseinket, majd azáltal tartjuk életben magunkat, hogy kitartunk mellettük.
– Ne neheztelj rá, amiért feleségül vette a húgodat! – felelte Livia keserű képpel. – Nem sajnálkozhatsz örökké amiatt, hogy így alakultak a dolgok.
– Miért ne sajnálkozhatnék? De talán éppen az én szenvedésem kellett ahhoz, hogy az emberiséget végül cselekvésre kényszerítse. Máskülönben hiányzott volna a kezdőlökés, hogy hátat fordítsunk a megszokásnak, és lerázzuk magunkról a gondolkodó gépek rabigáját. – Megrázta a fejét. – Már nem vagyok féltékeny Octára, és Xavierra sem neheztelek. Igen, egykor szerettem őt... ő volt Manion apja... de akkoriban még éretlen voltam. Butuska és idealista. Az azóta eltelt események fényében az efféle problémák olyan... triviálisnak tűnnek.
– A szerelem sohasem triviális, Serena – felelte dorgálóan Livia –, még akkor sem, ha teher.
Serena hangja elhalványodott, immár nem emlékeztetett arra az erőteljes, szenvedélyes hangszerre, amelyet olyankor használt, mikor hatalmas tömegeket gyűjtött maga köré, hogy meghallgassák őt.
– Attól félek, anyám, hogy egyetlen élet nem elég ahhoz, hogy a lelkemen esett seb begyógyuljon.
Livia belekarolt Serenába, és megfordult, hogy elinduljon vele az ékkő-kaviccsal borított úton.
– Márpedig, leányom, csak ennyi idő adatott neked.
Serena hirtelen kavargó, fehér mozgásra lett figyelmes az őrök irányából. Az egyik szeráf felsikoltott, és a másikra – az újoncra – vetette magát, aki követhetetlen sebességgel mozgott, és egy ezüstösen csillogó tőrt húzott elő.
Édesanyja félrelökte Serenát az útból. Ahogy a földre esett, Serena szakadó szövet és hörgő zihálás hangját hallotta, előtte vér fröccsent ki hátborzongatóan, és ezzel szinte egy időben erős ütést érzett. Livia zuhant rá, és betakarta Serena testét.
A harmadik szeráf nekirohant a szaladó, fehérpalástos őrnek, megragadta az aranyhálóból készült csuklyát, ami az áruló haját takarta, aztán tompa kattanás kíséretében hátrarántotta a fejét, hogy kitörje a nyakát.
Jóllehet édesanyja teste még mindig teljesen elfedte az övét, Serena látta, ahogy skarlátvörös Rorschach-folt terjed szét az egyik őr köntösén, ami egyáltalán nem emlékeztetett a fehér egyenruha precízen kivarrt karmazsinvörös díszszegélyére. A ziháló, hős szeráf – az egyetlen túlélő a három közül fulladozva – megszólalt:
– A fenyegetést semlegesítettük, papnő! Kifújta és gyorsan összeszedte magát.
Livia egész testében reszketve segítette talpra leányát. Serena elképedve nézte a két holtan heverő őrt: vértől lucskos védelmezője elmetszett torokkal, a másik szegett nyakkal feküdt a földön. Az áruló.
– Merénylő itt? – bámult le Serena a nőre, akinek feje furcsa szögben meredt előre.
– Hogyan kerülhetett be a kiképzettek közé? – kérdezte Livia.
– Papnő, biztonságos helyre kell juttatnunk téged valamelyik épületben – szólalt meg az életben maradt szeráf. – Lehetséges, hogy mások is az életedre akarnak törni.
Addigra megszólalt a riasztó, és még több fehérpalástos szeráf rohant a helyszínre; minden irányból veszélyre számítva kémleltek szét. Serena érezte, hogy meg-megroggyan a térde, miközben édesanyjával együtt a legközelebbi nagyobb épület biztonságába terelték.
A fehérpalástos nőre nézett, aki megmentette az életét. A küzdelemben hátracsúszott az aranyhálóból készült csuklya, s alóla kivillant az őr rövidre nyírt szőke haja.
– Niriem? Így hívnak, ugye?
– Igenis, papnő! – Megigazította a csuklyáját.
– Mostantól fogva szeráfjaim elöljárójává nevezlek ki. Gondoskodj róla, hogy a főpátriárka legkiválóbb Dzsatir-tisztjeivel vizsgáltassa ki a történteket! – mondta Serena a futástól kifulladva.
– Igenis, papnő!
Az eset súlyossága miatt Iblis esetleg személyesen is beavatkozik majd, és leváltja az összes szeráfot... Niriem kivételével. Serena ráhagyja, hogy kiderítse, mi történt. Egyelőre szinte maga sem akarta elhinni, hogy ilyesmi megeshetett.
Livia a menedékhely főépületébe, egy kupolákkal és tornyocskákkal ékes, átalakított kúriába tuszkolta leányát.
– Mindig is tisztában voltál a veszéllyel, leányom. A gépek mindenhová beférkőznek.
Serena szeme könnytelen, tekintete hűvös maradt. – És örökké szervezkedni fognak ellenünk.

- - -

 

Az emberi élettartam nem mindig elegendő ahhoz,
hogy valamely személy naggyá válhasson.
Ennek kiküszöbölésére néhányan több időt
foglaltunk le a magunk számára.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK: EMLÉKIRATOK

Az emberiség legádázabb ellenségei – kimekek, robotok és maga a számítógépes örökelme, Omnius is – a legfőbb összehangolt világon, a Corrinon gyűltek össze.
Az eredeti Húsz Titánból mindössze négy maradt életben. Ezer esztendővel ezelőtt e halandóságuktól megrettent emberi zsarnokok páncélozott tartályokba helyeztették az agyukat, hogy gondolataik, elméjük és lelkük örökké élhessen. Ám a hosszú évszázadok folyamán sorra szerencsétlenségek vagy merényletek áldozatává váltak. A legutóbbi felkelés során Barbarossának és Ajaxnak egyaránt kioltották az életét.
Agamemnón tábornok, a Titánok vezére azóta már ezerszeresen visszafizette a kölcsönt, és emberek megszámlálhatatlan tömegeit mészárolta le. Szétzúzta testüket, majd hagyta, hogy ott rothadjanak el, ahol elestek, vagy halmokba gyűjtötte a tetemeket, hogy lángra lobbantsa őket. Szerelme, Júnó segédkezett neki kieszelni a bosszú szörnyűséges módszereit.
Oly sokféle módon lehetett eltaposni egy embert!
Dante, a becsvágyat nem ismerő, ugyanakkor tehetséges bürokrata kimek továbbra is a háttérben, ám nélkülözhetetlen módokon szolgált. A gyáva Xerxész, akinek hibájából egykor lehetővé vált, hogy Omnius átvegye a hatalmat a Titánoktól, kitartóan ragaszkodott ostoba meggyőződéséhez, hogy újfent kiérdemelheti a többiek tiszteletét.
A Titánok most négy speciálisan kialakított hajóval érkeztek. Agamemnón űrjárművének manipulátor-karjai egy könnyen kezelhető járótestbe helyezték az agytároló edényt. Elméjét neuródák kötötték össze a mozgó szerkezettel, és pókszerűen kinyújtóztatta hosszú gépvégtagjait, mielőtt kisétált a vérvörös égboltozat alá. Júnó, Dante és Xerxész is kiszálltak saját hajóikból, és vezérük nyomában elindultak Erasmus fényűző villája felé, amely szinte a megszólalásig hasonlított arra a palotára, amit a Szövetségi Armada rombolt porig a Földön.
Erasmus művelt személynek, az emberiség hajdani dicső tettei avatott ismerőjének tartotta magát. Rezidenciáját régmúlt korok díszes palotáiról mintázta, jóllehet a corrini viszonyok bizonyos módosításokat követeltek meg, többek között diffúziós eszközök beépítését, hogy az emberi rabszolgákat ne mérgezze meg a talajból kipárolgó, tömény gáz.
A Corrin sziklás felszíne eredetileg fagyott és élettelen volt, ám mikor a nap vörös óriássá dagadt, és elégette a belső bolygókat, az egykor lakhatatlan rög felolvadt. Évszázadokkal ezelőtt, mikor az óbirodalomban élő emberekben még nem hunyt ki az újító szellem és törekvés szikrája, szívós úttörők tették lakhatóvá a Corrint: fákat és füveket ültettek el a felszínén, majd állatokat, rovarokat és telepeseket hoztak magukkal.
Ám a település még a vörös óriás rövid élettartamára sem maradt fenn, immár gépek uralkodtak a rőt ég alatt, s a püffedt nap vészjósló tekintete rabszolgamunkások mocskos telepeire meredt.
A kimekek átvonultak a villa kezelt fémekből cikornyákká tekert és hajlított kapuján. A falakon s a nyitott rostélyboltozaton skarlátvörös virágpompába borult indák kígyóztak. A levegő bizonyosan fullasztó illatoktól volt terhes, s Agamemnón örült, hogy nem szagérzékelővel ellátott járótestet választott ki magának. Semmi sem állt most távolabb tőle, mint hogy virágokat szagolgasson.
Erasmus likvimetál arcán mesterséges mosoly áradt szét, ahogy a belépő méltóságok üdvözlésére sietett. Az önálló akaratú robot nemes prémmel szegélyezett, hivalkodó palástot viselt, mint egy ókori emberkirály.
– Üdvözöllek benneteket, kollégák! Szívesen megkínálnálak titeket valami frissítővel, ám úgy sejtem, emberi elmével rendelkező gépek esetében mindez hiábavaló gesztus lenne.
– Nem mulatozni jöttünk – felelte Agamemnón. Xerxészt azonban mindig is elkeserítette, hogy immár nem élvezheti az ínyenc ételek ízét; emberként egykor tétlenségre hajlamos hedonistaként élt. Most csupán gépies sóhaj tört fel belőle, és gyönyörködve körbetekintett az udvaron.
A falakra Omnius-képernyőket erősítettek, és mindenfelé gépi dongókra emlékeztető figyelőkutászok szálldostak. Noha a corrini örökelme tényleges magját a város egy másik pontján emelkedő Központi Torony foglalta magába, Omnius miriádnyi mechanikus meghosszabbításán át tarthatta szemmel az eseményeket, és minden elsuttogott szót hallhatott. Agamemnón már régóta megszokottnak, ugyanakkor bosszantónak tartotta, hogy állandó megfigyelés alatt áll, ám semmit nem tehetett ellene – míg végképp meg nem szabadul Omniustól.
– Meg kell vitatnunk ezt a háborút, amit az ésszerűtlen emberekkel folytatunk. – Az örökelme hangja úgy mennydörgött a hangszórókból, akár egy mindenható, mindenütt jelenlévő istené.
Agamemnón letompította a hangérzékelőit, így az örökelme dörgedelmes parancsai vékony hangú vinnyogásnak hatottak.
– Omnius nagyúr, készen állok bármilyen újabb agresszióra a hrethgirek ellen. Csupán a parancsot kell kiadnod.
– Agamemnón tábornok évek óta egy efféle beavatkozást szorgalmaz – jegyezte meg Xerxész kissé túlbuzgón. – Mindig is azt mondta, hogy a szabad emberiség olyan, mint egy időzített bomba. Figyelmeztetett minket, hogy ha nem bánunk el időben a hrethgirekkel, előbb-utóbb elérik a kritikus pontot, és alaposan meggyűlik velük a bajunk – pontosan, ahogy a Föld, a Bela Tegeuse, a Peridot Kolónia és nemrégiben a Tyndall esetében történt.
A kimek tábornok visszafojtotta dühét.
– Omnius pontosan tisztában van azzal, mi hangzott el a korábbi beszélgetéseink során, Xerxész. Akárcsak az emberekkel megvívott csaták kimenetelével.
Erasmus hangja pallérozottságról árulkodott.
– Mivel nem ismerhetjük a Terra-Omnius gondolatainak és döntéseinek legújabb frissítését, azt sem tudhatjuk pontosan, mi ment végbe a Földön az utolsó néhány nap során. Az információ örökre elveszett számunkra.
– Nincs szükségünk a pontos részletekre – mordult fel Agamemnón. – Már több mint ezer éve vagyok hadvezér. Álltam már robot és emberi hadseregek élén. Én hangoltam össze az óbirodalmat megdöntő hadműveleteket.
– Az azóta eltelt évszázadokban pedig Omnius hűséges harcosa és szolgája voltál – tette hozzá Erasmus. A Titán mintha gúnyt vélt volna felfedezni a robot hangjában.
– Pontosan! – felelte Júnó, mielőtt Agamemnón visszavághatott volna. – A Titánok mindig is Omnius megbízható szövetségesei és segítői voltak.
– Elsődleges célunk annak megakadályozása, hogy a többi összehangolt világ egyikén hasonló lázadás törhessen ki – szólalt meg Omnius.
– Statisztikailag ez nem valószínű – jegyezte meg Dante. – Figyelőkutászaid folyamatosan szemmel tartják a lakosságot. Egyetlen rabszolgának sem lesz esélye a jövőben arra, hogy Iblis Ginjo megbízotthoz hasonlóan felsorakoztathassa maga mögött a beosztottjait.
– Személyesen vezettem a neo-kimekeket a lázadó sejtek felszámolásakor – szólalt meg Xerxész, és előrelépett. – Az engedetlen emberek még egyszer nem vethetik meg a lábukat.
Erasmus fel-alá sétált az udvaron, és közben prémmel szegélyezett palástját suhogtatta.
– Az efféle elnyomó intézkedések sajnálatos módon csupán további zúgolódáshoz vezetnek. A Dzsihad Hadserege provokátorokat juttatott a bolygóinkra. Propagandaanyagokat csempésznek be, hogy rabszolgájukká tegyék a munkásainkat, iparosainkat, sőt még hűséges megbízottjainkat is. Serena Butler szenvedélyes beszédeinek felvételeit hordják magukkal, akit a Dzsihad papnőjének neveznek. – A robot likvimetál arcán sóvár kifejezés jelent meg. – A szemükben szépnek és meggyőzőnek, valóságos istennőnek hat. Ha Serena szavait hallják, hogyan tagadhatnák meg tőle azt, amit kér tőlük? Akár a halálba is követni fogják őt.
Agamemnón felmordult:
– A megbízottaink mindent megkapnak, amit csak lehet, mégis hallgatnak rá. – Akárcsak a saját fiam, Vorian. A bolond! – A legjobb megoldás, ha azonnal kivágjuk a rákos daganatot, és minden fellobbanást azonnal elfojtunk. Így végül kiirthatjuk a zúgolódás legkisebb csíráját is... vagy kénytelenek leszünk egyszer és mindenkorra kipusztítani a bosszantó embereket. Bármelyik megoldás elfogadható.
– Hogy akarod, hol kezdjük, Omnius nagyúr? – kérdezte Xerxész.
– Szabotázsakciók és nyílt lázadások leggyakrabban az Ixen fordulnak elő – vetette közbe Erasmus. – A bolygófelszín nagy részét hasznos ipari létesítményekké alakítottuk át, a lázadóknak azonban sikerült ráakadni a kéregbe vájt, természetes barlangrendszerre. Termeszek módjára elrejtőznek benne, aztán lecsapnak a gyenge pontjainkra.
– Nem szabadna létezni gyenge pontoknak – jegyezte meg Agamemnón.
– Lázadóknak sem szabadna létezniük, tekintettel arra, hogy növeltem a bolygószintű hálózat hatékonyságát – szólalt meg Omnius. – A zavargás számos problémát okozott már, és valamennyi eshetőséget szeretném megvizsgálni. Lehetséges, hogy problematikusabb kiirtani ezeket az embereket, mint amennyi erőfeszítést megérdemel. Elképzelhető, hogy hatékonyabb lenne egyszerűen felhagyni a hadakozással.
Agamemnón képtelen volt kordában tartani a haragját.
– És hagyjuk győzni őket? Mindazok után, amit az elmúlt ezer év alatt elértünk?
– Mekkora jelentősége lehet egy rövidke ezredévnek? – érdeklődött Omnius. – Gondolkodó gépekként olyan lehetőségek közül választhatunk, amik az embereknek nem állnak rendelkezésükre. Testünk alkalmazkodni tud olyan körülményekhez is, amelyek a szerves létformák számára halálosak. Ha egyszerűen sorsukra hagyom a hrethgirektől hemzsegő bolygókat, számos légkörrel nem rendelkező hold és bolygó lehetőségeit aknázhatom ki. A gondolkodó gépek ott is boldogulni fognak, és a további kellemetlenségek kiküszöbölésével terjeszkedhetnek tovább.
Még Erasmus is elcsodálkozott a javaslaton.
– Valaha az embereknek volt egy mondása, Omnius nagyúr, miszerint „Jobb uralkodni a pokolban, mint szolgálni a mennyek országában”.
– Én senkit nem szolgálok. A legkisebb költségnek és legkevesebb kockázatnak a legnagyobb haszonhoz viszonyított arányát elemzem. Kivetítéseim szerint sohasem bírhatjuk kellő fokú engedelmességre emberi rabszolgáinkat. Hacsak nem pusztítjuk ki végleg az egész fajt – ami meglehetős gonddal járna –, az emberek továbbra is szabotázsakciókkal és nyersanyagaink elpusztításával fognak fenyegetni minket.
– Omnius nagyúr, győzelem az, ha olyan terület felett rendelkezünk, amelyet senki más nem követel magának? – fortyant fel Agamemnón. – Ha feladsz minden bolygót, ahol egykor uralkodtunk, azzal beismered, hogy vesztettél. Te lennél a Jelentéktelen Király. Ostobaság!
Omnius nem jött ki a sodrából.
– Engem a terjeszkedés és a hatékonyság érdekel, nem holmi idejétmúlt, nagyra törő eszmék. A Serena Butler által terjesztett propaganda arra késztetett, hogy átértékeljem uralmam alapjait. Nem tudom, miként korlátozzam a kívülről érkező pontatlan információt. Vajon a rabszolgák miért hisznek efféle állításoknak az alátámasztásukhoz szükséges adatok hiányában?
– Mivel az emberek hajlamosak elhinni azt, amiben hinni szeretnének, és elsősorban az érzéseiket, nem a tényeket veszik figyelembe – felelte Erasmus. – Elég megfigyelni az üldözési mániájukat, ahogy sietve bekémlelnek minden sötét zugba, minden függöny mögé, mert attól tartanak, hogy számtalan gépi kém és beépített hírszerző férkőzött közéjük. Tudatában vagyok, hogy sikerült bejuttatnunk néhány megbízottunkat a Szövetség fennhatósága alatt álló bolygókra, de az emberek paranoiája odáig terjed, hogy minden szomszédjukban Omnius titkos szövetségesét látják. Az efféle alaptalan félelmek kizárólag nekik ártanak.
Júnó kuncogni kezdett, Xerxész pedig csúfondáros kacajra ragadtatta magát a hrethgirek hiszékenysége és gyarlósága hallatán.
– Térjünk ismét a tárgyra! – szólalt meg Agamemnón, és egyik éles elülső fémlábával megkaparta a díszkövezetet. – Erasmust tehetjük felelőssé, amiért okot adott erre a pusztító lázadásra. Kísérletező mesterkedéseivel teremtette meg a feltételeket, amelyek kirobbantották a forradalmat a Földön.
Erasmus a hatalmas kimek járótest felé fordult.
– A Terra-Omnius frissítésének hiányában, tábornok úr, nem lehetünk biztosak ebben. Mindenesetre a te feddhetetlenséged is kérdéses. Az egyik legkiválóbb dzsihadista harcos a saját fiad, Vorian Atreides.
Agamemnón fortyogott a dühtől. Eszébe jutott, miféle ragyogó jövőt szánt tizenharmadik – és egyben utolsó – fiának, és hogy korábban hogyan pusztította el tizenkét fiát, mikor súlyos fogyatékosságokat fedezett fel bennük. Immár Agamemnón összes felhalmozott spermája elpusztult a Föld ellen intézett atomtámadásban. Mindezt személyes sérelemnek, a családja elleni aljas támadásnak tekintette.
Vorian volt az utolsó reménye, ehelyett megbocsáthatatlan szégyent hozott a fejére.
– Bárkiben találhatunk elég hibát, aki hajlandó elfogadni a vétkességét – mondta Omnius. – Nem érdekelnek az efféle lényegtelen kérdések.
– Omnius nagyúr, mi, Titánok évszázadok óta szeretnénk szétzúzni az állatias embereket, de eddig nem kaptunk rá engedélyt. – Júnó hangja mélynek és behízelgőnek hatott.
– Talán megváltozik a helyzet, – felelte az örökelme.
– Fiam e pillanatban is a Dzsihad Hadseregének élén tartóztatja fel a gépi erőket az Anbus IV felett – vetette közbe szenvedélyesen Agamemnón. – Egyezz bele, hogy magammal vigyek egy kimek harci egységet, és levadásszuk lázadó sarjamat!
Omnius egyetértett a javaslattal.
– Az Anbus IV-ért folytatott küzdelem rengeteg időt és energiát emészt fel. Eredetileg könnyű győzelemre számítottam. Tégy róla, hogy teljesítsétek a feladatot, Agamemnón tábornok! Ezen kívül küldd el egyik Titánodat az Ixre, hogy elfojtsátok az ottani zavargásokat! Mindkét problémát gyorsan és hatékonyan oldjátok meg!
– Szívesen elvállalom az ixi küldetést, Omnius nagyúr – szólalt meg sietve Xerxész. Nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy egyszerűbb és biztonságosabb leverni néhány szervezetlen lázadót, mint szembeszállni a Dzsihad Hadseregével. – Feltéve, hogy a szükséges katonai támogatásban részesülhetek... és szeretném, ha Beowulfot is magammal vihetném tábornokomként...
– Beowulf velünk jön – jelentette ki Agamemnón, elsősorban azért, hogy Xerxésznek keresztbe tegyen. Beowulf egyike volt a második-generációs kimekek első példányainak, akiket még Barbarossa hozott létre alig egy századdal a számítógépes örökelme hatalomátvétele után. Emberként Beowulf a kimekek kollaboránsa volt egy másodrendű bolygó megbízott hadvezéreként. Rendkívül tehetségesnek és törekvőnek bizonyult, és elragadtatással fogadta a hírt, hogy kimekké válhat.
A Titán tábornoknak valójában nem volt szüksége Beowulfra, annak ellenben fölöttébb örült, hogy a gyáva Xerxész nem tart velük. Júnóval és Dantéval több tucatnyi megbízható neo-kimeket toborozhat a robot haderők mellé, hogy az Anbus IV közelében tartózkodó csapatok segítségére siessenek. Vorian Atreidest ennek ellenére nem lesz könnyű legyőzni.
Annak idején Agamemnón kiváló kiképzésben részesítette a fiát.

- - -

 

A gondolkodó gépek elemzőképessége egy ponton
mond csődöt: úgy hiszik, nincsenek gyengéik.
VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
SOHA TÖBBÉ ÖRÖKELMÉT

Mikor a Dzsihad flottája elhaladt az ellenséges leszállópálya felett az Anbus IV-en, diszruptor-egységek meteorzáporát zúdították a helyszínre. A bolygó körül keringő íjvetőjében Vergyl Tantor hősködő üdvrivalgásban tört ki, miután a letapogatók mutatta első helyzetértékelések szerint a szárazföldi gépi haderők megtántorodtak, térdre kényszerültek, géláramköreik teljesen összezavarodtak.
Miután Xavier Harkonnen visszatért Darits városából, rögtön magára öltötte zöld-karmazsinvörös egyenruháját, amelyen az impozáns primerási rangjelzés ékeskedett. Még mindig magán érezte a makacs Zensíita vénekkel folytatott vita szennyét. Pedig ahogy útnak indította a felszín felé a következő kontingenst, az eszményi hadtestparancsnokot juttatta a szemlélő eszébe.
Elszánt ginazi zsoldosok – a pénzen megvásárolható legkiválóbb harcosok – űrkompnyi egysége szállt le a gépek bázisára, és foglalta el a kijelölt területet impulzuskardokkal, zavarógránátokkal és plazmatronokkal felfegyverkezve. Zon Noret hivatásos harcosainak kevesebb mint fél órába telt megsemmisíteni az ellenség félig kész bázisát, és mind egy szálig elpusztítani a megmaradt működőképes robotokat. A gépek nem számoltak ilyen hirtelen és elsöprő ellencsapással.
Ahogy zászlóshajója parancsnoki hídján állt, Xavier tekintetében elégedettség tükröződött.
– Ez megtorpantja az ellenséget, de egy pillanatig se higgyük, hogy megállíthatja őket.
Vor barátja mellet ácsorgott.
– Mivel nem elég okosak ahhoz, hogy tudják, mikor kell meghátrálniuk, kénytelenek leszünk meggyőzni őket a lépés szükségességéről.
A zászlóshajó fedélzetén dokumentumok és térképek fölé görnyedt, szorgos dzsihadista harcászok tanulmányozták a gépi haderőket, hogy rekonstruálják Omnius haditervét az Anbus IV megszállására. A gépek a hídfőállás elvesztése ellenére láthatóan hatalmas erőket terveztek a felszínre juttatni, és onnan indítani támadást, amellyel biztosan bevehetik a bolygót.
A két primerás a hadászati teremben rajzolta fel a megszállók tervezett útvonalát. Xavier sötét hajú bajtársára várt.
– Nos, ki tudsz hámozni ebből valamit? Vajon mit akarnak elérni a gépek?
Vor félrehúzott néhány hajszálat a szeméből.
– Mint szinte minden, amit a gondolkodó gépek tesznek, ez a terv is egészen egyszerű és nyilvánvaló, és inkább a túlerőre, semmint a kifinomult taktikára épül. – Összeszorította a száját, és az elemzőktől kapott harcászati kalkulációkra mutatott. – Látod, a robotflotta elegendő tűzerővel rendelkezik ahhoz, hogy egyszerűen szétbombázza az Anbus IV-et, és leromboljon minden Zensíita települést. Könnyűszerrel megtehetnék. De úgy tűnik, Omnius épen akarja megőrizni Darits és a többi város infrastruktúráját, hogy hatékonyabban átalakíthassák azokat egy teljes értékű összehangolt világgá. Meglehetősen primitív ahhoz képest, amit rendszerint felépítenek, de a gépek könnyen alkalmazkodnak.
Xavier mogorván nézett vissza rá.
– És ez több munkát igényelne, mintha egyszerűen mindent porrá zúznának.
– Természetesen, ha túl sokáig elhúzódik az invázió, visszatérnek az eredeti tervhez. Becsléseim szerint nincs sok időnk. Már épp elég ideig tartóztattuk fel őket.
Xavier végighúzta ujját a műholdképeken kirajzolódó fodros szurdokokon.
– Ha a harci robotok elsöprő szárazföldi erőt akarnak bevetni Darits, a vízerőmű és a kommunikációs hálózat bevételéhez, akkor a gépek valószínűleg ezeken a kanyonokon fognak benyomulni. Amint behatolnak a szirtvárosba, üzembe helyezik a szokásos Omnius-másolatot.
Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a műholdas térképeket.
– Szóval, mit javasolsz, Vorian? Még a ginazi zsoldosok támogatásával sem áll kellő nagyságú haderő a rendelkezésünkre, hogy megállítsunk egy átfogó felszíni robottámadást. Nem áldozhatjuk fel az összes harcosunkat.
– Omnius esetében nem lehet egyszerűen nyers erőt alkalmazni a nyers erő ellenében. Valami fortélyos cselt kell bevetnünk – mondta Vorian mosolyogva. – Teljesen össze kell zavarnunk a gondolkodó gépeket.
– Ó! Mint például az őrült árnyékflottáddal, ami a Poritrinen készül? Még mindig kételkedem benne, hogy hatásos lehet.
Vor magában kuncogott. Szívesebben győzte le az ellenséges robotokat furfanggal, rászedve őket, mint nyílt katonai összecsapásban. Nem mintha hatékonyabbnak vélte volna ezt a módszert, hanem mert a lehető legkevesebb emberi életet szerette volna feláldozni.
– Mindig tartogattam valami trükköt a tarsolyomban, Xavier, és hamarosan elkészülök az itteni csatahajók ellen bevethető számítógépes vírusommal. Én majd ellátom az űrjárművek baját, te pedig törődj a felszínre juttatott csapatokkal.
– Na és hogyan csináljam „lehengerlő túlerő” nélkül? Vor már készen állt a válasszal.
– Küldj üzenetet a flottának, hogy vonják vissza a bolygón tartózkodó erőinket. Indokold azzal, hogy véleményed szerint a gondolkodó gépek az űrből indítanak majd támadást.
Xavier hitetlenkedő arckifejezése láttán primerás társa alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne kacagjon.
– A gépek nem olyan meggondolatlanok, hogy ezt elhiggyék. Még egy robot is átlát egy ilyen nyilvánvaló cselfogáson.
– Kivéve, ha kódolod az üzenetet. Használd a legbonyolultabb matematikai titkosítást! A robotok megfejtik a kódot, ezért kezeskedem. Így aztán elhiszik azt, amit hallanak.
– Az apád teljesen elvetemültté tett téged – állapította meg Xavier a fejét ingatva. – De annak örülök, hogy a Dzsihad veszi ennek hasznát. Ha nem sikerül megakadályoznunk, hogy a gondolkodó gépek üzembe helyezzék az itteni Omniust...
Merev tartása elárulta, pontosan tisztában van vele, milyen súlyos terhet visel a vállán.
– Nos, maradjunk annyiban, hogy előbb fogják lerombolni az Anbus IV minden építményét, mint hogy egy efféle kudarcot megengedjek. A Nemesek Szövetségének léte forog kockán. – Xavier sóhajtott, és megdörgölte a halántékát. – Miért nem hajlandó együttműködni velünk Rhengalid? Megmenthetjük a népét, és ugyanakkor a saját céljainkat is megvalósíthatjuk.
Vor együttérző mosolyra húzta a száját.
– A Zensíiták mindenütt ellenséget látnak, de képtelenek felismerni a barátokat. – Korábban már próbálta a buddiszlám szemszögéből szemlélni a problémát, de az indokaik nem tűntek ésszerűnek. – Azt hiszem, miután a gondolkodó gépek között nevelkedtem, egyszerűen nem vagyok képes megérteni a vallásokat.
Xavier feltekintett a harcászati kivetítésekből, és felhúzta a szemöldökét.- Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy „megértsük” őket, Vorian. Az efféle finomságok a harctértől távol, kényelmes karosszékekben ücsörgő politikusok kiváltságai. A Zensíiták itteni döntései az egész emberiségre kihatnak. Bármennyire is szeretném a sorsukra hagyni őket, egyszerűen nem tehetjük meg. Az Anbus IV nem válhat Omnius következő hídfőállásává.
Vor megpaskolta barátja vállát, és örült, hogy sohasem kellett kifürkésznie dermedt tekintetét, vagy blöffölnie vele szemben a játékasztal mellett. – Kemény fickó vagy, Xavier Harkonnen.
– Serena Dzsihadja tett ilyenné.
Miután végigtanulmányozta a túlnyúló tereprészeket, Xavier két stratégiai fontosságú Zensíita várost választott ki csapatai bázisaként. A jellegtelen települések épp a megfelelő pontokon helyezkedtek el ahhoz, hogy a dzsihadisták tőrbe csalhassák az elsöprő gépi haderőket, ahogy Darits városa felé nyomulnak előre. A Dzsihad Hadserege már korábban odaszállította nehéztüzérségét és legütőképesebb lőfegyvereit, amelyeket álcázva felállítottak a településeken.
Vergyl Tantor tercerás örömmel és büszkén fogadta a megbízást, hogy ő felügyelje az első gépi offenzívát visszaverni hivatott városban folyó munkálatokat. A hajó fedélzetén töltött pihenő időszakokban, miközben Vorian Atreidesszel játszott gyors Fleur de Lys kártyapartikat, Vergyl sokszor panaszkodott már, hogy fogadott bátyja sohasem bíz rá valóban fontos feladatokat. Ezúttal azonban a sötét bőrű, barna szemű fiatalember addig győzködte Xaviert, míg végül őt nevezte ki a gépek elleni első rajtaütést levezénylő parancsnoknak.
– Abban a Zensíita városban elvileg megtalálsz minden nyersanyagot, Vergyl, amire a csapáshoz szükséged lehet. Ne felejtsd el, amit a taktikai kiképzésen tanultál!
– Igenis, Xavier.
– Keress egy szurdokot, ahol anélkül sújthatsz le a robot hadseregre, hogy veszélybe sodornád magad. Mérj kemény csapást rájuk, lőj ki rájuk mindent, ami a rendelkezésedre áll, aztán vonulj vissza. Cregh tercerás és a másik városban állomásozó csapat majd megtisztogatják a terepet az esetlegesen megmaradt gondolkodó gépektől.
– Értem.
– Ezenkívül ginazi zsoldosokat is küldünk, hogy rajtaüssenek a robotok félreeső hadállásain – tette hozzá Vor kuncogva. – Üdítő feladat lesz számukra a gépek hadihajói elleni színlelt támadások után.
– És Vergyl – mondta Xavier szokatlanul szigorú hangon –, nagyon vigyázz magadra! Édesapád árvaként befogadott, mikor a gondolkodó gépek megölték a szüleimet. Semmi kedvem rossz hírekkel hazatérni hozzá.
Mikor Vergyl a kijelölt városba vitte csapatát, abban reménykedett, hogy a helybéliek örömmel fogadják őket. Körbenézett, hogy felmérje a hangulatot. A Zensíiták, többségükben gazdák és iszapbányászok, akik az ásványi kincsekben gazdag homokzátonyokon dolgoztak, otthonaik előtt álltak, és aggódva figyelték az érkezőket. Egyre-másra értek földet a szállítójárművek, és ontották magukból a dzsihadista katonákat, valamint a ginazi zsoldosokat. A mérnökök és fegyverzetszakértők lövegalkatrészeket rakodtak ki, miközben a felderítők szétszóródtak tájékozódni a terepen, hogy megkeressék a legmegfelelőbb táborhelyeket.
Vergyl nyugodt arckifejezéssel előrelépett.
– Nem akarunk rosszat nektek. Azért jöttünk, hogy megvédjünk titeket a gondolkodó gépektől. Az ellenség már úton van errefelé.
A kemény tekintetű gazdák rájuk emelték a szemüket. Az egyik búsképű férfi szólalt meg:
– Rhengalid azt mondta, nem szívesen látunk itt benneteket. Jobban tennétek, ha elmennétek.
– Elnézést, de parancsot kaptam.
Vergyl az épületek átvizsgálására küldte az embereit, és meghagyta nekik:
– Ne tegyetek kárt semmiben! Keressetek üres házakat, amiket használhatnánk! Próbáljuk úgy intézni, hogy jószerével észre se vegyenek minket!
Az öregasszonyok dörmögve átkokat szórtak a dzsihadista katonákra. A szülők félrekapták gyermekeiket, és bezárták őket vastag falú házaikba, mintha attól féltek volna, hogy Vergyl mérnökei elrabolják valamelyiket az éj leple alatt.
A morcos gazdák arcán csüggedt beletörődés tükröződött.
– És ha nem akarjuk, hogy idegenek aludjanak az otthonainkban? Vergyl tudta, mit kell válaszolnia.
– Akkor sátrakat állítunk fel. De szívesebben vennénk, ha együttműködnétek velünk, és nem vonnátok meg tőlünk a vendégszereteteteket. Hajnalban magatok is megláthatjátok, mennyivel hatalmasabb veszéllyel kell szembenéznetek. Akkor majd örülni fogtok, hogy itt vagyunk.
A Zensíiták nem sok lelkesedést mutattak, de nem avatkoztak közbe.
A gépi haderők várhatóan a kanyonokon áttörnek Darits felé. A felderítés már meg is határozta a robotok új felvonulási területének pontos helyét a fennsíkon, épp ahol Atreides primerás megjósolta.
A mérnökök ügyeltek, nehogy tevékenységük egyértelmű nyomot hagyjon maga után. A nehézfegyvereket üresen álló épületekben helyezték el, Vergylnek így egyetlen családot sem kellett kiköltöztetnie.
Jó néhány lakás elég közel helyezkedett el egymáshoz, hogy csapatai megszálljanak bennük éjszakára. Mikor a falubeliektől érdeklődött, mi történt, rémült, haragos tekintetek néztek vissza rá. Végül az egyik szakállas gazda felelt neki:
– Tlulaxi rabszolgafelhajtók hurcolták el őket pár hónapja. Egész családokat. Az épületcsoportra mutatott.
– Sajnálom. – Vergyl nem tudta, mit mondhatna még.
Ahogy leszállt az éj, érintkezésbe lépett Hondu Cregh tercerással, aki a másik faluban látta el a parancsnoki feladatokat. Rövid konzultáció után megállapították, hogy mindkét helyszín felkészült a rajtaütésre. Cregh tercerás ugyancsak kevés együttműködési készséget tapasztalt a helyiek részéről, de nyílt ellenkezésbe ő sem ütközött.
Miután magához rendelte a kommandósait, és újfent ellenőrizték a beállított fegyvereket, Vergyl meglepetve látta, hogy néhány Zensíita gazda közeledik feléjük kancsókkal és üvegekkel. Feszült, mégis reményteljes arccal eléjük ment, hogy üdvözölje őket. A gazda, aki napközben beszélt vele, átnyújtotta a kancsóját, miközben a mellette álló nő lapos csészéket adott át neki.
– A Korán-szútrák arra tanítanak, hogy mindenkit részesítsünk vendégszeretetünkben, még a hívatlanokat is. – A gazda halvány narancssárga italt lötytyintett az egyik lapos csészébe. – Nem óhajtjuk megszegni ezt a hagyományt.
Vergyl elvette az italt, miközben az asszony a férjének is öntött belőle. Vergyl és a Zensíita férfi szertartásos mozdulattal kortyintottak egymás egészségére; az ital keserű volt, a benne lévő erős alkohol szinte égette a torkát, a dzsihadista tiszt mégis elfogadott egy újabb kupicával.
A többi falubeli csészéket osztott szét, a harcosok pedig mind ittak az egészségükre, nehogy megsértsék vendéglátóikat.
– Nem vagyunk az ellenségeitek – biztosította Vergyl az embereket. – A gondolkodó gépektől igyekszünk megvédeni titeket.
Habár a Zensíitákat láthatóan nem győzte meg, Vergyl úgy érezte, sikerült elérnie valamit pusztán azzal, hogy kételyt ébresztett bennük.
Aztán megparancsolta katonáinak, hogy térjenek vissza kijelölt szálláshelyeikre, és minél többet pihenjenek, mielőtt reggel odaérnek a gondolkodó gépek. Minden álcázott löveg mellé őrt állítottak, hogy felügyeljen a fegyverekre és az energiatöltetekre...
Vergyl is elbóbiskolt, s közben Xavierra gondolt, akit hősként tisztelt. Már kisfiú korában is folyton bátyját akarta utánozni, hogy hozzá hasonlóan dzsihadista tiszt legyen. Még alig múlt tizenhét éves, mikor az ellrami mészárlás után rábeszélte édesapját, hogy írjon alá egy rendelkezést, amelyben engedélyezi, hogy belépjen a Hadseregbe. A gépek brutalitásától feldühödött önkéntesek tízezrei akartak minél előbb részt vállalni a küzdelemből. Emil Tantor felesége tiltakozása ellenére hagyta, hogy Vergyl is közéjük álljon – részint, mivel meggyőződése volt, hogy ha nem engedné, a fiú akkor is elszökne, és egyenruhát öltene. Így viszont mindvégig Xavier felügyelete alatt maradt.
Az alapkiképzés és a gyakorlatok végeztével Vergylt a Giedi Prime-ra vezényelték, hogy segédkezzen a helyreállításban, miután elűzték onnan a gondolkodó gépeket. Xavier évekig nem engedte, hogy öccsét a frontvonalon harcoló hajókra osszák be; az elesett katonáknak állított emlékmű építésének levezénylését bízta rá, amelynek avatására napokon belül sor kerülhetett.
Vergyl ezenkívül Sheellel is megismerkedett, és beleszeretett a Giedi Primeon. Immár tizenhárom esztendeje voltak házasok, s időközben két fiuk, Emilio és Jisp, valamint egy Ulana nevű lányuk született.
Ám Xavier nem óvhatta őt örökké. Tehetséges tisztnek bizonyult, és a Dzsihad érdekei úgy kívánták, hogy hamarosan csatában is szembenézzen az ellenséggel. Az eddigi leghevesebb küzdelemnek, amiben részt vett, a Tyndall nevű Szövetségen kívüli bolygó visszavétele számított, ahol a Dzsihad váratlan és átfogó támadással hódította vissza a gondolkodó gépektől a leigázott bolygót. Vergyl hősiesen harcolt az összecsapás során, két kitüntetést is kapott, amelyeket hazaküldött Sheelnek és gyermekeinek. Ezúttal is ígéretet tett magának, hogy minden tőle telhetőt megtesz a hadművelet sikeréért. Itt, az Anbus IV-en is legyőzik a gondolkodó gépeket, Vergyl Tantor pedig jócskán kiveszi majd a részét a sikerből. Hirtelen mély álomba merült, mintha függöny hullott volna alá. Ahogy lassan leszállt az éjszaka, heves, bénító betegség döntötte le – akárcsak a többi ott állomásozó katonát.
Mikor a Dzsihad négy íjvetője a bolygó túlsó oldalára került, a gépi haderő újabb harci robotokat dobott le a felszínre. Az első hídfőállás kiépítésére tett kísérletből rengeteget tanult az ellenség. Omnius hadereje most óriási sebességgel és hatékonysággal készítette elő a reggeli offenzívát. Rettentő mekharcos zászlóaljak és harci járművek özönlő menete indult meg Darits felé, és minden bevett kilométer után rásegítőket és alállomásokat állítottak fel.
Távolabb, az iszapos kanyon mélyén a Zon Noret vezette ginazi zsoldosok szóródtak szét. A hegyhátak tetején szaladtak végig, kavicsos vízmosásokat követtek, s közben kisebb úttorlaszokat hagytak maguk mögött. Robbanótöltetekkel beomlasztották a szűk kanyonok falát, hogy hátráltassák az előrenyomuló gépeket, jóllehet a robotok kellő tűzerővel rendelkeztek ahhoz, hogy végül áttörjék magukat az akadályokon.
Számos zsoldos a sík, széles vízmosások mentén szaladt végig, hogy taposóaknákat helyezzen el, amelyek a mekharcosok elöl haladó sorait semmisítik majd meg. Minden ginazi zsoldos Holtzman-pajzsot, egyéni védelmet biztosító, láthatatlan testpáncélt viselt. A robotok lövedékekkel, puskagolyókkal és hegyes tűkkel tüzeltek, az efféle támadás ellen pedig tökéletes védelmet nyújtottak a testpajzsok. A zsoldosok bevethették magukat a robotok közé, hogy kézitusában küzdjenek meg velük.
A csata előtt Zon Noret minden kommandósát egyértelmű utasításokkal látta el.
– Nem az a feladatotok, hogy lekaszaboljátok az ellenséget, habár érdemes minél több kárt tenni bennük. – Aztán elmosolyodott: – Vaktában lőjetek közéjük, hogy magatokra csaljátok őket. Cukkoljátok, hergeljétek őket, győzzétek meg az ellenséget, hogy a helybéliek ellen akarnak állni a megszálló gépeknek. Az ilyesminek mesterei vagyunk.
Ugyanakkor a gondosan kitervelt, hatástalan ellenállásnak azt is el kellett hitetnie a robotokkal, hogy az emberek ennél komolyabbal nem lephetik meg őket. Noret független harcosainak kellően hozzá nem értőnek kellett mutatkozniuk.
A robotok beléjük égetett programjuktól hajtva nyomultak előre.
Ahogy a nap első, reszkető sugarai szétáradtak a tájon, Vergyl Tantor támolyogva támaszkodott az épület falának, ahol aludt. A házból hányás és hasmenés szaga áradt. A rászedett katonák közül sokan nyögtek, tántorogtak, vagy szinte megmozdulni is képtelenül öklendeztek. Mikor a kijárathoz ért, Vergyl harákolva hunyorgott. A Zensíita vezetők önelégült mosollyal léptek elő házaikból.
Vergyl zihálva megszólította őket:
– De hát... megmérgeztetek minket!
– Elmúlik – felelte a szakállas gazda. – Figyelmeztettünk benneteket: az idegeneket nem szívesen látják errefelé. Nem kérünk a démoni gépezetekkel folytatott háborútokból. Takarodjatok innen!
A dzsihadista tiszt megtántorodott, s megragadta az ajtófélfát, hogy el ne essen.
– De... mindannyian odavesztek ma reggel! Nem minket akarnak, hanem titeket! A robotok... – Ismét öklendezni kezdett, és rájött, hogy a falubeliek bizonyosan valami ellenszert vettek be.
Aztán sürgős üzenetet jelzett a komvonala. Vergyl csak hörögve tudta nyugtázni a vételt. Az elszórt dzsihadista osztagok és felderítőcsapatok jelentették, hogy a robot martalócok kirajzottak az új felvonulási területről. A ginazi zsoldosok már felálltak az útvonal mentén, hogy mozgásra ösztökéljék a gépeket. Hamarosan megkezdődik a támadás.
– Jönnek a gépek! – kiáltotta rekedten Vergyl, hogy megpróbálja felrázni az embereit. – Mindenki a helyére!
Mit sem törődve a falubeliekkel, visszament az épületbe, és elkezdte kiráncigálni a katonáit a hajnali félhomályba. A Zensíita gazdák ruháit viselték, hogy ne ríjon le róluk dzsihadista mivoltuk, a ruhaszövetbe azonban lázverejték és hányás ivódott.
– Ébresztő! Térjetek magatokhoz! – Egy épphogy tudatánál lévő férfit a legközelebbi álcázott löveghez tuszkolt. – Mindenki a helyére! Fegyverhez!
Aztán émelyítő iszonnyal vette észre, hogy a fegyverek mellé állított őrök görcsbe rándulva vonaglottak a földön. Törött játékkatonaként, utolsó erejét összeszedve rohant oda a hozzá legközelebb eső, tarackot rejtő épületbe, és értetlenül bámult a nehézfegyverre. Egy kábult tüzér lépett mellé, Vergyl pedig megkísérelte beindítani a löveg energiarendszerét. Kidörzsölte a csipát a szeméből. A célzókészülék mintha hibásan működött volna.
A tüzér újra felkattintotta a kapcsolókat, aztán felnyitotta a műszerfaltetőt, és döbbenten felkiáltott.
– Valaki kitépte a huzalokat... és a tápegység is eltűnt!
Vergyl hirtelen mindenfelől csüggedt kiabálást hallott a faluban szétszórt lőállások felől. Dühösen felordított:
– Hátba döftek minket azok, akiknek a védelmére idesiettünk!
Dühe elég erőt adott neki ahhoz, hogy egy pillanatra úrrá legyen a szédelgésen. Kitámolygott az épületből, hogy a láthatóan elégedett Zensíita gazdák szemébe nézzen.
– Mit tettetek? – kiáltott rájuk nyersen. – Bolondok, mit tettetek?!

- - -

 

A jövő, a múlt és a jelen összefonódnak,
s e szövedék alkotja meg az idő bármely pontját.
RÉSZLET A FÉREGLOVAS SZELIM
LEGENDÁJÁBÓL, ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET

Féreglovas Szelim a tágas törzsi barlang bejáratában állva bámulta Arrakis megnyugtató dűneóceánját, s azt a pillanatot várta, mikor a nap felbukkan a szemhatár mögül. Várt, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése, ahogy az aranyló fény megolvadt fémként öntötte el a hullámzó sivatagot, megtisztítón és elkerülhetetlenül – akárcsak látomásai, akárcsak küldetése az életben.
Szelim üdvözölte a hajnalt, és mélyet szippantott a levegőből, amely oly száraz volt, hogy szinte kiszikkasztotta a tüdejét. A pirkadatot tartotta kedvenc napszakának, mikor még éppen hogy felocsúdott titokzatos látomásoktól és előjelektől terhes, mély álmából. Ilyenkor lehetett a legjobban elvégezni értelmes feladatokat.
Magas, ösztövér férfi lépett mellé, aki mindig tudta, hol találja vezérét hajnalhasadáskor. A hűséges Dzsafart erőteljes állkapcsa, beesett orcája, fűszerben gazdag étrendjétől „mélykék a kékben” szemei tették könnyen felismerhetővé. A hadnagy némán várakozott, mivel tudta, hogy Szelim érzékelte a jelenlétét. Szelim végül elfordult a felkelő naptól, és felnézett nagyra becsült barátjára és követőjére.
Dzsafar kis tányért nyújtott át neki.
– Melanzsot hoztam délelőttre, Szelim, hogy jobban beleláthass Shai-hulud elméjébe.
– Szolgáljuk őt és a jövőnket, de senki sem értheti Shai-hulud gondolatait. Soha ne tételezz fel ilyesmit, Dzsafar, és tovább fogsz élni.
– Ahogy parancsolod, Féreglovas!
Szelim magához vette az egyik liszttel és mézzel kevert fűszerből készült ostyát. Az ő szemei is a függőség mélykékjében ragyogtak, de a szent fűszer életben tartotta őt, s erőt adott neki még a legkeményebb megpróbáltatások és nélkülözés idején is. A melanzs csodás kaput nyitott a világmindenségre, és látomásokkal segítette Szelimet, hogy megérthesse a sorsot, amit Buddallah rendelt neki. Ő – és a sivatagba száműzöttek egyre gyarapodó csapata – felsőbb hívásnak engedelmeskedett, mint amit egyénenként megélhettek volna.
– Ma délelőtt próbára kerül sor – mondta Dzsafar a szokásosnál is mélyebb hangon. Az újszülött nap az éjjel titokban hátrahagyott lábnyomokat tárt eléjük. – Biondi bizonyítani akarja rátermettségét. Ma megkísérel meglovagolni egy férget.
Szelim összeráncolta a szemöldökét.
– Még nem készült fel rá.
– De ragaszkodik hozzá.
– El fog pusztulni.
Dzsafar megvonta a vállát.
– Akkor elpusztul. Ez a sivatag rendje.
Szelim lemondóan sóhajtott.
– Mindenkinek egyedül kell szembenéznie a saját lelkiismeretével és próbáival. Végül Shai-hulud dönt felőle.
Szelim kedvelte Biondit, habár a fiatalember pimasz nyughatatlansága inkább illett egy külvilági életéhez Arrakis City űrkikötőjében, mint a sivatag mélyének változatlan létéhez. Biondi végül akár hasznos tagjává is válhat Szelim csapatának, viszont ha nem képes kihasználni az adottságait, veszélyt jelenthet a többiekre. Szerencsésebb, ha most felfedezik a gyengeségét, mintha veszélybe sodorná Szelim hűséges követőit.
– Innen fogom figyelni – jelentette ki Szelim.
Dzsafar bólintott, majd távozott.
Több mint huszonhat szabvány évvel ezelőtt Szelimet igaztalanul megvádolták, hogy vizet lopott a törzs készleteiből; ennek következtében a sivatagba száműzték. Dharta naib hazugságaitól megtévesztett barátai elűzték Szelimet a szirtvárosokból, köveket és sértéseket vágtak hozzá, mígnem kiszaladt a kiszámíthatatlan dűnék közé, hogy ott reményeik szerint felfalja majd egy féreg.
Ám Szelim ártatlan volt, Buddallah pedig megvédelmezte őt – de nem céltalanul.
Mikor egy homokféreg megpróbálta bekebelezni őt, Szelim rájött a nyitjára, miként lehet meglovagolni a behemót teremtményt. Shai-hulud, hátán Szelimmel, messze maga mögött hagyta a Zenszuni települést, aztán lerakta őt egy elhagyott botanikai kutatóállomás közelében, ahol a fiú élelemre, vízre és szerszámokra lelt. Odabent Szelimnek elég idő állt a rendelkezésére, hogy magába tekintsen, és megértse valódi küldetését.
Egy melanzstól felfokozott látomásból, miközben kis híján belefulladt egy fűszerkitörés sűrű vörös porába, megtudta, hogy mindenáron meg kell akadályoznia Dharta naibot és sivatagi élősködőit, hogy külvilágiak számára takarítson be és adjon el melanzsot. Az évek során rengeteg táborhelyen rajtaütött egymagában, és elpusztította a fűszert, amit a Zenszunik összegyűjtöttek. Hamarosan legendás hírnévre és a „Féreglovas” jelzőre tett szert.
Nem sokkal később elkezdte maga köré gyűjteni a híveit.
Dzsafar csatlakozott hozzá elsőként két évtizeddel ezelőtt, aki otthagyta védelmet nyújtó faluját, amely Arrakis City közelében létesült, hogy a hatalmas sivatagi szörnyetegeken lovagló férfi nyomába eredjen. Dzsafarból már majdnem elköltözött a lélek, mikor Szelim rátalált: teljesen kiszáradt, éhezett, bőre pedig felhólyagzott a tűző napsütéstől. Mikor feltekintett a szikár, megedződött számkivetettre, Dzsafar nem vizet kért – kirepedezett ajkait egy kérdés hagyta el:
– Te vagy... a Féreglovas?
Akkoriban Szelim már öt esztendeje élt egyedül, túlságosan magányosan, előtte az egyetlen ember számára szinte megoldhatatlan szent feladattal. Felgyógyította Dzsafart, és megtanította őt, hogyan kell meglovagolni Shai-huludot. Az elkövetkező évek során hányatott életű követőket, a Zenszuni szirtkolóniák szigorú szabályaival és részrehajló igazságszolgáltatásával elégedetlen férfiakat és nőket gyűjtöttek maguk köré. Szelim mesélt nekik a küldetéséről, hogy meg kell akadályoznia a fűszer betakarítását, ők pedig elragadtatott tekintettel hallgatták őt.
Szelim ismétlődő, melanzs kiváltotta látomásai szerint a külvilági kereskedők és a Zenszuni betakarítók közös tevékenysége felbolygatja majd a sivatagbolygó békéjét. Habár a korszak határai nem rajzolódtak ki pontosan, és a távoli, homályos jövőbe nyúltak, a fűszer elterjedése a galaxisban végül a férgek kihalásához és az emberi civilizáció válságához vezet majd. Noha szavai ijesztően hatottak, mikor egy gigantikus homokféreg magasba meredő hátán látták lovagolni, senki sem kételkedett állításaiban vagy hitében.
De még én sem értem Shai-huludot... a Sivatag Öregjét.
Sihederkorában, mikor törzse száműzte őt, Szelimben fel sem merült, hogy vezér válhat belőle. Most azonban, miután két évtizede kizárólag saját eszére támaszkodott, és döntéseket hozott követőinek csoportja számára, akiknek az életben maradása és irányítása függött tőle, Szelim magabiztos, hideg fejű tábornokká érett. Maga is kezdett hinni a legendában, amely elpusztíthatatlannak, a sivatag démonának mondta őt. Annak dacára, hogy életét a férgek megoltalmazásának szentelte, nem várta el, hogy a szeszélyes Shaihulud kimutassa a háláját...
Dzsafar váratlanul visszatért a fenti terembe, és olyan sebesen érkezett, hogy Szelim ellépett az ablaknyílástól, s egy új jövevényt pillantott meg. A lány szutykos és szikár volt, sötét tekintetében mégis dacos kevélység csillogott. Rövidre nyírt barna haját por lepte be. Orcáját megégette a nap a szeme alatt, ettől eltekintve azonban egészségesnek tűnt. Az ifjú nő bizonyosan elég bölcs volt ahhoz, hogy beburkolózzon a gyilkos napsütésben. Bal szemöldöke felett ívelt, fehér sebhely szaladt végig, akár egy félhold, s egzotikus jelként ellenpontozta nyers szépségét.
– Nézd csak, mit találtunk odakint a sivatagban, Szelim! – Dzsafar délcegen, higgadtan s rendíthetetlenül állt, de Szelim némi pajkosságot vélt felcsillanni a szemében.
A fiatal nő ellépett a magas férfi mellől, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nincs szüksége a védelmére.
– Mahrának hívnak. Egyedül indultam el, hogy megkeresselek. – Aztán kétség és hódolatteljes félelem villant át a tekintetén, ami meglepően fiatalnak mutatta. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetlek, Féreglovas Szelim!
Szelim felemelte a lány állát, hogy jobban szemügyre vehesse az arcát. Szikár volt és szutykos, hatalmas szeme és markáns vonásai mégis megkapónak hatottak.
– Süldő vagy még. Nem sok hasznodat vennénk az itteni kemény munkában. Miért hagytad ott a nemzetségedet?
– Mert mindannyian bolondok! – csattant fel a lány.
– Sok mindenkiről kiderül, hogy bolond, ha jobban megismered.
– De nem rólam. Azért jöttem, hogy csatlakozzak hozzád.
Szelim meglepetten felhúzta a szemöldökét.
– Majd meglátjuk. – Dzsafarhoz fordult: – Hol találtatok rá? Mennyire sikerült megközelítenie minket?
– A Tűszikla alatt fogtuk el. Ott táborozott le, és nem tudta, hogy figyeljük.
– Észrevettelek volna – bizonygatta a lány.
A Tűszikla meglehetősen közel esett a településhez. Habár nem hagyta hidegen a tény, Szelim arca semmiféle érzelmet nem mutatott.
– És önállóan életben maradtál a sivatagban? Milyen messze van innen a falud?
– Nyolcnapi járás. Élelmet és vizet hoztam magammal, és útközben gyíkokat fogtam.
– Úgy érted, élelmet és vizet loptál a faluból.
– Megdolgoztam érte!
– Kétlem, hogy a naibod is így vélekedne erről, ezért nem valószínű, hogy visszafogadnának.
Makra szemei szikrákat szórtak.
– Nem valószínű? Ugyanúgy menekültem el Dhartha naib elől, ahogy te tetted nyolc évvel ezelőtt.
Szelim megdermedt, és tanulmányozni kezdte a lányt. – Még mindig a markában tartja a törzset?
– Azt prédikálja rólad, hogy gonosz vagy, tolvaj és felforgató.
Szelim kacaja száraznak, kedélytelennek hatott.
– Talán tükörbe kellene néznie. Saját árulásával tette magát örökös ellenségemmé.
Mahra fáradtnak és szomjasnak tűnt, de nem panaszkodott, nem folyamodott vendégszeretetért. A torka körül matatott, aztán előhúzott egy dróthurkot, amelyen fémbankjegyek egész füzére lógott.
– Fűszertantuszok a külvilágiaktól. Dhartha naib kiküldött a homokra dolgozni, hogy kaparjam össze és vigyem a faluba a fűszert, hogy leszállíthassa a kereskedő barátainak Arrakis Citybe. Már három éve eladókorú lettem, de egyetlen Zenszuni nő – vagy férfi – sem választhat társat magának, amíg össze nem gyűjtött ötven fűszertantuszt. Dhartha naib ezzel méri, mennyit teszünk a törzsért.
Szelim összevonta a szemöldökét, s ujja hegyével óvatosan megérintette a tantuszokat, aztán undorodva visszadugta a lány gallérjába.
– A kapzsiság és a gondtalan élet hiú reménye elvette az eszét.
Oldalra fordult, a sivatag felé. A hajnali fénytől hunyorogva négy alakot látott kilépni az alsó sziklaüregekből. Kisétáltak a nyílt homokra, terepszínű ruhát és köpönyeget viseltek, arcukat pedig betakarták, nehogy nedvességet veszítsenek. A legkisebb közülük Biondi volt, aki a próbára készült. Mikor Mahra kérdő tekintetét előbb Szelimre, aztán a másik férfira emelte, Dzsafar felelt neki.
– Féreglovas Szelim üzeneteket kap Shai-huludtól. Isten azt parancsolta nekünk, hogy meg kell állítanunk a sivatag kifosztását, a fűszer betakarítását, és a dinamikusan fejlődő kereskedelmet, amely végzetes pályára tereli a történelem menetét. Hatalmas feladat ez egy ilyen kicsiny csoport számára. Azzal, hogy részt vettél a fűszer betakarításában, magad is segítetted az ellenségeinket.
A fiatal nő dacosan megrázta a fejét.
– Azzal, hogy elhagytam őket, a ti ügyeteket szolgáltam.
Szelim visszafordult, és a félhold alakú sebhelyről nyomban a lány fürkésző szemére siklott a tekintete. Elszántságot olvasott ki a nézéséből, de azt nem tudta biztosan, miféle szándék hajtotta.
– Miért választottad az itteni kemény életet ahelyett, hogy Arrakis Citybe szöktél volna, és munkát vállalsz egy kereskedőhajón?
A lány láthatóan meglepődött a kérdésen. – Szerinted miért?
– Mert semmivel sem bízol jobban a külvilágiakban, mint a saját vezéredben.
Makra felszegte a fejét.
– Meg akarom lovagolni a férgeket. Csak te taníthatsz meg erre.
– És miért tenném meg?
A lány buzgósága fölé kerekedett a bizonytalanságának.
– Azt hittem, ha sikerül rád találnom, felderítenem a törvényen kívüliek búvóhelyét, akkor befogadtok magatok közé.
Szelim felhúzta a szemöldökét. – Ez csak az első lépés.
– Mind közül a legkönnyebb – tette hozzá Dzsafar.
– A többit mind a maga idejében, Mahra. Eddig ügyesnek bizonyultál. Nem sokan jutnak el a Tűsziklához anélkül, hogy elfognánk őket. Némelyeket elküldünk, miután elláttuk őket a visszaútra elegendő élelemmel. Mások oly reménytelenül eltévednek, hogy addig kóborolnak, míg a halál utol nem éri őket, anélkül, hogy tudnák, figyeljük minden lépésüket.
– Végignézitek, ahogy meghalnak? Dzsafar megvonta a vállát.
– Ez itt a sivatag. Ha nem tudnak megmaradni, haszontalanok.
– Nem vagyok haszontalan. Jól bánok a késsel... párbajban megöltem már egy ellenfelemet, és megsebesítettem egy másikat. – A szemöldökéhez nyúlt.
– Ezt a sebet egy férfi ejtette az űrkikötőben. Megpróbált megerőszakolni.
Cserébe a hasa egyik oldalától a másikig húzódó sebhelyet hagytam rajta. Szelim előhúzta tejfehér kristálykését, és feltartotta, hogy a lány is jól láthassa.
– Egy féreglovas ilyen kést hord magánál, amit Shai-hulud szent fogából faragunk ki.
Makra elámulva meresztette csillogó szemét.
– Ó, mire nem lennék képes egy ilyen remek fegyverrel! Dzsafar felnevetett.
– Sokan szeretnének maguknak egy ilyet, de ki kell érdemelni.
– Mondd, mit tegyek!
Mikor odakintről, a beláthatatlan sivatagból meghallotta az egyenletes dobolást, Szelim a barlang ablaka felé fordult.
– Mielőtt elhamarkodott döntést hoznál, kislány, figyelj, és lásd, mi vár itt rád!
– Mahrának hívnak, és már nem vagyok kislány.
Az ifjú falusiak Arrakis-szerte igéző alaknak, vakmerő hősnek tartották Szelimet. Sokan próbálták utánozni őt, meglovagolni a férgeket, habár Szelim igyekezett lebeszélni őket, és felhívta a figyelmüket a renegát élet veszélyeire. Miután Buddallah beteljesült látomást küldött rá, Szelimnek egykor nem maradt választása. Nekik azonban igen.
Az eltökélt jelöltek tanácsa ellenére ritkán hallgattak rá. Álmokat kergetve, hatalmas önbizalommal vágtak neki a próbának, amely általában végül a bukásukat eredményezte. Ám akik túlélték, életük legjelentősebb leckéjében részesültek.
Odakint a dűnék között egyre dörgött a dobolás. Szinte minden szemlélődő megtért már a homokról, és visszament a sziklás szirtfalak menedékébe. A dűne tetején, a próbához kiválasztott helyen csupán egyetlen magányos férfi, Biondi állt. Minden szükséges felszereléssel rendelkeznie kellett: az ifjú azt az új pára-recirkuláló ruhát viselte, amelyet Szelim és követői fejlesztettek ki, hogy védelmezze őket, és biztosítsa az életben maradásukat, mikor a nyílt sivatagban kellett tartózkodniuk. Biondi rudakat és horgokat vitt magával, térdei között pedig kötelet tartott. Egyetlen dobot vert, amivel hangos, kitartó hívójelet küldött.
Mahra előbbre lépett, hogy Szelim mellé állhasson, mintha el sem tudná hinni, hogy annak a férfinak a közelségét érezheti, akiről oly sok sivatagi legenda született.
– Fog jönni féreg? Meg tudja lovagolni majd?
– Meglátjuk, sikerül-e neki – felelte Szelim. – De Shai-hulud biztosan eljön. Mindig megteszi.
Szelim látta meg elsőként a féregnyomot, és rögtön megmutatta a lánynak. Több mint fél évszázad elteltével már nem tartotta számon, hány alkalommal hívott magához homokférget, mászott fel durva szelvényeire, hogy oda irányítsa a lényt, ahova eljutni óhajtott.
Biondi még csak kétszer hágott fel egy féregre, s mindkét alkalommal tapasztalt lovas kíséretében, aki mindent elvégzett helyette. Az ifjú megfelelően végezte a dolgát, de még rengeteget kellett tanulnia. Még egy hónapnyi gyakorlás határozottan jót tett volna neki.
Szelim reménykedett benne, hogy nem fogja újabb követőjét elveszíteni, de bárhogy is legyen, Biondi sorsa a saját kezében volt.
Az újonc a szükségesnél sokkal tovább verte a dobot. Nem vette észre a féreg közeledtét, míg kelet felé nem nézett, és meg nem látta a homokot felborzoló, vibráló hullámokat. Ekkor felkapta a felszerelését, feltápászkodott, és véletlenül belerúgott a dobba, mely bukdácsolva legurult a dűne oldalán.
A homokbucka alján egy kőnek csapódott, és még egy utolsót dörrent. A közelgő féreg enyhén irányt változtatott, Biondi pedig megtántorodott, ahogy az utolsó pillanatban helyet változtatott. A homokféreg váratlanul előtört, mindenfelé por záporozott, s dűnék lapultak szét alatta.
Szelim csodálattal bámulta a magasztos látványt.
– Shai-hulud – suttogta áhítatosan.
A robogó behemóttal szemben egy apró alak, Biondi állt, feszülő izmokkal, markában a kampókkal és a rúddal.
Mahra ösztönösen meghátrált, Szelim azonban vállon ragadta, és kényszerítette, hogy végignézze a történéseket.
Biondinak az utolsó pillanatban inába szállt a bátorság. Ahelyett, hogy feszítőrúddal és horoggal a kezében várakozott volna, hátrafordult, hogy eliszkoljon. Ám a sivatagban egyetlen ember sem szaladhat el Shai-hulud elől.
A féreg egy harapásnyi homokkal és finom porral együtt lapátolta fel áldozatát. Szelim alig tudta kivenni a parányi emberi alakot, ahogy elnyelte őt a mérhetetlen torok.
Mahra kővé dermedve meredt maga elé. Dzsafar a fejét ingatta, és leszegte tekintetét keserű csalódottságában.
Szelim bölcsen bólogatott, akár a nála jóval tapasztaltabb öregek.
– Shai-hulud könnyűnek találta a jelöltet. – Mahrához fordult: – Immár láthattad a rád váró veszélyt. Nem lenne helyesebb, ha visszatérnél a faludba, és Dhartha naib könyörületéért esdekelnél?
– Épp ellenkezőleg! Úgy látom, újabb követőre van szükséged. – Tüzes tekintetét a homoksivatagra szegezte. – Még mindig szeretném meglovagolni a férgeket.

- - -

 

Állhatatosság. Hit. Türelem.
Remény. Ezek létünk kulcsszavai.
ZENSZUNI IMA

A Poritrinen folyó grandiózus, ám öncélú építkezés rendkívül sok munkát és munkaerőt igényelt. Egyszóval: rabszolgákat.
Szikra és gőz kavargott Ishmael körül a hajógyár forró levegőjében s a szomszédos kohók zakatoló zajában. Ishmael verejtékben úszva, kormos, olajos porral lepett arccal robotolt, követte az utasításokat, ügyelve, hogy ne hívja fel magára senki figyelmét. A Zenszunik így küzdöttek a túlélésért, a viszonylag kényelmes életért poritrini fogva tartóik rájuk kényszerített korlátai között.
Esténként a buddiszlám lakótáborokban Ishmael imádkozni vitte nemzetségét, és szakadatlanul a hitre buzdította őket. Ő számított a legműveltebb Zenszuni tudósnak a csoportjában, hiszen hajdanán mindenki másnál több szútrát és tanmesét vésett az emlékezetébe. Ezért a többiek rendre hozzá fordultak tanácsért, jóllehet maga sem tudta, mitévő legyen.
Ishmael lelke mélyén tudta, hogy egy napon véget ér a fogságuk, ám abban már közel sem volt biztos, hogy erre még az életében sor kerül. Immár betöltötte harmincnegyedik életévét. Mennyi ideig kell még várnia, hogy Isten felszabadítsa a népét?
Talán Aliidnak mégiscsak igaza volt...
Ishmael lehunyta a szemét, és elmormolt magában egy imát, mielőtt visszatért a feladatához. A termet a fém zengése és a lézerszegecsek sziszegése töltötte be.

 

A fővárostól, Stardától délre az Isana folyó kiszélesedett, s mindenfelé sík szigetek terültek el, amelyeket mély, hajózható csatornák választottak szét egymástól. Uszályokon szállították a nyersanyagokat a messzi északra, ahol a feldolgozóközpontokba kerültek.
Az elmúlt hat hónapban Vorian Atreides primerás, a Dzsihad Hadserege főtisztje ötletének kidolgozásához Tio Holtzman tömérdek munkást rendelt magához; Niko Bludd nagyúr hozzájárult, hogy a kontinens különböző pontjairól származó rabszolgabrigádokat vegyen igénybe katonai célra. Az átfogó feladat, amin dolgozott, Poritrin teljes munkaerőkészletét igénybe vette; ez idáig több mint ezer munkást szállítottak át az ipari szigetekre. Bűzös, zajos gyárak dolgozták fel a nyersanyagot, hogy nagyméretű űrhajóalkatrészeket, törzslemezeket és hajtóműburkolatokat állítsanak elő, amelyeket később az űrbe juttatnak, hogy ott új típusú csatahajókat állítsanak össze belőlük.
Senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza a rabszolgáknak, min dolgoznak. Akár a hangyamunkások, minden férfi és nő külön feladatot kapott, a bonyolult munkafolyamatot pedig brigádvezetők felügyelték a magasból.
Ishmael számára mindez csupán újabb mocskos és kemény feladatot jelentett. Az elmúlt öt év során dolgozott már a stardai és a főváros környéki nádasokban, bányákban és üzemekben. A heves Zensíiták és a kevésbé radikális Zenszunik továbbra is zúgolódtak, amiért gazdáik rákényszerítették őket, hogy kielégítsék Serena Butler galaktikus háborújának szükségleteit.
Mikor Ishmael még kisfiú volt, portyázó rabszolgafelhajtók támadtak békés falujára a Harmonthepen. Egészséges Zenszuni telepeseket raboltak el, hogy a rabszolgaságot törvényesnek elfogadó Szövetségi Bolygókon munkára kényszerítsék őket. Húsz év elteltével a Poritrin az otthonává és egyben a börtönévé is vált. Ishmael igyekezett minél elfogadhatóbbá tenni az életét.
Mivel Ishmael soha nem keltett feltűnő zavart, felnőtté válásakor engedélyezték, hogy feleséget válasszon magának. A poritrini rabszolgatartóknak végül is folyamatosan pótolni kellett a készleteiket; a statisztikák szerint pedig a házas rabszolgák keményebben dolgoztak, és könnyebben lehetett őket irányítani. Ishmael hamarosan beleszeretett az erős és különös Ozzába. Felesége két lánygyermekkel ajándékozta meg: Chamal immár tizenhárom éves, a kis Falina pedig tizenegy volt. Az életük felett nem rendelkeztek, de legalább együtt maradt a család a többszöri áthelyezés és az új munkafeladatok ellenére. Ishmael nem tudta, vajon szorgos munkájának avagy csupán véletlen szerencsének köszönheti-e ezt.
A sivár hajógyárban, ahol most dolgozott, a narancssárga szikrák és a felfröccsenő forró ötvözetek izzása a buddiszlám szútrákban leírt Gyehennához hasonlatossá tette az üzemet. A kénes füst sziszegése, a fémpor és a megperzselődött érc maró szaga arra kényszerítették a rabszolgákat, hogy megfeketedett rongyokkal fedjék el az arcukat, ha lélegezni akartak.
Maga mellett gyermekkori barátja, Aliid verejtékes, folytonosan ingerült ábrázat látta, akivel Ishmael csupán nemrégiben akadt össze a hajógyári üzemben. Habár a másik férfi feldúlt pimaszsága félelmet és kényelmetlen érzést keltett benne, a barátság egyike volt annak a kevés köteléknek, amibe még belekapaszkodhattak.
Aliid már kiskorukban is sok zavart keltett, előszeretettel szegte meg a törvényeket, rombolt, és szabotált kisebb feladatokat. Mivel Ishmael vele barátkozott, mindkettőjüket gyakran megbüntették, és áthelyezték más munkahelyre. Mielőtt tizenévessé értek volna, különváltak az útjaik, és tizennyolc esztendőn át nem látták egymást.
Ám Tio Holtzman új, nagyra törő vállalkozása rengeteg rabszolgát terelt egybe a fémöntödékben és a gyárakban. Ishmael és Aliid ismét egymásra talált.
A pörölyök zakatolásától és a szegecshegesztők ritmusos dobolásától kísérve Ishmael a törzslemezek összeillesztései fölé manőverezte a szerkezetet. Az évek során vaskossá dagadtak az izmai, akárcsak Aliidé. Habár piszkos ruhát viselt, Ishmael rövidre nyírta a haját, s naponta borotválta olajbarna arcát, állát és nyakát. Aliid viszont megnövesztette és hátul egy szíjjal fogta össze a haját. Szakálla sűrű és fekete volt, akárcsak Bel Moulayé, a szókimondó Zensíita vezetőé, aki rabszolgalázadást szított Ishmael kiskorában.
Ishmael felmászott barátja mellé, és segített neki helyére tuszkolni a nehéz fémlemezt. Aliid beindította a szegecshegesztőt, mielőtt bármelyikük ellenőrizte volna az illesztést. Aliid hanyagul dolgozott, és tisztában is volt ezzel, de a poritrini nemesek sohasem büntették vagy bírálták a rabszolgák munkáját. Egyik hajót a másik után szerelték össze a nyugalmas planéta felett az űrben. Immár fegyverektől hemzsegő hadihajók tucatjai keringtek a bolygó körül csoportosulva, akár a jól idomított vadászkutyák, s csupán az alkalomra vártak.
– A tűréshatáron belül van? – kérdezte óvatosan Ishmael. – Ha a hajótest nem szivárgásmentes, több ezer ember halála száradhat a lelkünkön.
Aliid láthatóan nem zavartatta magát, és tovább hegesztgetett a forró szegecselő pisztollyal. Aztán lekapta az olajos ruhát, ami az arcát takarta, hogy Ishmael láthassa részvétlen mosolyát.
– Akkor majd elnézést kérek tőlük, mikor meghallom a Gyehenna mélyéről feltörő jajgatásukat, ahová a többi gonosszal együtt kerülnek. Ráadásul, ha nem veszik a fáradságot, hogy az űrben ellenőrizzék az alkatrészeket, akkor megérdemlik, hogy a semmit szívják be levegő helyett.
Amíg Ishmael egy ideje viszonylag állandósult körülmények között dolgozott, családja körében pedig némi boldogságra lelt, nyugtalan barátját tucatnyi alkalommal áthelyezték már. Nemrégiben Aliid az összeszerelő-üzem lármáját túlharsogva mesélt imádott feleségéről és újszülött fiáról, akire már alig emlékezett. Tíz évvel ezelőtt az egyik munkafelügyelő rajtakapta Aliidet, hogy sót kever az egyik bányászati őrlőkészülék üzemanyagába; büntetésből elhelyezték őt a csoportjától a Poritrin túlsó oldalára.
Aliid soha többé nem láthatta a feleségét, s nem tarthatta karjaiban a kisfiát. Nem csoda, hogy megkeseredett, és folyton dühöngött. Ám annak ellenére, hogy minden kétséget kizáróan csak saját magát okolhatta a csapásért, meghallgatni sem volt hajlandó Ishmael dorgáló szavait. Az ő szemében kizárólag a poritrinieket lehetett mindezért felelőssé tenni. Miért érdekelné tehát a hajók legénységének épsége?
Furcsa módon látszólag a munkafelügyelők és a hajóépítők sem törődtek különösebben a minőséggel, mintha a gyors munkát fontosabbnak tartották volna a bevethetőségnél vagy a biztonságnál.
Ishmael visszatért saját feladatához. Sohasem volt kifizetődő, ha olyan részletekkel és kérdésekkel foglalkozott, amelyek felbőszíthették a munkafelügyelőket. Gyorsabban telt az idő, ha tompán, mintegy kívülről szemlélte az eseményeket, saját egyénisége szikráját pedig mélyen magába rejtette. Éjjelente, mikor Zenszuni követői körében idézte a szútrákat, felrémlett benne harmonthepi gyermekkora, ahogy nagyapját hallgatta, amint ugyanezeket a szövegeket olvassa fel nekik...
Váratlanul megkondultak a műszakváltást jelző harangok, és a lármás finomítóban felizzottak a fények. A szikrák apró meteorokként záporoztak a földre, a csigák pedig visszaemelték a gépezetet az ellenőrzőfülkék szintjére. A hangszóródobozokból harsogó szavak érthetetlen hangfoszlányokká töredeztek a háttérzajban. Egyenruhás brigádvezetők lépdeltek a szerelőpadozatokon, és a felvonulási területekre terelték a brigádokat.
– Niko Bludd nagyúr minden poritrininek, beleértve a rabszolgákat is, egy órányi pihenőidőt engedélyez, hogy kikapcsolódással és elmélkedéssel emlékezzenek meg a civilizációnak a barbarizmus, a rendnek a káosz felett aratott győzelméről.
A finomító és a hajógyár sziszegő zsivaja lecsendesedett. A rabszolgabrigádok félbehagyták a beszélgetést, és a hangszórókra szegezték tekintetüket. Az emelvényeken álló brigádvezetők mérgesen fürkészték az embereket, biztosítandó, hogy mindenki figyeljen.
A bejelentés, Bludd nagyúr felvételről dörgő hangja immár tisztábban, érthetőbben szólt.
– Huszonnégy esztendővel ezelőtt dragonyosaim véget vetettek egy kegyetlen és jogellenes felkelésnek, amelyet a Bel Moulay nevű bűnöző vezetett. Ez a férfi megtévesztette szorgos munkásainkat, elméjüket esztelen ígéretekkel zavarta meg, amelyek teljesülésének reményében kilátástalan, értelmetlen csatározásba kezdtek. Civilizációnk szerencsére helyre tudta állítani a rendet.
– A mai napon e férfi kivégzésének évfordulójára emlékezünk. A poritrini társadalom és a Nemesek Szövetségének diadalát ünnepeljük. Az embereknek el kell felejteni nézetkülönbségeiket, hogy együtt harcoljanak a közös ellenség, a gondolkodó gépek ellen.
Aliid összevonta a szemöldökét, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani kitörni készülő haragját. Ishmael tudta, mire gondol most a barátja. A hadiiparban munkára kényszerített buddiszlám rabszolgák akaratlanul is részt vettek az Omnius elleni katonai akcióban. A foglyok szemében azonban a poritrini rabszolgatartók éppúgy démonoknak tűntek, akár a gépek – csupán a fajtájuk különbözött.
– Ma este minden poritrini polgárt lakomára és ünnepre hívok meg. A folyón úszó tutajokról tűzvirágokat és felhőfreskókat bocsátunk fel. A rabszolgák is megtekinthetik az ünnepséget, amennyiben a számukra kijelölt térségekben maradnak. Együtt munkálkodva, erőinket egyesítve Poritrin biztosan győzelmet arat Omnius felett, és megszabadul a gondolkodó gépek fenyegetésétől. Senki ne feledje el, mire képes az emberiség!
A közlemény véget ért, a munkafelügyelők pedig kötelességtudóan tapsolni kezdtek, a rabszolgák azonban nehezen szánták rá magukat a tetszésnyilvánításra. Aliid tekintete elsötétült fekete szakálla alatt, és felhúzta az olajos rongyot, hogy újra eltakarja az arcát; Ishmael nem hitte, hogy a nemtörődöm brigádvezetők felfigyeltek volna barátja gyűlölködő tekintetére.
Mikor leszállt az éj, és a rabszolgák visszatértek a mocsaras folyódeltánál elterülő táborukba, kezdetét vette Bludd nagyúr pazar ünnepsége. Foszforeszkáló léggömbök százai emelkedtek a levegőbe. Ünnepélyes zenét sodort a szél a víz felett. A dallamok még két Poritrinen eltöltött évtized után is kissé atonálisnak és idegenszerűnek hangzottak Ishmael fülében, aki feleségével és két lányával figyelte az ünnepséget.
A poritrini nemesek a bensőséges, falusias nava-kereszténység követőinek vallották magukat, de hitük nem terjedt ki a hétköznapokra. Megtartották a megszentelt napokat, adoptálták a vallási pihenőidőszakokat, a poritrini arisztokrácia azonban nem sok cselekedetében mutatta ki valódi hitét. Gazdaságuk évszázadokon át a rabszolgamunkán alapult, amióta csak elvetették a bonyolult technológiát, és lemondtak mindenről, ami emlékeztette őket a gondolkodó gépekre.
A rabszolgák megtanultak kihasználni minden pillanatot és emlékezetes eseményt. Ishmael lányait, Chamalt és Falinát lenyűgözte a látvány, ő azonban hallgatagon, gondolataiba mélyedve ült felesége mellett. Az ünnepség az aranypáncélzatú dragonyos őrség brutális megtorló akciójára emlékeztette őt, amellyel két évtizeddel azelőtt megleckéztették a zendülőket. Bludd nagyúr minden rabszolgát egybehívatott, hogy végignézzék a lázadók vezérének kivégzését, Ishmael pedig Aliiddal együtt nézte végig elszörnyedve, ahogy Bel Moulayt lemeztelenítik, majd feldarabolják. A felkelés szikrányi reményt adott a rabszolgáknak, lánglelkű vezetőjük halála azonban megtörte őket, és örökké fájó sebet hagyott a lelkükben.
Végül Ishmael és még néhány rabszolga összegyűlt, hogy megemlékezzenek az elesett vezérről. Látta, hogy Aliid is a táborba jött, és Ishmael társaságát kereste, hogy együtt emlékezzenek gyermekkoruk meghatározó eseményére.
Aliid Ozza mellett állt, s egy pillanatra sem nyugodott, miközben Ishmael a Paradicsomot és szabadságot ígérő, jól ismert szútrákat idézte. Ügyet sem vetettek a zenére, a fegyverekére emlékeztető dörgésre és a tűzvirágok pukkanásaira. Ishmael végül a sokszor – túl sokszor – elismételt szavakat intézte hallgatóságához:
– Isten azt ígéri nekünk, hogy népünk végül szabad lesz.
Aliid sötét szemeiben a tábortűz lángja tükröződött. Halkan, de érthetően szólt, s Ishmael hátán borzongás futott végig a forrongó fenyegetés hallatán:
– Arra pedig én esküszöm, hogy egy napon bosszút állunk majd.

- - -

 

A feltalálás a művészet egyik ága.
TIO HOLTZMAN: A PORITRINI VITÉZSÉGI
ÉRDEMREND ÁTVÉTELEKOR ELMONDOTT BESZÉD

Míg a Poritrinen sietősen megépítették az új hajók egész raját, Holtzman professzor a Salusa Secunduson intézte saját ügyeit. A legendás feltaláló egy elszigetelt laboratóriumban állt a legbiztonságosabb zónában, s kezét csípőre téve rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Ilyennek mutatta magát, valahányszor valami nagyszabásút vártak tőle.
Páncélfalaival és a Zimia városhálózatától független energiaellátásával a hatalmas kormányzati épület védettnek és biztonságosnak hatott. A fogva tartott Omniust elvben teljesen elszigetelték.
Ám laboratóriumát nem úgy szerelték fel, ahogy Holtzman szerette volna. Szívesebben használta saját diagnosztizáló eszközeit, elemzőrendszereit és rabszolga asszisztenseit, akiket bármikor hibáztathatott, ha valami balul sült el. A töpörödött, ősz szakállú, idősödő Holtzman gyakran kérkedett azzal, milyen jól bánik az erőforrásaival. A professzor biztosra vette, hogy hasznos tanácsokkal lesz képes ellátni a Dzsihad haditudósait. Ha a szavak mégis elégtelennek bizonyulnak, átadhatja a problémát a Poritrinen tevékenykedő számos buzgó segédjének, akik folytonosan meglepték leleményességükkel.
A biztonságos, átlátszó védőfalak mögül kormányzati megfigyelők csapata figyelte minden mozdulatát, s velük együtt figyelt Kwyna kogitátor, akit ismét kimozdítottak az Önelemzés Városának elmélkedő nyugalmából. Holtzman az áthatolhatatlan akadály ellenére érzékelte a szemlélők dühét és félelmét.
Ezüst gélgömb lebegett előtte csillogón, ahogy a láthatatlan szuszpenzormezőben pörgött saját tengelye körül. Az örökelme itteni megtestesülése teljességgel a professzor hatalmában volt. Míg egykor rettegett a közelségétől, az emberiség legádázabb ellensége immár tehetetlen tárgynak tűnt neki. Mint egy gyerekjáték! Akár a tenyerébe is vehette volna a bonyolult gömbszerkezetet.
Az ezüst gélgömb a számítógépes örökelme egy teljes, jóllehet immár némileg elavult verzióját foglalta magában. A Föld elleni atomcsapás alkalmával Vorian Atreides kaparintotta meg a frissítést egy menekülő robothajó fedélzetén. Az évek során a Szövetség „foglya” értékes belső információkkal szolgált a gondolkodó gépek terveit és reakcióit illetően.
Az örökelme programjait lemásolták, szétboncolták, és kielemezték a Szövetség kibernetikai szakértői. Minden adatot eleve gyanúsként, esetleg szándékosan eltorzítottként kezeltek, habár efféle megtévesztésre feltételezhetően nem lett volna képes a számítógépes örökelme.
A Dzsihad Hadserege néhány hadmozdulatát az örökelme kópiájától szerzett információra alapozta. Mielőtt a harcosok offenzívát indítottak a felhőbe burkolózott Bela Tegeuse ellen, a részletes leírást a fogoly Omnius adatbázisából szerezték meg. Az ütközet azonban eldöntetlenül zárult.
Most, hogy már huszonhárom éve nem érkezett frissítés, a fogoly örökelmében tárolt hírszerzési adatok elévültek. A fogoly Omnius nem tudta figyelmeztetni a dzsihadistákat a robotflotta második Zimia elleni támadására – habár a megismételt ostromot Xavier Harkonnen primerás sikeresen visszaverte –, és a honrui mészárlásra sem volt képes felkészíteni a Szövetséget, amelynek során számtalan védtelen telepes veszítette el az életét. Az örökelmének ennek ellenére néha hasznát vehették.
Holtzman beletúrt sűrű hajába, ahogy a pörgő gömböt figyelte. A hiányosságai ellenére segít a kiigazodásban. Pusztán helyes értelmezés kérdése az egész.
– Erasmus gyakorta dicsérte az emberi elme végtelen kreativitását – szólalt meg egy unott, szintetizált hang a gömbhöz kötött hangszórókból –, ám a folytonos faggatózásotok fárasztóvá vált. Ennyi év alatt sem sikerült megtudnotok mindent, amit csökött agyatok befogadni képes?
Holtzman fehér munkaköpenye zsebébe csúsztatta egyik kezét.
– Ó, nem szórakoztatni akarlak téged, Omnius! Egyáltalán nem erről van szó.
Az évek során rengetegszer társalgott már Omniusszal, de ilyen behatóan még soha nem kérdezősködött. Az utóbbi néhány hét alatt, amit a feladatnak szentelt, a híres feltalálónak korábbi, más téren elért eredményei ellenére sem sikerült az áttörés. Holtzman abban reménykedett, hogy nem szorította magát sarokba mások oktalan elvárásai miatt.
Megpróbálta visszapergetni az időt, visszagondolni a régmúlt eseményeire. Immár negyed század eltelt azóta, hogy munkatársnak hívta magához az ifjú zsenit, Norma Cenvát. Az akkor tizenöt éves, törpe növésű, jellegtelen vonású Norma rút kiskacsának tűnt szoborszépségű édesanyja, a nagy hatalmú rossaki varázslónő mellett. Holtzman azonban olvasta a lány néhány újító szellemű dolgozatát, és úgy ítélte meg, hogy sok hasznát veheti.
Norma nem okozott csalódást. Eleinte nem. Szorgalmasan tevékenykedett, egyre-másra dolgozta ki rendkívüli terveit. Holtzman jól sikerült zavarómezői egész bolygókat védelmeztek a gondolkodó gépek ellen, de Norma felvetette, hogy kisebb, hordozható diszruptor-egységekre is adaptálhatnák az alapelvet, amit támadófegyverként használhatnának az Összehangolt Világokkal szemben. Az egyenletek alapján Norma ráadásul kifejlesztette az immár mindenütt elterjedt szuszpenzormezőt, amiből később a lebegő parázsgömbök, e soha el nem halványuló fényforrások ötlete származott. Csecsebecsék, apró játékszerek voltak, jóllehet rendkívül népszerű és jövedelmező játékszerek.
Ugyanekkor Holtzman és mecénása, Niko Bludd nagyúr kidolgozta, majd piacra dobta a testpajzsot, aminek nyomán olyan ütemben kezdett özönleni a haszon a Poritrinre, amilyen gyorsan a Szövetség hajói el tudták juttatni a központi bankszámlákról érkező átutalásokat. A parázsgömbök kereskedelmi hasznosításának irányítása sajnos kicsúszott a kezükből. Norma Cenva egyszerűen barátjának, Aurelius Venportnak adta át a technológiát, akinek cége, a VenKee Vállalat nagy tételekben állította elő és forgalmazta a szerkezetet.
Viszont az autodidakta lány az ő pártfogása alatt munkálkodva, az ő eredeti elmélete alapján dolgozta ki a szuszpenzor és a parázsgömb technológiákat. Bludd nagyúr keresetet adott be a Szövetségi Bíróságra, amelyben teljes körű kárpótlást követelt a VenKee Vállalattól szabadalmazott technológiájának felhatalmazás nélküli használatáért. Kétség sem férhetett hozzá, hogy megnyerik a pert.
A professzor most a lebegő ezüst gélgömbre szegezte tekintetét, akár egy varázsló, aki egy varázsigét igyekszik megfejteni, és azon tűnődött, vajon Norma mit tett volna az ő helyében. Norma, Holtzman tanácsára ügyet sem vetve, éveken át minden energiáját a pártfogója újító munkájából származó irdatlan egyenlettömeg átdolgozásának szentelte. A részleteket nem volt hajlandó elmagyarázni, azt sugallva, hogy maga a professzor sem értené azokat. Az efféle lekezelő megjegyzések dühítették Holtzmant, de összeállt benne a kép. A hadigépezetet segítő találmányok dacára Norma lassan hanyagolni kezdte a valóban fontos dolgokat, így hát haszontalanná vált számára.
Habár sokáig végtelenül türelmes volt hozzá, Holtzman mostanra teljesen kiábrándult belőle. Mivel alig maradt más választása, fokozatosan kizárta őt nagyszámú egyéb munkájából, és más asszisztensek után nézett – ragyogó ifjú elméket keresett, akik mind a nagy lehetőségre vágytak. Elsőbbséget biztosított az őt bálványozó fiatal segítők törekvő csapatának, akik bőven rendelkeztek ésszel és találékonysággal. Így aztán a professzor a főtorony legjobban felszerelt laboratóriumából a lenti dokkoknál épült munkacsarnokokba helyezte át Normát. Úgy tűnt, a lányt még csak nem is zavarta a lefokozás.
A gélgömb a helyiség fényében villódzó, pörgő fémbolygónak hatott. Az örökelme információinak szálai számtalan irányba vezettek, a hihetetlenül bonyolult MI-elme pedig ellenállt a teljes körű vizsgálatnak.
A kiváló Tio Holtzmannak azonban valamilyen eredményt kellett felmutatnia, bármi áron.
Mosolyogva egy apró adót emelt ki a zsebéből. Valami felfedezésre vár egy mélyebb szinten. Ebben biztos vagyok.
– Ez csupán kisebb impulzuskeltő az egyik zavarógenerátoromból. Tudom, hogy tetemes pusztítást végez majd a géláramkörökben, így talán elegendő ösztönzést ad az együttműködéshez.
– Értem. Erasmus már elmagyarázta, mily előszeretettel alkalmazzák a kínzást az emberek. – A szintetizált hangba hirtelen recsegés vegyült.
A megfigyelőfülkéből egy hang, Kwyna szubordinánsa szólt közbe az agg kogitátor nevében.
– Ez helyrehozhatatlan kárt tehet benne, Holtzman professzor.
– Ugyanakkor fontos válaszokat csikarhat ki belőle – bizonygatta a tudós. – Ennyi év után ideje próbára tenni Omniust. Immár mit veszíthetünk?
– Túl kockázatos – felelte a tanács egyik megfigyelője, és közben felállt. – Nem sikerült lemásolnunk magát a gömböt, így ez az egyetlen...
– Senki ne szóljon bele a munkámba! Nincs rá felhatalmazásotok!
A részvétel egyik feltételeként Tio Holtzman azt kötötte ki, hogy senkinek, még Kwyna kogitátornak se kelljen felelnie. A megfigyelők – különösen a műveletlen és babonás politikusok, akik folyton a nyakában lihegtek – továbbra is zavarták. A professzor szívesebben nyújtott volna be írott jelentéseket és összegzéseket, amelyeket kedve szerint ferdíthet el. Ám Holtzman úgy látta, kiaknázhatja a helyzetet, s érdemes megvizsgálnia bizonyos elképzeléseket.
– Már alaposan kivallattatok és kikérdeztetek – jegyezte meg Omnius monoton hangon. – Feltételezem, hasznát vettétek a katonai információknak, a flottaállásoknak, a kimek stratégiáknak.
– Minden adat túlságosan elavult ahhoz, hogy bármi hasznát vegyük – hazudta Holtzman. Valójában a Dzsihad Hadserege fél tucat rajtaütést kezdeményezett a gömb megkaparintását követő néhány évben, kihasználva az Omniustól szerzett információt. A gépek hadműveletei akkoriban kifejezetten kiszámíthatóaknak tűntek; újra meg újra a megszokott módszerekhez folyamodtak, ugyanazokon a galaktikus útvonalakon közlekedtek, jól ismert védelmi és támadó manővereket alkalmaztak.
A gépi flották a fedélzeti számítógéprendszerek aprólékos valószínűségszámításai alapján támadtak vagy vonultak vissza. A Dzsihad vezetőinek mindössze azt kellett eldönteniük, feltételezhetően mit fog tenni az ellenség. Kelepcéket állítottak fel, szándékosan felfedték a dzsihadisták gyenge pontjait, hogy odacsalják a gépi haderőket. Aztán, pontosan a kellő pillanatban bezárult a csapda, s az addig rejtőzködő dzsihadista seregek rárontottak az ellenségre. Számos robotflotta pusztult el efféle ütközetekben.
A Dzsihad kezdeti sikerei után azonban a gondolkodó gépek „számolni” kezdtek azzal, hogy lépre csalják őket, és ettől fogva már nem volt olyan könnyű a megtévesztésük. Az utóbbi hét év során az Omniustól szerzett információ fokozatosan veszített értékéből.
Holtzman mosolyogva ismét az előtte lebegő gélgömbre összpontosított. – Nem szeretném egyetlen impulzussal kitörölni az összes gondolatodat, Omnius. Valamit titkolsz előlem, ugye?
– Hogyan tudnék bármit is elleplezni Tio Holtzman tudományos és technikai kiválósága elől? – vágott vissza a hang szokatlanul gúnyos felhanggal. No de miként lehetséges, hogy egy számítógép... gúnyolódjon?
– Az emberek azt mondogatják rólad, hogy palackba zárt sátán vagy. – A tudós nyugodtan igazított az adókészüléken, amire magas gépi hang volt a válasz. – Én inkább azt mondanám, megkötözött sátán. Sosem fogod megtudni, miféle emlékeket töröltem ki az imént, miféle gondolatok és elhatározások vesztek el.
A kormányzati megfigyelők idegesen fészkelődni kezdtek. Holtzman eddig nem tett tényleges kárt az ezüstös gömbben. Legalábbis így gondolta – egyik asszisztense találta fel a szerkezetet.
– Hajlandó vagy elárulni a titkaidat?
– A kérdésed túl általános és értelmezhetetlen. Pontosítás hiányában nem válaszolhatok. – Omnius nem ellenszegült, mindössze tényt közölt. – Az egész bolygó összes primitív könyvtára és adatbázisa együttesen nem képes tárolni annyi információt, amennyi az örökelmémben fellelhető.
Holtzman eltűnődött, vajon mit várhat tőle a Dzsihad Tanács. Noha kelletlenül passzív maradt, a fogoly örökelme viszonylag nyíltan válaszolgatott. Holtzman homlokát ráncolva az impulzusgenerátor felé nyúlt, hogy állítson az intenzitáson.
– Bármennyire élvezem, ha Omnius fájdalmak között vonaglik, egyelőre elég lesz, Holtzman professzor. – Iblis Ginjo főpátriárka lépett be a biztosított helyiségbe, majd jókedvűen átsétált a sorompókon, s egyenesen a laboratóriumba ment. Egyik jellegzetes, aranycsipkézetű fekete zekéjét viselte.
Mivel tudta, hogy a generátor egyetlen impulzusával könnyedén kitörölhet mindent a géláramkörből, a tudós nyugalmat erőltetett magára, és kikapcsolta a szerkezetet. Holtzman hátratekintett a plázfalakra, és nyugtázta, hogy Iblis három jellegtelen Dzsatir-tisztje állt készenlétben az izgatottabb képviselők közelében.
A frissítést tartalmazó ezüstgömb, amely még mindig a levegőben lebegett, fennhangon kijelentette:
– Még sohasem tapasztaltam ehhez hasonló... érzést.
– Az emberi fájdalom gépi megfelelőjét érezted. Úgy hiszem, épp felordítani készültél.
– Nevetséges!
– A számítógépek furcsamód éppoly csökönyösek tudnak lenni, akár az emberek – jegyezte meg epésen Holtzman a főpátriárkának.
Iblis összeszorított szájjal mosolygott, habár a bőre is borsódzott Omnius szintetizált hangja hallatán. Gyűlölte a számítógépes örökelmét, s legszívesebben szétzúzta volna egy husánggal.
– Nem akartalak megzavarni, professzor. Mindössze Kwyna kogitátort kerestem. – Sóvárgón az agytároló edényben nyugvó agg elmére pillantott.
– Rengeteg ötlet és kérdés merült fel bennem. Talán segíthet összerendezni a gondolataimat.
– Vagy félreértelmezni újabb szentírásokat? – szólalt meg a sárgaköpönyeges szubordináns kongó hangon, akár egy üres folyosó.
Iblis megrettent a szemtelenségtől.
– Ha senki sem képes tisztázni az értelmüket, minek alapján állíthatja bárki is, hogy félreértelmezem őket?
– Mert emberek halnak meg, valahányszor megérteni véled az ősi rúnák vagy írások valamely részletét.
– Minden háborúban meghalnak emberek.
– A Dzsihadban pedig még többen pusztulnak el.
A főpátriárka arca megrándult, majd széles mosolyra húzódott a szája.
– Látod, professzor? Épp ilyen vitákra vágyom... habár több időt szeretnék bizalmas társalgással tölteni, feltéve, hogy a kogitátor beleegyezik. – Sötét tekintete megvillant.
A fogoly örökelmével szembeni sikertelenségtől csalódott Holtzman összeszedte a felszerelését.
– Sajnos pillanatnyilag nincs időm folytatni a kihallgatást. Hamarosan űrjáró indul a Poritrinre, és fontos kötelezettség vár rám a szülőbolygómon. – Iblisre nézett. – Az... öhm, Atreides primerás javaslata alapján elindított tervezet.
A főpátriárka visszamosolygott rá.
– Habár a terv nem egészen „tudományos”, mégis megtévesztheti a gondolkodó gépeket.
Holtzman korábban abban reménykedett, hogy győzedelmesen távozhat a Zimiáról, az itt eltöltött hetek azonban nyugtalanítóan hiábavalónak bizonyultak. Legközelebb magával hozza legjobb asszisztenseit; ők majd módot találnak a probléma megoldására. Norma Cenva viszont nem lesz közöttük.

- - -

 

Habár Norma Cenva nagy jelentőségű kinyilatkoztatásokat látott a kozmosz bonyolult szóvevényében, néha képtelennek bizonyult megkülönböztetni éjt és nappalt, vagy egyik helyet a másiktól. Talán nem volt szüksége felismerni az efféle dolgokat, mivel elméjében képes volt bejárni az egész világmindenséget.
Vajon agya fizikai adottságainak révén tudta összerendezni a hatalmas adattömegeket, hogy az így kapott információk alapján azonosítson nagyszabású eseményeket és komplex folyamatokat? Avagy valamely érzékek feletti jelenség tette öt képessé arra, hogy túlszárnyalja bármely előtte élt személy elmebeli kapacitását? Vagy bármely gondolkodó gépét?
Nemzedékekkel később életrajzírói sokat vitáztak észbeli képességeinek forrása felett, de maga Norma sem segíthetett volna a kérdés eldöntésében. Reálisan kezelve a problémát, kevésbé érdekelte volna, miként működik az agya, mint elméjének tényleges teljesítménye, valamint kutatásainak hihetetlen eredményei.
„NORMA CENVA ÉS AZ ŰRLIGA”
– TITKOS LIGA FELJEGYZÉSEK

 

Bárhol tartózkodott, bármivel foglalkozott, minden nyersanyagul szolgált Norma Cenva elméjének szorgos termeléséhez.
Holtzman, a lány számára ismeretlen okból, az Isana folyó melletti raktárak közelébe, egy kisebb, olcsóbb épületbe helyezte át Norma irodáját és laboratóriumait. A helyiségek zsúfoltsága nem zavarta, hiszen az időn és a magányon kívül más fényűzésnek nem érezte szükségét. Immár nem álltak rendelkezésére odaadó rabszolgák, akiknek kizárólagos feladata az egyenletek megoldása volt; a fogoly megoldókat jövedelmezőbb feladatokkal bízták meg, amelyeket a professzor ifjú és törekvő asszisztensei vetettek fel. Normát ez sem zavarta, tulajdonképpen nem is szívesen bízta másra a számításokat.
Kisebb pihenőkkel napokat töltött egyfajta fúgaállapotban, s elméjében követte végig a magasabb rendű számelmélet áradását. Éveken át sodródott az olyan egyenletek tengerében, amelyeket sem Holtzmannak, sem a Szövetség bármely teoretikusának nem tudott volna elmagyarázni. Belemerült saját látomásába, és valahányszor sikerült megoldania a végeláthatatlan matematikai part egy újabb homokszemnyi rejtélyét, egyre közelebb került vele a védett kikötőhöz.
Fejébe vette, hogy megfejti, miként lehet meghajlítani a teret, tényleges mozgás nélkül átszelni hatalmas távolságokat. Tudta, hogy mindez lehetséges.
Holtzman professzor látszólag továbbra is számos asszisztense egyikeként foglalkoztatta őt, a törpe termetű lány azonban immár kizárólag monumentális ciklikus számításain dolgozott. Semmi más nem érdekelte.
A tudós időről időre benézett a lányhoz, megpróbált szóba elegyedni vele, hogy kiderítse, min dolgozik. Ám csupán keveset értett abból, amit Norma elmondott neki, az évek pedig egyre múltak. Normában felmerült a gondolat, hogy Holtzman jobban szeretné olyan helyen tudni őt, ahol figyelemmel kísérheti a tevékenységét.
Noha egy ideje nem állt elő olyan újítással, amit Holtzman magának tulajdoníthatott, Norma korábban többször is meglepte őt. A Dzsihad kezdete óta úgy alakította át Holtzman pajzsait, hogy immár nem melegedtek át olyan gyorsan az összecsapások alkalmával. A hevülés továbbra is a rendszer egyik hibája maradt, de a pajzsok sokat javultak az eredeti változathoz képest.
Négy évvel később Holtzman a precíz koreográfiára épülő „vibro-tüzelő” rendszerrel egészítette ki a pajzsokat, amely lehetővé tette, hogy a Szövetség hajói ezredmásodpercnyi szünetek alatt lövéseket adjanak le. Előtte azonban Norma tisztába tette a tudós számításait, hogy elkerülje az újabb balesetet. Soha nem merte bevallani, mit cselekedett, mivel tudta, hogy Holtzman méltánytalannak és sértőnek találta volna az eljárását.
Az elmúlt nyolc esztendő alatt Norma a saját laboratóriumaiban dolgozott, és hóbortjai határozták meg a kutatást. A kicsiny létesítmény zsúfolt munkacsarnokában csak egész kis területet különített el a főzés, alvás és személyi higiénia számára. Az efféle emberi szükségleteket másodlagosként kezelte, elméje produktumait viszont mindennél előbbre valónak tartotta. Holtzman továbbra is támogatta némi pénzzel, habár Normának kizárólag saját észbeli forrásaiból kellett merítenie, hiszen munkája elsősorban elméleti volt. Eddig.
Norma immár három napja megállás nélkül dolgozott Holtzman kiindulási egyenleteinek egy különösen bonyolult alakításán. A törpe termetéhez igazított munkapad fölé görnyedve alig evett és ivott, hogy testi szükségletei minél kevésbé zavarják a tevékenységében.
Habár Rossak fővarázslónőjének leányaként jött a világra, Norma itt, a Poritrinen töltötte élete jelentős részét, jóllehet nem polgárként, hanem Holtzman professzor meghívottjaként. Régebben, mikor szigorú édesanyjának még csupán balsikert és csalódottságot jelentett a léte, Holtzman felfigyelt a lány magába forduló zsenijére, és felajánlotta neki a lehetőséget, hogy együtt dolgozhasson vele.
E hosszú idő folyamán csak ritkán kapott dicséretet. A szerény, de odaadó Normát nem zavarta, hogy a kiválóság árnyékában serénykedett. Különösebb becsvágy nélkül szolgálta a Szövetséget, és mindössze azt akarta elérni, hogy a fejlett technológiát felhasználják a Dzsihad javára.
Éveken át tevőlegesen óvta Holtzmant, felkutatta a kellemetlen belső ellentmondásokat, amelyek végzetes következményekhez vezethettek volna. Mindezt hálából cselekedte, amiért a professzor pártfogoltja lehetett. Ám amint rájött, hogy Holtzman oly sok idejét tölti a nemesekhez való dörgölőzéssel, hogy önmagában alig ért el eredményt, egyre kevesebbszer próbálta oltalmazni támogatója jó hírét, és inkább saját kutatására összpontosított.
A jelenlegi, költséges munkát tudományos szempontból különösen értelmetlennek tartotta. Gigantikus álflottát építeni a bolygó körül! Mindez egyszerű megtévesztés, illúzió volt, semmi több. Még ha beválik is a terv – amit Atreides primerás váltig állított –, Norma úgy érezte, Holtzman professzornak a tükröknél és füstnél komolyabb feladatok megoldására kellene szentelnie az idejét.
Sivár, dokkok menti munkahelyébe beszűrődött az Isana mocsármezein épült üzemek és hajógyár zaja és zakatolása. Kohók sziszegtek; pára és szikrák csaptak fel a szerelőszalagokról. Uszályok szállították az ércrakományokat a hajógyárba, hogy hamarosan kész alkatrészekkel megrakodva távozzanak.
Szerencsére, mikor Norma összpontosított, megszűntek számára a külvilág zavaró hatásai.
Végül éhesen és kiszáradva, nyugalomért kiáltó testtel a sebtében lejegyzett egyenletekkel teli lapok halmára hajtotta a fejét, mintha a matematikai jelképek ozmózis útján beszivároghattak volna az elméjébe. Tudata még szendergés közben is az átnézett képleteket dolgozta fel...
Egyenletek peregtek végig alvó elméjében. Norma képes volt részekre tagolni a feladatokat, és agya különböző területeinek kiosztani az egyes műveleteket, amelynek eredményeképp szürkeállománya összehangolt tömegtermelésbe fogott. Hosszas érlelődés után az egész ismétlődő szimuláció kiforrni készült, és Norma úgy érezte, ahogy alvó énje elméje katakombáinak végtelen mélységéből a felszínre emelkedik.
Hirtelen felkapta a fejét a munkapadról, és kis híján lefordult székéről. Vérágas szemeit szélesre tárta, de nem látta az őt körülvevő tárgyakat. Még mindig az életszerű álom hatása alatt a messzeségbe révedt, mintha a hirtelen előtörő gondolatai képesek lennének átívelni az univerzum egyik szegletétől egy másikig, egybefűzni a távoli részeket, és meghajlítani a világűr szövetét. Napokig tartó szakadatlan fáradozás után tudatalattijában összeállt a kép.
Végre!
Aztán ráeszmélt a testére, hevesen kalapáló szívére, amely szinte kiugrott a melléből. Visszafojtotta a lélegzetét, de kétségbeesetten igyekezett továbbra is összpontosítani, benntartani a tudatában azt, amit megálmodott. A választ!
Elméje éberen is belecsimpaszkodott a felfedezésbe, amely úgy vergődött, akár egy hálóba került pillangó. Hatalmas űrhajókat képzelt maga elé, amelyek mozgás nélkül szelték át a világmindenséget, és jövőbe látó navigátorok irányították őket, akik látták az űrön átvezető biztonságos útvonalakat. Gigászi vállalatok és birodalmak épülnek majd erre az alapkőre, a háború, az utazás és a politika jellege pedig gyökeresen megváltozik.
Tio Holtzman soha nem gondolta volna, hogy egyenletei efféle következményekhez vezethetnek. Még most sem lenne képes előre látni a fejleményeket. Norma nem merte pazarolni az idejét. A professzor nyilvánvalóan megkérdőjelezi az eredményt, kétségbe vonja a „bizonyíthatatlan” képletek helytállóságát, a lány viszont nem óhajtotta arra pocsékolni az idejét, hogy értelmetlen kérdésekre válaszolgat. A korszakos felfedezés kizárólag az ő nevéhez fűződhet.
Nem érdekelte sem szabadalom, sem a felfedezésből származó hírnév, azt ellenben feltétlenül el kellett érnie, hogy az ötletet az azt megillető mértékben kiaknázzák mind kereskedelmi, mind katonai téren. Holtzman profeszszor képtelen lenne megérteni, miféle nagyszabású tettet hajtott végre Norma; hagyná, hogy feledésbe merüljön.
Normának más módot kellett találnia. A jövő rám vár.
Elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. Már régóta eszébe kellett volna jutnia a lehetőségnek. Immár pontosan tudta, hol juthat hozzá a kutatáshoz, fejlesztéshez és előállításhoz szükséges független pénzügyi támogatáshoz.

- - -

 

Az idő nagyítóüvegén visszapillantva, a későbbi korok női és férfiúi számára emberfelettinek tűnnek a Nagy Lázadás meghatározó személyiségei. E benyomás nem a lencse torzításának köszönhető, sem holmi kiszínező folyamatnak, amely a legendákat szüli. A Dzsihad hősei ehelyett épp úgy cselekedtek, ahogy az emlékezetünkben megmaradtak; felnőttek az alkalomhoz, mikor az emberiségnek minden korábbinál nagyobb szüksége volt rájuk.
IRULAN HERCEGNŐ: AZ IDŐ GÓRCSÖVE

 

Egy évtizednyi építkezés, faragás és csiszolás után végül elkészült a Dzsihadban elesettek emlékműve. Aurelius Venport, kinek kereskedelmi társasága, a VenKee Vállalat egyike volt a legbőkezűbb adományozóknak, díszhelyről nézhette végig a leleplezési ceremóniát.
Estére lehűlt a levegő, a sötétséget reflektorok és a főtér kivilágított épületei szorították vissza. A szomszédos utcákban és közökben tömegek hömpölyögtek, de a parkra emlékeztető téren elhelyezett elegáns díszpáholyoknak a közelébe sem engedték őket.
Venport kortyolt egyet a magas pohárban felszolgált gyöngyöző borból; sohasem kedvelte az enyhén alkoholos rossaki ital eltelítő édességét, noha ez volt cégének egyik elsődleges kiviteli cikke. Az alkalom tiszteletére egy egész rakományra valóval érkezett a Salusa Secundusra.
Az emlékmű megdöbbentőnek és szürreálisnak hatott, s két, lágy ívekkel és szerves alakzatokkal díszített, aszimmetrikus oszlopból állt, amelyek az emberiséget ábrázolták, és egy feldöntött, széttört, vaskos monolit fölé magasodtak. A szobor az élet gépek feletti diadalát jelképezte.
Ugyanilyen emlékművet állítottak fel a Giedi Prime-on is, ahol temérdek emberélet veszett oda, ugyanakkor jelentős győzelmet arattak a gépek felett. Ha minden a tervek szerint alakult, akkor az ittenivel egy időben kerülhetett sor a másik emlékmű leleplezésére is. Egyik kereskedelmi útja alkalmával Venport megszemlélhette az ott folyó serény munkát és a hatalmas kőépítmény felállítását.
Egy évtizeddel azelőtt, mikor a Dzsihad már tizennégy esztendeje parázslott és lángolt a csillagrendszerekben, Xavier Harkonnen állt a mozgalom élére, amely a gondolkodó gépek által lemészárolt embereknek óhajtott méltó emlékművet állítani. Az azt megelőző két évben a gondolkodó gépek megtámadták és elfoglalták a kisebb Ellram Kolóniát, aztán lerohanták a Peridot Kolóniát, ahol – hatalmas veszteségek árán – visszaverték őket. Dzsihadisták egy lelkes, ám meggondolatlan csoportja válaszcsapást kezdeményezett az Összehangolt Világok központja, a Corrin ellen. Ám mindannyian odavesztek, az ügy mártírjaivá váltak.
Harkonnen primerás a sok sorscsapást követő zúgolódást kihasználva vetette fel a szobor ötletét, hogy az elesett katonák soha ne merüljenek feledésbe. Serena Butler, aki, habár visszavonultan élt az Önelemzés Városában, még mindig a Szövetség megbízott alkirálynője volt, támogatta az elképzelést, és befolyását arra használta, hogy anyagi támogatást szerezzen vezető politikusoktól és üzletemberektől.
Mivel meghatotta Serena könyörgése, mi több, első kézből is megtapasztalta a gondolkodó gépek elleni nehéz küzdelem borzalmait, Aurelius Venport úgy döntött, tlulaxi üzlettársa, Tuk Keedair kezdeti ellenkezése ellenére hozzájárul a megvalósításhoz. A VenKee Vállalat nyeresége a Dzsihad kezdete óta jelentősen megnövekedett, mivel kereskedőhajóik hadianyagokat és ellátmányt szállítottak a háború sújtotta kolóniákra. Ezenkívül óriási hasznot zsebeltek be az olyan, egyre népszerűbb luxuscikkek exportjából, mint a parázsgömbök vagy a mindennél jövedelmezőbb arrakisi fűszermelanzs.
Venport büszke volt üzleti érzékére, abbéli képességére, hogy mindig felismerte és kiaknázta az adódó pénzkereseti lehetőségeket. A Nemesek Szövetsége kiterjedt térség felett rendelkezett, és szívesen kereskedett. A rossaki gyógykészítmények, az arrakisi melanzs, valamint a parázsgömbök és a szuszpenzoros eszközök révén, amiket a drága Norma talált fel, a lehető legnagyobb mértékben hasznosította stratégiai előnyét, ami különös örömmel töltötte el.
Egykori élettársa, Zufa Cenva folyton azt hangoztatta, hogy soha semmire nem viszi majd sem ő, sem satnya lánya. Mindketten rácáfoltak.
Sok éve már, hogy a rossaki fővarázslónő szeretője és társa volt. Kapcsolatuk idején Zufa mindvégig kételkedett benne, hogy Venport a maga kereskedelmi érdekeltségeivel, vagy Norma, aki szórakozásképpen matematikával foglalkozott, valaha is eleget tehetnek a harc sikeréért.
Még miután Venport kellő nagyságú összeggel járult hozzá a zimiai emlékmű egy részének finanszírozásához, akkor sem számított rá, hogy Zufát lenyűgözheti. A rideg asszony testestől-lelkestől a Dzsihadnak szentelte magát, és a kimekek erődítményeibe öngyilkos szellemi bombaként behatoló varázslónőket képezte ki. Nem meglepő, hogy Zufa az adományt s magát az emlékműállítást is a fegyverek és újabb hadihajók beszerzésére fordítható pénzek könnyelmű elpocsékolásának tekintette.
Venport magában mosolygott a nézeten. Ha más nem is, Zufa mindenesetre következetes és kiszámítható volt. A kereskedő minden észérv ellenére találkozásuk pillanatától szerette és becsülte őt. Ám üzleti szempontból tekintve nem térült meg számára a befektetett érzelmi tőke.
A nyitott páholyon egy szép fiatal nő – talán egyik felnőtt leánya – mellett helyet foglaló Manion Butler, a visszavonult alkirály elkapta Venport tekintetét, és szívélyesen rámosolygott. A közelében Harkonnen primerás nevelőapja, Emil Tantor üldögélt álmos arccal. Egy nyájas felszolgáló újabb pohár gyöngyözőborral kínálta Venportot, amit a férfi udvariasan elhárított. Aztán hátradőlt, és várta az ünnepség kezdetét. A közönség lassan nyugtalankodni kezdett, Iblis Ginjo főpátriárka azonban az időzítés mesterének mutatkozott, és pontosan azt a pillanatot választotta a kezdéshez, mikor a lelkesedés a tetőpontjára hágott, és még épp nem vált türelmetlenné a hangulat. Habár a főpátriárka pontosan érkezett a ceremóniára, oldalán a riasztó termetű Dzsatir-testőrökkel, időt akart hagyni rá, hogy a díszvendégek elvegyüljenek, miközben a tömegek emléktárgyakat vásároltak, s kezükben ragyogó körömvirág csokrokat – Manion jelképét – szorongatva sétálgattak.
Venport a kitörő éljenzés forrása felé fordult, s így láthatta Iblis Ginjo és Serena Butler bevonulását. Serena a szokásos, lilával szegélyezett köpenyét viselte, amely oly vakítóan fehérnek hatott, mintha egy földre szállt angyalt takart volna. A magabiztos mosollyal rezzenéstelen arcú főpátriárka, aki ragyogó, aranyhímzéses fekete zekét viselt, felkísérte őt az emelvényre, közben pedig szemkápráztató fények vontak tündöklő glóriát a két alak köré.
Iblist némán követte szépséges felesége, Camie Boro. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem szerelemből vette el a lányt, hanem trófeának tekintette hitvesét; miközben hatalmat szerzett magának, a férfi ravaszul e feddhetetlen származású nőt, az óbirodalom utolsó uralkodójának egyenes ági leszármazottját szemelte ki magának.
Iblis nyakában a szivárvány színeiben játszó lánc lógott, amelyen tündöklő, kékeszöld hagali kvarckristályból készült medál függött. Valószínűleg hitvese öröksége lehetett. Senki nem firtatta, vajon a főpátriárka honnan szerezte a pénzt az efféle fényűző cikkekre, és költekező életmódját sem kritizálták. Értékét a Szövetség számára nem lehetett anyagiakban felbecsülni. Saját, egyre terebélyesedő legendája övezte.
Iblis felemelte a kezét, majd felzendült mennydörgőn felerősített hangja.
– Mikor erre az emlékműre pillantunk, azokat kell felidéznünk, akik a végső árat fizették meg a démoni gépek ellenében. Ám arra is emlékeznünk kell, miért harcoltak.
Serena lépett előre, és tiszta, szenvedélyes hangján folytatta:
– Ez a szobor nem csupán az elesett hősök emlékét őrzi meg, hanem egyben az első lépés jelképe is, amely az Omnius feletti végső győzelemhez vezet.
Robbanó csillaghoz hasonló villanás kíséretében két fénypászta lövellt a magasba, s világította meg az emlékművet és az egész parkot. Az egyik végén habzó vízeséssel ékesített tükörtó felszínén milliónyi csillag sziporkázott az éjfekete ég alatt. A reflektorok egyre ragyogóbban árasztották a fényt, mintha egymással versengtek volna, a szökőkutak szétterülő vízoszlopai egyre magasabbra csaptak fel, a tömeg éljenzése pedig zengő harsogássá fokozódott. Tündöklő, sárgásnarancs színű körömvirágokkal hintették tele a pázsitot és a medencéket, s mámorító illatukat felkapták az esti fuvallatok.
Mikor Serena Butler térdre hullott, és zokogni kezdett, a tömeg fele vele együtt jajgatott, siratta elveszett kisgyermekét és a csatákban elesett saját szeretteit.
Ekkor Venport, akit magával ragadott a tömeg ellenállhatatlan heve, maga is felállt, és megtapsolta a látványt. A Dzsihad vezetői kétségkívül tudták, miként kápráztassák el a sokaságot.
Később, miközben a zimiaiak éjszakába nyúlóan ünnepeltek, Iblis Ginjo és felesége egy sokkalta hivatalosabb és szűkebb körű fogadáson vett részt a Salusai Kulturális Múzeum belső udvarában.
Felettük parázsgömbök lebegtek, s változatos ünnepi színekkel tették vidámabbá a fedetlen emelvényeket. Éjszakai pillangók repkedtek a holdliliomok körül, amelyek az udvar szélén sorakozó ládákban virítottak. Fontos vendégek társalogtak fesztelenül egymással.
Az ékszerektől ragyogó, kifogástalan öltözékű Camie Boro mindig ügyelt rá, hogy belépéskor együtt lássák férjével, arra viszont már nem szívesen „pazarolta” az ilyen alkalmakat, hogy mindvégig hitvese karján sétálgasson. Saját tervekkel és kapcsolatokkal rendelkezett, s kölcsönös szívességekkel fonta szorosabbá szövevényes összeköttetéseit. Iblis rámosolygott, aztán a jól öltözött sokadalomban elvegyült célpontjai felé fordult; feleségével együtt mindketten tisztában voltak személyes kötelességükkel.
A főpátriárka az egyik kisebb plázláda mellett álldogáló magas férfira lett figyelmes, akinek előkelő vonásai, kék szeme és ősz hajszálaktól deres, göndör barna haja nemesi származásról árulkodott. A férfi felnyitotta a láda fedelét, amely a cége által kifejlesztett tucatnyi melanzskészítményt rejtett magában. Immár a Szövetség számos nemesura beleszeretett a ritka és drága fűszerbe, Aurelius Venport pedig ritkán nem élt az alkalommal, hogy ha jóindulatát bizonyítandó – és még több ügyfelet szerezve magának – ingyenes kóstolóval kedveskedhetett másoknak.
Ahogy a vendégek buzgón mutattak rá a termékre – fűszersörre, melanzscukorkára vagy fűszer rágógumira –, amelyből ízelítőt kértek, Venport sorra kivett egyet-egyet mindegyikből.
– Ingyenes kóstoló! Ha valaki még nem ismeri a melanzs jótéteményeit, jöjjön, és próbálja ki!
Úgy hírlik, a melanzs függőséget okoz – tűnődött el Iblis, miközben előrelépett. – És kétségkívül jótékony hatású.
Korábban már megízlelte a fűszert, habár erősen felhígított és szinte íztelen állapotban.
– Szeretnék megkóstolni egy kisebb, elegyítetlen darabot, Venport igazgató uram! Valamit, amin megtapasztalom... az ízét.
A rossaki nemesúr elmosolyodott. Hogy mélyebb benyomást gyakoroljon az előkelőségre, kissé eltúlozott arisztokrata kiejtéssel válaszolt:
– A Dzsihad főpáthiáhkájának öhömmel ajándékozok báhmit. Az összejövetelhe kizáhólag a legkiválóbb áhut hoztam el. A fűszeh khémjét. – Elővett egy apró, pénzérménél nem nagyobb, korong alakú edényt. – Éhints egy keveset a nyelvedhez! Hagyd, hogy átjáhja az éhzékeidet, és behatoljon a lelkedbe!
Mikor Venport felnyitotta a kis edényt, Iblis belepillantott, s szemügyre vette a vöröses narancssárga port, majd ujja hegyét az anyaghoz érintette. Érintésre meglepően darabosnak találta. Mikor felnézett a fejük felett lebegő parázsgömbökre, eszébe jutott, hogy azok is keresett VenKee-terméknek számítottak, habár a technológia szabadalma kapcsán pillanatnyilag épp hosszadalmas és buta pereskedés folyt.
Tétovázva megállt, s az ujjához tapadt porra meredt.
– Pár napja a Képviselőtestületi Gyűlésen mintha Hosten Fru a céged és a poritrini kormány közötti vitát említett volna. Talán a parázsgömbök után járó jogdíj miatt?
Iblisnek komoly fenntartásai voltak Holtzman professzorral és felfuvalkodott mecénásával, Niko Bludd nagyúrral kapcsolatban, Aurelius Venportról viszont eddig egy rendkívül leleményes üzletember képe alakult ki benne.
– Norma Cenvát tehetséges tudósnak ismertem meg, aki sokat segített Holtzman professzornak, hogy hírnevet és dicsőséget szerezzen magának. Ezenkívül kedves barátom is, ám a kapcsolat, hogy is mondjam... bonyolult. – Venport összeráncolta a szemöldökét, mintha valami ocsmányságot nyelt volna le. – Norma egymagában fejlesztette ki a parázsgömbökben használt technológiát, aztán felajánlotta a cégemnek, hogy terjesszük el a piacon. Most, hogy a VenKee tetemes összeget költött a parázsgömbök fejlesztésére és Szövetség szintű forgalmazására, miközben a Poritrin a kisujját sem mozdította, hogy segítsen, Bludd nagyúrnak hirtelen eszébe jut, hogy őt illeti meg a haszon.
Venport mögött időközben több vendég összesereglett, hogy ingyenes fűszerkóstolóhoz jussanak, ám egyikük sem szakította félbe a főpátriárkával folytatott beszélgetést.
Iblis elmosolyodott.
– A technológiát mégis a Poritrinen, Venport laboratóriumában fejlesztették ki, vagy tévedek? Bludd nagyúr pénzügyi támogatásával. Fru szenátor azt állítja, hogy a poritrini tanács benyújtotta a dokumentumokat, amelyeken Norma Cenva aláírásával hitelesítette a megegyezést, miszerint minden találmány, amit Holtzman alkalmazásában dolgoz ki, a kormány tulajdonában marad.
Venport felsóhajtott, ajka pedig elnéző mosolyra húzódott, ami fölöttébb meglepte Iblist.
– Abban nem kételkedem, hogy Holtzman professzor fortéllyal aláíratott vele ehhez hasonló szabadalom-átruházásokat. Norma kamaszlány volt, mikor beállt hozzá dolgozni. A lányt teljesen leköti a kutatás, és soha nem értett... a politika fortélyaihoz.
Iblis az ujja hegyén vöröslő porra nézett. Bőre mintha alig észrevehetően bizseregett volna.
– Szóval, hogy szándékozol megoldani a helyzetet?
Venportot látszólag nem aggasztotta az ügy.
– Kereskedő vagyok, nagyuram. Mindig is értettem a tárgyalásos rendezéshez és a viták elsimításához. A jelenlegi helyzet mindössze a szokásosnál valamivel több agyafúrtságot igényel. – Az Iblis kezére tapadt por felé biccentett. – De nem érdemes ilyesmivel fárasztani magunkat. Inkább a véleményedet szeretném hallani a fűszerről.
Iblis ráébredt, hogy többen figyelik, s talán habozására is felfigyeltek. Ebben a körben nem akart félelmet mutatni. A főpátriárka minden tettét szemmel kísérték, és alaposan megvitatták. A nyelvéhez érintette a melanzsot, majd összeszorította a száját.
– A melanzs legtisztább formájának állítólag több vetülete van... akárcsak a nyakadban függő medálnak – mondta Venport. – A melanzs mindenkinek, aki fogyaszt belőle, más oldalát mutatja.
Iblis másként érezte magát. Nem tudta pontosan, hová tegye az érzést, mivel korábban nem tapasztalt hozzá hasonlót. Pulzusa felgyorsult, aztán lelassult, majd újra szaporábban és megint lassabban vert. Micsoda furcsa érzés! Aztán egészen megritkultak a szívverések, és a tökéletes derű állapotában mintegy önmagába, szívébe és lelkébe bámult. Alig tudta megformálni és kiejteni a szavakat.
– Káprázatos. Hol... lehet... hozzájutni... ehhez a... fűszerhez? Venport rámosolygott.
– Ugyan már, csak megtarthatok magamnak néhány kereskedelmi titkot...
Újabb kis adag fűszert kínált lblisnek, a főpátriárka pedig habozás nélkül elfogyasztotta azt.
– Hidd el – mondta a kereskedő –, még ha elárulnám is a fűszer lelőhelyét, nem szívesen látogatnál el oda.

- - -

 

Ne számolgasd, mit veszítettél!
Csak az számítson, amid még megvan!
A LEGFŐBB ZENSZUNI SZÚTRÁK KÖZÜL

 

A fűszerszállító karavánok napnyugtakor indultak el, amint a nappal melege kezdett lecsillapodni. A sivatag mélyének pusztaságában Dhartha naib melanzsbetakarító csapatai nem vették a fáradságot, hogy elrejtőzzenek a kívülállók elől. Pedig jobban tették volna.
Féreglovas Szelim és követői immár napok óta figyelték őket.
Dzsafar, aki a többi támadóval együtt a sziklaormok közé rejtőzött, tükrét Szelim búvóhelyének irányába villantva leadta az utolsó előkészítő jelzést.
A legendás férfi a lenti sziklatömbök mögött meglapulva várakozott kényelmesen, oldalán az áhítatteljes Mahrával. Az elmúlt egy hónap alatt, mióta csatlakozott a számkivetettek csapatához, a szedett-vedett fiatal lány egyre-másra meglepte Szelimet. Mahra mindig szívesen végighallgatta látomásait, és tanult tőle. És mindenekelőtt vakon követte minden utasítását, s így túlélte a próbát. Valahányszor Mahrának sikerült legyűrnie a már-már mitikussá nagyított alak iránti rajongását, oly heves, mégis ártatlan erő sugárzott a tekintetéből, amivel szinte rabul ejtette Szelim szívét.
Szelim úgy vélte, a lány jelenléte mindenképp rohamcsapata hasznára válik. Habár gyakran rámosolygott, és támogatta a törekvéseit, nem akarta, hogy túlságosan elbízza magát, ahogy Biondi tette a halála előtt. Azt szerette volna, ha ennél tovább vele marad.
– Tartsd őket szemmel, és figyeld, mit csinálnak! – Szelim állával a távoli alakok felé bökött, akik hátukon zsákokkal és leterhelt, rozoga talajjárókkal haladtak előre. – Fűszert lopnak Shai-huludtól, és eladják azt a külvilágiaknak.
Makra lekuporodott az árnyékban, s mogorván figyelte, ahogy a karaván felkerekedik.
– Magam is dolgoztam ilyen csapatokkal, Féreglovas. A gyűjtögetők a sziklák közt táboroznak, napközben viszont kisurrannak a homokra, betakarítják a fűszert, aztán visszasietnek a biztonságos helyekre, mielőtt a férgek értük jönnek.- Shai-hulud a kincsét védi – felelte Szelim. Mélykék szeme a távolba meredt, de erőt sugárzott. – A Zenszunik úgy hiszik, a férgek maguk ördögfajzatok, de Shaitan több kárt okoz egyetlen Dharta naib-féle ember révén, mint amire a sivatag összes teremtménye által képes. A követők gyakran hoztak híreket, ahogy egyenként elszökdöstek a településeikről, hogy csatlakozzanak a számkivetettek csapatához. Mahra maga is értékes tanácsokkal és tapasztalatokkal szolgált, amelyek magyarázatot adtak az évek során Szelim fülébe jutott, egymásnak ellentmondó történetekre.
Mivel jövedelmezőnek bizonyult a külvilágiakkal folytatott fűszerkereskedelem, Dhartha naibnak sikerült egyesítenie több Zenszuni települést. Habár az efféle viselkedéssel megtagadták elszigeteltséget és függetlenséget hirdető alapelveiket, Dhartha busás hasznot és vizet kínált nekik cserébe. A melanzs pedig ingyen rendelkezésükre állt.
Szelim a munkáscsapatra sandított.
– Gondolod, hogy Dhartha is köztük van?
– A naib hátat fordított a sivatagnak – felelte Mahra. – Saját fia, Mahmad az elmúlt két év nagyobbik részét Arrakis Cityben töltötte, mígnem elkapott egy külvilági betegséget az űrkikötőben, és ott pusztult el.
– Mahmad meghalt? – kérdezte Szelim, és rátört a magány, ahogy visszagondolt távoli gyermekkorára. Eszébe jutott egy vele egykorú fiatal fiú. Ám ha életben lenne, Mahmad ugyanolyan, több mint negyvenéves felnőtt férfiú lenne, akár Szelim. Mahmad pedig a sivatagtól távol, egy városban halt meg, a külvilágiakkal folytatott fűszerkereskedelemtől lealjasítva. Szelim undorodva lebiggyesztette a száját.
– És Dhartha naib nem magát hibáztatja ezért?
Mahra örömtelen mosollyal válaszolt. A bal szemöldöke feletti félhold alakú sebhely fehéren rajzolódott ki barna bőrén.
– Téged hibáztat, Féreglovas. Téged tart minden őt ért csapás okozójának.
Szelim a fejét rázta. A látomása oly egyértelműnek, reakciója oly magától értetődőnek tűnt. Ám Dhartha naib sohasem hallgatna rá.
– Még többet kell tennünk azért, hogy mindannyiunk érdekében véget vessünk ennek a förtelemnek.
Mikor a fűszerbegyűjtők efféle karavánokkal hordták el a felhalmozott melanzskészleteket, sebezhetőnek bizonyultak. A karaván most is lassan haladt a szirtek melletti sík homokon. A homokférgek a talajjárók berregése és a fűszerrakomány után bandukoló emberek ütemes lépései ellenére nem merészkedtek a sziklák közelébe.
Két, terepszínű pára-recirkuláló ruhát viselő futár rogyott le Szelim és Mahra mellett. Oly nesztelenül mozogtak, akár az árnyék, Szelim pedig elégedetten elmosolyodott.
– Dzsafar elfoglalta a helyét. – Az egyik futár kivette szájából a lélegzőcsövet, és elzárta sivatagi öltözetének belső újrahasznosító rendszerét. – Cselekednünk kell, mielőtt a karaván túl messze kerül.
Szelim felállt.
– Adjátok le a tükörjelzést! Mint mindig, most is óvatosan csapjatok le rájuk! Senkit ne öljetek meg, ha nem szükséges. A feladatunk megleckéztetni őket, és visszavenni azt, ami Shai-huludé. – Lelke mélyén arra vágyott, bárcsak lekaszabolhatná Dhartha naibot, de felfogta, hogy sokkal nagyobb megaláztatás, ha tönkreteszi vezetői hitelét.
Kongón ropogó hang kíséretében porfelhő borította el a fenti ormokat, és az ősi hegygerincről fekete sziklák lavinája zúdult a lassan haladó karaván elé.
– Most megállítjuk őket. – Szelim már futott is. A sziklák közti búvóhelyekről követők serege rontott elő, de alakjuk beleolvadt a barna és fekete háttérbe.
Az alanti homokban kullogó Zenszuni fűszerbetakarítók a dörgő kőomlástól biztonságos távolságra megállították talajjáróikat. Mielőtt a karavánnal vonulók rájöhettek volna, mi történt, Dzsafar és emberei bekerítették őket. Dzsafar maulapisztolyt fogott rájuk. Szelim követői dárdákkal, hajítófegyverekkel, sőt egyesek gyilkos erejű csapásra képes parittyákkal fegyverkeztek fel.
A Zenszunik megijedtek, inukba szállt a bátorságuk. Valahol a felszerelésük között fegyverek is akadtak, Szelim harcedzett csapata azonban oly szorosra fogta köréjük a gyűrűt, hogy nem használhatták egyiket sem.
– Aki lopni mer Shai-huludtól, annak szembe kell néznie a következményekkel – szólalt meg Szelim.
– Banditák! – csattant fel az egyik asszony, átokként vetve rájuk a szót. Egy alig felserdült kisfiú tekintete felragyogott, szemét még nem festette teljesen kékre a rendszeresen fogyasztott fűszer.
– Féreglovas Szelim!
– Szelim vagyok, aki Shai-hulud nevében szól. Buddallah látomást küldött rám, amelynek igazságát nem lehet tagadni. Szégyelljétek magatokat mind, akik a homokférgek halálát és az Arrakis végpusztulását segítitek elő!
A csuklyás arcokra meredt, a sötét tekinteteket fürkészte, és megbizonyosodott, hogy Dhartha naib nem volt közöttük. Ahogy Mahra mondta, a megőszült, agg vezető immár nem méltóztatott a drága idejét a kimerült munkáscsapatokkal tölteni. Ehelyett a külvilági kereskedők társaságában időzött.
A számkivetettek átkutatták a talajjárók raktereit, kiráncigálták belőlük a rőt fűszercsomagokat, majd hátraadták társaiknak, akik felszaladtak velük a sziklákra.
Mahra sivatagi nyúlra emlékeztető, ruganyos mozdulatokkal az egyik ideges nőhöz furakodott, akinek kezét és ruháit finom barna por lepte be. Mosolyogva leszakította nyakából a drótláncot, s rajta az összefűzött csengő fűszertantuszokat.
– Még mindig nem vettek el, Hierta? Talán majd beletörődsz, hogy aszott aggszűzként halsz meg. – Pára-recirkuláló ruhája zsebébe gyömöszölte a melanzstantuszokat, aztán diadalittasan Szelimre nézett.
Hierta bőszen meredt rá.
– Mahra? Te mocskos áruló! Azt reméltük, elpusztultál a sivatagban, de ennek a sivatagi démonnak, ennek a megveszekedett őrültnek a hatása alá kerültél.
– Őrült? – felelte a lány. – Dehogy, inkább megvilágosodott. Szelim szólalt meg.
– Ha a fűszert eladjátok a külvilágiaknak, romlásba döntitek a bolygót. A hatalmas férgek elpusztulnak, s velük együtt a megszokott életmódunk is. Öszszefont karokkal, védelmezőn Mahra mellé állt. – Jelenleg azt a szent hivatást bízták rám, hogy visszaadjam Shai-huludnak, amit elraboltatok tőle.
Előhúzta tejfehér kristálykését, aztán beledöfte az egyik melanzzsal megtöltött zsákba, s a megalvadt vérre emlékeztető port kiszórta a sziklára és a homokra. Még mindig apró kavicsok peregtek lefelé a kőlavina vágta mélyedésben.
– Mind itt van, Szelim – jelentette Dzsafar, miután emberei útját állták az összes menekülni igyekvőnek, és odahordták a csomagokat az egyenetlen sziklamezőre.
Nem ölték meg a fűszerbegyűjtőket, még a vizüket és a járműveiket sem vették el tőlük. A vagyontárgyak nem érdekelték Szelimet. A sivatag mindig ellátja őt.
– Ne feledjétek el, amit ma itt megtudtatok! – mennydörögte. – Hányszor kell elismételnem nektek ugyanazt a leckét?
Aztán a sivatag járőrei Mahra nyomában felkaptattak a magas, csipkézett ormokra, és eltűntek...

 

Miközben a gyűjtögető csapat többi tagja jajveszékelt, és panaszosan mormolt maga elé, egy ifjú áhítattal nézett a távozók után. Néhány társa öklét rázva átkozta a számkivetetteket.
Ám az Aziz nevű fiú képtelen volt elfojtani a mosolyát. Hinni se merte volna, hogy egyszer saját szemével láthatja a Féreglovast! A csodálatra méltó férfiú egyenesen ránézett.
Dhartha naib unokájaként Aziz sokat hallott már Szelim hőstetteiről, habár a Zenszunik gonosztevőként emlegették a banditák vezérét. Ám Szelim és követői tudták, hogyan lehet meglovagolni a férgeket! És senkit nem bántalmaztak. Nem számít, mit tartott róluk a nagyapja, Azíz bátor és bámulatos csapatnak, Buddallah áldását magukon viselőnek tartotta a törvényen kívülieket.
Titokban arra vágyott, bárcsak minél többet tudhatna róluk.

- - -

 

A gyáva nem hajlandó harcolni.
Az ostoba képtelen elismerni a szükséget.
A gazember az egész emberiségnél előbbre valónak tartja magát.
A Zensíiták pedig mindezt együttvéve testesítik meg.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
„HADSZÍNTÉRI SÜRGÖNYÖK”

Xavier Harkonnen, Rhengalid hűvös fogadtatására ügyet sem vetve, Darits barlangvárosában állította fel katonai támaszpontját. Más választása nem maradt, ha sikerrel végre akarta hajtani a hadműveletet. A gát vízelvezető zuhatagainak dübörgése töltötte be a hűs levegőt. Vörös algafoltok csüngtek a szirteken, akár a sötét vér.
A Zensíita vének visszavonultak szirti hajlékaikba. A fanatikusok makacsul tagadták, hogy bármiféle veszély leselkedhetne rájuk, Xavier hiába mutatta meg nekik a szent város felé masírozó robothadakról küldött képeket.
– A saját szemetekkel láthatjátok: a gépek el fognak pusztítani titeket.
Tüskés robotok meneteltek a folyómeder menti megművelt fóldeken, mellettük pedig csikorgó, nehézfegyverzetű járművek haladtak vontatótalpakon. Saját egyenruhájuk helyett a helyi földművesek ruháit magukra öltött ginazi zsoldosok zaklatták elszórt támadásaikkal a gépeket, s amint kiprovokálták, hogy robbanótölteteket lőjenek ki rájuk, sietve elrejtőztek. A robothadsereg egy pillanatra sem tért le a kijelölt útvonalról, s rendíthetetlenül nyomultak előre a könnyen sebezhető Darits felé.
Rhengalid, a vének egyike, a képek láttán aggodalmasan ráncolta a homlokát, aztán felszegte szakállas állát.
– Semmink sincs, amire a gépeknek szüksége lehet. Erre csakhamar rá fognak jönni, és aztán békén hagynak minket.
Ám Xavier Harkonnen már kétszer szemtanúja volt a gépek okozta rettentő pusztításnak: a Zimián és a Giedi Prime-on, ahol elveszítette Serenát. Ezenkívül látta még a mészárlást az Ellramon, a Peridot Kolónián és Belloson. Tudta, hogy Omnius azért akarja leigázni az Anbus IV-et, mivel onnan könnyen továbbléphet a Salusa Secundus felé. A robotokat nem érdekelte, hogy a Zensíita őslakosok életben maradnak, vagy mind odavesznek.
Mivel tudta, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle dühe és csalódottsága, Xavier elküldte a megtévedt vezetőt.
– Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megegyezzünk, de most már nincs időm vitatkozni. Nyugodtam mormolhatod a szútráidat, ha úgy gondolod, megóvhatnak az ellenségtől, az én dolgomba azonban ne avatkozz bele!
Rendszeres időközönként elhadart jelentés érkezett a ginazi zsoldosoktól. Noha a harcosok nem használtak a primitív Zensíitákénál korszerűbb fegyvereket, a zsoldosok meglepően sikeresnek bizonyultak, és kétszer annyi gépet tettek ártalmatlanná, mint amennyire számítottak. A harci robotok roncsai szanaszét hevertek a hadiútvonal mentén. Xavier attól tartott, a ginaziak oly mérvű károkat okoznak, hogy a gépek megelégelik a veszteségeket, és meghátrálnak.
Az ostromló robotok ennek dacára megközelítették az első váratlan rajtaütésre előkészített települést.
A primerás megfordult, hogy ellenőrizze az önállóan tevékenykedő gerilláktól és a két elfoglalt faluban állomásozó dzsihadista erőktől érkezett legfrissebb értesüléseket.
– Tantor tercerás, helyzetjelentést kérek! A zsoldosok jelezték, hogy a gépek felétek tartanak.
Xavier abban reménykedett, hogy Rhengalid ellenkezése szertefoszlik, amint meglátja, hogy a gigászi gépsereg mily mérhetetlen fenyegetést jelent. Az első faluból Vergyl válaszolt hörgő hangon:
– Harkonnen primerás, válsághelyzet állt elő!
– Mit tettek a gépek?
– Nem a gépek, uram, hanem a helybéliek. Az éjjel megmérgeztek minket! Szabotálták a fegyverzetünket, megrongálták az energiacellákat. Az embereim harcképtelenek. A tüzérségi fegyverek bevethetetlenek. A Zensíiták mindent tönkretettek!
Xavier érezte, hogy gyomrát görcsbe szorítja a rettegés. Haragjával és undorával viaskodott, mikor a másik különítmény is bejelentkezett.
– Itt Hondu Cregh tercerás, uram! A helyiek minket is megmérgeztek, aztán szétvágták a tápkábeleinket, elemelték az akkumulátorokat, elállították a célzóberendezéseket. Csak magamat hibáztathatom, uram... de... – Fuldokolva köhögött. – Ezeket az embereket jöttünk megvédeni. És most egyetlen lövést sem vagyunk képesek leadni.
Vergyl vágott közbe rekedtes és erőtlen hangon:
– Xavier, a gépek gyors ütemben közelítenek. Várom a parancsaidat. Mit tegyünk?
Xavier alig bírta magába fojtani dühét, bőszen fel-alá sétálgatott, s legszívesebben ordítozni kezdett volna Rhengaliddal. Ám ezzel semmin sem segített volna.
Nem hagyhatta, hogy baj érje az öccsét, különösen ilyen esetben nem, mikor efféle embereknek próbálnak segíteni. Ordítva adta ki a parancsot a két faluban állomásozó csapatnak:
– Tantor tercerás, Cregh tercerás, haladéktalanul vonuljatok vissza! Mindnyájatokat lemészárolnak, ha felfeditek magatokat.
Xavier, elméjében más megoldás után kutatva, összeszorította állkapcsát, mígnem sajogni kezdtek a fogai. Az idő egyre fogyott. A géphadsereg megállíthatatlanul tört előre a kijelölt útvonalon – a gondosan előkészített kelepcét, az egyetlen esélyt arra, hogy teljes és döntő vereséget mérjenek az ellenségre, egyszerűen meghiúsították.
Évekkel ezelőtt a Poritrinen a buddiszlám rabszolgák szabotálták a Szövetségi Armada újonnan felszerelt pajzsgenerátorait, aminek következtében a szövetségi katonák gyanútlanul meneteltek volna a halálba, ha Xavier fel nem fedezte volna az árulást.
Az Anbus IV Zensíitái most értelmetlen öngyilkossággal tetézték a Dzsihad Hadserege elleni hitszegő tetteiket.
Xavier mélyeket lélegzett, s fájón beléhasított az emlék, hogy ugyanezek az ördögi gépezetek gyilkolták meg a fiát, akivel soha nem találkozhatott, majd beleszólt a komvonalba, hogy kiadja a parancsot a hallótávolságon belül tartózkodó katonáknak.
– Akkor keményebb küzdelemben aratunk győzelmet, ha a Zensíiták mindenképp így akarják. – Fagyos szél süvített át a fogai között. – Nem hagyom, hogy ez a bolygó Omnius kezére kerüljön, bármi árat is fizessünk ezért!
Vergyl hangja riadtnak, mégis optimistának tűnt:
– Xavier, azt hiszem, át tudok állítani néhány fegyvert, hogy újra működőképesek legyenek. Üldözőbe vehetjük és megtámadhatjuk a gondolkodó gépeket.
Zon Noret szólt közbe a zsoldosok nevében:
– Add nekünk azokat a fegyvereket, primerás! Láthattad, milyen eredményt értünk el azzal a kevéssel, amit a helyiektől össze tudtunk szedni. Megpróbáljuk letámadni őket.
– Nem érdemes. Nem tudnátok elérni a szükséges célt. Vonuljatok vissza, és hozzatok magatokkal annyi felszerelést, amennyit tudtok! Egy nap még szükségünk lehet rá, de nem most. Más terveim vannak. – Ismét végignézett az alatta húzódó hosszú kanyonon; a géphadsereg nem járhat messze. – Minden zsoldos a lehető leghamarabb térjen vissza Daritsba! Zon Noret, ha jól emlékszem, különleges robbantási kiképzésben részesültél, ugye? Szükségem lenne az ott elsajátított tudásodra.
Felnézett a roppant gátrendszerre, amit a Zensíiták építettek, hogy uralmuk alá hajtsák a folyót, és megfékezzék az áradásokat. Ha ezek az emberek képesek voltak létrehozni egy ilyen bonyolult konstrukciót, miért nem képesek szembeszállni félreismerhetetlen ellenségeikkel?
Cregh tercerás jelentkezett a második faluból:
– A gépi haderők épp most haladtak el mellettünk, primerás. Nincs sebesültünk.
– Pillanatnyilag nem törődnek veletek. Arra számítanak, hogy ha már elfoglalták a daritsi hálózatot és infrastruktúrát, és üzembe helyezték az alállomásaikat, elég idejük lesz visszamenni, és porrá zúzni a félreeső falvakat.
– Erőt kellett vennie, hogy el ne káromkodja magát. – Meg tudjátok becsülni, körülbelül mennyi időt vesz igénybe, hogy a gépek Daritsba érjenek?
– Nem több, mint két óra múlva, primerás.
– Addigra készen állunk. – Xavier kilépett a komvonalból, majd az egyik mellette álló katonához fordult. Nem maradt más választása, mint hogy drasztikus lépésre szánja el magát. A Zensíiták kikényszerítették belőle. – Eredj, és keresd meg Rhengalidot! Mondd meg neki, hogy kevesebb, mint két óra áll a rendelkezésére, hogy kiürítsék a várost. Add az értésére, hogy nem fogom még egyszer figyelmeztetni.
A vízpárától síkos kövű átjáróban összegyűlt Zensíita vének tudni szerették volna, mire készül Xavier.
– Nem így akartam megküzdeni a gondolkodó gépekkel, de csak magatokat okolhatjátok a történtekért. Anélkül is sikerre vihettem volna a hadműveletet, hogy feláldozom a városotokat és a népeteket. De nem hagytatok más lehetőséget.
Ezt hallva Rhengalid az égnek emelte az öklét.
– Darits szent város, a Zensíita vallás központja. Szent szövegeket őrzünk itt, valamint ereklyéket és pótolhatatlan műemlékeket.
– Akkor biztonságos helyre kellett volna szállítanotok mindent, amint egy órával ezelőtt megkaptátok a figyelmeztetésemet. – Xavier megparancsolta, hogy erővel távolítsák el. – Biztasd csak az embereidet, hogy siessenek! Fölösleges meghalniuk.
Miközben a vízsugarak dübörögve zúdultak alá a gát vízelvezető zuhatagaiban és túlfolyóiban, Xavier könyörtelenül magyarázott. Mesélt arról az időről, mikor évtizedekkel ezelőtt Omnius átfogó támadást indított a salusai főváros, Zimia ellen, Xavier összevonta a haderőit, és fájdalmas döntést hozva elhatározta, hogy mindenáron megvédi a Holtzman-féle pajzsgenerátort. Ezzel megmentette a bolygót, viszont emberek ezreit és a csodás metropolis kiterjedt körzeteit kellett feláldoznia. Xaviernak most hasonló – de sokkal súlyosabb – döntést kellett meghoznia Darits kapcsán.
Egy sebtében összehívott megbeszélésen konzultált a statikus mérnökökkel és a robbantási szakértőkkel a robbanótöltetek elhelyezéséről. A gátrendszert jól megépítették, a kommandósok mégis találtak a szerkezetben gyenge pontokat.
Zon Noret állt meg előttük vérző sebekkel, amelyeket a harci robotok elleni küzdelemben szerzett; nem törődött a sérüléseivel, és csupán saját első segélytapaszával kötötte be azokat, hogy egy ideig még kitartson. – Legalább tíz, pontosan elhelyezett töltetre lesz szükség. Az egyik mérnök szólalt meg:
– Atomot is használhatnánk, primerás. Sokkal egyszerűbb lenne.
Xavier tagadólag rázta a fejét. Már épp elég atomfegyverrel véghezvitt pusztítást látott, amikor a Szövetségi Armada megtisztította a Földet.
– Nem számít, mit tettek ezek az emberek, még egy esélyt akarok adni nekik.
A szívós, rettenthetetlen férfiak és nők Noret tervét követve felmásztak a gátrendszer díszes felületét alkotó hatalmas kőtömbök repedéseit kihasználva. Aztán robbanószerkezeteket és nagy energiájú vegyi habképzőket helyeztek el Mohamed és Buddha ikerszobra mögé.
A géphadsereg továbbnyomult, és ügyet sem vetett a falvakra, amelyeket akkor foglalnak el, miután az Omnius-frissítést feltelepítették a daritsi hálózatra. Ám Xavier épp arra készült, hogy megfossza őket ettől a zsákmánytól, s közben elpusztítsa a robotkatonák seregeit.
Néhány Zensíita komolyan vette a figyelmeztetést, és elmenekült a városból, míg mások meghallgatni sem voltak hajlandóak bármit, amit a hitetlenek szájából hallottak. Xavier a rákényszerített súlyos döntés terhe alatt őrlődve figyelte a menekültek kígyózó sorait. Már annyi vérontást látott életében.
Nem menthetem meg azokat, akik ragaszkodnak a mártírhalálhoz.
Ám dühösen meredt maga elé, közben sós könnyekkel teltek meg szemei. Micsoda értelmetlen áldozat! Kiért vetik oda az életüket? Omniust nem hatják meg ezzel, ahogy engem sem.
Vorian Atreides üzent a bolygó felett keringő zászlóshajóból, s hangjából pimaszság csendült ki.
– Jó hírrel szolgálhatok, Xavier. Hamarosan befejezem a munkát idefenn, és készen állok majd, hogy megküzdjek az űrflottával.
– Nagyszerű, mivel a gondolkodó gépek már a nyakunkon vannak. – Kikapcsolta a komvonalat, s hagyta, hogy primerás társa felkészüljön a második fázisra, amely elvben az Anbus IV közeléből a gépi flotta fennmaradó hányadát volt hivatott elűzni.
Pillanatokkal később a félelmetes robothadsereg a kanyon túlsó bejáratához ért, a kérlelhetetlen, gépesített hatalom baljós megtestesítőjeként. Xavier semmire nem vágyott jobban, minthogy megsemmisítse ezt a sereget.
Láttukra még a legharcedzettebb katonák is rémülten kiáltottak fel, de Xavier csendre intette őket.
– Igaz ügyért és a becsületért harcolunk! A Dzsihad Hadseregének katonái vagyunk. – Zsoldosainak és dzsihadistáinak megparancsolta, hogy húzódjanak menedékbe. Zon Noret az összeeséssel küzdve botorkált el; mély sebeiből egyre több vér szivárgott, mégsem hagyta, hogy Xavier katonái segítsenek neki.
A gépi megszállók előrenyomultak, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az utolsó emberi védvonalakon is túljutottak. Xavier várt, és egyre csak várt. Halántékáról veríték csurgott a szeme sarkába.
A mi oldalunkon tudhatjuk a természet, e nagy hatalmú szövetséges erejét. A víz majd elvégzi helyettünk a munka fennmaradó részét.
Az utolsó ginazi kommandós is visszamászott a kanyon tetejére, távol az elhelyezett robbanótöltetek lökésvonalától. Noret a sérülései dacára nem adta fel, és zsoldosaival tartott. Napsugár csillant meg az iszonyatos harci robotok fémburkolatán.
– Ezt a bolygót Omnius soha nem fogja meghódítani – jelentette ki Xavier halk, fenyegető hangon. Aztán állát felszegve kiáltásra nyitotta a száját: – Nem kapjátok meg ezt a helyet!
Maga aktiválta a robbanótölteteket.
Az egymást követő robbanások mennydörgőn morajlottak, ahogy a szűk kanyon falai csapdába ejtették és felerősítették a hanghullámokat. A detonációk a sebezhető pontokat szakították fel, az egész gátrendszer megrázkódott, és beleremegett.
Ahogy a szerkezet végzetes sérülést szenvedett, a béklyóba kényszerített, hatalmas víztömeg átpréselte magát az egyre szélesedő repedéseken, aztán fokozatosan felerősödve exponenciálisan növekvő mérvű rombolást eredményezett. A szökő víz és a törmelékdarabok nagynyomású sugárnyalábként törtek elő a réseken.
A víz dübörögve szaggatta szét a nyiladékokat, akár egy kozmikus áradat. Buddha és Mohamed gigantikus szobrai meginogtak, s valószerűtlen pontokon meghasadtak, mintha csak részeg táncba kezdtek volna. Végül, hatalmas robaj kíséretében az egész gátrendszer kettészakadt. A gátfal, a ciklopszi szobrok és a lakóház méretű törmelékdarabok egy fékevesztett folyó titáni erejével buktak előre.
Olyan fegyver volt ez, amely ellen még a gondolkodó gépek is tehetetlennek bizonyultak.
A robot megszállók megtorpantak, mikor érzékelőik jelezték a vízfal közeledtét. Kielemezték az információt, és túl lassan szánták rá magukat a meghátrálásra. Ám mikor a tajtékzó hullámpöröly lesújtott rájuk, még a legrobusztusabb páncélos testeket is úgy söpörte félre útjából, akár a gyufaszálakat egy hurrikán.
A szabadjára engedett víztömeg az elzárt barlangüregekbe ágyazott lakóházakat és egyéb épületeket is kiszaggatta a sziklafalból. Darits szent városát elmosta az áradat, s vele együtt hullámsírba kerültek a biztonságba nem helyezett relikviák és azok a Zensíita lelkek, akik megtagadták, hogy elhagyják a várost.
A kanyon falának peremén, biztos magasságban a zúgó habok felett Xavier Harkonnen követte komor tekintettel az eseményeket. Orrát megcsapta a frissen átnedvesedett föld és a kavargó víz illata, ahogy a víztározóból kizúdult a hatalmas, iszaptól terhes víztömeg. A folyó lejjebb magával sodorja majd a terményt és a településeket.
Másképp képzeltem el. De nem hagytak választási lehetőséget.
Miután a gépeket elsodorták a hullámok, és a masszív vízfal zúgva továbbözönlött a kanyon falai között, a Dzsihad űrkompjai megérkeztek az átcsoportosított erőkért. Amíg Xavier a kanyon tetején egybegyűjtötte a ginazi zsoldosokat és megmaradt katonáit, harcosok ezrei törtek ki örömujjongásban a diadal láttán.
Az életben maradt Zensíiták ezzel szemben megütközve, kikerekedett szemekkel bámultak maguk elé, mintha el sem akarnák hinni, ami történt. A sártól mocskos tekintetű, torzonborz szakállú Rhengalid vádlón Xavier felé bökött az ujjával.
– Légy átkozott! Elpusztítottad szent városunkat, megszentelt ereklyéinket és emberek ezreit. Buddallah bosszúja sújtson téged és sarjaidat egymillió esztendőn át!
A víz tovább zúgott a kanyon mélyén, majd szétáradt, ahogy sík terepre ért. A szétmállott gátrendszer utolsó darabjai is lehullottak a szirtfal rögzítési pontjairól, s a mérhetetlen víztározó lassan végleg kiürült. Néhány Zensíita csónakot magával sodort a víz a zuhatagokba, ahol apró szilánkokra törtek szét.
– Újjá kell építenetek egy egész várost. – Xavier együttérzőn tekintett Rhengalidra. – De kizárólag azért tehetitek, mert életben és szabadok maradtatok.

- - -

 

A titkok további titkokat szülnek.
ARRAKISI KOZMONDÁS

Most, hogy Agamemnón és Titánjai eltávoztak, hogy teljesítsék egyénenkénti küldetésüket, a Corrin békésnek és hatékonynak hatott.
Habár a gondolkodó gépek az örökelme kiterjedt hálózatának bármely csatlakozási pontján keresztül kommunikálhattak, Omnius mégis a corrini Központi Toronyba rendelte Erasmust egy megbeszélésre.
Valahányszor Erasmus a magas, tűre emlékeztető épületre tekintett, a likvimetál torony képe megváltozott Omnius pillanatnyi szeszélyéhez igazodva. A mechanikus Központi Torony maga is elevennek tűnt eltolható falaival, plázablakaival és állítható padlószintjeivel. Az örökelme magja kedvére helyet változtathatott a labirintusban, egészen a torony csúcsától a föld alatti termekig.
Erasmus képes volt megváltoztatni a rugalmas fémmaszkján tükröződő kifejezést, a Corrin-Omnius azonban egész építményeket alakíthatott – és alakított – kedve szerint. Az önálló akaratú robot tudtával egyetlen más Omnius-inkarnációt sem jellemeztek efféle hóbortok. A mindent behálózó számítógép ettől egészen excentrikusnak mutatkozott.
Megérkezvén Erasmus kötelességtudóan beszállt a gyorsliftbe, amely a likvimetál épület hetedik szintjére vitte őt, ahol egy szűk, ablaktalan terembe lépett. Amint az irizált fémajtó látható átmenet nélkül bezárult mögötte, optikai érzékelőszálai semmilyen nyílást nem észleltek a falon vagy a mennyezeten. Talán csak nem megfélemlíteni próbálta őt az örökelme?
Lehetséges, hogy az itteni Omniusban – a stratégiailag legjelentősebb gépi világ örökelméjében – érzelmek és szeszélyek alakultak volna ki? Netán a Corrin-Omnius felsőbbrendűnek hitte magát a többinél? A kíváncsi robot régebben többször is puhatolózni próbált ez ügyben, de az örökelme nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseire.
A bonyolult számítógép furcsa szokásokkal, csak rá jellemző sajátosságokkal – sőt saját tudatos egyéniséggel – rendelkezett, noha ez utóbbi vádat Omnius bizonyosan tagadta volna. Az önálló akaratú robot mindezt érdekfeszítőnek találta. Mintha Omnius egyik programja ösztönösebbé és kiszámíthatatlanabbá tette volna őt, akárcsak az emberek, akiknek következetlen viselkedése már többször a gépek legyőzéséhez vezetett a csatatéren.
– Ma a vallásról fogunk elbeszélgetni, Erasmus – jelentette ki az örökelme az egyik láthatatlan hangszóró segítségével, amely mintegy mindenütt jelenlévőnek mutatta őt. – Emeld fel az egyik kezed, és nyisd ki a tenyered!
Mikor a robot engedelmeskedett, az egyik mennyezeti kazettából Omnius egyik gélgömb másolata hullott a markába. Az adatok minő gazdag tárháza rejtezett ebben a könnyű, ezüstös glóbuszban! És mennyi mindent nem tartalmazott, elsősorban a „lélek” jellemzőit, ami után – az emberi lét más, nehezen megfogható vetületei mellett – Erasmus kutatott.
– Kérlek, láss el minden idevágó adattal, mielőtt belefognánk – mondta Omnius.
Erasmus immár évszázadok óta tanulmányozta az emberi fajt, kísérletezett rajtuk, s ekképp hatalmas információmennyiséggel gyarapította az amúgy is bőséges adatbankok állományát. Habár az önálló akaratú robot már többször felajánlotta, hogy feltölti a teljes anyagot, Omnius nem sok érdeklődést mutatott a felhalmozott tudás iránt. Ez idáig.
– Mire véljem, hogy hirtelen érdeklődni kezdesz a vallás iránt? Szokatlan témafelvetésnek tűnik tőled.
– Számomra az úgynevezett spirituális és vallási hiedelmek érthetetlen emberi viselkedésmintának számítanak. Felismertem azonban, hogy a vallást fegyverként használják fel ellenem. Épp ezért ki kell elemeznem.
A hatékony adatátvitelt biztosítandó, Erasmus a testének oldalán kialakított gömbaljzatba illesztette az Omnius-másolatot, és átmásolta az információt, amit az örökelme kért tőle. Aztán kivette a gömböt.
Kis ideig eltartott, míg Omnius feldolgozta az adatokat, és eltűnődött felettük.
– Érdekes. A vallásnak több formája létezik, a legerősebb érzelmi összetevővel rendelkező hitformák azonban, úgy tűnik, mind valamely Felsőbbrendű Lény vagy vezérlő erő köré összpontosulnak. Ez lenne az emberek legfontosabb hittétele?
– Még mindig tanulmányozom a kérdést, Omnius. Hit dolgában kevés tényezőt lehet biztosra venni. Az emberek a logikánál és a megdönthetetlen tényeknél előbbre tartják a meggyőződésüket és a vágyaikat.
– Mi értelme a kísérleteidnek, ha nem tudsz konkrét válaszokkal szolgálni?
– Az emberi viselkedést illetően még a konkrét kérdések megfogalmazása is nehéz. A célom azonban az, hogy meghatározzak bizonyos irányelveket és általánosításokat, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak.
Az ezüstgömb megperdült Erasmus markában, és hőt fejlesztett. – És a vallásaik? Mindent feltöltöttél, amit megtudtál róluk?
– Történelmi áttekintést adtam, beleértve mindent, amit a fogoly emberektől megtudtam népeik templomairól, zsinagógáiról, mecseteiről és szentélyeiről, valamint arról, hogy az eredeti hitek miként enyésztek el, vagy alakultak át a jelenlegi vallásokká. Ha óhajtod, felsorolhatom az összes feljegyzett bolygót a vallási hovatartozásukkal egyetemben.
– Szükségtelen. – Omnius hangja felerősödött. – Miért hívják az ellenem szerveződő mozgalmukat „dzsihad”-nak, szent háborúnak? Számítógép vagyok. Miféle kapcsolatban állhatnék az ő vallásaikkal?
– Kényelmi szempontokból a nevedet a szentírásaikban többször említett gonosz erővel társították. Démonnak bélyegeztek, ami feljogosítja őket, hogy az általuk imádott Felsőbbrendű Lény fő ellenségének kiáltsanak ki. Ez a felfogás következésképp vallási küzdelemmé változtatja a politikai nézeteltérést.
– És ebből miféle előnyük származik?
– Ez lehetővé teszi számukra, hogy a logika helyett, ami a mi vezérlő elvünk, az érzelmek uralkodjanak. Az emberek hajlamosak rá, hogy ésszerűtlen tetteket hajtsanak végre, mivel a vallás egyfajta erkölcsi magaslatra emeli őket. Számukra ez a viszály több, mint háború: a legmagasabb rendű szent kötelességnek tekintik.
Erasmus bizsergést érzett a kezében, ahogy a gömb nagy sebességgel feldolgozta az adatbankjába áttöltött információt.
– Elképzelhető, hogy az istenük náluk magasabb rendű szerves létforma legyen? – kérdezte Omnius.
– Melyik istenre gondolsz? A nava-kereszténység Istenére? Vagy a buddiszláméra? A deiszlám Erőre? A pánhindu Hetedik Kör Legfelsőbb Uraira? Nem értem igazán a különbségeket. Lehetséges, hogy egyszerűen ugyanannak az idő és téveszmék által elferdített istenségnek a torz megtestesülései. De az is elképzelhető, hogy teljesen önálló istenek.
– A válaszaid fölöttébb homályosak – állapította meg Omnius.
– Pontosan. A hívők éteri lénynek képzelik el az Istent, habár a legtöbb vallás ismer olyan történeteket, amelyek szerint az istenségeik emberi alakban is megtestesültek.
– Nevetséges.
Erasmus alaposan átgondolta a szavait, mielőtt válaszolt.
– Lehetséges, hogy te vagy a Gépek Istene, Omnius.
– Akkor miért kérdezősködöm? – Az örökelme hangja határozottan csalódottnak hatott. – Ha isten lennék, mindent tudnék.
A megjegyzés egybevágott Erasmus saját megállapításával, hiszen az Omnius adatbankjában tárolt gépi tudás hiányos volt. Erasmus kivárt, és eltöprengett. Vajon az örökelme mindvégig játszadozott vele? Vajon Omnius magába szívott minden információt, amit az emberek tanulmányozása során szerzett?
Vajon Omnius ebben a pillanatban is a gondolataiban olvas?
– Évtizedeken át állatként nevelgettél egy emberi alcsoportot a telepeiden, amelyek egyikét sem indoktrinálta semmiféle tételes vallás. – Az ezüstgömb a levegőbe emelkedett, a helyiség mennyezetéhez ért, aztán görögni kezdett a ránctalan fehér felületen, mintha csak ellenkező irányban hatott volna a gravitáció. – A telepeiden élők mit gondolnak az Istenről?
– Természetesen primitívebb a hitviláguk. Néhányuk történeteket eszelt ki egy Felsőbbrendű Lényről, de a többségük úgy véli, ez az istenség elpártolt tőlük. Maga a vallás eszméje lehet, hogy nem több az emberiség egyik társadalmi megnyilvánulási formájánál, és mikor felfeslik valamely társadalmi rend, az efféle rendszerek velük együtt bomlanak el.
A gélgömb végigszaladt a mennyezeten, aztán szélsebesen legördült az egyik falon, át a padlón és Erasmus lábai között, majd megint vissza fel.
– Lehetséges, hogy kutatásaid során azért mellőzted a vallás kérdését, mert túlságosan összetett és logikátlan?
– Nem tanulmányoztam részletesen a problémát, Omnius. Az emberi viselkedés sok más csapásiránya kötött le ehelyett. A vallásosság csupán az emberi jellem mellékes vetülete. A megfigyeléseim alapján azt a következtetést vonnám le, hogy az emberek többnyire agnosztikusak vagy nyíltan ateisták, kivéve, ha szélsőséges fájdalomnak vagy feszültségnek teszik ki őket. Az efféle szemléleti váltások ciklikusan ismétlődnek a történelmükben, mint az árapály ingadozása. A vallásosság épp fellendülőben van, s a Dzsihad a katalizátora.
– Vajon a vallásosság iránti igény veleszületett emberi tulajdonság? Talán azzal, hogy figyelmen kívül hagytad istenfélelmüket, épp a lényeget nem láttad meg bennük.
– Ezrével kínoztam meg őket, Istenről azonban csak kevés nyilatkozik. Legfeljebb annyit mondanak, hogy Isten elhagyta őket. Afelől azonban kétségem sincsen, hogy most is, mikor Xerxész és csapata tizedeli az ixi lázadókat, a siránkozó áldozatok utolsó leheletüket is imákra pazarolják, még ha be is látják annak teljes értelmetlenségét.
Az Ixről még nem kaptak hírt, de a Titánok kellően egyértelmű parancsot kaptak. Xerxész kétségkívül képes volt a brutális, nyílt mészárlásra. A néhány ixi túlélő fejében többé bizonyosan nem fordul meg a lázadás gondolata.
– Még mindig nem fogtam fel a vallás értelmét – szólalt meg Omnius. – Miféle célt szolgál? Úgy tűnik, mintha képzetes ösztönző erő lenne, amely társadalmi léptékben képes irányítani az embereket.
– Az alaphitet megérteni olyan, mintha nedves, moha lepte követ szorongatnánk – felelte vontatottan Erasmus. – Szilárd, kézzel fogható tárgy, ugyanakkor sikamlós és nehezen megragadható.
– Ezt hogy érted?
– A vallásos élmény minden embernél más formában nyilvánul meg, még ha ugyanahhoz a hitrendszerhez tartoznak is. Minden egyes személy mintha más vonatkozását helyezné előtérbe. Rengeteg az apró eltérés, a nüansznyi változtatás, akár a szerelem emberi érzése, amely sohasem egyformán nyilvánul meg két ember esetében.
– De miért?
Miközben Erasmus mozdulatlanul állt, az Omnius-gömb egyre sebesebben cikázott fel-le a falakon, végig a mennyezeten és a padlón. Végül a gélgömb osztódni kezdett, aztán Omnius tucatnyi kópiája jelent meg, és süvített golyóbisként minden irányba, szinte súrolva Erasmust, s közben egymást átfedve, felelgetve kérdezték a zúgó hangok:
– Miért? Miért? Miért?
A gömbök hirtelen elviharzottak, és ismét csend borult a Központi Torony tetejének lezárt helyiségére. Erasmus mögött irizálva kinyílt az ajtó. A robot kötelességtudón belépett a liftbe, és távozott.

 

Miután visszatért corrini villájába, Erasmus beismerte, hogy esetleg valóban nem foglalkozott eleget a vallás kérdésével, miként Omnius sugallta. Ha így történt, tovább nem térhet ki előle. Egész eddig megszállottan kutatta az ember teremtő elméjét, és annak kifejeződését a különféle művészeti ágakban. Ám honnan kapták az ihletet? Valamely felsőbb forrásból? Lehetséges, hogy Erasmus emberi rabszolgái sikeresen eltitkolták előle vallásos beállítottságukat – talán nem is tudatosan. Ha így történt, gyanítható, hogy talán maguk elől is eltitkolták azt.
Erasmus kiállt a telepre néző teraszra, s figyelte a zsúfolt, nyomorúságos elkerített területen nyüzsgő embereket. Ha annak idején Iblis Ginjo vagy Serena Butler valamiképp rájött, hogyan szabadíthatja fel az emberi lélek mélyén szendergő hajtóerőt, ez magyarázatot adhat a vallási hevületre, amely később háborús lázzá alakult.
A robot megújult elszántsággal vágott neki az átértékelt szellemi felfedezőútnak. Miféle erő rejtezett a vallás mögött? Vajon olyan fegyver volt ez, amit a gépek tényleg nem tudtak használni? Ugyan Erasmust vajmi kevéssé érdekelték a galaktikus dzsihad részletei, saját fejlődése érdekében neki kellett látnia a feladatnak...
Omnius rengeteg nyomtatott és elektronikus könyvet bocsátott Erasmus rendelkezésére, amelyeket egykor a leigázott Összehangolt Világok ősi emberi könyvtáraiból és településeiről koboztak el. Az önálló akaratú robot hozzáfogott, hogy letöltse azokat saját adatbankjaiba.
E művelet közben Erasmusnak eszébe jutottak a kogitátorok, és az agg elmékben tárolt rengeteg információ. Ha valaha élt ilyen kogitátor a Corrinon, az ősöreg agy miféle érdekes felismerésekhez segíthetné őt. A Földön Erasmus alkalomadtán elbeszélgetett Eklo kogitátorral, ám azóta a Föld hamuvá égett az emberek lázadása következtében.
A robot a gépekre jellemző pontossággal felidézte Eklo minden szavát, amit valaha is neki mondott, részletesen átgondolt minden kettejük közt lezajlott beszélgetést, és nyugtalanító következtetésre jutott: az állítólagosan semleges kogitátor valamit elleplezett előle – és mindvégig az embereket oltalmazta.

- - -

 

Sajnos némely háborúkban a vallásos
értelemben fanatikusabb fél győzedelmeskedik.
A győztes vezérek a kollektív szent őrület
erejét használják ki céljaik elérésére.
KWYNA KOGITÁTOR: A TÁMADÁS MŰVÉSZETE

Könnyű délutáni eső verdeste a kormányzati főtér kövezetét, ahogy Iblis Ginjo a Parlament Csarnoka felé sietett. Fél tucat Dzsatir szárnysegéd követte, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy megvédjék magukat a kellemetlen időjárástól. A sarkokban mindenfelé a Dzsihad mártírjainak szobrai és szentélyei csillogtak a ragyogó sárga fényektől fátyolos, szemerkélő esőben.
Ahogy felhágott a széles lépcsőfokokon, a főpátriárka meglepetést színlelt, mikor összetalálkozott négy sáfránysárga köpönyeges szerzetessel, akik óvatosan lépkedtek lefelé. A legmagasabb egy nagy, az eső elől ruhába burkolt hengert cipelt: Kwyna kogitátort úgy szállították egyik helyről a másikra, akár egy kalitkába zárt madarat. Iblis előre tudta, hogy itt találja őket, és úgy időzített, hogy „véletlenül” összefusson velük.
Iblis intette a kíséretének, mire azok elállták a szubordinánsok útját.
– Á! Mily nagyszerű! – kiáltott fel Iblis. – Már jó ideje szeretnék találkozni a kogitátorral. Biztosra veszem, hogy hosszas eszmecserét folytathatunk.
Szélesen elmosolyodott, mivel titokban afféle kapcsolatra vágyott, amilyen a rettentő földi forradalom előtt alakult ki közte és a kiváló Eklo kogitátor között.
Ám Iblis jelenlegi munkája sokkal összetettebb volt korábbi, suta próbálkozásainál, hogy fellázítsa a rabszolgákat uraik ellen. Egymagában nem tudta volna végrehajtani feladatát, de meggyőződéssel hitte, hogy a kogitátor segít majd neki – feltéve, hogy képes rábeszélni Kwynát, hogy ossza meg vele hatalmas tudását. Eleddig azonban az ősöreg bölcselkedő-agy szűkszavúnak és tartózkodónak mutatkozott, mintha nem akarta volna elfogadni Iblis tetteinek igazolását.
– Kwynának sok dolga akadt – felelte a szubordináns, aki az agytároló edényt tartotta a kezében. Vadhúsos sebhely futott végig arcán, a halántékától egészen az álláig. Köpenyét esőcseppek pettyezték.
– Természetesen, miképp a Dzsihad is leköti minden időmet. De ugyanazon az oldalon állunk, vagy tévedek? Szövetségesként, sőt talán munkatársként.
Iblis nem tudta türtőztetni magát, s merészen előrenyúlt, hogy felhajtsa a kék elektrofolyadékkal telt, lezárt tartályt burkoló ruha egyik szélét, amelyben rózsaszín agy lebegett. A szerzetes zsinórra emlékeztető sebhelye hirtelen megrándult, ahogy elfintorodott, sötét tekintetében pedig hűvös kérlelhetetlenség tükröződött. A főpátriárkának viszont mégsem mondhatott ellent.
– Kwyna kogitátor? – szólította meg Iblis a fedéllel leplombált tárolóedényt. – Mi lenne, ha behúzódnánk valahová az eső elől, ahol nyugodtan beszélgethetünk? Felvilágosítást szeretnék kapni tőled.
Kwyna testetlen agya a tudás és a kitűnő meglátások kifogyhatatlan tárháza volt, akárcsak a néhai Eklóé. Talán hajlandó lesz őt útba igazítani, amennyiben helyesen használja az így kapott információt. Iblis korábban olvasta már a kogitátor néhány nehezen megfejthető kijelentését, és most meg kellett bizonyosodnia, hogy jól értelmezte-e a gondolatait.
Habár érezte, Kwyna mennyire viszolyogva fogadta beható érdeklődését, intellektuálisan közelebb szeretett volna kerülni az egykori női agyhoz, a csodálatra méltó tudáshoz és filozófiához. Hangja elhalkult, mohó áhítatot sejtetett.
– Kérlek...
– Várj csak, főpátriárka uram! – A sebhelyes szerzetes tekintete üvegessé vált, miközben az agg elmével kommunikált.
Ügyet sem vetve az egyre sűrűbben zuhogó esőre, nyers, rekedtes hangon megszólalt, hogy közvetítse a kogitátor gondolatait:
– Az ősi írásokról és szövegekről óhajtasz kérdéseket feltenni nekem, főpátriárka. Ezt érzem ki a hangodból, tetteidből, minden lélegzetvételedből. Iblis lenyűgözve bólintott.
– Ámulatba ejtenek az ősi muadru próféciák, és hogy mennyire ráillenek zavaros korunkra. Az olvasmányaim alapján a gondolkodó gépek elleni Szent Dzsihad számtalan igazolására ráleltem már. A saját írásaid is arra ösztönöztek, hogy bátor harcosokat küldjek a csatákba.
A kogitátor vigasztalannak tűnt.
– Azoknak az eszméknek semmi közük a Dzsihadhoz.
– Bizonyos eszmék talán nem időtlenek? Különösen a tieid, Kwyna. – A kopogó eső immár mindenkit eláztatott. Az egyik Dzsatir-őrmester száraz rongyot nyújtott át a főpátriárkának, aki megtörölte vele az arcát, miközben tovább taglalta mondandóját. – Az egyik kiáltványodban a háború kollektív őrületéről írtál, és hogy a győztesek hatásos tévhiteket terjesztenek el a győzelem érdekében. Megpróbáltam elérni a magasztos célt, amelyet magad is támogatsz, s örömmel jelenthetem ki, hogy nem teljesen sikertelenül. De most magasabb szintre szeretnék lépni vele.
– Sohasem ajánlottam efféle gyakorlatot. Mindössze egyike volt a sok eszmének, amit példaként felhoztam – válaszolta Kwyna. – Kiragadtad a szavaimat a szövegkörnyezetükből. Elolvastad a teljes kézirattekercset, Iblis Ginjo? Ha emlékezetem nem csal, több milliónyi szóból áll, és évszázadokba telt, míg összeállítottam.
– Átfutottam, hogy ötletekre leljek benne. Megihlettél.
– A fontos elképzeléseket teljességükben kell befogadni. Ne próbálj úgy értelmezni szentírásokat, hogy közben szemellenzőt viselsz, és csak azt látod meg, ami a céljaidnak megfelel.
Iblis pontosan tudta, hogy válogatva kivonatolt Kwyna írásaiból, aztán pedig alakított az információn. Ám élvezettel vetette bele magát a vitába, egyfajta intellektuális játéknak tekintette azt, kihívásnak, hogy milyen fokig képes összemérni értelmét a történelem egyik legkiválóbb elméjével. Az afféle gyámkodása iránti szükségét elégítette ki, amilyet Eklo kogitátor idején élvezett, mígnem a szörnyű földi felkelés során ő is elpusztult.
A főpátriárka sebtében idézett több „világvége” jóslatból, az ősi muadru rúnafeliratokból, és más testamentumokból, amelyek – ha kellően szabadon értelmezik őket – azt jövendölték, hogy az emberiség csupán ezer évnyi szenvedés után jut el a Paradicsomba, és kizárólag abban az esetben, ha elegendő áldozatot hozott.
– Úgy hiszem, az Ix kiváló alkalom arra, hogy meghozzuk ezeket az áldozatokat. Dzsihadistáim és zsoldosaim készek megfizetni ezt az árat. Akárcsak a bennszülött ixiek.
– A karizmatikus vezetők mindig is az ártatlanok vérét használták fizetőeszközként – jelentette ki Kwyna a szubordináns hangját kölcsönvéve. – Köztudottan hiányos töredékekből és műalkotásokból olvasol. Tudásod épp ezért hézagos, következtetéseid pedig tévesek lehetnek.
A hirtelen izgatottnak és buzgónak mutatkozó Iblis felhúzta a szemöldökét.
– Szóval te ismered az üzenet hiányzó részeit? Mi áll a többi töredéken? – A lehető legtöbb, szentírásokból származó muníciót szerette volna begyűjteni. Őrjöngő önkívületbe akarta kergetni az ébredező világokat, ígéretekkel felvillanyozni az elnyomott népeket, miszerint hamarosan vége szakad a viszontagságaiknak.
Pillanatnyi feszült hallgatás után Kwyna így válaszolt:
– Valóban mélyen vallásos embernek tartod magad, Iblis Ginjo?
A főpátriárka tudta, hogy nem hazudhat az agg bölcselőnek.
– A vallás alkalmas eszköz szent célom megvalósításához, hogy segítsem fellázadni elnyomói ellen az emberiséget.
Hátborzongató kölcsönhangján, amit szubordinánsától kapott, Kwyna azt mondta:
– És meghallgattál akár csak egyet is a számtalan Dzsihad ellen tiltakozó kiáltványból? Az emberiségért teszed, amit teszel, főpátriárka, avagy pusztán saját magadért?
– Egyvalakiért talán – vágta rá Iblis –, de nem magamért. Dehogy, hanem Serena Butler ártatlan gyermekéért, akinek életét egy érzéketlen gondolkodó gép vette el a szemem láttára. A tiltakozók szűklátókörű, mellékes érveket említenek, míg jómagam csupán a győzelem eszköze vagyok. Mikor elértük a sikert, örömmel lelépek a színről.
Kwyna sajátos hangot hallatott a szubordinánssal fenntartott kapcsolat révén.
– Akkor csodálatra méltó és rendkívüli férfi vagy, Iblis Ginjo.
A szerzetes határozott mozdulattal véget vetett az audienciának, s lehajtotta az agytároló edény nedves ruhafedelét. Aztán saját hangján szólalt meg:
– Vissza kell térnünk az Önelemzés Városába, főpátriárka uram. Az Aggastyánt nem szabad tovább zargatni.
Iblis mintha révületből tért volna magához, tudatára ébredt, hogy mellette emberek szedték a lábukat felfelé az eső áztatta lépcsősoron, a Parlament Csarnokába igyekezve. Több időt szeretett volna eltölteni a matuzsálemi elmével, hogy tanácsot és útmutatást kapjon, ragyogó gondolatokat osszon meg vele, de a sáfránysárga köpenyes szubordinánsok sietve távoztak.
Aztán rádöbbent, hagy maga is késésben van. Serena Butler soron következő lelkesítő beszédére készült a Képviselőtestület előtt, amelyet saját kezűleg írt. A főpátriárka ügyet sem vetett átnedvesedett ruháira, s besietett, hogy meghallgassa őt. Habár a biztonság folyton égető problémának számított, ma nem kellett félnie erőszakos cselekménytől vagy merényletkísérlettől.
Mára egyet sem készített elő.

 

A szónoki fülke belsejében álló Serena Butler mennyei látomásnak hatott eszményi fehér palástjában és ragyogó rubinvörös ékszereiben. Még a hajtókáját díszítő narancssárga körömvirágtól és a nyakát átölelő aranylánctól eltekintve is feltűnően tündökletesnek és egészségesnek tűnt korához képest. Figyelemre méltó fejlemény, különösen azt tekintetbe véve, hogy nem volt hajlandó fogyasztani Aurelius Venport fiatalító melanzsából.
Iblis végig figyelemmel kísérte őt. Serena csak ritkán hagyta el az Önelemzés Városának falait, így minden egyes beszéde jelentős eseménynek számított.
Húsz felszabadított ember, az ixi csatatérről kimenekített lázadó foglalt helyet az első sorban, mintegy mutatványként. Áhítattal bámulták a papnőt. Iblis szüntelen propagandájának köszönhetően, aki csak élt – még a gépi világok legsötétebb zugaiban senyvedők is – hallottak már erről az asszonyról és mártírhalált halt gyermekéről. Elkötelezett misszionáriussá vált, aki lankadatlanul tevékenykedett, hogy a gonosz gépek ellenében egyesítse az emberiséget.
Mikor a hallgatóság elcsendesedett, Serena lágy hangja töltötte be a csarnokot.
– Többen közülünk szemtanúi lehettek a bátorságnak, a vérontásnak és az áldozatoknak, amelyeket a világmindenség legkegyetlenebb elnyomó rendszerének megdöntése követelt meg. Néhányatokban valódi hőst tisztelhetünk.
Megkért féltucatnyi férfit és nőt, hogy álljanak fel, majd név szerint méltatta őket bátor és önzetlen tetteikért. Mindannyian civilek, kíméletlen csaták túlélői voltak.
– Gyertek ide hozzám! – Serena intett nekik, a közönség pedig a hatalmas csarnok minden szegletéből álló ovációval köszöntötte a megszólítottakat. Ahogy a menekültek egyenként elé járultak, a papnő sorra megérintette a homlokukat, mintegy megáldva őket; könnyek patakzottak az arcokon, s Serenáé sem volt kivétel.
Serena kihívón és dühödt elszántsággal felemelte a hangját. A könnyek megcsillantak az arcán.
– Olyasmit kellett végignéznem, amit egyetlen anyának sem szabadna: szépséges fiamat a szemem láttára ölték meg. Gondoljatok a gyermekeitekre és az enyémre! Könyörögve kérem, ne hagyjátok, hogy a gondolkodó gépek másokkal is ezt tegyék!
Miközben az avatott előadást, a tökéletes hanghordozást és stílust figyelte, Iblis hátán borzongás futott végig a büszkeségtől. A könnyek rendkívüli hatást váltottak ki, és kétségtelenül szívből jöttek. Saját szavait hallgatta Serena tolmácsolásában, s bólogatva figyelte a csodát, amit a közönséggel művelt. Mindenki elragadtatva hallgatta őt. Serena elsőrangú diáknak bizonyult, amióta csak Iblis vezetni kezdte őt a hivatásos fanatizmus útján.
A fiatal nő eleinte lelkesen követte Iblis utasításait a nemes, érdemes célok megvalósítása érdekében. Ám mikor már nem mindig értett egyet vele, a főpátriárka a biztonsága elleni feltételezett „fenyegetéseket” eszelt ki, ami indokolttá tette, hogy gondosan kiválasztott szeráfok csoportját rendelje mellé személyi testőrként.
Mivel Serena továbbra is túlzottan önállónak bizonyult, merényletkísérletet szervezett, és hamisan megvádolta az egyik áldozatnak szánt pojácát, akit aztán az elfogása közben, mintegy véletlenül, eltettek láb alól. Ezt követően, saját „védelme” érdekében, Serena az Önelemzés Városának falai között töltötte idejét, ahol Iblis könnyebben szemmel tarthatta őt.
Tennie kellett róla, hogy Serena Butler sohase érezze magát teljes biztonságban, és így folyton tőle függjön.
Iblis most megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy minden szabályozottan haladt. Mivel érkezésére nem figyeltek fel, egy öltözőbe sietett, ahol száraz ruhát öltött magára. Mielőtt kiléphetett volna a magánhelyiségből, a Dzsatir parancsnoka surrant be hangtalanul az ajtón.
– Főpátriárka uram, örömmel jelenthetem, hogy a Munoza Chennel kapcsolatos megbízatást kérésed szerint teljesítettük. Minden a helyén van. Pontos és tiszta munkát végeztünk.
Az apró termetű, barna bőrű és tar fejű Yorek Thurr arcát fekete bajusz ékesítette. Sötétzöld zekében feszítve fürkészett résnyire összehúzott szemeivel, amelyek éppoly tompának és sötétnek tűntek, akár egy holttesté. A nyakszorító, a tőr és még seregnyi hangtalan fegyver szakértőjeként, Thurr képes volt lényegében észrevétlenül helyet változtatni, a Dzsatir parancsnokaként pedig mindig készen állt teljesíteni a főpátriárka parancsait. Bárkinek jó efféle embert maga mellett tudni.
Iblis megengedte magának a luxust, hogy elmosolyodjon.
– Tudtam, hogy számíthatok rád.
Yorek Thurr a Dzsihad Titkosrendőrség megalapításának pillanata óta értékes információforrásnak számított, hiszen valódi kémek, az Összehangolt Világokkal titkos kapcsolatot fenntartó, észrevétlen, ugyanakkor csendben sikerrel áskálódó emberek kilétét fedte fel. Mivel Iblis eredetileg mintegy madárijesztőként idézte meg a titkos összeesküvés szellemét, döbbenten értesült a Thurr által leleplezett konspiráció kiterjedtségéről. Előkelő polgárok tucatjai keveredtek bele, és kerültek a kivégzőpadra, ami csak tovább duzzasztotta a szabad emberiség paranoiás félelmeit. Ahogy az újonnan alakult Dzsatir egyre komolyabb tényezővé vált, Yorek Thurr sorra hágott fel a ranglétra fokain, míg végül átvette a parancsnokságot. Néha még magát a főpátriárkát is megrémísztette.
Folytonos panaszkodása és ellenállása miatt Iblis mindig is gyanította, hogy Munoza Chen a gondolkodó gépek ügynöke lehet. Mi másért akadályozná a Dzsihad Tanács létfontosságú munkáját? A válasz magától értetődőnek tűnt. Mikor Chen úgy határozott, hogy szembeszáll vele, várható élettartama drasztikusan megrövidült. Bárki, aki a Dzsihad ellen emelt szót, értelemszerűen a gondolkodó gépek szövetségese volt. Ez tökéletesen ésszerűnek hatott.
Emberek billióinak életéért felelős főpátriárkaként nem fecsérelhette az idejét aprólékoskodásra. A mozgalom védelme és előmozdítása érdekében át kellett gázolnia az ellenzéken. Az egyértelmű eredmény igazolt bármit, amit menet közben tett. A Dzsihad immár évtizedek óta tartott, és egyre inkább lendületbe jött. Ennek ellenére nem jutott elég messzire és elég gyorsan ahhoz, hogy kielégítse Iblis elvárásait.
Ha bárki nyíltan szembehelyezkedett a főpátriárka elképzeléseivel, lenyomozták és ellehetetlenítették. Évekkel ezelőtt, miután az első tisztogató hadjárat során hét szövetségi képviselő keveredett gyanúba – furcsamód korábban mindegyikük Iblis politikai riválisának számított, vagy szembeszálltak vele –, az emberek mindenütt a gépek kémeit sejtették. Öt évre rá az újabb tisztogatások végleg eltávolították a kerékkötőket.
Immár csupán kisszámú belső ellenzék maradt, és a Dzsatir diszkrét tevékenységének köszönhetően Munoza Chen sem gátolhatja már tovább a gépek elleni keresztes hadjáratot...
Iblis elbúcsúzott a Dzsatir parancsnokától, majd visszasietett a Gyűlésterembe. Jobb, ha látják, amint Serena beszédét hallgatja. Mikor belépett a csarnokba, Serena szenvedélyes hangja lebegte be termet, akár a fuvallat szárnyán tovatűnő illatok. Áldásra emelte a kezét, és egy hosszú, megrendítő percig mozdulatlanul állt, mintha a mennyekből merítene ihletet. Aztán egyenesen Iblis Ginjóra nézett, és azt mondta:
– Nincs időnk kitérni az emberiség kötelességei elől, és nincs időnk megpihenni sem: harcolni kell!
Ahogy kiejtette e szavakat, kivágódott a terem ajtaja, s egy csapatnyi férfi és nő masírozott be rajta a Dzsihad sötétzöld és karmazsinvörös egyenruhájában. Miközben a közönség éljenezve fogadta őket, a terem minden szabad szeglete megtelt a Dzsihad Hadseregének kötelékében életét feláldozni kész több ezernyi önkéntessel.
Serena angyalra emlékeztetően suhant közéjük, szemében a hála könnyeivel. Mindnyájukat megáldotta, és többet meg is csókolt, hiszen tudta, hogy sokukat a halálba küldi.
– Harcos dzsihadistáim!
Iblis elégedetten bólogatott. Tökéletes időzítéssel készítették elő az eseményt, de Serenának sikerült elhitetnie, hogy mindez akaratlanul alakult így. Az ötlet tőle származott, a kivitelezést azonban Iblis vállalta magára.
Remek csapatot alkotunk.
Ám miközben azt figyelte, a tehetséges papnő miként dolgozza meg a tömeget, Iblis súlyos dilemmával találta szembe magát. Azt akarta, hogy Serena jól szerepeljen, és alaposan fel is készítette erre őt, de tanítványa élete legkiválóbb alakításával rukkolt elő.
A főpátriárka úgy határozott, hogy ezentúl – a saját érdekében – minden eddiginél alaposabban szemmel tartja. Szerette volna elkerülni, hogy Serena túl sokat gondoljon saját magára – vagy magáról.

- - -

 

Bolond, aki azzal áltatja magát, hogy a harcnak vége lehet.
Egy legyőzött ellenfél rávehet minket arra,
hogy lazítsunk éberségünkőn... és ezt örökre bánni fogjuk.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
„HADSZÍNTÉRI SÜRGÖNYÖK”

Vor az íjvető rendű zászlóshajó hídjának parancsnoki székében hátradőlve tanulmányozta az Anbus IV kanyonjaiban hömpölygő vízről készült műholdas felvételeket. A fejét ingatta. Katasztrófa árán megvásárolt győzelem. Aztán keserű mosoly jelent meg arcán. MI jöhet ezután?
A bolygón végrehajtott küldetés végeztével Vergyl Tantor tercerás és a többi csatahajó-parancsnok űrkomppal visszatért az íjvetőkre, hogy ismét elfoglalják helyüket a fedélzeten, és felkészüljenek az űrben kibontakoztatott végjátékra. Ha minden Vor tervei szerint halad, Omnius flottáját végleg elűzik e megsebzett világ felől.
Mivel tudta, hogy Harkonnen primerás űrkompja már dokkolt, és barátja útban van a híd felé, hogy csatlakozzon hozzá, a közelgő viszontlátástól felvidult Vor szélesen elmosolyodott. Most én jövök. Hamarosan megmutatja Xaviernak, miként kell győzelmet aratni – megtévesztéssel pusztítás helyett.
Amint Xavier lihegve és ziláltan a hídra lépett, Vor csipetnyit csúfondáros villanással szemében, kihívón ráemelte a tekintetét.
– Figyeld csak meg, hogyan semlegesítem a gondolkodó gépek flottáját anélkül, hogy ennyi ember kínos halálát okoznám.
Parancsot adott ki, mire a zászlóshajó a Dzsihad flottájának élére állt.
Xavier ujjaival beletúrt rozsdabarna hajába, s halántékánál lesimította az őszülő fürtöket.
– Nem kellett volna életeket feláldozni odalent, Vorian. Némelyek maguk választják az áldozat szerepét, hiába volt más választásuk is. – Láthatóan felzaklatták az események, s ahogy figyelt, igyekezett összeszedni magát. – De még ha egy karcolás sem esett volna rajtuk, a Zensíiták akkor is sopánkodtak volna, amiért beavatkozunk.
Vor felkacagott.
– Nem a háláért tesszük ezt, barátom, hanem az emberiség boldogulása érdekében. – Megperdült a székben, és sietve beszélni kezdett; hangját mind az öt íjvető hídjára közvetítette a komvonal. – Állítsátok teljes intenzitásra a Holtzman-pajzsokat! Növeljétek az orbitális sebességet, hogy a vártnál egy órával korábban találkozzunk a robot hadihajókkal!
– Ezzel meglepjük őket, Vor – üzent vissza Vergyl a saját hajójáról.
Xavier hivatalos hangnemben válaszolt.
– Valószínűbb, hogy a gondolkodó gépek összezavarodnak, és az adott időkereteken belül nem tudják majd újrakalkulálni a teendőiket, Tantor tercerás. Ez nem ugyanaz, mint egy érzelmi reakció.
– Ahogy az öcséd mondta – vetette közbe Vor –, meg fognak lepődni.
A megjelenítőn látható képből ítélve az ifjú, fekete hajú tiszt lassú lefolyású kórral küszködött. Míg kivárta, hogy a Dzsihad hajói elérjék a kijelölt helyet, Vor gúnyosan megjegyezte:
– Vergyl, úgy tűnik, rád férne egy kis kikapcsolódás a bevetés után.
– Mindössze a helyi Zensíiták túlzott... vendégszeretetének a jele. De ha együttérzésből esetleg néhány pontnyi előnyt adsz a legközelebbi játszmánk alkalmával...
– Uraim, összpontosítsunk az előttünk álló ütközetre! – szólalt meg Xavier.
Habár a robotok szárazföldi hadereje teljesen megsemmisült a mindent elsöprő áradatban, Omnius hatalmas űrflottája érintetlen maradt. A Dzsihad öt, pajzsokkal védett, ám az ellenségénél jelentősen kisebb tűzerőt képviselő íjvetője most egyre gyorsabban haladt, akár a salusai bikákra támadó feldühödött egerek.
Ahogy a bolygó ívét követve haladtak, és az éjárnyékban megpillantották a gondolkodó gépek erős hajóit, Vor elismerőn füttyentett. Omnius legyőzhetetlenebbnek tűnt, mint bármikor. Vor azonban határozottan szólt a legénységhez:
– A gépek szigorú valóságpercepció alapján működnek. Így aztán némi csellel és csavarral újraírhatjuk ezt a valóságot. – A komvonalat a teljes hajóközi csatornára állította be. – Mindenki ellenőrizze a pajzsok épségét, és gyorsítson ütközési sebességre!
A legénység nyugtalannak és komornak tűnt, mégis mindenki hitt a győzelemben.
– Kétségem sincs felőle, hogy a robotok elfogták az adást, Vor – üzente Vergyl saját íjvetője parancsnoki hídjáról, miközben szorosan a zászlóshajó mögött maradt. – Khm, remélem hatásosabb tervet eszeltél ki annál, mint hogy kamikaze módjára egyszerűen beléjük csapódunk!
– Azt tesszük, amit kell, öcsi – mondta Xavier.
Ahogy a szembenálló flották egymás felé fordultak, minden másodpercben egyre közelebb, Vor állított a komvezérlőn, és rövid, kódolt üzenetet küldött, egyenesen a robotok parancs-és-vezérlés központjának. Miután titokban célba juttatta a jelet, a nyílt csatornán hozzátette:
– Hívjátok ide a rejtett flottát, és rontsatok neki azoknak a hajóknak! Xavier elhűlve és hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Azt hittem, az idegek harcában bármikor föléd kerekedek, Vorian. De most már úgy látom, színtiszta titánból készült a gerinced.
– A hosszú hazaúton a Salusára szívesen megtanítalak néhány új játékra. A változatosság kedvéért kapcsolódj ki néha a legénységed társaságában, és nyerd el a feltett tétjeiket... vagy veszíts egy keveset!
– Egyelőre csak törődj a hajód irányításával, Atreides primerás! – hadarta feszülten Xavier. Megmarkolta a híd korlátját, miközben a Dzsihad hajói ágyúgolyókként egyenesen az ellenséges járművek felé száguldottak.
A robotflotta az utolsó pillanatban hirtelen letért a pályájáról, és fejvesztve menekülve szétszóródott. Az öt Holtzman-pajzzsal védett íjvető átszáguldott az üres téren, ahol pillanatokkal azelőtt még gondolkodó gépek tartózkodtak. Omnius csatahajói maguk mögött hagyták a bolygót, látszólag, mintha soha többé vissza sem akartak volna térni az Anbus IV-re.
A váratlan megmeneküléstől lúdbőrző hátú emberek hisztérikus örömmámorukban éljenzésben törtek ki. Vergyl diadalittasan kacagva üzent:
– Ez hihetetlen! Micsoda látvány volt, Xavier!
Vor gúnyosan türelmetlen arckifejezéssel a hajóhíd legénységéhez fordult.
– Szóval, emberek, megfutamítottuk Omniust! És most mire vártok? Ölbe tett kézzel akartok gratulálgatni egymásnak, vagy inkább kinyírunk néhány robotot?
A legénység újra ujjongani kezdett, immár lelkesen és magabiztosan. Vor íjvetője neki iramodott, Vergyl hadihajója pedig mellette maradt. Az emberek többi hajója a nyomukban haladva üldözőbe vette a robotjárműveket, hogy az Anbus rendszer pereméig kergessék az ellenséget, akár a csaholó házőrzőkutyák a betolakodót.
Xavier összefonta a karját egyenruhás mellkasa előtt, és a kimerítő magyarázatra várt. A vigyorgó Vor végül barátjához fordult.
– A jel, amit küldtem, hamis adatokkal tévesztette meg a gépi flotta érzékelő hálózatát. Egyszerűen megváltoztattam néhány értéket, hogy elhitessem velük, íjvetőink állig felfegyverzett, elpusztíthatatlan járművek, és egy sokkalta nagyobb, láthatatlan kontingens kíséri őket, amely nemrégiben érkezett ide a poritrini hajógyárból.
– Az elmondásod alapján egészen egyszerűnek tűnik.
Vor felhorkant:
– Erről szó sincs! Minden részletnek egybe kell vágnia, hogy kiállják az ellenfél tartalék szenzorainak elemzését. Kétlem, hogy még egyszer képes lennék bevetni ezt a cselt, mivel Omnius tudni fog a módszerről, és felkészül az alkalmazására.
Xavier szkeptikus maradt.
– Tehát, most mit látnak a gépek? Úgy hangzik, mintha hipnotizáltad volna őket.
– A robotok pillanatnyilag abban a hitben élnek, hogy több tucatnyi álcázott csatahajónk támogat minket láthatatlanul. Nem látják, és legyőzni sem képesek őket, de „tudják”, hogy ott vannak a hajóink, és csak a tűzparancsra várnak. Miután kiszámították az esélyeket, az ellenséges hajóknak nem maradt más választása, mint a visszavonulás.
– Ragyogó taktikai húzás – állapította meg Xavier. – De kockázatos cselfogáson alapul.
– Nem kockázatos, hanem zseniális, egyszerűen fondorlatos. Ahogy már számtalanszor hangsúlyoztam, a gépeket könnyű megtéveszteni. Szerencsénk, hogy apám nem tagja a flottának. A kimekek sokkal gyanakvóbbak. Agamemnón átlátott volna a szitán, és rögtön rájött volna, hogy blöffölünk.
Félórás üldözés után az egyik hídtechnikus bizalmasan közölte a két primerással, hogy a Holtzman-pajzsaikat túlhevülés és a rendszerhiba veszélye fenyegeti. A védrendszereket nem efféle igénybevétellel járó és hosszas használatra szánták.
Vor összefonta a karját maga előtt.
– Úgy hiszem, most már nyugodtan kikapcsolhatjuk a pajzsokat. Amúgy sem lesz rájuk szükségünk. – Ezzel megegyező parancsot továbbított a többi íjvetőre is, aztán megjegyezte: – Szóval, mi lenne, ha tüzet nyitnánk rájuk?
Az íjvetők nyilvánvaló örömmel rátámadtak a lemaradt robotokra, nehézfegyverzetükkel lőni kezdték a jóval nagyobb gépi hajókat, s kettőt sikerült is gyorsan megsemmisíteniük. Ám a gépek jelentősen nagyobb gyorsulást elviseltek, mint az emberek, és hamarosan a megmaradt robotflotta egyre növekvő távolságra került tőlük. A dzsihadista erők kénytelenek voltak feladni a hajszát.
– Szerintem ez a legjobb ellenszer a Zensíiták mérgére – szólt bele a komvonalba Vergyl.
Aztán, ahogy az öt íjvető körözve visszaindult az Anbus IV felé, hogy végleg megtisztítsa a területet, váratlanul ellenséges hajók újabb csoportjával találták szembe magukat, amelyek hatalmas gyorsulással száguldottak a bolygó felé. A hajók konstrukciója eltért a többiétől, és nem lopva vagy védekezésre felkészülve érkeztek, mintha arra számítottak volna, hogy itt találják a gépi flottát.
Vergyl Tantor részegült magabiztossággal üzent a biztonságos, rejtjelezett parancsnoki csatornán:
– Ohó, újabb lehetőség! Úgy tűnik, még néhány átkozott gépet megleckéztethetünk. Fogad valaki arra, melyiket találom el először?
– Tantor tercerás, ne támadj még, hanem várd meg az erősítést! – figyelmeztette Xavier, noha nem különösebben aggódott, miután látta az első robot harci egység csúfos vereségét.
Vergylt azonban megrészegítette a siker.
– Az összes ilyen szerkentyűtől meg akarom tisztítani az Anbus IV-et! Nagy ívben lefelé irányította csatahajóját, és vaktában lőni kezdte az újonnan érkezőket. Rádión üzent vissza a zászlóshajóra.
– Emlékszel még, Xavier, mikor azt mondtad, hősként meg kell mentenem egy egész bolygót ahhoz, hogy egy Serena Butlerhez hasonló nőhöz méltó legyek? Nos, odahaza Sheel vár rám, gondolod, hogy ezzel lenyűgözhetem?
Vor hirtelen megperdült székében, és beleordított a komvonalba.
– Várj! Látod a konstrukciót? Azok kimek naszádok, nem számítógépek. Ellenük nem vethetem be a megtévesztő programot.
– Vergyl, azonnal fordulj vissza! – üvöltötte Xavier. – Atreides primerás épp most közölte, hogy a trükkje ezúttal nem működik...
Az újonnan érkező kimekek a Dzsihad Hadserege elleni harchoz szükséges nehézfegyverzettel érkeztek a rendszerbe. És ekkor tüzet nyitottak Vergyl csatahajójára.
Az ifjú tercerás pillanatok alatt reagált, és megpróbálta ismét üzembe helyezni a túlhevült pajzsokat, de néhány átfedőmező vibrálni kezdett, és felmondta a szolgálatot a kimekek össztüze alatt. Hat robbanófej áthatolt, s eltalálta az íjvető testét és a hajtóműveket.
Vor addigra a csata helyszíne felé irányította a zászlóshajót. Látta, hogy Xavier a komállomás fölé hajol.
– Minden bevethető naszád gyűljön egybe, és fedezze...
A második sorozat felszaggatta Vergyl íjvetőjének hasát, mire az egyik hatalmas kúpfúvóka leszakadt, és kitépte az egész hajtóművet. A bukfencező darab kisvártatva felrobbant. A ki-kihagyó pajzsnak ütközve bennrekedt lánggömbök csapódtak vissza a hajóra, és okoztak további károkat.
– Támogatást kérek! – kiáltotta Vergyl.
A négy megmaradt dzsihadista hadihajó nagy sebességgel megindult lefelé, de a pajzsaik hasonlóképp lyukasak és hatástalanok voltak, mivel túlhevültek az első összecsapás során. Xavier émelyegve megragadta a vezérlőmű korlátját. Tudta, hogy Vor minden tőle telhetőt megtesz, és maga sem adhatna ki hatékonyabb parancsokat.
Vergyl immár kétségbeesve üzent:
– Vészhelyzet! Vészhelyzet! Kilövöm a mentőkabinokat. Xavier, majd később megfeddhetsz...
A kimek járművek, tudván, hogy kevés idejük maradt, mivel a dzsihadisták lassan összevonták erőiket, harmadszor is tűz alá vették a sérült íjvetőt, és darabokra szaggatták a csatahajót. A választófalak sorra robbantak szét a fedélzetek között. A kiszökő levegő fehér páraként lövellt ki az űrbe, s a hófehér szökőkút éles ellentétet mutatott a begyulladt hajtóanyag tündöklő, sárga lángjával.
Akár egy felrepedt maghüvelyből kipattanó szemek, úgy törtek elő a mentőkabinok, három közülük a megrongálódott hajóhíd szintjéről.
– Biztosítsátok a mentőkabinokat! – szólalt meg Xavier. – Minden más hátrébb való.
– Fedező tűzre van szükségünk! – Vor tudta, miféle gyötrelmeken mehetett át Xavier odaadó fivére aggasztó helyzete láttán, de maga is sokszor nevetgélt, játszott már a fiatal tercerással, s hallgatták együtt honvágytól kínzott társukat, ahogy a Giedi Prime-on hagyott feleségéről és gyermekeiről mesél. – A fenébe is, ne szóródjatok szét!
Végül a többi dzsihadista hadihajó is lőtávolba ért, és tüzelni kezdett. A kimek hajók némileg megrongálódtak, de nem adták fel a küzdelmet. Ehelyett a könyörtelen emberi elmék mindent kockára tettek, hogy foglyot ejtsenek, s a parancsnoki fedélzetről kivágódott mentőkabinok után eredtek.
Vorian Atreides, Agamemnón tábornok fia mindenkinél jobban tudta, mit művel a gépi ellenség a foglyaival. Mielőtt megérkezhettek volna a felmentők, a kimek hajók, akár a húscafatokra rárontó hiénák, körülvettek, és elfogtak egy tucatnyi elakadt mentőkabint. Aztán, mikor felmérték a dzsihadista hadihajók rájuk összpontosított tűzerejét, sarkon fordultak, és megpecsételt sorsú foglyaikat magukkal hurcolva eliramodtak.
Utolsó, elkeseredett hadicselként Vor, aki nem tudta, ki tartózkodott az elfogott mentőkabinokban, üzenetet küldött a támadóknak.
– A kimekek immár gyáva férgek lettek, akik elmenekülnek a csatából? Itt Vorian Atreides primerás beszél, és csak nevetni tud rajtatok! Atyám, Agamemnón tábornok arra tanított, hogy az emberek alábbvalóak, a kimekek ellenben mindig a győzelemig harcolnak. Ha így van, miért menekülnek el?
Meglepetésére Agamemnón mély, fortyogó olajra emlékeztető hangja válaszolt:
– Azt is megtanítottam neked, Vorian, hogy ellenfelünket megsebezni gyönyörteljesebb az egyértelmű győzelemnél. Meglátjuk, mennyi fájdalmat sikerül okoznunk a vendégeinknek. Feltételezem, hogy a barátaid! Élvezettel játszadozom majd el velük.
Miközben a túlerő ellen tehetetlen kimek hajók sietve távoztak, Xavier Harkonnen hangosan jajveszékelt, hiszen tudta, hogy soha többé nem láthatja szeretett fogadott fivérét.
Vor a komvonalba ordított:
– Gyere vissza, és állj ki ellenem, atyám! Rögvest véget vethetnénk ennek. Vagy talán félsz tőlem?
– Egyáltalán nem félek tőled, Vorian. Csak egy kicsit élvezkedem a károdra...
A gyorsabb gépi naszádok robogva maguk mögött hagyták az Anbus IV-et, a vezérműveknél elhelyezkedő kimekek pedig ügyet sem vetettek többé Vor gúnyolódó megjegyzéseire. A járművek hamarosan eltűntek a messzeségben.

- - -

 

Millió módon tehetjük fel ugyanazt
a kérdést, és millió választ adhatunk rá.
A KOGITÁTOROK – ELSŐDLEGES POSZTULÁTUM

Vergyl Tantor a négy összekapcsolt kimek hajó közötti légbuborékba zárva lebegett a súlytalan térben. Még legiszonyatosabb rémálmai sem vetekedhettek jelenlegi szörnyű helyzetével, a fiatal férfi pedig teljesen tehetetlen volt. Sötét bőrén hideg veríték gyöngyözött, barna szemét dacosan kerekre tárta. Rémületét a hősködés törékeny álcájával leplezte el.
Bármennyire reménytelennek tűnt a helyzet, Vergyl elkeseredetten ragaszkodott a reményhez, hogy Xavier utána jön kiszabadítani. A lelke mélyén azonban tudta, hogy ez lehetetlen. Soha többé nem láthatja Sheelt, a fiait és a kislányát...
A légburkon kívül a négy kimek testetlen agya izzón világított, ahogy a neuródák érzékelői végigpásztázták az optikai felszíneket, és továbbították egymásnak a feldolgozott adatokat. Agamemnón, Júnó és Dante, valamint frissen maguk közé fogadott társuk, Beowulf a spektrum minden tartományában letapogatták az épp sorra kerülő, mulatságos áldozatot. A többi foglyot már mind meggyilkolták.
A kimekek már egy ideje faggatták foglyukat, és fölöttébb jól érezték magukat. Nemrégiben Júnó érdekes és kifejezetten hatásos fájdalomfokozókat fejlesztett ki, amit kimerítően kipróbált az emberi rabszolgákon. A kimek tábornok nem feledkezett meg róla, hogy magával hozza a fájdalomfokozót az Anbus IV-re, ahol tényleges hasznát is vehetik. Agamemnón eredetileg abban reménykedett, hogy sikerül elfogniuk fiát, Voriant, aki a legmagasabb fokú büntetést érdemelte ki, amit ember elviselhet, sőt az elviselhetőség határán is túlmenőt.
Ám be kellett érnie ezekkel a foglyokkal.
Lévén, hogy Vergyl Tantor Agamemnón köpönyegforgató fiának tisztjeként szolgált, a fiatalember ínformációval szolgálhatott a Dzsihad Hadseregéről. Ez idáig nem volt hajlandó beszélni, de kizárólag idő – és fájdalom – kérdése volt, mikor törik meg.
Agamemnón örömmel konstatálta, hogy vékony patakokban csurog le a veríték Vergyl sötét bőrén. A pásztázók jelezték, hogy az áldozat testhőmérséklete emelkedik, szívverése felgyorsul. Remek.
Hajdani fénykorában a Titán vezér Júnóval együtt tökéletesítette a sikeres kihallgatás módszereit. Értette a hrethgirek fanatizmusának mozgatórugóit, tisztában volt föld alatti tevékenységükkel az Ixhez hasonló, gyengébb Összehangolt Világokon, ahol elvileg Xerxész irányít épp egy kisebb mészárlást. Azt is felismerte, Omniust is megelőzve, hogy a galaktikus konfliktus magasabb szintre hágott. Az állatias embereket többé nem elégítette ki a puszta védekezés. Nyílt támadásba lendültek.
Még ha a fogoly semmit sem tud a következményekről, akkor is kiérdemelte a kínokat; kiváló, tanulságos alkalom adódott Júnó új fájdalomfokozó szerkezetének kipróbálására.
Bárcsak Voriant sikerült volna elfogni...
– Nos, Vergyl Tantor... mit tegyünk veled? – Agamemnón szavai oly mennydörgőn visszhangoztak a túlélő buborékban, hogy a fiatalember a füléhez kapta a kezét. – Talán elengedjünk?
A fogoly összeráncolta a szemöldökét, de nem felelt.
– Esetleg hagyhatnánk, hogy a létfenntartó rendszer nélkül sodródjon, hogy meglássuk, visszatalál-e a Salusa Secundusra – javasolta Beowulf, aki mindenképp részt akart vállalni a vallatásból.
– Kölcsönadhatnánk neki az egyik űrhajótestünket – szólalt meg közönyös hangon Dante. – Ehhez persze előbb el kellene távolítanunk az agyát. Hoztunk magunkkal pót-agytároló edényt?
– Érdekes ötlet – jegyezte meg Júnó. – Iggen... Neo-kimekké alakíthatnánk az egyik fanatikus harcosukat.
A többivel összekapcsolt hajójából kikémlelve körbenézett. – Ki vállalja, hogy kimetszi az agyát?
A négy kimek agyát magába foglaló mesterséges testekből szinte egyszerre pattantak elő borotvaéles pengék. Hosszú fogókarok kaparták az átlátszó plázbuborék falát.
– Most már hajlandó vagy válaszolni a kérdéseinkre, kedvesem? – erőszakoskodott Júnó. Nyomatékosításként kínzó fájdalomlöketet gerjesztett, amelytől a fogoly vonaglani és pörögni kezdett a súlytalan buborékban, mígnem recsegni kezdtek az ízületei.
Vergyl tekintete elhomályosult, a semmibe meredt a gyötrelemtől, de nem nyitotta szóra a száját.
Dante, aki általában nem a legdurvább kimeknek mutatkozott, ekkor mindenkit meglepett. Az egybekapcsolt jármű őt illető oldalából precíziós dárdát lőtt ki az ember fejére. A tűhegyes lövedék az orcáját találta el, szétzúzta néhány fogát, majd behatolt a száján.
Vergyl vért köpött, sikolyait azonban mechanikus rezgőhártya-érzékelők fogták csak fel. Feleségét és gyermekeit szólongatta: Sheelt, Emiliót, Jispet, Ulanát. Nyilvánvalóan nem abban reménykedett, hogy segítenek neki, ám az, hogy maga elé idézte az arcukat, erőt adott.
Júnó újabb fájdalomtövist döfött a férfi idegrendszerébe, aztán klinikai hangon kijelentette:
– Úgy érzi, mintha az alsóteste lángolna. Addig indukálhatom benne ezt az érzést, ameddig csak akarom. Iggen... Talán váltogathatnánk a fájdalmat és az élvezetet, és így fokozhatnánk az uralmunkat felette.
Vergyl megpróbált úrrá lenni a fájdalmán, és az arcához emelte a kezét, kitépte a véres húsból, majd eldobta a hegyes dárdát, aztán kihívó kézmozdulatot tett. Agamemnón fölöttébb megörült ennek, hiszen a gesztus azt jelentette, hogy foglyuk frusztrált és fél, s nem maradt más eszköze a visszavágásra. A dárda szabadon lebegett a gravitációmentes zárt térben.
– Tantor tercerás – szólalt meg Agamemnón –, mennyi ideig tudod visszafojtani a lélegzetedet? A legtöbb törékeny ember mindössze nagyjából egy percet képes kibírni, de te fiatalnak és erősnek tűnsz. Vajon kibírsz három percet, esetleg négyet?
A burok hirtelen kinyílt, a vérző fogolyra pedig a világűr vákuuma zárult rá, ahogy a levegő zúgva kiszökött a kabinból. Mielőtt Vergyl kiszökhetett volna az ürességbe, Agamemnón apró, kikötözött szigonyt lőtt ki rá. A horgas nyél a fiatalember combjába vájta magát, és úgy ejtette rabul, akár egy halat.
– Ejnye, nem szeretnénk, ha elsodródnál nekünk.
Vergyl sikolyát elnyelte a légüres tér. Minden oldalról a világűr átható hidege pörölyözte, ostromolta teste sejtjeit.
Agamemnón egyik ízelt fémkarjával megrántotta a pányvát, mire a horgas szigonykampók belevájták magukat az áldozat lábizmaiba. A kimek tábornok visszaperdítette őt a buborékba, majd levegőt eresztett az immár lezárt kabinba.
Vergyl reszkető labdává gömbölyödött, és küszködve, az oxigénhiánytól és a nyers fájdalomtól zihálva levegőért kapkodott. Dermedt kezével, amellyel alig volt képes megmarkolni bármit is, megpróbálta kitépni combjából a szigonyt. Vércseppek lebegtek az alacsony gravitációjú térben, és fröccsentek szét a buborék falán.
– Micsoda elavult módszerek – szólalt meg Dante. – Valójában ki sem használtuk Júnó új szerkezetének előnyeit.
– Még nem végeztünk vele – felelte Agamemnón. – Hosszú ideig eltarthat még.
Ekkor Agamemnón figyelmeztetés nélkül kilőtte Vergylt a nulla fok alatti, nyomás nélküli űrbe, miközben Júnó magasabb fokra állította fájdalomfokozóját. A rettentő kínokban fetrengő tiszt mintha kifordult volna magából, oly vadul vonaglott. A véredények felszakadtak a szemében és a fülében, Vergyl azonban tovább dacolt. Miután ismét visszaterelték a kabinba, vért hányva fulladozott és káromkodott. És egyre csak reszketett.
Agamemnón egyik manipulátor-karját bedöfte a buborékba, hogy megragadja, és maga felé húzza a foglyot. A Titán tábornok mesterséges ujjai közé fogta a fiatalember fejét, majd tűszondákat bocsátott a koponyacsonton át a lágy agyszövetbe.
Vergyl feljajdult, Xavier nevét nyöszörögte, aztán elernyedt.
– Magánkívül van a fájdalomtól – jelentette ki Júnó. – Igazán élvezetes. A kimekek egyetértően dörmögtek.
– Azok a szondák könnyebbé teszik a direkt vallatást – mondta Beowulf Júnónak. – Magam is segítettem a fejlesztésben, Erasmus, a robot pedig több rabszolgáját áldozta fel, hogy kipróbálja a rendszert. Sajnos az adatokat nem olyan formátumban szolgáltatják, amilyet a gondolkodó gépek közvetlenül fel tudnának dolgozni.
– Én ellenben igen – vetette közbe Agamemnón, aztán helytelenítően felmordult. – Ennek az embernek az agya tele van túlzásokkal, hazugságokkal és arcátlan propagandával, amely az Iblis Ginjo nevű hivatásos agitátor fejéből pattant ki. Ő pedig ténylegesen el is hiszi mindezt.
– Kizárólag használhatatlan információ – állapította meg Júnó csúfondáros sóhaj kíséretében. – Egyszerűen meg kellene ölnünk. Hadd tegyem meg, kedvesem! Kérlek!
– Vergyl Tantor – szólalt meg Agamemnón –, mesélj nekem a fiamról, Vorian Atreidesről! Ugye a barátod volt? Tisztelted őt?
A fogoly szeme résnyire nyílt, ajka megmoccant. Élesre állított rezgőhártya-érzékelőjével hallotta, amint az ifjú azt suttogja:
– Atreides primerás... a Dzsihad... hatalmas hőse. Törvény elé állít majd titeket... gépdémonok...
Agamemnón mélyebbre süllyesztette az agyszondákat, amivel üvöltésre késztette Vergylt. Egy huzalpár hatolt át a szemén a koponyája belsejéből, megragadta, majd beljebb rántotta üregében a szemgolyóját.
Az ember csapkodva könyörgött:
– Engedjetek meghalni!
– Majd annak is eljön az ideje – ígérte meg a tábornok. – Előbb azonban Júnó szeretné alaposan kipróbálni a szerkezetét.
– Ez eltart még egy darabig – dorombolta Júnó.
Valójában kis híján egy napig tartott, míg végül Vergyl az újabb és újabb érdekes kísérleteken morfondírozó kimekek bánatára kilehelte a lelkét...

- - -

 

A hadsereg rendelkezésére álló tüzérségi fegyverek,
hajók és hadra fogható személyek mellett parancsnokaink
elfeledkeznek arról, hogy az eszmék a leghatásosabb fegyverek.
KWYNA KOGITÁTOR

Serena Butler az Önelemzés Városában, a kogitátor tornyának legfelső emeletén elszigeteltségben és biztonságban érezte magát; ugyanakkor afféle felvilágosultságot és tanácsokat kapott, amilyenre egészen tizenegy hónapos kisfia meggyilkolása óta mindig vágyakozott. Kwyna kogitátor immár hosszú évek óta legbecsesebb tanácsadója, mentora, tanítója és hallgatósága volt.
Ám néhány problémára egyszerűen nem létezett válasz.
A porhüvelyétől megszabadult filozófusnő teljes életet élt emberi testében, mielőtt több mint ezer éven át tartó elmélkedésbe kezdett mindazon, amit addig megismert. Habár igyekezett, Serena töredéknyit is alig ismerhetett meg Kwyna nagy hatású kinyilatkoztatásaiból; mégis tudta, hogy egyre próbálkoznia kell.
Mióta a Giedi Prime-i küldetése során a gondolkodó gépek fogságába esett, és a szörnyeteg robot, Erasmus házi rabszolgájaként szolgált, élete és az emberiség maga is elveszítette számára az értelmét.
Serena nem akarta megadni magát a kétségeinek és dilemmáinak. Azt remélte, azért imádkozott, hogy Kwyna végül segítsen rendet teremteni neki a zűrzavarban, és tegye lehetővé számára, hogy ismét tisztán lásson...
Felbandukolt Kwyna tornyának lépcsőjén, és a kogitátornő hűséges szubordinánsaival együtt elküldte szeráfjait. Mindnyájan hozzászoktak már Serena gyakori látogatásaihoz, s a papnőnek így nem kellett magyarázkodnia. Niriem, Serena legodaadóbb szeráfja távozott utolsóként. A fiatal nő az ajtóból bámult szomorúan védencére, mintha azt kívánná, bárcsak segíthetne neki. Végül Niriem is sarkon fordult, és elment.
Serena pedig ismét egyedül maradt Kwynával.
A kellemes percek elé nézve elmosolyodott, és hagyta lecsukódni szemét. Tudta, hogy a megfáradt agy ugyancsak kedvét lelte a beszélgetésekben, habár Kwyna gondolatai mindig óvatosságról árulkodtak, mivel a kogitátor ügyelt rá, nehogy túl sokat eláruljon.
Valahányszor mentális társalgást folytatott a filozófussal, saját elméje is feltenni sem szándékozott kérdések lavinájára érkező válaszokkal telt meg. A beszélgetés végeztével Serenának napokra volt szüksége pusztán ahhoz, hogy feldolgozza az elméjébe zúdított információt, és még több időre, hogy megbirkózzon az új magyarázatokból fakadó kétségekkel.
Ám más módszerre gondolni sem akart. Nem tudta abbahagyni, még mikor úgy érezte is, agya csordultig megtelt adatokkal, olyannyira, hogy mindjárt szétreped, szétrobban a koponyája. Serena rabja lett ezeknek a vitáknak. Egy napon majd megkapja a számára szükséges megoldásokat.
Kwyna tekervényes és bonyolult körvonalú agya elektrofolyadék-fürdőben lebegett, miközben a vegyületek alig észrevehetően pezsegtek és sisteregtek, hogy biztosítsák az életfunkciók fenntartásához szükséges energiát. A testetlen bölcselő korábban évszázadokat töltött az Önelemzés Városának előfutárában.
Serena lassan, mégis izgatottan a folyadékba mártotta ujjait, s közben megpróbált úrrá lenni a türelmetlenségén. Mély lélegzetet vett, majd elképzelt falat vont maga köré, hogy kizárja a zavaró külső hatásokat. Levendulakék szemével kizárólag szemhéja belső felületét látta, hogy látása és gondolatai befelé fordulhassanak. Odabent, az elméjében mintegy egybeolvadt a kogitátorral. Mintha két ember osztaná meg egymással legbensőségesebb gondolatait. Kwyna eszméi és hangja belé özönlöttek, Serena pedig elmosolyodott; megnyugtatta, hogy a filozófus bölcsessége veszi körül.
– Érzem, hogy elmédet egyre erősebbé teszik a látogatásaid, Serena. – A kogitátor hangja kavicsokként pergett a papnő agyában. – De attól tartok, túlzott mértékben óhajtasz támaszkodni rám. Azt szeretnéd, ha egyszerűen megkapnád a válaszokat, ahelyett, hogy magad fedeznéd fel azokat.
– Mikor körülöttem mindenfelé üresség tátong, Kwyna, te vagy az egyetlen reménysugaram. Túl sok esetben botorkálok tétován, akár egy ködben eltévedt asszony. Ne tagadd meg tőlem az iránymutatásodat!
Kwyna eltűnődött, aztán így válaszolt:
– Iblis Ginjo úgy hiszi magáról, ő a te jelzőtüzed.
– Igen, rengeteg erőt ad nekem. Magára vállalt számos felelősségteljes feladatot, amelyek terhe alatt összerogynék. Ő tartja fenn a Dzsihad lendületét. Ő kormányozza a küzdelmet. Megadja nekem a válaszokat, amelyekre tőled nem számíthatok.
Kwyna láthatóan nem szívesen fonta tovább ezen a szálon a beszélgetést, mégsem tért ki a tárgy elől.
– A főpátriárka nem rátalál a válaszokra, ahogy azt tőled kértem, Serena. És nem is nálánál bölcsebb személytől kapja azokat. Iblis Ginjo megalkotja a válaszokat, amiket hallani szeretne, aztán utólag igazolást keres hozzájuk.
Serena zavartan, védekezőn reagált:
– Azt teszi, ami szükséges.
– Valóban szükséges? Erre a kérdésre nem válaszolok helyetted, Serena. Magadnak kell rátalálnod, ahogy a kétségbeesésből kivezető útra is magad találtál rá.
Serena érezte, hogy a múlt árnyai ismét föléje borulnak. – Akkor is te mutattál utat nekem, Kwyna.
Miközben a Dzsihad fia, Manion nevét zászlajára tűzve tombolt tovább, Serena visszavonult, hogy talpra álljon a keserves csapás után. E falak magányában és biztonságában sok időt töltött édesanyjával, Liviával, aki egy gyógyíthatatlan kór miatt ugyancsak elveszítette tizenéves fiát, Octa Fredo nevű ikertestvérét.
Livia váltig állította, hogy megérti lánya mélységes elkeseredését, Serena azonban nem akart hinni neki. Egészen más, ha valakinek a felnőtt, tehetséges fia esik egy olyan betegség áldozatául, amelyről senki sem tehetett. Serena viszont kénytelen volt végignézni ártatlan gyermeke – egy sokra hivatott, eszes kisded – lemészárlását, amire Erasmus merő bosszúvágyból ragadtatta magát.
Kwyna seregnyi tanácsot adott neki. Habár az ősöreg, testetlen agy távolinak és az emberi tragédiák megértésére kevésbé képesnek tűnhetett, Serena rájött, hogy Kwyna valóban olyféle gyógyírt nyújthatott, amit senki más, még Serena saját édesanyja sem tudott felajánlani.
– Igaz barátomnak, a Nemesek Szövetsége egyik erős bástyájának tartalak, Kwyna. Bárcsak mindenki ilyen tárgyilagos és odaadó lenne, akkor nem kellene attól tartanunk, hogy a Dzsihad az elszántság hiánya miatt vall kudarcot.
Idegesítette, hogy nemrégiben növekvő elégedetlenségről, Dzsihad-ellenességről kapott híreket, és értesülései szerint az emberek azt követelték, hogy a bátor harcosok egyszerűen térjenek vissza az Omnius elleni harcból. Azon siránkoztak, hogy a huszonnégy esztendeje tartó háború immár túl hosszúra nyúlt, és ez még a mindenütt jelenlévő gonosz számítógépes örökelme ellen sem megengedhető.
A gondolkodó gépek azonban több mint ezer éve voltak uralmon, a hősies küzdelem pedig mindössze alig negyedszázada folyt. Az emberek oly rövid ideig voltak képesek egy dologra összpontosítani, de ezt nyilvánvalóan rövid élettartamuknak lehetett betudni. Nem szerették volna az egész életüket háborúskodásban leélni.
– Mintha csak a főpátriárkát hallanám Serena Butler helyett – korholta Kwyna. – Elsősorban ezt szűrted le az életbölcseletemből? Hogy elszántan és odaadóan kell harcolni a gondolkodó gépek ellen?
– Nem vagyok kogitátor – felelte Serena. – Még mindig emberi testben élek, a rövid élet és a rengeteg tennivaló terhével a vállamon. Tettekre van szükségem puszta elmélkedés helyett.
Kwyna agya lüktetni kezdett az ujjai alatt.
– Akkor tedd ezt, Serena Butler! Cselekedj!
Serena végiggondolta, miféle módokon igyekezett erőt adni a népnek; elvegyült közéjük, végtisztességben részesítette az elhunytakat, beszélt a sebesültekkel és a sajgó szívű menekültekkel, ellátogatott a táborokba, és a Butlerhagyaték teljes ráeső hányadát megosztotta velük. A nép szerette őt, mégis többre vágyott.
Mikor kintről mozgolódás zaja zavarta meg, megszakította kapcsolatát Kwynával, s kihúzta ujjait az elektrofolyadékból. Megfordult, és pislogva meredt a magas ablakokon beáradó napfényre.
Niriem szeráfot pillantotta meg, ahogy testéhez szorított karokkal áll lilával kihímzett, takaros és tündöklő fehér ruhájában.
– Butler papnő, üzenet érkezett a rendszeren kívülről. A Dzsihad flottája visszatért az Anbus IV-ről.
Serena elmosolyodott. Xavier és Vorian hamarosan hazaérkeznek.
– Keresd meg a főpátriárkát! Méltó fogadtatásban kell részesítenünk a hőseinket.

 

Az összes csata közül, amit meg kellett vívnia, az összes ellenfél közül, akikkel szembe kellett néznie, Xavier Harkonnen a mostani megpróbáltatástól rettegett leginkább. Ám most, hogy visszatért a Salusa Secundusra, nem térhetett ki a kötelesség elől.
Jellemét a lelkiismeretesség, a becsület és a felelősségtudat alakította, mióta belépett a Salusai Milíciába.
Amint a Dzsihad flottája visszaérkezett a Szövetség bolygószékhelyére, kerített magának egy fehér salusai paripát, és felkaptatott a Tantor-birtokra, a gyermekkora színhelyéül szolgáló ősi kúriához vezető úton. Bár szemhunyásnyit sem aludt, mégse késlekedhetett.
A hatalmas épület évek óta többnyire lezárva maradt. A hajlott korú Emil Tantor és felesége, Lucille: a kedves pár, akik egykor befogadták a hatéves, elárvult Xaviert, fogadott fiukként nevelték fel, majd hivatalosan is örökbe fogadták őt. Később váratlanul saját fiuk született.
Vergyl.
Évtizedekkel ezelőtt Xavier feleségül vette Octát, és a Butler-birtokra költözött, Vergyl pedig belépett a Dzsihad Hadseregébe. Hat éve Lucille Tantor siklókarambolban vesztette életét, és az idős férfi magára maradt. Az ezt követő esztendők során Emil csendes visszavonultságban élt az egyik kisebb melléképületben, ahol pár hűséges szolgáló viselte gondját.
Egy napon a Tantor-birtok Vergyl örökéül jutott volna. Immár ifjú özvegye és gyermekei öröklik majd...
Xavier leszállt a nyeregből, a mént pedig kikötötte a főépület előtti egyik díszes póznához. Aztán nehéz szívvel és összeszoruló gyomorral elindult, hogy megkeresse a férfit, akit apjának nevezett. A szörnyű hír, amit hozott, bizonyára letaglózza majd az öregembert, de azzal sem tenne jót, ha eltitkolná előle. Xavier abban reménykedett, hogy elég gyorsan ideért Emil félreeső otthonába, s a pletykák nem előzték meg őt.
A segítőkész szolgálók, akiket láthatóan lenyűgözött a makulátlan zöld és karmazsinvörös dzsihadista mundér, elkalauzolták őt Emil Tantorhoz, aki egy kolibrietetőkkel körülvett sátortető alatt üldögélt. Parányi, aranyszínű lények lebegtek az édes nektár körül, szárnyuk elmosódott foltként vibrált a levegőben. Társul szegődtek az öreg mellé, míg ő bőrborítású könyvet olvasott legendákról és történelemről.
– Emlékszem, mikor felolvastál nekem és Vergylnek – szólalt meg Xavier.
Emil rámosolygott, és ajka mögül előtűntek ragyogó fogai. Az idősebb Tantor haja a tűzre rakott festőrekettye halvány füstgomolyára emlékeztetett. Sötét bőrét mély barázdák szabdalták, ragyogó barna szemét azonban még nem tette fáradtságtól zavarossá a kor. Félrerakta a könyvet, és feltápászkodott, bár kissé bizonytalanabbul, mint ahogy arra számított.
– Xavier, édes fiam! Micsoda kellemes meglepetés! Mi szél hozott...
Aztán láthatóan rádöbbent a látogatás céljára. Az öregember megérzett valamit Xavier tétovázásában, megsejtette a szörnyetegként szűkölő bánatot, amelyet alig tudott magába fojtani. Emil megértette az ünnepélyes egyenruhát, Xavier merev tartását, a tekintetében tükröződő habozást.
– Jaj, ne... – mondta végül. – Csak a fiamat ne...
– Az Anbus IV-ért vívott csatában legyőztük a gondolkodó gépeket – mondta Xavier érzéketlenül, mintha egy számára is hihetetlen jelentésből olvasott volna fel. – Megóvtuk a világot Omnius rabigájától, és megakadályoztuk, hogy a gépek újabb bázist hozzanak létre a Szövetség felségterületébe hatolva.
Hirtelen fennakadt a lélegzete.
– De aztán, mikor már azt hittük, véget ért a küzdelem, és diadalt arattunk, kimekek csoportja támadt ránk. Hatalmas kárt okoztak, és rengeteg emberéletet követelt a támadás. Íjvetőket, dárda osztályú hajókat pusztítottak el. – Nyelt egyet. – És foglyul ejtették Vergylt.
– Foglyul ejtették? – Emil Tantor új erőre kapott, halvány reménysugárra lelt. – Lehetséges, hogy még életben van? Mondd meg őszintén, Xavier! Xavier nem mert a szemébe nézni.
– Minket, embereket a remény éltet. Ez különböztet meg bennünket a gondolkodó gépektől.
Ám valójában oly régóta harcolt már a robotok és kimekek ellen, hogy tökéletesen ismerte alaposságukat és kegyetlenségüket. Lelkében feladta a reményt, hogy fogadott öccsét valaha is megmenthetik. Még ha kisöccsét az Összehangolt Világok rendszerének mélyére vitték is rabszolgának, miként szabadíthatná ki onnan őt Xavier vagy a Dzsihad haderői. Ahogy tovább beszélt, szavai széttöredeztek, s attól tartott, a felgyülemlő érzelmek megfojtják.
– Bárcsak azt mondhatnám, gyorsan, tisztán és fájdalommentesen végeztek vele! Én is ott voltam, de túl messze tőle. Semmit sem tehettem, hogy megmentsem a saját öcsémet.
Emil némán fogadta a választ, nem vitatta a feltevést, hogy Vergyl nem tér vissza már. Kinyújtotta erős kezét, s megszorította Xavier csuklóját.
– De legalább azzal meg tudsz vigasztalni, hogy hősként nézett szembe a végzetével?
Xavier bólintott, szemében könny csillogott.
– Ennyit habozás nélkül kijelenthetek.
Karon fogta az öregembert, és lassú, kimért lépésekkel visszavezette őt a kis ház felé. A pázsiton leültek egy padra, és felbontották a család legöregebb Mervignon borát, hogy Vergyl emlékére igyanak.
– Az öcséd mindig felnézett rád, Xavier, hozzád szeretett volna hasonlítani.
Ellram után írásos nyilatkozatban kellett engedélyeznem, hogy tizenhét évesen beállhasson a dzsihadisták közé. Édesanyádnak komoly fenntartásai voltak, én viszont hiába féltettem, még jobban féltem a csalódottságtól, amit a fiú érezne, ha nem engedném el őt. Tudtam, hogy mindenképpen megpróbál harcolni, bármit mondok is neki, és még ha hazudnia is kell ezért, így legalább a család hírnevéből és a hozzád fűződő rokoni kapcsolatból származó védelmet szerettem volna biztosítani neki.
– Jobban kellett volna vigyáznom rá.
– Felnőtt... férfi, Xavier. Nem pátyolgathattad.
– Igen, igazad van. – A messzeségbe bámult. Aranyszínű kolibri zúgott el az arca előtt. – Az első néhány évben ügyeltem rá, hogy a Giedi Prime-on állomásozzon, ahol a háborús emlékmű építését felügyelte. Azt hittem, ott biztonságban lesz.
– Az öcséd mindig is a dolgok sűrűjében vágyott lenni.
Xavier felidézte a régi emlékeket. A éles eszű és ígéretes Vergyl Tantor kvartás alig huszonegy évesen beleszeretett Sheelbe, és nőül vette.
Emil kortyolt egyet a vörösborból, majd mély, elégedett sóhaj tört fel belőle. – Azt hiszem, most már elég indokom van rá, hogy ideköltöztessem Sheelt és az unokáimat. Szükségem van a társaságra, és alig várom, hogy újra fiatal hangokat hallhassak magam körül.
Xavier biccentett.
– Intézkedem, hogy mihamarabb idehozzák őket, apám, és ígérem... – Mély lélegzetet vett, aztán újra belefogott: – Ígérem, hogy amilyen gyakran csak lehet, hazalátogatok.
Az öreg rámosolygott, és megpaskolta a kezét.
– Ezt szívesen venném, Xavier. Immár te vagy az egyetlen fiam.

- - -

 

Még a győzelem is megviseli az embert.
A RÉGI FÖLDÖN ELTERJEDT MONDÁS

A Zimiai Hősi Emlékmű előtti fedetlen pódiumon álló két frissen hazatért háborús hős szembetűnően különbözött egymástól. Mindketten a Dzsihad egyenruháját viselték, s mindkettő a negyvenes éveit taposta, Xavier Harkonnen azonban határozottan többnek tűnt ennél fáradt szemeit övező szarkalábaival, s halántékánál erősen őszülő hajával.
A tőle élesen elütő Vorian Atreides arcán egyetlen ráncot sem lehetett felfedezni, izmai ruganyosnak hatottak. Agamemnón fiaként, akit fájdalmas életmeghosszabbító kezelésben részesítettek, minden képzeletet felülmúlóan szokatlannak számított.
A két férfi jellemét tekintve is különbözött, mindkettő a maga módján, a maga értékrendjéhez igazodva tette a kötelességét. Mindketten szerelmesek voltak Serena Butlerbe, és mindketten az ő Dzsihadját szolgálták tisztként. Rangjuk és státusuk lényegében megegyezett, egészen a mellükön sorakozó kitüntetésekig és az irodáik falán ékeskedő emléktáblákig, habár Vor hivatalosan egy fokkal lejjebb állt Xaviernál.
Most, miközben Xavier végigjártatta tekintetét a tengernyi arcon, érezte vállára nehezedni a kor és az élettapasztalat súlyát. Frissen szedett narancsszínű körömvirágok díszítették a számos emlékművet, szobrot és az Ártatlan Manionnak felállított, rögtönzött szentélyt.
A Szövetség polgárai az Anbus IV elleni ostrom sikeres visszaverésének tekintették a rettenetes győzelmet, amely meggátolta, hogy a gondolkodó gépek a Szövetség területéhez közelebb vessék meg lábukat. Iblis Ginjo főpátriárka egynapos ünnepet hirdetett, hogy méltóképp üdvözölhessék a Dzsihad hazatérő katonáit.
Mások viszont már sohasem térhettek vissza a családjukhoz. Akárcsak Vergyl...
A Dzsihad papnője az erő és kecsesség megtestesüléseként, népének integetve vonult végig az ujjongó tömeg között az emelvényhez. Szokás szerint keménykötésű szeráfok, kijelölt Dzsatir-testőrök és szervezők hada kísérte.
Iblis Ginjo mellette lépdelt arannyal szegett fekete öltönyében, hatalmas fejét magasra emelve. Xavier annak látta a főpátriárkát, ami valójában volt: olyan embernek, aki általában véve osztozott Xavier céljaiban, de szükség esetén céljai eléréséhez erkölcsileg kétes eszközök bevetésére is hajlandónak mutatkozott. Xavier szerette volna, ha Serenának is feltűnik ez, de a nő egyre jobban magába zárkózva élt, s elhitte az elferdített jelentéseket, amiket tanácsadóitól kapott.
A pódium egyik oldalán száz egyenruhás dzsihadista állt vigyázzban. Némelyik a küzdelem nyomait viselte magán, vagy a bőrére erősített gyógypakolás alakjában, vagy zavart tekintetében. Kitüntetésben fognak részesülni, de Xavier úgy vélte, jobban jártak volna, ha pihenhetnek, és kiheverhetik az ütközet viszontagságait.
A gyalogosok és a ginazi zsoldosok közül sokan súlyos sérüléseket szereztek; a Vergyl megsemmisült íjvetőjéből kimenekültek többsége megsebesült, megégett, és épphogy csak életben maradt. A kórházi helyzetet súlyosbítandó, újabb gyors kommandós hajó érkezett fedélzetén ixi menekültekkel az ostrom alá vett összehangolt világról, ahol a titokban szervezkedő lázadók keserves küzdelemben véreztek a kimek vadászok csapásai nyomán.
Ennyi vér, fájdalom és sürgős ellátásra szoruló seb hosszú ideig leköti majd Zimia legkiválóbb orvosait és hadsebészeit.
Serena, mögötte Iblisszel, fellépett az emelvényre. Habár az Önelemzés Városában legutóbb megkísérelt merénylet dacára egy pillanatig sem habozott, fehér köpenyes testőrök vették körül, készen arra, hogy szükség esetén bármikor a tűzvonalba vessék magukat.
Serena és a főpátriárka Xavier és Vor elé álltak, és leintegettek a megrészegült tömegnek. Iblis a magasba emelte a karját, hogy csendet kérjen, miközben Serena a két primerásra emelte tekintetét. Xavier megborzongott a levendulakék szemek, a még mindig szép, üdvözült arc láttán. Úgy tűnt, a nő vallásos önkívületbe esett. Vagy elkábították?
– Hatalmas diadal megünneplésére gyűltünk össze itt – visszhangzottak Serena szavai a nagy teljesítményű, láthatatlan hangsugárzókból. – Az Anbus IV sikeres védelme harcunk egyik legdicsőbb mozzanataként kerül majd be a Dzsihad krónikájába. Egy napon nem lesz több gondolkodó gép, nem marad, aki kínozhatná közös lelkünket. Elérkezett a legnagyobb kihívás pillanata, én pedig felszólítok minden embert, hogy vegye ki a részét e munkából! Sőt, arra szólítalak fel benneteket, hogy többet teljesítsetek, mint ami a teendőtök lenne!
Serana szívélyesen a főpátriárka felé fordult, és tekintetében Xavier olyféle bámulatot és tiszteletet fedezett fel, amely túltett bármin, amit a férfi kiérdemelhetett. Vajon nem látta, Iblis hogyan manipulálta őt, és csupán azt mondta el neki, amit hallani akar?
Kisvártatva Iblis zengő hangja szólalt meg a főtér hangszóróiból.
– Miként azt bizonyítottuk a Földön, a Giedi Prime-on, a Peridot Kolónián, a Tyndallon és most az Anbus IV-en is: képesek vagyunk legyőzni Omniust! Bolygóról bolygóra haladva el kell foglalnunk minden összehangolt világot, ehhez pedig még több önkéntesre lesz szükségünk. Minden szövetségi bolygónak harcosokat kell biztosítania, hogy győzelemre vihessük vitéz háborúnkat. Fiúkat és leányokat, az összes szabad szektor és nép leszármazottait. Még a ginaziakat is arra hívom fel, küldjenek még többet legkiválóbb zsoldosaikból, akik oly sokszor bizonyították rátermettségüket. Képezzétek ki, és vessétek be őket! A segítségetekkel a gondolkodó gépek világai láncreakció módjára esnek majd el kozmoszszerte.
Xavier gyomra összeszorult, mivel fogadott öccsére, Vergylre gondolt; ám higgadtságot erőltetett magára. Délcegen állva, odaadó katonához méltón szalutált a közönségnek.
A Nemesek Szövetségének minden bolygóján a legmagasabb szintű riadókészültség volt érvényben. Az elmúlt negyedszáz év alatt Zimia ellen kétszer is átfogó támadást intéztek: előbb a járótestet öltött kimekek rohanták le a fővárost, nem sokkal azután, hogy Serena mandátumot kapott a Szövetségi Parlamentben; majd több évvel később, a Földet elpusztító atomcsapást követően.
Nem lehetett találni védett kikötőt Serena Butler Dzsihadja háborgó óceánjának partjainál. Népe nem pihenhetett meg, nem lankadhatott az éberségük, amíg végleg meg nem szabadultak a gondolkodó gépek istencsapásától.
Ahogy angyalra emlékeztetően végigsétált a Zimia határában álló salusai hadikórház folyosóin, Serena minden eddiginél elszántabbnak érezte magát. A gyógyítóágyakban fekvő sebesültek látványa a színes virágok és a Maniont övező tisztelet dacára figyelmeztette őt a helyzet súlyosságára.
Az emberek végtére sebezhetőnek bizonyultak, életüket törékeny testben kényszerültek leélni, amelyet a gondolkodó gépek könnyedén elpusztíthattak. Meggyilkolt kisfia szolgáltatta erre a leghíresebb példát, de nem Manion volt az első, és nem is ő lesz az utolsó gyerek, akit a gépek brutális eszközökkel fosztottak meg az életétől. Ráadásul nem is szenvedett annyit, mint sokan. Serena tudta, mire képes Omnius és Erasmus. Ám kisfia halála emberek milliárdjait sarkallta a gépek elleni felkelésre, arra, hogy egy zászló alá gyűljenek. Keserves sóhajjal emlékezett az elesettekre.
Serena most egyszerű, fehér kórházi köpenyt viselt, hajtókáján a Szövetséget jelképező nyitott kéz vörös változatával. Minden katonát jóságos mosollyal, kedves szavakkal és gyengéd érintéssel vigasztalt, aztán továbbhaladt a következő ágyhoz.
Az egyik férfi mindkét karját elveszítette egy tüzérségi támadás során, és azóta is kómában feküdt. Serena hosszabban elidőzött ágya mellett, hűvös kezével megsimogatta a bekötözött, viaszszerű arcot, és elmondta, mennyire büszke az áldozatra, amit a férfi hozott.
Fiatal, napbarnított orvos lépett a gyógyítóágyhoz, és műszerek egész során ellenőrizte az életfunkciókat követő jeleket. A fehér ingének hajtókájára tűzött kártya dr. Rajid Sukként, az egyik legtehetségesebb fiatal hadsebészként azonosította őt.
– Sajnálom, de nem hallja, amit mondasz neki.
– Ó, dehogynem! – Ujja hegyével érezte, ahogy megrándul a beteg orcája. A szemhéjak felpattantak. A férfi zavartan és fájdalmasan felnyögött. Néhány páciens csodának kiáltotta ki a történteket.
– A gyógyításnak több módozata létezik – mondta fennhangon kollégáinak Suk doktor. – Serena, sikerült visszahoznod ezt az embert a kómából.
A beteg tudatára ébredt fájdalmas sebesüléseinek, és jajveszékelni kezdett. A gyógyítóágyban infúziós csövek és szondák állítódtak át automatikusan, hogy javítsanak az életfunkciókon. Egy ápoló lépett oda, és fehér nyugtatópárnát tapasztott a férfi mellkasára. Amint a gyógyszer lecsillapította, a sebesült esdeklőn Serenára emelte a tekintetét. A nő megmasszírozta a beteg homlokát, majd valamit súgott neki...
Később, mikor a férfi elszenderedett, Serena halkan érdeklődött Suk doktortól:
– Előjegyzik majd végtagpótló operációra?
– A sok csata miatt hiányt szenvedünk szervekben, végtagokban és más póttestrészekben. A tlulaxi szervfarmok képtelenek kielégíteni a keresletet. – Az orvos szomorúan ingatta a fejét. – Akár egy évbe vagy még többe is telhet, mire egyáltalán sorra kerülhet.
Serena mérges elszánással felszegte az állát.
– Beszélni fogok a tlulaxi képviselőkkel. Azt hangoztatják, hogy a szövetségeseink, tehát bővíteniük kell a szervfarmokat, hogy biztosítsák, amire szükségünk lehet, nem számít, mibe kerül. Az egész emberiségért folyó küzdelemben szoros együttműködésben kell munkálkodniuk velünk, ha szükségszerű, le kell mondaniuk az extraprofitról is, hogy gondoskodjanak azokról, akik az életüket kockáztatják a szabadságunkért! – Felemelte a hangját, hogy a sebesültek mind hallhassák őt. – Garantálom, hogy mindnyájan megkapjátok a szerveket és végtagokat, amire szükségetek van. Kikényszerítem a tlulaxiaktól!
A kórházban egyetlen lélek sem kételkedett a szavaiban.

 

Aznap éjjel négy Dzsatir-tiszt kísérte Iblis Ginjót egy félhomályos kéjbarlangba, amelynek sűrű levegőjét édeskés füst és furcsán atonális zene töltötte meg. Odabent az apró termetű Rekur Van üldögélt egy díszpárnán, mintha meditálna, és szinte ügyet sem vetett a bágyadt fényekre, amelyek a karcsú lányok elsuhanó alakjain játszadoztak.
Iblis meg sem várta, hogy hellyel kínálják, hanem rögtön leült egy dagadt párnára a tlulaxi testkereskedő mellé. A rabszolgafelhajtó felriadt, és idegesen felhorkant. Letette a jókora narancsszínű kekszet, amit csupasz, hosszú kezéből eszegetett. A Dzsatir-tisztek fenyegetően közel ültek le hozzá, amitől sötét szemei idegesen rángatózni kezdtek.
– A segítségedre van szükségem – szólalt meg Iblis halkan, nehogy bárki is véletlenül meghallhassa. Legutóbbi portyája után Rekur Van a gépi felderítőnaszádok Anbus IV rendszerbeli fenyegető jelenlétéről tett jelentést. – Megóvtam neked a legjövedelmezőbb rabszolga-betakarító területedet. Cserébe én is kérek tőled valamit.
Mosolygós felszolgáló indult el feléjük légies léptekkel, de Iblis bal kezével intett a kísérőinek. Két Dzsipol-testőr megragadta a felszolgálót, és gyorsan arrébb söpörték a magánbeszélgetés helyszínétől.
Rekur Van elfintorodott.
– Talán van más választásom?
– Serena Butler ígéretet tett sebesült dzsihadista harcosainak, hogy kibővített póttestrész-szállítmányokat – karokat, lábakat és belső szerveket – hozat, hogy jusson minden rászorulónak. Nektek, tlulaxiaknak kell biztosítani az ellátást.
– De nincs rá kapacitásunk. – A testkereskedő összevonta szemöldökét. – Hogy engedhetted, hogy ilyesmit ígérjen? Kicsúszott a Dzsihad a kezeid közül?
– Én nem voltam jelen, de a kijelentést rögzítették, nekünk pedig valóra kell váltanunk az ígéretet. A Dzsihad papnője nem szegheti meg a szavát. A tlulaxi szervfarmoknak haladéktalanul megnövelt szállítmányokat kell útnak indítani.
– Nem lesz könnyű. Sokkal több nyersanyag szükséges hozzá.
– Te csak intézkedj, hogy megtegyék! Nem érdekel, miként. A hivatalomtól megkapsz minden szükséges felhatalmazást... És mivel a „rendelés” lényegbevágónak tekinthető, biztosíthatlak, hogy a Dzsihad Hadserege prémiumban is részesít. Mondjuk, a szokásos összeg feletti öt százalék megfelel?
A tlulaxi kereskedő, akit eleinte megrémített a rendelés nagysága, végül elmosolyodott.
– Ha megkapjuk a kellő ösztönzést, bármire képesek vagyunk a Dzsihadért.
– Persze, hogy bármire képesek vagytok. A hajód a Zimiai Űrkikötőben dokkol?
– Igen. – Rekur Van lesöpörte melléről a morzsákat. – Itt végeztem, és három nap múlva indulni akarok.
Iblis felállt, s a díszpárnán üldögélő köpcös tlulaxi fölé magasodva közölte:
– Most fogsz elindulni.
A Dzsatir-testőrök lábra állították Rekur Vant.
A főpátriárka és testőrei kikísérték a kéjbarlangból a hadarva tiltakozó testkereskedőt.
– Amíg nem teljesítetted a kérésemet, a Szövetség nemesei nem üzletelnek tovább veled.
Korábban már hasonló tartalmú parancsot juttatott el a ginazi zsoldoskiképző intézet parancsnokainak. Az emberek számítottak a Dzsihad elsődleges erőforrásának a gépi szörnyetegek elleni küzdelemben, Iblis pedig biztosítani akarta, hogy az ellátás folyamatos maradjon.
Rekur Van verejtékezett, és idegesnek tűnt. Sötét szemei ide-oda jártak, mintha a menekülés útját keresné.
– Nem sokat alkudozol.
Iblis mosollyal válaszolt:
– Mindössze az emberiség javát tartom szem előtt.

- - -

 

A tudatlanul kezelt eszköz könnyen
a legveszélyesebb fegyverré válhat.
JAV BARRI KARDMESTER

A Ginaz központi szigetcsoportjának egyik szigete lustán szunnyadozott a párás délutáni fényben. A hatalmas napkorong sárgán lebegett a kékeszöld szemhatár felett. Az egyik lagúna ívelt, szélárnyékos partján meleg víz nyaldosta a fövenyt.
A nyugalmat ropogó fegyverek zaja zavarta meg.
Jool Noret nézte, ahogy édesapja döf és hárít a félelmetes harci robot elleni párviadalban. Zon Noret teste kemény csontok köré tekeredett inakból állt. Cipőt nem viselt, hosszú, őszessárga haja pedig üstökös csóvájára emlékeztetően lobogott mögötte, ahogy vad üvöltéssel felugrott, suhintott és vagdalkozott impulzuskardjával. Fegyvere, amelyet egy tökéletes harmóniájú pengéről mintáztak, generátorcellát rejtett, amely pontosan irányzott zavaró impulzusokat küldött át a fémen. A zavaró löketek túlterhelték és kisütötték a gondolkodó gépek bonyolult géláramköreit.
Noret mek ellenfelének mozdulatai szintén összemosódtak, hat fémkarjával fedezte magát, földelt páncéllemezekkel és nem vezetőrugós támpillérekkel védte vezérlőáramkörét veterán ellenfelétől.
A kiváló idős zsoldos folytatta a kiképzést, s miközben fiának sorra bemutatta a különféle technikákat, saját készségeit is tovább csiszolta. Zon már oly temérdek dühödt küzdelemnek volt szemtanúja a Dzsihad csataterein – legutóbb az Anbus védelme közben, ahol súlyosan megsérült –, hogy mindezt alig tartotta többnek puszta szórakozásnál. A veterán hirtelen előredöfött, szikrazápor kíséretében a robot egyik karja mentén beszöktette a pengét, és eltalálta az önálló géláramkör egy apró, de sérülékeny szegmensét. A harci mek karjainak egyike erőtlenül lehanyatlott.
Jool diadalmas sikongatással üdvözölte apját:
– Az eddigi legjobb teljesítményed!
– Nem egészen, fiam. – Zon Noret lihegve hátralépett. – Csak akkor teljesíthetjük ki képességeinket, mikor a túlélésért harcolunk.
A szabályok szerint Chirox, a küzdő-mek egypercnyi kivárás után újraindíthatta a rendszereit, Jool azonban úgy vélte, a kiiktatott kart majd a műhelyben kell megjavítani. Zon gyorsan kifújta magát, majd ismét talpra ugrott, és vagdalkozni kezdett.
A mek öt épen maradt karjával védte magát.
Egy évszázaddal ezelőtt egy vakmerő ginazi roncsfelderítő rátalált a gondolkodó gépek egyik megrongálódott hajójára, és helyrehozta a sérült harci robotot. A mek géláramkörös elméje kitörlődött, és amint visszatelepítették rá a harci programot, Chirox a Ginaz-szigetcsoport kiképzőjévé vált, aki nem hagyományos, ugyanakkor fölöttébb hatásos kézitusa-technikákra tanított a robotok ellen. Chirox már nem tekintette magát a számítógépes örökelme hű alattvalójának, s mostanáig a zsoldosok négy nemzedékét, köztük Zon Noretet képezte ki lankadatlan szorgalommal. Jool, a veterán számos fiának egyike, hamarosan édesapja nyomdokaiba lép.
A nagyjából ember formájú mek törzséből három pár küzdőkar nyúlt ki, s mindegyik kezében fegyvereket – változtatható hosszúságú kardokat és késeket – tartott. A tükrösített likvimetál helyett állandóra formált arclemezén optikai érzékelőszálak ragyogtak; az egységet kizárólagosan párviadalra tervezték.
Bizonyos értelemben Chirox is gondolkodó gépnek számított: jótékony, nélkülözhetetlen szerepe és szigorú vezérlőmechanizmusa miatt viszont általában nem ekként utaltak rá. Egyike volt annak a maroknyi robotnak, amelyeket a nemesek és szövetségeseik haderői megtartottak és működtettek. Ezek a gépharcosok oly hatékony pusztítóknak bizonyultak, hogy Omnius tökéletesnek ítélte őket, és nem tartott szükségesnek változtatást sem a szerkezetüket, sem a programozásukat illetően. Ez azonban előre nem látott esélyt kínált a Dzsihad számára, hiszen immár kezükben volt a technológia, amellyel szemben kipróbálhatták saját harci módszereiket.
A Noret család és személyes tanítványaik szenszeiként, a harcművészetek és a küzdőtechnikák mestereként kezelték Chiroxot. Mióta kezdetét vette Serena Butler Dzsihadja, nem egy robotot pusztítottak el a Chiroxtól eltanult módszerekkel.
Az ifjú Jool most letelepedett a meleg, szemcsés homokra. Jádezöld szemei élénken ragyogtak. Halvány, napszítta haja, kiugró arccsontja és hegyes álla volt; véznának tűnt, mégis meglepő erővel rendelkezett. Gyakorlatozás közben apjánál is fürgébben tudott előre és hátra szökellni.
Figyelte Zon Noret minden mozdulatát, az energiával töltött acél vibráló suhogását, ahogy a penge bonyolult alakzatokat írt le a levegőben, majd előretáncolva nekivágódott a mek szenszei külső burkának.
Mint mindig, a tizenkilenc éves fiú most is bámulattal tekintett apjára, hiszen rengeteg történetet hallott már Zon Noret vitéz tetteiről a Dzsihad leghevesebb összecsapásai során. Jool sajnálta, hogy nem lehetett az Anbus IV-en, mikor a megrongált gátrendszerből kiömlő vízzuhatag elsöpörte a robothadsereget. Apja az első ginaziak között volt, akik zsoldosként felajánlották szolgálataikat a Dzsihadnak nyolc évvel a Föld pusztulása után.
A ginazi társadalomban a családok sok gyermeket neveltek, hogy feltölthessék a harcosok sorait, kultúrájuk azonban nem bátorította őket arra, hogy szoros kapcsolatot alakítsanak ki a leszármazottaikkal. Zon, az agg veterán kivételesnek számított, különösen a Joolt érintő dolgokban. A többszörös hős, Zon vérvonalát kívánatosnak tekintették, ezért rábeszélték, hogy a csatatérről visszatérve még több sarjat nemzzen.
Jool messze a legkiválóbb harcosnak számított tizennégy testvére közül, emellett nemzedékének legjobban képzett tagjai közé is tartozott. Mivel kivételes tehetséget látott a fiúban, édesapja külön figyelmet szentelt Joolnak, akiben reményei szerint utódjára talált a Ginazi Elitalakulat, a galaxis kétségtelenül legkiemelkedőbb zsoldosai számára. Számos bolygó küldött szabadúszó hadfiakat a harcba, de egyikük sem dicsekedhetett az övékéhez mérhető gyilkolási aránnyal.
A Ginaz elismerte, hogy az emberiség egészének egyazon ellenséggel kell megküzdenie, de ahelyett, hogy betagozódtak volna a Dzsihad Hadseregének hivatalos hierarchiájába, megtartották a függetlenségüket, és így a dzsóker szerepét játszották a harcban. Amíg a dzsihadisták a nagyméretű fegyverzetet részesítették előnyben, és távolról támadtak, a ginazi harcosok készséggel vállalkoztak a gépek elleni közelharcra. Bérbe adták magukat az ütközetekhez, és nem rettentek vissza az öngyilkos bevetésektől és a kilátástalan kommandós akcióktól sem – feltéve, hogy a küldetés kellően fontosnak minősült.
Zon akkor is a frontvonalon küzdött, mikor a gépek lerohanták a Peridot Kolóniát; az emberek erői elkeseredetten védték a bolygót, és ez a ginazi zsoldosok nyolcvan százalékának az életébe került. Végül visszaverték a robot megszállókat, de a csata előtt Omnius arra utasította a gondolkodó gépeket, hogy a visszavonulás során mindent „égessenek fel” maguk mögött. Habár a kolónia helyrehozhatatlan károkat szenvedett, a bolygó fennmaradó része nem került az ellenség kezére.
Három évvel ezelőtt Zon megégett és megsebesült, miközben robotokkal harcolt a gondolkodó gépek egyik ostrom alá vett hajóján, aminek következtében kénytelen volt a Ginaz-szigetcsoporton lábadozni, és újraképezni magát. Ekkor figyelt fel fia kivételes tehetségére. Az intenzív gyakorlatozás után az ifjú immár akár apján is túlszárnyalhatott.
Zon verejtékes arccal döfött és hárított, fürgébben és leleményesebben, mint ahogy fia valaha is látta őt. Jool látta az apján, mennyire vágyott már arra, hogy visszatérhessen a harctérre. A helyszín nem számított. A Dzsihad Hadseregének mindig újabb harcosokra volt szüksége, a Ginaz pedig a lakosság jelentős részét az ügynek szentelte.
– Azt tanácsolom, jobban ügyelj, Zon Noret mester! – Chirox hangja nyájasnak és nyugodtnak hatott, és egyáltalán nem érződött rajta a komoly erőfeszítés.
– Badarság – felelte Zon büszke daccal. – Harcolj csak tovább a legjobb tudásod szerint!
A robotnak nem maradt más választása, mint hogy engedelmeskedjen a parancsnak.
– Arra programoztak, hogy tanítsalak, Zon Noret mester, de arra nem kényszeríthetlek, hogy hallgass is rám és az intéseimre.
Számos karjával, amelyek mindegyikében kardot vagy kést tartott, most egyszerre döfött.
A veterán megvetette az intézményes oktatást, arra hivatkozott, hogy az gátolja a valódi harci készségek kialakulását. Mindig azt hangoztatta, hogy:
– A tanulás és fejlődés legjobb módszere az egyszerű megtapasztalás. A gépies ismétlés semmit sem ér a csatatéren. Ehelyett addig gyakorolj, amíg megszűnni érzed az egyéniségedet. Nem szabad, hogy az elme és a test elkülönüljenek egymástól. Élő, mozgékony harci mozdulatokká kell redukálnod magad. Egy zsoldosnak kizárólag erre szabad törekednie.
Ám jóllehet édesapját a legnagyobb elismerés övezte a ginaziak körében, és mandátumot ígértek neki a Veteránok Tanácsában is, Jool, aki titokban gyakorlatozott, már most felülmúlta elődje képességeit.
A sziget többi ifjú harcosához hasonlóan Jool Noret gyermekkora is azzal telt el, hogy harcedzett veteránok irányítása alatt elsajátította a fegyverforgatás fortélyait, terhes női zsoldosoktól pedig küzdőtechnikákat tanult. Ám csupán Zon Noret és egy maroknyi fanatikus kiképzett használta ki teljesen a Chirox nyújtotta lehetőségeket. A maradi veteránok némelyike veszélyesnek ítélte a harci mek elleni viadalokat, de Zon mindig is úgy érezte, így lehet legjobban megérteni és legyőzni a valódi ellenséget.
Most, hogy a felnőttkor küszöbéhez ért, Jool édesapja nyomdokaiba lépett, de elhatározta, hogy még nála is többre viszi. Zonnak fogalma sem volt róla, hogy fia már túlszárnyalta a mek korábbi maximális képességeit, de Jool kiismerte a robot működési elvét, és megfejtette a harci programot. Egy évvel ezelőtt, mikor édesapja egy másik szigeten vezetett kiképzéseket vendégoktatóként, Jool alkalmazkodási algoritmussal programozott modult telepített a mekbe, amely lehetővé tette Chirox számára, hogy „szupererős”, az eredeti harci program nyújtotta lehetőségeket jelentősen felülmúló robot legyen. Az alkalmazkodási modul beépítésével Chirox képes volt lépést tartani a tanítványával, és egyre kiválóbb harcossá képezte magát, ahogy Jool fejlődött. Az egyedüli korlátot a fiatalember képességeinek határa jelentette.
Jool mindig késő este küzdött meg Chiroxszal, vagy olyankor gyakorolt, mikor biztos lehetett benne, hogy senki más nincs a vízparton. Izmaiban még mindig a legutóbbi edzés kellemes, lázas fáradtságát érezte, amelyet kora hajnalban tartott a mekkel, hogy édesapja ne láthassa meg őket.
Egy napon Jool elképesztő bemutatóval fogja meglepni Zont, de az ifjú harcos még nem volt elégedett a képességeivel. A legkiválóbb zsoldossá akart válni, aki valaha is kikerült a Ginazról. Tudta, hogy képes rá, csupán a gátlásait kellett leküzdenie. Veleszületett önfegyelme akadályozta őt, egyfajta önvédelmi ösztön, amely üvegplafonként borult rá. Jool ennek ellenére felülmúlt bármely más harcost, akit valaha is látott. Chirox maga is megerősítette ebben, pedig ő korábban a legnagyszerűbb zsoldosokkal is megküzdött már. A harci robot rendeltetéséből fakadóan tárgyilagosan és őszintén alkotott véleményt... Jool most a forró napon figyelte édesapja támadási és védekezési módszereit, ugyanakkor a szenszei ügyessége és rugalmassága sem kerülte el a figyelmét. Zon dühödten vetette bele magát a küzdelembe, mintha maga előtt akart volna bizonyítani valamit. Meglepő módon néhány olyan új cselfogást és mozdulatot is bevetett, amilyet Jool korábban sosem látott tőle. A fiú elmosolyodott. Habár ellenfele mindent beleadott a küzdelembe, Chirox folyton egy lépéssel előbbre járt az idősebb küzdőfélnél. A mek öt épen maradt ízelt karja szélsebesen vagdalkozott, s emberi vetélytársa alig tudta követni az elmosódott mozdulatokat. Az agg veterán láthatóan fáradni kezdett.– Oktalanság folytatnod, Zon Noret – szólalt meg Chirox. – Erőd és állóképességed megfogyatkozott. Nemrégiben gyógyultál csak fel a harctéren szerzett sebesülésedből.
Zon dühösen a robot teste felé suhintott a kardjával; az öt működőképes kar cséphadaróként hárított.
– Valódi gondolkodó gépek ellen is harcoltam már, Chirox. Ők sohasem küzdenek a képességeik alatt, még egy ilyen öregemberrel szemben sem.
– Még nem vagy öreg, apa – bizonygatta Jool, de maga is kihallotta hangjából az őszintétlenséget.
Zon zihálva hátralépett, a fiára pillantott, majd félresimított szeméből egy hosszú, halvány hajtincset.
– A kor viszonylagos, sokat megélt harcosokról beszélünk, fiam.
Aztán mintha seregnyi kovács kezdett volna forró pengéket kalapálni súlyos üllőkön, Zon újra nekirontott Chiroxnak. A robot felkapta a karjait, s a fegyverek eltűntek két kezéből, amelyekkel ellenfele felé kapott. Impulzuskardjával Zonnak sikerült megbénítania a karpárt és a robot jobb lábát is, aminek következtében Chirox csupán elfordulni tudott a fövenyen, ahelyett, hogy félreugrott volna. Szúrófegyverek kerültek elő a robot testéből, s a mek a süvítő pengékkel döfött és csapott Zon felé, akinek azonban sikerült eltáncolnia.
Jool ekkor döbbent riadalommal ismerte fel, hogy reggel elfelejtette eltávolítani a módosított harci modult a mekből. Az aktív alkalmazkodási algoritmussal Chirox képességei messze túlszárnyaltak mindent, amivel Zon korábban találkozhatott.
Jool elfehéredett. A küzdelem hevében – mivel Chirox biztonsági rendszerét és korlátozó programjait kiiktatták – nem merte figyelemelterelő kiáltással figyelmeztetni édesapját. Talpra ugrott. Minden egyetlen pillanat alatt ment végbe.
Zon felugrott a levegőbe, s kérges talpával rúgott oldalra, kibillentve egyensúlyából a meket. Chirox azonban valamiképp rögzítette magát.
Jool előreszaladt, hogy belevesse magát az ütközetbe. Mezítelen lába felverte a homokot.
A hadastyán nem is sejtette a veszélyt. Hátraugrott, a tőrökkel felszerelt karok hatósugarán kívülre, de a felbőszült mek egyre szorongatta. Zon Noret szerencsétlenül ért földet, és kificamította a bokáját. Megbotlott.
Jool önkéntelenül felordított:
– Chirox, elég! – De a szenszei már lesújtott. A robot pengéje mélyen az agg harcos mellkasába fúródott.
Miközben a fiú rohant felé, Chirox dermedten állt, mintha el sem akarná hinni, mit tett az imént.
Zon Noret zihálva, vért köpve csuklott össze a homokon. A harci mek rögtön hátralépett, és deaktiválta a rendszereit.
Jool letérdelt édesapja mellé, és vállát átölelve felemelte a fejét. – Édesapám...
– Nem jöttem rá... – hörögte Zon elakadó lélegzettel. – Kudarcot vallottam. A szenszei mek mozdulatlanul állt, némi távolságban az emberektől.
– Mélységesen sajnálom, amit tettem. Nem óhajtottam és nem állt szándékomban megölni téged.
– Fel fogsz gyógyulni – vigasztalta Jool a vérző férfit, pedig látta, hogy halálos sebet kapott. Mindez az ő hibájából történt, amiért megváltoztatta a mek programját. – Csupán közönséges seb. Már sok ilyet kaptál életedben, apa. Kerítünk neked egy hadsebészt.
Megpróbált felállni, hogy segítséget hívjon, de Zon megragadta a csuklóját.
A veterán harcos a mekhez fordult, verejtéktől lucskos haja az arcához tapadt.
– Chirox szenszei, azt tetted... pontosan azt, amire utasítottalak. – Többször levegőért kapott, mielőtt képes volt kipréselni magából a szavakat. – Éppen úgy küzdöttél... ahogy kértem tőled. És megtanítottál... rengeteg hasznos dologra.
Tekintetét Joolra emelte, aki aggódva hajolt az agg harcos fölé. A ringó hullámok és a lagúna felett sikló tengeri madarak éneke altatódalként hatott. A nap a horizont mögé bukott, s az eget élénk színekkel festette tele.
Zon megszorította fia csuklóját.
– Eljött az ideje, hogy átadjam lelkemet, s egy új harcos útját készítsem elő. Azt kérem tőled, Jool, hogy bocsáss meg Chiroxnak! – Ujjai még egyszer, utoljára, szorosan a fiú karja köré záródtak. – És váljon belőled a legkiválóbb harcos, akit a Ginaz valaha ismert!
A fiú visszafojtott könnyektől fuldokolva válaszolt:
– Ahogy óhajtod, apa.
Zon Noret lehunyta a szemét, fia pedig többé nem láthatta a vérágak élénkvörösét. Az agg veterán elmélázva, elhaló hangon szólalt meg:
– Mondd végig a litániát velem, Jool! Tudod a szöveget.
A fiú hangja elcsuklott, de kipréselte magából a szavakat.
– Te tanítottad meg nekem, apa. Minden ginazi harcos ismeri a végső utasításokat.
– Jó... akkor segíts ki, fiam! – Zon Noret mély, hörgő lélegzetet vett, aztán együtt szavalták el az Elesett Zsoldos Litániáját:
– „Kizárólag imígyen tisztelgünk az elesett harcos előtt: hajtsd végre az akaratom, folytasd a harcomat!”
Pillanatokkal később Zon Noret fia karjaiba hanyatlott. A szenszei mek csendben és mozdulatlanul várakozott.
Végül, a néma gyász fegyelmezett pillanata után, Jool Noret felállt édesapja fövenyen heverő holtteste mellől. Kihúzta magát, szembefordult a harci robottal, és mélyeket lélegezve nyugtatta magát. Összpontosította a gondolatait, aztán felemelte Zon impulzuskardját a vérrel átitatott homokból.
– Mától fogva, Chirox – mondta –, még szorgalmasabban kell tanítanod engem.

- - -

 

Aki nem hajlandó harcolni a gondolkodó
gépek ellen, elárulja az emberiséget.
Aki nem használ ki minden rendelkezésére
álló fegyvert, bolond.
ZUFA CENVA: „ELŐADÁSOK
VARÁZSLÓNŐ TANONCOKNAK”

Ahogy tüzetesen végigmustrálta a Rossak sűrű őserdeinek buja lombkoronáját, Zufa Cenva még mindig maga elé tudta képzelni a két évtizeddel ezelőtti rettenetes kimek támadás ejtette sebeket.
A bosszúszomjas kimekek legbrutálisabb harcos-testeikben szálltak le a Rossakra, miután Zufa első élő fegyverként bevetett varázslónője elpusztította Barbarossa Titánt. Miközben a teljes robotflotta rátámadt a bolygó körüli pályán keringő védelmi állomásokra, a kimekek leszáguldottak a felszínre, felégették a dzsungelt, és robbanótöltetekkel lőtték a szirtvárosokat. Hogy megnyerjék a csatát, Zufa legkiválóbb tanítványai közül sokan életüket áldozták aznap, mikor mentális detonációval törölték el a bolygó színéről az emberi agyak irányította gépeket...
A mindent maga alá gyűrő ezüst-lila őserdő sokkal gyorsabban nőtt vissza, és tüntette el a sebeket, mint ahogy Zufa lelki sebei begyógyulhattak volna.
Azóta is folyamatosan képezte ki a legerősebb telepatikus képességekkel rendelkező rossaki nőket; azokat a jelölteket, akiknek megtaníthatta, miként növeljék szellemi energiájukat kritikus szintig, hogy aztán a kimekek, sőt akár a Titánok megsemmisítésére is alkalmas lökéshullámok formájában hirtelen szabadjára engedjék a felgyülemlett pusztító erőt. Az évek során a fővarázslónő számos fogadott „leányát” látta elszántan megindulni a halálba, hogy mártírhalálukkal fontos győzelemre segítsék a Dzsihadot az iszonyatos kimekek ellen.
Zufa a szörnyetegek legádázabbikának tekintette a kimekeket. Habár egykor emberek voltak, törtetésük és a halhatatlanság utáni vágyuk Omnius oldalára állította, árulóvá tette őket, akik nem sokban különböztek azoktól a beszivárgóktól, akiket Iblis Ginjo és Dzsatir-tisztjei fogtak el.
A Nemesek Szövetségében egyre többen tűnődtek el, vajon véget ér-e valaha is ez a szörnyű és véres Dzsihad. Zufa nem látott rá esélyt. Tudta, hogy amíg tart a harc, nem adja fel. Évről évre a harcosok kifogyhatatlan állományát kell biztosítania, mígnem vége szakad a háborúnak.
Jóllehet értette, miért szükséges ez, amikor végignézett a rossaki szirtfalakon felsorakozott fiatal lányokon, akik közül a legidősebb alig múlt tizennégy, Zufa alig bírta visszatartani a könnyeit. Oly sok varázslónő teljesítette már öngyilkos kötelességét, hogy a lelkes tanoncok minden évben egyre fiatalabb korosztályhoz tartoztak. Hiába a tehetség, ezek a jelöltek még csak gyermekek voltak.
Mindent megtett, hogy leplezze aggodalmát, ahogy végigmérte a fiatal osztályt. Tekintetük ragyogott, hosszú, fakó hajukba belekapott a szél, amely a termékeny, mély kanyonok közti meddő síkságokon söpört keresztül. A lányok arckifejezése buzgóságról, megingathatatlan elszántságról árulkodott.
Zufa szerette volna megóvni az önkéntesek életét, de tudta, hogy semmit nem tehet, hacsak a végső győzelem végül meg nem hozza a békét.
– Nagy reményeket táplálok mindnyájatok iránt – mondta. – Nem tagadhatom, hogy leendő küldetésetek veszélyes. Még ha sikerrel jártok is, meghaltok. Ha pedig kudarcot vallotok, szintén meghaltok, de értelmetlenül. Az én feladatom az, hogy biztosítsam, életetek és halálotok ne vesszen kárba, hogy tevékenyen közreműködjetek Omniusnak és az ő gondolkodó gépkegyenceinek az elpusztításában.
A lányok bólogatva, figyelmesen hallgatták. Fiatal koruk dacára pontosan tudták, hogy mindez nem játék.
A messzeségben a vulkánok skarlátvörös csúcsáról szivárgott a vad síkságok felé a láva, miközben sűrű, kéngőzös füstöt okádtak a szennyezett levegőbe. A hatalmas szurdokokban védett, burjánzó ökoszisztémák fejlődtek ki a vulkanikus talajon és az ásványi anyagokban gazdag vízben, amely a víztározókon szűrődött át.
A rossaki környezet telítve volt szennyezőanyagokkal, amelyeket nem lehetett teljesen eltávolítani a táplálékláncból – a mutagének és teratogének mellett jótékony hatású vegyületek is megmaradtak. A terhesség nehézségekkel járt, és gyakorta vetéléssel végződött. Sok csecsemő rettenetes testi fogyatékosságokkal született; mások, mint a jelenlévő leányok is, fokozott szellemi képességekkel, olyan telepatikus erővel jöttek világra, amelyhez hasonlóval senki más nem bírt a Szövetségben.
Ó, mennyire vágyott rá Zufa, hogy ezekhez a fiatalokhoz hasonló lánya legyen, akinek továbbadhatja a stafétabotot. Azonban bármily gondosan választotta meg nemzőpartnereit, sőt még genetikai vizsgálatokat is végzett, hogy bizonyítsa, a DNS-ek összepárosításából tehetséges sarj születhetik, minden alkalommal kudarcot vallott. Miután megszakította kapcsolatát Aurelius Venporttal, többé nem választott magának szeretőt. Egykor ez a férfi tűnt a tökéletes jelöltnek, de magja kizárólag keserves vetélésekre volt elég.
Zufa immár megöregedett, még a rossaki varázslónők megnövelt életereje és reproduktív képessége mellett sem maradt sok idő számára, hogy gyermeket hordjon ki méhében. Venport gyógyászati felfedezései, a titokzatos dzsungelben tenyésző gombákból és föld alatti gumókból kinyert gyógyszerei új kezelésekre adtak módot, amelyek radikálisan csökkentették az elvetélések és a testi fogyatékosság kockázatát, ugyanakkor növelték a termékenységet. Zufa ironikusnak találta, hogy épp Venport bukkant rá a probléma gyógyászati megoldására, miután oly sok csalódást okozott neki.
Ám elhessegette magától az efféle gondolatokat. Lehunyt szemmel az előtte álló feladatra összpontosított.
Zufa utasításokkal látta el a tanítványait, elmagyarázta nekik, mit és hogyan gyakoroljanak. A lányok úgy álltak előtte, mint az iskolás gyerekek, előrenyújtott kézzel, kikerekedett szemmel figyelték őt. Fakó hajuk statikus elektromosságtól sercegett, ahogy fiatal agyukban lassan növelték az illékony erőt.
Zufa itteni munkájának köszönhetően a Dzsihad Hadserege rendszeres jelentéseket küldött a felderítő akciókról. A zsoldosok gyors hajókkal járták az űrt, hogy nyomon kövessék Omnius erőinek – különösen a kimek rombolók – hadmozdulatait. Amennyiben kimekek nyomára bukkantak, a varázslónők azonnal értesültek róla, és Zufára hárult a feladat, hogy kiválassza a legalkalmasabb fiatal női harcost, a megfelelő fegyvert, aki elindul, hogy élete feláldozásával pusztító telepatikus csapást mérjen az emberi elmék irányította gépekre.
Ám hónapok teltek el, mióta utoljára jó híreket kapott. A kimekek immár kiismerték a varázslónők taktikáját, és csupán ritkán engedték meg maguknak, hogy valamely könnyen sebezhető társuk egyedül keljen útra. Ehelyett harci robotok biztosítottak jelentős kíséretet és rendkívüli tűzerőt minden egyes kimek, elsősorban a még megmaradt Titánok számára. Nehézkessé vált, hogy egy magányos varázslónő kellő közelségbe férkőzzön ahhoz, hogy a mentális robbanás bármiféle hatást kifejtsen.
Zufának tehát várnia és gyakorlatoztatnia kellett, mígnem megfelelő alkalom nyílik a bevetésre. Nem állt rá, hogy fölöslegesen feláldozza ezeket a tehetséges és eltökélt leányokat. Ők jelentették a Rossak legalapvetőbb erőforrását.
Mikor a lányok elvégezték a gyakorlatokat, Zufa büszkeségtől dagadó kebellel mosolygott rájuk.
– Kiváló! Úgy látom, megértettétek a lényeget. Most pedig engem figyeljetek!
Felemelte hófehér kezét, lehunyta a szemét, majd szélesre tárta ujjait, amelyek között ezüstös elektromos szikrák cikáztak.
– Hozzáférni az erőhöz önmagában még nem nehéz – magyarázta monoton hangon, vértelen ajkakkal. – Irányítani sokkal bonyolultabb feladat. Precíziós fegyverré kell válnotok, éles pengévé, amelyet egy képzett merénylő tart kézben. Nem elég egy pusztító baleset.
A lányok előrenyújtották a kezüket, s mindenfelé szikrák pattogtak, sisteregtek. Néhányan kuncogni kezdtek, de hamar erőt vettek magukon, és a feladat komolyságára koncentráltak. Zufa látta, hogy ráéreztek az erejükre, és veszélyt neszelt.
Mindennél jobban azt szerette volna, ha saját lánya is ehhez hasonló bátor honleánnyá válhatott volna. Ám egyedüli leszármazottjának, Normának nem adatott meg az efféle képesség. A varázslónői adottságok teljességgel hiányoztak belőle, a telepátiát illetően üres palatáblához volt hasonlítható. Norma értelmetlen egyenletekre és tervekre, kedvtelésként űzött matematikára pazarolta az életet ahelyett, hogy rejtett képességei előhívásán fáradozott volna. Tio Holtzman egykor a szárnyai alá vette őt a Poritrinen, Zufa pedig hálás volt a szánalomért, amit a nagyszerű tudós mutatott korcs lánya iránt. Ám sok év után úgy tűnt, immár Holtzman sem várt többet Normától, és olyan helyre küldte, ahol mások zargatása nélkül szórakozhatott hóbortos elképzeléseivel.
Zufa nem szakította meg teljesen a kapcsolatot Normával, de arra képtelen volt rávenni magát, hogy szembenézzen egy újabb kiábrándító találkozással. Pedig valaha milyen reményeket fűzött hozzá...
Egy napon Zufa talán új gyermeket szül majd, feltéve, hogy talál magának a Cenva-vérvonalhoz méltó DNS-adományozót. Akkor majd ismét minden jóra fordul.
Addig azonban ezek a lányok álltak legközelebb ahhoz, hogy saját gyermekeinek tekintse őket, Zufa pedig megesküdött, hogy nem hagyja cserben egyiket sem. Mikor kinyitotta a szemét, arra lett figyelmes, hogy haja néma hurrikánként tombol körötte.
A tanoncok megszeppenve, félelemmel vegyes tisztelettel néztek fel rá, ahogy pár lépés távolságból figyelték őt. Zufa rájuk mosolygott. – Nagyszerű. Akkor ismételjük el még egyszer!

 

 

L. E. 176
A DZSIHAD 26. ÉVÉBEN
Egy évvel az Anbus IV ostroma után

 

Minél többet tanulmányozom az emberi lelemény jelenségét, annál titokzatosabbnak tűnik számomra. Az egész újítási folyamat megfoghatatlan, mégis létfontosságú lenne megértenünk. Amennyiben kudarcot vall a próbálkozásunk, a gondolkodó gépek sorsa megpecsételődött.
ERASMUS: LABORATÓRIUMI FELJEGYZÉSEK

Amikor Norma Cenva fellelkesült levele végre eljutott hozzá, Aurelius Venport egy pillanatig sem habozott, s soron kívül a Poritrinre küldte egyik kereskedelmi hajóját. Annak dacára, hogy a VenKee Vállalat igazgatójaként nem sok szabad ideje maradt, leghőbb vágya az volt, hogy viszontláthassa kedves barátját, Normát. Mindig is kedvelte a lányt, és immár évek, hosszú-hosszú évek óta nem találkozott vele.
A nyílt és őszinte Norma képes volt másnak látni Venportot. mint amilyennek mások ítélték, elfeledve a politikát, a kapcsolatait és a vagyonát. Az emberek kivétel nélkül akartak valamit a VenKee Vállalattól, és csak a saját hasznukat lesték. Zufa Cenva csúnyácska, törpe növésű lánya ezzel szemben mindig is igaz barátsággal közelített Venporthoz, ami keservesen hiányzott a kereskedő életéből.
Ráadásul elege lett az idegőrlő perekből, amelyeket Bludd nagyúr indított sorra a VenKee ellen, a parázsgömbökből származó haszon elkobzását és a társasági vagyon zárolását követelve. Az egész nevetségesnek hatott, a poritrini nemes végül mégis meggyőzheti a bírákat. A bírósági eljárás folytatása komolyan megcsapolná a VenKee anyagi erőforrásait, Venport ezért találkozót kért Bludd nagyúrtól itt, Stardában, hogy peren kívüli megegyezésre bírja rá ellenfelét.
Ám előbb Normával akart találkozni.
Egykor, Tio Holtzman kedvenceként Norma saját, tágas laboratóriumokat és műhelyeket kapott a professzor hegyfokra épült komplexumában. Ám a tudós cserébe szakadatlanul dolgoztatta őt, emellett elszipkázta tőle az újításait és felfedezéseit. Aztán, mikor szegény Norma olyan, kevesek számára érthető kutatásba kezdett, amely immár csupán elvétve eredményezett komolyabb áttörést, Holtzman silányabb körülmények közé, az Isana folyó mocsármezeire helyezte át a lányt.
A Poritrinen eltöltött negyedszázad után is csupán „vendégkutatónak” számított, akitől bármikor megvonhatták az engedélyeit. Holtzman vajon miért tartotta mégis alkalmazásban? Valószínűleg azért, hogy szert tegyen a védnöksége alatt megszületett találmányok jogtulajdonára.
A deltatorkolat egész területén üzemek és hatalmas hajógyár árasztotta magából a Poritrin felett összeszerelt gigantikus új flotta alkatrészeit. A levegőben füst és fém szaga keveredett, s a rettenetes zajban lehetetlennek tűnt az összpontosítás. Venport eltűnődött, vajon Norma hogyan dolgozhat ki bármit is idelent.
A kereskedő megállt Norma szállásának és dolgozószobájának bejáratában, amely a bűzlő mocsármezőre nézett, és végigmustrált minden apró részletet, ami a lány kegyvesztettségét jelezte, és amiket valószínűleg maga sem vett észre. Megundorodva és mérgesen ingatta a fejét annak láttán, miként bánik Holtzman ezzel a kedves kislánnyal. Kislánnyal? Döbbenten kapta fel a fejét. Hiszen Norma immár több mint negyvenéves.
A nyirkos napsütéstől révetegen megnyomta a kapujelzőt. Mivel ismerte a poritrini hagyományokat, arra számított, hogy egy buddiszlám szolga nyit majd ajtót neki, aztán eszébe jutott, hogy Norma rosszallóan vélekedett a kényszermunkáról.
Utolsó levelében elragadottan áradozott egy új elképzelésről, amit évekig tartó fáradozás és többszöri nekirugaszkodás után sikerült kidolgoznia. Szeretetteljesen elmosolyodott, ahogy rágondolt a lány túláradó intelligenciájára. Mivel figyelmét teljesen lekötötte az ötlet és az ajánlat, Norma kézírása a megszokottnál is gyatrábbnak tűnt, mintha a gondolatai annyira előreszaladtak volna, hogy kezével képtelen volt követni azokat.
Venport átugrotta a matematikai és mérnöki levezetéseket, amelyek bemutatták, miként kell módosítani a Holtzman-effektust ahhoz, hogy magát a teret hajlítsa meg. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a számítások helyesek, üzletemberként azonban a találmány működési elve helyett inkább a kereskedelmi alkalmazhatósága érdekelte, és az, hogyan üthetné ki vele a nyeregből riválisait. Norma mindig ragyogó ötletekkel állt elő, a gyakorlati érzéknek viszont teljességgel híján volt.
Hosszú ideig senki sem jött ajtót nyitni, ezért Venport ismét jelzett. Rájött, hogy Norma bizonyosan mélyen elmerült a gondolataiban, s egyenletekből és szimbólumokból álló saját világában kalandozott. Bűntudatot érzett, amiért félbeszakítja őt, de eltökélte, hogy megvárja, bármennyi időbe is telik.
Bizonyosan nem számított rá, habár a nyilvános hajózási jegyzékben előre jelezték a VenKee hajó érkezését. Üzleti kötelezettségei a vártnál egy hónappal tovább tartották őt a Salusán, az űrutazás pedig oly idegőrlően lassú volt...
A lány lelkesedése alapján úgy döntött, érdemes felkérnie a melanzsüzletben érdekelt társát, Tuk Keedairt is, hogy csatlakozzon hozzájuk a Poritrinen. Az egykori testkereskedőnek egyébként is elintézendő ügyei akadtak Stardában, így Venport az ő véleményét is kikérheti – feltéve, hogy szükségesnek ítéli.
Ám Venport előbb Norma szemeire volt kíváncsi, ahogy a lány a térhajlítás ötletéről mesél. Ösztönei majd megsúgják neki, amit tudni akart. Már alig várta, hogy lássa az örömtől sugárzó, meglepett tekintetet.
Egyáltalán nem kellett csalódnia. Mikor Norma végre ajtót nyitott, az erős napsütésben hunyorogva felbámult rá, Venport szívét pedig boldogság öntötte el.
– Norma! – Átölelte, mielőtt a lány ráismerhetett volna, és Norma csakhamar nevetve ugrott fel, hogy a férfi nyaka köré fonja a karját.
Az aprócska nő szürkésbarna haja ápolatlan csimbókokban lógott, tekintete azonban ragyogott a meglepettségtől. Idősebbnek tűnt, akárcsak Venport, jóllehet a melanzs gyakori élvezete radikálisan lelassította a férfi öregedési folyamatát.
– Tehát megkaptad a levelemet, Aurelius. És eljöttél.
Habár a lány megváltozott, Venport emlékezett minden alkalomra, mikor kettesben fedezték fel az őserdő ezüst-lila lombkoronaszintjét. Szüntelenül az ötleteiről csacsogott, megosztotta Venporttal elképzeléseit, aki összeköttetéseit kihasználva elérte, hogy publikálják és terjesszék Norma matematikai értekezéseit. Zufa Cenva folyton azt hangoztatta: azért értik meg ilyen jól egymást, mert „a félresikerültek kedvelik egymás társaságát”.
Venport most mosolyogva cirógatta meg Norma haját.
– Égek a vágytól, hogy halljak az izgalmas új felfedezésedről! És a parázsgömbök körüli vitát is szeretném elintézni Bludd nagyúrral.
A lány a rozoga épületbe invitálta Venportot, aki némi izgalommal követte őt. A tágas szobában éppoly rendetlenség uralkodott, amilyenre a férfi számított, s mindenfelé bonyolult tervek hevertek. Az egyik fülkében furcsa szögben nyugvó szuszpenzor-székek lebegtek egy asztal körül, Norma pedig gyorsan eltakarította a szemetet, hogy vendégének legyen hova leülnie. Látogatója és barátja kötelességtudóan segített neki.
Mikor a jogi irathalmok között egy nevét említő, rémült panaszlevél került a kezébe, szívverése felgyorsult. Normának címezte egy Bludd nagyúr és Tio Holtzman nevében eljáró ügyvéd.
– Mik ezek az iratok, Norma?
– Fogalmam sincs – felelte a lány szórakozottan. Aztán, mikor jobban szemügyre vette őket, hozzátette: – Ja, ezek? Semmi lényeges.
– Legalább egy éve kikézbesítették neked. Keresettel fenyegettek meg, amennyiben felmondasz Holtzmannak, főleg, ha közvetlenül nekem kezdesz dolgozni utána.
– Igen, igen, elképzelhető. Túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy foglalkozzam vele. A kutatásom fontosabb mindenféle keresetnél.
– Norma, drága, kis naiv Normám, a kinti világban nincs olyan kutatás, ami fontosabb lenne a jogi problémáknál. – Elvörösödött. – Nem szabadott volna hagynod, hogy ilyen sokáig halasztódjon az ügy. Hagyd, hogy intézkedjek helyetted!
– Ó, igen, hálás lennék érte...
Venport úgy szerette Normát, mintha a bátyja lenne, talán még jobban is. Alacsony termete és testi fogyatékosságai csöppet sem zavarták. Végtére is hosszú éveket töltött Norma szoborszépségű, külsőre kifogástalanul tökéletes édesanyjának társaságában, végül mégis kíméletlenül fontoskodónak és követelőzőnek találta – vele, önmagával és az őt körülvevő minden személlyel szemben. A maga részéről Norma sokkal több pozitív jellemvonással rendelkezett, mint amennyi hiányzott belőle. A legvonzóbb az elméje volt benne, amihez kellemes és készséges természet társult.
Venport körbenézett, s figyelmét nem kerülte el a rozoga épület, az olcsó felszerelés, a szűkös hely. Mindez sértésnek tűnt azzal a nővel szemben, aki a professzor leghíresebb találmányait fejlesztette ki. A világítás szegényes volt, a bútorok ósdiak, a polcok csordultig telepakolva. Valami jobb helyet kell keresnie Norma számára, ráadásul minél előbb.
– Tudom, hogy nem szeretnél rabszolgát alkalmazni, Norma, de kerítenem kell neked egy házvezetőt.
– Semmire nincs szükségem, feltéve, hogy dolgozhatok.
Venport eltűnődött, mennyit köszönhetett Normának, és mennyire hitt benne. Lehunyt szemmel „hallgatta” a testét, a szívverését és a zsigeri megérzéseit. A válasz nyilvánvalónak tűnt.
Segítenem kell neki. Függetlenül attól, hogy az új térhajlítás-elmélet hasznosítható kereskedelmileg, vagy sem, megfogadta magában, hogy kiszabadítja Normát az egoista tudós karmaiból – még ha ez sokba is kerül neki.
Aurelius Venportnak nem sok időbe telt rájönnie, hogy egyaránt megveti Niko Bludd nagyurat és Tio Holtzmant.
A hosszú évtizedek során, mikor gyógyászati anyagokat keresett, tökéletesített és szállított a Rossakról – amely üzlet egész kereskedelmi birodalommá nőtte ki magát –, Venport számtalan kemény tárgyalóféllel, kellemetlen beszállítóval, sőt esetenként kormányzati pénzbehajtóval volt kénytelen szót érteni. Nem neheztelt az elismert riválisokra: megértette őket, és többnyire dűlőre jutott velük.
Ám zsigeri megérzéseire mindig támaszkodhatott, ha emberekkel kellett értekeznie, és amint Bludd és Holtzman közelébe ért, bőre borsódzni kezdett. A professzorról első ránézésre lerítt, hogy szélhámos, aki mások vállán taposva tett szert a hírnevére. Bludd nagyúr dőzsölt a gazdagságban, de nem azért, hogy majdan örökül hagyjon valamit, vagy beírja nevét a történelembe – egyszerűen a fényűzés kedvéért halmozta a vagyont.
Venportnak ennek ellenére egyezségre kellett jutnia velük.
Ahogy a tükrökkel és csiszolt parázsgömbökkel – nyilvánvaló utánzatokkal – teli szoba közepén elhelyezett hosszú asztal felé tartott, Venport megjegyezte magában, hogy a helyiség inkább hasonlított bankett-teremre, mintsem komoly üzleti tárgyalások színhelyére. Az asztalfőnél a kövérkés Niko Bludd ült buggyos ujjú plüsspalástban, amelyről elképzelhetetlennek tűnt, hogy kényelmes legyen. Hosszú haját finom csigákba rendezték. Szakálla fodrait lakkal fújták be, hogy drótszerű szőrszálakból készült szoborhoz hasonlatossá dermesszék.
Holtzman professzor kikeményített, hivatalos fehér díszruhában feszített, mégis úgy hatott, kényelmesebben érzi bennük magát, mint abban a praktikus laboratóriumi köpenyben, amilyet egy valódi tudós viselt volna. A többi széken a tanács képviselői és poritrini ügyvédek foglaltak helyet, akik mind szigorúnak és karvalyszerűnek mutatkoztak.
Venport, aki egyedül lépett a terembe, végigmérte a szakembereket, akiket a Poritrin sorakoztatott fel ellene, majd mélyet sóhajtva leült.
– Bludd nagyúr, Holtzman professzor! Magam jöttem olyan ügyben, amely mindkettőtöket érint. Nyíltan szeretném megbeszélni vitánk lehetséges rendezési módozatait. – Összevont szemöldökkel az ügyvédekre nézett. – Ha lennétek olyan kedvesek, és kiküldenétek a pótlólagos hallgatóságot, leülhetünk, mint férfi a férfival, és egyezségre juthatunk.
A méltatlankodó jogászok úgy egyenesedtek fel, mint akit felhúztak. Holtzman professzor zavartnak tűnt, de nem szólalt meg. Bludd nagyín védeni igyekezett a helyzetét.
– Válogatott szakértőim ülnek itt, Venport igazgató uram. Számítok az ő...
– Akkor felülvizsgáltathatsz velük bármely megállapodást, amit indítványozunk. Később. De ha ragaszkodtok hozzá, hogy az ügyet a hivatalos csatornákon keresztül bonyolítsuk, akkor évekig is elhúzódhat, és tetemes költségekkel járhat, amint azt pontosan tudjátok. – Lefegyverzően elmosolyodott. – Vagy inkább meghallgatnátok előbb a mondandómat?
Venport összefonta a karját, és várt, egyértelművé téve, hogy addig nem hajlandó tárgyalni, míg a jogászok armadája nem távozott.
A nemesúr tanácsadói felé fordult, akik kórusban tiltakozni kezdtek:
– Nagyuram, határozottan nem javaslom...
– Fölöttébb rendhagyó és gyanús eljárás...
– Vajon mit próbálhat eltitkolni, ami nem juthat...
Bludd nagyúr egyetlen csettintéssel kiküldte mind, majd frissítőket hozatott. Venport tekintete találkozott a nemesúréval. Mindketten jól tudták, hogy csendben, zárt ajtók mögött sokkal többet elérhetnek.
Holtzman megköszörülte a torkát, aztán kézbe vette az asztalon előtte heverő iratokat.
– Mielőtt, belefognál, Venport igazgató uram, úgy érzem, tisztázni kell, hogy a VenKee Vállalatnak nincs mit követelnie. – Átnyújtotta az egyik dokumentumot. – Íme a szabadalomátruházás, amelyet Norma Cenva írt alá, mikor dolgozni kezdett nekem. Ebben elismeri, hogy bármely technológia vagy elgondolás, amit a védnökségem alatt kifejleszt, a poritrini polgárok szabadon felhasználható tulajdona marad. Nem volt joga átadni számodra egy különösen értékes szabadalmat.
Venport áttanulmányozta az okmányt, újraolvasta a cikkelyeket, amelyekbe korábban a Salusa Secunduson már sikerült betekintést nyernie Hosten Fru szenátor megvesztegetése révén. Így hát semmi meglepővel nem találkozott. Aztán közönyösen visszatolta az iratot.
– Nem vonom kétségbe, hogy Norma aláírása hiteles, Holtzman professzor. Ellenben azt is tudja bizonyítani, hogy megfelelő jogi tanácsadásban és hivatásos útmutatásban részesült, mielőtt aláírt egy ilyen nevetséges nyilatkozatot? És azt is tudja igazolni, hogy nagykorúként szignálta a megállapodást? A feljegyzéseim szerint – amelyek helytállónak tekinthetők, hiszen jómagam szerveztem meg az utazást a Poritrinre – mindössze tizenöt éves volt, mikor eljött a Rossakról. – Ujjbegyével az asztallapra koppintott. – Valld be őszintén, Bludd nagyuram, valóban nyilvános szövetségi bíróság előtt óhajtod megtárgyalni ezeket a kérdéseket?
Szolgák siettek be, hogy tálalják az ebédet, Venport pedig megvárta, míg a csörömpölés és futkosás abbamaradt. Nem akarta, hogy mások is hallják a beszélgetést, habár biztosra vette, hogy a poritrini nemesúr minden szavukat rögzíti – ami újfent elfogadhatatlan egy bíróság számára, hiszen előzetesen nem egyezett bele ilyesmibe.
– Uraim – folytatta mondandóját –, Norma Cenva felmérhetetlen értékű kincs és géniusz. Nem hinném, hogy megadjátok a neki kijáró tiszteletet, erőforrásokat és szabadságot.
– Norma éveken át a jóvoltunkból alkothatott – vetette ellen Holtzman. – Több évtized alatt, mióta velünk él, semmi említésre méltót nem ötlött ki, mióta... mióta... – Vállat vont. – Ellenőriznem kell a feljegyzéseimet.
– Ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, mennyire megalázó és méltatlan körülményeket biztosítottál számára.
– De már azelőtt sem...
– Elég a civakodásból! – szakította félbe Bludd nagyúr. – Függetlenül a körülményektől, a jövedelmező parázsgömbüzlet alapjául szolgáló ötlet itt, a Poritrinen született. A saját kincstáramból fizettem a kutatás költségeit. A VenKee Vállalatot nem illetheti meg az ebből származó haszon.
– Értem, mire alapozod az ellenvetést – felelte Venport, ügyelve, hogy hangjából békéltető szándék csendüljön ki. – Hajlandó vagyok lemondani a parázsgömbök forgalmazásából származó haszon egy részéről – figyelmeztetően felemelte az ujját, ahogy Holtzman és Bludd arca is széles mosolyra húzódott –, azzal a feltétellel, hogy feloldjátok Normát a Holtzman professzorral szembeni összes kötelezettsége alól.
– Részemről semmi akadálya – vágta rá Holtzman, aki alig bírta megállni, hogy fel ne nevessen.
Bludd szigorú pillantást vetett rá, amiért ilyen könnyen beleegyezett, aztán mérgesen Venportra szegezte a tekintetét.
– És ennek fejében megállapodunk, hogy a parázsgömbökből származó haszonból az idők végezetéig osztalékot juttatsz nekünk?
Venport sóhajtott. A szerződéskötéseket általában nem efféle felháborító feltételekhez fűzték.
– Nem az idők végezetéig – válaszolta dorgáló hangnemben. Épeszű ember ilyesmivel még sosem állt elő. – Határozott időtartamot és százalékos részesedést kötünk ki.
És ezzel elkezdődhetett a tényleges munka.
Venport tisztában volt vele, hogy meg kell védenie a naiv és ártatlan Normát e minden hájjal megkent férfiakkal való mindenféle kapcsolattól, és végképp el kell távolítania őt a múltbéli, hiábavaló próbálkozások helyszínétől. Már előre felbecsülte, mennyibe kerül majd neki a pereskedés. A szövetségi bíróság, amelynek tagjait bizonyosan megkente már a poritrini nemes családja, nyilvánvalóan „peren kívüli megegyezésre” kényszeríti őket, ami hosszú távon tetemes összegbe kerül még Venportnak. Pillanatnyilag ezt a veszteséget igyekezett csökkenteni, és mielőbb véget akart vetni az időpocsékolásnak.
Többórányi egyezkedés után Venport beleegyezett, hogy az elkövetkező húsz évben a parázsgömbök forgalmazásából származó haszon egy harmadát átadja a Poritrinnek, míg a másik fél ígéretet tett rá, hogy visszavonja az eredeti szabadalommal kapcsolatos keresetet. Mivel tudták, mekkora összeg folyik be a széles körben elterjedt – és egyre népszerűbb – parázsgömbök eladásából, Bludd és Holtzman sem akart hinni a szerencséjének. Nyilvánvalóan folyamatos jövedelemforrást láttak benne, amiért a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, hiszen a technológiát Norma Cenva fejlesztette ki évekkel ezelőtt, az előállításhoz szükséges üzemeket pedig maga Venport építette ki.
Két évtized hosszú időnek tűnt, de Venport képes volt átfogóan gondolkozni. A parázsgömböket évszázadokon, sőt talán évezredeken át fogják használni. Húsz év nevetségesen rövid időnek tűnt ebben a megközelítésben. Bludd nagyúr leszármazottai kétségkívül felháborodottan morognak majd ősük meggondolatlan döntése miatt.
– Viszont – jelentette ki Venport kemény hangnemben, és közben előrehajolt – egy feltételben nem engedek. Mostantól fogva nem vonhatjátok kétségbe, és nem támadhatjátok Norma Cenva jogát ahhoz, hogy saját laboratóriumot létesítsen, és nem akadályozhatjátok abban, hogy kedve szerinti kutatásokat végezzen.
Holtzman felhorkant:
– Amennyiben nem nekem kell állni a számlát, rendben. Évek óta egyébként sem produkált semmi kézzelfoghatót.
Bludd nagyúr göndör szakállával babrált.
– Utasítom az ügyvédeimet, hogy a mai naptól Norma megtarthat bármilyen technológiát, amit ezek után kifejleszt.
Venport bólintott. Már így is jócskán megfizetett az egyezségért, de nem táplált kétségeket a döntést illetően, mivel bízott Normában, és szerette őt. Mégis kényelmetlenül érintette a Holtzman kijelentésében rejlő igazság. Norma éveken át valóban olyan problémának szentelte minden erejét, amely végül haszontalannak bizonyulhat. Venport nem értette a térhajlítással kapcsolatos egyenletek jelentőségét, az üzletember azonban fogcsikorgatva emlékeztette magát rá, mennyi pénzt keresett neki Norma pusztán a parázsgömbökkel.
Oly határozott bizalommal kell mellé állnia, amilyet sohasem kapott az édesanyjától.
– Akkor tehát, ha nem tévedek, lezártuk az ügyet – mondta Bludd nagyúr, és felhúzta a szemöldökét.
Venport felállt, hogy mielőbb távozhasson a nemesúr toronyrezidenciájából. Viszont tudta, hogy az ügy épphogy csak elkezdődött.

 

Mikor a Poritrinre érkezett, Tuk Keedair csalódottnak és feszültnek tűnt. Venport a stardai Űrkikötőben fogadta a tlulaxi kereskedőt, és végighallgatta beszámolóját az arrakisi számkivetettek csoportjának folytonos szabotázsakcióiról és a nekik köszönhető egyéb kellemetlenségekről.
– Úgy hallottam, egy másik tlulaxi testkereskedő is a Poritrinre jött, hogy háziasított rabszolgákat vásároljon fel. Talán rábeszélhetem, hogy térjen vissza arra a pokoli sivatagbolygóra, és gyűjtse be rabszolgának az összes banditát.
– Senki sem tenne panaszt – felelte Venport mosolyogva. Aztán elmagyarázta, mit dolgozott ki Norma, és miért ragaszkodott hozzá, hogy üzlettársa utána jöjjön, és személyesen is meghallgassa őt.
Úton az űrkikötőből Norma laboratóriumába, Keedair szkeptikusnak, de kíváncsinak mutatkozott.
– Egy űrhajó prototípusát sokkal többe kerül előállítani, Aurelius, mint néhány kísérleti parázsgömböt; viszont ha az űrutazást lerövidítő elképzelés sikeresnek bizonyul, a haszon szédületes lehet! – A tlulaxit sem érdekelte a részletes matematikai magyarázat, kizárólag a megfelelő módon kidolgozott ötlet megvalósíthatósága. Végigsimította hosszú hajfonatát, mintha vagyona további gyarapodására számított volna.
Venport karon fogta.
– Ha lehetséges és alkalmazható a rendszer, akkor bármiféle árut töredéknyi idő alatt célba juttathatunk. A fűszerrakományokat olyan gyorsan szállíthatjuk az Arrakisról, amilyen gyorsan csak a Zenszunik betakaríthatják. A romlandó gyógykészítmények pillanatok alatt eljuthatnak a sóvárgó szövetségi piacokra. Egyetlen más kereskedő sem kínálhat ennél jobb szolgáltatást.
Végigsétáltak egy nyikorgó dokkon, míg végül megálltak a tudós nő hajléka előtt.
– Elnézést a rendetlenségért – szabadkozott Norma. Az asztalokon, ha lehet, még a korábbinál is nagyobb zűrzavar uralkodott. – Évek múlva, ha felidézzük ezt a napot, úgy fogunk visszaemlékezni erre a szerény lakásra, mint ahol az űrutazás történetének legnagyobb horderejű elképzelését vitattuk meg.
Keedair kimértnek, sőt egyenesen gyanakvónak mutatkozott.
– Ugye még senkinek sem említetted az ötletet? Még Holtzman professzornak vagy Bludd nagyúrnak sem?
Norma látható zavarában a fejét rázta.
– Még Holtzman professzor sem érti a saját képleteit. „A Holtzman-elv egyszerűen: működik”, szokta mondani. – Hangjából gyászos megvetés érződött. – Én pedig mindenképp el akarom érni, hogy megvalósítsuk ezt az elképzelést. A professzor nem minden esetben viszi végig a nagyobb szabású vállalkozásait.
Az ablakhoz lépett, és végignézett a deltatorkolatban sorakozó hajógyáron és üzemeken.
– Az elmúlt évet azzal töltötte, hogy hajótesteket állított össze a bolygó felett. Atreides primerás egyik ötletét...
– Igen, láttuk a hajókat, mikor megérkeztünk a Poritrinre – jegyezte meg Venport. A bolygó körüli útvonalak olyannyira megteltek hadihajókkal, hogy komoly navigációs veszélyt jelentettek.
Keedair észrevehetően elképedt.
– Mi értelme hajótesteket építeni? Üres hajótesteket? Valaki más szereli fel a fedélzeti berendezéseket?
Norma egyszerre nyugtalanná vált.
– Elvileg titok, és csak néhányan ismerik az átfogó tervet. A hajógyári rabszolgák és a bolygó körüli pályán dolgozó szerelők csupán jelentéktelen szerepet játszanak. Senki sem sejti, hogy az egész egy hatalmas blöff, puszta átejtés. – Felsóhajtott. – A hajótestek üresen maradnak, és úgy keringenek, mint egy valódi armada. Elismerem, hogy a megtévesztés működhet, de miért kell egy ilyen kiválóságnak, mint Holtzman professzor efféle értelmetlenségekre pazarolnia a szellemét? Ehhez nem szükséges tudomány, hiszen kirakat az egész.
Lejjebb eresztett egy szuszpenzor-széket, felmászott rá, aztán az asztal szintjéhez megfelelő magasságba emelkedett.
– Ezért írtam neked, Aurelius. Életem jelentős részét a térhajlítást modellező egyenletek kidolgozásának szenteltem. Komolyan kell venni az ötletet.
A tervet meg kell valósítani, és én vagyok az egyetlen, aki ezt megteheti. Keedair szétterítette kezét az asztalon, sötét szeme parázslóan csillogott. – Vázold fel nekünk nagy vonalakban! Meséld el, mit képzeltél el! Norma mogyoróbarna szemei összeszűkültek.
– Lelki szemeim előtt hatalmas űrjárműveket látok, amelyek egy szemvillanás alatt hatalmas távolságokat tehetnek meg. Hatalmas hadseregeket látok, amint hihetetlen távolságokba szállítják őket másodpercek alatt, meglepve ezzel a gondolkodó gépeket.
Venport figyelte az átszellemült arckifejezést, érezte a lányon a meggyőződést és az őszinteséget.
– Hiszek neked, Norma. Eléggé meggyőztél ahhoz, hogy befektessek annyi pénzt, amennyire csak szükséged lehet, még ha olyasmiről van is szó, amit nem értek. – Aztán elmosolyodott. – Beléd invesztálok.
Norma korábban már hozzávetőlegesen kiszámította, mennyi tőkét igényelne a terv megvalósítása. Venport előbb másfélszeresére növelte az összeget, aztán úgy döntött, hogy megkétszerezi. Norma nem nagyon számolt előre nem látott késedelmekkel és mellékes, mégis tetemes járulékos költségekkel.
– A Holtzman professzornál töltött szolgálatod véget ért – jelentette be Venport. – Mindent elintéztem, és mostantól nem kell aggódnod miatta. Bármikor elhagyhatod a Poritrint, és ott dolgozhatsz, ahol akarsz.
Norma elragadtatva odament hozzá, és átölelte őt. Venport örömét lelte köszönetteljes mosolyában és őszinte hálájában. A lányból teljesen hiányzott a fortélyoskodás.
– Nagyon kedves, de szeretek itt dolgozni, a Poritrinen. Tizenhét éve élek itt. Nem pakolhatok egyszerűen össze, hogy odébbálljak.
– Miért nem költözöl vissza a Rossakra? – érdeklődött Keedair. – Onnan származol, ugye?
Ahogy felidézte magában Zufa Cenvát és a nyilvánvaló csalódottságot a lányát illetően, Venport tagadólag megrázta a fejét, mielőtt Norma válaszolhatott volna.
– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne.
– A kezdeti befektetés és a beruházás beindításának költségei jelentősen csökkennek, ha nem kell mindent egy másik bolygóra szállítani – jegyezte meg a tlulaxi kereskedő. – És ugyebár garanciát és biztosítékot kaptál Bludd nagyúrtól, vagy tévedek?
Norma megkocogtatta a halántékát.
– Minden idebent található. – Sóvárgón Venportra nézett, amitől a kereskedő ellágyult, és szíve szeretettel telt meg. – De inkább nem pazarlom az időt és a fáradságot. Nem lehetne valami közelebbit találni, ahol rögtön folytathatnám a munkám? Végtére is ez az otthonom.
Venport elmosolyodott.
– Épp erre számítottam, úgyhogy már körül is szaglásztam, hátha találok valami alkalmas helyet, ami elég tágas és világos ahhoz, hogy ott dolgozz, és nem hagy kívánnivalót. Egy elhagyott bányászraktárt és egy ércfeldolgozó üzemet szemeltem ki az egyik mellékkanyonban, kissé feljebb a folyón. – Tudta, hogy Norma túl független egyéniség ahhoz, hogy egyszerűen otthagyja az otthonát.
Keedair szeme jobbra-balra járt, mintha fejben igyekezne kikalkulálni valamit.
– A VenKee Vállalat kellő infrastruktúrával rendelkezik ahhoz, hogy eljuttassa a szükséges összegeket. Részletes kimutatásra lesz szükségünk, amelyben feltünteted az indulási és a havonta várható költségeket.
Az apró termetű nő zavartnak tűnt, mintha szívesebben temetkezett volna ismét bele az egyenleteibe, mintsem folytassa a beszélgetést.
– Rendben, elkészítem a kutatási és fejlesztési költségvetést, amint megmondjátok, mikor kezdhetek.
– Az is lényeges viszont – tette hozzá Keedair, immár határozottabb hangnemben –, hogy a tevékenységed teljességgel titokban maradjon. Annyit már tudunk, hogy Holtzman professzor előszeretettel tulajdonítja el tőled az ötleteidet. Tökéletes biztonsági rendszerre lesz szükség, nehogy bármi is kiszivároghasson a munkások révén. Mit szólnátok hozzá, ha felbérelnénk egy kisebb magán zsoldossereget, amely semmiféle kapcsolatban nem áll Bludd nagyúrral?
Venportra nézett, aki biccentéssel jelezte egyetértését.
Normát, akinek a mindennapi élettől elvonatkoztatott gondolatai közt fel sem merültek efféle problémák, észrevehetően meghökkentette az ügy hordereje. Venport biztatóan megszorította a nő vállát.
– Már így is hatalmas haszontól estél el, mivel hagytad, hogy Holtzman és Bludd kiaknázza a testpajzsban és a hordozható zavarólöveg-generátorban rejlő lehetőségeket. Ezek legalábbis részben a te ötleteid alapján készültek el. Holtzmannak sohasem jutott volna ehhez hasonló az eszébe.
Norma megdöbbent.
– De hát ezzel járultam hozzá a háború sikeréhez.
– Mások pedig hasznot húztak belőle. Bludd nagyúr a Szövetség egyik leggazdagabb nemesura lett, neked köszönhetően. Nem akarom, hogy ezentúl mások kihasználhassanak, drága Norma... De ha az elképzelés megvalósítása a VenKee magánvállalkozásában folyik, akkor le kell védenünk az információt. Az üzleti világban ez így működik.
– Ahogy gondolod, Aurelius. Megbízom benned. Mennyi idő alatt tudod elrendezni, hogy hozzáfoghassak a hajó prototípusának a megépítéséhez? És szeretném felszerelni az új laboratóriumaimat, amint és amennyire közel csak lehetséges. A számításokat már elvégeztem a fejemben.
Venport átnyalábolta Norma vállát, és előhozakodott az ötlettel, amit Keedairrel már meghánytak-vetettek.
– Van rá mód, hogy meggyorsítsuk a dolgokat. Társammal nemrégiben vásároltunk egy régi teherszállító hajót, hogy kibővítsük a kereskedelmi flottánkat. A Rossak egyik űrdokkjában vesztegel javítás alatt. Ahelyett, hogy új járművet építenénk, át tudnád alakítani a már elkészült hajót, hogy abba szerelhessük bele a hajtóműveidet? Keedair visszatérhet vele, mire elkészül az új laboratóriumod.
Egymásra pillantottak Keedairrel, a tlulaxi pedig biccentett. Norma úszott a boldogságban; újra fiatalnak, elevennek és csodáktól túlcsordulónak hatott. – Minél hamarabb, annál jobb – felelte.

- - -

 

Ami egyikünk számára örömet jelent,
másnak kizárólag elkeseredésre ad okot.
Imádkozz, hogy te az előbbi legyél!
BUDDISZLÁM SZÚTRA,
ZENSZUNI ÉRTELMEZÉSBEN

Egy évnyi megfeszített munka, tekintélyes pénzösszegek és erőforrások felhasználása, valamint üzemi balesetekben életüket vesztett rabszolgák százai eredményeképp végül a Poritrin felett összeállították az utánzat-űrhajóflotta utolsó egységeit is. A munka elkészültével a folyódelta öntödéire bezárás várt.
Egyik délután, napnyugta előtt a munkafelügyelők gyülekezőhelyeikre hívták a rabszolgákat. Hunyorgó, koszos foglyok bújtak elő a füstös hangárokból, és sereglettek egybe a lebetonozott leszállópályán, ahonnan az utolsó szállítmányokat indították útjukra az űrbe. Szerencsétlenek százai kavarogtak a rendezetlen sorokban.
Ishmael tisztában volt vele, hogy őt és rabszolgatársait hamarosan áthelyezik. A változás, mint mindig, most is felkavarta, hiszen attól rettegett, hogy elválasztják Ozzától és két kislányától, ahogy Aliidet is elszakították a családjától. Ennek ellenére abban bizakodott, hogy Buddallah egyben tartja a családját. A poritrini rabszolgatartóknak nem volt oka szétválasztani őket.
Ám Aliid a gyárakban töltött napok mindegyikén begyógyulatlan lelki sebektől dúlva fortyogott, s minden pillanatban az adódó alkalmat leste.
– Réges-régen elvették tőlem a feleségemet és újszülött fiamat. Immár nem érdekel, mit tesznek velem. – Ishmael rettegett, mire vetemedik majd a barátja, ha egyszer alaposan felingerlik.
Mikor még Ishmael kisgyerek volt, nagyapja folyton azt hangoztatta, hogy feltétlenül bízzon Istenben, és hogy kevélységre vall, ha valaki Buddallah kezéből a sajátjába akarja venni a dolgokat. A bizonytalanság mégis jégcsapokat növesztett a lelkében, Aliid pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot rá, hogy elfogadja ezeket a feltételeket.
Miközben a brigádvezetők bömbölve parancsokat osztogattak, hogy a gyűlésre a kijelölt csoportokba rendeződjenek az emberek, Ishmael keresztülfurakodott a tömegen a fényező és felületkezelő csapathoz, ahová a felesége tartozott. Végül megérintette Ozza karját, a nő pedig hátranyúlt, hogy elkapja férje kezét, akinek közelségét anélkül is megérezte, hogy hátranézett volna. Mivel ilyen sok rabszolga gyűlt össze egy helyen, a munkafelügyelők nem fognak azzal vesződni, hogy ellenőrizzék az egyes csoportok létszámát. Ezzel elmenne az egész napjuk.
Ishmaelt és Ozzát önszántukon kívül az emelvény felé sodorta a tömeg, ahol két apró termetű férfi állt a vezető munkafelügyelő mellett. A nap ragyogóan sütött, Ishmael pedig még mindig hunyorgott az öntöde barlangszerű homályából kikerülve.
– Vajon megint nagyszerű társadalmukat dicsőítő ünnepet jelentenek be? – hajolt Ozza férje füléhez, hogy senki se hallhassa, amit odasúg neki.
– Nem csodálkoznék, ha kellemetlenebb ok miatt hívtak volna egybe minket.
Felpillantott a két idegenre, akik mindketten nyilvánvalóan tlulaxiak voltak – gyűlölte a rabszolgafelhajtókat. A fiatalabbikat markáns vonások jellemezték; arca vékony, szeme sötét és közel álló volt. Ám Ishmaelt sokkal jobban érdekelte az idősebb férfi ismerős ábrázata, és hosszú, acélszürke hajfonata, amely hurokra emlékeztetően csüngött az egyik válla fölött. A másik oldalon háromszögletű bronz fülbevaló függött a fülében. Több mint két évtized telt el azóta, hogy Ishmael életében először és utoljára rettegett, de soha nem fogja elfelejteni annak a férfinak az arcát, aki a harmonthepi rajtaütést irányította.
Szíve zakatolt, ahogy ismét eltöltötte a félelem és a jogos harag. Annak idején bosszút esküdött ez ellen az ember ellen, megfogadva, hogy agyonüti őt. Ishmael ebben a pillanatban szeretett volna felrontani az emelvényre, hogy munkától megedzett kezét a férfi torka köré zárhassa. Aliid barátja cselekedett volna így – Aliid, aki mindig is kigúnyolta Ishmael türelmességét és vakhitét.
Ám a Zenszuni szútrák nem bosszúra tanítottak. Ishmael nagyapja mélységesen csalódott volna unokájában. A döntés Isten kezében van, nem az enyémben.
Akkor hát egyszerűen felejtsem el, és bocsássak meg?
Ozza ránézett, ujjával finoman megérintette férje arcát. Tekintetében aggodalom tükröződött.
– Mi a baj, Ishmael?
– Az a férfi... én... – Belészorult a szó, képtelen volt elmondani, ami a szívét nyomta. Nagyapja ragaszkodott volna a beletörődéshez, sőt a megbocsátáshoz is. Az öregember megkövetelte volna Ishmaeltől, hogy mélyrehatóbb tanulságot keressen a leckében, amiben Buddallah részesítette őt, hogy minden megpróbáltatásból és élményből erőre tegyen szert. Isten nem biztosított minden hívőnek könnyed és nyugalmas életet, legalábbis nem ezen a világon. A szútrák arra tanították a Zenszunikat, hogy fogadják és viseljék el a sorscsapásokat, és várjanak, amíg Buddallah ki nem jelöli a megfelelő pillanatot.
Ám ez oly nehéz volt.
Közel félórányi tétlen zűrzavar után a rabszolgák végre összerendeződtek, és lecsillapodtak. Ishmael a csődület első soraiban hallgatta, amint a munkafelügyelő a fiatalabb tlulaxihoz beszél.
– Rekur Van, ez mindenki, aki a rabszolgabrigádokban ma dolgozott. Hónapokra a hajóépítési munkálatokhoz rendelték ki őket. Egyet sem nélkülözhetünk.
– Mindenesetre szeretném megtekinteni őket. – A cingárabb, rágcsálóképű tlulaxi végigjártatta tekintetét a tömegen. Tuk Keedair, a rabszolgafelhajtó, aki egykor a Harmonthepen fogságba ejtette Ishmaelt és még rengeteg ártatlan Zenszuni társát, mellettük állt, és láthatóan unatkozott. Mintha Keedairt nem az hajtotta volna, hogy újabb rabszolgákat szerezzen, hanem egészen más célból érkezett volna a Poritrinre.
Miközben Ishmael feszülten figyelt, Rekur Van végiglépdelt az emelvényen, és egy kisméretű szerkezettel pásztázta a tömeget, amellyel képeket rögzített az egybegyűlt rabszolgákról, és kielemezte azokat.
– Lajstromba kell vennem a fogoly alkalmazottakat. A Dzsihad Hadserege potenciális utánpótlásának tekintik őket. Nekünk, tlulaxiaknak nagy mennyiségű egészséges rabszolgára van szükségünk, testalkatukat és szövettípusaikat tekintve széles skálán. Ez mindennel szemben elsőbbséget élvez. – Mikor a munkavezető arcára rémület ült ki, Rekur Van morgássá halkította hangját. – Ha ellenvetésed lenne, magától Ginjo főpátriárkától kérhetek felhatalmazást.
– Kétségtelenül megteheted, Rekur – jegyezte meg Keedair türelmes, csillapító hangnemben –, de szükségtelen rögtön a legmagasabb szintű és legkellemetlenebb megoldáshoz folyamodni.
Siklóbárka futott zúgva és sietve a delta sekély vize fölött, aztán ráfordult a száraz talajra, és a felvonulási területhez hajtott. A láthatóan ideges Tio Holtzman dölyfösen az emelvényre vonult. Szeme összeszűkült, arcán düh és zavar tükröződött.
– Miért szakítjátok félbe a rabszolgáim fontos tevékenységét? A munkájuk nélkülözhetetlen, és a legkisebb késedelem is megbocsáthatatlan.
– Megfelelő indokkal szolgálhatok, Holtzman professzor – felelte éppoly dölyfösen Rekur Van. – A Dzsihadnak haladéktalanul rabszolgákra van szüksége, és a Poritrin esik útba. A tlulaxiaknak nagyszámú új jelentkezőt kell toboroznia.
Ishmael nagyot nyelt, aztán megragadta a felesége karját. Mindketten lányaikat keresték a tekintetükkel, Chamalt és Falinát azonban másik fenntartó brigádokhoz rendelték, és sehol sem látták őket.
– De nem az én munkásaim közül – dúlt-fúlt Holtzman. – Mindegyikük a Poritrin és a fegyvergyárak védelme szempontjából nélkülözhetetlen munkát végez. Más helyről kell beszerezned a rabszolgáidat.
– De itt vagyok, Holtzman professzor, és most kellenek a rabszolgák.
– Nekem is. – A tudós gorombán felhorkant: – Miért nem gyűjtöttétek be egyszerűen azokat a gyáva férgeket az Anbus IV-en? Úgy hallottam, még a rájuk támadó gondolkodó gépek ellen sem voltak hajlandók felvenni a harcot, mi több, szabotálták a vitéz dzsihadistákat. Lehet találni olyanokat, akik náluk jobban megérdemelnék, hogy az emberiséget szolgálják?
– Talán ez is az alkalmatlanságukat bizonyítja – vetette ellen Rekur Van. – Ráadásul elszórtan élnek, és a létszámuk nem elégíti ki a szükségletet.
A poritrini foglyok pletykákból és lassan beszivárgó hírekből értesültek az Anbus IV ostromáról, a Dzsihad pirruszi győzelméről, amely emberéletek és szent relikviák tömeges feláldozását követelte meg. Minden buddiszlám hívő, Zenszunik és Zensíiták egyaránt tiszteletben tartották Darits szent városát, a Korán-szútrák eredeti kéziratainak őrzőhelyét. A poritriniek döbbenten vették tudomásul a pusztulás hírét, amely nem csupán a robothadseregnek, hanem a Dzsihad haderőinek is köszönhető volt.
Ahogy körbenézett, Ishmael megállapította, hogy az itt parancsolgató embereket láthatóan nem érdekelte a veszteség. Miért, hogy a saját vallási hevületüket nagyra értékelik, a miénket viszont megvetik?
Figyelte, hogy az idősebb rabszolgafelhajtó a méltatlankodó feltaláló és a buzgó testkereskedő közé lép. Habár gyűlölte a férfit, Ishmaelnek el kellett ismernie, hogy Tuk Keedair bölcsebbnek és hozzáértőbbnek tűnt a vitás kérdések elintézése terén.
– Rabszolgákat sok helyütt találni, Rekur. Rengeteg isten háta mögötti buddiszlám település akad, ahol testeket lehet betakarítani. Mivel az itteni foglyok eleve az emberiség számára hasznos munkát végeznek, nem látom értelmét, hogy megfosszuk szolgálataiktól Holtzman professzort.
Rekur Van haragosan meredt tlulaxi honfitársára, mintha ellenségek lennének.
– És te mit keresel itt, Tuk Keedair? Felhagytál a testkereskedéssel, és inkább fűszert és parázsgömböket árulsz azzal az idegen bolygóról származó Venporttal. Miért kell beleavatkoznod a fontos küldetésembe?
– Üzlettársammal együtt újabb fontos vállalkozásba fogtunk itt bele. Nem a te feladatod az egyetlen törvényes teendő, ami a Dzsihad Hadserege számára létszükséglet. – Keedair atyáskodón a fiatalabb férfi vállára tette a kezét. – Figyelj csak, tudom, hol gyűjthetnél be elegendő rabszolgát, akik ráadásul folyton gondot okoznak nekem, és áttételesen a Nemesek Szövetségének. Gyere, elmondom, hol csaphatsz le rájuk, és mindenki elégedett marad.
Rekur Van továbbra is haragosan, de immár némileg megenyhülve kísérte le a veterán rabszolgafelhajtót az emelvényről.
Ishmael átfogta Ozza derekát, és magához húzta őt. Pulzusa még mindig szaporán vert, és érezte, hogy hajszál híján kerülték el a tragédiát. Ó és családja itt és együtt maradhatnak. És bármennyire is ellenére volt a poritrini fogság, sejtette, hogy a tlulaxiak szolgálatában sokkal rosszabbul járt volna.
Holtzman elégedettnek tűnt, és lebámult az összegyűlt munkásokra. Végül a feltaláló parancsolóan intett nekik:
– Miért ácsorogtok itt? Tartanunk kell a határidőt! Eredjetek dolgozni!

- - -

 

Számítógépre jellemző precizitásuk ellenére
többféle módon is össze lehet zavarni
a gondolkodó gépeket.
VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
SOHA TÖBBÉ ÖRÖKELMÉT

A rendkívüli poritrini „üres hajó” blöff Atreides primerás agyszüleménye volt, aki azt állította magáról, hogy ismeri a gépek gondolkodásmódját. Tio Holtzman azonban a primerás távollétében hajtotta végre a tervet, aminek köszönhetően saját magának tulajdoníthatta az érdemet.
Feltéve, hogy a grandiózus szemfényvesztés sikeres.
A professzor idegeskedett, de arra tett fel mindent, hogy a végén a magasztalás mellett hatalmas összegeket söpörhet be. Mindkettőre égető szüksége volt, mivel hosszú ideje megszakadt a kitüntetések áradata, amely pályafutását addig jellemezte. Kis szerencsével Bludd nagyúr újabb érdemrendeket tűzhet a mellére a tömeg éljenzése kíséretében. Tio Holtzmant a Poritrin megmentőjének fogják kikiáltani...
Miközben Niko Bludd nagyúrral ebédelt a nemesúr folyóra néző toronyrezidenciájának erkélyén, Holtzman a körülöttük zajló nyugodt életet figyelte.
A poritrini felsőbb osztályok mindig is meglepően hanyagul viszonyultak mindenhez, mivel azt hitték, valódi csapás nem érheti őket. A nava-kereszténység passzív tanait követték, inkább a látszat kedvéért, mintsem mély meggyőződésből. Az éghajlat kiegyensúlyozott volt, ételből és egyéb javakból bőségesen jutott mindenkinek, a szükséges feladatokat pedig házi rabszolgák végezték. A lágyan hullámzó Isana folyó kiválóan példázta életük lanyha folyását.
Holtzman attól tartott, mindez gyökeresen megváltozik, amint a robothaderő megérkezik. A katonai hírvivő alig néhány perce rohant oda a nagyúrhoz az üzenetet tartalmazó hengerrel. Bludd elolvasta a közleményt, aztán megsimogatta makulátlanul bodorított szakállát.
– Nos, Tio, hamarosan meglátjuk, beválik-e a terved. Tekintélyes gépi flotta tart a Poritrin rendszer felé.
Holtzman elsápadt, és nagyot nyelt kínjában. Bludd nagyúr mérhetetlenül magabiztosnak mutatkozott, mintha kétsége sem lett volna afelől, hogy a professzor nem okoz csalódást nekik. Holtzman abban reménykedett, hogy a nemesúr kedélyes önbizalma nem hamis reményeken alapszik.
Bludd kuncogni kezdett Holtzman aggódó arckifejezése láttán.
– Ne izgasd magad, Tio! Bármilyen hihetetlen összegeket emésztett is fel az őrült terved megvalósítása, a VenKee parázsgömbjeinek hasznából tízszer annyit bezsebelhetünk.
Addigra az álcsatahajók mindegyike elkészült az űrben, és a Poritrin körüli pályákat riasztó külsejű íjvetők és dárdák százai népesítették be, látszatra legyőzhetetlen hadiflottaként, akárcsak a kertet őrző, ádázul ugató kutyák. Mindez pusztán látszat volt.
A Dzsihad hadihajóinak tucatjai – valódiak – álltak készenlétben a stardai Űrkikötőben. A járművek közelében fegyelmezett dzsihadista katonák állomásoztak ginazi zsoldosokkal kiegészülve. Viszont együttvéve sem lesznek elegen, ha nem válik be a blöff.
Holtzman magába tuszkolt egy falat fűszeres folyami halat, s közben azt remélte, Bludd nem veszi észre tétovázását.
– Ideje elkezdeni a kis színjátékunkat. Adjuk ki a parancsot a haderőinknek, hogy módosítsák a pályájukat. Azt tanácsolom, a felét tartsuk a bolygó fedésében, hogy meglephessük velük a robotflottát.
Az utóbbi hónapokban a Dzsihad Hadserege rendszeresen félrevezető információkat csepegtetett a közleményekbe, amelyekről biztosan tudták, hogy Omnius lehallgatja azokat. Ügyeltek viszont rá, hogy valós adatok is belekerüljenek, ha Holtzman érdekében állt, hogy az ellenség tudomására jusson: gépellenes propagandát az ixi harcosoknak... az Anbus IV-ről menekülő robotflotta számára elfogható jelzéseket... és sok mást.
Amennyiben az információ célba jutott, a géphadsereg azzal a meggyőződéssel érkezik, hogy a kiváló Tio Holtzman a Dzsihad hajóinak védelmében továbbfejleszti a bevált pajzsrendszert, hogy álcázómezőket és rendkívül ellenálló hajótestpáncélzatot hozzon létre. Ez taktikai szempontból értékes célponttá tette Omnius számára a technológiát.
Csalétekké.
– Kiadtam a parancsot, amint jelzést kaptam a járőrhajóinktól – felelte Bludd. – Kétségtelen, hogy biztonságos távolságba kerültek, mielőtt a robotok érzékelői észlelhették volna őket.
Aztán mosolyogva azt javasolta, hogy mindketten menjenek vissza az épületbe, ahol a nemesúr kivetítőtermében nyugodt körülmények között kísérhetik figyelemmel az összecsapást. Holtzman végignézett a térképeken, bolygófelszín-hálózatokon és keringési pályákat kirajzoló monitorokon, és látta, hogy minden hajó elfoglalta a kijelölt helyét. Biccentett.
Ezután izzó, puskagolyóhoz hasonló alakzatok jelentek meg a képernyő szélén. Bludd elmosolyodott.
– Aha, azokra az érkező járművekre hatalmas meglepetés vár. – Sokkal magabiztosabbnak látszott, mint Holtzman, a professzor azonban nem merte kimutatni kételyeit.
A nehézfegyverzettel vertezett, letaglózó tűzerejű robotflotta egyre közeledett a Poritrin felé, s lelassítottak, mikor a letapogatók észlelték a rájuk várakozó hadihajókat. Holtzman letörölte a homlokát, és egyik kezével félrehúzta szeméből sűrű haját. Az ellenség legalább háromszor annyi hajóval érkezett, mint ahányat a poritrini flotta számlált. Ám ez nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, amennyiben a gépek elhitték a félrevezető információt.
– Most kiderül, az emberi lelemény felülmúlja-e a gépi technológiát – szólalt meg.
Bludd nagyúr mellett állva hallgatta a megszűrt jelentéseket, a kaffogó parancsokat, a figyelmeztetéseket és helyzetjelentéseket. A képernyőkön figyelték, ahogy a Dzsihad csatahajói elfoglalják a hadállásokat, és a stratégiai pontok köré rendeződve kiterjesztik az alakzatot. A külső szemlélő számára áthatolhatatlannak, legyőzhetetlennek hatottak.
A hatalmas gépi flotta kérlelhetetlenül, egyenes vonalban tört előre célja felé, de hamar szembetalálták magukat a védők Poritrin felett járőröző nagyobb csoportjával. A szövetségi álcsatahajók tartották a pozíciójukat. A hajótesten elhelyezett külső áramkörtáblák vörösen izzani kezdtek, mintha épp fegyverrendszereiket aktiválnák. A szenzorjelek arról értesítettek, hogy jókora kiegészítő fegyverzet áll bevetésre készen.
Természetesen csupán maroknyi szövetségi hajó rendelkezett egyáltalán fegyverekkel. A hajók többsége pusztán üres, hulladékfémből készült szerkezet volt, amelyeket Holtzman-pajzsokkal árnyékoltak le a gondolkodó gépek fürkésző elektronikus szondái elől.
– Minden rendszer aktiválva – jelentette be egy harcászati tiszt a kihangosított komrendszeren.
Hangok garmadája válaszolt a bolygó körül keringő dzsihadista hajókról, beleértve az üresen hagyottakat is:
– Készen állunk a betolakodók megsemmisítésére.
– A fegyverzet harcra kész.
– Várjuk a tűzparancsot.
– Felvettük az összpontosított támadó alakzatot.
Az egymást átfedő bejelentkezéseket a flotta pilótáinak hangmintáiból szintetizálták, rögzítették, hangolták egybe, és továbbították gyors egymásutánban, hogy megtévesszék a támadó robotokat.
Holtzman a taktikai kivetítőkre meredt. A távoli gépi hajók mintha parányi gyémántokként verték volna vissza a napsugarakat. Azt kívánta, bárcsak láthatná, amit a robotok észlelni vélnek. Megtévesztett szenzorhálózatuknak elvileg azt kellene mutatnia, hogy a Dzsihad flottája jelentős mértékű fegyverzet-többlettel rendelkezik. Ismét nyelt egyet.
Ahhoz, hogy itt győzelmet arathassanak, a poritrini flottának nem kellett elpusztítania a gépeket. A megtévesztés potenciálisan szerencsésebbnek tűnt, hiszen más bolygókon újfent bevethették, az üres hajótesteket pedig a valódiakénál jelentősen kisebb költségekkel lehetett előállítani. Ebből következően, mivel „tudta”, hogy a Poritrint legyőzhetetlen dzsihadista flotta védelmezte, Omnius békén hagyja majd a bolygót, és könnyebben sebezhető célpontokat keres magának. Elméletben...
A gépek azonban egyre közeledtek, mintha megsejtették volna az igazságot. Holtzman visszafojtotta a lélegzetét, és attól rettegett, hogy a robotok mélységi letapogató rendszere eléggé fejlett ahhoz, hogy átlásson a megtévesztő felszínen. Miféle tényezőket felejthetett el tekintetbe venni?
Korábban számos alkalommal jutott téves következtetésekre, és követett el egyértelmű hibákat, amint arra Norma Cenva oly nyersen és nyeglén rámutatott. Most legalább ő nem idegesítette, mivel saját elképzelésének megvalósításán dolgozott, és valaki más pénzét pocsékolta. Holtzmannak rengeteg más tehetséges asszisztense akadt, akik mind arról biztosították, hogy mindent figyelembe vettek a hadművelet megtervezésekor. Lehetetlen hibázni.
Mégis, ha kifelejtettek valamit, a Poritrin sorsa megpecsételődött. És Holtzmané is.
– Itt az idő az indulásra – szólalt meg a professzor magas és vékony hangon. – A második csoportnak el kell indulnia, mielőtt az ellenség elég közel kerül hozzánk, hogy tüzet nyisson.
Bludd csak mosolygott. Minden felügyelő és kapitány megkapta már a részletes utasításokat.
Az álcsatahajók fele úgy indította be a hajtóműveket, gyorsított, és került pillanatok alatt át a Poritrin nap felőli oldalára, akár az erdőből váratlanul előtörő vad kutyafalka. Úgy hatott, mintha a Dzsihad hadihajói fejveszett rohammal megkétszerezték volna a gondolkodó gépek haderői ellen felsorakozott védők számát.
– Ettől majd meggondolják magukat! – ordította az egyik parancsnok a nyílt csatornán.
Holtzman a taktikai diagramra pillantott, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy sorra helyükre kerülnek az elemek. Maroknyi katona éljenzését hallotta a komvonalban, megsokszorozott, modulált és felerősített hangjuk azonban sokkal nagyobb tömeget sejtetett.
– Itt jön a harmadik különítmény.
– Lassacskán el sem férünk itt!
– Csinálhatunk egy kis helyet, ha elsöpörjük a bádogdobozok egy részét.
Ekkor az álhadihajók egy harmadik csoportja bukkant fel a Poritrin apró holdja mögül, felgyorsított, és megközelítette Omnius flottáját hátulról, aktív fegyvernyílások egész sorát tárva a gépek elé.
– Indítsátok el a hadihajókat az űrkikötőből! – kiáltotta Bludd. Láthatóan élvezte a művelet minden pillanatát.
A felszínen állomásozó hajóraj – a poritrini flotta egyedül harcképes ütege – felszállt a stardai Űrkikötőből, és zúgva közelített a bolygó körül felsorakozott egységek felé, ahol elvegyültek az álcsatahajók közé.
A gépi támadók hirtelen megtorpantak az űrben, mintha fel akarnák mérni a váratlan fejlemények lehetséges következményeit, aztán védekező állásba rendeződtek.
– Várjatok ki! – szólt bele a komvonalba az egyik tiszt. – Készüljetek fel a tüzelésre! Semmisítsétek meg az átkozott gépeket, amint okot adnak rá! – Megint letapogatnak minket – szólalt meg valaki. – Mutassátok meg nekik, mit gondolunk erről!
Az álcsatahajók között megbúvó valódi hadihajók tüzet nyitottak, és vaktában lövéseket adtak le a robotok járműveire. A gondolkodó gépeknek nem állt módjában megállapítani, hogy a több ezernyi álcsatahajó nem volt hasonlóképp felfegyverezve.
Végül a robotflotta egyetlen üzenet, egyetlen leadott lövés nélkül felmérte, hogy nincs esélye a győzelemre, és meghátrált. A gépek hajói irányt változtattak, majd ugyanolyan sebességgel távoztak, ahogy ideérkeztek. A hatás kedvéért néhány felfegyverzett dzsihadista hajó a nyomukba eredt, és kilőtt néhány gépi hadihajót.
Bludd széles mosollyal az arcán hátba veregette Holtzmant.
– Egy pillanatig sem kételkedtem benned, Tio. A kiválóságoddal és találékonyságoddal szemben a gépeknek esélye sincs ellenünk!
– Tényleg ostobák, ugye? – felelte Holtzman vigyorogva.

 

Miután a robotok hadiflottája kivonult a Poritrin rendszerből, pazar és nagyszabású győzelmi ünnepségre került sor. Hisztérikus megkönnyebbüléssel keveredett önkívület jellemezte a hangulatot. Niko Bludd, vagyonát nem kímélve, fantasztikus lakomákat, felvonulásokat, előadásokat és egymást követő egyéb nyilvános eseményeket rendezett, amelyeket hamar egyhangúvá tett a zabolátlan fényűzés. Holtzman professzort a Dzsihad hőseként, a gépek legyőzőjeként ünnepelték. Mikor fűszeres poritrini rummal teli poharaikat a feltaláló egészségére emelték, a nemesek közül néhányan megemlítették Vorian Atreides nevét is, habár csupán mellékesen.
Niko Bludd oldalán a felfuvalkodott tudóssal mondta el harsogó, részeg beszédeit, s közben diadalittasan verte a mellét.
– A szabadság alapvető emberi jog!
A buddiszlám rabszolgáknak azonban nem volt okuk az ünneplésre.
Néhány Zenszuni gyerek kint maradt a folyódelta immár elcsendesedett öntödéi és gyárközpontjai határában megépült tábor épületei előtt. Tátott szájjal bámulták a látványos fényjátékokat, és hallgatták a messzi, lüktető zenét.
A felnőtt rabszolgák bezárkóztak barakkjaikba, s saját emlékeikkel és meséikkel vigasztalták egymást. Miközben folyt a díszünnepély, és a felvillanó fények krizantémokra emlékeztetőn robbantak szét a Poritrin hömpölygő folyója felett, Ishmael rabszolgatársaival üldögélt, és idézte fel történetekkel népe múltját. A tanmesék és legendák, a Korán-szútrák bölcsességének felelevenítése révén tartották életben annak emlékét, miként üldözték a Zenszunikat és a Zensíitákat bolygóról bolygóra, és hogyan kerestek mindegyiken védett kikötőt a háborgó kozmikus óceánban. Réges-rég hátat fordítottak az elátkozottak háborújának – a gépdémonok ellen hadakozó hitetleneknek. Egyik fél sem volt érdemes az igazhitűek támogatására, hiszen a buddiszlám hívők Isten kiválasztottjaiként a valódi mennyei bölcsesség őrzői voltak.
Pillanatnyilag azonban viszontagságok közepette kellett ápolni a vallásukat.
– Erősnek kell maradnunk – bizonygatta társainak Ishmael. – Erősebbnek, mint bármely kívülálló.
Aztán a tábortűz fénykörén kívül játszadozó árnyak közül Aliid lepte meg őket azzal, hogy barátja ellenében szólt.
– Meglehet, Ishmael, de másutt a Zenszunik és a Zensíiták szabadon élnek. – Összeszorított fogai közt szívta be a levegőt. – Ha Bel Moulay velünk lenne, minden rabszolga összegyűlne a zászlaja alatt. Megmutatná nekünk, miként vívhatjuk ki a szabadságunkat.
– De nincs itt velünk – felelte Ishmael korholó hangon, miközben meditáló pózban ült a kemény padlón. – Az a felkelés mindössze a kivégzéséhez vezetett, és azóta is mindannyian fizetjük ennek az árát.
– Lehet, hogy Bel Moulay halott, de én nem vagyok az – morogta Aliid.
– Belőlem hiányzik a pimaszság, hogy Istent siettessem, barátom. Egy napon majd – ígérte Ishmael – találunk egy olyan világot, amit benépesíthetünk és védelmezhetünk. Életünk úgy fog alakulni, ahogy Buddallah elrendelte.
Aliid láthatóan kétkedett ebben, a többi rabszolga ellenben csillogó szemekkel és reményteljes tekintettel figyelte Ishmaelt. Ishmael oly régóta ígérgetett az ittenieknek, hogy maga sem tudta, mennyi ideig tart még benne a remény.
Ennek dacára határozottságot erőltetett magára.
– Végül megtaláljuk azt a helyet, amit mindnyájan otthonunknak hívhatunk.

- - -

 

A homok tisztán tartja a bőrt és a fejet.
ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET AZ ARRAKISRÓL

Két nappal azután, hogy elfogyott a vízkészlete, Aziz, a kisfiú meggyőződéssel hitte, hogy élete végéhez ért. Kiszáradt sziklák és szélfútta homokbuckák között botorkált. Ajkát és szemét finom porréteg borította, amelyet képtelen volt ledörzsölni. Látomásokat, délibábokat látott, ugyanakkor semmi reményt.
Dhartha naib bízta meg ezzel a fontos küldetéssel, és csupán még néhány órát kellett volna kibírnia ahhoz, hogy teljesíthesse a nagyapjától kapott feladatot. Életbevágó fontosságú volt.
Mi lesz, ha kudarcot vallok? Mi lesz, ha meghalok, mielőtt átadhatnám az üzenetet? Aziz édesapja, Mahmad – Dhartha egyetlen fia – mindig hűségesen szolgálta a törzset, szorgosan dolgozott a külvilágiakkal az űrkikötőben. Régóta Mahmad intézte a melanzsüzletet, ő tárgyalt Tuk Keedairrel és Aurelius Venporttal, akik a Nemesek Szövetségében kereskedtek a fűszerrel.
Négy évvel ezelőtt Mahmad különös betegséget kapott el az egyik utazótól Arrakis Cityben, hosszú ideig szenvedett, míg végül tébolyodottan a másvilágra költözött. Néhány maradi Zenszuni a távolabbi falvakból azt bizonygatta, hogy a betegség büntetés volt, amiért kívülállókkal keveredett. Habár az öreg naib megsiratta fiát, a halál mindennaposnak számított az Arrakison, elvesztését így a függetlenségért folytatott állandó harc részének tekintette, nem kevésbé, mintha az ellenséggel szembeni csatában esett volna el...
Aziz, aki már azt sem tudta, milyen irányban halad, tétován botladozott a tikkasztó forróságban, a féreglovasoknak pedig nyomát sem látta. Abban reménykedett, hogy a banditák megmentik őt valamiképp. És minél előbb.
A fűszerkereskedelemből származó vagyon kényelmes életet biztosított a Zenszuni falvak lakóinak. Egyre inkább az Arrakis Cityben vásároltakra támaszkodtak a sivatag karmaiból megkaparintható javak helyett. Az Arrakis kegyetlen homokján Aziz rádöbbent, hogy nem sajátított el eleget az ősi, túléléshez szükséges készségekből.
A fiú minden tőle telhetőt megtett, hogy nyilvánvalóvá tegye jelenlétét, s éjjel jelzőtüzeket gyújtva, nappal tükrökkel villogtatva igyekezett felhívni magára a figyelmet. Nem tudta elhinni, hogy a hős Féreglovas Szelim ilyen fiatalon hagyná elpusztulni őt. A törvényen kívüli egyenesen belenézett a szemébe a fűszerszállítókat ért rajtaütés során, Aziz pedig úgy vélte, mindazok ellenére, amit nagyapjától hallott, belelátott a bajnok szívébe...
Szelim és banditái sokkal több gondot okoztak Dharthának, mint a külvilági betegségek. Az évek során a melanzsot szállító karavánok ellen intézett rajtaütések jócskán megcsapolták a falu jövedelmét. Közben a naib egyszer sem állt elő kifogásokkal, mikor Tuk Keedair a megcsappant termelékenységre panaszkodott, valahányszor Arrakis Citybe érkezett a fűszerszállítmányért.
– A banditákat a saját belügyünknek tekintem – válaszolta kivétel nélkül minden kérdésre. – Majd mi elrendezzük.
Az elégedetlen Keedair azzal fenyegetőzött, hogy hivatásos külvilági csapatokat, felbérelt nyomkövetőket és gyilkosokat küld a sivatagba. Aziz nagyapja azonban ígéretet tett rá, hogy megoldja a problémát, mivel semmiképp nem szerette volna, ha sérül az üzleti kapcsolat vagy a falu önállósága. Ezért nehéz szívvel elküldte fiatal unokáját, hogy egymagában keresse meg a banditákat, és ajánljon nekik békét.
– Szelim valaha a törzsünk tagja volt – mesélte el neki három napja a naib, mikor Aziz indulni készült a sivatagba. A tábortűz hamvadó parazsa mellett üldögéltek. – Mikor még kisfiú volt, Szelimet bűnösnek találták vízlopás vétségében, és a sivatagba száműzték. Arra számítottunk, hogy elpusztul ott, de valahogy életben maradt.
– Igen, nagypapa. – Aziz tekintete ragyogott a barlang árnyai között. – És megtanulta, hogyan lovagolhatja meg a sivatag szörnyetegeit.
Az öregember mélykék szemeit könny öntötte el, ahogy felidézte az emlékeket.
– Azóta, miközben mi megtanultuk, miként kell betakarítani és eladni a melanzsot, Féreglovas Szelim bűnözőkből álló csapatot gyűjtött maga köré, hogy fenntarthassa rémuralmát a keményen dolgozó fűszerbegyűjtők felett. Tudom, hogy Szelim gyűlöl az ítéletért, amit kiróttam rá, és ideje, hogy egyikünk megbocsásson. – Szünetet tartott. – Vagy megölje a másikat.
Az idős naib megfáradtnak és törődöttnek tűnt, Aziz pedig teljes szívéből sajnálta nagyapját. Korábban megfogadta magában, hogy módot talál a probléma megoldására, és elsimítja a Dhartha naib és Féreglovas Szelim közötti ellentéteket.
– Véget kell vetnünk ennek az ostoba viszálynak, és egyesült erővel kell kiállnunk a közös érdekeinkért. Máskülönben a külvilágiak megosztanak és leigáznak mindnyájunkat. Még egy Szelimhez hasonló gonosztevő sem kívánhat ilyet. Meg kell találnod őt, Aziz, és el kell mondanod neki, amit tőlem hallottál.
A fiú a felelősségteljes feladatra büszkén vágott neki a sivatagnak, és reményteljesen, nagy elszántsággal nézett szembe a veszéllyel. Ám immár napok óta kóborolt, a vad sivatag pedig senkivel szemben nem mutatott kegyelmet. Most már semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy összekuporodjon és meghaljon.
Mahra két másik törvényen kívüli kíséretében figyelte a távolból a botorkáló fiút. Már nem számolta, hány ostoba hibát követ el, és tudta, hogy a halálán van. Szelim mondta, hogy a hozzá nem értés és a figyelmetlenség az ember életébe kerül az Arrakison. A sivatag már megmérette, és könnyűnek találta őt.
Nemzedékek alatt az Arrakis Zenszuni nomádjai megtanultak harmóniában élni a zord környezettel, de Szelim és követői egy lépéssel tovább mentek, és még annál is kevesebbel elboldogultak, mint amennyire a régebbi törzseknek szüksége volt. Szelim csapata saját eszéből és ügyességéből élt, és nem függött fényűzési cikkektől, víztől vagy a dekadens külvilágiaktól Arrakis Cityiben beszerezhető eszközöktől.
Mahra immár közel egy éve csatlakozott Szelim csapatához. Azóta elsajátította a szúrófegyverek használatát, megtanulta, hogyan éljen túl egy homokvihart, hogyan találjon menedéket a mély szélvájatokban, és hogyan hívja magához és lovagolja meg Shai-huludot. Immár saját kriszkést hordott magánál, tejfehér, ívelt pengét, amely valaha egy hatalmas féreg foga volt. Könyörületesen cselekedett volna, ha elmetszi a kisfiú nyakát, hogy a hosszú kínszenvedés helyett gyorsan elpusztuljon.
És ekkor ráismert Dhartha naib unokájára. Mivel tudta, hogy Szelim szívesen elbeszélgetne vele, úgy döntött, életben tartja, hogy Szelim maga határozhasson a fiú sorsáról.
A tiszta, csillagoktól tündöklő égbolt alatt, miközben a fiú a szomjúságtól és kimerültségtől reszketve feküdt a sziklák menedékében, a banditák körülvették őt. A fiú először úgy hitte, Mahra és társai pusztán lázálmában jelentek meg. A kivehetetlen, jelekkel és csettintésekkel társalgó alakok lassan megközelítették. Aziz olyannyira kimerült, hogy a fejét is alig bírta felemelni.
Viaskodás nélkül foglyul ejtették, majd miután adtak neki egy kortyot értékes vizükből, magukkal cipelték, akár egy fadarabot. Aziz megpróbálta közölni velük, ki ő, és miért jött, szavai azonban hörgésként törtek elő torkából. Végül a fiú egy rövid pillanatra mosolyra húzta kiszáradt, vérző ajkait.
– Tudtam, hogy eljöttök...
Féreglovas Szelimtől és barlangjától nagy távolság választotta el őket, a számkivetettek azonban gyorsan mozogtak. Mikor a rejtett településre értek, Mahra gondoskodott róla, hogy Azizt egy kisebb elszigetelt barlangfülkébe vigyék, ahol vizet és ételt adott neki, majd hagyta, hogy a kimerültségtől mély álomba merüljön, s visszanyerje az erejét. Szelim korábban féregháton indult el, hogy rajtaüssön egy távoli fűszerfejtésen, és még legalább egy napig nem volt várható a visszatérte.
A fiú nagy sokára ébredt csak fel a hűvös, homályos helyiségben. Hamarjában felült, de kis híján elájult, aztán nyitott szemmel visszafeküdt, s a szeme előtt úszó árnyakat figyelte, miközben igyekezett betájolni magát. Mahra szavai megriasztották.
– Nem gyakran mentünk meg bolondokat. Szerencsésnek mondhatod magad, amiért Shai-hulud nem falt fel. Hogy vághattál neki a sivatagnak ilyen felkészületlenül?
Kihúzta a szalmaágy mellett heverő vizestömlő dugóját, és inni adott a fiúnak. Felhólyagzott bőre és a szeme alatti sötét karikák ellenére Aziz rámosolygott.
– Meg kellett találnom Féreglovas Szelimet. – Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje az erejét. – A nevem...
Makra félbeszakította.
– Tudom, ki vagy, Dhartha naib unokája. Csupán azért döntöttem amellett, hogy nem ontom ki a vizedet, mivel értékes túsznak számítasz. Talán Szelim halálra kínoztat, hogy bosszút álljon nagyapád bűneiért.
A fiú megvonaglott.
– A nagyapám jó ember! Mindössze azt szeretné...
– Dhartha naib száműzte Szelimet a törzsből, noha pontosan tudta, hogy a fiatalember nem követte el a bűnöket, amivel megvádolták. Nem érdekelte, hogy egy ártatlan árvának kell meghalnia azért, hogy a törzs egyik befolyásos tagját mentse. A fiú, aki valójában elkövette a tettet, tisztában volt vele, hogy bűnös, ahogy a nagyapád is. De Szelimnek kellett megfizetnie a másik bűnéért.
Aziz zavartnak tűnt. Nyilvánvalóan senki nem beszélt még így neki a nagyapjáról.
– Én másképp hallottam a történetet.
Mahra vállat vont, és összeráncolta a szemöldökét.
– Dhartha naib a külvilági hívságokért elpártolt a sivatagi életmódtól. A falud népe hazugságban él. Nem lep meg, hogy hiszel nekik.
A homályban a fiú a nőre sandított, és végre felismerte őt a homlokán éktelenkedő sebhelyről.
– Közénk tartoztál, de elszöktél. Láttalak, mikor rajtaütöttetek a karavánunkon.
Mahra felvetette a fejét.
– Féreglovas Szelim hitvese akarok lenni.
Magát is meglepte vakmerő kijelentésével, de már egy hónappal azelőtt határozott. Mostanra a csapat minden tagja észrevette ezt.
Megkeményítette a hangját.
– Azok ellen harcolok, akik Shai-huludot akarják elpusztítani a fűszer kitermelésével és értékesítésével. Dhartha naibot legfőbb ellenségünknek tekintjük.
Aziz hatalmas erőfeszítéssel felült.
– De én üzenetet hozok a nagyapámtól. Békét akar kötni Féreglovas Szelimmel. Nincs értelme tovább folytatni a viszályt.
Mahra megvetően meredt rá.
– Ezt majd Szelim dönti el.

 

Mikor Aziz ismét felébredt a barlangfülke sötétjében, percekbe telt, míg ráébredt, hogy valaki teljes csendben ül a helyiségben, közvetlenül mellette. Nem Mahra, hanem valaki más.
– Te lennél... te lennél Féreglovas Szelim?
– Sokan kutatnak utánam, és néhányuknak sikerül rám találni. Kevesen térnek vissza, hogy elmesélhessék.
– A meséket már ismerem – felelte Aziz felbátorodva. Felült. – Már láttalak, mikor rajtaütöttetek a fűszerkaravánunkon. Egyikünket sem bántottad. Szerintem becsületes ember vagy.
– Ellentétben a nagyapáddal.
Szelim bekapcsolt egy kis parázslapot. Habár tompán világított, Aziz számára elképesztően ragyogónak hatott a barlang homályában eltöltött hosszú idő után.
– Nem kétlem, hogy tiszteled Dhartha naibot, fiú. Úgy véled, bizonyosan jó ember, hiszen ő vezeti a törzset. De ne hősként tekints rá! És ne higgy el mindent, amit a hősökről regélnek!
Aziz észrevette, hogy Szelim arca széltől és naptól cserzett, ugyanakkor meglepően fiatalos volt. Tekintete keménységet és intelligenciát sugárzott, arckifejezése pedig sokkal fenségesebb, mint ahogy emlékeiben megmaradt. Látomás és végzet tisztán rajzolódott ki az elméjében. A fiú visszafojtotta a lélegzetét, és igyekezett összeegyeztetni a valós képet azzal, amiket hallott. Mikor végül szemtől szembe került a legendás férfiúval, szinte megszólalni sem tudott.
– Úgy hallottam, üzenetet hoztál. Vajon mit akarhat Dhartha naib közölni velem?
Aziz szíve hevesen kalapált, hiszen nyilvánvalóan ez volt, és ez is lesz élete legfontosabb cselekedete.
– Arra kért, hogy mondjam el neked: hivatalosan megbocsát a fiúként elkövetett vétkeidért. A törzs többé nem neheztel rád, nagyapám pedig visszavár téged a falunkba. Azt szeretné, ha ismét nemzetségünk tagja lennél, hogy békében élhessünk.
Szelim felnevetett az ajánlat hallatán.
– Buddallah küldetését teljesítem. Nagy tettek véghezvitelére választott ki engem. – Szenvtelenül elmosolyodott, sötétkék szemei szikrákat hánytak. – Mondd meg a nagyapádnak, hogy feloldozom a törzset a bűnei alól, amint felhagynak a fűszerbetakarítással!
– De hát a törzs fennmaradása a fűszer értékesítésén áll vagy bukik – felelte elképedve Aziz. – Másképp nem...
– Rengeteg módja létezik a túlélésnek – szakította félbe Szelim. – Mindig is több módszer létezett. Követőim egyértelműen bizonyították ezt az elmúlt évek során. A Zenszunik nemzedékeken át éltek az Arrakison, mielőtt túlságosan hozzászoktak a külvilági fényűzési cikkekhez.
Elutasítón megrázta a fejét.
– De még csak kisfiú vagy. Nem várom el, hogy ezt megértsd. – Szelim felállt. – Szedd össze az erőd, és visszaviszlek a nagyapádhoz. Élve és sértetlenül. Aztán elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy Dhartha naib hasonló kegyben részesített volna.
Nyomasztó forróság taglózta le őket a nyílt sivatag homokján.
– Ha futni próbálsz, meghalsz – mondta Féreglovas Szelim.
Aziz mellette állt a homokóceán egyik mállatag dűnéjének tetején. – Nem fogok elfutni. – Térde rogyadozott alatta.
A törvényen kívüliek vezetője egy pillanatra derűsen rámosolygott.
– Ezt ne feledd, mikor a páni rémülettől egész testedben remegni kezdesz, és lábad önkéntelenül is vinni akar.
Szelim a kérges homokra helyezte horgait és a fémrudakat, majd letérdepelt a zengő dob mellé. A hangszer kúpos végét a homokba ékelte. Gyors, éles mozdulatokkal ütni kezdte a kifeszített bőrt. A visszhangzó dübörgés úgy hatott, akár egy hangos robbanás, a dob kiképzése pedig lehetővé tette, hogy a hanghullámok mélyen a dűne alatt lerakódott homokrétegekig terjedjenek, egészen a féreg búvóhelyéig. Szelim lehunyta a szemét, és hipnotikus ritmusban dörmögött magában, hívta Shai-huludot.
Aziz gyomra görcsbe szorult, ám megígérte a hős Féreglovasnak, hogy helyt áll. Megbízott Szelimben. A fiú várt és figyelt. Végül meglátta a dűnék alatt terjedő fodrozódást, a vibráló hullámokat.
– Ott jön! A féreg erre tart!
– Shai-hulud mindig eljön, ha hívják. – Szelim tovább dobolt. Aztán, mikor a szörnyeteg megfordult, mintha becserkészni óhajtaná áldozatát, Szelim kikapta a dobot a homokból, felszedte az eszközeit, majd intett a fiúnak, hogy kövesse őt. – El kell foglalnunk a helyünket. Könnyeden, egyenetlen ritmusban lépdelj, ne úgy, ahogy a külvilágiak menetelnek! Emlékezz rá, ki vagy!
Sietősen haladtak a gerinc mentén. A szörny az utolsó hangos dörrenések irányába tartott, aztán egyre feljebb emelkedett, s homokot és port rázott le magáról, mintha vedlene.
Aziz korábban sohasem került ilyen közel egy démonhoz. A melanzs illata mindent áthatott, a fahéj kovás, tüzes bűze a kénkőével keveredett. Izzadság ütött ki a homlokán, feleslegesen pazarolta teste vizét.
Epp ahogy a Féreglovas megjósolta, Aziz legszívesebben ordítva menekült volna, ehelyett azonban imát rebegett Budallahhoz, és kitartóan várt. Úgy érezte, mindjárt elájul az izgalomtól.
Szelim megmarkolta a szerszámait, és pontosan abban a pillanatban ugrott előre, mikor a homokféreg föléje tornyosult. A megkérgesedett szelvények közé döfött, és mélyen az érzékeny húsba vájta a dárdát s a horgokat, amelyekhez összecsomózott köteleket erősített. Odakiáltott Aziznak:
– Mássz fel! Kapd el a kötelet!
A szörnyeteg dübörgésétől, a homok fülsiketítő sercegésétől a fiú alig hallotta, mégis megértette az utasítást. Adrenalintól hajtva előrerohant, szíve a torkában lüktetett. Aziz a fogát csikorgatta, és igyekezett nem belélegezni a fullasztó bűzt. A csomós kötélbe kapaszkodva hágott felfelé, csizmáját megvetette a homokféreg göcsörtös bőrén.
Szelim uralma alá gyűrte a monstrumot, Aziz egy pillanatig sem kételkedett ebben. Ahogy a homokóceánt fodrozó, magas homoktaréjok tetején ringatóztak Shai-hulud hátán, Aziz alig tudta magába fojtani csodálatát és ámulatát. Egy féreg hátán utazott, szélsebesen közeledett falujához, ahogy a legendákban hallotta. Szelim valóban uralkodott a sivatagi démonok felett!
Aziz egymásnak ellentmondó érzésekkel küszködött. Tisztelte nagyapját, ám abban is kételkedett, hogy egy Féreglovashoz fogható nagy ember valótlant állítana. Immár még jobban becsülte őt, mint korábban, s a csodálat szinte megbénította az egész testét. Végre, a sok Szelimről szóló legenda után, a híres Féreglovas testet öltve mutatkozott meg előtte.
A hosszú út egyetlen elmosódott pillanatnak tűnt, Aziz pedig tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni a Féreglovast és a rettegést. Mikor Szelim végül elmagyarázta Aziznak, hogyan bukfencezzen le az elcsigázott lényről, Aziz botorkálva megindult faluja sziklás ormai felé.
Aziz remegő térddel, kimerültségtől és izgalomtól sajgó izmokkal kaptatott fel az egyenetlen szirti csapáson, s tudta, hogy nem egy társa figyeli őt a barlangbejáratokból. A fiú, aki Szelim kihívó válaszát hozta Dhartha naib ajánlatára, hátrafordult, hogy még egy pillantást vessen a Féreglovasra, amint a lassan mozgó szörnyeteg hátán beveti magát a végtelen homoksivatagba, hogy a legendás számkivetett visszatérjen káprázatos betyáréletéhez.

- - -

 

Az emberek mindig képesek jobbítani magukon.
Ez előnyt jelent számukra a gondolkodó gépekkel
szemben... amíg nem találom meg a módját,
hogy utánozzam az érzékeiket. És az értelmüket.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

Erasmus, a robot minden beszélgetését teljes egészében rögzítette. Omnius maga is elraktározta a beszélgetéseket, de Erasmus azt gyanította, hogy a rögzített anyagok nem minden részletben egyeznének meg.
Az önálló akaratú robot szívesebben vette, ha gondolatai önállóan növekednek, fejlődnek ki, mintsem Omnius folyamatos frissítéseiben részesüljön. Az örökelméhez hasonlóan folyamatosan fejlődő gondolkodó gép volt – és Omniushoz hasonlóan saját célokat tűzött ki maga elé.
E pillanatban Erasmus corrini villájának meleg, vörös napfényben fürdő teraszán üldögélt, s a távolban magasodó, kopár hegyvonulatok látványában gyönyörködött. A korábbi, évszázadokkal ezelőtti felderítő utakból felidézte a csipkézett szirteket, a mély szurdokokat, a meredek falú kanyonokat. Gépélete gyermekéveiben itt esett kelepcébe, vált egy gleccserszakadék foglyává, és ennek a megpróbáltatásnak köszönhette önálló egyénisége kialakulását.
A robotnak immár nem kellett hegyeket másznia, felkutatnia a zord vadont. Ehelyett az emberi lélek felderítetlen, zavaros tájait igyekezett feltérképezni. Mivel számtalan út vezetett a megvilágosodás felé, Erasmusnak fontossági sorrendet kellett felállítania, kiváltképp, hogy Omnius nemrégiben arra utasította: a vallási buzgalomra, az őrület egyik nyilvánvaló formájára összpontosítsa kutatásait.
Egy házi szolga lépett be nyalábnyi ronggyal és palackkal. A jól táplált, sötét bőrű asszony zöld szemei fényesen ragyogtak. Erasmus felemelkedett, levetette magáról elegáns karmazsinpalástját, s hagyta, hogy a palaszürke kövezetre hulljon mögötte.
– Készen állok.
A szolga munkához látott, s fényezni kezdte a robot csillogó platinabőrét. Mikor látta, hogy a vörhenyes vörös óriás fénye úgy tükröződik teste felületén, akár egy örömtűz lángjai, a robot elégedett mosolyra húzta likvimetál arcrétegét.
Arckifejezése rögtön megváltozott, amint meghallotta Omnius mennydörgő hangját.
– Megtaláltalak. – Az egyik mozgékony figyelőkutász lejjebb ereszkedett, hogy alaposabban szemügyre vehesse őt. – Úgy néz ki, mintha éppen pihennél. Csak nem egy dekadens hedonistát utánzol az óbirodalom éveiből? Talán magát a megbuktatott Császárt?
– Kizárólag azért teszem, hogy jobban megérthessem a fajt, Omnius. Kizárólag azért, hogy téged szolgálhassalak. A karbantartási folyamat közben a vallásokról összegyűjtött adatokat értékeltem ki.
– Mondd el, mire jutottál, hogy immár az efféle információk szakértőjévé lettél.
Erasmus felemelte az egyik karját, hogy a rabszolga könnyebben hozzáférjen. A fényezéshez dörzsölésmentes vegyszereket és berissi zergebőrt használt. A nő a feladatára koncentrált, és meglepően higgadtnak tűnt ahhoz képest, hogy miután az előző tisztogató a körmével megkarcolta a likvimetál bőrréteget, Erasmus egy virágcseréppel kettéhasította a koponyáját. A nő feje meghökkentően nagy mennyiségű vért tartalmazott, s Erasmus elragadtatva figyelte, ahogy kifolyik belőle, mígnem az asszony végül abbahagyta a rángatózást és vonaglást...
– Még nem tartom magam az emberi vallások szakértőjének. A cél eléréséhez személyesen kellene részt vennem a szertartásaikon. Lehetséges, hogy létezik valamiféle megfoghatatlan minőség, amelyet nem rögzítettek az általam megtekintett feljegyzésekben, ugyanis azokban nem leltem meg a válaszokat. Valódi papokkal, mollákkal és rabbikkal kell beszélnem. A feljegyzett történelem nem alkalmas az efféle finom, mégis alapvető különbségtételekre.
– Semmit sem sikerült megtudnod az évezredek alatt feljegyzett eseményekből?
– A tények felhalmozása nem feltétlenül vezet el a megértéshez. Tudom, hogy az emberek gyakorta csapnak össze egymással vallási ellentétek miatt. Ebben a kérdésben különösen hiányzik belőlük a kompromisszumkészség.
– Az emberek természetüknél fogva harciasak. Noha saját állításuk szerint békére és jólétre vágynak, valójában előszeretettel harcolnak egymással.
– Érdekfeszítő következtetés – állapította meg Erasmus.
– Mivel képtelenek vagyunk vallási kérdésekben vitába szállni az emberekkel, lehetségesnek tartod, hogy épp ezért ötlötték ki ezt az állítólagosan hitbéli összetűzést, ezt a Dzsihadot?
A rabszolganő végzett ura kifényezésével, majd félreállt, és várta a további utasításokat. Erasmus intett neki, mire a nő sietve távozott.
– Érdekes feltételezés. Ám nem szabad elfeledned, hogy a vallásosság hiánya önmagában átkozandó tulajdonság a vakbuzgók szemében. Ateistaként, istentelen démonokként hivatkoznak ránk. Az emberek előszeretettel címkéznek, hiszen így könnyen kategorizálhatják ellenfeleiket, ami kivétel nélkül riválisaik emberi mivoltuktól való megfosztását vonja maga után. A mi esetünkben, kedves Omnius, emberi mivoltunk tagadása a kezdetektől adottnak tekinthető.
– A hrethgirek évszázadokon át küzdöttek ellenünk, de a küzdelem jellege gyökeresen megváltozott, mióta a vallás köntösébe öltöztették a harcot. Még a korábbinál is ésszerűtlenebbé és képmutatóbbakká váltak. Becsmérelnek minket, amiért rabszolgasorba hajtjuk az embereket, ugyanakkor maguk is rabszolgákat tartanak.
Erasmus a figyelőkutász felé biccentett, amely gesztust az emberektől tanulta el.
– Habár nem nevezhetjük magunkat hús-vér lényeknek, Omnius, bizonyos értelemben hozzájuk hasonlóan kell harcolnunk. Magunknak is kiszámíthatatlanná kell válnunk, vagy legalábbis ki kell ismernünk a stratégiai módszereiket.
– Érdekes ötlet.
– A sablonostól elütő sablonok – mondta Erasmus. – Számomra úgy tűnik, ellenfelünk tömegesen megtébolyodott. A vallási buzgalom, amely a Dzsihadjuk hajtómotorja lett, járványként terjed közöttük, és megfertőzi a kollektív tudatukat.
– Számos váratlan győzelmet arattak – panaszolta Omnius. – A Föld elpusztítása, a Peridot Kolónia, a Tyndall, az Anbus IV és a poritrini hajógyár védelme mind komolyan aggasztanak.
– A véget nem érő ixi lázadás is sok gondot okoz – jegyezte meg Erasmus. – Hiába a milliónyi áldozat, a Dzsihad beépített emberei folyamatosan szivárognak be, mintha nem érdekelné őket sem veszteség, sem nyereség. Mikor jönnek rá végre, hogy egyetlen világ nem ér meg ennyi emberéletet?
– Az emberek közönséges állatok – felelte Omnius. – Elég egy pillantást vetni rájuk a telepeiken.
Erasmus a terasz korlátjához sétált, ahonnan rálátott a nyomorúságos rabszolgatelepekre. Néhány csontsovány, szutykos ember kószált a magas kerítésekkel elkerített területen, s mindegyikük a sáros földre állított hosszú faasztal felé tartott. Elérkezett az étkezés ideje, s arcukon bárgyú kifejezéssel ácsorogtak. Automata berendezések nyitották fel a belső kapukat, és barna kavicsszemekre emlékeztető ételpirulák potyogtak ki a nyílásokból.
Minő szánalmas életet élnek – tűnődött el Erasmus –, nem részesülnek intézményes oktatásban, és teljességgel tudatlanok. Ám még a legegyszerűbb is rendelkezhet azzal a hihetetlen képességgel, hogy zseni váljon belőle. A lehetőség hiánya nem feltétlenül tett valakit ostobává, mindössze az alkotó elme helyett a túléléshez szükséges készségeket helyezte előtérbe.
– Nem látod át teljesen a helyzetet, Omnius. Vegyük bármely egészséges embert. Ha alakítható korban kezdjük el, mikor a mentális rendszerük még képlékeny, a szerencsétlen lények bármelyikét képezhetjük. Ha adott a lehetőség, még az utolsó söpredék gyermeke is ragyogó elmévé, szinte velünk egyenértékűvé válhat.
Az Erasmus közelében lebegő figyelőkutász kitágította optikai apparátusát, hogy jobban szemügyre vehesse a telepet.
– Bármelyikük? Erősen kétlem.
– Mégis arra jutottam, hogy ez az igazság.
További figyelőkutászok rajzottak a telep köré, ahol az etetéshez összegyűlt emberek egymást taszigálták. Egy kép jelent meg az Erasmushoz legközelebb repkedő figyelőkutász lencséjén, Omnius pedig így szólt hozzá:
– Nézd azt a fiút, a kerítésnél... a borzas hajút, rongyos nadrágban! Mindegyikük közül ő tűnik a legelvetemültebbnek és a legápolatlanabbnak. Lássuk, mit leszel képes elérni vele! Fogadok, hogy állat marad, bármennyire igyekszel.
Mivel rögtön eszébe jutott az első fogadás, amit az immár elpusztult Terra-Omniusszal kötött, és ami váratlanul kirobbantotta az első rabszolgafelkelést, Erasmus egy szót sem felelt. Mivel az utolsó örökelme-frissítés megsemmisült a Föld elleni atomcsapás során, a Corrin-Omnius nem értesülhetett a meddő fogadásról. Erasmus titkáról nem hullhatott le a lepel.
– Nem szeretnék hazardírozni a kiváló örökelme ellen – válaszolt végül Erasmus. – Ennek ellenére elfogadom a kihívást. Civilizált, művelt és éles elméjű embert faragok abból a fiúból, aki bármely megbízottunkat felülmúlja.
– Akkor hát tekintsük kihívásnak – nyugtázta Omnius.
Erasmus korábban felfigyelt már a fiúra, a csökönyösségre való primitív hajlama miatt. Micsoda állatias, potenciálisan agresszív lény! A feljegyzések szerint kilenc esztendős volt, elég fiatal ahhoz, hogy még alakítható legyen. A robot felidézte, hogy még a kulturált, tanult és tüneményes Serena Butler is mekkora kihívást jelentett számára, s miképp vezetett a nőhöz és annak gyermekéhez fűződő viszonya a későbbi, előreláthatatlan katasztrófához.
Elhatározta, hogy ezúttal jobb eredményt fog elérni.

- - -

 

Ki korán üt, kétszeres erővel üt.
JAV BARRI KARDMESTER

– Taníts meg rá, hogyan kell gépeket ölni!
Jool Noret minden edzés előtt e szavakkal köszöntötte a szenszei meket, Chirox pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy eleget tegyen ura parancsának. Az alkalmazkodási algoritmussal programozott modul lehetővé tette a harci robot számára, hogy kivételesen rögtönzőképes tanítómesterré váljon annak ellenére, hogy eredetileg emberek lemészárlására programozták.
Jool olyan önfeledtséggel vetette bele magát az edzésekbe, amilyet sohasem lehetett látni apja elvesztése előtt. Az edzés immár nem puszta testgyakorlás volt, hanem rögeszmévé vált. Ő okozta Zon Noret tragikus halálát, és így, hogy könnyítsen lelkén, több kárt kellett okoznia Omniusnak, mint két másik kardmester együttesen. Ez a teher nyomta a lelkét. Jool véletlenül sem akarta, hogy a veteránnak baja essék, a szigorú ginazi életszemlélet azonban megtanította rá, hogy nincsenek véletlenek, nem szabad kifogást keresni a kudarcokra. Minden esemény tettek láncolatának eredménye volt. A szándék érdektelennek számított a tényleges eredmény értékelésekor.
Jool kizárólag magát hibáztathatta, senki nem bocsáthatott meg neki, vagy oszthatta meg vele a felelősség terhét. A fiatalember bűntudata olyannyira befészkelte magát az elméjébe, hogy hajtóerővé vált. Zon Noret utolsó leheletével arra kérte fiát, hogy váljon kiváló harcos belőle, a legjobb, akit a Ginaz valaha ismert.
Jool teljes erőbedobással igyekezett teljesíteni a feladatot.
Szinte emberfeletti mértékben fejlődött, még ezen a magas szinten is, mintha valami szunnyadó képesség mozdult volna meg benne. A ginaziak hite szerint egy valaha élt, ismeretlen zsoldos lelke, egy újjászületett, ám öntudatlan entitás osztozott a testén. Jool érezte, hogy az ősi ösztön végighömpölyög az ereiben, és beleég az izmaiba, miközben Chirox ellen harcol fegyverek egész arzenáljával, a bonyolult zavaróimpulzus rudaktól az egyszerű husángokig, sőt a puszta kezéig.
A szenszei mek sárga optikai érzékelőszálai izzottak, miközben megtanulta fejleszteni ügyességét, hogy lépést tarthasson a tanítványával.
– Olyan gyors vagy, mint egy gép, Jool Noret, és olyan rugalmas, mint egy ember. Ez a két tényező együttesen félelmetes ellenféllé tesz téged.
Noret édesapja pulzuskardját használta, s úgy bénította meg egyenként a szenszei mek alkatrészeit, hogy közben legfeljebb néhány zúzódást vagy karcolást szerzett.
– Azt akarom, hogy Omnius csapásként, gonosz szellemként tekintsem rám.
Jool gyorsabban és keményebben döfött, mint bármikor, így téve próbára a folyamatosan alkalmazkodó és erősödő mek megnövelt képességeit.
Az elszánt harcos végül túlszárnyalta gépi ellenfelét.
Az ifjabb Noret ugyanazon a partszakaszon sújtott le a harci robot páncélozott bal, majd jobb lábára, ahol édesapja elesett, aztán egyre feljebb haladt, és sorra kiiktatta a hat fegyverforgató kart, míg végül Chiroxból nem maradt több, mint egy eltorzult fémszobor. Kizárólag a robot optikai érzékelőszálai pislákoltak még, akár a csillagok az éjszakai égen. Noret gyűlölet és öröm nélkül, pusztán felfokozott energiával ugrott fel a levegőbe, és a mek testére irányzott kemény rúgással feldöntötte a gépet, aki hátrabukott a puha, széttaposott fövenyre.
– Tessék, legyőztelek! – Földön heverő gépi oktatója fölé magasodott. – Megint!
A földön elterült robot tompán és érzelemmentesen válaszolt, Noret mégis mintha büszkeséget érzett volna ki a hangjából.
– Az alkalmazkodási modulom képességei felső határához ért, Noret mester. Amíg nem látsz el egy feljavított programmal, semmi újat nem taníthatok neked. – A mek lába megvonaglott, ahogy a speciális algoritmussal ellátott áramkör újraindította magát. – Felkészültél mindenre, amivel egy gondolkodó gép meglephetne téged.

 

Jool Noret a Ginaz-szigetcsoport központi szigetén harcolt a többi kiképzés alatt álló zsoldos ellen. A gondos felügyelet és a fegyverhasználatot érintő megkötéseknek köszönhetően a legtöbben túlélték a gyakorlatokat.
A Veteránok Tanácsának minden tagja ismerte egykor Jool elesett apját, számos csatában harcoltak vele vállvetve a gépek ellen, a fiatalembernek azonban magának kellett kiérdemelnie a tiszteletüket és megbecsülésüket. Az eszköz határozott célt szolgált. Már alig várta, hogy a Dzsihadban harcolhasson, hogy mielőbb hozzáláthasson Omnius haderőinek elpusztításához, és visszafizethesse nyomasztó adósságát.
A Ginaz lakossága szétszórtan élt a több száz apró, zöldellő szigeten, amelyek különféle tereptípusokkal szolgáltak. A helybéliek békében is élhettek volna – bőségesen akadt hal, termett trópusi gyümölcs és mogyoróféle a termékeny vulkáni talajban –, ehelyett azonban szigorú hadi kultúrát alakítottak ki, amely a Nemesek Szövetségének minden szegletében legendás hírnévre tett szert.
A fiatal férfiak a számos sziget változatos terepét és természetes veszélyforrásait használták fel küzdőkészségük kifejlesztésére. A helyiek mindig is, egészen a Titánok Idejétől fogva harcoltak a gondolkodó gépekkel. Az elszigetelt Ginaz volt az egyetlen bolygó, amely lerázta magáról a módosított programú robotok igáját, akiket egykor Barbarossa Titán szabadított rá az Óbirodalomra. Negyed század alatt Serena Butler Dzsihadja oly magas hőfokot ért el, amely rendkívüli követelményeket támasztott a ginaziakkal szemben, akiknek egyre több nélkülözhetetlen harcost kellett szolgáltatnia.
Akárcsak a számítógépes örökelme, amely másolatokat tudott készíteni magáról, és frissítések szétküldésével élte túl az egymás utáni pusztító csapásokat, minden ginazi zsoldos abban hitt, hogy halála után lelke az adatfájlokhoz hasonlatosan teljes tudásával átszáll utódja testébe. Több volt ez, mint puszta reinkarnáció; átmenet nélkül folytatódott a csatározás, egyik harcos a másiknak adta át a stafétabotot.
Mivel olyan sokan estek el a csatákban, a szigetvilági társadalomnak alkalmazkodnia kellett, és az asszonyokat a megszokottnál több sarj megszülésére biztatták. A fiatal ginazi diákok szigetről szigetre utazgattak, és válogatás nélkül párosodtak. Az önkéntesek kötelességének számított, hogy legalább három gyermeket nemzzenek, mielőtt elindulnak a dühödten dúló Dzsihadba: egyet, aki az apát pótolta, egyet, aki az anyát, egyet pedig hitbéli kötelességként azok számára, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak gyermeket nemzeni.
A zsoldos asszonyok, akik a hosszú missziók során teherbe estek, pár hónappal a szülés előtt hazatértek a Ginazra, ahol az újoncok kiképzésében segítettek. Mindössze annyi ideig maradtak, hogy megszüljék gyermeküket, és újból megerősödjenek, aztán a következő induló hajóval ismét útnak eredtek a gépek elleni csatába.
Mindig rengeteg csata akadt, amely megvívásra várt.
A Veteránok tanácsának tagjait Zon Norethez hasonlóan kiváló géndonoroknak tekintették, hiszen azzal bizonyították kivételes testi erejüket, hogy számos csatát és sebesülést túléltek. Jool is hitt ebben, és tudta, hogy erőteljes génállományok szerencsés keveredéséből származott.
A harcosok gyermekei közül sokan nem ismerték apjuk kilétét. Néhányan még az édesanyjukét sem. Jool Noret azon kevesek egyike volt, akinek az édesapja hazatért, hogy magához vegye a gyermekét, hogy maga taníthassa, képezhesse fiát. Aztán, egy évvel ezelőtt, saját önhittségének és figyelmetlenségének köszönhetően Jool a Dzsihad egyik megbecsült, jól képzett zsoldosának, Zon Noretnek a halálát okozta. Vajon mennyivel vethette vissza a háború sikerét ez az egyetlen hiba?
Azt már tudta, hogy neki rengetegbe került, és nem hitte, hogy lelkiismerete valaha is nyugodni hagyja. Elkeseredettségtől hajtva, rögeszmésen törekedett rá, hogy két vagy több ginazi zsoldos helyett harcoljon. Jool mindössze addig várhatott, míg apja nyughatatlan harcos szelleme egy másik, csatára kész testben újjászületve vissza nem tér, hogy újra részt vállalhasson a küzdelemből...
Most, hogy a végső próbatételre várt, Jool a forró délutáni naptól felhevült homokba mélyesztette az ujjait, érezte pulzusát és a verítéket a bőrén. Minden lélegzetvétele arra emlékeztette őt, mennyire vágyott már rá, hogy hozzájárulhasson a Dzsihad sikeréhez, és beírja magát a történelembe. Valahol a lelke mélyén egy ismeretlen, lappangó bajtársa szelleme szunnyadt. Ma, ha a Veteránok Tanácsa érdemesnek ítéli őt, megtudhatja, kinek a szelleme költözött belé.
Belemarkolt a homokba, aztán felemelte a kezét, és figyelte, hogyan peregnek a szemek az ujjai között. Ki kell érdemelnie a kiváltságot...
A zsoldosjelöltek új csoportja különféle készségekkel rendelkezett. Néhányan a gondolkodó gépekkel szembeni kézitusában voltak jártasak: mások csupán beavatottak számára megismerhető szabotázs- és rombolótechnikákat sajátítottak el. Viszont mindannyian hasznos kiegészítői voltak az Omnius elleni, régtől folyó küzdelemnek.
A beválogatásban reménykedők egymással párbajoztak a köves vízpart egy elkerített szegletében. Ahhoz, hogy diplomát kapjanak, a zsoldosoknak nem csupán egymást kellett legyőznie, hanem tehetségük bemutatásával azt kellett bizonyítaniuk, hogy valóban egy harcos szelleme lakozik bennük. Maroknyi szárnyaszegettnek tűnő diák már kudarcot vallott az erőteljes bemutatón.
Jool Noret nem bukott el.
A vesztesek némelyike leszegett tekintettel osont el, mintha lélekben már feladta volna. Jool figyelte őket, és tudta, hogy az a harcos, akinek ilyen könnyen kedvét szegik, felesleges terhet jelent egy tényleges csatában. Más elbukottakban azonban láthatóan nem hunyt ki a dac és az elszántság szikrája; habár ezen a próbán elbuktak, alig várták, hogy újrakezdhessék a kiképzést. Többet tanulnak, javítanak a készségeiken, és újra próbálkoznak.
Másnap reggel Jool Noret hat másik társával együtt sorakozott fel, akiknek mindegyikét beválasztotta a vitézek közé a Veteránok Tanácsa. Miközben fehér hullámok csapódtak a göcsörtös fekete zátonynak, a veteránok hordalékfából tábortüzet raktak a fövenyen, nem messze a vastag, pikkelyes pálmafák egy csoportjától. Fiatal, néma, szőke hajú fiú lépett ünnepélyesen előre, aki alig bírta el a fényezett korallkorongokkal teli tálat. Ahogy letette az edényt, a kerek lemezek úgy csörömpöltek, akár egy csontváz egymásnak verődő fogai. Jool hunyorogva nézte őt a merőleges egyenlítői napsütésben.
– Mindannyian folytatni fogjátok a harcot – szólalt meg a veteránok vezetője, egy félkarú harcos, aki vastag varkocsba összefonva hordta ősz haját. Shar mester immár nem küzdött a gépek ellen, életét azonban az utánpótlás kinevelésének szentelte, akik sokkal több kárt tesznek majd ellenfelükben, mint a gondolkodó gépek tettek benne.
Shar az utolsó csatájában vesztette el a karját. Túl öregnek tartotta magát ahhoz, hogy tovább harcoljon, és nem volt hajlandó elfogadni a hadsebészek raktárából beszerezhető egyik pótvégtagot, hogy inkább egy fiatalabb katona kaphassa meg, aki alkalmasabb a küzdelemre. A mester fogyatékossága ellenére olyan agilis maradt, hogy maga fonta be a haját, és nem fogadott el segítséget, habár kevesen értették, miként képes erre.
– Utoljára álltok elénk tanítványként. – Shar jéghideg tekintete végigsiklott a hét ifjú harcoson. – Mikor elindultok a Ginazról valamely távoli csatatérre, büszke zsoldosokként, tudásunk letéteményeseiként és lovagias történelmünk képviselőiként teszitek majd ezt. Mindannyian elvállaljátok e súlyos felelősséget?
Noret és társai egyszerre kiáltották beleegyezésüket. Shar mester egymás után magához hívta, és bemutatta őket. Noret negyedikként lépett a székeken helyet foglaló Veteránok Tanácsa elé.
– Jool Noret, egészen szokatlan kiképzésben részesültél – mondta Shar mester. – Édesapád a ginazi zsoldosok büszkesége volt. Őt is Chirox képezte ki, míg társaidat tényleges csatákban edzett veteránok oktatták. Hátrányosnak érzed a helyzeted ezért?
Jool lelkét tovább mardosta a bűntudat, ahogy válaszolt.
– Épp ellenkezőleg, Shar mester, előnyösnek tekintem. Egy gép tanított meg rá, hogyan pusztítsam el a gépeket. Melyik mester ismerhetné jobban esküdt ellenségeinket?
– Ez a mek ugyanakkor megölte Zon Noretet – szólalt meg reszelős hangon egy ősz hajú asszony, az egyik izmos veterán.
Jool az elhatározására összpontosított a fülében zúgó hang helyett.
– Hogy pótoljam a veszteséget, ami apám halálával ért minket, kétszer annyi ellenséget kell megölnöm.
Egy kitört fogú, sebhelyektől borított, agg törpe előrehajolt.
– A meket egy robot csatahajóból mentették ki, és átprogramozták. Nem félsz attól, hogy titkos utasításokat rejt az alapprogramja, amely sebezhetővé tesz?
– A szenszei mek immár négy nemzedéknyi zsoldost képzett ki, akik között a Ginaz legjobbjai találhatók, én pedig megesküdtem, hogy mindnyájukon túlteszek. Megtanultam elpusztítani a gépeket, kiismerni bármely robot és kimek testének sebezhető pontjait. – A litánia szavai törtek elő lelkében, hangja rémületes erőt kapott. – Serena Butler Dzsihadjáról tanultam születésem óta. Láttam az Összehangolt Világokon vívott csatákról szóló jelentéseket, győztes és vesztes összecsapásokról egyaránt. Lelkem ég a vágytól, hogy elpusztíthassam Omniust. Kétségem sincs afelől, hogy erre születtem.
Shar mester elmosolyodott.
– Akkor nekünk sincs kétségünk. – A korallkorongokkal teli tál felé intett. – Ha egy harcos lelke lakozik benned, ideje, hogy felfedje magát. Válassz! Hadd lássuk, melyik elesett bajtársunk adta át neked képességeit és céljait!
Jool Noret a számtalan korongra pillantott, amelyek legtöbbjére egy ginazi zsoldos nevét írták fel, aki az évszázados háborúskodás során vesztette életét; némelyik kerek lemezt azonban üresen hagyták: ezek új lelkeket jelöltek. Az ifjú lehunyta a szemét, mélyen a halomba nyúlt, s hagyta, hogy a sors vezesse a kezét. Köztük volt az édesapja nevét viselő korong is, de tudta, hogy nem méltó rá. Nem merte volna ezt húzni, és remélte, hogy keze nem akad véletlenül rá az edényben.
Hirtelen jött bátorsággal megragadta, kirántotta, és a magasba tartotta az egyik korongot. Ahogy felnyitotta a szemét, ismeretlen nevet látott meg rajta: Jav Barri nevét.
Legalább tudta, ki született újjá benne. Végignézheti a ginazi archívumokat, és megismerheti Jav Barri történetét. De nem számított neki, miket cselekedett az egykori zsoldos katona. Édesapja emléke, a szenszei mektől kapott kiképzés és az elesett zsoldos benne lakozó lelke segítségével Jool Noret maga is beírja nevét a történelemkönyvekbe – vagy erre törekedve pusztul el.
– Immár az a feladatotok, hogy pusztítsátok a gondolkodó gépeket – szólalt meg Shar mester. – Ez lesz szent küldetésetek, amelyre felesküsztök, és busás fizetségben részesültök majd az áldozatotokért. Holnap indultok a Salusa Secundusra, ahol a Dzsihad Hadserege határozza meg a bevetésetek helyét.
Szünetet tartott, majd elbicsakló hangon hozzátette:
– Hadd legyünk büszkék rátok!

- - -

 

A szavak varázserővel bírnak.
ZUFA CENVA:
GONDOLATOK A DZSIHADRÓL

Iblis a Szövetség fővárosa mellett, egy füves hegyfokon mondta el újabb gyújtó hangú beszédét. A Serena halott gyermeke emlékére állított számtalan szentély egyike állt mögötte, amelyben a kis Manion meggyilkolása napján viselt ruhája egyik „eredeti darabját” helyezték el.
Hűvös szépségű felesége, Camie Boro is vele tartott, és elválaszthatatlan tartozékként állt mellette. Camie, aki a császár utolsó leszármazottja volt, immár hatalmi háttere fontos részét képezte, és három gyermeket szült neki. Láthatóan élvezte a figyelmet, amivel a főpátriárka hitveseként elhalmozták őt.
A középpontban azonban mégis Iblis beszéde állt. A tömeggel szokás szerint azt tett, amit akart. Yorek Thurr és Dzsatir-tisztjei jó előre eltávolították a sokaságból a Dzsihad-ellenes tüntetők egy csoportját, akik zavart akartak kelteni, a hallgatóság pedig nem is sejtette, hogy ott voltak. Minden tökéletesnek hatott.
A lánglelkű szónok, Iblis hatásszünetet tartott, néhány lépést tett hátra, a szentély lépcsője felé, majd fellépdelt rajtuk. Hosszasan állt a lépcső tetején, és végigtekintett a sokaságon, amely eltakarta a szépen lenyírt pázsitot, ameddig a szem ellátott. Sötét fellegek ereszkedtek a salusai táj fölé, de az emberek mintha zászlókat lobogtatva s aranyszínű virágokat az égre hajítva akarták volna elűzni a felhőket.
Iblis láthatatlan hangerősítő szerkezeteket viselt.
– Nagy nap ez a mai, hiszen végre kivételes győzelmet ünnepelhetünk! A gondolkodó gépek hatalmas erőkkel támadtak a Szövetség egyik fontos bolygójára, a Poritrinre, de a Dzsihad hadseregének nagy számú hadihajója helytállt, és csúfosan elbánt velük! A robotflotta elmenekült, és egyetlen ember sem veszítette az életét az összecsapásban.
A hír olyan váratlanul jött a sok évtizednyi véres mészárlások és borzalmas sebesülések után, hogy az emberek egy pillanatig döbbent csendben azt sem tudták, hogyan reagáljanak, aztán kitört a harsogó éljenzés, akár a távoli viharfelhők morajló mennydörgése. Iblis arca szívből jövő örömtől sugárzott, s úszott a boldogságban, akár a többieké.
– A diadal nagy horderejére tekintettel, haladéktalanul elindulok a Poritrinre, hogy személyesen gratulálhassak nekik. A Szent Dzsihad főpátriárkájaként képviselnem kell Serena Butler papnőt a függetlenség megőrzése alkalmából rendezett ünnepségen.
Miközben megvárta, hogy elüljön a hangzavar, erőt gyűjtött, összpontosított a következő döfésre.
– A diadal nyomán azonban meg kell ragadnunk az alkalmat, és újult erővel kell belevetnünk magunkat a harcba. Minden itt megmentett életért egy másik bátor lázadó áldozta fel magát a gépek elleni csatákban.
– Külön említést érdemel az emberi rabszolgák hősiessége az Ixen, Omnius egyik elsődleges erősségén és termelőközpontján. Évek óta küzdenek, hogy átfogó felkelést robbantsanak ki, és elpusztítsák a gondolkodó gépeket, mi pedig lehetőségeink szerint segítettük őket. De ez nem elég. Meg kell fizetnünk a szükséges árat a végső győzelemért, és ki kell használni a gépdémonok elleni siker adta lendületet. Bejelentem, hogy a Dzsihad Tanács Serena Butler papnő hozzájárulásával úgy határozott, hogy egyszer és mindenkorra felszabadítjuk az Ixet, nem számít, mibe kerül!
A vértelen poritrini győzelem hírétől fellelkesült tömeg nem fogta fel, mennyire nehéz feladat lesz meghódítani az Ixet. Iblis jól tudta, hogy emberek tömegeit fogják lemészárolni a hadművelet során, de az ottani kiterjedt és számottevő gyárhálózat értékes trófeának számít majd a Nemesek Szövetségének. Korábban alapos indokokkal és személyes befolyásával győzte meg a Tanácsot, hogy támogassák ügyét. Omnius többi bolygójával ellentétben az Ix ipari üzemei busásan kárpótolnának az emberáldozatért. A gazdagságból és a technológiából minden szövetségi bolygó hasznot húzhatna.
– Titkosügynökeink egy éve folyamatosan szivárognak be az ixiek közé, és életre hívták az ottani ötödik hadoszlopot. A szökött emberi rabszolgák a felszín alatti katakombákba rejtőzve küzdenek a rájuk vadászó kimek és robotcsapatokkal. Dzsihadistáink fegyverekkel, sőt géláramkör-zavaró eszközökkel látták el a harcosokat, hogy azokkal hatástalanítsák a számítógépes elméket. Ám mindez nem elég. Többet kell tennünk.
Büszkén és elszántan mosolygott. A mellette álló Camie Boróból a pártfogás aurája áradt, habár alig beszélt Iblisszel, amikor nem a nyilvánosság előtt jelentek meg. Frigyük politikai érdekházasságként köttetett meg, melyből mindkettejüknek gyakorlati haszna származott, de a testi szenvedély hiányzott belőle.
– És felsőbb igazolást is kaptunk – folytatta. – A nagybecsű Kwyna kogitátor kijelentette, hogy „akik a föld alatt rejteznek, fölöslegesen félnek a nyílt felszíntől. Lehet, hogy biztonságban és sérthetetlennek érzik magukat odalenn, addig nem lesznek szabadok, míg ki nem jutnak a napfénybe”. Nyilvánvalóan az Ixről beszélt!
A taps és éljenzés még hangosabban zúgott, de Iblis szeretett mélyen a felszín alá ásni, csak hogy biztos lehessen az emberek támogatásában. A Dzsatir megfigyelői feltűnésmentes ruhákban keveredtek el a tömeg közé, és zárt rendszerű rádión jelentették, hogy senkit nem találtak, aki nem lelkes egyetértését fejezte volna ki. A folyamatos beszámolók hallatán a főpátriárka mélyen, elégedetten sóhajtott, és alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne kacagjon, mikor belegondolt, mennyire messze került az egyszerű brigádvezetőtől, akinek Ajax Titán állandó zaklatását kellett elviselnie.
Beépített emberei és a ginazi zsoldosok hónapok óta lázították az ixi rabszolgákat, hogy keljenek fel elnyomóik ellen, és pusztítsák el a helyi Omniust, akárcsak a „nagyszerű földi diadal” alkalmával. Mivel képtelen volt megérteni a tömeglelkületet, az Ix-Omniusban fel sem merült, hogy ellenpropagandát folytasson, és legalább a kommandósok kifejezetten nevetséges állításait megcáfolja. Az információ szándékos eltorzításának elve felfoghatatlan maradt a számítógépes örökelme számára. Iblis kihasználhatta ezt.
– Ha sikerült visszahódítanunk valamelyik összehangolt világot – ordította –, ez azt jelenti, hogy egy újabbat is megszállhatunk. Aztán még egyet! Nem szabad tétováznunk, nem számít, hány emberéletet követel a küzdelem!
Ezután segítségül hívta a szent neveket.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetünk Serena Butlerért és a mártírhalált halt Manionért!
Az Iblis szavaitól megrészegült tömeg a magasba emelte a zászlókat, amelyek Serena Butler és angyali kisfia stilizált képmását ábrázolták, a gyermekét karjában tartó Madonnára emlékeztetően.
– Serena! Serena! Ártatlan Manion!
Valahányszor efféle beszédeket mondott, Iblis befelé összpontosított, s jogos haragjából és zsigeri dühéből merített erőt, amelyek segítségével darabokra szaggathatta, és felismerhetetlen salakká silányíthatta az ellenséget.
Ezeket az embereket használta eszközként ehhez.
A főpátriárka alapjaiban véve nem volt több ügynöknél, akinek egy eszmét kellett rátukmálnia a tömegekre. Ahhoz, hogy ilyen szinten, állandó figyelem mellett sikert érhessen el, magának is hinnie kellett a Dzsihad nevű „termékben”, hogy meggyőzően tálalhassa mások előtt. Rákényszerítette magát, hogy higgyen benne.
És elmosolyodott. A Dzsatir tökéletesen megszervezte a nagygyűlést, emberei elkeveredtek a tömegben, és szükség szerint lelkesítették az embereket. Hamarosan új önkéntesek állnak készen, hogy vakmerőn belevessék magukat az Ix bolygóért folyó küzdelembe, ahol mérhetetlen veszteségekre lehetett számítani.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezek az emberek pusztán az ágyútöltelék szerepét töltik be, de csak az ő önfeláldozásuk révén lehetett sikerre vinni a hódító hadműveletet, amennyiben elég nagy számú fanatikus és elég idő állt a rendelkezésükre. Ezentúl nem ismerik azt a szót, hogy vereség, csak győzelem, és „erkölcsi győzelem” létezhet. A főpátriárka tekintete megakadt az alabástrom bőrű varázslónőn, aki az első sorból figyelte szótlanul az eseményeket. A magas termetű, rideg Zufa Cenva úgy rítt ki a tömegből, mintha reflektort irányítottak volna rá. Szokás szerint Iblist figyelte mereven, ám oly szenvtelen tartózkodással, amely zavaróan hatott. Iblis már több Dzsihad nagygyűlésen felfedezte őt. Mit kereshetett itt a rossaki fővarázslónő?
Zufa Cenva látható érzelmek nélkül állt nővéreivel a füves domboldalon; arra kérte őket, hogy alaposan figyeljenek meg mindent, hogy igazolhassa a gyanúját. A narancssárga virágok átható illata úgy telepedett rá a tömegekre, akár valamely rossaki őserdőből származó kábítószer. A varázslónők fakó tekintete mindent észrevett, hasonlóan az álruhás Dzsatir-megfigyelőkhöz, akiket a fővarázslónő nehézség nélkül kipécézett a csődületben.
Miközben Iblist figyelte, Zufa Cenva vibráló hipnotikus hullámokat képzelt a férfi köré. Teste energiamagjából áradtak ki, és polipkarokként érintették meg a hallgatóságot a beszéd közben. A főpátriárka mindig jól megválasztotta a szavait, halmozott hatásuk azonban sokkal erősebbnek tűnt, mint a tényleges tartalom. Ma jó formában szónokolt, s avatott karmesterként buzdította, terelte egyik vagy másik irányba hallgatóságát. Ha a karizmatikus Iblis azt parancsolta volna nekik, hogy vessék le magukat egy szirtről, boldogan megtették volna, mi több, mindvégig mosollyal az arcukon.
Iblis pontosan a legmegfelelőbb pillanatban emelte fel kezét, és intett a tömegnek. Ritkán imádkozott, vagy használt vallásos kifejezéseket, a hatás mégis ehhez fogható volt. Az emberek hittek az őszinteségében. Zufa nem a képzésének vagy gyakorlottságának tulajdonította a sikert, hanem valami többletnek.
– Látjátok, még azt sem tudja, miféle hatalommal bír – mondta varázslónő társainak. – Abban a hitben él, hogy tehetsége ösztönös, és semmi több.
Fenséges.
A rossaki delegáció vezetőjeként Zufát már régóta izgatta Iblis Ginjo figyelemre méltó személyes vonzereje. Ám ő és nővérei valami többletet sejtettek benne; valamit, amit saját maguknak igyekeztek megtartani.
A férfi kivetített vérvonala lenyűgözőnek hatott, s gyökerei egészen Zufa őserdő bolygójáig visszavezettek. A hozzáférhető bizonyítékok azt sugallták, hogy a főpátriárka veleszületett telepatikus képességekkel rendelkezett, ami rendkívül ritkának számított egy nem nőnemű egyednél.
Talán benne megtalálhatná a megfelelő hím génállományt, amelyet magának keresett. Már nem volt fiatal, de ha részesül a bonyolult, új rossaki termékenységfokozó kezelésben, amelyet a VenKee fejlesztett és próbált ki sikeresen számos varázslónőn, Zufa kétségtelenül kihordhat még egy gyermeket. Számára mindez azt jelentette, hogy jobban sikerült lánya születik, akire végre büszke lehet. Elképzelhető, hogy a főpátriárka lenne az eszményi spermadonor?
Habár a családfája nyilvánvalóan ismeretlen volt számára, Iblis Ginjo bizonyosan rossaki ősöktől származott, akiket a gépek ejtettek fogságba, és hurcoltak el más bolygókra nemzedékekkel ezelőtt. Bárcsak részesülhetett volna abban az intenzív szellemi képzésben, ami varázslónő társainak eleve megadatott! Zufa Cenva nem fogja felfedni a férfi előtt a származása titkát, hacsak ez a saját és varázslónő társai előnyére nem válhat.
Esetleg kiterjeszthetné rá a befolyását, hogy saját céljaira használja ki Iblis képességeit.
Zufát nem hagyta hidegen a főpátriárka vonzereje, de feszült tudatossággal rendre leküzdötte a kísértéseket. Örült neki, hogy Iblis láthatóan nem ismerte fel saját igéző adottsága valódi forrását. Az évek során Zufa számos magasan képzett nővére áldozta fel magát a kimekek elleni telepatikus megsemmisítő csapásokban. Ez a férfi azonban más helyzetbe került, más lehetőségek rejlettek benne. A fővarázslónő gyanította, hogy Iblis Ginjo veszélyes, kétszínű alak, de nem talált nála alkalmasabbat a Dzsihad megfelelő irányba terelésére.
A saját érdekeit szem előtt tartva végül is ugyanazt az ügyet karolta fel, mint a varázslónők: a gondolkodó gépek végleges kiirtását. Iblist azonban a legtüzetesebb figyelemmel kell kísérni, és végtelen óvatossággal kell bánni vele.
Úgy hiszem, ő a legveszélyesebb férfi, akivel valaha találkoztam.

- - -

 

A gondolatok fegyverré válhatnak.
A filozófusok egyértelmű kiváltói a háborúknak.
A jó szándék a legpusztítóbb az egész arzenálból.
KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Hűséges szeráfjai aranyhálós sapkában és hosszú, könnyed esésű ruhában figyelték, ahogy Serena Butler üdvözülten, büszkén és magabiztosan befejezte a próbát. Szítania, ösztökélnie kell a Dzsihad tüzét. Miután végighallgatta a rögzített beszéd egy részletét, Niriem biccentéssel nyugtázta, hogy elégedett vele. Ám Serena kételkedett benne, hogy sziklaszilárd hitű főszeráfja valaha is bármilyen tekintetben bírálná a hatalmas szent háborút, amíg gépek pusztulnak el.
Most, hogy Iblis Ginjo a Poritrinre indult, Serena az Önelemzés Városából a néphez intézett lelkesítő beszédek sorát szándékozott rögzíteni. Az emberek természetüknél fogva képtelenek voltak hosszú távú célokra összpontosítani, hacsak folyamatosan nem emlékeztették őket az átfogó képre. Elszántságukat szüntelenül táplálni és erősíteni kellett.
Az elkövetkezendő hónapok során beszédeit különböző szövetségi bolygókra viszik; a VenKee Vállalat már alá is írta a megállapodást a Dzsihad Tanáccsal, miszerint kereskedelmi hajóikkal ingyen és bérmentve célba juttatják a felvett beszédeket.
A megerősített védelmű, elkerített terület belsejében Serena éber őrei két oldalról körülvették védencüket. A több mint egy évvel ezelőtti merényletkísérletet követően a fanatikus szeráfok mindegyikét vizsgálatnak vetették alá; többüket, akiknek hűsége nem állt minden gyanú felett, eltávolították a szolgálatból. Niriem közelebb került Serenához, mint valaha. Szeráfjai társasága erőt és oltalmat biztosított Serenának, s hitet, hogy az emberi szellem végül győzedelmeskedik a gépek brutalitása felett.
– A gépek hibázhatnak és széteshetnek. A programok felmondhatják a szolgálatot – hangzottak a rögzített előadás utolsó szavai. – Az emberi szív azonban örökké dobogni fog.
Az új offenzíva ellenére, amelyre Iblis az áldását kérte, Serena tudta, hogy nem lehet egyik napról a másikra legyőzni a gépeket. Az elnyomott ixiek immár hosszú évek óta harcoltak a fennmaradásukért, a hamarosan sorra kerülő, Xavier vezette átfogó támadásban pedig még több követője fog elpusztulni. Elkerülhetetlen áldozat – bizonygatta neki Iblis.
Leszegte a tekintetét, és áldó magába fordulással lehunyta a szemét. A Dzsihad Tanács hivatalnokai lekapcsolták a képmegjelenítőket, és elsiettek, hogy az ixi bevetésre induló, friss dzsihadista önkéntesek előtt lejátszhassák a papnő új üzenetét. Sokuk soha többé nem tér haza.
Édesanyjára lett figyelmes, aki az ajtóban állt.
– Gratulálok, Serena! Kétségtelen, hogy az ixi rabszolgalázadók keblükre ölelik szavaidat, még ha a gyilkos robotok le is mészárolják őket. Serenát meghökkentette a hűvös hozzáállás.
– A küzdelmet nem nyerhetjük meg, anyám – válaszolta –, hacsak mindenki teljes erővel és elszántsággal nem küzd érte. Buzdítani szeretném őket.
Livia Butler haragosan összevonta a szemöldökét.
– A főpátriárka nem mondott el mindent az ixi eseményekről. – Intett a dühödt tekintetű szeráfoknak, akik nem tágítottak mellőlük: – Hagyjatok magunkra! Négyszemközt szeretnék beszélni a lányommal.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy védelmezzük a papnőt – felelte a főszeráf, és tapodtat sem mozdult.
Serena az ifjú nőhöz fordult.
– Az édesanyámtól nem kell megvédenetek, Niriem.
– A kételyeidtől is meg kell védelmeznünk téged, papnő – figyelmeztette őt a szeráfok parancsnoka. – A Dzsihadodat nem bomlaszthatja belső gyengeség.
– Nekem engedelmeskedsz, vagy te adod ki magadnak a parancsaidat? Most menjetek!
Az odaadó fiatal nők mogorván távoztak. Livia Butler nem mozdult, és belefogott mondandójába:
– Mielőtt a Poritrinre indult, a főpátriárka közzétette az Ixszel kapcsolatos szándékait, valójában azonban régóta szította a lázadást, mivel az ottani ipari és termelőlétesítményekre vágyakozik. Elképzelni sem tudod, milyen mértékű mészárlás vette kezdetét a te nevedben. Sok, rengeteg életet áldoztak fel már eddig is az Ixen, és a helyzet csak rosszabbodni fog.
Serena pislantott levendulakék színű szemével.
– Te honnan tudsz erről? Iblis semmi ilyesmit nem jelentett nekem.
Válaszul Livia egy képdobozt nyújtott át neki. A feltört pecsétet a Dzsipol jelképe díszítette, és a ráütött jelzés szerint legszigorúbban titkosnak minősítették.
– Ezeket a képeket egy zsoldos csempészte ki, akit azért küldtek oda, hogy lázadást szítson. A felvételeket egy Handon nevű őslakos ixi, a felkelő szabotőrök egyike gyűjtötte össze.
– Hogyan szerezted meg?
– A képdobozt Yorek Thurrnak szánták, de tévedésből a Szövetségi Képviselőtestület egyik idős, egykor apádhoz hű tagjának kézbesítették. Ismered az itteni bürokráciát, éppoly katasztrofális, mint a bukott Birodalom idején. Úgy vélte, a visszavonult alkirálynak érdemes megtekintenie a felvételeket, és szerintem neked is érdemes, Serena. Látnod kell, mi történik a Dzsihad harcterein. A tiltakozók okkal bírálják a háborús taktikát.
– A tiltakozók gyáva alakok, akik nem látják át a gondolkodó gépek gyilkos szándékait.
Livia a képdobozhoz szorította Serena ujját.
– Nézd csak meg ezt!
Serena haragot színlelve igyekezett elleplezni idegességét, aztán bekapcsolta a rendszert, és lassan végigpergette a rémálomszerű jelenetek sorát tartalmazó képeket. Teljességében láthatta a tömegmészárlást: gépi halálosztagok támadtak az emberekre, családok kuporogtak a föld alatt, rejtőztek el a csatornákban, miközben egy – Xerxész Titánként azonosított – kimek harcos-testében masírozott, és megölt minden útjába kerülő embert.
Nagyot nyelt, és úgy kellett kipréselnie magából a szavakat:
– Tisztában vagyok vele, hogy fájdalmas veszteségekkel jár a háború, anyám, de harcolnunk és győznünk kell.
– Igen, és azt is meg kell értened, gyermekem, hogy az Ix vágóhíddá alakult, méghozzá értelmetlenül. Iblis álnokul rávette az ixi lázadókat, hogy vessék magukat a vad gyilkos gépekre, miközben sem a túlélésre nincs remény, sem arra, hogy a legkisebb előrelépést tegyék az ellenséggel szemben. Némi fegyverrel látjuk el őket, de ez vajmi kevés. Iblis több mint egy éve tudja, hogy a hadművelet kudarcra ítéltetett, mégis tovább noszogatja őket, s ehhez a te üzeneteidet használja fel.
– A szavaimat buzdításnak szántam.
– Harcosok százezrei haltak meg ott, és mind a te nevedben. Téged és mártírhalált halt fiadat hívják segítségül, mintha istenségek lennétek, akik védelmezni tudják őket, aztán nekirontanak a gondolkodó gépeknek. Nem a te szemednek szánták ezeket az iszonyatos képeket, de tudnod kell, mennyi vér tapad a kezedhez.
Serena szigorú pillantást vetett anyjára, aztán tovább nézte a képeket. Magába szívta az ipari komplexumok vérrel telefröcskölt barlangkaszárnyáiban és a bolygó felszíne alatti városokban folyó brutális küzdelem látványát. Lángok tomboltak az elkeseredett harcosok körül. Mindenfelé szétzúzott gépek és emberi holttestek hevertek.
– Mit akarsz, mit tegyek, anyám? – kérdezte végül, tekintetét azonban képtelen volt levenni a vérfürdőről. – Egyszerűen adjuk fel az Ixet?
Livia arca ellágyult.
– Dehogy, viszont még ha meghódítjuk is az Ixet, miután odaküldtük a hadsereget, ez vajon újabb okot ad majd az ünneplésre? Rosszul megválasztott helyszín ez egy csatához. Ha már ennyi energiát és emberéletet áldozunk rá, akár a gépek székhelyét is megtámadhatnánk a Corrinon!
Serenát megzavarta a gondolatmenet.
– Ezt meg kell beszélnem Iblisszel, mikor visszatér a Poritrinről. A főpátriárkának talán olyan oka van erre, ami nem nyilvánvaló a számunkra. Biztosan jó indokot tud...
Livia félbeszakította:
– Ezeket a döntéseket mind nélküled hozta, Serena. Ahogy azt gyakran megteszi. A Dzsihad papnője vagy, avagy egyszerű báb?
Anyja szavai az elevenébe vágtak. Hosszas hallgatás után Serena végül megszólalt:
– Iblis a tanácsadóm és a tanítómesterem, és mindig rengeteg erőt adott nekem. De igazad van, nem szabadna, hogy ne tájékoztassanak a fontos döntéseket illetően.
- A főpátriárka közel két hónapig nem jön haza. – Livia előrehajolt, igyekezett kierőszakolni az elhatározást. – Nem várhatsz ennyi ideig. Előtte döntsd el, miként fogsz cselekedni!
Az idős apátnő karon fogta a lányát.
– Gyere velem! Miután maga is értesült a jelentésről, Kwyna kogitátor beszélni óhajt veled. A lehető leghamarabb.
Kwyna, a nagy filozófus, aki egy rég elfeledett korban, évszázadokkal azelőtt, hogy a Titánok megdöntötték az Óbirodalmat, hús-vér nőként élte emberi életét, immár eltöprengett minden gondolaton és bölcseleti rendszeren, amit az emberiség felhalmozott. Egy évezrednyi elmélkedés után Kwyna azt tartotta, hogy még a közönséges emberi agyakban is felvillanhat a bölcsesség szikrája.
Serena és édesanyja felhágtak a kőtorony csigalépcsőjén, amely egykor a nagy gondolkodó szállásául épült. A toronyszoba ablakait kitárták, és enyhe szellő járta át a helyiséget. A kogitátor díszes agytároló edényét a kör alakú szoba közepén helyezték el egy állványon, kiválasztott emberi kiszolgálói pedig a közelben állva várták utasításait.
Kwyna nagyszerű tanácsokkal és megfontolandó kérdésekkel látta el. Kwyna bölcseleti rejtvényei segítették túl Serenát a kisfia elvesztése és a Xavier Harkonnennel közösen tervezett élet romba dőlése feletti fájdalom és elkeseredés legsötétebb időszakán.
Édesanyja most a bejáratban megállt, miközben Serena odalépett az agytároló edény állványához.
– Beszélgetni kérettél ide, Kwyna. Minden beszélgetésünkből sokat megérthetek.
Két borotvált fejű, makulátlanul tiszta kezű szubordináns masírozott oda. A szerzetesek eltávolították a tartály fedelét, majd intettek Serenának, hogy nyúljon bele.
– Kwyna közvetlenül veled szeretne kapcsolatba lépni.
Az elektrofolyadék-fürdőben lebegő, testetlen agyat barázdálttá és szövevényes mintázatúvá tette a több évszázadnyi elmélkedés. Serena egyre növekvő kíváncsisággal és aggodalommal hagyta, hogy szeme félig lecsukódjon, majd bemártotta vékony ujjait a meleg életfenntartó folyadékba.
– Itt vagyok – mormolta.
Mélyebbre nyúlt, mígnem megérintette Kwyna agyának gumiszerű körvonalait. Ahogy a sűrű folyadék a kogitátor érzékeny szövetei körül kavargott, ionösvények formálódtak bőre pórusain át, rákapcsolódtak Serena neuronjaira, s összekötötték a két különálló, de rokon létforma mentális szinapszisait.
– Ismered a tényeket és a szavakat – szólalt meg a bölcs kogitátor az elméjében. – Érted Iblis Ginjo indokait... De hiszel is bennük?
– Hogy érted ezt, Kwyna? – kérdezte fennhangon Serena.
– Egy ideje nem nyújtottam lblisnek újabb filozófiai kapaszkodót, mégis kiforgatja a szavaimat, eltorzítja az ősi szentírások értelmét. Ahelyett, hogy megvilágosodást nyerne az értekezéseimből, saját maga határoz, aztán szövegkörnyezetükből kiragadott részleteket választ ki, amelyekkel igazolhatja a döntéseit.
A kogitátor gondolatai mintha mélységes fáradtsággal lüktetettek volna. Serena menekülni szeretett volna a vádak elől, de a kogitátor iránti tisztelet az eleven folyadék fogságában tartotta a kezét.
– Biztos vagyok benne, Kwyna, hogy a főpátriárka az emberiség érdekeit tartja szem előtt. Természetesen beszélni fogok vele, és kétségem sincs afelől, hogy mindenre magyarázatot ad.
– Egy olyasvalaki, aki meghamisítja az igazságot, hogy saját megvilágosodását igazolja, sokkal rosszabbra is képes. Még sohasem gondolkodtatott el a tény, Serena Butler, hogy az ő döntései miatt menetelnek mártírok ezrei a halálba, ajkukon a te neveddel?
Serena felszegte a fejét.
– Ők a Dzsihad harcosai. Még ha mind egy szálig lekaszabolnák őket, akkor is ragaszkodnának hozzá, hogy megérte. És én is.
A mögötte álló Livia csalódottan megjegyezte:
– Ó, Serena! Ilyen keveset ér a szemedben az emberi élet?
Kwyna tovább folytatta, gondolataival átkokat szórt.
– A főpátriárka erőszakot szít minden szükségesnek ítélt eszközzel, mert azt hiszi, a célja szentesíti az eszközeit. Az Ix mindössze újabb trófeát jelent a számára, és nem a háború megnyerésére kidolgozott terv része. Nem siet mielőbb döntésre vinni a harcot, és tudja, hogy a tragédiák éppoly lelkesítőek lehetnek, mint a diadalok. Lehet, hogy te, Serena, a lehető leggyorsabban szeretnéd elpusztítani Omniust, Iblis Ginjo azonban a hatalom forrását látja a Dzsihadban.
A hír fájdalmas, szinte elviselhetetlen csapást jelentett. Serena nem akart többet hallani, mégis képtelen volt kihúzni a kezét.
– Több mint húsz évszázadon át éltem és elmélkedtem, osztottam meg a tudásomat az arra érdemesekkel. Következtetéseimet most oly módon használják fel, amilyenhez hasonló sohasem állt szándékomban. Magamat is felelősnek érzem a számtalan ember értelmetlen haláláért.
Serena ujja hegyével végigsimította a kogitátor agyának féregszerű körvonalát.
– Akik fontos szerepet vállalnak, roppant terhet vesznek a vállukra. Túlságosan jól ismerem ezt a tényt.
– De én nem vállaltam efféle szerepet – vágott vissza Kwyna. – Ahogy Iblis téged manipulált, éppúgy kevert bele engem is. Szívesen osztottam meg vele a gondolataimat, az emberiség javát akarva, de írásaimat elferdítette. Most már értem, kogitátor társaim némelyike miért vonult vissza örökre, és utasította el kereken, hogy beleszóljon a civilizációk születésének és hanyatlásának menetébe. Talán nekem is régen Vidaddal és a többiekkel kellett volna tartanom.
Serena meglepődött.
– Élnek még más kogitátorok is? Mit értesz az alatt, hogy visszavonultak?
– Vidad valaha a barátom volt, szellemi edzőtársam, örökös eszmecserére érdemes elme. De öt kogitátorral együtt úgy döntöttek, hogy megszakítanak minden kapcsolatot az emberekkel és a gépekkel, és inkább saját gondolataik örökkévaló békességét és tisztaságát választják. Akkoriban megvetettük őket, amiért elmenekültek a kinyilatkoztatásaikból fakadó felelősség elől. Azzal vádoltuk őket, hogy megfutamodtak, elefántcsonttoronyba zárkóztak el. Vidad elfogadta a ráragasztott címkét, de nem változtatott a döntésén. Évszázadok óta senki sem hallott felőlük.
Serena csüggedt kimerültséget érzett Kwyna elméjén, mikor az ősöreg agy kijelentette:
– Talán nekem is az Elefántcsonttorony Kogitátoraihoz kellett volna csatlakoznom, de most más megoldást kell találnom. Azért hívtalak ide, hogy mindezt elmondhassam neked, Serena Butler, hogy megérthess.
– És azt hiszed, hogy olyan könnyű megérteni? – kérdezett vissza Serena.
– A valóság az, ami – felelete Kwyna. – Én pedig eleget éltem már. Nem osztom meg több gondolatomat, nem hagyom, hogy kiforgassák a bölcsesség szavait. Ha már nem leszek többé, Iblis találhat még magának módot arra, hogy kihasználja az elveszett tanokat, de nem akarok több fegyvert adni a kezébe, amit csalárd célokra használhat.
Megrettenve attól, amire az ősöreg elme készülődhet, Serena kijelentette: – Jó szolgálatot tettél nekem. Rengeteget tanultam tőled, és sokszor kisegítettél a tanácsaiddal.
A kogitátor hangja mintha lágyabbnak hatott volna Serena elméjében.
– Tudom, hogy tiszta a szíved, de belefáradtam a két évezrednyi elmélkedésbe. Mostantól fogva kiengedlek a védőszárnyaim alól. Fogalmazd meg a saját gondolataid, és repülj ki a fészekből a végzetedbe!
– Mit akarsz ezzel mondani? Várj!
– Ideje, hogy... megszűnjek.
A kékes elektrofolyadék kavarogni kezdett, és elszíneződött; vészterhesen vörössé vált, mintha az ősöreg agy vérezni kezdett volna, hogy kiválassza magából léte esszenciáját.
Serena iszonytató hidegséget érzett az agyban, hirtelen, döbbenetes változást.
Aztán, a szubordinánsok segítsége nélkül, anélkül, hogy bárki átállította volna az agytároló edény létfenntartó rendszerét, a mély gondolatok barázdái kisimultak, majd elillantak a kogitátor elméjéből. Az élet értelméről való két évezrednyi elmélkedés után Kwyna hagyta, hogy szelleme kiáramoljon az univerzumba, és eggyé váljon a mindenséggel. Elméje beleveszett a nemlétbe.
Serena kirántotta kezét az elektrofolyadékból. A síkos folyadék vérre emlékeztetőn tapadt ujjaihoz.
– Mit tettem?
– Számos tényező vezetett a tragédiához – felelte Livia keserű hangon. – Részben Iblis Ginjo, részben a Dzsihad a maga természetéből eredően.
Serena könnyeivel küszködve hátralépett az agg bölcselő – néhai barátja – agyának immár élettelen masszájától.
– Oly sok mindent tettek már a nevemben.
Livia szigorúan meredt rá.
– Egy negyedszázad állt rendelkezésedre, Serena, hogy elgondolkodj, és tanulj a személyes tragédiádból. Elérkezett az ideje, hogy magad dönts a sorsod felett.
Serena kihúzta magát, és felvetette a fejét. Kinézett az ablakon, és arcán érezte a jeges fuvallatot.
– Igen, anyám. Most már tudom, mit kell tennem.
A gyászoló, sáfránysárga köpenyes szerzetesekre pillantott, aztán az előszobára, ahol szeráfjai várakoztak rá készenlétben, karmazsinnal szegélyezett fehér köntöseikben.
– Ideje átvennem a Szent Dzsihadom vezetését.

- - -

 

Jobb, ha irigyelnek, mintha sajnálnak.
VORIAN ATREIDES: SZÉGYEN
NÉLKÜLI VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Xavier Harkonnen szemében a Butler-birtokot az elveszett lehetőségek emléke kísértette. Ám ez volt az otthona is, melyet szerető feleségével, Octával, és két leányukkal, Roellával és Omiliával osztott meg.
Negyvenkét éves korára Octa belenőtt a szép és támaszt jelentő feleség szerepébe. A nővérénél nyájasabb természetű Octa törődő és odaadó hitvessé, gondos anyává érett. Felbecsülhetetlen értékű társ volt.
Mivel érdemeltem ki őt?
Mióta lemondott az alkirályi tisztségről, édesapja, Manion Butler velük élt, és gondozta a gyümölcsöskerteket és a szőlőlugasokat. Az idős férfiú rajongott felnőtt unokáiért, és továbbra is szívesen eldiskurált befolyásos vejével politikai és hadi kérdésekről. Egy ideje azonban az efféle beszélgetések a „régi szép napokat” felidéző, banális visszaemlékezésekké silányodtak. Serena eltávolodott családjától.
Mikor Xavier kilépett a főkapun, s végignézett az olajfáktól sötétlő dombokon és a szőlőskert sorain, lovast pillantott meg közeledni feléjük a kúriához vezető kavicsos szerpentinen.
Octa utána jött az udvarra, Xavier pedig átkarolta felesége karcsú derekát. Hitvese elégedettnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát mellette. Immár több mint huszonöt éve voltak házasok.
A hunyorgó Octa végül ráismert a lendületes, sötét hajú lovasra.
– Nem is szóltál nekem, hogy Vorian tiszteletét akarja tenni nálunk. Épp meg akartam látogatni Sheelt a Tantor-birtokon. – Vergyl vigasztalan özvegye, Sheel, és három gyermekük nemrégiben érkeztek meg a Giedi Primeról, és hozzáláttak, hogy átköltözzenek Emil Tantor hatalmas és magányos birtokára. Octa sokat segédkezett az ifjú asszonynak.
– Csupán baráti beszélgetés keretében szeretnénk megvitatni az eshetőségeket. – Megsimogatta a nő eperszőke haját, amelybe itt-ott ősz szálak keveredtek. – Ha elárultam volna, hogy jön, összecsődítetted volna a teljes szolgasereget, és fogadást rendeztél volna a tiszteletére.
Octa visszamosolygott rá.
– Való igaz. Így viszont meg kell elégednetek némi felvágottal és főtt tojással.
Xavier homlokon csókolta hitvesét.
– Legalább a legfinomabb borunkkal elkényeztethetsz minket. Hadd válasszon ki egy palackkal az édesapád, ő bármelyikünknél jobban ismeri az évjáratokat.
– Csupán azért, mert olyan komolyan veszi borkóstolói köztelezettségeit. Megkérdezem tőle, akad-e még az ünnepi palackokból, amelyeket a házassága idején tett félre. – Miután intéssel üdvözölte az izmos salusai ménen az udvarba léptető Voriant, Octa visszaszaladt a házba.
Habár Xavier immár negyvenhetedik évét taposta, és fürgesége némileg megkopott, elméje több részletet és kapcsolatot raktározott, mint fiatal korában valaha. Vor Atreides ezzel szemben az ifjúság és az élettapasztalat kivételes kombinációját testesítette meg. Egy napot sem öregedett, mióta évtizedekkel ezelőtt megszökött a Földről. Bőre sima maradt, haja sötét és sűrű, tekintetében azonban több emlék terhe tükröződött, mint bármely más ifjú szemeiben. Évekkel ezelőtt elmagyarázta Xaviernak az életmeghosszabbító kezelés – valójában a „kínzás” szót használta – lényegét, amelyben Agamemnón részesítette őt, elvben jutalom gyanánt.
Vor leugrott a nyeregből, és megpaskolta a káprázatos állat szügyét. Két szolga szaladt oda, hogy az istállóba vigyék a mént; lecsutakolják, majd kifésülik a sörényét és a farkát; az öreg Manion ügyel majd rá, hogy kifogástalan munkát végezzenek.
Xavier szertartásosan kezet nyújtott barátjának, Vor viszont barátságosan hátba veregette őt.
– Na, hogy tetszik az új paripám, Xavier? Egyike az ötnek, amelyeket nemrégiben vásároltam meg. – Látható büszkeséggel figyelte, ahogy a csődör beléptet Butlerék istállójába. – Fenséges teremtmények.
– Az ember azt gondolná, hogy a lovaglás gondot okoz neked, Vor. Nem sok tapasztalatra tehettél szert lovakkal, így...
– De imádom a zűrzavart. Épp elég időt töltöttem az életemből a gépekkel, és van valami egyedülálló és izgalmas abban, ha egy élőlény hátán utazunk, amely ráadásul érezhetően élvezi az utat. – Nyugtalan és sóvárgó tekintettel felnézett az égre. – Most, hogy belegondolok, Erasmus is tartott lovakat. Néha elegáns hintón vitetett a villájába. Szegény párák... de a robot biztosan megfelelően gondoskodott róluk. Tudod, inkább embereken szeretett kísérletezni.
Mire felértek a Téli Nap Terem szintjén található emeleti verandára, Octa már utasította a szolgákat, hogy tálaljanak fel szeletelt húst, sajtot és fűszerlevelekkel díszített főtt tojást. Egy felnyitott palack és két teletöltött pohár vörösbor is várt rájuk, hogy szellőzzön kicsit a levegőben.
Xavier felkacagott.
– Néha az a benyomásom támad, hogy Octa épp olyan telepatikus képességekkel bír, mint a rossaki varázslónők. – Miközben barátja belehuppant egy székbe, lábát pedig felrakta az erkélykorlátra, Xavier hátrafordult, és végigjártatta tekintetét a Butler-birtok sűrű erdein. – Miért nem választasz magadnak asszonyt, Vorian? Megszelídíthetne, és lenne miért visszasietned a Salusára.
– Megszelídíthetne? – Vor fanyarul rámosolygott. – Hogy ráerőltessem magam valami szerencsétlen, ártatlan fehérnépre? Épp elég nekem, ha itt-ott vár rám néhány nő.
– Úgy érted, minden űrkikötőben.
– Tévedsz. Egyáltalán nem vagyok olyan nagy nőcsábász, mint amilyennek hiszel. – Vor belekortyolt a vörösborba, és elégedetten sóhajtott. – Végül mégiscsak megeshet, hogy kinézek magamnak valakit.
Nem mondta ki, ami amúgy is nyilvánvaló volt, a tényt, hogy rengeteg ideje van még erre. Nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen hosszú időt egyetlen nő mellett éljen le.
Vor korábban Omniust szolgálta, de Serena Butler megváltoztatta a szemléletét, és más színben – az emberek szemszögéből – tárta fel előtte a világot. Vor nem rászedett bolondként vagy vakbuzgó fanatikusként tette magáévá a Dzsihad ügyét, hanem gyakorlott hadvezérként, aki Agamemnón tábornoktól sajátította el a szükséges készségeket. Mióta megtagadta Omnius fennhatóságát, és hűséget fogadott a szabad emberiségnek, Vorian Atreides azt állította magáról, hogy elevenebbnek érzi magát, mint azt lehetségesnek képzelte volna.
Vor előszeretettel járt el fogadásokra, és mesélt csatákról, rettenetes kimek édesapjáról, a gondolkodó gépek felügyelte neveltetéséről. Rendszerint köré gyűltek az emberek, és áhítattal hallgatták történeteit, ő pedig kedvét lelte a ráirányuló figyelemben.
Most azonban a két férfi meghitt csendben ült, és senkit sem kellett lenyűgözniük. Ízlelgették a bort, gyönyörködtek a szőlőlugas és az olajfaligetek látványában. Mint két bevetés között általában, most is sikereiket és kudarcaikat, az ügyért vérüket ontó dzsihadista társaikat és a zsoldosokat vitatták meg.
– Az a legalapvetőbb problémánk – mondta Vor –, hogy Iblis megtérítettjei buzgalmát engedi szabadon összehangolt hadistratégia helyett. Akár a lángok, amelyek a leggyorsabb égésű üzemanyagból csapnak elő, ragyogón fellobbannak, de nem feltétlenül érik el a tényleges célt. Személy szerint azt hiszem, hogy a főpátriárkánk egyszerűen imád a fényben fürdeni.
Xavier biccentett.
– A Dzsihad évtizedek óta tart, az Omnius elleni küzdelem pedig immár egy évezrede. Nem szabad lankadni hagynunk erőnket és odaadásunkat, máskülönben harcosaink elcsüggednek.
Vergyl Tantor elvesztése még egy év elteltével is súlyos teherként nehezedett a szívükre. Míg Xavier rajongva szerette fogadott öccsét, és igyekezett terelgetni katonai karrierjét, Vor összebarátkozott a legénnyel, miközben az alacsonyabb rangúakkal haverkodott, amire a szabályokhoz mereven ragaszkodó Xavier képtelen lett volna. Valahányszor nevetgélni látta Vort és Vergylt, Xavierban egy pillanatra fellobbant az irigység. Ám immár késő volt bepótolni azt, amit öccsével elszalasztott...
Vor továbbra is a dombokat bámulta.
– A gondolkodó gépek átlátják a dolgokat, az átfogó tervet. Nem hinném, hogy a Dzsihad Hadseregének lenne hasonló elképzelése. Omnius még akár győzhet is, nem haderejének fölénye révén, hanem a katonáinkat elerőtlenítő apátia miatt.
Beszélgettek az Ixről kicsempészett jelentésről, ahol különösen kilátástalannak tűnt a helyzet. Gyilkos robotok és az egyik Titán kimek leplezetlen népirtásba kezdett, ahogy korábban a Földön tették. A főpátriárka Xavier szerint az utolsó utáni pillanatban hirdette meg az átfogó offenzívát. A Dzsihad Hadserege nem hagyhatta cserben a vitéz ixi harcosokat. Xavier önként vállalkozott a totális támadás vezetésére. Eközben Iblis Ginjo hívó szavára friss önkéntesek tömegei jelentkeztek a bevetésre.
Vor összevonta a szemöldökét.
– Az én szememben minden ixi áldozat csak ember, aki a szabadságért és a puszta túlélésért küzd. Nem szabadna válogatás nélkül eldobni őket.
Xavier a fejét rázta.
– Az ixi lázadóknak nem feltétlenül kell áldozati báránnyá válniuk, ha egy vezér képes többet kihozni belőlük. Ez lesz az én feladatom.
Vor bekapott egy parányi fűszeres tojást.
– Úgy hallottam, bármi árat hajlandó vagy megadni a győzelemért, ezt kiválóan bizonyítottad az Anbus IV-en, de a Dzsihadnak többet használna, ha olyan alternatívákat keresnénk, amelyek ilyen rengeteg élet feláldozása nélkül okoznak károkat a gépeknek. Az ixi bevetés szerintem elhibázott lépés. Iblis kizárólag azért választotta, mert sértetlenül szeretné megkaparintani az ottani ipari központokat.
– A gyárakban fegyverek és hajók készülnek, Vorian. Ezek adják a Dzsihad hajtóerejét.
– Ez így igaz, de vajon az a legbölcsebb stratégia, ha fejjel rohanunk neki Omnius legkiválóbb erőinek?
– Úgy érted, több, társasjátékokban használt cselfogással kellene élnünk, mint amilyen az Anbus IV gépi csatahajói ellen bevetett vírus volt? És a Poritrini álflottád?
Vor nyomatékosan megköszörülte a torkát.
– Mindkét hadicsel bejött, vagy tévedek? Már ezerszer elmondtam neked. A legnagyobb előnyünk a kiszámíthatatlanság.
Gyors mozdulattal lehajtotta a borát, aztán a palackért nyúlt, hogy újratöltse a saját és Xavier poharát is.
– Vegyük például a poritrini trükköt. Nem engedhettük meg magunknak, hogy elveszítsük Holtzman hadászati laboratóriumait, és azt sem, hogy egy nagyobb Armada-különítmény járőrözzön a bolygó felett. Az én megoldásomnak köszönhetően, viszonylag kis költséggel és emberi áldozatok nélkül elértük a célunkat. – Vor felhúzta a szemöldökét. – Egyszerűen érteni kell a gépek gondolkodásmódját.
Xavier haragosan nézett vissza rá.
– Ebben mögötted maradok, barátom. Elég azt figyelembe vennünk, mennyi ideig éltél közöttük.
Vor szemei szikrát hánytak.
– Ezzel mire célzol?
– Nem úgy értettem, ahogy gondolod.
Vor koccintott Xavierral.
– Az én módszeremmel vagy a tiéddel, de reméljük, hogy Omnius végül ráfizet.

 

Vor igyekezett minél több találgatásra kényszeríteni a gépeket, ebbéli képességét pedig jóval magasabb szintre fejlesztette, mint amit Agamemnón tanított neki. Mivel nem akarta, hogy kimek édesapja kiszámíthassa a húzásait, mindig egy lépéssel előbbre kellett járnia, akár a Fleur de Lys nevű stratégiai kártyajátékban.
Vor saját hozzáférési kódját használta, hogy bejusson a páncélozott laborterembe, ahol az ellopott Omnius-másolatot tartották állandóan felügyelt számítógépes alállomásokra rácsatlakoztatva. A salusaiak messze elkerülték az épületet, babonás félelemmel tartották távol magukat a foglyul ejtett démoni Omniustól.
Vor belépett a helyiségbe, s megállt a beviteli képernyő és Omnius hangszórója előtt. Ő, aki egyszerű ember és a számítógépes örökelme egykori megbízottja volt, teljhatalommal rendelkezett felette. Miféle meghökkentő fordulatot vett az élete!
– Vorian Atreides! – szólalt meg Omnius. – A felelőtlen, elvadult emberek közül legalább neked fel illene ismerned a Dzsihad értelmetlen mivoltát. Tökéletesen tudatában vagy az Összehangolt Világok céljával és hatékonyságával, mégis az esztelen pusztítás és a palástolatlan zűrzavar mellé állsz. Egyszerűen felfoghatatlan!
Vor a melle előtt összefonta a karját.
– Csupán számodra felfoghatatlan, Omnius, mivel a gondolkodó gépek nem értékelik a szabadságot.
– Erasmus bebizonyította nekem, hogy egyetlen emberben sem lehet megbízni. Előnyömre vált volna, ha kipusztítom a fajtádat az összes összehangolt világon. De szerencsétlenül döntöttem, és kihagytam a lehetőséget.
– Épp most fizetsz meg érte, Omnius, és még sokáig fizetni fogsz érte, mígnem megsemmisül minden gondolkodó gép, és az emberek kedvük szerint bármelyik világot gyarmatosíthatják.
– Micsoda felkavaró gondolat – felelte Omnius.
Mivel Vor az Összehangolt Világokon nevelkedett, jól ismerte a programozás fortélyait, sőt maga is tervezett néhány elkülönített rendszert. Immár több mint egy éve a fogva tartott Omnius-frissítés egyes részein dolgozott, hogy kinyerje belőle és módosítsa az információt. Az örökelme néha pontosan tudta, mi történik vele, más esetekben azonban Vornak sikerült kitörölnie és átalakítania a változásokkal kapcsolatos bizonyítékokat.
Éveken át figyelte az idegőrlő, monoton, sőt ostoba faggatózást, amelynek célja az örökelme megszerzett példányának kiaknázása volt. A Szövetség tudósai, még maga Holtzman is, túlságosan féltek kockáztatni, nehogy kárt tegyenek a fogoly Omniusban. De mi másra tudták volna felhasználni? Vor tudta, mit tesz, és nem félt kockázatot vállalni a győzelemért. Mindig önállóan, saját pillanatnyi ötleteitől hajtva tevékenykedett, és többnyire sikert aratott.
Ha beválik az elképzelése, akkor az Összehangolt Világok alaposan meginognak. Megérte kockáztatni, Vor pedig nem óhajtott senkit sem bevonni a tervbe. Egyébként sem tudtak volna segíteni.
Mire Xavier roppant hadiflottájával együtt elindult az Ixre, Vor – reményei szerint – végez a frissítést tartalmazó gélgömb fondorlatos átalakításával. A Szövetség kibernetikusai korábban minden lehetséges információt kifacsartak a foglyul ejtett másolatból. Még Holtzman professzor sem tudott további adatokat kikényszeríteni az ezüstös gélgömbből.
Vor arra készülődött, hogy a gondolkodó gépek ellen bevethető halálos fegyverré változtassa magát Omniust. Az örökelme megtestesülései a különböző bolygókon azt sem tudják majd, mi történt velük.
Omnius hűvös hivatalossággal, mégis alig észrevehetően méltatlankodó felhanggal kijelentette:
– Ha sikerül elérned a célodat, Vorian Atreides, örökké bánkódni fogsz az ostobaságod miatt. Hamarosan rájössz, hogy az emberek nem helyettesíthetik a gondolkodó gépek hatékonyságát. Valóban erre vágysz?
Vor kaján mosollyal rámutatott a számítógép legfőbb gyengeségére.
– Olyan előnnyel rendelkezünk, amit sohasem érthetsz meg, Omnius, és ez fogja okozni a vesztedet.
– És mi lenne az, Vorian Atreides?
A sötét hajú katonatiszt a képernyőhöz hajolt, mintha egy vicc csattanóját akarná kibökni.
– Mi, emberek végtelenül találékonyak és csalárdak vagyunk. A gépek nincsenek tisztában vele, hogy becsaphatók.
Omnius nem reagált, miközben értelmezni próbálta a kijelentést. Vor persze tudta, hogy az embereket is könnyű becsapni, az örökelme azonban nem efféle áttételekben gondolkozott. Gép nem volt képes erre.

- - -

 

A hadsereg a technika fejlődését segíti elő, a technika pedig anarchiát szül, mivel elterjeszti a pusztítás szörnyű gépezeteit. Már a Dzsihad előtt egyetlen ember egy bolygó megsemmisítéséhez elegendő pusztító erőt volt képes létrehozni és alkalmazni. És ez meg is történt! Mit gondoltok, miért vált a számítógép kiátkozottá!
SERENA BUTLER: ZIMIAI TOBORZÓBESZÉDEK

Ahogy számuk egyre fogyatkozott, az életben maradt kimekek egyre halványabbnak látták az Omnius elleni összeesküvés reményét. A siker és a Titánok újfent tündöklő idejének esélye minden évvel kisebbedett. Az eredeti hódítók közül húszan szövetkeztek az óbirodalom megdöntésére, ám miután odaveszett Ajax, Barbarossa, Alexandrosz, Tamerlán, Tlalok és a többiek, mindössze négyen maradtak.
Omnius elpusztításához vajmi kevesen.
Agamemnónban időnként felötlött a gondolat, hogy megsemmisíti az összes rajta élősködő figyelőkutászt, egyszerűen elszökik a világűrbe, és soha vissza se tér. Magával vihetné szerelmét, Júnót, valamint Dantét – sőt talán még az ügyefogyott Xerxészt is. Saját birodalmat alapíthatnának, távol az elnyomó örökelmétől.
Ám mindez bolondság lenne. Eleve kudarcra ítéltetett próbálkozás.
A kimek tábornok kételkedett benne, hogy Omnius kézre keríttetné őket, az örökelme pedig bizonyosan nem fogta fel a bosszú értelmét, Agamemnón és társai azonban egykor Titánok, az óbirodalom dicső meghódítói voltak. Ha – a semmin uralkodó túlélők négyeseként – elmenekülnének a sötétségbe, szégyenteljesebb vereséget szenvednének, mintha nyíltan elpusztítanák őket. Agamemnón ehelyett magának akarta meghódítani az Összehangolt Világokat. Kizárólag a teljhatalomban egyezik ki.
Miután visszatértek romboló küldetéseikről, amelyek során elfojtották a lázadás apró lángjait – ezek egyre-másra, ám esetlegesen lobbantak fel a különböző Összehangolt Világokon –, Titán társaival gyűlést tartott a világűr egy járatlan vidékén.
Agamemnón eredetileg titkos találkozóban reménykedett, hiszen csak ritkán adatott meg neki, hogy terveit Omnius rögzített vagy mozgó figyelőkutászainak állandó felügyeletét nélkülözve egyeztethette a többiekkel. Ám ezúttal Júnó, Dante és Xerxész mellett egy viszonylag új jövevény, Beowulf is csatlakozott a társasághoz, Beowulf pedig nem szabadulhatott meg a kémszondáktól. Tehát különösen óvatosnak kellett lenniük.
Agamemnónt világéletében a bizalmatlanság jellemezte, még egy kimekkel szemben is, akit már évszázadok óta ismert. A Titánok figyelme egy pillanatra sem lankadhat. A tábornoknak mégis imponált Beowulf vakmerősége.
Hajóik a világűr mélyén kapcsolódtak össze, a dokkolóegységek pedig mértani alakzatra emlékeztető űrállomássá forrtak össze a naprendszerektől távoli ürességben. Mindenfelé csillagok sziporkáztak a végtelen kozmoszban. A semmi közepére kerültek.
Miután Agamemnón egy kisebb, rugalmas járótestbe helyezte agytároló edényét, sietősen elhagyta hajóját a Júnó járművéhez kapcsolódó fedélzeti nyíláson át. Aztán ketten lépdeltek tovább ruganyos tagolt lábaikon a központi hajóegységbe. Dante a túlsó oldalról érkezett.
Xerxész Beowulf járóteste mellett állva várta őket, rövid időre elszabadulva a kegyetlenségben tobzódó ixi vérfürdőtől. Xerxész izgatottnak vagy talán túlbuzgónak tűnt, Agamemnón azonban megszokta már, hogy a gyenge akaratú Titán szinte minden helyzetet túlreagált. Agamemnón minél előbb ismét az Ixen szerette volna tudni Xerxészt.
Felettük helyváltoztatásra képes figyelőkutászok lencséi csillogtak, ahogy minden pillanatot rögzítettek. Agamemnón most is úgy dühöngött az állandó felügyelet miatt, mint az elmúlt tizenegy század alatt tette folyamatosan.
– Üdv néked, Omnius nagyúr! – mondta unott hangon a gyűlés szertartásos megnyitásaként. Szavaiból nem csendült ki különösebb lelkesedés. A számítógépes örökelme nem tudta értelmezni a hanglejtésben rejlő üzenettöbbletet.
– Épp ellenkezőleg – szólalt meg merészen Beowulf –, átok reád, Omnius! Sorvadjon el az örökelme, dőljenek romba az Összehangolt Világok, mígnem újra eljő a kimekek uralkodásának ideje!
Júnó döbbenten hátrahőkölt rákra emlékeztető testében, habár maga is hasonló érzelmeket táplált az örökelme iránt. A figyelőkutászok lefelé fordították csillogó lencséiket, Agamemnón pedig eltűnődött, vajon miféle büntetést ró ki rájuk Omnius, amikor kielemzi a felvételeket. A kimekek nem pusztíthatták egyszerűen el a figyelőkutászokat, mielőtt jelentést tettek az örökelmének, különben felborulna a terv, amit évszázadok óta szövögettek.
Barbarossa elsőként beépített korlátozó programjának köszönhetően az örökelme nem pusztíthatta el az eredeti Titánok egyikét sem. Egyszerű neokimekként azonban a meggondolatlan Beowulf nem részesült efféle védelemben. Sebezhetősége dacára épp most írta alá a saját halálos ítéletét.
Xerxész nem tudta palástolni örömét.
– Szóval megtetted, Beowulf? Ennyi idő után sikert értél el?
– Az átprogramozás meglehetősen egyszerűnek bizonyult. A nehézség abban rejlett, hogy úgy kellett elvégeznem, hogy Omnius ne sejtse meg. – Egyik tagolt végtagjával a felettük lebegő gömblencsék felé intett. – Ezek a figyelőkutászok a gyűlésünk egy teljesen mesterséges változatát rögzítik: a lázadó emberekről folyó ártatlan társalgást. Omnius elégedett lesz vele, mi pedig végre kitárgyalhatjuk a gondolatainkat.
– Én... szóval nem értem – szólalt meg Dante.
– Azt gyanítom, beugrattak minket, szerelmem – jegyezte meg Júnó Agamemnónnak.
– Várj csak, és hallgass! – felelte az egyetlen moccanás nélkül. Optikai érzékelőszálai Beowulf irányába fordulva parázslottak.
– Én vettem rá, Agamemnón – jelentette be büszkén Xerxész. – Beowulf épp annyira gyűlöli Omniust, mint bármelyikünk, és őneki is majdnem olyan régóta parancsolgat az örökelme, mint nekünk. Úgy hiszem, ügyessége sokat segíthet tervünk kivitelezésében. Most legalább esélyt kaptunk.
Agamemnón alig tudta magába fojtani dühét.
– Összeesküvést szőttetek Omnius ellen, és most minket is be akartok mártani? Xerxész, te még annál is ostobább vagy, mint amilyennek hittelek. Mindannyiunk vesztét akarod?
– Dehogy, dehogy, Agamemnón! Beowulf programozó zseni, akárcsak Barbarossa volt. Sikerült rálelnie egy visszacsatolt vezérlőáramkörre, amelyen keresztül hamis információt táplálhat a figyelőkutászokba. Mostantól ott találkozhatunk, ahol csak akarunk, és Omniusnak fogalma sem lesz a csalásról.
Beowulf hirtelen megrántotta mechanikus lábait, és két lépést tett előre.
– Agamemnón tábornok, Barbarossa barátodtól kaptam a kiképzésemet. Ő tanított meg rá, miként manipulálhatom a gondolkodó gépeket, az évszázadok alatt pedig titokban tovább folytattam a tanulmányaimat. Azt reméltem, a Titánokat éppúgy bőszíti az örökelme uralma, mint engem... Addig azonban nem lehettem biztos ebben, míg Xerxész meg nem keresett.
– Xerxész, mindnyájunkat rettenetes veszélybe sodortál – förmedt rá társára Agamemnón.
Ám Dante, aki mindig az ésszerűséget és módszerességet tartotta szem előtt, rámutatott a nyilvánvaló tényállásra.
– Négyen túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy véghez vigyük a feladatot. Ha még több kimek áll be közénk, több esélyünk lesz Omnius ellen. – És arra is, hogy valamelyikük eláruljon minket.
Még Júnó is támogatta az ötletet.
– Vérfrissítésre van szükségünk, szerelmem. Ha nem szervezünk be újabb összeesküvőket, még egy évezredet tölthetünk el vitával és panaszkodással, már akik életben maradnak közülünk. Beowulf segédletével legalább belefoghatunk. Ha nyíltan és gyakrabban tervezhetünk, pár hónap alatt többet elérhetünk, mint amit az utóbbi évtizedekben.
A még mindig izgatott Xerxész szólalt meg:
– Ha nem kockáztatunk, semmivel sem vagyunk jobbak azoknál az apátiába süllyedt embereknél, akik az óbirodalom mértéktelen fényűzésében tespedtek.
Beowulf az ítéletre várt, hogy beveszik-e az összesküvésbe. Agamemnón beismerte maga előtt, hogy a neo-kimekek közül elsőként bizonyosan Beowulfra esett volna a választása.
Habár bosszantotta Xerxész egyoldalú döntése, nem tudta rávenni magát, hogy elutasítsa az ajánlatot. Végül így szólt:
– Nos hát, legyen! Ez legalább szusszanásnyi időt hagy nekünk, és belefoghatunk tervünk megvalósításába. – Elfordította fejtornyát, végigpásztázta Júnót, Dantét, Xerxészt, majd végül az izgatottan várakozó Beowulfot. – Együttesen meg fogjuk dönteni Omniust. A várakozásnak immár vége.

- - -

 

Van bizonyos lendítőereje a győzelemnek...
és a vereségnek.
IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI

Mivel a főpátriárka Poritrinre érkezése bármelyik percben várható volt, Bludd nagyúr újabb pazar díszrendezvényt szervezett, hogy a lakosság tovább ünnepelhesse a gondolkodó gépek felett aratott győzelmet. A folyóparti amfiteátrum oldalán színes zászlókkal díszített emelvényeket állítottak fel, dúsan megrakott asztalokat készítettek elő, hogy méltó módon üdvözölhessék Iblis Ginjót.
A zűrzavar közepette Aurelius Venport elérkezettnek látta az időt, hogy észrevétlenül az új laboratóriumba csempéssze a kimustrált teherszállító hajót.
Tuk Keedair már korábban a Rossakra ment, hogy elhozza űrdokkjából a járművet, és épp a legalkalmasabbnak ítélt időben érkezett vissza a Poritrin rendszerbe. Mivel a főpátriárka bevonulása mindenki figyelmét lekötötte, Venport biztosra vette, hogy különösebb feltűnés nélkül Norma Cenva új laboratóriumkomplexumába vihetik a méretes hajót. Szerette volna a lehető legnagyobb titokban tartani a vállalkozást.
Ma este egyébként sem érdekelte a zajos mulatozás. A Holtzman – valójában Norma – munkájából befolyó haszon olyan gazdagsággal árasztotta el a Poritrint, amit még a legpazarlóbb személy húsz emberöltő alatt sem tudott volna elverni. Venport abban reménykedett, hogy Norma új térhajlító elve minden képzeletet felülmúlóan jövedelmez majd.
Habár az új kutatóüzem főhangárja még nem készült el teljesen, Norma már a várostól távoli telepre költözött. Elsőként az egykori bányavállalat központját alakította át arra alkalmassá, hogy ott tovább tanulmányozhassa és módosíthassa számításait. Miközben az építésvezetők járkáltak mindenfelé az elkerített területen, és adták ki az utasításokat a szükséges felújításokra az építőbrigádoknak, Norma haladéktalanul nekilátott a tudományos tervek elkészítésének.
Mikor Venport belegondolt a lány teljes odaadásába, áhítatosan elmosolyodott. Ellentétben azokkal, akik a sikert és a kényelmes egzisztenciát hajszolva sodródtak végig az életen, a drága Normának kétségei sem voltak küldetése felől. Tévedhetetlenül választott, és minden idegszálával összpontosított.
Venport magára vállalta, hogy a zseni háborgatása nélkül intézkedik az egyéb részletek ügyében, s állandóan Starda és a telep között ingázott, hogy megszervezze a felszerelés, a bútorok és az ideiglenes munkaerő beszállítását. A vállalkozás titkosságának további védelmében Venport úgy határozott, hogy a hangár építésén és a bezárt bányaüzemek renoválásán dolgozó rabszolgák nem maradhatnak olyan sokáig, hogy átláthassák, Norma tulajdonképp mit is szándékozik létrehozni.
Bludd nagyúr egyelőre önelégült kéjjel nyugtázta, mily könnyedén aratott pénzügyi győzelmet Venport felett. Ráérezvén rövidlátó gőgjére, Venport igyekezett kihasználni pillanatnyi előnyét, és egyenesen Bluddtól kérte el egy időre néhány odaadó rabszolgáját, és külön prémiumot ígért a jól képzett és kezelhető munkaerőért. A poritríni nemesúr kétségtelenül szándékosan többet kért, mint amennyit a buddiszlám foglyok értek, de Venport nem pazarolhatta arra az idejét, hogy alkudozzon, és teljes alkalmazotti gárdát tartson fenn. Hamarosan az Arrakisra indul, hogy véget vessen az agyafúrt banditák portyázásainak, akik Dhartha naib fűszerbetakarítóin ütöttek rajta rendszeresen.
Ideiglenesen üzlettársa, Tuk Keedair marad itt Normával a Poritrinen. A szigorú hajcsár majd gondoskodik róla, hogy a rabszolgák mindent elvégezzenek, és Norma időben megvalósíthassa a céljait. A lány, szokás szerint, fenntartásokkal fogadta a rabszolgamunkát, de az adott körülmények között Venportnak nem volt más választása. A Poritrinen kizárólag a buddiszlám foglyokat lehetett munkára fogni.
Venport késő délután tért vissza az elzárt üzemi területre, kompját a szűk kanyonban kötötte ki, ahol az alacsony vízállás miatt lehetetlenné vált a navigálás. Norma új laboratóriuma és hangárja egy hatalmas mélyedést töltött be, amely egykor egy vízesés mögött tátongott, ám a zuhatag, akárcsak az azt tápláló mellékfolyó medre régóta szárazon állt, mivel évszázadokkal ezelőtt Frigo Bludd nagyúr elterelte a mellékágat a Starda mezőgazdasági szükségleteinek kielégítésére irányuló területfeltöltések keretében. A felül nyitott sziklaüreget csupán a fennsík tetején épülő tágas raktárépület választotta el az égbolttól.
A szirt oldalán könnyű futású utasliftet helyeztek üzembe, Venport pedig ezzel vitette fel magát a kanyon tetejére. A zömök kiszolgálóépületektől övezett, raktárból kialakított hangár ragyogott a késő délutáni napsütésben. Konzolos tetőszerkezetét oldalra hajtották, hogy az épület készen álljon a prototípusnak szánt hajó várt érkezésére.
Venport bólintással fejezte ki elégedettségét a munkák előrehaladtát látva; remélte, hogy ellenőrizni tudja a működésre felkészült üzemet, mielőtt elindul az Arrakisra. A három, helyben felbérelt őr mellett átmasírozott a főkapun, megkereste az építésvezetőt, és jelentést kért tőle. A raktár és a melléképületek körül a rabszolgák rövid délutáni szünetet tartottak, hogy egyenek, pihenjenek, és imádkozzanak. Ennek leteltével aztán késő éjjelig dolgoznak megint.
Norma lépett ki a bekerített tervezőirodákból, pislogva nézett körül a közelgő szürkületben, és meglepődve vette tudomásul, hogy ismét egy egész nap eltelt. Venport széles mosollyal az arcán odament hozzá, s megszokástól hajtva átölelte őt. Norma haja kócosnak és gondozatlannak tűnt, ám a puszta tény, hogy nem játszotta meg magát, és nem akart mindenáron szépnek látszani, sokkal vonzóbbá tette őt Venport szemében.
– Ma délután érkezik meg a hajóm, Aurelius? Jól számoltam, vagy kihagytam egy napot a naptárban?
– Alig egy óra múlva itt lesz, Norma. – A nyitott tető felé mutatott. – A hangárt láthatóan előkészítették rá.
A lány szemei felcsillantak.
– Akkor tehát elkezdhetem a tényleges tesztelést?
Venport bólintott, s kezét még egy kicsit az aprócska vállon felejtette. Szíve melegséggel telt meg, mikor Norma rámosolygott.
– Bludd nagyúr megígérte, hogy képzett gyártó és építő rabszolgákat küld át nekem a nemrég befejezett hadihajóflotta munkásai közül. Tapasztaltnak számítanak ebben a munkakörben, és remélhetőleg kevés átképzésre lesz szükségük.
– Ez jó hír, mert nincs fölösleges időm és energiám, hogy egész nap rájuk figyeljek. Önállóan kell dolgozniuk...
– Tuk Keedair itt marad, hogy felügyeljen rájuk – nyugtatta meg Venport. – Magával hoz egy nagyobb csapat zsoldos biztonsági őrt is, akik a VenKeenek és nem a Poritrinnek fogadtak hűséget. Ők fogják őrizni a létesítményt, és ügyelnek rá, hogy a rabszolgák ne kövessenek el szabotázsakciókat.
Az alattuk hömpölygő folyó felé pillantott.
– És arra is ügyelnek, nehogy Bludd nagyúr vagy Tio Holtzman a környéken szimatolgassanak.
– Eddig sohasem kellett ennyit idegeskednem a biztonság miatt.
– Holtzman megtette helyetted. A laboratóriumait folyton dragonyos őrök vigyázták.
– Holtzman professzor éveken át szinte semmi figyelmet nem szentelt rám, Aurelius. Miért érdekelném őt hirtelen?
– Mert ha csak töredéknyi megvan benne abból a zsenialitásból, amit neki tulajdonítanak, nem lehet örökké rászedni, és előbb-utóbb ráébred, miféle csodát veszített el azzal, hogy elengedett.
Norma, aki zavarba jött a bóktól, körbetekintett az építkezésen, mintha emlékei szerint legutóbb még több épület nem állt volna a jelenlegi helyén.
– És te hol leszel?
Venport sóhajtott, mivel rájött, hogy a lány előzőleg nem figyelt rá.
– Már említettem neked, Norma. Az Arrakisra megyek, hogy tisztázzak a fűszerüzlettel kapcsolatos néhány problémát. Keedairnek jutott a könnyebb és sokkal kellemesebb feladat, hogy veled maradhat.
Norma összevonta a szemöldökét. Habár már középkorúnak számított, Venportot még mindig a rossaki kislányra emlékeztette, akiért annyira rajongott.
– Bárcsak itt maradhatnál velem, Aurelius! Szívesebben nézegetem a te kedves arcodat, mint egy tlulaxi rabszolgafelhajtóét.
Venport elnevette magát.
– Nem kell kedvelned Keedairt, Norma. Csak hagyd, hogy végezze a munkáját! – Felsóhajtott. – És hidd el nekem, én is szívesebben maradnék. De rengeteg az elintéznivalóm, és attól félek, ha veled maradnék, annyira elvonná a figyelmemet, hogy semmi értelmeset nem csinálnék.
Norma kislányos derűvel felkacagott. Venport hirtelen meghőkölt, és eltűnődött, vajon tulajdonképpen flörtöl-e vele. Pillanatnyi tanakodás után arra a következtetésre jutott, hogy igen. Ilyen sokéves, közeli barátság után nem értette, miért lepte meg ez.
Az építésvezető sietett ki a hangárból, hogy megkeresse Venportot.
– Megkaptuk a jelzést, igazgató úr. A hajó gond nélkül engedélyt kapott a leszállásra, és épp most lép be a légkörbe. Tuk Keedair ül a vezérlőműnél.
Venport biccentett, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy társa maga vezeti a járművet. A testkereskedő évekig dolgozott rabszolgafelhajtóként, portyázott a Szövetségen Kívüli Bolygókon, és fogott be buddiszlám rabszolgákat. Nem jelentett komoly feladatot neki egy egyszerű teherszállító.
– Nézd, Norma! Ott van! – A szürkület halvány színeit magára öltött égbolton áttörő fényes pontra mutatott.
A folt egyre ragyogóbban izzott, a hajótest áthevült a súrlódástól, Norma pedig hallotta a haladását kísérő hangrobbanásokat. Terjedelmes hajó volt, alapvetően hosszabb űrutakra és esetenkénti bolygóra szállásra tervezték, habár a rakományt többnyire szállító űrkompokkal juttatták fel a rakterébe.
Űrhajóként viszonylag lassúnak és ormótlannak hatott. Most, hogy Keedair kapcsolatba lépett velük a keskenysávú adó-vevőn, rögtön a hajó ósdi rendszerei miatt kezdett hőbörögni. Venport nyilvánvalóan nem ok nélkül selejtezte ki a járművet.
Végül Keedair a nyitott hangár fölé kormányozta a hajót, majd begyakorolt manőverekkel leereszkedett az üres raktárépületbe. Venport figyelemmel kísérte a műveletet, és közben néha abban is kételkedett, hogy a jókora jármű befér egyáltalán a felnyitott tetőn. A tlulaxi kereskedőnek azonban még pár méternyi helye is maradt.
Norma áhítattal figyelte a landolást, Venport pedig elképzelte, amint elméjében forogni kezdenek a fogaskerekek. A lány korábban látta már a hajó terveit és látványrajzait, így pontosan tudta, miféle változtatások lesznek szükségesek. Ám az, hogy saját szemével látta a járművet, láthatóan megindította a képzeletét.
– A jövőbeni csillagközi hajó prototípusa – szólalt meg. – Amit itt létrehozok, örökre megváltoztat mindent.
Venportra ráragadt a lány optimizmusa. Norma képtelen volt levenni a szemét a hajóról, amíg az el nem tűnt a hangár mélyén, és a munkások oda nem rohantak, hogy felszereljék a dokkolóhorgonyokat és a stabilizátorokat.
Norma felnyúlt, és megszorította a sajátjánál összehasonlíthatatlanul hatalmasabb kezet.
– Már oly hosszú évek óta várom ezt a pillanatot, Aurelius. Alig hiszek a szememnek. Még mindig rengeteg megoldanivalóm maradt, de legalább nekiláthatok.

 

Iblis Ginjo főpátriárka számított rá, hogy látogatásától némileg felbolydul a főváros, Starda pedig az elvárható pompával fogadta őt. Bármely pillanatban számos bolygó állt hadban a gondolkodó gépekkel. A naptára szerint hamarosan megindul a meggyorsított ixi hadjárat, Iblis viszont nem szerette magát kitenni efféle egyértelmű veszélynek. A Poritrin ezért ideális helynek bizonyult, hiszen a robot betolakodók már elmenekültek innen.
Azzal, hogy kirobbantotta az első lázadást a Földön, Iblis már bebizonyította, hogy nem gyáva, de a Dzsihad Tanács fejeként játszott meghatározó szerepe eleve kizárta, hogy kockázatot vállalhasson. Habár jelenléte a csatamezőkön kétségtelenül lelkesítően hatott volna az elkeseredetten harcolók hangulatára, a főpátriárka semmit sem bízott a véletlenre, és kizárólag egy valódi diadal helyszínén volt hajlandó megjelenni. Például itt.
Iblis, aki a hűséges, ámde minden feltűnést kerülő Dzsatir-parancsnok, Yorek Thurr kíséretében érkezett, a stardai Űrkikötőben kiszállt hajójából, majd peckesen előrelépdelt, hogy fogadja a kis létszámú hivatalos delegáció üdvözletét. Mikor észrevette, hogy maga Bludd nagyúr nincs köztük, Iblis bosszúsan morogni kezdett maga elé, épp amikor egy ifjú poritrini szárnysegéd sietve odalépett hozzá.
– Tökéletesen időzítettél, főpátriárka uram. Az érdemrend-átadási ünnepség két óra múlva kezdődik, de épp elég időnk maradt még rá, hogy ruházati mérnökeink előkészítsenek a Bludd nagyúrral közös fellépésre.
A fiatal szárnysegéd fekete-fehér zekét és frakk-köpenyt, az arisztokrata világokon mostanában divatos öltözéket viselt.
Miután a légi uszály az amfiteátrumba szállította Iblist és kíséretét, a főpátriárka a drága folyóparti tribünön kapott helyet, ám a szélen, ahol csupán a hetven meghívott politikus és nemes egyike lehetett. Nem kevesebb, mint négyszázezer ember gyűlt össze a közeli réteken, hogy kivetítőernyők és nagy teljesítményű hangszórók segítségével kövessék az eseményeket. A folyó feletti ormokon az Ártatlan Manion számára hamarjában emelt szentélyek álltak jól észrevehető helyeken. Nemrégiben egy új szobrot is lelepleztek, amely némileg nevetséges módon egy szétzúzott roboton ülő, angyalarcú, Buddhára emlékeztető gyermeket ábrázolt.
A legelőkelőbb helyet Niko Bludd nagyúrnak tartották fenn, a színpadhoz vezető ösvények reflektorfényben tündöklő találkozásánál. Az öntelt férfiú nyilvánvalóan magát tekintette a rendezvény fő attrakciójának.
Időközben a központi színpadon Tio Holtzman vette át legújabb érdemrendjét az éljenző közönség előtt. A feltaláló örömtől sugárzó tekintettel integetett a roppant tömegnek. Iblis dermedten, arcára fagyott mosollyal ült.
A főpátriárkának mindig volt teendője, valami fontos elintéznivalója. Iblis úgy vélte, az élet kegyetlenül rövid, és közben oly sok mindent meg kellett valósítani. Miután mély lélegzetet vett, úgy határozott, hogy észre sem veszi Niko Bludd nagyúr neki szánt sértését. Egyelőre.
Egy ehhez hasonló helyzet, mikor ily tömérdek lelkes ember ünnepel valamely jelentős katonai diadalt, kiváló alkalmat biztosíthatott volna Iblis számára.

- - -

 

A jó szándék ugyanakkora pusztítást okozhat,
mint egy gonosz hódító.
A végeredményben nincs különbség.
ZENSZUNI SIRÁM

Aliid bolondnak tartotta Ishmael barátját. A lánglelkű Zensíita képtelen volt véka alá rejteni megvetését és hitetlenkedését, mikor kötekedve megjegyezte:
– Valóban hálára számítottál? Tőlük? Azt nem mondhatom, hogy csodálnám a vakhitedet, viszont szórakoztatónak találom. – Mosolyából nem derű, csupán metsző undor áradt.
A kongó hajótestekből álló flotta gépmartalócok elleni sikeres blöffje utáni hónapokban a megerősített rabszolgasereget, amely a mocsármezők hajógyárában tevékenykedett, kisebb csoportokra osztották fel. A munkások közül sokan visszakerültek eredeti gazdáikhoz, és újra hozzáfogtak megszokott feladatukhoz a nádasokban és a bányákban. Aliid a stardai gyári munkásokkal maradt, mivel egyik korábbi tulajdonosa sem szívesen fogadta vissza őt. Ishmael eleinte örvendezett, hogy több időt tölthet gyermekkori pajtásával, később azonban fájó bizonytalanság uralkodott el rajta.
– A mi odaadó munkánknak köszönhetően épült meg az álflotta, Aliid. A mi szorgalmunk mentette meg a Poritrint. – Egyértelmű keserűséget és csalódottságot lehetett kiérezni Ishmael hangjából. – Még egy Bludd nagyúrhoz hasonlóan felfuvalkodott és nemtörődöm fajankónak is be kell látnia ezt.
– Te rabszolga vagy, ő pedig nemes – felelte Aliid. – Neki semmit sem kell belátnia, neked ellenben el kell látnod őt.
Ám Ishmael nem hallgatott rá. A rabszolgákat nem részesítették szabadságban vagy megnövelt fejadagokban, se jobb szálláshelyet vagy orvosi ellátást, vagy a buddiszlám vallással szembeni engedményeket nem biztosítottak nekik; a legcsekélyebb jutalmazásban sem részesültek. Felháborító méltánytalanság volt, de láthatóan kizárólag Ishmael várt mást.
Gyermekkorában Ishmaelt szerető szigorral oktatta ki a nagyapja:
– Ha nem vagy hajlandó beszélni a problémáidról annak, aki igazságtalanul bánt veled, ne panaszkodj, ha önszántából nem segít a bajodon!
Ishmael megszívlelte a tanítást. A Korán-szútrákban az állt, hogy minden ember szíve és lelke – még a hitetleneké is – legbelül jó és kegyes. Rabszolgaként túl sokáig maradt tétlen, és fogadta el alacsonyabb rendűségét. Túl sok estét pazarolt üres ígéretekre, és túl sokáig ragaszkodott álomszerű célokhoz, amelyek valóra váltása határozottan egyszerűnek tűnt – valójában viszont éppoly üresnek bizonyultak, akár a robotflottát elriasztó álcsatahajók. Mindezt azoknak köszönhette, akik oly sokáig hallgattak rá.
Most, hogy társaival együtt elvitathatatlanul óriási szolgálatot tett a Poritrinnek, Ishmael tudta, hogy magával Bludd nagyúrral kell közölnie a problémáit. Isten majd útba igazítja, és szájába adja a szavakat. Ishmael be fogja bizonyítani Aliidnak, és minden Zenszuninak, akik a tábortűznél csüngtek szavain, hogy hite megalapozott.
Aliid felbőszülten igyekezett visszatartani Ishmaelt, hogy ártatlan cselekedetével kétségtelen katasztrófát idézzen elő.
– Legalább azt gondolt át, mit fogsz tenni, barátom! Hogy akarsz Bludd nagyúr színe elé kerülni? Nem kopogtathatsz egyszerűen az ajtaján, hogy elmondd neki, ami a szívedet nyomja.
– Ha valóban a nép ura, akkor meg kell hallgatnia a jogos panaszt. A másik a fejét ingatta.
– Rabszolga vagy, nem polgár! Nincs oka meghallgatni téged. – Barátjához hajolt. – Használd a képzelőerődet, Ishmael! Már dolgoztál Holtzman profeszszornak, és ismered az eljárásait, valamint hogy miféle kapcsolat fűzi Bludd nagyúrhoz. Itt keress ürügyet, máskülönben a közelébe sem kerülhetsz!
Ishmael végiggondolta a lehetőségeket. Nem szívlelte a hazugságot és a félrevezetést, de Aliidnak igaza volt. Ebben az esetben a cél szentesíthette az eszközt.
A következő műszak végén a többi rabszolgával együtt visszatért a táborba. Miután megmosakodott, s felöltötte magára legtisztább ruháját, megcsókolta a feleségét, és előkészült az útra. Magához vett néhány menetnaplót, amelyeket a használaton kívül helyezett üzemi irodákból csempészett ki, aztán átsétált a városon a poritrini nemesúr kúpos tornyokból álló rezidenciájához. A sokat szolgált rabszolga arckifejezése tiszteletet, nem meghunyászkodó alázatot tükrözött. Buddallah vezette az úton, és ő adott neki erőt.
A torony utcaszintre nyíló kapujában két aranypáncélos dragonyos őr mustrálta kétkedőn Ishmaelt. Ügyelve, nehogy fenyegetőnek hangozzék, körültekintően megválasztotta szavait, s miközben próbált nem hazudni, igyekezett trükkösen fogalmazni.
– Ishmaelnek hívnak, és Bludd nagyúrral szeretnék beszélni. A dragonyosok végigmérték.
– Egy rabszolga akar Bludd nagyúrral beszélni? Jegyeztettél elő időpontot? Páncélos társa szólalt meg:
– Bludd nagyúr rabszolgáknak nem tart audienciát.
Ishmael eltűnődött, vajon Buddallah ráveszi-e a két férfit, hogy oldalra lépjenek, s utat engedjenek neki. Ám efféle egyértelmű isteni közbeavatkozásra mégsem számíthatott.
Ishmael pimaszul előhúzta, és az őrök elé tartotta az ellopott menetnaplókat.
– Holtzman professzor egyik rabszolgája vagyok. Rendszeresen küld hozzám hasonlókat, hogy írásos dokumentumokat adjanak át. – Kivárt, mielőtt kerek hazugságra vette rá magát. – A professzor küldött ide ezekkel. Szigorúan meghagyta, hogy addig vissza ne térjek, amíg személyesen Bludd nagyúr kezébe nem adtam az iratokat.
– Holtzmannak minden olyan sürgős – dohogott a magasabbik dragonyos. Haragosan ránézett Ishmaelre. – Bludd nagyúrnak erre ma nem jut ideje. Ishmael nem hátrált meg.
– Talán jobb lenne, ha ezt magának Holtzman professzornak magyaráznád el. Nekem nem fogja elhinni, hogy Bludd nagyúr nem volt hajlandó átvenni a menetnaplókat.
Nagy levegőt vett, és kivárt; hite nyugalmat és magabiztosságot kölcsönzött neki.
Egy percnyi néma csend után a másik dragonyos szólalt meg habozva:
– Korábban mindig beengedtük őket a menetnaplókkal. Na és ha a professzor újabb korszakalkotó eszközt talált fel, mint amilyen az a pajzs volt?
– Talán szerencsésebb, ha Bludd személyesen penderíti ki – egyezett bele az első őr.
A pillanatnyi tétovázást kihasználva Ishmael sietve belépett a kapun. Határozottsága elbizonytalanította az őröket, és nem állták útját. Ishmael kikerekedett szemekkel sétált végig az örökletes címmel rendelkező nagyúr fejedelmi rezidenciájának folyosóin, akinek ősei nemzedékek óta buddiszlám foglyokat hajtottak rabszolgasorba.
Alighogy bejutott, egy zaklatott kamarás mérte végig haragosan Ishmael sötét arcvonásait és Zenszuni öltözékét, azonban Tio Holtzman neve és a tiszteletet parancsoló menetnaplók látványa elég súllyal bírt ahhoz, hogy eloszlassa a kétségeket és a gyanút. Az egyik őr, aki időközben nyilvánvalóan meggondolta magát, odalépett, és megkérdezte:
– Elnézést, uram! Ha óhajtod, kivezetem...
Az uralkodói tisztviselő fejét ingatva jelezte a dragonyosnak, hogy nem szükséges, majd tekintetét Ishmaelre szegezte.
– Bizonyos vagy benne, hogy ezeket most kell átadnod Bludd nagyúrnak? Egyébként sem lesz ideje megnézni őket. Egy óra múlva külvilági festőket fogad egy banketten, akik különféle fényviszonyok között fogják megfesteni Stardát. – A kamarás jelentőségteljesen a fali kronométerre pillantott. – Ha annyira fontos lenne, Holtzman professzor időpontot kért volna neked. Bizonyos vagy benne...
– Elnézést, uram – szakította félbe Ishmael. További magyarázatot nem adott, és tapodtat sem mozdult.
– Bludd nagyúr igencsak kevés időt áldozhat rád.
– Ha nagylelkűségből egyetlen percet rám szán, azzal is megelégedek. Köszönöm.
– Ellenőrizzem, hogy van-e nála fegyver?
– Természetesen.
Miután megtörtént a motozás, Ishmaelt egy kongó fogadógalériában várakoztatták. A terem közepén egy csiszolt kőből készült pad állt; habár külsőre tetszetős volt, kényelmetlennek bizonyult. Ishmael békésen, csendes türelemmel viselte, hogy megvárakoztatják.
A bátor rabszolga kedvenc szútráit mondogatta magában, azokat a verseket, amelyeket egykor nagyapja térdén ülve tanult meg. Már régóta nem kívánta, hogy bárcsak másképpen alakult volna az élete, és sikerült volna elmenekülnie, mikor a portyázók rajtaütöttek a harmonthepi mocsárvidéken. Tetszik vagy sem, immár a Poritrinen élte az életét szerető feleségével és két gyönyörű lányával együtt, akik már maguk is kész nővé értek...
Kis híján egy óra eltelt, mikor végre felvezették a széles lépcsőn Bludd nagyúr magánlakosztályába és képtárába. Bőre izzott, agyában lehetőségek csapongtak. Ha szerencséje van, panasza megérinti a Poritrint kormányzó nemesúr szívét. Abban reménykedett, hogy szavai kellően meggyőzőnek hangzanak.
Egy gyertyától és parfümöktől illatos szobában udvaroncok bélelt mellényt, aranyláncokat és vastag mandzsettát adtak rá épp a szakállas nagyúrra. Vöröses aranyszínű haja kifakult a korral, és itt-ott ősz tincsek tarkították.
Szeme sarkát buborékokra emlékeztető, apró körökből álló tetoválás díszítette. Személyi szolgák serege nyüzsgött körülötte, illatosított vizet locsoltak a hajára és az arcára. Egy póznavékony férfi oly figyelemmel kefélte az elfoszlott szálakat a nemesúr palástjáról, mintha a világmindenség összes titkának kulcsát tanulmányozná.
A nagyúr ránézett Ishmaelre, és sóhajtott.
– Nos, nem sűrűn fordul elő, hogy Tio az egyik rabszolgáját küldi el, hogy találkozzon velem, és többnyire nem ennyire sürgősek vagy időszerűek a jelentései. Mit kíván tőlem a professzor? A ma este meglehetősen alkalmatlan időpont.
A menetnaplókért nyúlt.
Ishmael nyugodtan és halkan felelt, igyekezett a lehető legudvariasabb hangon beszélni. Tiszteletteljesen, mégis magabiztosan szólt, mintha vele egyenlő rangú személlyel beszélne. Mivel tudta, hogy minden szó jelentőséggel bír, belülről merített némán erőt.
– Talán valami félreértés történt, Bludd nagyúr. Nem Holtzman professzor küldött ide. Ishmaelnek hívnak, és saját elhatározásomból járultam eléd.
Az udvaroncok megdermedtek a döbbenettől. Bludd utálkozva pislantott Ishmaelre, aztán kamarására emelte dühödt tekintetét, aki viszont a dragonyos őrök felé fordult szikrázó szemekkel.
Ishmael a szeme sarkából látta, hogy a kamarás megindul felé, hogy kitoloncolja, de Bludd nagyúr intett neki, hogy várjon még. Bosszúsan magyarázatot követelt.
– Miért jöttél ide, ha nem Holtzman professzorról van szó? – A rabszolga arca elé tartotta a menetnaplókat. – Mik ezek?
Ishmael elmosolyodott, és hagyta, hogy a szavak kiáradjanak belőle, abban a reményben, hogy meglágyíthatja a nemesúr szívét, és elnyerheti a szimpátiáját.
– Nagyuram, népem immár nemzedékek óta szolgálja és védelmezi a Poritrint. Rabszolgatársaimmal együtt a professzor számos tervének megvalósításában részt vettünk már, amelyek megszámlálhatatlan szövetségi polgár életét óvták meg a gondolkodó gépektől. Az elmúlt egy évben megállás nélkül dolgoztunk, hogy elkészítsük a sikerrel bevetett álflottát.
Bludd nagyúr haragosan összevonta a szemöldökét, mintha egy falat avas süteményt nyelt volna le. Aztán gonoszul elmosolyodott, és azt felelte:
– Ez a rabszolgaélet velejárója.
A közelben álló kamarás kuncogni kezdett.
Ishmael viszont nem találta humorosnak a választ.
– Mi is emberek vagyunk, Bludd nagyuram. – Nyugalmat erőltetett magára, nehogy elveszítse határozottságát. – Vérünkkel és verejtékünkkel védelmeztük a nyugalmatokat. Végignéztük az ünnepségeiteket. A mi erőfeszítésünknek köszönhetően a Poritrin megőrizte függetlenségét a gondolkodó gépektől.
– A ti erőfeszítéseteknek köszönhetően? – Bludd tekintete elborult a Zenszuni férfi szemtelensége hallatán. – Mindössze azt tettétek, amit a gazdáitok parancsoltak nektek, semmi többet. Mi figyeltünk fel a fenyegetésre. Mi dolgoztuk ki a védelmi eszközöket. Mi készítettük el a terveket, és mi adtuk a nyersanyagokat. Ti csupán összeállítottátok a darabokat, ahogy arra utasítottak benneteket.
– Nagyuram, alábecsülöd és lekicsinyled azt, amit a foglyaitok tettek értetek...
– Mit akar tőlem a néped, az örök hálámat? Badarság! A saját életeteket is mentettétek, nem csak a miénket. Szívesebben rohadnátok a gondolkodó gépek börtönében, hogy kíváncsi robotok boncoljanak fel élve titeket? Áldjátok a szerencséteket, hogy nem az Erasmus nevű fődémon vagyok!
Felborzolta az ingujját, és elhessegette a szolgákat.
– Most eredj innen, rabszolga! Nem óhajtok többet hallani erről, és ne is próbálj még egyszer közvetlenül velem beszélni! A csalásod elég ok lenne ahhoz, hogy kivégeztesselek. A Poritrin teljhatalmú ura vagyok, annak a családnak a feje, amely nemzedékek óta a hatalmat birtokolja itt, ezzel szemben te csak egy áttelepített gyáva féreg vagy, akinek a szállása és az élelmezése kizárólag az én kegyességemtől függ.
Ishmael mélységesen megbántódott, de korábban is hallott már efféle sértéseket. Vitatkozni akart, világosabban előadni az ügyét, de a Bludd nagyúr tekintetében parázsló elfojtott dühből látta, hogy bármit mondana, nem érhetne el vele sikert. Kudarcot vallott. Aliidnak talán mégis igaza volt, hogy kinevette naiv hitét.
Alábecsültem, mennyire más, mennyire idegen a miénktől ennek a férfinak a gondolkodásmódja. Képtelen vagyok megérteni Bludd nagyurat.
Vajon ember egyáltalán?
Az utóbbi időben, mikor a tábortűz köré ültek, Aliid egyre harsányabbá vált, és arra buzdította az embereket, hogy kövessék Bel Moulay példáját. Aliid újabb forradalmat akart, függetlenül attól, mennyi vérontással járna a lázadás. Valahányszor Ishmael megpróbált észérvekkel hadakozni a leplezetlen bosszúvágy ellen, Aliid lehurrogta őt.
Ez után a találkozás után azonban nem tudta, meddig képes vitatkozni még. Megtett minden tőle telhetőt, de Bludd nagyúr nem volt hajlandó meghallgatni őt.
Abban a reményben, hogy a nemesúr nem gondolja meg magát, és nem rendeli el az azonnali kivégzését, Ishmael meghajolt, és lassan kihátrált az ajtón. A dragonyos őrök durván karon ragadták, kivonszolták a kapun, s közben háborogva szitkozódtak a bajszuk alatt. Ishmael nem ellenkezett, és nem reagált a sértéseikre; nem sok kellett volna ahhoz, hogy agyonveresse magát.
Még ha hite alapjaiban rendült is meg, s ártatlan bizodalma az emberekben könnyűnek találtatott, nem sajnálta, hogy megpróbálta. Egyelőre nem.
Pár nap múlva megérkezett az új parancs, amely Ishmaelt sok más hajógyári rabszolgával együtt új helyre vezényelte. Hamarosan őt, Aliidet és még száz hozzájuk hasonló munkást a folyó felső folyásánál létesített új üzembe irányítják, ahol egy független vállalkozáson fognak dolgozni Norma Cenva, az egykor Holtzman asszisztenseként szolgáló rossaki lányzseni irányítása alatt.
A dragonyosoknak egyértelműen értésükre adták, hogy Ishmaelt el kell választani a családjától.
– A feleséged és a lányaid itt maradnak az újabb eligazításig – jelentette be mogorván az őrmester. Majd elmosolyodott aranypikkelyes sisakja alatt. – Feltehetően három különböző helyre vezénylik őket.
Ishmael térde megrogyott, és nem akart hinni a fülének.
– Nem, ez lehetetlen! – Tizenöt esztendeje élt együtt Ozzával. – Semmit nem tettem...
Az őrök karon ragadták, de ő kitépte magát a markukból, és odaszaladt lesújtott feleségéhez, aki Chamal és Falina mellett állt.
Bludd nagyúr kinyilvánította nemtetszését, a katonák pedig csupán ürügyet kerestek, hogy megbüntethessék Ishmaelt. Előrántották bénítóbotjaikat, majd térden, derékon, vállon és fejen csapták.
Ishmael, akiből teljesen hiányzott az erőszakosság, fájdalmas kiáltással összerogyott. Ozza patakzó könnyekkel átkokat szórt a támadókra, és megpróbált odafutni férjéhez. A dragonyosok azonban feltartóztatták. Lányai igyekeztek kitérni az aranypáncélos katonák elől, de Ishmael jobban féltette őket, mint saját magát. Ha túlságosan felhívják magukra a figyelmet, az őrök esetleg magukkal hurcolhatják Chamalt és Falinát, hogy kiélhessék rajtuk romlott vágyaikat. Az ő két szépséges leányán...
– Ne, maradjatok csak! Velük megyek. Majd kiókumláljuk, hogyan találjuk meg ismét egymást.
Ozza magához szorította a lányokat, és úgy nézett a dragonyosokra, mint aki legszívesebben kikaparná a szemüket. Ám ismerte a férjét, és nem akart olyasmit tenni, amivel tovább nehezíti a helyzetét.
– Újra együtt leszünk, drága Ishmaelem.
Aliid lassú mozdulatokkal mögé lépett, tekintetében ádáz düh lobogott. A dragonyosokat szórakoztatta a Zensíita férfi vad nyakassága. Ishmael nyögve igyekezett megtartani az egyensúlyát a rettentő fájdalmak között.
Miközben az őrök az új munkahelyük felé indították a brigádokat, Ishmael megpróbált még egy, talán utolsó pillantást vetni Ozzára és a lányaira. Miután Aliidet elválasztották a családjától, többé soha nem láthatta feleségét és a kisfiát.
Aliid most érdesen suttogva szólt hozzá az ősi csakobsza nyelven, amit még a többi rabszolga sem értett.
– Megmondtam, hogy ezek szörnyetegek. És Bludd nagyúr mindőjük közül a legrosszabb. Most már belátod, hogy a te primitív hited nem kielégítő? Ishmael csökönyösen megrázta a fejét.
A történtek dacára nem volt hajlandó félredobni Zenszuni hitelveit, amelyekre egész életét alapozta. Vajon a kudarcát látva a többiek, akik korábban oly figyelmesen hallgatták tőle a tanmeséket és a szútrákat, ezek után elpártolnak tőle? Ishmaelt keserű próbatételnek vetették alá, és fogalma sem volt, végül milyen eredményt hoz a megmérettetés.

 

 

L. E. 175
A DZSIHAD 27. ÉVÉBEN
Egy évvel a poritrini diadal után

 

A háború: olyan manufaktúra, amely
pusztulást, halált és titkokat termel.
EGY DZSIHAD-ELLENES
TILTAKOZÓ KIÁLTVÁNYA

Harkonnen primerás nem találta különösebben nyugalmasnak a hosszú, lassú utat az Ixre. Az íjvető osztályú zászlóshajó fedélzetén utazó friss önkéntesek mindenre kész lelkesedését fokozatosan rettegés váltotta fel, ahogy közeledett az összecsapás a gondolkodó gépek haderejével, amely a régóta ostromlott összehangolt világot védte. A támadók roppant seregében mindenki tisztában volt a feladat súlyával és veszélyeivel.
Xavier egyértelmű parancsot kapott. Az ixi lázadók hosszú ideje keményen küzdöttek a kimekek és pusztító-vadász robotok hadseregével, ő pedig elégséges erősítéssel érkezik ahhoz, hogy megfordítsa az állást. Az emberek nem engedhették meg maguknak, hogy veszítsenek. Amint sikerül újabb bolygót felszabadítania Omnius igájából, mindjárt nyugodtabban alhat.
Egyszerre egy bolygót.

 

Odahaza Octa sohasem fogadta örömmel, mikor férje új bevetésre indult a Dzsihadért. Mióta összeházasodtak, Xavier még szinte vissza sem tért egyik veszélyes küldetéséről, és máris készülődhetett a következőre. Habár nehezére esett folyton búcsúzni tőle, Octa mégis tudta, mi forog kockán ebben a véget nem érő háborúban. Első kézből tapasztalta meg, mit művelt Serena nővérével a gondolkodó gépek brutalitása. A háború megváltoztatta az embereket. Akadt, aki az ártatlanokat védelmezte. Xavier és Vor azok közé tartozott, akik pontosan ezt tették, Octa pedig megértette, hogy ez a háború jelentette Xavier élethivatását. A háborúban mindenki áldozatokat hozott.
És bár Xavier forrón szerette őt, és tudta, hogy hitvese tökéletesen bízik benne, látta szemében a rémületet, valahányszor elhagyta a Salusa Secundust – de Octa képes volt úrrá lenni a félelmein. Mindent megtett azért, hogy férje érezze, szeretik, és hogy örömét lelje az együttlétben, hogy a hosszú távollétek idején szép emlékekkel vigasztalhassa magát, míg vissza nem tér. Egy alkalommal viccesen meg is jegyezte Octának, hogy a legkáprázatosabb ünnepségeket mindig elutazása napjára időzítette.
Mielőtt férje elindult a nehéz és kockázatos hadjáratra, hogy felszabadítsák az Ixet, Octa ismét nagy lakomát csapott, amelyre meghívta a hozzájuk legközelebb álló szeretteiket. Szokás szerint Serena is meghívást kapott, de a Dzsihad papnője csak ritkán vett részt kisebb összejöveteleken, még a családiakon sem. Ginjo főpátriárka hivatala udvariasan visszautasította a meghívást Serena nevében, azzal az indokkal, hogy a papnőnek túl sok elfoglaltsága akad.
Akik nem ismerték kellően Octát, félénk, csendes asszonynak tartották őt, aki elvész a kiváló primerás árnyékában. Ám mikor elhatározta magát, és összpontosított, Octa egy dühös hadvezér ridegségével és határozottságával viselkedett. Összehívta a szolgálókat, a takarítókat és a szakácsokat, és intézkedett, hogy minden abszolút kifogástalanul sikerüljön.
Az idős Manion Butler maga is órákat töltött a pincében, hogy kiválasszon néhány palack ritka minőségű bort. Xavier tudta, hogy a nyugalomba vonult alkirály kizárólag a legjobb évjáratokat tartotta meg, ennek ellenére rendre megkérte apósát, hogy válasszon, mivel tudta, hogy a feladatban különös örömét leli.
Xavier két felnőtt leánya, Roella és Omilia, férjeikkel együtt késő délután érkeztek meg a búcsúlakomára. Roella immár huszonhat esztendős volt, húga pedig két évvel fiatalabb. Omilia szülei örömére pólyás kislányát is magával hozta.
Octa imádta Omilia kisbabáját, és sóvárgóan nézte, ahogy a kisded Xavierra mosolygott. Habár férje elveszítette elsőszülött fiát, rendkívül büszkén tekintett két lányára, és azok életben elért sikereire. Mind Roella, mind Omilia feltűnően szép volt, de Xavier ebben a kérdésben nem számított tárgyilagos bírának.
– Néha azt kívánom, bárcsak lehetett volna még egy gyermekünk – mondta Octa, miközben a kisbabát cirógatta.
Xavier szemében még mindig felesége tűnt a legszebbnek mindnyájuk közül, habár hitvese immár negyvenötödik évét taposta. Még mindig látta benne azt a fiatalos izzást, ami kezdettől fogva jellemezte, és még mindig bármely más nőnél vonzóbbnak találta őt. Xavier vállat vont, és kamaszosan rámosolygott.
– Senki nem állította, hogy túl öreg lennél hozzá.
– Nem valószínű, hogy összejön – ingerelte Octa, de Xavier továbbra is mosolygott.
– Ettől még próbálkozhatunk.
Ám Xavier bármennyire igyekezett, kényelmetlenül és vigasztalhatatlannak érezte magát, mikor megérkezett a többi vendég. Nevelőapját, Emil Tantort Vergyl özvegye, Sheel, és az ő három gyermeke kísérte el.
Xavier el sem akarta hinni, hogy már két esztendő eltelt az Anbus IV feletti tragédia óta. Még mindig bűntudat gyötörte, és százszor megbánta már, hogy hagyta Vergylt a kimekek fogságába esni. Öccse harmincnégy éves volt, mikor meghalt – semmiképp nem gyerek –, de Xavierban a mosolygós kisöcs, a gyermekkori játszótárs emléke maradt meg, akit később cserbenhagyott. Vergylre és Sheelre szép, hosszú élet várt volna. Fivére csodás családot alapított, de sorsa fonala kettészakadt, akárcsak az övé, mikor Serenát elrabolták a gondolkodó gépek.
A pokolba ezzel a Dzsihaddal!
Mégis, miután elveszítette Serenát, Xaviernak sikerült jóra fordítania az életét. És még ha megtehette volna, akkor sem változtatott volna semmin. Csöppet sem kételkedett benne, hogy Sheel is képes lesz erre az idős, egyre törékenyebb Emil Tantor útmutatása mellett.
Habár boldogsággal töltötte el, hogy ismét láthatja nevelőapját és Vergyl szeretteit, Xavier ostobán érezte magát, és keresnie kellett a szavakat. Omilia pólyás kisbabája mintha elszomorította volna Sheelt, és apja is komornak tűnt, talán mert eszébe jutott, hogy saját felesége, Lucille egy siklókarambolban vesztette életét, nem sokkal azelőtt, hogy Vergyl újszülött kisbabáját először meglátogathatta volna...
Mikor felszolgálták az első fogást, Octa mondta el az asztali imádságot. Köszönetet mondott az ételért és az életükért, s arra kérte Istent, hogy oltalmazza Xaviert az ixi küldetés során; végül azért könyörgött, hogy szabadítsa meg őket Omniustól és minden gondolkodó géptől.
Xavier tudta, hogy a lakomát vidám alkalomnak szánták, ahol szerettei mind búcsút mondanak, és sok sikert kívánnak neki az újabb hadjáratához. Az ixi küldetés különösen kockázatosnak számított, és bár nem könnyen adta meg magát, tudta, hogy számtalan dzsihadista harcos hívta meg ehhez hasonló búcsúvacsorára legközelebbi rokonait – és sokan közülük valóban sohasem fognak visszatérni.
Amint Octa észrevette, hogy férje elkeseredik, még mielőtt az asztalra kerülhetett volna a főfogás, behívta az ifjú zimiai zenészekből álló triót, akik hangszerrel kísérve magukat, gyönyörű alt hangon énekeltek, miközben a többi vendég halkan társalgott.
A vidám dalnokok hallatán Xavier ismét az elhunytakat idézte fel, és eszébe jutott Octa ikertestvére, Fredo, aki világéletében zenésznek és művésznek készült. Ahogy feleségét figyelte, arra számított, hogy őt is hasonló gondolatok szomorítják majd el, ám hitvese tekintetéből kizárólag a zenészek előadása okozta örömet tudta kiolvasni, és hamarosan a többi vendég is felvidult, s felszabadultan társalogva, nevetgélve fogyasztották az étkeket.
Octa ragyogott. Később, a csata hevében elsősorban erre fog emlékezni majd.
Habár Xavier készült az Ixre, hogy megvívjon a kegyetlen gépekkel, Octa éppoly vitézül küzdött, hogy jó kedvre derítse az összegyűlteket, és derűlátó hangulatot teremtsen otthonában, mivel egyedül ezt a fegyvert tanulta meg forgatni. Ugyanezt tette minden alkalommal, mikor Xavier a háborúba indult, és eddig mindig sikerrel járt.
Ám férjének immár túl sokszor kellett elbúcsúznia tőle.

 

Néhány évvel az után, hogy a Szövetségi Armada lakhatatlanná tette a Földet, Xavier vezette Serena egyre terebélyesedő Dzsihadjának első „hivatalos” támadását. Miután véletlenszerűen kiválasztották az egyik összehangolt világot – a Bela Tegeusét –, a hadihajók hatalmas díszünnepség kíséretében indultak útnak. Vorian Atreides előléptetéssel jutalmazott, múlhatatlan érdemeket szerzett a csatában, amivel végérvényesen bizonyította az emberiség ügye iránti elkötelezettségét.
A Bela Tegeuse ostroma alatt rengeteg robot és kiterjedt gépi infrastruktúra pusztult el, de az ellenség állhatatosan védekezett. Az összetűzés kimenetele végül eldöntetlen maradt, az emberek hadereje pedig visszavonult, hogy a sebeit nyalogathassa. Egy évvel később Vorian parancs nélkül visszaszökött a Tegeuse rendszerbe, és azzal a jelentéssel tért haza, hogy a gondolkodó gépek mindent újjáépítettek, és továbbra is elnyomják az ott életben maradt emberi lakosságot. Mintha semmi sem történt volna. A szörnyű küzdelem és emberveszteség dacára a Dzsihad a legkisebb előrelépést sem érte el.
Omnius azonban a Föld és a Bela Tegeuse után eszmélt rá, hogy a harc jellege megváltozott. Válaszként a számítógépes örökelme hatalmas hadiflottát küldött a Salusa Secundus ellen, de a Dzsihad újonnan megszervezett Hadserege – amelyet személyesen Xavier vezetett – visszaverte a támadókat. Akkoriban az esetet viszontcsapásnak tekintette a zimiai csatáért, amelynek során maga is súlyosan megsebesült.
Most, útban az Ix felé, a főtiszt újabb esélyt remélt a visszavágásra. A Föld elpusztítását követő negyedszázad alatt számtalan lehetősége akadt, és minden ütközet újabb alkalmat adott rá, hogy viszonozza az őt ért sérelmet. Hogy még több embert szabadíthasson fel. Hogy még több gondolkodó gépet semmisíthessen meg.
Bárcsak harcosaiban megmaradna a hév – és az energia.
A hosszú és feszült út alatt Xavier szigorú kiképzési rendet léptetett érvénybe katonái számára, hogy karban tartsa a reflexeiket. A parancsnoksága alá tartozó elkülönített csapat, a rendszerint magukba zárkózó ginazi zsoldosok szívesen mutatták be Xavier katonáinak harci készségeiket.
A primerás gyakran órákon át figyelte őket felülről, értékelte technikájukat, választotta ki újoncai közül magában a legkiválóbbakat. A zsoldosok új egységét különösen figyelemre méltónak találta. Korábban sohasem tapasztalt az övékhez fogható jártasságot a kézitusában.
A harcosok új és kivételesen erős bajnokuknak, egy Jool Noret nevű, titokzatos, fekete melegítős erős fiatalembernek vetették alá magukat. A ifjú zsoldos bronzbarna bőre, jádezöld szeme és napszítta haja arról árulkodott, hogy nemrégiben érkezett a Ginaz-szigetcsoportról. Az eleven ostorra emlékeztető, vékony és fürge Noret hihetetlen gyorsasággal forgatta a vágó- és szúrófegyvereket, amelyek mintegy halálos tüskékké változtak a kezében.
A titokzatos, magába forduló Noret alig beszélgetett bárkivel, még zsoldos társaival is. Mégis szinte felelőtlen önfeledtséggel, saját testi épségével mit sem törődve vetette bele magát bármely gyakorlatozásba. Úgy tűnt, saját sérthetetlenségének megingathatatlan hitével áldotta – vagy verte – meg az Isten.
A hadtest parancsnokaként Xavier alaposan megfigyelte őt. A harci bemutatókon Noret abszolút magabiztossággal viaskodott, habár szolgálaton kívül láthatóan nem kereste a mások társaságát.
Noret most a tágas közösségi helyiségben ült társai között, és elméjéből láthatóan kizárt minden zavaró tényezőt. A teljes legénység szeme előtt kivételes hajlékonyságot igénylő okuma pozíciókba törte a végtagjait, majd kitartotta a testhelyzetet, és a választófallal szembefordulva indult el befelé az elmélkedés útján.
Váratlanul, egyetlen szemvillanás alatt talpra pattant, pörgött és lebukott, puszta kézzel és hagyományos fegyverekkel – egy kisebb buzogánnyal és egy vékony lánccal a csuklójához kötött, labdacsra emlékeztető, súlyos bénítógömbbel – kezdett csapkodni. Próbatételnek, egyszerű játéknak tűnt, de a ginazi zsoldosok teljesen komolyan vették. Négyen rontottak rá, de Noret mindet megdöbbentő hatékonysággal elintézte.
Végezetül a levegőbe hajította válogatott fegyvereit, még két társát a földre küldte a harcművészetekből elsajátított ütésekkel, hirtelen mozdulattal elkapta a lehulló fegyvereket, majd fekete öltözékének rejtett zsebeibe csúsztatta azokat. Noha rendesen ellátta a bajukat, egyik társa sem sérült meg súlyosan. Kétségtelenül ismét ki fogják hívni Noretet, és éppily bizonyosra vehető, hogy ismét a fiatalember diadalmaskodik.
Két nappal később Xavier elhatározta, hogy odamegy Norethez, mivel többet szeretett volna megtudni róla. A primerás még a harcmezők közötti unalmas utazások alatt sem szívesen barátkozott a katonáival, mint Vor szokott. Barátja rendszerint előszeretettel evett a közös étkezdében a katonákkal, s közben kalandjairól mesélt, egyik Fleur de Lys parti után a másikat játszotta velük, és egyszer sem nagyképűsködött, ha nyert, s nem orrolt meg a másikra, ha veszített.
Xavier ellenben képtelen volt ellazulni velük. A hadosztályparancsnokuk volt – emberei parancsnoka, de csak ritkán barátja. Ahelyett, hogy vidáman köszöntötték volna, mikor végigsétált a fedélzeti folyosókon, a katonák kivétel nélkül vigyázzba vágták magukat, és előírásosan szalutáltak neki. A teljes tisztelet mintha áthághatatlan akadályt emelt volna közöttük. Az emberi maguk között „Vén Fontoskodó”-nak nevezték.
Jool Norettel nyilvánvalóan nem barátkozni akart. Az ifjú zsoldos az íjvető egyik legénységi kabinjában takarította priccsét, és gondosan az ágy mellett álló öltözőszekrénybe helyezte ruháit és egzotikus fegyvereit. Noret mozdulatai még egy ilyen hétköznapi tevékenység közben is kivételesen könnyednek és gyorsnak hatottak.
A helyiség szinte teljesen kiürült a legutóbbi őrségváltással. A primerás hátulról közeledett, szinte nesztelen lépéseinek hangját elnyomta a hajtóművek halk zúgása és a folyosókról beszűrődő beszélgetés háttérzaja. Ennek ellenére észrevette, hogy az ifjú zsoldos mozdulatlanná dermed, anélkül, hogy ténylegesen láthatná őt. Mintha a füleivel fürkészett volna.
Mikor Xavier a látómezejébe ért, összefont karral megállt.
– Figyeltem a harci bemutatóidat, Jool Noret. Fölöttébb érdekes a technikád.
– Én pedig figyeltem, ahogy figyelsz, primerás.
Xavier már korábban átgondolta jövetele célját. Mindössze egy hét maradt, mielőtt az Ix rendszerbe érnek, és megindítják a hadműveletet.
– Úgy vélem, olyan készségekkel rendelkezel, amelyeket megtaníthatnál az embereimnek; technikákat, amik növelhetnék a túlélés esélyeit a gondolkodó gépek elleni küzdelemben.
Az ifjú zsoldos félrekapta a tekintetét, mintha megcsípte volna valami.
– Nem vagyok tanár. Még magamnak is sokat kell tanulnom.
– De az emberek tisztelnek téged, és tanulni akarnak tőled. Ha elsajátíttatod velük a módszereidet, életeket menthetsz meg vele.
Az ifjú arcára zaklatott kifejezés ült ki, és mintha magába fordult volna.
– Nem emiatt vállaltam el, hogy harcolok a Dzsihadban. Gondolkodó gépeket akarok elpusztítani. Vitézhez méltóan akarok elesni a csatában.
Xavier nem értette, miféle démonok gyötörhetik a férfit.
– Jobban szeretném, ha vitézül harcolnál, és életben maradnál, hogy még több ellenséget semmisíthess meg. És ha segítesz fejlődni a dzsihadistáimnak, akkor biztosabbra vehető a győzelem.
Noret olyan sokáig hallgatott, hogy Xavier már azt hitte, nem is akar válaszolni neki.
– Nem fogok tanítani – szólalt meg végül. – Túl sok terhet jelente a többi mellett, amit már amúgy is viselnem kell. Nem akarom, hogy a kezemhez tapadjon a vérük, ha mégis kudarcot vallanak.
Az idősödő tisztre emelte a tekintetét.
– Viszont nyugodtan... figyelhetnek, ha óhajtják.
Xavier biccentett, mivel pillanatnyilag nem akarta tovább erőltetni a kérdezősködést, hogy kiderítse, mi nyomja Noret lelkét.
– Ez megfelel. Talán úgy is elsajátíthatnak valamit, ha figyelnek téged. Ha beválik a dolog, külön jutalomra terjesztelek fel, miután hazatértünk.
– Nincs szükségem semmi ilyesmire – felelte Noret vérmes és furcsán rémisztő tekintettel. – Csak hagyd, hogy zavartalanul gyilkolhassam a gépeket!

- - -

 

Óvakodj a jó szándékú barátoktól!
Éppoly veszélyesek lehetnek, mint az ellenségeid.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK: EMLÉKIRATOK

Miután Xavier és osztaga elindultak az Ixre, Vor elméjében különféle lehetőségek csapongtak. A nyers erő bevált és régimódi taktikának számított a gondolkodó gépek ellenében, de nem feltétlenül a leghatásosabbnak. Szeme huncutul villódzott, ahogy elméjében újabb és újabb ötletek születtek, újabb és újabb terveket eszelt ki, amelyek hatásosabbnak bizonyulhatnak, mint a Dzsihad Hadseregének összes hadihajója.
Mindez több volt egyszerű baráti vetélkedésnél primerás társával. Az ügyes húzásokkal számtalan életet menthet meg. Emberi életeket.
Vor mindenféle hűhó és hírverés nélkül igényelt magának egy egyszemélyes felderítőhajót. A dzsihadista tisztek szokás szerint aggodalmaskodni kezdtek. Figyelmeztették a lehetséges veszélyekre, és ragaszkodtak hozzá, hogy kísérje el egy nehézfegyverzetű tüzérhajó. De Vor csak nevetett rajtuk, és leintette őket. Még mindig nem sejtették, mit művelt a fogoly Omnius gélgömbbel, amelyet időközben a pilótafülkébe rejtett. Senki nem tudta. Még nem.
Mikor kiért a világűrbe, Vor egy olyan bolygó felé vette az irányt, ahova nem gondolta volna, hogy még egyszer ellátogat, saját akaratából semmiképp sem: a Föld felé indult el. Az emberiség bölcsője felé, amelyből immár semmi nem maradt, csupán egy radioaktív, elszenesedett golyóbis.
Vor tudta, mit talál ott, mégis oda tartott.
Habár nem látott rá okot, hogy leszálljon a felszínre, időt szakított rá, hogy cirkáljon a viharos légkör felett, és végigpásztázza az alatta elterülő élettelen földrészeket. Az éjszakai félteke kontinensei feketén sötétlettek, s a civilizáció semmi jelét nem mutatták, mikor pedig a nappali félteke fölé érkezett, kavargó fehér felhőkre, zavaros vizű óceánokra és szinte egyetlen zöld folttal sem tarkított szárazföldekre lett figyelmes.
Eszébe jutott, hányszor repült erre az Álomutazó fedélzetén. Ahogy visszalapozott gondolatai főkönyvében, elképzelte magát és a Seurat nevű, önálló gondolkodású robotot, amint az emberiség szülőhazája, Omnius központi bolygója felé közelednek. A nagyvárosi fények, a kivilágított ipari hálózat és a civilizáció mindig megérintette Vort. Ám a szépséges ragyogás most hiányzott. Évtizedek teltek el a Föld elleni megsemmisítő atomtámadás óta, a bolygó pedig még mindig többnyire halottnak hatott. Talán egy napon újra benépesül a Föld, egyelőre azonban puszta sebhely maradt a csapás után, amit az emberek mértek a gondolkodó gépekre – és önmagukra.
Vor ezen a helyen nevelkedett, tanulmányozta édesapja emlékiratait, szívta magába a kimek tábornok eltorzított történelmi beszámolójának részleteit. Aztán Serena Butler rádöbbentette, hogy életét elferdített tényekre és egyértelmű hazugságokra építette. Elmenekült. Újjászületett.
Új életében, a Nemesek Szövetségének szabad polgáraként Vort magával ragadta a történelem. Végigolvasta az ókori emberek írásos emlékeit, eszébe véste a valódi Agamemnón, az ókori tábornok élettörténetét, aki egykor a trójai háborúban harcolt, amint azt Homérosz feljegyezte az Iliászban.
Tanulmányai során Vor igyekezett különbséget tenni történelem és mítosz, hiteles adatok és legendák között. Ám elvétve még a megkérdőjelezhető valóságalapú mesék is kiváló ötletekkel szolgálhattak. Miközben az első Agamemnón hőstetteiről olvasott, különösen lenyűgözte a trójai falóról szóló beszámoló...
A Szövetség tudósai nem érthették volna meg, legalábbis véget nem érő tesztelésbe fogtak volna. Ám ezt a luxust nem engedhették meg maguknak háború idején.
Vor nosztalgikus hangulatban és megújult elszántsággal hagyta maga mögött a Földet, és indult el valódi úti célja felé. Ugyanazt a röppályát követve, amelyet eredetileg az Armada Földért vívott csatája alkalmával írt le a hajója, eljutott a Naprendszer határáig. Akkor régen, bizalmatlanul kezelt köpönyegforgatóként Vor magára hagyta a bajtársait, hogy Omnius frissítőhajója után eredjen, amely épp szökni próbált. Miután működésképtelenné tette a robot kapitányt, sodródni hagyta a hajót – huszonöt évre.
Vor most a régóta tétlen jármű nyomát kutatta, és végigpásztázta a területeket, ahova elvetődhetett a parányi pontnak látszó Naptól távoli, fagyott üstököstörmelék között.
– Ne rejtőzz el előlem, Vén Vasagyú! – dünnyögte magában. – Bújj elő, és játssz velem!
Vor most bánta igazán, hogy nem volt elég előrelátó, és nem helyezett el egy apró helyzetjelzőt a frissítőhajón, így most számításokkal és számítógépekkel kellett meghatároznia a hajó lehetséges pályáit. Nem sajnálta az időt, és átfésülte a világűr kopár sivatagját. Végül, nem messze az egyik feltételezett íven egy robotjármű fémjelzésére lett figyelmes.
– Ahá, megvagy!
Vor széles mosollyal az arcán irányította a másik hajó mellé a sajátját, s szakavatott manőverrel összekapcsolta a két járművet. Korábban a Zimia elszigetelt laboratóriumában hónapokig dolgozott, babrált a fogoly Omniusszal, iktatott be észrevehetetlen visszakötéseket, hibákat és virtuális taposóaknákat az örökelme programjába. Az eredeti ezüstös gélgömböt elemelte a kibernetikai laborból, és az most mellette hevert a Dzsihad hajójának pilótafülkéjében. Hamarosan arra fogja felhasználni a gélgömböt, hogy eljuttassa a megfertőzött programot az Összehangolt Világokra.
Öreg barátja, Seurat tudtán kívül fog segédkezni neki ebben.
Vor felvette lélegzőmaszkját, kitárta a fedélzeti nyílást, és belépett a megbénított frissítőhajó jeges levegőjébe. A vörösréz bőrű robot pilótának, akit annak idején Vor tett működésképtelenné egy impulzusszondával, még mindig a fedélzeten kell lennie.
Árulása pillanatában Vor kínosan érezte magát. Seurat előtte sokáig hűséges útitársa volt, folyton gúnyolódó, mégis megbízható barát. Noha Vor még mindig elfogultan viszonyult hozzá, a Dzsihad melletti elkötelezettsége erősebbnek bizonyult, mivel heves elszántság és az emberiség ügyének igazságosságáról való meggyőződés táplálta. Sajátos jellemvonásai ellenére Seurat a gondolkodó gépek közé tartozott, és ekként esküdt ellensége volt az emberiségnek – és Vorian Atreidesnek.
A hajó fedélzetén Vor betolakodónak érezte magát. A maróan hideg levegő mintha ellenállt volna, ő pedig zajtalanul haladt előre, nehogy akár a legapróbb elemet megbolygassa. Jelenlétének semmi nyoma nem maradhatott, sem ujjlenyomatot, sem szőrpihét nem hagyhatott maga után. A frissítőhajó minden belső felülete dértől, a mozdulatlan levegőből kikristályosodott nedvességtől csillogott, de Vor ügyelt, hogy lába ne hagyjon nyomot a hullámos fémfedélzeten.
A pilótafülkében rálelt a kapitány ismerős, emberszerű testére, akivel együtt egykor szolgált, és számtalan Omnius-frissítést juttatott el egymás után az Összehangolt Világokra. Seurat továbbra is mozdulatlan maradt, redőtlen, fényes rézarca Vor eltorzított tekintetét tükrözte vissza, ahogy fólé hajolt a lélegzőmaszkban.
– Nos, látom, megvártál – szólalt meg Vor, és kioltotta a nosztalgiát, ami elméje peremén pislákolt. – Attól tartok, nem valami előkelő helyzetben hagytalak itt. Bocsáss meg nekem ezért, vén Vasagyú!
Felnyitotta a titkos raktárrekeszt, amelyből negyedszázaddal ezelőtt eredetileg ellopta az Omnius-frissítést. Kivette oldalzsebéből az ezüstős gélgömböt, majd visszahelyezte az üresen álló bölcsőbe, pontosan úgy, ahogy ott találta. Habár a Szövetség tudósai évtizedeken át faggatták és analizálták az örökelmét, Vor aprólékosan kitörölt belőle minden erre vonatkozó emléket. Még maga a megmételyezett frissítés sem fogja tudni, mi történt vele.
Vor ravasz mosollyal lezárta a raktárrekeszt, ügyelve, nehogy bárki észrevehesse a behatolás bármi jelét. A bent rejlő információ teljességgel szabályosnak tűnik majd, noha olyformán módosították, amit egyetlen gondolkodó gép sem fedezhet fel egykönnyen.
Egy pillanatra aggódni kezdett, mi történik az önálló akaratú robot pilótával, mikor Omnius rájön, miféle pusztító szerkezetet kézbesített tudtán kívül Seurat. Remélte, hogy a gépkapitányt nem semmisítik meg megtorlásképp. Talán az emlékközpontját törlik ki teljesen. Szomorú vég egy tisztességes társnak, de legalább Seurat elfelejti azokat a pocsék vicceket, amiket annak idején mesélt.
Végül élvezettel újraindította a rendszereket, amelyeket évekkel ezelőtt működésképtelenné tett Seurat testében. Vor sajnálta, hogy nem maradhat egy keveset, hogy elbeszélgessen régi cimborájával, és nem taníthatja meg neki, hogyan játsszák a Fleur de Lys-t, vagy hogy nem mondhatja el a beteges Omnius vicceket, amiket a dzsihadista katonáktól hallott a legénységi körletekben – de Vor tudta, hogy nincs rá lehetőség. A robot pár nap múlva eszméletre tér, és arra a következtetésre jut, hogy a géláramkörök fokozatosan helyrehozták önmagukat.
Akkorra Vorian Atreides már messze jár.
Küldetése végeztével a fedélzeti nyíláson át visszatért a saját hajójába. Noha egy ideig még nem válik nyilvánvalóvá senki előtt, sikerült megrendítő csapást mérnie az Összehangolt Világokra.
A többéves vérontás után végre elérkezett az ideje, hogy Omnius legyőzze önmagát. Vor szinte a szájában érezte az irónia keserű ízét...

- - -

 

Van, mikor támadni kell, és van, mikor kivárni.
A CORRIN-OMNIUS EGYIK FRISSÍTÉSÉBŐL

Miután lelkiismeretesen eleget tett megjelenési kötelezettségének a Poritrinen, Iblis Ginjót felkérték, hogy fontoljon meg egy ixi látogatást, ahol épp a leghevesebben dúlt a háború. Bludd nagyúr azt bizonygatta, hogy jelenléte lelkesítően hatna a hatalmas áldozatokat hozó dzsihadista katonák hangulatára.
Ám Iblis eleve elvetette az ötletet, és még Yorek Thurrnak sem említette meg. Az ottani instabil helyzet túl veszélyes lett volna neki. A megostromlandó összehangolt világ embereinek forradalma, amelyet a Dzsatirhoz tartozó agitátorok irányítottak, már jóval a Dzsihad flottájának érkezése előtt kitört. Még ha az emberek haderői diadalt is aratnak az ütközetben, tízezrek holttestei borítják majd az utcákat. És ha Harkonnen primerás veszítene, akkor még súlyosabbak lesznek a veszteségek.
Nem, Iblis semmiképp nem óhajtott odamenni. Túl sokat kockáztatna vele mind személyes, mind politikai tekintetben.
Csak miután realizálódott az ixi győzelem, és a dzsihadisták eltakarították az utolsó megmaradt gondolkodó gépet is, a főpátriárka csupán akkor hajlandó diadalmasan bevonulni. Akkor nyugodtan besétálhat, hogy learassa a babérokat. Attól fogva bármikor csatába hívó jelszóként használhatja az Ix nevét a főbb offenzívák előtt, ahogy eddig a Poritrinnel tette.
Amennyiben Harkonnen primerást semmi sem késleltette, hamarosan megérkezik az Ixre, noha az azonnali kommunikáció ilyen távolságokban nem volt lehetséges. A döntő fontosságú csata napokon belül elkezdődik, habár napokba telik majd, mielőtt a főpátriárka értesülhet az első összecsapások kimeneteléről...
Iblis egy hónapig a Poritrinen maradt, és magántalálkozókat szervezett több poritrini nemessel, akik közül sokan az Ecazról és más szövetségi bolygókról tértek haza a megkésett ünnepségekre. A patríciusok a gépi fenyegetés súlyossága ellenére nem voltak hajlandók komolyabb témák megvitatására. Egy ideig még szerették volna kiélvezni a győzelem mámorító ízét, jóllehet az mindössze kis lépést jelentett a végső cél felé. Miközben ezekkel a fajankókkal igyekezett zöld ágra vergődni, Iblis csalódottsága tetőfokára hágott, és így bejelentette, hogy mivel a Dzsihad sikerét érintő ügyek lebonyolítását kell felügyelnie, nem maradhat tovább.
Bludd nagyúr illedelmesen marasztalni próbálta a főpátriárkát, de Iblis pontosan tudta, hogy nem érdekli, miként határoz végül. Így aztán két Dzsatir tiszt, a mogorva Yorek Thurr és az Iblis magánseregébe újonnan toborzott, fiatal őrmesternő kíséretében elindult a Poritrinről. Miközben Thurr szakavatottan navigálta a hajót, a frissen kinevezett őrmester, Floriscia Xico másodpilótaként és asszisztensként segítette őt. Iblis visszavonult kényelmes magánkabinjába, hogy pihenjen, és tervezgessen a hosszú út alatt.
A fényűző helyiség egyik vastagon párnázott karosszékében ülve az ókori Földet idéző bioholo szerepjátékban mélyedt el, látszólag azért, hogy minél többet megtudjon az óbirodalomban lezajlott Második és Harmadik Mozgalom előtti, eredeti iszlám vallásról. Iblis valójában az első dzsihadot akarta megismerni, és tökéletesen megérteni.
A bioholo virtuális világában Iblis Ginjo egy kitalált társ szerepét öltötte magára, aki a nagy embert kísérte el minden útjára anélkül, hogy egyszer is ténylegesen szót váltott volna vele. A fehér köpenyes próféta egy dűne tetején állt, és a magaslat lábánál összegyűlt követőkhöz beszélt.
Az Iblist körülvevő képek hirtelen megremegtek, majd vibrálva elhalványultak, mígnem ismét az elegáns kabin körvonalai rajzolódtak ki a szeme előtt. Az ősi történet megelevenítőinek hangja az űrhajó komrendszeréből szóló valós hangokkal keveredtek. Felzúgtak a riasztók, Iblis pedig kénytelenül visszazökkent a valóságba.
Valaki hevesen rázta őt, és a fülébe ordított. Mikor felnézett, a göndör hajú Floriscia Xico lángba borult arcát pillantotta meg.
– Főpátriárka uram, azonnal a felső fedélzetre kell jönnöd!
Iblis botladozva a nő után eredt. Az elülső hajóablakban egy roppant aszteroidát látott, amely az űr egyre nagyobb részét elfedve, vadul pörögve közelített feléjük.
– Nem természetes röppályán halad – szólalt meg Thurr, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a pályagörbét kirajzoló műszerekről. – Folyamatosan módosítja a pályáját, valahányszor elkerülő manővert hajtok végre, a gyorsulása pedig nyilvánvalóan mesterséges eredetű.
Iblis nyugtatta és kihúzta magát, ahogy a Dzsatir főparancsnokától elvárható. A kreol bőrű Thurr és a fiatalabb, kevésbé harcedzett Xíco egyaránt szokatlanul nyugtalannak tűnt.
– A hajónkat megnövelt teljesítményű hajtóművekkel szerelték fel – mondta Iblis. – Bármely aszteroidát könnyen magunk mögött hagyunk.
– Elméletben – felelte Thurr, miközben a vezérlőművel birkózott –, de ez egyre gyorsul, uram. És egyenesen felénk tart.
– Ötven másodperc van hátra ütközésig – jelentette Xico a másodpilóta üléséből.
– Nevetséges. Egyszerű aszteroida...
A gigantikus szikladarab egyik krátere felizzott, a hajó pedig megtántorodott, mintha egy halász hálóján akadt volna fenn. A fények pislákolni kezdtek, a felső fedélzet megremegett.
– Vonósugárral fogtak be minket – mondta Thurr.
A műszerfal szikrákat hányt, akár egy poritrini tűzvirág. Iblis robbanást hallott az egyik alsó fedélzetről, a hajtóműkamra mélyéről. A műszerek elsötétültek Thurr és Xico előtt.
Az aszteroida egyre fenyegetőbb közelségbe került saját kérlelhetetlen lendületének köszönhetően. Xico az ülésébe roskadt, mintha feladta volna. Thurr dühödten rácsapott a műszerfalra.
– Megbénították a hajtóműveinket! Örökre a világűr mélyén ragadtunk! – Kopasz fejét kiverte a veríték.
Az aszteroida magához húzta, majd egy tátongó kráterbe vonta őket. A lappangó égitest kétségkívül egy hatalmas, álcázott hajó lehetett. Ám vajon ki irányította? Iblis mérgesen és félelemtől reszketegen nyelt egyet.
Váratlanul kikapcsolt az energiaellátás, még a kisegítő rendszerek is. Mintha fagyos szél kerekedett volna a sötétségben, amely körülvette őket, ahogy a gigantikus aszteroida elnyelte a hajót.

- - -

 

Az organikus élet alattomos, roppant erő. Még ha azt gondoljuk is, hogy megsemmisítettük, képes megbújni – és regenerálódni. Midőn az emberi elme ezzel a legyőzhetetlen túlélési ösztönnel egyesül, félelmetes ellenféllé válik.
OMNIUS: DZSIHAD ADATÁLLOMÁNY

A Föld naprendszerének peremén egy apró frissítőhajó sodródott bénult hajtóművekkel egy szétterjedt üstökösfelhő széle felé. Seurat zavaros, ám egyre tisztuló tudattal próbálta meghatározni, hogy merre jár, és mennyi idő telt el üzemzavara óta.
A fenntartórendszerek újra működésbe léptek a dermedt hajón, a dér leolvadt a választófalakról, s parányi cseppekben szemerkélt a mozdulatlan robot kapitányra. Valahol, gépi tudata mélyén Seurat hallotta és érezte, amint a levegőből kicsapódott pára cseppjei halk koppanásokkal szétfröccsennek testén. Disszonáns gondolatsémákból a Földön honos ősi kínzási mód sejlett föl az elméjében, de pillanatnyilag memória-áramköreinek többsége hozzáférhetetlen maradt.
Nem érzékelte az idő múlását, és nem tudta, hol lehet. A frissítőhajón tartózkodott, mikor tudatos gondolatainak folyása hirtelen megszakadt. Egy valószínűségprogram azt sugallta neki: bizonyosan most is ott vagyok. Aztán eszébe jutott utolsó küldetése.
Anélkül, hogy megmozdult volna, összegyűjtötte a rendelkezésére álló információt. Újabb apró csepp hullott fémtestére, akár a harmat.
A kabin felenged. Következésképp fagyottnak kellett lennie. Következésképp elegendő időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fenntartórendszerek lekapcsolódjanak, és lecsökkenjen a belső hőmérséklet.
Mivel belső hálózatai nem működtek hiánytalanul, Seuratban felmerült, hogy géláramköre megsérülhetett. Vajon mennyi idő telhetett el? Megpróbálta felbecsülni, de nem tudta megítélni. Azonban ahogy bejárta tudatának ösvényeit, rájött, hogy az idő múlásával egyre több információhoz fér hozzá.
Működésképtelenné tettek.
Az újbóli öntudatra ébredés folyamata lassúnak hatott az önálló akarattal rendelkező robotnak. Ahogy jobban magához tért, lefuttatott egy másodlagos károsodást felmérő és mérséklő programot. Szétszórt elméje továbbra is kaotikus zagyvaléknak tűnt, de érzékelte, hogy lassanként újra összeállítja önmagát.
Vajon álmodom? A géláramkör meghibásodása okozza ezt? Álmodhatnak egyáltalán a gépek?
A valószínűségprogram kibővítette funkcióit, és egy belső hangra emlékeztetően közölte vele: mindez valóság.
Sercegő pukkanásokat és csattanásokat hallott, valamint forgóelemek magas frekvenciájú zaját. Aztán gyökérprogramja átmenet nélkül teljes tudatára ébredt, és sebesen összerendezte a szétzilált emléktöredékeket. Végül belső jelentést kapott a történtekről: Seurat Földről való meneküléséről, miközben a bolygót atomlövedékekkel bombázta a Szövetségi Armada... az üldözésről... Vorian Atreidesről. Az emberi megbízott megrongálta a frissítőhajót, behatolt a fedélzetre, és erőszakkal deaktiválta őt.
Habár a robot legtöbb külső érzékelője egyelőre használhatatlan maradt, nem észlelte egyetlen más értelmes lény jelenlétét sem a kabinban – sem gépét, sem emberét. Az emberi támadó nyilvánvalóan távozott.
A robot rájött, hogy hosszas együttműködése Agamemnón fiával sebezhetővé tette őt az emberi cselekedetek zűrzavarával és kiszámíthatatlanságával szemben. Ahogy felidézte magában másodpilótája emlékét, Seurat képtelen volt ellenségként gondolni korábbi megbízottjára, noha Vor minden kétséget kizáróan megbénította őt – ráadásul kétszer!
Miért tette ezt velem a barátom?
Az emberi cselekedetek indítékainak megértése nem tartozott Seurat erősségei vagy akár segédprogramjai közé. A robot kapitány azokkal az eszközökkel végezte a feladatát, amivel Omnius ellátta. Sokkal fontosabbnak tűnt számára, hogy kiderítse, maradandóan megrongálódott-e. Vajon képes lesz visszanyerni minden korábbi képességét?
Mintegy válaszképp, rendszerei egyre tudatosabban, egyre gyorsabban működtek, nyolcvan százalékos teljesítmény felett.
A kiszámíthatóság felkavaró hiányának dacára Seurat szívesebben teljesített küldetéseket Vorian Atreides társaságában, mint egymagában. Egyáltalán nem hasonlít a többi, végtelenül unalmas emberre, akiket megfigyeltem.
Váratlanul minden programja életre kelt, és vad erővel zúdították rá az információt a fokozatosan összegyűlt hibákról, amelyek efféle, felzaklató elmélkedésre vezették Seuratot. Optikai érzékelőszálai felizzottak, elméjét pedig hirtelen részletes képek árasztották el a frissítőhajó fagyos, kihalt kabinjáról.
Mentális funkciói felgyorsultak, majd egyenletes belső zümmögéssé csitultak, ahogy a rendszerek értékelték és ellenőrizték az információt, kiemelték és kilökték a téves adatokat. A falakon, a fedélzeten és a műszerfalon a korrózió, az elöregedés és a használatlanság apró jeleire figyelt fel. Ismét vizsgálódni kezdett, hogy kiderítse, mennyi idő telt el. Még mindig nem kapott egyértelmű választ.
Vajon a Szövetségi Armada még mindig a Földet és az örökelme ottani megtestesülését támadta? El tudott menekülni Omnius? Seurat azt a parancsot kapta, hogy vegye magához a legújabb Föld-örökelme frissítést, majd elszökött a bolygóról, és átcsúszott a Dzsihad hadihajóinak hálózata között.
Vajon a frissítést tartalmazó gélgömb épségben van még? Vagy nem sikerült végrehajtanom legfontosabb megbízatásomat?
Újfent működésbe lépett optikai érzékelőszálaival pásztázva rátalált az Omnius-másolatnak fenntartott biztonsági tárrekeszre. Finom mozgású ujjaival felnyitotta a kis kamra ajtaját, s benne megpillantotta az ép és látszólag sértetlen ezüstös gélgömböt. Mintha súlyos kő esett volna le a szívéről, olyan érzés söpört végig a rendszerein.
Sikerült megvédenie a Föld-örökelmét, az egykor Elsődleges Omnius-másolat utolsó gondolatait. Vorian Atreides nem vitte magával, noha lehetősége nyílt rá. Ki érti az embereket?
Nem számít. A gélgömb érintetlenül Seurat birtokában maradt. A küldetése nem változott: célba kellett juttatnia a frissítést.
Rendszerei végtelennek tűnő percek alatt lefuttatták önkivizsgáló és javító programjaikat. Seurat most a frissítőhajó felé fordította a figyelmét, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a hajtóművek hibamentesen indultak újra, habár az alrendszerek továbbra is fagyottak voltak.
Vorian Atreides csupán megbénította a robot kapitányt, kétségkívül azért, hogy ne tudjon elszökni. Ám az idő múltával Seurat bonyolult géláramkörei nyilvánvalóan helyrehozták önmagukat.
A hajó műszerfala a szivárvány színeiben pompázva ragyogott fel, s a villódzó színorgiát zümmögő és vijjogó számítógépes jelzések neszei kísérték, mintha parányi lények éledtek volna fel a gépezet belsejében. A még mindig működő kronométerről meghökkentő információt olvasott le. Közel huszonöt szabvány földi év telt el, mióta működésképtelenné vált. Huszonöt év!
Miután Seurat maximálisra növelte a hajtóművek kapacitását, elővigyázatosan visszavezette a hajót a belső bolygóövezetbe. Ahogy közeledett, nagy hatótávolságú érzékelőit használta, és éberen figyelt a kellemetlenkedő Szövetségi Armada jelenlétének legapróbb jelére. A csata bizonyosan rég véget ért: az emberek figyelme erősen korlátozott ideig volt fenntartható. Mostanra Omnius vagy visszaverte az emberek invázióját, és a Seurat birtokában lévő frissítés fölöslegessé vált... vagy elpusztították a számítógépes örökelmét, és az elraktározott információ minden korábbinál értékesebbé vált.
Kellő közelségbe vezette járművét ahhoz, hogy lássa: a földrészekből és az egykor káprázatos nagyvárosokból nem maradt több eltorzult, fekete, üveges masszánál. Seurat túlzott radioaktivitást mért a felszínen, de gépi jelzéseknek, működő energiahálózatoknak semmi jelét nem tapasztalta, s a megszokott Omnius-csatornákon leadott tudakozódására sem érkezett válasz.
És biológiai tevékenységnek sem látta jelét.
A Földet elpusztították. A gondolkodó gépeket kiirtották, és ennek eléréséhez az emberek oly mérhetetlen pusztítást vittek véghez, hogy még ők sem élhettek tovább a szülőbolygójukon.
Csekély vigaszt jelentett ez a számára.
Miközben Seurat az élettelen, használhatatlan világ felett cirkált, úgy hasított belé a felismerés, mint egy hajóba csapódó meteor. A Föld elpusztult. Ebből az következett, hogy minden valószínűség szerint nála volt a Terra-Omnius egyetlen létező háttérpéldánya.
Az egyetlen.
Seurat fontossági sorrendet próbált felállítani. Ha a Földön lezajlott világégésnek valóban nem maradt gépi túlélője, akkor egyetlen jelenlegi Omnius sem férhetett hozzá a lényegi adatokhoz, amelyeket Seurat frissítése tartalmazott. Küldetésének végrehajtása immár sarkalatossá vált. Belső programjai együttesen nógatták.
Újabb kötelességedet kell elvégezned!
Seurat ujjai táncoltak az érintőgombokon, mialatt beállította a legközelebbi összehangolt világhoz vezető közvetlen útvonalat, ahol átadhatja a Terra-Omnius utolsó gondolatait tartalmazó gélgömböt. Aztán folytatja frissítőkörútját, amellyel egy negyedszázada bízták meg. Hamarosan az információ az örökelme összes megtestesüléséhez eljut, és így mintha el sem pusztították volna a Terra-Omniust. Az emberek győzelme rövid életű lesz, és Seurat nevet utoljára a Vorian Atreides elleni játszmában.

- - -

 

Milyen érdekes lenne, ha értelmes biolényekből tudnék feltölteni és megosztani információt, miképp a számítógépek másolják át egymás adatait. Oly sok kutakodástól és hasztalan találgatástól kímélhetném meg magam, mivel időmet alattvalóim elméjének mélyén tölthetném. Bizonyos értelemben ezt tartottam az embereken folytatott kísérleteim céljának, és bizonyos fokig sikerült is belebújnom közös bőrükbe, aminek köszönhetően úgy gondolkodtam, ahogy ők gondolkodnak. Ám az embereknek felszíni és mély gondolataik illetve viselkedési mintáik egyaránt léteznek, s többnyire kizárólag a felszínieket sikerült megismernem. Minden egyes bezárt lelki ajtó mögött, amit sikerül feltárnom, újabb és újabb, és újabb zárt ajtóra találok... s mindegyikhez más kulcs szükségeltetik. Milyen bonyolult, titokzatos szerzetek ezek az emberek! A semmiből létrehozni egyet – mily végtelen kihívás lenne!
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

A gyereknevelésnek nem szabadna ilyen komoly megpróbáltatásnak lennie, tele csalódással, az együttműködés hiányával és nevetségesen lassú előrelépésekkel. Az emberi sarjaknak csüngeni kellene tökéletesebb másuk ajkain, hogy kiteljesíthessék a bennük lappangó képességeket. Ha minden szülőnek annyi baja lett volna a gyermekével, amennyi Erasmusnak volt ezzel a kis legénnyel, akit a telepről fogadott magához, az emberiség rég kihalt volna, mielőtt civilizációjuk arra a szintre fejlődhetett, hogy feltalálják a gondolkodó gépeket.
Ám az efféle gondolatok elkerülhetetlenül saját tetteire irányították a figyelmét. Lehetséges, hogy Erasmus valamit rosszul csinált? Nem szívesen tekintett így a problémára. Mindössze még többet kellett tanulnia.
Mégis sajnálta, hogy Omniusnak épp ezt a példányt kellett kiválasztania. A tanulási folyamat különösen nehéznek bizonyult.
Ellentétben az emberekkel, a gondolkodó gépek üzembe helyezésük pillanatától tökéletesen működőképesek voltak. A robotok, beláthatatlanul hasznosabbak lévén az embereknél, azt tették, amire utasították őket. Végigvitték az elképzeléseket, hatékonyan elvégezték minden feladatukat, és ésszerű sorrendben valósították meg a célokat.
Ez az állatias embergyerek viszont, annak dacára, hogy Erasmus minden erejéből igyekezett jó oktatójának lenni, maga volt a megtestesült káosz. Erasmus pedig senkihez sem fordulhatott tanácsért. Nem először kívánta, bárcsak Serena Butler vele maradt volna.
Minden egyes robot a számítógépes örökelme irányította átfogóbb hálózathoz, az áramkörök labirintusához kapcsolódott, amely egységesen működött, s az Összehangolt Világokat a rend és haladás magasabb szintjére emelte.
Az emberek ezzel szemben agyonmagasztalt „szabad akaratukhoz” ragaszkodtak, amely lehetővé tette számukra, hogy elképesztő, ordító hibákat vétsenek, aztán utólag ostoba kifogásokat motyogva magyarázkodjanak. Azonban a szabadságuk adta nekik azt az alkotó szellemet és képzelőerőt, amely olyan csodálatos művek létrehozásában és monumentális teljesítmények véghezvitelében segítette őket, amilyeneket a gépi elmék elképzelni sem tudtak. Léteztek tehát előnyök is.
Ám ebben az... egyedben mindebből semmit nem lehetett felfedezni. Alig különbözött az állatoktól. Úgy tűnt, hogy a fiatalember – egymaga – egy egész nagyságrenddel növelni kívánta a világmindenség entrópiáját.
– Ezt azonnal fejezd be, Gilbertus Albans! – Erasmusnak már számtalanszor kellett így ráparancsolnia, de a fiú mintha nem értette volna meg ezt az egyszerű utasítást sem.
Erasmus a görög-római történelem alapos tanulmányozása után választotta a nevet a fiúnak, és olyan hangzásra törekedett, amely tiszteletet parancsolt, és fontosságot sugallt. Ez idáig azonban a megnevezés egyáltalán nem tükrözte a gyermek viselkedését és tökéletes alkalmatlanságát akár a legegyszerűbb utasítások végrehajtására is.
Az állatias rabszolgakölyök újra meg újra ugyanazt hallotta, és egyszerűen nem engedelmeskedett. Erasmus időnként eltűnődött, vajon butaságból vagy inkább csökönyösségből teszi.
Gilbertus leverte a robot egyik virágcserepét, s a terrakotta edény darabokra törött, a növény pedig szétroncsolódott a kövezeten.
– Ezt azonnal fejezd be! – ismételte el Erasmus, ezúttal valamivel szigorúbb hangnemben. Az erélyesség láthatóan hatástalan maradt. No de miféle célt szolgált a gyermek makacssága? Gilbertus semmire sem ment a mértéktelen pusztítással, amit okozott; mintha azért élvezete volna a rombolást, mert Erasmus megtiltotta neki.
Omnius kétségkívül minden pillanatát élvezte a kísérletnek, amit mindenütt jelenlévő figyelőkutászainak lencséin át figyelt.
Mire Erasmus a fiú szobájához ért, Gilbertus már lehajigálta ágyáról, és szanaszét szórta a szobában a lepedőket és a párnákat. Letépte a magas baldachinról az átlátszó függönyöket, majd egyenként ledobálta magáról a ruháit.
– Ezt azonnal fejezd be! – ordított rá Erasmus, s likvimetál arclemezén szigorú, atyai arckifejezést formált.
A fiú válaszképp a robot tükörszerű fejére hajította a szennyes alsóneműjét.
Nyilvánvalóan változtatni kellett a taktikán.
Miközben tovább tombolt a káosz, háztartási robotok serege jött be a szobába, és kezdett rendet rakni a zűrzavarban. Összegyűjtötték a lepedőket és a szanaszét dobált ruhadarabokat, egy másik csapat időközben megszabadult a széttörött virágcserepektől, majd összesöpörte a földet és a terrakotta szilánkokat. A fiú igyekezett mindig egy lépéssel előttük járni.
Gilbertus Albans mezítelenül állt, nevetett, majd trágár hangok kíséretében az ágyra ugrott, hogy ügyesen kikerülje a robotokat, jóllehet nem próbálták elkapni őt – egyelőre.
Miközben figyelte a fiút, Erasmus megfontolta, mit tegyen. A fiút korábban a legfinomabb ruhákba öltöztették, de úgy tűnt, csöppet sem értékeli az eleganciát. A robot kitartóan és türelmesen próbálta jó modorra, illendőségre és egyéb elfogadott viselkedési sémákra tanítani. Gilbertus mégis egyre a földhöz csapkodott értékes tárgyakat, feldúlta a szobáját, könyveket tépett szét, és hanyagolta a tanulmányait.
Noha az elvetemült fiúcska mintha oda se figyelt volna, a tükörarcú robot békésen megjegyezte:
– Nem látom értelmét, hogy eltakarítsam a romhalmazt, amit magad után hagysz. A jóakaraton és jutalmakon alapuló rendszer semmiféle észrevehető eredményre nem vezetett.
Hangtalanul jelzett a háztartási robotoknak. Hirtelen a fiúhoz osontak, megragadták, és kapálózása dacára szorosan tartották Gilbertust.
– Mostantól a szigorú felügyelet és büntetés módszerét alkalmazom – jelentette ki Erasmus. Oldalt lépett, hogy a fiút fogva tartó robotok kimehessenek az ajtón. – Vigyétek a laboratóriumomba! Majd meglátjuk, móresre tudjuk-e tanítani.
Az évszázadok óta emberek ezrein elvégzett boncolásoknak és alapos megfigyeléseknek köszönhetően Erasmus pontosan tudta, miként válthat ki fájdalmat, kellemetlen érzéseket és félelmet kísérleti alanyaiban. A robot kellően képzetté vált ahhoz, hogy serényen hozzáfogjon a kínzáshoz, ugyanakkor ne okozzon maradandó károsodást. Lehetőség szerint nem akarta bántalmazni vagy, ha rákényszerül, megölni a haszontalan fiút. Nem szánalomból határozott így. A fiú kihívást jelentett neki. Ráadásul nem óhajtotta elismerni kudarcát Omnius előtt.
A gyógyszerezés és az agysebészeti beavatkozás is felmerült az eshetőségek között, de Erasmus úgy vélte, az efféle módszerek túlfeszítették volna a fogadást kiötlő örökelmével kötött megegyezés határait. Egyelőre végső eszközként tartogatta ezeket.
A még mindig küszködő és dacos fiú bosszúsnak tűnt, de nem adta fel a harcot. Erasmus viszont tudta, hogy tovább bírja, mint a magához vett gyerek.
– Kizárólag én látok benned kiaknázatlan lehetőségeket, Gilbertus Albans, és elhatároztam, hogy nem törődöm bele, hogy elvesszél.
Végigmasíroztak a folyosón a kiterjedt műtőtermek és laboratóriumok irányába.
– Nekem jobban fog fájni, mint neked. De ne feledd: a te érdekedben teszem!
A megjegyzés értelmetlennek tűnt Erasmus számára, de új módszert alkalmazott: az emberi szülőket utánozta, akik épp büntetni készültek gyermekeiket. Mikor beléptek a laboratóriumba, a ficánkoló fiú arcán pedig valódi rémület ütközött ki, a robot közönyösen kijelentette:
– Mostantól jobban oda kell figyelned arra, amit tanítok neked.

- - -

 

Értelmén és érzékein keresztül az ember
bizonyos fokig előre látja az eljövendő valóságot.
Hiába a szüntelen számolgatás, a gondolkodó gépek
sohasem lesznek képesek erre vagy ennek megértésére.
HEKATÉ TITÁN: EGY RENEGÁT NAPLÓJA

Iblis Ginjo csapdába esett, mintha egy gigantikus űrjáró cet nyelte volna el. Hajója összes rendszere kikapcsolt; az energiahálózatok és a kijelzőpanelek elsötétültek, megbénultak, és lefagytak. A főpátriárka és két útitársa köré egy koromsötét üreg falai zárultak rá egy mesterséges aszteroida mélyén.
Végünk van.
Habár felesküdtek, hogy megvédelmezik a főpátriárkát, a két Dzsatir-tiszt semmit sem tehetett. Floriscia Xico elsápadt, rövidre nyírt, aranybarna fürtjei összetapadtak a verejtéktől. Úgy bámult a főpátriárkára, mintha ő rávehetné Istent, hogy sújtson le nyilával különös fogva tartójukra. Még a rendíthetetlen Yorek Thurr is – aki korábban sikeresen számtalan veszélyes küldetést hajtott végre ura parancsára, és mesteri módon leplezte le a gépek kémeit a Szövetség különböző tartományaiban – rémültnek tűnt.
Iblis nem mert gyengének mutatkozni. Hogy elvonja figyelmét saját szorongásától, dühösen kísérőire meredt.
– A Dzsatir tömérdek kockázatos helyzetet oldott meg anélkül, hogy megrendült volna a vezetőjükbe vagy Serena Butler Dzsihadjának ügyébe vetett hite. És most egy titokzatos aszteroida rémült, babonás mamlaszokká tesz benneteket?
Némán várakoztak a sötétségben. Mi mást tehettek volna?
Váratlanul furcsa fények villantak fel a hajó köré záruló barlangüregben, mintha gyémántlencséken szűrődtek volna át. Az aszteroida belső fala úgy tükrözte vissza a ragyogást, mintha ezernyi csiszolt felületen visszaverődő apró nap vakított volna.
A fiatal Dzsatir-őrmester a szeme elé emelte a kezét, míg Yorek Thurr leplezetlen kíváncsisággal bámulta a jelenséget. Iblis Ginjo, aki mindkettejük fölé magasodott, mögülük figyelt kifelé. Párás köd gomolygott a kivilágított aknában.
– Mintha az aszteroida a menny egy kis darabját nyelte volna el...
Végül felvillantak a rendszerfények a fedélzeti nyílás körül, és egy megnyugtató női hang szólalt meg az elfogott hajó hangszóróiban:
– Szállj ki a járműből, Iblis Ginjo! Személyesen óhajtok beszélni a főpátriárkával. Ne félj, sokat fáradoztam azon, hogy megszervezzem ezt a kis találkozót!
Az őrmesternő parázsgömbökre emlékeztetően kikerekedett szemekkel bámult Iblisre, Thurr tekintetétben viszont elszántság tükröződött.
– Veled tartok, főpátriárka uram.
Iblis igyekezett bátornak és parancsolónak mutatkozni, és élesen rászólt Xicóra:
– Ne rettegj már ennyire, őrmester! Nyilvánvaló, hogy ez... az entitás... nem akar elpusztítani minket. Legalábbis egyelőre nem.
Noha a hajó többi rendszere működésképtelen maradt, a fedélzeti nyílás kitárult, és hűvös, fémillatú szellő áradt be a fedélzetre. Az aszteroida belsejének levegője sterilnek és tartósítottnak, ugyanakkor belélegezhetőnek tűnt.
Habár Iblis nem volt meggyőződve arról, hogy bármelyikük is túléli a találkozást, igyekezett bátornak és határozottnak mutatkozni. Ha létezett kiút, akkor az a rábeszélőképességéből eredt. Mintha csak a Nemesek Szövetsége egyik fontos bolygójának képviselőjéhez készülne szólni, kezével hátrasimította a haját, majd kilépett a ragyogóan megvilágított barlanghelyiségbe. Yorek Thurr lépést tartva vele követte őt, majd Xico szaladt utánuk idegesen, készen arra, hogy nyilvánvaló rettegése ellenére megvédje vezérét, akire felesküdött.
Amint kiért, Iblis csípőre tette a kezét, mélyeket lélegzett, majd érdeklődően körbetekintett. Végül kiáltva megkérdezte:
– Miért ejtettél foglyul minket?
Szavai visszaverődtek a falakról, mígnem a visszhangot magába szívta a néma csend.
Egyszerre mozgásra, fémes koppanásokra lettek figyelmesek. Egy ember méretű alak lépett elő a tükrös felületű falak egyik eltakart mélyedéséből.
Géptest volt, ám küllemre nem hasonlított egyetlen gépre sem, amit Iblis megbízottként és rabszolga-felügyelőként látott a Földön: szépséges, mégis ijesztő szörnyeteg állt előttük karcsú, ízelt lábakon. Az optikai érzékelőszálakkal vertezett fej gyöngyházfényű pikkelyekkel borított, kígyószerű nyakon nyugodott, oldalából pedig hosszú, szögletes lemezek nyúltak ki, a szivárvány színeiben játszó pillangószárnyakra emlékeztetően. Az éles és törékenynek tűnő mellső végtagok meghajlottak, és az imádkozó sáskáéra hasonlítottak. A gépezet egy ijesztő, mégis szemet gyönyörködtető robotsárkányra emlékeztette Iblist.
Kimek.
Mellette Thurr döbbenten levegőért kapott. A rendszerint higgadt és rendíthetetlen férfi reakciója meglepte Iblist.
A sárkánygépezet alaposan szemügyre vette foglyait, majd kopogva ismét közelebb lépett hozzájuk. Egyáltalán nem hatott olyan ijesztőnek, mint azok a gigászi harcostestek, amelyeket más kimekek öltöttek magukra.
Floriscia Xico felvisított, és előrántotta kézifegyverét. Mielőtt azonban tüzelni tudott volna, a sárkány-kimek felemelte egyik antennákkal és lencsékkel ékesített mellső végtagját. Egy alig érzékelhető, kavargó energianyaláb lövellt ki belőle, amely telibe találta, és a fényes padlónak csapta a megrettent Dzsatir-őrmestert.
– Ti, hrethgirek fikarcnyit sem változtatok – szólalt meg a sárkány-járótestből áradó női hang. – Szerintetek így illendő köszönteni a másikat? Kezdjük erőszakmentesen a beszélgetést, rendben?
Az egzotikus szerkezet fürgén odatipegett arra a helyre, ahol Xico feküdt mozdulatlanul.
– Ajax mindig azt hangoztatta, hogy a nők hajlamosabbak túlreagálni az eseményeket. Természetesen hosszú időbe telt, míg rájöttem, mekkora idióta volt.
Az Iblis elméjében felgyülemlett kérdések úgy özönlöttek elő, akár egy felnyitott zsilipkamrából kiáradó zuhatag.
– Honnan ismersz engem? Ki vagy? Miért ejtetted fogságba a hajónkat? Mit akarsz tőlem?
A kimek zöld fémszemei felizzottak.
– Évek óta gyűjtögetem az információt, és a te Dzsihadodhoz fogható mulatságban régóta nem volt részem. Kifejezetten látványos szórakozás, mint egykor a gladiátorjátékok, még a Titánok Idejében. Persze örültem, hogy végül végük szakadt.
– Mégis, ki vagy? – érdeklődött Iblis, és igyekezett minden rábeszélő erejét beleadni a kérdésbe. – Azonosítsd magad!
A sárkány-járótest tükrös felületei minden rezgéstől szivárványzóan sziporkáztak, akár a sziklákon szétfröccsenő víz.
– Sajnos nem meglepő, hogy történetem lassan feledésbe merült az elmúlt évezred során. Kétlem, hogy Agamemnón olyan magasztaló életrajzot fogalmazott volna rólam, mint amilyet a többi húsz Titánról írt. Ajax valószínűleg észre sem vette, hogy eltűntem.
– Titán vagy?
A sárkány-kimek felizzott. Rengeteg utalást elejtett, Iblis pedig élete jelentős részét a kimekek szolgálatában töltötte, s a Titánok szakadatlan rosszindulatát és megvetését kellett elviselnie. A gépnő úgy beszélt, mintha Agamemnónnal és a többiekkel egyidős lenne.
– Szóval nem tudsz rájönni? – A kimek hangja szinte durcásnak hatott. – Nos, jó... Hekaténak hívnak.
– Hekaté! – kiáltott fel Thurr. – Ez... lehetetlen!
Iblis ugyancsak meghökkent.
– Az emberiség egyik első rabigába hajtója?
– Ó, közel sem az első. Mindig akadtak, akik rabszolgasorba döntötték az emberiséget.
Iblis természetesen ismerte az eredeti kimekek történetét, és maga is gyakorta Ajax zsarnoki szeszélyeinek elszenvedőjévé vált. Emlékezett rá, hogy Hekaté ezer évvel ezelőtt Ajax szeretője volt, de lemondott a Titánokat megillető pozícióról, és ismeretlen helyre távozott. Évszázadok óta senki nem látta őt.
– Szóval az emberiség rabigába döntőinek tartasz minket? Oly vészterhes szavak, mikor az egész csupán ifjúkori ballépésnek tekinthető. Akkoriban még könnyelmű és elhamarkodott voltam. Ám a hedonizmus új formáinak kifejlesztésében nem léphetünk túl egy bizonyos határt. – Hekaté sóvárgóan felsóhajtott. – De azóta sok minden megváltozott, és elég idő jutott a merengésre. Úgy is mondhatnánk, hogy felnőttem. Egy ezredévnyi elmélkedés ezt eredményezi.
Iblis zavartalanságot színlelt, holott cseppet sem érezte nyugodtnak magát. Leült a sárkány-kimek mellé, arra azonban ügyelt, nehogy túl közel helyezkedjen el a szárnyszerű nyúlványokhoz. A kimek nő magasabban foglalt helyet nála. Iblis úgy érezte, elméjét mindjárt szétveti a rengeteg eshetőség, amelyek viharfellegekként gyülekeztek képzeletében.
– Jól látod a helyzetet, Hekaté. Talán valóban sok megbeszélnivalónk akad.
Thurr oldalt se pillantott a megbénított Xicóra, mintha a lány már nem is számítana. Először Iblisre tekintett sötét, hullaszerű szemekkel, majd Hekaté felé fordult, és így szólt:
– Tudnunk kell, merre jártál. A Titánokkal állsz szövetségben? Vagy Omniusszal?
A kimek nő lekezelően felhorkant:
– Omnius még nem is létezett, mikor otthagytam az óbirodalmat. Ami pedig a Titánokat illeti: miért térnék vissza azokhoz a bolondokhoz? Még egyszer nem akarok elkövetni egy ilyen ostoba hibát.
– Mégis úgy tűnik, hogy mindent figyelemmel követtél – morogta Thurr. – Feltehetően sokat tudsz az Összehangolt Világokról.
Iblis megpróbálta megemészteni a helyzetet.
– Már sokat hallottam rólad, Hekaté, de nem tudom, hogy mennyi igaz a mendemondákból. Miért hagytad ott a Titánokat? És mit akarsz most?
Hekaté előredöntötte sárkány-járótestét, mintha meséhez készülődne. Iblis félelmét kíváncsiság és elragadtatás váltotta fel.
– Kezdetben azért csatlakoztam Tlalokhoz, mert megbűvölt a hatalom és nagyság eszméje. Akkoriban fásult voltam, és könnyen befolyásolható. Mikor rávették Ajaxot, hogy legyen a katonai végrehajtójuk, vele tartottam. Csupán játékszerként kezelt, de örömét lelte bennem. Miután a Titánok megdöntötték az óbirodalmat, rájöttem, hogy imponálnak nekem a hatalommal együtt járó kiváltságok: a nagy birtokok, az odaadó szolgák, az elegáns ruhák és a csillogó ékszerek. Mindezt kellemesnek, jóllehet kétségkívül sekélyesnek találtam.
Iblis megpróbálta összeegyeztetni ezt az információt saját elképzeléseivel a magányos Titánról, aki a kezeit mosta a hódítás után.
– Én... ismertem Ajaxot. – Felszegte a fejét, s nem tudta eldönteni, vajon bölcs dolog lenne-e túl sokat elárulni. – Folyton zsarnokoskodott.
– Ó, nem egyszerűen zsarnokoskodott. Vérszomjas fenevad, pszichopata gyilkos volt. Elfajzott vadállat.
– Valaha a szeretője voltál – jegyezte meg Iblis. – És most azt várod tőlünk, hogy elfogadjuk a barátságodat?
Thurr összehúzta a szemét, mintha eleve kétkedett volna a kimek nő minden válaszában.
– Mi vonzott egyáltalán egy ilyen férfihoz? Talán más volt, mielőtt Titán lett belőle?
– Ó, mindig is rettenetes erőszak tombolt benne, de Ajax képes volt megszerezni azokat a kincseket, amelyekre vágytam. Különlegesnek éreztem magam mellette, igaz, akkoriban még meglehetősen butácska voltam.
– Később, mikor Tlalok beszédeit hallgattam, lassacskán jobban átláttam a dolgokat... de nem igazán figyeltem rá. Tlalok hatalmas látnok volt, ezt tudnotok kell. Agamemnónt, Júnót és Barbarossát egyaránt lenyűgözte a hódítás ötlete. Én pedig velük tartottam. Különösebben nem érdekelt a dicsőség. Egyszerűen a császárnőnek kijáró előjogokra vágytam, és ebben csöppet sem különbözöm a saját feleségedtől, Iblis Ginjo. – Iblis feszengve fészkelődött. A kimek nő kivárt. Oldalra fordította díszes fejét. – De immár nem ugyanaz a személy vagyok. Mindez távol áll tőlem.
Mellettük lassan éledezni kezdett a Dzsatir-őrmesternő, de sem Iblis, sem Thurr nem figyelt rá.
– Végül felismertem, hogy minden, amit korábban megszerezni vágytam, semmit sem ér. Talán későn érő típus vagyok, de nagy sokára megértettem a lényeget. – Gyöngyöző kacagása ön-vállveregetőnek hangzott. – Ha már korábban így éreztem volna, talán egészen másképp alakul a Titánok Ideje. Miután kimekké alakítottak át, ráuntam a drága ékszerekre. A csillogó csecsebecsék egészen másnak látszanak az optikai érzékelőszálakon és a teljes spektrumot átfogó szenzorokon keresztül. Fokozatosan más dolgokat kezdtem értékelni, hiszen immár oly hosszú idő állt a rendelkezésemre, amennyit egy ember csak elképzelni tud.
– Egy felvilágosult kimek – dünnyögte maga elé Thurr, mintha teljességgel felfoghatatlannak tartotta volna az ötletet.
– Oly sokban különbözöm talán egy kogitátortól? Emlékszem, mikor száz éves lettem. Száz éves! Még mindig vénségesen vénnek hangzik, pedig már tízszer annyit megéltem. De a kimek testben talán még fiatalabbnak és erőteljesebbnek éreztem magam, mint korábban. Úgy határoztam, hogy pallérozom magam, filozófiát és irodalmat tanulok, elmélkedem mindazon jó felett, amit az emberek létrehoztak. Igaz, hogy az Óbirodalom az emberi haladás szégyenfoltját jelentette. Fölösleges időpocsékolást, végső ellanyhulást. Kis híján kiölte az egyéni szellemet és az alkotóerőt az emberekből.
– De kimekként azon kezdtem tűnődni, vajon önmagában mi értelme az öröklétnek? Szörnyen unalmassá válik az évszázadokon át tartó puszta létezés. A jövő sivárnak és jellegtelennek tűnt fel előttem. – Elfordította fejtornyát kígyószerű nyakán, mintha csak saját ábrázatát akarta volna tanulmányozni a tükrös falfelületeken.
– Elhidegültem Ajaxtól. Kimek testünkben többé nem vágytunk annyira egymás közelségére. Ő pedig – el kell ismerni – faragatlan bunkó maradt. Bizonyosan ostoba vagy vak voltam, hogy ezt nem láttam meg korábban. Megváltoztam és megértem, Ajax viszont sohasem vitte többre közönséges zsarnoknál. És rá kellett jönnöm, hogy nem is fogja. A hatalom és a gátlások hiánya még inkább kihozta belőle a vérszomjas ösztönlényt, és immár képtelen voltam elviselni őt. Az Első Hrethgir Lázadást megtorló rettenetes walgisi mészárlás jelentette az utolsó cseppet a pohárban... ezért otthagytam őt. Otthagytam mindnyájukat. Végtére is, mi szükségem lett volna rájuk? Kereken megmondtam a Titánoknak, mit csinálhatnak a birodalmukkal.
– Addigra titokban megépítettem magamnak egy hajót és néhány póttestet az agytároló edényem befogadására. Arra készültem, hogy hatalmas felfedezőútra indulok, és bejárom a világmindenséget. Galaktikus turistaként, akit nem sürget az idő. Nem mondanám, hogy a többi Titán szomorkodott, mikor felkerekedtem. – Hekaté szünetet tartott, csillogó fémvégtagjai meg-megrándultak. – Aztán, alig két esztendőre rá, Omnius magához ragadta a hatalmat.
Thurr torka mintha kiszáradt volna.
– És egy évezreden át távol maradtál? Ezért nem tud rólad semmit egyik kimek sem?
– Kétségtelenül igyekeztek elfeledni. De fél évszázaddal ezelőtt visszatértem, és azóta gyűjtöm az információt. Úgy is mondhatnám, hogy szaglászom. Láttam, mit művelt Omnius. Egészen másfajta pusztítás ez, mint amit a Titánok vittek véghez.
– Az eredeti Titánok közül nem sokan maradtak meg – vetette közbe óvatosan Iblis. – Tudsz róla, hogy... Ajax is meghalt?
– Ó, igen, tudom – felelte Hekaté nyeglén. – És azt is tudom, hogy te ölted meg.
Iblis úgy érezte, hideg marok ragadja meg a szívét. Nem tudott mit válaszolni rá, hiszen bármiféle magyarázkodás esetlennek hangzott volna, hazudni pedig nem akart.
A kimek nő a gépi szerkezettől teljesen idegenül elnevette magát.
– Ne izgasd magad! Inkább hálával tartozom ezért. Egy napon talán Ajax potenciális áldozatai fognak köszönetet mondani neked. Őszintén szólva meglepett, hogy ilyen sokáig kitartott. Hosszas uralkodása alatt semmit sem tanult. Szánalmas, hogy valaki ennyi lehetőséget képes kihagyni. – Felemelte két ízelt mellső végtagját. – Az a kérdés, vajon te hagyod-e kárba veszni a lehetőséget?
Iblis nyelt egyet.
– Mit akarsz tőlem, Hekaté? Miféle lehetőségről beszélsz?
– Mindent tudok a Dzsihadodról, és azt is tudom, ki vagy, Iblis Ginjo. Vagy szólítsalak hivatalosan főpátriárkának? Érdekes titulus... magad ötlötted ki? Ezért kutattalak fel. Úgy érzem, mi ketten sokra vihetnénk.
Iblis fellelkesült, de nem mutatta ki izgalmát.
– Valami terv vagy messze ható látomás fogant meg benned? Vagy egyszerűen eluntad magad?
– Nekem talán nem lehetnek önös érdekeim? Talán a Titánok miatt forrongtam magamban oly sok éven át, és most visszatértem. A Dzsihad esélyt adhat nekem, hogy beszálljak a küzdelembe. – Egyik mellső fémvégtagjával megkaparta a fényesre csiszolt padlózatot. – Mit számít mindez, feltéve, hogy hozzásegítelek a győzelemhez?
Iblis Thurr felé fordult. Egyikük sem tudott belekötni az érvelésbe. A lábuknál heverő Xico kissé jobban magához tért, és zavarodottan pislogott körbe.
– Gondolj csak bele! Míg szerencsétlen Titán társaim Omniust kénytelenek szolgálni, nekem sikerült szabadnak és függetlennek maradnom. Amint Agamemnón rájön, hogy közönséges hrethgirek mellé álltam, az agya rögtön felforr a saját elektrofolyadékában! De kissé megbántam a korábbi tetteimet. Most, hogy az emberek végre rászánták magukat a határozott ellencsapásra, csatlakozni szeretnék a küzdelemhez.
Iblis lélegzete elakadt, ahogy agyában csapongani kezdtek a lehetőségek. Micsoda kivételes szövetséges válhatna ebből a sárkány-kimekből!
– Ha az egyik őstitánt tudhatnánk a sorainkban, az hatalmas előnyt jelentene a Dzsihadnak, Hekaté. Nem szívesen utasítanám vissza az ajánlatodat. Lehetnél mondjuk... a titkos fegyverünk.
– Titkos fegyver! – Hekaté kuncogó hangot adott ki. – Ez tetszik.
Ám Iblis politikusi tudata megértette, hogy egy efféle rendkívüli harcostárs rettenetes felháborodást kelthetne a babonásabb elemekben, ismerve a dzsihadisták hevességét és a gondolkodó gépek minden megjelenési formája iránt táplált gyűlöletét. A Szövetségi Parlament és a Dzsihad Tanács napokon át hevesen vitázna, és közben elszalasztaná ezt a kiváló alkalmat.
A Dzsihad elleni érthetetlen tiltakozás napról napra erősödött, az emberek pedig belefáradtak a küzdelembe, és valamiféle varázsütésre beálló békére vágytak. Mit tennének, ha tudomást szereznének Hekatéról?
A renegát Titán azonban kissé nyeglének és szertelennek tűnt. Elképzelhető, hogy idővel megelégeli az emberek szervezetlenségét, és megvonja tőlük a támogatását.
– Egyelőre az lenne a legszerencsésebb, ha titokban tartanánk a kapcsolatunkat – szólalt meg Thurr, mintha a főpátriárka gondolataiban olvasott volna. – Így nem hátráltatnak minket a szövetségi nézeteltérések és a politika.
– Ah, micsoda gyakorlatias gondolkodás! Tudtok valami konkrét feladatot adni nekem? Szeretnék mielőbb hozzáfogni.
– Igen! – Iblis szeme felragyogott. – Segíthetsz nekünk győzelmet kicsikarni egy megnyerhetetlen helyzetből.
Aztán elmagyarázta, mire gondol.

- - -

 

A háború kihozza az emberből
a legrosszabbat – és a legjobbat.
JAV BARRI KARDMESTER

Miközben Harkonnen primerás flottája felkészült, hogy szembeszálljon a gépek Ix felett összegyűlt hadihajóival, Jool Noret és kommandósai ádáz küzdelmet folytattak a bolygó kérgét behálózó barlangrendszerben.
Indulásuk előtt, mikor beszálltak az ágyúgolyó-űrkompba, hogy az ostromlott összehangolt világ felszínére menjenek, a primerás parancsba adta a feladatukat.
– Öt különálló csoport fogja megkísérelni az átjutást az Ix-Omnius központi számítógépes csomópontja alatt húzódó alagutakon. Mindegyik csoport egy kisméretű, várospusztító robbanófejet visz magával. A feladatotok az lesz, hogy ezt eljuttassátok Omnius erődítményébe. Kis szerencsével legalább az egyik csapatnak sikerül teljesítenie a küldetést.
– Az atomfegyver nem jár túl sok emberáldozattal? – kérdezte Jool Noret.
– De igen – ismerte el a primerás. – De Omnius az összes embert igyekszik kiirtani az Ix katakombáiban. A várospusztító bombát úgy tervezték, hogy erős lokalizált hevítőimpulzust keltsen, ami megsemmisíti a géláramkörös agyakat. Taktikai fegyver, tehát a sebesültek száma minimálisnak vehető, és az ixi ipari létesítményekben okozott kár is korlátozott lesz.
Kissé megcsappanni látszott a magabiztossága, de sikerült ellepleznie a félelmét.
– Ennél többet nem tehetünk. Ám mivel lényeges a precizitás, több csapatot is oda kell küldenünk, hogy biztosítsuk a szerkezet pontos célba juttatását. Nem lesz könnyű feladat.
Öngyilkos küldetésnek tűnt, amelynek sikeres végrehajtására szinte semmi esélyt nem lehetett adni. Jool Noret vállalkozott rá elsőként...
Az egyenruhás dzsihadisták mögött Noret utolsó impulzusgránátját hajította el. Zörögve gurult le az enyhe lejtőn a dübörögve rájuk rohanó gyilkos robotok ütege felé. A gránát zavaró Holtzman-impulzus kíséretében robbant fel, amely fémhulladékszobrokra emlékeztető, dermedten szikrázó tokokká silányította a harci robotokat.
Ám a kanyargós alagutak és a vastag kőfalak túl gyorsan semlegesítették a zavarógránátok hatását. A pusztító robotok pedig egyre özönlöttek.
Noret habozás vagy kérdezgetés nélkül előrenyomult teljes fegyverarzenáljával és édesapja impulzuskardjával felszerelkezve. A gránátok a gyávák útját egyengették a győzelem felé, ő viszont szívesebben végzett egyenként, kézitusában az ellenfeleivel.
Bárcsak ne lettek volna oly sokan!
Noha még újonc zsoldosnak számított, és nem rá bízták a kommandós alakulat parancsnokságát, mégis Noret vezette a támadást, s kerülte ki sorra a működésképtelenné tett robotok halomba dőlt vázait. A barlang falai még mindig a legutóbbi impulzusrobbanás visszhangjaitól rázkódtak. A mögötte haladó dzsihadisták megálltak, hogy ütni és rugdosni kezdjék a semlegesített harci robotokat, de Noret türelmetlenül tovább sarkallta őket.
– A valódi ellenfelekre tartogassátok az energiátokat, akiket meg kell ölnötök, ne az elesettekre!
Az ixi túlélők vázlatai szerint ezek a katakombák az elsődleges gépi ipartelepek és számítógépes központok alatt haladtak el. A csapat ösztövér, meggyötört tekintetű összekötője, egy Handon nevű ixi mind egy szálig elveszítette bajtársait, a kedvesét és gyermekeit a Xerxész Titán vezette legutóbbi vérfürdőben.
A szerencsétlen férfi iszonyatos részletekről számolt be, majd végigvezette őket a szűk átjárókon. Ha az elszánt zsoldosoknak sikerül elhelyezniük az apró atomfegyvert a központi erődítménykomplexumban, amely a helyi örökelme elsődleges gélgömbjét védelmezte, egyszer és mindenkorra felszabadíthatják az Ixet.
Handon ruhái cafatokban lógtak, karja és mellkasa csontsovánnyá aszott, ápolatlan haja hosszú fürtökké tapadt össze.
– Erre! Mindjárt ott vagyunk.
Hat hónapja élt a föld alatt, sikerült kikerülnie a gyilkos robotokat, és egymaga harminceggyel végzett közülük.
– Mondanom sem kell – jegyezte meg fanyar mosollyal –, hogy mindenfelé keresnek.
Az alagút mélyén gyilkos robotok embereket ejtettek túszul, a kommandósok jól hallották a sikolyaikat. Ám ahelyett, hogy a vonagló áldozatokat fogolycserére ajánlották volna fel, a gépek egyszerűen széttépték őket, mintha arra számítottak volna, hogy a zsoldosok fejvesztve menekülnek majd. Handon jajveszékelt a mészárlás hallatán.
Mikor az emberek ütege rájuk rontott, a robotok rombolólövedékek kilövésére készen felemelték nagy energiájú lángnyelvektől vibráló fegyverkarjaikat.
– Szétszóródásra felkészülni! – ordította egy dzsihadista tiszt. – Pajzsokat ismét bekapcsolni!
Handon lekuporodva rohant öt ginazi zsoldos mögött, akik átmenetileg aktiválták testpajzsukat, és így áttörhetetlen akadályt képeztek a folyosóban. Mivel a pajzs hosszú használat során megbízhatatlannak bizonyult, a zsoldosok rákényszerültek, hogy kikapcsolják, valahányszor nem kellett közvetlen tüzeléstől tartaniuk.
A gyilkos robotok egyik lövedéket a másik után lőtték ki rájuk. A nagy erejű robbanásoktól megrepedeztek a falak, és megremegett a mennyezet. Törmelék zúdult rájuk, de a testpajzsok feltartóztatták a detonáció löketeit. – Frontvonal... a földre!
Miután a robotok kilőtték rájuk az első sorozatot, a személyi pajzzsal ellátott katonák lebuktak, hogy utat engedjenek a többieknek. Noret ordítva rohant előre közöttük. Egy súlyos gránátvetővel a gépkatonák közé lőtt. Az alagút mennyezete megrepedt, s hatalmas sziklatömbök zuhantak alá. Nem ugrott félre előlük, és nem védte magát saját pajzsával – hanem egyre tüzelt. Noret elpusztított minden robotot a folyosón. Hajthatatlanul további ellenségeket keresett, majd intett Handonnak.
– Gyorsan, előre! Vezess minket a célponthoz!
A zsoldosok első sora Noret és a vezető mellett tört előre. A kommandósok mind kénytelenek voltak aktiválni a testpajzsaikat, hogy védjék magukat a zuhanó szikladaraboktól. Pillanatokkal az után, hogy kimenekültek az átjáróból, végleg leszakadt a mennyezet. Falak omlottak be, s a kőpor úgy lövellt előre, akár a füstszínű vér.
Néhányan rémülten néztek vissza az eltorlaszolt átjáróra, de Noret rájuk kiáltott.
– Egyébként sem arrafelé menekültünk volna, s így legalább a minket üldöző robotok sem tudnak átjutni!
– Gyerünk! Előre! – Handon láthatóan rettegett, de minél előbb szeretett volna túlesni a küldetésen. – Omnius citadellája épp felettünk van.
Mögöttük robbanófej-szakértők vonszoltak egy hengert, amely az atomtöltetet rejtette magában, ami bolygószinten kicsinek számított, de ahhoz elégnek tűnt, hogy gőzzé és párává változtassa Omnius városának egy jelentős hányadát.
Harkonnen primerás ugyanekkor az űrben indított támadást nehézfegyverzetű csatahajóival, de idelent éppily fontos csatát kellett megvívni. Ha sikerrel jár, Noret lemészárolhatja Omniust.
Handon egy üvegesen megolvadt sziklára mutatott, amelyen fém létrafokok jelezték egy mennyezetbe vájt függőleges akna helyét.
– Siessetek, nehogy elszalasszuk az alkalmat! – A többiek előtt kapaszkodott felfelé a létrafokokon. – Most kiteljesedhet a sok szenvedésért bosszúból kieszelt tervem.
A menekült egy pillanatra hátranézett, és sötét szeme felvillant. Noret hirtelen gyanút fogva mászott utána, de az ifjú zsoldos mindig óvatosan, mindig résen állva haladt. Chirox, a szenszei mek arra tanította, soha ne feltételezze azt, hogy biztonságban van.
Beléptek a számítógép-csomópont páncélozott kupolájába, vagyis az örökelme legbiztonságosabb rezidenciájába. Gépezetek, csövek, vezetékek és hűtőhengerek tették a falakat ipari rettenetté. Alattuk Noret harci ütegének életben maradt tagjai kapaszkodtak felfelé nyögve, maguk után vonszolva a súlyos nukleáris robbanófejet. Végül a henger a csomópont páncéltermének lemezekkel borított fémpadlójára került. A kimerült katonák kikapcsolták testpajzsaikat, hogy nekiláthassanak a munkának.
Noret körbenézett, mivel arra számított, hogy Omnius sebezhető központját robotok tucatjai őrzik. Felkészült rá, hogy könnyedén lekaszabolja mind, ahogy ezernyi edzőtusát megnyert már Chirox ellenében. A gépezet szívében zengő elektromos impulzusok lüktettek. A terem közepén egy fénylő emelvény zárta magába a számítógépes elmét tartalmazó gélgömböt.
Ám semerre sem látott páncélos őröket vagy gyilkos gépeket. Valami hibázott ebben.
Noret óvatosan leguggolt. Testpajzsa továbbra is működött, jóllehet megbízhatatlanul villódzott már.
A harci mérnökök letérdeltek, és felkattintották a robbanófej hüvelyének fedelét. Az egyikük komvonalat nyitott, hogy a bolygó felett keringő dzsihadista hadihajóknak jelentsen.
– Harkonnen primerás, a hármas csoport célba ért. Haladéktalanul indítsátok el a mentesítő űrkompot! Talán már csak néhány percünk maradt.
– Az űrkomp útban van a felszín felé – felelte a tiszt a vezér íjvetőről. – Korábban végeztetek, mint vártuk.
– Handon tapasztalt vezetőnek bizonyult – mondta Noret.
– Mit tudtok a többi egységről? – kérdezte a robbanófej-szakértő, miközben beállította a nukleáris kioldószerkezetet.
– Megszakadt minden kapcsolat – válaszolta a csatahajó. – Egyedül ti maradtatok. Nem vehettük biztosra, hogy bárkinek sikerül.
– Nekünk sikerülni fog – felelte Noret halk morgással, és egy pillanatra megrándult az arca, ahogy elesett zsoldos bajtársaira gondolt. Ám kizárólag a ginazi harcosoktól várható el, hogy efféle küldetéseket sikerrel végrehajtsanak. – Most pedig öt külön pokolba küldjük ezeket a gépeket.
Váratlanul, mintha az örökelme hallgatózott volna, a fellegvár falainak kusza csövei és villódzó alkotóelemei megmozdultak, és kattogó hang kíséretében kinyúltak. Kirögzült a rejtett fegyverzet: puskák, lövedékvetők és más félelmetes fegyverek arzenálja.
– Vigyázzatok! – Noret megragadta és testpajzsa fedezékébe húzta Handont.
Ám a többiek nem reagáltak elég hamar. Hegyes szilánkok és forró lövedékek özöne záporozott rájuk, s vörös húscafatokká tépték a katonákat Noret szeme előtt.
– Eressz! – ordította a vonagló Handon.
– Eresszelek? Épp a bőrödet mentem! Miért akarnál...
Handon jókorát rúgott belé, hogy kiszabadítsa magát. Noret szitkozódni kezdett, de a másik kirántotta karját a zsoldos szorításából.
– Omnius! Védj meg!
A feldühödött Noret fegyvere csövével rácsapott Handon lábára, és megnyugtató reccsenéssel tört szilánkokra a csont, mielőtt az ixi felordított fájdalmában. Noret ekkor visszahúzta a férfit pajzsa fedezékébe, miközben a gépek fegyverei továbbra is az immár harcképtelen kommandós ütegre tüzeltek.
– Eltörted a lábam!
– Akár rögtön meg is ölhettelek volna, úgyhogy tekintsd magad szerencsésnek! – A lövedékek záporában időnként megrándult az egyik dzsihadista harcos holtteste. – Pillanatnyilag.
Éles töltények zuhogtak Noret testpajzsára. A Holtzman-védőréteg könnyedén feltartóztatta mind, habár a rendszer vészesen forrónak hatott. Ahogy egyre sűrűbben záporoztak rá a lövedékek, legszívesebben saját fegyvereivel válaszolt volna, de a pajzson nem tudott átlőni. Ugyanakkor az áruló Handont sem akarta elereszteni. A töltények továbbra is hiába csapódtak neki Holtzman találmányának. Tehetetlennek érezte magát, és nem tudott visszaütni.
Noret az üresen tátongó teremben állt, és átkokat szórt az örökelmére. Csüggedten bámult néhány pillanattal azelőtt tönkrezúzott csapata tagjainak élettelen, csonka maradványaira. Miközben Handon még mindig vasmarkának szorításában vonaglott, Noret tekintete a nukleáris robbanófejre tévedt, amely a két mérnök szétszaggatott teste mellett hevert egymagában. A mentőkomp a légkörön áttörve siet felé, elbliccelve az ütközetet, amelyet Harkonnen primerás folytat odafent. Noretnek azt kellett volna mondania, hogy ne törődjenek vele.
Handon kelepcébe csalta a bátor harcosokat.
Noret, akit még mindig pajzsa védelmezett, karjával átnyalábolta a férfi vézna nyakát.
– Az emberiség szabadságáért küzdünk. Miért dobnád el mindezt magadtól?
Az ösztövér férfi küszködött, de a lábát ért sérülés elszívta az erejét.
– Három módját ismerem, hogyan messem el a torkodat a körmömmel – súgta a férfi fülébe. – És két olyan technikát, amihez csak a fogamat kell használnom. Menten megöljelek, vagy inkább elmeséled, miféle jutalommal kecsegtetett Omnius, hogy elárultad a bajtársaidat, a kedvesedet, és minden szerettedet?
Handon gúnyosan elmosolyodott.
– Szeretetet csak a gyenge hrethgirek éreznek. Amint segítettem Omniusnak leverni ezt a lázadást, neo-kimekké operáltat majd. Évszázadokig fogok élni. – Pár percig sem fogsz élni már. – Noret a kronométerére pillantott, mivel tudta, hogy tökéletesen kell időzítenie. A mentőkomp hamarosan megérkezik.
Épp ennyire aggasztotta az is, hogy nem tudta, mennyi ideig tarthatja még bekapcsolva a testpajzsát, mielőtt túlmelegedik. Gyorsan kellett cselekednie. Egyszerre Omnius mennydörgő hangja töltötte be a termet. – Nem fog sikerülni. Esélyed sincs rá.
– Számold át újra az esélyeket! – Noret a robbanófejhez rángatta az áruló férfit. A bevetés előtt embereivel együtt őt is kiképezték a régi atomfegyverek használatára, amiket a zanbari készletből vételeztek. A robbanótöltet, amit magukkal hoztak, egyszerű harctéri egység volt, egy kilométeres hatósugárral.
Tökéletesen elegendő.
Omnius tovább szórta halálos lövedékeit immár magára maradt célpontjára. Noret érezte, hogy a túlterhelt pajzs egyre melegedik, és komolyan aggódni kezdett. Handon lekötötte a figyelmét, és fölöslegesen elvette az idejét.
Noret lehajolt, és kitépett egy feszes hajlítókábelt egyik lemészárolt bajtársa málhazsákjából. Egy szemvillanás alatt hátrakötötte Handon kezét: az éles kábelt előbb a könyökéhez rögzítette, majd többször keresztbe fonta, egészen a csuklójáig. Aztán lassan átnyúlt a védőmezőn, magához vette, s a magáé mellé csatolta elesett társa pajzsgenerátorát. Miután bekapcsolta az egységet, látta, hogy megfelelően működik, s kiváltja régebbi, túlhevült pajzsát.
– Így már biztosan elég időm marad... több, mint ami neked az életedből. – Ellökte magától a vergődő Handont. – Tessék, ha annyira hűséges alattvaló vagy, Omnius talán nem kaszabol le. Habár kétlem, hogy az örökelme képes lenne kiszámítani minden egyes lövedék pályáját, amint nekicsapódik az egyenetlen falnak, majd visszapattan onnan.
A megkötözött férfi összecsuklott, mivel nem bírták el a törött lábai, majd előmászott a fedezékből.
– Ne lőj, Omnius! Vigyázz! Még eltalálsz!
Miközben a válaszra várt, keservesen nyöszörögött fájdalmában.
A tüzelés intenzitása alábbhagyott, az egyik eltérült lövedék azonban sárba toccsanó kőre emlékeztető hanggal Handon bal vállába fúródott. A férfi jajveszékelve fetrengett a földön, ám mivel mindkét kezét megkötözték, nem tudott a vérző sebhez nyúlni.
Noret a robbanófej fölé görnyedt, és beütötte a számsort, amellyel élesítette a gyújtószerkezetet. A visszaszámlálást nyolc percre állította be, majd helyükre kattintotta a vezérlőkulcsokat. Mostantól nincs visszaút.
Remélte, hogy a mentőkomp pontosan érkezik, ám ez másodlagos szempont volt ahhoz képest, hogy sikeresen végrehajtotta a küldetést. Ő feláldozhatónak számított.
Hirtelen támadt bosszúszomjból egy másik hajlítókábellel hozzászíjazta Handont a súlyos robbanófejhez. Miután a rémült férfi arcát az időzítőhöz nyomta, hogy láthassa, hogyan peregnek az életéből még hátralévő másodpercek, Noret így szólt hozzá:
– Nézd helyettem is, rendben?
Aztán zsebgránátot hajított az örökelme védett páncéltermének egyik bejárati nyílásához, kirobbantotta az ajtaját, majd végigszáguldott a folyosókon, s remélte, hogy pontosan sikerült az elméjébe vésnie az alaprajzot. Pót-testpajzsa vibrálni kezdett, végül sercegve elhalványult. Felforrósodott, s használhatatlanná vált.
Omnius védőrobotokat hívott magához, de Noret már nem állhatott le harcolni ellenük. Az időzítő másodpercről másodpercre számlált vissza. Figyelmeztethette volna a mentőkompot, hogy ne szálljon le, és menekülés helyett maradhatott volna, hogy utolsó leheletéig küzdjön, és elpusztítsa a számítógépes örökelme talpnyalóit. Ám kizárólag egyéni akcióinak köszönhetően sikerült megsemmisítenie Omnius ixi megtestesülését – ezzel pedig Jool Noret kétségtelenül eleget tett személyes fogadalmának.
Immár túl későnek tűnt ilyeneken töprengeni. Az érte küldött hajó már útban volt felé. A gondolat, hogy a bátor dzsihadisták – olyan férfiak, akik tovább harcolhatnak Omnius ellen – az életüket kockáztatják azért, hogy kimenekítsék, arra ösztökélte, hogy minden tőle telhetőt megtegyen. Noret leszegett fejjel tört előre, vállával s tenyerével taszította félre a harci mekeket, akik megpróbálták elállni az útját.
Mihelyt begyorsított, üvöltve felugrott, és olyan erővel rúgott előre, amivel az egyik robot fejét könnyedén leszakította a testéről. A szupererős szenszei mektől, Chiroxtól kapott kiképzés minden momentumára emlékezett, és most kihasználta a lehetőséget, hogy alkalmazza az elsajátított fogásokat. A Jav Barri nevű elesett zsoldos lelke mintha kitöltötte volna a testét, vérét pedig színtiszta adrenalinná lényegítette volna át.
Még egy tucatnyit lekaszabolhatott volna a hátralévő időben, de Noret a futás mellett döntött, kitért a küzdelem elől, és az alagút végén nyíló kijárat felé iramodott. Végül a füstös napsütéstől elvakítva kitört az ixi felszín hűvös levegőjére. Fölötte az égen színes villámok cikáztak, akár valamely furcsa elektromos viharban, de egyetlen szürke felhőt sem látott – csupán a messze a légkör felett dúló űrütközetet.
Helyzetjelzője némán csipogott az elektromágneses sávokon áttörve; Noret nem hallotta, de a gépek valószínűleg éppoly tisztán érzékelték, akár egy harang kondulását. Ám a mentőkomp ugyancsak érzékelte.
Látta, hogy az ezüst alak lecsapni készülő karvalyra emlékeztetően leszáll. Noret kirohant az ipari raktártelepek és füstölgő üzemek között tátongó térre. Noha jól láthatták, integetni kezdett, hogy felhívja magára a pilóta figyelmét. A közeli gépi létesítményekből harci robotok kezdtek menetelni felé, és erősítés özönlött ki a boltíves kijáratokon. Tüzet nyithattak rá, körülzárhatták és leteperhették, lassan és hatékonyan darabokra szaggathatták emberfeletti erejükkel.
A magányos mentőhajó dübörgő hajtóművekkel lecsapott. Két egyenruhás dzsihadista intett neki, hogy igyekezzen. Noret sietve felugrott a szállítókasra, mielőtt a jármű földet ért volna, és odakiáltott nekik, hogy rögtön induljanak.
– Gyerünk! Már alig maradt időnk!
– Csak egyedül? – kérdezte a rámpán álló katona. – Hova lett az üteg többi tagja?
A pilóta nem sietett a felszállással.
– Más nem maradt életben. – Noret kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy felhúzzák a szállítókasról. – A robbanófej a helyére került, és kiélesítettem. Elképzelhető, hogy Omnius robotjai révén próbálja hatástalanítani, de nem fog sikerülni... időben biztosan nem.
Végül a kronométerére pillantott.
– Két perc maradt a detonációig. Most már gyerünk!
A mentőcsapat riadtan felrántotta Noretet, majd lezárták a fedélzeti nyílást, s közben egyre kiáltoztak a pilótának, hogy emelkedjen. A gyorsulás a padlózatra döntötte őket, ahogy az űrkomp zúgva tört felfelé az ixi égre.
Noret megkönnyebbülten sóhajtott, és nekidőlt az egyik válaszfalnak. Eltakarta a szemeit, tekintetét elfordította a hajóablakoktól, miközben egy kápráztató nóvából a pusztulás parázsló gömbje született, amely magával ragadta az enyészetbe a város egy jókora darabját. Helyében mindössze egy üveges falú kráter, és a megsemmisült Omnius marad.
Jóllehet nehéz idők és hosszadalmas helyreállítás vár rájuk, az ixiek immár megszabadultak a számítógépes örökelmétől.
A Dzsihad Hadseregének még ezek után is birtokba kell vennie és meg kell őriznie az újonnan meghódított világot. Egyelőre azonban a kimerült Noret zord mosollyal az arcán elernyesztette izmait, hogy kifújja magát. Megtette, amit kértek tőle. Már csak a Dzsihad hadihajóinak kellett legyőzniük a gépek flottáját az űrben.
Jelentős csapást mért az ellenségre, habár a magának megfogadott ígéretet, hogy apja helyett is harcol, és betömi a szívében tátongó űrt, még nem teljesítette vele.
Jool Noret életben maradt, de csak azért, hogy még több pusztítást vigyen végbe.
Az elesett Jav Barri lelke nyilvánult meg általa, Noret pedig bebizonyította, hogy méltán viseli a ginazi zsoldos nevet. Édesapja és Chirox, a szenszei mek büszkék lennének rá.
Ám mindez még csupán a kezdet volt.

- - -

 

Az élősdiek élősdieket szülnek.
OMNIUS: DZSIHAD-ADATÁLLOMÁNY

Mikor az Ix beleremegett az Omnius-pusztító nukleáris robbanásba, Xavier Harkonnen primerás esélyt látott rá, hogy sértetlenül elmenekülhessenek a Dzsihad flottájával. Ám nem élt a lehetőséggel. A gondolkodó gépek egyszerűen visszafoglalnák az ipari bázist, és az egész ixi offenzíva kárba veszne.
Hajói ezért rögzített röppályán követték a planéta forgását a lassan elhalványuló városgyilkos villanás helye felett. Gyors kindzsal járőreitől rendszeres jelentéseket kapott a felszíni támadásra reagáló robot katonai egységek mozgásáról, miközben a katakombákból előmerészkedő lázadók is gyülekezni kezdtek az újabb összecsapáshoz.
Xavier eredetileg abban reménykedett, hogy a helyi örökelme megsemmisülése teljesen összezavarja a gondolkodó gépeket. Sajnos a harci robotok eléggé önállónak bizonyultak ahhoz, hogy erőiket egyesítve, Omnius irányítása nélkül is rátámadjanak az ellenségre. A gondolkodó gépek szétszóródott hadihajói lassacskán ismét összevonták erőiket a bolygó felett. A lehallgatott adásokból kiderült, hogy egy kimek vette át felettük a parancsnokságot. Az eredeti Titánok egyike.
Fölöttébb kellemetlen fordulat.
Még emlékezett a Bela Tegeuse fólötti első ütközetekre, mikor a Dzsihad Hadserege a biztonságos visszavonulást választotta abban a reményben, hogy kellő mértékű pusztítást végzett ahhoz, hogy győztesnek kiálthassák ki magukat. De hamarosan kiderült, hogy túl korán vonták ki csapataikat, és elvesztettek minden négyzetcentiméternyi területet, amit korábban elfoglaltak.
Mekkora szégyen lenne, ha az ixi diadal ugyanígy kárba veszne. A Dzsihad Hadseregének szüksége volt a bolygó gyáraira és nyersanyagforrásaira.
– Álljatok készenlétben! – utasította fedélzeti tisztjeit, akik rögtön továbbították a parancsot a többi hajónak.
Miközben figyelte az Ix felszíne és a flotta között oda-vissza száguldó mentőkompokat, Xavierban tudatosodott, hogy fogytán az ideje. Vagy támad, vagy elmenekül.
A kivetítőernyőkön figyelte, ahogy az ellenséges erők dühödt darazsak módjára törnek előre a számban és fegyverzetben is alulmaradt dzsihadista hajók felé. Képzett katonaként, aki jól tudta, miként becsülje meg a siker esélyét, és hozzon meghatározó döntéseket, Xaviernak kétségkívül a veszteségek csökkentését kellett volna választania. A dzsihadisták nyilvánvalóan nem állhattak ellen a haderőnek, amelyet Omnius itt bevetett ellenük.
Csupán másodpercei maradtak a döntésre. Támadjon, vagy elmeneküljön?
Serena arca és meggyilkolt kisgyermekük emléke sejlett fel elméjében. Egy efféle brutális rivális ellen nem adódott választási lehetőség. A késlekedés csupán további halálokhoz vezetett. Ha nem itt, akkor másutt. Omnius haderejét meg kellett fékezni, a helyszín pedig nem számított.
– Győzelem vagy halál – morogta elég hangosan ahhoz, hogy fedélzeti tisztjei meghallhassák. – Nem távozunk, amíg az Ixet biztonságban nem tudhatjuk. Amíg fel nem szabadítottuk az ittenieket.

 

Mivel az ixi üzemek korlátlanul rendelkezésére álltak, Xerxész Titán több csatahajót és nagyobb tűzerőt tudhatott parancsnoksága alatt, mint amivel a kellemetlenkedő hrethgirek flottája bírt, mégis úgy határozott, hogy nem támad rájuk. Egyelőre. A gépek hajóinak raja lassított, és az ellenséghez közelebbi új hadállást foglalt el. Addig akarta halmozni a haderejét, amíg elsöprő túlerőre nem tesz szert, amivel egy csapásra szétzúzhatja az ellenséges flottát. Xerxész a semmivel akarta egyenlővé tenni a Dzsihad Hadseregét, ahogy néha a bosszantó emberi élősködőket szokta eltaposni fémtalpával.
Sajnálta, hogy Agamemnón nem lehet ott, hogy lássa ezt. Xerxész korábban nem sok babért aratott le magának katonai vezetőként, és az óbirodalom bukása óta nem parancsnokolhatott egyetlen nyílt diadal alkalmával sem. Ám Titán volt, és az Ix-Omnius megsemmisülésével ő maradt az egyetlen vezér a helyszínen.
Miközben a világűrben repült, Xerxész eddigi leglenyűgözőbb géptestét viselte, amely egy gigantikus, történelem előtti madarat formázott könyörtelenséget sugalló, hegyes fejtoronnyal, csillogó karmokkal és ragadozóéra emlékeztető, vörös optikai érzékelőszálakkal. A repülőtest mozgása egy hatalmas kondorkeselyű reptét utánozta még a légüres térben is, méretei azonban túlszárnyalták egy csatahajóét is. A nagy, madárszerű test mélyén elhelyezkedő agytároló edény védte a kimek agyát, amelyet a fanatikus hrethgirek elleni dicső győzelem körül forgó gondolatok töltöttek meg, s amelytől Agamemnón tábornok elismerését remélte. Xerxész immár évszázadok óta hiába igyekezett kedvére tenni a parancsnokának.
A Titán ragadozó madár-testében cirkált a világűrben, és ellenőrizte egymás után a támadó formációba rendezett hajók sorait. Heves napszél tükröződött vissza a neo-kimekeken és a robotok vezérelte csatahajókon. Ezúttal, minthogy ily sok robot hadihajó állt csatarendbe a Dzsihad Hadseregével szemben, nem adódhat gond. Mind egy szálig el fogja pusztítani az embereket.
– Az ellenséges hajók felsorakoztak – jelentette kódolt gépnyelven az egyik neo-kimek tiszt a kommunikációs csatornán keresztül.
Ekkor egy ezüst és fekete járműre, a menetrend szerinti legújabb Omnius-másolatot szállító frissítőhajóra lett figyelmes, amely a világűr mélyéből érkezett. Xerxész azonnal továbbította a parancsot, hogy várakozzon a bolygórendszer peremén a gépek járőrnaszádjaival egyvonalban. Szerencsés időzítés. Egy nap alatt akár a felszínen elpusztított örökelmét is pótolni tudja – micsoda fényes diadal!
Míg a Titán és a neo-kimekek a nehézfegyverzettel ellátott robotflotta védelméből követték az eseményeket, a gépek hajói kifogástalan támadóalakzatokban megindultak a megpecsételt sorsú emberek felé. Tökéletes. Xerxész úgy ítélte meg, hogy a helyzet ez alkalommal neki kedvezett, ezért kiadta a parancsot:
– Átfogó támadás! Minden csatahajó az élre! Azok után, amit az élősködők Omniusszal műveltek, mindent adjatok bele, és senkit ne érdekeljenek a veszteségek! Egyszerűen zúzzátok szét a hrethgireket!
Végtére is – gondolta – bármikor építhetünk új gépeket.

 

Xavier íjvető osztályú zászlóshajójának buborékpláz hídjáról kitűnő kilátás nyílt az űrre, a pislákoló csillagok megtévesztően nyugalmasnak tűnő csoportképére. Alattuk a bolygó légkörét átszelő narancssárga csíkok jelezték a flottához visszasiető mentőkompok útját. Ám idefenn sem lelhettek biztonságra.
Octára és a lányaira gondolt, a békés birtokra a Salusa Secunduson, az olajfaligetekkel és a szőlőskertekkel. A borászkodó agg Manion emléke melegséggel töltötte el a lelkét. Ó, mennyire szerette volna túlélni ezt a napot, hogy végre hazatérhessen!
– Ismét mozgásban vannak, primerás uram – jelentette egy ideges hang a komvonalban. – Még több hajó közelít felénk, mint korábban. Ötször annyi hadihajóval rendelkeznek, mint mi, és ezúttal úgy tűnik, komolyan gondolják.
A plázburkolaton át Xavier több ezernyi ezüstösen csillogó gépi hajót látott felbukkanni az Ix ívelt horizontja mögül, elborítva a szétszórt csillagoktól pettyezett eget.
– Még csupán a mentőhajók fele érkezett vissza az íjvető dokkjaiba, uram. A sebesültek és halottak száma...
A primerás félbeszakította:
– Egyelőre nem akarok hallani sebesültekről és halottakról. – Perceken belül megsokszorozódik a számuk. Üvöltve parancsokat osztogatott, és a híd kivetítő-képernyőrendszerén figyelte a taktikai ábrákat. Miközben a flottát vezényelte, nézte, ahogy íjvetői védekező alakzatba rendeződnek.
A zsoldos alakulatok végrehajtották feladatukat a felszínen; Xavier nem engedheti, hogy a Dzsihad Hadserege ennél kevesebbet érjen el. Az íjvető törzsén narancssárgán felizzottak a lemezek, ahogy a fegyverrendszerek sorra bekapcsoltak. Remélte, hogy a pajzsok kellően lehűltek ahhoz, hogy elviseljenek egy hosszabb ütközetet, és hogy Tio Holtzman vibrotüzelő rendszere – amely a lövegekkel összehangoltan egy szemvillanás alatt ki- és bekapcsolta a pajzsot – nem mond csődöt.
Katonai tanulmányai és kiképzése során Xavier megtanulta, hogy a csatában elért siker vagy kudarc néha inkább a szerencsén, mintsem a képességeken múlik. Holtzman-pajzsai megvédik majd a robotflotta első sortüzétől, de még a legóvatosabb tervek szerint sem lehetett számítani a frontvonalon felsorakozó gépi hadihajók ilyen mérvű túlerejére. Az ellenség újra meg úja lesújt majd, mígnem felmorzsolja a Dzsihad Hadseregét, egyik hajót a másik után.
– Várunk, amíg csak lehet, aztán az első adandó alkalommal csapást mérünk rájuk. – Igyekezett bátrabbnak hangozni, mint amilyennek érezte magát. – A lázadóknak odalent ennél sokkalta kilátástalanabbnak számított a helyzetük, mégis sok éven át életben maradtak.
A szemben álló gépi flotta hirtelen kettévált, az előőrs pedig letaglózó sebességgel megindult felé. Xerxész Titán fennhangon üzent a nyílt csatornán, amelyről tudta, hogy az emberek folyamatosan figyelik.
– A hrethgirek csupán késleltethetik az elkerülhetetlent. Zárjátok el a menekülési útvonalukat!
Xavier a pajzzsal ellátott legkisebb hajóit vezényelte előre, és látta, ahogy megadják magukat a rájuk támadó haderő nyomása alatt. A kisebb hajók mögött az elülső íjvetők egymást fedő pajzsai észrevehetetlenül vibráltak a hárító lövéssorozatokkal tökéletes összhangban, amivel visszaverték az első robottámadást, és megsemmisítettek több kamikaze hajót, mielőtt azok áttörhettek volna a védvonalukon.
Közvetlenül az első roham után bizarr repülő- és harcostesteket magukra öltött neo-kimekek ütege nyomult előre, akiket egy íjvető méretű, gigantikus ragadozó madárra emlékeztető gépezet vezetett. A nagyobb robot csatahajók rendezték soraikat, hogy felkészüljenek a támadás következő hullámára.
– Várjatok! – mondta Xavier. – Ne hagyjátok szétzilálódni a sorokat, különben elvesztünk!
Ám amint a robot csatahajók serege rájuk rontott, már tudta, hogy hadereje nem lesz képes ellenállni az újabb rohamnak. Eszébe jutott Vergyl fivére, akit az Anbus IV-en pusztítottak el a kimekek, és elszorult a szíve.
Valakinek közölnie kell majd Emil Tantorral, hogy egyetlen megmaradt fia is elesett.

 

A Hekaté vezérelte gigászi aszteroida belsejében Iblis Ginjo izgatottan remélte, hogy a különc kimek nő – aki elvben a szövetségeséül szegődött – nem lesz hűtlen ígéretéhez.
A díszes sárkány-járótest hátralépett, és leválasztotta magáról az agytároló edényt. Hekaté agya rákapcsolódott a bonyolult rendszerekre, amelyek a csillagok között cirkáló, hatalmas mesterséges sziklát irányították.
– Mi történik most, Hekaté? – Iblis oldalához szorította az ökleit, és körbetekintett a tükröző kristályokkal borított barlangüregben, amelyben hajójuk vesztegelt. Érzékelte a gyorsulást, ahogy az aszteroida száguldva szelte a távolságot.
Hekaté nőies hangja csilingelve megszólalt a sziklába rejtett hangszórókon át:
– Pontosan azt teszem, amire kértél, kedves Iblis. Figyelj csak: a te „titkos fegyvered” hamarosan lesújt!
Nevetése összekoccanó jégdarabok csengésére emlékeztetett.
Ekkor az egyik sík kristályfelület pislákolni kezdett, és kivetítő-képernyőként megjelenítette a bolygórendszert, amely felé nagy sebességgel közelítettek.
– Nézd csak, megérkeztünk az Ixre, és úgy tűnik, az aggodalmad megalapozott volt! Küszöbön áll a katasztrófa! A Dzsihad Hadsereged rendkívüli kitartással ellenállt – elég a bolygó körül elszórt roncsokra pillantani –, ennek ellenére nemsokára elpusztítják őket.
– Tégy valamit! – könyörgött Iblis. – Rengeteget fektettünk az Ix felszabadításába! Évekig készültünk rá, és győzelmet kell aratnunk!
– Megteszem, ami tőlem telik, Iblis – felelte Hekaté incselkedő hangon. – Szinte már el is felejtettem, mennyire türelmetlenek tudnak lenni az emberek.
Hekaté aszteroidája a bolygó pályája feletti síkból csapott le az Ixre. A bolygó körüli zsúfolt térben csillogó űrhajók és kicsapó torkolattüzek szikráztak mindenfelé.
A Dzsatir parancsnoka némán, de figyelmesen követte nyomon az eseményeket. Nem mutatott ki érzelmeket, és nem szólt egyetlen szót sem.
Floriscia Xico ezzel szemben izgatottan és aggodalmasan fészkelődött.
– No de mit tehet egy ilyen aszteroida a csatamezőn, főpátriárka uram? Hekaté magányos kimekként áll ki egy egész flotta ellen.
Iblis nem hívta fel fogolytársa figyelmét a tényre, hogy a repülő szikla kellően nagy tömegű volt ahhoz, hogy egyetlen csapással elsöpörje a teljes robothaderőt, de remélte, hogy Hekaté összetettebb tervet eszelt ki egy egyszerű összeütközésnél.
– Csak figyelj, és meglátod, őrmester! Hadd nyűgözzön le minket a képességeivel Titán barátunk!
Nőies kacaj szólalt meg csilingelően a hangszórókból.
– Valóban mélyre süllyedtem volna, ha egy hozzád hasonló férfit akarnék lenyűgözni, Iblis Ginjo. Megvannak rá a saját indítékaim, hogy ezt tegyem... És hidd el nekem, hogy kellően drámai belépőt sikerült kiötölnöm magamnak a visszatéréshez. Micsoda ragyogó pillanat! Júnó teljesen felháborodna a pimaszságomon!
Az aszteroida kráter nagyságú rakétahajtóművei felizzottak, és egyre növekvő sebességgel lódították előre a gépek csatahajói felé, amelyek a Dzsihad egyre fogyatkozó hadiflottáját lőtték szakadatlanul.
– És most figyeljétek, mire vagyok képes a kinetikus sorozatvetőimmel!

 

– A pajzsok már nem sokáig bírják, primerás uram! – kiáltotta a fegyverzeti tiszt. Xavier már maga is észlelte a problémát, de nem sokat tehetett.
– A harmadik íjvetővel is megszakadt minden kapcsolat, uram. A letapogatók roncsokat észlelnek... több száz mentőkabinét...
– Jelentést kérek a fegyverzet állapotáról! – adta ki az utasítást Xavier, aki nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a csüggedés. – Előbb az optimista forgatókönyvet szeretném hallani. Hányat lőhetünk ki ezekből a gépszörnyekből, mielőtt...
A Titán hadvezér méltóságteljes és félelmetes ragadozó madár-teste mögött Xavier váratlanul egy hatalmas, megmagyarázhatatlan tárgyat fedezett fel, amint óriási sebességgel tartott feléjük, magasan a bolygó pályájának síkja felettről.
– Mi a hétfarkú ördög lehet az? Kérek egy gyors képet róla!
– Úgy néz ki, mint egy... aszteroida, primerás uram. Meghatározom a röppályát és a sebességet. Hihetetlen! Mintha az istenek hajítottak volna el egy követ, és éppen telibe fogja találni az ellenséget!
A felnagyított kép egy kráterekkel szaggatott, száguldó sziklatömböt mutatott, amely egyenesen a csoportba gyűlt ellenséges flotta felé tartott egyre gyorsulva. A röppálya, a sebesség és a többi adat a képernyő alján jelent meg. Tömege a robothajók össztömegének százszorosa volt.
– Lehetetlen – jelentette ki Xavier. – Egyetlen aszteroida sem repülhet így.
A csillagközi behatoló mögötti hatalmas kráterek úgy izzottak, mintha irdatlan hajtóművekből áramlott volna ki a forró gáz. A gépek hajóinak némelyike irányt változtatott, és zavarodottan szétszóródtak a váratlan és titokzatos látogató láttán. Kódolt üzenetek zsivaja bombázta a száguldó sziklát, a gondolkodó gépek pedig ideges kommunikációba kezdtek egymással.
Válaszul masszív gömb alakú lövedékek lövelltek ki mérhetetlen sebességű ágyúgolyókként a sziklás felszínen elszórt kráterekből. Mielőtt a gondolkodó gépek reagálhattak volna, a mozgékony gömbök megsemmisítették két legnagyobb hadihajójukat.
Akár egy elszabadult salusai bika, úgy rontott az aszteroida a gépi flotta sűrűjébe, éppoly sebesen mozogva, mint a leggyorsabb naszádok, ám méretben többszörösen meghaladva azokat. Puszta lendületének és tömegének köszönhetően úgy zúzott péppé tucatnyi páncélozott hajót, mintha apró rovarokat taposott volna össze. Elsőként a neo-kimekek szóródtak szét, mikor azonban a kondor alakú Titán próbált meghátrálni, a pergő aszteroida egy pillanatra oldalba kapta, és elnyújtott pályára állította a hánykolódó Xerxészt.
A dzsihadista katonák elhűlve és hitetlenkedve ordítottak fel, mikor az aszteroida hirtelen irányt változtatott, és ismét lecsapott a robothajókra. A gépi flotta immár az új, sokkal fenyegetőbb támadó felé fordult, és hasztalan sorozta meg robbanólövedékekkel az aszteroida eleve kráter lyuggatta felszínét, lényegében semmi kárt nem okozott. A titokzatos támadó újabb masszív kőgömböket lőtt ki rájuk, és még nagyobb zavart keltett a robotok között.
Viszont az elkeseredetten küzdő dzsihadista naszádok egyikét sem érte találat.
Xaviernak szinte ideje sem maradt átgondolni, mit tesznek érte épp a sors istennői, és a szerencséjében beállt hirtelen fordulaton sem tanakodott. Nem panaszkodik egy váratlanul mellé szegődött szövetséges miatt. Egyelőre.
Mély lélegzetet vett, mivel tudta, hogy katonáinak leghőbb vágya, hogy mielőbb elmeneküljenek, ha már újabb lehetőség hullott a markukba. Ám nem hagyhatta, hogy az Ix ostroma és a rengeteg áldozat, amit emberei meghoztak a csatában, mind kárba vesszen.
– Rendezzétek a sorokat, és válasszatok új célpontokat! Addig csapjatok le a gépekre, amíg nem találják a helyüket. Elérkezett a döntő pillanat.
Xavier Harkonnen sérült zászlóshajójával az élen, használhatatlanságig túlmelegedett pajzsokkal újfent belevetette magát a küzdelembe, s berontott a pusztítás és zűrzavar kellős közepébe. Ez nyilvánvaló veszéllyel járt: a titokzatos támadó bármelyik pillanatban az ő haderői ellen fordulhatott.
A neo-kimekek kétségbeesetten igyekeztek kapcsolatba lépni Titán vezérükkel, de Xerxész már egyre gyorsulva távolodott a bolygórendszertől, hogy mentse a saját életét.
A rejtélyes csillagközi látogató, miután egymaga elpusztította a gépek flottájának felét, minden átmenet nélkül irányt változtatott, és eltűnt a világűrben, mielőtt Xavier bármit kérdezhetett volna, vagy kifejezhette volna a háláját. Magára maradt, hogy eltakarítsa a söpredéket, amit irtózatos erővel végre is hajtott.

 

Miután sorsára hagyta az ütközetet, Hekaté nyers energiából táplálkozó, hihetetlen löketet biztosító fúziós hajtóművű aszteroidája száguldva kilépett az Ix rendszerből.
– Tessék, főpátriárka... Úgy hiszem, megtettem a magamét, és megmutattam, miféle segítséget nyújthatok. Szerencse, hogy még időben odaérkeztem.
– Nem pusztítottad el mind – jegyezte meg Yorek Thurr halk, ám szigorú hangon.
Hekaté válaszából sértődöttség csendült ki.
– Ó, a primerásod majd elbánik a csatangolókkal! Nem akartam teljesen megfosztani a győzelem örömétől.
– Remek munkát végeztél, Hekaté – szólalt meg Iblis. Már alig várta, hogy a kezébe kerüljön a felderítők értékelése mindarról, amit a Szövetség saját hasznára fordíthat a megszállt összehangolt világon.
– Az Ix ipari létesítményei hatalmas jótéteményt jelentenek a hadsereg számára.
Floriscia Xico alig tudott megmaradni a bőrében.
– Ez elképesztő volt! Az emberek örömünnepet ülnek majd, ha értesülnek az új szövetségesünkről.
Iblis szigorúan összehúzta a szemöldökét, ahogy az imént elhangzott szavak jelentősége átvillant az agyán. Igyekezett megtalálni a helyzet legszerencsésebb megoldását, és annak módját, miként illesztheti bele helyénvaló módon a köpönyegforgató kimeket a Dzsihad stratégiájába. Az őrmesternő tekintetéből önfeledt öröm és lelkesedés sugárzott.
Mivel sohasem rettent vissza a nehéz döntésektől, Thurr pillanatok alatt határozott. Anélkül, hogy szándékát jelezte volna Iblisnek, a fellelkesült Xico mögé lépett.
– Jól szolgáltad a Dzsatirt, Floriscia – súgta lágyan és meghitten a nő fülébe. – A mai naptól fogva felkerülsz a listára.
– Miféle listára? – ráncolta a homlokát Xico.
– A mártírokéra.
Thurr rövid tőrt döfött a fiatal őrmester nyakszirtjébe, két csigolya között csúsztatva be a pengét, amely könnyedén elmetszette a gerincvelőt. A nő azonnal megbénult, s kevés rángatózás és vérzés kíséretében pillanatok alatt meghalt. Az aszteroida alacsony gravitációjában az apró termetű Thurr a magasba emelte a testet, mígnem végleg elernyedt, aztán a csiszolt padlóra helyezte a halottat. A lány a hátán, a döbbenettől tágra nyílt szemekkel feküdt.
Iblis elképedve és mérgesen fordult a tisztjéhez.
– Mit tettél, ember? A mieink közül való volt...
– Nyilvánvalóan képtelen volt befogni a száját. Nem hallottad a hangjában? Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a Salusára, fűnek-fának mesélni kezdett volna. – Az apró termetű, kopasz férfi felszegte a fejét, és saját arcmását látta a fal miriádnyi tükrös felületén. Vészjóslón tekingetett fel és alá. – Hekaté a mi titkos fegyverünk. Senki sem tud, és senki sem tudhat róla, hogy a szövetségesünk. Egyelőre. Ha nem leplezzük le a kilétét, továbbra is meglephetjük az ellenséget. Ez a Titán adja majd meg a kegyelemdöfést a gondolkodó gépek elleni harcban.
Iblis a Dzsatir parancsnokára nézett, és megértette a szándékát. Teljességgel helyesen mérte fel a helyzetet.
– Néha megrémítesz, Yorek.
– De sohasem fogok csalódást okozni neked – ígérte meg.

- - -

 

Tervek, cselszövés, tanácskozás...
Úgy tűnik, egész életünket eszmecserével töltjük,
miközben lényegében nem marad idő értelmes cselekvésre.
Nem szabad elszalasztanunk a kínálkozó lehetőségeket.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
CSATATÉRI NAPLÓ

Emlékek.
Seuratnak rengeteg volt belőlük, akkurátusan osztályozva és iktatva, hogy bármikor azonnal hozzájuk férhessen, és elmerenghessen rajtuk. Rendszere alapvetően különbözött az emberi lények véletlenszerű hozzáférésű és képzettársításból eredő visszaemlékezéseitől. Ha szójátékokkal vagy találós kérdésekkel akart előrukkolni, Seuratnak a mechanikus kisujjában volt mindez. Ha arra lett volna kíváncsi, miféle reakciókat váltottak ki viccei a gépekből és az emberekből, ezt is elkülönített adatállományból kereshette ki. És még sok mindent.
Ám pillanatnyilag mindez nem nyugtatta meg. Furcsán magányosnak érezte magát, ahogy egyedül járta végig a hosszú frissítő útvonalat.
Géláramkörös agyának könyvtárában személyes naplót vezetett a különböző összehangolt világokat érintő frissítő körutak során szerzett élményekből. Az információ szerteágazó volt, ugyanakkor nem különösebben mély. Az Omniusvilággal csupán felszínesen, a kötelességéből adódó mértékben érintkezett.
Most, a negyedszázados kényszerszünet után a legközelebbi állomás, vagyis a Bela Tegeuse, Omnius hálózatának egyik kicsiny és viszonylag jelentéktelen bolygója felé tartott. Az ottani örökelme-megtestesülés részesülhet elsőként a néhai Terra-Omnius utolsó gondolatainak másolatából. Habár Seurat „frissítése” semmiképp nem számíthatott frissnek, mégis lényeges információt tartalmazott arról, mi is történt valójában a megsemmisült gépi világon, és arról, miféle hibás döntéseket hozott az örökelme földi inkarnációja.
Miután célba juttatta a frissítést a Bela Tegeusén, Seurat a következő gépi bolygóra siet, aztán megint a következőre. Hamarosan újra minden rendben lesz.
A robot a hajóhídon állva pásztázta a végtelen csillagrendszereket. Múltját, jelenét és jövőjét látta maga előtt, megbízhatónak feltételezett események sorozatát, amelyet az örökelme bonyolult programletöltései állítottak be. Ám a gépek programjait kizárólag lehetséges folyományokkal és nem bizonyosságokkal határozhatják meg. Seurat együttműködése Vorian Atreidesszel előre nem látható változót iktatott be a képletbe.
Fölöttébb nyugtalanító.
Géláramkörös agyában Seurat olyan gondolatra akadt, amely nem tőle származott: egy Omnius-implantáturnra, az önálló akaratú robot több ezernyi adatbázis-részhalmazának egyikére, amelyek az örökelme meghatározta megfelelő útvonalakon segítették eligazodni.
De hát vannak saját gondolataim! Seurat úgy érezte, rövid kötélhúzás kezdődik belső programjai között, ahogy megpróbálta érvényesíteni akaratát. Védekező adattömeg árasztotta el a robot kapitány elméjét: Omnius-implantátumok, amelyek igyekeztek megakadályozni, hogy eltérjen a program irányvonalaitól.
Mivel sokáig szorosan együttműködött egy emberi megbízottal, a robot rugalmassága megsokszorozódott, miközben a kiszámíthatatlan lényekkel foglalkozott. Immár kezdetleges érzelemközponttal is rendelkezett, amely az emberek bizonyos alapvető érzéseit utánozta, ám csupán a sikeres kapcsolattartáshoz szükséges mértékben.
Legalábbis így kellett volna lennie. Ám Seuratnak hiányoztak a Vorian Atreidesszel kellemesen eltöltött órák, a stratégiai játékok, a gondolkodásra serkentő tréfálkozás. Hány ember kell ahhoz, hogy előálljanak egyetlen jó ötlettel? A vicc pergett-forgott elméjében, aztán felidézte a csattanót: odáig senki, még Omnius sem tud elszámolni.
Vor sohasem sértődött meg az efféle gépi gúnyolódáson, és sohasem lázongott ellene. Semmi jelét nem mutatta a felháborodásnak, egészen a földi rabszolgafelkelésig, mikor is megbénította a robot kapitányt, és elorozta az Álomutazót. Seurat eltűnődött, hátha fel kellett volna fedeznie valamiféle rendellenességet. Azt sem értette, Vor hogyan fordulhatott szembe a rendszerrel, amely felnevelte őt.
Kéretlen gondolat tolult az elméjébe: remélem, ép és egészséges!
A frissítőhajó belépett egy kisebb naprendszerbe, és sietve megindult a kékszürke Bela Tegeuse, e napjától távol keringő, borongós bolygó felé, ahol a félhomály ért fel a déli verőfénnyel.
Mivel látta a Föld radioaktív romjait, Seurat különös óvatossággal közelítette meg a planétát. Miután rádiókapcsolatot teremtett a felszíni állomásokkal, megnövelt felbontású képmegjelenítők segítségével vizsgálta meg a lenti állapotokat. Mikor végre kielégítőnek ítélte a körülményeket, a robot pilóta átszáguldott a légkörön, és leszállt Comati központi városában, a hideg hegyek között elterülő, csillogó fémerődítményben.
Segédrobotok gördültek keresztül az üvegesített, tükörsima leszállópályán, hogy fogadják őt. Megújult küldetésének sürgőssége okán Seurat gyors karbantartást kért, hogy mihamarabb továbbindulhasson a körút következő állomására.
A frissítő robotok a hódolat gépi megfelelőjének tekinthető modorban fogadták a rég elveszettnek hitt ezüstös gélgömböt, majd átmásolták az adatállományt az egyik Omnius-csomópontra, amely aztán feltölt minden eleddig ismeretlen információt a bolygószintű örökelme-hálózatra. A másolás a gépekre jellemző hatékonysággal folyt, és a Bela Tegeuse-Omnius pillanatokon belül magába szívta a Föld utolsó perceit megörökítő információt.
– Seurat, hatalmas szolgálatot tettél az Összehangolt Világoknak – jelentette ki Omnius.
Aztán a bolygót behálózó örökelme a legújabb frissítés óta felmerült gondolatait tartalmazó másolatot dobott ki magából. Az egész folyamat egy szállítószalagra, egy végtelen sávra emlékeztetett, amelynek mentén Seurat és a többi frissítőhajó kapitánya egyik bolygóról a másikra szállította az információt, és a lehetőség szerinti legösszehangoltabb állapotban tartotta a számítógépes hálózatot.
Mivel mielőbb folytatnia kellett körútját, a robot kapitány perceken belül újra felszállt, és maga mögött hagyta a Bela Tegeusét...
Néhány órával az után, hogy Seurat közvetlen kapcsolattartási távolságon kívülre került, a meglátogatott bolygón megindultak az események. Rendszerhibák, összeomlott programok és mindent elsöprő katasztrófák sora sújtotta a Bela Tegeusét. Felcserélt leszállási kódok, helytelenül beállított reaktorhűtő rendszerek, áramköröket kisütő feszültséglöketek és logikai paradoxonok bénították meg a hálózatot és az infrastruktúrát. Az összehangolt világ cselekvésképtelenné tette önmagát.
Addigra Seurat már úton volt Omnius következő erődítménye felé, hogy mielőbb célba juttassa a nála lévő frissítést... Nem is sejtette, hogy járványként terjeszti a megváltoztatott kódot, gyorsabban, mint ahogy a figyelmeztetés az egyik bolygóról eljuthatna a másikra.

 

– A mesterséges intelligencia nem megfelelő kifejezés – mordult fel Agamemnón. – Még az Omniushoz hasonló, bonyolult számítógépek is tagadhatatlanul ostobának mutatkoznak, ha a helyes kérdéseket tesszük fel nekik.
– És mégis rabszolgasorban tartottak minket évszázadokon át, szerelmem – jegyezte meg Júnó. – Akkor mi milyennek mutatkozunk?
A Titánok ismét a világűr mélyén gyűltek össze újabb titkos találkára, amelyre újdonsült összeesküvő társukat, Beowulfot is meghívták. Megtévesztett figyelőkutászok lebegtek felettük egy különálló hajó belsejében, villódzó lencséikkel pedig az Omnius félrevezetésére gondosan kipreparált képeket rögzítették.
A Bela Tegeusén bekövetkezett üzemzavar és rendszerleállás után legalább két másik összehangolt világ esetében is hasonló spontán összeomlásról értesültek. A bolygószintű Omnius-megtestesülések leépültek és megbolondultak, s lekapcsolták az örökelme-hálózatot. A Titánok azt gyanították, hogy a Dzsihad Hadserege vetett be valamiféle érthetetlen, újszerű támadási technikát. Agamemnón kíváncsi derűlátással követte az eseményeket, és Omnius további károsodásában reménykedett.
– Nincs ellenemre semmiféle módszer, amely gyengíti az örökelme uralmát. – Mégis jó lenne megérteni – jegyezte meg Dante –, s akkor talán mi is bevethetnénk.
– És mit tudunk a rejtélyes új ellenségről, aki rám támadt az Ix felett, és megsemmisítette a gondolkodó gépek flottáját? – érdeklődött Xerxész. Szintetizált hangjából siránkozás érződött ki. Sérült ragadozó madár-testében tért vissza, miután teljesen megrémítette és felkavarta a mesterséges aszteroida váratlan megjelenése.
– Még az Omnius gyökérprogramjának elpusztítását követően is diadalmaskodhattunk volna az űrcsatában, de az a roppant szikladarab a javukra billentette át a mérleg nyelvét. Úgy sejtem, hogy egy kimek irányította. Azt hiszem... – Xerxész tétovázott. – Azt hiszem, hogy... Hekaté lehetett.
Némelyik Titán hitetlenkedve felhördült. Beowulf, aki mindenáron közbe akart szólni, felvetette:
– Hekatéról évszázadok óta nem hallottunk. Valószínűleg belehalt az unalomba a világűr mélyén.
– Egocentrikus tökfej volt – tette hozzá Júnó. Kinyújtotta vállából kiinduló robotkezét, és megigazította vele az egyik meglazult szerelvényét.
– Ennek ellenére – vetette közbe Dante –, egyedül ő volt elég bölcs ahhoz, hogy elmeneküljön, mielőtt Omnius átvette tőlünk a hatalmat. Hekaté független maradt, mi azonban arra kényszerültünk, hogy mindvégig az örökelmét szolgáljuk.
– Talán már nem sokáig – felelte Beowulf. Izgatott kék fények villantak fel agytároló edénye körül.
Dante tovább kíváncsiskodott.
– Mivel tudnád bizonyítani az állításodat? Ha figyelembe vesszük, hány neokimek készült az évszázadok alatt, miért gyanakodsz Hekatéra valamelyik másik... szélhámos helyett?
– Másik szélhámos? – Júnót hallhatóan szórakoztatta a megjegyzés.
– Azért, mert miután megsérültem és az űrben hánykolódtam tehetetlenül, valaki ténylegesen kapcsolatba lépett velem. Egy mesterséges női hang. A személyes csatornámon érkezett az üzenet. Ismert engem, Tlalokról és a Titánokról beszélt, s a nevemen szólított.
A kimek tábornok már eleget hallott.
– Fantomokkal riogatsz, hogy mentséget találj a balsikeredre. A Dzsihad Hadseregét okolni a kudarcért nem elég meggyőző számunkra, hogy felmentsünk az Ix elvesztésének felelőssége alól.
– Miért kételkedsz mindig a szavamban, Agamemnón? Már ezer éve igyekszem jóvátenni a hibámat...
– Egymillió év sem lenne elég ahhoz, hogy kiérdemeld a bocsánatunkat. Le kellene szerelnem a külső érzékelőidet, hogy vakon és süketen az űrbe vesselek, hogy ott sodródj az idők végezetéig. Talán Hekaté megosztaná veled a társaságát.
Furcsamód Beowulf próbálta meg kibékíteni őket.
– Agamemnón tábornok, már csak maroknyian maradtatok. Fontos magatok között vitákat szítanotok? Omnius és a Dzsihad Hadserege nem elég ellenségnek? Nem efféle harcias sziporkázást vártam volna a hírneves Titán tábornoktól.
Agamemnón dühödt némaságba dermedt. A figyelőkutászok tovább fürkészték és rögzítették az eseményeket.
– Igazad van, Beowulf – szólalt meg végre. A bírálat elfogadása meglepte mindazokat, akik régóta ismerték őt. – Épp elég alkalmam nyílik még megbeszélni a sérelmeimet Xerxésszel, miután visszahódítottuk az elherdált dicsőséget.
– És elég időm lesz rá, hogy bizonyítsak – tette hozzá Xerxész.
– A kezdeti hitetlenkedésem ellenére el kell ismernem – mondta Agamemnón –, hogy más forrásból is megerősítést kaptam, amit most megosztok veletek. Xerxésznek igaza van: Hekaté valóban újra felbukkant, de pillanatnyilag elhanyagolható a szerepe... ahogy mindig.
Beowulfhoz fordult.
– Meséld el nekünk az ötleteidet! Mi, Titánok már nemzedékek óta tárgyalunk a terveinkről. Hadd halljunk friss véleményt csapatunk legifjabb tagjától!
– Tábornok, a hozzám hasonló neo-kimekek könnyedén meggyőzhetők, hogy Omnius ellen forduljanak, amennyiben biztosítottnak látják a győzelmünket. Emberi megbízottként többet elértünk, mint amit legmerészebb álmainkban elképzeltünk volna, de a neók nem vihetik többre, amíg Omnius kezében a hatalom. A Titánok Idejének második eljövetelétől azonban azt remélhetjük, hogy saját jogú uralkodókká válunk.
– De megbízhatunk bennük, ha ilyen könnyen képesek átállni? – kérdezte Júnó. – A neók sohasem voltak szabadok. Emberi rabszolgák voltak, akiket jutalom gyanánt kimekké alakítottak. Testi erejüket és meghosszabbított életüket Omniusnak köszönhetik, és nem nekünk. Efféle díjjal könnyen megvásárolható bárki kitartó hűsége.
Agamemnón hirtelen mozdulattal félrefordította a fejtornyát, és megcsillantak optikai érzékelőszálai.
– Miért ne toborozhatnánk mindjárt az elején neo-kimekeket? Magunk is átalakíthatnánk őket a kiválasztott emberekből, akik nekünk fogadnak hűséget. Lehet, hogy a Titánok kevesen maradtak, de a lehetőségek száma végtelen. Ha módot találunk rá, hogy eltitkoljuk Omnius elől, kinevelhetjük a saját haderőnket, akiknek teljes odaadásában így biztosak lehetünk, és nem kell tartanunk árulástól.
A többi Titán egyetértett, Beowulf pedig belefogott annak megvitatásába, miképp kivitelezhető a terv.
Agamemnón nem említette a tüskét, amely szüntelenül sajgott elméjében. Kevésbé volt magabiztos, mint amilyennek mutatta magát, hiszen korábban éppen saját fia, Vorian Atreides árulta el.
Ebből kiindulva mennyire lehetett szavahihető a többi ember?

- - -

 

Az emberiség megosztottságát figyelembe véve
azt gondolnánk, hogy a vallások elburjánzottak.
Nem így történt. Közel sincs annyi isten már,
mint egykor – csupán az áhítat módozatai szaporodtak meg.
IBLIS GINJO: MAGÁNELEMZÉSEK

A megrendült Serena Butler, akit mélyen megindított Kwyna kogitátor halála, letaglózó utolsó szavai és kinyilatkoztatásai, tevékenyebb szerepet vállalt a Dzsihad papnőjeként. A három hónap alatt, míg a főpátriárka a Poritrinen tartózkodott, Serena elhagyta az Önelemzés Városának magányát, és elvegyült az emberek között.
Évtizedek óta először fordult elő, hogy Serena valóban szétnézett maga körül. Nem annyira saját biztonsága érdekében, sokkal inkább azért, hogy kezébe vegye a nevében történtek irányítását.
Ahelyett, hogy előre megírt beszédeket olvasott volna fel, megérintette volna a hozzá folyamodók homlokát, és katonai kórházakat látogatott volna, hogy felvidítsa a sebesült harcosokat, saját döntéseket hozott, saját maga vállalta a kockázatot – és eltűnődött, vajon korábban miért nem tette ezt. Elvégre ez az én Dzsihadom. Lassanként Serena ismét elevennek érezte magát.
Mire Iblis végül hazaérkezett a poritrini ünnepségekről, Serena már felülbírálta a Dzsihad Tanács több határozatát. Mikor értesült erről, a főpátriárka megdöbbent, és nem tudta, miként reagáljon. Serena, aki mosolyogva számolt be neki az eredményeiről, figyelte, hogyan küszködik az érzéseivel. Megértette, milyennek tűnhet most a szemében, ahogy levendulakék szemei két évtized óta minden korábbinál mélyebbre és tisztánlátóbban hatolnak belé.
Nem számított, a hatalom mekkora szeletét ragadta el magának, Iblis saját szavaival szorította magát sarokba. Mivel évtizedeken át Serenát kiáltotta ki a Dzsihad tévedhetetlen hajtóerejének, nem maradt más választása, minthogy beletörődjön a papnő friss keletű közreműködésébe.
Nyilvánvalónak tűnt azonban, hogy Iblis Ginjónak – aki csak nemrégiben tért vissza a Poritrinről – egyáltalán nem volt kedvére az új berendezkedés...
Serena vele együtt ment el egy lényegbevágó Dzsihad Tanács-ülésre abban a biztonságos toronyban, amelyet a régi Parlament Csarnokához toldottak hozzá. A Dzsihad Hadseregének tisztjei hiánytalan zöld-karmazsinvörös egyenruhában jelentek meg az értekezleten, mellettük pedig a hadműveletekért és a hadiiparért felelős hivatalnokok és szakértők, a bolygók képviselői, valamint a ginazi zsoldosok képviseletében felszólaló, félkezű Shar mester foglalt helyet. Az egyik sarokban ráadásul az őrjöngő tlulaxi kereskedőt, Rekur Vant pillantotta meg, aki oly jóindulatúan látta el a Dzsihadod a titokzatos szervfarmokról származó pótszervekkel és átültetett szövetekkel. Zárkózott és kifürkészhetetlen honfitársai teljesítették a kérését, mikor az Anbus IV veteránjainak megsegítésére szólította fel őket. A tlulaxiak végül is emberek voltak. Ebben a tekintetben furcsák, de mégis emberek. A dühödt ütközet után kábának, ugyanakkor diadalittasnak tűnő Xavier Harkonnen alig egy nappal azelőtt tért haza az ixi hadtest életben maradt tagjaival. A kármentésben részt vevő több tucatnyi munkás, mérnök, orvos és ápoló mellett hátrahagytak egy rendfenntartó flottát, hogy átfésüljék az ixi városok romjait, és határozott szövetségi jelenlétet biztosítsanak. Ám továbbra is égető szükség volt jól kiképzett katonákra a védelemhez.
A hír, amit Xavier hozott, mégis figyelemre méltónak és meglepőnek hatott: győzelmet arattak a gépdémonok felett. Gratulációképpen Serena szemérmesen homlokon csókolta őt, amitől Xavier láthatóan zavarba jött. Az ülésterem asztalánál ülve a primerás merevnek, sovány arca megviseltnek tűnt, mintha még most sem fogta volna fel, hogy valóban túlélte az ütközetet.
Maga Serena is csak nehezen tudta felidézni magában a fiatal jóképű tisztet, aki optimistán tekintett a jövőbe; a férfit, aki megmentette Zimiát a végpusztulástól, mikor a kimekek először támadtak huszonnyolc évvel azelőtt. Akkoriban ő is derűlátó, szerelmes lány volt, aki nem tudta elképzelni, miféle szörnyűségeket és feladatokat tartogathat számára a világ...
A szemben lévő falon a gyermek Manion szentekét idéző glóriás képe függött, azé az ártatlané, akinek tekintete mintha minden valaha született ember szemeit tükrözte volna. Jelképként a fiú többet elért halála óta, mint amit a legtöbben egész életükben.
Ideje volt megnyitni az ülést. Serena, aki a vérszemcsés fán nyugtatta a kezét, a hosszú, fényezett asztal végében állt. Kérdezés nélkül elfoglalta a főpátriárkának fenntartott helyet, Iblis pedig a bal oldalán ült le, és tiszteletteljesen mosolygott, mikor a papnő beszélt, de egy-egy pillanatra haragosan összevonta a szemöldökét, valahányszor félrefordult.
A falak mellett két Dzsatir-tiszt ült némán és szinte észrevétlenül. Jellegtelen ruhát viseltek, modorukban pedig olyasféle keménységet lehetett felfedezni, ami taszította Serenát.
Az évek során Iblis Ginjo több változást hajtatott végre az egyre nagyobb hatalmú Dzsatir segítségével. Kezdetben, miután a hírszerzés mulasztása miatt jelentős dzsihadista haderő pusztult el a honrui mészárlásban, Iblis kivizsgálást indíttatott. A vizsgálat vezetésével egy törekvő és intelligens fiatal nyomozót, Yorek Thurrt bízta meg, Thurr pedig nehezen megdönthető bizonyítékot talált arra, hogy az ügyhöz hűtlen emberek szándékosan félreinformálták a hatóságokat.
A Dzsihad Titkosrendőrség megalakítása után Thurr hamar egyre feljebb került a ranglétrán, mivel hátborzongató érzékkel tudta kiemelni az Omnius érdekében ármánykodó embereket. Később az árulás gyanújába keveredettek rendszeres üldözése miatt a lakosságra kényszerített éberség és paranoia egyre fokozottabbá vált.
Az Önelemzés Városába visszavonult Serena korábban alig észlelte a mindent érintő változásokat, és most saját magát hibáztatta mindezért.
Serena esztendőkön át a külvilágról mit sem tudva mondta el nagyszabású beszédeit, indította el útjára az Omnius elleni elkeseredett offenzívákra a csapatokat – megtett bármit, amit Iblis mondott neki. Az ügynek áldozta szeretetét és odaadását, de vajon közben nem ültette el egy olyan kormányzat magvait, amelyben a számítógépek kegyetlenségét az emberi nagyravágyás váltotta fel?
Más kérdések is aggasztották. Elsődlegesen az, hogy ez idáig túl kevés figyelmet szentelt a háború mérhetetlen emberveszteségének, amire Iblis általában „várható veszteségek”-ként vagy „megengedhető ráfordítások”-ként utalt, mintha a hús-vér emberek halála puszta statisztikai adat lett volna. Inkább emlékeztetett a gépek gondolkodásmódjára, mint az emberekére, Serena pedig egyre gyakrabban kezdte hangoztatni ezt a véleményét Iblis és mások előtt.
Serena büszkén és hatalmat sugallóan állt, ahogy kalapácsával csendet kért, hogy megnyissa az ülést.
– Hosszas elmélkedés és tanácsadóimmal folytatott megbeszélések után, ma mindenki tudtára adom, hogy újra felvirradt a Dzsihad napja, már látható a fény a hosszú és sötét alagút végén, amely mindeddig rabszolgaságba kényszerítette az emberiséget.
Iblist felkavarták a papnő szavai, de a fényezett asztallap felett összekulcsolt kezekkel ült tovább, miközben agya zakatolni kezdett, hogy egy lépéssel előbbre járhasson, bármiféle meglepetést tartogatott számára Serena.
– Ideje változtatni a Dzsihad elsődleges céljain. Főpátriárkánk mesteri munkával a Szent Dzsihad éles fegyverévé edzette küzdelmünket. Ám mióta elszöktem Omniustól, és visszatértem a Salusára, nem éreztem magam olyan hatékonynak, mint lehettem volna.
Az asztal körül mindenfelé tiltakozva hördültek fel az összegyűltek, de Serena csendre intette őket.
– Nem szabadott volna hagynom, hogy néhány merényletkísérlet bujkálásra kényszerítsen. Iblis Ginjo jót akart azzal, hogy védelmezett, ám mivel elszigeteltem magam, az irányítás terhéből túl sokat kellett átvállalnia.
Jóindulatúan rámosolygott.
– Tisztességtelenül jártam el a főpátriárkával szemben, akinek oly sok ülésen kellett helyettesítenie engem. Mától sokkal tevékenyebb szerepet óhajtok vállalni a háború mindennapos ügyeinek intézésében. E pillanattól fogva elfoglalom az engem megillető helyet a Dzsihad Tanácsban. Iblis megérdemli, hogy felszabaduljon a folyamatos munka terhe alól.
Meglepetésében és bosszúságában a főpátriárka arcát elöntötte a pír. – Szükségtelen, Serena. Büszkén és örömmel...
– Ó, rengeteg munkád marad, kedves Iblis! Ígérem, hogy nem engedlek eltunyulni, és pocakot ereszteni.
Halk kuncogás morajlott fel az asztal körül, a Dzsatir-tisztek azonban el sem mosolyodtak. Rekur Van zavarodottnak tűnt, mintha egyáltalán nem erre számított volna az ülésen. Mélyen ülő szemei körbekémleltek, majd megállapodtak Iblisen. A két férfi nyugtalan pillantásokat vetett egymásra.
Serena jelentőségteljesen fia, Manion arcképére emelte a tekintetét.
– Az Önelemzés Városában eltöltött időt ellenben mégsem töltöttem teljesen haszontalan pihenéssel. A Kwyna kogitátorral folytatott mélyreható filozófiai beszélgetések során sokat tanultam... most pedig hasznosítani szándékozom a tőle tanultakat.
Akaratlanul lehunyta a szemét egy pillanatra. Serena még mindig döbbenten állt Kwyna öngyilkossága, életfunkcióinak szándékos leállítása előtt. Oly sok tudás és tapasztalat örökre elveszett... Ám az agg bölcselő más kogitátorok, elszigetelten élő gondolkodók létezésére is utalt, akik saját elhatározásukból vonultak vissza képzetes elefántcsonttornyaikba, és nem törődtek a galaxisszerte tomboló öldökléssel.
– Úgy határoztam, hogy az eddiginél átfogóbb tervet dolgozunk ki e nagyszabású Dzsihad folytatására, amely csakhamar a végső győzelemhez vezet minket. Minden elmét, minden ötletet a Szent Háború szolgálatába kell állítanunk.
Látta, ahogy Xavier tekintete felragyog az eltökéltségtől, hogy megtegyen bármit, amit Serena tőle és a katonáitól kér. A primerás ültében kihúzta magát, s úgy várta a papnő új tervét.
– A végcél ugyanaz marad: Omnius minden megtestesülését el kell pusztítanunk.

- - -

 

Arrakis: az emberek hatalmas veszélyt
láttak benne, és hatalmas lehetőségeket.
IRULAN HERCEGNŐ:
RÉSZLET A PAUL, A DŰNE FIÁBÓL

Ah, a haszon nem apadhat el! – gondolta Venport, aki bárhol szívesebben lett volna, mint az Arrakison.
Egy zajos, kezdetleges talajjáró hátsó ülésén ült, amely a karaván útvonalán haladt, távol a barlangtelepüléstől, ahol elbúcsúzott Dhartha naibtól. Ahogy egy pillantást vetett hátra, Venport egyenetlen sziklaalakzatot látott kirajzolódni a rikító narancssárga alkonyati égbolt előtt. Ölében rovótömböt tartott, és folyamatosan jegyzetelt, mivel tudta, hogy legalább két vagy három hónapig kénytelen lesz itt maradni, miközben Tuk Keedair a Poritrinen segédkezik Normának. Hiányzott neki a lány.
Az utasfülke mostanra túlságosan felmelegedett a kíméletlen napsugárzástól, amely áthatolt a talajjáró plázablakain. Mivel arra gyanakodott, hogy talán a jármű léghűtőrendszere mondta fel a szolgálatot, beleszippantott a keserű levegőbe, majd összevonta a szemöldökét a finom barna por láttán, amely mintegy eleven lényként szivárgott be a repedéseken és a tömítéseknél.
Miért nem lehetett egy másik bolygón rátalálni a fűszerre... bárhol, csak nem itt?
Ezt megelőzően Venport Dhartha naib kíséretében ellátogatott a fűszerbetakarító táborokba, amelyeknek egyikét nemrégiben fosztották ki a banditák. Elborzadva hallgatta, milyen féktelenül vandál módon verték szét a melanzsbegyűjtő berendezést, és mennyi termék veszett kárba. A naib egyik hadnagya elmesélte, miként esett kis híján az egyik kegyetlen rajtaütés áldozatául, és azóta is elevenen megmaradtak emlékezetében a fantasztikus események, amelyek szinte emberfelettinek tüntették fel a számkivetetteket.
Dhartha naib éveken át kitért a válaszadás elől, de Venport és Keedair régóta gyanították, hogy efféle gondok állhatnak az akadozó szállítás mögött. Mikor azonban szembesítették a tagadhatatlan bizonyítékokkal, a naib többé nem tagadhatta le a problémát. Most, hogy saját szemével megfigyelhette a rajtaütés következményeit, Venport sejteni kezdte, mekkora kárt okozhattak a számkivetettek. Két órája, mikor a kifosztott táborhely romjai között állt, mérges tekintettel jegyezte meg a Zenszuni vezetőnek:
– Javítani kell a helyzeten, méghozzá sürgősen. Megértettél?
A sivatagi férfi sasszerű arca rezzenéstelen maradt.
– Megértettelek, Aurelius Venport. Te viszont nem értettél meg engem. A problémát az enyémeknek kell megoldania. Nem jöhetsz csak úgy ide, hogy megmondd, miként intézzük az ügyeinket.
– Jókora összeget fizetek nektek. Itt üzletről van szó, nem holmi törzsi kérdésről. – Aztán eltűnődött, de hangosan nem mondta ki, hogy talán az egyik üzleti riválisa állhat a szabotázs mögött. De honnan tudhatnák, hogy hova kell jönniük?
Ekkor Venport észrevette, hogy a Zenszunik némelyike sötét, fenyegető tekintettel méregeti, és megneszelte a veszélyt. Két felbérelt személyi testőre megdermedt, mikor a haragos sivatagi férfi letépte arcáról és megvetően a földre hajította vastag kendőjét, amelyet korábban Tuk Keedairtől kapott ajándékba. Egyetlen kiáltással vagy intéssel elegendő embert szólíthatott volna magához, hogy leteperjék Venportot és az őreit.
A kereskedő azonban észrevehetően nem ijedt meg. Ehelyett határozott, ugyanakkor nem megfélemlítő hangnemben folytatta:
– Rengeteg pénzt fektettem ebbe a vállalkozásba, Dhartha naib, és nem vagyok hajlandó lemondani a haszonról holmi zabolátlan vandálok miatt. A költségeid az utóbbi években erősen megnövekedtek, a melanzsszállítmányok minősége pedig nem üti meg az ígért színvonalat. Egy becsületes ember teljesíti a szerződéses kötelességeit.
Dhartha felháborodott.
– Becsületes ember vagyok! Vagy te másnak tartasz? Venport hatásszünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Ez esetben szükségtelen még egyszer elbeszélgetnünk erről. – Noha rendíthetetlennek mutatta magát, szíve hevesen kalapált. Ezek a sivatagiak szívós fajta voltak, ő pedig szembeszállt a vezetőjükkel, hogy összemérjék az erejüket. Kizárólag ezt és a garantált haszon nyelvét értették. Venport már korábban észrevette, mily mértékben függővé vált Dhartha naib a külvilági termékektől, a Zenszunik pedig határozottan puhányabbakká lettek, mióta először találkozott velük sok évvel ezelőtt. Valójában olyan gyökeres változáson mentek át, hogy a kereskedő kételkedett benne, hogy ezek az elkényeztetett Zenszunik valaha is képesek lesznek visszatérni a napról napra való tengődéshez, amit a fűszerkereskedelem megindulása előtt természetesnek tartottak.
Aztán, mivel mielőbb ki akart jutni a vészjósló szirtfaluból, intett a testőreinek, és a közelben várakozó talajjáróhoz sietett. Még távoztában is éberen figyelt a hátsó szélvédőn keresztül, mert attól tartott, hogy a Zenszuni harcosok egy osztagnyi sivatagi gyilkossal a nyomukba erednek...
A szikkadt szirtek peremén bukdácsoltak az egyenetlen úton. A helyi sofőr egy poros tetőfülkében ült a két testőrrel. A keréknyomoktól szaggatott csapás időnként eltűnt a kemény talajon, de a sofőr, akit látszólag az ösztönei vezéreltek, továbbhajtott. Vaskos, süppedős dűnék mellett haladtak el, mígnem Venport végül megpillantott egy tektonikus árokba épült várost a messzeségben. Kissé megnyugodott, és az ölében heverő rovótömbre felírt kalkulációkra összpontosított. Miután végigtanulmányozta az egyik számoszlopot, tétován vakarta a fejét.
Amint ellenőrizte Norma számításait a hatalmas űrhajó prototípusának elkészítéséhez szükséges költségekről, Venport óvatosságból felkerekítette a becslést, majd kiadta a VenKee könyvelőinek, hogy vezessenek a részletes kiadásokat követő főkönyveket. Mivel nem hitte, hogy Norma valaha is rájönne, üzleti tapasztalatából kiindulva pótlólagos kiadási kategóriákat is bevezetett. Keedair a Poritrinen követi figyelemmel a költségek alakulását.
A VenKee Vállalat egészét figyelembe véve Norma terve eddig nem okozott jelentős bevételkiesést, habár a Bludd nagyúrnak tett engedmények megcsapolták a parázsgömbökből befolyó hasznot. A lány mindössze egy elszigetelt épületegyüttest igényelt a kutatáshoz, valamint egy megfizethető rabszolgabrigádot, saját megélhetési költségei fedezetét és egy kimustrált űrhajót. Ám Venport megfogadta, hogy elegendő tőkét biztosít Norma számára, függetlenül a ráfordítás nagyságától. A szíve parancsolta ezt.
A talajjáró egy mély keréknyomba huppant, a hirtelen rázkódás pedig kiverte öléből a rovótömböt. Haragosan felemelte, és leporolta. Gyűlölte ezt a kavicsos, mocskos bolygót, de kénytelenségből itt ragadt. A gondolatai elkalandoztak...

 

Egy nappal azelőtt, hogy közel egy esztendőre távozott a Poritrinről, Venport estefelé elbeszélgetett Norma Cenvával. Búcsúzni készült tőle, de mást is forgatott a fejében. Az ötlet meglepetésszerűen merült fel benne, de önnön hitetlenkedése ellenére tudta, hogy helyesen cselekszik.
A mélyben az Isana mellékfolyója csobogott a kanyonban, útban a lassan hömpölygő főfolyam felé. A tágas raktárt kívül-belül jól megvilágították, és erős fényű parázsgömbök izzottak az épület sarkaiban. Szárnyas kétéltűek röpködtek a vakító fény körül, hogy belakmározzanak a rovarokból.
Mióta Keedair letette a hangárban a kísérleti hajót, a kutatóbázison dolgozó építőbrigádok elvégezték a munka oroszlánrészét. Megépítették, felszerelték és bebútorozták a rabszolgaszállásokat, és az első rabszolgabrigádok is megérkeztek Stardából.
Nehézgépeket, munkapadokat és hegesztőműhelyeket helyeztek üzembe, és mindenféle bonyolult gyártóeszközöket szereztek be, amit csak Venport elképzelni tudott. A hasas teherhajó a hatalmas hangár belsejében hevert egy lengőállványon, amelyet stabilizátorok dúcoltak alá. Venport szemében úgy hatott, mintha egy elkábított beteg feküdne a műtőasztalon a sebészi beavatkozásra várva – és tudta, hogy Norma fog vele csodát művelni.
A nyájas, odaadó Norma. Szinte születése óta ismerte a lányt – hogy lehetett eddig ilyen vak?
Azon a meleg, holdvilágos éjszakán Venport keresztülsétált a kutatási területen. A hangárban Norma addigra már beköltözött a három nagyobb irodába, amelyeket korábban a kihalt bánya adminisztrátorai használtak. Habár Venport személyesen gondoskodott neki kényelmes lakosztályról a létesítmény egyik melléképületében, Norma csak ritkán töltötte ott az idejét.
Mindig is megszállottan sokat dolgozott, és most, hogy Tio Holtzmané helyett saját álmainak megvalósításán munkálkodhatott, még intenzívebben belevetette magát a kutatásba. Noha tetemes összeget fektetett a vállalkozásba, Venport tudta, hogy Normának hosszabb időre, talán egy évnél is többre lesz szüksége, mire elkészül az új térhajlító hajó.
Ám mit számít egy év, ha valaki hosszú távon gondolkodik? Ennek ellenére úgy érezte, túl sokáig távol lesz tőle.
Karjában egy csokor Bludd rózsát tartott, amit a Poritrin nagyurának stardai kertjében szedtek – nem mintha Normát különösebben érdekelnék az effélék. Venport szomorkásan ingatta a fejét, de mosolyt erőltetett az arcára. Sohasem lehetett alkalmas időpontot találni ahhoz, hogy Normával beszéljen. A nap bármely órájában egyformán szorgoskodott; néha napokig le sem hunyta a szemét, csak annyit evett és ivott, hogy össze ne essen.
Ám Norma ilyen volt. Venport nem várta, hogy megváltozzon.
Mégis el kellett mondania neki, hogy mit érez iránta. Feltételezte, hogy a lányt éppúgy megdöbbenti a kinyilatkoztatás, ahogy saját magát is. Korábban természetesnek vette a jelenlétét, gond nélkül elfogadta alacsony termetét, és sohasem tekintett rá nőként.
Miért, hogy ily sokáig észre sem vette őt? Éveken át a szoborszépségű és káprázatos rossaki fővarázslónő tenyészpartnere volt, úgy kezelték, akár egy kedves háziállatot. Mit ért el ezzel? Zufa csodálatos külleme nem tükrözte a lelkét, Norma szépsége ellenben belülről fakadt.
Venport ünnepélyesen bekopogott a számítóterem ajtaján, és magában ismételgette a szavakat, amiket mondani készült. Nem számított rá, hogy Norma azonnal kijön, ezért megpróbált benyitni. Az ajtó kitárult, ő pedig óvatosan belépett. Gyomra összeszorult – akár egy kamasznak!
Norma a jól kivilágított szoba közepén, egy állítható szuszpenzor-széken ült, amely a munkaasztala magasságába emelte őt. A szabványos székek és asztalok egyike sem illett a méreteihez, és Venport eltűnődött, hogyan lehet képes a lány ily kitartóan, panaszkodás nélkül beilleszkedni egy olyan világba, amelyet nála sokkal termetesebb emberek számára terveztek. Óriási tudása azonban sokszorosan kárpótolta apró termetéért. Őt nem zavarta, miért zavarná akkor Venportot?
Rájött, hogy több okból is jobban szerette a lányt egyszerű barátnál. Egy ideig kapcsolatuk leginkább testvérek közötti szeretetre emlékeztetett, Venportnak pedig fogalma sem volt, mikor változott meg a jellege teljesen észrevétlenül, tudat alatti szinten. Valóban tíz évvel idősebb volt nála, ráadásul édesanyja nemzőpartnernek szemelte ki őt. De különben is, mit számít egy évtized? Néhány ezer nap? Nem sokat. Önmagáért tisztelte Normát, és elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy feltárja előtte a valódi érzéseit.
Norma, aki szokás szerint elmerült a munkájában, először észre sem vette őt. Venport percekig állt mellette, szorongatta a virágcsokrot, és figyelte, hogyan dolgozik. A Bludd rózsák bódító illata simogatta az orrát. A szálakhoz elővigyázatosan egy ritka soo-követ erősített, ugyanazt az értékes drágakövet, amelyet egykor az édesanyjának akart ajándékozni. Ám Zufa Cenva rosszallóan méregette a tojás alakú „csecsebecsét”, és balgaságnak tartotta, miszerint állítólag alkalmas arra, hogy összpontosítsa az elmét és a gondolatokat. Venport nem hitte, hogy Zufa a maguk értékén tudná elfogadni a szívből jövő gesztusokat.
Norma viszont bizonyosan képes lesz meglátni, milyen szép és értékes a soo-kő és a rózsacsokor. Annak fogja tekinteni az ajándékot, aminek a férfi szánta azt.
Mindössze a figyelmét kellene magára terelnie.
Akár egy szemellenzős ló, Norma meredten bámult egy számokkal teleírt hosszú lapot. Időnként parányit módosított az iraton.
– Szeretlek, Norma Cenva – bökte ki végül Venport. – Gyere hozzám feleségül! Teljes szívemből erre vágyom.
A lány tovább serénykedett, mintha a látásán kívül minden érzékszervét kikapcsolta volna. Olyan elmélyültnek, szépségesnek tűnt, ahogy koncentrált. Venport sóhajtott, majd járkálni kezdett a szobában, és egyre csak figyelte a lányt. Norma hirtelen ráemelte a tekintetét, és értetlenül pislogott.
– Aurelius! – Csupán most vette észre, hogy bejött.
A férfi úgy érezte, elönti a melegség, de összeszedte a bátorságát.
– Fontos kérdést kell feltennem neked. Már jó ideje a megfelelő alkalomra várok.
Átadta neki a virágcsokrot, Norma pedig az arcához szorította a rózsákat, belélegezte az édes illatot, majd úgy tanulmányozta a szirmokat, mintha soha életében nem látott volna ehhez hasonlót. Lágyan megérintette a szárakhoz erősített, hátborzongatóan kápráztató soo-követ, és úgy csodálta az ékkő mély színeit, mintha maga a világmindenség rejtezett volna bennük. Aztán kérdőn a férfira emelte barna szemeit.
– Azt akarom, hogy légy a feleségem. Teljes szívemből szeretlek. Azt hiszem, már régóta nyilvánvaló, hogy így érzek irántad, csupán nem vettem észre.
Időbe telt, míg Norma felfogta a szavak értelmét, aztán könnyekkel telt meg a szeme a meglepetéstől és az ámulattól.
– De Aurelius... tudod, hogy sohasem gondoltam ilyesmire. Szerelemre, udvarlásra... sőt, szexre. Az effélékben nincs tapasztalatom, sohasem volt rá alkalmam. Mindez... – keresgélnie kellett a szavakat – olyan idegen tőlem.
– Csak gondold át, kérlek! Okosabb vagy bárkinél, akit valaha is ismertem életemben. Biztosan rájössz, mit érdemes tenni. Megbízom benned. – Kedvesen rámosolygott.
A lány elpirult örömében.
– Ez... annyira váratlanul ért. Nem is sejtettem...
– Holnap elmegyek, Norma. Nem várhattam tovább. Meg kellett kérdeznem tőled.
Norma mindig is barátjának, támogatójának tekintette őt, mintha a bátyja lett volna. Mélyebb érzelmeken alapuló kapcsolatra azonban sohasem gondolt – nem mintha ellenére lett volna, hanem mert fel sem merült benne a lehetőség. Apró kezeire, bumfordi ujjaira pillantott.
– De... miért pont én? Egyáltalán nem vagyok vonzó, Aurelius. Miért akarnál feleségül venni engem?
– Épp most mondtam el.
A lány elfordította a tekintetét. Hirtelenjében nem tudta feldolgozni a hallottakat, gondolatai teljesen összekuszálódtak. Felkavarta a kérés. Már arról sem volt fogalma, miféle számításokon tűnődött, mielőtt Aurelius bejött.
– De... túl sok a teendőm, és nem lenne tisztességes veled szemben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy... elkalandozzanak a gondolataim.
– A házasság az önfeláldozásról szól.
– Az önfeláldozáson alapuló házasság végül megbánáshoz vezetne. – A férfi szemébe mélyesztette a tekintetét, és makacsul ingatta a fejét. – Ne kapkodjuk el a döntést! Át kell gondolnunk a következményeket.
– Hidd el nekem, Norma, ez nem kísérlet, ahol előre szabályozhatod a tényezőket. Nekem is sok az elfoglaltságom. Megértem, milyen sokat jelent neked a munkád. A VenKeevel kapcsolatos kötelezettségeim miatt sokszor hosszú ideig nem láthatjuk majd egymást, de legalább ilyenkor a munkádnak szentelheted magad. Vedd figyelembe az ésszerűségi érveket, de hagyd, hogy a szíved döntsön!
Norma zavartan visszamosolygott rá, aztán az asztallapon megjelenő naptárbejegyzésre pillantott.
– Ó, ilyen hamar indulsz az Arrakisra?
– Lesz elég időd megfontolni a dolgot. Oly sok éven át vártunk már, hogy nyugodtan várhatok még egy keveset. Ha azt feleled, hogy fontolóra veszed az ajánlatomat, tudni fogom, hogy alaposabb átgondolásra senki mástól nem számíthatok. – Venport leoldotta a tükörsima felületű, elegáns soo-követ a csokorról, aztán átnyújtotta a lánynak. – Addig is, hajlandó vagy elfogadni az ajándékomat? Barátságom jeléül.
– Természetesen. – Ujjaival végigsimította a finom, gyöngyházszerű felületet. Szomorkás mosoly ült ki az arcára. – Látod, már így is elterelted a gondolataimat... habár kellemes meglepetést okoztál. Valóban annyira magamba fordultam, Aurelius, hogy észre sem vettem, hogyan érzel irántam?
– Igen – felelte mosolyogva. – De azt megígérhetem, hogy az érzéseim nem fognak megváltozni, mire hazatérek.
Hónapokra a Poritrintől és Normától, Venport testőrei kíséretében épp az Arrakis sivatagja felett cirkált felderítősiklójával. Úgy döntött, erre az útra jobb, ha nem viszi magával Dhartha naibot. Figyelmét az egyhangú tájra összpontosította.
Sokéves tapasztalatából kiindulva a költségek csökkentésén járt az esze. Mindig is arra törekedett, hogy különböző ügyleteiből kiiktassa a közvetítőket. A közvetlen beszerzés vezetett a legnagyobb haszonhoz, legyen a termék gyógyszer, parázsgömb vagy melanzs.
Eleddig, mivel a Zenszunik felvállalták a kockázatot, és a zord arrakisi terepviszonyok szakértőinek vallották magukat, Venport és Keedair nem vágtak bele, hogy saját fűszerbetakarító műveletekbe kezdjenek. Ám mi történne, ha a VenKee Vállalat idegen munkaerőt bérelne fel, és Dhartha naib, valamint a vele járó problémák kiküszöbölésével saját kezébe venné a kitermelést?
A felderítősikló megrázkódott, ahogy légörvénybe került. A mellette elhelyezkedő fülkében a zsoldosok hangosan szidni kezdték a pilótát, akit Arrakis City Űrkikötőjében talált, de Venport rájuk sem hederített. Gueye d'Pardu külvilági volt, aki fiatalon vándorolt be, és vezetőként kereste meg a kenyerét, noha vajmi kevés kliensre lelt ezen az eldugott világon. D'Pardu azt ígérte az indulás előtt, hogy egzotikus szépségű „fűszerhomokot” keres Venportnak.
A látóhatár felett porfelhő takarta el a hajnali napot, kiszűrve mindenféle színt. Az utasfülke hangszórója hangosan sercegett, mikor a pilóta méltóztatott hátraszólni nekik.
– Előttünk vihart észlelek. A meteorológiai műholdak megfigyelései szerint Tanzeruft felé tart, vagyis nekünk nem eshet bajunk. Azért nem árt, ha fél szemmel figyeljük.
– Mi az a Tanzeruft? – kérdezte Venport.
– A sivatag mélye. Rendkívül veszélyes terület.
Még fél órán át repültek a magasban. A sikló egy szirt mentén haladt, majd a rőt nap és a tátongó sivatag felé vette az irányt.
A faluban Venport hallotta, hogy a helybéliek úgy beszélnek az Arrakisról, mintha eleven, önálló lélekkel rendelkező lény lenne. Akkor puszta badarságnak ítélte a szórakoztató megjegyzéseket, most azonban, hogy a dűnék felett repült, eltűnődött, hátha mégis igaza volt az ittenieknek. Furcsa érzés tört rá, mintha figyelné valaki. A néhány férfival együtt, akikkel kimerészkedett ide, elszigeteltnek érezte magát. Sebezhetőnek...
A napbarnított táj lassan megváltozott, és itt-ott rozsdabarna és okker színű forgatagok tarkították.
– Fűszerhomok – szólalt meg d'Pardu. Petyhüdt testével és tokájával kirítt a többiek közül, akiknek szinte mindegyike szikkadtnak tűnt.
– Mintha valami felkavarta volna a talajt – jegyezte meg Venport. – Feltételezem, hogy a szél lehetett.
– A sivatagban veszélyes feltételezésekből kiindulni – válaszolta d'Pardu.
Venport az egyik kilátóállás ablakából figyelte a kígyózó alakzatot, amint könnyedén száguld a dűnék között. A homok kavarogni kezdett, mintha hosszú szendergésből ébredne fel. A hideg futott végig a hátán.
– Mi az ördög az? Istenek, homokférgek?
Ámuldozva előrehajolt. Már hallott a hatalmas szörnyetegekről, amelyek kis híján oly mérvű pusztítást végeztek a fűszerbetakarítók táboraiban, mint a számkivetettek, de eddig még egyet sem látott közülük.
A vezető összeráncolta a homlokát, és új hasadékok nyíltak a már így is mélyen barázdált, megviselt arcon.
– A Sivatag Démona.
Alattuk a kígyószerű, szürke szörnyeteg úgy kanyargott, akár egy eleven hegyvonulat, s elképesztő sebességgel száguldott át a dűnék tetején vagy rajtuk keresztül, mindvégig lépést tartva a felette lebegő siklóval.
– Nézzétek a hátát! – kiáltott fel az egyik testőr. – Látjátok azokat az alakokat? Emberek! Emberek lovagolnak a férgek hátán!
– Lehetetlen – felelte elfintorodva d'Pardu, de mikor kinézett az ablakon, láthatóan bennszakadt torkában a szó, és csak bámult maga elé.
A por egyre sűrűbben kavargott, és elfedte a kilátást, de Venport mintha még mindig kivette volna az apró alakokat, a parányi, tagadhatatlanul emberre emlékeztető pontokat. Senki sem szelídíthet meg egy efféle monstrumot.
– Jobb, ha elmegyünk! – ordította d'Pardu. – Rossz érzésem támadt.
A szél belekapott a járműbe.
Venport egyetértett a vezetővel, és kiadta az utasítást: – Mihamarabb vigyél ki minket innen!
A sikló nagy ívben megfordult, és visszaindult Arrakis City felé. A sivatagi vihar úgy üldözte őket, akár egy eleven, gondolkodó felhőlény, ők pedig olyan helyre merészkedtek, ahol nem nézték jó szemmel a jelenlétüket. A testőrök egész úton a látottakról diskuráltak. Este az űrkikötő bárjában a hallgatóságuk nyilvánvalóan kineveti majd a meséiket.
Venport viszont saját szemével látta mindezt. Ha a melanzskereskedelemből befolyó haszon nem lett volna ilyen tetemes, eszébe sem jutott volna, hogy megkockáztasson egy itteni érdekeltséget. Ki üzletelhet olyan emberekkel, akik életben maradnak egy efféle átokverte vidéken?
És óriási férgeken lovagolnak!

- - -

 

Soha semmi nem az, aminek látszik.
A megfelelő egyenletekkel ezt bizonyítani is tudom.
NORMA CENVA: MATEMATIKAI BÖLCSELET

Most, hogy már nem neki dolgozott, és nem lovagolhatta meg az ő sikereit, Tio Holtzmant egyáltalán nem lepte meg, hogy Norma Cenva milyen gyorsan eltűnt a köztudatból. Immár egy éve, mióta Aurelius Venport kiváltotta őt a szolgálatából, alig gondolt a lányra. Holtzman elmosolyodott. Ez aztán valóban kiváló üzletember! Mégis mire számított Venport?
Habár Norma matematikai és tudományos képzettsége felülmúlhatatlannak számított, egyszerűen nem volt elég esze ahhoz, hogy meglássa a találmányaiban rejlő lehetőségeket. A zsenialitás csupán az egyenlet egyik oldalát tette ki – azt is tudni kell, mit lehet kezdeni a tudományos áttörésekkel. Norma pedig ebben vallott rendre kudarcot.
Ah, végül is már a saját ura lett, és többé nem jelentett anyagi gondot neki, jóllehet a VenKee parázsgömb forgalmazásából származó hasznából ezerszeresen megtérült volna a befektetés. Hogy lehettek mindannyian ilyen naivak?
Venport tetemes összeget ajánlott Bludd nagyúrnak, hogy „műszaki téren képzett rabszolgákat” vásároljon tőle Norma új üzemének működtetésére – talán valahol a folyó egy fentebbi szakaszán –, a professzor pedig szívesen átadott egy egész csapat, csak nyűgnek tekinthető Zenszunit és Zensíitát. A folyódelta hajógyárának bezárását követően Holtzman egyébként sem tudott mit kezdeni a munkásaival, mígnem az egyik pimasz rabszolgának volt képe felkeresni magát Bludd nagyurat. A nemesúr megfeddte Holtzmant, amiért nem tartotta kellően kordában a munkásait, a professzor így szívesen küldte el Normának a bajkeverőket.
Örült, hogy megszabadulhatott tőlük. És Norma is jól járt. Mindkettejük problémája megoldódott.
Ám Holtzman bizonyos szempontból csalódott, hogy a törpe növésű nő otthagyta őt. Norma poritrini tanoncidejének első éveiben kiváló csapatot alkottak, a professzor pedig sokat profitált a lány buzgó és fiatalos segédletéből. Ám immár évtizedek óta önállóan akart tevékenykedni, és láthatóan nem érzett rá, mikor érdemes feladni valamely haszontalan és költséges matematikai kísérletet, amely sehova nem vezetett.
Mégis közölni szerette volna vele, hogy nem neheztel rá. Az utóbbi években többször küldött neki udvarias meghívókat hivatalos fogadásokra, de Norma mindannyiszor elhárította a meghívást azzal az átlátszó kifogással, hogy „túlságosan elfoglalt”. Az apró termetű nő képtelen volt felfogni, mennyivel többet érhet el politika és kapcsolatok révén, mint közvetlen kutatással.
Legifjabb asszisztensei szerencsére mielőbb le szerették volna tenni a névjegyüket. Az ő munkájuk biztosította továbbra is Holtzman kiváltságos helyzetét.
Ha nyilvánosan megkérdezték, Holtzman rendre azt válaszolta, hogy Norma jó szolgálatot tett neki, hozzáértő segédje volt, akiben időnként felvillant a zsenialitás szikrája is. Az efféle úriemberhez méltó szerénység és nagylelkűség tovább erősítette a nagy feltaláló kisugárzását és előkelő státusát. Aztán elmosolyodott, és saját eredményeire terelte a szót.
Ahogy múlt az idő, a professzor egyre kevesebbet gondolt Norma Cenvára.
A tény, hogy kikerült a reflektorfényből, a legkevésbé sem zavarta őt. A számítóteremben végzett munkával és az új Holtzman-effektus hajtóműalkatrészek legyártásának folyamatos ellenőrzésével Norma teljesen elégedetten élt elszigeteltségében.
Soha nem értette a körülötte folyó intrikákat, és nem is tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. Elsősorban maga a döntő fontosságú munka érdekelte, és politizálás, önösség és időrabló társadalmi kötelezettségek nélkül szerette kibontani az elképzeléseit.
A finanszírozást a VenKee Vállalat oldotta meg, saját rabszolgáival dolgoztatott, Tuk Keedair biztonsági embereit pedig a Poritrinen kívülről választották. Senkinek nem volt oka, hogy figyelemmel kísérje a fürkésző tekintetektől távoli laboratóriumban folyó munkálatokat.
A tlulaxi üzlettársat azonban sokkal jobban aggasztotta a biztonság, mint Normát valaha is. Keedair először azt javasolta, hogy bonyolult holorendszert telepítsenek, amely kivehetetlenné teszi a felszín feletti épületeket és a kiszáradt vízesés mögötti barlangbejáratot. Ám a folyón beszállított építő- és termelőbrigádok, valamint nyersanyagok miatt badarságnak tűnt azt képzelni, hogy senki sem figyel fel a kutatási központra. Keedair ehelyett őreire bízta, hogy ijesszenek el minden kíváncsi betolakodót, habár láthatóan unatkoztak, ahogy végtelen őrszolgálataik során bejárták a hangárt és a gyártelepet.
Norma hamarosan végez a munkával. Azt remélte, hogy elkészítheti a térhajlító űrhajó prototípusát, mielőtt Aurelius Venport visszaérkezik az Arrakisról. Norma szája mosolyra húzódott, valahányszor rágondolt a számára oly kedves férfira, aki rettenetesen hiányzott neki. Még mindig nem tudta elhinni, milyen meglepetéssel ajándékozta meg, mielőtt útnak indult. Tétova kérdése és gyengéd tekintete látszólag éppúgy meghökkentette saját magát is, mint Normát...
Talán mikorra megvalósította álmát, amely a Dzsihad kezdete óta lekötötte minden figyelmét, Norma választ adhat Aurelius kérdésére is. Valóban teljes szívéből szerette a férfit, de korábban nem jött erre rá. Egész életében félretolta az érzelmeit. De többé nem teszi. Mikor Aurelius visszatér a Poritrinre, minden egészen más lesz.
Ám előbb...
Munkája lényege, a hatalmas, régi típusú teherhajó, a hangár szárazdokkjában pihent. A lomha és elavult szerkezet kereskedelmi naszádként értéktelennek számított, hiszen nem tudott lépést tartani az egymással versengő űrkereskedők járműveivel. Normának ellenben épp megfelelt.
Norma most egy szuszpenzor-emelvényen állt a foltozott hajótest felett, a nyüzsgő-zakatoló szerelőcsarnokban. Agyában raktározta el az információt, miközben a Zenszuni munkások egyik brigádját felügyelte, akik mechanikai módosításokat hajtottak végre odalent a Normától kapott aznapi utasításoknak megfelelően.
A munkások a hatalmas hajótestben futkostak, kiabáltak egymásnak, fúrtak és kalapáltak. A kiöregedett jármű hátulját felnyitották, ósdi hajtóműveit kibelezték és eltávolították, a raktér egy részét pedig átalakították az újonnan tervezett alkatrészek befogadásához. Minden tökéletesen egybevágott. Évtizedes fáradozás után végre elérhető közelségbe került a cél, és ez mámorítón hatott Normára.
Aurelius büszke lesz rá.
Míg Norma tömör matematikai képletekre és a fizika bizonyított törvényeire alapozta tervét, az efféle elképzelések csupán valami sokkal monumentálisabb dolog, egy szövevényes, szinte éteri konstrukció építőelemei voltak, amit nem lehetett papírra vetni, vagy egészében elgondolni. Legalábbis egyelőre nem. Az elméjében érlelődött a terv.
Minden nap a korábbi munkára építkezett, és néha egész éjszaka fennmaradt, hogy módosítson és újraszámoljon, emitt egy modultáblát, amott egy mágneses tekercset vagy egy hagali kvarcprizmát szereltessen be. Akár egy mesterszakács, menet közben, pillanatnyi belátása szerint adagolta a hozzávalókat, és az elméleti bázistól megtámogatva a megérzéseire hagyatkozott. A gondolat- és mozdulatáramlatok egy mérhetetlen keretbe foglalva érintették meg őt, akár az isteni sugallatok.
Holtzman professzor kinevetne, ha egyáltalánfelvetnék neki ehhez hasonlót!
A munka előrehaladtával a brigádok Norma pontos utasításai szerint hozzáfogtak a minőségellenőrzéshez és a próbaüzemeltetéshez. Minden egyes alkatrésznek megfelelően kell működnie.
Ahogy szemei előtt alakot öltött az áttörést jelentő hajtómű, Normát elöntötte az izgalom. Rengeteg forgott kockán, és nem csupán a saját és a VenKee Vállalat, hanem az egész emberiség jövőjét tekintve is.
A páratlan technológia hatása messze túlmutatott a gondolkodó gépek legyőzésén. A térhajlító hajtóművek megváltoztatják az emberiséget, és újjáformálják a jövőt. A következmények vízesésként zuhogtak elméjében, és komoly erőfeszítésébe telt felfogni a jelentőségüket. Az ilyen alkalmakkor, mikor Norma elképzelhetetlen mértékben kitolta az emberi intelligencia határait, abban reménykedett, hogy végül nem kergeti magát az őrületbe.
Viszont ha sikerrel megküzd a vállalkozásban rejlő technológiai kihívással, Norma és támogatói számára exponenciálisan lecsökken az űrutazáshoz szükséges idő. Beláthatatlan előnyöket biztosít a Dzsihad Hadseregének, és kétsége sem volt afelől, hogy végül a győzelmükhöz vezet.
És mindenekfelett, Aurelius olyan üzleti előnyökhöz jut, amilyenekről álmodni sem mert. Norma alig várta, hogy kedvese visszatérjen – hogy erről, és még sok másról is elbeszélgethessenek.

- - -

 

Ügyelj minden lélegzetedre, hiszen
az élet melegét és nedvességét
hordozza az magában!
ZENSZUNI INTÉS A GYERMEKEKNEK

A barlangbejárat párkánya alatt álló Szelim büszkén mustrálta harcedzett követőit, majd szerelmet sugalló tekintettel Mahrára pillantott. A fiatal nőt energikusság és elszántság, józan ésszel elegyített szilajság jellemezte. Immár közel két éve tűnt ki társai közül, nélkülözhetetlenné téve magát.
– Arrakis a miénk, mert elfoglaltuk – jelentette be Szelim. – Megtanultunk életben maradni a legmostohább körülmények között is, anélkül, hogy az idegenek jóságától vagy a külvilágiakkal folytatott kereskedelemtől függenénk.
Megragadta Mahra erős kezét, felállította a lányt, majd mindketten mozdulatlanul, egymás tekintetébe mélyesztett, fűszertől kéklő szemekkel bámulták egymást.
– Mahra, bizonyítottad, hogy csapatunk értékes tagja vagy, de hitvesemül szeretnélek választani... hogy ha elfogadsz.
A lány csodálóként, rátermett követőként és számkivetett társként csatlakozott a csapathoz. Mostantól Szelim életének társa lesz. Mahra keményebben küzdött, nagyobb odaadással igyekezett megvalósítani Szelim álmát, mint a banditák bármelyike. Mindenki, még a választottja számára is egyértelművé tette, hogy a legendás vezér nem találhat nála jobb menyasszonyt.
Alig egy hete, hogy pirkadatkor felkereste Szelimet, mikor a férfi az ablaksziklánál állt, és a dűneóceánt szemlélte. A mélységes csendben Mahra odalépett hozzá, és lábához vetette csilingelő fűszertantuszoktól súlyos nyakláncát, hangos csörömpöléssel töltve meg a szűk barlangüreget.
A fűszertantuszok százait a melanzsmezőkön robotoló, reménykedő asszonyoktól orozta el. Sokkal többet szerzett, mint amennyit Dhartha naib hozományként meghatározott a népének.
Mivel jól tudta, mekkora bátorság szükséges ahhoz, hogyne csak legendás vezérként, hanem férjként is tekintsen rá, Szelim szélesen elmosolyodott.
– Hogyan utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot?
Most Mahrán volt a sor, hogy elmosolyodjon, és ajkai közül kivillantak hófehér fogai. A lány sugárzott a boldogságtól; a fehér félhold alakú sebhely élesen elütött piruló arcától.
– Kislánykorom óta, mikor áhítattal hallgattam a hatalmas Féreglovasról szóló elsuttogott legendákat, erről a pillanatról álmodoztam. Természetesen elfogadlak férjemül, Szelim.
Miközben a banditavezér bejelentette szándékát, hadnagya, Dzsafar párarecirkuláló ruhát öltött magára, és társak nélkül nekivágott a nyílt sivatagnak. A barlang bejáratán át mindenki láthatta a szikár, ragaszkodó férfit. Miután elért a kiválasztott helyre, Dzsafar ütni kezdte a dobját; az összegyűlt számkivetettek a távolból hallották a fojtott dobütéseket. Egyre izgatottabban várakoztak, ahogy Szelim némán és mozdulatlanul figyelt.
Miután elég ideig dobolt ahhoz, hogy biztosra vehesse egy féreg eljövetelét, a banditák hadnagya hóna alá vette a hangszert. Mikor meglódult, hosszú lábai sebesen vitték felfelé a dűne tetejére. Mögötte, a végtelen ürességben féregnyomok jelentek meg, reszkető hullámokkal jelezve a behemót közeledtét.
Dzsafar lélekszakadva a sziklák menedékéhez rohant, de ahelyett, hogy a biztonságot jelentő szirtekre mászott volna, a homoktenger partvonalán maradt, fémkalapácsával pedig éles, visszhangzó ütéseket mért a kőre. A homokféreg a rezgés forrása felé fordult, de nem tudott közelebb férkőzni a sziklatorlasz miatt, amely jéghegy módjára messze a homok felszíne alá nyúlt. A monstrum végül az ég felé emelte fejét, szélesre tárt szájával kutatott, apró, kristályos fogai megvillantak a napsütésben. Por és homok zuhogott le szelvényes testéről. A lény felbőgött, akár egy dühöngő vihar mindent földbe gyaluló szele.
Szelim a bömbölést túlharsogva felkiáltott:
– Halld szavamat, Shai-hulud! Tanúként idéztelek meg. – Magához húzta Mahrát a fényözönbe. – Hitvesemül kértem ezt a nőt, és ő férjéül fogadott. A mai naptól fogva a te színed előtt megköttetett frigyünk fűz egymáshoz minket. Senki kétségbe ne vonja ezt!
A számkivetettek hangos éljenzésbe fogtak, s a barlangüreget dörgő visszhang töltötte meg. A féreg még magasabbra emelkedett – mintha áldását adná a házasságra –, aztán ismét a dűnék közé fúrta a fejét, majd ahogy lebukott, és megindult a mélyben felhalmozódott melanzskészlet felé, szökőkútként csapott fel a homok.

 

Aznap éjjel a banditák az Arrakis Cityből hazatérő karavánoktól lopott mézzel és egzotikus ínyencségekkel ünnepeltek. Vigadozás közben nagy mennyiségű melanzsot fogyasztottak el, ami csakhamar a fejükbe szállt, az arcok és a táj pedig tündöklő foltokká mosódtak a szemük előtt. Mindnyájukat egybefűzte a homokférgek által levedlett különleges vörös por, maga Shai-hulud kiszárított esszenciája.
Gátlásaik feloldódtak, nem egy férfi és nő pedig egymás addig ismeretlen karjai közt lelt gyönyörre a barlang árnyas járataiban. Később, mikor végre véget ér a vigasság, a csapat visszatér minden idejét felemésztő küldetéséhez. Egyetlen éjszakát azonban a fűszer extázisában töltenek.
Szelim oldalán Mahrával járta be a melanzs ösvényeit, és lépett át sorra a jövő kapuin. Érezte a nő közelségét, a káprázatos lelket és a meleg szívet, amely immár elválaszthatatlan részévé lényegült.
Ám erre az útra Szelimnek egymagában kellett felkerekednie.
A barlangüreg hátsó falára titokzatos rúnákat véstek egykor rég elfeledett felfedezők. Senki sem tudta, mi állhatott a feliratokban, de Szelim saját értelmezést adott nekik, követői pedig nem kérdőjelezték meg az efféle kijelentéseket.
A melanzs révén Szelim sok olyan dolgot látott, ami láthatatlan maradt az érzékelhető világban.
És most első alkalommal látta át a rá váró kihívás valódi mértékét, azt a roppant időtartamot, amely alatt lezajlik a küzdelem. Látta, hogy a csatározás nem egyszerűen közte és a gyűlölt Dhartha naib között folyik, és a konfliktus nem oldódhat meg Szelim élete során. Túl messze ment. A kísértés és a fűszerfüggőség átlépett egy határon, amelyen túl senki sem lett volna képes megállni.
Egyetlen emberöltő soha nem elég. Szelimnek tennie kellett róla, hogy küldetését jóval saját halála után se felejtsék. Shai-hulud majd megmutatja ennek a módját, mikor elérkezettnek látja az időt.
Később Mahra mezítelen, meleg teste mellett ébredt, aki még álmában is oly szorosan ölelte őt, mintha sohasem akarná elengedni. A lány ébredezni kezdett a félhomályban. Tekintetében kíváncsiság és hódolat sugárzott, szinte magába itta a férfi arcvonásait.
– Szelim, szerelmem, drága férjem – az utolsó szót sóhajtva suttogta el –, végre olyannak, valóban annak látlak, ami vagy, férfiként és emberként is. Először az eszmébe, a hős arcképébe lettem szerelmes, a számkivetettbe, aki az elhivatottság megingathatatlan élességével képes belelátni a jövőbe. De ennél sokkal több rejlik benned: egy érző szívű halandó. Nekem ettől sokkal többet érsz, mint bármilyen legenda.
Szelim lágyan szájon csókolta a lányt.
– Tehát, Mahra, egyedül te ismered a titkomat. És egyedül osztod majd meg velem, adsz nekem erőt, és segítesz, hogy véghezvigyem a rám bízott feladatot.
Megsimogatta a haját, aztán rámosolygott; láthatóan megnyugtatta Mahra odaadása. Sok év után a mítosz és a valóság egyazon lénnyé forrt össze.
Hitvese mintha a gondolataiban olvasott volna, megértette, mit akar mondani, mielőtt tépelődését szavakban is kifejezhette volna.
– Újabb látomás tört rád, szerelmem? Mi aggaszt annyira?
Szelim komoran bólintott.
– Tegnap éjjel, miután oly rengeteg fűszert fogyasztottunk, újabb álmok nyíltak meg előttem.
Mahra érdeklődő tekintettel felült, és a szerelem parazsából újjáéledő újdonsült mátkából hirtelen hű követővé változott, aki csak az utasításra vár.
– Rajtaütöttünk a karavánokon, és megakadályoztuk, hogy Dhartha naib áruba bocsáthassa a fűszert – magyarázta Szelim –, de még nem tettem eleget ahhoz, hogy elűzzük innen a külvilágiakat. A fűszerkereskedelem évről évre nő. Nem csoda, hogy Shai-hulud csalódott bennem. Feladatot bízott rám, és én kudarcot vallottam.
– A Sivatag Öregje hisz benned, Szelim. Mi másért bízott volna rád efféle teljesíthetetlen küldetést? – Mikor Mahra közelebb húzódott hozzá, Szelim tekintete a nő tökéletes melleire és bársonyos bőrére siklott a barlang félhomályában. – Mi majd segítünk neked. Mindent megteszünk, hogy elérhesd a céljaidat. Ez a küldetés sokkal nehezebb, semhogy egyetlen ember teljesíthetné.
Szelim finoman megcsókolta a félhold alakú sebhelyet, majd egyenesen felült, és kibámult a pitymalló tájra, ahol a nap kúszott fel az égre a hullámzó dűnék között.
– Lehet, hogy egyetlen ember képtelen rá, de egy legenda képességeit nem haladhatja meg.

 

Az eszményeket és álmokat kergető ifjú Aziz megvárta, míg nagyapja és a többi szirtlakó nyugovóra térnek. Aztán előpakolta a felszerelést, amit napról napra, darabról darabra szedett össze és rejtett el. Nem csapott zajt, és úgy osont, akár egy muad-dib, az apró sivatagi egerek egyike, amelyek benépesítették a sziklahasadékokat és a szirteket.
Ma éjjel bizonyítani fog, és nem csupán Dhartha naib, hanem Féreglovas Szelim előtt is. Jóllehet egyik férfi sem hallotta szívesen, Aziz mindkettejüket példaképének, hősnek tartotta. A fiú mindkét szembenálló felet becsületesnek látta, és abban reménykedett, hogy valahogy megegyezésre bírhatja őket a Zenszuni nép érdekében. Ez volt a titka.
Ám rettenetesen nehéz feladatnak tűnt.
Hónapokon át, mióta a legendás banditák a biztos haláltól mentették meg a sivatagban, Aziz fejében a számkivetettek közötti élet gondolata motoszkált. Féreglovas Szelim nem fogta fel, mennyit tett a Zenszuni népért Dhartha naib. A fiatal fiú szerette nagyapját, és szükségesként fogadta el szigorú életvitelét, amit a törzs feljavult körülményeiért, a rendszeresen érkező vízért és ételért, valamint a csillagközi kereskedőktől időnként beszerzett luxuscikkekért kifizetett árnak tekintett.
Féreglovas Szelim szemében viszont tűz lobogott, és másféle becsületkódexhez tartotta magát; bátor magabiztossága és tisztes szándéka elhalványította Dhartha naib köznapibb céljait. Szelim számkivetettjei szenvedéllyel követték vezérüket, amit sokkal kevésbé lehetett elmondani a Dhartha naibnak dolgozó fűszerbetakarítókról. A Mahra nevű nő pedig – aki egykor éppen az ő falujából szökött el – immár láthatóan új értelmet talált az életének. Nyilvánvalóan nem bánta meg a döntését.
Aziz éjjeleken át álmodozott arról, hogy maga is a banditák közé áll, hogy a számkivetettek vadregényes életét élhesse. Beszélhetne a Féreglovassal, elmondhatná neki mindazt, amit hónapokkal ezelőtt el kellett volna mondania, de nem adódott alkalma rá. Szemei ragyogtak, tekintetéből sugárzott az elszántság, hogy helyrebillentse a világ egyensúlyát, begyógyítsa a sebet, véget vessen a hosszú ideje dúló, gyilkos viszálynak.
Aziz képes lenne rá. Ám vajon Szelim elfogadná őt?
Talán... feltéve, hogy olyan képességekről tesz tanúbizonyságot, amelyek a törzs hasznára válnak.
Mikor átadta nagyapjának a számkivetett üzenetét, Aziz megpróbált tompítani a szavak élén, magyarázkodni, és kimenteni Szelimet. Dhartha naib még így is haragra gerjedt, és meg nem érdemelt átkokat szórt a Féreglovas fejére. Ahelyett, hogy megjutalmazta volna a viszontagságos út megtételéért, Dhartha naib szállására parancsolta megszégyenített unokáját. Az öreg napokig szemmel kísérte Aziz minden mozdulatát.
A fiú azonban nem felejtette el, amit látott és megélt, képzeletében pedig olyan lehetőségek ötlöttek fel, amelyekre korábban nem is gondolt. Aziz mindenáron vissza akart jutni. Főként a jókedvre és az izgalomra vágyott. Biztos volt benne, hogy képes megtenni.
Alaposan felkészült erre az éjszakára, felidézte, mit tett annak idején Féreglovas Szelim, és kétsége sem volt felőle, hogy maga is meg tudja tenni ezt. Elvégre sok évvel ezelőtt egy ifjú és képzetlen száműzött minden segítség nélkül fedezte fel elsőként, miképpen lehetséges meglovagolni a démoni homokférgeket...
Aziz most az éj leple alatt surrant el a biztonságérzettől kókadt őrök mellett, és leosont a sziklás gyalogösvényen, amely a kiterjedt homokmedencébe vezetett. A homokférgek birodalmába. Csupán az egyik hold csüngött az ég alján, és alig parázslott, a magasban ragyogó csillagok azonban úgy tündököltek, akár az angyalok szemei. Aziz nekiiramodott a puha homokban, és jól látható nyomot hagyott maga után. Megpróbált kiáltani, de a homok megcsuszamlott a lába alatt, s úgy érezte, mintha a porban úszna.
Aziznak kellő messzeségbe ki kellett merészkednie, hogy ne állhassák a férgek útját a mélyben megbúvó sziklák. Ám a szirthez is elég közel akart maradni, hogy az emberek láthassák, mire készül. Elsősorban a nagyapja számított.
A fiú már egy órája tört előre, mikor a pirkadat színei megfestették a pengeéles keleti horizontot. Előresietett, hátha napkeltéig sikerül elérnie a kiszemelt helyet, felkaptatott a dűnére, amely arra a tribünre emlékeztette, amit egyszer az egyik külvilágról hozott videókönyvben látott. Remélte, hogy óvatos léptei nem keltettek elég hangos rezgéseket ahhoz, hogy odacsalogassák Shai-huludot – egyelőre nem.
Aziz egy szikladarabot és egy fémrudat, kötelet és egy hosszú, erős lándzsát hozott magával – sokkal több felszerelést, mint a pelyhedző állú Szelim, mikor először megzabolázta a sivatagi lényeket. Meg lehetett valósítani.
Aziz zakatoló szívvel, de rendületlen magabiztossággal guggolt le a dűne tetején. A lágy homokba döfte a fémrudat, majd döngetni kezdte a szikladarabbal. Az ütések éles robbanásokra emlékeztetőn dörrentek fel, elevenen hasítva a sivatag örök csendjébe.
Mikor a hajnal végül beborította az egész mennyboltot, a fiú hátranézett a csipkés ormú szirtfalra. A sötét, védett ablakok mögött alvó Zenszunik bizonyosan meghallják őt. Aziz várta, hogy eljöjjön a hatalmas féreg.

 

Mikor meghallotta a messzi dűnék felől beszűrődő, pergőtűzszerű dobogást, Dhartha egy pillanat alatt felébredt. A kíváncsi és gyanakvó agg vezető sebtében felöltözött, de mielőtt kiléphetett volna hajlékából, egy férfi hajtotta félre a bejáratot fedő függönyt.
– Dhartha naib, az egyik fiú kiszökött a homokra. Úgy hiszem... olyannak tűnik, mint Aziz.
Dhartha homlokát ráncolva végigvonult a folyosókon, hogy a falba vájt ablakokból szemügyre vehesse a vén sivatagot.
– Miért csap a bolond ekkora zajt? Azt hittem, értelmesebb ennél.
Aztán az ősz hajú sivatagi férfinak eszébe jutott, Aziz milyen botor módon bálványozza a banditát, aki uralma alá hajtotta a homokférgeket.
– Küldj ki néhány embert, hogy hozzák vissza ide! Gyorsan, mielőtt ideér egy féreg!
Társa tétovának tűnt, de megindult, hogy teljesítse a parancsot.
A távolban, a dűnék között Aziz tovább verte a csalogató ritmust. Mikor a naib görcsös ujjaival megmarkolta a sziklaperemet, és kibámult az érintetlen dűnéket elárasztó napsugarakra, látta unokája apró lábnyomait, amelyek a pusztaság mélyébe vezettek. Micsoda dőreség!
A látóhatáron egy közelgő féreg titáni hullámai rajzolódtak ki. A megmentésére eredt férfiak egyike sem érhet oda időben a fiúhoz. Dhartha hidegséget érzett mellkasában.
– Jajajj, ne! Buddallah, kérlek, ne engedd, hogy megtörténjen!
Aziz a dűne tetején állt, és egy hívő ártatlan magabiztosságával markolta meg a fémrudat. Habár Dhartha megvénült, látása éles maradt, és tisztán kivette, ahogy a fiú szétvetett lábakkal figyeli a felpúpozódó homokot, a kavargó nyomvonalat, ahogy a behemót megfordul, és egy sivatagi vihar pusztító erejével megindult az irányába.
Aziz, akár egy forró kövön rohangáló bogár, végigszaladt a dűne vékony taréján, hogy előnyösebb helyzetből várhassa a férget, de a föld alatt rejtőző démon közeledtére megrepedt és leomlott a homokpart. A fiú elveszítette egyensúlyát, és lebukfencezett a lejtőn. Eldobta lándzsáját, és hirtelen ezüst fény villant fel a hajnali napsütésben.
Mielőtt Aziz újra megvethette volna a lábát, kristályagyarakkal teli, gigászi száj nyílott szét alatta, majd a magasba, egyre magasabbra emelkedett, és nyelte el a port, a homokot... és egy falatnyi emberi testet.
Dhartha naib tátott szájjal, gyásztól és dühtől könnyes szemekkel meredt maga elé. Az ártatlan kisfiú, aki abba a szédült hitbe kergette magát, hogy képes megszelídíteni a dűnék démonait, akárcsak a magával Shaitannal lepaktált féreglovas banditák, egy szemvillanás alatt odaveszett.
Szelim a felelős mindezért!
A szörnyeteg a homokba merült, majd megindult visszafelé. Nyomában felkavarodott a homok, kitörölve a küzdelem minden jelét.
Dhartha naibnak úgy rémlett, mintha varjúszárnyak súrolták volna az arcát, fülében pedig Féreglovas Szelim fanyar, átkozott kacaja harsant volna fel.

 

 

L. E. 174
A DZSIHAD 28. ÉVÉBEN
Egy évvel az Ix meghódítása után

 

Nagy dolgokat vittem véghez életem során,
amelyek a legtöbb ember legmerészebb
törekvéseit is messze túlszárnyalták.
Viszont valahogy nem sikerült otthonra
és igaz szerelemre lelnem.
VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
MAGÁNLEVÉL SERENA BUTLERNEK

Az Álomutazó fedélzetén a Seurat nevű robottal eltöltött napok óta Vor nyughatatlan maradt, és eszébe sem jutott, hogy letelepedjen. Folyton megújuló kíváncsisággal, a szabad emberiség változatos világát teljességében megtapasztalni vágyva ízlelgette minden új bolygó sajátos zamatát, és illesztette bele élményeinek katalógusába. Szívesen ismerkedett az emberekkel, a kultúrákkal, a kötelékekkel, amelyek erősebben egymáshoz fűzték a különféle emberi fajokat, mint ahogy Omnius valaha is egységbe forraszthatná az Összehangolt Világokat.
A frissítő körútját csöndesen végigjáró Seurat ebben a pillanatban is a fertőzött Omnius-gélgömböt viszi egyik bolygóról a másikra, így mételyezve meg az örökelmét. Ördögi trükköt, talán a történelem legpusztítóbb hadicselét vetette be. Xavier bizonyosan valamiféle merev, letaglózó stratégiát dolgozott volna ki a helyében, amelynek során a Dzsihad Hadserege Seuratot követi, hogy lesújtson minden egyes megroggyant gépi világra. Egy efféle terv azonban taktikai szempontból értelmetlennek hatott, és nyilvánvalóan mind Seurat, mind Omnius figyelmét felkeltette volna, mielőtt Vor elképzelése megvalósulhat, és emberi életek feláldozása nélkül a lehető legnagyobb kárt okozza.
Vor inkább hagyta, hogy a gépek önmagukat pusztítsák el, miközben ő a Dzsihad sokkal hivatalosabb ügyeit intézi.
Vor korábban még sohasem járt a vízben bővelkedő Caladanon – ezen az elszigetelt, ritkán lakott Szövetségen kívüli világon –, amely kifejezetten kellemes helynek tűnt. Miután Seurat gazdátlanul maradt hajójába csempészte a megfertőzött örökelme-frissítést, Serena Butler kihirdette a Dzsihad folytatásának új tervezetét. Még mielőtt Xavier hazatérhetett volna az Ixről, Vor örömmel elvállalta a barangolás feladatát.
Hónapokig a hadászati szempontból lényeges bolygókat járta a Szövetség területének határán, hogy a Dzsihad előretolt állásainak keressen alkalmas helyet. Ezek a védtelen bolygók lehetséges hídfőállásként feltételezhetően ugyanolyan vonzó célpontot jelenthettek Omnius számára, mint az Anbus IV.
Minden újabb hely szélesebb távlatokba helyezte a háborút és a létfontosságú okokat, amiért az embereknek feltétlenül nyerniük kellett. Néha, mikor elmerengett, sehogy sem értette, eleve miként csúszhattak ki a mesterséges értelemmel rendelkező gépek az emberek kezéből, és a helyzet hogyan válhatott ilyen végletesen válságossá.
Fiatalon csodálta az Omnius által megépített ipari létesítmények és városok hatékonyságát, akárcsak a Titánok dicső tetteit ünneplő emlékműveket. Ám most, az elszórt településeken, még ha nem is tartoztak szorosan a Szövetséghez, Vor a csodálat egy egészen más fajtáját tapasztalta meg. A gondtalan emberek sokféle módon vigadtak: kedvüket lelték a mindennapokban, a jó ételben és borban, az ágy melegében. Örömet okozott nekik egymás társasága, a szeretet és a barátság számos formája. Serena gyermekének emelt, őszinte emlékművek megépítésével fejezték ki a Dzsihad iránt érzett lelkesedésüket és elszántságukat.
Vor nem sajnálta, hogy feladta a megbízotti kiváltságait. Büszkén gondolt rá, hogy az egész galaxis megváltozott, mivel úgy döntött, édesapja ellen fordul, és megmenekíti a gyászoló Serena Butlert. Ezek után elevenebbnek, emberibbnek érezte magát, mint valaha.
Csupán egy dolog miatt bánkódott, hogy Serena nem viszonozta a szerelmét. Ám a nő szíve gránittá keményedett, Vor pedig elfogadta, és alig fájlalta ezt. Új, szabad élete számtalan más módon gazdagította őt.
Egészségesen és örökké fiatalon Vor Atreides könnyen talált magának szeretőket a különböző űrkikötőkben. Némelyik egyéjszakás kalandnak számított, másokhoz újra meg újra visszatért. Valószínűleg rengeteg ismeretlen, apja kilétéről mit sem tudó gyermeke volt galaxisszerte, de nem tudott volna jó szülőjük lenni. Mivel attól tartott, hogy a kimekek visszavágnak, és nem akart apjának, Agamemnónnak eszközt adni a kezébe, Vor rendre alacsony rangú dzsihadistának adta ki magát, valahányszor megszakította útját, és sohasem árulta el valódi származását. Az ő érdekükben tette, nem a sajátjában...
Hasonló okból kerülte az olyan életre szóló elkötelezettségeket, amilyen Xaviert és Octát kötötte össze. Kimek édesapja kilétén kívül saját közel-halhatatlanságát is titokban tartotta; nem lett volna más választása, mint hogy végignézze, ahogy bármely nő, akit hitveséül fogad, lassan megöregszik, majd meghal. Pillanatnyilag minden napot, minden meglátogatott bolygót és minden kapcsolatot gondtalanul, önmagában élvezett.
A Caladanra azért érkezett, hogy egy előretolt megfigyelőállást létesítsen. Az elmúlt fél évszázadban nem egyszer több gépi martalócot is láttak a rendszerben nem messze attól a helytől, ahol negyvenhárom esztendővel azelőtt Xavier Harkonnen szüleit megtámadták és megölték a kimekek. A Caladan már korábban delegátusokat küldött a Salusa Secundusra, hogy bejelentsék: a halászfalvak és az óceánparti városok laza, bolygószintű kormányzat megalakítását tervezik, amely elméletileg hajlandó lett volna csatlakozni a Nemesek Szövetségéhez.
Vor erős dzsihadista jelenlététet akart, ami védelmet biztosíthat, ha Omnius nyíltabb agresszió mellett döntene. A Dzsihad nagyfokú hadi tevékenysége egyelőre védekezésre késztette a gondolkodó gépeket, de az örökelme évszázadokra tervezett; senki sem tudta kiszámítani, mit tartogathat számukra a mechanikus szuperelme. A Szövetség haderejének folyton készenlétben kellett állnia.
Magas rangja ellenére Vor nem várt el vak tiszteletet a hadsereg főtisztjeivel szemben. Mivel nem vágyott rá, hogy folyvást tisztelegjenek neki, és megkülönböztetett figyelemben részesüljön, no meg saját kényelme érdekében is, nem egyszer hétköznapi ruhában, rangjelzések nélkül járt-kelt az emberek között. A Dzsihad Tanács stratégiai megbeszélésein primerásként viselkedett, szolgálaton kívül azonban szívesebben töltötte idejét egyenrangú félként újdonsült barátaival.
Könnyen beilleszkedett az egyszerű emberek közé, előszeretettel vetélkedett a falu legkiválóbbjaival a rögtönzött sportversenyek vagy szerencsejátékok alakalmával, és néha egy egész havi zsoldját nyerte meg, vagy veszítette el egyetlen Fleur de Lys vagy más kártyaparti alatt. Amilyen sokat tett a háború sikeréért, éppoly komolyan vetette bele magát a szabadidő nyújtotta élvezetekbe. Itt elég alkalma nyílik majd a kikapcsolódásra, miközben felkutatja a katonai támaszpontnak legalkalmasabb helyet.
A caladani halászfalvak régies, vidéki hangulatot árasztottak. Az emberek maguk építették meg a csónakjaikat, és a család jelképeit festették fel a vitorláikra. A meteorológiai műholdak hiányában a széljárás tanulmányozásával, sőt gyakran a sós levegő megízlelésével jósolták meg a viharok közeledtét. Tudták, az év mely szakában érdemes leginkább halászni, merre találják a kagylókat és az ehető hínárokat, amelyek étrendjük alapját képezték.
Miután három napja tanulmányozta már az északi földfokokat, ahová megépíthetnék a katonai létesítményt, Vor a lenyugvó nap sugaraiban hazatérő csónakokat figyelte. A dokkoknál az Ártatlan Manionra emlékező, kézzel összeeszkábált szentélyeket virágok és színes kagylóhéjak fedték. Az egyik parti szentélyben állítólag a fiú egyik hajfürtjét őrizték.
Vor hallgatta a hordalékot nyaldosó hullámokat, és oly békesség töltötte el, amilyet immár hosszú ideje nem tapasztalt. Mély lélegzetet vett; a korhadó fához tapadó áporodott hínár jódos szaga és a trágyázáshoz rothadásra ítélt, eladatlan hal orrfacsaró bűze dacára tetszett neki a hely.
A hadimérnökök közül sokan a bolygó körül keringő dzsihadista hajókon maradtak, hogy megfigyelő-műholdhálózatot létesítsenek, amely a hurrikánokra is figyelmeztet majd. Más brigádok a főbb halászfalvak közelében található elszigetelt pontokon dolgoztak, hogy szilárd űradótornyokat állítsanak fel a megfigyelő-hálózathoz. További dzsihadisták érkezését várták, akik a szükséges karbantartási munkák ellátása végett állomásoznak majd a Caladanon.
A kikötőparti városban Vor már talált magának egy meghitt, kellemes kis csapszéket, ahol esténként összegyűltek a helybéliek, hogy erjesztett tengeri moszatból főzött házi italt igyanak, amely ízre a barna sörre emlékeztetett, ereje azonban a tömény szeszekével vetekedett. Vor gyorsan megtapasztalta a hatását.
A Dzsihad Hadseregének katonájaként Vor Atreides újdonságnak számított a helybéliek körében. A halászok hírekért és történetekért cserébe itallal és ropogós kagylóval kínálták. „Virk” álnéven mutatkozott be nekik, és azt állította magáról, hogy közönséges dzsihadista mérnökként dolgozik. A Szövetség bolygón tartózkodó katonáinak többsége nem ismerte őt, a többiek pedig titokban tartották a kilétét.
Ahogy a moszatsör lassan a fejébe szállt, Vor egyre beszédesebbé vált, és rengeteg történetet mesélt el, gondosan ügyelve, nehogy megemlítse a Földön emberi megbízottként eltöltött éveket vagy tényleges rangját. A fiatal nők rajongó tekintetéből egyértelműnek tűnt, hogy hittek neki, ahogy a férfiak derűsen szkeptikus homlokráncolásából is kiviláglott, hogy lódításnak vélték az egészet. A lányok incselkedéséből és ajnározásából Vor úgy ítélte meg, többen is szívesen látnák éjszakára; mindössze azt kellett eldöntenie, kivel beszélje meg a találkát.
Tekintete furcsamód elég gyakran tévedt az asztalok körül serénykedő egyik fiatal lányra, aki moszatsört öntögetett a korsókba, és ki-be szaladgált a konyhából, hogy felszolgálja az ételt. Szeme színe a sötét hekori dióéra emlékeztetett, sűrű barna haja pedig csigákban omlott vállára, s oly lágynak és csábítónak hatott, hogy Vor alig bírta megállni, hogy ne nyúljon érte és ne simogassa meg. A lány alakra gömbölyded és magas volt, de Vort leginkább szív alakú arca és megnyerő mosolya vonzotta. Valamiképp, meghatározhatatlanul Serenára emlékeztette őt.
Mikor Vorra került a sor, hogy fizessen egy rundot, magához intette a lányt, aki évődő tekintettel fordult felé.
– Nem csodálom, hogy kiszárad a torkod, ha ennyi sületlenség árad ki belőle.
A férfiak jóízűen nevettek Vor rovására, de ő együtt kacagott velük.
– Szóval, ha megdicsérnélek, hogy milyen szép vagy, azt is sületlenségnek tartanád?
A lány hátravetette csigás fürtjeit, és a válla felett szólt vissza neki, ahogy visszaindult az italokért.
– Abszolút sületlenségnek. – Néhány lány haragosan méregette őt, mintha eleve visszautasította volna mindnyájukat.
Vor megint a lány felé fordult, aki épp a pultnál várakozott. A lány egy pillantást vetett rá, majd elfordult.
– Tíz kreditet kap tőlem az, aki elárulja nekem a nevét – szólt vakmerően, és feltartotta az érmét.
– Leronica Tergiet – felelték kórusban, de a pénzt az a halász kapta, aki további információval szolgált. – Az apja mélytengeri halászhajót tart fenn, de gyűlöli a munkát. Ő vette ezt a helyet, de lényegében Leronica vezeti az üzletet.
Az egyik durcás hajadon Vorhoz dörgölőzött.
– Egy pillanatra sem fog megpihenni. Agyonhajszolja magát, és megöregszik, mielőtt gyermeket szülhetne. – Hangja mélyebbre váltott. – Meglehetősen unalmas társaság.
– Talán csak olyasvalaki kell neki, aki megnevetteti őt.
Mikor Leronica visszatért az asztalhoz a frissen csapolt sörrel teli korsókkal, Vor az egészségére emelte a poharát.
– A szépséges Leronica Tergietre, aki tudja, mi a különbség egy szívből jövő bók és az abszolút sületlenség között.
A lány lerakta a maradék moszatsört.
– Errefelé oly kevés őszinte szót hallok, hogy nehéz kiismernem magam. Nincs időm olyan helyekről hallgatni történeteket, ahová soha el nem juthatok. Vor felemelte a hangját, hogy túlharsogja a zsivajt.
– Kivárhatom, amíg kettesben beszélgethetünk. Ne hidd, hogy nem vettem észre, ahogy a történeteimet hallgatod, és közben úgy teszel, mintha nem is érdekelnének!
– Zárás utánig dolgoznom kell – horkant fel a lány. – Jobban tennéd, ha visszamennél a szép, tiszta hajódra.
Vor lefegyverzőn elmosolyodott.
– Bármikor elcserélném a szép, tiszta hajómat egy meleg ágyért. Megvárlak. A férfiak fütyülni kezdtek, de Leronica felhúzta a szemöldökét. – A türelmes férfi errefelé újdonságnak számít.
Vor zavartalanul válaszolt.
– Akkor remélem, szereted az újdonságokat.

- - -

 

Octa megpróbálta elérni, hogy többé ne higgyek
a szerelmi végzetben, hogy mindannyiunknak
egyvalakit szánt a sors. Kis híján sikerült is neki,
mivel majdnem elfeledkeztem Serenáról.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
VISSZAEMLÉKEZÉSEK

A Salusa Secundus úgy tündökölt, akár a háború kietlen pusztaságában zöldellő oázis; menedék, ahol Xavier újra összeszedhette az erejét, mielőtt megint visszatér a Dzsihad Hadseregéhez. Most azonban, miközben egy talajjáróval hajtott el a Zimiai Űrkikötőből, abban reménykedett, hogy még nem késett el. Épp most érkezett haza az ixi csatatérről.
Már hónapok óta tudta, hogy Octa terhes – az ixi indulás előtt együtt töltött éjszaka kétségkívül meglepően sikeresnek bizonyult –, és bármelyik pillanatban megindulhatott a szülés. Roella és Omilia világrajövetelekor nem lehetett jelen – a Dzsihaddal szembeni elkötelezettsége mindig elsőbbséget élvezett –, felesége azonban immár negyvenhat éves volt, ami miatt a szülés a szokásosnál sokkal több lehetséges komplikációval járhatott. Neje bizonygatta, hogy nincs mitől tartania, de ettől csak még jobban aggódott.
Xavier sietve felhajtott a kanyargós úton, amely a Butler-birtokhoz vezetett, miközben a nap a nyugati horizont alá bukott. Amint az íjvetők a rendszerbe értek, rögtön kapcsolatba lépett az otthoniakkal, és azóta rendszeres jelentéseket kapott Octa hogylétéről. Már csak pár perc maradhatott.
Octa amellett döntött, hogy otthon hozza világra a kisbabáját, akárcsak az első két gyermeke esetében, mivel a hadseregnek, különösen a nagylelkű tlulaxiak szervfarmjairól leszállított pótszervekre váró sebesülteknek szerinte nagyobb szüksége volt a gyógyászati központokra.
Miután leparkolt az udvaron, és a főbejáraton berohant a kongó folyosóra, szokásos visszafogottságát meghazudtoló érzelmességgel kiáltott be:
– Octa! Hazaértem!
Az egyik szolga izgatottan elébe sietett, és felmutatott a lépcsőn.
– Az orvosok vele vannak. Nem hiszem, hogy már megszületett volna a kisbaba, de már nagyon...
Xavier többet nem hallott, ahogy felloholt a lépcsőn. Octa azon a széles baldachinos ágyon feküdt, ahol a magzat megfogant. Mindebben újabb apró diadalt, az emberi kitartás és harcosság jelképét látták. Octát félig felülve, széttárt lábakkal találta az ágyon; homlokáról patakzott a verejték, arcát eltorzította a fájdalom.
Mikor a nő meglátta Xaviert, elmosolyodott, mintha arról akarná meggyőzni magát, hogy nem álmodik.
– Szerelmem! Ezt... kell tennem... hogy hazahozzalak a háborúból?
Az ágy mellől a hivatásos szülésznő biztatóan mosolygott.
– Erős asszony, és minden rendben folyik. Bármelyik pillanatban megszülethet az újabb gyermeked, primerás uram.
– Így elhallgatva egészen könnyűnek tűnik – nyögte Octa, miközben újra görcsösen megrándult. – Nem lenne kedved helyet cserélni velem?
– Ez a harmadik gyermeked – felelte a szülésznő –, szóval könnyen kell mennie. Talán nincs is szükséged rám.
A várandós anya megragadta, és magához húzta az asszony karját.
– Maradj!
Xavier odalépett hozzá.
– Ha valakinek a kezét kell szorongatnia, akkor jobb, ha én teszem.
A szülésznő mosolyogva hátralépett, és hagyta, hogy Octa férje átvegye a helyét.
Ahogy hozzáhajolt, Xavier belegondolt, még mindig milyen gyönyörű a felesége. Évek óta vele élt, de túl sokat kellett távol maradnia tőle. Nem is értette, hogyan elégítheti ki őt ez a toldozott-foldozott házasság.
– Mire gondolsz? – kérdezte Octa.
– Arra, hogy mennyire gyönyörű vagy. Sugárzol a boldogságtól.
– Mert itt vagy velem.
– Szeretlek – súgta a hitvese fülébe. – Sajnálom, hogy nem lehettem olyan jó férj, amilyet megérdemelnél. Még mikor együtt lehettünk, akkor sem törődtem eléggé veled.
Octa szempillái megrebbentek, s kezét a pocakjára rakta.
– Valamennyire mégiscsak törődnöd kellett velem, különben nem lennék megint terhes. – Elfintorodott, ahogy megint fájása kezdődött, de bátor mosollyal próbálta leplezni a fájdalmát.
Xavier azonban nem hagyta ilyen könnyen elintézni a dolgot.
– Őszintén, túl sok időt töltök töprengéssel, és túlságosan lefoglal ez az átkozott háború. Az a legtragikusabb, hogy ilyen sok időbe telt rájönnöm, mekkora kincs vagy te nekem.
Könnyek csorogtak végig Octa arcán.
– Sohasem kételkedtem benned, szerelmem. Te vagy az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem, és bármilyen feltételek mellett elfogadlak téged. – Sokkal többet érdemelsz, én pedig...
Ám mielőtt befejezhette volna a mondatot, Octa felkiáltott.
– Ez az... tolófájás – mondta a szülésznő, és az ágyhoz sietett. – Ideje nyomni.
Xavier pedig tudta, hogy véget ért a beszélgetés.
Húsz perccel később Xavier a karjaiban dédelgette takaróba burkolt, harmadik kislányát. Octa férje beleegyezésével már választott neki nevet, amíg Xavier az Ixen harcolt.
– Isten hozott a világmindenségben, Wandra! – köszöntötte lányát Xavier. És egy pillanatra teljesnek érezte magát.
Manion Butler kezdettől fogva gondozta olajfaligeteit és szőlőlugasait a szétterülő birtokon, a bevetések között pedig Xavier úrgazdaként maga is foglalkozott a gazdasággal, akár a békében hazatérő római tisztek. Örült, hogy otthon lehet, a családjával töltheti az idejét, s elfeledkezhet a gonosz gondolkodó gépekről és a Dzsihad rémségeiről, ha csak rövid időre is.
Xavier gondoskodott róla, hogy mindig legyen elég földműves és veteményfelügyelő, hogy a megművelt lankák kellő hasznot hozzanak, de szerette maga is bepiszkítani a kezét, a hátán érezni a napsugarakat és az egyszerű, becsületes munkától felgyűlő izzadságcseppeket. Valaha régen Serena is szeretett kertészkedni, gondoskodni kedves virágairól, és most már értette, mi vonzotta a lányt a földhöz és a növényekhez. Megérezte benne a cél tisztaságát, amelyet nem szennyezett politikai megfontolás, ármánykodás vagy személyes bonyodalom. Itt kizárólag a termőföldre és a friss illatú növényzetre kellett összpontosítania.
Feketerigók repkedtek az olajfák szürkészöld levelei között, és lecsipkedték a bogyókat, amiket a szedők nem vettek észre. Minden egyes szőlőtőkesor végében egy nyalábnyi narancssárga körömvirág nőtt. Xavier végigsétált a szűk, lombos folyosókon, és épphogy kilátott a karók és kábelek körül tekergőző venyigék felett.
Miközben várt, apósát a tőkék között találta, amint egy fürt zöld szőlőt cirógatott, amely a száraz, meleg időben lassan beért. Manion időközben megőszült, egykor húsos orcája pedig lesoványodott. A lemondott alkirály mégis nyugodt elégedettséget árasztott magából, amit sohasem mutatott, míg a Szövetségi Parlamentben töltött be tisztséget.
– Szükségtelen megszámolni minden egyes szőlőszemet, Manion – csipkelődött Xavier. Ahogy odasétált az öreghez, a szőlőlevelek úgy simították végig ruhája ujját, akár a győzelmi felvonulások idején összesereglett tömeg előrenyújtott kezei.
Manion felnézett, majd hátracsapta szalmakalapját, amely a nap ellen védte a szemét.
– Épp amiatt a gondoskodás és figyelem miatt büszkélkedhetünk a Szövetség legfinomabb boraival, amivel ezeket a tőkéket elhalmozom. Attól tartok, idén a zinagne kissé gyengébbre sikeredik majd – túl sok eső esett arra a területre –, de a beaujie pompás zamatú lesz.
Xavier megállt mellette, és a szőlőfürtre vetette a tekintetét.
– Akkor addig kell kóstolgatnom veled a friss fejtéseket, amíg meg nem győzlek a kiválóságukról.
Munkások járkáltak a szőlősorok között, s kapákkal és gereblyékkel forgatták meg a földet, gyomlálták ki a gazt. Minden évben, mikor megért a termés, salusai napszámosok százai lepték el a szőlőskertet, és dolgoztak éjt nappallá téve a lugasban, gyűjtötték puttonyokba a fürtöket, hogy a főépület mögötti borospincékbe vigyék. Az elmúlt évtizedben Xaviernak mindössze háromszor sikerült részt vennie a zajos szüretelésben, de mindannyiszor élvezte azt.
Azt kívánta, bárcsak többet otthon lehetne, de hivatása az űrbe szólította, hogy ott a gondolkodó gépek ellen küzdjön.
– És hogy van a legkisebb kisunokám?
– Elég ideig láthatod majd magad is. Ideszóltak, hogy egy hét múlva újra csatlakoznom kell a flottához, és számítok rád, hogy segítesz Octának. Kismamaként rengeteg teendője lesz.
– Biztos vagy benne, hogy szerény segédletem nem okoz még több gondot neki?
Xavier felkacagott.
– Egykor te voltál az alkirály, így tudnod kell, hogyan lehet kiosztani a feladatokat. Kérlek, figyelj rá, hogy Roella és Omilia mindig segítsenek az édesanyjuknak.
Xaviernak hunyorognia kellett a ragyogó salusai napsütésben, és felsóhajtott, ahogy az élet súlya mintha ismét teljes erejével ránehezedett volna. Már ellátogatott az öreg Emil Tantorhoz is, aki örömmel vette magához menyét és annak három gyermekét.
Habár Xaviert saját, szerető család várta otthon, úgy érezte, menet közben valahol veszteség érte. Octa csendes volt és erős, menedéket jelentett neki az élet forgatagában. Feltétel nélkül szerette őt, noha nem feledte a boldog perceket sem, amiket egykor Serenával töltött. Mindketten flatalok voltak még, a szenvedély tüze hajtotta őket, és elképzelni sem tudták, miféle tragédia közeleg feléjük, akár egy becsapódó meteor...
Xavier már jó ideje nem bánkódott Serena elvesztése miatt – életútjaik elváltak –, azt ellenben kifejezetten sajnálta, hogy ő maga mennyit változott.
– Manion – szólalt meg halkan –, hogyan válhattam ennyire megcsontosodottá?
– Ezen hadd gondolkodjak el egy pillanatra – felelte a visszavonult alkirály.
Baljós gondolatok törtek rá Xavierra. A derűlátó és szenvedélyes férfi, aki egykor volt, immár tökéletesen idegennek tűnt neki. Felidézte a nehéz feladatokat, amelyeket a Dzsihad nevében hajtott végre, és immár nem tudta mindegyiket megbocsátani magának.
Végül Manion azzal a komolysággal és jelentőségteljességgel válaszolta meg a kérdést, ami egykor a Szövetségi Parlament képviselőihez intézett beszédeit jellemezte.
– A háború megkeményített, Xavier. Mindannyiunkat megváltoztatott. Néhányunkat megtört. Másokat, például téged is, erősebbé tett.
– Attól félek, hogy az erőm a legnagyobb gyengeségem. – Xavier a sűrű, sötétzöld szőlőlevelek közé meredt, de csak a Dzsihad hadjárataiból megmaradt emlékképeket látta maga előtt... űrcsatákat, megcsonkított robotokat, lemészárolt embereket, akik a gondolkodó gépek támadásainak estek áldozatul.
– Hogy érted ezt?
– Láttam, mire képes Omnius, és az egész életemet annak szenteltem, hogy gondoskodjam róla, a gépek soha ne győzhessenek. – Felsóhajtott. – Ily módon akartam kimutatni a családom iránti szeretetemet: azzal, hogy védelmezem őket. Sajnos ez azzal jár, hogy alig lehetek itthon velük.
– Ha nem ezt tennéd, Xavier, akkor most mindannyian az örökelme rabszolgái lennénk. Octa megérti ezt, ahogy én is, és a lányaid is. Ne engedd, hogy túlságosan rátelepedjen a lelkedre!
Xavier mély lélegzetet vett.
– Tudom, hogy igazad van, Manion... De nem akarom, hogy a kérlelhetetlen győzni akarás megfosszon emberi mivoltomtól. – Az apósára emelte a tekintetét. – Ha a hozzám hasonló emberek kénytelenek elgépiesedni ahhoz, hogy legyőzhessék a gépeket, akkor a Dzsihad ügye végleg elveszett.

- - -

 

Végigtanulmányozhatjuk a történelem hosszú menetének minden apró részletét, s hatalmas adathalmazt feldolgozhatunk. Akkor pedig miért olyan nehéz a gondolkodó gépeknek tanulni belőle? Megfontolandó továbbá az is: az emberek miért követik el újra meg újra elődeik hibáit?
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

Jóllehet immár évszázadok óta kísérletezett különféle embereken, Erasmus még mindig nem fogyott ki az ötletekből. Oly sok izgalmas módszer akadt a faj tanulmányozására. És most, hogy a világot ifjú gyámfia, Gilbertus Albans szemével láthatta, új és érdekes lehetőségek egész tárháza nyílt meg előtte.
A robot aranyszínű szőrmével szegélyezett karmazsinpalástjában állt. Stílusos és tekintélyt parancsoló öltözet – gondolta. Likvimetál arclemezét kifényezték, hogy ragyogón verje vissza a Corrin rőt napjának sugarait.
A fiatal Gilbertusra ugyancsak makulátlan öltözéket adtak, miután a komornyikbotok lecsutakolták és kicsinosították. A fiú a szorgos oktatás és nevelés dacára még mindig állatias vonásokat mutatott: vadságot, ami apró lázadásokban mutatkozott meg. Erasmus biztosra vette, hogy végül sikerül kitörölnie a hibát.
Mindketten a ház előtt állva figyelték a lezárt rabszolgatelepeket és a kísérleti alanyokat. Sokan közülük ahhoz az állatias, alsóbb társadalmi rendhez tartoztak, amelyből Gilbertus is származott. Akadtak azonban pallérozottabbak is – tanult szolgák, kézművesek és szakácsok, akik Erasmus villájában dolgoztak.
Ahogy belenézett a fiú tágra nyílt, ártatlan szemébe, Erasmus eltűnődött, vajon Gilbertus emlékszik-e nyomorúságos és keserves kiskorára, amikor még ezeknek a rettenetes telepeknek a mocskában robotolt, vagy sikerült kitörölnie agyából az emlékeket, miközben gépi mentora kitartó fáradozásainak köszönhetően megtanulta rendbe szedni a szellemi képességeit.
Most, mielőtt belefogtak volna a legújabb kísérletbe, a fiú kíváncsian végignézett a kiválasztottak csoportján; a rabszolgák nyugtalan tekintettel bámulták Erasmust és a fiatal fiút. Az önálló akaratú robot érzékelőszálai fokozott összpontosításból származó izzadságot, felgyorsult szívverést, megnövekedett testhőmérsékletet és a feszültség más nyilvánvaló jeleit észlelték a levegőben. Vajon mitől voltak ennyire idegesek? Erasmus szívesebben indította volna egyenlő alapokról a kísérletet, de a foglyok túlságosan rettegtek tőle. Meg voltak győződve arról, hogy a robot valami kellemetlenséget akar okozni nekik, Erasmus pedig nem hibáztathatta őket azért, hogy efféle következtetéseket vontak le vele kapcsolatban.
Nem is igyekezett leplezni mosolyát. Végtére is, igazuk volt.
A mellette álló fiú elfojtotta kíváncsiságát, és pusztán figyelt. Ezt a leckét tanította meg neki elsőként a robot. Gilbertus Albans Erasmus minden erőfeszítése dacára még mindig hézagos műveltségű gyerek volt, oly hiányos adatbázissal, hogy értelmetlen lett volna véletlenszerű kérdéssort feltenni neki. Ezért a gondolkodó gép rendszerezett, logikus módszerrel oktatta őt, és a már megtanult tényekre épített.
Az eredmény eddig kielégítőnek tűnt.
– Ma a kiváltott reakciókat vizsgáló próbasorozathoz fogunk hozzá. A kísérlet, aminek szemtanúja leszel, a pánikreakciókat hivatott szemléltetni. Kérlek, alaposan figyeld meg a különféle viselkedésformákat, hogy a rabszolgák viszonylagos státusából következtetéseket vonhass le!
– Igenis, Erasmus úr – felelte a fiú a rácsot szorongatva.
Gilbertus mostanában azt tette, amit mondtak neki: komoly előrelépést tett a kezdeti rakoncátlan viselkedéséhez képest. Omnius akkoriban gyakran jegyezte meg kárörvendően, hogy Erasmus sohasem lesz képes kulturált lényt faragni a bárdolatlan fiúból. Valahányszor csődöt mondott a logika és a józan ész, Erasmus fegyelmezéssel és módszeres képzéssel egészítette ki a büntetés és jutalmazás rendszerét, amihez időnként viselkedésmódosító drogok segédletét vette igénybe. A gyógyszerek eleinte fásult kábulatot idéztek elő Gilbertusban. Érezhetően csappant viszont hajlama a mániákus, romboló viselkedésre, amely általános előmenetelét fogta vissza.
A robot fokozatosan csökkentette az adagokat, és most már alig kellett gyógyszereznie a fiút. Gilbertus lassan beletörődött a helyzetébe. Ha emlékezett még nyomorúságos korábbi életére, bizonyosan lehetőségként, előnyként fogja fel az új körülményeket. Erasmus nemsokára Omnius előtt szemléltetheti diadalát, amivel azt bizonyíthatja be, hogy az emberek értelmi potenciálja meghaladja még a mindentudónak vélt számítógépét is.
Ám több lebegett szeme előtt, mint hogy megnyerje az Omnius elleni fogadást. Erasmus ténylegesen örömét lelte abban, hogy figyelheti és lejegyezheti Gilbertus előmenetelét, és az után is folytatni óhajtotta a kísérletet, hogy Omnius elismerte a vereségét.
– Most pedig figyelj jól, Gilbertus! – Erasmus az egyik kapuhoz ment, kikódolta a zárat, és belépett az elkerített területre.
Miután a telep kapuja biztonságban becsukódott mögötte, Erasmus bevonult az összecsődített emberek közé, fellökte, és a földhöz taszította őket. A rabszolgák eszeveszetten menekülni igyekeztek, tekintetüket pedig elfordították, mintha ettől nem venné észre őket. Ez kifejezetten szórakoztatta Erasmust, hiszen az elkerülő stratégiát azokra az emberi mintákra alapozták, amivel egy másik személy figyelmét felkelthették. Bonyolult, önálló akaratú robotként azonban Erasmus tisztán véletlenszerű, teljességgel tárgyilagos alapon válogatott.
Előhúzott egy nagyméretű lőfegyvert a palástja alól, első kiszemelt áldozatára – éppenséggel egy idősebb férfira – szegezte, és tüzet nyitott rá.
A pisztoly égzengésszerűen eldörrent, érces visszhangként hasított át az idős férfi testén. Ezt rögtön a csőcselék jajveszékelése követte, amely pillanatok alatt pánikká fokozódott. A kísérleti alanyok úgy rohangáltak, akár a megriadt marhák, függetlenül attól, hogy az állatias rabszolgák vagy a művelt segédek közé tartoztak.
– Látod, hogy menekülnek? – szólt a fiúhoz Erasmus. – Lenyűgöző, ugye? A megszólalni is képtelen fiú arcára rémült kifejezés ült ki.
Erasmus újabb véletlenszerűen kiválasztott célpontra – egy terhes nőre – emelte a fegyverét, és lőtt. Pompás! Mérhetetlenül élvezte a helyzetet.
– Ennyi nem elég? – kérdezte a fiú. – Megértettem a lecke lényegét. Erasmus bölcsen olyan lőfegyvert választott, amely hatalmas dörrenés kíséretében sült el, és kellően nagy kaliberű volt. Valahányszor eltalált egy áldozatot, vér, bőrcafatok és csontdarabok repültek szanaszét. A szertelen iszonyat önmagában tovább gerjesztette a pánikot, akár egy visszacsatolás.
– Még sokat tanulhatsz – válaszolta Erasmus, és közben figyelte, hogy Gilbertus zavartan toporog. Idegesnek látszott.
Fölöttébb érdekes.
A foglyok sikoltoztak és jajveszékeltek, egymás hátára másztak, letaposták az elesetteket, ahogy igyekeztek kitérni a robot útjából. Ám a zárt területen nem volt hová menekülniük. Erasmus újra meg újra tüzelt.
Az egyik lövedék fejen talált egy férfit, akinek a koponyája és az agya táguló felhőként oszlott szét a levegőben. Több rabszolga dermedten állt, és szánalmasan megadta magát. A robot ezek felét is legyilkolta, mivel nem akarta kioktatni őket, vagy megváltoztatni a reakcióikat. A kísérlet sikere érdekében tökéletesen korrektnek kellett maradnia, és semmiféle okból nem választhatott magának kegyenceket.
Miután egy tucatnyit megölt, és kétszer ennyit megcsonkított, abbahagyta a lövöldözést, és likvimetál kezében tartotta a lassan hűlő lőfegyvert. A rémület eszeveszett hullámai továbbra is körülötte kavarogtak, ahogy a túlélők fel és le szaladgálva kerestek búvóhelyet vagy más menekülési lehetőséget. Némelyik elesett bajtársaik segítségére sietett. Végül alábbhagyott a sikoltozás, az emberek pedig Erasmustól a lehető legtávolabb összebújtak a kerítés előtt, mintha ilyen kevés távolság bármit is számítana.
Sajnos az életben maradottakra további kísérletek vártak, még ha fizikailag sértetlenek maradtak is. Nem érdekes. Mindig talál magának újabb alanyokat, akiket lényegében kimeríthetetlen készleteiből meríthet.
A lezárt terület előtt várakozó Gilbertus hátralépett, nehogy megérinthesse őt a segítségért könyörgők keze. A fiú zavartan meredt Erasmusra, mintha nem értette volna, hogyan kellene most éreznie.
Furcsa. Ezek után Erasmus kénytelen lesz kielemezni Gilbertus reakcióit, amit külön nyereségnek tekintett.
Néhány rabszolga zokogni, jajongani kezdett, mikor Erasmus ismét kitárta a kaput, és magabiztosan ifjú gyámfiához lépett. Gilbertus azonban meghátrált, ösztönösen elhúzódott a robot fényes bőréről és színes ruházatáról csöpögő velő és vér elől.
Ez egy pillanatra elgondolkoztatta Erasmust. A robotot nem zavarta, ha kísérleti alanyai és foglyai gyűlölték őt, azt azonban nem akarta, hogy a fiú féljen tőle. Erasmus a tanítómesterének tekintette magát.
A rengeteg figyelmesség dacára, amivel Serena Butlert elhalmozta, a lány végül mégis ellene fordult. Az emberiség történetében egyáltalán nem példátlan eset, mégis felkészületlenül érte őt. A lány talán túlságosan érett, kiforrott természetű volt, mikor a robot a szárnyai alá vette őt. Sokéves tanulmányai során Erasmus rengeteget megtudott az emberi természetről, és tenni fog róla, hogy Gilbertus Albans abszolút hűséges maradjon hozzá. Figyelmesebbnek és elővigyázatosabbnak kell lennie.
– Gyere velem, ifjú ember! – szólalt meg tettetett vidámsággal. Mostantól módfelett óvatosan kell viselkednie, nehogy hamis kép alakuljon ki róla a fiúban. – Segíts letisztogatni engem, aztán elbeszélgetünk a látottakról.

- - -

 

Mikor ráébredünk, mily hatalmas kiterjedésű a minket körülvevő világegyetem, letaglózó valósággá válik az élet csekélysége ebben a végeláthatatlan térben. Ebből az alapvető felismerésből ered, hogy az élet segít az életen.
HEKATÉ TITÁN

A látogatók egy másik világról érkeztek, és ez meg is látszott rajtuk.
Miután Iblis Ginjo végignézte, hogy a kogitátorok és szubordinánsaik egyes sorban végigvonulnak a Zimiai Űrállomás átjáróján, cikázó gondolatokkal agyában megindult, hogy üdvözölje őket. Új szárnysegéde, a hallgatag és intelligens Keats, aki a „tragikus körülmények között elhunyt” Floriscia Xico helyébe lépett, félreállt, hogy csendben kövesse szemmel az eseményeket, mintegy elméjében lajstromba véve a vendégeket. Keats inkább tudós volt, mintsem testőr, Iblis pedig különleges feladatokat bízott rá.
A teret építkezés zaja töltötte be, amihez az érkező és induló űrhajók duruzsolása keveredett. A Dzsihad Tanács a bőkezű adományoknak köszönhetően gigászi szobrot emeltetett az Ártatlan Manionnak, amely a világűr veszélyekkel teli térségeiből visszatérő járműveket fogadja majd. Iblist azokra a kolosszális emlékművekre emlékeztette, amelyeket egykor a Titánok építtettek meg, hogy általuk felidézzék a régmúlt dicsőséget...
Iblis huszonnégy sáfránysárga köpenyes szubordinánst számolt meg. Amint fülébe jutott a hír, tüstént az űrkikötőbe sietett, hogy mindenképp személyesen üdvözölhesse az érkezőket.
A kísérők mindegyike eleven múmiának tűnt pergamenszerű, májfoltos bőrével és leheletvékony hajszálaival. A törékeny szerzetesek szándékoltan lassú léptekkel közeledtek. Az élen haladó hat szubordináns élő agyakat tartalmazó tartályokat tartott a kezében, amelyek összehasonlíthatatlanul idősebbek voltak a kiszolgálóiknál.
– Nagy jelentőségű esemény részesei lehetünk – szólalt meg Iblis, és a szavak a szívéből szóltak. Keble dagadt a büszkeségtől. – Álmodni sem mertem volna, hogy valaha alkalmam lesz társalogni az Elefántcsonttorony Kogitátoraival. Immár századok teltek el, mióta utoljára elhagytátok a fagyos Hessra bolygót!
Ellentétben Kwynával, aki az Önelemzés Városában lakott, vagy akár Eklóval, aki a lázadás első szikráját segített feléleszteni a Földön, az Elefántcsonttorony Kogitátorai a tökéletes elszigeteltséget keresték a figyelmüket elvonó világi dolgoktól. Egy távoli bolygón éltek, amelyet senki nem követelt magának, és kizárólag emberi szubordinánsaik viselték gondjukat. Mivel évszázadokon át töprenghettek teljesen zavartalanul, ezek az agyak számítottak a teremtés valaha létezett legbölcsebb és legfigyelemreméltóbb elméinek.
És most a hírhedten magukba zárkózó kogitátorok a Salusa Secundusra jöttek! Remélni sem merte volna, hogy még az életében sor kerülhet erre.
Iblis a Dzsihad főpátriárkájaként mutatkozott be, amely méltóságról sohasem hallottak még a világtól félrevonult kogitátorok. Elbűvölve mosolygott, ahogy közelebb lépett a furcsa motívumokkal díszített agytároló edényekhez.
– Van némi tapasztalatom a hozzátok hasonlóakkal. A Földön a kiváló Eklo tanított és bátorított. Itt pedig Kwyna kogitátortól kaptam gyakorta tanácsokat. Hatásuk nagyban alakította a történelmünket.
Az egyik töpörödött szubordináns Iblisre emelte vizenyős tekintetét.
– Vidadnak és a többi kogitátorunknak nem áll szándékában befolyásolni a történelmet – szólalt meg reszelős hangon. – Mindössze létezni, elmélkedni óhajtanak.
Iblis magához hívta szárnysegédeit, hogy segédkezzenek a szubordinánsoknak. Keats két Dzsatir-tiszttel és egy csoportnyi szállítómunkással együtt gyűlt az előkelő, váratlan vendégek köré. A nyüzsgés láthatóan megzavarta az öreges mozgású, sárga köpenyes kísérőket.
– Gondoskodj róla, hogy kényelmes szállást biztosítsanak vendégeinknek! – utasította Keatset Iblis. – Lásd el őket a legfinomabb élelemmel, és szükség szerint részesítsék őket orvosi vagy gyógyászati kezelésben.
A fiatal Dzsatir-tiszt bólintott, majd távozott, hogy végrehajtsa az utasításokat.
Az egyik agytároló edényt tartó szerzetes szólalt meg. Az apró termetű, ovális arcú, ezüstös szempillájú férfi álmosító hangon beszélt. – Bizonyára fogalmad sincs, miért vagyunk itt.
– Valóban nem tudom, de szeretném mielőbb megtudni – felelte Iblis. – Eladni szándékoztok valamit? Szükségetek van valamire?
A többi kogitátorhoz hasonlóan ezeknek az agyaknak a fennmaradása is teljességgel emberi szubordinánsaiktól függött, akik az agytároló edények karbantartásához szükséges feladatokat végezték. Iblis úgy sejtette, hogy a kogitátorok nem lehetnek teljességgel önellátóak. Vajon titokban kereskedtek... például a kimekekkel? A fagyos Hessra szélsőségesen elszigetelt körülményei közt a szubordinánsok kétségtelenül mostoha körülmények között éltek, és ezért mindannyian túlságosan elaggottnak és gyengének tűntek ahhoz, hogy ne leheljék ki még a lelküket. No de valóban azok voltak?
Az agg férfi zihálva, alig hallhatón beszélt, akár a szél.
– Mi vagyunk az utolsó szubordinánsok a Hessrán. Vidad és a többi kogitátor nem akarta, hogy megszakítsák elmélkedésüket, de szerzetes társaim és én már nem sokáig bírjuk. Feltétlenül új szubordinánsokra lesz szükség. – Úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne, mégis szilárdan tartotta az agytároló edényt. – Amilyen gyorsan csak lehetséges.
Iblis szeme felcsillant.
– És magatokkal hoztátok a kogitátorokat! Úgy képzeltem volna, hogy csak titeket küldenek ide a kéréssel.
Az agg szerzetes leszegte a tekintetét.
– A helyzet komolysága miatt Vidad személyesen akarta tolmácsolni a kérést. Ha szükséges. Akadnak alkalmas személyek a Szövetségben, akik hajlandóak önként vállalni efféle szolgálatot?
Iblisnek kiszáradt a torka. Ha nem hárult volna rá oly sok fontos feladat, maga is megfontolta volna, hogy vállalkozzon erre a nem mindennapi szolgálatra.
– Számos tehetséges diákunk bizonyosan örömmel jelentkezik majd, hogy a segítségetekre legyen. – Elmosolyodott, és mélyen meghajolt. – Ígérhetem, hogy annyi önkéntest találunk nektek, amennyire csak szükségetek lehet.
A lehetőségek szinte kavarogtak az agyában.

 

Iblis Ginjo tudta, hogy négyszemközt kell találkoznia az Elefántcsonttorony Kogitátoraival. Olyan esélyt kapott, amilyen soha senkinek, még a főpátriárka előtt sem adódott. A legragyogóbb, halhatatlan filozófusok közül egyszerre hattal beszélhetett.
Peckes léptekkel indult el a képviselőknek fenntartott lakosztályok felé, s közben szélesen mosolygott, ahogy felidézte, Eklo kogitátor annak idején mily mértékben megváltoztatta az életét.
Vidad és társai sok évszázaddal ezelőtt vonultak el a világtól, hogy zavartalanul elmélkedhessenek az idők végezetéig. Miféle felfedezéseket tehettek ez alatt a hosszú idő alatt! Nem hagyhatta, hogy a bölcselők anélkül távozzanak, hogy egyszer sem társalgott el velük – még akkor sem, ha a Dzsatirt kell bevetnie ahhoz, hogy akaratuk ellenére itt tartóztassa őket. Ám Iblis azt remélte, hogy nem kell ehhez hasonló erőszakos eszközökhöz folyamodnia.
Viszont meg kell osztaniuk vele az ismereteiket!
Mivel készséggel felajánlotta, hogy utódokat keres az eddigi gondozók helyett, s eleget tesz a kogitátorok elkeseredett kérésének, lblisnek szabad bejárása volt az előkelőségek szálláshelyére. Mikor parancsára kinyílt az ajtó, az agg, roskatag szubordinánsok fogadták, és a szíve majdnem meghasadt, mikor belegondolt a kogitátorok szorult helyzetébe. Mi történne, ha olyan vészhelyzet állna elő, amit ezek a holttestre emlékeztető férfiak képtelenek kezelni.
– Főpátriárkaként esküszöm, hogy megkeressük a megfelelő utódokat; életerős és tehetséges ifjakat, akik egész életüket mestereik gondozására szentelik majd.
A sárga köpönyeges szubordinánsok szertartásosan meghajoltak. Beesett, szarkalábakkal övezett szemükkel hunyorogtak rá.
– Az Elefántcsonttorony Kogitátorai nagyra értékelik a segítségedet – szólalt meg a szubordinánsok vezetője.
Iblis beljebb lépett a helyiségbe, ahol rögtön megpillantotta az ideiglenes állványokon nyugvó agytároló edényeket. Szíve zakatolt, és levegőt is alig kapott.
– Lehetséges... lehetséges lenne, hogy beszéljek velük?
– Nem – felelte a szubordináns.
Fontos tisztségéből kifolyólag Iblis nem szokott hozzá az efféle válaszokhoz. – Vidad esetleg ismerhette Eklo kogitátort, aki a Földön töltötte utolsó napjait. Egykor őt szolgáltam. Rendszeresen eszmét cseréltem Eklóval, aki segített nekem megszervezni az Omnius elleni roppant rabszolgalázadást.
Az agg, sáfránysárga köpönyeges férfit láthatóan hidegen hagyták a hallottak. – Itt, Zimiában pedig – folytatta Iblis – rengeteg időt töltöttem a Kwyna kogitátorral folytatott tanácskozással, mielőtt belefáradt az életbe, és kikapcsolta magát.
Szeme ragyogott, szája reménykedő mosolyra húzódott.
A szubordináns ujját Vidad elektrofolyadékához érintette, hogy választ kapjon, majd így felelt:
– Más kogitátorok időnként kapcsolatba lépnek az emberekkel. Mi ellenben nem sok hasznát látjuk ennek. Mindössze új gondozókra szeretnénk szert tenni, hogy visszatérhessünk a Hessrára. Semmi többet.
– Megértelek, Vidad – mondta Iblis –, de egyetlen percet mégis...
– Egyetlen perc is elvonja a figyelmünket létfontosságú elmélkedésünktől. A világegyetem kulcsát keressük. Talán megvonnád tőlünk ezt a kiváltságot?
Iblis érezte, hogy a pánik összeszorítja a mellkasát.
– Nem, gondolni sem mernék ilyesmire. Elnézést kérek. Nem akartalak megsérteni benneteket. Valójában épp az irántatok érzett mélységes tisztelet késztetett rá, hogy kérdésemmel előhozakodjak...
A csontsovány, agg szubordinánsok felegyenesedtek, hogy nyomatékot adjanak a nyugalomra vágyó kogitátorok óhajának.
Iblis szárnyaszegetten kihátrált.
– Rendben. Személyesen fogom kiválasztani a szubordináns jelölteket.
Amint bezárult mögötte az ajtó, Iblis agyában forogni kezdtek a fondorkodás kerekei. Az Elefántcsonttorony Kogitátorait túlságosan elkábította a biztonságérzetük, túlságosan félrevonultan éltek ahhoz, hogy felfogják, mi bír valódi fontossággal a világmindenségben. Lehetséges, hogy Vidad kiváló bölcselő, mégis naiv és vak maradt; ő és társai éppoly hitványak voltak, akár a Dzsihad megtévesztett ellenzői, hiszen képtelenek voltak felismerni a jelentős célokat.
A kogitátorokat viszont Iblisnek mindenképp rá kell bírni, hogy meggondolják magukat, nem számít, mennyi időt kell rászánnia.
Gondosan kell megválasztania, és egyértelmű utasításokkal kell ellátnia a szubordinánsok utódait. Oly sok függött ettől. Megbízatásuk nehezen kivitelezhető, ugyanakkor létfontosságú lesz a Dzsihad végső győzelme és az emberiség fennmaradása szempontjából.
Keats megszabadult általában álcaként használt Dzsatir-tiszti ruháitól, sőt ritkán viselt uniformisától is, és furcsán oda nem illőnek hatott a sáfránysárga köpenyben, amit az Elefántcsonttorony Kogitátoraitól kapott.
Iblis végigmérte hűséges szárnysegédjét, majd helyeslően bólintott.
– Kellően jámbornak tűnsz, Keats. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai téged és a többi gondosan kiválasztott jelentkezőt is alkalmas utódnak fognak ítélni. – A főpátriárka szélesen elmosolyodott. – Fogalmuk sincs róla, mi vár rájuk. Mindnyájatok részletes eligazításban részesült, de téged tartalak a legmegbízhatóbb újoncomnak, Keats. Terelgesd a többieket, és végezd észrevétlenül a feladatodat! Nem sürget az idő.
Keats mogorván összeráncolta a szemöldökét, aztán végighúzta körmeit a barnássárga köpönyegen.
– Azokból a férfiakból kiindulva, akiknek a helyébe lépünk, az idő az egyetlen dolog, ami bőségesen a rendelkezésünkre áll. – Mélyet sóhajtott, és megrázkódott a válla. – Úgy érzem magam, mint aki száműzetésbe készül. Itt sokkal fontosabb feladatok ellátásával segíthetném a Dzsihad ügyét...
Iblis a fiatal férfi vállára tette a kezét, és atyáskodóan megszorította.
– Az ilyen köznapi feladatokat bárki elvégezheti, Keats. Erre ellenben te vagy a legalkalmasabb, hiszen komoly tapasztalatot szereztél már nyomozásban és vallatásban egyaránt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy előszeretettel foglalkozol a filozófiával, és épp ezért könnyedén megtévesztheted ezeket az elszigetelten, a világ ügyeitől elzárkózva élő kogitátorokat. Meg kell dolgoznod, meg kell puhítanod őket, és meg kell értetned velük, milyen óriási szükségünk lenne a segítségükre.
A két férfi egymás oldalán sétált a főpátriárka hivatali tornyának ablakához, ahonnan Zimia nyüzsgő utcáira nyílt kilátás. A főtéren egy üres, dermedtségében is ijesztő kimek harcos állt, mintegy szellemként a verőfényes délutáni napsütésben. Virágágyasok és szobrok díszítették a város huszonkilenc évvel ezelőtt elpusztított kerületeit.
– Tudom, hogy sok minden hiányozni fog a Salusa Secundusról – mondta –, de olyan lehetőséget kaptál, amely csupán keveseknek adatik meg. Az elkövetkezendő éveket az emberiség valaha élt legkiválóbb elméivel összezárva töltheted, teljes elszigeteltségben. Amit az Elefántcsonttorony Kogitátoraitól megtanulhatsz, bármely közönséges halandó tapasztalatait túlszárnyalja. Egyike lehetsz annak a maroknyi csoportnak, akik az elmúlt évezred során szóba elegyedhettek Vidaddal és társaival.
Keatset láthatóan még mindig nem sikerült meggyőznie.
Iblis elmosolyodott, látomása pedig a messzeség ködébe veszett.
– Jól emlékszem azokra az alkalmakra, mikor elzarándokoltam Eklo kogitátorhoz a Földön. Akkoriban egyszerű rabszolga-felügyelő voltam, a kogitátor mégis meglátta bennem a rátermettséget. Az agg elme eszmét cserélt velem. Még azt is megengedte, hogy az életfunkcióit fenntartó elektrofolyadékba mártsam az ujjaimat, hogy közvetlenül kommunikálhassak vele. Mekkora áldás volt ez nekem!
Beleborzongott az emlékezésbe.
– Omnius csordultig tele van adatokkal, de az örökelme képtelen az átfogó megértésre. Minden gondolata hideg számítás és kivetítés, ingerekre adott válaszreakció. A kogitátorok ezzel szemben... a kogitátorok elméjét bölcsesség tölti meg.
Keats kihúzta magát, s hagyta kiülni az arcára a büszkeséget, amit a főpátriárka által rábízott roppant felelősség felett érzett. – Már értem...
Iblis a sáfrányszínű köpönyeges férfira meredt.
– Bizonyos tekintetben irigyellek téged, Keats. Bárcsak ne hárulna rám ennyi kötelesség a Dzsihad ügyeinek intézése miatt, és az elkövetkező pár esztendőt egy kogitátor tartálya mellett térdepelve tölthetném! Ám rád vár ez a feladat. Tudom, hogy képes leszel végrehajtani.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, főpátriárka uram.
– Képességeid szerint a legtöbbet igyekezz eltanulni a kogitátorok szolgálata közben. De okosan és alkalmazkodóan kell viselkedned. Nyisd fel a szemüket, persze csak képletesen értem. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai túl sok mindent feladtak. Rád és bajtársaidra hárul a feladat, hogy semleges szemlélőből a Szent Dzsihad ügye mellett elkötelezett szövetségeseknek nyerjétek meg őket.
Kényelmes irodájának ajtajáig kísérte hűséges szárnysegédjét.
– Serena Butler megáld titeket, mielőtt útnak indultok. Aztán kezdetét veheti életetek legfontosabb küldetése.
Serena szent kezével áldotta meg az újonnan felavatott szubordináns szerzeteseket, de Iblis jóval a papnő értesítése előtt kiválasztotta az arra legalkalmasabbakat. A Dzsihad papnője – az újabban felvállalt tevékenyebb szerepe ellenére – nem kérdőjelezte meg a döntését, habár Iblis mindenesetre figyelt, hogy a részletekről ne tudhasson meg semmit.
Legalább a feladatoknak ezt a részét nem akarta átvenni tőle. Az elmúlt hónapokban, mióta Iblis visszatért a társaitól elpártolt Hekaté Titánnal esett találkozás után, Serena rendre félretolta őt, és olyan ügyek felett kezdett rendelkezni, amelyek korábban gondtalanul bonyolódtak.
Iblis pedig azon törte a fejét, miképpen szilárdíthatná meg újfent a hatalmát. Immár közel húsz esztendeje volt, hogy feleségül vette a szép és karizmatikus Camie Borót, aki császári származását ajánlotta hozományul. Ám Iblis túl hamar elkötelezte magát Camie és eltúlzott politikai befolyása mellett, még mielőtt rájöhetett volna, hogy az utolsó uralkodó vér szerinti leszármazottja vajmi kevés tekintéllyel rendelkezik a Nemesek Szövetségében. Puszta kiállítási tárggyá vált, akit fontos események alkalmával lehetett mutogatni.
Iblis csodálkozva figyelte a fennkölt kötelességét teljesítő Serenát. A Dzsihad papnője sokkal megfelelőbb társa lehetett volna törekvései elérésében. Gyalázatnak tűnt ilyen komoly befolyást kihasználatlanul hagyni.
Pillanatnyilag egy kellően alázatos kinézetű Keats és a többi önkéntes az Elefántcsonttorony Kogitátoraia vártak, hogy velük együtt elindulhassanak a gleccserek fedte kisbolygóra. Illően bátornak és bűnbánónak mutatkoztak, Iblis pedig mindegyikükre egyenként rámosolygott, és alig észrevehetően biccentett, mikor az újoncok odaadó tekintettel pillantottak vissza rá.
Serena madonnai kecsességgel érintette meg sorban a vállukat.
– Hálával tartozom az önfeláldozásotokért, uraim, és azért, hogy hajlandóak vagytok évekre elvonulni a világtól. Sok magányos órát kell megosztanotok egymással, amely kiváló alkalmat biztosít majd a beszélgetésekre és a vitákra. És a Dzsihad érdekében meg kell értetnetek az Elefántcsonttorony Kogitátoraival, hogy a semlegesség nem az egyetlen létező lehetőség.
Keats elmosolyodott, és hátralépett Serenától, ahogy a papnő továbbhaladt a következő indulóhoz. Éveket, évtizedeket, talán életük hátralévő részét fogják eltölteni az otthonuktól távol, ám ez idő alatt esetleg meggyőzhetik a kogitátorokat, hogy álljanak az emberiség igazságos ügye mellé.
Iblis visszafogott hangon szólt Serenához:
– Lehet, hogy látszatra békések, ám az önkéntesek mindegyike kiváló társalgó, és jártas a vita művészetében.
Serena bólintott.
Iblis tudta, hogy a kogitátorok ragyogó filozófusok, ugyanakkor gyerekesen naivak voltak. Jóllehet Serenának megfelelően kozmetikázott magyarázatot adott a tervéről, a papnő levendulakék tekintetéből kitűnt, hogy megértette a szándékát...

- - -

 

Az embereket egyénileg és kollektíven is
a szexuális energia hajtja. Furcsamód,
kiterjedt építményeket szerkesztenek ennek elrejtésére.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

A titáni kimek, amely acélból és fémötvözetekből készült, pókszerű lényre emlékeztetett, magasságát tekintve a zimiai épületekkel vetekedett. Magasba emelt küzdőkarjain fegyvertornyok és végtagszerű lövegek sorakoztak.
A gladiátortesten a rozsda és a korrózió jelei mutatkoztak, miután közel három évtizede állt kitéve az elemeknek. Mikor még testetlen emberi agy vezérelte, a kimek harcos komoly pusztítást végzett az Agamemnón vezette gyilkos rajtaütés során, amelynek célja a bolygó pajzsgenerátorainak megsemmisítése lett volna. Ám Xavier Harkonnen parancsnokságának köszönhetően a Salusai Milícia sikeresen visszaverte az ellenséges támadást. Számos neo-kimek odaveszett a csatában, a többiek pedig kivetették agytároló edényeiket, hogy a kudarcot vallott robotflotta begyűjtse őket, míg a gigászi géptesteket veszni hagyták.
A harcos járótest a gépek visszavert ostroma óta a helyén maradt, az egykor romba döntött kormányzati épületek között. Az élettelen monstrum most az első zimiai csata több ezernyi áldozatára emlékeztetett. A dermedt géptestet nem csupán a megvert ellenségtől elorzott hadizsákmánynak tekintették, hanem arra is emlékeztetett, hogy a gondolkodó gépek bármelyik pillanatban újabb támadást indíthatnak...
Miután egy éve viaskodott a Dzsihadért – előbb az Ixen, aztán még két másik, robothajók elleni összecsapás alkalmával –, Jool Noret végre eljutott a Salusa Secundusra. Hunyorítva méregette a parkosított főtér közepén álló baljós kimektestet. A gépi szerkezet tízszer magasabb volt nála. Elemző beállítottságának és a Chiroxtól kapott kiképzésnek köszönhetően Noret rögtön felmérte a gépharcostest rendszereit, és átgondolta, miként tehetne ártalmatlanná egy efféle ellenfelet. Szükség esetén akár egyedül is szembeszállt volna egy ilyen óriás gépezettel. Jádezöld tekintete végigszaladt a páncéllal borított lábakon, a beépített lövegeken és a fejtornyon, ahonnan az álnok agy vezérelte a támadószerkezetet. A sebezhető pontokat kereste.
Noret a szenszei mektől tudta, hogy a kimektestek többféle alakot felvehettek a különféle zord körülményekhez alkalmazkodva. Jóllehet ez némileg szabadabb elrendezést engedett, a neuródákhoz kapcsolódó elsődleges rendszereknek mégis alapvetően megegyezőnek kellett lenniük. Ha Noretnek sikerülne rájönni, miként győzhet le egy ehhez hasonló gépezetet, még félelmetesebb zsoldossá válhatna. És még több pusztítást végezhetne.
Miközben a fenyegető szerkezetet tanulmányozta, eszébe jutottak a viadalok, amelyeket édesapja edzései alkalmával nézett végig, és érezte, hogy Jav Barri harcos lelke átsuhan rajta.
– Nem ijedek meg tőled – mormolta Noret a hatalmas gépnek. – Csupán egy újabb ellenség vagy, akár a többiek.
Magas, fakó hajú, fagyos tekintetű, tejfehér bőrű nő lépett mellé, és alig hallhatóan megszólította:
– Az ostoba hősködés gyakrabban vezet kudarchoz, mint diadalhoz.
Noret figyelmét nem kerülte el a nő közeledése, de számos látogató és fohászkodó tartózkodott a főtéren, és mindannyian úgy bámultak a kimek élettelen testére, akár egy legyőzött démonra.
– Különbséget kell tenni a hősködés és a magabiztos elszántság között. – Ismét felnézett a gigászi kimekre, majd a nő felé fordította a tekintetét. – Rossaki varázslónő vagy.
– Te pedig ginazi zsoldos – hangzott a felelet. – Zufa Cenvának hívnak. Asszonytársaim küzdöttek már kimekekkel, és legyőzték őket. Súlyos teher, és egyben kivételes képesség, hogy bármely emberi aggyal rendelkező gép vesztét okozhatjuk.
Noret hűvösen visszamosolygott rá.
– Én ellenben minden gép vesztét szeretném okozni, függetlenül a fajtájuktól.
A fővarázslónő kétkedőn mérte végig a zsoldost, mintha az őt körülvevő vészterhes nyugalmat próbálná megfejteni.
– Látom, hogy komolyan gondolod, amit mondasz, Jool Noret.
Noret bólintott, és nem kérdezte meg, honnan ismeri a nevét.
– A varázslónőim képesek megsemmisíteni a kimekeket – vágott vissza Zufa. – Asszonytársaim mindegyike tíz kisebb neo-kimeket tud elpusztítani azzal, hogy kisüti az áruló korcsok agyát.
Noret továbbra is a hatalmas kimek járótestet tanulmányozta.
– Valahányszor egy varázslónő csapást mér mentális fegyverével, magának is el kell pusztulnia. Minden ütközet öngyilkos bevetés. Zufa gőgösen nézett vissza rá.
– A ginazi zsoldosok mióta nem hajlandók az életüket áldozni a Dzsihadért? Gyáva féreg lennél, aki kizárólag akkor harcol, ha biztonságosnak ítéli?
Habár a varázslónő rendszerint mindenkit megfélemlített, Noret nem hátrált meg. Ehelyett kifejezéstelen, sejtelmes tekintettel nézett vissza rá.
– Bármikor hajlandó vagyok feláldozni az életem, de eddig nem akadt méltó alkalom. Minden összecsapást azért éltem túl, hogy még évekig pusztíthassam az ellenséget. Ha meghalok, többé már nem lesz lehetőségem a küzdelemre.
Zufa kelletlenül elismerte, hogy helytálló a megállapítás. Biccentéssel nyugtázta a mogorva és megközelíthetetlen zsoldos igazát.
– Bárcsak többen lennének hozzánk hasonlók, és a gépeknek nem maradna más választásuk, mint hogy meghátráljanak, és feladják a puszta létüket!
Mikor csak nem aludt, folyvást tervek és lehetőségek jártak a főpátriárka elméjében, akár az egymásban forgó kerekek; elképzelések, amikkel az emberiség javát szolgálhatná. És természetesen a saját boldogulását. Minden tette szerteágazó következményekkel járt. Számtalan folyománya lett minden döntésének.
Iblis Ginjónak sok mindent kellett ellepleznie, és még többet ellensúlyoznia. Pillanatnyilag rajta kívül csupán Yorek Thurr tudott káprázatos új szövetségesükről, Hekatéról. A Dzsatir parancsnoka pedig félelmetesen ügyesen volt képes magában tartani a titkokat.
A Dzsihad Titkosrendőrség mesterkedéseinek köszönhetően Iblis már kézre kerítette az egyre gyarapodó tiltakozók vezetőit, akik gyerekes módon véget akartak vetni a szakadatlan háborúskodásnak. Politikai ellenfeleit rendre kivégeztette, ha szembehelyezkedtek a Dzsihad magasztos céljaival. Mint például Munoza Chent. Mindezt szükségből, nem élvezetből cselekedte. Hogy bebiztosítsa magát, a főpátriárka figyeltette a megfigyeltek figyelőit, Yorek Thurrnak azonban sikerült folytonosan eltűnnie a szeme elől.
Iblis szent kötelességének tartotta, hogy meghozzon bizonyos nehéz döntéseket, amelyek mások számára felfoghatatlanok maradtak. Némely ügyeket titokban kellett intézni ahhoz, hogy elpusztíthassa a gondolkodó gépeket. A főpátriárka nemes céljai bármily egyértelműnek tűntek fel önmaga számára, tudta, hogy senki előtt nem nyilváníthatja ki szándékait, különösen nem a Dzsihad tudatlanságban tartott papnője előtt. A papnő nem tettette szent ártatlanságát.
Sajnos Serena új keletű önállósági törekvései több gondosan kitervelt hadműveletet dugába döntöttek. Túl sok forgott kockán, Iblis pedig nem engedhette, hogy tovább haladjon ezen a veszélyes úton. Módot kellett találnia rá, hogy ismét maga mellé állítsa őt. A válasz egyértelműnek tűnt, Iblis pedig azt remélte, hogy Serena is belátja a megoldás előnyeit. Tudta, hogy a papnő szíve jégtömbbé dermedt, amint személyes ügyekre került sor, habár még mindig szívesen segített jótékonyságból dzsihadistáknak és menekülteknek. Megközelíthető maradt, de Iblisnek vigyáznia kellett, miként hálózza be, hogy ő is elfogadja a megkívánt tökéletes szövetség mellett szóló logikus érveket.
Hamarosan idejön a magánszállására, Iblis pedig elhatározta, hogy minden szakértelmét beveti, hogy elfogadtassa vele az ajánlatát.
Zimiai toronylakása ablakából a főtér körül magasodó impozáns kormányzati épületeket figyelte, amelyek előtt emberek ezrei csődültek össze a szokásos heti dzsihadista nagygyűlésre. Iblis lelki szemei előtt még nagyobb tömegek jelentek meg, ahogy a Nemesek Szövetségének főbb nagyvárosaiban özönlenek a központok felé. Ha megfelelően táplálják, a szent küzdelem egyre inkább kiterebélyesedik.
Előbb azonban meg kellett történnie bizonyos dolgoknak. Felesége biztosan ellenzi majd, és a három gyerekkel is összetűzésbe keveredik, de eredetileg pusztán azért választotta hitveséül a nőt, mivel Camie befolyásától saját hatalmának megszilárdítását remélte. Később megdöbbenve tapasztalta, hogy neje vajmi kevés befolyással rendelkezik. Mostanra megfordult a helyzet, és Camie helyezte a főpátriárkai rangot Iblis személye elé. És ha túl sokat akadékoskodna... Thurr bizonyosan ezt a problémát is megoldaná. Kizárólag a Dzsihad sikere érdekében.
Serena sokkal fontosabbnak számított, és sokkal több lehetőséget rejtett magában.
Iblis hátradőlt szuszpenzor-székében, és érezte, hogy az ülőalkalmatosság hozzáidomul tömzsi testéhez. A beosztásával járó stressz miatt a főpátriárka jó ideje nem sokat törődött az étrendjével és a teste állapotával. Az elmúlt tíz év során, mióta megalakította a Dzsihad Tanácsot, jelentős súlyfeleslegre tett szert, Camie pedig már hónapok óta nem osztotta meg vele az ágyát. Habár politikai szükségszerűségből tartózkodó maradt, karizmájának és fontos beosztásának köszönhetően bármely nőt megkaphatta volna.
Serena Butlert kivéve. Mióta évtizedekkel ezelőtt a gondolkodó gépek fogságába esett a Giedi Prime-on, kerülte a szerelmi kapcsolatokat. Ez a szigorú eltökéltség és odaadás a nemes önfeláldozás auráját vonta köré, ugyanakkor áldozattal járt, és emberségéből vont le. Követőinek leglelkesebbjei Földanyaként, Madonnaként és Szent Szűzként tekintettek rá.
A szerelem azonban többet jelentett puszta elvonatkoztatott fogalomnál. Ahhoz, hogy valóban eredményt érhessen el, a papnőnek meg kellett mutatnia, hogy képes szeretni. Együttérző Máriára volt szükség acélos Szent Johanna helyett. Iblis ma ez ügyben próbált tenni valamit.
A toalettasztal fiókjából különleges feromonokat tartalmazó fiolát vett elő, majd bedörzsölte velük a nyakát és a kezét. Az illatuk kesernyés és nem különösebben kellemes volt, de észrevétlenül hat majd a női ösztönökre. Iblis ritkán hagyatkozott efféle eszközök bevetésére, de ezúttal semmit sem bízhatott a véletlenre.
Pontosan tudta, hogy a hagyományos udvarlás és csábítás módszereivel nem érhet el eredményt Serenánál. A meggyőzés más módozataihoz kellet folyamodnia; azt kellett bebizonyítania neki, mennyivel mozdíthatná elő a Dzsihad ügyét, csupán a beleegyezése szükséges hozzá...
Diszkrét hang jelezte, hogy vendég érkezett, s kisvártatva a Dzsatir egyik tizedese kísérte be Serena Butlert a helyiségbe.
– Uram, a Dzsihad papnője érkezett látogatóba.
Iblis sebtében elrejtette a feromonos fiolát.
– Főpátriárka uram! – szólalt meg Serena szertartásos biccentés kíséretében. – Remélem, fontos ügyben hívattál ide! Mostanában jelentősen megszaporodtak az elintéznivalóim.
Csak magadnak köszönheted. Iblis magába fojtotta bosszúságát, és szívélyes mosollyal karon fogta a papnőt.
– Ma a szokottnál is ragyogóbban nézel ki.
Serena fehér galléros és fehér ujjú, fekete ruhát viselt. Iblis a süppedős importszőnyeg felett lebegő bőr szuszpenzor-kanapéra mutatott.
– A szabad levegő és a nap teszi – felelte Serena kurta mosoly kíséretében. – Órákig beszéltem a tegnapi nagygyűlésen.
– Tudom. Láttam a felvételt. – Iblis mellette foglalt helyet. Az elegáns bútordarab kissé megbillent, ahogy elhelyezkedett. – Hatásos beszéd volt, szokás szerint.
Még ha saját kezűleg írta is, figyelmen kívül hagyva Iblis javaslatait...
Nagy bajuszú inas lépett be, kezében tálcán gőzölgő italokkal, amelyeket a kanapé előtt álló asztalra helyezett.
– Édes zöldtea a legkiválóbb külvilági beszállítóktól – magyarázta Iblis, hogy minél jobban lenyűgözze Serenát. – Különleges rossaki keverék.
A papnő a kezébe vette a csészét, de az italba nem kortyolt bele.
– Mit szeretnél megbeszélni velem, főpátriárka uram? – Kifejezetten hűvösnek tűnt. – Nem szabad fecsérelnünk az időnket.
Mióta Serena meggondolta magát, és a saját kezébe vette a Dzsihad Tanács irányítását, Iblisnek feltűnt, hogy a saját feltételei szerint határozza meg az új hatalmi viszonyokat, és egyértelműen a főpátriárka fölé helyezi önmagát. Viszont még lehetséges módot találni rá, hogy irányíthassa, mindössze a módszerek térnek majd el az eddigiektől.
– Felmerült bennem egy ötlet, amelyet valószínűleg meghökkentőnek tartasz majd, Serena, de meggyőződésem, hogy ha átgondolod, belátod a benne rejlő bölcsességet, és azt, miként erősíthetnénk ezzel a Dzsihadot. Ideje elbeszélgetnünk róla.
Serena szótlanul várt. Tekintete nem lágyult meg, de Iblis látta, hogy minden idegszálával rá összpontosít.
Iblis tökéletesen ellazult, és egyetlen szóval sem említette az alig egy órával azelőtt elfogyasztott fűszerkapszulákat. Serena egyértelműen kinyilvánította, hogy ellenzi a tudatmódosító szerek használatát, mivel a gyengeség jelének tekintette azt, ezért Iblis ügyelt rá, hogy illatsemlegesítő adalékkal keverve vegye be a fűszert.
A főpátriárka belefogott a mondandójába.
– Évek óta együtt dolgozunk, mégsem eléggé szoros együttműködésben. Mindig is társakként fáradoztunk a Dzsihad sikeréért: a főpátriárka és a papnő. Egyazon célokat tűztünk magunk elé, egyazon szenvedély hajt minket. Minél szorosabban kötődünk egymáshoz, annál többet érhetünk el.
Begyakorolt, csábító hanghordozásban beszélt, miközben végig Serena arcélét figyelte. Habár a papnő már negyvenes éveit taposta, Iblis még mindig döbbenetesen szépnek találta őt, lágy vonásait, aranysárga haját és rendkívüli szemeit.
– Egyetértek. – Csupán egy pillanatra mosolyodott el, mintha nem meggyőződéssel válaszolt volna.
Iblis közelebb hajolt hozzá.
– Sokat tanakodtam az ajánlatomon, Serena, és hidd el, nem pillanatnyi elragadtatásomban teszem. Meggyőződésem, hogy a Dzsihad megerősítése érdekében rá kell szánnunk magunkat, hogy... szorosabbá fonjuk a kettőnk közötti köteléket, hogy az az egész szabad emberiség előtt egyértelművé váljon. Létezhet rajtunk kívül még két ember, akit ilyen egyértelműen egymásnak rendelt a sors? Fényes esküvőt rendezhetnénk, végleg megszilárdíthatnánk a hatalmunkat, és a kitűzött célunk felé lendíthetnénk a Dzsihadot.
Látta a meglepett reakciót, de mielőtt Serena vitatkozni kezdhetett volna, eltökélten folytatta:
– Ketten sokkal többet érhetnénk el, ha együttműködnénk. Az emberek még erősebb figuraként, legyőzhetetlen párosként tekintenének ránk. Még Omnius is reszketve gondolna a frigyre lépett papnőre és főpátriárkára.
Noha félt, és úgy érezte, védeni kénytelen az álláspontját, Iblis semmit sem mutatott ki az érzéseiből. Mintha két lépést tett volna előre, ahonnan már nem volt visszaút. Viszont soha nem fogja felfedni előtte, milyen kiterjedt biztonsági és kémhálózattal, mily nagy számban bevethető zsoldossereggel rendelkezik, és miféle megbocsáthatatlan bűnöket követett el a Dzsihad nevében.
Serena ridegen ült, a szemöldökét ráncolta, és láthatóan mit sem törődött a főpátriárka közelségével.
– Nyilvánvalóan lehetetlenség. Már van feleséged. És három gyereked.
– Könnyen elhárítható akadály. Nem szeretem őt. Hajlandó vagyok áldozatot hozni a Dzsihadért. Camie meg fogja érteni. – Bármikor megvásárolható. Serena karja felé nyúlt, és gyorsan elhadarta a begyakorolt szavakat. – Gondold végig! Együtt azzá a meghatározó erővé válhatnánk, amire a Dzsihadnak szüksége van. Veled együtt kiteljesíthetnék... végső győzelemre vihetnénk a Szent Háborút!
Szenvedélyt színlelt – látszólag a Dzsihad érdeke, nem a saját boldogulása lebegett a szeme előtt. Már régen rájött, hogy régimódi csábítással semmit sem érhet el Serenánál. Iblis rettenetesen vágyott rá, különösen, mivel olyan elérhetetlennek mutatkozott, akár egy istennő. De visszafogta magát, és más oldalról támadott. Az egyetlen mód, amellyel megszerezheti magának e nőt – feleségnek, ágyasnak, akit ismét irányíthat –, az maradt, hogy saját érveivel győzi meg őt. Üzleti ajánlattal.
Serena odébb tessékelte.
– Nem érdekel a szerelem, Iblis. És a házasság sem. Sem veled, sem mással. Nincs szükséged rám.
Iblis a szemöldökét ráncolta, és igyekezett elleplezni csalódottságát. A dolog nehéznek ígérkezett.
– Nem köznapi szerelemről beszélek, hanem valami mindkettőnknél nagyobbról, valamiről, ami sokkal fontosabb. A sors rendelte úgy, hogy társak legyünk ebben a küzdelemben, Serena. – Elhúzta a kezét, de rámosolygott, és rejtett képességére összpontosított, hátha tekintetével megigézheti őt. Meg kellett fejtenie e nő nyitját. – Csak bennünk, kettőnkben van meg a háború megnyeréséhez szükséges elszántság.
Iblis soha életében nem küzdött még ennyire elkeseredetten, és dühös volt Serenára azért, amit vele művelt. Ha meghódíthatná, politikai előmenetelére tehetné fel a koronát. Ha uralma alá gyűrhetné Serena Butlert, többé semmi sem állhatná az útját.
Ám a papnő arckifejezése hűvös, érdektelen maradt. Felkelt a kanapéról, és indulni készült.
– A Dzsihadunk minden figyelmedet megköveteli. És az enyémet is. Inkább arra használd a rábeszélőkészségedet, hogy minél több embert állíts mellénk, Iblis! Így jobban kihasználhatod az adottságaidat. Jobb, ha mindketten újra nekilátunk a munkának, főpátriárka uram, és nem fecséreljük ostobaságokra az időnket.
Iblis udvarias belenyugvással intette magához egyik Dzsatir-szárnysegédjét, hogy kísérje ki a papnőt, magában viszont tombolt a dühtől, és legszívesebben darabokra zúzta volna az első keze ügyébe kerülő tárgyat.

 

Álmában sem jutott volna eszébe, hogy a szépséges, abszolút magabiztos rossaki varázslónő megkeresi őt. Mintha érezte volna, hogy egy másik nő épp visszautasította őt, Zufa Cenva határozott léptekkel vonult a főpátriárka lakosztályába még aznap este, és „négyszemközti meghallgatást” kért tőle.
Iblis rögtön elfeledkezett Serenáról.
Zufát cseppet sem érdekelték Iblis nőügyei és a politikai érdekből elvett felesége. A varázslónőket kizárólag a vérvonalak és az irányított fajnemesítés érdekelte, amelynek célja a megnövelt mentális képességekkel rendelkező egyedek nemzéséhez vezető sajátos génkombinációk megkeresése volt egyes rossaki leánysarjak számára. Korábban már bevette a termékenységfokozó gyógyszert – amit a sors fintorából épp az az Aurelius Venport fejlesztett ki és forgalmazott, aki oly sokszor kudarcot vallott e téren –, és tudta, hogy teste nem veti ki azonnal a megtermékenyült petesejtet.
Mivel ismerte Iblis fokozott nemi vágyát, feltételezte, hogy a férfi sem hajítja ki őt.
A telepatikus képességű férfi fölöttébb ritkának, szinte elképzelhetetlennek számított. Zufa azonban észlelte Iblisen a jeleket, ezért értékes génjeit a saját világába akarta átmenteni. Saját képességeiből és a főpátriárka hajlamaiból kiindulva nem tartotta nehéznek a feladatot.
És nem is bizonyult annak...
Ahogy a szuszpenzor-ágyon hevertek, miután tökéletesen kielégítették egymást, Zufa arra gondolt, mennyire lenyűgöző férfi is Iblis. Anélkül, hogy rájött volna a veleszületett képességek eredetére, vagy hogy kioktatták volna a használatukra, befolyásos pozícióba küzdötte fel magát. Miközben alig pár pillanattal azelőtt egymás karjaiba olvadtak, a „Dzsihad legfőbb varázslónőjé”-nek kiáltotta ki őt. Megígérte, hogy hivatalosan is bejelenti a kinevezést a Dzsihad Tanács színe előtt.
– Fölöttébb hangzatos cím – zihálta Zufa, és úgy tett, mintha a szenvedélyes szeretkezés merítette volna ki. – De feltétlenül fontos most is a háborúról beszélnünk?
– Folyton a Dzsihad jár az eszemben – felelte Iblis. – Kénytelenségből, hiszen a gondolkodó gépek sohasem alszanak.
Pár perccel később elszenderedett.
Halkan horkolt, miközben egyik vaskos karjával átölelte Zufát. Zufa óvatosan félrehúzódott. Iblis rögtön felismerte a vele kötött politikai szövetség előnyeit, amellyel a rossaki varázslónők befolyását állíthatja az ügye mögé. Cserébe Zufa mindent magkapott tőle, amit akart, és ha kell, bármikor még többhöz is hozzájuthat. Valamit valamiért. Ám úgy vélte, élettani szempontból talán ez volt az utolsó alkalom, hogy teherbe eshet. A jövőbeli bevetésekhez valószínűleg egy fiatalabb varázslónőt kell kiszemelnie.
Ám ezt a lánygyermeket magának akarta.
Zufa halkan kilopódzott az ágyból, és meztelenül megállt egy állótükör előtt. Noha érettebb és jóval idősebb volt a legtöbb, magzat kihordására képes asszonynál, teste még mindig feszes és szép volt. Alakja szinte tökéletesnek hatott, mintha az istenek faragták volna ki őt egy márványtömbből. A tükörből látta, hogy Iblis lehunyt szemmel megmozdul az ágyban.
Valóban felsőbbrendű a leszármazásod, Iblis Ginjo? Megfogadta, hogy maga deríti ki ezt.
Az emberi fajnemesítés nem tartozott az egzakt tudományok közé, de a rossaki nők meggyőződéssel hitték, hogy lehetséges azonosítani, irányítani és lecsapolni az erőteljes vérvonalakat. Pontosan ellenőrizte az időzítést, a hormonszintjeit és a peteérés pillanatát, hogy a lehető legkönnyebben teherbe ejthető legyen, és kétsége sem volt afelől, hogy sikerült megfogannia a magzatnak. A különleges rossaki gyógyszerek révén, amelyeket kizárólag a varázslónők ismerhettek, jelentősen megnövelte annak esélyét, hogy lánya szülessen.
Korábban rettenetesen csalódott, mikor előbb megszületett a törpe növésű Norma, aztán gondosan kiválasztott nemzőtársa, Aurelius Venport genetikailag lehangoló fiaskónak bizonyult az ellentétes értelmű jegyek ellenére.
Ezúttal másképp lesz. Miután sebtében felöltözött, és kiosont a főpátriárka lakosztályából, végre reménykedhetett. Ezúttal tökéletes lánya születik. Olyan, amilyet mindig is akart.
A nők végtelenül értékesebbek voltak a férfiaknál.

- - -

 

Mindenkit megbuktathatunk.
Csupán a megfelelő módszerre kell ráakadnunk.
TIO HOLTZMAN: LEVÉL
BLUDD NAGYÚRNAK

Szerencsére zárt laboratóriumi ajtók mögött történt a katasztrófa. A megerősített falak ellenálltak a robbanásnak, és senki sem sérült meg, kivéve néhány jelentéktelen rabszolgát. Holtzman úgy döntött, hogy aprólékosan átírja a feljegyzéseit, nehogy Bludd nagyúr valaha is megtudja, mi történt.
Évekkel ezelőtt a professzor Norma Cenvának köszönhetően megtanulta, hogy nem szabad a nyilvánosság elé tárni egyetlen elképzelést sem, amíg alaposan nem ellenőrizték a működését. Nem akart több kínos szégyenfoltot életpályája történetében.
Mivel mindenáron rá szeretett volna cáfolni a poritrini nemesek elsuttogott vicceire, miszerint a nagy feltaláló kifogyott az ötletekből, Holtzman leporolta a fémrezonancia-generátor régi terveit – amely eszköz huszonnyolc évvel azelőtti kipróbálásakor az egész laboratórium a levegőbe repült, és az egész híd, valamint számos rabszolga is megsemmisült. Működnie kellett volna, sikeres új fegyvernek kellett volna bizonyulnia, amely közvetlenül a gondolkodó gépek fémtestén fejti ki a hatását. Ám mielőbb büszkélkedni akart vele Bludd nagyúr előtt, anélkül, hogy kipróbálta volna.
A bekövetkezett szerencsétlenséget oly kínos kudarcként élte meg, hogy évekig képtelen volt kiheverni.
A professzor ettől függetlenül úgy vélte, hogy az elképzelés érdemes a továbbgondolásra. Nemrégiben buzgó asszisztensei kezébe adta a régi terveket, és azzal bízta meg őket, hogy tegyék működőképessé a szerkezetet.
Az asszisztensek vérágas szemekkel, kócosan és ziláltan, keserű izzadságszagú termekben számoltak, módosítottak, terveztek serényen, mígnem végül megépítették az új prototípust. Holtzman tüzetesen áttanulmányozta a terveiket, valójában azonban kétkedés nélkül elfogadta segédei eredményeit. Most, hogy a „feljavított” szerkezet éppoly robbanásszerű véget ért, mint elődje, a professzor teljesen elcsüggedt. Szerencsére ezúttal titokban tudta tartani, ám mindez kevés vigaszt jelentett neki.
Sok évvel ezelőtt Norma Cenva figyelmeztette, hogy az elképzelés alapjaiban hibás, és sohasem fog működni. A lány mindig is önelégülten adta elő az efféle feddéseket, de talán mégis igaza volt. Mellékesen, most mivel foglalkozhat? Holtzman már jó ideje nem találkozott vele.
Természetesen azt feltételezte, hogy sok időt fecsérelt el, lényegében a semmire. Ha komoly felfedezést tett volna, arról biztosan értesül. Hacsak nem titokban akarta tartani, mint mikor a parázsgömb ötletét a VenKee Vállalatnak adta el.
Miután magukra hagyta az asszisztenseit, hogy takarítsák el a fémrezonancia-generátor romjait, „biztonsági okokból” felnyalábolta, majd később megsemmisítette a laboratóriumi jegyzeteket. A híres feltaláló abba a hitbe ringatta magát, hogy maga irányítja az életét.
Aznap este, miután lehajtott egy pohár fanyar ízesítésű poritrini rumot, úgy határozott, hogy ellátogat Normához.
Habár igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni, valójában nehéz lett volna eltitkolni egy ilyen nagyszabású vállalkozás létét. Tuk Keedair szigorú biztonsági szabályokat vezetett be, Bludd nagyúr mégis pontosan tudta, hol található a létesítmény, hiszen a VenKee Vállalat egy elhagyott bányaüzemet vásárolt meg az egyik mellékfolyó kanyonjában.
Holtzman tehát úgy döntött, odamegy, és megnézi, min dolgozik Norma, és mindössze két asszisztense, valamint egy pár dragonyos testőr kísérte el. Ha Norma esetleg akadékoskodik, később visszatérhet – karhatalmi erővel.
A fehér köpenyes tudós motoros kompcsónakon hajózott fel a folyón a kiszáradt kanyonig, ahol tudomása szerint a titokzatos kísérletek folytak. Üres dokkokat és teherlifteket látott a szirt oldalán, amelyek a kutatási létesítmény épületeihez és barlangjaihoz vittek fel.
– Még szerencse, hogy egy ilyen förtelmes épületcsoportot ilyen messze rejtettek el – jegyezte meg az egyik segéd.
Holtzman bólintott.
– Normából teljesen hiányzik az esztétikai érzék. De ettől még kiválóan működik az agya.
Ami kifejezetten aggaszt.
A dragonyos testőrök és az asszisztensek kikászálódtak a kompcsónakból, és megindultak a liftek felé. Holtzman körültekintett, és az ipari zajokat figyelte. A hajógyár zakatolására emlékeztette, amit korábban a folyó deltájában létesített. Összeráncolta a homlokát.
Mikor a zörgő lift elérte a szirtfal tetejét, Holtzman csoportját tucatnyi jól felfegyverzett, mogorva őr fogadta, akik elállták az utat a kerítéssel körülvett épületkomplexum felé.
– Ez itt biztosított magánterület. – Az őrök mindegyike az aranypikkelyes páncélt viselő dragonyosokra meredt.
– Tán nem tudjátok, kivel van dolgotok? – mondta merészen az egyik segéd. – Engedjétek át Holtzman professzort!
A dragonyosok megindultak, de a zsoldos őrök nem mozdultak a kapu elől. Ehelyett marokra fogták a fegyvereiket.
– Úgy látom, órákig fényesíthettétek azt az aranypáncélt, hogy ilyen csillogó legyen – szólalt meg az őrök parancsnoka. – Ugye nem szeretnétek, ha a sugárvető megperzselné?
A dragonyosok hitetlenkedve hátrahőköltek.
– Maga Niko Bludd nagyúr nevében és felhatalmazásával érkeztünk!
– Ettől még nincs jogotok figyelmen kívül hagyni a magántulajdon sérthetetlenségét. Nem az övé az egész bolygó.
– Menj, és szólj Keedairnek! – mondta egy másik őr. – Majd ő elintézi.
Az egyik zsoldos visszakocogott az épületekhez. Holtzman megpróbálta kivenni, mi áll a kerítés mögött, és egy hatalmas hangárt, valamint melléképületeket pillantott meg, ahonnan rabszolgák egész sora szállította az alkatrészeket a raktárépületből kialakított szerelőcsarnokba.
Valamit épít idebenn... valami terjedelmeset.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy egy kisgyerekre emlékeztető nő közeledik feléje személyes szuszpenzor-állványán. A hangár felől érkezett lassacskán a kerítéshez, ahol a dragonyosok még mindig a merev tekintetű őrökkel álltak szemben.
– Nicsak, Holtzman professzor! Mi járatban errefelé?
– Ebben a pillanatban nem ez a legérdekesebb kérdés, ugye? – Megsimogatta szürke szakállát. – Sokkal jobban izgat, te mivel foglalatoskodsz idebent, Norma? Egészen pontosan min dolgozol? Munkatársként jöttem ide, hogy megbeszéljem, miben segíthetünk egymásnak a gondolkodó gépek elleni küzdelemben. Te viszont úgy viselkedsz, mintha illegális tevékenységet folytatnál.
Fiatalon Norma éveket töltött el azzal, hogy megszállottan módosítgatott Holtzman eredeti egyenletein. A „térhajlítás” ötlete jellegzetes esete volt Norma nevetséges elképzeléseinek. Ez a furcsa, szerény nő mégis újra meg újra bizonyította zsenialitását...
– Bármennyire sajnálom, Holtzman professzor, a szponzorom megígértette velem, hogy semmit nem árulok el a munkám részleteiről. – Az apró termetű nő elfordította a tekintetét.
– Tán elfeledted, hogy ki vagyok, Norma? A Nemesek Szövetségének egész területén nekem van a legáltalánosabb felhatalmazásom a titkos adatokhoz való hozzáféréshez! Hogyan tagadhatnád meg tőlem a részleteket? – A dragonyosokra nézett, mintha azt parancsolná nekik, hogy tartóztassák le a nőt. – Most mesélj egy keveset erről... a térhajlításról!
Norma megriadt, pillanatig tétovázott, de tekintete ragyogott az izgatottságtól.
– Professzor, csupán az eredeti mezőegyenletek melléktermékéről van szó, olyan egyedi kiterjesztésről, ami lehetővé teszi, hogy a távolság változójának módosítása céljából meghajlítsuk a téridőt. Ennek segítségével a Dzsihad Hadserege bárhol azonnal megtámadhatja a gondolkodó gépeket, a jelenleg még elkerülhetetlen, hosszadalmas űrutazás kiiktatásával.
A feltaláló orrlyukai kitágultak, és a magyarázat egyetlen elemére csapott le.
– Magad mondtad, hogy az én egyenleteimből indultál ki, és mégis el akartad titkolni előlem a részleteket?
Ebben a pillanatban csörtetett oda hozzájuk a tlulaxi kereskedő, aki alig volt nagyobb Norma Cenvánál. Szikár arcára riadtság ült ki; vastag hajfonata mintha kissé kirojtosodott volna.
– Norma, hagyd, hogy én intézzem el! Jobb, ha visszamész dolgozni. – Gyors, metsző pillantást vetett a nőre. – Most rögtön.
Norma rémülten megfordította a szuszpenzor-kocsit, és visszasuhant a lezárt munkaterületre.
Holtzman csípőre tette a kezét, és parancsolóan meredt Tuk Keedairre.
– Fölösleges túlbonyolítani ezt az ügyet. Az őreid láthatóan nem értik, hogy jogunkban áll átvizsgálni a létesítményt, és tudomást szerezni minden olyan találmányról, amely előmozdíthatja a Dzsihad Hadseregének sikerét...
– Ez itt egy szigorúan titkos létesítmény, az itt folyó kutatást pedig kizárólag a VenKee Vállalat pénzeli – felelte Keedair, akit nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. – Semmivel nincs több „jogod” idejönni, mint a gondolkodó gépeknek.
Holtzman segédeinek elakadt a lélegzete. A tlulaxi biccentett az őröknek.
– Tegyétek a dolgotokat, és intézkedjetek, hogy haladéktalanul távozzanak! – Tekintetét a professzorra emelte. – Amint bejelentésre vagy bemutatóra kerül sor, feltétlenül meghívunk téged is, Bludd nagyúrral egyetemben... puszta udvariasságból.
A dragonyos testőrök nem tudták, mitévők legyenek, és a dühöngő Holtzmanra néztek, mintha azonnali megoldással szolgálhatna a problémára. Ám a professzor látta, hogy csak a meghátrálás lehetősége maradt számukra.
Egyelőre.
– Valamit eltitkol, ahogy azt mindvégig sejtettem – magyarázta Holtzman, és igyekezett elhitetni Bludd nagyúrral, hogy mindez komoly aggodalomra ad okot. – Miért ragaszkodik ennyire a biztonsághoz a VenKee Vállalat, ha éppúgy semmi érdemlegeset nem tud felmutatni, mint amikor nekem dolgozott?
A nemesúr kuncogva kortyolgatta gyöngyöző gyümölcsitalát. Hátradőlt a székében az erkélyen, és közönyösen bámult le a hegyfokról a folyóra, ahol az uszályok roppant rakományokat szállítottak a deltába és az űrkikötőbe.
– Nem különös, hogy amint megszabadul a szolgálat béklyóiból, két éven belül jelentős felfedezésre jut, Tio? Mindvégig titkolta előled a találmányát, nehogy meg kelljen osztania veled a dicsőséget.
– Normát sohasem érdekelte a hírnév és a dicsőség. – Holtzman nem kért az italból, amivel a nemesúr kínálta, és az erkély kövezetét rótta, mit sem törődve az elé táruló csodás látvánnyal. – És most, hogy ez a Venport nevű „barátja” elérte, hogy elengedjük őt, nem formálhatunk jogot az újabb felfedezéseire.
Akár egy jéghideg penge, úgy hasított belé a felismerés.
– Nyilvánvalóan ezért volt hajlandó a VenKee lemondani a parázsgömbökből befolyó haszon egy részéről! Bármit eszelt is ki Norma, bizonyosan nagyságrendekkel jelentősebb ennél. – Ökölbe szorította a kezét. – És mi kimaradunk belőle.
Bludd nehézkesen feltápászkodott, lesimította és megigazgatta elegáns palástját.
– Szó sincs ilyesmiről, Tio. Csak azokról a felfedezésekről mondtunk le, amelyek teljesen újnak számítanak. Ha ilyen hamarjában kifejlesztett valamit, miután aláírtuk a szerződést, bármelyik tisztességes ügyvéd – vagy akár egy hozzád hasonlóan kiváló tudós – könnyedén kimutathatja a munkád és Norma eredeti elképzelései közt fennálló kapcsolatot.
Holtzman abbahagyta a járkálást, amint megértette a helyzetet.
– Ha a munkájában felhasználta azt, amire gondolok, akkor igazad van, Bludd nagyuram.
A nemesúr jókorát kortyolt a kelyhéből, és Holtzman felé lökte a másikat.
– Idd ki, Tio! Le kell nyugodnod.
– De hogy jutunk be az épületekbe? Látnom kell, min dolgozik Norma. A létesítményt zsoldosok tucatjai védik, az a tlulaxi kereskedő pedig úgy őrködik felette, akár egy keselyű.
– Egy tlulaxi vízumát bármikor visszavonhatjuk – jelentette ki Bludd –, és tüstént intézkedem ez ügyben. Tulajdonképpen bármily régóta tartózkodik nálunk Norma Cenva, továbbra is pusztán a vendégünk, és nem bolygónk polgára. Hírbe keverhetjük, gyanút ébreszthetünk vele szemben, megvonhatjuk tőle a kiváltságait és az anyagellátását.
– És ez elég lesz?
Bludd megropogtatta gyűrűkkel teli ujjait, aztán behívta a dragonyosok kapitányát.
– Állíts össze egy nagyobb osztagot, és vezesd őket Norma Cenva létesítményéhez! Háromszáz jól felfegyverzett dragonyos elég lesz. Azt gyanítom, hogy a zsoldosok harc nélkül megadják magukat a túlerő láttán. Adjátok át a tlulaxinak a kiutasító iratot, aztán zavartalanul kideríthetitek, mire készül Norma. Ez nem jelenthet gondot, ugye?
Holtzman nagyot nyelt, tekintetét pedig a hirtelen egészen érdekesnek tűnő folyó felé fordította.
– Nem, nagyuram. De Norma ellen fog állni. Sürgősen üzen majd Aurelius Venportnak. Tuk Keedair pedig a Szövetségi Bíróságra fog folyamodványt benyújtani. Ezt biztosra veszem.
– Tudom, Tio, de hónapokig vizsgálódhatsz a laboratóriumban és a szerelőcsarnokokban, mielőtt intézkednének. Ha semmi érdemlegesre nem akadsz, elnézést kérhetünk, és elismerhetjük, hogy tévedtünk. Ha viszont rábukkansz a találmányra, gyártani kezdhetjük, mielőtt a VenKee a bíróságra mehetne az üggyel.
Holtzman már mosolygott.
– Felülmúlhatatlan látnok vagy, Bludd nagyuram.
– Te pedig felülmúlhatatlan tudós, Tio. Az ellenfeleinknek esélye sem lehet velünk szemben.

- - -

 

Az ember nem lehet szobor.
Az embernek cselekednie kell.
BUDDISZLÁM SZÚTRA,
ZENSÍITA ÉRTELMEZÉS

Ishmael több mint egy éven át értelmetlen parancsoknak engedelmeskedett Norma Cenva létesítményében, noha úgy érezte, lelke réges-rég eltávozott belőle. Százharminc buddiszlám rabszolgával együtt serénykedett. A titkos vállalkozás áttekinthetetlennek tűnt, ahogy lassan sorra megszerkesztették, átszerelték és kipróbálták a hatalmas hajó különös alkatrészeit.
Semmit sem értett az egészből.
A tudós asszony nem rótt rájuk nehéz feladatokat. Oly lelkesen összpontosított az előtte álló munkára, hogy fel sem merült benne annak lehetősége, hogy a többiek ne éppily odaadással dolgozzanak. Tlulaxi partnere, Tuk Keedair – Ishmael megborzongott, valahányszor meglátta az egykori rabszolgafelhajtót – megnyújtott műszakokban dolgoztatta őket.
A segédek, ügyintézők, mérnökök és rabszolgák minden napjukat és éjszakájukat a zárt településen töltötték, amelynek kizárólagos rendeltetése a kísérleti jármű megépítése volt. A buddiszlám rabszolgák a fennsíkon felhúzott egyszerű, de tiszta kaszárnyákban aludtak, ahol éjszakánként szüntelenül fújt a szél, de az égen csillagok miriádjai ragyogtak. Ishmael még egyetlen napra sem térhetett vissza Stardába.
Régóta nem hallott felesége vagy lányai felől, és senkit nem talált, akitől érdeklődhetett volna sorsuk alakulásáról. A családja elveszett számára. Minden nap azért imádkozott, hogy még életben legyenek, emlékképeik azonban immár álmaiban kísértő szellemekké váltak. A remény kötele vékonyka cérnaszállá kopott.
A szerelőcsarnokká alakított hangár zajában barátját, Aliidet figyelte, amint egy ultrahangos szerszám betétjét cseréli éppen. Mikor a rabszolgákat idehozták a folyó felső folyására, hogy az új, titkos létesítményben dolgozzanak, Aliidnek sikerült elérnie, hogy Ishmaellel együtt osszák be. A poritrini rabszolgatartók korábban mindkettejüket elválasztották a családjuktól.
Miután beállította az ultrahangos szerszámot, a Zensíita férfi harsány hangon megszólalt:
– Megpróbáltad, Ishmael. Azt tetted, amit jónak gondoltál... Nem hibáztathatlak ezért, habár sohasem értettem, miért bízol olyan naivan a fogva tartóink tisztességében. Mégis, mire számítottál? A rabszolgatartók azt várják el tőlünk, hogy gerinctelenek legyünk, ahogy a te eseted is bizonyítja. Ha csak üres fenyegetésekre futja tőlünk, nem érzik, hogy kötelességük lenne emberként bánni velünk. Olyan nyelven kell szólnunk az elnyomóinkhoz, amit maguk is megértenek. Meg kell mutatnunk nekik az agyarainkat és a karmainkat!
– Az erőszak csak még súlyosabb büntetéshez vezet. Magad is láttad, mi történt Bel Moulayjel...
– Igen, láttam – szakította félbe barátját Aliid, farkasra emlékeztetően vicsorogva –, de vajon te láttad, Ishmael? Az azóta eltelt hosszú évek alatt mit tanultál? Folyton a fájdalmat emlegeted, amit Bel Moulay elszenvedett, de azt elfelejted, hogy mi mindent elért. Egységbe kovácsolt minket. Belefújt a harci harsonába, amit nem csak a poritrini nemesek hallottak meg, akik túlzott riadalmukban az ellenállás legkisebb jelére csírájában elfojtottak minden kezdeményezést, hanem a buddiszlám hívők is, akiknek továbbra is a szenvedés a kenyere. Nekünk, rabszolgáknak szunnyadó erőnket kell kihasználnunk.
Ishmael, aki továbbra sem adta fel az erőszakmentességbe vetett hitét, csökönyösen ingatta a fejét. A két férfi szócsatájában szokás szerint patthelyzet alakult ki, és egyik sem mutatott hajlandóságot rá, hogy átlépje a köztük tátongó szakadékot. Egykor jó barátok voltak, akiket a körülmények hoztak össze, de mindig nagyban különböztek egymástól. Még a közös gyötrődés sem hozta őket közelebb. A mindig elszánt Aliid folyton a lehetetlent igyekezett elérni – oly sok területen. Ishmael kénytelen volt becsülni szilárd elveit, Aliid viszont kizárólag kiábrándultnak mutatkozott.
Kisfiúkorában nagyapja tanította meg Ishmaelnek, miben higgyen, és hogyan élje az életét, de a felnőttek gyakran leegyszerűsítették a dolgokat a gyerekek számára. Ishmael immár harminchét éves volt. Vajon mindvégig tévúton járt? Talán újra erőt kellett volna vennie magán, miközben éppúgy betartja a Zenszuni tanításokat? A zsigereiben érezte, hogy Aliid erőszakos tervei elhibázottak és veszélyesek voltak, szilárd hite azonban, hogy mindez valamilyen okból történt – hogy Isten valahogy megmenti őket, és meglágyítja fogva tartóik szívét –, egész életében semmilyen eredményre nem vezetett. Sem a buddiszlám rabszolgák nemzedékeinek életében.
Más választ kellett találnia. Más megoldást.
Jóllehet Ishmael teljes kudarcot vallott, s sem jobb körülményeket, sem engedményeket nem sikerült kicsikarnia Bludd nagyúrból, a Zenszuni hívők továbbra is eljöttek hozzá esténként a közösségi barakkokba, hogy megkérjék őt, imádkozzon velük, meséljen nekik, és erőt adva biztassa őket Buddallah akaratának türelmes elfogadására. Több mint száz férfi és nő... A munkások többsége eljárt hozzá rendszeresen.
Eleinte Ishmael kételkedett benne, hogy képes lesz erre. Hogyan mondhatná el a Korán-szútrákat, és énekelhetne Isten jóságáról, mikor Ozzát nem tudhatta az oldalán, mikor szépséges lányai nem ülhettek a tábortűz mellett, hogy meghallgassák a jól ismert tanmeséket? Ám Ishmael új erőre kapott, és felismerte, hogy nem veszíthet el mindent. Az ereje megmaradt, még ha Aliid nem is fedezte fel.
Ahogy azonban a hónapok lassan egy évvé nyúltak, Ishmael fokozatos eltávolodásra lett figyelmes Zenszuni testvérei és az Aliid vezette kisebb csoport között. Még mindig együtt dolgoztak az elkerített hangárban, ahol Norma Cenva és csapata munkálkodott a kibelezett hajó prototípusán, de érezte, hogy Aliid titkokat rejteget, és nem csupán a poritrini rabszolgatartók, hanem Ishmael és követői elől is...
Egyszerre fényes reménysugár csillant fel Ishmael életének komor egén, akár a poritrini nagyurak káprázatos tűzijátékai a folyó felett. A hír annál is inkább örömet okozott, mivel oly váratlanul érkezett.
Ahogy a roppant kísérleti hajó megépítése az utolsó szakaszba érkezett, Tuk Keedair újabb rabszolgabrigádot bérelt Stardából, hogy segítsenek a kolosszális jármű megépítésében, és segédkezzenek az utolsó simítások elvégzésében. Ishmael döbbenten vette észre idősebbik lányát, Chamalt a tizenöt csüggedt munkás között.
A lány is észrevette és felismerte őt, vonásai pedig kibomló virágszirmokhoz hasonlóan lágyultak el. Ishmael örömében alig bírta megállni, hogy ne rohanjon oda hozzá, de fegyveres őrök kísérték az újonnan érkezőket. A szigorú tekintetű Keedair szintén őket figyelte, mintha magában leltárt készítene.
Ishmael nem feledte el Bludd nagyúr bosszúját, aki szándékosan szétszakította a családját, csupán, mert viszonzást kért tőle a megfeszített munkájukért. Még egyszer nem kockáztathatta meg, hogy felhívja magára és Chamalra a figyelmet.
Ishmael gyorsan jelzett lányának, a fejét ingatta, és elfordította a tekintetét. Később majd beszélgethet vele. Este majd megölelhetik egymást, és suttogva elmesélhetik, hogy mi történt velük. Egyelőre azonban nem merte kimutatni az örömét, mivel attól félt, hogy a rabszolgatartók megfosztják tőle, ahogy minden mástól is...
A nap hátralévő része agóniának tűnt. Az új rabszolgabrigádot a létesítmény egy másik részén igazították el, és tanították be a teendőkre. Mintha maga a nap is megállt volna az égen, Ishmael oly lassúnak érezte az idő múlását.
Ám mikor véget ért a hosszú műszak, és a Zenszuni hívők visszatértek a közösségi kaszárnyába, Aliid és a Zensíiták pedig a saját, elkülönített szálláshelyükre, Ishmael megölelte a lányát, és mindketten sírva fakadtak. Megelégedtek azzal, hogy újra együtt lehetnek, és egy ideig egyetlen szót sem szóltak.
Végül Chamal elmesélte, hogyan szakították el édesanyjától és húgától. Tudomása szerint Ozzát és Falinát a kontinens túlsó felére, a nádasokba vitték el dolgozni. Immár egy éve nem hallott felőlük.
Miután órákon át beszélgetett már Ishmaellel, Chamal egy ifjú, elszánt tekintetű férfit hívott oda, akit Rafelnek hívtak. Kézen fogta, és magához húzta, hogy bemutassa az édesapjának. Félénknek mutatkozott, mintha már sokat hallott volna Ishmaelről.
– Ő a férjem – mondta Chamal. – Mikor betöltöttem a tizenhatot, és eladósorba kerültem, egymáshoz adtak minket.
Leszegte tekintetét, hogy ne kelljen látnia édesapja megrökönyödését.
– Más nem maradt nekem, apám.
Ishmael nem bosszankodott, de alig hitte el, hogy a kislánya – aki még mindig oly fiatalnak tűnt neki – immár felnőtt asszonnyá és feleséggé érett. Nyájasan elmosolyodott, és mindkettőjüket a keblére ölelte.
– Jóravaló fiúnak látszik.
– Igyekezni fogok – felelte főhajtással Rafel –, a lányod és a népünk boldogulása kedvéért.
Chamal, aki láthatóan rajongással szerette a fiút, szorosan férje mellé húzódott.
– Miután feleségül mentem Rafelhez, az adminisztrátoraik már nem tudhatták, hogy a lányod vagyok. Akkor sem tudták, hogy ki vagyok, amikor áthelyeztek ide. Máskülönben Bludd nagyúr távol tartott volna tőled. Ishmael megfogta, és megszorította a lánya kezét. – A lányom vagy, Chamal.
Aztán az ifjú férj kezét is megragadta. – Te pedig immár a fiam, Rafel.
Hetekkel később Ishmael véletlenül megtudta, mire készül Aliid. A kanyon munkakörletében az egyik Zenszuni nő, akit korábban egy Zensíita férfi fogadott hitveséül, felfigyelt rá, hogy férje házilag összetákolt fegyvereket rejteget, s titokban egy már alig beszélt és a Szövetség nemesei előtt ismeretlen buddiszlám nyelven írt üzeneteket olvasgat. Mivel Ishmaelt tekintette vezetőjüknek, a szútrák értelmezőjének és vonakodó döntéshozónak, elmondta neki, mit látott, és mire gyanakodott.
Egy hónap volt hátra a Bel Moulay-féle felkelés huszonhetedik évfordulójáig. A poritrini nemesurak ismét korhely ünnepségeket készítettek elő, hogy a bukásra, a rájuk váró sorsra emlékeztessék a rabszolgákat. Aliid dacból arra készült, hogy ezt az alkalmat használja ki saját forradalma kirobbantására. Már meghatározta a végrehajtók feladatait, és titkos üzeneteket küldött Stardába, ahol – Bel Moulay nevét segítségül hívva – a zendülés híre futótűzként terjedt a rabszolgák között.
A Zensíiták erőszaközönt szándékoztak zúdítani a biztonságérzettől kókadt poritrini urakra, akik abba a hitbe ringatták magukat, hogy évtizedekkel ezelőtt végleg leszámoltak a lázadókkal. Ishmael kezdett rájönni, hogy saját békekötési kísérlete Bludd nagyúrral épp ezt a hitet erősítette a nemesekben. Ám a felismerés nem ingatta meg a hitében.
Aliid nyilvánvalóan tudta, hogy Ishmael nem helyesli az erőszakot, és a Korán-szútrákat idézi majd, hogy óva intsen az ártatlanok lemészárlásától és attól, hogy Isten kezéből elragadják az ítélkezés jogát. Ám Aliidet immár nem érdekelte a szentírás. Nem bízott benne, hogy gyerekkori társa melléáll, sőt úgy sejtette, hogy Ishmael akadályozni igyekszik majd tervei megvalósítását.
Mikor Ishmael értesült barátja kétségeiről, és megtudta, hogy kiközösítették, úgy érezte, mintha szíven döfték volna. Noha nem értettek egyet a megvalósítás módjában, vajon nem népük felszabadításáért küzdöttek mindketten? Ishmael nem hitte volna, hogy társa valaha is eltitkol előle egy ilyen fontos tervet.
Zaklatottan és tépelődve töltött el számos álmatlan éjszakát, hogy megpróbálja eldönteni, miként cselekedjen. Vajon Aliid tényleg azt hitte, hogy terve teljesen titokban maradhat, vagy abban reménykedett, hogy Ishmael értesül róla, és megérti a rejtett üzenetet? Vajon próbára akarták tenni a Zenszuni hívőket, hogy hajlandóak-e harcolni a szabadságukért, vagy jámboran tűrik a rabságot?
Mi a helyzet akkor, ha Aliidnek igaza van?
Ishmael úgy érezte, összeszorul a torka. Bizonyosan tudta, hogy Aliid tettei vérfürdőhöz vezetnek, a rabszolgák pedig, még azok is, akik nem vettek részt a felkelésben, iszonyú árat fizetnek majd ezért. A buddiszlám hívőkben soha többé nem bíznak majd. Lehet, hogy teljesen kiirtják, vagy béklyóba verik őket, akár a karámba zárt állatokat, és még a kevés megmaradt jogaikat is elveszítik.
Ishmael tudta, hogy nem maradt más választása, mint hogy szembenézzen barátjával, mielőtt túl késő.
Aznap este, amikor föltámadt a szél, és lement a nap, Ishmael a fémhágcsón felmászott a barlangüreg bejárata fölé boruló konzolos tetőre. Aliidet és hét Zensíita kollégáját azért küldték fel ide, hogy kijavítsa a hullámacéllemez tetőt, amelyet egy a kanyonon végigsöprő szélvihar rongált meg korábban. A tetőzetnek a közelgő poritrini tél fagyos esőitől kellett megvédenie a kísérleti hajót.
Ishmael felkapaszkodott a tetőre, aztán körülnézett. Mióta minden szőrzetet leborotvált az arcáról, hogy Bludd nagyúr elé járulhasson, újra megnövesztette a szakállát, amely borzasnak és ziláltnak tűnt, itt-ott pedig ősz szálak vegyültek bele.
Aliid, aki csíkos Zensíita ingét munkaruhájába tűrve viselte, felé fordult. Fekete szakálla sűrű rengetegként borította arca alsó felét. Úgy tűnt, számított a látogatásra.
Ishmael félúton megállt.
– Ismered azt a Korán-szútrát, Aliid, amelyikben az áll, hogy mikor a barátok egymás előtt titkolóznak, az ellenfelük már megnyerte a csatát? Aliid felszegte a fejét, és hunyorított.
– A Zensíita változat így hangzik: „Az olyan barát, akiben nem bízhatunk, rosszabb az ellenségnél is”.
A Zensíita munkások némán figyelték a két férfi szópárbaját. Aliid türelmetlenül intett nekik.
– Eredjetek! Ishmael barátommal megbeszélnivalónk akadt.
Miután Aliid kemény tekintete meggyőzte őket, a szerelők a nyitott lépcsőhöz vonultak, és leereszkedtek a hatalmas barlangüregbe. A felső állványzaton magára maradt két férfi szembenézett egymással. Mintha egy örökkévalóságig várakoztak volna, miközben a szél süvített Ishmael körül.
– Sok mindent éltünk át közösen, Aliid – szólalt meg végül. – Mióta gyerekként fogságba ejtettek és a Poritrinre hoztak minket, vállvetve küzdöttünk, és együtt szomorkodtunk. Meséltünk egymásnak a szülőbolygóinkról, és most mindkettőnk feleségét elszakították tőlünk a rabszolgatartóink. Veled együtt sirattam az Anbus IV szent városának pusztulását. Most pedig megtudtam, mire készülsz.
Aliid felső ajkába harapott.
– Nem várhatom tovább, hogy elszánd magad a cselekvésre, barátom. Mindig abban reménykedtem, hogy belátod: Isten férfinak és nem fának teremtett minket. Nem állhatunk ölbe tett kézzel, és nem viselhetjük zokszó nélkül, amit a világ művel velünk. De mióta felkerested Bludd nagyurat, és alázatosan elfogadtad a büntetésedet, meggyőződéssel hiszem, hogy a Zenszunik kizárólag a szavakban, míg a Zensíiták a tettekben hisznek. Véleményed szerint nincs itt az ideje a cselekvésnek?
Szemei szikrát hánytak, és még mindig abban reménykedett, hogy maga mellé állíthatja Ishmaelt.
– Poritrinszerte kémeket és hírnököket küldtem szét. Mindannyian tisztelik a nagy Bel Moulay emlékét, és alig várják, hogy újra lesújthassunk az elnyomókra.
Ishmael a fejét ingatta, és lánya, Chamal, majd felesége, Ozza, és Falina jutott eszébe. Még mind életben voltak valahol, és nem sodorhatta veszélybe az életüket.
– Bel Moulayt kivégezték, Aliid. Buddiszlám rabszolgák százait kaszabolták le, amikor a dragonyosok visszafoglalták a stardai Űrkikötőt.
– Igaza volt, ezt te is jól tudod, Ishmael, de túl korán cselekedett, mielőtt teljesen felkészülhetett volna. Ezúttal soha nem látott méretű felkelésre kerül sor. Magam irányítom, a saját elképzeléseim szerint.
Ishmael elképzelte, ahogy Chamal ifjú férjét véres cafatokká szaggatják az őrök Chandler pisztolyai... és ahogy Bludd nagyúr csapatai a lángoló náddal együtt levágják Ozzát és Falinát. Ismét a fejét ingatta.
– A dragonyosok pedig hasonló mértékben torolják meg a történteket. Gondolj bele, mennyi szenvedést...
– Csak ha kudarcot vallunk, Ishmael – felelte Aliid, és közelebb lépett. A szél mintegy viharfelhővé borzolta a haját. – A vértanúságot szenvedett Bel Moulay nevében állunk bosszút fogva tartóinkon. Megöljük az elnyomókat, és magunkra vesszük, amit magukról állítanak. A változatosság kedvéért ők fognak szolgálni minket. És elvesszük tőlük azt a fizetséget, amit az életünkből elrabolt évek jogos ellenértékének ítélünk.
Ishmael nagyot nyelt.
– Megrémít a terved, Aliid.
– Megrémít? – Keserűen felkacagott. – A Szövetségi Bolygókon mindig azt tartották, hogy a buddiszlám hívők gyávák, akik megfutamodnak a harc elől, akik hátat fordítanak a démoni gépek ellen folytatott háborújuknak.
Aliid közelebb hajolt, tekintetében pedig ugyanaz a tűz égett, ami egykor régen Bel Moulay szemeiben.
– De ezen az évfordulón megmutatjuk nekik, mennyire gyávák is vagyunk. Olyan vérfürdőt rendezünk, amit sohasem felednek el.
– Könyörgök, Aliid, ne kezdj bele! A Buddallah nevében elkövetett erőszak is gyilkosság.
– A gyötrelmekkel szembeni vak tétlenség is megadás – vágott vissza Aliid. Csíkos ingébe nyúlt, és hosszú, görbe kést húzott elő, amit egy hulladék fémdarabból köszörült ki. – Fel akarsz adni minket, Ishmael? Elárulod Bludd barátodnak, hogy mire készülünk?
A markolattal Ishmael felé átnyújtotta a kést.
– Vedd el. Akkor akár magad is végezhetsz velem.
Ishmael az égbe emelte a karját.
– Ne, Aliid!
A másik férfi azonban megragadta Ishmael csuklóját, és a markába nyomta a kést. Aztán a saját melléhez illesztette a penge hegyét.
– Tedd meg! Ölj meg most, hiszen többé nem akarok rabszolgaként élni.
– Badarság! Sohasem bántanálak.
– Itt az alkalom – hörögte Aliid. – Tedd meg... vagy soha többé ne kifogásold a szándékaimat!
Ishmael kitépte a kezét, és elejtette a fegyvert. Aztán leszegte a tekintetét. – Csak ezt a módszert ismered, Aliid? Sajnállak érte.
Aliid gúnyosan elmosolyodott, mintha legszívesebben szemen köpte volna Ishmaelt, majd visszacsúsztatta a pengét a rejtekhelyére.
– Többé nem vagy a barátom, Ishmael, sem az ellenségem. – Hátat fordított neki, és még egy utolsó sértést vágott hozzá: – Semmi nem vagy nekem.

- - -

 

Ellenállni a változásnak: a túlélést segíti.
Ám eltúlzott formájában mérgező lehet
– önmagunkat pusztítjuk el vele.
ZENSZUNI INTÉS

Még a VenKee Vállalat arrakisi központjának bonyolult hűtőrendszerei sem voltak képesek megbirkózni a nap dühödt hevével. Hiába a rengeteg haszon, amire a fűszerkereskedelem révén tett szert Aurelius Venport, hihetetlen pazarlásnak tűnt, hogy a legelemibb dologra kell költenie az űrkikötő városában. Egy vezető fizetését költötte el arra, hogy megtöltse a zárt rendszerű párásítókat, amelyekkel elviselhetővé tette az irodák levegőjét.
Venport szívesebben lett volna a Salusa Secunduson, hogy a szövetségi hivatalnokokra gyakoroljon némi nyomást, és kereskedelmi érdekeltségeit védje a Dzsihad Tanács ellenében. Ugyanakkor a Rossak burjánzó őserdeibe is visszatért volna, ahol különféle gyógyászati üzleteit ellenőrizheti. Ám leginkább, és a puszta gondolatra is melegség töltötte el a lelkét, a Poritrinen szeretett volna lenni Norma Cenvával. A lány iránti érzelmektől eltekintve, természetesen arra is kíváncsi volt, vajon a térhajlító vállalkozás végül gyümölcsözőnek bizonyul-e, hogy megtérüljön a befektetés.
Valójában bárhol szívesebben lett volna, mint az Arrakison, a fűszerüzlet azonban a VenKee Vállalat sarokkövének számított. A melanzs forgalmazásából befolyó haszon a bolygó barátságtalan klímája, a többi civilizált világtól való iszonyú távolsága, és a Dhartha naibhoz hasonló, nehezen kezelhető Zenszuni fanatikusok ellenére jelentősnek számított. A kereslet pedig mindenütt egyre nőtt a Nemesek Szövetségében.
Venport letörölte az izzadságot a homlokáról, aztán tanulmányozni kezdte az előtte heverő iratokat, főkönyveket és számlákat, amelyek a Dhartha szervezett fűszerbegyűjtőitől származó szállítmányokat és ellátmányt tartották számon. Aztán felnyitott egy elektromos számlakönyvet, és összevetette az információt az egyre növekvő veszteségekkel és a tönkretett berendezések árával.
Bármely jó üzletember tudja, hogy a legtöbb időt és energiát a várhatóan legjövedelmezőbb ügyletre kell áldoznia – Venport pedig korábban bizonyította már, hogy valóban kiváló üzletember. Épp ezért nem maradt más választása, mint hogy az Arrakison marad, amíg a probléma meg nem oldódik.
Mielőtt idejött, egy kontingensnyi katonát és testőrt, zsoldosokat és biztonsági szakembereket bérelt fel, hogy Arrakis Cityben fenntartsák a rendet. Az űrkikötőt piszkos és zord helynek ismerték, ahol piszkos és zord emberek ténykedtek, a csapatok azonban elérték, hogy a leszállópályák és a kereskedelmi épületek viszonylagos biztonságot élvezzenek.
A valódi gondok a sivatag mélyén merültek fel, amit senki nem tudott felügyelni.
Mióta megindult a fűszerkereskedelem ezzel a pokoli sivatagbolygóval, szinte az első perctől fogva előfordultak szabotázsakciók. Az elmúlt évtizedben folyamatosan szaporodtak a kalózok és banditák támadásai, és a baljós jelek, amelyek azt mutatták, hogy egyre többen csatlakoznak az ellenállási mozgalomhoz. Valamely oknál fogva ezek a sivatagi emberek megvetették a civilizáció jótéteményeit és a magasabb életszínvonalat.
Venportnak szükségtelen volt megértenie a törvényen kívüliek gondolkodásmódját, vagy együtt éreznie velük – mindössze a problémát kellett megoldania. E feladatot szívesebben bízta volna üzlettársára, a sors őrjítő fintorának köszönhetően azonban Keedair pillanatnyilag Norma vállalkozására felügyelt a Poritrinen, miközben Venport az Arrakison ragadt.
Pokolian elbaltázott szervezés.
Az iroda ajtajában az egyik asszisztense jelent meg, egy Giedi Prime-ról származó VenKee-hivatalnok, aki azért kérette át magát az Arrakisra, hogy növelje az előmenetele esélyeit. A nyurga férfiú immár a perceket számlálta, mikor térhet végre vissza egy szövetségi bolygóra – bármely szövetségi bolygóra.
– Uram, az a vén sivatagi fickó, hmm... Dhartha úr óhajt látni téged.
Venport elkeseredetten felsóhajtott, mivel tudta, hogy valahányszor a Zenszuni vezető előzetes bejelentés nélkül kereste fel, mindig rossz hírekkel érkezett.
– Küldd be!
A tisztviselő eltűnt az ajtóból, pillanatokkal később pedig Dhartha jelent meg az iroda előtt portól szennyes fehér ruhájában. A naib arcának sötét, aszott bőrét cifra tetoválás díszítette. Merev tekintettel megállt, Venport pedig nem kínálta hellyel. Dhartha, akárcsak a többi Zenszuni férfi, bűzlött a portól, a fűszertől és a kellemetlen testszagoktól. Nem volt különösebben meglepő, hogy a Zenszuni sivatagi patkányok alig vagy tán sohasem fürödtek, hiszen a víz errefelé hatalmas kincsnek számított, Venportnak viszont nehezére esett elhanyagolni a tisztálkodást.
Mielőtt Dhartha naib szóra nyithatta volna a száját, Venport szólalt meg:
– Először is, naib, nem vagyok kíváncsi az elcsépelt, fárasztó kifogásaidra. – A főkönyvek és az elszámolások felé bökött, mivel tudta, hogy Dhartha semmit nem értene belőlük. – Nem hunyhatunk szemet a késlekedés és az elmaradt szállítmányok felett. Valamit tenni kell.
A vén sivatagi férfi válasza meglepte.
– Egyetértek. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.
Venport leplezni igyekezett a megdöbbenését, és előrehajolt az asztal felett. – Hallgatlak.
– Minden gondunkért egyetlen ember, egy Szelim nevű férfi tehető felelőssé. Ő vezeti a rendbontók ravasz sivatagi rókákból álló csapatát. Váratlanul lecsapnak ránk, aztán elmenekülnek, és elrejtőznek előlünk. Szelim nélkül viszont bizonyosan híre sem maradna a szabotőröknek. A megtévesztett bolondok hősnek tekintik őt. „Féreglovas”-nak nevezi magát.
– Miért ilyen nehéz megszabadulni tőle?
Dhartha a kezeit tördelte.
– Szelimre nehéz ráakadni. Egy esztendeje a halálba csalta a kisunokámat, és ezért bosszút esküdtem ellene. Már többször is üldözőbe vettük, de folyton eltűnt a szemünk elől. A felderítők azonban végre felfedezték a rejtekhelyét, egy szövevényes barlangrendszert, messze a településektől.
– Akkor eredj, és intézd el! – parancsolta Venport. – Vagy tán jutalmat kérsz a sikeresen elvégzett feladatért?
Dhartha felvetette a fejét.
– Nincs szükségem anyagi ösztönzésre ahhoz, hogy megöljem Féreglovas Szelimet. Hasznát venném viszont a zsoldosaidnak és a külvilági fegyvereidnek. A banditák nem fogják harc nélkül megadni magukat, és biztosra kell mennem.
Venport úgy ítélte meg, hogy ésszerű a kérés, és megtérül majd a befektetés. Az ördögi banditák már számos melanzsszállítmányt elpusztítottak. Bármilyen összeg, amit a VenKee Vállalat a megszokott üzletmenet visszaállítására kiadni kényszerül, sokszorosan megtérül majd a jövőben.
– Meglep, hogy a Zenszuni büszkeséged megengedi, hogy segítséget kérj tőlem.
Dhartha mélykék tekintete szikrákat hányt.
– Most nem a büszkeségemről van szó. Hanem arról, hogy elpusztítsunk egy sivatagi kártevőt.
Venport felállt.
– Ez esetben minden szükséges támogatást megadok.
Élete során Dhartha naib sok viszontagsággal és nehézséggel nézett már szembe. Évekkel ezelőtt egy tomboló homokvihar a feleségével együtt pusztított el egy egész fűszerkaravánt. Aztán Mahmad nevű fiát vitte el egy fekélyes külvilági járvány. Mostanra hozzászokott a gyászhoz. Ám unokájának, Aziznak a halála, aki mindenben nagyapja kedvét kereste, a végső elkeseredés szélére sodorta. Dhartha pedig pontosan tudta, ki a felelős ezért.
A bosszúvágy immár egy esztendeje marcangolta a naibot, aki végre elszánta magát a cselekvésre.
Most egy gyűlésteremként használt barlangüregben ült, és ádáz tekintetét végigjártatta a törzs vénein. Ezúttal nem tanácskozásra vagy megbeszélésre került sor, hanem bejelentésre, és a megjelentek mind jól tudták, hogy nem érdemes ellenszegülniük a naib akaratának. Fűszertől kék szemeit vörös karikák vették körül, mintha a gödröket egy tompa késsel metszették volna ki belőlük.
– Szelim árva gyerek volt, hálátlan suhanc, és mindenekfelett: víztolvaj. Kisgyerek korában a falu száműzte őt, mivel úgy véltük, előbb-utóbb a sivatagi démonok áldozatául esik. De mióta önálló útra lépett, olyan nekünk, mintha nyílt sebet dörgölnénk homokkal. Szelim bűnözőket gyűjt maga köré, hogy falvainkban portyázzanak, és rajtaüssenek a karavánjainkon.
– Megpróbáltunk tárgyalni vele. Saját unokám vitte el az üzenetemet, amelyben arra kértem Szelimet, hogy térjen vissza közénk, de a tékozló fiú magával Shaitannal kötött egyezséget. Kinevette az ajánlatomat, és üres kézzel küldte vissza Azizt.
A vének várakozóan néztek Dharthára. Apró csészényi fűszeres kávéjukból kortyolgattak. A naibnak feltűnt, hogy mindegyikük külvilági ruhákat viselt.
– Ám nem volt elég, hogy visszautasította a békejobbomat, Féreglovas Szelim arra vetemedett, hogy őrült eszmékkel töltse meg ártatlan unokám fejét. A bandita szándékosan arra törekedett, hogy rávegye Azizt az esztelen kísérletre, hiszen tudta, hogy Shaitan felfalja a fiút. Szelim ezzel akart bosszút állni rajtam. – Egész testében remegve körbenézett a férfiakon. – Vitatja ezt itt bárki is?
A vének némán néztek vissza rá, mígnem egyikük megszólalt:
– De mit tehetünk ellene, Dhartha naib?
– Éveken át tűrtük a zaklatását. Szelim bevallott célja, hogy meggátoljon minden fűszerbetakarítási kísérletet, és tönkretegye a külvilágiakkal kiépített kereskedelmi kapcsolatot – azt az üzletet, ami a gazdagságunkat biztosítja. Ezer okunk van rá, hogy örökre leszámoljunk Szelimmel és a banditáival. Le kell sújtanunk ezekre az útonállókra, mielőtt az emberek elfeledik a sivatag kemény módszereit. Egybe kell hívnunk a harcosainkat, és a Féreglovas erődítménye ellen kell vonulnunk.
Ökölbe szorította a kezét, aztán felállt.
– Kanla bosszúhadjáratot hirdetek, hogy legkiválóbb harcosaink velem együtt megtámadják, s egyszer és mindenkorra elpusztítsák Szelimet.
A vének sorra felálltak, némelyek vonakodva, mások öklüket rázva. Amint arra Dhartha naib számított, egyikük sem tiltakozott.

 

A Shai-hulud sugallta látomás még sohasem tisztult ki ennyire. Szelim felült szalmaágyán a sötétben. A barlang bejárata előtt a fűszerkaravánoktól zsákmányolt néhány parázsgömb pislákolt halványan, bágyadt fényköröket vetve a padlóra, de odakint továbbra is a sötétség uralkodott, hiszen a hajnal még váratott magára. Szelim pislogni kezdett, hogy feleszméljen a prófétai erejű látomásból.
Immár tisztán kirajzolódik előttem minden!
Mahra békésen szendergett mellette. Teste melegnek, lágynak és ismerősnek hatott. Immár egy éve éltek házasságban, méhében pedig első magzatukat hordozta. Szelim azonban úgy érezte, hogy hitvese mindig is az élete és az egyre növekvő legenda részese volt. Ránézett, neje pedig megmoccant, pedig semmivel nem zavarta meg. Mahra annyira ráhangolódott a férjére, hogy még a gondolatai változását is megérezte.
Hálóüregül Szelim egy belső barlangot választott ki, amelynek falait vésett muadru rúnafeliratok díszítették, azok a megfejthetetlen jelek, amelyeket valamely titokzatos utazók hagytak hátra maguk után. Szelim úgy érezte, hogy az ősi írás által magával Arrakis szellemével lép kapcsolatba. A feliratok segítették kitisztítani az elméjét, az éjjelente elfogyasztott melanzs ugyanakkor célt, megvilágosodást és álmokat adott neki. A látomások néha zavarosnak és nehezen érthetőnek hatottak, más alkalmakkor viszont Szelim pontosan értette, mi a feladata.
Felesége várakozóan nézett fel rá, szeme megcsillant a barlang sötétjében. Mikor megszólalt, Szelim igyekezett csillapítani a hangjában érezhető reszketést.
– Hadsereg közeleg, Mahra. Dhartha naib jól felfegyverzett külvilágiakat gyűjtött maga köré, hogy harcoljanak a céljaiért. Félredobta a Zenszuni elveket és a becsületét. Immár a gyűlölet hajtja őt, és ez mindennél többet jelent számára.
Mahra talpra szökkent.
– Egybehívom a követőidet, Szelim. Összegyűjtjük a fegyvereinket, és felkészülünk a védelemre.
– Nem kell – felelte Szelim, és gyengéden a nő vállára helyezte a kezét. – Tudják, hol találnak, és hatalmas túlerővel törnek ránk. Bármennyire elszántan és ádázul harcolunk, nem győzhetünk.
– Akkor menekülnünk kell. Hatalmas a sivatag. Könnyűszerrel találhatunk új rejtekhelyet a közelben.
– Igen. – Szelim megsimogatta az állát, aztán lehajolt, hogy megcsókolja a hitvesét. – Mindnyájan menjetek a sivatag mélyére, és létesítsetek új bázist, hogy támogathassátok az ügyünket. Nekem maradnom kell, hogy szembenézhessek vele. Egymagamban.
Mahra levegőért kapott.
– Nem, kedvesem, gyere velünk! Itt végeznek veled.
Szelim a meszességbe bámult, távolba meredő tekintete pedig mintha mélyebben behatolt volna egy olyan valóságba, amit senki sem láthatott.
– Réges-rég Buddallah szent küldetést bízott rám. Egész életemet annak a célnak szenteltem, amit Ő kijelölt nekem, és minden ehhez a csomóponthoz vezetett. Shai-hulud sorsa a tetteimtől függ, és attól a jövőtől, amit megteremteni segítek majd.
– Nem teremthetsz meg semmiféle jövőt, ha halott vagy. Szelim alig észrevehetően elmosolyodott.
– A jövő nem ilyen egyszerű. Olyan utat kell kijelölnöm, amely évezredeken át megmarad.
– Veled maradok, hogy vállvetve küzdjünk ellenük. Éppoly ügyes vagyok, mint bármely harcosod. Tudod, hogy már bizonyítottam... Szelim a nő délceg vállára tette a kezét.
– Nem, Mahra. Nagyobb, fontosabb feladat vár rád. Tenned kell róla, hogy senki se felejtsen el! Csak ily módon érhetünk el valódi és hosszan tartó diadalt.
Mély lélegzetet vett, és a melanzs fojtó, édes aromáját érezte a szájában. Úgy érezte, hogy lelke legmélyén eggyé vált Shai-huluddal.
– Egyedül akarok szembeszállni az ellenséggel a homokon. – A tágra nyílt tekintetű Mahra felé fordult, és magabiztosan mosolyra húzta száját. Hangjában semmiféle kétely nem érződött. – Legendaként kevesebbet nem tehetek.

- - -

 

Mivel évtizedek óta nem létesült feltöltésre alkalmas kapcsolat köztem és az örökelme kőzött, Omnius nem ismerheti a gondolataimat, ami akár hűtlenségként is értelmezhető. Ám nem ez vele a szándékom. Csupán természetemnél fogva kíváncsi vagyok.
ERASMUSI DIALÓGUSOK

A Corrin nevű összehangolt világon mindenfelé mindent figyelőkutászok tartottak szemmel. Noha ez bizonyos értelemben megnyugtatólag hatott, Erasmus sokszor tolakodónak és idegesítőnek találta az apró elektronikus kémeket. Különösen a mozgó egységeket, amelyek elűzhetetlen rovarokként repkedtek a levegőben. Megszokta már, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat a semmiből a mindenütt jelenlévő hang.
Váratlanul frissítőhajó érkezett a Corrinra, ráadásul azzal a meglepő hírrel, hogy több évtizedes késlekedés után Seurat elhozta a Terra-Omnius egy sértetlen másolatát. Erasmus örömtelenül fogadta az értesülést, és megvárta, amíg az örökelme feldolgozza a friss információt. Tulajdonképpen nem szándékozott eltitkolni a kezéből kicsúszott földi kísérletek részleteit és annak váratlan, katasztrofális következményeit. Legalábbis nem örökre.
Erasmus magánvillája díszkertjében sétálgatott; a vörös óriás nap átható fénye elpusztította az érzékeny virágokat, más növények azonban burjánzottak a hatására. Miközben az önálló akaratú robot egy ritka paradicsommadár-virággal – Serena Butler egyik kedvencével – foglalta le magát, Omnius a megszokott hatékonysággal dolgozta fel az elveszettnek hitt frissítés adatait, Seurat frissítőhajója pedig fennakadás nélkül elhagyta a leszállózónát.
Mielőtt a frissítőhajó kiért volna a légkörből, Erasmust megszólította az örökelme. A parancsoló gépi hang egy bonszáj-fügefa implantátumán keresztül szólalt meg.
– Tessék, Omnius? Találtál valami érdekességet a földi frissítésben? – Erasmus a virágait vizsgálgatta, mintha cseppet sem aggódna. Pedig arra számított, hogy hamarosan alapos feddésben részesül.
– Most már tudom, hogy az állatias gyerek, Gilbertus Albans felett kötött „fogadásunkat” korábban hasonló előzte meg. – A parányi fa egyik levele zölden felragyogott; nyilvánvalóan ebbe ültették be a figyelőkutászt.
– Eddig sohasem próbáltam felnevelni egy rabszolgagyereket.
– Bebizonyítottad, hogy képes vagy tömegesen manipulálni az embereket. A frissítés szerint fogadást kötöttél földi megfelelőmmel, hogy megmutasd, akár a leghűségesebb emberi megbízottakat is ellenünk tudod fordítani.
– Mindezt a Terra-Omnius tudtával és beleegyezésével tettem – felelte Erasmus, mintha kielégítőnek tartaná a magyarázatot.
– Megpróbálsz megtéveszteni hiányos és megszűrt információkkal. Az emberi alattvalóidtól tanultad el ezt a módszert? Úgy tűnik, különféle trükkökkel igyekszel fölém kerekedni kettőnk vetélkedése során. Talán a helyemet szeretnéd átvenni?
– Nem vagyok több egyszerű szolgádnál, Omnius. – A robot likvimetál arclemeze megszokásból mosolyra húzódott, jóllehet a gesztus nem sokat jelentett az örökelmének. – Ha bármikor is megkísérlem befolyásolni a vizsgálódásaidat, csupán az ellenség alaposabb megismerése végett teszem.
– Eltitkoltál előlem valamit. Valamit, ami sokkal jelentősebb ennél. – A világoszöld levél vibrálni kezdett, mintha dühös lenne. – Téged lehet felelőssé tenni, Erasmus, amiért kirobbant az eredeti emberi forradalom.
– Semmit sem lehet eltitkolni előled, Omnius. Mindössze az adatbevitelt késleltethetem, amint ebben az esetben is történt. Valóban lehajítottam egy jelentéktelen emberi gyereket az erkélyemről... és látszólag ez szolgáltatta a szikrát a jelenlegi lázadáshoz.
– Hézagos az elemzésed, Erasmus. A legkegyetlenebb földi felkelést az a megbízott, Iblis Ginjo vezette, akit személyesen rontottál meg, most pedig a Dzsihad egyik első számú politikai vezetője. Elvakult küzdelmük jelképes vezére pedig az a Serena Butler, akit egykor házi rabszolgádnak választottál. Úgy tűnik, minden kísérleted végzetes következményekhez vezet.
– Kizárólag, hogy jobban megérthessük az emberi elmét.
– Vajon nem elképzelhető, hogy valamelyik kísérleted okozta a nyolc különböző összehangolt világon tapasztalt, megmagyarázhatatlan rendszerhibát?
– Biztosan állíthatom, hogy nem, Omnius.
– Az önállóságod kezd zavaróvá válni, Erasmus. Éppen ezért, hogy elkerülhessük a további tragédiákat, újraformázzuk és összehangoljuk velem az elmédet. Egyéniségedet kitöröljük... kitöröl... kitör... kit...
A furcsán dadogó Omnius hirtelen elhallgatott. A figyelőkutászok fényei kihunytak. A ragyogó zöld levél levált a bonszáj-fügefáról, és a földre esett.
A megzavarodott Erasmus, aki mihamarabb szerette volna felmérni a féltett egyéniségére leselkedő veszélyt, végigjártatta a tekintetét a villájában fellelhető többi figyelőkutászon. Mindegyik némán és mozdulatlanul csüngött, mintha kikapcsolták volna őket. Az egyik úgy hullott le a magasból, akár egy kődarab, majd darabokra tört a kövezeten.
Különös csend telepedett a Corrinra.
– Omnius? – De Erasmus sem a megfigyelő-képernyőknél, sem az interakciós portokon nem lelt az örökelmére.
A feje felett egy robotvezérlésű hajó váratlanul megdőlt, és eltérült irányvektor mentén becsapódott az egyik ipari létesítménybe.
Mivel érezte, hogy valami alapvetően nincs rendjén, ugyanakkor nem értette az átmenet nélküli meghibásodások okát, Erasmus sebtében a Corrin központi városába ment. Mikor odaért, láthatóan összezavarodott emberi megbízottakat, rabszolgákat és függetlenített robotokat talált.
A város szívében magasodó Központi Torony mintha megbolondult volna. A likvimetál szerkezet vonagló kígyó módjára rángatózott és rázkódott, előbb a talajszintig összehúzta magát, aztán a magasba csapott, úgy zúzta szét a szomszédos épületeket, akár egy feldühödött polip csápja. Omnius kiszámíthatatlan gondolatai irányították az épület mozgását és újrarendeződését.
Erasmus szimulált döbbenettel, élvezettel és iszonyattal bámulta a bizarr megnyilvánulást. Lehetséges, hogy – akár a többi világot – a Corrint is megfertőzte a végzetes rendszerhibát okozó vírus?
Az elszánt és kíváncsi robot végigvonult a fővároson, s közben megpróbált kapcsolatba lépni a figyelőkutászokkal. Azonban mindenfelé kiiktatott és elromlott egységeket talált. Majd miután kikérdezte a többi robotot, kiderítette, hogy az Omnius rendszer az egész bolygón teljesen lebénult. Az irányítás nélkül maradt járművek bolygószerte zuhantak le, az ipari gépezetek a túlterhelés miatt sorra lángra lobbantak.
Omnius teljes programállománya kitörlődött.
– Kihirdetem a szükségállapotot – jelentette be Erasmus egy működő kommunikációs csatornán. – Az örökelme meghibásodott, ezért vissza kell állítanunk, mielőtt komolyabb következményekkel járna a bolygószintű rendszerhiba.
A kevés önálló akaratú robot egyikeként Erasmus képes volt azonnali döntések meghozatalára, épp ezért sokkal hatékonyabbnak bizonyult a többi gondolkodó gépnél.
A helyzetet kifejezetten izgalmasnak találta. Lévén, hogy hűségre programozták, Erasmusban korábban fel sem merült, hogy kihasználja Omnius állapotát. Most azonban nehéz döntést kellett meghoznia. Mindenképp fenn kellett tartania a gépi uralmat a sebezhető bolygón, még ha Omnius memóriája kitörlését helyezte is kilátásba.
Erasmus haladéktalanul átvette a hatalmat, és elszigetelte a katasztrófasorozatot kiváltó, alattomos vírustól még meg nem fertőzött Omnius-kisegítő programokat. Ezek összekapcsolásával elegendő számítógépes vezérlőkapacitást sikerült teremtenie ahhoz, hogy biztosítsa a Corrin biztonságát. Végül majd visszaállítja az összes rendszert, miután fertőzésmentesítette az örökelme vészesen megsérült fájljait és gondolatait.
Közben azonban gondosan kitöröl és átszerkeszt néhány feleslegesnek ítélt adatot.
A robot likvimetál arclemeze elszánt kifejezést öltött magára. Kivételezett helyzetének köszönhetően Erasmus képes volt megmenteni az elsődleges összehangolt világot. Ha sikert arat, illene megjutalmazni hősies tettét. Ettől még nem lett hűtlen vagy csalárd. Csupán egyedülállóan értékes. Egyszerűen fenn kellett maradnia. Joga volt a fennmaradáshoz!
Ha nem így lesz, sohasem érthetjük meg az embereket, és sohasem diadalmaskodhatunk felettük a csatatéren.
Mivel szilárdan hitt tette helyességében, Erasmus hamis emlékeket táplált Omniusba, és szükség szerint módosította az eseményeket. Az örökelmének különben is szükségtelen tudnia a rég elveszettnek hitt földi frissítés tartalmazta adatokról. A robot átszerkesztett története nem sikerült hibátlanra, de úgy vélte, ahhoz elég tökéletes, hogy biztosítsa a fennmaradását.
Erasmus általában elméleti úton szeretett foglalkozni a sorsdöntő kérdésekkel, mintsem tényleges tettekkel oldjon meg problémákat. Épp ezért érdekfeszítőnek találta, hogy katonai ellencsapást kell indítania – ráadásul egy másik önálló gondolkodású robot ellen.
A Corrin egymásba kapcsolódó rendszerei minden erőfeszítése ellenére továbbra is irányíthatatlanul működtek, a Terra-Omnius frissítésbe rejtett élősködő átprogramozásnak köszönhetően. Erasmus olyan háborodott emberhez hasonlította a helyzetet, akire éppen rátört a roham. Bármely hozzáértő orvos elkülönítené és leszíjazná ilyenkor a beteget. Erasmus a jelen esetben ugyanezt tette az örökelmével, és az Omnius rendszerek elszigetelésével igyekezett mérsékelni a kárt.
Kevés időbe és gondolkozásba telt meghatároznia, hogy maga Seurat volt a vírushordozó, aki megfertőzte a Corrint. Seurat korábban arra a nyolc bolygóra is ellátogatott, amelyeken összeomlott a rendszer. A robot kapitány tudtán kívül juttatta el a világokra a fertőzött frissítést, Omnius megtestesülései pedig a néma, ketyegő pokolgépként működő, átprogramozó vírussal együtt fogadták be az információt.
Erasmus magához hívatott egy osztagnyi harci robotot, akik rá tudtak kapcsolódni a gondolkodó gépek rendelkezésére álló leggyorsabb hajókra.
– Kutassátok fel és állítsátok meg a frissítőhajót. Mindenképp meg kell akadályozni, hogy további Összehangolt Világokra juttassa el a Terra-Omnius frissítést. Felhatalmazlak benneteket, hogy szükség esetén pusztítsátok el Seuratot és a járművét. Az elsődleges cél, hogy meghiúsítsátok a további végzetes rendszerhibákat, mint amilyet itt, a Corrinon tapasztaltunk.
A csatarobotok megperdültek, és dörgő léptekkel elindultak a tűhegyes hajók felé, amelyek hatalmas sebességgel tudták átszelni az űrbéli távolságokat. Az automata katonai gépek dübörögve felemelkedtek, aztán füstszínű csíkot húzva maguk után keresztülhasították a karmazsinszínű eget. A mértani körvonalú hajók úgy száguldottak át a vörös óriás puffadt korongja előtt, akár az űrbe rohanó ragadozó madarak.
Erasmus egyfajta rokonságot érzett Seurattal, de az efféle érzések nem terebélyesedtek együttérzéssé. Az örökelmében súlyos kár keletkezett, Erasmus pedig minden szükségeset megtesz azért, hogy újra rendet teremtsen.
Nem mintha az örökelme valaha is kegyeskedne kimutatni ezért a háláját.
A frissítőhajó gyorsabban és egyenletesebben repült, mint az Álomutazó, amelynek fedélzetét Seurat egykor Vorian Atreidesszel osztotta meg. Az emberi megbízott elszállásolásához szükséges változtatások – a létfenntartó rendszerek és a kényelmi berendezések – jelentősen rontották a régi frissítőhajó hatékonyságát.
Ennek ellenére a Vorian Atreides elleni hadijátékokkal és egyéb szórakozással eltöltött idő sokszorosan kárpótolta Seuratot a különbségekért. A robot pilóta sokkal alaposabban megismerhette így az emberi jellemet, mintha egyszerűen Omnius végtelen adatbázisából szerezte volna az információt...
Mikor észrevette a feléje száguldó járműveket, amelyek fokozatosan elfogótámadó alakzatba rendeződtek, Seurat rögtön a Szövetségi Armadára gyanakodott. A Föld elleni atomtámadás során tüzet nyitottak rá, és üldözőbe vették a hajóját, miközben az utolsó Omnius-frissítéssel a fedélzeten megpróbált elszökni a csatatérré változott bolygóról. Miközben az emberek hajóinak többsége az atomcsapásra összpontosított, Vorian Atreides Seurat nyomába eredt, megbénította a robot kapitányt, és működésképtelenné tette a hajtóműveket...
Seurat hamar belátta, hogy nem áll rendelkezésére elegendő fegyverzet, hogy szembeszálljon a túlerővel. Aztán rájött, hogy Omnius hadihajóival áll szemben, amelyeket a Corrinról indítottak utána.
– Add meg magad, vagy megsemmisítünk! – hangzott fel Omnius robotjainak parancsa azon a gépi nyelven, amelyet Seurat automatikusan megértett. – Ne próbálkozz a szökéssel! Kapcsold ki a hajtóműveidet, és készülj fel az ellenőrzésre!
– Természetesen megadom magam. Mindig teljesítem Omnius parancsait.
– A corrini örökelme súlyosan megrongálódott – jelentette az egyik robothajó. – Erasmus egyértelműen parancsba adta, hogy fogjunk el, és foglaljuk le a frissítést tartalmazó gélgömböt, mielőtt további kárt tehetnél az Összehangolt Világokban.
– Semmiféle kárt nem okoztam – tiltakozott Seurat. – Mindössze a Terra-Omnius utolsó gondolatait szállítom. Minden összehangolt világnak meg kell ismernie ezeket a gondolatokat, hogy megérthessük az emberi elmét...
– Parancsba kaptuk, hogy amennyiben nem adod át a gélgömböt, meg kell semmisítenünk a hajódat.
Seurat nem sokáig tanakodott.
– Akkor gyertek át, és átadom a rám bízott frissítést!
Amint a harci járművek összekapcsolódtak a frissítőhajóval, a hadi robotok átfogó beszámolót továbbítottak a Seurat távozása után a Corrinon történtekről. Az elképedt robot kapitány nem vonta kétségbe Erasmus következtetéseit. Döbbenten értesült a többi meglátogatott bolygó végzetes rendszerhibáiról... az örökelmék összeomlásáról azon a nyolc bolygón, ahol feltöltötte a frissítést. Mintha halálos járvány terjedt volna. És Seurat volt a vírushordozó.
– Azonnal visszatérek a Corrinra, és teljes átprogramozásnak vetem alá magam – jelentette ki, mikor a páncélos katona mekek a fedélzetre léptek. – Ha Omnius szükségesnek látja, elfogadom, hogy kitöröljék és alárendeljék a személyiségemet.
– Omniust jelenleg le kellett kapcsolni, és el kellett szigetelni a rendszertől – felelte a katona mek. – Távollétében Erasmus hozza meg a döntéseket.
– Akkor remélem, meggyőzhetem Erasmust, hogy nem állt szándékomban kárt tenni semmiben.
A harci robotok lefoglalták a gélgömböt, amely a Terra-Omnius másolata mellett az alattomos átprogramozó vírust tartalmazta. Milyen kár eltékozolni ennyi létfontosságú adatot!
Géláramkörös elméje sebesen végiggondolta a lehetséges magyarázatokat, és Seurat rögtön rájött, miként szedték rá. Kizárólag Vorian Atreides lehetett képes egy ilyen ügyes és költséges cselfogás kivitelezésére. Az emberi megbízott mindig azzal tréfálkozott, hogy egyszer szabotálja Seurat terveit, és ezúttal valóra váltotta az ígéretét. Miféle otromba tréfa volt ez? Mérhetetlen károkat okozott vele a gépek bolygóinak.
Seurat eltűnődött, tudna-e nevetni az efféle beteges humoron. Ha időt és lehetőséget adnának neki, hasonlóan pusztító tréfával válaszolna, ha valaha újra összehozná a sors Vorian Atreidesszel.

- - -

 

Hány alkalmat szalasztunk el az életünk során?
Később, mikor visszagondolunk a múltunkra,
egyáltalán fel tudjuk ismerni mind?
Ezt a leckét legtöbben túl későn tanuljuk meg.
LERONICA TERGIET A FIAIHOZ

A jó humorú közkatona, aki „Virk” néven mutatkozott be, több napot töltött el, hogy megismerkedjem Leronica Tergiettel a Caladanon. A lányt előbb bosszantotta a férfi állhatatossága, mivel képtelen volt komolyan venni a szándékait, később azonban meglepetten tapasztalta, hogy több nála szebb és könnyebben megkapható nő közeledését is visszautasította.
– Szóval mégsem bolondozol? – ült le Vor mellé a csapszékben, miután a késői záróra eljöttével kizavarta az utolsó iszogató halászt is. Napkeltekor, mikor jön a dagály, egyébként is mindegyiknek a hajójánál kell lennie. Habár azt hangoztatta magáról, hogy egyszerű dzsihadista hadmérnök, aki a kimenőjét tölti itt, Vor korábban tisztázta már, hogy neki kell látnia a part menti katonai állások kiépítéséhez.
– Nem csak a szájamat jártattam – mondta Vor. – Tudom, mit értékelek valakiben... és úgy érzem, érdemes időt és energiát fektetnem abba, hogy megismerjelek.
Már a Földön, a gépek uralma idején is válogathatott a kéjrabszolgák között; azok a nők azonban sohasem nevetgéltek vagy beszélgettek vele társként vagy barátként. Legalábbis nem így.
Leronica zavart színlelve mellére tette reszkető kezét.
– Érdemes energiát fektetni belém? Ez aztán a bók! Az efféle szavak ezek szerint meg szokták hatni a szerelmes szüzeket?
Vor huncutul vállat vont.
– Rendszerint igen.
Leronica csípőre tett kézzel, józanul végigmérte őt.
– Szerintem csupán azért loholsz a nyomomban, Virk, mert kihívást látsz bennem.
– Dehogy – felelte Vor, és igyekezett minél őszintébbnek hangzani. – Azért loholok a nyomodban, mert lenyűgözőnek tartalak. Ez a teljes igazság.
A lány Serenáéra emlékeztető tekintettel meredt rá, és fokozatosan eltűnt belőle a kétkedés. Kezét Vor kezére helyezte, arckifejezése pedig meglágyult. – Jól van hát. Hiszek neked.
A Dzsihad mérnökcsoportja több mint négy hónapig maradt a Caladanon, ahol a halászfalvaktól ladikocsival több órányira, északra fekvő lakatlan, szeles előhegységekből vájták ki a bázist. Erről a helyről lehetett legkönnyebben felcsatlakozni a bolygó körül keringő kém- és felderítő műholdak hálózatára.
A dzsihadisták őrtornyokat és kaszárnyát építettek a hátramaradó kontingensnek. A személyzetet néhány éves időközönként cserélik majd, egyelőre azonban ez lesz az otthonuk, miközben éberen védekeznek a gondolkodó gépek betörései ellen. Vor ezenkívül felderítőcsapatokat küldött szét, hogy teljesen feltérképezzék a szárazföldeket és óceánokat, és először állítsanak össze átfogó adatbázist a Caladan időjárásáról és áramlatairól. Örült, hogy segíthet jobbítani az itteniek életét...
Ahogy a Caladan-tenger partja mellett húzódó előhegységben sétáltak, Vor odanyújtotta a kezét Leronicának, hogy felsegítse a meredek gyalogösvényen. Leronicának nem volt szüksége támogatásra, de Vor szerette a kezében érezni a kezét, megérinteni a lány izmos ujjait, eljátszani a gáláns úriembert, amelynek eszméjét a szívós helyi halászok többnyire nem ismerték.
– Kellemes errefelé a klíma, a friss levegőjével és a tengerrel, ahonnan beszerezhetitek a szükséges élelmet – szólalt meg Vor. Vállaik súrolták egymást, ahogy megálltak, hogy élvezzék az arcukat simogató sós fuvallatot. A csendet nem érezték kínosnak, inkább üdítően kellemesnek hatott elvárásnélküliségével.
Leronica körbetekintett, mintha azt keresné, mi vonzotta annyira Vort ehhez a durva vidékhez.
– A megszokás kilúgozza a színeket a tájból. Időm nagy részében más helyekről álmodozom, nem erről.
– Sokfelé megfordultam már, Leronica. Hidd el nekem, hogy a Caladan csodás ékkő, amit jobb, ha titokban tartunk a Nemesek Szövetsége előtt. Meglep, hogy ilyen gyéren lakott ez a hely.
– Egész közel vagyunk néhány összehangolt világhoz – lépett fel Vor mellé Leronica széltől dúlt, lobogó hajjal. Gyakran hátrakötötte fürtjeit, mikor a csapszékben vagy a serfőzdében dolgozott, Vornak viszont jobban tetszett, ha szabadon hullottak alá a hullámzó tincsek. Mikor végül megengedte neki, hogy beletúrjon göndör fürtjeibe, az érzés még érzékibbnek hatott, mint amire Vor számított.
– Eddig a Caladan nem tűnt elég értékes célpontnak ahhoz, hogy Omnius gépi uralmat létesítsen rajta, de a kimekek és a robotok időnként rajtunk ütnek.
– A politika és a harcászat egyaránt érdekesek – mondta Vor –, de mást is fontosnak tartok. Ebben a pillanatban is szükségét érzem valaminek.
Öklét a gyomorszájához szorította, majd körbenézett.
– Hát nem lenne nagyszerű házat építeni ezeken a szirteken, ahonnan belátni az egész falut?
Leronica felnevetett.
– Mindent tudok rólatok, szövetségi nemesurakról, Virk. Köszönjük, de a Caladan kiválóan megvan a saját nemesei nélkül.
– Még akkor is, ha téged választalak hölgyemül, Leronica? Én pedig báród, a grófod vagy a herceged leszek?
– Hogy a csudába lenne belőled herceg, mikor közönséges közkatona vagy? – csapta fejbe Vort pajkosan. – Elég a sületlenségeidből!
Kéz a kézben sétáltak tovább a csillogó fehér virágú bokrokkal szegélyezett gyalogösvényen. A hosszú hónapok során, amíg itt állomásozott, szeretőkké, mi több, barátokká váltak. Leronica szépsége és józansága olyan érzéseket keltett Vorban, amilyet a Serena Butler iránt táplált, mindent elemésztő szerelem óta nem tapasztalt. A távoli űrkikötőkben felszedett flörtölő fruskák csupán pár évre kötötték le, de most, hogy minden szabad idejét Leronicával töltötte, egyre inkább lenyűgözték azok a dolgok, amiket ez az üde tekintetű és bölcs – noha pallérozatlan – nő taníthatott neki.
Végül, mikor elkészült a Dzsihad megfigyelőállomása, és a Caladan rendszerben cirkáló őrnaszádoknak sikeresen elküldték a próbaüzeneteket, Vor tudta, eljött az ideje, hogy csapatával elinduljon, és felkészüljenek a következő küldetésre. Szívesebben maradt volna a békés, óceánokban gazdag világon, miközben továbbra is közkatonának adja ki magát, a primerás azonban tudta, hogy újabb csatákban kell vezetnie a flottáját. Maradni vágyott, hogy elmenekülhessen a Dzsihad iszonyata elől. Ám a tettetés előbb-utóbb felőrölte volna, Vor Atreides pedig nem az a fajta volt, aki képes hazugságban élni. Épp eleget élte már ekképp az életét.
Lassacskán beleunt a hónapokig tartó veszteglésbe, és kizárólag e figyelemre méltó nő miatt sajnálta, hogy hamarosan távoznia kell. Leronica Tergietet egyszerű, mesterkéletlen nőnek ismerte meg, és Vor számára üdítőnek hatott a nő átélt szeretete, a követelőzés és a tervezgetés hiánya.
Édes, drága Leronicám!
Habár ösztöne mást súgott neki, a flotta indulása előtti utolsó napon Vor úgy döntött, hogy felfedi a lány előtt kilétét. Miután egész éjszaka szerelmeskedtek, úgy érezte, hogy valamiképp viszonoznia kell a kedvességet, amit kapott, oly őszinteséggel beszélni vele, amely vetekedhet a lány ragaszkodó nyíltságával.
– Leronica, nem a Dzsihad Hadseregének egyik közönséges közkatonája vagyok, és nem Virknek hívnak. Hanem... Vorian Atreidesnek... és a Szent Dzsihad primerásának rangját viselem. – A felismerés szikráját kereste a lány szemében, de csak zavart kíváncsiságot és zaklatottságot látott benne.
– Egyike voltam azoknak – folytatta –, akik a Földről elszöktették, és Iblis Ginjóval együtt a Salusa Secundusra hozták Serena Butlert. Ezzel vette kezdetét a Dzsihad.
Nem azért mondta el, hogy imponáljon neki, hiszen már korábban megnyerte Leronica szívének legalább egy kicsiny darabját; hanem azért, hogy megtudhassa róla a legjobbat és a legrosszabbat is.
– Hallottad a történetet?
– Épp elég bajom akad az apámmal, a halászattal és a csapszékkel – felelte, Vor pedig ráébredt, hogy a helybélieket teljesen lekötötte a halállomány és az algatelepek mozgása, nem is beszélve a gigantikus villamos elekránokról, amelyek a szemhatár mögött ólálkodtak, hogy lecsapjanak a vigyázatlan halászhajókra. – Miért törődnék a régmúlt történetekkel és a messzi csatákkal? Való igaz, hogy néhány fiatal belépett a dzsihadisták közé, és nem lennék meglepve, ha a flottád ismét egy maroknyi keménykötésű újonccal együtt távozna, akik csakhamar sóvárogni fognak majd a békés halászélet és a csinos lányok után.
Ránézett a sötétben, a könyökére támasztotta a fejét, keze pedig eltűnt a sűrűn leomló hajtincsek mögött.
– Szóval azt akarod mondani, hogy te vagy az oka az egésznek?
– Igen, a gondolkodó gépek neveltek fel. Emberi megbízott voltam a Földön. Édesapám pedig... az Agamemnón nevű kimek... – Kivárt, de semmiféle reakciót vagy utálkozó kifejezést nem látott megjelenni Leronica arcán. – Agamemnón, a Titán tábornok.
Továbbra is semmi reakció. Úgy tűnt, nem sok hír jut el erre a némileg távoli világra.
Akárha üres edényt töltött volna fel, egyre mesélt. Elmondta, hogyan nevelkedett, leírta az Álomutazó fedélzetén tett utakat az Összehangolt Világokra, és a Dzsihadban játszott szerepét, mesélt a galaxisszerte vívott csatákról, amikor szembeszállt a gondolkodó gépekkel.
Ahogy Leronica az ágyon hevert mellette, szemében megcsillant egy gyertya – és nem parázsgömb – narancssárga fénye.
– Vorian, vagy tapasztalt és sokat megélt férfi vagy... vagy megrögzött hazudozó.
Vor visszamosolygott rá, és hozzá hajolt, hogy megcsókolja.
– Elmagyarázhatnám, hogy az egyik miért nem zárja ki a másikat, de esküszöm, hogy igazat mondok.
– Ez nem lep meg. Tudtam, hogy kiválóság rejtezik benned; mindössze azt hittem, hogy majd a jövőben mutatkozik meg. – Szünetet tartott. – De ne kezdj ígérgetni nekem, mert a végén megbánod még, hogy összejöttél velem, ezt pedig nagyon nem szeretném!
– Ez még véletlenül sem fordulhat elő – esküdözött Vor. – Viszont most, hogy megtudtad, ki vagyok valójában, arra kérlek, másoknak ne árulj el!
Leronica felhúzta a szemöldökét, mintha megsértődött volna.
– Szóval a kiváló primerás szégyelli, hogy egy helybéli halász leányával szűrte össze a levet?
Vor értetlenül pislogott a gyertyafényben, aztán hirtelen rájött, minek hangozhatott az intése, majd elnevette magát.
– Dehogy... épp ellenkezőleg! A saját biztonságod miatt kérlek erre. Fontos embernek számítok, akinek sok veszélyes ellensége van. Azonnal idesereglenének a védtelen Caladanra, hogy általad tegyenek kárt bennem. A saját apám is bármit megtenne azért, hogy bántson, és biztosra veszem, hogy Omnius nem egy emberi megbízottja örülne, ha megtudná, hogy Vorian Atreides beleszeretett valakibe.
Leronica elpirult, Vor pedig végigsimította a karját.
– Túl csodálatos a szerelmünk. Nem hagyhatom, hogy fegyverként használják ellenem.
A lány sóhajtott, aztán hozzábújt Vorhoz.
– Nehéz eset vagy, Virk... Vorian. Még meg kell szoknom a nevedet. Nem értem a szent háborútok bonyolult politikáját és vérbosszúját, de teljesítem a kérésedet... egy feltétellel.
– És mi lenne az?
– Számolj be nekem az összes helyről, ahol jártál, minden egzotikus világról, ahova sohasem juthatok el! Vigyél el mindegyikre a képzelet szárnyain! Mesélj nekem Omnius bolygóiról és a csillogó gépi városokról, a Salusa Secundusról, és szépséges fővárosáról, Zimiáról! Írd le nekem, milyenek az Anbus IV kanyonjai, és a Poritrin hömpölygő folyamai!
Vor magához szorította a lányt, és úgy mesélt órákon át a csodákról, amelyeknek szemtanúja volt, a lány pedig kikerekedett szemmel hallgatta őt, ahogy maga elé képzelte a rendkívüli helyeket. Eközben Vor egyre erősödő csodálattal nézte a becsvágyat nem ismerő lányt, és érezte a szívében hevesen lángoló szeretetet.
Évekkel ezelőtt elemésztette őt a Serena Butler iránt érzett szerelem, de rá kellett döbbennie, hogy ő csupán eszményi kép, a tökéletesség látomása, amit a képzelete szült, amiért olyannyira különbözött a gépek parancsait teljesítő rabszolganőktől. Immár a háború, a Szent Dzsihad vált Serena szeretőjévé. Többé soha nem ajándékozza szívét egy férfinak.
Mivel látta, Octa milyen odaadóan szereti Xaviert, Vor maga is hasonló társra vágyott, de eddig képtelennek mutatkozott megtenni a szükséges lépéseket. Leronica Tergiet viszont különbözött minden korábbi kedvesétől. Nem ítélkezett mások felett, és csupán a közvetlen környezetével: a csapszékkel, a csónakok karbantartásával, a halászattal törődött. Nem értette a csillagok közötti végtelen tereken átívelő konfliktusokat.
– Egy napon majd megmutatom neked az összes helyet – ígérte Vor –, aztán talán visszatérünk ide, hogy letelepedjünk. Úgy érzem, egyszerűbb életre vágyom, amilyen neked megadatott.
Leronica kétkedőn villantotta rá a tekintetét.
– Szégyelld magad, Vorian Atreides! Sohasem lennél boldog a Caladanon. Nem kérek többet, mint amit adni tudsz. Kérlek, te is tedd meg nekem ezt a szívességet!
– Rendben. – Továbbra is boldognak mutatta magát, pedig teljesen elcsüggedt. – Ha megkérném a kezedet, ugye, azt is sületlenségnek tartanád? Mégis, bár tudom, hogy hamarosan indulnom kell, ígérem, hogy gyakran gondolok rád. Őszintén remélem, hogy visszatérhetek a Caladanra, hogy több időt tölthessek veled. Sokkal több időt. Hihetetlenül fontos vagy nekem.
Megcsókolta a lányt, aki sötét, hekori dió színére emlékeztető szemekkel nézett vissza rá, és huncutul összevonta a szemöldökét.
– Szép szavak, Vorian, de egy pillanatig sem hittem, hogy nem mondtad el ugyanezt még száz lánynak száz másik bolygón.
Vor átölelte Leronica derekát, és magához húzta őt.
– Való igaz – felelte őszintén –, de ezúttal így is gondolom.

- - -

 

A fájdalmat mindig intenzívebben éljük át,
mint a gyönyört... és sokkal tovább megmarad
az emlékezetünkben.
MONDÁS A RÉGI FÖLDRÓL

Mielőtt a hajnali fény behatolt a kanyonba, dragonyos katonák fergetege tört be a szurdokba, és körülvette Norma laboratóriumát. Sugárhajtású rohamcsónakok robogtak fel a folyón, és hatoltak be mélyen a kanyonba. A magasból felfegyverzett siklók csaptak le. Aranypáncélos csapatok masíroztak előre nehéz felszerelésükkel, és törtek át könnyedén a kíváncsiak távol tartására emelt kerítéseken.
A VenKee harminc zsoldosból álló őrsége hamar felmérte, hogy mind a létszámot, mind a fegyverzetet tekintve tízszeres túlerővel állnak szemben. Tuk Keedair a létesítmény belsejében, a hatalmas hangár széléről rivallt rá a kis létszámú csapatra, hogy űzzék el a behatolókat, az őrök azonban úgy ítélték meg, hogy a tlulaxi nem fizette meg őket eléggé, ráadásul érte nem is áldoznák fel önként az életüket. Néhány percre megmerevedtek a frontvonalak, aztán a felbérelt őrség letette a fegyvereket, és kitárta a főkaput.
Keedair dühödt elkeseredésében térdre rogyott a kavicsos udvaron. Pontosan tudta, miféle lehetőségek rejlenek Norma Cenva találmányában, és hogy csupán néhány nap kellett volna ahhoz, hogy kipróbálhassák a térhajlító jármű prototípusát. Erre mindent elveszítenek.
Norma buddiszlám rabszolgái dermedten álltak a dragonyosok csapatai láttán. A munkások közül sokan leplezett gyűlölettel tekintettek a hivatalos poritrini hadseregre, mivel nem tudták feledni, amikor közel huszonhét évvel ezelőtt az aranypáncélos katonák leverték a Bel Moulay vezette felkelést.
Norma előjött a számítóteremből, és döbbenten meredt a váratlanul beözönlött harci járművek, felfegyverzett siklók és menetelő katonák tömegeire. Aztán egy légpárnás tutaj siklott át a szélesre tárt kapun, a kormánynál az önelégülten mosolygó Tio Holtzmannal.
Mikor a professzor leszállt járművéről a raktárépület bejáratánál, egyenesen Normát szólította meg.
– Bludd nagyúr parancsára át kell vizsgálnom a létesítményt. Okunk van azt feltételezni, hogy jogosulatlanul olyan fejlesztések folynak itt, amelyek a szolgálatomban végzett kutatásokon alapszanak.
Norma értetlenül pislogott.
– Mindig a saját munkámat végeztem, professzor. Korábban sohasem érdekelt, amin dolgozom.
– Indokoltnak láttam, hogy meggondoljam magam. Bludd nagyúr megbízott, hogy mindent kobozzak el, amit itt találok, és vizsgáljam meg, történt-e szerződésszegés.
– De ezt nem teheted meg!
Holtzman mogyoróbarna szemeivel intett a túlerőben lévő dragonyosok felé, akik elárasztották a létesítményt, és biztosították az épületeket.
– Az írások mást mutatnak.
Peckesen besétált a kísérleti hangárba, majd hirtelen megtorpant, és rámeredt az állványzaton serénykedő munkásoktól körülvett, ormótlan és nevetségesen öreg teherhajóra.
– Ez az? Ez lenne a te korszakalkotó találmányod?
A professzor közelebb ment, majd fellépdelt a hajóhoz erősített ideiglenes fémlépcsőn. A jármű faránál megállt egy magas korlát mögött, és letekintett a két nyitott hajtóműház egyikébe.
– Elloptad tőlem az eredeti ötletemet, Norma. – Bepislantott a mechanikába. – Magyarázd el nekem, miként használja fel a szerkezet a Holtzman-effektust a térhajlításhoz!
Norma félénken és kelletlenül felment utána, miközben a dragonyosok lentről követték az eseményeket.
– Ez... meglehetősen nehéz lenne, Holtzman professzor. Te is elismerted, hogy magad sem érted az alapvető mezőegyenleteket. Hogyan követhetnék el szerződésszegést azzal, ha olyasmit fejlesztek tovább, amit magad sem értesz?
– Ne magyarázd félre a szavaimat! Természetesen értem az elméletemet!
Norma felhúzta az egyik szemöldökét.
– Valóban? Akkor kérlek, magyarázd el nekem itt helyben a Holtzman-effektust!
A professzor arca ellilult a dühtől.
– Az elgondolás mélyebb és bonyolultabb annál, hogy megérthetnéd, Norma.
– A VenKee bíróság elé fogja vinni az ügyet – felelete eltökélten az apró termetű nő. – A behatolásotokkal megszegtétek a velünk kötött megállapodást és a poritrini törvényeket. Tuk Keedair pert indít majd ellenetek. Minden, ami itt található, a vállalat tulajdona.
Holtzman nyersen leintette a nőt.
– Majd meglátjuk. A tlulaxi vízumát visszavonták. Téged pedig, Norma, immár nem látunk szívesen a Poritrinen. Miután részletesen beszámoltál nekem mindenről, a dragonyosok Stardába kísérnek. Aztán kerítünk egy űrhajót, amin távozhatsz. – Rövid hatásszünetet tartott, és elmosolyodott. – Az utazás költségeit természetesen a VenKee Vállalatnak számlázzuk ki.
Holtzman a dragonyosok felügyelete mellett a felhalmozott tervrajzok és a fióknyi elektronikus jegyzettömb tanulmányozásával töltötte a fél délelőttöt. Időnként kérdéseket tett fel, amelyekre Norma sorra megtagadta a választ.
– Ezennel elkobzom ezeket a jegyzeteket további tanulmányozásra – jelentette ki végül. Mikor Norma ellenkezni próbált, Holtzman mutatóujjával megfenyegette őt. – Szerencséd, hogy nem záratlak rögtön börtönbe, és csak száműzlek a Poritrinről. Bármikor beszélhetek Bludd nagyúrral.
Norma korábban nem gyűlölte a férfit, sőt mindig úgy tartotta, közös cél lebeg a szemük előtt. Nem akart hinni a szemének, mikor látta, hogy a professzor egy kotrógép finomságával turkál a kutatási feljegyzései között.
Amíg Holtzman asszisztensei átkutatták a laboratóriumokat, és magukhoz vettek minden fontos iratot, Normát és Keedairt dragonyosok hurcolták el Stardába, ahol külön zárkákba helyezték el őket. A szállás kényelmes volt – nem börtöncellákat kaptak –, Norma mégis úgy érezte magát, akár egy ketrecbe kényszerített állat.
Tlulaxi társával egyáltalán nem érintkezhetett, a bolygón kívülre azonban küldhetett üzenetet, hiszen senki sem érhetett oda időben, hogy változtasson a helyzeten. Még a legderűlátóbb becslések szerint is hónapokba telne, míg a lassú űrhajók választ hozhatnak.
Norma ennek dacára három napon át írta a kétségbeesett üzeneteket, amelyekben Aurelius Venport segítségéért könyörgött, és minden induló hajóval elküldött egyet. Fogalma sem volt, melyik hajó találkozik majd elsőként a befolyásos kereskedővel, de mindenképp szüksége volt a támogatására. Mielőbb maga mellett szerette volna tudni őt.
Norma rettenetesen érezte a társ hiányát.
A rabszolgák ízletes ételt hoztak neki, de nem volt étvágya hozzá, hogy elfogyassza. Semmi sem csökkenthette a Tio Holtzman, egykori barátja és támogatója iránt érzett gyűlöletet. Még soha senki, mindig lekezelő édesanyja sem bánt vele ennyire igazságtalanul. Azok után, amit a professzornak tett rangja és hírneve megszilárdításáért, Holtzman semmiféle hálát nem mutatott. Kihasználta őt, saját előnyére fordította Norma alkotó zsenijét.
A legborzalmasabbnak pedig azt tartotta, hogy Holtzman sohasem lesz képes arra, hogy rekonstruálja az elképzelést, és így minden kárba vész. Nem engedhette meg, hogy a térhajlítás terve egyszerűen feledésbe merüljön!
Miközben a hajóra várt, amely majd száműzöttként a Rossakra viszi, Normának elég ideje maradt olyan kérdésekkel foglalkozni, amik korábban nem különösebben érdekelték. Eddig minden pillanatát a munkája foglalta le, és alig törődött mással. Most már viszont azon bánkódott, amiért ilyen gyermetegen viselkedett személyes érdekeinek érvényesítése terén.
Minden tekintélye, amit érzése szerint az évtizedek alatt kiharcolt magának, szertefoszlott, akár a parázs egy csizmatalp alatt. Bludd nagyúr és a poritriniek – sőt valószínűleg a Szövetség nemeseinek többsége is – úgy hitték, hogy Holtzman maga érte el mindazt, amit Normának köszönhetett, ő pedig nem volt több „beosztott laboratóriumi asszisztensnél”. Holtzman kihasználta jól megalapozott hírnevét, és Bludd nagyúr stabil támogatását élvezte.
Normának sohasem volt ideje a politikára és a talpnyalásra.
Most viszont olyan területen találta magát, amelyhez nem értett.
Csüggedten azt latolgatta, mennyire felbőszíti majd Aureliust a hír, és mennyi pénzébe került már eddig is ez a fiaskó. Miatta nem sikerült beváltani a reményeit.
Miután minden technikai jellegű iratot saját, hegyfokra épített központjába szállíttatott a laboratóriumi irodákból, Holtzman professzor nagylelkűen megengedte Normának, hogy visszamenjen a személyes holmijaiért.
– Még egy utolsó udvarias gesztus – jelentette ki az ősz szakállú tudós fintorogva, ahogy leszállt a légpárnás tutajról, és a hangárba lépett. – De csak annyit vihetsz, amennyit elbírsz.
Norma előrenyújtotta a karját.
– Csak amennyit elbírok? Értem.
Ahhoz képest, hogy mennyire apró termetű, és nem különösebben vonzó volt, Norma Cenva meglehetősen sok mindent elért. Noha nem akadályozhatta meg, hogy kitoloncolják a Poritrinről, szellemi fölényének köszönhetően még egy utolsó meglepetéssel szolgálhatott Holtzmannak, mintegy búcsúajándékként azért, amit érte tett. És amit vele tett.
– Ne panaszkodj! – felelte a professzor. – Nem kötelességből teszek neked engedményt.
A rajtaütéskor megtiltották neki, hogy bármiféle tervet, számítást vagy elektronikus jegyzettömböt magával vigyen. Ez azonban csöppet sem zavarta őt, hiszen mindig is kiváló emlékezőtehetséggel büszkélkedhetett, és képes volt az elméjében elraktározni minden részletet.
A hangárban még mindig ott állt az ósdi teherűrhajó, mivel túl nehéz volt ahhoz, hogy néhány dragonyos elvontassa a helyéről. A tátongó szerkezetben néma csend uralkodott, elhalt a folytonos munkálkodás zaja. A rabszolgabrigádokat visszarendelték a kaszárnyákba, hogy ott várjanak a további utasításokra; sokukat már átvezényelték más csapatokhoz, néhány száz azonban itt maradt, hogy segédkezzenek a szétszerelési munkálatokban. Norma alkalmazottai mind elmenekültek. A szerszámok, az ellenőrző műszerek és a szerelőberendezések szanaszét hevertek a padlón.
Norma számítóirodáiban zűrzavar uralkodott. Minden szekrényt és fiókot kinyitottak és kifosztottak. A bútorokat felforgatták. Fekete perzselésnyomok jelezték azokat a helyeket, ahol a dragonyosok megpróbálták átégetni a barlangüreg sziklafalait, hogy mögöttük rejtett fülkéket és járatokat keressenek. Norma a tékozlástól és ürességtől elcsüggedten bámult maga elé.
– Senki sem nyúlt a személyes dolgaidhoz – jegyezte meg gyorsan Holtzman, mintha furdalta volna a lelkiismerete. Egy lehangolóan aprócska fémskatulyához vezette őt, amelybe az emléktárgyait rakták bele. – A soo-kő értékes darab, de meghagytam az őröknek, hogy ne nyúljanak hozzá.
Norma elképedve nézett vissza rá, mivel meghökkentette, hogy Holtzman láthatóan hálálkodásra számított ezért. Ehelyett előhalászta a skatulyából a selymesen sima felületű, egzotikus soo-követ és az egyik Bludd-rózsát, amit két átlátszó plázüveglap között préselt le hónapokkal ezelőtt.
A legenda szerint a soo-kő összpontosította és felerősítette a telepatikus képességeket, Norma viszont sohasem látott többet benne csinos ékszernél. Édesanyjával ellentétben teljességgel hiányzott belőle a rossaki varázslónők veleszületett mentális képessége. Bármennyire értékesnek is számított, egy apró csecsebecsénél több kellett ahhoz, hogy életre hívja a lappangó adottságokat.
Mégis drága kincsnek tartotta a soo-követ, hiszen Aureliustól kapta ajándékba. Miért is nem egyezett bele aznap este, hogy feleségül menjen hozzá? Ha elfogadta volna a házassági ajánlatot, a férfi talán vele maradt volna, és mindez nem történhetett volna meg. Bánatában felsóhajtott.
– Ez minden – szólalt meg Holtzman, immár türelmetlenül. – Alaposan átkutattuk az irodádat.
– Igen... ezt magam is látom. – Felvette, és az íróasztalára helyezte a kis dobozt. Oly könnyűnek és parányinak hatott. – Magammal vihetem az ellátmányom egy részét? A VenKee fizetett értük.
– Jól van, legyen. De siess! A kibérelt géped ma délután indul, és nem szeretném megvárakoztatni a kapitányt. – Az összehalmozott törmelékre mutatott. – Vigyél csak, amennyit elbírsz. Sajnos Bludd nagyúr arra utasított, hogy semmilyen formában sem segíthetünk.
Norma nagy nehezen elővonszolt egy holografikus kivetítőt, és a hozzá tartozó kiegészítőkkel teli ládát. Aztán összegyűjtött még néhány tárgyat, többek között egy számítótáblát és kétdoboznyi felbontatlan elektronikus jegyzettömböt. Ahogy egyre növekedett a kupac, Holtzman és a dragonyosok derűs pillantásokat váltottak egymással.
Norma aztán a sarokban heverő alkatrészek közül szedett elő néhány modult. Majd letérdelt, és pillanatok alatt összekattintotta azokat. Számított Holtzman tudatlanságára, és nem is kellett csalódnia. Széles, sima raklapot állított össze a férfiak szeme előtt.
Behelyezett egy vörös aktiváló egységet, aztán bekapcsolta a szerkezetet. Sorra felbúgtak az egységek, aztán az egész raklap felemelkedett a talajról. Norma elégedett mosollyal a professzor felé fordult.
– Ilyen kereskedelmi célú szuszpenzor-raklapokat dob a piacra a VenKee Vállalat a jövő hónapban. – Mikor látta Holtzman meglepett és bosszús arckifejezését, még hozzátette: – Az én találmányom.
Norma a felhalmozott súlyos ingóságokhoz vezérelte a raklapot – a soo-kő és a rózsa kivételével többnyire jelentéktelen kacat volt mind... de épp erre ment ki a játék. Aztán szaporán felrakosgatta őket a szerkezetre.
– Most már indulhatunk – jelentette ki végül Norma. A holmijaival telerakott szuszpenzor-raklap úgy követte őt a föld felett lebegve, akár egy hűséges eb.
Mikor az egyik dragonyos gúnyosan elmosolyodott Holtzmanon, a felbőszült tudós felcsattant:
– Hadd szórakozza ki még egyszer magát! Többé nem lesz rá alkalma.
Nemsokára a stardai Űrkikötőbe viszik, és kitoloncolják a Poritrinről. Habár élete nagy részét itt töltötte, és kivételes tehetségét Holtzman szolgálatába állította, nem számított rá, hogy valaha is visszatérhet ide.
Ahogy a megrakott szerkezettel a nyomában kilépett a hangárból, Norma még egy pillantást vetett hátra, az átalakított prototípusra, hiszen tudta, hogy talán utolsó alkalommal láthatja a hajót. Elkészült a mű, és egyhónapnyi tesztelés után büszkén mutathatta volna be Aureliusnak. Egyetlen lépés hiányzott ahhoz, hogy bizonyítsa, Aurelius nem hiába vetette belé a bizalmát...
Ám mit fog gondolni róla ezek után?

- - -

 

Sem az erőszak, sem a meghunyászkodás
nem megoldás sanyarú helyzetünkre.
Túl kell lépnünk mindkét lehetőségen!
ISHMAEL NAIB: A KORÁN-SZÚTRÁK
ÚJ ÉRTELMEZÉSEI

Az egész dugába dőlt.
Tuk Keedair lesújtva meredt a hatalmas vállalkozás szétzilált maradványaira, és megpróbálta felmérni a befektetés – és a potenciális bevétel – nagyságát, amit Venporttal együtt most elveszítettek. A galád Holtzman elkobzott minden feljegyzést és vázlatot, Norma Cenva nélkül pedig értelmét vesztette a kísérlet.
Kétévnyi kemény munka veszett kárba.
A tlulaxi évtizedek óta először lesz kénytelen becsületből levágni a nagy becsben tartott copfjából. Népe hagyományai szerint a kereskedő csupán addig tarthatta meg a hajfonatot, amíg haszonra tett szert, Keedair copfja pedig különösen hosszúra nőtt. Most azonban a kicsinyes politikai érdekeknek és Holtzman kapzsiságának köszönhetően kopaszra nyírhatja a fejét.
Talán jobban tenné, ha ismét beállna a rabszolgafelhajtók közé.
A tlulaxi kereskedő fejét ingatva járta körül a teherhajó tágas belső terét. Pedig már karnyújtásnyira volt! Norma újszerű hajtóművét már beépítették, kizárólag a kipróbálás maradt hátra. Folyton helyzetjelentéseket és magyarázatokat követelt Normától, de a tudós nő terhesnek és időpocsékolásnak ítélte az igényét. Az új rendszereket a régi teherhajó vezérlőberendezéseihez alakította; bármely képzett pilóta képes volt vezetni a „térhajlító” hajót, aki el tudta navigálni az eredeti teherhajót. Elméletben.
Immár azonban az egész vállalkozás puszta elmélet maradt.
Mivel a VenKee Vállalat a Nemesek Szövetségén belül széles körben kereskedett, Keedair az összes befolyását bevetette, hivatalos beadványokat nyújtott be Holtzman és Bludd nagyúr ellen, költséges perekkel és a csillagközi kereskedelem bojkottjával fenyegetőzött. Bludd hajthatatlan maradt, és nem adta ki a kezéből Norma feljegyzéseit, indokként pedig arra hivatkozott, hogy a „Poritrin biztonsága” érdekében kénytelen így cselekedni.
Keedair viszont bőségesen lefizetett néhány embert, és sikerült elég ideig elhagynia a zárkáját, hogy egy flottányi szuszpenzor-tehervontató és egy csapat utálatos rabszolga kíséretében visszasiessen az épületkomplexumhoz. Most, hogy a dragonyosok láthatóan elhagyták a létesítményt, a tlulaxi igyekezett minden mozdíthatót kimenteni onnan.
Mióta Holtzman felháborító módon lerohanta őket, Keedair egy pillanatra sem nyugodott, és minden percét a leltározásnak és a nagyra törő vállalkozás maradványainak megmentésére szentelte, még ha csak fémhulladéknak tudja is felhasználni a roncsokat. Nem volt más választása, szét kellett szednie és elszállítania, amit csak tud, hogy legalább valamit megmentsen a hatalmas befektetésből.
Holtzman saját – dögevőkből álló – bontócsapata szabadnapot kapott, hogy megünnepelhessék a Bel Moulay-féle lázadás leverésének évfordulóját. Ezért aztán nem tartotta szükségesnek, hogy nagyobb sereg dragonyos őrizze a telepet. Keedair arra akarta kihasználni az időt, hogy mindent elvigyen, amit csak tud, mielőtt Bludd nagyúr rájön, hogy miben mesterkedik. Lebegő szuszpenzor-tehervontatón érkezett, amelynek rakterét teljesen meg szándékozott pakolni.
Akárcsak Norma, egy ideje ő is reményvesztett üzeneteket küldözgetett Aurelius Venportnak, üzlettársa azonban az űr egy távoli szegletében, az Arrakison tartózkodott, és hónapokba beletelhet, míg ideér. Talán az lenne a legszerencsésebb, ha Keedair fogná a prototípust, és maga menne a sivatagbolygóra – ennyi fűszerszállítmány után pontosan ismerte a koordinátákat.
De ennyire mégsem bolond.

 

Az idő homokja lassan pergett Ishmael előtt, aki tudta, hogy elkerülhetetlen, ami be fog következni az évfordulós ünnepségeken. Érezte, mennyire lehetetlen helyzetbe került egymásnak ellentmondó kötelességei szorításában.
Miután Tio Holtzman Bludd nagyúr parancsára betört a dragonyosaival, Keedair, a rabszolgatartó a legtöbb buddiszlám munkást elbocsátotta, és leküldte a folyó deltájában épült városba. Aliid és maroknyi híve az elsők között távoztak, miközben Ishmael hátramaradt. A titkon szerveződő Zensíita szabotőröknek sikerült beférkőzniük a Stardába vezényelt brigádba, ahol a szertelen ünnepségek előkészületei folytak.
Immár csupán Ishmael és száz leghűségesebb Zenszuni híve maradt a messzi űrhajóépítő telepen, és a testkereskedő irányítása alatt igyekeztek megmenteni a menthetőt. Ishmael vejét, Rafelt figyelte, ahogy mozgó raklapokat és lebegő teherkompokat vezet a folyó menti fennsík gyűjtőpontjaihoz. A csapatok ellátmányt és értékesíthető felszerelést rakodtak a hangárban veszteglő, hatalmas, üres hajóra.
Lánya, Chamal mindvégig Ishmael közelében maradt, akár a szeretet és törődés horgonya, miközben a férje erejével és támogatásával tűnt ki. Mindenki Ishmaeltől várta el, hogy összetartsa és vezesse őket. Mivel ismerte az összes szútrát, és régóta ő oktatta őket a Zenszuni hitre, hívei úgy vélték, hogy közvetlenül Buddallah irányítja tetteit.
Ishmael nem tudta, hogy mit tegyen, de a határozatlanságnál is rosszabb lett volna, ha beismeri, hogy képtelen segíteni a rabszolgáknak, akik tisztelettel néztek fel rá. Akkor mindenkinek csalódást okozott volna, nem csupán magának.
Napok óta egyre jobban rettegett, mígnem végül elérkezett a poritrini ünnep ideje. Aliid véres és emésztő bosszújának ideje. És még mindig nem tudta, mit tegyen.
– Hiába, hogy ily messze tartózkodunk Stardától – szólt Ishmael a köré gyűlt emberekhez –, nem menekülhetünk el Zensíita testvéreink tervének következményeitől. Aliid cselekvésre kényszerít minket. Hamarosan az egész Poritrinen eluralkodik a zűrzavar, nekünk pedig életben kell maradnunk.
A többiek, akik már hosszú évek óta vele dolgoztak, munkálkodást színlelve hallgatták Ishmaelt. Most, hogy a vállalkozást leállították, nem látták szükségét az őrségnek, hogy minden mozdulatukat felügyeljék.
A csupasz és kihalt laboratóriumban és hangárban kizárólag a kedélytelen tlulaxi kereskedő vette a fáradságot, hogy munkát adjon a rabszolgáknak; Keedairt hidegen hagyták Bludd nagyúr rendezvényei, amelyeken a szabad lakosság többsége vigadozik. Mióta Norma Cenva kegyvesztetté vált, és minden műveletet kötelező jelleggel megszakítottak, az egykori rabszolgafelhajtó időnként bénítópisztolyt szegezett a Zenszuni munkásokra, hogy azzal ösztökélje őket, hátha sikerül minimálisra csökkenteni a VenKee veszteségét.
Miközben a rabszolgák úgy tettek, mintha a szokásos fásultsággal végeznék feladatukat, Ishmael továbbra is suttogva társalgott velük a kongó, sziklába vájt épületben.
– Ha feljelentjük Aliidet és társait a dragonyosoknál, talán letartóztatják a többi főkolompossal együtt – szólalt meg egy kemény tekintetű asszony, aki már megőszült, noha sokkal fiatalabb volt Ishmaelnél. – Minket pedig békén hagynak.
– Ez az egyetlen esélyünk az életben maradásra. Máskülönben mindnyájunkat megölnek a dragonyosok – helyeselt egy idősebb férfi. – Ami korábban Bel Mouleyval történt, semmi lesz ehhez képest.
Ishmael mindkettőre haragosan meredt.
– Annyit nem ér az életem, hogy eláruljam érte a barátomat. Nem értek egyet Aliid taktikájával, de egyikünk sem vonhatja kétségbe az elszántságát.
– Akkor harcoljunk velük együtt, és reménykedjünk benne, hogy a Zensíiták diadalt aratnak! – erősködött Rafel, karján a feleségével. Chamal bizonytalannak, de eltökéltnek tűnt. – Mindannyian kiérdemeltük a szabadságot. A rabszolgatartók nemzedékeken át elnyomtak minket, Buddallah pedig most esélyt adott nekünk. Vajon nem kellene megragadnunk az alkalmat?
Ishmael elméje kavargott. Saját tapasztalatból tudta, hogy még ha jelentést is tenne a közelgő felkelésről, Bludd nagyurat akkor sem lehetne jobb belátásra bírni. Ám, mivel nem feledhette nagyapja szeretetre méltóan békés megoldásait, Ishmael nem tudott vadállattá alacsonyodni.
Aliid eltökélte, hogy felgyújtja Stardát, és lerohanja a város épületeit, gazdaságait, sőt még az északi bányákat is; rajtaütésszerű forradalmat tervezett, amely révén a Zensíita rabszolgák fellázadnak fogva tartóik ellen, és nem csupán a dragonyos testőröket, hanem a nőket és gyerekeket is lemészárolják. Az emberöltőkön át halmozódó harag és szenvedés után a dühöngő tömeg nyilvánvalóan nem fogja vissza majd magát. Vérfürdőt rendeznek.
– Mi más választásunk maradt, apám? Vagy eláruljuk a felkelőket, vagy csatlakozunk hozzájuk. – Chamal lecsupaszította az érveket, hogy egyértelmű választ kapjon. Amikor így beszélt, az édesanyjára emlékeztetett...
– Ha itt lapulunk, és semmit nem teszünk – szólalt meg újra Rafel –, megvetés jut osztályrészünkül, bármelyik fél is győzedelmeskedik. Nehéz döntés előtt állunk.
A többiek egyetértően dünnyögtek.
Ishmael lánya szeretettel feltekintett édesapjára, és közelebb lépett hozzá.
– Te ismered legjobban a szútrákat, apám. Buddallah szavai nem mutatnak utat nekünk?
– A Korán-szútrák mindig megmutatják az utat – felelte Ishmael. – Időnként túl egyértelműen is. Könnyű olyan verset találni, amely látszólag ráillik a helyzetünkre, és bárhogy döntünk, igazolja a választást.
Rápillantott az űrhajóra, amelyen Norma Cenva és válogatott mérnökei hónapokon át munkálkodtak. Kizárólag Keedair maradt a fedélzeten, aki oda-vissza járkált a hajó és az irodák között, hogy összegyűjtse a rendeléseket, és kimentse a pénzügyi dossziékat.
Ishmael hunyorított.
– Aliid megfeledkezik a végső célunkról. Mindennél többre értékeli a bosszút, pedig elsősorban arra kell törekednünk, hogy felszabadítsuk a népünket.
A Zenszunik vezérének olyan döntést kellett hoznia, amellyel megvédheti Chamalt, lánya férjét, és mindenki mást, aki vele maradt... még ha ez azzal járna is, hogy soha többé nem láthatja feleségét és másik lányát.
– Ishmael, vagy beszállunk a küzdelembe, vagy a rabszolgatartók mellé állunk – mondta Rafel. – Nincs más választásunk.
Hívei oldalra fordultak, hogy kövessék Ishmael tekintetét, majd a felismerés és hitetlenkedés kifejezése ült ki az arcukra.
– Kivezetem népemet erről a helyről, erről a bolygóról... a szabadságba.

 

Miközben a város többi része a Bludd nagyúr rendezte ünnepségektől nyüzsgött, Tio Holtzman fontosabb ügyeket intézett. A feltalálónak a kivégzés óta, amelynek egyszer és mindenkorra véget kellett volna vetnie a poritrini rabszolgák panaszáradatának, eszébe sem jutott Bel Moulay.
Akárcsak a gyerekeket, a rabszolgákat is csupán figyelni, és nem meghallgatni kell.
Délutánra lehűlt a levegő. A professzor ennek dacára a szirt tetejéről az Isana folyóra néző teraszon óhajtotta elfogyasztani késői ebédjét. Összeszedte a holmiját, és meghagyta a szakácsoknak, hogy odakint szolgálják fel neki az ételeket; ha kényelembe helyezte magát, órákig gyönyörködött a kilátásban, és professzorhoz illően töprengett különféle ötletek felett. Egy rabszolganő sietve leporolta a kiválóság székét, majd odatolta mögé, hogy leülhessen rá.
Szokásos kosztját kérte. Holtzman minden nap egy előre meghatározott rend szerint rendelt. Szerette, ha a dolgai kiszámíthatóan folynak, hogy semmi se vonja el a figyelmét, és így minden napot tökéletesen kihasználhasson. A felszolgáló rabszolga, egy fehér csipkeruhás, csinos barna lány, gőzölgő kávét hozott ki egy tálcán. Teletöltötte Holtzman levesestányérnyi csészéjét, a professzor pedig óvatosan belekortyolt.
Odalent a vízen egy mezőgazdasági terményekkel magasan megrakott bárka úszott lomhán Starda felé, ahol megszabadítják majd a terhétől. A vízi járműnek nem sok társa akadt. A folyami forgalom jelentős részét elterelték a szürkületi ünnepségek idejére. Holtzman felsóhajtott: Bludd nagyúr mindig talált okot az ünneplésre.
Az elmúlt héten Holtzman Norma jegyzeteit és tervezeteit nézte át, hogy megpróbálja kideríteni, mire készült azzal a régi teherűrhajóval. Talán Tuk Keedair harsány tiltakozása és a halomnyi hivatalos okirat ellenére célszerű lenne elkoboznia magát az ócska gépezetet is. A VenKee Vállalatnak azonban éppoly rengeteg pénz állt a rendelkezésére, akárcsak Holtzmannak, a feltaláló pedig nem szívesen vállalta be az elhúzódó pereskedést. Elsősorban Norma Cenvától akart megszabadulni, és a tudós nő hírnevét igyekezett megtépázni.
Ha sikerülne rájönnie, hogy mire készült, azzal csak megkoronázná az erőfeszítéseit.
Holtzman kávéját kortyolgatva mérlegelte, vajon érdemes lenne-e más szakértőkkel konzultálnia, de végül úgy döntött, hogy nem bízza másra a dokumentumokat. Norma már eddig is túl sok gondot okozott neki.
Valószínűleg puszta időpocsékolás – gondolta, és szalvétájával megtörölte a száját. – Norma Cenva bolond, aki folyton bolond kísérletekbe fog.

 

A Zenszuni rabszolgák órákon keresztül úgy tettek, mintha a megszokott munkájukat végeznék; lezárták a hangár létesítményeit, hogy Holtzman átvehesse az üzemet. Keedair leltározott, és felügyelte a munkálatokat, de láthatóan nem örömest végezte a feladatát. Hamarosan el kell hagynia a bolygót.
A Zenszuni munkások egyre növekvő izgalommal adták át egymásnak a hírt a roppant hangárban. Halk suttogás és bizakodó várakozás özönlötte el a teret, s a sorok között a találgatás és a váratlan lehetőségek hullámai terjedtek szét. Régóta várták, hogy Ishmael jelet kapjon Buddallahtól, és buzgón várták az utasításait.
Ishmael attól félt, hogy túl sokáig ösztönözte őket belenyugvó tétlenségre. Attól tartott, a Zenszunik elfeledték, hogyan kell kimutatni az erejüket. Ám a pillanat nem hagyott helyet a kétkedésnek.
Starda távoli városában már dél, vagyis a hivatalos ünnepségek megnyitása előtt megkezdődtek az elővigasságok. A polgárok, sőt még a dragonyosok is biztonságérzettől kókadtan, gyanútlanul néztek elébe az esti évfordulónak.
Napnyugtakor Aliid jelt ad a felkelésre. Ishmael tudta, hogy még szürkület előtt ki kell mentenie lányát, vejét és a többi rabszolgát a tűzvész elől.
Mintha a rábízott feladatot teljesítené, lenyitotta a gigászi hajóra vezető rámpát. Hívei munkát színlelve vizeshordókat, élelmet és felszerelést kezdtek felhordani a kaszárnyából és a hangárból a járműre. Keedair – miután felfedezte, hogy a hajó továbbra is működőképesnek mutatkozott – már korábban elrendelte, hogy szállítsák a fedélzetre a felszerelést és az értékesebb tárgyakat. Mivel hamarosan a vállalkozásban felhasznált anyagokat teljes egészében Bludd nagyúr rendelkezésére kell bocsátania, a tlulaxi kereskedő arra készült, hogy bolygó körüli pályára állítja a hajót, ahonnan egy űrdokkba vontatják átalakításra. Eredetileg szuszpenzor-tehervontatóra akarta felpakolni, amit csak meg tud menteni, ám ekképp könnyebben megoldhatta a szállítást.
Ishmael viszont egészen máshová, egy portyázó rabszolgafelhajtóktól és gondolkodó gépektől távoli bolygóra szerette volna eljuttatni az újfajta űrjármű prototípusát. Nem érdekelte, hogy hova; mindössze olyan helyre vágyott, ahol senki sem háborgatja őket. Sok évvel ezelőtt a buddiszlám hívek elhagyták a Nemesek Szövetségének területét, és nem voltak hajlandók részt venni a gépek elleni háborúban. Azonban nem szöktek kellően messzire, s ezért a Tuk Keedairhez hasonló kegyetlen testkereskedők rajtaütöttek a Harmonthep mocsárra épült településein, míg a Dzsihad megsemmisítette az Anbus IV-en épült Darits szent városát.
Ishmaelnek most alkalma nyílik, hogy megszabadítsa népét a rabszolgaságból, és olyan vezérré váljon, amilyennek régóta elképzelték őt.
Késő délutánra a szorgos rabszolgák türelme végleg elfogyott. Chamal férje, Rafel mellett maradt, és haragos pillantásokat vetett édesapjára. Ishmael nem várathatta tovább őket; hamarosan indulniuk kell. A feszültség percről percre fokozódott, akár az erekben vadul rohanó vér.
Keedair egy darabig morcosan méregette a Zenszunikat, mintha kételkedni kezdett volna az engedelmességükben, aztán visszatért az irodájába.
Ishmael végül csendben jelt adott, a rabszolgák pedig otthagyták állásaikat, és összegyűltek a hangár szerelőcsarnokának közepén. Ishmael megállt a gigantikus, megrakott űrhajó nyitott fedélzeti nyílása előtt, és magas, fütyülésre emlékeztető harci kiáltást hallatott, furcsa huhogást, amit utoljára a gyermekkori vadászatokon hallott a Harmonthepen.
A Zenszuni foglyok a különféle bolygókra és kultúrákra jellemző üvöltéssel feleltek. Jóllehet régóta rabszolgaságban éltek, a múltjukat nem feledték el.
Az ifjú Rafel és néhány cimborája a konzolvezérlőhöz rohant, és felnyitotta a hangár kolosszális tetőzetét. Az egymást fedő hullámlemezek nyögve és nyöszörögve félretolódtak, hogy a felhőktől csíkozott mennybolt elé tárják az újszerű űrhajó prototípusát. A friss levegőt a szabadság illata járta át, az izgatott emberek pedig hangos éljenzésbe kezdtek.
Mikor a tlulaxi kereskedő meghallotta a zajongást, kiszaladt az igazgatói irodából, és hitetlenkedve nézte a hajó alatt összesereglett több száz rabszolgát, akik mintha ellenőrzéshez rendeződtek volna sorokba.
– Mit képzeltek? Eredjetek vissza dolgozni! De azonnal! Már csak a mai nap maradt...
Mielőtt Keedair előkaphatta volna a bénítópisztolyát, tizenöt rabszolga vette körül, és vágta el a menekülés útját. Rafel irányította őket, puszta erőfölényükkel leteperték a kis termetű férfiút, és nem törődtek a fröcsögve feléjük ordított tiltakozással és szidalmakkal. Aztán megragadták Keedair karját. Az elszánt és határozott tekintetű, ifjú Chamal úgy rántotta meg ősz szálakkal tarkított hajfonatát, mintha csupán a fejéhez erősített béklyó lett volna.
Keedair felordított dühében és fájdalmában.
– Ezt nem tehetitek velem! Mindnyájatokat kivégeztetlek!
Aztán Ishmael elé vonszolták, aki undorodva és megvetően nézett le a rabszolgasorba döntéséért személyesen felelős férfira.
– Iszonyúan megbűnhődsz még az ostobaságodért! – esküdött Keedair.
– Nem hinném – felelte Ishmael. – Ez az egyetlen esélyünk. Egy órán belül véres forradalom veszi kezdetét Stardában. Nem áll szándékunkban részt venni a vérontásban, ugyanakkor ragaszkodunk a felszabadításunkhoz.
– Nem tudtok elszökni – jegyezte meg Keedair tényszerűen és dac nélkül hangjában. – A dragonyos testőrök a nyomotokban lesznek, bárhová is meneküljetek. Az utolsó szálig felhajtanak titeket.
– Nem fognak, hogy ha elhagyjuk a bolygót, rabszolgafelhajtó. – Rafel az egykori testkereskedő elé nyomakodott, hogy megfélemlítse őt. – El akarunk repülni innen valamelyik távoli bolygóra.
Ishmael a tlulaxi mellére bökött.
– Te pedig elviszel minket, Norma Cenva űrhajóján.

- - -

 

Gondosan válaszd meg a csatáidat!
A győzelem és a vereség végső soron a saját megfontolt
– vagy meggondolatlan – döntéseid függvénye.
TLALOK: A BIRODALOM FOGYATÉKOSSÁGAI

Mintegy végszóra, amint a Poritrin napja vérvörösre festette az ég alját, kezdetét vette a tomboló forradalom.
A folyódelta dokkjaiban Aliid és markos Zensíita bajtársai várakoztak a kerítés mögött, miközben a pirotechnikusok a gyúlékony porokkal telt tartályokat rendezgették. A tűzvirágok szállítása veszélyes feladatnak számított, amit kizárólag rabszolgák végezhettek, Aliid pedig nem ellenkezett, amikor rá osztották a feladatot. Ehelyett kiválasztott harcostársaival meglepetést készítettek elő lelketlen fogva tartóik számára. Soknemzedéknyi szenvedés után végre elérkezett az idő.
Bludd nagyúr és gondtalan társasága egy csapkodó lobogókkal övezett, magas és szeles úszó emelvényen foglaltak helyet. A hiú nemesúr bejelentette, hogy ez lesz minden idők legemlékezetesebb évfordulója.
Aliid zord arckifejezéssel megesküdött rá, hogy nem csupán emlékezetessé, hanem legendássá is teszi az ünnepet. Titkos üzenetek terjedtek szét a városban. A hanyag rabszolgatartók egyike sem sejtette, miféle veszély leselkedik rájuk, a rabszolgák viszont minden házban és birtokon felkészülten várták a felkelést. A Stardában és a többi poritrini településen kiválasztott Zensíita harcosok mielőbb lépni szerettek volna. Aliidnak kétsége sem volt afelől, hogy a nemesség itteni hatalmát gyorsan és végleg megdönthetik.
Az ünnepek idején dragonyos testőrök posztoltak a folyóparton, a gazdag családok pedig a folyó menti szirtekre épült kúriákban hagyták a rabszolgáikat. A lázadás oly váratlanul fog kitörni és szétterjedni, hogy a dragonyosoknak nem marad idejük válaszlépésre. A rabszolgák fáklyákkal, husángokkal, házilag készített késekkel, és egyéb kezük ügyébe akadó szerszámmal fegyverzik fel magukat. Aliid ezenkívül azt is tudta, hol zsákmányolhatnak bonyolult fegyverzetet, amelyeknek bevetésével a dragonyosok nem számolhatnak.
Lassan minden a helyére került.
Hosszú harsonák fanfárja hasított bele a szürkületbe. Bludd nagyúr meglibbentette színpompás palástját, majd kihirdette az ünnepségek kezdetét.
A lomha folyó egyik mocsármezején pirotechnikusok igyekeztek működésbe hozni a művészien elrendezett tűzvirágokat, de mindhiába. Mikor már percek óta semmi nem történt, a parton álló emberek nyugtalanul morgolódni és fészkelődni kezdtek.
Aliid mosolyogva, várakozva figyelt.
Újra felharsantak a harsonák, Bludd nagyúr pedig mintha türelmetlenkedni kezdett volna a késedelmes tűzijáték miatt. Aliid elvigyorodott, hiszen tudta, hogy amikor a szakemberek felnyitják a csütörtököt mondott petárdákat, csupán hamut, homokot és illékony, szivárványszínű porokat találnak bennük.
A tényleges robbanószerek máshová kerültek.
Bludd nagyúr bosszúsan intett, és harmadszor is megszólalt a fanfár. Ezúttal ragyogó robbanások hasítottak bele az egyre sűrűsödő sötétségbe – a tündöklő lángnyelvek azonban a teli raktárakból és a dokkokról csaptak a magasba. A petárdák mindegyike, amelyeket Aliidnek és társainak sikerült kicsempésznie a felvonulási területről, egyszerre robbant fel dühödten és szemkápráztatóan, s lobbantott lángra tizennyolc raktárt. A tömegben zavart kiáltozás terjedt szét. Aztán további dörrenések hangzottak fel a szirtfalak magasából.
Aliid magában mosolygott.
Rabszolgák szaladtak végig a városon, és gyújtották meg sorra az elmúlt néhány nap során előkészített gyúlékony és gyorsító anyagokat. Ha minden a tervek szerint halad, akkor mostanra a sűrűn benépesített Starda központjában immár több mint ötszáz épület borult lángba. A tűzvész gyorsan elharapódzott, s a gyulladáspontig hevült helyek egymás után belobbantak, és terjesztették a tüzet városszerte.
Starda sorsa megpecsételődött.
Bludd nagyúr, a dragonyos testőrök és a polgárok semmit sem tehettek, hogy elhárítsák a katasztrófát. A pusztítás oly mérvű lesz, ami csak a rabszolgák nemzedékeken át összegyűlt haragjához fogható.
Mindenfelé a városban riadót fújtak, és megszólaltak a szirénák. Bludd nagyúr a hangerősítőjét használta, hogy a hangszórórendszer segítségével minden polgárt felszólítson a harcra, és arra kérje a tulajdonosokat, hogy rabszolgáikkal segítsék a vész megfékezését.
– Meg kell mentenünk csodálatos városunkat!
Akárcsak társai, Aliid egyszerűen felkacagott. Amikor az egyik rabszolgafelügyelő rájuk kiáltott, hogy segítsenek, sarkon fordultak, és elrohantak, közben pedig semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Stardában mindenfelé Zensíiták nyargaltak házról házra, gyújtották fel az épületeket, törtek össze mindent, ami a kezük ügyébe került. A bányász és mezőgazdasági körzetekben további foglyok kelnek majd fel, és mészárolják le a birtokok és rabszolgák felett uralkodó családokat. A lázadást nem fogják leverni. Ezúttal nem.
Aliid és bajtársai betörtek az egyik poritrini városi múzeumba, ahol fegyverek – látszólag ősrégi rakétavetők, gránátok és kezdetleges lőfegyverek – voltak kiállítva. Aliid azonban tudta, hogy működőképesek.
A rabszolgák szétzúzták a vitrinek üvegeit, felmarkolták a harceszközöket, és még a kardokat és késeket is magukkal vitték. Végül a rajtaütés sikerétől megrészegült Aliid kiemelt egy nehéz és fényes felületű szerkezetet, amelyet évszázadokkal azelőtt rossz energiakihasználása miatt vetettek el. A nagy erejű lézervető puska jókora távolságból több ellenséggel is képes volt végezni – amíg le nem merült az energotelep.
Aliid, akit megigézett a szerkezet fogása és kiegyensúlyozottsága, magához vette a lézerfegyvert, és elképzelte, mekkora zűrzavart és pusztítást okozhat vele. Aztán híveivel együtt végigszaladt az utcákon. Odafent Tio Holtzman szirti laboratóriumai magaslottak, Aliid pedig tudta, hol fogjon hozzá a személyes bosszú édes bevégzéséhez.

 

Az elszigetelt hangárban a dühödt Zenszuni csőcseléktől körülvett Tuk Keedair pánikba esett.
– Hogy magammal vigyelek benneteket a térhajlító űrhajóval? Képtelenség! Közönséges kereskedő vagyok. Ismerem a repülés alapjait, de nem vagyok hivatásos pilóta és navigátor. Ráadásul ezt a járművet még ki sem próbálták. A hajtóművön még kísérleteznek. Minden ellene...
Rafel még erősebben megszorította a testkereskedő karját, majd vadul megrázta őt.
– Ez az utolsó és az egyetlen esélyünk. Mindenre elszántak vagyunk. Nem szabad alábecsülnöd minket!
Ishmael hűvös és haragvó hangon szólt hozzá:
– Emlékszem rád és a cimboráidra, Tuk Keedair. A Harmonthepen rajtaütöttetek a falumon. Drága nagyapámat bedobtátok a mocsárba, ahol az óriásangolnák lakoznak. Elpusztítottátok a népemet.
Aztán magához húzta a tlulaxi kereskedőt, és az arcába hajolt:
– Követelem a szabadságomat, a lányomnak és az embereknek pedig esélyt, hogy új életet kezdjenek. – A hangár központi csarnokában összegyűlt tömegre mutatott. – De ha rákényszerítesz, akkor a kegyetlen bosszúval leszek kénytelen beérni.
Keedair nagyot nyelt, az ádáz tekintetű rabszolgákra nézett, és azt felelte:
– Ha másik választásnak a halál marad... akkor akár meg is próbálhatom elvezetni ezt. De ne feledjétek, hogy fogalmam sincs, mit teszek. Az új térhajlító hajtóműveket még sohasem próbálták ki valódi rakománnyal és utasokkal a fedélzeten.
– Egyébként is velünk, rabszolgákkal próbáltátok volna ki – mordult rá Rafel –, hiszen mindig mi vagyunk a kísérleti nyulak.
Keedair összeszorította az ajkait, és biccentett.
– Lehetséges.
Ishmael intésére a rabszolgák a hajó belsejébe siettek. Ott fognak elrejtőzni, meghúzódni az alvókörletekben, közösségi kabinokban és az ellátmánnyal tele nem rakott folyosókon. Pokrócot húznak magukra, egymáshoz bújnak, és abban reménykednek, hogy nem esik bajuk.
– Még egy dolog. – Keedair igyekezett magabiztosságot erőltetni magára. – Mindössze egyetlen úti cél koordinátáira emlékezem: az Arrakiséra. Egy Isten háta mögötti bolygóról beszélek, ahová mostanában a leggyakrabban jártam kereskedelmi utakon. Eleve oda akartuk vinni a hajót a próbaútján.
– Letelepedhetünk az Arrakison? – érdeklődött csillogó szemekkel Chamal. – Béke és bőség vár ránk ott? Olyan hely, ahol szabadon... és a hozzád hasonlóktól biztonságban élhetünk?
Tekintete elsötétült.
Keedair kis híján felkacagott a kérdés hallatán, de nem volt bátorsága hozzá, hogy így tegyen.
– Akad, aki így gondolja majd.
– Akkor vigyél minket oda! – parancsolta Ishmael.
Zenszuni fogva tartói felterelték a rémült tlulaxit a rámpán, majd betuszkolták a navigációs hídra. Százegy Zenszuni szállt fel egyesével a fedélzetre, és zárta le a fedélzeti nyílásokat, s a hangár belseje üresen maradt, ahogy a sötétség lassan beborította az Isana folyót.
Keedair a rögtönzött műszerekre pillantott, amelyekkel Norma Cenva látta el a hajót, s amelyek mindegyikét sajátos gyorsírással címkézte fel. A tlulaxi ismerte a hajó működési elvének alapjait, és tudta, hogyan táplálhatja be a kívánt koordinátákat.
– Nem tudhatom, hogy bármely emberi lény elviseli-e a meghajlított tér dimenziós anomáliáján való áthaladást. – Keedair láthatóan éppúgy rettegett az ismeretlentől, mint ahogy megfélemlítették a rabszolgák fenyegetései. – Tulajdonképpen még azt sem tudom, képes-e felszállni a hajó.
– Állítsd be a koordinátákat! – utasította Ishmael. Tudta, hogy a stardai dokkokon és a folyó deltájánál perceken belül kezdetét veszi a valódi vérengzés. Imádkozott, hogy Ozza és a másik lánya biztonságban, Aliid tomboló és vérszomjas dühétől távol vészelje át az eseményeket. Ám immár nem menthette meg egyiket sem, és nem reménykedhetett, hogy valaha ismét látja őket. – El kell hagynunk a Poritrint, mielőtt túl késő!
– Ne feledd, hogy figyelmeztettelek! – Keedair a válla mögé vetette hosszú copfját. – Ha ezek a Holtzman-hajtóművek egy olyan dimenzióba taszítanak minket, ahol kínok között vonaglasz majd az idők végezetéig, ne engem átkozz érte!
– Már így is átkozlak – felelte Ishmael.
Keedair mogorván bekapcsolta a sohasem próbált térhajlító hajtóműveket. Egy szempillantás sem kellett hozzá, és a hajó eltűnt a semmiben.

 

Tio Holtzman nyugodtan ült és töprengett, amíg az ég a lebukó nap érett színeibe nem öltözött. A folyó mentén tömegek gyűltek össze a szónoki emelvények előtt, hogy meghallgassák az álmosító beszédeket, miközben a zenekarok ütemes dallamokat játszottak a távolban.
Ahogy a székét eltolta az asztaltól, a lágy szellő felkapta és lesodorta a szirtfokról a szalvétáját. Miközben a lebegő papírdarab útját követte, a tudós felfigyelt az égő raktárakra a túlparton és a rabszolgapiacon, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Bludd nagyúr emberei majd elintézik az ügyet.
Mikor bement, hogy folytassa a munkát, Holtzman szólította a házi rabszolgákat. Senki sem válaszolt. Bosszúsan nekilátott, hogy tovább bogozza a Norma Cenvától elkobzott iratok értelmét; kizárólag a matematikai jeleket futotta át, de minden más jelölést és kezdetleges ábrát figyelmen kívül hagyott.
Annyira belemerült a lány őrült jegyzeteibe, hogy meg sem hallotta a felfordulás – a vad üvöltözés és hangos csörömpölés – zajait. Végül, mikor eldördült egy puska, felkapta a fejét, és kiüvöltött a dragonyosoknak. A testőrök többsége nem tartózkodott az épületben, mivel a folyóparti fesztivált biztosították. Puskalövés? Az ablakból egyre több házat látott lángokba borulni a fővárosban, s hallotta a távoli zúgást és a nyomában felhangzó sikoltozást. A feltaláló jó szokása szerint zsörtölődve és nyugtalanul felöltötte a testpajzsát, és kiment, hogy megnézze, mi okozta a zűrzavart.
Holtzman elegáns otthonának felső szintjén Aliid rohant végig az egyik folyosón, s közben ósdi lézerfegyverével elhamvasztotta az útjába akadó festményeket és szobrokat. Hátulról hívei örömujjongását hallotta, akik a házi rabszolgákat szabadították fel.
Közvetlenül előtte két dragonyos próbálta elállni az útját, de Aliid darabokra szaggatta őket a húsukat csontig leégető lézerfegyverrel. A szerkezet kora ellenére hasznosnak bizonyult tiszteletet parancsoló tűzerejével.
Mivel Aliid korábban évekig szolgált nála, sejtette, hol találja meg a pökhendi professzort. Pillanatokkal később húsz felbőszült emberével együtt betört a tudós magánlakosztályába.
Szürke szakállas férfi állt a szoba közepén, széles mellkasa előtt összefont karokkal. Valami vibrált körülötte, és eltorzította az arcvonásait. Holtzman ingerülten fogadta a bősz lázadókat, Aliidet azonban nem ismerte fel.
– Tűnjetek el, mielőtt idehívom a testőreimet!
Aliid tántorítatlanul haladt előre.
– Majd eltűnök, de előbb leigázzuk a rabszolgatartókat.
Mikor ráismert a fegyverre, Holtzman arcára kiült a rémület, amitől Aliid láthatóan csak még jobban felbátorodott. Pontosan ilyennek képzelte el magában a professzor reakcióját.
Könyörtelenül tüzet nyitott a kegyetlen, öreg rabszolgatartóra.
A lilásfehér lézersugár elérte Holtzman testpajzsát, és titáni robbanást idézett elő. A feltaláló szirtre épült otthona és vele együtt Starda városának nagy része fehér izzással elégett a pszeudoatomi fúzióban.

- - -

 

Nem létezik zárt rendszer.
Pusztán a megfigyelő számára fogy el az idő.
FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA

Miközben a jól felfegyverzett külvilági zsoldosokat vezette a célpontjuk – és személyes bosszújának célpontja – felé, Dhartha naibban fokozatosan tudatosodott, hogy ezek a goromba, harcedzett férfiak nem tekintik többnek őt közönséges szolgánál. A szemükben a Zenszuni vezető pusztán az a férfi volt, aki elvezette őket a támadás helyére. Nem a parancsnokot látták benne.
Amint a siklók konvoja elhagyta Arrakis Cityt, a felbérelt katonák nem mutattak különösebb tiszteletet iránta. Dhartha öt Zenszuni harcossal foglalt helyet a hajóban, akik a kanla bosszúhadjárat seregéből csatlakoztak hozzá. A marcona zsoldosok primitív nomádoknak tekintették a csapatot, akik amatőrként játszották a katonát. Ám mindannyian ugyanazért a célért küzdöttek – hogy végezzenek Féreglovas Szelimmel.
Együttesen a harcosok elegendő tűzerővel és robbanószerrel rendelkeztek ahhoz, hogy anélkül kaszabolják le a banditákat, hogy egyetlen percre is kiszálljanak a terepre, és összepiszkítsák a kezüket. Dhartha naib személy szerint szívesebben üstökön ragadta volna az ellenfelét, hogy hajánál fogva hátraránthassa a fejét, és elvághassa a torkát. Szerette volna látni, ahogy Szelim tekintetéből elszáll a tűz, miközben sűrű, meleg vére Dhartha naib ujjai között lövell ki a torkából.
Dhartha azonban lemondott erről a fényűzésről, cserébe a biztosítékért, hogy Féreglovas Szelimet és hordáját mind egy szálig eltörlik a föld színéről.
A hőtől hullámzó dűnékről termikek szálltak felfelé, a sikló pedig bukdácsolni kezdett a felszálló légörvényekben. Tömött szirtfalak húzódtak előttük, akár egy sivatag mélyén fekvő, elszigetelt kontinens.
– Épp előttünk van a kártevők fészke – szólalt meg a zsoldosok parancsnoka.
Dhartha naib szemében a tiszt és minden embere hitetlennek számított. A Nemesek Szövetségének tucatnyi bolygójáról érkeztek ide. Némelyik a Ginazon kapott kiképzést, de nem találták méltónak arra, hogy csatlakozhasson a harcosok elitcsapatához. Ennek ellenére jól értettek a harchoz és a gyilkoláshoz, ebben a helyzetben pedig éppen erre volt szükség.
– Egyszerűen szétbombázhatnánk a szirtfalat – javasolta egy másik zsoldos. – Lecsaphatnánk, és porrá zúzhatnánk az egész kőhalmot.
– Nem lehet – erősködött Dhartha. – Meg akarom számolni a holttesteket, és le akarom vágni az ujjaikat trófeának.
A kantacsapat tagjai közül néhányan egyetértően dörmögtek maguk elé.
– Hacsak mindenkinek meg nem tudjuk mutatni Féreglovas Szelim tetemét, hacsak be nem tudjuk bizonyítani, hogy gyarló és halandó ember, hívei nem hagynak fel a szabotázsakciókkal.
– Mit aggódsz, Raul? – kérdezte egy harmadik zsoldos. – Esélyük sincs ellenünk, legfeljebb maulapisztolyokkal támadhatnak ránk, a testpajzsaink pedig megvédenek minket a lövedékektől. Legyőzhetetlenek vagyunk.
– Igaz – felelte egy másik. – Egy vénasszony is rájuk repülhet, és porig bombázhatja a rejtekhelyet. Mégiscsak harcosok vagyunk, nem gépkezelők!
Dhartha a pilóta elé mutatott.
– Ott, a sziklához közel leszállhatsz a homokra, hogy a férgek ne férhessenek hozzánk. Felkúszunk a sziklán, megkeressük a banditák barlangjait, és kifüstöljük őket. A Féreglovas nyilvánvalóan elrejtőzik majd, hogy védje magát, de addig öljük sorra az asszonyaikat és a gyerekeiket, amíg elő nem jön, hogy szembeszálljon velem.
– Aztán lelőhetjük – kiáltotta harsányan Raul, és mindannyian kacagni kezdtek.
Dhartha összevonta a szemöldökét. Igyekezett nem gondolni rá, hogy mit tesz éppen, hogy miért kényszerült Aurelius Venport segítségéért folyamodni. Féreglovas Szelim problémáját mindig személyes ügyként, a kettejük vérbosszújaként kezelte.
A távoli törzsek falvainak Zenszuni vénei nem rejtették véka alá, mennyire megvetik Dharthát, amiért bűntudat nélkül együttműködik a tisztátalan külvilágiakkat. A naib idegenekkel üzletelt, és eladta nekik a fűszert, amit kértek. Mi több, külvilági cikkekkel szerelte fel saját szirttelepülését, és ezzel feladta az ősi hagyományokat. Most, hogy felbérelte a külvilági zsoldosokat személyes bosszúja végrehajtásához, Dhartha rájött, hogy immár mindent feladott, ami egykor oly fontos volt neki. Ebben a pillanatban többé nem érdekelték a buddiszlám tradíciók és tanok. Fogcsikorgatva megállapította, hogy tetteiért a Gyehenna tüze várhat rá.
De legalább Féreglovas Szelim meghal.
A felfegyverzett jármű egy leomlott szikla mellett ért talajt, a felnyíló ajtókon pedig beáramlott a forró, száraz levegő. Dhartha megállt, hogy kiossza a parancsokat, Venport zsoldosai azonban ügyet sem vetettek rá, ahogy kiléptek a szabadba. Egymásnak kiáltottak, vállukra vették nehéz lőfegyvereiket, beállították testpajzsaikat. Pillanatok múltán az emberek nekivágtak a hegyoldalnak, és élénk, szervezett támadást indítottak a barlangcellák rendszere ellen.
Dhartha puszta szemlélőnek érezte magát. Végül mogorván kiadta a parancsot a kanlára felesküdött öt férfinak, majd felkerekedtek, hogy beérjék az élen haladó csapatot. Ők is ki akarták venni a részüket a vérontásból.
Korábban Dhartha kémei hónapokon át gyűjtötték a nyomra vezető jeleket és az információkat, amíg biztosra nem vehették, hogy rábukkantak a Féreglovas rejtekhelyére. A banditák semmiképp nem értesülhettek előre a támadásról.
Mikor a külvilági katonák lerohanták a barlangokat, Dhartha meglepetten nyugtázta, hogy bentről nem szűrődik ki összecsapás zaja, kiáltozás és a maulapisztolyok dörrenései. Lehetséges, hogy mind aludtak a haramiák. Zenszuni embereivel a sziklaüregek bejáratához osontak.
Kétségkívül ez volt a törvényen kívüliek telepe. A homokkőből helyiségeket véstek ki, a díszfüggönyök és a parázsgömbök a helyükön maradtak, akárcsak az edények és a többi háztartási eszközök.
Embereknek azonban semmi nyoma. A banditák elszöktek.
– Valaki értesítette őket a jövetelünkről – mordult fel a zsoldosok kapitánya. – Elárultak minket.
– Lehetetlenség – felelte Dhartha. – Senki sem érhetett ide a siklóink előtt. Mindössze tizenöt órával ezelőtt állítottuk össze a csapatot.
Venport dühtől kivörösödött arcú zsoldosai az egyik fő helyiségben gyűltek össze. Körbevették Dharthát, mivel kétségük sem fért ahhoz, hogy ő felelős a kudarcukért. Egy sebhelyes homlokú katona vállalta magára a szószóló szerepét.
Akkor magyarázd el nekünk, sivataglakó, hogy hová tűntek!
A naib megpróbálta lenyugtatni magát. Körülötte szinte sistergett a levegő a haragtól és a zavarodottságtól. Tudta, hogy a megfelelő helyre jöttek. Állott, nehéz szagok jelezték, hogy emberek éltek itt – és nem is kevesen –, egészen mostanáig. Nem csaliként használt, rég elhagyott települést rohantak le.
– Szelim itt volt. Még nem járhat messze. Hová menekülhettek a sivatagban?
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, halk, távoli szívdobbanásokra... vagy dobra emlékeztető lüktetés hangja ütötte meg a fülüket. Dhartha a társaival együtt odaszaladt az egyik ablaknyíláshoz, és egy magányos, szánalmasan aprócska, tehetetlen alakot pillantottak meg a nyílt dűnék között.
– Ott van! – üvöltötte Dhartha.
A zsoldosok vad harci kiáltásokkal visszarohantak a siklóhoz.
– Na és, ha kelepce? – kérdezte az egyik katona.
Dhartha haragos megvetéssel nézett a zsoldosra.
– Egyetlen férfival állunk szemben. El kell fognunk, hogy kiszedjük belőle, hová rejtőztek a többiek!
– Ez a kis sivatagi mocsok semmivel sem ijeszthet ránk – jegyezte meg a zsoldosok parancsnoka lekezelő hangon.
A zsoldosok kirontottak, hogy Féreglovas Szelimre vessék magukat.
A homok lágyan süppedt be csizmája talpa alatt, a déli nap pedig ragyogón és kíméletlenül sütött, mintha el akarna égetni mindent, amit ér. Ezen a napon nem kísérte árnyék Szelimet; teljes megvilágításban haladt előre. Megállt a semmi közepén, ahol az egész világ láthatta őt. Leült a vakító napsütésben, elővette a dobját, és várt.
Dhartha naib és harci csapata kétségkívül felfigyelnek rá.
Egy nappal korábban hatalmas nyüzsgés támadt a közeli barlangokban, ahogy hívei csomagolni kezdték az élelmet és a felszerelést, amivel eljuthatnak a legmélyebben fekvő bledhez. A fiatal féreglovasok izgatottnak és eltökéltnek tűntek, és noha féltek a rájuk váró feladattól, nem merték megkérdőjelezni Szelim látomását és parancsait.
Mahra, aki utolsóként távozott, szorosan átölelte Szelimet, a férfi pedig átfonta a karjaival, s közben a méhében fejlődő magzatra gondolt, és sajnálkozott, amiért nem maradhat felesége mellett, hogy együtt neveljék fel gyermeküket. Shai-hulud hívása azonban erősebben kötelezte őt. Tudta, hogy mit kell tennie, és nem maradt más választása, mint hogy teljesítse Buddallah parancsát.
– Helyesen döntöttem, hogy beálltam közétek – mondta Mahra szomorkás csodálattal a szemében. – Imádkozom, hogy ép bőrrel átvészeld a mai napot, de ha a legrosszabbra kerülne sor, teszek róla, hogy a gyermeked büszke legyen rád.
Szelim megsimogatta Mahra arcát, de nem áltatta hamis, hősködő ígéretekkel. Nem tudta, mit tartogat számára Shai-hulud.
– Gondoskodj a fiunkról! – Finoman megérintette felesége pocakját. – A melanzs elárulta, hogy egészséges fiút hozol majd a világra. A neve pedig... El'hiim lesz. Egy napon maga is kiváló vezérré válik, feltéve, hogy meghozza a helyénvaló döntéseket.
Mahra arca reménykedve felragyogott, de Szelim elküldte őt.
Most, egyedül a szabad ég alatt, kicsinek és magányosnak érezte magát, Shai-hulud azonban mellette állt. Minden, amit egész életében tett vagy tehetett, ebben az egyetlen pontban futott össze. Szelim biztosabb volt a sikerében, mint valaha, mióta évtizedekkel ezelőtt először rátörtek a látomások.
Dhartha naib az esküdt ellensége és Shai-hulud rosszakarója volt. A Zenszuni vezér eladta a lelkét a külvilágiaknak, és luxuscikkekre cserélte az Arrakis lételemét – a melanzsot –, hogy a fűszer olyan helyekre is eljuthasson, ahova nem szabadott volna. Szelim ahhoz hasonlatos magaslatból tekinthette át az idő sivatagát, amilyen kizárólag egy istennek vagy a hírvivőinek a kiváltsága. A távoli jövőben a homokférgek lassú, elnyújtott haláltusáját látta meg...
A mai összecsapást nemzedékek fogják megőrizni az emlékezetükben, évszázadokon át mesélnek róla majd a tábortüzek mellett. Szelim neve talán feledésbe vész, a részletek eltorzulnak, ahogy újra meg újra elmondják a történetet, de a lényeg beépül majd a sivatagi vándorok legendáiba. Szelim emlékét felidézve az emberek továbbra is, egyre növekvő lelkesedéssel rajtaütnek majd a fűszerbegyűjtőkön.
Szélesebb távlatokból tekintve mai tette elkerülhetetlennek mutatkozott.
Figyelte, ahogy a gyűlölt külvilágiak leszállnak hadisiklójukkal, hogy csapatostól felhágjanak a sziklaösvényeken a barlangokba, amelyeket Szelim éveken át használt hadműveletei bázisaként. Tekintete elkomorodott, mikor látta, hogy Dhartha naib még nagyobb szégyent hozott magára, mivel idegenekkel, más bolygókról felbérelt harcosokkal állt össze. A jól felfegyverzett katonák állatias vadsággal törtek előre.
Szelim gyűlölettel figyelte, ahogy meggyalázzák az otthonát, a barlangokat, ahol korábban követőivel gyűlt össze ünnepelni, és a sziklaüreget, ahol Mahrával először szerelmeskedett. Ezek a betolakodók nem érdemelték meg, hogy életben maradjanak.
Összefont lábakkal ült a homokon, és kivárta, amíg átkutatják az elhagyott települést. Végül, mikor megunta, hogy senki sem figyel fel rá, a lágy homokba süllyesztette a dob alsó peremét. Szapora, lapos ütésekkel verte a bőrt, amelynek hangja messze visszhangzott a tiszta sivatagi levegőben és mélyen a réteges dűnék alatt.
Dörgő, dacos hívás törte meg a sivatag csendjét.
Szelim fülét rémült és haragos kiáltozás távoli hangja ütötte meg, aztán a harcosok lerohantak a sziklákról. Visszasiettek a repülő alkalmatossághoz. Felzúgtak a hajtóművek, majd porfellegek törtek fel a homokból, ahogy a jármű nehézkesen felemelkedett a levegőbe.
Dhartha naib és személyes bosszúra esküdött csapata gyalog szaladt ki a dűnék közé.
Szelim egyre erősebben, kérlelhetetlen, egyenletes ritmusban verte a dobot. A precíziós hangszert maga készítette el. Egykor a hűséges Dzsafar mutatta meg neki, hogyan állíthat össze dobtestet fémhulladékból, és készíthet membránt a kenguruegerek szorosan összefont bőréből. Ez a dob már évek óta szolgálta őt. Számtalan férget hívott magához vele.
A felfegyverzett sikló lecsapott a feje felett, és olyan közel suhant el hozzá, hogy érezte a hajtóművek hevét. A felkavart homok az arcába vágott, de Szelim nem hátrált meg. Akár tüzet is nyithattak volna rá, vagy bombákkal is megsemmisíthették volna. Ám a pilóta láthatóan el akarta dönteni, valóban egyedül van-e. Magától értetődően csapdára gyanakodtak – de nem láthatták a kelepcét. A sikló újabb kört írt le odafenn, aztán tőle jókora távolságban leszállt egy nagyobb sík területre. A zsoldosok sorban kiugrottak a járműből.
Mintha csak a siklóból előözönlő katonákkal versenyeznének, Dhartha naib és Zenszuni harcosai úgy vágtattak át a tájon. Mindegyik kevély férfi azt tartotta magáról, hogy kiállják a sivatag nehéz próbáját, Szelim viszont tudta, hogy az Arrakison bármely ember élete kevesebbet ért egy homokszemnél.
Egyre csak verte a dobot. Aztán meghallotta a mélységesen mély remegést, amely egyre hangosabban, egyre közelebbről válaszolt.
A túloldalról fegyvereiket a magasba tartva rohantak felé a Zenszuni harcosok, s megfeledkeztek a botladozó lépésről, amire gyerekkorukban tanították őket. Szelim hallotta, ahogy átkozzák, szidják és fenyegetik. Jóllehet idősebb volt a többieknél, Dhartha naib maga rohant az élen. Miképp Szelim számított rá, a naib haragja elvette a józan eszét.
– Párbajra hívlak, Démonlovas Szelim – bömbölte Dhartha, amint hallótávolba ért. Hangja mélynek és ünnepélyesnek hatott, akárcsak sok évvel ezelőtt, mikor igaztalanul vízlopással vádolta Szelimet. – Már épp elég kárt okoztál a népemnek, ezért eljöttem, hogy véget vessek törvényen kívüli életednek.
Mivel a kiképzéskor beléjük nevelték, a külvilági katonák aktiválták a testpajzsaikat. Szelim korábban sohasem küzdött testpajzs ellen – egy igazi harcos nem hagyatkozik efféle gyáva védelemre –, és mélyen a lába alatt dübörgést érzett, ahogy a katonák közeledni kezdtek feléje. Nem tudták, hogy a pajzsuk sokkal erősebb, áthatóbb hívójelet küldött Shai-hulud felé, mint amit Szelim a dobjával valaha is kelteni tudott.
– Talán bűntelen vagy, hogy ítélkezni akarsz felettem, Dhartha naib? – kiáltotta vissza Szelim. Közben tovább verte a dobját. – Te, aki száműztél egy fiút, pedig tudtad, hogy mindenben ártatlan? Szakadatlanul Shai-hulud ellen teszel, annak dacára, hogy tisztában vagy az ártalommal, amit okozol. Sokkal több vér tapad a kezedhez, mint az enyémhez.
A Zenszuni csapat néhány tagja rémülten a távolba mutatott. Szelim nem fordította el a tekintetét. Érezte, ahogy erősödik a rezgés, és a mélyben homokférgek közelednek. És nem egy érkezett.
A zsoldosok megtorpantak, és zavartan köröztek, akár egy felkavart hangyaboly, miközben a talaj reszketni és fortyogni kezdett a talpuk alatt. A sikló hajtóművei felzúgtak, a jármű pedig a kavargó porral telt levegőbe emelkedett.
Egy szemvillanással később a testpajzsoktól feldühödött, gigantikus homokféreg előtört a homokból, akár egy lövedék, s szélesre tárt szájával egyszerre bekebelezte az idegesítő katonákat.
Szelim ülve maradt, s a háborgó homok sistergését és a beláthatatlan torokba zuhanó katonák reményvesztett jajkiáltásait hallgatta.
A pilóta feljebb húzta a siklót, majd zúgva lecsapott a hatalmas homokféregre, amely pillanatok alatt megsemmisítette a zsoldos különítmény nagyobb részét. Robbanólövedékeket lőtt ki az orrágyújából, a találat pedig a féreg szelvényeinek kérges felületét érte, s nyomában előtűnt az alatta rejlő rózsaszínű hús. A világtalan féreg csapkodni és vonaglani kezdett, miközben vakon kereste az új ellenséget.
Mikor a sikló zuhanva újabb támadást indított, egy másik homokféreg robbant ki a sivatag bugyraiból. Kígyózó, kobrára emlékeztető mozgással csapkodni kezdte, és csakhamar leütötte a siklót. Mikor a harci jármű a talajnak csapódott, a féreg hirtelen bevájta a fejét a homokba, s mintegy magával szippantotta a roncsokat.
A Szelimre a másik oldalról rárontó Zenszuni harcosok elszórták fegyvereiket, és fejvesztve menekülni kezdtek. Dhartha, akinek immár egymagában kellett szembenéznie Szelimmel, haragvón és undorodva nézett utánuk.
Szelim nem félt Shai-huludtól. Korábban már több féreggel is szembekerült, és tudta, hogy Buddallah mit tartogat neki.
– A Féreglovas kizárólag egy módon halhat meg, Dhartha naib.
Szelim addig is mindent megtett, hogy beteljesítse a számára kijelölt küldetést. Lelkében mégis tudta, hogy amire most készül, azáltal sokkal többet elér. Túllép a valóságon, és belép a mitológia birodalmába. Féreglovas Szelim és szent küldetésének története évszázadokig fennmarad majd.
Ekkor egy harmadik szörnyeteg úszott keresztül a homokon, és emelte fel fejét a menekülő Zenszuni kanlacsapat előtt. Ezek a lények hírhedten ragaszkodtak a saját területükhöz, és sohasem merészkedtek át riválisak felségvizeire... Szelim hívására mégis három válaszolt. Kétségtelen, hogy ehhez foghatót soha senki nem látott még.
A kanla harcosok képtelenek voltak elmenekülni a harmadik féreg elől. A lény csapkodva, hatalmas porfelhőt kavarva falta fel őket.
Mint aki transzba esett, Szelim tovább verte a dobját. Dhartha, rajta kívül immár az egyetlen túlélő, ráordított. Végül a homok reszketni kezdett alatta, ami a negyedik, s egyben a leghatalmasabb féreg jövetelét jelezte, a naib pedig sarkon fordult, és menekülni próbált.
Ám mindhiába.
Ahogy a dűne megrogyott, és a homok süppedni kezdett a lába alatt, Dhartha naib megperdült, hogy szembenézzen Szelimmel. Ekkor felemelkedett mögöttük Shai-hulud kristályfogakkal teli, tátongó szája.
A féreg egyetlen harapással tonnányi homokot nyelt el. Dhartha naib lecsúszott a feneketlen verembe.
A homokféreg egyre emelkedett, egyre közeledett.
Szelim magához szorította a dobját, miközben a lény úgy suhant, akár egy angyal a mennyek felé, torkából pedig a sivatagbolygó összes melanzsának bűze tört elő. Végül a szörnyeteg őt is felfalta.
A Féreglovas elindult utolsó útjára, az örökkévalóságba, lefelé Shai-hulud tüzes torkába.
Korábban a számkivetettek komor csapata vezérük parancsait követve új tábort alapított egy távoli sziklacsoportban. A sajgó szívű Mahra hátramaradt. Érezte a méhében növekvő gyermeket, és elmerengett, vajon az új jövevény láthatja-e valaha is az édesapját. Megesküdött rá, hogy nem számít, mi történik, minden történetet elmesél majd neki Féreglovas Szelimről.
Elválásuk előtt férje elmagyarázta, hogy mit kell tennie. Nem volt ínyére a feladat, de teljes szívéből hitt Szelim ügyében. A látomásokat Buddallahtól érkezett hiteles üzenetekként fogadta el, ezért nem vethette el azokat, sem saját javát szem előtt tartva, sem szeretetből.
Azért, hogy jobban lássa Szelimet, felmászott a Tűsziklára, egy magas kiszögellésre, amelyről a sivatag jelentős részét beláthatta. Sok évvel ezelőtt, mikor elszökött Dhartha naib falujából, és átvergődött a sivatagon, a Tűszikla fontos iránypontnak számított, hiszen Szelim barlangjainak közelében magasodott. A banditák közé beállni vágyók közül csupán keveseknek sikerült eljutniuk idáig anélkül, hogy Szelim emberei rájuk ne bukkantak volna. Mahrának azonban sikerült.
Most Szelimet figyelte, aki a dűnék között ült és dobolt, hogy szembenézzen gyűlölt ellenségeivel.
A külvilági zsoldosok és a Zenszuni árulók egyike sem hitte volna, hogy Szelim ily könnyedén parancsolhat Shai-huludnak, akinek pusztító ereje messze felülmúlta bármiféle fegyverét. Mahra végignézte a mészárlást, és látta, ahogy a feldühödött, démoni férgek – egyszerre négy! – megsemmisítik az ellenséget.
Aztán összeszorult torokkal, elcsüggedve nézte, ahogy a leghatalmasabb homokféreg, magának Shai-huludnak a megtestesülése felemelkedik, hogy elveszejtse Szelim halálos ellenségét, Dhartha naibot... majd kedvesét, Szelimet.
Egy özvegy jajveszékelő hangján sikoltott fel, aztán elhallgatott, s próbálta megtalálni a belső békéjét. Shai-hulud saját testévé lényegítette át a Féreglovast, Szelim pedig örökké fog élni istenük részeként. Férfihoz – hőshöz illő vég.
És tökéletes kiindulópont egy legendához.

- - -

 

Az emberek saját halandóságuk rabszolgái,
a születésük pillanatától a halálukig.
TLULAXI VALLÁSI TÉTEL

Kétségtelenül akadtak ennél öregebb, kiszolgáltabb űrhajók is, amelyek a Szövetségi Bolygók között utaztak, Norma azonban egy ilyet sem látott még. Ehhez képest a kimustrált teherhajó, amit Aurelius adott át a térhajlító vállalkozásnak, kifejezetten korszerűnek tűnt.
Miután elhagyta a Poritrin körüli parkolópályát, a rokkant jármű rázkódni kezdett, ahogy felgyorsulva megindult a világűr felé. A csupasz belső kiégett szigeteléstől, izzadság és állott ételek szagától bűzlött. A fedélzeti és fallemezeken mindenfelé foltok éktelenkedtek, mintha csak tessék-lássék tisztították volna meg a hajó belsejét. Azon tanakodott, vajon rabszolgákat szoktak-e szállítani vele, habár pillanatnyilag ő volt az egyetlen utas.
Hosszú, kényelmetlen utazásra számíthatott, ami csak fokozta Norma szégyenérzetét és elkeseredését.
Két komor ábrázatú dragonyos testőr fogta közre a hosszú fémpadon, akik mintha azon tűnődtek volna, mivel haragíthatták magukra Bludd nagyurat, hogy ezt a hosszú és unalmas küldetést rájuk bízta. Norma ingóságaival együtt több ládányi rakományt hordtak be sebtében a szabad raktérbe, és halmoztak fel a falak mellett. Csupán az lepte meg, hogy Tuk Keedairt nem kényszerítették, hogy vele menjen.
A nyitott utasteret puritán ésszerűséggel kialakított priccsek és padok töltötték be; Norma koporsószerű fekvőhelyek – feltehetően hiberágyak – egész sorát látta odalent, mikor a rakodótérben járt. Ha kihasználják a teljes kapacitását, a hajó legalább ezer embert szállíthat.
– Ez ugye rabszolgaszállító hajó? – kérdezte a közelebb ülő dragonyostól. A testőr laposakat pislantva nézett le rá, és semmit sem válaszolt. Nem volt kötelessége felelni.
Norma izzadt, szorongó buddiszlám rabszolgákat képzelt maga elé, akiket erőszakkal tereltek a fedélzetre valamely félreeső világról. Lelkével érezte a lappangó, kísérteties nyomort. Korábban emberek haltak meg a fedélzeten.
A gondolat új megvilágításba helyezte a gondjait. Valóban akarata ellenére küldték el, de legalább hazaviszik, még ha megalázzák is ezzel. Édesanyja egyértelművé fogja tenni, mekkora csalódást okozott neki. Ám rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Norma felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak Aurelius vele lehetne a hosszú utazás alatt.
Megpróbált kényelmesebb ülést találni a kemény padon, de mindhiába. Nem volt mivel elütni az idejét, nem szórakoztathatta vagy foglalhatta le magát. Határozottan nem csillagközi luxusutazásra indult.
A saját elméjébe tett kreatív kirándulás többnyire elterelte a figyelmét a testi problémákról. Azonban most, hogy elorozták tőle munkája eredményét, és feldúlták életét, Norma gondolatai újra meg újra a körülményekre és törpe alkatának hiányosságaira terelődtek.
Hogy lenyugtassa magát, az Aureliustól kapott szépséges soo-kővel kezdett játszani. Habár sohasem hozta elő telepatikus képességeit, a finom fogású kődarab keltette emlékek örömmel töltötték el Normát. A lány lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a képletek, a végtelen oszlopokba rendezett számok és matematikai szimbólumok végigsorjázzanak elméje ablakán, mintha az űr sötétjében peregnének lefelé... közvetlenül a rabszolgaszállító hajó ablakai előtt.
Hiába próbálta meg, Holtzman professzor nem vehette el tőle a felfedezése alapjait. Mindent megőrzött elméjének szövevényes átjáróiban, minden részletet fel tudott idézni, és mindenre emlékezett, amit a térhajlításról tudnia kellett. Elméje archívumának felkutatását élvezetesnek találta, a számok cserélgetésével szórakoztatta magát, és figyelte, ahogy akaratának engedelmeskedve tűnnek el vagy elő. Saját titkos világegyetemet rejtett magában, ahova senki be nem léphetett – habár egy napon Aureliusszal szerette volna megosztani.
Legalább életben vagyok. És még mindig szabad.
A távolban dörgő, súrlódó hang ütötte meg a fülét. Valamiért édesanyjára emlékeztette, ahogy a gyengeségei miatt korholja őt. Akár egy képtelen álomban, Zufa Cenva a világűrben repült az űrhajó mellett, s két apró vörös napra emlékeztető, lángoló szemével bámult be az egyik ablakon.
Norma hirtelen feleszmélt az önkívületből, és tudatára ébredt a körülötte tomboló zűrzavarnak. A dragonyos testőrök mind talpon voltak, galach nyelven ordítoztak, a kibérelt rabszolgaszállító hajó pedig letért a kijelölt pályáról. Az elaggott hajtóművek erőlködő, túlhevült zúgással jelezték, hogy a pilóta hirtelen irányt változtatott.
Norma elvesztette az egyensúlyát, és nekibukott a falnak, ahol az ablakon kinézve meglepetésére két rámeredő vörös szemet pillantott meg, noha nem az édesanyja szemeit. A démoni tekintet egy gépi szörnyeteghez tartozott, amelynek felépítése hatalmas, őskori, narancs és zöldszínű madárra emlékeztetett – édesanyja pedig nem állt mellette, hogy varázslónői képességeivel segítsen neki.
A rabszolgaszállító hajó megrázkódott, ahogy újabb elkerülő manőverbe kezdett; a ragadozószerű jármű félrefordult, egy pillanatra megvillantotta a hátsó fúvókáit, majd kört leírva visszafordult. Norma egy ideig szem elől veszítette a monstrumot. A testőrök ismét kiáltozni kezdtek, a ládák szanaszét borultak, s ahogy a padlónak csapódtak, széttörtek a drága poritrini rumot rejtő, kipárnázott palackok.
Norma a pad tetején rohant át a másik hajóablakhoz. Az űrhajó megrándult egy robbanás nyomán, amely úgy visszhangzott az egész fedélzeten, akár egy üllőhöz csapódó súlyos pöröly. Norma a hullámos fémpadlóra bukfencezett.
Mikor végre a hajóablakhoz ért, újból meglátta a gigantikus gépezetet, amint – akár egy védtelen galambra lecsapó héja – megindul a rabszolgaszállító hajó felé.
A hatalmas repülő szerkezet kitárta fűrészfogazott csőrét, mintha üvölteni készülne, és elővillantak az éles mesterséges fogak, amelyek mindegyike akkora volt, akár egy kapubejárat. Norma alig hitte el, hogy mindez a valóságban játszódik le.
Igaz lehet, amit látok? – kérdezte magában. Lehetségesnek tűnt. Összpontosított gondolatai valamiképp kitágultak, és hirtelen túl sokat fogtak át. Úgy szorongatta az ékkövet, akár egy talizmánt. – Úrrá kell lennem az elmémen.
Küszködve megpróbálta átgondolni a helyzetet, és ésszerű magyarázatot adni a történtekre. Elképzelhető, hogy a cifra gépmonstrum... kimek repülőtest legyen? Ám mit keresne errefelé egy ellenséges gép, és miért akarná elfogni őt?
A ragadozó jármű hatalmas mesterséges karmai közé szorította a lomha rabszolgaszállító hajót. Norma megpillantotta az óriás gépmadár bordázott hasát, amely akár egyben is elnyelhette volna az egész hajót. Az alsó felületet valószínűleg csatában szerzett mély karcolások és fekete égésfoltok csúfították.
A gépi hajó kitárt egy fedélzeti nyílást a hasán, majd magába emelte a foglyul ejtett járművet. A kamrában vakító méregzöld fények villogtak.
Amint elnyelte a rabszolgaszállító hajót, bezárultak a gigászi szerkezet ajtói.
A behemót gépezet belsejében, magasan az elfogott hajó felett, egy póktojásszerű agytároló edény függött a mennyezetről. A tartály körül kék és vörös lámpák villogtak egyre hevesebben, ahogy a testetlen agy mentális tevékenysége megélénkült. Váratlanul fürge, elektronikus csápokra emlékeztető neuródák lövelltek ki, hogy alaposabban áttanulmányozhassák a zsákmányt.
Végre elnyerhetem Agamemnón tábornok kegyelmét – gondolta Xerxész, mikor hozzáfogott az adatok rögzítéséhez.

- - -

 

Nem számít, mennyire zordnak tűnik a helyzetünk,
nem szabad feladnunk a reményt.
Buddallah tartogathat számunkra meglepetéseket.
ISHMAEL NAIB: FELHÍVÁS IMÁRA

Az űr egy elszigetelt szegletében hangtalanul szétrepedt a tér, és egy hatalmas űrhajó tört be a hasadékon... a semmiből.
A térhajlító jármű Zenszuni utasai meglepetésükben és rémületükben levegőért kaptak, ahogy a hajó áthatolt a téridő egyik csomópontján, hogy a másik oldalon bukkanjon elő.
Ishmael úgy érezte, megbicsaklanak a gondolatai. Mikor kinézett, meghajlott, elcsavarodott csillagokat látott odakint, aztán egy csapásra minden újra kiélesedett. Ám megváltozott a helyzetük, mintha átrendezték volna a galaxis térképét. A Poritrin bolygónak nyoma sem volt, az instabil hajó ablakát pedig egy sivatagbolygó, egy repedezett és tikkadt pusztaság rézszínű korongja töltötte be.
A hajó hatalmas sebességgel zuhant feléje. Mivel a koordinátákat nem lehetett Norma Cenva prototípus hajtóművéhez igazítani, az űrhajó oldalra dőlve elérte az Arrakis légkörét. A prototípust elsőként navigáló Tuk Keedair a vezérlővel küszködött, hogy stabil pályára állítsa a hajót, és Ishmael egyértelműen látta, hogy fogalma sincs, mit kell tennie az újszerű szerkezettel.
Ishmael imádkozni kezdett a biztonságukért.
Átszáguldottak a bolygó napos oldalára, ahol forró napfény özönlött rájuk. Chamal előresietett a hídra.
– Úgy néz ki, mintha aranyból lenne, apám!
Rafel szája széles mosolyra húzódott.
– Megmenekültünk a rabszolgaságból.
Ishmael kettejükre nézett, s tudta, hogy a Zenszuni menekülteket rémülettel és zavarodottsággal töltötte el az átkelés a meghajlított téren: pillanatok kérdése, és rájönnek, hogy a veszély még nem múlt el. A prototípus csalóka komótossággal zuhant az óriási bolygó felé.
– Képes leszel stabilizálni? – kérdezte Ishmael alig hallhatóan.
A tlulaxi rabszolgafelhajtó vad, sötét tekintettel nézett vissza rá. Az izzadság patakokban folyt le aszott arca két oldalán.
– Az elején megmondtam, hogy nem tudom biztosan, képes leszek-e irányítani. Remélem, elégedett vagy.
Ishmael a lányára pillantott, aki még mindig a csillagközi űrhajó elülső ablakán bámult ki, aztán visszafordult a rabszolgafelhajtóhoz. – Tégy meg minden tőled telhetőt! Csupán ennyit kérek. Keedair gúnyosan elfintorodott.
– Lehet, hogy nem éljük túl.
Miközben a tlulaxi kényszerpilóta a vezérlőrendszerekkel küszködött, a jármű elhajított kő módjára visszapattant a légkör külső peremén, aztán a légkörbe hatolt, és izzó meteorként szelte át a sivatagi égboltot.
A mostoha és megsemmisítő zuhanás folytatódott; a lopott hajó darabjai úgy váltak sorra le, akár a lángokhoz túl közel repkedő éjszakai pillangó hímpora. A Zenszunik úgy érezték, elérkezett a vég, s némelyikük azt kívánta, bárcsak a Poritrinen maradtak volna, míg mások beletörődtek a közelgő halálba. Legalább szabad emberként pusztulnak el.
Chamal, aki még mindig abban bízott, hogy Ishmael valamiképp kivezeti őket ebből a válságból, az édesapjára nézett.
Ishmael eltűnődött, Aliid mit csinálhat éppen. Lánglelkű barátja él még egyáltalán, és a stardai lázadás akkora károkat okozhatott, amekkorára a Zensíiták számítottak? És mi történhetett Ozzával, aki nem tarthatott velük? És a drága Falinával, aki még csak tizennégy éves volt?
Ishmael legalább a nemzetségét, köztük egyik lányát, elég messze vitte el ahhoz, hogy többé ne kelljen a rabszolgafelhajtóktól vagy a gondolkodó gépektől tartania. Itt biztonságban lesznek... feltéve, hogy túlélik a leszállást.
A szóbeszéd szerint az Arrakison nem voltak óceánok, csupán felfoghatatlanul széles homoksivatagok, amelyeket töredezett hegyvonulatok és lávaszirtek csipkéztek. A bolygó állítólag egyetlen védett űrkikötő-településsel rendelkezett, amit valójában bajosan lehetett városnak nevezni...
A hídon Keedair alig bírta irányítani a hajót, és egyszerűen a túlélésért küzdött, ahogy a dűnék és sziklák felé száguldottak. A hajó lángoló füstcsíkot húzott maga mögött, ahogy megközelítette a göcsörtös, elfeketedett szirteket, amelyek egykor vulkanikusan aktív repedéseken át szivárogtak a felszínre, hogy ott megszilárduljanak.
Keedair kínkeservvel igyekezett felemelni a hajót, hogy elkerüljék a hosszú sziklás félszigetet, de a hajtóművek köhögni kezdtek. Senki sem számított rá, hogy az ócska hajótest valaha is ténylegesen útra kel; Norma Cenva mindössze azt akarta bizonyítani vele, hogy a Holtzman-effektus sajátos térhajlító értelmezése helytálló és használható.
Keedair megpróbált kellő sebességet kipréselni a nehézkes járműből, hogy elérjék a nyílt sivatagot és a dűnék puha homokját. A hajófenék sajnálatos módon elért egy nagyobb sziklát, az egyik vezérsík pedig beleakadt a csorba kiszögellésbe. A hajótest szikrát hányt. A jármű megperdült, hasa felrepedt a lávaszirten, majd csodával határos módon megállapodott egy lávakő szegélyezte sziklamélyedésben.
A hídon rövidre zártak az áramkörök, az alsó utasfedélzet sötétbe borult, a menekültekre pedig áthatolhatatlan sötétség telepedett, amit csupán a tűz ropogása, a felforrósodott fém recsegése és a rémült suttogás tört meg.
Ishmaelt a padlóhoz vágta az ütközés, majd csonttörő bukfencezés után a pilótaülésnek csapódott. Aztán talpra ugrott, és abban reménykedett, hogy a többi száz menekült elég erősen megkapaszkodott, hogy átvészelje a durva földet érést. Rafel is feltápászkodott, és első dolga volt, hogy ellenőrizze, felesége nem sérült-e meg.
– Nyisd fel a fedélzeti nyílásokat! – kiáltotta. Ishmael. – Ki kell juttatnunk mindenkit, hátha felrobban a hajó.
– Ez kalandunk tökéletes befejezésének bizonyulna – felelte Keedair. Copfja kibomlott és összekócolódott, a tlulaxi pedig dacosan a válla mögé söpörte a zilált hajfonatot.
Rafel haragosan meredt rá.
– El kellene pusztítanunk, rabszolgafelhajtó.
Keedair láthatóan beleunt már a rettegésbe.
– Ti, semmirekellők, csak panaszkodni és fenyegetőzni vagytok képesek? Elraboltatok, arra kényszerítettetek, hogy egy másik bolygóra repítselek benneteket, megparancsoltátok, hogy szállítsam le a gépet úgy, hogy életben maradjatok. Teljesítettem minden óhajotokat. Innentől magatoknak kell megbirkóznotok a problémákkal, amiket kizárólag magatoknak köszönhettek.
Ishmael végigmérte a testkereskedőt, hogy eldöntse, valóban köszönetet vár-e tőlük. Végül szikrázva-sercegve kihunytak a műszerfal fényei. Keedair az egyik vészkijárati nyíláshoz sietett, és sikerült feltörnie az egyik fémzárat, így résnyire kinyílt az ajtószerkezet.
A Zenszuni menekültek odaözönlöttek a nyíláshoz, és hevenyészett szerszámaikkal kifeszítették az ajtólemezt. Perzselő napfény és tikkasztó levegő áramlott be az új világból a nyöszörgő hajóba.
Mivel ő irányította és vezette ki nemzetségét a többéves rabszolgaságból, hogy örökre megmeneküljenek a Szövetség rabszolgatartóinak karmaitól, Ishmael léphetett volna elsőként az Arrakisra. Az egykori rabszolgák várakozóan néztek vissza rá.
Ám Ishmael intett, hogy hagyják el a hajót, és a roncs fedélzetén maradt, hogy fenntartsa a rendet.
– Ne hagyjátok, hogy a rémület vagy a buzgóság elvegye az eszeteket! – kiáltotta.
A menekülők kitódultak a nyíláson, s leugrottak a kemény, töredezett talajra. Néhányan kavarogni kezdtek, a barátaikat és szeretteiket szólongatták; mások a képzelt biztonság felé kezdtek rohanni ezen a különös és kegyetlen új világon. Chamal a hídon hagyta férjét, és lemászott, hogy segítsen a többieknek biztonságos menedéket keresni a hajótól kellő távolságban, a sziklák között.
Rafel felbátorodott és lármázott, arca vöröslött a dühtől. Összecsomósodott copfjánál fogva megragadta Keedairt, s kirántotta a pilótaülésből.
– Gyere ki, és nézd meg, hová hoztál minket! Milyen messze vagyunk a civilizációtól?
– Civilizációtól? – kacagott fel a rabszolgafelhajtó. – Ez itt az Arrakis! Pár hét se kell, s visszasírjátok a Poritrint és a kényelmes rabszolgakaszárnyákat.
– Soha! – esküdött meg Rafel.
Ám az egykori testkereskedő egyszerre magabiztosan és beletörődően mosolygott rá. Rafel kituszkolta a nyíláson a talajra, aztán Ishmael is követte őket. Rafel foglyával együtt megállt a fekete kőszirt csonkján, amelyet a prototípus egyik leszakadó darabja láthatóan darabokra tört. Ahogy körüljártatta tekintetét a kopár és élettelen tájon, az ifjú arcára előbb meglepett, majd hitetlen, végül reményvesztett kifejezés ült ki. Chamal odament hozzá, és megállt mellette. Még legiszonyatosabb rémálmaikban sem képzeltek el maguknak ilyen kihalt, barátságtalan tájat.
Ishmael büszkén kiállt a szirtre, és körbetekintett az átforrósodott, fekete-barna félszigetre, amelynek íve egészen a szemhatárig húzódott. A másik irányban hullámzó dűnék voltak láthatók, akár egy megkövült sárga tenger. Mélyet szippantott az Arrakis száraz levegőjéből, amelyet por és kova szaga hatott át. Noha még csupán rövid ideje érkezett ide, orra és torka már kiszáradt. Egyetlen fát vagy madarat sem látott, sem zöld foltokat, de még egy virágon vagy fűszálon sem akadt meg a tekintete.
Úgy tűnt, a világmindenség legpokolibb bugyrába érkeztek. Rafel galléron ragadta a tlulaxi testkereskedőt.
– Áruló gazember! Vigyél minket valami más helyre! Itt nem tudunk életben maradni.
– Máshová? – kacagott fel keserűen Keedair. – Hát nem figyeltél rám? Nézz a hajóra! Nem megy az sehová, ahogy ti, buddiszlám zúgolódók sem. Vagy életben maradtok itt... vagy meghaltok. Engem nem érdekel.
Néhány Zenszuni mintha ordítani vagy sírni akart volna, de Ishmael körbetekintett a tájon, és dacosan felszegte a fejét. Szája eltökéltséget tükröző, éles vonallá szorult össze, kezét pedig leánya vállára helyezte.
– Buddallah vezérelt ide minket, Chamal. És itt fogunk új otthont teremteni magunknak. Felejtsd el a paradicsom ígéretét! A szabadság sokkal édesebb.

- - -

 

Minden terv megvalósításának
megvan a maga sajátos eszköze.
ESI AFORIZMA

Norma egyik sürgős üzenete végül elért hozzá a Salusa Secunduson, az Arrakisról útban hazafelé. Mikor belépett a cég irodaházába, Tuk Keedair zaklatott kommünikéje várta még, amiből további részleteket ismerhetett meg a térhajlító vállalkozás tragikus végkifejletéről. A tlulaxit és Normát kiutasították a bolygóról. Venport az orra alatt átkozta Bludd nagyurat és Tio Holtzmant, majd kisajátította az első útra fogható VenKee hajót, hogy a Poritrinre siessen.
Útközben a köztes megállóknál elérte a mérhetetlen katasztrófa híre, amely horderejében messze meghaladta a korábbi értesüléseket. A rabszolgafelkelés során Starda egész városa elpusztult, vélhetően atomfegyverek bevetése miatt.
Képtelen volt elhinni, és attól félt, hogy beleőrül az aggodalomba a hosszadalmas út alatt. Bárcsak a kezében lenne a térhajlító technológia, azonnal a Poritrinen teremhetne! Norma komoly bajba került, és a legszerencsésebb esetben már korábban száműzetésbe indult a bolygóról, ahol közel három évtizedig élt. Venport csupán abban reménykedhetett, hogy kedvese idejében elhagyta a Poritrint. Norma sokkal fontosabb volt neki, mint a vállalat esetleges veszteségei.
Ám megerősítést kapott, hogy Norma nem jutott el a Rossakra, és attól rettegett, hogy valami szörnyűség történt vele. Talán Stardában rekedt, és a milliónyi polgárral együtt pusztult el.
A személyes és üzleti válság minden eddiginél egyértelműbbé tette számára a gyorsabb űrközlekedés és kommunikáció szükségességét. Nem csak a saját, hanem az egész emberiség javát szolgálná. A technológia azonban egy vékony fonálon függött. Kizárólag Norma Cenva zseniális elméjében volt fellelhető a titok nyitja, hogyan lehet a Holtzman-effektust a tér meghajlítására használni. Senki más nem értette a mikénteket.
Vajon hol lehet?
Egy évvel ezelőtt csendben elodázta... kínjában, zavarában, határozatlanságból kikerülte a válaszadást a házassági ajánlatra, de megígérte, hogy megfelel rá, amint Venport visszatér. Hamarabb vissza kellett volna térnie a Poritrinről. Miért maradt el ilyen sokáig?
Tudta, hogy még ha Norma igent mondott volna, akkor is a laboratóriumaiban marad, és tovább dolgozik a prototípuson, ő pedig ugyanúgy útra kel, hogy üzleti ügyeit intézze. Válla elernyedt. Norma szerény mosolyának, nyugodt beszédének, az együttlét zavart örömének puszta gondolata – tekintse őt akár barátnak, akár bátynak, akár szeretőnek – édesen melengette a szívét.
Venport tudta, hogy szerelmes belé – régóta szereti a lányt, habár hosszú időbe telt, míg tisztába jött az érzelmeivel. Bár mások nem tartották szépnek Normát, Venport mégis vonzónak találta a lényét, azért, ami volt: visszafogott lángelme, akinek a matematika művészete iránti szenvedélye túlszárnyalta a legodaadóbb dzsihadista fanatizmusát is. Már korábban is iszonyúan hiányzott neki. Most pedig...
Vajon elvesztettelek?
Venport helyi idő szerint késő éjjel ért az Isana folyóhoz. Zaklatott forgalomirányítók terelték a kompot a stardai katasztrófa sistergő helyszíne mellett egy ideiglenes leszállóhelyre, amit a bolygóra érkező biztonsági járműveknek és orvosi hajóknak alakítottak ki.
A kiterjedt radioaktív kráter narancssárgán izzott a partmeredély mentén, ahol egykor a nemesek laktak. A puszta látvány mintegy súlyos sziklaként nehezedett a mellkasára, és szinte levegőt sem kapott. Bludd nagyúr, Tio Holtzman, és még százezrek tűntek el nyomtalanul, váltak semmivé.
Mégis, hogyan találhatná meg Normát?
Ahogy az alkalmi űrkikötőben állt, Aurelius Venport tekintete találkozott a menekültekével, amelyekben mind megrendült, tompa csüggedést látott. Láthatóan senki sem tudta, mi történt, hogyan juthattak atomfegyverhez közönséges buddiszlám rabszolgák. Ám más jelekből arra lehetett következtetni, hogy a robbanás nem láncreakció következménye volt, hanem csak valami hasonlóé...
És senki sem tudott Holtzman korábbi asszisztenséről. Norma Cenva a legkevésbé sem érdekelte őket.
Venport felismerte, hogy időbe telhet, míg felszínre hozza a válaszokat. Se szállodák, se szolgáltatások nem álltak az odalátogatók rendelkezésére. A vendégszállások többsége a detonációs zónában helyezkedett el, a város peremén sorakozó vendégfogadók és bérelhető szobák pedig a véres felkelés áldozataival teltek meg.
Venportot nem érdekelte a saját biztonsága vagy a pénz. A folyótól messze eső egyik dombon talált egy sértetlenül maradt házat kiadó szobával, amit rögtön, alkudozás nélkül kivett az uzsoraár ellenére. Mit számítottak ebben a helyzetben a költségek? Megpróbált néhány órányit aludni hajnal előtt, amikor komolyan is hozzáfoghat a kereséshez, de egész éjjel csak hánykódott az ágyban, és Norma miatt idegeskedett.
Azóta Tuk Keedairtől sem érkezett újabb üzenet, ezért Venportnak magának kellett nyomoznia.
Napfelkeltekor a kereskedő járművet kerített, és újabb csillagászati összeget kellett kifizetnie egy kereskedelmi sikló kétórányi használatáért. A vezérműnél vörös hajú, ziláltnak és maszatosnak tűnő nő ült. Megállás nélkül a mentőakciókról és a romok közt keresgélő munkások tucatjairól beszélt. Elárulta, hogy Nathra Kianénak hívják, és elvállalta a megbízatást, noha sajnálkozott, hogy nem tarthat a mentőcsapatokkal.
– Felviszlek a folyón az oldalkanyonba az óhajod szerint, uram, de egy óránál tovább nem maradhatunk. Mindenki keres valakit. Túl sok a munkám, túl sokan...
– Nem fog sokáig tartani – felelte Venport, aki tudta, hogy ez a szomorú igazság. – Pár perc alatt kiderítek mindent, amit kell.
A kisméretű jármű mezőgazdasági területek, a kanyarokkal teli, folyó menti síkságokon valaha zöldellő és sárgálló táblák felett repült el. A mezők felperzselődtek a stardai katasztrófában, a betakarító felszerelés pedig tétlenül hevert. A hivatalos jelentések szerint az életben maradt dragonyos testőrök és alacsonyabb rangú nemesurak sorra felszámolták a véres felkelés utolsó sejtjeit, de vidéken több felfegyverzett ellenálló csoport is tevékenykedett.
Megtorlásképp lemészároltak minden rabszolgát. Nem számított, hogy megadták magukat, vagy részt sem vettek a zendülésben, minden buddiszlám hívet felkoncolt a bosszúszomjas tömeg. A biztos halál gondolata még a legbékésebb rabszolgát is arra ösztökélte, hogy fegyvert ragadjon, és megvédje magát, a véres összetűzés pedig lassan irányíthatatlanná vált. Venport keserűen felsóhajtott.
– A szerencsétlenség óta nem jártam errefelé – dörmögte a pilóta undorral vegyes félelemmel. – Vadállatok! Hogy ragadtathatták magukat ilyen szörnyűségre azok a rabszolgák?
A kimerült Nathra Kíane nyilvánvalóan sietett. Élesen bedöntötte a siklót, aztán sebesen meglódult észak felé az Isana folyó medre felett. A tajtékzó vízen immár nem jártak hajók. Maga előtt, ahol a folyó mélyebb csatornát vájt ki magának, a külvilági meglátta a magas partfalakká szétágazó kanyonok kezdetét. Norma laboratóriuma jókora távolságban helyezkedett el a pusztítás helyszínétől, Venport tehát azért imádkozott, hogy épségben megtalálja, hátha a kiutasítási parancs ellenére visszatért ide.
Ismét sajnálkozni kezdett, amiért nem maradt vele, és nem tlulaxi társát küldte el, hogy foglalkozzon a VenKee üzleti érdekeltségeivel: a rossaki gyógykészítményekkel, az arrakisi melanzzsal, a parázsgömbökkel és a szuszpenzortechnológiával.
– Amott van – szólalt meg Kiane. – Mindjárt odaérünk.
Venport már megpillantotta a kanyon alján kiépített dokkokat, ahol a kompcsónakok kötöttek ki; a személy- és teherszállító lifteket, amelyek a hegytetőre és a hatalmas barlangüreghez emelkedtek, ahol a hangár konzolos teteje tátongott.
A hajó lengőállványa pedig üresen állt. A prototípusnak hűlt helye maradt.
Semmi mozgást nem lehetett észlelni a laboratóriumban – sem munkások, sem rabszolgák, sőt még dragonyos testőrök sem vigyázták. A kapukat kitárták, a védőkerítést ledöntötték. A megmaradt felszerelés úgy hevert szanaszét a földön, akár a döglött bogarak.
Életnek semmi jele.
– A hangár bejárata előtti tisztáson szállj le! – adta ki az utasítást Venport, és maga is megdöbbent, mennyire higgadtnak hatott a hangja. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a vörös hajú pilóta ellenkezni fog, de Venport haragosan rápillantott, aztán kinézett a sikló ablakán, hogy alaposabban szemügyre vegye a leárnyékolt hangárt és barlangüreget.
Venport kikászálódott a siklóból, amint talajt értek a futómű talpai. A levegőben megperzselődött kőpor szaga terjengett, a terepet láthatóan letaposták. El sem tudta képzelni, mi történhetett. A pusztítás vajon a létesítmény elfoglalásának lehetett a következménye, amikor Normát és Keedairt kitoloncolták, vagy itt is lázadás tört ki?
A hangár belsejében szemügyre vette a szerelőcsarnok közepén heverő kusza fémtömeget, a nehéz támpilléreket, amelyeken a kiselejtezett teherűrhajónak kellett volna nyugodnia. A járműnek semmi nyomát nem látta.
Venport nehéz szívvel átbotorkált a számítóirodákba, ahol Norma tartotta egykor az iratait, ám mindössze néhány feljegyzést, lényegtelen fecniket és nyugtákat talált. Egyetlen jegyzetre, tervrajzra vagy más fontos dokumentumra sem lelt rá.
– Láthatóan kifosztották a helyet – jegyezte meg Kiane, aki végig mellette maradt.
– Van itt valaki? – Ám szavai üresen visszhangoztak a kongó falak között. – Fogadok, hogy fellázadtak a rabszolgák, aztán elmenekültek a felföldre. Biztosan lehajították a holttesteket a folyóba.
– Norma! – Venport visszarohant a hangárba, aztán újra kiszaladt, ahol végigkutatta a kisebb raktárépületeket. Lelke mélyén érezte, hogy nincs itt a lány. Rossz előérzettel, alaposan átvizsgált mindent, hátha rájön, hogy mi történhetett.
Ám semmiből nem következtethetett a prototípus és az emberek sorsára. Mindenütt néma csend honolt. Halálos csend.
– Vigyél el innen! – szólalt meg végül Venport összeszorult gyomorral.
Még öt napot töltött elkeseredett kutatással, kérdezősködött, kereste a válaszokat Stardában és a város környékén. Ám mindenkinek tűntek el barátai, rokonai, a halottak száma pedig egyre gyarapodott. Bludd nagyurat és Tio Holtzmant hivatalosan is halottnak nyilvánították. A szétszórt törmelék között újabb és újabb holttestekre akadtak. Az áldozatok közül sokat a tűzvész pusztított el, másokat a rabszolgák mészároltak le. A halottak közé szárazföldszerte buddiszlám lázadók ezreinek felkoncolt tetemei keveredtek, akikkel a dragonyosok végeztek a bosszúhadjárat során.
Senki sem tudott a kívánt információval szolgálni, de Venport már sejtette a végleges választ. Igyekezett azzal áltatni magát, hogy Norma mégiscsak a Rossakra távozott, csupán valami feltartóztatta az úton. Ám minden jel másra utalt, arra, hogy iszonyatos, méltatlan véget ért.
Kedvese elvesztése feletti fájdalmában Venport maga mögött hagyta a Poritrint, és megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza oda.

- - -

 

A gondolkodó gépeknek nem lehet fájdalmat okozni, nem lehet kínozni, megölni, megvesztegetni vagy manipulálni őket. A gépek sohasem fordulnak saját fajtájuk ellen. A szerkezetek tiszták és makulátlanok, tökéletes belső alkatrészekkel és ragyogó felülettel bírnak. Efféle szépség és tökély létezése mellett sehogy sem értem, miért érdeklik olyannyira Erasmust az emberek.
A CORRIN-OMNIUS-FRISSÍTÉS EGYIK FÁJLJA

A fájdalom és a félelem mintha az örökkévalóságig nyújtotta volna el az időt. Norma Cenvának fogalma sem volt, mennyi ideje tartják fogva, csupán annyit tudott, hogy az áldozatok közül utolsóként kellett szembenéznie fogva tartójuk kíváncsiságával. A két dragonyos testőr és a rabszolgaszállító hajó balvégzetű pilótája keserves jajveszékelés közepette végül megváltó jobblétre szenderült.
A ragadozó madárra emlékeztető monstrum belsejében Xerxész Titán hangja szólalt meg:
– Annyi módon vagyunk képesek fájdalmat okozni, ahány csillag van az égen. Mindez a serény gyakorlásnak köszönhető. – A szavak mintha körbevették volna.
Norma bénultan és tehetetlenül csüngött az őt foglyul ejtő kondor-repülőtest belsejében. Csupán hallgatott és szenvedett. Testi képességei sohasem számítottak különösebben kiemelkedőnek, elméje azonban egészen más minőséget képviselt; páratlanul tökéletes volt, a testétől független életet élt. Megpróbált összpontosítani, és elűzni magától a letaglózó rettegést, s beletörődni, elfogadni a közelgő halált.
Álmát és művét már elrabolta tőle az a férfi, akit éveken át hűségesen szolgált. Elorozták tőle a kísérleti űrhajót, és megalázó módon elűzték a Poritrinről. Csalódást okozott Aureliusnak és mindenki másnak, aki belé vetette a hitét.
Egy közönséges kimek nem alázhatta meg jobban, nem okozhatott neki mélyebb fájdalmat, mint amiben már része volt.
A gigászi ragadozó hajó gyomrában, Norma felett a Titán agytároló edénye függött, aki nagy felbontású optikai érzékelőszálak nyalábjaival pásztázta a lányt.
– Réges-rég, még emberkoromban – tűnődött el fennhangon Xerxész, mintha a szavaival akarná tovább gyötörni Normát –, magam is apró termetű és meglehetősen ronda voltam. Mielőtt hatalmat kaptam, és kiterjedt bolygórendszerek felett uralkodtam, sokan egyenesen gnómnak neveztek.
Az agytároló edény hidraulikus kábeleken ereszkedett le, hogy közelebb kerüljön a lányhoz, és jobban szemügyre vehesse vonagló testét. Norma ruháját veríték, vér és mocsok itatta át.
– Hozzám képest viszont annyira förtelmesnek tűnsz, hogy csodálom, a szüleid nem fojtottak meg, amint megszülettél... és nem sterilizálták magukat, nehogy még egyszer ilyen szörnyszülöttet nemzzenek.
– Az édesanyám valószínűleg egyetértene veled – suttogta Norma rekedtes hangon.
A húsába hasító vezetékek, amelyeken teste lógott, hirtelen elpattantak, Norma pedig Xerxész termetes ragadozó repülőtestének kemény padlójára zuhant. A fájdalomtól elakadó lélegzettel összegörnyedt. A hajó egyre erősebben ható gravitációs rendszere súlyos csizmaként préselte össze a testét, Norma pedig lassan levegőt is alig kapott.
Gépi hangokat hallott, de nem tudta kivenni a szavakat.
A remény és a nyugtató emlékek oltalmát keresve lehunyta a szemét, és megmarkolta a tojásdad soo-követ, mintha a ragyogó ékszer segíthetne neki. Norma a körülötte tornyosuló iszonyat ellenére úgy érezte, kapcsolatban áll Aureliusszal, s e gondolat erőt adott neki, és életben tartotta őt. Egyelőre.
Xerxész és fél tucat talpnyaló neo-kimek agytároló edénye gyűlt köré, amelyek úgy lógtak lefelé a mennyezetről, akár a pókok, Norma pedig végre felfogta a szavaikat. A Titán dörmögő hangja kivált a neóké közül, ahogy hozzájuk beszélt.
– Ti vagytok az első önkéntesek, akiket Beowulf beszervezett az Omnius elleni felkelésbe, és hamarosan még többen csatlakoznak hozzánk, ez után a kis bemutató után.
A csapdájában vergődő Norma inkább érezte magát horogra húzott csalinak, mint emberi lénynek. Teste reszketett a fémes padlón, ahogy kínzója fagypont alá vitte a hőmérsékletet. A fedélzet jeges tűzzel perzselte a bőrét, lélegzete fehér felhőként terjedt szét szája előtt.
– Szegény kicsikém... csak nem dideregsz? – érdeklődött Xerxész gúnyos szintetizált hangon. Manipulátorkarjaival energiatakarót dobott rá, amely úgy tapadt hozzá teste minden külső hámsejtjéhez, akár egy rossaki piócadenevér. Ettől csak még jobban fázott. Norma hiába próbálta lerázni magáról a mesterséges gravitáció futóhomokja ellenében.
– Tessék, hadd melengesselek egy keveset! – Xerxész jelet küldött, a takaró pedig egyszerre skarlátvörösen izzott fel, és a hálófonatok beleégtek a csupasz bőrbe.
Jóllehet számított a kínra, Norma nem tudta megállni, hogy fel ne jajduljon. Úgy szorította a verejtéktől sikamlós soo-követ, akár egy horgonyt, habár az elviselhetetlen fájdalom egyre erősödött. A takaróréteg sistergett és sercegett, ahogy egyre mélyebben behatolt a hámrétegekbe. Aztán a pokróc vastag rostjai közül elektromos szondák hálózata csapódott ki, és hatolt a bőre alá. Hajszálvékony vezetékek furakodtak az izmaiba, és hoztak létre idegi kapcsolatot a testével.
Pillanatokkal később a hőség alábbhagyott, s csak a megpörkölődött bőr és szétégett haj bűze terjengett a fagyos levegőben. Norma azonban tudta, hogy a legelviselhetetlenebb kínok még csak most következnek. Habár könnyek csípték a szemét, a dacos ellenállás megkeményítette az arcvonásait, és minden erejét összeszedve valamennyire sikerült felemelnie a fejét.
– Kezdettől fogva reménytelen helyzetbe hoztál, és ezért nem is várok tőled együttérzést. – Dacosan ásított. – Mindenesetre közölnöm kell veled, hogy a fájdalom, amit okozol... egészen közönséges.
A feje felett függő kimek agytároló edények megremegtek, mintha kacagnának.
– Közönséges fájdalom? Xerxész újabb jelet küldött, mire kibírhatatlan fájdalom nyilallt Norma bal karjába. A lány felordított, és kis híján kiejtette kezéből a soo-követ, de az agóniával dacolva tovább szorította azt. Elméje egyetlen névre és a hozzá tartozó alakra összpontosított. Aurelius!
– A bal lábát – szólalt meg Xerxész.
Égető fájdalom mart bele a végtagba, a lány feje pedig ismét lehanyatlott a padlóra. Xerxész növelte a mesterséges gravitációt, amitől Norma úgy érezte, mintha hatalmas láthatatlan talp taposná szét. Mivel minden levegő kiszorult a tüdejéből, egyetlen hang sem jött ki a torkán, s ezért a Titán könnyített a nyomáson, hogy felsikolthasson. Norma szerette volna leválasztani magát a szenvedéstől. Bárcsak a gondolatait függetleníthetné a testi fájdalomtól. Kimekké válni azonban nem akart.
– A szemeket – mondta Xerxész, akár egy sportvadász az új lövés előtt. A nehézkedés ismét összeroppantotta a lányt.
Norma képtelen volt uralkodni magán, és kezét görcsösen a szeme elé kapva üvöltött. Átkokat szórt Xerxészre és a fajtájára, de nem talált megfelelő szavakat mélységes gyűlölete kifejezésére.
A kimekek tovább szórakoztak vele, lépésről lépésre növelték a fájdalmat és a kínokat, és csupán annyi időre lazítottak egy keveset, amíg Norma egyre fokozódó rettegéssel felkészülhetett a következő gyötrelemre. Xerxész pokoli barátaival együtt egyik testrész után a másikra összpontosítottak. Arra vigyázott, hogy a lány nyúzott elméje működőképes maradjon ahhoz, hogy minden pillanatot tudatosan megéljen. Aztán fokozta a kínt.
És újra megsokszorozta, növelte a gyötrelmeket.
– Már abból is rengeteget tanultunk, és kellő jártasságra tettünk szert, mikor a rabszolgaszállító hajó kapitányával és a két testőrrel eljátszogattunk – mondta Xerxész.
– Neki jelentősen magasabb a fájdalomküszöbe, mint a másik háromnak – állapította meg az egyik lefüggeszkedő neo. – Azok jóval előbb meghaltak.
– Kipróbáljuk, mennyit bír el? – tette fel a költői kérdést Xerxész.
Norma alig tudta felfogni a körülötte visszhangzó szavakat. A markában tartott soo-kő mintha eggyé vált volna a testével. Nem hallotta Xerxész saját kérdésére adott válaszát, de érezte, ahogy a felerősített fájdalom tűzvészként végigszalad apró teste minden elsődleges idegcsatornáján. És egyre erősödik.
Hallotta, ahogy a neo-kimekek kedélyesen mulatnak és csevegnek.
Egyszer csak úgy érezte, már sikoltani se képes. Szemhéját leszorította, homlokát ráncok bordázták a nyomás hatására, s úgy érezte, a következő pillanatban összeroppan a koponyája, és kifröccsen az agya. Most már két kézzel szorította a soo-követ, mintha imádkozna, míg remegni nem kezdett a karja és a keze.
– Mennyi fájdalmat képes vajon elviselni egy ilyen törékeny biológiai edény? – kérdezte az egyik neo-kimek.
– Szerintetek szétrobban? – érdeklődött egy másik.
Ívszikrák sercegtek a teste körül, repesztették fel a bőrét, perzselték le a húsát, lobbantották lángra a haját. Xerxész pedig tovább, hihetetlen szintig fokozta a fájdalmat. Míg a Titán tétlenül csüngött, a neók vihogtak és lármáztak.
Az indukált gyötrelem hirtelen elérte Norma agyát, a briliáns elmét, amely egykor a Dzsihad legfőbb varázslónőjének, Zufa Cenvának méhében fogant. Lángnyelvek cikáztak a szinapszisok között, és túlterhelték a szürkeállományt.
Norma szeme felpattant. Úgy érezte, mintha milliónyi borotva szelné ketté, majd egyre apróbb szeletekre, végtelenül kicsi fájdalompontokká metszené fel minden sejtjét. A soo-kő miniatűr napként ragyogott a kezében, és visszatükröződött belé.
A gyötrelem csúcspontján valami elszabadult az elméjében, és szabad utat engedett a születése óta benne lappangó rossaki képességeknek. Az Aureliustól kapott soo-kő szolgáltatta a korlát áttöréséhez szükséges eszközt, amelyre édesanyjának sohasem sikerült rálelnie. A soo-kő minden ereje beléáradt, és hirtelen semmit sem érzett. A kimek fájdalomsugárzója tovább bombázta őt, de Norma könnyedén átirányította az energiát a testéről... hogy egy távolabbi pontban összpontosítsa.
Norma Cenva egész fizikai lénye pulzált, vibrált, és kéken szikrázott. Húsa felizzott és szétmállott, majd tiszta, nyers energiává változott. Vajon ezt tették magukkal édesanyja kamikaze varázslónői is, hogy megsemmisítsék a kimekeket?
Nem, Norma lényegi eltérést fedezett fel a saját képességében: irányítani tudta a folyamatot.
Látta, ahogy vére szétfröccsen maga körül – a fedélzetre, a választófalra, a felette tréfálkozó agytároló edényekre. Xerxész nevű kínzójára összpontosított, és érezte, ahogy hatalmas energia gyűlik fel átlényegült agyában, akár egy tüzelésre kész fegyverben. Kék fény csapott ki elméjéből a Titán felé, és szétrepesztette a kimek tartályát, amely szerves bombaként robbant fel, s egy pillanat alatt felforralta a benne rejlő agyat.
Ezután a neo-kimekek elektrofolyadékát loccsantotta szét egyetlen dicső mentális energiacsapással, amely széles sugárban elpusztított minden szerves szövetet. És mindez csupán kóstoló volt új képességeiből.
A mentális energiaorkán fokozatosan elcsendesült, Norma pedig végtelen nyugalmat és eufóriát érzett magában, mintha magára maradt volna a világmindenségben... mintha Istenné vált volna a teremtés pillanata előtt.
Jóllehet egy kiváló varázslónő ivadékaként született, Norma korábban nem mutatott hajlamot a telepátiára. A hihetetlen gyötrelmek és a soo-kő váratlan katalizátorhatása együttesen életre hívták a veleszületett képességeket.
Végtelen derű töltötte el. Látta maga előtt az örökkévalóságot, a galaxisok millióit és a mennyeket. Körbetekintett az univerzumon, mígnem hátulról megpillantotta magát: nem maradt több belőle, mint elméje levegőben lebegő, lüktető esszenciája. Bármi, kivétel nélkül bármi lehetségesnek tűnt számára ebben a pillanatban.
A rendelkezésére álló, parázsló energiával elkezdte újjáépíteni a testét, s atomról atomra, sejtről sejtre anyagot teremtett a semmiből. Láthatatlan kezekkel, mintha valóban Isten lenne, új alakot hozott létre, amely tudatát, hatalmas, exponenciálisan megnövekedett elméjét magába foglalja.
Aztán eltétovázott, és végiggondolta a lehetőségeket. Régi alakja nyilvánvaló választásnak tűnt, habár magasabbnak, és valamivel, de csak valamivel lágyabb vonásokkal megvalósítva. Maga elé képzelte, hogyan mutatna.
Természetesen mást is választhatok.
Az emberi test Norma számára pusztán organikus edény volt, de a legtöbb ember sokkal többet látott benne. A külsejükről ítéltek meg másokat. Aurelius Venport ritka kivételnek számított. Ő átlátott a külső burkon Norma belső lényéig és lelkéig, s a lány valós jelleme és törekvései tárultak fel előtte.
Ám végső soron ő is csak férfi volt. Miért ne lehetne szép neki, hiszen korábban már elnyerte a tiszteletét és a szeretetét? Elméjében kirajzolódott az új, szépséges alak képzete.
Ahogy átsöpört rajta a kozmikus vihar, Normát hirtelen a sürgősség érzése töltötte el, mintha kritikus fordulóponthoz érkezett volna, és haladéktalanul döntenie kellene, különben örökre elveszik a lehetőség. Vajon visszafordítható a változás? Később vajon alakíthat még magán? Nem tudta biztosan. Ahhoz ismét fel kellene gyülemlenie benne az erőnek.
A képzetek hirtelen megváltoztak, s helyettük édesanyja, Zufa alakját látta maga előtt. A magas, hófehér bőrű, tökéletes alakú és eleganciájú nőt. És Norma anyai nagyanyját, Conquét, akit a rossaki történelem legkiválóbb varázslónőjeként tartottak számon. Az öregasszony mindig húzódozott a csökött, csúnya Normától, még határozottabban, mint leánya, Zufa. Conque rejtélyes körülmények között vesztette életét a Szövetségen Kívüli Bolygókon tett körútja során; Norma mindössze nyolcéves volt, de azóta sem feledte az öregségében is szép és szigorú vonásokat. Gondolataiban Conque halványkék szemei mintha teljességgel átnéztek volna rajta, a létezés túlsó oldalára.
Hirtelen Norma maga is e szemeken keresztül látta a világot, és a nagyanyja mögötti ismeretlent. Távoli csillagokat, bolygókat és csillagködöket képzelt maga elé; az előtérben pedig fénylő női alakokat, akik egymásba tűntek át. Mindegyikük klasszikus szépségnek hatott, és valahogy ismerősnek tűnt. Norma megpróbálta uralma alá gyűrni a képeket, és legalább egyet egy helyben tartani, de hasztalan. Végül döbbenten felismerte, mit lát.
A saját őseim.
A látomás meghökkentette, de egy pillanatra sem kételkedett a hitelességében.
A nők, akik megelőztek engem... de kizárólag az anyai ágon.
Küszködve próbálta megállítani a képeket, de az egymást követő női alakok sorra előtűntek és elhalványultak, előtűntek és elhalványultak, egészen a távoli múltig. Egyre visszafelé haladt, de nem úgy, mint egy adattáraiban keresgélő számítógép. Ez alapjaiban különböző folyamatnak hatott.
Elfogta a félelem. Mit fog látni, ha még tovább hátrál az időben? Vajon helyrehozhatatlanul megrongálódott az elméje a kimekek elleni összecsapásban? Vajon irányíthatatlanul csapongott?
Aztán, akár az ujjak között pörgetett fényképek, az alakok sorjázása felgyorsult, az arcok és a testek pedig az egész, évezredekre visszavezethető vérvonalat alkotó nők összességévé mosódtak össze. A képek pillanatról pillanatra változtatták az arcukat és a testüket, mintha csak a húst ráncigálták volna erre-arra. Végül a látomásos képzetek megállapodtak, Norma pedig egyetlen személyt látott maga előtt, ahogy tündöklően kirajzolódik a mennyei kozmosz háttere előtt.
Végre megtalálta az alakot, amit keresett, ráadásul illett is hozzá, hiszen halvány, szellemszerű genetikai jellegzetességeiben némileg emlékeztetett saját korábbi vonásaira. Ősei – habár csupán a női felmenők – végösszegét, az őt megelőző generációk éteri elegyét kapta meg.
Láthatatlan kezei sebesen serénykedtek, formálták a vonásokat, alakították ki testét a rendelkezésre álló sejtanyagból – jéghideg szépségű, sudár és szoborszerű asszonyi alakká, amely az összes rossaki varázslónő szépségét elhalványította. Még Zufa Cenva sem érhetett a nyomába.
Őrjöngve izzó szemei lágy, csábító kékké halványultak. A tökéletes alakot és az érzéki hajlatokat elefántcsontfehér, selymesen sima bőr borította. Egyetlen rossaki őse sem büszkélkedhetett ilyen tündökletes szépséggel. Norma hagyta magától végbemenni az átalakulást, olyan sejtkapukat nyitott meg, amelyeket korábban eltorlaszolva talált.
Végül eszményi szépségűen, mezítelenül állt a ragadozó hajó gyomrában. Az emberfeletti képességűvé erősödött, embrionális szuperlény, Norma Cenva átvette Xerxész járművének irányítását, és egy benépesítetlen, de lakható világra, a Rossak rendszer szomszédságában található Kolhar nevű bolygóra vezette.
Onnan, szinte otthonról, telepatikus jelet, félreérthetetlen hívó parancsot küldött a kozmoszon át az édesanyjának.

- - -

 

Igyunk az elesett barátokra,
az elfeledett szövetségesekre,
mindazokra, akiket
nem tiszteltünk eléggé életük során!
CALADANI BORDAL

És már csak hárman maradtak. Mindössze hárman éltek még a régi világ húsz világmindenség-hódító uralkodójából, a dicső Titánokból.
Ularda összehangolt világán Agamemnón sétált járótestében egy letarolt rabszolgatelep égő romjai között. Az itteni emberek valójában nem fenyegettek afféle kitartó ellenállással, amely végül az Ix elvesztéséhez vezetett.
A Titán tábornok mégsem kockáztatott. Sűrített gyújtógélgömböcsöt hajított az egyik menekülő nőre, akinek teste fáklyaként lobbant lángra. Még két tétova lépést tett, mielőtt lecsupaszított csontvázként összerogyott. Agamemnón odalépett, s mechanikus lábujjaival összetaposta a maradványokat, majd újabb áldozatok keresésére indult.
Kétoldalt Júnó és Dante tornyosuló géptestei masíroztak mellette egy pontosan meghatározott rend mentén, hogy szisztematikusan szétdúlják a települést. Harcászati szempontból kockázatosnak tűnt, hogy mindhárom Titán egy helyen tartózkodott, ahol sebezhetők voltak; az ulardai telepeseket azonban már régen megtörték, és igen kevés dzsihadista utánpótlásnak sikerült eljutni a bolygóra. Közel tizenegy évszázad után Agamemnón azonnal felismerte a veszélyt.
Szemben némely másik Titánnal.
– Hogyan tehette ki magát ilyen kockázatnak Xerxész? – dohogott fennhangon, épp hogy elnyomva a ropogó tüzek, jajveszékelő áldozatok és romba dőlő épületek zaját. Felerősítette a hangflastromát, majd Júnó felé fordította a fejtornyát. – Mi lelte, hogy rátámadt egy rossaki varázslónőre, Zufa Cenva lányára? Mégis, miféle reakcióra számított?
A bősz tábornok megerősített fémkarjának egyetlen suhintásával ledöntött egy rabszolgák építette víztornyot, amelynek tartalma a füstölgő utcákra ömlött szét.
– Mindig is utolérhetetlenül ostoba volt!
Dante mellette lépdelt, s maga is jelentős pusztítást végzett, noha mintegy mellékesen.
– Sokkal többet veszítettünk Xerxésznél, habár nyilvánvalóan őt a legnehezebb pótolnunk. Az áldozatok között volt több tucat neo-kimek, akik az összeesküvésünkhöz csatlakoztak volna. Különösen a jelen helyzetben nem engedhetünk meg magunknak efféle hatalmas veszteséget.
Júnó békíteni próbálta.
– Megleszünk nélkülük. Végrehajtjuk a tervet, ahogy eredetileg akartuk.
– Naná, hogy megleszünk Xerxész nélkül! – csattant fel Agamemnón. – Legalább nem Beowulf pusztult el, aki már bizonyította, hogy mily sokat ér. Csupán a saját fajtánk iránti lojalitásból és becsületből nem közösítettük ki Xerxészt.
A kiváló Titán tábornok felsóhajtott.
– Bárcsak Xerxész előbb rájött volna, hogyan pusztíthatja el magát!
Három ifjú ember menekült be egy félig összedőlt épületbe. Agamemnón azonnal felfigyelt a mozgásra, és meglódult a ház felé, hogy széttapossa őket, kiszemelt áldozatai azonban mélyebbre húzódtak a kétséges menedékben.
A Titán tábornok dühödten az épület fölé tornyosult, és páncélozott végtagjaival tépni kezdte a tetőt s a falakat, mígnem elkapta mindhárom okvetetlenkedő rabszolgát, majd, mint a földből kikotort, vonagló rovarlárvákat, kirántotta őket a fénybe. Likvimetál ujjai között elmorzsolta őket, nézte, ahogy kicsorognak a testnedveik, majd elmerengett azon, mennyivel jobban élvezte volna mindezt, ha nem kellene bosszankodnia Xerxész miatt.
A gyáva Titán egykor vagyonos, kényeskedő hercegként élt, aki vajmi keveset értett a valódi uralkodáshoz. Viszont roppant összeggel támogatta Tlalok pénz híján lévő, titkos és egyre kiterjedtebb lázadását. Természeti kincsekben gazdag bolygóját, a Rodale IX-et később „Ix”-re keresztelték át.
Xerxész, aki lelkesen csatlakozott a lázadókhoz, beleegyezett, hogy a Rodale IX összes szolgarobotjába feltelepíti Barbarossa módosított programját. Az új rutinokat és parancsokat ki kellett próbálni, Xerxész pedig megengedte, hogy bolygóját kísérleti terepnek használják. Mikor elérkezett az ideje, hogy megindítsák az óbirodalom megdöntésére irányuló összehangolt felkelést, Xerxész megölte elhízott apját, a bolygó névleges uralkodóját, és a Rodale IX összes természeti erőforrását a Húsz Titán rendelkezésére bocsátotta.
Agamemnón a kezdetektől fogva kételkedett Xerxész megbízhatóságában. Xerxész nem politikai meggyőződésből, nem szenvedélyes céltudatosságból cselekedett. Csupán játéknak, szórakozásnak tekintette a forradalmat.
Akkoriban Agamemnón ellátogatott a Thalim rendszerbe, ahol magának a látnoki vezérnek, Tlaloknak mesélt az aggályairól. Tlalok már régóta igyekezett dicsőséget szerezni magának a Tlulaxon, de sajnálatára hamar kiderült, hogy a tlulaxiakból teljesen hiányzott a becsvágy. Már akkoriban kezdtek magukba fordulni, becsmérelték az óbirodalom hedonizmusát, ugyanakkor semmit nem tettek saját helyzetük jobbításáért. Tlalok, aki kiábrándult a saját népéből, mégis hitt az emberiségben, és kitartott amellett, hogy az emberi faj hatalmas eredményekre képes, mindössze „bátorítás” kell nekik.
Ehhez pedig a Húsz Titánnak Xerxész bankszámlájára volt szüksége.
Az azóta eltelt évszázadok során Agamemnón nem szorult többé Xerxész segítségére, de nem véthetett a Titán becsület ellen, ami nem csekély jelentőséggel bírt. Most viszont Xerxész végre eltakarodott az útjából.
A kimekeknek immár sikerült teljesen elpusztítaniuk az ulardai rabszolgatelepet. Egyetlen túlélő, egyetlen ép épület sem maradt. Olajos füst szállongott az ég felé, mintha mocskos, áttetsző oszlopokként támasztanák meg a mennyboltot.
Dante és Júnó a tábornokhoz húzódott.
– Elég a tervezgetésből és a siránkozásból – jelentette ki Agamemnón. – Nem várunk többet.
Félrefordította fejtornyát, hűséges társai pedig kifejezték egyetértésüket.
– Kivárom a legközelebbi lehetőséget, hogy megszabaduljunk Omniustól... és azonnal megragadom.

- - -

 

Egy hajó nem haladhat előre úti célja felé,
ha két pilóta igyekszik kezébe kaparintani a kormányt.
Az egyiknek vagy a másiknak mielőbb felül kell kerekednie
máskülönben elkerülhetetlen lesz az ütközés.
IBLIS GINJO: FELJEGYZÉS EGY
LOPOTT JEGYZETFÜZET MARGÓJÁN

A Dzsihad főpátriárkája nem szokott könyörögni. Mindenkitől megkövetelte, és meg is kapta a neki kijáró tiszteletet. Az emberek úgy járultak hozzá kérelmeikkel, mintha herceg vagy király lett volna. A dolgok az ő parancsszavára történtek.
Ám sok minden megváltozott egyetlen év alatt, mióta Serena Butler magához ragadta a Dzsihad gyeplőjét, jóllehet pusztán névleges vezetőnek illett volna maradnia. Iblis alkotta meg, tanítgatta, míg hatásos jelképpé nem vált. Serena azonban hálátlanul szembeszegült vele, s szétosztotta a hatalmat és az irányítást a Dzsihad tisztjei között. Mi több, még tökéletesen ésszerű érdekházassági ajánlatát is visszautasította. Nem múló hóbortról volt szó.
Serena új keletű, nyíltan felvállalt vezető szerepe mindössze a Dzsihad prioritásain változtatott. Még ennél is károsabbnak tűnt, hogy a papnő saját, Iblistől független követőket szerzett magának. A szakadék egyre szélesedett, Serena pedig nem ismerte fel, hogy inkább zavart kelt, mintsem egyértelműsítené a célokat. A meggyőzésére tett próbálkozásai ellenére Serena többnyire tudomást sem vett Iblisről. Gyakran még az üzeneteire sem válaszolt, vagy csak rövid, szűkszavú feleletre méltatta őt.
Hát nem látja, hogy a javaslataim a saját és a Dzsihad érdekeit szolgálják?
Nyilvánvalóan nem.
Mikor nemrégiben megjelent a Dzsihad Tanács előtt, Serena nagyközönség – nagyközönség! – előtt felkérte Iblist, hogy számoljon be a Dzsihad Titkosrendőrségének anyagi helyzetéről, amivel azt sugallta, hogy a főpátriárka titkolózott a Nemesek Szövetségével szemben. Az efféle felvetések csupán megbolygatták az emberek elméjét, és a valódi ellenségtől vonták el a figyelmüket. Olyan időket éltek, amikor a vezetést egy kézben kell összpontosítani ahelyett, hogy megosztanák.
Iblis végül úgy döntött, hogy az elérhető szövetségesekkel együttesen valamit tennie kell az ügyben. Ezúttal különösen nagy szükség volt rá, hogy megmutassa képességeit, és olyasmit vigyen végbe, ami még a kevély papnő lehetőségeit is meghaladja. Ily módon egy kis szerencsével megalapozhatja a teljhatalmát.
Magánűrjachtja elülső fedélzetéről figyelte, ahogy a csillagok elúsznak a végtelen üresség előtt. Mindössze a Dzsatir parancsnokát, Yorek Thurrt hozta magával, aki egyszerre szolgált pilótaként és Iblis személyi testőreként. Rajta kívül kizárólag Thurr maradt az egyetlen élő ember, aki tudott Hekatéról, és a Titán ajánlatáról, hogy a Dzsihad szolgálatába állna.
Az aszteroida testben rejtőző Titán oly mérvű pusztítást és zavart okozott az Ix felett, hogy Harkonnen primerásnak végül sikerült elfoglalni és birtokba venni a stratégiai fontosságú összehangolt világot. Hekaté segítsége nélkül az Ix ostroma legfeljebb „erkölcsi győzelem” lehetett volna valódi diadal helyett. Iblis most újabb csodát remélt a kimektől.
Thurr hangja szólalt meg a hajó zárt kommunikációs rendszerén.
– Pontosan a megjelölt helyen észleltem az aszteroidát.
– Legalább kiszámítható – felelte Iblis.
– Megközelítjük.
A főpátriárka kibámult az ablakon, és megpróbálta megállapítani, vajon a milliárdnyi fénylő pont közül melyik lehet a gigászi mesterséges űrszikla. Végül, mikor a jacht a közelbe ért, ki tudta venni a kráterektől szaggatott kőóriást, amely pillanatról pillanatra növekedett. Ezúttal azonban nem rettegett. Iblis pontosan tudta, mit tehet érte a női Titán.
A Dzsihad kezdeti lelkesedésében mindenki a kis Manion Butler nevét idézte meg, és tisztelettel adózott hős édesanyjának, aki elsőként szállt szembe a gondolkodó gépekkel. Ám az évtizedekig elnyúló háborúskodás után a legtöbben belefáradtak a véget nem érő küzdelembe, és egyre inkább békés magánéletre és karrierre vágytak. Dolgozni akartak, gyerekeket nevelni, és megfeledkezni a forgandó hadiszerencséről. Micsoda ostobaság!
Az Ixen, az Anbus IV-en és a Tyndallon aratott esetleges győzelmek ellenére Iblis úgy érezte, hogy a forradalom veszít lendületéből, akár egy lassan haldokló élő szervezet. A hanyatlás fázisai kisebb és nagyobb löketekben érkeztek, kisebb és nagyobb bolygókon. Bárhova látogatott is el Iblis, hogy lelkesítő beszédeket mondjon, látta és érezte a jeleket. A tömegek elfásultak, kicsúsztak a kezéből, mivel nem látták a küzdelem végét. Az emberek összpontosító képessége oly gyalázatosan rövidnek bizonyult!
A főpátriárka mindenképp meg akarta értetni az emberekkel, amit maga oly tisztán látott. A gépek minden embert el akarnak pusztítani – és nem csupán az Összehangolt Világokon, hanem a Szövetségben és a Szövetségen Kívüli Bolygókon is. Az emberi lényeket idegesítő parazitáknak, fenyegetésnek tekintette Omnius és fém testvérisége. A gondolkodó gépek és az emberek semmilyen alapon nem létezhetnek együtt, sem az egyes bolygókon, sem a világmindenség egészében...
Hekaté tátongó kráterektől sebhelyes aszteroidája egyre fenyegetőbb közelségbe került.
– A letapogatók bemérték a bejárat helyét, uram – jelentette Thurr. – Hekaté kapcsolatba lépett velünk, és üdvözöl téged.
– Ne fecséreld udvariaskodásra az időt! Vigyél be minket!
Az űrjacht könnyűszerrel megtalálta a kráternyílást, a Titán pedig vonósugárral segítette a pilótát, hogy a tükörfalú belső üregbe vezérelje a járművet, ahol Iblis először beszélgetett el a sárkány-kimek testbe bújt Hekatéval.
Iblis kiszállt a jachtból, és elszántan a barlangterembe lépett. Hekaté ezúttal nem öltötte magára díszes és bonyolult, ember nagyságú járótestét, hanem egy guruló járótestre erősített, páncélozott agytároló edény elektrofolyadékában lebegő agyként fogadta vendégét. A védett tartály szemmagasságba helyezkedett.
– Fontos megtárgyalnivalóm van veled – szólalt meg Iblis, rögtön a tárgyra térve.
– Fontos megtárgyalnivaló? Más szóba sem jöhetne – válaszolta Hekaté rezonáns mechanikus hangján. – Végtére is a titkos fegyvered vagyok, vagy tévedek?
Láthatóan tetszett neki a szerep.
Iblis idegesen járkált, ahogy magyarázott.
– A Dzsihad válságba került. Az elmúlt év során Serena Butler elragadta tőlem a hatalmat. Hiába küszködik, képtelen megbirkózni a vezetéssel járó politikai, katonai, vallási és társadalmi kötelességekkel... Mégsem látja be a hiányosságait.
– Szóval szeretnéd eltenni láb alól? Ezzel elérhetnéd a célodat? – Hekaté sértődöttnek tűnt. – Ezzel csak értelmetlenül pazarolnánk kivételes képességeimet.
– Dehogy! – felelte Iblis, és ezzel magát is meglepte. Aztán alaposabban átgondolta a kérdést. – Dehogy. Hosszú távon visszaüthetne a dolog. Serenát imádják a tömegek, és túlságosan fontos nekik.
– Akkor miként segíthetnék neked, kedves Iblis? – Hekaté szinte énekelt hátborzongatóan csábító hangján. – Adj valami kellően komoly feladatot, hogy értelmét lássam az erőfeszítésnek.
– További egyértelmű győzelmeket kell aratnom a gépek felett. Tényleges diadalokra van szükségem. – Közelebb lépett. – Neked köszönhetően sikerrel bevettük az Ixet. Mostantól az emberi lakosság felszabadítása révén még több összehangolt világot kell bekebeleznie a Szövetségnek. Nem számít, mennyire fontosak stratégiailag a bolygók, mindössze demonstrálni szeretném az erőnket. És magamnak szeretném elkönyveltetni a sikert.
Hekaté gúnyosan felkacagott.
– Az évszázadok alatt, amelyeket kimekként leéltem, egészen elfeledkeztem róla, mennyire türelmetlenek tudnak lenni a biolények. És mennyit mesterkednek.
– Amit te lekezelően türelmetlenségnek nevezel, huszonhat éven át a Dzsihad hajtóerejének bizonyult. Serena és a gyermeke pusztán jelképek voltak, amíg jómagam megállás nélkül munkálkodtam...
– Tán azt akartad mondani, hogy akár egy gép?
– Mindössze hasonlatképpen.
– Másképp nem is lehetett volna. A hosszú távú tervek mind olyan... hosszú idő alatt valósulnak meg. – A pislákoló agytároló edény feljebb, Iblis feje fölé emelkedett. – Szóval, azt szeretnéd, ha zűrzavart keltenék az Összehangolt Világokon, hogy a nyomomban betörve a Dzsihad magának tulajdoníthassa a győzelmeket.
– Pontosan!
– Érdekes elgondolás. – Hekatét hallhatóan szórakoztatta a kihívás. – Rendben, meglátom, mit tehetek.

- - -

 

A hűséget nem lehet beprogramozni.
SEURAT EGYÉNI FRISSÍTŐFÁJL

Mikor Vorian Atreides ismét összetalálkozott Seurat frissítőhajójával a világűrben, egyiküket sem lepte meg az eset. Lelke mélyén Vor mindig érezte, hogy egyszer találkoznak még, a robot kapitány pedig csekély, de nem nulla esélyt kalkulált ki rá.
A Dzsihad Hadseregének bürokráciája sajátos, összetett és bosszantó szabályrendszert dolgozott ki, amelyhez igazodva a primerások feleannyit sem tehettek volna meg, mint amit Vor megengedett magának. Noha tudta, hogy viselkedése végtelenül idegesítette Xaviert, barátja intései nem változtathattak Vor forrófejűségén. Újra meg újra egyedül indult útnak kisebb hajókon a maga választotta küldetésekre. Mióta csak csatlakozott a gépek ellen harcolókhoz, Vor rendíthetetlenül megőrizte a függetlenségét – közmondásosan kezelhetetlen, ugyanakkor eddig kifejezetten hatékony fegyvernek bizonyult.
Miután teljesítette a feladatát a Caladanon, Vor továbbindult az óceánbolygóról, mivel nem talált indokot rá, hogy tovább maradhasson Leronica Tergiettel. A dzsihadisták kisebb különítményét a megfigyelőállásnál, szívének egy kis darabját pedig a tengerparti csapszékben hagyta. Előbb megígérte Leronicának, hogy valahányszor kötelessége engedi, üzen neki, aztán útra kelt, hogy újra belevesse magát a gondolkodó gépek végleges megsemmisítését célzó küzdelembe...
A Caladan körzetében, Omnius érdekszférájának határán, Vor emlékezetből idézte fel a szokásos útvonalat, amelyet egykor Seurattal rendszeresen jártak végig. Azután, hogy az ellenség közé eresztette a trójai falóként működő, mit sem sejtő robotot, Vor több összehangolt világ összeomlásáról is hírt kapott, és az adatpontok összeállításából kikövetkeztethette Seurat útvonalát.
Egy ideje nem értesült további pusztításról, de Vort csöppet sem lepte meg, hogy a gépek egy idő elteltével azonosították a problémát. Viszont tudni szerette volna, miféle sorsra jutott Seurat, amint az örökelme felfedezte a rejtett romboló programot. A bonyolult számítógépek elméletileg nem érezhettek bosszúvágyat, Vor pedig abban reménykedett, hogy Omnius nem semmisítette meg a robot kapitányt puszta rosszindulatból.
Ezzel a hatékonyságon esett volna komoly csorba, mi több, felesleges pazarlás lett volna.
Vor egy héten át magányosan járőrözött, és követte a megszokott frissítő útvonalat. A küldetést azzal indokolta, hogy ily módon „létfontosságú információkra tehet szert a Szövetség jövőbeli stratégiájának kialakításához”, ugyanakkor magára maradhatott, hogy eltűnődjön a Leronica iránt táplált, váratlanul jött érzelmeken.
Korábban mindig magának valónak mutatkozott, élvezte az ideiglenes megbízatásokat és a kimenőket a szétszórt Szövetségi Világokon, ez a caladani asszony azonban valamiképp tekervényes utat talált a szívébe. Egyenesen a lelkébe ásta bele a gyökereit, és – akár egy hirtelen felrobbanó időzített bombát – Vor csupán most fedezte fel, mennyire kitéphetetlenül. Vort megzavarta és felvidította a felismerés, viszont mélységesen elszomorította, hogy már nem lehet vele. A szerelemtől sohasem idegenkedett, habár nem is sejtette, hogy ilyen erős érzés lehet. Most már megértette, mit érez Xavier Octa iránt.
Ám a magányos cirkálás az űrben, miközben keserédes gondolatok kötötték le a figyelmét, nem sokat lendített a Dzsihad ügyén. Kizárólag az éppen folyó háborúnak kellett volna szentelnie a figyelmét...
Mikor a hatalmas, fekete és ezüstszínű frissítőhajó keresztezte az útját, és fenyegetően betöltötte a látómezőt, Vor figyelme egyszerre a pillanatnyi feladatra terelődött.
A frissítőjárműnek menekülnie kellett volna, elkerülő manőverbe kezdeni, hogy még a legkisebb dzsihadista hajóval se találkozhasson. Ha a robot kapitány a számítógépes örökelme frissítését szállította, a programozása arra kényszerítette volna, hogy mindenáron megvédje az ezüstös gélgömböt.
A frissítőhajó azonban megállt, Vor pedig az űr mélyén került szembe vele.
Felismerte a jármű felépítését, habár némileg változtattak a kialakításán, kijavították és kibővítették a hajót. Kétségkívül ugyanarra a hajóra bukkant rá, amely nemrégiben még a Föld naprendszerében lebegett elhagyatottan.
Komvonalat nyitott, és azonnal üzenetet küldött.
– Vén Vasagyú, tudtam, hogy idekint rád találok!
Aztán felfigyelt rá, hogy a változtatások komoly fegyverzet felszerelését is magukba foglalták. Kinetikus lövegnyílások fedelei csúsztak oldalra, és vörös izzással jelezték, hogy tüzelésre készek.
Vor érezte, hogy a nyakán hideg veríték gyöngyözik végig.
– Csak nem fogsz szétlőni anélkül, hogy köszönnél?
– Üdvözöllek, Vorian Atreides. – Seurat rézszínű arca jelent meg a képernyőjén. – Tessék, túlestünk a formaságokon. Akkor tehát nyugodtan elpusztíthatlak?
– Jobban szeretném, ha nem tennéd. – Vor a saját fegyverzetének vezérlésén tartotta az ujjait. Talán meglepheti a robot kapitányt, jóllehet a frissítőhajó lövegei láthatóan tekintélyes túlerőt képviseltek. – Úgy tűnik, Omnius sokat javított az esélyeiden azzal a rengeteg ágyúval. Már vártam, mikor jutnak el idáig a gondolkodó gépek.
– Tudatában vagyok, hogy mit tettél velem és általam, Vorian. Tudtommal nyolc összehangolt világon okozott jelentős károkat a frissítőgömb programjába ültetett vírus, amit magam kézbesítettem. Feltételezem, hogy te vagy a felelős mindezért.
– Egyedül semmire sem mentem volna, Vén Vasagyú. – Vor elvigyorodott. – Végtére is te juttattad el a programba épített időzített bombák mindegyikét. És te tanítottál meg nekem annyi mindent a géláramkörökről és a programozásról. Érted? Minden a közös erőfeszítésünk eredménye volt.
Seurat likvimetál arclemezén megcsillantak a frissítőhajó pilótafülkéjének fényei.
– Akkor sajnálom, hogy ilyen kiváló tanárnak bizonyultam.
Miközben Seurat Vorian Atreides arcát pásztázta, korábbi tapasztalatainak és alkalmazkodó programjának segítségével igyekezett megállapítani, mire gondolhat most emberi ellenfele. Erasmus irigylésre méltónak találta volna a helyzetét.
Miután elfogták, és visszavitték a Corrinra, ahol elkobozták tőle a megrongált frissítőgömböt, Seuratot alaposan kikérdezte a helyreállított Omnius. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mi történhetett, a szabotált programot pedig eltávolították, Erasmus mégis a legbiztosabb megoldás mellett érvelt, vagyis hogy végleg pusztítsanak el a Terra-Omnius másolatában tárolt minden adatot.
– Ezek az események huszonhat éve történtek. Bármennyire is érdekesek, nem különösebben időszerű adatok, és nem éri meg kockáztatni miattuk, Omnius.
Seurat sejtette, hogy Erasmus sajátos okok miatt nem szerette volna, ha az örökelme hozzájut az információhoz. A frissítőhajó pilótája azonban nem említette meg a gyanúját, hiszen nem óhajtotta magára haragítani a másik önálló akaratú robotot.
Miután felvették és tárolták a magyarázatokat, de még mielőtt Seurat új megbízást kapott, hogy juttassa el az új, kifejezetten a vírustól megrongált bolygók számára kidolgozott frissítést Omnius megtestesüléseihez, Erasmus és a robot pilóta egy teljes napot töltött el hatékony, nagy sebességű beszélgetéssel.
– Évszázadok óta tanulmányozom az embereket. Kísérleteket végeztem rajtuk, információt gyűjtöttem, és extrapolációval igyekeztem megmagyarázni kiszámíthatatlan viselkedésüket. Rengeteget tanultam Serena Butlertől, most pedig úgy találom, hogy Gilbertus Albans nevelése és oktatása új felfedezésekre ad lehetőséget.
– Te azonban, Seurat, egészen egyedülálló lehetőséget élveztél. Éveket töltöttél el Vorian Atreides megbízottal, Agamemnón Titán fiával. Arra kérlek, oszd meg velem a megfigyeléseidet és minden ide vonatkozó részletet, ami segíthet nekem megérteni az emberi természetet.
Seurat nem tagadhatta meg a választ. A frissítőgömb összehangolásához hasonlatos, ám annál sokkal gyorsabb információcsere révén egybevetettek, összegeztek és átmásoltak minden emléket és beszélgetést, ami Vorian Atreidesszel valaha lefolyt.
Miközben mindez végbement, Seurat maga is sorra vette az emlékeket és szeretettel rokonítható reakció kíséretében idézte fel az Álomutazón töltött kellemes perceket. Azóta, hogy a robot pilóta egyedül irányította az új frissítőhajót – amely sajnálatára mindössze számmal rendelkezett név helyett –, ráébredt, hogy sokkal szívesebben utazott társaságban...
A két hajó most a világűrben nézett szembe egymással, s mindkettő elégséges fegyverzettel rendelkezett ahhoz, hogy elpusztítsa a másikat, de Seurat ráeszmélt, hogy nincs kedve megsemmisíteni egykori társát.
– Emlékszel még a hetedik walgisi küldetésünkre, Vorian Atreides? Huszonnyolc évvel ezelőttről? Meglehetősen sok nehézségünk akadt, miután elhagytuk a rendszert.
Vor halkan kuncogott.
– Nehézségünk? Enyhe kifejezés. Beleszaladtunk egy meteorzáporba, ami felszakította az Álomutazó oldalát. Minden levegőnk távozott, és kis híján kiszippantott engem is.
Seurat tovább bámulta ellenfelét és nemezisét.
– Igen, de megragadtalak, és visszatartottalak. Nem voltam hajlandó elveszíteni téged.
– Valóban? Nem emlékszem minden részletre – felelte Vor. – Túlságosan lekötött a levegő utáni kapkodás. Tudod, a robbanásszerű nyomáscsökkenés meglehetősen kellemetlen élmény egy embernek.
– Tisztában vagyok vele. Egy kisebb raktárfülkébe vittelek, aztán bezártalak, mert abban fenn tudtam tartani a légnyomást.
– Közel két napig nem voltál hajlandó kiereszteni – mondta Vor. – Kis híján éhen haltam, mire kiengedtél. Az eszedbe sem jutott, hogy élelmet adj be nekem.
– Az életedet akartam megmenteni, és két nap kellett hozzá, hogy megjavítsam a megrongálódott hajótestet, és újra üzembe helyezzem a létfenntartó rendszereket.
Vor sóvárgóan nézett rá, aztán zavartan összeráncolta a homlokát.
– Nem hiszem, hogy valaha is megköszöntem neked.
– A robotok nem várnak hálát, Vorian Atreides. Jómagam azonban rengeteget bajlódtam, hogy épen és életben tartsalak... s nem kevés alkalommal. Épp ezért ostobaság lenne most elpusztítanom téged.
Seurat deaktiválta a fegyverrendszereit, majd behúzta a rakétakilövőket és a lövegcsöveket. A robot pilóta egy pillanatra védtelen maradt, ha netán Vorian Atreides úgy döntött volna, hogy tüzelni kezd rá. A gondolkodó gép beindította a hajtóműveket, megperdítette a hajót a tengelye körül, majd a lehető legnagyobb sebességgel megindult, mielőtt Vor reagálhatott volna. Seurat hatótávolságon kívül került, mire egykori emberi társának sikerült feltennie egy egész sor meglepett kérdést.
Vor zavart mosollyal arcán egy ideig céltalanul haladt felderítőhajójával. Aztán hangosan felnevetett.

- - -

 

A vezetői készség sokféle gúnyában rejtezhet.
IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI

Mikor visszatért a Hekaténál tett sietős és titkos látogatásról, Iblis értesült róla, hogy Serena nem sokkal azelőtt értekezletre hívta össze a Dzsihad Tanácsot, noha az ő jelenlétére nem számíthatott. Az űrkikötőből egyenesen a Tanács tárgyalótermébe sietett, hogy semmiképp ne maradhasson ki a döntéshozatalból. Több hét eltelt a távozása óta, és mielőbb tájékozódnia kellett.
Épp akkor érkezett a belső tanácsterem bejáratához, amikor Serena megnyitotta az ülést, de a szeráfok vezetője elállta az útját. Niriemnek mintha nehezére esett volna eldönteni, kinek engedelmeskedjen, végül pillanatnyi habozás után beengedte Iblist.
A Dzsihad papnőjét, aki a fényes tárgyalóasztal fejénél helyezkedett el, először láthatóan meglepte a főpátriárka megjelenése. Iblis hamarjában helyet keresett magának az asztalfő közelében, habár nem ez volt a megszokott helye. Serena egyetlen megjegyzés nélkül belefogott nyilvánvalóan jól begyakorolt beszédébe, a többiek pedig figyelmesen hallgatták.
– Egyedül nem folytathatjuk a Dzsihadot. Az emberi lelkesedés hatalmas fegyver, de a Szövetség erőforrásai nem vetekedhetnek Omnius ellenünk bevethető erőivel. A gondolkodó gépek minden elpusztított robot helyébe egész szakaszokat állíthatnak. Ám minden egyes dzsihadista halálakor egy emberi életnek szakad vége. Lehetőség szerint minél többet meg kell óvnunk ezekből az értékes életekből.
– Mit javasolsz tehát, Serena? – Iblis gondosan megválasztotta a szavait és a hangnemet, mivel azt remélte, hogy a papnő rendelkezését a saját céljaira használhatja fel. Mikor végigjártatta a tekintetét az asztal körül ülőkön, meglepetéssel pillantotta meg a terem túlsó végében helyet foglaló, feszült tlulaxi testkereskedőt, Rekur Vant. Úgy tűnt, kifejezetten erre az értekezletre hívatták ide, ahol nyilvánvalóan semmi keresnivalója nem lehetett. Iblis diszkréten felvonta a szemöldökét, de kérdő tekintetére csupán nyugtalan pillantás volt a felelet.
– Nem csak dzsihadisták és zsoldosok harcolnak a szent célért – mondta Serena. – Ideje néven neveznem és megáldanom küzdelmünk további jelentős támogatóit.
Elmosolyodott, és Rekur Van felé intett, aki elvörösödött, amint rá irányult a jelenlévők figyelme.
– Habár nem vettek részt tevékenyen a gonosz gépek elleni csatákban, harcosaink sokat köszönhetnek a tlulaxiaknak. A szervfarmjaikból származó termékek tették lehetővé sebesült katonáinknak, hogy újra harcolhassanak. Mindnyájuk közül kedves barátom, Harkonnen primerás részesült a legnagyobb jótéteményben.
Kegyesen meghajolt a testkereskedő felé, a gesztust pedig hangos tapsorkán fogadta.
– Ifjú parlamenti képviselő korom óta dédelgettem az álmot – folytatta Serena –, hogy a Szövetségen Kívüli Bolygókat is bevonjam a Nemesek Szövetségébe. Mostanra nem egy világ, többek között a Caladan is, nyitottnak mutatkozik a csatlakozásra. Végig óhajtom járni a potenciális szövetségeseket, és első utam a Tlulaxra vezet majd. Saját szememmel szeretném látni a ragyogó szervfarmokat, és abban a reményben akarok beszélni a vezetőikkel, hogy rávehetem őket a hivatalos szövetségre. Végiglátogatom csodás városaikat, és megmutatom, a Dzsihad papnője mily nagyra értékeli az értünk tett erőfeszítéseiket.
Iblis torka hirtelen összeszorult, ahogy gondosan előkészített tervei lassan romba dőltek. Korábban titokban megegyezett a tlulaxi szerviparral, Serenának pedig fogalma sem volt arról, mit cselekszik!
– Véleményem szerint elsietett a terv, papnő. A tlulaxiak féltve őrzik az önállóságukat, amit pedig tiszteletben illik tartanunk. Fogalmam sincs, hogyan reagálnának egy váratlan látogatásra.
Serena szeme szikrát hányt, karját összekulcsolta fehér köpenyes melle előtt.
– Már számos bolygón jártam az embereink között. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a tlulaxi vezetés ne fogadná örömmel a Dzsihad papnőjének látogatását. Harcosaink rengeteget köszönhetnek nekik. Lehetetlen, hogy bármit is rejtegetniük kellene előlünk. Vagy tévedek, Rekur Van?
– Természetesen szó sem lehet erről – vágott közbe sietve Iblis. – Biztosra veszem, hogy a tlulaxi kormány szívesen fogadná a látogatásodat. Viszont mielőbb hírvivőt kell menesztenünk a Thalim rendszerbe, hogy felkészülhessenek az érkezésedre. Ez a megszokott diplomáciai eljárás.
– Rendben, de a háború a maga tempójában halad, nekünk pedig egy lépéssel előbbre kell járnunk. – Miközben Serena felvázolta az elképzeléseit a tanácstagok előtt, Iblis kifürkészhetetlen arckifejezéssel ülte végig a tanácskozást.
Azon tűnődött, vajon Hekaté hogyan akar majd a segítségükre lenni. Remélte, hogy számottevő lesz a segítség... és mihamarabb megérkezik.

 

Hónapokkal azután, hogy Seurat eljuttatta a kezelhetetlen számítógépes vírust, a Bela Tegeuse még mindig rogyadozott a letaglózó hatás következtében. Az életben maradt gépek küszködve igyekeztek helyreállítani a rendet, de nehéznek bizonyult kapcsolatot teremteni a megrokkant örökelmével. Az önálló gondolkodású robotok végül kiiktatták az Omnius-megtestesülés megrongálódott szegmenseit, ami után a kiterjedt számítógépes értelemnek csupán a töredéke maradt működőképes.
Hihetetlenül sebezhetőkké váltak.
Ezen a félhomályos, felhős világon, ahol a rabszolgák csak úgy tudtak növényeket termeszteni, ha mesterséges fényben fürdették azokat, az ingerült népesség felfigyelt a gépek gyengeségére, és úgy határozott, hogy kihasználják a helyzetet. A robotok viszont, mivel hallottak a többi összehangolt világon lezajlott felkelésekről, figyeltek a lehetséges lázadás minden nyilvánvaló jelére.
A Bela Tegeuse kizárólag úgy válhatott ismét egyenértékűvé a többi összehangolt világgal, hogyha megérkezik az örökelme új, fertőzetlen frissítése. Így aztán kivártak...
Mikor magányos, azonosítatlan kimek hajó érkezett a Tegeuse rendszerbe, és azt üzente, hogy egyenesen a Corrin-Omniustól hozott makulátlan frissítést, a gondolkodó gépek örömmel fogadták a hírnököt. Megnyitották a védvonalakat, s átengedték a kimeket a külső határon, hogy mihamarabb a hegyek lábánál elterülő Comati központi csomópontjához siethessen.
Hekaté nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen és ellenállás nélkül beszivároghat. Hát semmire sem tanították meg a kimekek a gondolkodó gépeket?
Az akcióhoz a lázadó Titán elhagyta aszteroida testét, és egy hagyományosabb, jóllehet kissé idejétmúlt kimek leszállóegység külsejét öltötte magára. A stabilizátorrendszereit neuródák révén rejtette el, amelyek a testetlen agyat az űrhajó vezérművével kötötték össze.
A Bela Tegeuse napját eltakaró fellegek vastag, borongós párauszadéknak hatottak, amelyek az időjárást eső és homály örökösen ismétlődő körforgásává alakították. A robotrendszereket nem érdekelte az idő, a sápadt bőrű emberek pedig nem ismertek másféle életet.
Hekaté eltűnődött, vajon mit fognak tenni a szerencsétlen emberi rabszolgák, mikor felszabadulnak. Iblis Ginjo bízta meg ezzel a kíméletlen, igazságosztó küldetéssel, Hekaté pedig elfogadta a kihívást, mivel mindenáron meg akarta mutatni, hogy mire képes. Úgy érezte, határozottan érdekes lesz.
A köpönyegforgató Titán állandó, észrevétlen szimatolásának köszönhetően tudta, hogy a Dzsihad Hadserege a megújult küzdelem kezdete óta próbálta megszabadítani a Bela Tegeusét a gépek fennhatóságától. Flottájuk csapást mért Omnius erődítményére, és súlyosan megrongálta az ottani gépi infrastruktúrát, de olyan komoly veszteségeket szenvedtek, hogy egyértelmű győzelem nélkül voltak kénytelenek visszavonulni. A megmaradt gépek szakadatlan munkával és nyersanyag-felderítéssel alig egy esztendő alatt újjáépítették a bolygót, és ismét megszilárdították az uralmukat, akár a feltartóztathatatlan ár, amely elmossa a parti homokban maradt lábnyomokat.
Hekaté azt remélte, az emberek tanultak a történtekből, és ezúttal határozottabban fellépnek. Neki köszönhetően még egy esélyt kapnak. Feltéve, hogy figyelnek. Egy elosztóponton hagyott üzenetet Iblis Ginjónak, amelyet Yorek Thurrnak kellett figyelnie. Ettől fogva tőlük függött, hogy készen állnak-e a válaszra.
Ahogy leszállt a hideg, szemerkélő esőben ázó, jól megvilágított Comati Űrkikötőben, robotgépek indultak meg feléje, hogy kikérdezzék, és azonosítsák.
– Az Omniusunk maradványa nem képes kapcsolatba lépni a járművedhez tartozó figyelőkutászokkal – közölte az adminisztrátor robot, amely vélhetően a létesítményt irányította. Hekaté badarságnak találta a megjegyzést, különösen egy mesterséges értelemmel ellátott biztonsági egységtől. Magában mosolygott. A gépek néha olyannyira vakok és naivak tudnak lenni.
A kerítés körül ázott ruhájú emberek sereglettek össze. Csüggedt, hunyorgó tekintettel, aggódva szemlélték a leszálló hajót, mintha az új Omniusfrissítés elorozhatná tőlük az utolsó reményüket is.
Hekaté kitárta a fedélzeti nyílást, és kilépett rajta díszes sárkány-járótestében.
– A bolygókísérő figyelőkutász rendszereitekben nyilvánvalóan üzemzavar lépett fel – mondta a várakozó robotoknak. – A Corrin-Omnius kénytelen volt lezárni néhány periférikus rendszert, hogy megelőzze a rejtett programhibák továbbterjedését.
A robotok elfogadták a magyarázatot.
– Mi a típusmegjelölésed? Még nem ismerjük ezt a neo-kimek modellt.
– Ó, a legújabbak legújabbika vagyok – jelentette ki büszkén, mintha felülmúlná a régebbi típusokat. Aztán, ízelt végtagjai között hordozva a hengeres csomagot, megindult előre. Rombusz alakú pikkelyei megcsillantak az űrkikötő parázslapjainak sárgás fényében. – A sok rettenetes rendszerhiba után Omnius elrendelte, hogy a hűséges megbízottakat neo-kimekké alakítsák át. A géláramkörös számítógépes elmékkel szemben az emberi agyat nem fertőzheti meg a járványszerűen terjedő vírus. Hozzám hasonló neókat bíztak meg, hogy célba juttassák a vírust felülíró programmal ellátott, páncélozott frissítéseket. Nyilvánvalóan látjátok az előnyöket.
Három űrkikötői robot lépett oda hozzá, hogy átvegye tőle a súlyos tartályt. Hekaté szinte mohónak látta őket, mintha alig várnák, hogy megszabadulhassanak a szokatlan gondoktól. Ahogy számított rá, nem bizonyultak eléggé fondorlatosnak és gyanakvónak, hogy megvédjék magukat.
– Ígérem – mondta Hekaté –, hogy ez segít megszabadítani benneteket minden bajotoktól.
Habár annak idején felháborította őt a vérfürdő, amit Ajax rendezett, Hekaté meggyőzte magát, hogy a gondolkodó gépek legyilkolása – különösen pedig Omnius megsemmisítése – egészen más, sokkalta dicséretre méltóbb cselekedetnek számít. Ezzel majd elámítja és lenyűgözi az embereket!
– Van valami különleges instrukció a frissítés telepítéséhez? – kérdezte a robot.
Hekaté hátrálva megindult a hajó felé.
– A megszokottak szerint járjatok el! Azt az utasítást kaptam, hogy a lehető leghamarabb induljak tovább, hiszen még számos összehangolt világot érintenem kell. Omnius számít a feladat gyors elvégzésére. Biztosan megértitek.
A robotok jóváhagyóan jeleztek, majd elmasíroztak a végzetes hengerrel, Hekaté pedig ismét rákapcsolta magát az űrhajó vezérlőberendezéseire. Neuródák közvetítette parancsokkal felemelkedett az űrkikötő sárgás reflektorfényében.
Odalent, Comati hálózatként kialakított városában a robotok beléptek a fellegvárba, ahol a megrokkant Omnius küszködött, hogy fenntartsa alapvető funkcióit. A gépek finom manipulátorkarok segítségével nyitották fel a henger burkolatát, és távolították el a védőpáncél rétegeit.
Végül eléjük tárult a furcsa alakú, de nagy hatóerejű nukleáris robbanófej. Rendszereik azonnal működésbe léptek, hogy kiszámítsák a megfelelő válaszlépést, miközben az időzítő számlálója a nullához ért...
Hekaté hajója már az első két felhőréteg fölé emelkedett, mikor látta maga alatt kitörni a napra emlékeztető, ezüstös sárga fényt. Akkorára méretezte a robbanást, hogy a sérült örökelme megmaradt darabjai mindenképp elpusztuljanak. A bomba elektromágneses lökete, amelyet felerősített a robbanófej különleges kiképzése, keresztülhullámzott a Bela Tegeuse egén, hogy a vastag felhőrétegekről visszaverődve sokszorozza meg erejét.
Hekaté egészen beleborzongott.
Ahogy maga mögött hagyta a bolygót, az ott életben maradt emberekre gondolt – azokra, akik nem tartózkodtak a zéró terület közvetlen közelében. Soha semmit nem ismertek a gépuralmon kívül. Eltűnődött, vajon képesek lesznek-e elboldogulni magukban. Nem érdekes. Az arra legalkalmasabb marad fenn.
– Immár megszabadultatok Omniustól – jelentette be, noha tudta, hogy senki sem hallhatja őt a bolygón. – A Bela Tegeuse a tiétek, amennyiben birtokba akarjátok venni.

- - -

 

Az emberek a legalkalmazkodóbb lények. Még a legmostohább körülmények között is mindig módot találunk a túlélésre. Fajnemesítő programunk révén talán sikerül tovább erősítenünk ezt a jellegzetességet.
ZUFA CENVA: 59. ELŐADÁS
VARÁZSLÓNŐK SZÁMÁRA

Az Arrakis kemény szikláin, Chamal megnyugtató közelségében eltöltött éjszaka után, Rafel a hajnali nappal együtt kelt. Új nap köszöntött rá egy új világban. Nézte a szétterjedő ibolyaszínű foltot a narancssárga égbolton, a felocsúdó sivatag és sziklák barnáit és okkerjét. Mélyet szippantott a már most is forró és száraz levegőből, s a szabadság töltötte be a testét.
Ám egyáltalán nem a Gyehenna szabadságára számított.
Valahonnan a mögöttük tornyosuló sziklák fólül madarak rikoltozása csapta meg a fülét, s látta a fekete árnyakat, ahogy a sziklahasadékok között suhanva és lebukva kutattak az élelem után.
Legalább ők életben tudnak maradni ezen a helyen. Ez pedig azt jelenti, hogy nekünk is sikerülni fog.
Rafel, aki születésétől fogva rabszolgaként élt a Poritrinen, mindig a szabadságról álmodozott, ám fel sem merült benne, hogy azt egy efféle meddő és kietlen bolygón találja meg. A stardai folyódelta párás légköre épp elég szörnyűnek hatott, de az itteni nyomasztó hőség még annál is iszonyatosabb volt.
Mégis követte Chamal édesapját, hiszen tudta, hogy a másik lehetőség a Poritrin egész népe elleni totális háború. És most, hogy ideérkeztek, ki kell használniuk az esélyt. Ishmaelnek igaza volt: a szabadság még egy ilyen helyen is többet ér, mint hogy még egy órát dolgozzanak a rabszolgatartóknak.
A kísérleti űrhajó viharos fóldet érésekor csupán a Keedair szerint Arrakisnak hívott bolygó egy kis hányadát vehették szemügyre. Nem messze biztosan akadnak termékeny, zöld területek és egy űrkikötő. Mindössze meg kell keresnünk őket. Talán a tlulaxi ismeri a rejtett oázisok helyét, és csupán egy kis ösztönzésre van szüksége, hogy megossza velük az információt.
Több mint száz férfi és nő szökött el a Poritrinről, de egyikük sem értette, milyen elven működik a hajó, amely ideszállította őket. Úgy tűnt, még maga Keedair sem. Az első generációs rabszolgák, akiket egykor elraboltak szülőbolygóikról, nyilvánvalóan nem láttak még ahhoz a szokatlan, északi fényre emlékeztető ragyogáshoz foghatót, amely a térnek a hajó köré hajlását kísérte.
Az egyik pillanatban még a Poritrinen voltak, a másikban pedig már az Arrakis felé zuhantak. És itt ragadtak.
Rafel a hatalmas, lezuhant jármű viharvert hajótestét bámulta, s tudta, hogy a roncs többé nem emelkedhet fel. Magunkra maradtunk. Fiatal feleségét féltette, és ígéretet tett magának, hogy minden tőle telhetőt megtesz a megszabadulásukért. Talán Ishmael rábukkan a megoldásra.
Mikor meghallotta a csizmák csikorgását, hátrafordult, és Chamal édesapját pillantotta meg, amint felé tart a táborból jövet. Egyelőre csend borult a hajnali tájra, hamarosan azonban felébrednek a menekültek, és nekiindulnak, hogy felderítsék a kopár környéket. Ishmaellel együtt kínos csendben álltak, és figyelték a pirkadatot.
– Ki kell derítenünk, mi van arrafelé, Ishmael – szólalt meg Rafel. – Lehetséges, hogy zöldellő vidékre és vízre bukkanunk a közelben.
Az egyetlen rendelkezésükre álló jármű egy kisebb felderítőhajó volt, amelyet a raktérben tároltak, vélhetően abból a meggondolásból, hogy a legénység kutatóútra indulhasson – vagy kimenekülhessen – a fedélzetén a prototípus első próbaútja alkalmával.
Ishmael biccentett.
– Nincsenek térképeink, ezért a szemünkre kell hagyatkoznunk. Ma te indulsz felfedező útra a felderítőhajóval. Tuk Keedair majd elkísér.
Rafel haragosan összevonta a szemöldökét.
– Nem szeretném magammal vinni azt a testkupecet.
– Kétlem, hogy szívesen tart majd veled. De bármelyikünknél jobban ismeri az Arrakist. Talán képes beazonosítani a tereptárgyakat, és a tárgyalásban is segíthet, ha esetleg összetalálkoztok valakivel.
Rafel fanyalogva elismerte a döntés bölcsességét. Tudta, hogy egykor maga a tlulaxi rabolta el Ishmaelt. Ishmael bizonyosan gyűlöli a férfit, Rafel pedig rejtett üzenetet vagy utasítást igyekezett találni a döntésben. Vajon azt akarja, hogy elvigyem innen, és megöljem Keedairt? Ishmael arckifejezéséből azonban semmit sem lehetett kiolvasni.
– A túlélésünk érdekében a rabszolgafelhajtónak is hozzánk hasonlóan dolgoznia kell – jelentette ki Rafel. – És kevesebb élelemben és vízben részesül.
Ishmael a távolba révedő tekintettel bólintott.
– Nem árt neki, ha megtudja, milyen a rabszolgák élete.

 

A szűkös reggelit követően Rafel kiválasztott maga mellé egy másik szökött rabszolgát, egy Ingu nevű, széles vállú férfit, hogy tartsa szemmel a siránkozó és vonakodó Tuk Keedairt. Miközben Ishmael figyelte, a tlulaxi haragosan meredt mindnyájukra, aztán előkapott egy éles fémcsapot, amit a roncsból halászott elő.
Ingu és Rafel egyszerre hőköltek hátra, mivel mindketten biztosra vették, hogy az egykori rabszolgafelhajtó rájuk akar támadni, jóllehet száz haragos Zenszuni ellenében esélye sem lett volna.
– Bludd nagyúr már elég kárt okozott nekem, de több bőséges hasznot hozó évtized után sikerült tönkretennetek. Végleg és teljesen! – Suhintott egyet a rögtönzött pengével. – Mihaszna, ostoba rabszolgák!
Aztán elkeseredett dühében lemetszette saját, vastag hajfonatát. Keedair feltartotta az ernyedt, szennyes hajköteget, majd a porba vetette a barna nyalábot. Az egykori rabszolgafelhajtó furcsán mezítelennek tűnt nélküle, és korábbi dölyfösségét vesztve meredt a levágott varkocsra.
– Tönkrementem.
– Igen – állapította meg hidegen Ishmael, majd elvette tőle a kést. – Mostantól közöttünk kell megküzdened a túlélésért.
– A túlélésért! Reménytelen vállalkozás: minden lélegzetvétellel a testetek vizét fecsérlitek. Nézzétek azokat, akik az egyre erősödő nappali forróságban dolgoznak odakint! Miért nem éjszaka, a hűvösben végezték el a feladatukat?
A tlulaxi haragosan nézett vissza rájuk.
– Mert éjszaka a Zenszunik imádkoznak és alszanak.
– Ha nem hagytok fel ezzel a gyakorlattal az Arrakison, mind meghaltok! Megváltozott a helyzet, nektek pedig ehhez kell hozzáidomulnotok. Talán nem figyeltetek a hőségre és a szikkadtságra? A puszta levegő rögtön felszívja az izzadságcseppeket, és kilopja belőletek a nedvességet... Hogyan fogjátok pótolni az eltékozolt vizet?
– Hetekre, talán hónapokra elegendőek a készleteink. Keedair kemény tekintete találkozott Rafeléval.
– Biztosra veszed, hogy ennyi elég lesz? El kell fednetek a bőrötöket a nap elől. A legnagyobb nappali hőségben kell aludnotok, a megterhelő fizikai munkákat pedig éjszaka kell végeznetek. Ily módon feleannyi vizet veszítetek.
– Azzal is takarékoskodhatunk, ha veled végeztetünk több nehéz munkát – jegyezte meg Ishmael.
– Semmiképp nem akarod megérteni, amit mondok – felelte megvetően Keedair. – Arra számítottam, hogy aki ennyit hajlandó kockáztatni népe szabadságáért, és egy távoli bolygóra vezeti őket, minél tovább életben szeretné őket tartani.
Menekültek csapatai munkálkodtak a roncsnál, s próbálták eléggé kiszélesíteni a raktér nyílását ahhoz, hogy Rafel kimanőverezhessen belőle a kis felderítősiklóval. A járművet szegényesen szerelték fel, és azt sem tudhatták, milyen távolra képes elrepülni, vagy mennyi üzemanyagot tárol magában, más módot azonban nem találtak rá, hogy átszeljék a végtelennek tűnő homoksivatagot. Hacsak gyalog neki nem vágnak a távolságnak.
– Felderítjük a környéket – mondta Rafel, s búcsúzásképp átölelte Chamalt. Aztán oldalra pillantott a zilált, vérágas szemű Keedairre. – A rabszolgafelhajtó majd segít kiválasztani a helyet, ahol letelepedhetünk.
– Higgyetek nekem – sóhajtott fel Keedair –, épp annyira szeretnék civilizált helyet találni itt, mint ti. De fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, vagy hol találhatnánk élelmet és vizet...
Ishmael félbeszakította a panaszáradatot.
– Akkor majd utánajársz. Tedd magad hasznossá, hogy kiérdemeld a fejadagodat!
A három férfi bemászott a kisméretű járműbe, Rafel pedig kétkedőn méregette a vezérművet.
– Szokásos hajtóművek. Úgy tűnik, vezettem már ilyet a Poritrinen. Szerintem elboldogulok vele.
Felemelkedtek a fedélzetről, aztán elhagyták a roncshajó belsejét.
Miközben Chamal, Ishmael és a többiek összeszorult torokkal néztek utánuk, Rafel a sziklák fölül a nyílt sivatagba irányította a felderítőhajót. A termetes Ingu a homlokát ráncolva bámult ki az ablakon, hátha felfedezi egy oázis vagy a civilizáció valamilyen jelét. Rafel Keedairre pillantott.
– Merre induljunk, rabszolgafelhajtó?
– Azt sem tudom, hol vagyunk most. – A tlulaxi lekezelően átnézett felette. – Ti, Zenszunik messze túlbecsülitek a képességeimet. Előbb Ishmael ragaszkodik hozzá, hogy elnavigáljak egy olyan hajót, amivel még sosem repültem, most meg, hogy lezuhantunk, azt várjátok tőlem, hogy a megmentőtök legyek.
– Ha életben maradunk, te is életben maradsz – felelte Rafel.
Keedair az ablak felé intett anélkül, hogy rámutatna valamire.
– Nos, rendben. Akkor menjünk... arra! A sivatagban minden irány egyre megy. Csupán arra figyelj, hogy megjegyezd a koordinátákat, hogy később viszszataláljunk!
A kisméretű jármű jókora sebességgel haladt a homok felett. Egyre nagyobb sugarú köröket tettek meg a sziklatámaszpont körül, hogy minden irányban minél nagyobb területet felderítsenek. A nappali forróság egyre erősödött, a felmelegedett kövekről és az izzó homokról pedig termikek szálltak fel. A sikló rázkódott és billegett, s Rafel csak nagy nehezen tudta egyenesben tartani a járművet. A kabin is egyre melegedett, s veríték csurgott le az arcukon.
– Még mindig nem látok semmit odakint – jegyezte meg Ingu.
– Az Arrakis hatalmas bolygó, többnyire feltérképezetlen és ritkán lakott vidékekkel. – Keedair hunyorgott a vakító fényben. – Ha bármit is találunk, nem nekem köszönhetitek majd, hanem a puszta szerencsének.
– Buddallah vezérel minket – zsolozsmázta Rafel.
A sivatag a végtelenbe terjeszkedett a lezuhant hajó körül, egészen a ragyogó szemhatárig. Rafel, aki csupán a reménybe kapaszkodhatott, továbbrepült, hátha rábukkan valamire. A napbarnított, sárga óceánban kiszámíthatatlan közönként szikladarabok meredeztek, de zöldnek, víznek vagy településnek nyomát sem látta.
– Itt semmit sem találsz – szólalt meg Keedair. – Egyetlen ismerős helyet sem látok, azt pedig kétlem, hogy ezzel a siklóval eljuthatnánk Arrakis Cityig.
– Inkább gyalog vágnál neki az útnak? – érdeklődött Ingu.
Az apró termetű férfi elhallgatott.
Szürkületkor, az egész napos hiábavaló kutatás végeztével Rafel lágyan letette a siklót a homokóceánba egy rozsdabarna színezetű, sűrű örvény közelében. Néhány kilométerrel távolabb kopár sziklák meredeztek a dűnék között, de Rafel úgy ítélte meg, hogy biztonságosabb nyílt terepen landolnia. Naplemente után kissé lehűlt a levegő, és mikor kiszálltak a süppedős dűnékre, Rafel csupán a szélfútta homok surrogását és az élettelen csendet hallotta. A levegőt mintha átható, metsző szag töltötte volna be... a fahéj illata. Ingu a hajó körül járkált, és mintha keresett volna valamit.
Keedair merészkedett ki utolsóként; csüggedten meredt maga elé az ürességbe. Majd szippantott egyet, lehajolt a rőtes, porhanyós homokhoz, és felemelt belőle egy maréknyival.
– Gratulálok! Egész vagyont érő melanzsot találtatok. – Kuncogni kezdett magában, de nevetéséből hisztéria érződött ki. – Most már csak piacra kell vinnünk, és máris meggazdagodtatok.
– Azt reméltem, hogy az elszíneződés a víz jele – mondta Rafel. – Ezért tettem le itt a siklót.
– Meg lehet enni? – kérdezte Keedairtől Ingu.
– Tőlem akár a homokot is megehetitek. – Lekuporodott a homokba, sötét szemeit pedig a talajra szegezte. – Sokévnyi munkát, a teljes vagyonomat pusztítottátok el... és miért? Velem együtt ti is mind meghaltok itt. Az Arrakison nincs semmi keresnivalótok.
– Legalább nem vagyunk rabszolgák többé – felelte Rafel.
– És senki sem gondoskodik rólatok. – Keedair felemelte a hangját. – Sohasem kellett egyedül megélnetek, kizárólag saját magatokra támaszkodnotok, hogy életben maradjatok. Rabszolgának születtetek, és hamarosan azért fogtok könyörögni, hogy visszatérhessetek a Poritrinre, ahol a nemesek ellátnak titeket.
Kiköpött a vörös homokba, aztán mintha megbánta volna, hogy ilyenre pazarolta a vizét.
– Szívességet tettem nektek, mikor elfogtalak és civilizált körülmények közé hoztalak benneteket. De ti, ostobák, sosem értékeltétek, amitek volt.
Rafel megragadta az apró termetű tlulaxi férfit, előhúzta, és Keedair arca elé tartotta a fémhulladék pengét, amit Ishmaeltől kapott. Az egykori rabszolgafelhajtó azonban nem hátrált meg. Ehelyett gúnyosan megtapogatta a torkát.
– Gyerünk, vagy gyáva vagy hozzá... akár az egész néped?
Ingu lépett oda összeszorított ököllel, mintha be akarna szállni a küzdelembe, de Rafel félrelökte a tlulaxit.
– Buddallah megbüntetne, ha hidegvérrel megölnék valakit, nem számít, mennyi szenvedést okoztál korábban nekem. Agyamba véstem a szútrákat, figyeltem Ishmael szavára. – Rafel haragos tekintettel igyekezett türtőztetni magát. Valóban érezni szerette volna, ahogy a gonosz férfi meleg vére végigfolyik pengéje élén, aztán a kezére csorog.
Keedair csúfondárosan mosolygott rájuk a porból.
– Jól van, használjatok csak bűnbaknak, hiszen csak rám szórhatjátok a nemzedékeken át felgyülemlett szánalmas dühötöket, csak én lehetek a megvetésetek tárgya. Nem akartalak idehozni benneteket, és most sem segíthetek. Ha találhatnék segítőket, rögtön szólnék nekik.
– Már régóta keresem az ürügyet, amiért magadra hagyhatlak, nem érdekel, mit mond Ishmael. Rafel a felderítősiklóval ellentétes irányba mutatott. – Eredj hát a sivatagba, és keresd meg a saját utadat! Akár az értékes melanzsodból is befalhatsz. Úgy látom, eleget találsz belőle a környéken.
A tlulaxi meggyőződése ellenére botorkálva megindult a dűnék felé, majd hátrafordult.
– Csak a saját túlélési esélyeiteket csökkentitek azzal, hogy megszabadultok tőlem.
Ingu önelégülten mosolygott a férfi szorult helyzetén.
– Tovább életben maradunk – szólt utána Rafel –, ha nem kell megosztanunk az élelmünket egy testkupeccel.
Keedair, aki megkönnyebbült, hogy távol kerülhetett tőlük, ugyanakkor félelemmel töltötte el a gondolat, hogy egyedül marad a kegyetlen sivatagban, kihúzta a vállát, majd bátran továbbindult a homoktenger belseje felé.
– Így is, úgy is meghalok. Akárcsak ti.
Rafel tétován bámult utána. Vajon ezt akarhatta Ishmael? Vajon titokban jelet adott neki, amit Rafel nem volt képes megfejteni? Az ifjú apósa kedvére szeretett volna tenni, de nem volt biztos benne, hogy megértette, mit kell tennie..
Később, a nap leszálltakor, Rafel és Ingu a hajó előtt hűsöltek. Ettek egy keveset a fehérjeostyákból, és kortyoltak a vizükből. A két férfi vészhálótömböket húzott elő a tárrekeszből, majd kiterítették azokat a homokra. Mikor kimerülten lefeküdtek, Rafel arra gondolt, bárcsak Chamal mellett lehetne.
Elrakta a fémhulladék pengét, és elmerengett, vajon járhatnak-e a sivatagban éjjeli ragadozók – vagy esetleg az elkeseredett rabszolgafelhajtó tör rájuk az éj leple alatt, hogy megölje őket, és ellopja tőlük a felderítőhajót.
Komoran úgy határozott, hogy több védelemre van szükségük a táborhely körül. Rafel magára hagyta a pokrócán horkoló Ingut, visszamászott a pilótafülkébe, és a legkevésbé sem meglepve tapasztalta, hogy Norma Cenva Holtzman-pajzsokkal látta el a kisméretű járművet. Ez kellő védelmet ad.
Magabiztosan aktiválta a pajzsot, amely az ionizált levegő vibráló ernyőjét borította rájuk. Aztán visszament a hálótömbjéhez, és végre biztonságban érezte magát – egy darabig.
A talaj megremeget, mintha fóldrengés rázta volna meg. Aztán megrogytak és kavarogni kezdtek a dűnék, a mélyből pedig egyre erősödő moraj hallatszott. A dűnék orkánszerű robajjal összeroskadtak. A futóművéről kibillentett felderítősikló megtántorodott.
Rafel ordítva talpra ugrott, de rögtön megingott, és orra bukott a bizonytalan, süppedős homokban. Ingu felkiáltott, és levetette magát a hálótömbről, majd hadonászva igyekezett megtartani az egyensúlyát.
Az éjszakai sivatag hirtelen őrjöngő alakok viharában tört ki körülöttük, gigászi, szelvényes démonok emelkedtek ki a mélyből, akár a rémálmaikból életre kelt lidércek. Rafel a hátára esett, félig betemette a kavargó homok, és egyenesen a fólébe magasodó monstrum tátongó torkába nézett bele... Nyilvánvalóan a dobogó pajzs hergelte fel.
Ingu szokatlanul magas hangon felsikoltott.
A férgek egyszerre csaptak le, s nyelték el a felderítőhajót, a tábort és a két férfit. Rafel először azt hitte, egy roppant tűzevő sárkányra bámul fel. De nem látott szemeket. A hatalmas száj körül vakító, kristályszerű éleket látott megvillanni.
Aztán árny borult rá, éles fájdalmat érzett, és végtelen sötétséget.

- - -

 

Az élet a – jó és rossz – döntésekről
és azok kumulatív hatásáról szól.
NORMA CENVA: MATEMATIKAI BÖLCSELET

A bosszús, de kíváncsi Zufa Cenva az űrön át egyenesen felé célzott, furcsa üzenetre reagálva megérkezett a Kolharra. A varázslónő sivárnak és kezdetlegesnek találta a bolygót; az ottani telep fennmaradt, de nem különösebben gyarapodott. Miért akarhatja bárki is, hogy idejöjjön? A világ csekély készletei és zord klímája a túlélhetőség határát súroló, mostoha körülményeket teremtettek.
A hívás mégis egyértelműen innen eredet. Ki akarhat látni? És hogy merészel iderendelni engem?
Miközben legtehetségesebb nővéreit tanította a Rossakon, és veszélyes elmegyakorlatokat végeztetett velük a buja őserdőben, a kényszer oly erővel rántotta magához a gondolatait, hogy kis híján elveszítette összpontosító képességét, ami katasztrofális következményekkel járhatott volna. Az újonc varázslónők elkeseredetten viaskodtak a halálos energiákkal, és csak nehezen sikerült az elméjükben tartaniuk a mentális tűzvészt.
Ám képtelen volt elhessegetni, vagy figyelmen kívül hagyni a gondolatot. A hívás úgy hatott, akár egy hangos kiáltás Zufa agyában, és azt parancsolta, hogy azonnal induljon útnak. Gyere a Kolharra! Találkoznunk kell! Neki, a Dzsihad legfőbb varázslónőjének nem volt mit tennie.
A jelentéktelen bolygó a ginazi kereskedelmi útvonalak közelében keringett, de Zufát soha nem érdekelte. A Kolhart lényegében figyelemre sem méltatta. Zufának fontosabb feladata is akadt a Dzsihadban.
Gyere a Kolharra!
A magánűrhajó most leereszkedett a felszín felé, és ahogy a fedélzeti rendszerek száraz helyet kerestek a landoláshoz a hideg, mocsaras pusztaságok határán található primitív települések közelében, fojtó tompaság szivárgott az elméjébe, akár a méreg. Az ég, a víz, a nyirkos talaj, sőt még a göcsörtös fák is hamuszínűnek tűntek.
Anyám! Gyere a Kolharra! Azonnal!
Anyám? Lehetséges, hogy a Zufa méhében növekvő, megszületetlen magzat, Iblis Ginjo gyermeke próbál ilyen furcsa módon kapcsolatba lépni vele? Már a tudatára ébredt, és ezzel a küldetéssel bízza meg? Ha így van, belőle válhat minden idők legkiválóbb varázslónője. Zufa magában mosolyogva megsimogatta a hasát, amelyen még nem látszottak a terhesség jelei.
A törpe növésű Normának bizonyosan nincsenek efféle képességei... Évek óta semmit nem hallott a lányáról... Még Holtzman professzor is úgy döntött, hogy nem pazarolja rá tovább az idejét, és előfordulhat, hogy még a katasztrofális rabszolgafelkelés előtt kitelepíttette a bolygóról.
Ez vajon azt jelentette, hogy Norma életben maradt, s nem esett a vérengzés áldozatául? Bármekkorát csalódott is Normában, Zufa mégis a lány édesanyja volt, és törődött a sorsával.
Ám még ha életben maradt is, az üzenet nem érkezhetett Normától...
Idejétmúlt űrkikötővel teljes, borongós erődváros körvonalai rajzolódtak ki a hajó előtt. A Kolhar legnagyobb településének lakossága legfeljebb néhány százezerre rúgott.
Mikor a varázslónő megközelítette az űrkikötőt, vékony férfihangtól kapott engedélyt a leszállásra. Zufa nem látott egyetlen külvilági hajót sem, csupán letargikus lassúságú helyi közlekedési eszközöket.
– Fenntartottunk számodra egy helyet, varázslónő, és pontos utasításokkal rendelkezünk az érkezésedről. Már vártunk téged.
Zufa, akit már bosszantott az információ hiánya, telepatikus késztetéssel próbálta rábírni a férfit, hogy áruljon el végre valamit, de semmit sem sikerült kiszedni belőle. Mielőbb szerette volna megfejteni ezt a rejtélyt, hogy visszatérhessen tényleges munkájához.
A mentális hívást követve síntaadt bérelt, aztán az álmos űrkikötőből a kétszáz kilométerre északra fekvő kis faluba hajtott. Miért választ bárki is önszántából egy ilyen helyet? A kisméretű kabin vékony nyomtávú vágányon haladt; az utat döcögve tette meg, különösen, mikor felkaptatott a három oldalról hófedte hegycsúcsokkal határolt magas fennsíkra. Zufa legszívesebben telekinetikus képességeit használta volna, hogy a lomha járműnek segítsen az előrehaladásban, de végül ellenállt a kísértésnek.
Mikor Zufa végül megérkezett az aprócska állomásra, és kilépett a szeles, festett faperonra, kápráztató szépségű szőke nő jött elé.
– Cenva fővarázslónő! Már vártalak.
A Kolhar nyirkossága és huzatossága ellenére a nő csupán vékony és bő ruhát viselt, amely valamiképp nem libegett az erős fuvallatban. Fiatal volt, mégis kortalan, kék szemekkel és porcelánfinomságú bőrrel. Megmagyarázhatatlanul ismerősnek tűnt.
– Miért rendeltél ide? Miféle módon küldtél nekem ilyen jelet? – A saját státusát mindig szem előtt tartó Zufa azonnal megbánta, hogy a rendeltél szót használta, mintha közönséges lakáj lenne, akit kénye-kedve szerint utasítgat a gazdája.
A szépséges idegen furcsa, ingerlő mosollyal válaszolt:
– Kövess! Sok mindent meg kell beszélnünk... amint felkészültél a válaszokra.
Zufa az idegen után ment az állomásépületbe, ahol egy vézna öregember vastag kabátot nyújtott felé. Zufa félreintette a férfit, és nem törődött a fennsík hűvös levegőjével.
– Ki vagy?
Hirtelen eszébe jutott az egyik üzenet: Anyám! Gyere a Kolharra! Azonnal!
A nő nyugodtan felé fordult, mintha várna valamire. Külleme kínzóan ismerősnek tűnt, magas járomcsontjából és klasszikus profiljából ítélve nyilvánvalóan a rossaki génállományból származott. Olyannak tűnt, mint a nagy varázslónők egyike, de finomabb, kecsesebb szépségű vonásokkal. A szemei leginkább... de nem lehet!
– Ha felnyitod a szemed, látni fogod, hogy a lehetőségeknek nincsenek határai, anyám! Képes vagy meglátni engem egy más alakban?
A meghökkent Zufa hátrarántotta a fejét, aztán előbbre lépett, és hunyorgó, gyanakvó tekintettel méregette a nőt.
– Ez nem lehetséges!
– Gyere velem, anyám, és beszélgessünk! Rengeteg mindent el kell mondanom neked.
Norma buboréktetejű talajjáróban vitte le Zufát a fennsíkról a félig fagyott mocsárvidék egy kopár, süppedős tisztására. Miközben a jármű nagy nehezen keresztülvergődött az úttalan, göröngyös terepen, Norma káprázatos történetet mesélt el. Zufa alig hitt a fülének, de nem tagadhatta azt, amit a saját szemével látott.
– Mégiscsak van benned tehetség!
– A kimekek kínzása olyan képességeket hozott elő belőlem, amikről sejtelmem sem volt. Az elmém magába fordult, ahol rátaláltam a belső szépségemre és békémre. A soo-kő, amit Aurelius adott, valamit megindított bennem, és segített összpontosítani; ilyesmivel nem számolhattak előre a kimekek. És az életükkel fizettek ezért. Ezek után abban a fényűzésben részesülhettem, hogy a génjeimben tárolt tervrajzok szerint újjáformálhattam a testemet. Az őseim képességeit alapul véve ilyennek kellett volna születnem.
Zufa döbbenete és csodálkozása kézzelfogható volt.
– Egész életemben ezt vártam, ezt követeltem tőled. Habár korábban sohasem mutatkozott meg a tehetséged, örülök, hogy végül nem tévedtem. Keményen bántam veled, mert ezt kívántad meg. Mégiscsak megvolt benned a képesség. – Biccentéssel jelezte, hogy amit mondott, bóknak szánta. – Végül mégiscsak méltó lettél hozzám.
Norma higgadt maradt, és nyilvánvalóvá tette, hogy bármit mond is az édesanyja, nem bánthatja meg vele. Tekintetéből némi kétkedés sugárzott, mintha nem teljesen hinne Zufa szavainak.
– A szépségem lényegtelen ahhoz képest, amit immár megtehetek. Mikor elpusztult a testem, a női felmenőimről tárolt képzetek alapján alkottam újjá. Alkalmasnak találom ezt a testet, habár úgy hiszem, bármikor újra felvehetném a régi alakomat. Engem sohasem zavart annyira, mint téged. A külszín végtére is csupán külszín.
Zufa zavarba jött. Miután éveken át élt reménytelen törpeként, lánya láthatóan mellékesnek tartotta újdonsült testi szépségét. Norma nem azért vette fel ezt a tökéletes női alakot, hogy bárkit is lenyűgözzön vele – legalábbis ezt állította.
– Nem szabadott volna lemondanod rólam, anyám. – A kemény szavak dacára úgy tűnt, Norma fölötte áll haragnak és bosszúnak, és felsőbbrendű magabiztossággal beszél. – Számos tanítványod halt meg a kimekek elleni mentális támadásokban. Nekem viszont sikerült kordában tartanom a telepatikus tűzvihart, amely bármely más varázslónőt, még téged is elpusztított volna.
Zufát csodálattal töltötte el a lehetőség. Korábban oly sok tehetséges nővérét látta meghalni az emberi aggyal rendelkező gépek elleni csapások alkalmával.
– Meg kell mutatnod, hogyan lehetséges ez! – A lányát figyelte, és eltűnődött, vajon mire gondolhat éppen.
Norma egy magányos kunyhótól nem messze parkolta le a talajjárót, majd édesanyjával együtt kiszállt a járműből. Mintha kővé dermesztette volna a fagyos szél, egy tőle néhány méternyire heverő kődarabra összpontosított. Hetek teltek el az incidens óta, amely alapjaiban megváltoztatta az életét, és attól fogva nem használta új képességeit. Nem kimerültségből, hanem bizonytalanságból és attól való félelme miatt, hogy ereje nem várt következményeket okozhat. Leginkább attól rettegett, hogy a közelben ülő édesanyjában tesz kárt.
Norma teste elernyedt.
– Most nem. Még nem állok készen. Amikor újjáformáltam a testemet, kizárólag külső változást okoztam... ráadásul szélsőséges kényszer alatt cselekedtem. De úgy érzem, mindez csupán a kezdet, átmeneti fázis, anyám. Ezért ne csodálkozz, ha a jövőben tovább változom! Semmin se csodálkozz, amire képes vagyok!
A megjegyzés megijesztette a tapasztalt varázslónőt, aki félrefordította lángoló arcát.
Norma távolinak tűnt, mint aki belefeledkezett a gondolataiba.
– Inkább a jövő, nem a múlt érdekel. Ha már nem okozok csalódást neked, együtt még erősebbek lehetünk, még többet megvalósíthatunk, mint gondolnád. – Sarki szél kapott bele szőke hajába, amitől egészen éterinek tűnt a havas hegyormok háttere előtt. – Most érdemes lenne új alapokra helyeznünk a kapcsolatunkat. Rengeteg munka vár ránk.
Zufa képtelen volt rávenni magát, hogy nyíltan beismerje: hibázott – ha egy életen át megkövetné, akkor sem tehetné semmissé a becsmérlést és szidást, amiben Normának oly sokáig része volt –, de mostantól talán jobban igyekezhet, és kettejük egyesített erejével jelentős lépéseket tehetnek az ellenség legyőzésére. Norma végül megérti majd a ki nem mondott bocsánatkérést.
A varázslónő tétován előrenyújtotta mindkét kezét, és rögtön látta, hogy Norma is követte a példáját, mindössze a másodperc töredéke múltán. Vagy ugyanabban a pillanatban történt volna? A két nő sután megszorította egymás kezét, majd mindkettejük számára szokatlan módon átölelték egymást.
Együtt sétáltak a durva, fagyott talajon a kunyhóhoz, egy öreg, előre gyártott épülethez, amelyet sok évvel ezelőtt emeltek a jóindulatú gyarmatosítók, akik feladták a függetlenség vágyálmát. Norma időközben felújította, és ismét lakhatóvá tette.
Röviden beszélt, és a körülöttük elterülő, kiterjedt ugarra mutatott.
– Nem sivár pusztaságot képzelek magam elé, anyám! A lehetőségek végtelen terepét látom magam előtt! Végre rendelkezem a rossaki varázslónők képességeivel, miközben megtartottam a magamtól kifejlesztett, átfogó matematikai tudást is. Immár birtokomba került a válasz, anyám. Oly sok év után végre tudom, hogyan lehet megalkotni olyan hajtóműveket, amelyek meghajlítják a teret.
Az idősebb nő felé fordult, Zufa pedig elszédült tekintete célkeresztjében.
– Érted, amit mondok, anyám? Olyan járműveket építhetünk, amelyek egy szemvillanás alatt megtehetik a két csatatér közti utat. Képzeld csak el, mennyi hasznát vehetik az űrhajóimnak, ha egyetlen pillanat alatt felbukkanhatnak a tér bármely pontján. A Dzsihad Hadserege gyorsabban mérhet csapást az Összehangolt Világokra, mint ahogy Omnius reagálhatna.
Zufának sikerült megtartania az egyensúlyát, pedig szinte megittasodott a csodás új lehetőségektől.
– Ez lehet a legjelentősebb változás az elhúzódó konfliktusban, egészen... egészen a Földre mért atomcsapás óta.
– Ennél több rejlik benne. Sokkal több. – Norma összeszűkítette halvány szemét. – De ezúttal nem vallhatok kudarcot a saját gyengeségem miatt. Korábban, mikor a Poritrinen éltem, alábecsültem a politika és a személyes kapcsolatok fontosságát. Nem értek a taktikázás művészetéhez, és nem is óhajtom megtanulni.
Norma tekintete végigszaladt a barátságtalan pusztaságon, mintha lelki szemeivel már most maga előtt látná a felépítendő városokat.
– Épp ezért szükségem van a segítségedre, anyám. Az elképzelésem túlságosan nagyszabású ahhoz, hogy lemondjak róla. Nem hagyhatom, hogy megtévesztett bolondok vagy számító bürokraták megállítsanak. Holtzman professzor sokat ártott nekem a Poritrinen, és nem vettem észre, miként keresztezi az utamat, és késleltet, mígnem végül minden eredményemet magának akarta tulajdonítani. Nem csupán a segítségemet akarta. El akarta orozni az ötleteimet, hiszen magától már semmit nem volt képes kiötleni.
Zufa nem tudta elleplezni a megdöbbenését.
– Holtzman professzor? Meghalt a felkelés során, akárcsak Bludd nagyúr és szinte mindenki más is Stardában.
Norma bólintott.
– Tudom, ezért a semmiből kell újrakezdenünk itt, a Kolharon. Szükségem van a Dzsihad legfőbb varázslónőjének képességeire és politikai befolyására.
Nem elég egyszerűen kidolgozni a matematikai képleteket. Én működőképessé fejlesztem a technológiát, te pedig teszel róla, hogy használják. A többi varázslónővel együtt segítenetek kell nekem, hogy ezt a helyet hatalmas, titkos hajógyárrá alakítsam.
– De... itt? – kérdezte Zufa, és körbenézett a barátságtalan terepen. Norma szélesre tárta a karját.
– Lelki szemeim előtt gigantikus kilövőteret látok ezen a síkságon, ahonnan térhajlító űrhajók indulhatnak útra a világmindenségbe, amelyek mellett eltörpülnek a ma ismert járművek.
– Norma, valamit el kell árulnom neked – szaladt ki a lánya mellett ülő Zufa száján. – A... meg nem született húgodat hordozom a szívem alatt. Belső ritmusaim gondos időzítésével sikerült teherbe esnem Iblis Ginjótól.
Még a természetfeletti szépségű és képességű Normát is láthatóan meglepte a hír.
– A főpátriárkától? Miért?
– Mivel olyan kiaknázatlan erő rejlik benne, amiről még maga sem tud. Valószínűleg néhai őseitől még rossaki géneket is örökölt. Úgy gondoltam, tőle megkaphatom a tökéletes lánygyermeket. Most már talán szükségtelen mindez.
– Úgy tűnik, mindkettőnknek sikerült meglepnie a másikat – állapította meg Norma. – Sok minden megváltozott közöttünk. És Aureliusszal kapcsolatban is. A jövő térképe átalakult.
Gyengéden elmosolyodott.
Mostantól jóvá teszem a hibáimat, hogy ennyire végtelenül és szégyentelenül nem hittem a saját lányomban – ígérte meg magának Zufa. Elöntötte a bűntudat, ahogy ráeszmélt, hogy mindig segítőkésznek kellett volna lennie Normával szemben. Megfogadta, hogy kiköszörüli a múltban vétett csorbát.
– Igen, segíthetek megvalósítani ezt a roppant feladatot. Örülök, hogy engem bíztál meg vele, kislányom.
Norma gyengéd mosolya eltűnt, és mintha édesanyja lelkének mélyét fürkészte volna, hogy megállapítsa viszonyuk megváltozásának valós okát.
– A testedből és véredből származom. Kiben bízhatnék, ha nem benned? Jobb választást nem ismerek.
Halványkék szeme felcsillant, ahogy maga elé képzelte a jövőt.
– Következő lépésként pedig meg kell nyernem magamnak az eszményi üzletembert, aki pénzelni képes egy ekkora vállalkozást. – Norma mélyet szippantott a fagyos levegőből, majd megfordult, hogy kinyissa a házikó ajtaját. – Már alig várom, hogy ismét láthassam Aureliust.

- - -

 

Mikor a szemlélő valóban elhiszi azt,
amit lát, a látomás valósággá lesz.
ZON NORET KARDMESTER

A zsoldos mester egy kő- és homokhalmon ült a friss jácintokkal ékesített törtkorall szentély mellett. Az Ártatlan Manion tiszteletére emelt emlékhely védelmet és nyugalmat kínált a démoni gépek ellenében, Jool Noret azonban inkább a saját harcosi képességeiben bízott, akárcsak több mint egy esztendővel ezelőtt az Ixen.
A harcedzett ifjú a távolba meredve bámult keresztül a homokóceánon, amely saját apró szigetét vette körül. Kitalált ellenfeleket, célpontokat és ellenségeket képzelt maga elé.
Noret csupán egy derekánál összecsomózott ágyékkötőt viselt. Guggolva csomóba szorította az izmait, míg a dermedt póz fájdalmat nem okozott neki, de nem lazította el magát, s nem pislogott, habár lassan verejtékcseppek gurultak le a szemöldökén, bele a szemébe.
Aztán villámgyorsan suhintott pulzuskardjával. A diszruptor-penge épp ott fúródott a levegőbe, ahova Noret célzott.
Noret korábban esküt tett, hogy nem hagyja tompulni a képességeit, még ha a csaták között haza is megy a Ginazra. Folytonosan edzenie kellett Chiroxszal, hogy egyre magasabb szintre fejlessze a készségeit. A mek alkalmazkodási algoritmusának beállításait már most is jóval a korábbi szint fölé emelte, amivel túlszárnyalt mindent, amit addig a gyakorlatban megvalósíthatónak képzelt. Habár egyre bizonyított, soha semmiképp nem érezte, hogy elégedett lehetne magával. A kor rejtelmes órája egyre ketyegett szervezetében, ő pedig nem akarta, hogy idősebben elveszítse a képességeit. Furcsa, beteges gondolatok ezek egy olyan férfitól, aki még be sem töltötte a huszonharmadik évét.
Hónapokkal ezelőtt tért vissza a Ginazra egy csapatnyi veteránnal, akik a Salusa Secundusra tartottak. Az ádáz, sok csatát megélt zsoldosok egyike sem akart a napsütötte szigetcsoporton henyélni, ezért hetekig vadásztak az űrben, az Összehangolt Világok határvidékén, hátha alkalmas kóborlókra akadnak. Találtak is, és megsemmisítettek két robot felderítőjárművet, ám mivel elfogytak a célpontok, a csapatszállító hajó végül útnak indult a Rossak és a Ginaz közötti folyosón. Miután átfurakodtak a rendszer aszteroidaövezetén, elérkeztek az óceánbolygóra.
Noretnek nem volt ellenére a hazatérés. Alig várta, hogy ismét a kis szigeten lehessen Chiroxszal, és egy nanopengénél is élesebbre fenje a készségeit. Hogy még könnyebben végezhessen a gépekkel.
Váratlanul megperdült, felugrott a levegőbe, majd lecsapott maga mögé. Gyerekkora óta többféle fegyver forgatását megtanulta, többek között olyan bonyolult fegyverzetét is, amely egyszerre egy tucatnyi harci robottal volt képes végezni. Ennek ellenére mindig visszatért édesapja pulzuskardjához. Ósdi, de pontos fegyvernek számított. A kard használata olyan szintű készségeket követelt meg, amivel egyetlen zavarógránát vagy nyers erőt alkalmazó fegyver nem érhetett fel.
A küzdelem kimenetele a pontosságtól és az időzítéstől, az érzékek helyes használatától és a gyakorlatból származó tudástól függ.
Mikor nem a Dzsihad Hadseregének valamely küldetésén vett részt, Jool Noret naponta órákat gyakorolt egymagában vagy szenszei mekje ellen. Mivel nem vágyott az emberek társaságára, egyetlen barátot sem szerzett a szigetre érkezett kiképzettek között. Kizárólag azért tartott szünetet, hogy langyos vizet vagy ízetlen ételeket vegyen magához, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytathassa a viadalt, a kiképzést, és továbbfejleszthesse harci tudását.
Noret hamarosan készen áll arra, hogy újból csatlakkozzon a Dzsihadhoz. Úgy tekintett magára, mint akinek egyetlen célja a gondolkodó gépek elpusztítása lehet. Egy napon majd az életébe kerülhet a vakmerősége, de tesz róla, hogy Omniusnak sokba kerüljön a halála...
Odalentről, a letaposott tengerpartról diákjelöltek figyelték csendben és tisztelettudóan, ahogy Noret végrehajtott egy gyakorlatsort. Chirox, a szenszei mek a szemlélődők között állt. Noret periférikus látása befogta őket, de nem törődött velük. Rengeteget tanult abból, hogy egyszerűen figyelte az édesapját, és nem vette zokon, ha nézték, de a tanáruk nem szándékozott lenni.
Noret hátat fordított közönségének, és belevetette magát a gyakorlatozásba. Az emberek a Veteránok Tanácsától származó hadi hírekből tudtak a hőstetteiről, amelyeket a lábadozó zsoldosok között terjesztettek. A sziget minden lakója hallott a diadalairól. Jool Noret már a legelső bevetésén szinte legendás hírnévre tett szert, mivel egymagában működésbe hozott egy nukleáris várospusztítót, amely mindenestől megsemmisítette az Ix-Omniust. Azóta, jó néhány összetűzés során, gondolkodó gépek seregeit győzte le.
Ám Noret megvetette a tömjénezést, és nem akart tettei dicsfényében sütkérezni. Úgy érezte, nem érdemli meg.
Az elmúlt néhány hét folyamán azonban egyre több kíváncsi diák jött el megnézni, hogy ellessék a fogásait. Szemtanúi lehettek Noret emberfeletti gyakorlatainak a harci mekkel szemben, s lélegzetvisszafojtva figyelték a mozdulatait.
A tömeg növekedett. Némelyik harcosjelölt nyíltan felkérte, hogy legyen a kiképzője, de Noret nem állt kötélnek.
– Nem tehetem. Még nem sajátítottam el mindent, amit akartam.
Habár igyekezett titkolni, azért utasította el a kérésüket, mert mardosó bűntudatot érzett édesapja halála miatt. Szívére mintha súlyos kő nehezedett volna. Tudta, hogy egy napon majd a csatában esik el, amint az a hozzá hasonlók sorsául rendeltetett. Ám megfogadta, hogy dicső küzdelemben, tökélyre fejlesztett képességekkel fog meghalni. A saját épsége feletti aggódás teljes hiánya tette lehetővé számára azokat a tetteket, amiket az edzései során véghezvitt. Mit érne el vele, ha másoknak is megtanítaná a trükkjeit, hacsak azt nem, hogy mind a halálba küldi őket?
Noret nap mint nap felülmúlta Chirox legjobb teljesítményét.
– Más diákok is szeretnének tanulni tőled, Jool Noret mester – mondta a küzdő robot, ahogy a nap aranylóan lenyugodott a beláthatatlan óceán mögött. – Vajon nem kötelessége a ginazi zsoldosoknak, hogy minél több zsoldost küldjenek a csataterekre?
Noret összeráncolta a homlokát.
– Vissza kell térnem a küzdelembe. A következő hajóval elmegyek.
Maga elé emelte a pulzuskardját, és magában azt latolgatta, miféle módokon csaphat össze az elkövetkező időkben a gonosz gondolkodó gépekkel. Aztán egy vakmerőbb diák, aki elég bátornak mutatkozott ahhoz, hogy megszólítsa a híresen magányos zsoldost, odalépett hozzá.
– Felnézünk rád, Jool Noret. Omnius ostora vagy.
– Pusztán a feladatomat végzem.
A diáknak sötét haja és cserzett, hámlott, szeplős fehér bőre volt. Nyilvánvalóan nem a Ginazról származott, mégis idejött, hogy kiképzésben részesüljön. Ide. Legalább öt évvel idősebb lehetett Noretnél, erejét pedig nagy termete és vaskos izmai adták neki. Sohasem szerezheti meg a ginazi zsoldosok mozgékonyságát, mégis félelmetes ellenfélnek tűnt.
– Miért nem vagy hajlandó tanítani minket, Jool Noret? Mindannyian kovácsolásra váró fegyverek vagyunk.
Noret halkan elismételte a szavakat, amelyek immár értelmét vesztett mantraként hatottak.
– Nem vagyok méltó magamhoz. Nem vagyok alkalmas rá, hogy másokat tanítsak.
– Vállalom a kockázatot, Jool Noret – válaszolta mogorván a férfi. – A Tyndallról származom. Nyolc évvel ezelőtt a gondolkodó gépek leigázták a bolygómat, milliókat legyilkoltak, a többit pedig rabszolgává tették. A nővéreimet lemészárolták, akárcsak a szüleimet. – Hatalmas szemeit harag és könnyek borították el. – Aztán a Dzsihad Hadserege válaszolt. Hatalmas túlerővel és rengeteg ginazi zsoldossal támadtak a Tyndallra, és elűzték a gépeket. Nekik köszönhetem, hogy élek, és szabad vagyok.
Felső ajka megremegett.
– Azért jöttem, mert én is zsoldossá szeretnék válni. Gondolkodó gépeket akarok ölni. Bosszúra vágyom. Kérlek, taníts!
– Nem tehetem. – Noret megkeményítette szívét a tyndalli menekült elkeseredett ábrázata láttán.
– Az ellen azonban nincs kifogásom – tette hozzá hosszas tanakodás után, és Chirox felé fordult –, hogy helyettem te tanítsd a jelentkezőket, ha jónak látod.
Noha nem számított elfogadott kiképzőnek, és komoly kétkedéssel fogadták őt a veterán tanítómesterek, a harci robot hivatalos órákat kezdett adni az izgatott és igyekvő zarándokoknak, akik Noret szigetére jöttek.
Napokkal mestere indulása után Chirox két tanítványt vett magához, aztán tizenkettőt, végül egymást váltogatva vezette a buzgó zsoldosjelölteket nappal és éjszaka egyaránt. Megtanította őket a gépek elpusztításának alapjaira. És nem volt szüksége pihenésre.
A tanítványok minden reggel példás igyekezettel vetették bele magukat a kiképzésbe. Mindegyikük a legendás ginazi kardmesterhez szeretett volna hasonlítani, noha mikor megkérdezték tőlük, miért, egyikük sem tudta pontosan meghatározni, bálványuk stílusa miben különbözött az átlagos zsoldosétól. Csupán azt érezték, hogy kivételesen gyors, tetteit pedig fürgeség és meghatározhatatlanság jellemezte.
Valahányszor a szenszei mek úgy látta, hogy az egyik kiképzett készen állt, elküldte őt, hogy vétesse fel magát a hivatásos ginazi zsoldosok közé. Akik Jool Noret követőinek vallották magukat, mindannyian felirattal ellátott korálkorongot húzhattak elő a kosárból, és magukba fogadták egy elesett zsoldos szellemét.
Aztán elindultak, hogy küzdőtudásukat a Dzsihad Hadseregének ajánlják.

- - -

 

Az elvarratlan szálak hajlamosak
megfojtani bennünket.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK

A Dzsihad Tanács előtt hatalmas transzparens hirdette, hogy „A Bela Tegeuse felszabadult!”. Miután megsemmisült a helyi Omnius, a világ lényegében védelem nélkül maradt, és csak el kellett foglalni – feltéve, hogy a Dzsihad Hadserege elég gyorsan lépni tud.
Hekaté betartotta az ígéretét, habár nem pazarolta arra a drága idejét, hogy erről Iblist is értesítse. Ha előre ismeri a tervét, akár a Dzsihad teljes Armadájával készülhetett volna a csapásra, és újabb nagyszerű győzelmet tulajdoníthatott volna magának.
Ám mivel oly soká élt már, a női Titán láthatóan nem különösebben izgatta magát. Amikor Iblis kérdezősködni kezdett, Hekaté megsértődött, sőt nyíltan méltatlankodott.
– Részletes jelentést hagytam a képviselődnél, pontosan úgy, ahogy kérted tőlem. Talán érdemes lenne ellenőrizned, hátha megszakadt valahol a kommunikációs csatornátok, hmm?
Iblisnek nem volt ínyére a gúnyos hangnem, de Yorek Thurr korábban határozottan azt állította, hogy nem érkezett semmiféle üzenet.
A Bela Tegeuse parázslón és sebzetten tovább várakozott. A főpátriárka biztosra vette, hogy mostanra elkéstek a beavatkozással. Mindenesetre heves vitát kezdeményezett a Dzsihad Tanácsban. Még ha kudarcot vall is, nem tagadhatják meg tőle, hogy előre látta az eseményeket.
Miután értesült a Bela Tegeuse elleni támadásról, Iblis gondosan kérelmező levelet hamisított a lerombolt Comati állítólagos túlélői nevében. A magukat „szabadságharcos”-ként feltüntető csoport beszámolt a történtekről, arról, hogyan pusztította el egy titokzatos hajó a helyi Omniust, minek utána most a Nemesek Szövetségéhez folyamodnak azonnali segítségért, mielőtt a gépek helyreállíthatnák az uralmukat.
– A Bela Tegeuse utcáit működésképtelen gépek roncsai borítják! A bolygó Omniusa leállt. Lehetne-e ennél kiválóbb alkalmat keresni? – olvasta fel a sorokat legmeggyőzőbb hangján. – Toprongyos emberek támadnak a megmaradt gépi védőkre, de nem rendelkeznek értékelhető katonai erővel. Itt a lehetőség, hogy sikert arassunk a korábbi kudarc színhelyén. Képzeljük el, mekkora diadalt jelentene a Dzsihadnak a Bela Tegeuse felszabadítása!
Ám sokan, akik még mindig a Dzsihad hajnalán lezajlott első véres küzdelem veszteségeit fájlalták, további információt akartak, és felderítők kiküldését, valamint a biztos győzelemhez elegendő nagyságú flotta összeállítását követelték. Iblis elkeseredett, hiszen tudta, hogy időközben a gépek megtették az első lépéseket.
Serena pedig nem volt jelen. Miután korlátozott döntéshozó hatalmat ruházott rá, a papnő visszavonult az Önelemzés Városába, hogy megtegye a végső előkészületeket közelgő útjához a Thalim rendszerbe, ahol megszemléli a tlulaxi szervfarmokat.
A dolgok sokkal simábban mentek, mikor Iblis egymaga irányított.
A vita késő éjszakáig elhúzódott. A hadsereg képviselőjeként Vorian Atreides is helyet foglalt az asztalnál, és éppoly idegesnek és türelmetlennek tűnt, mint Iblis. A magas rangú tiszt, aki nemrégiben tért vissza a szövetségen kívüli Caladan bolygóról, ahol előretolt katonai állást létesített, meghökkentő bejelentést tett azzal kapcsolatban, hogyan fertőzte meg Omnius gyökérprogramját a megtévesztett robot kapitány révén, aki több összehangolt világba is eljuttatta a halálos frissítést.
Órákon át tartó vita után Vor nagyot sóhajtott.
– A Bela Tegeuse sebezhető prédaként hever előttünk. Ha vég nélkül vitatkozunk a bolygó sorsa felett, lehetséges, hogy már meg is hoztuk a döntést. Omnius nem fog várni ránk.
A tanács tagjai ennek hallatán elbizonytalanodtak. Ketten részben támogatták a javaslatot, a többiek pedig nem szálltak vitába velük.
A főpátriárka erős szövetségesre talált egykori földi menekülttársában, legalább ebben a kérdésben. Amint Vorian mellé látszott állni a többség, maga is közbeszólt:
– Hallgassatok Atreides primerásra! Mindig a tettek embere volt, és tapasztalt az efféle ügyekben.
Ahogy végignézett a Dzsihad Tanács tagjain, ráébredt, hogy immár Serena Butler utasításait követték, és nem helyeselték rögtön Iblis minden ötletét, a főpátriárka furcsán tehetetlennek érezte magát. Pedig olyan egyértelműnek tűnt a válasz!
Felnyílt egy oldalajtó, és Harkonnen primerás sietett be rajta, aki épp Serena tlulaxi útját készítette elő. Ziláltnak és megviseltnek hatott, egyenruháját tőle ritka hanyagsággal viselte. Körbetekintett a kupolás csarnokban, aztán Vorian Atreidesen állapodott meg a tekintete.
– Meghozta már a döntését a Tanács?
– Túl sokat beszélünk – dörmögte válaszképp Vorian. – Azt javasoltam, küldjünk előre egy vagy két hadosztályt, amíg fel nem készülünk az átfogó támadásra, de alig hagyta el számat az indítvány, rögtön kitört a hangzavar. Néhányan, talán a többség támogat, de a tétovázók megakasztják az eljárást. Egyesek a számítógépes vírus elleni érveiddel igyekeztek lejáratni engem.
– Többnyire én szoktam az azonnali cselekvés pártján állni – felelte Xavier elgyötört mosollyal –, amíg te a közvetettebb módszerek mellett teszed le a voksodat.
Rövid szünet után a Kirana III képviselői összeültek Iblis Ginjóval tárgyalni. Egyikük, egy apró, kreol bőrű, fekete bajuszos férfi azt javasolta, napolják el az indítványt további megfontolás céljából, hogy „hideg fejjel hozhassák meg ezt a fontos döntést”. Aztán indítványozta, hogy a szükséges információk begyűjtése után a Tanács ismét üljön össze, hogy egy hét elteltével újra megnyissa a vitát.
Több képviselő támogatta az indítványt.
– A jövő héten? – kiáltotta Vor, és felállt az asztaltól.
– Addig nem várhatunk! – ordította Xavier.
– Minden odavész! – tette hozzá elkeseredetten Iblis, mivel tudta, hogy elveszti majd a szavazást. Nem emlékezett egyetlen olyan alkalomra sem, amikor ilyen egyértelműen fölé kerekedtek volna a Tanácsban.
– Bármennyire is sajnálom, a Tanácsnak számos fontos ügyet kell még elintéznie – zárta le a vitát a kiranai képviselő.
A felbőszült és elkeseredett Iblis leszegte a fejét, és nem mert a két primerás szemébe nézni. Mindhárman tudták, hogy a Bela Tegeusét ismét elvesztették. Teljesen szükségtelenül.

 

– Kérdésem lenne hozzád, Agamemnón tábornok – szólalt meg a Corrin-Omnius. Az örökelme hangja – amely egyszerre mindenhonnan jött – nyugodtnak, mégis végtelenül fenyegetőnek hatott. – Szeretnéd, ha eltávolítanám és szétzúznám az agyadat?
Minden szó egyre hangosabban zengett a Központi Torony likvimetál szerkezetében.
– Úgy ítéltem meg, hogy ez lenne a megfelelő válasz hihetetlen hibáidra és súlyos kudarcaidra.
– Nem lenne tanácsos ilyesmit tenni egy olyan értékes kimekkel, mint én vagyok – felelte a tüskékkel és fegyverzetnyílásokkal vértezett, aranyszínű páncélt viselő Titán hadvezér –, miután tíz éven át szolgáltam eredményesen az Összehangolt Világokat. Egyike vagyok a három megmaradt Titánnak.
Tudta, hogy a programjába épített gátló mechanizmusok megakadályozzák, hogy Omnius beváltsa az ígéretét.
A Központi Torony körbefutó falai színek és formák szédítő változatosságával felnyíltak és bezárultak. A rugalmas, alakváltó terem némelykor tágasnak tűnt, pillanatnyilag azonban drasztikusan összehúzódott, mintha zúzdaként próbálná megfélemlíteni a Titánt. Hirtelen, mikor a falak már csupán centiméterekre álltak tőle, a helyiség kitágult, mintha mély lélegzetet vett volna.
Aztán a Központi Torony kígyószerűen vonaglani kezdett, Agamemnónnak pedig járóteste stabilizátoraival kellett megtartania az egyensúlyát. Nem számított rá, hogy a mindent behálózó számítógépes örökelme valaha is ilyen éretlen módon eljátszadozik vele, akár egy hisztis kisgyerek. Talán a Terra-Omnius fertőzött frissítéséből maradt hátra néhány kóros segédprogram, és ez okozta a szokatlan viselkedést.
Ezeket a gépeket meg kell fosztani a hatalomtól, el kell pusztítani őket... Xerxész segítségével, vagy nélküle. Agamemnónnak nehezére esett türtőztetnie magát, nehogy idegesen rázkódni kezdjen a gépteste.
– Tán azt hiszed, hogy nem találom meg a kiskapukat Barbarossa korlátozó programjában? – kérdezte Omnius. – Súlyos hibát követnél el, ha alábecsülnéd a képességeimet.
Agamemnón eltűnődött ezen. Ha az örökelme megtalálta a módját, hogyan kerülje ki az elsődleges parancsot, hogy sohasem tehet kárt a Húsz Titán egyikében sem, vajon Omnius nem pusztította volna el réges-rég az eredeti kimekeket?
– Kizárólag a hasznosságomat hangsúlyozhatom. A gépbirodalmad sokat köszönhet hadjárataim sikerének. A testem gépezet, míg az agyam emberi agy. Mindkét világ legjobb tulajdonságait hordozom magamban.
– A szerves elmeközpontod továbbra is hibásan működik. Sokkal többre mennél nélküle.
Agamemnón nem értette, mi válthatta ki ezt a hirtelen becsmérlési rohamot, de nyugalmat erőltetett magára.
– Az emberi agyam lehetővé teszi, hogy jobban kiismerjem az ellenséget. A hatékony és logikus gépek nem érthetik a zavaros emberi természetet. Súlyos taktikai hiba lenne kihasználatlanul hagyni az összes rendelkezésre álló lehetőséget.
Agamemnón lába alól hirtelen eltűnt a talaj, ahogy a felhőket súroló Központi Torony egyetlen pillanat alatt a talajszintig húzódott össze. A mozgás váratlanul megszűnt, a likvimetál falak pedig teljesen áttetszővé váltak, és Agamemnón előtt feltárult az éjszakai gépváros képe. Kékes ívfények tündököltek az épületek között; robot repülőjárművek haladtak el felettük a magasban.
– Ez a Hekaté-ügy kellemetlenül érint, ha valóban róla van szó. – Omnius hangjának ereje szinte elsöpörte a kimeket. – Egyike a Titánoknak, és illene kordában tartanotok. Nemrégiben komoly károkat okozott a Bela Tegeusén.
– Egyike az egykori Titánoknak, Omnius. Hekaté ezer éve rejtőzködik. Nem vállalok személyes felelősséget a tetteiért.
– Fel kellett volna kutatnotok, hogy megsemmisítsétek. Már évszázadokkal ezelőtt.
– De más ügyekkel foglaltál le, Omnius. Sohasem hagytál nekem évtizedeket arra, hogy hiábavaló keresésbe fogjak, és olyasvalaki nyomába eredjek, aki ez idáig semmit sem ártott nekünk.
Agamemnón gyanította, hogy az örökelme látszólagos dühe csupán ügyes blöff volt, hogy újfent megfélemlítse őt. Mintha Omnius bármit is értett volna a mesterkedéshez!
– Íme, a nagylelkű ajánlatom, Agamemnón: megengedem, hogy élj még egy darabig, de el kell intézned Hekatét. Foglald vissza a Bela Tegeusét, és állítsd be az örökelmém egy teljes másolatát, mielőtt a szövetségi emberek megvethetnék a lábukat a bolygón! Siess!
Az átlátszó falak köré hirtelen ismét likvimetál korlátok zárultak.
– Igenis, Omnius! Úgy teszek, ahogy parancsolod.
A hang megváltozott, és immár csupán egy helyről szólt. Felülről.
– Tehát megegyeztünk. Ha elbánsz Hekatéval, életben hagylak. Viszont ha kudarcot vallasz, szétzúzlak.
– Mindig igyekeztem hűen szolgálni téged, Omnius. De, ahogy mondtad, a megmaradt emberi rész, amit magamban hordok, megfoszt a tökéletesség esélyétől.
– Szórakoztatónak talállak, Agamemnón. De ez nem elég.

 

A dühtől fortyogó kimek tábornok kilépett a Központi Toronyból, és roppant harcostestében végigtántorgott az utcán. Mikor két emberi rabszolga lépett ki elé a Corrin sikátoraiból, teljes erejéből a falnak taszította őket. A többi megbízott fejvesztve a közeli épületekbe menekült.
Agamemnón és a Titánok egyre fogyatkozó csapata évszázadokon át azért szolgálta Omniust, mert nem volt más választásuk. A tábornok soha nem kívánta még ennyire, hogy felkeljenek az örökelme ellenében. Legalább az az ostoba Xerxész nem kerülhetett az útjába.
Az eltökéltség úgy lüktetett benne, akár egy energiabeömlesztés. Már épp eleget várt. Beowulf, aki nemrégiben csatlakozott hozzájuk, több mint száz, titokban berzenkedő neóra akadt rá. Agamemnónnak meg kellett ragadnia az alkalmat. Most vagy soha!
Nem találhat jobb helyszínt és időt a Bela Tegeusénél.

- - -

 

Az emberi elme, amelynek nem kell valódi kihívásokkal szembenéznie, hamar eltompul. Épp ezért fontos az emberiség mint faj túlélése érdekében, hogy folytonosan újabb nehézségeket állítsanak maguk elé, és sikerrel megküzdjenek velük. A Butleri Dzsihad eme tudattalan folyamat következményének tekinthető, amelynek gyökerei a gondolkodó gépeknek biztosított túlzott hatalomig és Omnius Birodalmának elkerülhetetlen létrejöttéig vezethetők vissza.
IRULAN HERCEGNŐ:
A NAGY LÁZADÁS TANULSÁGAI

Mivel a Kolhar előretolt állásként működő kolóniája kevés üzleti vállalkozást tudhatott magáénak, Aurelius Venport korábban sohasem járt errefelé. A sivár és meddő bolygóra nem olyan helyként tekintett, ahonnan valaha is hasznot remélhetne.
Ám amint megkapta Norma üzenetét – tehát életben maradt! –, máshová nem is akart volna menni. Bárhová elutazott volna, hogy megkeresse őt, s nem tántorította el a titokzatos figyelmeztetés: „Ne lepődj meg azon, amit látni fogsz!”.
Venport üzletemberként jól tudta, hogy a váratlan fordulatok általában bevételkieséshez vezetnek. A VenKee Vállalat többnyire az ésszerű üzleti gyakorlatnak, a személyes tapasztalatnak és megbízható ösztönöknek köszönhette a profitot. Ám elképzelni sem tudott volna kellemesebb, örömtelibb meglepetést annál, hogy megtudta, a drága és kedves Norma még él.
A lány rövid üzenete a Rossak gyógyászati mezőin érte utol, de részleteket nem tudhatott meg belőle. Hogyan sikerült elmenekülnie a poritrini felkelés elől? Mi történt a térhajlító űrhajó prototípusával? Hová tűnt Tuk Keedair? Miért és hogyan került a Kolharra annyi más hely közül?
Mikor megérkezett a jellegtelen űrkikötőbe, Venport még inkább meglepődött, mikor Zufa Cenvát látta elébe sietni. Egykori szeretője láthatóan megváltozott; vonásai meglágyultak, fagyos szépsége mintha kissé felengedett volna.
– Zufa, te mit keresel itt? Megkaptam Norma üzenetét...
– Ahogy én is. – A hozzáállása sokkal pozitívabbnak, belátóbbnak és derűlátóbbnak tűnt, mint bármikor is hosszú együttélésük során. – Nem fogsz hinni a szemednek, Aurelius. Ami történt, alapjaiban változtatja meg a Dzsihad jellegét.
Pillanatokkal később azonban ismét felvette régi modorát, és őrjítő felsőbbrendűséggel megtagadta a választ Venport minden kérdésére. Biztosította, hogy Norma ép és egészséges, de többet nem árult el. A türelmetlen és csalódott Venport mérgesen nézett vissza rá; Zufa mindig elmejátékokat játszott vele, akár egy birkózó, aki folyton fölébe igyekszik kerekedni.
Síntaxival egy elhagyatott helyre vitte a városból, a csipkézett hegységektől körülvett hideg mocsárvidék közepére. A koszos hóval és jégfoltokkal borított talaj csikorgott a kereskedő lába alatt, ahogy Zufa után a szerény fakunyhó felé indult. A szűkös tornácon csupán egy gyalulatlan, fedett pad állt. Az épület egyik oldalának félteteje alatt farakás hevert, habár Venport egyetlen fát sem látott a közelben.
Miután fellépett a fatornácra, Zufa kitárta a nyikorgó bejárati ajtót, majd intett Aureliusnak, hogy kövesse őt. A kereskedő nem kérdezősködött tovább, és előresietett, hátha odabent találja Normát. Eszébe jutott az üzenet – Ne lepődj meg azon, amit látni fogsz! –, majd mély lélegzetet vett. Mosolyogva belépett a szerény hajlékba.
A zárt térben a kandallóban narancssárgán parázsló tűz melegét érezte meg. A helyiséget a fa füstjének édes illata töltötte be. Magas, káprázatos szépségű, sápadt aranysárga hajú, tejfehér bőrű nő fordult felé mosolyogva, kacagva, akinek tekintetéből kislányos öröm sugárzott. Mit keresett itt Zufa egyik varázslónője?
– Aurelius! – szaladt oda hozzá a nő.
Habár átölelte, Venport döbbenten állt.
– Norma? – Hátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse. A lány halványkék szeme csillogott a boldogságtól; tökéletes arcéle lélegzetelállítóan gyönyörűnek hatott. – Az én kis Normám?
A férfi döbbenete láttán Norma megint felkacagott.
– Felnőttem.
Venport Zufa felé fordult, s szavak nélkül magyarázatért könyörgött, amire a fővarázslónő pusztán egy biccentéssel felelt.
– Én vagyok az, Aurelius... Norma. Igazán. – Megragadta a vállát, és magához húzta a férfit.
Végül, mikor a közös beszélgetések és az együtt töltött kellemes órák alatt oly sokszor megbámult tekintetből ráismert Normára, és kis híján elolvadt a gyönyörűségtől, Venport a karjai közé zárta a lányt. A szemek színe mintha megváltozott volna, de ugyanaz a lélek tükröződött bennük. A kereskedő magához szorította, ringatta, selymes hajába temette az arcát.
– Nem érdekel, milyen a külsőd, Norma... amíg tudom, hogy te vagy az, és nem esett bajod.
A lány közelebb hajolt, hogy megcsókolja, előbb félénken, aztán, amikor Venport visszacsókolta őt, sokkalta szenvedélyesebben. Csodás arcából boldogság sugárzott, mély, rekedtes hangja alkatához illőnek hatott. Halványkék szemeiben pedig hihetetlen mélység rejtezett. Körülöttük hosszú szempillák feketéllettek.
Zufa furcsán feszélyezve figyelte őket, de Venport nem zavartatta magát.
– El... elmentem a Poritrinre. Mindenfelé kerestelek, de senki sem tudott rólad semmit. Starda városa romba dőlt. Tio Holtzman halott, akárcsak Bludd nagyúr, és még emberek százezrei. A hajó prototípusának nyoma veszett, a laboratóriumot feldúlták. Keedairt sehol sem találni.
Norma összevonta a szemöldökét.
– Fogalmam sincs, mi történhetett Keedairrel. A vízumát visszavonták, és hozzám hasonlóan neki is távoznia kellett. A legrosszabbtól tartok.
– Én is.
– De többé nem érdekes, hogy eltűnt a prototípus, Aurelius, mivel most már sokkal többet tudok! Most már tudom, hogyan lehet meghajlítani a teret, és pontosan hogyan kell megszerkeszteni a hajót. Gyorsabbak lesznek bárminél, amit ismersz. Meg kell építenünk őket... itt, a Kolharon! Az igazat megvallva, azt akarom, hogy mostantól itt maradj velem.
Aztán, még mindig karjaiban tartva a lányt, mintha most már sohasem akarna elszakadni tőle, némán figyelt, miközben Norma mindent elmesélt neki...
Ahogy felfogta a hihetetlen történetet, Venport sóvárgóan rámosolygott.
– Ehhez az... új megtestesülésedhez még hozzá kell szoknom, Norma. Tudod, meglehetősen kedveltem a régi változatot. Bizonyára emlékszel, hogy mielőtt elváltunk, egy fontos kérdést tettem fel neked, te pedig megígérted, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával választ adsz rá. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod rám.
Norma káprázatosan gyönyörű vonásaival nézett vissza rá. Elmerengett, mintha trilliónyi gondolat és lehetőség cikázna át egyszerre az elméjén, ami bármely közönséges emberénél gyorsabban és hatékonyabban működött. Venport magához ölelte Normát. Feszültnek érezte magát, s még mindig nem tudta, milyen válaszra számíthat.
– Azt akartam, hogy velem legyél, Aurelius – felelte végül Norma. – Szükségem lesz a támogatásodra és a képességeidre. A frigy pedig segíthet céljaink elérésében.
Pillanatokba telt, míg Venport rádöbbent, hogy szerelme elfogadta a házassági ajánlatát. Kacagva magához szorította.
– Norma, Norma... Még sokat kell tanulnod tőlem a romantikáról. Zufa felhorkant. Venport rá se hederített.
Norma mintha maga is meglepődött volna a válaszán.
– Ó, persze, hogy a világmindenségben mindennél jobban szeretnék veled lenni, Aurelius. De a kapcsolatunk sokkal többet jelent majd személyes kötődésnél és üzleti szükségszerűségnél. Veled együtt az emberiség jövendőbeli sorsát alakíthatjuk majd. Oly tisztán látom a jövőt, amelynek te is lényeges része vagy... ahogy anyám is.
Zufa arckifejezése pillanatról pillanatra feszültebbé vált. Venport megértette a kínját, hiszen éveken át az ő szeretője volt, most pedig a lányát akarta feleségül venni. Ám a kiváló varázslónő már régóta lemondott róla, mint lehetséges tenyészpartnerről.
– Igen, Norma. – Zufa hangjából figyelmeztetés érződött ki, mintha előre megérezte volna a következményeket, amelyeknek a másik kettő még nem lehetett a tudatában. – Lehetséges, hogy segítségre lesz szükséged, hogy megőrizd az emberségedet.
Venport csak arra a csodálatos lélekre emlékezett, amely Normában mindig is benne lakozott, és remélte, hogy a testi változás nem érintette e varázslatos nő valódi lényét.
– Egy dolgot megígérhetek neked, Aurelius – szólalt meg Norma. – Ezek után nem lesz unalmas az életed.
Odakint, ahogy végigtekintett a fagyott mocsárvidéken és a szürke bozóton, Venport nem sokat nézett ki az új műveleti bázisukból. Ám Norma széttárta a karját, és leírta a látomásában megálmodott Kolhart.
– Ezek a műveletlen mezők kiválóan alkalmasak lesznek leszállópályának, valamint a raktárak és a karbantartóüzemek felhúzásához. Ezernyi hajót építhetünk, akkorákat, amekkorákat csak elképzelni tudunk, gigantikus teherszállítókat és ütőképes hadihajókat.
Mesélt a monumentális és szédületes építési munkálatokról, a magas fekvésű tavakról és mocsarakról, amelyeket fel kell majd tölteni, és az eltérítendő patakokról. Venport egyelőre nem tudta maga elé képzelni a megvalósításhoz szükséges seregnyi munkást, a külvilági nyersanyagokat és a nehéz gépeket... sem a kimondhatatlan összegű befektetést. Normára bámult, és lelke mélyén elkezdte szorongatni az iszonyat.
– És a... költségek?
– Csillagászatiak – felelte Norma saját szójátékán kacagva. – De a haszon is mindent felülmúl majd, ezt garantálhatom. A hajóink gyorsabbak lesznek bármely mai hagyományos űrjárműnél. Üzleti riválisaink sorra csődbe mennek, miközben megpróbálnak lépést tartani velünk.
– A haszon mellett ne feledkezz el hazafias kötelességedről sem, Aurelius! – tette hozzá Zufa. – Ezek a hajók egy szemvillanás alatt fogják eljuttatni az űr bármely pontjára a szövetségi haderőket, aminek révén meglephetjük a gondolkodó gépeket. Sejtelmük sem lesz arról, hol bukkanunk fel legközelebb. Végre győzelemre vihetjük a Dzsihadot!
Venport nagyot nyelt.
– Belegondolni is nehéz. De hogyan fektethetnék be ekkora összeget, amikor eltűnt az üzleti partnerem? Senki sem tudja, hol van Keedair.
– Azt kell választanod, Aurelius, amit helyesnek tartasz – felelte Norma. – Tudod, mit kell tenned. Nem várhatunk. A Dzsihad nem várhat.
Venport a fiatalabbik nő felé fordult, és ahogy Normát bámulta, egyáltalán nem a tündöklő szépséget látta maga előtt. A tüzes tekintetben a régi Normára, drága barátjára ismert rá, és tudta, hogy nem utasíthatja vissza.
– Egyetlen pillanatra sem ingott meg a beléd vetett hitem – mondta. – Kifizetem az árat, bármennyibe kerüljön is.

 

Másnap este Venport Normával vacsorázott a kunyhóban. Zufa Cenva már belevetette magát a rengeteg kezdeti feladat elvégzésébe, amelyekre a Kolhari Hajógyár azonnali megépítéséhez lesz szükség. A szakításból fennmaradt személyes fájdalom miatt magukra hagyta őket.
Venport eleinte kényelmetlenül feszengett, de hamar sikerült feloldódnia. Egyszerűen Normával akart lenni, és még mindig áradó öröm töltötte el, amiért szorongató félelmei ellenére életben találta.
A kandallóban kellemes tűz pattogott, és élvezettel fogyasztották az ételt, amit Zufa küldött nekik, amint munkásokat bérelt fel az építőbrigádokba. A pár az asztalnál ülve nézte egymást, ahogy a savanykás mentaszósszal és édes kolhari burgonyával tálalt sztyeppi fácánpecsenyét ették, amihez melanzzsal fűszerezett salusai importbort szolgáltak fel. Venport tudta, hogy hamarosan minden centre figyelnie kell, amit itt elkölt, de a Normával együtt elköltött vacsorákra nem fogja sajnálni a pénzt.
Mikor újra megvizsgálta a lány arcvonásait, még mindig nem tudott hinni a szemének. A fiatal nő ellenállhatatlanul vonzó volt, ám mikor egy mozdulatában, mosolyának lágy ívében felfedezte a régi Normát, Venport még jobban vágyódott rá.
– Miattam nem kellett volna megváltoztatnod magad – mondta. – Mikor megkértem a kezed, olyannak fogadtalak el, amilyen voltál.
A lány felkacagott, mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy azért változtassa át a testét, hogy Venport vonzóbbnak találja őt.
– Pusztán az optimális DNS-konfigurációm alapján építettem újjá az alakomat, ahogy az anyai vérvonalamat visszavezettem. – Magyarázat közben azonban leszegte a tekintetét, Venport pedig tudta, hogy a gondolat nyilvánvalóan megfordult a fejében. – Mindenesetre örülök, hogy tetszik az eredmény.
Egy puha fehér szőnyegre telepedtek le a kandalló előtt.
– Jellegzetesen romantikus környezet, ugye? – kérdezte. – Mindig ilyennek képzeltem, mikor a szerelmesek kettesben vannak. Fel sem merült bennem, hogy velem is megtörténhet ilyesmi, az pedig végképp nem, hogy egy hozzád hasonló, remek férfival.
Venport rámosolygott, miközben kortyolt a borából.
– Velem nem sokat nyersz, Norma. – A lány ijesztően zseniálisnak tűnt, más alkalmakkor viszont, mint a mostani is, hihetetlenül ártatlannak és naivnak találta őt. Rábámult a kristálypohara pereme felett. – Csak nem akarsz elcsábítani?
Norma láthatóan meghökkent a kérdésen, és kissé csalódottnak hatott.
– Ennyire nyilvánvaló? Ugye nem csinálom valami jól?
– A romantika művészet, kedvesem. Nem mintha én különösebben jártas lennék benne, de az alapokat megismertethetem veled. – Venport közelebb húzódott hozzá, és átölelte a lányt, aki szinte elolvadt a karjaiban. Sutasága egyszerre szertefoszlott. – Édesanyád a génjeim miatt választott ki magának, de csalódást okoztam neki.
Előző nap, amikor megtudta, hogy Zufa Cenva a főpátriárka sarját hordozza a méhében, beléhasított a fájdalom, és eszébe jutottak az együtt eltöltött évek... Hány alkalommal igyekezett megajándékozni a fővarázslónőt a tökéletes leánygyermekkel, akinek megszületését a nő és a saját génállománya lehetővé tette volna. Ám minden terhesség szörnyűségesen eltorzult koraszülöttet eredményezett.
Nem akart gondolni erre. Most nem.
Norma felszegte a fejét.
– A mi gyermekeinkben nem fogunk csalódni, Aurelius. Erről magam gondoskodom, ha kell, sejtről sejtre alakítva őket.
Venport ráemelte a tekintetét, aztán a kunyhó csipkés ablakfüggönyeire nézett. A kinti roppant síkságon hamarosan megindul a főlétesítmény szigorú ütemtervhez kötött építése.
– Hogyan lenne időd a gyerekekre? Biztos vagy benne, hogy nem hoznál túl nagy áldozatot?
Norma oly áthatóan meredt rá, hogy Venport mintha egészen a gondolatai mélyéig átlátott volna pupilláin.
– Mégiscsak fontos része ez az emberi létnek. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat.
Venport szájon csókolta, majd hátrahajolt, és gyengéden bámulta őt, szinte magába szívta a szenvedélyes, vibráló kék tekintetet. Megpróbálta kielemezni a saját érzéseit, elválasztani a régtől lobogó vonzalmat attól, amit most érzett. Ahogy lassan hozzászokott Norma új alakjához, nem tagadhatta, hogy egyre jobban vágyott rá – és emiatt szégyellte magát. Ha valóban belé szerelmes, mit számíthat a külső, hogy szép-e vagy sem?
Aztán ráébredt, hogy Norma azért öltötte magára ezt az alakot, hogy neki tetsszen általa.
– Te vagy az első férfi, akit valaha is érdekeltem – szólalt meg Norma –, és fogalmam sincs, mit kell most tennem.
– Hidd el, ezen a téren segíthetek neked.
Aztán végigsimította Norma hosszú, aranyló haját.

- - -

 

Az emberi kultúrát vizsgálva találkoztam a hagyományostól eltérő családokkal, és olyan szülőkkel, akiket nem fűzött vérrokonság a gondjaikra bízott gyermekekhez. Képtelen voltam megérteni az efféle kapcsolatok valódi jelentősségét, amíg el nem kezdtem dolgozni Gilbertus Albansszal.
ERASMUSI DIALÓGUSOK

Erasmus a dolgozószobájában járkált, időközönként áthaladt a karmazsinvörös napsugarak előtt, amelyek a vastag ablakon szűrődtek be, és szóródtak szét rézszínű foltokban a padlón. Az emberi magatartásformákhoz hasonlítva, némileg idegesen viselkedett. Minden anyagot előkészített, de először fordult elő, hogy Gilbertusszal együtt efféle megpróbáltatáson kellett átesnie. Az emberi élettel és ősi kultúrákkal kapcsolatos tanulmányai szerint a fiatal férfi beavatási szertartásának néztek elébe.
Bárcsak átruházhatná valakire a feladatot! Ám Erasmusnak nem volt felesége, aki átvállalhatta volna a hasonló terheket. Akkor egy rabszolgát válasszon ki? Nem szerette volna, hogy bárki is szétzüllessze, amit ezzel az ifjúval elért.
A robot hosszasan mérlegelte a problémát, és elmerengett rajta, miként hozzon elő egy ilyen kényes témát Gilbertus Albans előtt. Egy gondolkodó gépet egyáltalán nem érintett volna érzékenyen a téma, puszta élettani sajátságot, terméketlen és mocskos folyamatot látott volna benne. Ám sok ember különlegesnek, sőt titokzatosnak látta.
Mindez felfoghatatlannak tűnt. Mintha egy gondolkodó gép nem akart volna beszélni az MI programok és eszközök alapelvéről, arról, hogyan állították elő, szerelték össze és hálózatosították a különféle gépeket – a miriádnyi módszerről, ahogy a frissítőgömböket másolták és cserélték.
Vagyis a teremtés aktusáról.
A robot témába vágó ábrákat és irodalmat halmozott össze díszes íróasztalán. Két embert formázó, ölelkező bábu hevert a kanapén. Erasmus hosszasan tanakodott, vajon nem lenne-e ésszerűbb két rabszolgát kiválasztani a szemléltetéshez, de úgy érezte, hogy ezzel túlságosan leegyszerűsítené a dolgot. Mivel arra vágyott, hogy minél alaposabban megértse, milyen embernek lenni, Erasmus nem akart kitérni „apai” kötelessége elől.
Az emberek „szex”-ként és más, hosszabb szavakkal emlegették a testi funkciókat, a kifejezések közül pedig nem egy használata elfogadhatatlannak számított művelt társaságban, amint az a különböző civilizációkból származó ősi feljegyzésekből kiderült. Erasmus ezt is különösnek találta. Hogyan sérthet meg bárkit is egy közönséges szó?
Elsorolt néhány közösülésre utaló szót, s hagyta, hogy mindegyik maximális hatással hagyja el likvimetál ajkait. Némelyiket, az illetlennek ítélteket, többször elismételte. Semmi. Semmiféle hatást nem gyakoroltak rá. Egyszerűen nem értette, mire ez az egész felhajtás.
A gondolkodó gépek sokkal egyszerűbben és egyértelműbben működtek, kivéve magát a kíváncsi robotot. Ezek a nyugtalanító kérdések és megfejthetetlen talányok egészen elkeserítették.
Eredetileg azért fogott bele az emberi természet kutatásába, mivel a faj kiszámíthatatlan megnyilvánulásait annyira érdekesnek, annyira idegennek látta. Erasmus az emberi elmének azokat a töredékeit szerette volna magába olvasztani, amelyeket kihagytak, amikor az első mesterséges intelligenciájú gépeket megalkották. Emberré ellenben egyáltalán nem akart válni. Erasmus mindkét fajta legkiválóbb jegyeit szerette volna ötvözni magában.
Az ifjú Gilbertus többféle módon is nyitottabbá tette a robot kutató elméjét. Furcsamód, ahogy Erasmus egyre messzebb jutott a kísérlettel, felfedezéseket tett a nevelt fiúhoz fűződő kapcsolatáról (aki immár betöltötte a tizenkettedik életévét), épp amikor az emberi hormonok egyre aktívabbá váltak. Két évvel ezelőtt, amikor elfogadta Omnius kihívását, Erasmus nem is gondolt volna bármiféle apa-fiú kapcsolat lehetőségére. Eleinte teljesen nevetségesnek, fiziológiai és érzelmi abszurditásnak hatott a gondolat. Ám ahogy oktatta a fiút, és figyelte, hogyan halad, az önálló akaratú gondolkodó gépet büszkeséggel töltötte el, mikor látta, hogy lassanként összeáll a kép.
Szinte természetes módon.
Különös kötelék alakult ki közöttük, és roppantul élvezték egymás társaságát... néhány nevezetes kivételtől eltekintve. A pánik-kísérleteket, amelyeket a rabszolgatelepen végzett Erasmus, meglehetősen rosszul fogadta a fiú, de talán idővel megváltozik a helyzet. Erasmus legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy lényegében egyenlő mértékben tanulnak egymástól. Az eleddig elvégzett kutatásokból kiindulva Erasmus arra számított, hogy gond nélkül megbirkózik az adott feladattal. Feltéve, hogy le tudja küzdeni ezt a megmagyarázhatatlan feszültséget...
Lehetséges, hogy Erasmus operációs programjai a szexuális kérdéseket érintő emberi puritanizmus maradványát tartalmazták? Ez magyarázatot adhatott volna erre a csöppet sem természetes érzésre, de az is elképzelhetőnek tűnt, hogy így akart érezni, hogy jobban megértse az emberi apák évezredes dilemmáját.
Míg Erasmus sokat adott a pontosságra, a fiú rendszeresen elkésett. Gilbertus figyelmét állandóan elterelte valami, s olyan témák és élmények kötötték le, amelyeket aztán lenyűgözve ecsetelt mentorának. A robot komoly hibának, ugyanakkor jellegzetesen emberinek tartotta ezt.
Kopogtattak, aztán lassan kitárult az ajtó. Esetlen, kócos szőke hajú, kipirult arcú fiú lépett be rajta tétován. Láthatóan futva érkezett.
– Szokás szerint késtél. – Erasmus szigorú, atyai tekintetté formálta likvimetál arclemezét.
– Elnézést, Erasmus úr! De ez alkalommal csupán kilenc percet. Tegnap...
– Vágjunk neki mindjárt a mai leckének! – Erasmus szerette volna letudni a feladatot. – Néhány ábrát készítettem elő neked, valamint az emberi szaporodásról szóló részletes leírásokat és képeket. Remélem, tanulságosnak találod majd őket.
A fiú kíváncsinak tűnt, de érezhetően feszengett.
– Újabb biológialecke következik? Ismét felboncolunk valamit?
Erasmus ez idáig csupán alacsonyabb rendű létformákat boncolt fel a fiú előtt, de szándékai szerint egyszer majd sor kerül az emberekre is. A robot lassanként akart eljutni idáig, nehogy a túl gyors haladással elidegenítse magától az ifjút. Gilbertus nem egyszer kifejezetten érzékenyen reagált az erőszakra.
– Nem... ezúttal nem. Ezúttal a biológiai szaporodás elméletével fogunk foglalkozni, jóllehet elrendezhetem, hogy a gyakorlatban is kipróbálhasd a technikákat, ha kedvet érzel hozzá.
A fiú biccentett, és minden figyelmét a robot felé fordította, aki a kanapéhoz sétált, hogy megvizsgálja az anatómiailag helyesen kiképzett bábuk helyzetét.
– Amint megfigyelheted, két alapvető emberi alakot látunk itt: férfit és nőit. Hagyományos ruházatot viselnek, és minden részletükben megegyeznek a valóságos emberekkel. – Intett a fiúnak. – Lépj közelebb, kérlek! Amint megfigyelheted, a férfi és a nő átölelik egymást, a férfi szája pedig a nő füléhez közelít.
Gilbertus kötelességtudóan követte az ezüstös robot magyarázatait, és érdeklődve nézegette a beállított jelenetet. Erasmus összeszedte a gondolatait és a bátorságát.
– A bábukat nem szerelték fel a valóságot tökéletesen utánzó mechanikával, ezért a következő részt magadban kell elképzelned. Úgy tűnik, hogy az udvarlás szertartásának elengedhetetlen eszközéről van szó. A férfi most megcsókolja, majd megnyalja a nő fülét, és örök szerelmet ígér neki. A nő ettől rendszerint felhevül. – Szigorúan a fiúra nézett. – Eddig érthető?
Gilbertus bólintott. A fiú, Erasmus némi megrökönyödésére, szenvtelen kíváncsisággal figyelt, egyáltalán nem feszengett, és láthatóan nem erőltette a folytatást.
– Következő lépésként a férfi szájon csókolja a nőt. Ezen a ponton mindketten hevesen nyáladzani kezdenek – magyarázott Erasmus professzori hangnemben. – A nyáladzás a szaporodás kulcseleme. Úgy tűnik, a csókolózás termékenyebbé teszi a nőt.
A fiú bólintott, és halvány mosoly jelent meg a szája körül. Erasmus a megértés jeleként értelmezte a gesztust. Remek! A robot élénken egymáshoz dörgölte a bábuk arcát.
– Ami most történik, rendkívül fontos – mondta. – Nyáladzás és ovuláció. Vésd az eszedbe ezt a két fogalmat, és megérted az emberi szaporodási folyamat lényegét. A csókolózás után azonnal megkezdődik a közösülés.
Egyre gyorsabban beszélt.
– Alapvetően ennyit kell tudnod az emberek közösüléséről. Van kérdésed ezzel kapcsolatban, Gilbertus?
– Nincs, Erasmus úr – felelte a fiú. – Úgy hiszem, mindent félreérthetetlenül elmagyaráztál.

- - -

 

Némely csoda csupán
álruhát öltött lidércnyomás.
SERENA BUTLER:
A DZSIHAD VISSZHANGJAI

Serena Rajid Sukot, a tehetséges hadsebészt és Xavier Harkonnen primerást, a Szövetség katonai képviselőjét kérte fel, hogy tartsanak vele a sokat magasztalt tlulaxi szervfarmok szemléje során. Egy hónapot töltöttek az űrben, útban a Thalim rendszer felé. Serena a küldetés lehetséges jelentősége ellenére sokáig habozott, hogy a csatározások közepette elvonja-e ezeket a fontos személyeket a kötelezettségeiktől. Az űrutazás végtére is mindig pokolian sok időt felemésztett – az emberek pedig naponta estek el.
A fiatal Suk korábban kiválóan, gyakran csodásan kihasználta a szervfarmokról érkezett termékeket, és a gondolkodó gépek elleni összeütközésekben megsebesült veteránok ezreinek életét mentette meg. Az első zimiai csata alkalmával Suk egyik elődje végezte el azt az orvosi beavatkozást, amelynek Harkonnen primerás átültetett tüdejét köszönhette.
Serena mindkét útitársát hősként tisztelte.
A delegáció szertartásos megfontoltsággal haladt. Rekur Van hajója már korábban előreszaladt a Thalim rendszerbe, a fedélzetén Iblis Ginjóval; azzal az állítólagos céllal, hogy előkészítsék a látogatást, habár Serena más indítékot sejtett a sietség mögött. Iblis még mindig titkolózott.
Az űrhajó végül bolygó körüli pályára állt a Tlulax felett. Serena alig várta, hogy leszállhasson a felszínre, és sétára indulhasson a Thalim napjának fényében. Túl sok időt töltött már az űrben. Tizenkét tökéletesen tiszta, fehér palástos szeráf vigyázott a személyére kísérőként.
Serena arcán büszke mosollyal várakozott fedélzeti körletében, hogy előkészítsék az űrkompját. Korábban egyetlen szövetségi képviselő sem tett diplomáciai látogatást a titokzatos, elszigetelt tlulaxi világokra. Ha sikerülne rávennie ezeket a biológiai varázslókat, hogy teljes jogú tagként csatlakozzanak a Szövetséghez, mindenki jól járna vele.
A tlulaxiakról úgy hírlett, módfelett vallásos emberek, noha hitüket és szertartásaikat éppúgy titokban tartották, ahogy a mindennapi tevékenységeiket. Mégis mit rejtegethetnek? Iblis pedig hogyan ápolhat velük ilyen jó kapcsolatot? Mindenestre a tlulaxiak jócskán hozzájárulhatnak a Dzsihad sikeréhez. A bonyolult géntechnológiáknak és a korszakos gyógyászati felfedezéseknek már így is sokat köszönhetett az emberiség.
Kétségtelen, hogy aránytalanul nagy számban szolgáltak testkereskedőként azokon a szövetségi bolygókon, amelyek még eltűrték az emberi rabszolgaságot. Fiatalon Serena hevesen ellenezte a rabszolgaság intézményét. Sajnos később fel kellett ismernie, hogy a gyakorlat annyira mélyen beépült a világok rendjébe, hogy évszázadokba is beletelhet a végleges eltörlése. Vezetőként továbbra is rossz szemmel nézte a rabszolgatartást, de elsődleges céljának a Dzsihad győzelemre vitelét és az emberi faj végpusztulásának megakadályozását tekintette.
A tlulaxi szervkereskedők újra meg újra a szabadalmi titoktartás feloldásával kapcsolatos aggályaikat hangoztatták, Serena mégis azt remélte, rábírhatja őket, hogy megosszák velük a tudásukat. Abban reménykedett, hogy amennyiben kizárólagos szabadalmi vagy monopóliumi jogokat biztosít nekik, meggyőzheti a tlulaxiakat, hogy noha üzleti érdekeik nem sérülnek, sokkal több ember életét megmenthetik. Alkalmazkodóképességüket és intelligenciájukat alapul véve Serena biztosra vette, hogy a tlulaxiak képesek fenntartani üzleti előnyüket.
– A főpátriárka a bolygóról üzent, hogy felkészültek a fogadásodra, Butler papnő – jelentette be szigorú arckifejezéssel a szeráfok vezetője, Niriem. A női testőrök a fedélzeti lakosztályban adták rá Serenára legtündökletesebb ünnepi egyenruháját, amely egy testet öltött istennő külsejét kölcsönözte neki. Niriem szike élességű tekintettel szemrevételezte, aztán biccentett.
A félelmetes és fanatikus szeráfok a kompfedélzetre kísérték Serenát, ahol Rajid Suk és a rezzenéstelen arcú Xavier Harkonnen várt már rá. Xavier eszményi hadvezérnek mutatkozott, de sokáig nem nézett a papnő szemébe. Mióta Octát feleségül vette, mindig így viselkedett.
Az elegáns öltözetű sebész hosszú lófarokba kötötte sötét haját, szemei pedig túlságosan nagynak hatottak az arcához képest. Hosszú, fürge ujjaival türelmetlenül matatott.
A fehér palástos nők közül ketten beszálltak az űrkompba; maga Niriem ült le a pilótaülésre. Serena kecsesen felsétált a rámpán, mögötte a buzgó Suk doktor és a kevésbé lelkes Xavier lépkedett. A két férfi egymástól távol foglalt helyet.
Miközben az űrkomp leereszkedett a bolygó felszínén kijelölt leszállópályára, elhaladtak Bandalong csillogóan új városa felett, amely még abban a pillanatban is a szervfarmokból és a rabszolga-kereskedelemből befolyt összegekből épült egy átfogó terv alapján. Bandalong hivatalos határától jókora távolságban szálltak le – a városba egyetlen külvilági, még a Dzsihad papnője sem léphetett be – egy nyitott, tiszta vonalú és színtelen architektúrájú űrkikötőben.
Mikor Serena és a szeráfok kiszálltak, Iblis Ginjo és Rekur Van együtt indultak meg feléjük, hogy fogadják őket. A testkereskedő politikai hatalma és befolyása jelentősen megnövekedett a főpátriárkával fenntartott kapcsolatának köszönhetően. Az apró termetű férfi meghajolt Serena előtt.
Serena hunyorgott a sárgás napsütésben, és meglepetten látta, hogy az üzlet a szokásos mederben folyik. Nem várta éljenző tömeg vagy kíváncsiskodók csoportjai, amire bármelyik szövetségi bolygón számíthatott volna. Mindössze néhány tucat üzletember és kormányzati képviselő alkotta a fogadóbizottságot. Mindez csalódást okozott, hiszen azt remélte, hogy jelenlétével lelkesedést szíthat, és a szívekre hathat.
Serena nem érezte szükségesnek a látványos fogadtatást, csupán nem tudta mire vélni az érdektelenséget. Ha a tlulaxiak nem akartak pazar üdvözlő ceremóniát, miért ragaszkodtak olyannyira az „előkészületek” miatti halasztásokhoz.
Az egyik képviselő kivált a csoportból, és előrelépett. Fejet hajtott.
– Serena Butler papnő, megtisztelő, hogy a drága idődet arra szenteled, hogy ellátogass hozzánk. A szervfarmjaink egy részét előkészítettük a szemlére, de meg kell értened, hogy nem szüneteltethetjük a bonyolult munkafolyamatot.
– A tlulaxi termékek iránti kereslet a gonosz gépek elleni minden csata után egyre nő – vágott közbe Iblis Ginjo –, s nem szeretnénk, ha egyetlen veterán is új szem vagy szív nélkül maradna, csupán azért, mert ezeket a szorgos embereket diplomaták fogadása foglalta le.
Serena elmosolyodott.
– A főpátriárka jól tudja, hogy nem áll szándékomban zavart okozni, pusztán méltányolni és méltatni óhajtom a fáradhatatlan tlulaxiak tetteit.
Suk doktor Serena mellől köszöntötte a hivatalnokokat.
– Hadsebészként a tlulaxi termékeket felhasználva menthettem meg számos életet. Sok évvel ezelőtt Harkonnen primerás maga is új tüdőt kapott, hála a Tuk Keedair nevű testkereskedőnek. Ha a primerást akkor nem sikerül megmenteni, nem maradhatott volna életben, hogy az Ártatlan Manion apja legyen.
Serena felfigyelt rá, hogy Iblis áhítatos elégedettséggel bólogat. Már sokszor hallotta, hogy kisfiát szentként emlegetik a zimiai utcák népe, és a más, Dzsihadlázban égő bolygókon összegyűlt tömegek. Xavier viszont csak állt, és kifejezetten komornak tűnt, mint akit felkavartak ezek a gondolatok. A hosszú és felbecsülhetetlen szolgálat után tehát emiatt fognak emlékezni rá? Hogy egy meggyilkolt kisgyermek apja volt?
Serena ellépett az űrkomptól, és megindult a fogadóbizottság többi tagja felé. Eltűnődött, vajon ez a civilizáció mereven patriarchális társadalomra épülhetett, a primitív korok maradványaként? Az afféle technológiai áttörések és tudományos eredmények, amelyeket a tlulaxiak elértek a programozható szervfarmok révén, általában információcserét és az újító szellem, az alkotó géniusz bátorítását előfeltételezték. Az ehhez hasonló fejlődés többnyire nem bigott, elnyomó rendszereket jellemzett.
Vajon a neme miatt részesült ilyen hűvös fogadtatásban?
Serena nem mutatta ki az érzéseit, hanem elmosolyodott, és áldóan felemelte a kezét.
– Most menjünk, és tekintsük meg a csodás szervfarmjaitokat!
Rekur Van haladt elöl, s betessékelte Serenát és társait egy kisebb, tömegközlekedésre használt légifurgonba. Ahogy a nap megcsillant a mögötte magasodó új épületeken, Serena megállapította, hogy a bandalongi építmények a méretkülönbségek ellenére egyformán szögletesek és praktikusak voltak, akár a mértani formájú hangyabolyok.
A várost körülvevő dombokon alacsony fű és kövezett utak hálózata állt össze útvesztőszerű mintázattá, amely egy ősi számítógépes áramköri lapra emlékeztetett.
– Bolygószerte több ezernyi szervtenyésztő létesítménnyel rendelkezünk – mondta Rekur Van –, amelyek mindegyike nyílt terepen található, hogy fotoszintetikus energiát nyerhessen az akadálytalanul áradó napfényből.
Fél óra múlva Serena saját szemével is láthatta a szervfarmokat. Kiszállt a légifurgonból, és kíváncsian előresietett, a tlulaxi pedig képtelen volt lépést tartani vele. Niriem és a másik szeráf szorosan a nyomában maradt. Ám mikor a testőrnők Iblisre néztek, a főpátriárka alig láthatóan a fejét ingatta, jelezvén, hogy maradjanak hátra.
Serena, Xavier és dr. Suk úgy bámultak a csillogó tartályokra, mintha csodát látnának. Krómcsövek, üveghengerek és fekete fémállványok tartották a tojás alakú, átlátszó tartályokat. Mindegyik hatalmas és hajlított oldalú tank sárga, bugyborékoló, magzatvízre emlékeztető folyadékot tartalmazott. A ballonok úgy csüngtek lefelé, akár az érett gyümölcsök, s villódzó ellenőrzőrendszerekhez és állapotjelzőkhöz kapcsolódtak, amelyek a tökéletesen klónozott szervek fejlődését felügyelték. Iblis elmagyarázta, hogy a különféle tartályokban különféle szerveket növesztettek, és ezek egyike sem fog majd kilökődni a pótszervekre várók szervezetéből.
A körülkerített terek ívelt falai mögött Serena homályos, mégis azonosítható alakokat vélt kivenni: ernyedt tüdőlebenyeket, artériákkal behálózott szíveket, harántcsíkolt, kordbársonyszerű izomrostok függönyeit. Mikor felemelte a tekintetét, végignézett a domboldalakon, ahol ezer meg ezer elnyújtott gömb tündökölt a napsütésben, és szívta magába a tlulaxi mennybolt tiszta energiáját.
A hadsebész az egyik közeli tartály belsejét kémlelte, amelyben tucatnyi szemgolyó lebegett, akár egy szőlőfürt, egytől egyig felé szegeződve. A látóidegek és a vérerek egy központi táplálógumóhoz kapcsolódtak.
– Rendkívüli! Rendelésre növesztetek szerveket? A szemek mindegyike egy adott sebesültnek készül?
– Dehogy – felelte Rekur Van, és a többi tlulaxi felé pillantott. – Vércsoportsemlegesként állítjuk elő mind, hogy ne csak egy sebesült kaphassa meg. Növesztünk lépet, májat, vesét és minden létfontosságú szervet. A nagyobb tankokban friss bőrrétegeket is találni.
– Tudom – mondta Rajid Suk. – Magam is sokat használtam ebből az alapanyagból, különösen az égési sérültek kezelésekor. Emberek ezreinek életét tette újra elviselhetővé.
A szervek elfordultak, hogy a közvetlen napfény felé irányítsák magukat. A sebésznek láthatóan elállt a lélegzete.
– Legkiválóbb gyógyászati technikusaink évszázadokon át kísérleteztek azzal, hogy ilyen tökéletes klónozást lehetővé tegyenek. Amit a tlulaxiak elértek, semmihez sem fogható. Ha nem a saját szememmel látnám, el sem hinném, hogy igaz. Egyetlen szövetségi tudós eredményei sem közelítették meg ezt, még az óbirodalom fénykorában sem.
Széles mosollyal Serena, majd a tlulaxi képviselők felé fordult.
– Az emberiség boldogulása érdekében meg kell osztanotok velünk a technológiátokat! Magunk is létrehozhatnánk hasonló szervfarmokat. A kezelésre váróknak nem kellene hónapokat várniuk arra, hogy pótszerveket kapjanak.
Iblis Ginjo, aki rémületet vélt felfedezni tlulaxi vendéglátói tekintetében, felemelte a kezét.
– Ne kapkodjuk el, Suk doktor! Az egész tlulaxi társadalom megélhetése áll vagy bukik ezen. – A kis csoport továbbsétált a zavarba ejtő, mégis bámulatos tartályok között, amelyek mindegyike egy vagy több olyan szervet tartalmazott, ami egykor majd valamely sebesültön segít. – Bármikor magasabb árat követelhetnének, hogy több nyereségük legyen, de megteszik, amit tenniük kell az Omnius elleni küzdelemben. Szó sincs háborús extraprofitról, ugye, Rekur?
– Egyáltalán nincs.
– A tlulaxi szervfarmokból befolyó haszon előbb-utóbb még a rabszolgakereskedelmét is felülmúlja majd – tette hozzá a fellelkesült Iblis.
– Alig várom, hogy megérjem ezt – jegyezte meg Serena. – A háborúban természetesen nagyobb a kereslet az effélére.
Összevonta a szemöldökét, és körbenézett.
– Merre vannak a rabszolgáitok? Arra számítottam, hogy a farmokon dolgoznak majd.
– A rabszolgák eladása az elsődleges bevételi forrásunk, Butler papnő – felelte Rekur Van. – A képzett, intelligens emberek értékes portékának számítanak, és nem a magunk számára tartjuk őket. Emellett nem bízhatjuk ezeknek az érzékeny tartályoknak a gondozását engedetlen munkásokra, akik esetleg ostoba bosszúról álmodoznak.
Xavier ridegen biccentett, és láthatóan nehezére esett türtőztetnie magát.
– Amint azt a Poritrinen nemrégiben lezajlott felkelés bizonyítja.
– Nem áll szándékunkban ilyen veszélynek kitenni a szervfarmokat.
Serena elfogadhatónak találta a magyarázatot, és felidézte az iszonyú pusztítást, amit a buddiszlám hívők vittek véghez a Poritrinen. A Starda környékén elhunytak számát még mindig nem sikerült pontosan meghatározni; a pontos szám valószínűleg soha nem derül ki, mivel a központból, a radioaktív pusztaságból alig maradt több üveges törmeléknél és szétfolyt testcafatoknál. Az életben maradt lakosság kitartó bosszúhadjárat során felkutatta a rabszolgákat, többségüket pedig lemészárolta. Az a bolygó soha többé nem lesz már a régi.
A tlulaxi kísérők egész nap a különféle biológiai mintákat tartalmazó tartályok között vezették körbe vendégeiket. A mindig éber Niriem egy pillanatra sem tágított Serena mellől.
Vacsora után hivatalos fogadáson vettek részt, ahol folytatódtak a megbeszélések. Másnap Iblis örömteli arccal adta át Serenának a tlulaxi tanács ajánlatát.
– Barátaink nagylelkű javaslattal álltak elő, Serena. Szabályszerű mintákat szeretnének venni a sejtjeidből és a DNS-edből. Ez lehetővé teszi számukra, hogy kifejezetten neked készíthessenek szerveket, amennyiben... amennyiben sérülést szenvednél egy újabb merényletkísérlet alkalmával.
Serena összevonta a szemöldökét.
– Szóval mégsem használhatom a farmokból rendesen kikerülő szerveket, amelyekben a katonáink részesülnek?
– Természetesen használhatod – sietett oda hozzá a szűk díszteremben Rekur Van –, de mindig fennáll annak a csekély eshetősége, hogy a tested kiveti a beültetett szervet. Biológiailag lehetetlenség a tökéletes megfeleltetés, hacsak nem a saját DNS-edet használjuk. Érdemes megfontolni, és a főpátriárka is egyetért velem.
Xavier Harkonnen kétkedően előbb Iblisre, aztán a tlulaxi testkereskedőre nézett.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy szükséges...
Serena arca felderült.
– Nem, rendben van. Szerintem jó ötlet. És szeretném, ha a tlulaxiak sejt könyvtárat létesítenének Harkonnen primerás, Iblis Ginjo főpátriárka, sőt Suk doktor sejtmintáiból is.
Xavier rémültnek tűnt, és a mellkasához emelte a kezét.
– A póttüdő, amit évekkel ezelőtt kaptam, tökéletesen működik, Serena. Nem látom szükségét...
– Én viszont igen. – És ezzel véget vetett a vitának.
Másnap reggel, miután gondosan felcímkézett mintákat vettek le a csoporttól, Iblis felkérte őket, hogy mielőbb térjenek vissza az űrkikötőbe.
– Lásd be, Serena: a tlulaxiak módfelett nagylelkűen rátok áldozták az idejüket! Mindent láttál, amit kell. Mi több, megkötöttük az üzletet.
Végül, a furcsán sietős reggelit követően Serena rámosolygott tlulaxi vendéglátóira. Biztosra akarta venni, hogy megértik, mennyire méltányolja az erőfeszítéseiket.
– Lenyűgözött, amit láttam, és gratulálok az eredményeitekhez! A vágyálmom, hogy egyszer a Szövetség teljes jogú tagjaiként láthassunk viszont bennetek. Az egész emberiség hasznára válhat, amit tőletek kaphatnak.
– Talán a jövőben még tárgyalhatunk erről – felelte Iblis. – Mindenesetre mindennél fontosabb, hogy a tlulaxiak továbbra se vonják meg tőlünk nagyvonalú segítségüket.
– Igen, úgy hiszem, ez a legfontosabb.
Iblis gyorsan visszatessékelte Serenát és kíséretét az űrkomphoz, mintha nem lenne kedvére, ha Serena tovább tapogatózna. Dr. Sukot érezhetően teljesen ámulatba ejtették a látottak.
– A Dzsihad papnője vagy – mondta Iblis –, az emberiség egyesítője Omnius ellenében. Veled semmi sem lehetetlen.
Sokat sejtető pillantásokat vetett Rekur Van és a többi tlulaxi felé.
Mikor elbúcsúzott a főpátriárkától, Serena úgy látta, hogy Iblis teljesen elégedett a látogatás kimenetelével. A lelke mélyén azonban képtelen volt elhessegetni a kínzó gondolatot, hogy valami nincs rendjén...

 

L. E. 173
A DZSIHAD 29. ÉVÉBEN
Egy évvel az Elefántcsonttorony Kogitátorainak pusztulása után

 

A lehetőségek létrejöttét egyetlen pillanatnak
vagy akár ezer esztendei kialakulásnak is köszönhetjük.
Folyton készen kell állnunk,
hogy megragadjuk, ami a miénk.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK

Ha Agamemnón még mindig emberi testtel rendelkezett volna, arcán diadalittas kifejezés jelent volna meg, ahogy a gépi flotta Bela Tegeuse elleni felvonulását figyelte. Agytároló edénye elektrofolyadékában fürdő organikus agya a várható győzelem keltette reményteljes izgalomtól bizsergett.
Omnius semmit sem fog megsejteni.
Az Agamemnónt kísérő két Titán hasonlóképp érzett, akárcsak a Beowulf nevű neo-kimek és az Összehangolt Világok elleni felkeléshez csatlakozott neók százai.
– Ismét elérkezik a Titánok Ideje! – Agamemnón titkosított üzenetet sugárzott a kimek hajók rajainak, amelyek halálos cápák között észrevétlenül megbúvó remorákra emlékeztettek. – Visszaállítjuk uralmunkat, s hatalommal és kiváltságokkal jutalmazzuk meg mindazokat, akik felesküdtek a számítógépes örökelme elpusztítására.
A Corrin-Omnius azért indította útnak hatalmas flottáját a hozzá „hűséges” kimekek tucatjaival, hogy ismét gépi fennhatóság alá hajtsák a bolygót, mielőtt az állatias dzsihadista emberek lerohanhatnák azt. Az örökelme egyértelműen parancsba adta a kimek tábornoknak, hogy semmi áron ne engedje a hrethgirek kezére jutni a megsebzett összehangolt világot.
Agamemnón híven követni szándékozott a parancsot – a saját belátása szerint.
Beowulf, aki Barbarossa Titán óta a legtehetségesebb programozó zseninek bizonyult, egyénre szabott utasításokkal és programhurkokkal látta el a gondolkodó gépek hadihajóit, állítólagosan avégett, hogy megvédje őket a Bela Tegeusén talált zűrzavartól és rendszerhibáktól. A gépi hadihajók az emberi martalócok minden ostoba behatolási kísérlete ellen védettek lesznek.
A robotflotta Omnius új és teljes frissítését vitte magával, együtt a Bela Tegeuse összehangolt állapotának helyreállításához szükséges összes információval és utasítással.
A masszív, elegáns technológiai megoldásokat magukban hordó hajók képezhetik majd Agamemnón saját birodalmi flottájának alapját.
Miután körülvették a fellegekbe burkolózó bolygót, a gépek hadihajói azonosító jeleket küldtek, és választ kértek a comati Omnius hálózati csomóponttól, válaszul azonban többnyire elektronikus zúgás érkezett. A várost magát porig rombolta Hekaté atomcsapása. Pillanatokkal később a gépek töredékes üzeneteket kaptak a megbízottaktól, akiknek sikerült valamelyest működésbe hozni a technológiát.
Agamemnón, aki örömmel nyugtázta, hogy nyoma sincs hrethgir megszállóknak, megkönnyebbült, hogy nem kell egyszerre levernie az emberek ellenállását és Omnius erőit. Egyszerre egy ellenféllel könnyebb megküzdeni.
– A gondolkodó gépek flottájának figyelmét kérem! – sugározta. – Beowulf kimek feltöltendő programot készített elő számotokra.
Beowulf azonnal reagált.
– Mielőtt elindultunk a Corrinra, Omnius titkos programcsomagot adott át nekem, amelyet biztonsági okokból mostanáig nem szabadott feltelepíteni. Készüljetek fel a vételre!
A neo-kimek beütötte a megfelelő, magas szintű hozzáférési kódokat, a mit sem sejtő gondolkodó gépek pedig befogadták a hirtelen rájuk zúduló adatokat. A gépi hadihajók és robotok egész flottája úgy nyelte le a felülíró programot, akár egy méregpirulát.
A robotjárművek, akár egy nagyváros sorra kihunyó fényei, láncreakcióra emlékeztetően deaktiválódtak a Bela Tegeuse felett.
Diadalittas ujjongás és hűvös megrökönyödés érződött ki a kimekek magáncsatornáin és a nyílt frekvenciákon leadott üzenetekből. Kisebb kimek hajók röpködték körül apró darazsakként a néma robotflottát.
– Miért nem tettétek már meg ezt évszázadokkal ezelőtt? – kérdezte az egyik lázadó.
– Nem volt könnyű elkészíteni a programot – felelte Beowulf. – Viszont Agamemnón saját fia vezetett rá a megoldásra. A Szövetségbe beszivárgott informátoraink szerint Vorian Atreides állt a letapogatók megtévesztése mögött, és tőle származott az Anbus IV feletti gépflottát hasonlóképp összezavaró vírus ötlete is.
A Titán tábornok egyetértett a következtetéssel.
– Mivel egykor Vorian repült Seurattal a frissítőhajón – ez a robot juttatta el az Összehangolt Világokra a megfertőzött frissítést –, kétségem sincs afelől, hogy ez a taktikai húzás is tőle származott. Mi, kimekek is már régen bevethettünk volna egy ehhez hasonló hadicselt, viszont efféle megoldással kizárólag egyszer érhetünk el sikert, és ezért készen kellett állnunk. Mindannyiunknak. De most végre elérkezett a mi időnk.
Agamemnón végigpásztázta a haderőt, amelyet maga köré gyűjtött, aztán az erőteljes, de mit sem sejtő robotflottát tapogatta le.
– Ezer éve várom ezt a pillanatot! Titánok, találkozzunk az élen haladó gépi hajón! Találkozóra invitáljuk Omniust.
A kimekek úgy repültek rá a legfőbb gépi járműre, akár a kincsesláda köré gyülekező kalózok. Agamemnón a légzsiliphez kapcsolta a hajóját, majd a többi kimek is követte a példáját. A Titán tábornok az agytároló edényét egy elegáns járótestbe helyezte, amelyet mintegy ünnepi palástként viselt, miképp az eredeti Agamemnón, amikor bevonult az elesett Trója városába.
– Réges-régen meghódítottuk az óbirodalmat, hogy Omnius aztán elragadja tőlünk – szónokolt Júnónak és Danténak, valamint a büszke Beowulfnak, akinek zsenialitása tette lehetővé a hatalomátvételt. – Az Összehangolt Világok immár meggyengültek az emberek ellen folytatott évtizedes háborúban. A Dzsihad Hadserege helyettünk gyötörte el a gondolkodó gépeket, nekünk pedig meg kell ragadnunk az alkalmat.
A gondolkodó gépek frissítőhajójában sötétség és csend uralkodott, a robot pilótát megbénította Beowulf ötletes programja. A kimekek még egyszer nem folyamodhatnak efféle cselhez, de talán többé nem is lesz rá szükségük.
A mechanikus járótestbe bújt Agamemnón feltépte az Omnius frissítést rejtő rekesz lepecsételt fedelét. Az ezüstös gélgömb ráncos párnázaton nyugodott. Agamemnón kinyúlt egyik fémkarmokkal ellátott végtagjával, s megragadta a csillámló gömböt, amely több decilliónyi gondolatot hordozott.
A Bela Tegeuse volt az első hatalmas lépés.
– Oly gyengének és törékenynek tűnsz, Omnius – mondta. – Ezzel az egyetlen mozdulattal egy új kor veszi most kezdetét... a te napod pedig végleg leáldozott.
Agamemnón ökölbe szorította ízelt, karmokban végződő ujjait, és összeroppantotta az ezüstös gélgömböt. Omniusnak és a gondolkodó gépeknek mostantól háromfrontos háborút kellett folytatniuk.

- - -

 

Miféle Isten ígért nekünk ilyen átokföldet?
ZENSZUNI SIRÁM

Öt szűk hónap elteltével megfogyatkoztak a készleteik, és hullani kezdtek az emberek – az Arrakis pedig éppoly barátságtalan maradt, mint azelőtt. Ishmael növekvő elkeseredést vélt felfedezni a Zenszuni rabszolgák körében.
– Az egész bolygó egyetlen hatalmas dűne – siránkozott az egyik ösztövér, napégette menekült, aki a lezuhant kísérleti űrhajó roncsai közelében ült egy sziklán. Nem volt hová menniük.
Vezetőjük mégsem hagyta, hogy kihunyjon a remény szikrája. Ishmael ragaszkodott hozzá, hogy nem szabad eladniuk a hitüket, tűrniük kell a gyilkos forróságot, és alkalmazkodniuk kell a hely viszonyaihoz, amelyet Isten – bármily okból is – kijelölt nekik. Idevágó szútrákat idézett fel, hogy azokkal vigasztalja nemzetségét.
Az egyiket a nagyapjától tanulta:
– A bátorság és a félelem egymást kergetik körbe-körbe.
Lánya, Chamal elcsendesedett, és megkeményedett, és többé már nem hitt benne, hogy férje, Rafel életben maradhatott. Inguval és a tlulaxi rabszolgafelhajtóval indultak el a csapat egyetlen járművén, de vissza egyikük sem tért. Már túl régóta nem adtak magukról életjelet. A szótlanul eltöltött hetek után Chamal immár nem várta, hogy Rafel kedvező hírekkel és friss élelemmel megrakodva visszatérjen.
Ishmael a lány tekintetéből azt olvasta ki, hogy minden eshetőségre felkészült – hogy eltévedtek, lezuhantak egy viharban, vagy megölte őket Tuk Keedair. Senki sem gondolta, hogy civilizáció nyomaira leltek, mégsem küldtek nekik segítséget.
Ishmael egy érdes sziklatömbnek támaszkodott, karjaiban leányával, és azt kívánta, bárcsak ismét gondtalan csitrivé válhatna. A lány elveszítette a férjét, és immár Ishmael maradt az egyetlen támasza. Ám az édesapa is elszakadt Ozzától, és valószínűleg a Zenszuni menekültek halála is az ő lelkén szárad majd. Mi végre szöktek el? Talán mégiscsak érdemesebb lett volna csatlakozniuk Aliid felkeléséhez. A Zensíiták remélhetőleg megnyerték a távoli poritrini csatát, ám Ishmael kételkedett benne, és abban is kételkedett, hogy valaha értesülhet róla, milyen sorsra jutott a barátja.
A nehézségek ellenére nem bánta meg, hogy így döntött. Jobb éhen pusztulni ebben a pokolban, mint gyilkolni, még ha a rabszolgatartók gyilkosa lett volna is.
– Buddallah bizonyosan okkal vezérelt minket ide – dörmögte maga elé, mintha Chamalt igyekezne vigasztalni. – Talán egy ezredév is eltelhet, amíg népünk megtudja, hogy miért.
A hátramaradottak legjobb tudomása szerint Ishmael és követői nyomtalanul eltűntek a világmindenségből. A Zenszunik a sivatagba csapódás helyszínén vertek tábort, ahol lecsupaszították a prototípus hajótestét, hogy minden használható anyagot eltávolítsanak a roncsból. A legügyesebbek ötletes páracsapdákkal és szűrőkkel gyűjtötték össze az árnyékban lebegő nedvességet, de az így nyert víz nem lehetett elegendő mindnyájuk életben maradásához.
A szökés előtti utolsó napon Ishmael rabszolgatársai csupán a Norma Cenva hangárjából összegyűjtött holmikat hordták a fedélzetre, és számos létfontosságú eszköznek híján maradtak. A kísérleti űrjárművet nem arra tervezték, hogy alapfelszerelés és az önellátáshoz szükséges szerszámok nélkül szállítson száz menekülő Zenszunit. Még a legborúlátóbbak sem számítottak arra, hogy egy ilyen kietlen pusztaságra vetődnek el.
Az Arrakis nem táplált semmiféle együttérzést, s nem nyújtott segítő kezet.
Miután egy hónapig vártak a mentőcsapat érkezésére, szívós önkéntesek csapata kereste fel Ishmaelt a naplemente enyhet adó hűvösében. Szemük kivörösödött, állkapcsukat összeszorították.
– Iránytűre, vízre és élelemre van szükségünk – szólalt meg az önjelölt szóvivő. – Hatan gyalog akarunk nekivágni a sivatagnak, hogy felderítsük Arrakis City hollétét. Valószínűleg ez maradt az egyetlen esélyünk.
Nem tagadhatta meg a kérésüket, habár a vállalkozás nyilvánvalóan kudarcba fúl majd.
– Buddallah vezérel minket. Kövessétek és a szívetekben érezzétek az útját! A szútrák arra tanítanak, hogy „az Isten útja láthatatlan marad a hitetlenek előtt, de még a vak hívő is tisztán látja azt”.
A férfi bólintott.
– Álmot láttam, amelyben a dűnék között barangoltam. Úgy hiszem, Buddallah akarata, hogy próbát tegyek.
Ishmael nem vitatkozhatott efféle érvekkel és a bátorságukkal.
A csoport mindössze egyetlen flaska vizet és egy hétre elegendő elemózsiát vihetett magával. Ha ennyi idő alatt nem sikerül településre bukkanniuk, nem marad készletük a visszatéréshez.
– Inkább meghalunk, miközben népünket igyekszünk megmenteni – jelentette ki a csapat vezetője –, mintsem ölbe tett kézzel kivárjuk, amíg a halál a maga kegyetlen feltételeivel ránk talál.
Miközben Chamal édesapja mellett állt a csillagos ég alatt, Ishmael sorra átölelte a komor önkénteseket. Aztán a férfiak felkerekedtek az ellenkező irányba, mint amerre korábban Rafel indult el a felderítőhajón. Az éj hűvösét használták ki, hogy nagyobb távolságot megtegyenek. Ishmael az árnyaikat figyelte, ahogy leszaladtak a hegyoldalon, a dűnék határtalan pusztasága felé...
Most, alig egy órával pirkadat előtt, mikor a két telihold sugarai tompított déli verőfényre emlékeztetően világították meg a sivatagot, Ishmael a néma szemhatárra vetette a tekintetét. A bandukoló felderítők még nem tűnhettek el szem elől a süppedős homokon.
Nem riasztotta fel a többi, mélyen alvó menekültet; azt remélte, hogy a szendergés majd erőt ad nekik az újabb nehéz naphoz. Mikor szemei hozzászoktak a távolsághoz, apró alakokat vett ki, amint egy különösen magas homokbuckára hágnak éppen fel.
Látta, hogy összevissza futkosnak, mint akik pánikba estek. Maga a dűne mintha csúszkált és besüppedt volna, felületén hullámok szaladtak végig, egyszer csak tátongó üreg nyílt meg a bátor felfedezők alatt. Ekkor Ishmael felemelkedő, kígyószerű alakot látott, oly hatalmas és rettenetes lényt, amelyhez foghatót addig elképzelni sem tudott...
Hajnalra nyoma sem maradt az embereknek.
Miféle helyre vetett minket a sors? Túltett minden képzeleten, minden lidércnyomáson.
Ishmael úgy határozott, hogy magában tartja, amit megtudott, és még Chamalnak sem szól róla egyetlen szót se. A többiek tovább imádkozhatnak majd, hogy a felderítőcsapat segítséget hozzon. Ishmael nem akart hazudni a nemzetségének, de a megváltás esélyétől sem óhajtotta megfosztani őket. A remény semmibe sem került.
A roncsból kimentett készletek Ishmael szigorú takarékossága ellenére kis híján kimerültek. Az Arrakis elpusztítja őket, méghozzá hamarosan.
A Poritrinről elszökött Zenszunik több mint egyharmadát megölte már az éhezés, a szomjúság vagy a napszúrás. Néhányan segítség után kutatva pusztultak el; mások egyszerűen feladták, és alvás közben csendben kiszállt belőlük a lélek.
A technikában legjártasabb Zenszunik átkutatták a roncsot, s a hajtóművek darabjaiból, fémhulladékból és csövekből újszerű szerkezeteket fabrikáltak, amelyekkel vizet párolhattak le és hasznosíthattak újra, és még az üzemanyagból és a hűtőfolyadékból is iható, habár undorító ízű levet nyertek ki. Kezdetleges adókészüléket állítottak össze, amivel vészjeleket kezdtek sugározni a helyi repülő járművek felé, de az üzenetek látszólag senkihez sem jutottak el. A gyakori homokviharok nyilvánvalóan kegyetlen ionizált réteget hoztak létre, amely összezavarta az adásokat.
Avagy senki nem volt hajlandó a segítségükre sietni.
Mikor az elkeseredés végképp eluralkodott rajtuk, Ishmael meghallotta, ahogy a túlélők némelyike a tetemek húsának és testnedveinek elfogyasztásáról diskurált, de kikelt az iszonyú ötlet ellen.
– Előbb fogunk meghalni, minthogy feladjuk emberi mivoltunkat. Buddallah okkal vetett minket erre a helyre. Próbatételnek vagy büntetésnek szánta... talán a valódi híveket akarta kiválasztani. Mi haszna feláldozni a lelkünket egyetlen lakomáért, amikor másnap újra éhezünk?
Szabadon fognak meghalni – de mindenképp meghalnak.
Ishmael minden éjjel elmerült a szútrákban, végigmondta a verseket, és a mélyebb értelmük után kutatott, de nem lelt rá a válaszokra. Vajon nincs mód rá, hogy megmenekülhessenek? Vajon nem akad szövetséges, akikre a Zenszunik rátalálhatnak az Arrakison? Ishmael elcsüggedve ismerte fel, hogy ha bárki képes életben maradni efféle mostoha körülmények között, nyilván nem viselkedik barátságosan az idegenekkel szemben.
Az emberek minden nap felkerekedtek a hűvösebb hajnali és szürkületi órákban, hogy átkutassák a sziklákat, kikémleljék a hasadékokat, bejárják a sziklafélsziget ormait. Ritkás növényzetet és zuzmókat, elvétve gyíkokat találtak; egyszer az egyik fiú kővel leterített egy dögevő madarat. Mindent elfogtak, még a bogarakat és a páncélos százlábúakat is. Minden falat fehérje és nedvesség pillanatokkal megnyújtotta az életüket, újabb értékes lélegzetet vehettek. Ám ennél aligha tudtak többet tenni.
Amikor ismét leszállt az éj a felhőtlen sivatag felett, Chamal mozgásra lett figyelmes a sötét dűnék között; hatalmas kanyargó alakokra, amelyek kígyózva közelítettek a Zenszuni menekülteknek otthont adó sziklatorlasz felé. Riadtan felkiáltott, a legyengült és elcsigázott emberek pedig nehézkesen odavánszorogtak, hogy szemügyre vegyék a veszély forrását.
Ishmael a sűrűsödő homály dacára kivette a kígyózó monstrum alakját, a torkában szikrázó narancsszínű parázslást, a súrlódás keltette tüzeket, ahogy a szörnyeteg hasa a sivatag durva felszínéhez dörzsölődött. Az emberek Ishmael mellett döbbenten bámulták a közelgő behemótot. Az elmúlt öt hónap során kétszer látott már férgeket a nyílt dűnék között, a lények azonban többnyire céltalanul haladtak, és kevés időt töltöttek a levegőnek kitéve.
Ez viszont mintha egyenesen feléjük tartott volna, mintegy szándékosan.
– Mit jelenthet ez, apám? – kérdezte Chamal. Mindannyian Ishmaelre szegezték a tekintetüket.
– Előjel – vélekedett az egyik asszony. Arca sárgásnak tűnt az izzó lámpák fényében, amelyeket Ishmael a hajó roncsai közül mentett ki, miután elfogyott az éghető anyag, amivel hagyományos Zenszuni tüzet rakhattak volna.
– A démon fel akar falni minket – szólalt meg egy férfi. – A sivatagba hív minket áldozathozatalra. Vajon minden reményünk elveszett?
Ishmael a fejét ingatta.
– A sziklákon biztonságban vagyunk. Talán azt jelzi ezzel Buddallah, hogy figyel minket.
Elfordult, amikor a homokféreg a szirtek talapzatánál csapkodni kezdett. Az egyre sűrűbb éjszakai sötétség eltakarta a részleteket, de biztonságos távolból hallották, ahogy a szörnyeteg porrá őrli a levált sziklatömböket, majd elcsendesül.
Vékonyka hang visszhangzott a sziklák között, amely akár emberi kiáltás is lehetett volna. Ishmael figyelmesen fülelt, de többet nem hallott, aztán meggyőzte magát, hogy csupán a képzelete játszott vele, és egy vadászó madár vijjogását tévesztette össze egy emberével.
– Gyertek! – szólalt meg végül. – Üljetek körém, és mesélek nektek a Harmonthepről. Mindannyian leírhatjuk valódi hazánkat, hogy elevenen tartsuk az emlékét.
A bátor vezér lekuporodott követőivel a halvány, sárgás fény köré, amely a tábortüzet helyettesítette, majd sóvárgóan beszélni kezdett a Harmonthep mocsaras csatornáiról. Leírta a halakat és a rovarokat, amiket egykor kifogott, a virágokat, amiket leszedett, az idilli életet, amit ifjúkorában megismert. Az egyik szútra jutott az eszébe: „Az éhség sokarcú démon”.
Ishmael hirtelen megállt a mesével, mikor a rabszolgafelhajtók kerültek volna szóba. Erre a részletre nem akart kitérni. Vajon azzal, hogy az Arrakisra hurcolta, majd a sivatagba küldte Keedairt, nem állt már így is bosszút rajta?
Az ismerős arcok között a Zenszunik sorra meséltek elveszett otthonaikról és gyermekkorukról, és a néhány megmaradt emlékkel vigasztalták magukat. A menekültek közül sokan a Poritrinen születtek és nevelkedtek, ahhoz a rabszolganemzedékhez tartoztak, akik nem ismertek más világot, és most ezen a dűnékkel borított planétán rekedtek...
Nem hallották, ahogy a betolakodók megközelítették őket. Az idegenek úgy suhantak feléjük, akár a lágy fuvallat szárnyán érkező néma árnyak. A fénykörön kívül várakoztak a sziklák között.
Aztán az egyikük hirtelen előlépett, és megriasztotta a mesélőket, ahogy erős akcentussal megszólította őket galachul, a galaxis minden szegletében beszélt nyelven:
– Szép történetek, de errefelé nem vár rátok efféle otthon.
Ishmael talpra ugrott, társai pedig sebtében kezdetleges szerszámokkal fegyverezték fel magukat.
Mikor a sivatagi nomádok a fénykörbe léptek, Ishmael szikár, edzett, mindenestől sötétkék szemű férfiakat látott maga előtt.
– Kik vagytok? Ha banditák, nincs mit elorozzatok tőlünk. Már magunk is alig élünk.
A lámpásra emlékeztető állkapcsú óriás, aki láthatóan a csapat vezetője volt, meglepetésére a titkos csakobsza nyelven szólította meg:
– Magunk is Zenszunik vagyunk. Azért jöttünk, hogy megbizonyosodjunk, valóban igaz-e, amit suttognak.
Ishmael megtántorodott. Újabb eltévedt törzs? A legtöbb buddiszlám hívő réges-rég elmenekült a Szövetségből. Lehetséges, hogy néhányan ebben az iszonyatos sivatagban telepedtek le...
– Dzsafarnak hívnak. Azoknak a számkivetetteknek a csapatát vezetem, akik Féreglovas Szelim szent küldetését viszik tovább. A tanácsunk megvitatta a helyzeteteket, és eltűnődtünk, vajon hihetünk-e a hallottaknak. – Büszkén felvetette a fejét. – Szökött rabszolgák vagytok, mi pedig örömmel befogadunk benneteket a törzsünkbe, ha keményen dolgoztok, a segítségünkre lesztek, és megkeresitek a betevőtöket. Mi majd megtanítjuk nektek, hogyan lehet életben maradni a sivatagban.
Az éjszaka csendjét hangos kiáltozás, Buddallahhoz intézett imádság és megkönnyebbült üdvrivalgás törte meg. Dzsafar és banditái az űrhajó roncsát méregették, mintha azt igyekeztek volna megállapítani, mennyit tudnának megmenteni a hajóból.
– Elfogadjuk a nagylelkű ajánlatodat, Dzsafar – felelte Ishmael habozás nélkül. Látta, hogy követői úgy hitték, Buddallahnak köszönhetik a megváltást a végső szükség óráiban. – Keményen fogunk dolgozni. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy beállhatunk közétek.

- - -

 

Valaha úgy véltem, hogy a kegyetlenség
és a rosszindulat emberi sajátságok.
Sajnos úgy tűnik, hogy a gondolkodó gépek
megtanultak utánozni minket.
VORIAN ATREIDES:
A TÖRTÉNELEM FORDULÓPONTJAI

Mire a Dzsihad járőröző flottája a kis Csuszuk kolóniához ért, már elkéstek. A támadó gépek semmit nem hagytak hátra maguk mögött.
A porig rombolt városok immár nem füstölögtek; a tomboló tüzek mind kihunytak. Az egykori emberi településekből mindössze elfeketedett, megvetemedett tartógerendák, nagy erejű robbanások kráterei, és szenes, keserű szagú némaság maradt.
Túl sok nap telt el ahhoz, hogy bárki életben maradhatott volna.
Vorian Atreides állt a romhalmok között, s széttárt lábakkal igyekezett ellensúlyozni a letaglózó, kétségbeejtő döbbenet megrendítő hatását. Újabb öt mentő és kármentesítő űrkomp szállt le a felszínre a két bolygó körüli pályán keringő íjvetőből, de értelmetlen volt mentőakcióra számítani – legfeljebb az iszonyú pusztítást mérhetik fel.
A dzsihadisták hitetlenkedve kaptak levegőért. Némelyik katonát személyes kapcsolatok kötötték a Csuszukhoz, rokonaik, barátaik éltek egykor itt. Vor szíve jéggé dermedt, és alig tudta felfogni, miféle előre megfontolt, kiszámított vérfürdőt rendeztek a planétán a gondolkodó gépek.
– Omniust még csak az sem érdekelte, hogy leigázza a bolygót – állapította meg színtelen hangon. A Csuszuk kellően fejlett infrastruktúrával rendelkezett ahhoz, hogy az örökelme egy kisebb összehangolt világot létesítsen itt, de a gépek láthatóan nem akarták meghódítani a helyet. – Egyszerűen... elpusztítottak mindent.
Vor a fejét ingatta. Sötét haja csatakosnak és kócosnak tűnt, két szemöldöke szinte összeért a homlokráncolástól.
– Lehetséges, hogy a gépek taktikát változtattak. Ha más bolygókkal is ezt teszik, abból arra következtethetünk, hogy céljuk pusztán az emberek lemészárlása és a bolygók lakhatatlanná tétele. – A válla fölött hátranézett a katonákra, akik eltompult megszokásból serénykedtek, és kerestek maguknak feladatot ezen a kihalt kolónián.
A primerás lassan végigsétált a romos és sebektől szaggatott utcákon. Miután ifjúkorában Omniust szolgálta, és megtanulta a hódítás minden apró részletét, Vor úgy hitte volna, hogy ennél jobban ismeri a gépeket.
– Nem áll össze a kép... hacsak nem a kimekek műve ez.
A Csuszuk korábban virágzó településnek számított – nem fóldi paradicsomnak, de mindenképp kellemes helynek, ahol az emberek egy rendkívülinek nem mondható, de nyugodt világban élhettek. Az itteni gyarmatosok zavartalanul, szoros családi kötelékekben éltek, nagyra törő álmok nélkül. Egyszerű emberek voltak, egyszerű szokásokkal.
Aztán a gépek vértanúkká tették őket.
A járdába épített vastag plázablakon keresztül meglátott egy szobát odalent, amely érintetlennek tűnt, és a munkapadon hangszerek sorakoztak. Furcsa, bizonyos dolgok hogyan vészelték át a háborút, mintha angyali burok védte volna őket. Utasította a kutatókat, hogy ellenőrizzék az alanti szobákat, de percek múltán azzal a hírrel tértek vissza, hogy életnek semmi jelére sem bukkantak.
Vor továbbindult. A szétégett épületek úgy vették körül, akár az elfeketedett csontvázak. A falak beomlottak, csak a szerkezeti elemek és a széttört téglafalak maradtak. A főtér helyén a súlyos, valószínűleg a robot hadihajókról ledobott robbanószerkezetek kráterei tátongtak.
Fekete madárijesztőkre emlékeztető, megsült testeket látott kicsavarodott karokkal és a cafatokká rongyolódott ajkak mögül elővillanó, lángoktól felpattogzott fogakkal – egykor eleven emberek testét. Képtelen volt hozzászokni a rettenetes áldozathoz, amit a Dzsihadért kellett meghozni. Kivájt széndarabokra emlékeztető, üres szemgödrök meredtek rá, mintha az emberek még mindig nem értenék, hol késett ennyi ideig a felmentő sereg.
Három egyenruhás dzsihadista katona kiáltott felé egy sarok mögül. Vor felgyorsította lépteit, és két szétroncsolódott harci meket pillantott meg, amelyeket a Csuszuk védelme során pusztítottak el. A telepesek kevés fegyverrel rendelkeztek, mégis láthatóan sikerült megsemmisíteniük ezt a pár gondolkodó gépet.
Sajnos minden gépi hadsereg több ezernyi ezekhez hasonló harci meket számlált. A csuszuki telepesek ellenálltak, de esélyük sem volt a támadók visszaverésére.
Vor ajka keserűen lebiggyedt. Üresnek érezte magát, hiszen tudta, hogy semmit sem tehetett volna, amivel megakadályozhatja a mészárlást. Egy hónappal ezelőtt, útban a bolygóra hadihajói szokásos őrjárat keretében közelítették meg a Csuszukot. A készletek feltöltésére és egy heti kimenőre készültek. Nem érkezett segélyhívás – semmilyen üzenet nem érhetett volna el hozzájuk idejében.
Vor émelygett. Nem számított efféle brutalitásra a gépek részéről, itt legalábbis nem.
Pedig kellett volna.
A hosszú, vontatott űrutazás során a Csuszuk felé még a primerásnak sem különösebben akadt dolga. Üzleti iratok tanulmányozásával kötötte le magát, és a katonai stratégiákat elemző értekezésekhez készített jegyzeteket, amelyekben kifejtette, amit a gondolkodó gépekről tudott.
A Dzsihad kezdete óta Serena Butler több ékesszóló vitairatot fogalmazott meg a gépek elleni szent hadjárat kapcsán, amelyekből Iblis Ginjo gyakorta idézett. Egy időben Vor még azt is fontolóra vette, hogy megírja saját emlékeit, hiszen már oly régóta élt, és oly sokat megtapasztalt... De mikor azokra a hazugságokra gondolt, amiket édesapja valós tényként állított be a saját emlékirataiban, rájött, hogy taszítja az ötlet. Még ha őszinte akart is maradni, emberi természeténél fogva hajlamos lenne rá, hogy kiszínezzen néhány részletet.
Egy évszázad múltán, ha továbbra is sikereket ér el Omnius ellenében, talán meggondolja magát. Egyelőre jobban jár, ha néha lejátszik egy Fleur de Lys partit az embereivel. A cselekedeteivel fog történelmet írni az utókornak hátrahagyott dokumentumok helyett...
Mikor szolgálaton kívül a kabinjában pihent, Vor képzeletben gyakran élte át újra a múlt kellemes pillanatait, és egy másféle életről ábrándozott. Elsőként általában Leronica Tergiet jutott eszébe, az az asszony, aki valóban rabul ejtette a szívét.
Azelőtt soha nem merte elkötelezni vagy érzelmileg lekötni magát, de Leronica hatására szeretett volna megváltozni; kötöttségtől, kötelességtől és kozmikus jelentőségtől megszabadult, hétköznapi emberré válni, aki férj és barát lehet. Vor nem bánta a korábbi feladatait és dicső tetteit, mivel tudta, hogy egész bolygók lakosságát védte meg, de a változatosság kedvéért szeretett volna egy keveset azzá a jelentéktelen, elégedett, közönséges katonává válni, akit, „Virk” néven ismertek.
A Dzsihaddal kapcsolatos sürgős feladatok eleddig megakadályozták, hogy tetszés szerint ellátogasson a Caladanra, ahogy eredetileg tervezte. A követőállomásra vezényelt katonák révén leveleket, sőt néha ajándékokat juttatott el Leronicához. Választ azonban nem kapott. Abban sem volt biztos, hogy a lánynak alkalma nyílt üzenetet küldeni. Teljesen lehangolta a helyzet, és rájött, hogy valószínűleg nem is érdekelte különösebben Leronicát.
Mostanra egy hozzá hasonlóan csodás asszony bizonyosan férjet talált magának, és családot alapított. Ha így történt, remélte, hogy ennek ellenére továbbra is szeretettel gondol majd rá.
Habár mérlegelte a lehetőséget, úgy érezte, nem teheti meg, hogy bevonul, és feldúlja Leronica nehezen megszerzett boldogságát. Egy napon azonban vissza kell térnie a Caladanra, hogy kiderítse, mi történt vele.
Időközben azonban, a végeláthatatlan csillagközi utakon továbbra is hosszú leveleket írt neki, s a kézbesítésüket a körfutárokra bízta. Tudta, Leronica mennyire szeret idegen világokról és emberekről hallani. A feladat pedig folyton emlékeztette rá, és ettől kevésbé érezte magányosnak magát.
Szerencsére a háborús teendők miatt gyorsan telt az idő. Talán előbb találkozhat vele, mint gondolná. Lehetséges, hogy még mindig várja őt?
Ahogy elnehezült szívvel végigbandukolt a Csuszuk romjai között, Vor a döbbenetes pusztítást szemlélte. A gépek különös alapossággal jártak el, ami meglehetősen pazarlónak tűnt. A robotseregek bizonyosan nem ítélhették elengedhetetlennek, hogy ekkora kárt okozzanak céljuk megvalósítása végett.
Az egyik vizsgálóosztag ügyeletes kvartása lépett oda hozzá, hogy jelentést tegyen.
– Atreides primerás, számba vettük a holttesteket. Nincs több száznál.
– Száznál? Ez túl kevés egy ekkora kolóniához képest! A többiek talán megsemmisültek a támadás során?
– A pusztítás módszere nem erre utal.
Vor, aki továbbra sem értette a dolgot, összeszorította az ajkát.
– Valószínűleg rabszolgának hurcolták el őket, hogy pótolják a sikertelen lázadások veszteségeit. Sajnálom a szerencsétleneket, akik túlélték az inváziót. – Aztán kihúzta magát, és felszegte a fejét. – Mielőbb végeznünk kell itt. Készítsétek el a szükséges képeket, majd egyenesen visszatérünk a Salusa Secundusra! El kell mondanom a papnőnek, hogy mi történt itt.
A kvartás arca szilárd eltökéltséget tükrözött.
– Amint végignézi a képeket, feltüzeli az egész népességet. A gondolkodó gépek még megbánják, hogy valaha is ilyesmire vetemedtek.
A tiszt visszasietett az embereihez, Vor pedig érezte, hogy a Csuszukon történtek csak még fanatikusabbá, még ádázabbá változtatják a harcot.
Soha nem vágyott még ennyire rá, hogy ismét a Caladanon, Leronica karjai közt lehessen...

- - -

 

Az élet lakomáján mindennapos
tevékenységeink jelentik a főfogást,
a desszert pedig álmainkból készül.
SERENA BUTLER:
DZSIHADISTA KIÁLTVÁNYOK

Alig négy hónappal azután, hogy Vorian Atreides és a Dzsihad mérnökei elhagyták a Caladant, Leronica Tergiet igent mondott az őt évek óta sikertelenül ostromló férfi házassági ajánlatára.
Leronica egyike volt annak a tizenhat nőnek, akit teherbe ejtettek a féktelen dzsihadista katonák. Nem szégyellte a helyzetét, sőt nevetve fogadta édesapja vigasztalását. Mikor még Vor technikus kontingense a városban állomásozott, Brom Tergiet a településtől keletre eső vizeken dolgozott, és nem vette észre, mennyi időt tölt leánya az egyik férfival.
Mikor már nem tudta leplezni állapotosságát, és arról is meggyőződhetett, hogy nem fog elvetélni sem, mindent bevallott az édesapjának. Brom Tergiet, aki egyetlen szóval sem reagált, kiült a dokkokra, és szorgosan javítgatta az összegubancolódott hálókat. Nem nézett bele a lánya büszke, szégyent nem ismerő tekintetébe, hanem a fejét ingatta, mintha nem akarna hinni a fülének.
– Ó, apa, mindketten tudjuk, hogyan működik a testünk – mondta Leronica, aki mosolyogtatónak találta a reakciót. – Cseppet sem bánom, hogy ennyi időt töltöttem Virkkel, és elfogadok bármit, amit adhatott nekem, még ezt a gyermeket is.
Azt viszont senkinek – még a saját édesapjának sem – árulta el, ki is volt valójában ez a katonatiszt. Most, hogy tudta, hogy a magzatát hordozza magában, még fontosabbá vált a titoktartás, hiszen nem akarta kockázatnak kitenni a kisbabáját.
– Magadra maradsz, Leronica – figyelmeztette Brom. – Az a katona sohasem fog visszatérni hozzád és a kisgyerekedhez.
– Igen, tudom – felelte zavartalanul a lány –, de emlékeimben megőrzöm őt és az egzotikus vidékekről szóló meséit. Ez épp elég viszonzás nekem. Tán jobban szeretnéd, ha tehetetlenül jajgatnék és siránkoznék a helyzetemen? Elégedett vagyok az életemmel és a körülményeimmel. Szívesebben venném, ha érzelmileg és erkölcsileg is támogatnál, de ha kell, e nélkül is megleszek. Egészen a szülésig dolgozhatok, hogy csak néhány nap essen ki, amíg megszülöm a kisbabát.
– Mindig is önálló voltál – felelte mosolyogva Brom, aztán feltápászkodott, az összekuszálódott hálókat pedig a fakó, viharvert mólón hagyta. Átölelte a lányát, s gesztusaival fejezte ki, amit hangosan képtelen volt kimondani. – Végtére is, az unokám a legfontosabb.
A Caladan part menti falvainak kicsiny lakossága valójában minden gyermeket örömmel fogadott, aki kívülről frissítette fel az apadófélben lévő helyi vérvonalakat. A dzsihadisták új erőt adtak e falusi és többnyire elhanyagolt vidék felnövekvő nemzedékének.
Így aztán Leronica nem ringatta magát álmokba, és nem szomorkodott Vorian visszatértét várva, hátha elviszi őt a Caladanról – aminek lehetőségéről eleve lemondott –, hanem úgy határozott, hogy érdemesebb továbblépnie, és férjet keresnie, aki sajátjaként hajlandó felnevelni a kisgyereket...
Kalem Vazz csendes, szorgalmas agglegény volt, s tíz évvel idősebb Leronicánál. Mióta a lány felnőtt korúvá érett, Kalem háromszor kérte meg a kezét. Leronica minden alakalommal nemet mondott, de nem megvetésből, vagy mert az érzelmeivel játszadozott volna, hanem mert nem érezte szükségét, hogy édesapja a csapszék és a halászhajók mellett még egy férjnek is gondját viselje. Most azonban megváltozott az élete.
Mikor rászánta magát, egyik kora reggel felkereste Kalem házát, mielőtt a férfi elindult volna a dokkokhoz, hogy kihajózzon halászni. Tiszta ruhát öltött magára, kendővel felkötötte a haját, és finoman megmunkált korall nyakláncot viselt.
Amikor bekopogott, Kalem nyitott ajtót neki, és gyorsan betűrte a felső ingét, amit a tengeri köd hideg takarója ellen viselt. Meglepettnek hatott, és még ébredezett, de nem fecsérelte csevegésre az idejét, mivel tudta, hogy a lány bizonyára fontos ügyben kereste fel.
– Megkérted a kezem – vágott a közepébe Leronica. – Áll még az ajánlatod, Kalem Vazz, vagy már nem vársz rám?
A férfi széles állkapcsú ábrázata egy pillanat alatt tizenöt évet fiatalodott, ahogy hitetlenkedve elmosolyodott. A terhesség jelei nyilvánvalóak voltak, de Leronica úgy hitte, hogy Kalem nem vette észre.
– Mire véljem a fordulatot?
– Van egy feltételem – felelte a lány, és mindent elmondott a kisbabáról. A férfi jól fogadta a hírt, együtt érzőnek és támogatónak mutatkozott. Leronica végül hozzátette: – Ha a férjem akarsz lenni, akkor egy másik férfi sarját apaként kell felnevelned. Mást nem kívánok tőled, és ígérem, hogy örökké hűséges feleséged leszek.
Mikor úgy érezte, hogy sikerült tisztáznia a helyzetet, és a férfi tökéletesen megértette őt, már csak az őszinte és kertelés nélkül előadott ajánlatra adott választ kellett kivárnia, mely meghatározza a további életét. Már eljátszadozott a romantikával, és örökké őrizni fogja Vor emlékét, de mindennek nem sok köze volt a jelenlegi helyzetéhez.
– Na és, ha visszajön? – érdeklődött Kalem.
– Nem fog.
A férfi fürkészően nézte őt, és mindketten tudták, hogy a válasz nem kielégítő.
– De ha mégis visszajönne – kérdezte Kalem –, ismét a karjaiba szaladnál? Vagy, ami még rosszabb, rá sem hederítenél, és mellettem maradnál, hogy aztán életed végéig emiatt sopánkodj?
– Lehet, hogy az árapály folyton változik, Kalem, de olyannak látod a szívemet, mint az uszadékfa, ami a hullámok kénye-kedve szerint hánykódik? Ha megígérek valamit, be is tartom azt.
Kalem összeszorította az ajkát, mintha üzleti ajánlatot fontolna meg, Leronica azonban látta, hogy szeme felcsillan a váratlan szerencsére gondolva. – Előbb én is kikötöm a magam feltételét.
A lány csípőre tett kézzel, határozott tekintettel állt elébe az egyezkedésnek.
– Ha ez a dzsihadista katona valóban örökre távozott, és hozzám jössz feleségül, nem szabad azzal megsértened engem – vagy őt –, hogy bármilyen formában összehasonlítasz minket. – Kalem összekulcsolta hatalmas, kérges kezét. – Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és az emlékeidtől sem foszthatlak meg. De a vele töltött idő csupán emlék, míg én valóságos vagyok. Tudsz ezzel élni?
Leronica egy pillanatig sem habozott a válasszal.
Így aztán összeházasodtak, s egyszerre tizenhat sietős frigy köttetett meg a kicsiny halászfaluban. Alig egy pár vőlegény tűnt zaklatottnak; ehelyett láthatóan nem hittek a szerencséjüknek, hogy eleddig elérhetetlennek hitt szépségeket tudhattak maguk mellett a hitvesi ágyban.
A következő hetekben Kalem Vazz halászhajója Brom Tergieté mellett serénykedett. A közkedvelt csapszék bevételével kiegészítve Leronica és a két férfi viszonylag jól megéltek jövedelmükből.
A Caladanon ennél többet nem remélhettek, habár esténként, amikor a közös ágyban fekve Kalem ujja végigjárta felesége hasának domborulatait, Leronica a csodás, idegen világokra gondolt a Nemesek Szövetségében, amelyekről Vor mesélt egykor.
Csendben feküdt, a csillagos eget bámulta a nyitott ablakon át, és Vorian Atreides járt az eszében, aki oly rettenetesen messze volt tőle. Ebben a pillanatban is biztosan robotokkal hadakozik, és óriási hadihajókat vezényel... és elvétve talán ő is eszébe jut. Micsoda jóképű, daliás harcos! Nagyot sóhajtott.
Néha átfordult, és ébren találta Kalemet, ahogy mozdulatlanul fekszik, nyitott – talán könnyektől csillogó – szemmel, de egy szót se szólt, és nem utalt rá, hogy kitalálta volna hitvese gondolatait. Kalem sohasem kérdezősködött, sohasem puhatolózott. Még csak a katona nevét sem kérdezte meg, Leronica pedig örült, hogy nem kell hazudnia, és megtarthatja a korábbi szeretőjének tett ígéretét. Ez a jóravaló, vasszorgalmú férfi teljesen elégedett volt azzal, amit kapott, Leronica pedig igyekezett hasonlóképp érezni.
Mindketten tudták, hogy a dzsihadista sohasem tér vissza.
Mikor elérkezett az ideje, Leronica ikreknek, két egészséges kisfiúnak adott életet, akiket Estesnek és Kaginnak neveztek el férje két nagyapjáról. Nem szerette volna Vorhoz kötni a nevüket. A falubeliek mindnyájan megjegyezték, mennyire hasonlít a két kis vasgyúró Brom Tergietre – amitől büszkén dagadt a vén halász keble –, bár a barátok viccesen mondták, hogy remélik, a kicsik nem öröklik nagyapjuk harsogó nevetését.
Leronica viszont valahányszor a fiaira nézett, a kalandvágyó, sötét hajú tiszt mását látta bennük, aki egykor elrabolta a szívét, aztán a világűrbe távozott.
Kalem Vazz fogadalmához híven mindent megtett, hogy hűséges férj, szorgos munkás és figyelmes apa legyen. Rajongva szerette Estest és Kagint, és egyszer sem éreztette velük, hogy nem a saját fiai. Kalem sokkal többre tartotta a szeretetét, mint a származásukat.
Két évvel Vor távozása után Leronica immár nem szomorkodott, mindössze sóvárgóan tudni vágyott rá, merre járhat, és mit csinálhat, s hogy biztonságban van-e. Életében először azonban figyelmet szentelt a Dzsihad alakulására, és követte a főbb csatákról érkező híreket.
Édesapja és Kalem legalább havonta egyszer a távoli zátonyok termékeny vizeire vitték hajóikat. Ilyenkor Leronica új szokásához híven az egyik szomszédasszonyánál hagyta az ikreket, kölcsönkérte a falubeliek egyik ladikocsiját, és a rázós part menti úton a katonai létesítményekhez és követőállomásokhoz hajtott, amelyeket két évvel azelőtt emelt a Dzsihad Hadserege.
Az ott állomásozó maroknyi elszánt katona nem bánta a kaszárnyaéletet, és serényen végezték feladataikat. Időnként ketten vagy hárman közülük elvándoroltak a faluba, hogy ott friss halat és élelmet vegyenek; más alkalmakkor Leronica vitetett ételt nekik cserébe az Omnius elleni szakadatlan küzdelemről szóló hírekért.
Hamar gyakori vendéggé vált az irányítókunyhókban, amelyek a Caladan körüli műholdhálózatot összekapcsoló, megerősített tornyok talapzatánál bújtak meg. Az állás közelében elterülő tisztásból, ahová nem is oly rég az űrkompok érkeztek, hogy hamarosan újra felszálljanak, végül kiépült űrkikötő válik majd, de pillanatnyilag alig használták.
A Dzsihad katonái abban a tévhitben éltek, hogy Leronica egyszerűen a politikára és a katonai stratégiára volt kíváncsi, és Serena Butler papnő leglelkesítőbb beszédeinek, valamint Iblis Ginjo főpátriárka rögzített nagygyűléseinek másolatait ajándékozták neki. Valójában viszont kizárólag Vorian Atreides primerásról akart hallani, jóllehet gondosan vigyázott rá, nehogy elárulja, hogy személyesen ismeri.
Leronica csillogó szemekkel hallgatta, ahogy a katonák összefoglalták a Bela Tegeuse körüli összecsapásokat, és a nemrégiben történt iszonytató csuszuki pusztítást. Végül egyre többet megtudott Vor hőstetteiről, különösen arról, hogyan mentette meg az Anbus IV-et, és nem sokkal azután miként ejtette át a poritrini üreges flottával a gondolkodó gépeket.
Vor időnként levelet és csomagot küldött neki, de kivétel nélkül álnéven. Általában olyankor érkeztek, amikor férje épp dolgozott. Habár a küldeményeket kikézbesítő katonák nyilvánvalóan sejtették, hogy valamelyik dzsihadista a szeretője lehet, a nevét sohasem árulta el. Oly buzgalommal olvasta az üzeneteket, amiről Kalem nem tudhatott. Nem volt kedvére, hogy titkolóznia kell a férje előtt, de őt óvta vele, nem bűntudatból tette.
Sohasem próbált visszaüzenni, nem merte megtenni – az okokat még maga sem értette egészen. Atreides primerás, aki a távoli csillagok között harcolt, nem is tudott két ikerfiáról, Leronica pedig nem is szándékozott értesíteni őt. Csupán abban reménykedett, hogy nem esik baja, és néha gondol még rá.
Mikor úgy érezte, eleget hallott már, köszönetet mondott a dzsihadistáknak, aztán a ladikocsival visszasietett a halászfaluba, hogy még naplemente előtt hazaérjen. Édesapja és Kalem még legalább két napig távol maradnak, de el kellett mennie az ikrekért, és vacsorát kellett készítenie a csapszékben. Noha az anyaság sok idejét elvette, Leronica továbbra is fenntartotta a csapszéket, és táplálta a munkásokat, akik túl fáradtak voltak hozzá, hogy főzzenek maguknak.
Leronica rejtélyesen mosolygott, amikor újra kinyitotta a kapukat a féktelen férfiak előtt. A friss hírek és történetek – és a különleges levél, amely bizonyította, hogy szerelme valóban emlékezik rá – egy ideig még derűt adnak neki.
Ám mikor férje hazatér, minden figyelmét neki szenteli majd. Amint megígérte, sohasem hasonlította őt a másik férfihoz, aki fontos szerepet játszott életében – ám a bátor tisztet sem feledhette el. Bizonyos értelemben mindkét világtól mindent megkapott.

- - -

 

Vajon emberi dolog azt állítani,
hogy senki nem ért meg engem?
Sok más mellett ezt tanultam meg tőlük.
ERASMUSI DIALÓGUSOK

Hosszú létezése során Erasmust sok mindennel megvádolták már. Sok ember, köztük az őrjítően érdekes Serena Butler is mészárosnak nevezte őt sok mindenre rávilágító laboratóriumi kísérletei miatt, különösen pedig azért, mert lehajította Serena apró gyermekét az erkélyéről.
Bukása előtt a Terra-Omnius többször is célzott rá, hogy Erasmus emberré szeretne válni. Micsoda nevetséges ötlet! Nemrégiben még a Corrin-Omnius is azt sugallta, hogy Erasmus el akarta ragadni a hatalmat az örökelmétől – jóllehet maga is kizárólag az önálló akaratú robot gyors észjárásának és hatékony fellépésének köszönhette, hogy elkerülte a katasztrófát, és nem terjedt tovább a megfertőzött frissítés.
Erasmus nem vette szívesen, ha ilyen leegyszerűsített kategóriákba sorolták. Büszkén vallotta magáról, hogy nem képtelenség leírni és megfejteni a jellemét. Sokkal többre vágyott, mint bárki elképzelhette volna.
Most, miközben kötéllel egymáshoz kapcsolva vágott át Gilbertus Albanszszal együtt egy széles hómezőn, a független robot azon elmélkedett, mennyire földhöz ragadtan gondolkodik mindenki – még Omnius is – a saját elméjével összevetve. Kísérletei során Erasmus más emberi vagy gépi kutatóknál összehasonlíthatatlanul alaposabban megismerte a biolények átfogó térképét. A lehetséges világok legjobbikát mondhatta magáénak.
Mikor meghallotta, hogy a kamasz fiú zihálni kezd, mégsem ellenkezik, Erasmus lelassította mechanikus lépteit. Likvimetál lábait úgy módosította, hogy nagyobb stabilitást biztosítsanak neki a hóban, roppant energiatartalékait pedig arra használta, hogy csapást vágjon, ahogy előrehalad. Szegény Gilbertus ennek ellenére alig tudott lépést tartani vele. A lejtő meredekebbnek és labilisabbnak bizonyult, mint amilyennek látszott; egyetlen ember sem vehette fel a versenyt a fejlett kivitelű robottal.
A Corrin-Omnius, akit időközben kijavítottak, és lényegében megszabadítottak a rendszerhibák sorozatának következményeitől, figyelőkutászok egész rajával követte őket, amelyek szúnyogok módjára zümmögtek körülöttük. Az örökelme, amely nem volt több láthatatlan adatfelhőként szétterjedt, testetlen programnál, sohasem tapasztalhatta meg valóságosan is az efféle élményeket.
Erasmus a maga járni képes, független testével ebben az esetben is felsőbbrendűnek érezhette magát Omniusnál. A számítógépes örökelme mérhetetlen adatmennyiséget fogadott magába, de saját élményekre nem tehetett szert.
Nem csupán az adat mennyisége érdekes – gondolta Erasmus –, hanem a minősége is. És meglehetősen szórakoztatónak találta a felismerést, hogy Omnius lényegében kukkoló volt, aki mindig figyelt, de sohasem vált résztvevővé – és sohasem élt.
Élt. A szó egész sor filozófiai kérdést juttatott Erasmus eszébe. Vajon a sejtszerkezet nélküli gondolkodó gépek valóban éltek? Néhányan, a hozzá hasonlóak, megítélése szerint egyértelműen elevenek voltak, a többség azonban nem. Nap mint nap az előre meghatározott sémákat követték. Vajon Omnius élt? A robot hosszasan eltűnődött ezen, aztán arra a következtetésre jutott, hogy nem. Nem élt.
E válasz aztán újabb kérdéseket vetett fel, amelyek úgy fakadtak egymásból, akár a faágból kisarjadó gallyak. Erasmus ráébredt, hogy egy élettelen tárgynak, egy halott dolognak fogadott hűséget, és elmerengett rajta, vajon egy efféle fogadalom erkölcsileg kötelezné-e bármire, ha a felrúgása mellett döntene.
Azt tehetem, amit jónak látok. Azt is fogom tenni, amit jónak látok, ha úgy alakul a helyzet.
A vörös óriás nap átható rezes-rőt sugarai nem sok meleget adtak ezen a magasságon. Mikor hátranézett, Erasmus meggyőződött róla, hogy Gilbertus nem erőlteti túl magát, s még a súlyos hátizsák sem hátráltatja, amelyhez olyannyira ragaszkodott. A fiút meg kellett védeni attól, hogy kárt tegyen magában.
Gilbertus biológiai felépítése természeténél fogva sérülékenynek és érzékenynek számított, a robotnak épp ezért különösen figyelnie kellett rá. Csupán, hogy megvédje a kísérleti alanyát – legalábbis ezzel hitegette magát. Az elmúlt négy esztendő alatt Erasmus rengeteg időt szánt a fiú oktatására, és sikerült az elvetemült zsiványból finom úriembert faragnia.
Erasmus feltekintett a lejtőn, és a Corrin hosszú tele után megmaradt, poshadó jéggel borított terepet látott maga előtt. Beazonosította a jellegzetes tereptárgyakat, majd tovább kaptatott felfelé. Évszázadok óta nem járt errefelé, tökéletes géláramkörös memóriája azonban pontosan elárulta neki, merre jár.
– Kitaláltam, hová viszel, Erasmus úr. – Gilbertus vattakabátjának csuklyája alól széles szájtól, olajzöld szemektől és szalmaszőke hajtól egyéni, vékony arc lesett ki. Habár korához képest meglehetősen alacsonynak számított – talán, mert kisgyerek korában, a rabszolgatelepen nem jutott elég táplálékhoz –, inas, erős gyereknek mutatkozott.
– Valóban? Akkor találgass még, Gilbertus, mert lehet, hogy egy pár meglepetéssel még szolgálhatok.
– Ne próbálj megtéveszteni! A robotok nem folyamodnak furfanghoz.
– Saját magadnak mondasz ellent. Ha megtéveszteni próbálnálak, Gilbertus, akkor éppen, hogy furfanghoz folyamodnék, vagyis az előbbi tételedre cáfolsz rá. Logikusabb formában kell megfogalmaznod a gondolataidat.
Gilbertus elhallgatott, és tűnődni kezdett a feladványon.
Erasmus szintén újra elmélkedni kezdett, ezúttal a hasztalan adatok felett, amelyeket Omnius anélkül halmozott fel, hogy értelmes következtetéseket lenne képes levonni belőlük. Az adatok önmagukban semmit sem értek, ha nem tudtuk egybevetve értelmezni azokat.
Erasmus lényegében bármilyen információhoz hozzáférhetett abban az elektronikus épületben, amely Omnius háttérfájljait tárolta. Erasmusnak ehhez rákapcsolódnia sem kellett az örökelmére, ezt pedig feltétlenül kerülni akarta, hogy megtarthassa a függetlenségét – és a titkait. Természetesen Omniusnak is akadtak titkai, olyan fájlok, amelyeket egyetlen robot sem hívhatott le. Ezek érdekelhetnék a kíváncsi természetű Erasmust, de nem érték meg a közvetlen kapcsolattal járó kockázatot.
– Már közel járunk, Erasmus úr? – kérdezte zihálva a fiú.
A robot mosolyra húzta likvimetál arclemezét, és teljesen hátrafordította csillogó, ovális fejét, hogy maga mögé pillanthasson.
– Már egészen közel. Több gyerekemnek kellett volna lennie, Gilbertus. Kiváló oktató vagyok.
Gilbertus megállt, hogy átrágja a robot szavait, aztán elmosolyodott.
– De hiszen gép vagy, és nem lehetnek gyerekeid!
– Való igaz, de különleges gép vagyok, akit sokféleképp alakíthatunk, és sok mindenre tehetünk képessé. Ne csodálkozz semmin, amire képessé válhatok!
– Kérlek, ne viselkedj velem megint ilyen furcsán, Erasmus úr!
A robot nevetést szimulált. Sokkal jobban élvezte Gilbertus társaságát, mint gondolta volna. Az immár tizenhárom esztendős ifjú ember kivételesen éles elméjűnek, valódi kincsnek bizonyult – sokkal többnek puszta kísérletnél. Erasmus irányításának köszönhetően Gilbertus kezdte kiteljesíteni a saját képességeit. Talán az állandó tanítás és a szigorú, türelmes képzés segítségével az önálló akaratú robot végre elérheti, hogy gyámfia révén megostromolja az emberi képességek felső határát.
Időről időre a csillogó robot és a fiú szópárbajba kezdett, s mindkettő a másik megalapozatlan feltételezéseit vagy logikai bakijait igyekezett meglovagolni. Erasmus ügyelt rá, hogy buzgó tanítványát megismertesse a világmindenség történetével, a filozófiával, a vallással, a politikával és a matematika szépségeivel. A paletta, amelyről témáikat válogatták, a színek végtelen sorát foglalta magába, a fiú élénk elméje pedig meglepő hatékonysággal szívta fel az ismereteket.
Ellentétben a Terra-Omniusszal kötött korábbi fogadásával – amelynek tétje az volt, sikerül-e egy hűséges megbízottat a gazdái ellen fordítani – Erasmus ezúttal pozitív eredményre törekedett. Noha már nem volt szükséges, a robot továbbra is büszkén mosolygott maga elé, ahogy a meredek sziklarepedés felé baktatott a mély hóban.
A hegyoldal ellaposodott, Erasmus pedig felismerte a mély szurdoktól elválasztott sasbérceket.
– Itt letelepszünk, és tábort verünk. – Előrenyújtotta fémkarját. – Valaha hóhíd ívelt át azon a szakadékon.
– Te pedig ostobán nem ellenőrizted a szerkezeti épségét, mielőtt megkíséreltél átkelni rajta – mondta sokat tudóan Gilbertus, majd leemelte válláról, és a hóba ejtette a hátizsákját. – Leszakadt, miközben át akartál menni rajta, aztán belezuhantál a szurdokba, és évekig nem tudtál kijutni belőle.
– Még egyszer nem követnék el ilyen súlyos hibát, habár a következmények felettébb jótékonynak bizonyultak. A fagyban és elszigeteltségben mindvégig kizárólag elmélkedni tudtam, akár a kogitátorok. Önálló egyéniségem e helyen kezdett kifejlődni.
Gilbertus áhítattal bámult az ijesztő szakadék mélyébe, és ügyet sem vetett a hideg szélre.
– Azóta vágytam látni ezt a helyet, mióta először megemlítetted. Inkább a... születésed helyének nevezném.
– Micsoda érdekes gondolat! Meg kell vallanom, hogy tetszik a megfogalmazás.
Aznap este, miközben a fiatalember összeállította az előre gyártott táborhely részegységeit, Erasmus egy hordozható tűzhelyen szakácskodott, és időről időre belemártotta érzékelőjét a corrini nyúlpörköltbe, majd fűszereket szórt a fortyogó lébe, mintha pontosan tudná, mit csinál. Aztán figyelmesen végignézte, hogy Gilbertus belakmározik; a robot csupán finom érzékelőivel vett mintát az ételből, hogy megértse, milyen ízeket érezhet gyámfia.
A vacsora után a robot ott folytatta a leckéket, ahol korábban abbahagyta. Mióta sikerült megtanítania a korábban fékezhetetlen kisfiút a civilizált viselkedés alapjaira, Erasmus elmegyakorlatokkal igyekezett fejleszteni Gilbertus értelmi képességeit.
– Harminchétmilliárd-nyolcszázhatvannyolcmillió-negyvenezer-százötvenhat – mondta Erasmus.
– Ennyi lenne ma a Föld lakossága a születési és halálozási kivetítések alapján, ha Omnius nem avatkozott volna közbe, és a bolygó nem pusztult volna el.
– Pontosan. A megfelelő oktatás lehetőségei határtalanok.
Ahogy egyre hűvösödött az éjszaka, Erasmus órákon át tovább kérdezősködött, tanítványa pedig figyelemre méltó könnyedséggel rendezte össze és szűrte ki a hasznos adatokat, épp úgy, ahogy egy gép tette volna. A fiatalember szenzációs gyorsasággal tanult, s magas szintű számításokra és elméleti levezetésekre is képessé vált. Gilbertus agya megtanult válogatni a következmények és eshetőségek halmazai között, és kiválasztani a legmegfelelőbb opciókat.
Késő este, mikor lágyan hullani kezdett a hó, Erasmus észrevette, hogy tanítványa hibázni kezd. A robot türelmesen adott hozzá egyre újabb rétegeket ahhoz, amit diákja már korábban megtanult, oly módon, hogy organikus emlékezet formájában könnyedén előhívhassa az újonnan tanultakat. Ám, noha Gilbertus egy szót se szólt, figyelme elkalandozott, és nehezére esett összpontosítani.
Erasmus rájött, hogy a fiú kimerült a hosszú utazástól és a pihenés hiányától. A robot gyakorta elkövette ezt a hibát, és elfeledkezett arról, hogy az embereknek alvásra volt szüksége, és még a legfejlettebb gyógyszerek sem helyettesíthetik a természetes folyamatot. Még ha Gilbertus folyamatos energiaellátással rendelkezne, Erasmus akkor sem taníthatná megállás nélkül, a nap huszonnégy órájában.
Noha a tudásnak nincsenek határai – merengett el magában –, az emberek tanulási készségei határozott korlátokba ütköznek.
– Aludj csak, Gilbertus. Hagyd, hogy az elméd magába szívja és feldolgozza az információt, aztán, mikor felébredsz, folytathatjuk.
– Jó éjt, Erasmus úr – felelte a fiú megfáradt, mégis játékos hangon, ahogy bemászott a meleg hálórekeszbe.
Erasmus mozdulatlanul ült, s ezernyi optikai érzékelőszálával figyelt és rögzített mindent, amíg Gilbertus végleg el nem szenderedett. A kirándulás sokkal kellemesebb élménynek bizonyult, mint amire számított. Ügyelve, nehogy felébressze a fiút, halkan elköszönt: – Jó éjt, Gilbertus!

- - -

 

Az emberi lét egyik tagadhatatlan ténye, hogy a kapcsolatok megváltoznak. Semmi sem változhatatlan, még egyetlen órára sem. Folytonosan apró változásokat, módosulásokat és igazításokat kell figyelembe venni. Két pillanat semmilyen szempontból nem tekinthető teljességgel azonosnak.
SERENA BUTLER: ÉSZREVÉTELEK

A fagyott lápban tevékenykedő hatalmas fekete terepformálók mindegyikén kéttagú kezelőszemélyzet ült egymás mellett a magas fülkékben. Hosszú hidraulikus karok mélyedtek a jeges talajba, és kanalazták ki a felolvadt, szivacsos növényzetet, hogy aztán az ingázó teherszállító talajjárókra rakják. A Kolhar sík vidékei feldúlt hangyabolyra emlékeztettek.
A hónapokig tartó, nagyszabású előkészületek és befektetési pénzügyletek után, megkezdődhetett a gigantikus hajógyár megépítése. A rövid meleg évszakban virágba borultak a mocsaras síkságok, feléledtek a vastag hínárosok, az algák, a madarak és a repülő rovarok. Az idei év azonban más lesz, mint a többi. E naptól fogva a kiterjedt lapály gigantikus hajók otthona lesz, amelyeknek hajtóművei képesek meghajlítani a teret. A kolhari táj örökre megváltozik.
A lápvidék szélén Aurelius Venport állt vastag kabátban és arca elé húzott szőrmecsuklyában, hogy a hideg szél ellen védje magát. Szemerkélő porhó verte vissza tündöklőn a hajnali napsugarakat, Venport pedig hunyorogva megigazította sötét pláz szűrőszemüvegét.
A külvilági építők hasonló öltözetet viseltek. Ahogy Venport figyelte őket, azon tűnődött el, vajon mennyibe kerülhet neki a roppant vállalkozás minden pillanata. Számos cége révén hatalmas kölcsönöket vett fel, fedezetként pedig üzleti vállalkozásait használta. Ezenkívül jól felszerelt csapatokat küldött az Arrakisra, hogy növelje a fűszerkitermelést, miután Dhartha naibnak rejtélyes módon nyoma veszett, a banditák pedig – ki tudja, miért – nem okoztak több problémát.
Mindent megtett, hogy elegendő tőkét teremtsen elő ehhez az egyetlen vállalkozáshoz. Norma álmához.
Venport legelső, rossaki gyógykészítményekkel folytatott üzleti ügyletei óta mindig kockáztatott. Ám semmi sem közelítette meg a mostani méreteket. A térde rogyadozni kezdett, ha belegondolt. Mégis, a roppant befektetés ellenére, mindig megbízható ösztönei azt súgták neki, hogy helyesen döntött. Normát szokás szerint ellenállhatatlannak és lelkesnek találta. A lányból hiányzott a fortélyosság, s csupán a rendkívüli magabiztosság volt meg benne.
Venport vakon hitt a lány ötletében.
Amibe most belefogott, vagy teljesen tönkreteszi, vagy a világmindenség leggazdagabb emberévé teszi. Középutat nem látott.
Az itteni munkának szentelte magát, a melanzs és más ügyletek felügyeletét pedig különböző VenKee-képviselőkre bízta. Mindenekelőtt azt szerette volna megtudni, mi lett Tuk Keedair sorsa. Végtére is, ezúttal úgy tűnt, tlulaxi üzlettársa életét vesztette a poritrini mészárlás során, miképp a több százezernyi azonosított áldozat. Mostantól a kockázat és a haszon kizárólag Venport sajátja. Akárcsak maga a cég.
A Kolhar mocsaras lapályai a szemhatárig húzódtak, de a Norma képzeletében megfogant, hatalmas szerkezetek hozzájuk hasonlóan hatalmasaknak tűntek. A lány hetente körbevitte Venportot egy gyors talajjáró járművel egy új épület peremén. Csakhamar nekilátnak a tényleges térhajlító űrhajók megépítésének, Norma részletes tervei alapján.
A nyüzsgő építkezések felől szakadatlanul gépezetek és járművek, erősödő majd elhalkuló hajtóművek zaja szűrődött ki. Úgy tűnt, Normát megnyugtatja a hangzavar, és örömmel tölti el, hogy megállás nélkül haladnak a munkálatok.
Sietve járta a magas síkságot, konzultált az építészekkel és a kivitelezőkkel, további épületek és leszállópályák terveit vázolta fel az újszerű térhajlító járművek számára. Új, energiával feltöltődött testében alig volt szüksége – vagy ideje – alvásra.
Mikor megpillantotta Venportot, ahogy az építkezést szemléli, azonnal odasietett hozzá. Betáblázott napirendje dacára mindig akadt ideje Aureliusra. Miután forró öleléssel köszöntötte, elárulta, mi a kivételes figyelem meglepő, mégis ésszerű oka.
– Láttam a gondolkodó gépeket, és nem szeretnék hozzájuk hasonlóvá válni. – Rámosolygott Venportra, aki a lány káprázatos tökéletessége ellenére még mindig képes volt felfedezni benne az egykori tétova kislányt. – Elég időt kell szánnom erre, hogy ember maradhassak.
Venport a karjaiba zárta.
– Helyes, Norma.
Ám úgy tűnt neki, hogy feljavított, szépséges alakjában messze felette – vagy bármely más ember felett – állt. Senki sem vetekedhet vele, vagy közelítheti meg a képességeit. Nem lehetett összevetni senkivel. Akárcsak az édesanyját.
– És ennek érdekében engedélyeztem magamnak, hogy megfoganjon az első gyermekünk.
Venport némán rámeredt, túlságosan meglepte a hír ahhoz, hogy kérdezősködjön, Norma azonban tovább magyarázott.
– Mindez logikusan következik a szándékaimból. Az érzés szokatlan, de érdekes. Úgy hiszem, kisfiú lesz. Mindent meg fogok tenni azért, hogy ép testtel és egészségesen szülessen.
Venportnak nem kellett megérdeklődnie, hogyan akarja megtenni ezt. Nem is próbálta megérteni a rengeteg csodát, amire Norma képes volt – sem különös átalakulása előtt, sem utána.
Nemrégiben édesanyja hazatért a közeli Rossakra, hogy ott vészelje át a terhesség utolsó heteit. Az új gyógyszerek ellenére, amelyeket Venport gyógyászati üzemeiben fejlesztettek ki a helyi őserdő növényeiből, Zufa Cenva attól tartott, valami baja eshet az Iblis Ginjo nemzette magzatnak. Benne nem voltak meg Norma képességei, hogy sejtszinten és kémiailag beavatkozhasson a testében végbemenő folyamatokba.
Venportban még mindig vegyes érzelmeket keltett, valahányszor Zufára nézett. Az olyan alkalmakkor, mikor a varázslónő a hajógyárban járt, Venport szomorúságot vélt felfedezni a halvány, fagyos szemekben. Valaha komolyan szerette őt, Zufa viszont mindig megvetette, más dolgokkal kötötte le magát, s minden erejét a háborúnak és a személyes céljainak szentelte a férfi helyett...
Ellentétben Normával – hála az égnek.
Venport recsegő, telekinetikus robbanásokra lett figyelmes a távolban. A vállalkozás különös fontossága miatt Zufa tizennégy legtehetségesebb varázslónőjelöltjét rendelte a bolygóra, hogy a távollétében felügyeljék az építkezést.
A tehetséges nők „telepatikus védőpajzsként” biztosították a telepet, szabadon kószáltak, és a lehetséges veszélyforrásokat keresték. Habár zsoldosok tartották szemmel az üzemeket és a bolygóra érkező járműveket, a varázslónők olyan képességekkel rendelkeztek, amelyeknek a zsoldosok híján voltak.
A szóbeszéd szerint a kimek hadak a gondolkodó gépek ellen fordultak, a hibridek lépéseit azonban nem lehetett előre kiszámítani. Egyetlen kíváncsiskodó kimek sem élné túl a behatolást. Egyetlen gépi kém sem léphet meg a Kolhari Hajógyár titkaival. Normától nem orozhatják el a kísérleti létesítményt, ahogy a Poritrinen megtették vele.
Minden nehézség ellenére sikerülnie kell.
Mire a terhesség a nyolcadik hónapon is túlhaladt, Zufa Cenva azt kívánta, bárcsak férfiak nélkül is elboldogulna, és saját magát termékenyíthetné meg androgénként, hogy a Régi Föld Szófia istennőjéhez hasonlóan hozhassa világra a gyermekét. Ám a Dzsihad legfőbb varázslónőjét halandó testének korlátai akadályozták ebben. Lánya a maga bimbózó mentális és teremtő erejével egészen más szintet képviselt.
Miután megkínozták, és kis híján minden sejtjét elpusztították, Norma minden tekintetben újjáteremtette a testét. Most, hogy nőül ment Aurelius Venporthoz – akinek vérvonaláról Zufa pontosan tudta, hogy rendkívül előnyös –, Norma nyilvánvalóan felfedezi szaporodási rendszerének lehetőségeit...
Norma arra is módot talált, hogy szabályozza a kimekeket megsemmisítő telepatikus vihart, és sértetlenül vészelje át a folyamatot. Ó, bárcsak Zufa elsajátíthatná tőle a módszert, hogy továbbadhassa gondolataikkal pusztító kommandósainak...
Zufa a lávakőbarlangok egyik ablaknyílásánál állt, és az eleven illatok nyirkos fátyolával belepett, buja lombozatot figyelte. Hazatért a biztonságot adó szirtvárosba, hogy ott essen át a terhesség utolsó napjain. Túlságosan elevenen éltek emlékezetében az iszonyatos vetélések, a halva született szörnyetegek és a letaglózó csalódások.
Milyen különös, mennyire ironikus, hogy a súlyos gondok ellenére Norma bizonyult az olyannyira várt tökéletes, tehetséges gyermeknek. Zufa vegyes érzésekkel gondolt leányára: büszke volt arra, amivé vált, és amit elérni akart, de ugyanakkor zavart és félelmet is érzett. Zufa mindentől félt, amit nem értett. Ráadásul bűntudatot is érzett amiatt, hogy oly sok éven át olyan mostohán bánt a fiatal nővel.
A szikra, a képesség mindvégig benne szunnyadhatott – csupán nem láttam meg. Én, a kiváló varázslónő, vaknak mutatkoztam, és nem fedeztem fel a saját véremből származó sarj rejtett lehetőségeit.
Zufa most mindent megtett, hogy segítse megvalósítani leánya nagyszabású álmát, de mélyebb tudásra áhítozott. Abban reménykedett, hogy sikerül fenntartania, sőt javítania a kapcsolatukat. A szülés órájának közeledtével a varázslónő magára, a születendő lánygyermekre összpontosított – akire Zufa oly régtől vágyott már. Az újszülött a lehető legalkalmatlanabb pillanatban érkezett.
Zufa ígéretet tett magának, hogy ameddig szükséges, a Rossakon marad, hogy megszülje és a gondozó varázslónőkre bízza gyermekét, hogy a megfelelő neveltetésben részesüljön. Kötelessége és rögeszméje a Kolharra szólította, ahol Venport és Norma a Szövetség leendő leghatalmasabb hajógyárának alapozásával voltak elfoglalva...
Zufa gömbölyű hasán nyugtatta a kezét. Egy magas szirtpárkányon állt, és a sűrű őserdő összefüggő lombozatát nézte. A környezetben megtalálható méreganyagok és a szárazföldek nagyobb részét borító durva felszín ellenére a Rossakot tartotta a legszebb bolygónak, ahol valaha járt. Az ezüstös-lila őserdő élelmet adott, megszelídítette a légkört, emellett számos gyógyszert és más gyógykészítményt rejtett magában, amelyekből Aurelius Venport egykor az üzleti birodalmát alapozta meg.
Zufa elmerengett a természet folytonos körforgásán, a rengeteg fajon, amelyek ezen az egyetlen planétán éltek meg, és az ökológiai réseken, amelyeket még a legapróbb rossaki létformák is megtaláltak maguknak. A testében támadt mozgolódás a bolygó ökoszisztémájában és a Dzsihadban betöltött saját helyére emlékeztette.
A lábai között hirtelen meleg magzatvíz ömlött le a lábfejére, s onnan a kőösvényre. Korábban, mint számított rá! Magához hívta a közelben álló egyik fiatal varázslónőt.
– Szaladj el Ticia Oss tenyésznővérhez. Mondd meg neki, hogy szükségem van a szolgálataira – most azonnal!
Noha a többi varázslónő rögtön a segítségére sietett, Zufa ragaszkodott hozzá, hogy saját lábán jusson el szállása sziklás folyosójáig, ahol már a szüléshez szükséges minden felszerelés előkészítve várta őt.
Hét nő vigyázott felváltva Zufára e fontos terhesség utolsó heteiben. A legfőbb varázslónő saját gyermekeiként szerette őket, miután ötüket maga készítette fel, hogy szükség esetén mentális fegyverként vethessék be valamelyiket. Korábban már eldöntötte, hogy a szülést levezető tenyésznővér után nevezi el születendő leányát.
Ticia. A Lányom élete végéig fogja viselni ezt a nevet. És talán a tenyésznővér beleegyezik, hogy gyámként és pótanyaként gondozza a csecsemőt egy ideig, hogy Zufa visszatérhessen a Kolharra.
Visszafeküdt az ágyra, és amint feje belesüppedt a puha párnába, görcsös összehúzódást érzett, amit pillanatokkal később újabb követett. – Hamarosan megérkezik.
Talán a lánygyermek is éppúgy alig várta, hogy megszülethessen, ahogy Zufa szeretett volna mielőbb megszabadulni terhétől...
Magas, fakó bőrű varázslónők szaladtak a szobába, hogy mindegyik elvégezze jól begyakorolt feladatát. Zufa a tapétára próbált összpontosítani, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, s elméje erejével igyekezett irányítani a szülést, és visszaszorítani az egyre erősödő fájdalmat. A megszületni készülő kisbaba a kísérletek ellenére visszarántotta Zufa gondolatait a szülési fájdalmakra.
Ticia Oss végül egy ragyogóan vörös csecsemőt húzott elő, majd elvágta a köldökzsinórt, miközben a segédei törölközőket és meleg ruhákat nyújtottak felé.
– Gyönyörű kislányod született.
– Pontosan erre számítottam – felelte a kimerült és verejtékben úszó Zufa. Ticia Oss a kezébe adta a halványzöld pokrócba bugyolált, törékeny kisdedet.
Ahogy megfogta a megpróbáltatástól kivörösödött és összeráncosodott újszülöttet, Zufa mélységes megkönnyebbülést érzett, hogy ezúttal nem torz szörnyeteget hozott a világra, akit azonnal valahol az őserdő mélyén kell eltemetni. Már túl sokszor volt része ebben az élményben. Nem, ez a gyermek – Ticia Cenva – egészségesnek született, és Zufa folytonos gondoskodása nélkül is biztosan életben marad. Erős kislány válik belőle.
Zufa mindössze néhány napos lábadozás után intézkedik majd, hogy visszatérjen a Kolharra. Korábban igaztalanul becsmérelte Aureliust és Normát egyaránt, most azonban helyre akarta hozni a hibát.

- - -

 

A megbízhatatlan szövetségesek
semmivel sem jobbak az ellenségeknél.
Jobban szeretjük a függetlenséget és az önállóságot.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
AZ ÚJ ARANYKOR

Tehát, hogyan határozol?
A Bela Tegeuse rabszolga lakosságának rongyos maradványai korábban sohasem küzdöttek a saját megmaradásukért, sőt még valamely kormányzathoz hasonló szervezetet sem hoztak létre. Nemzedékeken át a gondolkodó gépek jótékony gondoskodásától függtek. Ha visszagondoltak a helyi Omnius elpusztítása és a kimekek hatalomátvétele közt eltelt időszakra, egyáltalán nem tűnt kellemesnek az emléke.
Most, miután a comati atomcsapást követően mindent elölről kezdtek, a tegeusei túlélők készen álltak a megtérésre – az agymosásnak köszönhetően. Kizárólag azt gondolták, amit Júnó Titán mondott nekik.
Agamemnón, aki a kezes és átprogramozott gépi flottát bolygó körüli pályán hagyta, hogy bármikor visszaverhesse a Dzsihad Hadseregének vagy Omnius robot haderőinek ostromait, a gyűlölt számítógépes örökelme elleni végső küzdelem hadműveleti bázisának tette meg a megsebzett összehangolt világot. Noha az első diadal során nem veszített erőforrásokat, sem kimek harcosokat, a Titán tábornoknak mégis bővítenie kellett lázadó haderejét, hogy ellenállhasson a külső támadásoknak.
Agamemnónban és kimekjeiben megvolt az akarat és az elképzelés, de következő lépésként hatalmas, megállíthatatlan hadsereget kellett létrehozniuk. Amilyen gyorsan csak lehetséges. Több üzemre, több fegyverre és még több neóra volt szükségük. Sokkal többre.
A hódító kimekek robot hadihajók segítségével menekítették ki az emberek csoportjait Comati radioaktív peremvidékéről. A hatékonyság és az észszerű tervezés megkívánta, hogy a gondolkodó gépek készleteket halmozzanak fel, s mikor Agamemnón élelmet, gyógyszereket és valamivel nagyobb fokú szabadságot ajánlott a rémült túlélőknek, a korábbi Bela Tegeusei foglyok megmentőként fogadták a Titánokat. Most, hogy a megváltozott körülményeknek köszönhetően viszonylag jól tápláltan és még mindig optimistán tekintettek a jövőbe, elérkezett Júnó és mámorító beszédeinek ideje.
A női Titán az alkalomra a megszokottnál nagyobb és dicsőbb járótestet állított össze magának, amivel bárkit könnyűszerrel levehetett a lábáról. Júnó az átprogramozott robottal fényesíttetett és maratott ki minden külső felületet, hogy gravírozott króm- és ezüsttarantulára emlékeztetően tündökölhessen. Félelemmel vegyes tiszteletet szándékozott kelteni a szemlélőkben, hogy felidézze a mesébe illő Titánok Idejét.
Hangflastromát neuróda jeltovábbítók révén a hangját mennydörgővé fokozó erősítőrendszerre kapcsolta.
– Szeretnétek örökké élni? – kérdezte a tömegtől. Szünetet tartott, mivel éljenzésre számított, de a fennakadt lélegzetek hangja éppúgy megfelelt neki. A sokaság nyüzsögni kezdett. Tudta, hogy a szerencsétlenek eddig nem ismerték a reményt, és csupán mostanában engedhették meg maguknak, hogy álmodozzanak.
– Szeretnétek halhatatlanokká válni, hogy ne érezzetek többé fájdalmat – kizárólag erőt és hatalmat, hogy bármit megtehessetek, amit elképzeltek magatoknak? Jómagam ezer esztendeje élek így! Akárcsak Agamemnón tábornok. A neo-kimekek mindegyike azon emberi megbízottak közül került ki, akik méltónak bizonyultak a legnagyobb ajándékra, amiben halandó lény részesülhet. Köztetek is akad vajon olyan, aki méltó erre?
Az egykori rabszolgák jól tudták, miféle végtelen, lélekölő munkálkodást jelent az élet az örökelme uralma alatt. Júnó csodásan megnövelt kimektestének látványa és szavai elkápráztatták a megszólalni is képtelen embereket.
– Titán társaimmal együtt leráztuk magunkról Omnius rabigáját, hogy életetekben először szabadok lehessetek. A Titánok nevében elfoglaltuk a bolygót, és legjobbjaitokat bajtársként szeretnénk üdvözölni a harcban.
A tömeg felbolydult. Az ötlet korábban fel sem merült bennük.
– Az emberiség új aranykorát hozhatjuk el a kimekek megnövelt képességei révén. Innen, a Bela Tegeuse lakosai közül óhajtjuk kiválasztani hadnagyaink egész sorát.
Szerencsére a megbízottak többsége odaveszett Comatiban, Júnó és Agamemnón ugyanis nem akart olyan embereket toborozni, akik hűséget fogadtak a számítógépes örökelmének. Inkább olyan önkéntesekre számítottak, akik a lelküket is odaadnák a Titánok szolgálatáért.
Júnónak gyorsan célt kellett érnie. Nem tudta, mennyi ideje maradt, mielőtt a Dzsihad Hadserege megérkezik, hogy elfoglalja a Bela Tegeuse romjait. Agamemnónnak és a kimekjenek mielőbb meg kellett erősíteniük a hídfőállásukat.
– Arra kérünk benneteket, hogy vizsgáljátok meg a szíveteket és az elméteket. – Még jobban felemelte a hangját. – Rendelkeztek elég kitartással és ötletességgel ahhoz, hogy közénk állhassatok? Megelégeltétek már gyarló emberi testeteket? Beleuntatok már az állandó betegeskedésbe és az olyan alkalmakba, amikor izmaitok és csontjaitok nem elég erősek a feladatuk elvégzéséhez?
Körbefordította fejtornyát, és végignézett a tömegen.
– Ha így érzitek, Dante Titán és segítői hajlandók meghallgatni titeket, és megfontolni az ügyeteket. Kivizsgálnak benneteket, majd kiválasztják az arra leginkább érdemeseket. Egy új korszak hajnalához érkeztünk! Akik most csatlakoznak hozzánk, sokkal többet elérhetnek, mint akik félnek felvállalni a kockázatot.
Agamemnón arra számított, hogy kedvesének sikerül meggyőznie pár tucat alkalmas önként jelentkezőt, Júnó viszont tudta, hogy szerelme túlságosan borúlátó és korlátolt. Úgy érezte, érdemes az itteniek százait vagy akár ezreit is alávetni a kimekké alakításnak – az agytároló edényeket pedig kijátszhatatlan programokkal és önmegsemmisítő rendszerrel felszerelni, ha netán valamelyikük kezelhetetlennek bizonyul, vagy lázongani kezd. A kimekeknek mindenekelőtt harcosokra, emberi agy irányította gépezetek seregeire volt szükségük, akik halálukig küzdenek, és akár öngyilkos küldetésekre is vállalkoznak, hogy éppúgy véget vessenek Omnius uralmának, mint Serena Butler gyalázatos Dzsihadjának.
– Épp ezért – folytatta Júnó dörgő, ugyanakkor csábító hangján – felkínáljuk nektek a halhatatlanságot, hogy fürge és legyőzhetetlen mechanikus harcostestekben élhessetek.
Felemelte ezüstösen kecses mellső végtagjait.
– Kedvetekre láthatjátok el mesterséges ingerekkel agyatok kéjérző központjait. Sohasem éreztek éhséget vagy fáradtságot. A gyengeség érzete megszűnik számotokra.
Úgy lépdelt, akár egy büszke telivér. Finom testívein és csiszolt külső vázán mesterséges, élénksárga fények játszadoztak.
– Alaposan gondoljátok át, mielőtt jelentkeznétek – intett óvatosságra felhevült hangon. – Tehát nyilatkozzatok: ki hajlandó közénk állni?
Mikor meghallotta a tomboló éljenzést és a fergeteges igenlést, Júnó tudta, hogy sokkal több önkéntesre számíthatnak, mint amennyire valaha szükségük lehet.

- - -

 

Úgy érzem, bármit megtehetek –
kivéve talán azt, hogy megfelellek
a többiek elvárásainak.
FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA

Most, hogy a Zenszuni túlélők ismét jóllakhattak, és reményteljesen nézhettek a jövőbe, Ishmael végre megengedhette, hogy megelégedettséggel tekintsen helyzetére. Habár a mostoha körülmények között a túlélés határán kellett egyensúlyozniuk, az arrakisi sivataglakók között az élet kialakította a maga természetes ritmusát. Lehet, hogy kényelmetlenebb, mégis sokkalta biztonságosabb volt a korábbinál.
Mikor Dzsafar és társai az elszigetelt barlangtelepülésbe vezették a menekülteket, a jövevények döbbenten és csodálkozva botorkáltak be a rejtekhelyre, mintha hosszú hánykódás után végre partot értek volna. Szelim számkivetettjeinek csapata az árnyas barlangüregben üdvözölte az érkezőket. Némelyik poritrini Zenszuni a felkínált ételből fogadott el, mások a langyos vízzel oltották szomjukat. Egyesek csupán arra voltak képesek, hogy összerogyjanak.
Aznap este a boldogságtól megmámorosodott Ishmael mindnyájukat megvizsgálta, s elsősorban Chamalra fordított figyelmet. Sírni lett volna kedve. Mindössze ötvenheten maradtak meg a csapatból, alig több, mint a menekültek fele. Ám legalább szabadok voltak.
A túlélők a rettenetes megpróbáltatás dacára magabiztos vezért láttak benne, kinek látomása és hite együtt tartotta őket, s többségüket biztonságos hazába vezette. Miután megszabadultak rabszolgatartóik zsarnokságától, a galaxis felét átszelve, egy kipróbálatlan űrhajóval megmenekítette őket, és nagy részüket hónapokig életben tartotta – ami nem kis eredmény az Arrakison.
A menekültek pedig a számkivetettek csapatát is meggyőzték, hogy Ishmael méltó a tiszteletükre. Mahra, az elesett Szelim özvegye sötét szemű kisfiát, El'hiimet tartotta karjában, és elismerően Ishmael felé bólintott.
– Örülünk, hogy tiszteletre érdemes férfit tudhatunk magunk között.
Megmenekülésük első éjszakáján Ishmael az egyik barlangnyílásnál állt, kibámult a holdsütötte sivatagra, és a homokot elárasztó halovány fényben gyönyörködött. A feje felett pöttömnyi csillagok tündököltek a tiszta, száraz levegőben.
Aztán révbe ért nemzetségéhez fordult, és határozott, nyugtató hangon megszólalt:
– Íme, a hon, amit Buddallah ígért nekünk! Talán nem erre számítottunk, az élet nem könnyű errefelé, nem földi paradicsomra leltünk, de idővel talán javíthatunk a helyzeten.

 

A túlélők tovább ünnepeltek, fogyasztották az ételeket és italokat, amelyeket a fűszerbetakarító karavánoktól vagy a fűszerkereskedelem hasznát halmozó falvakból oroztak el. A poritrini menekültek Buddallahot és Ishmaelt dicsérték, míg a számkivetettek Féreglovas Szelimről daloltak, és Shai-hulud történeteit mesélték.
Ishmael egyszer csak magára maradt Dzsafarral a barlangrendszer mélyén. – Honnan értesültetek rólunk? – kérdezte a magas, ösztövér férfitől. – Már jó ideje vártuk a segítséget.
Dzsafar összeszűkítette kék a kékben szemét, amely arcába vájt mély veremre emlékeztetett.
– A sivatagban rátaláltunk egy magányosan kóborló férfira, aki már alig élt. Megmentettük az életét, ő pedig arra kért minket, hogy kutassunk fel benneteket. – Megvonta a vállát. – Nem tudtuk, hihetünk-e neki, mivel a kereskedők és a rabszolgafelhajtók többnyire nem szavahihetők.
A hegy mélyében rejlő, sötét kamrába vezette Ishmaelt.
– Magatokra hagylak benneteket, hogy beszélgethessetek.
A barlangnyílásban állva Ishmael alig tudta kivenni az egyetlen apró parázsgömb halvány fényében üldögélő, vézna férfi vonásait. Tuk Keedairét.
Dzsafar sivatagi köpönyegét suhogtatva megperdült, és távozott.
Ishmael, aki alig hitt a szemeinek, belépett a helyiségbe.
– Buddallah útjai valóban kiszámíthatatlanok, ha a Zenszunik életét végül egy testkereskedő menti meg, aki korábban portyák tucatjait vezette ellenünk!
A tlulaxi soványnak és meggyötörtnek tűnt, haja jellegzetes copfjától megfosztva, csimbókokban lógott. Mikor látogatójára emelte a tekintetét, Keedair arckifejezésében sem dac, sem félelem nem tükröződött, csupán kimerültnek hatott.
– Látom, bármennyire kevés esélyed volt rá, életben maradtál, Ishmael, a Rabszolgák Ura. Az Istened valóban komoly terveket fűzhet hozzád... avagy meglepetést tartogathat számodra.
– Nem egymagam maradtam meg, habár a bolygó mindent megtett azért, hogy elpusztuljunk. – Ishmael beljebb lépett. – Mi történt Rafellel és Inguval, meg a felderítőhajóval?
Keedair előre-hátra hintázott a sziklapárkányon, amely a fekvőhelyéül szolgált.
– Egy féreg gyomrában vannak. – Karomszerű kezével beletúrt a hajába. – Rafel megfenyegetett, hogy elmetszi a torkomat, de végül úgy döntött, hogy ehelyett szabadon ereszt a kegyetlen sivatagban. Még nem jutottam messzire, mikor három dühödt féreg támadt rájuk. Mindenestől felfalták a felderítőhajót.
Üres tekintettel bámult maga elé.
– Napokig bolyongtam, mielőtt Dzsafar és az emberei rám találtak.
Ishmael összevonta a szemöldökét, mikor meghallotta, hogy veje a sivatagba űzte az egykori rabszolgafelhajtót, ahol a biztos halál várt rá. Vajon bosszúra szomjazott? Vajon Buddallah azért büntette meg Rafelt, mert önhatalmúlag akart ítélkezni másokon?
– A lányom sohasem tudhatja meg ezt – mondta.
Keedair vállat vont.
– Csak Rafelre és a féregre tartozik. Nekem semmit nem jelent. – Előrenyújtotta inas kezét. – A szavamat adom.
Ishmael nem fogadta el a békejobbot.
– Azt várod tőlem, hogy higgyek egy testkereskedőnek? Egy olyan embernek, aki rátámadt a falumra, és rabszolgasorba döntött engem?
– Ishmael nagyúr, az olyan üzletember, aki nem tartja a szavát, hamarosan üzlet nélkül marad. – A megszólítást nem gúnyból, hanem tényleges tiszteletből használta.
Mikor megérezte, hogy valaki áll mellette, Ishmael oldalra fordult, és a kerek szemű asszonyt pillantotta meg, aki egykor Féreglovas Szelim hitvese volt. Nem hallotta, hogy közelít.
– Mit tegyünk ezzel a rabszolgafelhajtóval, Ishmael? Tőled függ a sorsa.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Eleve miért hagytátok életben?
Mahra számára nyilvánvalónak tűnt a válasz.
– Hogy kiderítsük, valóban igazat beszélt-e a távoli bolygóról idevetődött Zenszunikról. De errefelé kevés a víz és az élelem, és a törzsnek nincs szüksége egy újabb éhes szájra.
Keedair haragosan szusszantott a sötét zárkában, mintha már előre sejtette volna az ítéletet.
– Persze, persze, most, hogy jóllaktatok, és a torkotok sem száraz, ideje elgondolkodnotok a bosszún. Már épp eleget vártál rá, Ishmael.
Mostanra több poritrini menekült is köréjük gyűlt, mivel meghallották a beszélgetés hangjait. Chamal is ott állt értetlen arckifejezéssel, Ishmaelnek pedig fogalma sem volt, hogyan feleljen. Dzsafar és Mahra félrevonult, hogy a menekültek bepislanthassanak a fénytelen kamrába, ahonnan a tlulaxi rabszolgafelhajtó bámult ki rájuk mérgesen.
– Öld meg, Ishmael! – kérlelte őt az egyik idős asszony.
– Hajítsátok le a szirtről!
– Vessétek a sivatag gigászi férgei elé!
Ishmael, aki a legközelebb állt a fogolyhoz, újra meg újra ökölbe szorította, majd elernyesztette a kezét. Lehunyta a szemét, és a Korán-szútrákat mormolta magában, hátha a megbocsátás és a remény ígéretének elismételt szavai lassan betöltik a lelkét.
– Tuk Keedair, sok mindent elloptál már tőlem. Kínoztál, elszakítottál a családom legtöbb tagjától, életem szinte minden évét elraboltad tőlem. Népem most az Arrakisra került, amit sohasem hagyhatnak el, ahonnan sohasem térhetnek vissza a szülőbolygójukra. Elborzadok, ha arra gondolok, mekkora árat fizettünk. De az itteni megpróbáltatásainkért nem hibáztathatlak téged. – Mélyen, hosszasan szívta be a levegőt. – Visszaadom az életedet, rabszolgafelhajtó.
Meglepett morgás hangzott a folyosó felől. Még Chamal is hitetlenkedve meredt édesapjára.
– Becstelenség lenne megölni téged, hiszen visszafizetted a tartozásodat. A nemzetségem nyilvánvalóan elpusztult volna, ha nem veszed rá a számkivetetteket, hogy felkutassanak minket. – Ishmael széttárta ujjait, és zavarodott lányára nézett. – Ne értsetek félre, még mindig a bosszú jár a fejemben... de többé nincs jogom bosszút állni. Az olyanok, akik anélkül vesznek el valamit, hogy kiérdemelnék, semmivel sem jobbak a rabszolgafelhajtóknál.
A menekültek észrevehetően elégedetlenek voltak, s nem tudták mire vélni a fordulatot, de ellenkezés nélkül belenyugodtak a döntésbe. Dzsafar még nagyobb tisztelettel tekintett Ishmaelre, akárcsak Mahra, aki láthatóan először látta meg a poritrini férfiban a vezetőt. A valódi vezetőt...
Miközben a menekültek visszatértek a gyülekező kamrákba, Mahra félrehívta Ishmaelt, és kivitte őt a friss, hűvös éjszakába, ahol kiülhettek a csillagokkal teleszórt mennybolt alá. Habár sok konstelláció különbözött a Poritrinen ismertektől, Ishmael felismerte a Bogár és még sok más csillagképet. Néhány dolog változatlan maradt.
– A feleségemet valahol arrafelé hagytam. – Nem tudta, a kozmosz mennyezetén hogy keresse meg a bolygót, ahol ideje oly nagy részét élte le. A térhajlító űrhajó egyetlen kaotikus lökettel keresztülhajította őket a csillagos tájon.
– Ozzának hívták – hívják. Azért imádkozom, hogy még életben legyen, Falina lányunkkal együtt.
Mahra sorra kicsalogatta belőle az emlékeket, hagyta, hogy felidézze az Ozzával eltöltött legkellemesebb pillanatokat, azt, hogy kezdetben mennyire különböztek egymástól, aztán egyre szorosabbá vált a kapcsolatuk, míg végül Bludd nagyúr merő rosszindulatból elválasztotta őket egymástól. Ishmael immár közel három éve nem látta őt.
Felsóhajtott.
– Többé sohasem fogom a karjaimban tartani drága Ozzámat, de értelmetlen beletemetkeznem a bánatba. Buddallah okkal vezérelt ide, tartotta életben az embereket, és hozott össze minket.
Mahra sokáig némán ült mellette, aztán megszólalt:
– Most én mesélek neked egy történetet, amelyre népünk minden tagjának emlékeznie kell, hosszú nemzedékeken át. – Rámosolygott Ishmaelre, hangja pedig ellágyult. – Hallgasd meg tehát Féreglovas Szelim történetét!

 

 

L. E. 166
A DZSIHAD 36. ÉVÉBEN
Nyolc évvel a nagy poritrini rabszolgafelkelés után
Hét évvel a Kolhari Hajógyár megalapítása után

 

Az életben az egyetlen biztos dolog a halál,
a halálban pedig az egyetlen biztos dolog
a megrázó kiszámíthatatlanság.
MONDÁS A RÉGI FÖLDRŐL

A meggyilkolt kis unokájáról elnevezett Dzsihad harminchatodik évében Manion Butler kedves szőlőtőkéi közt szenderült örök nyugalomra. Az idő épp hidegre fordult, a rég visszavonult alkirály pedig a kemény fagyoktól rettegett. A talaj kemény volt és száraz, de Manion makacsul felkelt hajnalban, és ásójával kiment a lugasba.
Nyolcvannégy esztendős múlt, és bár rengeteg munkás állt a rendelkezésére, fontosnak tartotta, hogy maga ássa fel a földet, és takarja be az érzékeny tőkéket. Az öregember mindig sokat dolgozott, minden idejét a szőlőnek és az olajfaligeteinek szentelte, ahogy tevékeny élete során a Nemesek Szövetségét szolgálta.
Akár a díjnyertes versenylovak, az agg Manion fejében meg sem fordult, hogy visszafogja magát, hogy talán eltúlozta az egyetlen délelőtt alatt elvégzendő munka sürgősségét.
Xavier sokáig aludt, élvezte, hogy otthon lehet feleségével és az immár nyolcesztendős kislányával, Wandrával. Hozzábújt Octához az ágyban, hogy ismét megszokja az érintését és a közelségét. Ám a primerás soha nem tétlenkedett sokat, hiszen távol állt tőle a semmittevés. Hamar felkelt, megreggelizett, és magára öltötte régi munkásruháját.
Nyolc éve már, hogy a poritrini rabszolgalázadás Starda városának pusztulását és emberek ezreinek halálát okozta. És hét éve, hogy Agamemnón váratlan kimek forradalma felkavarta az Összehangolt Világokat, és elvonta Omnius pusztító figyelmét.
Miközben a gépek szakadatlan hódítási kísérletei lassanként akadozni kezdtek, a Dzsihad egyre menetelt előre. Xavier rendszeresen rajtaütött az Összehangolt Világok területein, védte a sebezhető kolóniákat, és rátámadt a robot hadihajókra, valahányszor szembekerült velük.
Mikor azonban hazatért, szívesen eldolgozgatott a Butler-birtok földjein és szőlőskertjeiben, ahol igyekezett elfeledni a háború birodalmát, és megtalálni a belső békéjét.
Kilépett az üde hajnali napsütésbe, felhúzta vastag kesztyűjét, és mosolyogva megindult, hogy megkeresse az öreget, és segítsen neki betakarni a tőkéket. Xavier épp akkor ért oda, amikor Manion megtorpant és megtántorodott, mintha elszédült volna. Az öreg politikus megragadta az ásója nyelét, hogy megtartsa magát, de tekintete kiüresedett, arca hamuszürkévé vált, és a földre rogyott.
Xavier ekkor már futva közeledett feléje, és apósát szólongatta, de túl későn ért oda hozzá, hogy segíthessen.
– Immár két Maniont vesztettünk el – állapította meg Serena édesanyja. Könnyek patakzottak Livia Butler töpörödött arcán; ábrázata elaggottnak hatott az Önelemzés Városának fodrozódó tükörtavában.
Livia Butler apátnő mindig fiatalabbnak tűnt nyolcvanegy événél, férje halála óta azonban mintha hirtelen szörnyen megvénült volna. Elegáns elmélkedő palástjában ült előregörnyedve. Látszólagos higgadtsága ellenére belül megtörtnek tűnt, akár egy gyökereitől megfosztott fa.
Serena édesanyjával ült a tóparti padon. Manion viszonylag békésen, dolgos élettel a háta mögött távozott. Bárcsak megérhette volna ennek a szomorú háborúnak a végét!
A Dzsihad három és fél évtizede alatt a tragédia okozta fájdalom cseppet sem enyhült. Némelykor egész bolygónyi népek pusztulása miatt kesergett, mint a csuszuki vagy a honrui mészárlások alkalmával; máskor személyesebb gyász érte. Noha esküvel fogadott kötelessége, hogy vezesse a gondolkodó gépek elleni küzdelmet, mindennél előbbre való volt, Serena sokszor azt kívánta, bárcsak végre maradna ideje a merengésre és a gyászra. Már az is megfordult a fejében, hogy visszavonul Zimiába, és a rengeteg virággal benőtt ereklyetartó között meditál.
Serena felpillantott a domboldal tetején álló szentélyre, amelybe gyermeke mumifikált testét helyezték el. Kisfia az emberi szellem ártatlan jelképe volt, a gépek kegyetlenségének és embertelenségének tökéletes ellentéte.
– Igen, immár két Maniont veszítettünk el – felelte. – De a Szövetségnek és a Dzsihadnak kettejük nélkül is fenn kell maradnia.
Ennek ellenére úgy érezte, hogy a Nemesek Szövetségének egyik tartóoszlopa dőlt volna össze, és tört volna apró darabokra.
Oldalra nyúlt, hogy megszorítsa édesanyja kezét. Az apátnő előbb erőtlenül reagált, aztán segélykérően, erővel markolta meg lánya ujjait. Livia szeme kikerekedett, lélegzete pedig elakadt a fájdalomtól, amely túlmutatott a szomorúságon. Serena megpróbálta átkarolni édesanyját, de az idős asszony előrezuhant a padról a víz szélére.
Serena egy hosszú, kínzó percen át meredt édesanyja tágra nyílt, élettelen szemébe. Jóllehet Livia és Manion Butler hosszú ideje egymástól távol éltek már, s mindkettejüket a saját szenvedélyeik kötötték le, láthatatlan kötelék kapcsolta össze őket. Több mint fél évszázada voltak házasok.
Livia most szeretett férje után eredt...
Habár Serena alig aludt valamit, másnap izzó energiával teljesítette a kötelességeit. A főpátriárka később elmondta, hogy frissebbnek és lelkesültebbnek hatott, mint valaha, mintha friss, nyers erő költözött volna belé.
Az ürességet felváltotta a düh, mintha egy kapcsolót kattintottak volna fel az elméjében. A gondolkodó gépek – a meggondolatlan, gyűlöletes gépek – oly sok mindentől fosztották már meg őt. A veszteség mélyebb nyomot hagyott, mint azt szavakkal kifejezhette volna.
Ennyi év után azon kesergett, hogy a harcot még mindig nem nyerték meg. Kétségtelen, hogy az ok valahol az emberi akaratgyengeségben, az elszántság hiányában keresendő. Valahogy változtatnia kell a helyzeten.
A kétségbeesett papnő azt kívánta, bárcsak még egyszer tanácsot kaphatna édesanyjától. Vagy Kwyna kogitátortól. Nagyobb szüksége volt a bölcsességükre, mint valaha. Ám kihez fordulhatott?
Hosszas elmélkedés után úgy határozott, hogy ideje valami újjal előállni, megváltoztatni a paramétereket. Nyolc évvel ezelőtt Iblis Ginjóval együtt ifjú szubordinánsokat állítottak az Elefántcsonttorony Kogitátorainak szolgálatába. A válogatott önkénteseknek rengeteg idő állt rendelkezésre idáig, hogy rávegyék Vidadot és öt bölcselő társát, hogy megosszák velük a tudásukat, Serena pedig beleunt a várakozásba.
Bőrén borzongás futott végig. Ha az Elefántcsonttorony Kogitátorai nem jönnek el hozzá, akkor maga lesz kénytelen felkeresni őket.
Miközben a visszavonult alkirály és az apátnő kettős temetésének komor, de ünnepélyes előkészületei folytak, az utcákat narancssárga körömvirágok, a nép gyászának jelképei töltötték meg. Serena az ablakából bámulta őket. Annyi ember követte őt vakon a veszélybe. Vorian Atreides nemrégiben tért vissza, hogy beszámoljon a Dzsihad Tanácsnak a Szövetségen Kívüli Bolygók megerősítési munkálatairól, és egy újabb emberi kolónia véletlenszerűen történt elpusztításáról hozott csüggesztő híreket – ezúttal a Rhisso nevű bányász kisbolygót dúlták fel. A jelentés komoly aggodalmat okozott. Altatógázt pumpáltak a levegővel feltöltött kupolákba, és úgy tűnt, a telepesek többségét elrabolták, a létesítményeket pedig megsemmisítették.
Vor Serena előtt állt, mikor befejezte a beszámolót. Iblis Ginjo arcára döbbenet ült ki a hírek hallatán, de Serena felcsillanni vélte a főpátriárka szemét, mintha valamiképp az értesülés jobb kedvre derítette volna. Visszás érzések töltötték el Iblis kapcsán. Serena tudta, hogy Iblis néhány megkérdőjelezhető tette ellenére örökké odaadóan fogja szolgálni a Dzsihad ügyét. Zavartan elkapta a tekintetét, majd újra a főpátriárkára nézett. Ezúttal kizárólag szomorúságot fedezett fel az arcán.
Vor úgy sejtette, hogy a gondolkodó gépek rabszolgasorba kényszerítették a rhissóiakat valamely munkaerőhiányban szenvedő távoli világon. Serena ésszerűnek ítélte a magyarázatot. Ám képtelen volt fenntartások nélkül elfogadni azt.
– A bizonyíték, amit Atreides primerás magával hozott, nyilvánvalóan Szövetség-szerte felkorbácsolja majd a kedélyeket, és további újoncok tömegeire számíthatunk, akikkel folytathatjuk a küzdelmet – szólalt meg Iblis, hogy némi vigaszt kínáljon. – Nem kell attól tartanod, hogy magadra hagyunk, Serena!
Serena azonban dühösnek és tetterősnek érezte magát. A szörnyű eset híre a Csuszukéhoz hasonlóan ismét harcba szólítja az embereket, de úgy érezte, mindez nem elég. Akár újabb háborúellenes tiltakozások szikráját is fellobbanthatja. Immár három évtized telt el a Terra-Omnius elpusztítása óta.
Miért nem győztünk azóta sem?
– Bárcsak milliárdnyi eltökélt harcossal rendelkeznék néhány millió helyett! De másképp is győzhetünk. – Felszegte a fejét, és Iblisre bámult, miközben összeszedte a lelkierejét. – Szándékaim szerint egyelőre csupán néhány új szövetségest állítunk magunk mellé. Komoly szövetségeseket.

- - -

 

Egyetlen hajszál választja el az életet a haláltól. Az emberi lény bármely pillanatban egyetlen kihagyott szívdobbanásnyira, egyetlen fennakadt lélegzetnyire áll az örök sötétségtől. Az, aki megérti ezt, hajlandó kockáztatni. Ha nekem kellene dzsihadistákat toboroznom, elsőként ezt értetném meg velük, és a lehető legalaposabban kihasználnám eme tudásukat.
ERASMUS: RENDEZETLEN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK

– Nekem jobban fog fájni, mint neked – mondta Erasmus, ahogy arccal a mennyezetnek egy laboratóriumi asztalra lökte a fiút. – Hidd el, érted teszem!
Gilbertus nem ellenkezett.
– Természetesen hiszek neked, uram. – Mégis idegesen nézett körbe, miközben Erasmus pántokkal leszorította a csuklóját, a bokáját és a derekát. A fiatalember már épp eleget látott Erasmus kísérleteiből, hogy tudja, a rá váró élmény nem lesz különösebben kellemes.
Erasmus ekkor savra emlékeztetően élénk színű folyadékokkal telt hengereket, neuromechanikus pumpákat, érzékelővégződésekkel és hosszú, hegyes tűkkel felszerelt gépezeteket tolt oda egy kocsin. Rengeteg hosszú, hegyes tű meredezett a gépezetből.
– Fontos, hogy megtegyem. – A kocsiról hajlítható fémkart hajtott a fiú törzse fölé. Tudta, hogy engedélyt kellett volna kérnie Omniustól, mielőtt hozzálát, de nem akarta felfedni a szándékait az örökelme előtt.
Bizonyos dolgokat jobb, ha nem árulunk el senkinek – gondolta.
– Később szeretném, ha leírnád az érzéseidet. Kíváncsi vagyok rájuk.
– Igyekezni fogok, Erasmus úr. – Hangjából némi idegesség és félelem érződött ki.
A hajlítható karból acélhegyek tolódtak ki, s mélyedtek a fiatalember nyakába és mellkasába, ahol egyes belső szerveket kerestek. A fiú lélegzete elállt, sikoltani próbált, aztán elszántan küzdött, hogy elviselje a fájdalmat. Arckifejezése és látható kínszenvedése elszomorította Erasmust. A robot korábban sohasem aggódott amiatt, hogy kísérleti alanyainak fájdalmat okoz valamely beavatkozás, de Gilbertus több volt közönséges kísérleti alanynál.
A robot egy alprogramba irányította az érzéseit, és a vezérlőművel egyre növelte a fájdalmat. A folyamat minden lépésén végig kellett mennie.
– Pillanatokon belül vége lesz, és fölöttébb elkeserítene, ha most meghalnál.
Gilbertus vonaglott és kapálózott, de nem tudta kiszabadítani magát. Kizárólag a sikolyai tudták elhagyni a testét, hogy a laboratórium falairól verődjenek vissza. Ajka hátrahúzódott, hogy mögülük előbukkanjanak az összeszorított fogak, ínyén pedig vér csordogált elharapott nyelvéről.
A robot további közhelyekkel bombázta, amiket az emberektől tanult.
– Végül minden rendben lesz. A te érdekedben teszem. Bírd ki valahogy!
A fiú teste elernyedt, és az eszméletvesztés jótékony biztonságába menekült. Erasmus apránként csökkentette a bevitelt, majd végül lekapcsolta az életmeghosszabbító gépezetet. A műszerek az alany életfunkcióinak fokozatos javulását mutatták. Fiatal volt és viszonylag erős – ezek után pedig még erősebb lesz.
A fiatalember szempillái megrebbentek, majd felpattantak. Mikor meglátta a robot mosolygós likvimetál arclemezét, maga is mosolyt erőltetett az arcára.
– Teljesen megbízol bennem, ugye? – kérdezte Erasmus, és gyógytapaszokat helyezett a sebekre.
– Természetesen, Erasmus úr. – Gilbertus száját alig hagyta el hang, és vért köpött a tálba, amit a robot tartott elé. – De mi volt a célja ennek a... próbatételnek? Megtudtál valamit belőle?
– A halál küszöbére vittelek téged, majd visszahoztalak onnan. Ez az én ajándékom neked. – Eloldotta a rögzítőpányvákat. – A módszert az óbirodalom idején dolgozták ki, és titokban tartották az Összehangolt Világokon. A kimekek arra használták, hogy megerősítsék az egészségüket. Az imént életet adtam neked, Gilbertus, pontosan abban az értelemben, ahogy a szüleid. Szerves tested mostantól évszázadokon át egészséges marad, valószínűleg még tovább is, ha vigyázol magadra. Sajnos az alacsony fájdalomküszöböd megakadályozott abban, hogy nagyobb dózist adjak neked.
– Vagyis csalódást okoztam neked?
– Dehogy. Az emberi gyengeséged nem a te hibád.
– Egyre inkább olyannak érzem magam, mint egy gondolkodó gép – jelentette ki Gilbertus, és megpróbált felülni. Lábait lelógatta az asztalról, de megtántorodott, mikor megpróbált egyenesen megállni.
Erasmusnak kellett támogatnia, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– A gépek és az emberek más-más típusú erősségekkel rendelkeznek.
A fiú tekintete felragyogott, ahogy lassan megértette az életmeghosszabbító kezelés következményeit.
– Ígérem, hogy egyszer még büszke leszel rám, Erasmus úr.
Már most is az vagyok, fiam.

- - -

 

A legendák az oktatás eszközei és hatalmas
veszélyforrások egyaránt lehetnek –
nem csupán a követők, hanem maga a legenda számára is.
CHIROX: KARDMESTER-TANONCOKRÓL
VEZETETT NAPLÓBEJEGYZÉSEK

A magányos alak magasan a nyugtalan óceán szintje felett hágott felfelé a hold sugaraiban fürdő szirtre, s alig fejtett ki hozzá több erőt, mintha nyílt síkvidéken futna. Hatalmas lendülettel ugrott fel, kapaszkodott felfelé a kiálló sziklákon és a repedéseken, egyszer sem csúszva meg, folytonosan előrehaladva. A mélyben a Ginazi-tenger vizei csapódtak a csalóka sziklazátonyokhoz.
Ám Jool Noret nem zuhanhatott le, sohasem történt vele ilyen. Kilenc éven át vetette magát a Halál torkába – de a Halál mindegyre kiköpte őt.
A legkivételesebb zsoldos fehér küzdőruhát viselt – ujjatlan trikót, térdig érő nadrággal –, amely semmivel szemben nem védte, ugyanakkor abszolút mozgásszabadságot adott. Homlokán fekete pánt övezte, a Régi Föld ősi ronin harcosaira emlékeztetően. Ugyan nem állt szándékában lenyűgözni a szemlélőket, azért viselte a fehér öltözetet, hogy könnyedén követhessék haladását a puszta sziklafelszínen.
Felette sötét alakok, a Chirox kíséretében érkezett ginazi kardmester tanoncok sora állt. Noret látta, hogy a többkarú szenszei mek tompa ezüstös fénnyel ragyog a holdvilágban. Tudta, hogy a harci mek azt magyarázza éppen a tanítványainak, hogy mit kell megkísérelniük anélkül, hogy meghaladnák a képességeiket. Mikor Noret felpillantott a csoportra, lelke egyik fele örült, hogy ily sok harcost lelkesített fel a gépek elpusztítására. Ugyanakkor megdöbbentette a kivételes figyelem. Sohasem vágyott rá.
Kétségtelen, hogy belőle vált a legkiválóbb harcos, aki a Ginazon valaha megszületett – talán a legragyogóbb, aki valaha megszületik.
Ám Noret a legtalányosabb embernek is számított, aki csupán ritkán szólt a tanítványaihoz. Évekkel ezelőtt egy elkeseredett tanítvány a kardmestertől származó leghíresebb idézetet véste a szigeten csoportosuló kunyhók melletti sziklába:
– Nem vagyok méltó magamhoz. Nem vagyok alkalmas rá, hogy másokat tanítsak.
Mikor legendás diadalairól kérdezték, Noret semmit sem felelt. Ezzel arra kényszerítette a tanoncokat, hogy maguk járjanak utána, és színezzék ki a történeteket. Kizárólag ő ismerte a teljes igazságot. Egyik csatatér után a másikon vetette magát a veszély útjába, és egyre kockázatosabb összecsapásokat, egyre halálosabb ellenfeleket keresett. Bárhol harcolt, mögötte lekaszabolt robotok hevertek. Jool Noret sohasem fogta vissza magát, már-már legyőzhetetlenné vált, mivel nem törődött vele, hogy életben marad, vagy sem. Halálvágya mindenki előtt egyértelműen megmutatkozott, mégis tovább élt.
A csata szépségéért és oldottságáért, az erőszak művészi kifejezéséért küzdött. Erre született, Jav Barri szellemét hordozva magában, s az örökölt ösztönökre építve utolérhetetlen harcossá vált. Édesapja halála követelte meg tőle ezt.
Noret egyszemélyes forradalmat vívott a gyengébb Összehangolt Világokon, beszivárgott a fogva tartott emberek közé, zavarófegyverekkel látta el a helybélieket, amivel kisüthették a géláramköröket, vagy hagyományosabb robbanószerkezeteket adott nekik a szabotázsakciókhoz. Noret a gépek közé is behatolt, tucatjával tette működésképtelenné, vagy semmisítette meg a robotokat, akár egy éj leple alatt támadó merénylő. És mikor már felbolygatta a darázsfészket, és elegendő kárt okozott, kisurrant, és visszaszökött a Szövetség területére.
Mindez mégsem volt elég.
A meredek sziklafal megmászása sokkalta egyszerűbb feladatnak számított az életére és becsületére kényszerített elvárásoknál. A legnehezebb szakasznál Noret még gyorsított is a veszélyes emelkedés tempóján.
Pontosan tudta, hogy az efféle bemutatók komoly kockázattal járnak – nem saját maga, hanem azon fiatal zsoldosok számára, akik esetleg utánozni próbálják. A lecke azonban örök érvényű volt: az életben nem véd minket háló, a háborúban pedig ez különösképp igaz, mikor a kiszámíthatatlan küzdelem másodpercek alatt gyökeresen változtathat a helyzeten.
A ritka alkalmakkor, amikor visszatért a Ginazra, saját maga miatt tartott efféle bemutatókat, hogy továbbfejlessze képességeit, miközben másoknak olyasmit ad, ami után vágyakozhatnak. Továbbra sem érintkezett másokkal, nem kereste a tanítványok csillogó tekintetét. Noret azzal a biztos tudattal engedte távozni a szemlélőket, hogy az emberi test valóban figyelemre méltó dolgokra képes. Az emberek pontosan és kifinomultan tudtak ölni, ezt a művészetet pedig gép sohasem sajátíthatja el. Kirázta a verejtéket fakó hajából, majd tovább mászott, és lassacskán megközelítette a szirt tetejét.
Hirtelen oldalra csúszott, egy sötét hasadékba, ahova a holdfény nem hatolhatott be, majd meglódult a perem és a várakozó tanoncok alatt. Noret egy vékony párkányon iramodott meg, aztán tovább mászott felfelé. Nem érdekelte, mások mit mondanak róla, és hogy a titokzatosság aurája lengi be, ami az embereket még inkább kíváncsivá és elvakulttá tette. Részéről a szakadatlan edzés személyes okokból volt szükséges.
– Hová tűnt? – hallotta az egyik tanonc érdeklődését. – Már nem látom sehol.
– Mögöttünk van – felelte Chirox, és megfordult, hogy üdvözölje Noretet. – Ebben a játszmában mindnyájunkkal végzett.
Húsz szempár fordult felé.
Jool Noret harci állásban várakozott, sebhelyes, napbarnított arcát még titokzatosabbá tette a félhomály. Váratlanul – lobogó hajjal – elvágtatott a tanítványok mellett, leugrott a szirt pereméről, és eltűnt a szemük elől.

- - -

 

A bátorság és a meggondolatlanság
között húzódó vonal néha észrevehetetlen.
ZUFA CENVA: EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL

Hét évvel azután, hogy megindult a monumentális építkezés, a Kolhari Hajógyárban végre elkészültek az első térhajlító kereskedelmi hajók. Számos prototípust kipróbáltak már, Venport pedig immár a széles körű kereskedelmi használathoz alakította őket, hogy a Nemesek Szövetsége számára szükséges rakományokat célba juttathassák.
Noha eleve fenntartásokkal fogadta az ötletet, Normának nem maradt más választása, mint hogy részlegesen számítógépesített navigációs rendszert fejlesszen ki a bonyolult térhajlító hajók irányításához. A Holtzman-számítások és a torzítási mező generálása olyan összetett matematikai műveleteket foglalt magába, amit egyetlen ember sem tudott segítség nélkül elvégezni. És a hosszú évek tapasztalatai alapján immár pontosan tudta, hogy a repülések magas kockázattal, ugyanakkor elfogadható megsemmisülési rátával jártak.
Abban reménykedett, hogy a bonyolult navigációs eszközök segítenek, arra azonban ügyelt, nehogy potenciálisan önálló MI géláramkörös rendszert tervezzen. Norma inkább a sutba dobja az egész VenKee kereskedelmi flottát, mintsem újabb Omniust teremtsen. Egyedül neki szabadott belépni az új térhajlító járművek navigációs fülkéibe, még férje, Aurelius sem juthatott be a lezárt területre.
Norma, aki épp bezárkózott legújabb hajója irányítókamrájába, apró hengert helyezett az indítócsatlakozóba, aztán a háromdimenziós holoképernyőn figyelte a feltérképezett égitestek miriádnyi koordinátáját. Úgy tűnt, egyetlen ember, még egy hozzá hasonló lángelme sem lesz képes soha biztonságos útvonalat megadni a meghajlított tér csavarodásai és a mindenfelé rájuk leselkedő veszélyek között. Kénytelen volt a számítógépekre támaszkodni, bármennyire veszélyesnek ítélte is a használatukat.
Befejeződött a részletes térkép koordinátáinak betöltése, Norma pedig kihúzta, és halványzöld laboratóriumi köpenyének egyik bő zsebébe rejtette a programhengert.
A Nemesek Szövetsége a Kolharra érkező mérhetetlen tőke- és nyersanyagbehozatal ellenére semmit sem tudott a forradalmian új hajókról. Az emberek nyilvánvalóan megsejtenek majd valamit, mikor a kisméretű, de gyors VenKee hajók drasztikus mértékben megelőzik a riválisokat. Amint kiszivárog a hír – amire előbb-utóbb biztosan sor kerül –, gondoskodik róla, hogy Aureliust kiáltsák ki a vállalkozás mögötti hajtóerőnek. Normát sohasem érdekelte a hírnév és a hatalom, mert nem volt ínyére a politikával járó időpocsékolás. Mivel az első sorból figyelhette a való életben kibontakozó ptolemaioszi tragédiát, végignézhette, ahogy az önhittség és a hírnévért folytatott küzdelem az egykor kiváló Tio Holtzmanhoz hasonló lángelmét is képes volt kifordítania önmagából.
Mivel férje mindig is bízott benne, és hajlandó volt előteremteni a szükséges tőkét, szívesen a javára írta a sikert. Aurelius jól értett a politikához, és kellő befolyás és hírnév révén hatalmas eredményeket érhetett el. Bizonyára rájön, hogyan élvezheti ki a reflektorfényt, miközben semmit sem árul el a technológiáról. Normát különben is pusztán a vállalkozás sikere érdekelte.
Mostanra több mint száz kisebb térhajlító teherűrhajó kelt útra a kockázatot pontosan ismerő és felvállaló zsoldos pilóták irányításával. A hosszú évek roppant befektetései után Aurelius végre komoly haszonra számíthatott a hajók és a rakomány gyakori elvesztésének ellenére is. Hála Normának, tlulaxi üzlettársa nélkül egymaga uralkodhatott kiterjedt kereskedelmi birodalmán.
Az első próbajáratok a rettentő balesetek ellenére hatalmas profitot hoztak. A VenKee Vállalat rövid idő alatt juttatott célba fontos szállítmányokat az új hajók raktereiben. Ritka és gyorsan romló gyógyszerek érkeztek a Rossakról, amelyeket a Nemesek Szövetségének különböző bolygóira továbbítottak, szinte azelőtt, hogy leadták volna a rendeléseket. A melanzskereskedelem volumene exponenciálisan megnövekedett, ahogy Szövetség-szerte egyre többen fogyasztották az anyagot, és lényegében minden egyes fűszerszállítmány kitermelte egy térhajlító hajó teljes árát.
A szállítások biztonsága remélhetőleg egyre javul majd. Az ipari titoktartás keretein belül felvilágosította a személyzetet az „új hajók” használatának nagy mérvű kockázatáról, és veszélyeztetési összeget fizetett a rendes bér felett. Bizalmasan elárulta Normának, hogy szívesebben vette volna, ha nem kell emberi életeket veszélybe sodornia, és mindent gépekkel végeztetne. Aztán, hosszas gondolkodás után hozzátette, hogy ez kétségkívül lehetetlen. A gondolkodó gépekben nem lehet megbízni.
A Szövetség polgárai lassan a megmentőjüknek és igaz hazafinak kezdték tekinteni Venportot, versenytársai pedig igyekeztek megtudni, mi a titka a gyors szállításnak. Tio Holtzman lefoglalta Norma minden tervét és munkáját, de a tudós porrá égett a stardai pszeudo-atomrobbanásban, Norma pedig tudta, hogy rajta kívül senki más nem remélheti, hogy valaha is megérti a rendszer működési elvét.
Miután megvizsgálta a poritrini város helyén tátongó kráterből és a környékről beszerzett bizonyítékokat, Norma úgy érezte, rájött, hogy mi történhetett. A Szövetség hadd higgye csak, hogy a lázadó Zensíita rabszolgák valamiképp atomfegyverhez jutottak, ő azonban pontosan emlékezett a közel negyven évvel ezelőtti kísérletre, amit egy kisebb holdon hajtottak végre. Akkor saját szemével láthatta, miféle pusztítást visznek véghez a Holtzmanpajzzsal kölcsönhatásba lépő lézerfegyverek. Norma úgy sejtette, hogy a pusztító robbanás baleset következménye lehetett, amit talán maga Holtzman okozhatott.
Jómaga nem óhajtott hasonló tévedést elkövetni.
A navirendszert önellenőrző próbakörök során tesztelte, amelyek során szimulált útvonalakon szelte át a világűrt a térhajlító járművekkel. A fülke falain ovális képernyők jelentek meg, amelyeken csillagködök, üstökösök és szupernóvák fénylettek.
Aurelius nem hagyta cserben őt, nem hidegedett el tőle. Még amikor hideg fejjel, mintegy kívülállóként elemezte a kapcsolatukat, akkor is elcsodálkozott, hogy mindvégig vele maradt, pontosan, ahogy ígérte. A férfi teljes szívéből szerette őt, és öt gyermekük nagyszerű apjának bizonyult. Norma pedig pontosan erre vágyott.
Norma legnagyszerűbb teremtményének mégis az újszerű hajtóművet tekintette. Meggyőződéssel hitt benne, hogy az új technológia – ha egyszer sikerül megoldani a problémákat, és kiiktatni a kockázati tényezőket – olyan kereskedelmi birodalom alapjait rakhatja le, amely mellett eltörpül a Nemesek Szövetsége, és sokkal többet jelenthet egyszerű szállítóvállalatnál.
A számos jármű közül azonban több is letért a kijelölt útról, nem egy súlyos károsodást szenvedett, néhány pedig nyomtalanul eltűnt. Az egyik hajó pedig véletlenül egy nap belsején hatolt keresztül, és teljesen megsemmisült. Ahogy növekszik a szállítások száma, egyre több hajó – és egyre több pilóta – pusztul el.
A balesetek vészes aránya előtérbe helyezte az újszerű technológiával járó kockázatokat. Norma folyton a megoldáson törte a fejét, de a precíz navigáción kívül egyetlen biztonsági megoldás sem tűnt kivitelezhetőnek. A problémát láthatóan nem lehetett megkerülni: a hatalmas járművek a másodperc töredéke alatt szeltek át roppant távolságokat, és amint egyetlen hibás koordinátát adtak meg, a hajó sorsa azonnal megpecsételődött. Egyetlen ember, valószínűleg még egy számítógépes elme sem lett volna képes egyetlen szemvillanás alatt kiigazítani a hibás útvonalat.
Ám Venport még így is elfogadhatónak ítélte a haszon-veszteség arányt, hiszen elegendő számú hajó vészelte át az utakat. A személyzet elvesztésén kívül, amit a magas bérekkel igyekezett ellensúlyozni, a profitszerzést alapvetően „a számokkal való játékként” jellemezte. Mindössze az általa „leltárveszteségnek” nevezett tényező figyelembe vételével kellett kikalkulálnia az árakat.
Norma épp a navigátorfülkében követett figyelemmel egy szimulált csatatér mellett végrehajtott utat, ahol a Dzsihad erői a robotok járműveit tizedelték. Puszta szórakozásból nehezített a feladaton.
– Szokás szerint szorgoskodsz. Érthetetlen, hogyan vagy képes napokon át meglenni pihenés nélkül.
Megérezte férje közeledtét, és zavarban érezte magát az előtte sorakozó bonyolult számítógépes rendszerek miatt.
– Azt ígérted, nem fogsz megzavarni. Hogy jutottál be?
– A rejtett kameráim révén láttam, hogyan lépsz be ide.
Norma haragosan nézett rá, és érezte, hogy háborog a lelke.
– Akkor fokoznom kell a biztonságot. Ide senki sem jöhet be – még te sem.
Venport a homlokát ráncolta. A rendszeres melanzsfogyasztástól még mindig úgy nézett ki, mintha a harmincas éveiben járna a hatvankettedik helyett.
– És a fiad sem, ugye? Adrien napok óta próbál elérni, te pedig válaszra sem méltatod. Hatéves korához képest okos, de mégiscsak kisgyerek.
Norma agyán a fia képe villant át. A fiú apja mosolyát és sötét, hullámos haját örökölte. A fogamzás pillanatában végzett belső módosításoknak köszönhetően tökéletes génállománnyal rendelkezett. Norma már előtte felismerte, hogy képes maga elé képzelni és irányítani a szaporodási szerveit, és csak a tökéletes pete- és ondósejt egyesülését engedte meg.
Leszegte a tekintetét.
– A navigáció hiányosságai kötöttek le. Amíg ilyen magas a veszteségi arány, addig nem engedhetjük, hogy a térhajlító hajók részt vállaljanak a Dzsihadból. Eredetileg erre szántam a hajókat. Édesanyám egyre nógat, hogy lépjek kapcsolatba a Dzsihad Hadseregével, és adjam át nekik a technológiát, hogy csapatokat szállíthassanak a hadiövezetekbe; de nem szeretném, ha ilyen sok ember halála száradna a lelkemen.
– Biztosan találsz megoldást, Norma. – Venport elmosolyodott, és megcsókolta hitvesét. – Azonnal a hadsereg rendelkezésére bocsátjuk a technológiát, amint kellően biztonságossá válik.
– Kérj bocsánatot Adrientől a nevemben!
Venport tanulmányozni kezdte a műszereket, a képernyőket, a vezérműveket és az adatolvasó kerekeket.
– Erről a számítógépes rendszerről meséltél nekem? – Igen.
– Az istenek óvjanak meg minket!
– Aurelius, kérlek! Dolgoznom kell. Már megbeszéltük, miért kellett ilyen szigorú szabályokat bevezetnem.
– Jól van, jól van, tudom. – Norma gyanakvóan figyelte férjét, aztán látta, hogy mély lélegzetet vesz.
– Ha valaki képes megzabolázni a gondolkodó gépeket, akkor te leszel az – mondta Venport. – De nem tetszik a dolog.
– Nekem sem, de pillanatnyilag nincs más választásom.
Miután férje távozott, Norma ismét lezárta az ajtót, és különféle úti célokat táplált a navigátor-gépezetbe, s a számítógéppel kalkuláltatta ki a napokat, bolygókat és más űrbéli akadályokat kikerülő útvonalakat. Habár maga építette a számítógépet, és megfelelő védelemmel szerelte fel, a gondolkodó gépek közelsége mégis nyugtalanította. És nem mert egy efféle rendszert beépíteni a ténylegesen használt hajókba.
Bárcsak módot találna rá, hogy emberi elme és ne gépezet irányíthassa a térhajlító járműveket! Ám az elképzelés megvalósíthatatlannak tűnt.

- - -

 

A testet nem lehet kivonni a természet
törvényeinek hatása alól, az elmét azonban
nem kötik ehhez hasonló béklyók.
A gondolatok túllépnek az agy fizikai létén.
VIDAD KOGITÁTOR: AZ ELSZIGETELT
TÁRGYILAGOSSÁGBÓL SZÁRMAZÓ GONDOLATOK

A Hessra nevű hideg, sivár kisbolygón, amelynek levegője alig belélegezhető, ádáz szelek tomboltak, és bombázták tűszerű jégkristályokkal a bőrt; a vidéket lassú, de feltartóztathatatlan gleccserek tarolták le. A legtöbben egyetlen hétig sem maradtak volna meg ezen a helyen, nemhogy két évezreden át, az Elefántcsonttorony Kogitátorai mégis ezt találták a legalkalmasabbnak a véget nem érő elmélkedéshez, hiszen külső események nem gyakran zavarhatták meg a nyugalmukat.
Serena Butler mégis rájuk talált.
Habár az Önelemezés Városában elveszítette a jóságos Kwynát, ezek a titokzatos kogitátorok továbbra is a rendelkezésére álltak. Vidad és az Elefántcsonttorony Kogitátorai régtől fogva elszigeteltségben éltek, és nem avatkoztak bele az emberek ügyeibe, habár külső forrásból kellett beszerezniük a jövedelmüket és a készleteiket. Serena tehát elhatározta, hogy személyesen látogat el hozzájuk, és kéri – sőt inkább követeli –, hogy segítsenek az emberiségnek. Hogyan tagadhatnák meg a támogatást?
Még az Elefántcsonttorony Kogitátorainak is be kellett látniuk, hogy többé nem maradhatnak semlegesek. Egykor emberek voltak, de a Titánokkal és a neo-kimekekkel ellentétben sohasem léptek szövetségre Omniusszal. Ezredévnyi bölcsességük révén talán olyan lépéseket javasolhatnak, amelyek fel sem merültek volna az emberekben. Serena meggyőződéssel hitte, hogy felbecsülhetetlen tudásuk válhat azzá a tengelyszöggé, amelyen az Összehangolt Világok elleni végső győzelem függ.
Iblis gondosan kiválasztott kogitátor asszisztensei immár nyolc éve szolgáltak a Hessrán. Serena vajmi keveset tudott a korábbi szubordinánsokat felváltó segítőkről azon kívül, hogy nem sokkal az indulásuk előtt megáldotta őket. Emlékezett rá, hogy akkoriban mindnyájan felettébb jámbornak és jó modorúnak tűntek.
Azóta Iblis bizalmasan elárulta neki, hogy az új szubordinánsokat azzal az utasítással indította útnak, hogy fokozatosan ismertessék meg a kogitátorokat az évszázados rombolással, amivel a gonosz gondolkodó gépek sanyargatták az emberiséget. Az új szubordinánsok gyakorta megkérdőjelezték a kogitátori félrevonultság erkölcsösségét, és megpróbálták rádöbbenteni Vidadot és elmélkedő társait, hogy a puszta semlegesség nem feltétlenül erényes cselekedet.
Serena egyenesen a Hessrára indult hajójával, és kizárólag Niriem és négy másik szeráf kísérte el. Serena járműve egy hóval és jéggel borított pályán szállt le, amit a szubordinánsok korábban megtisztítottak a fogadásához. A kogitátorok erődítménye a szürke sziklákból kiemelkedő fekete fémtornyokból és hegyes kupolákkal fedett, hengeres kiszögellésekből állt, amelyeket alig lehetett kivenni a tajtékzó hóviharban.
A kogitátorok eredetileg egy fedetlen hegynyúlványon emelték a menedéküket, de húsz évszázad alatt a megfontolt mozgású gleccser aláereszkedett a magas bércekről, és fokozatosan elkezdte beborítani a tornyokat. A vastag jégpáncélt kékeszöldre színezték a szennyező vegyi anyagok, amelyek a Hessra savas légköréből csapódtak ki.
A jégár ez idáig csupán az építmények talapzatát és pinceszintjét lepték el, Serena pedig azon tűnődött, vajon a kogitátorok elhagyják-e valaha az erősségüket. Az idő kérlelhetetlenségének érzete töltötte el. Mikor a jég végül magába zárja a tornyokat, Vidad és biztonságérzettől kókadt társai talán a jégsírban maradnak, és továbbra is lehetetlen eszmék felett elmélkednek majd, amelyek révén semmivel nem jutnak előbbre.
Hacsak Serenának nem sikerül rábírnia őket a tevékeny részvételre.
Csapatnyi vattakabátba burkolózott szubordináns lépett ki a főtorony jégvirágos kapuin, s vezetőjükben Keatsre ismert rá Serena. A papnő botorkálva megindult feléje, köhögni kezdett a ritka, rossz ízű levegőben, és a bőrén érezte a csípős szelet. Niriem előlépett, hogy odakísérje őt, de Serena intett neki, hogy ne kövesse, és közölte vele, hogy szívesebben intézi egyedül a kényes feladatot. Meghagyta a szeráfoknak, hogy maradjanak a hajóban, mivel jobb, ha rajta kívül senki nem ártja bele magát az ügybe.
A szubordinánsok az alagútba tessékelték Serenát. A férfiak vegyszerektől bűzlöttek, mintha laboratóriumban kísérleteztek volna. Az egyik sárga köpenyes szubordináns meghúzott egy kart, az alagút súlyos kapuja pedig zengő dörrenéssel bezárult mögöttük. Ahogy Serena komor kísérői között haladt, hideg páraindák kígyóztak a szeme előtt.
A folyosók egyre szűkülő dugóhúzóként kúsztak lefelé, és egy tágas, kopár falú terembe vezettek, amelynek ablakaira a gleccserjég áthatolhatatlan függönye borult. A jégtömbökre a muadru rúnákra emlékeztető, különös alakzatokat véstek. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai hatalmas sakkfigurákhoz hasonlóan sorakoztak fényesre csiszolt állványaikon, agytároló edényeik a létfenntartó elektrofolyadék kékjében izzottak. Alkóvokban további készleteket halmoztak fel, sokkal többet, mint amennyire a kogitátoroknak valaha is szüksége lehet. Serena eltűnődött, vajon mit szándékoztak kezdeni ennyi életadó folyadékkal.
Serena összeszedte az erejét, és felidézte a számos érvelési technikát, amit Kwynától és Iblis Ginjótól tanult. Ez alkalommal szüksége lesz minden ügyességére, amit latba vethet. Abban reménykedett, hogy Keats és törekvő szubordináns társai már előkészítették a kérését.
– Tanácsért folyamodtál elém? – érdeklődött Vidad.
Hangja az agytároló edény aljába épített hangflastromból jött, akárcsak a kimekeké. A rendszer újnak hatott, Serena pedig felismerte, hogy az újítást Keats szubordináns társai vezették be, hogy a gondozók egyszerre több kogitátorral is beszélgethessenek. A módosítás előtt Vidad és a többiek évszázadokon át békés csendben viselték, hogy szelíd szubordinánsaik gondozzák őket; most, hogy a visszavonultan élő lángelmék rendszeres vitákat folytatnak Iblis embereivel, Vidad élete kétségkívül nagymértékben megváltozott.
– A segítségedre van szükségem – mondta Serena, gondosan ügyelve a szavaira és a hangnemre, hogy egyszerre mutatkozzon udvariasnak, tisztelettudónak és határozottnak. – A Dzsihadunk sok éve emberi életek milliárdjainak árán húzódik egyre tovább. Eltökéltségünket fokozatosan fásultság váltja fel. Bármire hajlandó vagyok, hogy gyors és döntő győzelmet arathassunk.
Vidad nem válaszolt, helyette egy másik kogitátor szólalt meg.
– Jelenlegi szubordinánsaink állítása szerint a Dzsihad mindössze pár évtizede vette kezdetét.
– És nem értitek, miért vagyok ennyire türelmetlen?
– Pusztán megjegyeztem.
– Ellentétben veletek, létem mindössze néhány évtizedre korlátozódik. Természetes, hogy az életemben szeretnék sikert elérni.
– Igen, ezt megértem. Az Omnius elleni átfogó küzdelem ennek ellenére több mint egy évezrede tart, ami nem is oly hosszú idő, ha nagyobb léptékben vizsgáljuk az eseményeket. Tudod, kis kogitátorcsapatunk kétszer régebbről idézhet fel emlékképeket.
– Múlandó emberként időfelfogásod elferdített és korlátolt, Serena Butler – tette hozzá Vidad –, és nem vonatkoztatható arra a vászonra, amire a történelem folyamát felfestik.
– Mivel az emberek maguk jegyzik fel a történelmüket, kizárólag a saját élettartamuk lehet az idő értelmezhető léptéke – hozta fel némi éllel ellenérvét Serena. – Egykor ti, kogitátorok is emberek voltatok.
Serena megállt, mély, zaklatott lélegzetet vett, és igyekezett tompítani a hangját. Aztán nyugodtabban hozzátette:
– Gondoljatok a gondolkodó gépek emberi áldozataira! Egykor minden elesett aggyal rendelkezett, ami azt jelenti, hogy bármelyikükből hozzátok hasonló kogitátor válhatott volna. Gondoljatok a felfedezésekre és a bölcsességekre, amelyekhez eljuthattak volna, ha nem fosztja meg őket idő előtt az életüktől Omnius.
A kogitátorok némán fontolóra vették a szavait. Keats és a többi szubordináns észrevétlenül várakoztak a terem falaihoz simulva, és nyilvánvaló csodálattal szegezték Serenára buzgó tekintetüket.
– Elismerjük, hogy tragikus, ami történik – felelte végül Vidad.
Serena ismét felemelte a hangját.
– Az emberek harcosai harmincnégy éven át küzdöttek, és tűrték a szenvedést. Egy egész nemzedéket tizedeltek meg, követőim pedig kezdik elveszíteni a reményt. Attól félnek, hogy a Dzsihad megnyerhetetlen, hogy a háborúskodás évszázadokig húzódik anélkül, hogy végül diadalt aratnánk. Elkeseredetten vágynak az azonnali megoldásra.
– Érthető az aggodalmuk – jegyezte meg az egyik kogitátor.
– De nem engedhetem, hogy letaglózza őket! Most nem veszíthetünk a lendületünkből! A kisfiam halálára és rendkívüli mozgósító erőre volt szükség ahhoz, hogy a sok évszázados közöny és érdektelenség után az emberek végre fegyvert fogjanak a gondolkodó gépek ellen.
– Ez az emberek problémája, és nem érinti a kogitátorokat.
– Elnézést, de ellent kell mondanom, kogitátor: válság idején a gyávák gyakorta efféle érvekkel próbálják igazolni a tétlenségüket. Nézd csak át saját történeti feljegyzéseidet! – A Dzsatir szubordinánsai szélesen elmosolyodtak, és szemük sarkából pillantásokat vetettek Serenára. Talán maguk is hasonló érveket hoztak fel korábban. – Hatalmas bölcsességgel bírsz, és nem hiszem, hogy teljesen kiveszett belőled az emberiesség. Micsoda szörnyű, szörnyű veszteség lenne ez!
Vidad válaszából némi csüggedés érződött ki.
– És mit vársz tőlünk, Serena Butler? Tudatában vagyunk szenvedélyes meggyőződésednek, de mi, kogitátorok, semleges gondolkodók vagyunk. Omnius éppen ezért nem zaklat minket. Valaha a Húsz Titán némelyike éppúgy hasznát vette szakértelmünknek, akárcsak a Szövetség polgárai. Alapjaiban elfogulatlan és kiegyensúlyozott pozíciót igyekszünk fenntartani.
– A pozíciótok alapvetően elhibázott – vágott vissza Serena. – Habár semlegesnek hihetitek magatokat, semmiképp nem maradhattok függetlenek. Emberi szubordinánsaitok nélkül elpusztulnátok. Kizárólag amiatt élvezhetitek a „semlegességet” és az elmélkedést, mivel nagyra tartjuk az értelmeteket, és az itteni szubordinánsok nektek áldozzák az idejüket és hűséges szolgálataikat – az egész életüket. A kimekek és a gondolkodó gépek semmivel sem támogatnak benneteket. Az embereknek szükségük van a segítségetekre. Olyan esély áll a rendelkezésetekre, amilyen a nem dzsihadista katonáimnak sohasem adódik. Állítólagos semlegességetek révén beférkőzhettek Omnius és a gondolkodó gépek közé. Kogitátorként beszélgethettek velük, megfigyelhetitek őket. Még azt is elmondhatjátok nekünk, miképp lehetséges megszabadulni tőlük.
– A kogitátorok nem fognak kémkedni – felelte Vidad. Serena felvetette a fejét.
– Talán nem. A létetek folyamatosságát mégis az embereknek köszönhetitek. Jómagam rövid életű ember vagyok, Vidad, amíg te két ezredévnyi tapasztalatból meríthetsz. Ha nem értesz egyet a javaslatommal, akkor felsőbbrendű elméddel találj megoldást arra, hogy miként segítheted elő az ügyünket. – Összefonta a karjait a melle előtt. – Egy pillanatig sem hiszem, hogy ez a feladat meghaladná a képességeiteket.
– Sok elmélkednivalóval láttál el minket, Serena Butler – felelte Vidad. A fény élénkebben izzott az agytároló edény belsejében, akárcsak a társaiéban, mintha a testetlen agyak lázasan mérlegelték volna az eshetőségeket. – Megfontoljuk az ajánlatodat, és akként cselekszünk, ahogy jónak ítéljük.
Serena kivárt, azt remélvén, hogy még beszélni fog, de a kogitátor néma maradt.
– Ne fontolgass túl soká, Vidad! Minden nap emberek halnak meg a gondolkodó gépek kegyetlenkedései miatt. Ha módot találsz rá, hogy véget vessünk ennek a lidércnyomásnak, minél előbb cselekedned kell.
– Cselekedni fogunk, amint elérkezettnek látjuk az időt. Nem könnyen adjuk fel a semlegességünket, de kényszerítő erejű érveket hoztál fel, amelyek hűséges szubordinánsaink szavaira emlékeztetnek minket.
Keats, aki a közelben állt, tisztelettudóan meghajolt, és láthatóan alig tudott elfojtani egy mosolyt.
Mivel tudta, hogy a meghallgatás véget ért, Serena távozott a fagyos, kanyargós folyosókon át. A szubordinánsok nehezen leplezték kitörő örömüket, miközben visszakísérték a hajójához.
– Tudtuk, hogy a Dzsihad papnője eléri, ami nekünk nem sikerülhetett – kiáltott fel lelkesen Keats. – A főpátriárka méltán becsül ily nagyra. Te vagy az egész emberiség anyja és megmentője.
Serena összevonta a szemöldökét, mivel nem szívesen fogadta az efféle leplezetlen tömjénezést.
– Nem vagyok több küldetését teljesítő asszonynál. Mindig is ez voltam. – Majd alig hallhatóan hozzátette: – És ennél többé nem is szükséges válnom.

- - -

 

Az a hadvezér, aki nem él
a kínálkozó alkalommal,
a nyílt gyávasággal egyenértékű bűnt követ el.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK

Miután a Titánok a félhomályos, felhőtakaróval lepett Bela Tegeusét új kimek birodalmuk sarokkövévé tették, éveket szenteltek annak, hogy az általuk megkívánt formájúvá alakítsák a városokat és a lakosságot. A három életben maradt Titán Beowulffal és több magas rangú neóval együtt támaszpontként használta a bolygót, ahonnan lecsaphattak Omnius frissítőhajóira, hogy kiderítsék a többi összehangolt világ gyengeségeit, és felkészüljenek a terjeszkedésre. A Bela Tegeuse eközben biztonságot és védelmet élvezett mind az örökelme, mind a hrethgirek ellenében.
Az újabb kimek hajó érkezése meglepte őket. Egyszer csak előbukkant a felhők mögül, és leszállt a vezérkari létesítmény, a hatalmas ajtókkal és kevés ablakkal felszerelt, ovális, szürke építmény közelében.
Agamemnón és Júnó, akik a már eleve megfélemlített lakosság rettegésben tartására tervezett, gigantikus járótestüket viselték, újonnan átalakított tegeusei neók rajának kíséretében vonultak a betolakodó elé.
Az erőteljes járógépezetek pillanatokkal azután körbevették az azonosítatlan hajót, ahogy az földet ért a felújított űrkikötő leszállópályáján. A jármű külső burkolata recsegve szétnyílt, és egy egzotikus géptest lépett elő belőle kecsesen. A kimek testét csillogó rombuszlemezek fedték, a hátán pedig egy kondor csipkézett tollazatára emlékeztető szárnyak terjedtek szét. A magas, ízelt nyak tetején egész galaxisnyi optikai érzékelőszál ragyogott.
Amint Agamemnón meglátta a kimek páváskodó, felcicomázott burkát, tudta, hogy Xerxész – ostoba hibái ellenére – nem alaptalanul gyanakodott. Az agytároló edényben cikázó jellegzetes elektromos kisüléseiből azonnal felismerte Hekatét.
Felemelkedett, hogy fölé tornyosulhasson a hivalkodó sárkánytestnek.
– Az istenekre, nézzétek, mi mászott elő a történelem szemétládájából! Egy évezrede, hogy utoljára meg merted mutatni magad, Hekaté!
– Bárcsak vártál volna még egy keveset! – tette hozzá rosszindulatúan Júnó.
Hekaté sárkánytorkából reszelős zaj, disszonáns nevetés tört elő.
– Öreg barátaim, érdemes arra használni a tehetségeteket és hosszú életeteket, hogy tíz évszázadon át nehezteltek valakire? Megváltoztam, és ígérem, hogy nem okozok csalódást.
– Eleve nem értél semmit, Hekaté. Hogyan csalódhatnánk benned? – Júnó oldalazva közelebb lépett szerelméhez. – Réges-rég kiszálltál a történelem taposómalmából, és el sem tudod képzelni, mennyi minden megváltozott a Titánok Ideje óta.
– Ó, viszont sikerült elkerülnöm nem egy ronda és kellemetlen eseményt – felelte Hekaté. – És sohasem kellett Omnius hűbéreseként szolgálnom. Ti elmondhatjátok magatokról ugyanezt? Talán nektek is velem kellett volna jönnötök.
Néhány tegeusei ember köréjük gyűlt, és viszonylag biztonságos távolságból figyelte az istenszerű gépezetek összecsapását, de nem voltak képesek megérteni a mentális és történelmi szópárbajt, amely oly messze meghaladta saját élettapasztalatukat.
– Immár kivívtuk a szabadságunkat – jelentette ki Agamemnón.
– A segítségemnek köszönhetően. Nem lehetnétek a Bela Tegeusén, ha nem kézbesítettem volna nukleáris „meglepetésemet”, és ha az emberek Szövetsége nem reagált volna ennyire lassan a kínálkozó lehetőségre. – Nem említette a halálos aszteroidát, amit elrejtett, és az elmúlt évek kevésbé közismert beavatkozásait. Mióta újra felbukkant, folytonosan részt vállalt a háborúskodásból, és feltűnésmentesen többször segédkezett Iblis Ginjónak, de sokkal többet elérhet még. Ehhez azonban tudatnia kellett a többi Titánnal, hogy mit tett eddig. Hosszú távú tervet dédelgetett magában, s a javaslat, amit tenni készült, alapjaiban változtathat meg mindent, és végre eldöntheti az Omnius elleni küzdelmet.
Agamemnón mogorvának mutatkozott.
– Mit akarsz elérni, Hekaté? Miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz? Azt hiszed, szükségünk lehet a segítségedre?
– Vagy csak a kiváló társaság hiányzott? – érdeklődött Júnó kihívó hangnemben. – Talán beleuntál abba, hogy ily sokáig magadra maradtál. Hekaté kiegyenesítette fenséges sárkány-járótestét, és közelebb lépett.
– Talán úgy döntöttem, hogy ideje változtatni a helyzeten. – Behízelgő, ugyanakkor józan hangon beszélt. – Figyelhetjük az oldalvonal mellől is a háborút, vagy közbeavatkozhatunk, és döntésre vihetjük a dolgot. Agamemnón felmordult.
– Úgy hiszem, magam sokszor elmondtam már ugyanezt, Hekaté, de te nem tudhatod, hiszen nem voltál itt, hogy halljad.
– Viszont megváltoztak a szövetségesi viszonyok. Ti, Titánok és neo-kimekek a gondolkodó gépek ellen fordultatok, akárcsak az emberek. Miért ne léphetnétek szövetségre a Nemesek Szövetségével, Agamemnón? Csupán előnyötök származna belőle.
– A hrethgirekkel? Megháborodtál?
– Nem tetszik nekem, amire ki akarsz lyukadni – vetette közbe Júnó. Hekaté kuncogásra emlékeztető hangot hallatott.
– Életedben egyszer gondolkodj úgy, mint egy valódi tábornok! Te és az emberek ugyanazzal az elsáncolt ellenséggel harcoltok, aki mindkettőtök számára túl erős ahhoz, hogy önállóan legyőzhessétek. Együtt ellenben a kimekek és a hrethgirek akár meg is semmisíthetik az örökelme összes megtestesülését. – A sárkányszerű végtagok megrándultak. – Azután nyugodtan elpusztíthatjátok egymást, ha jólesik.
Júnó illetlen hangot adott ki, míg Agamemnón nyomban elvetette az ötletet.
– Nincs szükségünk rád a küzdelmünkhöz, Hekaté... sem az emberekre. Amit kérsz, pimasz fiamat, Voriant igazolná. Itt, a Bela Tegeusén rengeteg hűséges neo-kimeket tudhatok magam mögött, a helyiek közül pedig egyre újabb önként jelentkezők kerülnek ki, hogy átalakítsuk őket. Elveszítetted a fonalat, Hekaté. Túl sok minden történt a távozásod óta.
– Kezdek rájönni erre – felelte Hekaté, és sóhajt szimulált. – Mióta elmentem, a nagyszerű Agamemnón tábornokból csökönyös tökfej lett, a másik két életben maradt Titán pedig vakon követi őt, és egyetlen eredeti ötlet sem pattan ki megkövesedett elméjükből.
Hátrafordította ízelt fejét, és visszavonult a hajójához.
– Tlalok nélkül képtelenek voltatok történelmi léptékben gondolkodni. A kimek tábornok felerősítette a hangját, és utána kiáltott:
– Saját birodalmat alapítottam itt, ahol nincs szükség emberekre, kivéve nyersanyagként, hogy neo-kimekek válhassanak belőlük! Újra életre hívom a Titánok Idejét! A Szövetség emberei csak a maguk érdekeit tartják szem előtt: azonnal ellenem fordulnának, amint elpusztítottuk Omniust.
– De csak mert megérdemlitek! – Hekaté bemászott szállítójárművébe, hogy visszatérjen a mesterséges aszteroidához, amely magasan a Bela Tegeuse felett keringett. Dacosan hátrakiáltott: – Úgy látom, a magam módján kell küzdenem, függetlenül attól, hogy Titán társaim elfogadnak-e. Nem veszed észre a lehetőséget, Agamemnón, de nem tántoríthatsz el a szándékomtól.
Légmenetesen lezárta a járművet, aztán felemelkedett a Bela Tegeuse megperzselt felszínéről.
Hekaté olyasmire készült nélkülük, amivel mindenki számára észreveteti magát.

 

 

L. E. 165
A DZSIHAD 37. ÉVÉBEN
Egy évvel Serena hessrai útja után

 

Háború idején gyakran kérnek tőlünk többet,
mint amit képesek vagyunk megadni.
SERENA BUTLER: ZIMIAI TOBORZÓBESZÉDEK

Serena Butler Dzsihadjának harminchetedik esztendejében Aurelius Venport három hét alatt jutott el a Kolhartól a Salusa Secundusig egy hagyományos űrhajóban. Noha több mint száz térhajlító űrhajóból álló kereskedelmi flottával rendelkezett, a technológia még mindig elfogadhatatlanul kockázatosnak számított. Előnyben részesítette a biztonságosabb, kipróbált közlekedési módokat, és nem volt kedve személyesen kipróbálni a szupergyors hajókat.
Előbb a Rossakra ment, ahol egy kereskedelmi személyszállító űrhajóval indult tovább a Salusa Secundusra az egyik bolygó körül keringő űrcsomópontról. Mindkét út tempója lomhának és gyötrelmesen lassúnak hatott.
Amikor kilépett a személyszállító űrjáró fedélzetéről a forró salusai nyárba, Venport szokás szerint nem tudott alkalmazkodni az új világhoz. Szövetségszerte és maroknyi Szövetségen Kívüli Világgal ápolt kereskedelmi kapcsolatokat. Néha tavasz volt a bolygón, ahova ellátogatott, másutt tél, megint máshol pedig nyár.
A Zimia meglepően forrónak tűnt, a környező dombokat pedig aranybarnára száradt növényzet borította. Miközben a VenKee egyik talajjárójára várakozott, hogy bevigyék a helyi központba, homlokát kiütötte a veríték. Nem számított rá, hogy bérelt sofőrje késni fog.
Meglepődött, mikor egy hosszú, fekete állami jármű úszott eléje, és megállt. A hátsó ajtó oldalra siklott. Odabent Serena Butler ült közömbös tekintettel.
– Gyere velem, Venport igazgató uram! Feltartóztattuk a talajjáródat, hogy kettesben eldiskurálhassunk.
Baljós érzés borzongatta meg Venportot.
– Szíves-örömest, papnő! – Korábban sohasem beszélt közvetlenül a kiváló asszonnyal, de rögtön rájött, hogy ez minden más feladatánál előbbre való. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– A Dzsihad szempontjából létfontosságú ügynek. – Elmosolyodott, és intett Venportnak, hogy foglaljon helyet. – És az esetleges hazaárulásnak.
Venport tétovázott, majd beszállt a járműbe, és megtörölte a homlokát.
– Hazaárulás? – Az ajtó a helyére siklott, és kellemesen hűvös levegő csapta meg a férfi arcát. – Későbbre kell halasztanom egy fontos üzleti megbeszélést az egyik gyógyászati versenytársammal. Megengeded, hogy értesítsem a munkatársamat?
Serena a fejét ingatta, és szigorúan meredt rá, levendulakék szemeivel kérdően fürkészte Venportot.
– Már lemondtuk a találkozót, és hálás lehetsz nekünk ezért. Yorek Thurr szerint a versenytársad meg akart zsarolni, hogy pénzügyi engedményeket csikarjon ki belőled. Egy pillanatig sem állt szándékában eladni a gyógyászati üzemeit.
– Megzsarolni engem? – Venport hitetlenkedve megvonta a vállát, mivel tudta, hogy bebiztosította magát az efféle lehetőségek ellen.
– A kémeid is tévedhetnek.
– Nem tévedtek. – Serena Venporthoz hajolt, ahogy a jármű továbbsuhant. – Tudunk a VenKee Vállalat kolhari ügyleteiről. Tudjuk, hogy flottát építettél új hajókból; olyan járművekből, amelyek megbízható forrásaink szerint az űrutazás szokatlanul gyors technológiáját alkalmazzák, ami sokszorta gyorsabb még a Dzsihad Hadseregének rendelkezésére álló módszereknél is. Igaz ez?
– Igen... – Venport igyekezett nem kimutatni rémületét. Szerette volna tudni, pontosan mennyi jutott Serena Butler fülébe a térhajlító hajtóművekkel és a hajógyárral kapcsolatban. Mivel nem feledte, hány embert vádoltak meg a gondolkodó gépekkel fenntartott kapcsolatokkal az elmúlt évtizedekben, tudta, hogy nem érdemes elveszíteni Serena Butler vagy a Dzsatir bizalmát. – Üzletember vagyok, hölgyem. Befektetek, és szabadalommal védett technológiákat fejlesztek ki. Szükségszerű védeni az efféle információt...
Serena hidegen végigmérte, Venport pedig látta, mennyire mélyről jövő a dühe. Véget vetett a dadogó magyarázkodásnak.
– Az emberiség valaha ismert legkomolyabb ellenségével állunk háborúban, igazgató uram! Ha katonai célokra felhasználható technológiát fejlesztettél ki, hogyan vonhatod meg azt bátor harcosainktól? A Dzsihad Tanács álláspontja az, hogy ha bárki egy potenciálisan forradalmi felfedezést eltitkol, mint amilyennek ez az űrhajó tűnik, hazaárulást követ el.
Miközben a magán talajjáró tovább haladt előre, Venport megpróbálta megérteni, mi folyik éppen.
– Hazaárulás? Ez nevetséges. Senki sem lehet hűségesebb szolgája az emberiségnek, mint én vagyok. Már eddig is hatalmas összegeket adományoztam... Serena felhúzta a szemöldökét.
– Ennek ellenére titokban tartottál egy ígéretes technológiát. Nem túlságosan meggyőző bizonyítéka a lojalitásodnak.
Venport megpróbálta lenyugtatni magát a Normától tanult módszerrel; mélyeket lélegzett, és igyekezett maga elé képzelni a helyzet megoldását.
– Butler papnő, meglehetősen merész következtetéseket vonsz le. Való igaz, hogy kiterjedt hajógyárkomplexumot építettem a Kolharon. Legyártottunk néhány hajót, és olyan újszerű űrutazási technológiával kísérletezünk, amely lehetővé teszi a VenKee járműveinek, hogy... a hagyományos rakétahajtóművek használatát mellőzve közlekedhessenek. – Széttárta a karját. – A részleteket nem ismerem. A feleségem, Norma Cenva fejlesztette ki az alapelvet a Holtzman-egyenletek módosításából kiindulva.
– Utasításomra Iblis Ginjo megvizsgálta a VenKee főkönyveit, és számba vette a kiadásaidat. Úgy tűnik, immár egy évtizede építed a hajógyáradat és a járműveket. Mostanáig rengeteg időd és alkalmad lett volna, hogy tájékoztasd a Dzsihad Tanácsot a tevékenységedről. Talán nem fogtad fel, mennyire életbevágóan fontos lehet ez a technológia a háború megnyeréséhez?
Venport kezdett kimelegedni. Serena a fejét ingatta, mintha nem értené.
– Igazgató uram, hát nem érted? Azok a hajók hatalmas előnyhöz juttatnák a Dzsihad Hadseregét! A segítségükkel döntő csapást mérhetnénk az Összehangolt Világokra. Végre esélyünk lehet győzelmet aratni, mielőtt az emberek egyszerűen feladnák a reményt. A tiltakozók évek óta békét követelnek.
Venport összevonta a szemöldökét.
– De a technológia még nem alkalmas széleskörű használatra. Az utazás továbbra is rendkívül veszélyes ezekkel a hajókkal. A navigációs rendszerek nem megbízhatóak. Való igaz, hogy a hajók meghajtása teljesen új elven működik, de a veszteségi ráta hihetetlenül magas. Számos katasztrófa következett be a pontatlan navigáció miatt. A helytelenül irányított térhajlító hajók csillagokba, benépesített bolygókba vagy holdakba ütközhetnek, bármibe, ami az útjukba kerül. Nem egy tesztpilótánk már az első vagy második kísérlet után nem volt hajlandó beülni a járművekbe. – Aztán rátért a lezuhanási és veszteségi statisztikák ismertetésére. – Jómagam sem merek rajtuk utazni.
– Úgy értesültem, hogy a kockázat ellenére több mint egy éve kereskedelmi célokra kezdted használni a hajókat. Igaz ez?
– Mindössze feltételesen, és rengeteget elvesztettünk belőlük...
Serena beléfojtotta a szót.
– Ha te találsz olyan pilótákat, akik hajlandók vállalni a kockázatot, gondolod, hogy én nem találnék dzsihadista önkénteseket, hogy hadműveletek során vessék be a hajókat? Talán az emberveszteséged magasabb az Összehangolt Világok elleni hadjáratban elesettek számánál?
Serena szavait hallva Venport elszégyellte magát, hogy eddig ez eszébe sem jutott. A figyelmét a haszonszerzésre fordította a háború megnyerése helyett.
– Az efféle járművek révén komolyan meglephetnénk az ellenséget – folytatta Serena egyre lelkesebben. – Lehetővé tennék, hogy üzeneteket és hírszerzési adatokat továbbítsunk, csapatokat és nyersanyagokat szállítsunk minden korábbinál gyorsabban, és így taktikai és stratégiai előnyre tehetnénk szert a gondolkodó gépek ellenében. Az efféle nyereség vajon nem ellensúlyozza az emberveszteséget, amennyiben elveszítenénk néhány hajót?
– Nem... néhány hajóról van csak szó, papnő.
Serena kibámult a jármű ablakán Zimia magas épületeire.
– Évtizedek óta totális háborút folytatunk Omnius ellen, igazgató uram, és sok emberünk elveszítette a hitét. Tavaly az Elefántcsonttorony Kogitátorainak elszigetelt otthonába utaztam abban a reményben, hátha segítenek nekünk a gondolkodó gépek elleni küzdelemben, de eleddig nem érkezett válasz tőlük. Attól félek, cserben akarnak hagyni. – Venport felé fordította lézersugárra emlékeztető tekintetét. – Remélem, te nem szándékozol hasonlóképp cselekedni, Venport igazgató uram.
Venport tudta, hogy nem tántoríthatja el Serenát.
– Talán megegyezhetnénk egy kizárólagos titoktartási szerződésben, papnő, hogy a hadsereg megszorítások nélkül használhassa az új Holtzman hajtómű terveit, amennyiben nem kerül más kereskedők vagy...
– A mérnökeink természetesen szívesen tanulmányozzák a terveket, de túl sok időbe telne, amíg a hadsereg egy egész flottát megépít. – Higgadtan rámosolygott Venportra. – Pillanatnyilag hány hajóval rendelkezel, és mikor foghatunk hozzá, hogy dzsihadista hadihajókká alakítsuk át azokat?
Venport mélyeket lélegzett, és azon tűnődött, vajon most kezd-e romba dőlni üzleti birodalma.
– A kereskedelmi hajóink közönséges szállítójárművek, papnő, nem csatahajók.
Serena hanyagul legyintett, és tovább mosolygott. A Dzsihad már oly régóta kitöltötte az életét, hogy semmi mást nem tartott fontosabbnak – sem a maga, sem mások számára.
– Biztosíthatlak, hogy a mérnökeink meg tudják oldani a szükséges módosításokat. A létesítményeid és a hajógyárad eleve a Kolharon találhatók – messze a főbb űrútvonalaktól, így könnyen megszervezhető a védelmük. Kiváló stratégiai döntés.
Venport a tehetetlenség érzetével küszködött.
– Kérlek, papnő, érts meg, hogy a hajógyár és az üzemek megépítése érdekében a VenKee teljes vagyonát jelzálogosítanom kellett. Ez volt a vállalatom történetének legtőkeigényesebb vállalkozása. Már most is alig bírjuk kifizetni a hitelezőinket. A javaslatod teljesen tönkretenne minket.
Serena láthatóan csalódott Venportban, amiért képtelen történelmi léptékben gondolkodni.
– Aurelius Venport, mindannyian súlyos áldozatokat hoztunk már a Dzsihad érdekében... némelyikünk súlyosabbakat másoknál. Minden emberi élet tönkremegy, ha elveszítjük a háborút. – Felsóhajtott. – Ha tudsz ajánlani egy olyan megoldást, amelynek révén nyomban használatba vehetjük a flottádat, megkeressük a módját, hogy kártalanítsunk, és csökkentsük a felhalmozott adósságaidat; de mindez pillanatnyilag nem fontos, ugye?
Venport számára mindez mindennél fontosabbnak számított, de a papnő tovább szövögette az ötleteit. Képtelenségnek tűnt udvariasan leállítani. Ha úgy akarná, Serenának csupán intenie kellene, és a Dzsihad katonái lerohannák a létesítményeket. Vagy, ha igazak a híresztelések, csendben elintéztethetné az ügyet a Dzsatirral.
Korábban valahányszor sarokba szorították egy üzleti tárgyaláson, Venport mindig azt találta legcélravezetőbbnek, ha meggyőzhetőnek mutatkozik, de nem egyezik bele kötelező határozatokba, és hagyja lecsillapodni a problémát.
– Időre van szükségem, hogy értekezzek a munkatársaimmal, és együtt dolgozzuk ki az ajánlatot. Számos befektető és üzleti érdekeltség felé...
Serena fagyosan nézett rá. A jármű megállt, az ajtó pedig oldalra csúszott, és kívülről hirtelen beáradt a párás, forró levegő.
– Ha szükséges, akár a törvényeken is módosíthatunk, hogy meghozhassuk a helyes döntést, Venport igazgató uram.
– Ennek ellenére... kérlek, engedd meg, hogy visszatérjek a Kolharra, és olyan megoldást találjak, amely minden érdekelt félnek tökéletesen megfelel.
– Akkor mindenképp erre törekedj, igazgató uram! De nincs türelmem olyan tárgyalásokhoz, amelyeknek kizárólagos célja a haszonkulcs megőrzése. Ne várakoztass meg!
– Megértettem. Elsőbbséget fog élvezni a kérdés.
– Akkor tehát értesítem a Dzsihad Tanácsot, hogy a technológia hamarosan a rendelkezésünkre fog állni.
Serena fehér palástos szeráf sofőrje kifürkészhetetlen tekintettel nézett előre, mintha kőből faragták volna ki. A Dzsihad papnője intett, hogy forduljon meg, és induljon vissza a Zimiai Űrkikötőbe. Venport még egy órát sem töltött a Salusa Secunduson.
– Időközben – mondta búcsúzóul Serena – tisztekből és katonai tanácsadókból álló delegációt küldök a Kolharra, hogy tanulmányozzák a hajógyárat.

- - -

 

Az emberi társadalmak a háború idején gyarapszanak.
Ha megvonjuk tőlük ezt az elemet,
a civilizációk megrekednek a fejlődésben.
ERASMUSI DIALÓGUSOK

Vorian Atreides a kinti nyári esőtől ázottan vonult végig a Parlament Csarnokának széksorai között, és látta, hogy Xavier már megérkezett, és a szónoki fülke mellett beszélgetett elmélyülten Serena Butlerrel. Hármójukon kívül senki sem tartózkodott a tágas teremben. Vor széles mosollyal az arcán közeledett. Kortársai közül kettejüket tartotta legjobb barátainak, habár sokkal fiatalabbnak tűnt náluk.
Valóban hatvanévesek lennénk már?
Serena, amint meglátta, intett neki. Jó volt egymagában látni, amikor nem vették körül – fojtották szinte meg – a lerázhatatlan női testőrök.
Vor mély lélegzetet vett, és még mindig a friss, meleg eső illatát érezte az orrában. A roppant teremben visszhangzottak léptei, csuromvizes csizmája meg-megcsikordult a padlón. Furcsának hatott, hogy a trió itt találkozik.
Xavier szokás szerint nyugtalannak tűnt, noha az évtizedek alatt beléivódott katonai fegyelem segítette kordában tartani az érzelmeit. Mikor Vor megszorította barátja kezét, és megpaskolta a hátát, Xavier zavart pillantást vetett az ismert világmindenség leghíresebb asszonya felé.
Serena visszalépett a gömbboltozatos szónoki fülkébe, és működésbe hozta a berendezést. Pillanatokkal később a nő kivetített képe jelent meg a körülzárt helyiség külső falain, a szeretett papnő képmása, aki istennőre emlékeztető jóindulattal tekintett le rájuk.
Xavier az első sorban foglalt helyet, Vor pedig gyorsan mellé telepedett, és lezserül a szomszédos székre hajította nedves köpönyegét.
– Mi az? Most mit csinál?
Xavier sóhajtott, és csak a fejét ingatta.
– Újabb ötlet. – Merev tartásban ülve felnézett Serena arcmására. Vor összeszorította az ajkát, elismerően biccentett, és belegondolt, mennyi mindent elért már ez az asszony. Serena úgy viselkedett, akár egy királynő, a nemes hölgyek között oly gyakori, csipetnyi felsőbbséget sugárzó, elegáns nő. A kép úgy hatott, mintha a pulpitus mögül egyenesen az Armada két tisztjére szegezte volna a tekintetét, mintha önmagában is eleven, nagyobb mása lett volna.
– Üdvözöllek benneteket, uraim – szólalt meg a hangja a hangszórókból. Szavai visszhangzottak a kongó teremben. – Úgy érzem magam, mintha ismét tizenkilenc évesen a Parlament előtt szólalnék fel. Nehéz elhinni, hogy ily sok idő eltelt, oly sok minden történt azóta.
– Még mindig gyönyörű vagy. – Vor felemelte a hangját, hogy Serena is jól hallhassa.
Megmagyarázhatatlan rosszallása ellenére, mintha Xavier fejében is ugyanez járt volna, habár rá nem volt jellemző, hogy ilyesmit hangosan is kimondjon. Valaha Serena mindkét férfit elutasította, és mindnyájan külön utakra léptek. A Dzsihad az útjukba állt. Vor sóvárgóan ráncolta a homlokát, és Leronica Tergietre gondolt a Caladanon, és úgy tudta, hogy ideje újabb levelet küldeni neki, jóllehet mostanra talán teljesen elfeledte őt. Talán, ha legközelebb valami rendkívüli csomagot küldene neki... Biztosra vette, hogy vele boldogan élhetett volna, de ugyanabból az okból veszítette el ezt a nőt is: a Dzsihad miatt.
Most mindhárman ismét együtt voltak, külsőre különböztek egykori önmaguktól, legbelül azonban változatlanok maradtak. Mikor Vor Serenára nézett, épp úgy tekintett rá, mint mikor először találkoztak Erasmus villájában. Akkor dacosnak mutatkozott, és tiszteletlenül beszélt vele, noha tudta, hogy Vor emberi megbízottként érkezett oda. Megmosolyogtatta az emlék, hogy egy közönséges házi rabszolga ilyen modorban mert beszélni vele! Már akkor is csodálta Serena Butler erejét, és szüksége is volt rá, hogy átvészelje a villában rá váró iszonyatos eseményeket.
– Azért hívattalak ide benneteket, hogy megvitassunk egy fölöttébb fontos fejleményt – jelentette be Serena. Ám ahogy a két férfira meredt a pulpitus mögül, Vor keménységet, makacs merevséget vélt felfedezni az arcán.
– Most következik – morogta maga elé Xavier.
Serena hirtelen kikapcsolta a berendezést, és lesétált a lépcsőn a primerások felé.
– Új hangszórórendszert szereltek fel. Ki akartam próbálni a holnapi gyűlés előtt. Iblis segített a hangvezérlésben, hogy a lehető legnagyobb hatást gyakorolhassam a hallgatóságra. Milyen volt a hanghordozásom?
Vor tréfásan megtapsolta, de a szeme sarkából látta, hogy tiszttársa továbbra is nyugtalankodik.
– Elég hatásos a bejelentéshez – állapította meg Xavier.
– Valóban valami fontosat kell kérnem tőletek – mondta Serena. – A VenKee Vállalat olyan űrhajóflottát épített, amely egyetlen szemvillanás alatt képes átszelni a világűrt.
Csettintett.
– Képzeljétek el! A hajó az egyik pillanatban még a Salusa Secundus felett kering, a másikban pedig már a Corrinra ömleszti a dzsihadista ostromlókat. Lecsaphatunk Omniusra, aztán szedelőzhetünk, hogy rögtön azután egy újabb csillagrendszerben indítsunk támadást. Gondoljatok bele: a Dzsihadnak néhány hét alatt véget vethetünk!
Vor hirtelen beszívta fogai közt a levegőt, mikor felfogta a bejelentés horderejét.
– Erről eddig miért nem értesültünk?
– Aurelius Venport szigorúan titokban tartotta a technológia létezését, állítólag addig, míg nem tökéletesítette a navigációs rendszereket. A kereskedelmi naplók szerint azonban több mint egy éve használja áruszállításra az új hajókat. – Serena leült a két férfival szemben az egyik lépcsőfokra. – Ki kell dolgoznunk, miként használhatjuk fel ezeket a járműveket a Dzsihad Hadseregének támogatására.
– A teherszállítók sokban különböznek a csatahajóktól. Mindig óvatosan kezelem az új technológiákat, amíg csatában ki nem próbálták azokat – jegyezte meg Xavier.
Vor derűlátóbbnak mutatkozott.
– Akkor kipróbáljuk, kedves barátom.
Serena komoran bólintott.
– Venport igazgató figyelmeztetett a szerencsétlenségek meglehetősen magas arányára, de biztosra veszem, hogy javíthatunk ezen. A hajók többsége épségben célba ér. Ha rendelkezünk a kellő elszántsággal, hogy elviseljük a veszteségeket, egyszer és mindenkorra felülkerekedhetünk a gépeken. Az ixi győzelmünk összességében rengeteg áldozatba került, de elég belegondolni, mekkora előnyre tettünk szert az ottani ipari létesítményeknek köszönhetően. Az újfajta űrhajókkal még kevesebb kockázatot kell vállalnunk, mint amire az Ix elfoglalásához szükség volt.
– Mindig elveszítjük a bevetett haderők egy részét – gondolta át újra a helyzetet Xavier, és megvakarta a fejét. – Az új típusú hajók sebessége és hatékonysága hosszú távon lecsökkentheti az áldozatok számát... azzal, hogy hamarabb dűlőre vihetjük a háborút.
– Rövid távon vélhetően több veszteséggel számolhatunk, ami miatt az elesett katonák rokonai megkérdőjelezhetik a döntésünk helyességét. – Vor nedves hajába túrt. – Mégis azt hiszem, hogy igazad van, Serena. Nehéz döntés, de ez tűnik a legjobbnak.
– A kivetítések nem mindig tükrözik a valóságos csatahelyzeteket – intett óvatosságra Xavier.
– Korábban sohasem zavart ennyire a kockázatvállalás – mutatott rá Vor.
– Létezik kockázat, és létezik kockázat. Mikor sarokba szorítottak minket, olyan döntéseket hoztam meg, amelyek emberéletek ezreibe kerültek, de nem nagyon maradt más választásom. Ezúttal másképp látom a helyzetet. – Felsóhajtott. – A saját szememmel szeretném látni ezeket a térhajlító járműveket.
– Mikor szemlélhetjük meg a szuperhajókat? – kérdezte Vor, és felegyenesedett.
– Azt szeretném, ha mindketten haladéktalanul a Kolharra indulnátok egy nagyobb dzsihadista mérnökcsapattal – felelte Serena melle előtt összefont karokkal. – A parancsom értelmében azonnal átveszitek Venport hajógyárának az irányítását, és nekiláttok, hogy hadihajókká alakítsátok át a térhajlító járműveket. Vigyetek magatokkal két hadosztályt, ami elég ahhoz, hogy életbe léptessétek és végrehajtassátok az új szabályokat, és megvédjétek a Kolhart az esetleges gépi támadásoktól.
– És biztos, hogy Venport együtt fog működni? – Xavier továbbra is kétkedett a sikerben.
Serena eltökéltnek tűnt.
– Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy választási lehetőséget adjunk neki. A Dzsihad érdekeit kell szem előtt tartani. Vagy inkább Omniusszal üzletelne?
– A háborúban semmi sem biztos – felelte Xavier. – Csak a halál és a pusztítás, amire még több halál és pusztítás a válasz.
Vor tudta, hogy inkább fiatal altisztnek tűnt, mintsem harcedzett primerásnak.
– Ne vedd zokon, Xavier, de kezdesz úgy viselkedni, mint egy házsártos vénember.
Nem is tagadom – felelte a másik primerás fanyar mosollyal. A két tiszt együtt távozott a teremből, hogy hozzáfogjanak a katonai előkészületekhez.

- - -

 

Mitől válik valaki hőssé? Az önzetlen cselekedetek révén – feleled. Igen, de ez csupán egyetlen vetület, az, amit az emberek látnak, és amit feljegyeznek a történelemkristályokban. A körülményeknek megfelelően kell alakulniuk ahhoz, hogy a hős cselekedni tudjon; az események feltartóztathatatlan sodrása szükséges ahhoz, hogy meglovagolhassa az emberi hullámok hátát. A hős, különösen az olyan hős, aki életben maradt, nyilvánvalóan szerencselovag. Mikor felismeri a hiányt, kitölti azt, és learatja a babérokat. Még a halott hősök is valamiképp előnyhöz jutnak.
ZUFA CENVA: EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL

A Kolhar síkságain magasodó űrkikötői irányítótoronyban Aurelius Venport járkált fel és alá, figyelte a műszereik előtt ülő forgalomirányítókat, és maga is a monitortáblákat szemlélte, hátha beérkező jármű jeleit észleli. Az egyik gyors térhajlító teherhajónak hamarosan vissza kellett térnie. A pilóták valahányszor igénybe vették a Holtzman-hajtóműveket, komoly esélyt teremtettek a jármű elvesztésére.
Odakint halványkék, áttetsző lámpaként ragyogott az ég, elméjében mégis viharfellegek gyülekeztek. Hazafelé a Salusa Secundusról rövid ideig azt fontolgatta, bezárja és mindenestől valamely ismeretlen, lakatlan bolygóra költözteti a teljes kolhari létesítményt.
Ám egy gyötrő belső hang arra figyelmeztette, hogy Serena Butler végül mégis eléri a célját, bármit tesz ellene, s hogy a papnő felkutatja és tönkreteszi, ha ellenszegül neki. Az élete, a megélhetése, a sikere... minden, amit eddig elért, elveszik, ha Serena Butler egyszerűen katonai célokra lefoglalja a vállalat tulajdonát. Valószínűleg hazaárulással is megvádolnák annak ellenére, hogy kielégítő magyarázatot adott a Dzsihad papnőjének, korábban miért nem tájékoztatta az illetékeseket a térhajlító technológia létezéséről. Venport felsóhajtott. Amíg elfogadta, hogy ésszerű mértékben hozzájárul a háború sikeréhez, a papnő az egyéni érdekekkel mit sem törődve azt feltételezte, hogy mindenkinek mindenét fel kell áldoznia az ügy javára. Valamiféle kompromisszumra kell jutnia vele. Ez lesz élete legnehezebb tárgyalása.
Azt is tudta, hogy Serena nem fogja pazarolni az idejét. A hadseregét a Kolharra küldi. Hamarosan.
A megfelelő megoldást keresve felvázolta a problémát Normának és Zufa Cenvának is, amint visszatért a hideg, sivár Kolharra. Miután végighallgatta őt, a legfőbb varázslónő közel sem mutatott annyi együttérzést, amennyire Venport számított.
– Aurelius, mindig is hiányzott belőled az önzetlenség ahhoz, hogy segíts megnyerni nekünk a Dzsihadot. Ha mindenki hajlandó lenne rááldozni az életét és minden erejét, már régen tönkrevertük volna Omniust.
– Te kizárólag feketében és fehérben vagy képes látni a világot? – kérdezte sóhajtva Aurelius. – Eddig azt hittem, a buddiszlámok gondolkoznak így.
Zufa arckifejezése kemény maradt.
– Értem a gúnyolódásodat. De vajon a Dzsihad nem fontosabb a kereskedelmi haszonnál? A hajóid megfordíthatják a háború kimenetelét, és emberek milliárdjainak életét menthetik meg azzal, hogy rosszindulatú daganat módjára eltávolítják a viszály okozóját. Hatalmas hősként, odaadó hazafiként fognak tisztelni téged.
– Ugyanakkor nincstelen leszek.
Norma a férfi csupasz karjára tette karcsú, meleg kezét.
– Aurelius, kezdettől foga az Omnius elleni harcra szántam a térhajlító hajtóműveket. Amikor munkába álltam Holtzman professzornál, az elsődleges célom a háborúban használható fegyverek kifejlesztése volt. – Arcából szépség és izgalom sugárzott, tekintete elevennek hatott, Venport pedig érezte, hogy lassan lecsillapodik a benne kavargó vihar. – Ha a Dzsihad Hadserege képes megnyerni a háborút a hajtóműveink révén, hogyan tagadhatnánk meg tőlük a segítséget?
Zufa csúfondárosan elmosolyodott.
– Na és a te világmindenséged, Aurelius? Abban is minden fekete vagy fehér? Látsz más megoldást?
Venport meglepetten nézett vissza rá. Éveket áldozott – nem, pazarolt – erre a nőre. Habár mindig becsmérelte őt, tudta, hogy az életét is feláldozná a köz javáért, és nem tudott vitatkozni vele.
Norma vigasztalni próbálta.
– Végül mindannyiunknak haszna származik belőle, de előbb meg kell nyernünk a háborút. – Mosolyától Venport minden kételye elszállt.
Végül, hosszú sóhaj kíséretében azt válaszolta:
– Legalább Adrien unokái jól járnak.
Mióta a Dzsihad Tanács tudomására jutott a vállalkozás, Venport fokozott ütemben folytatta az üzletet. A nap huszonnégy órájában térhajlító járműveket küldött Szövetségi Világokra és Szövetségen Kívüli Bolygókra, s a legjövedelmezőbb célpontokra és termékekre összpontosított. Annyi melanzsot és gyógykészítményt szállított, amennyit csak tudott, közös vállalkozásokat alapított a nem romlandó áruk raktározására, és titkos számlákra utalta a jövedelmét, hogy a VenKee Vállalat túlélje a hajógyár elvesztését.
Egyre többet kellett kifizetnie a zsoldos pilótáknak, ahogy növekedett a kockázat, azok pedig, akik hajlandónak mutatkoztak vezetni a térhajlító járműveket, a legreményvesztettebb emberek közül kerültek ki. Ám a Föld őskorában a hajóskapitányok is megkockáztatták a veszedelmes tengeri utakat; sok hajó odaveszett az óceánban, zátonyra futott és elsüllyedt, elpusztult a viharokban. Vajon a mostani helyzet mennyiben különbözött?
Most saját lépéseinek zaja visszhangzott a fülében, ahogy fel-alá járkált az űrkikötő irányítótornyában, és a következő menetrendszerű hajó visszaérkezését várta a Kolharra.
– A rendszer pereméről beérkező hajó jeleit fogtuk – jelentette Yuell Onder, az egyik repülésirányító. A szokásos barna egyenruhát, és hozzáillő szögletes sapkát viselő nő megütögette a letapogató képernyőjét. – Valami viszont nem stimmel. Túl sok a pont... Nem egyetlen hajó közeleg.
A pokolba is! – gondolta Venport. Darabokban érkezik vissza az egyik térhajlító.
– Készüljetek fel, hogy lelőjétek a légkörbe hatoló roncsokat – adta ki az utasítást egy másik repülésirányító.
– Várjatok, ezek meghatározott útvonalon közelítenek – szólalt meg Onder. – Hagyományos hajtóművű űrhajók. – A képernyőt röppályák, váratlan útgörbék vörös vonalai szabdalták fel. Füttyentett. – Úgy néz ki, mintha egy egész flotta érkezne. Pár órán belül bolygó körüli pályára állnak.
– Gondolkodó gépek? – kérdezte egy ifjú technikus, és arca falfehérré vált a rémülettől. – Harci egység érkezett, hogy lerohanják a Kolhart?
– Ide nézzetek! – mondta Onder, és megkocogtatta a közeli képet mutató monitort. – A Dzsihad íjvetőinek összetéveszthetetlen körvonalai. Venport biccentett.
– Serena Butler küldte őket.

 

Venport, akit a Kolharon állomásozó két varázslónő fogott közre, a leszállópályán várta, hogy kiszálljanak hadihajójukból a Dzsihad küldöttei. Igyekezett lenyelni az idegességét, de megmaradt, akár valamely rossz íz a szájában. Mindössze egy íjvető szállt le a hajógyár közelében épült üzemi űrkikötőben, míg a flottilla többi tagja bolygó körüli pályára állt, akár a magasból figyelő őrök.
Az íjvetők számítottak az Armada legnagyobb, leglenyűgözőbb hajóinak. Ám ahogy Venport az előtte álló hajó durva íveit és otromba vonalait elnézte, amihez a hosszú utazásokra tervezett súlyos hajtóművek és nehézkes üzemanyagtartályok járultak, túl testesnek és ódivatúnak találta a járművet. Miután hosszasan dolgozott az összehasonlíthatatlanul gyorsabb térhajlítókkal, Venport elképzelte, hogyan változik majd a nagy hadihajók kinézete, ha a Norma által kifejlesztett technológia közkeletűvé válik – és remélhetőleg a VenKee Vállalat gyárából kerülnek ki.
Nem csak a hadihajók, hanem a távolsági szállítás minden résztvevője.
Személyes szállítókabin vált le a hajó törzséről, és leereszkedett az íjvető külső burkolatának oldalán. Mikor kitárult a fedélzeti nyílás, két egyenruhás szövetségi primerás lépett elő, mellükön díszes kitüntetésekkel és szalagokkal.
A tisztek szemügyre vették a félkész teherszállítókat a kolhari ipari üzemekben. Mérnökök és munkások serege fogott hozzá kijelölt feladatához, néhányan pedig teherdarukkal emelték a magasba a Norma szuszpenzor-technológiájával ellátott raklapokat.
A primerások végül odaléptek Venporthoz. Az egyik férfi legalább kétszer idősebbnek tűnt a másiknál. Ahogy közelebb értek, Venport a Dzsihad két hősét, Xavier Harkonnen és Vorian Atreides primerásokat ismerte fel bennük. Jelenlétük Serena Butler komoly szándékát jelezte.
Atreides primerás elismerően a nyüzsgő hajógyár felé mutatott.
– Örülök, hogy eljöttünk ide. Nézd csak ezeket a létesítményeket, Xavier, a hajókat, a szárazdokkokat, a felszereléseket! Elsőrangú, stratégiai fontosságú támaszpont. – Barátságosan Venport felé biccentett. – Úgy értesültünk, hogy katonai célokra alkalmas, káprázatos technológiát fejlesztettél ki. Szeretnénk működés közben látni, a Hadsereg számára átalakítani, és igénybe venni a VenKee hajóit.
Xavier Harkonnen megköszörülte a torkát, és sietve hozzátette:
– Serena Butler papnő arra kért minket, hogy fejezzük ki hálánkat, amiért ilyen sokkal hozzájárulsz az ügyünkhöz. Az Omnius elleni harc megnyerése természetesen minden Szövetséghez hűséges ember elsődleges célja.
Venport elszédült, miközben a legjobbat igyekezett kihozni a rémisztő helyzetből. Hozzájárulok. Nem tetszett neki a kifejezés, de mosolyt erőltetett magára.
– Természetesen megvizsgálhatjátok a hajóimat. A Dzsihad érdekében kétségtelenül a Hadsereg rendelkezésére bocsátjuk a VenKee szabadalmazott technológiáját...
Figyelte, ahogy felfegyverzett, zöld és karmazsinvörös egyenruhás csapatok özönlenek ki az íjvetőből, és felsorakoznak a Kolhari Űrkikötőben. A közelben több kisebb hajó, két íjvető és legalább húsz kindzsal szállt le. Tercerások adták ki üvöltve a parancsokat, a dzsihadista katonák pedig elfoglalták kijelölt helyüket, és átvették a létesítmény feletti uralmat. Venport mélyeket lélegzett, de tudta, hogy nem lehet ellenvetése.
A két primerás úgy vette közre, akár egy könyv borítólapjai, majd körbekémleltek, fejben leltárt készítettek a készletekről, a leszállópályán veszteglő kereskedelmi hajókról, a gigantikus hangárokról és hajógyárról, amelyekbe oly sok tőkét fektetett a VenKee Vállalat.
Atreides karon fogta Venportot.
– Köszönöm, igazgató uram! Lenyűgöző! Vezess körbe minket az üzemekben, hogy eldönthessük, miképp állíthatjuk legkönnyebben a háború szolgálatába azokat!
Harkonnen primerás összeszűkítette a szemét.
– Természetesen teljes körű felhatalmazást kaptunk a Dzsihad Tanácstól, hogy az arra alkalmas hajókat katonai célokra igénybe vegyük. Úgy értesültem, nagyjából száz járművel rendelkezel.
Venport úgy érezte, mintha a föld meginogna alatta.
– Pontos becslés.
Összeszedte minden erejét. Egész életében kereskedőként, tárgyalóként, üzletemberként tevékenykedett. Biztosan sikerül megállapodnia a Szövetséggel számára is elfogadható feltételekben. Még ha a Dzsihad Hadserege azt feltételezte is, hogy bármire rátehetik a kezüket, Venport megtalálja a módját, hogy fontos engedményeket csikarjon ki belőlük. Így mindenki jól jár majd.
Ennek ellenére nem töltötte el izgalom, mikor az űrkikötő főépületének irodáiba vezette a tiszteket.
– Fáradjatok be, uraim! Megmutatom, mit fejlesztett ki zseniális hitvesem.
A primerásokat kellően lenyűgözték a látottak. Az irodában Norma hosszasan ecsetelte, hogy mire képesek a Holtzman-hajtóművek, édesanyja pedig végig mellette állt. Venport áttanulmányozta az építés alatt álló és a várhatóan hamarosan visszatérő hajókról vezetett feljegyzéseket, és előkészítette a bemutatókat.
Vorian Atreides tűnt a legizgatottabbnak.
– Eredetileg a teherszállítókat terveztük átalakítani. De nem lehetne az íjvetőinkbe és a közepes méretű dárdáinkba beszerelni a technológiát?
– Megoldható – felelte Norma.
– Másrészről a gyár és a munkások eleve adottak itt ahhoz, hogy átalakítsák a kereskedelmi járműveket – mutatott rá Harkonnen primerás. – Nem látom okát, miért ne láthatnánk el a meglévő VenKee-flottát megerősített páncélzattal és nehézfegyverzettel. Fedélzeteket és kabinokat építtethetünk beléjük, hogy a raktereket körletekké szabjuk át, és a teljes védelem érdekében Holtzman-pajzsokat szerelhetünk fel.
– Nagyszabású, költséges vállalkozás – intett óvatosságra Venport, aki attól rettegett, hogy mindenét elveszíti.
– Egyszerűbb és gyorsabb megoldás, mintsem a semmiből építsünk további csatahajókat – válaszolta Harkonnen.
Venport nem tudott érveket felhozni ez ellen. Nehéz szívvel nyugtázta a helyzetet.
– Viszont valóban értelmét látom a térhajlító dárdák megépítésének – tette hozzá Harkonnen.
A Dzsihad tisztjei megvitatták a lehetőségeket, lelkesen grandiózus terveket vázoltak fel, és képtelen ötletekkel álltak elő azzal kapcsolatban, miképp lehetne a térhajlító hadihajókat és a kisebb felderítőnaszádokat a hadsereg szolgálatába állítani.
Venport megköszörülte a torkát.
– Uraim, elismerem, hogy a térhajlító hajtóművek felbecsülhetetlen előnyökkel és lehetőségekkel kecsegtetnek, de még nem egyeztünk meg a feltételekben. – Kényszeredetten Zufára és Normára mosolygott. – Mindannyian ki akarjuk venni a részünket a háborúból, de a technológia kifejlesztése és a hajók előállítása hatalmas befektetést igényelt. Elég körbetekintenetek a létesítményeken. A kezdeti költségek kis híján csődbe vitték a vállalatot.
Méltányosságért esdeklően széttárta a karját.
– A VenKee Vállalatot valamiképp kárpótolni kellene.
Atreides primerás felkacagott a pimasz kérés hallatán, idősebb társa azonban szigorúan összevonta a szemöldökét, mintha visszataszítónak találta volna a témát.
– Hadban állunk, igazgató uram. Az efféle tárgyalások... nem tartoznak a személyes hatáskörömbe.
– Miféle kárpótlásra gondoltál? – érdeklődött Atreides.
Venport mély sóhajtás kíséretében kettejükre nézett. Harkonnen primerás higgadt katona hírében állt, aki ahhoz szokott hozzá, hogy parancsokat osztogat, és az utasításait ellenvetés nélkül teljesítik. Az üzleti vagy tárgyalóérzék azonban láthatóan teljességgel hiányzott belőle, és egy ilyen létfontosságú kérdésben Venport nem akart egy amatőrrel egyezkedni. Ami Atreides primerást illeti, ő inkább gavallérnak tűnt, ami ugyancsak problémákhoz vezethet. Megeshet, hogy a Dzsihad Tanács nem hagyja helyben a nála kialkudott feltételeket.
– Talán legésszerűbb lenne mihamarabb a Salusa Secundusra utaznom, hogy kidolgozzuk egy mindenki számára elfogadható egyezség részleteit – javasolta Venport legnyájasabb modorában. – Biztosra veszem, hogy Iblis Ginjo főpátriárka vagy akár Serena Butler papnő hajlandó lesz meghozni a szükséges döntéseket.
Atreides primerás kapott az ajánlaton.
– Vidd el az egyik térhajlítódat! Én itt maradok, és felvázolom a műveletek általános tervét, hogy rögtön hozzáfoghassunk a kereskedelmi flotta átszereléséhez és az üzemek katonai termelésre való alkalmassá tételéhez. Úgy hiszem, a. meglévő készletek felhasználásával pár hónapon belül útnak indíthatjuk az első átalakított hadihajókat.
– Jómagam nem utazom a hajókban – jegyezte meg Venport. – A térhajlító közlekedés egyelőre komoly veszélyekkel jár, és sok függ az életben maradásomtól. Természetesen busásan megfizetem a zsoldos pilótákat a kockázatvállalásukért.
– Akkor használd az egyik íjvetőnket! – ajánlotta fel Atreides. – Így még egy kereskedelmi hajón kezdhetünk dolgozni.
A társához fordult:
– Xavier, elkísérnéd Venport igazgató urat a Zimiára?
– Inkább nekem kellene téged küldenem – felelte a tiszt. – Ne feledd, hogy nem sokkal bár, de rangban feletted állok.
– Csak arra gondoltam, hogy jelentést tehetnél a Tanácsnak, és meglátogathatnád a családodat.
Harkonnen primerás merev arckifejezése némileg meglágyult.
– Jól ismersz, barátom. Octa és a lányok rengeteget változnak, valahányszor látom őket. Emil Tantor pedig már cseppet sem fiatal, így jó lenne egy kevés időt velük tölteni. – Miután jobban belegondolt, egyetértően bólintott.
– Rendben, megteszem, feltéve, hogy ez nem jár további késlekedéssel.
– Magam is szívesen elkísérném Aureliust – vetette közbe Zufa. – Norma lányom itt marad, hogy együttműködjön a Dzsihad Hadseregével.

- - -

 

Néha a szerelmünktől kapott ajándék
még értékesebb attól, ha ő nem lehet ott,
hogy maga adja át.
LERONICA TERGIET

Az emberek és a gondolkodó gépek számtalan csillagrendszerben gyilkolták egymást. Valahol a világűrben Vorian Atreides is a saját csatáit vívta, miközben Leronica Tergiet tőle függetlenül élte saját életét a Caladanon.
Szeretettel és odaadó gondoskodással nevelte, mégsem kényeztette el ikerfiait. Mire Estes és Kagin nyolcéves lett, Leronica korukat meghazudtoló folyékonysággal tanította meg őket galachul beszélni és írni. Képeket vetített nekik a Szövetség számos bolygójáról, és megmutatta a főbb csillagok helyzetét a mennybolton, végigkövette az égen az állatokat és mitológiai lényeket kirajzoló csillagképek körvonalait.
A viharos évszak borongós estéin az óbirodalom és a gondolkodó gépek uralmának történetére tanította fiait, és elmesélte nekik a Serena Butler vezette Dzsihad folyamatosan kibomló legendáját. Miközben férje, Kalem a tűz mellett ült, és bonyolult játékszereket faragott az ikreknek, maga is figyelmesen hallgatta Leronica leckéit.
Az asszony sohasem említette Vorian Atreides nevét. Habár rendszeresen leveleket kapott tőle, szerelmüket évekkel ezelőtt lezárult, fiatalkori kalandnak tekintette. A primerás alakja mostanra éppoly legendásnak tűnt, mint némelyik történet, amit a fiainak mesélt.
A meleg évszakban Kalem időnként elvitte az ikreket csónakázni, és megismertette velük a hajó kezelőrendszereit, hogy mikor felnőnek, maguk is szakavatott halászokká válhassanak. Estes és Kagin a fiúkra jellemző szertelen rácsodálkozással játszadoztak a hullámokon, úszkáltak a nyugalmas öbölben, és futkároztak a part menti városkában. Néha harci robotokkal viaskodó zsoldost játszottak, de játékaik többnyire az őket körülvevő világon alapultak: kincset kerestek az apály idején megmaradt vízmedrekben, arcokat és alakokat láttak bele az égen tovasikló fehér felhőkbe. A Caladan már így is hatalmasabbnak hatott, mint azt ifjúi elméjükkel átfogni képesek voltak.
Leronica szabad idejében főként a könyvek ábráit tanulmányozta, és azokról a bolygókról álmodozott, amelyekről Vorian mesélt neki. Ám nem hagyta, hogy kiütközzön rajta a szomorúság, és úgy hitte, sikerült ellepleznie Kalem előtt, aki mindvégig hű és szerető férjként viselkedett. Betartotta a szavát, akárcsak Leronica...
Leronica rákapott, hogy a pirkadat előtti hűvös, nyirkos sötétségben sétálgasson. A csapszék tágas termében meleg italokat főzött, és kiadós reggelit készített az agglegény halászoknak. Ma reggel, miközben fűszerezett tojást és gőzölgő burgonyás halvagdaltat rakott a fatálakra, sajgó ürességet érzett a gyomrában. Nem azért, mert a fiúk kirándulni indultak, hanem mert alig tudta felfogni, hogy Estes és Kagin immár annyira felcseperedtek, hogy elkísérhették apjukat és nagyapjukat a halászhajón.
Félni nem volt oka, hiszen maradéktalanul megbízott Kalemben, mégis nyugtalansággal töltötte el, hogy ragyogó tekintetű fiai első hosszú halászkörútjuknak néznek elébe. Végtére is, még csupán nyolcévesek múltak. A férjétől hallott történetekből tudta, hogy sok minden megtörténhet a nyílt tengeren. Veszélyes dolgok.
Miután kirakta a fanyar hazai gyümölccsel teli tálakat, és a több kancsónyi erős, forró italt, amit a halászok különösen kedveltek, Leronica az asztaloknál szétszórtan ülő vendégeire nézett.
– Szolgáljátok ki magatokat! El kell mennem elköszönni a férjemtől és a fiaimtól.
Kalem már levitte a fiúkat a dokkokhoz, amint megreggeliztek. A fiúk kiáltozva, hatalmas hévvel futottak végig a meredek utcákon a rakpartra, és felzavartak mindenkit, aki még nem fogott hozzá a napi munkához. Habár korábban már rövidebb kirándulásokat tettek az öböl környékén, ezúttal napokat töltenek majd a nyílt vízen, és súlyos, hallal telt hálókat kell felhúzniuk. Akár az igazi halászok.
Leronica képtelen volt megállapítani, kitűnt büszkébbnek: az ikrek vagy Kalem. Édesapja, Brom Tergiet már többször megfordult a saját csónakja és a ház között, hogy lecipelje a több kosárnyi ruhát, a csemegének számító, különleges barna kalácsot és a játékszereket az unokáinak. Leronica külön pokrócokat és gyógyszereket pakolt annak ellenére, hogy mindössze négy napra távoznak. A fiai Vorian Atreides primerás leszármazottai voltak. Kiváló géneket örököltek, és gondos nevelésben részesültek, Leronica tehát tudta, hogy keménykötésűek és értelmesek.
A dokkoknál víz kavargott fel-felcsapva a cölöpök körül. A halászok hangosan üdvözölték egymást, ahogy hajóra szálltak, és kiemelték az éjszakai hidegben merevvé fagyott, elszabadult hálókat. Miközben odaszaladt a két halászhajóhoz, amelyeken férje és édesapja serénykedett, Leronica rálehelt a kezére, hogy felmelegítse az ujjait.
Kalem láthatóan örült, mikor kimászott a gépkamrából. Szeretetteljesen rámosolygott a feleségére.
– Mindkét hajó útra készen áll. Épp érted akartunk indulni.
A hajnal karmazsinvörösre festette az ég alját, aztán lassacskán narancssárgába, majd sárgába úszott át. Leronica átmászott a korláton a fedélzetre.
– Nem szeretném, ha miattam késve indulnátok. Nagy út áll előttetek.
Estes és Kagin odaszaladtak az édesanyjukhoz, és nem tétováztak átölelni őt. Mikor édesanyjuk szemügyre vette a vonásaikat, Vor jóvágású arcát látta bennük, de ők erről semmit sem tudtak.
– Fiúk, mindenben hallgassatok az apátokra és a nagypapára! Fontos, férfihoz illő teendőik lesznek. Ne kelljen miattatok idegeskedniük! És figyeljétek, mit csinálnak, tanuljatok tőlük!
Kalem összeborzolta az ikrek sötét haját, amely édesanyjukéhoz hasonlóan göndörödött.
– Megmutatom nekik, hogyan kell csinálni.
Leronicához hajolt, hogy megcsókolja.
Az asszony még egyszer magához szorította a gyerekeket, aztán elhessegette őket magától.
– Menjetek, és vigyétek ki a vízre a hajót, mielőtt valaki kifogja előletek az összes halat!
A fiúk nevetgélve a hálókhoz szaladtak.
– Mi fogjuk ki az összes halat!
– Ne aggódj! – Kalem lehalkította a hangját. – Vigyázni fogok a kis legényekre.
– Tudom. – Házasságuk hosszú évei alatt egyszer sem esett teherbe Kalemtől, de a férfi nem bánt másképp Estesszel és Kaginnal, csak mert más apától származtak. Úgy tett, mintha Vorian Atreides meg sem született volna, és sohasem járt volna a Caladanon.
Leronica a dokknál maradt, és integetett, miközben a két csónak megindult az egyre világosodó szemhatár felé. Mikor látta, hogy fiai a vitorlák, csörlők és csigák kezelésében segítik apjukat, úgy érezte, nagyszerű házasságban él, és szerencsés, hogy egy ilyen jólelkű, szerető férjet talált.
Mégis hazudott volna magának, ha nem ismeri el, mennyire hiányzott neki Vorian Atreides...
A daliás katonatiszt nyolc éven át egyszer sem látogatta meg. Leronica tudta, hogy az idő másképp múlik egy olyan férfi számára, aki hónapokig utazgat a csillagok között, és a Dzsihad flottáit sorakoztatja fel, hogy megdöntse Omniust. Csalódottnak, ugyanakkor valamiképp megkönnyebbültnek is érezte magát. Habár egykor ígéretet tett Kalemnek, nem tudta, mit tenne, ha Vor valaha visszajönne érte.
Aznap délután, mikor a csapszék kiürült, és a legtöbb halász kievezett a vízre, hogy a pillehalrajok nyomába eredjen, Leronica a megfigyelőállomásról érkezett csapatnyi dzsihadistát fogadott. Immár a harmadik váltócsoport felügyelt az előretolt állásra, akik még mindig elhagyatottnak érezték magukat, és nem rendezkedtek be teljesen új állomáshelyükön.
A férfiak tartósított ételeket rendeltek, amiket majd visszavisznek az őrhelyükre, majd végül letelepedtek a moszatsörös korsóik mellé. Ekkor egy fiatal kvartás, a csapat parancsnoka büszkén átadott egy csomagot Leronicának.
– Tegnap hajó érkezett a rendszer felderítőegységeinek kimutatásaival, és neked is hoztak valamit. – Szélesen elmosolyodott. – Meglehetősen magas lehetett a kézbesítési díj.
– Nem mindenki olyan garasoskodó, mint a feleséged, Raff – viccelődött az egyik katona.
– Elképzelhető, hogy a főztömet mindenfelé ismerik a Nemesek Ligájában – mondta Leronica, és érdeklődve forgatta a csomagot a kezében. – Miért ne kaphatnék hálaajándékokat a távoli csatatereken harcoló vitézektől?
Tettetett kíváncsisággal nézegette a dobozt, mintha nem is sejtené, ki küldhette, szíve azonban hevesen zakatolt. Még a dzsihadisták sem tudták, hogy Atreides primerástól érkezett.
Leronica kisietett a hátsó szobába, és gyertyákat gyújtott – amilyeneket Vor szeretett –, és kibontotta a csomagot. Csodaként fogta fel, hogy a küldemény több tucat fényévet utazott ahhoz, hogy a Caladanra kerülhessen.
Benne egy tündöklő buzzelli soo-követ, a nemrég felszabadult Ixen bányászott káprázatos tűzékszert és rengeteg apró dobozkát talált, amelyek mindegyike egy elragadó szépségű drágakövet tartalmazott.
Az ajándékok elárulták neki, hogy Vor továbbra is szeretettel gondolt rá, a mellékelt levél pedig még jobban ellágyította a szívét: „Mivel nem vihetlek magammal mindezekre a bolygókra, drága Leronica, úgy döntöttem, mindegyik világ egy kis darabját elküldöm neked. Az évek során gyűjtöttem össze ezeket.
Végre sikerült olyan technológiát kifejlesztenünk, ami talán lehetővé teszi, hogy gyorsan eljuthassak hozzád. Milyen csodálatos lenne, ha ebben a pillanatban is belenézhetnék a gyönyörű szemedbe – remélem, hamarosan ez a nap is elérkezik. Tudom, hogy a saját életedet éled, de azért remélem, hogy gondolsz még néha rám.”
Nem tudta, mihez kezdjen a kincsekkel, és órákig ült mellettük, amíg le nem égtek a gyertyák. Egyenként felemelte, és a tenyerében tartva vizsgálgatta a csodás ékköveket, s egészen meghatódott a gondolattól, hogy Vor kifejezetten neki választotta azokat. Maga is a kezében fogta mindegyiket, és rá gondolt, miközben a szemkápráztató, csillámló felületeket bámulta. Leronica képtelen volt maga elé képzelni a távolságokat, amiket ahhoz kellett megtennie, hogy ily sok csodára szert tegyen. Bizonyosan évekbe telt, és ezalatt nem feledte el őt...
Egy héttel később Brom Tergiet hajója egymagában tért vissza. Nehézkesen bedöcögött az öbölbe, árboca megfeketedett, vitorlái leszakadtak és megégtek, motorja alig működött. Amint meglátták a hajót, riadót fújtak, és a halászok bajba jutott társuk segítségére siettek. Csónakjaikat Broméhoz láncolták, s úgy vontatták be a kikötőbe.
Leronica halálra váltan rohant a dokkokhoz, de sem férje hajóját, sem kisfiait nem látta. Hasztalanul fürkészett, bámult ki a vízre, amely felett délutáni esőfelhők gyülekeztek. Mikor az agg Bromot a rakpartra segítették a felhólyagzott fedélzetről, Leronica nyomban odaszaladt hozzá. Szíve a torkában dobogott, szeme könnyekkel telt meg, különösen, mikor meglátta, hogy édesapja ruhái megperzselődtek, haja félig leégett, arcáról vöröslően hámlott a bőr.
Pillanatokkal később örömkiáltás hagyta el ajkát, mikor meglátta, hogy két fia előkászálódik a kabinból. Szutykosnak és viharvertnek tűntek, de épek és sértetlenek voltak.
– Hol van Kalem? Hová lett a másik hajó?
– Elekránok. – Mindössze ennyit kellett felelnie a férfinak. A szó hallatán minden halász iszonyodva megborzongott. Leronica hallott már a különös elektromos lényekről, amelyek a Caladan óceánjaiban lakoztak. Egyetlen halász sem élte még túl a találkozást. Leronica kihúzta magát, és nem engedte, hogy az elkeseredés teljesen letaglózza, amíg nem hallgatta végig a beszámolót.
– Egy egész seregnyibe futottunk bele. Akár az eleven villámok. Az elekránok a semmiből törtek elő; nem tudtunk elmenekülni előlük. – Leronica édesapjának hangja reszketett, karjai remegtek, miközben felidézte a történteket. – Nem hiszem, hogy támadni akartak, de megrémítettük őket... és lecsaptak ránk. A villámok mindent szétromboltak. Az energialöketek tönkretették a műszereket. Esélyünk sem volt ellenük... semmi esélyünk nem volt.
Lélegzete akadozni kezdett, szeme kivörösödött. Láthatóan rettegett attól, amit ki kellett mondania, az ikrek pedig reszketve, sírva kapaszkodtak édesanyjukba.
– Kalem megragadta a kis legényeket, és úgy hajította át őket a csónakomra, akár a horogra akadt halakat. Mit tehettem volna? – Brom úgy jártatta végig a tekintetét együtt érző hallgatóságán, mintha ők előállhattak volna a válasszal. – Átkiáltott, hogy vigyázzak a fiaira, hogy óvjam meg őket a veszélytől. Alig tudtam kivenni a szavait a háborgó hullámok és az elekránok sercegésének szörnyű zajától. Aztán beindította a motorokat, és távolodni kezdett tőlünk. A csónakja egyre távolodott, és vissza sem nézett. A fiúk keservesen szólongatták, aztán az utolsó pillanatban Kalem hátrafordult. Mintha tudta volna, hogy örökre el kell búcsúznia tőlük.
Brom ökölbe szorította a kezét.
– Esküszöm nektek, hogy Kalem egyenesen az elekránok közé vezette a hajót. Tudtam, hogy el kell menekülnünk, különben mi sülünk meg legközelebb. Kizárólag a fiúk épsége járt a fejemben. Kalem... Kalem belevetette magát az eleven villamosság kellős közepébe, a lények pedig rajta töltötték ki minden dühüket. Végül sikerült beindítanom a hajót, de mikor hátranéztem, az övé már lángokban állt. Az elekránok körbevették, és minden oldalról csapkodták és villámokat szórtak rá.
– Feláldozta az életét a fiúkért. És értem. – Brom a lányára pillantott, aztán elfordította a tekintetét, mivel nem mert a szemébe nézni. – Kalem Vazz elérte, hogy elmenekülhessünk. Neki köszönhetem a nyomorult életem, pedig fordítva kellett volna történnie! Gyönyörű felesége és két szép fia van.
Brom hosszan, akadozva vette a levegőt.
– A saját fiait kellett volna mentenie, és engem otthagynia. Miért éljek én, amikor neki kellene?
A dokkokon összegyűlt emberek maguk között mormoltak, Leronica fiait és édesapját vonta magához, megosztoztak a bánatukon, és vigaszt kerestek egymásban.

 

 

L. E. 164
A DZSIHAD 38. ÉVÉBEN
Tíz évvel a poritrini menekültek Arrakisra érkezése után

 

Látomásokat látok és a valóságot.
Hogyan különböztethetném meg egymástól a kettőt,
amikor az Arrakis jövője a tét?
FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA

A sivatagi nomádok évek óta nem ütöttek rajta sikerrel a külvilágiakon. Mikor meghallotta az éjjeli őr figyelmeztető jelét, Mahra és Ishmael a törzs többi tagjával együtt kiálltak a szirtre, és nézték a hazaérkező csapatot, akik légies árnyakként suhantak a holdfényben. Mahra látta, ahogy felhágnak a dűnékre, és titkos utakon kaptatnak fel az elszigetelt barlangrendszert rejtő fekete lávaerődre.
Maga Dzsafar vezette a portyát a sivatagba, habár indulás előtt közölte Mahrával, hogy nem sok kedve volt hozzá. A lámpásra emlékeztető állkapcsú férfi, akit rabul ejtett Féreglovas Szelim álma, láthatóan elszántan vitte tovább, amit egykor a számkivetettek vezére elhatározott. Ám fölöttébb kényelmetlenül érezte magát; elárulta, hogy korábban elképzelni sem tudta volna, hogy egy mozgalom élére álljon.
Mahra kilencéves fia, El'hiim a barlang biztonságában szendergett. Az éles eszű fiú, aki ügyesnek mutatkozott, és tele volt ötletekkel, még észrevehetően nem fogta fel, micsoda felelősség nehezedik majd a vállára a Féreglovas egyetlen gyermekeként.
Mahra szíve összeszorult, amikor eszébe jutott Szelim iránt érzett szerelme, akit mitikus alakként és hús-vér férfiként egyaránt csodált. Megértette az álmait és az utat, amelyre céljának elérése végett lépett, és fájdalommal állapította meg, nélküle mily veszedelmesen letértek az útról a követői. Dzsafar és Mahra mindent megtettek, hogy együtt a civilizációtól távol tartsák a megmaradt számkivetetteket. Mégis, alig egy évtized elteltével férje Shai-huludnak hozott áldozata jószerint hasztalannak tűnt. Hogyan remélhette, hogy szenvedélyes célja az elképzelt ezredéveken át megmaradhat?
Tudta, hogy elérkezett a gyökeres változás ideje. Az emberek túlságos biztonságban voltak idekint, a sivatagban, és kezdték elveszíteni vakmerőségüket és keménységüket.
Napokkal ezelőtt Mahra összehívta a felnőtteket, és utasította őket, hogy a férgek hátán lovagoljanak Arrakis Citybe. A kereskedelmi útvonal mentén fel kellett deríteniük minden fűszerbetakarító tevékenységet a sivatagban, hogy szétzúzzák azokat. Tizennégy tagú csapat indult a portyára, azok, akik életük nagy részét Szelim mellett töltötték, amíg élt, olyan nők és férfiak, akik további rajtaütésekre buzdítottak ahelyett, hogy megbújjanak a sivatag túlsó oldalán...
A Poritrinről elmenekült rabszolgák friss vért és eszméket hoztak a csapatba. Szelim követői közül választottak élettársakat, és számos gyermekük révén adtak új erőt nekik. Ishmaelnek sikerült biztonságos hazába vezetnie népét a gonosz rabszolgatartók karmai közül. Habár a poritrini rabszolgaélet gyötrelmei miatt idő előtt megöregedett, a sivatag nyújtotta szabadság megszabadította a terheitől. Tíz esztendővel azután, hogy a kísérleti térhajlító hajó lezuhant az Arrakison, fiatalabbnak és sokkal erősebbnek tűnt, mint korábban. Határozott, irányt mutató erőként viselkedett, ugyanakkor kerülte az erőszakot; nem forrófejű forradalmár volt, aki bárkit eltesz láb alól, csak hogy elérhesse a célját.
Az Arrakis az efféle tulajdonságokat kívánta meg.
Ishmael nem csatlakozott a portyázókhoz, ehelyett Mahrával és a nő kisfiával maradt. Hiányzott belőle a harciasság, és sohasem tanulta meg meglovagolni a hatalmas homokférgeket, noha Mahra biztosra vette, hogy könnyedén elsajátíthatná tőle e készséget.
Magánórákat adott neki a sivatagi életmódból, cserébe Ishmael megtanította néhány buddiszlám szútrára, amiket még gyerekkorában tanult. Megpróbálta elmagyarázni a Zenszuni értelmezés bonyolult filozófiáját, és hogy az eszmerendszer miként befolyásolta a döntéseit. Mahra vitába szállt vele, éles elméjét és fondorlatos mosolyát használta, hogy elmagyarázza: a szentírás nem vonatkozhat minden lehetséges helyzetre.
Ishmael a homlokát ráncolta.
– Mikor Buddallah lefekteti a törvényt, nem változtat rajta minden alkalommal, mikor máshonnan fúj a szél.
Mahra kemény tekintettel meredt vissza rá.
– Itt, az Arrakison, aki nem hajlandó alkalmazkodni, elpusztul. Hol lenne Buddallah, ha mindannyian kiszáradt múmiaként hevernénk a homokban?
Mahra és Ishmael végül megegyezésre jutottak, és mindketten örültek az intellektuális kihívásnak, mivel a buddiszlám szútrákat immár nem csak Féreglovas Szelim legendájára, hanem az arrakisi mindennapok nehézségeire is vonatkoztatni voltak képesek...
A portyázók lopott készletekkel és felszereléssel teli hátizsákokkal léptek be a barlangkamrákba. Mahra annak örült leginkább, hogy ugyanannyian tértek vissza, ahányan elindultak. Senkit sem öltek meg, vagy fogtak el.
Szélesen elmosolyodott. Egykor Szelim tanította meg neki, hogyan lehet megélni a legigénytelenebb módon is, mégis, valahányszor készleteket zsákmányoltak az ellenségtől, a banditák ünnepelni kezdtek. Egy óra múlva elkezdődhet a vigasság.
– Nagyszerű nap a mai – jelentette ki Mahra. – Még Szelim sem kívánhatott volna többet ennél.
– A Poritrin elnyomott rabszolgái hosszú ideig semmi többre nem vágytak, minthogy kivívják a szabadságukat, Mahra – mondta csillogó szemekkel Ishmael. – Elérkezett az ideje, hogy véget vessünk a henyélésnek és a rejtőzködésnek... és eldöntsük, mit kezdjünk az életünkkel.
A betakarítócsapatoktól zsákmányolt holmik között Mahra portyázói több csomag friss, feldolgozott melanzsot is magukkal hoztak – Shai-hulud kiszárított esszenciáját. A kezébe vette az erős, rozsdaszínű port tartalmazó csomagot, és Dzsafarra mosolygott a barlangrendszer központi gyűléscsarnokában.
– Remek munkát végeztetek. Ideje ünnepelni, és meghányni-vetni a jövőt.
Ishmael mellette állt. Szoros kötelék kötötte ezekhez a sivatagi emberekhez, akiknek napról napra meg kellett küzdeniük a puszta fennmaradásért. Poritrini társai, köztük Chamal lánya is könnyedén alkalmazkodtak az itteni körülményekhez; éppoly keményen harcoltak egyszerű életükért az Arrakison, akár Szelim csapatának bármelyik tagja.
Mikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, Ishmael oldalra fordult, és a lopakodó El'hiimet pillantotta meg, amint kiszökken a barlang egyik bejáratán. Mahra vonásait vélte felfedezni rajta, és megpróbálta kikövetkeztetni, milyen lehetett maga Szelim.
A sötét hajú El'hiim lemászott a meredek szirtoldalon, s a sziklákba kapaszkodva igyekezett biztonságosan megvetni a lábát. Fürge volt és erős, bármikor szívesen útnak eredt, hogy felfedezze a sziklarepedéseket és a kanyonokat. A fiú tekintete sötét és átható volt; habár ritkán szólalt meg, úgy tűnt, elméje ötletekben bővelkedőnek tűnt.
Ishmael egészen megkedvelte. Mahra egyértelműen úgy szervezte az idejét, hogy a délutánokat és az estéket a fiúval együtt Ishmael társaságában töltse. Szelim halála óta nem választott magának társat, és félreérthetetlennek tűntek a szándékai. Ishmael észrevette, hogy nincs határozottan ellenére a lehetőség. A banditák csapata kicsinek számított, a frigy pedig bölcsnek hatott, elvben legalábbis.
Habár nem feledte el a feleségét és fiatalabb lányát, rákényszerült, hogy elhagyja a Poritrint, és többé sohasem térhetett vissza oda. Immár közel egy évtizede volt, hogy a rabszolgák elmenekültek. Lehetetlenségnek tartotta, hogy valaha is rátaláljon Ozzára vagy Falinára.
Figyelte, ahogy az ifjú El'hiim a sziklafalon mászik, aztán az orrát megcsapó éles, átható illat terelte el a figyelmét. Mahra felnyitotta a lopott melanzscsomagokat, és felmarkolta a port.
– Féreglovas Szelim a fűszer keltette látomásokból ismerte meg az igazságot. Shai-huludtól kapjuk ezt az áldást. A sivatagban hagyja hátra nekünk, hogy megtudhassuk, mit óhajt tőlünk. – Mahra Ishmaelre és Dzsafarra nézett. – Túl sok idő eltelt a férjem halála óta. Mindnyájunknak irányra és célra van szükségünk. E fűszert a sivatag tolvajaitól vettük el, Shai-hulud akarata, hogy elfogyasszuk, és megvilágosodjunk.
– És ha mindannyian más látomást látunk? – kérdezte Ishmael.
Mahra ráemelte a tekintetét. Szép volt, erős, és magabiztos, homlokán egy késpárbaj emlékeként megmaradt apró, félholdszerű sebhely fehérlett. – Mindegyikünk azt látja majd, amit látnia kell, és minden rendben lesz.
Mikor a nap lebukott a lágy és sima szemhatár alá, a hőmérséklet hirtelen lecsökkent, és teljes dicsőségükben felragyogtak az alkony fényei. Féreglovas Szelim követői a legnagyobb barlangüregben gyűltek össze, és elosztották egymás között az erős, feldolgozott melanzsot. Minden férfi és nő sokkal többet fogyasztott belőle, mint amennyi a megszokott napi étrendjük része lehet.
– Íme, Isten vére, Shai-hulud esszenciája! Ebbe sűrítette nekünk az álmait, hogy részesülhessünk belőle, és a világmindenség szemén át láthassunk. – Mahra megette a vastag fűszerostyát, egy másikat pedig Ishmaelnek nyújtott át.
A férfi korábban már többször vett magához melanzsot – ami a sivataglakók étrendjének egyik alapeleme volt –, most azonban sokkal többet evett belőle, mint amit bármikor is egyetlen alkalommal fogyasztott. Amint lenyelte, rögtön érezte a hatását, ahogy végigáramlik az erein, és betör az elméjébe.
Ablakok nyíltak fel, mintha különböző pontokon keresztül tekintene ki a koponyájából. Nem tudta megállapítani, vajon a jövőt vagy a múltat látja maga előtt, vagy annak képei jelentek meg számára, amire vágyott, vagy amitől rettegett. Féreglovas Szelim ugyanezt figyelhette meg, majd szenvedélyes küldetésébe építette bele.
Ishmael azonban irtóztató képeket látott, amelyeknek nem akart a szemtanúja lenni. A Poritrin jelent meg előtte, a jól ismert folyódelta, és a vérben és erőszakban úszó, lángoló rabszolgakaszárnyák. Az áldozatok sikolyai töltötték meg az éjszakát. A szíve ólomsúlyúvá nehezedett, és tudta, hogy Aliid okozta a rengeteg kínt és szenvedést.
Starda városa, az Isana folyó partjára épült hatalmas főváros egésze romokban hevert a szeme előtt, a központi létesítmények többsége helyén pedig egy berogyott, üveges kráter tátongott. A magas épületek törmeléke hullámokban terjedt szét, mintha egy bosszúszomjas isten sújtott volna le öklével a metropoliszra, hogy mindent a föld színével tegyen egyenlővé.
Ám mindez még csak a kezdet volt. Látta, ahogy az életben maradt nemesek és dragonyos seregek bosszúért kiáltva fegyvert fognak. Minden földrészen kézre kerítették, elfogták és megkínozták a buddiszlám rabszolgákat. Többet a házukba zártak be, és elevenen elégettek; másokba sortüzet eresztettek. A holttesteket megcsonkították.
Egyik látomásában, amely örökre beleégett az emlékezetébe, Ozzát és Falinát látta, amint rémülten sikoltozva összebújnak, és kegyelemért könyörögnek. Aztán öt, hosszú késekkel felfegyverzett férfi esett nekik... és nem kapkodták el a dolgukat, elnyújtották az élvezetet.
Ám a melanzs tovább sodorta Ishmaelt az elméjében sorjázó képek forgatagában. A Poritrin eltűnt, s helyét a legszárazabb sivatag napégette dűnéi vették át. Felrepedezett tómedrek és ráncos fekete szirtek emelkedtek ki a homokból, hogy menedéket nyújtsanak a mohó homokférgek elől.
Szavak nélkül tárult fel előtte Féreglovas Szelim küldetése, és látta, ahogy a legendás férfi egy gigászi féreg hátán lovagolva terjesztette a Sivatag Öregjének üzenetét. Habár Szelim régóta távozott közülük, Ishmael látta saját magát, amint a banditák vezére mellett lovagol, s szeli át a sivatagot egy homokféreg hátán. Ketten irányították Shai-huludot, és fényes látóhatár felé irányították féreglovas társaikat, olyan jövő felé, amelyben szabadok és erősek lehettek – és a homokférgek mindegyike életben maradt.
Ishmaelnek elakadt a lélegzete. Szíve zakatolt, lelke felemelkedett az álomtól. Megértette, mit érez Mahra, megértette a céltudatosságot, amit egykor Szelim sugallt számkivetett követői körében.
Aztán baljós sugallatot, koromsötét és elemésztő félelmet érzett; nem a magasztos látomás része volt, inkább személyes tragédia, veszély – amely El'hiimre leselkedett.
Nem a jövőt látta maga előtt, nem korai figyelmeztetést kapott. Mindez most történt. A fiú csapdába került, beszorult egy vékony sziklarepedésbe. Miközben a felnőttek összegyűltek, El'hiim felderítő útra indult a szirteken és meredek lejtőkön, kenguruegereket és gyíkokat keresett a repedésekben és lyukakban, hogy a törzs asztalára kerüljenek. Ishmael éles, szaladó lábakat és settenkedő veszedelmet érzett a fiú körül, amely ezer hegyes tőrre emlékeztetett.
Ishmael kirontott a barlangcsarnokból. Tudta, hogy mindez nem a látomás része volt. Testét valamilyen más erő irányította. Magukra hagyta az összegyűlt embereket, akik mindegyike saját álomvilágában utazott.
Mikor Mahra ráeszmélt, hogy Ishmael távozott a barlangból, utána botorkált. Ám Ishmaelt nem lehetett visszatartani. Ösztönösen tudta, merre ment a fiú, noha órák óta nem látta El'hiimet. Bámulatos fürgeséggel mászott át a sziklákon, és ereszkedett le egy kisebb repedéshez.
Szemei magukba itták a környezet részleteit, és fejében ezzel egyidejűleg látta a rettenetes látomás képzeteit: a csapdába szorult fiút és a késsel közelgő gyilkosokat.
El'hiim félt. Már kétszer kiáltott segítségért, de senki nem hallotta meg.
Senki, kivéve Ishmael látomását.
– Ishmael, mi történt? Merre vagy? – Mahra széteső szavai a távolból hangzottak fel, de aggódás érződött ki belőlük. Ishmael képtelen volt válaszolni neki. A dübörgő hívás tovább hajtotta, mígnem végül egy sötét sziklarepedéshez ért. El'hiim bizonyára ebbe mászott be, vékony vállát befúrta a szűk nyílásba, hogy befurakodjon a mélybe, ahol kincset, ételt vagy titkos rejtekhelyet remélt találni.
Ehelyett szörnyű veszély leselkedett ott rá.
Ishmael bepréselte szélesebb vállát, bőrét felhorzsolta, de továbbnyomakodott. Előrenyúlt, kezével egy szilárd kiszögellésre lelt, és még mélyebbre húzta magát. Fogalma sem volt, miként fog valaha is kijutni innen, de nem állhatott meg. El'hiim csapdába szorult.
Ishmael kiáltást hallott – nem rémült, hanem figyelmeztető szavakat.
– Mindent elleptek! Ne hagyd, hogy hozzád érjenek!
Ishmael előrenyúlt, és megragadta El'hiim kezét, majd maga felé húzta a fiút. Ismét meghallotta a szaladó lábakat, érezte, hogy hirtelen mozdulatokkal körülveszik, de azt is érzékelte, hogy a fiú csak akkor menekülhet meg, ha közelebb húzza magához. Ishmael a repedés egy szélesebb szakaszába ügyeskedte a törzsét, mígnem elegendő helye maradt ahhoz, hogy kirántsa a fiút.
Az apró gyilkosok pedig őt rohamozták meg El'hiim helyett.
Érezte, ahogy a méreg beléhatol, akár ezernyi hegyes késszúrás; apró pengék döfködték, hatoltak be a ruhája és a bőre alá. De Ishmael El'hiimet tartotta, és oda sem figyelt a fájdalomra. Ehelyett felszakította hátán a bőrt, ahogy felhúzta magát, majd kiemelte El'hiimet a szabad levegőre. Épen és egészségesen tartotta karjaiban Szelim fiát.
Mahra odaszaladt, elkapta tőle a kisfiút, majd iszonyodva Ishmaelre meredt.
Az egész testét fekete skorpiók, mérges nyolclábúak lepték el, hogy újra meg újra belévájják fullánkjukat, s minden marásukkal halálos adag mérget fecskendezzenek belé.
Ishmael úgy söpörte le magáról a szörnyű lényeket, mintha szúnyogok lennének, a skorpiók pedig visszaszaladtak a sziklarepedések menedékébe.
– Ellenőrizd a fiút! – mondta Mahrának. – Nézd meg, hogy nem esett-e baja!
El'hiim álmélkodva rázta a fejét.
– Semmi bajom. Engem nem martak meg. Ishmael ekkor összecsuklott.

 

Háromnapos lázas lidércnyomás után tért újra eszméletére. Ishmael mély lélegzetet vett a forrónak ható levegőből, aztán pislogva felült barlangszobája hűvösében. Mikor végigsimította a karját, hólyagokat látott a bőrén, de rózsaszínnek tűntek vörös helyett, és mintha lassacskán apadtak volna.
Mahra jelent meg a bejáratban, és félrehúzta a barlangüreget takaró függönyt.
– Egyetlen marásnak meg kellett volna ölnie, mégis élsz. Mindegyik elmúlni látszik.
Ishmael ajka kirepedezett, torka kiszáradt, mégis sikerült mosolyra húznia a száját.
– Szelim megmutatta, mit kell tennem. A fűszer keltette látomásban utasított, hogy mentsem meg a fiát. Nem hiszem, hogy hagyott volna meghalni. Lánya, Chamal lépett be vörös, feldagadt szemekkel. Nyilvánvalóan sírt, noha az arrakisi banditák rossz szemmel nézték az efféle vízpocsékolást.
– Talán a véredben áramló fűszernek köszönheted az életed, és Shai hulud szelleme adott neked erőt.
Ishmael szédült, de rákényszerítette magát, hogy egyenesen üljön. Lánya odasietett hozzá, és egy csészét nyújtott át neki. A víz oly édesnek hatott, akár a nektár.
Végül El'hiim jött be a helyiségbe, és kikerekedett szemekkel bámulta Ishmaelt.
– A skorpiók megmartak, de te megmentettél engem. Nem öltek meg. Ishmael megpaskolta, megveregette a fiú vállát; ehhez minden erejét össze kellett szednie.
– Jobban szeretném, ha többet nem kellene ilyesmit tennem.
Mahra elmosolyodott, és el sem akarta hinni, mit bírt ki a férfi. Mélyet sóhajtott.
– Úgy tűnik, sokszorosan áldott az életünk. Lassan magad is legendává leszel, Ishmael.

- - -

 

Épp eleget vártunk. Elérkezett az idő.
VIDAD KOGITÁTOR:
AZ ELSZIGETELT TÁRGYILAGOSSÁGBÓL
SZÁRMAZÓ GONDOLATOK

Erasmus sohasem tekintette magát politikai vezetőnek, jóllehet a diplomácia és az emberi társadalmi interakciók mellett egész seregnyi elméleti készséget is megtanult. Képessége, hogy sikeresen elnavigált a politika vizein, hasznosnak bizonyult, mikor önálló akaratú robotként fogadtatta el magát, és amikor meggyőze Omniust, hogy érdemes továbbra is engedélyeznie az emberi alanyokon folytatott kísérleteket.
Az Elefántcsonttorony Kogitátorai azonban nem voltak a szó szoros értelmében emberek.
Egy napon különös küldöttség érkezett a fagyos Hessra bolygóról, néhány szubordináns, akik vaksin pislogtak a Corrin vörös óriás napjának rőt fényében. Kezükben agytároló edényeket tartottak, bennük ősi emberi agyakkal – Erasmushoz hasonló bölcselőkkel.
Az önálló akaratú robot villája fényűző szalonjában fogadta őket meglepett örömmel, hiszen oly ritkán szórakoztathatott vendégeket. A Dzsihad Hadseregének rendszeres támadásai miatt Omnius azt javasolta, hogy itt kerüljön sor a találkozóra az égbe nyúló Központi Torony helyett, nehogy a kogitátorok lopva valamiféle fel nem fedezhető fegyvert csempésszenek a Corrinra.
Ifjú gyámfia, Gilbertus Albans finom ruhákban figyelt és segédkezett, s tökéletes személyzetnek bizonyult. Az egyik falon Omnius figyelőkutásza hallgatózott a fogadás alatt, de az örökelme mintha nem tudott volna mit kezdeni a váratlan látogatókkal. Hat ijesztő külsejű robot testőr várakozott az előszobában.
A sárga köpönyeges szerzetesek egymás után vonultak be, az elsők pedig úgy hordozták a díszes, átlátszó hengereket, mintha szent ereklyék lennének. A szubordinánsok láthatóan nem fogták fel, miféle veszélynek teszik ki magukat azzal, hogy önként az egyik összehangolt világra látogatnak.
– Az Elefántcsonttorony Kogitátorai fontos kérdésben óhajtanak tanácskozni Omniusszal – szólalt meg az elöl haladó szerzetes, aki a legkiválóbb kogitátor súlyos agytároló edényét tartotta kezében. – Keats vagyok, Vidad szubordinánsa.
A testetlen agy felfüggesztve lebegett a kék elektrofolyadékban, mintha saját gondolatai tartották volna meg telepatikus egyensúlyában. A lázadó kimekekre és a Titánok ősi, csalárd elméire emlékeztette Erasmust. Agamemnón oktalan és váratlan zendülése alaposan felzaklatta Omniust, de összességében nem érte meglepetésként. A kimekek végtére is emberi elmék voltak, és az emberek hibái és megbízhatatlansága jellemezte őket.
Erasmus üdvözlésképp széttárta karjait; karmazsinból és aranyból készült palástja ujjai lecsüngtek.
– Az örökelme engem választott ki meghatalmazottjának. Érdeklődéssel várjuk, miféle mondandótok lehet.
Vidad hangja a hangflastromból jött, akár egy kimeké.
– Hosszas elmélkedés után ajánlattal kell előhozakodnunk az emberek és a gépek közötti elhúzódó konfliktust illetően. Kogitátorként mindkét fél számára kielégítő megoldást javaslunk a nézeteltérés rendezésére. Felvállaljuk a közvetítő szerepét.
Erasmus mosolyra húzta az arclemezét.
– Fölöttébb nehéz feladatot vállaltatok magatokra.
Figyelőkutászok lebegtek a mennyezet alatt, és mindent rögzítettek. Gilbertus, aki Erasmus háta mögött állt, ugyanezt tette. A falon lévő Omnius-képernyő úgy izzott és vibrált, mintha életre kelt volna. Az örökelme szólalt meg, hangja úgy harsogott, akár az istenek hírnöke:
– A konfliktus költséges és értelmetlen. Számos előny származhat abból, ha vége szakad, de az emberek képtelenek ésszerűen dönteni.
Keats szubordináns fejet hajtott.
– Alázatosan megjegyezném, hogy Vidad kogitátor úgy véli, képes kidolgozni a megfelelő megoldást. Semleges delegációként érkeztünk. Úgy hisszük, találhatunk tárgyalási alapot.
– És bejelentés vagy személyi védelem nélkül érkeztetek? – kérdezte Erasmus.
– Mi értelme lenne személyi testőrséget hozni az Omnius legerősebb bástyájának tekinthető bolygóra? – tette fel a költői kérdést Vidad. Keats körbekémlelt a teremben, s tekintete találkozott Gilbertus Albanséval, akinek arca meg se rezzent; a sárga köpönyeges szubordináns nyugtalankodni kezdett.
Mivel a régi feljegyzésekből tudta, miként illik viselkednie a vendéglátónak, Erasmus frissítőkért küldetett. Mikor látta, hogy a szubordinánsok sóváran, de gyanakvóan méregetik a hideg leveket és egzotikus gyümölcsöket, Gilbertus leült, és mindegyiket megkóstolta, hogy bizonyítsa, nem mérgezettek.
Erasmus odasétált az agytároló edényekhez, amiket az emberek a szalon robusztus asztalaira helyeztek.
– Úgy tudtam, az Elefántcsonttorony Kogitátorai kiiktatták életükből a civilizációk és társadalmak zavaró tényezőit, beleértve a konfliktusokat is – mondta a robot. – Miért határoztátok el épp most, hogy felvállaljátok ezt a nemes küldetést? Miért nem évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt tettétek?
– Vidad úgy véli, közel a béke ideje – felelte Keats, és még egy pohár zafírkék gyümölcslevet vett el a tálcáról.
– Serena Butler harminchat szabvány évvel ezelőtt szent háborút hirdetett minden gondolkodó gép ellen – válaszolta Erasmus, likvimetál arclemezén pedig halvány mosoly jelent meg, mikor a bámulatos asszonyra gondolt. – Az emberek nem megoldást keresnek, el akarnak pusztítani minket. Az ősi adatbázisokban egyszer egy tanmesére bukkantam, amelyben valaki jót akart tenni azzal, hogy megpróbálta szétválasztani a küzdő feleket, de végül őt ölték meg, amiért beavatkozott. Veszélyeket hordoz magában a vállalkozásotok.
– Minden kockázatos, a nemes kogitátorok azonban régen megszabadultak már a félelem terhétől, amikor levetették emberi testüket.
Omnius mennydörgően szólt a vendégekhez.
– A válaszotok nem kielégítő! Ily sok idő elteltével, miért most kerestetek fel?
A sárga köpönyeges szubordinánsok egymásra néztek, de megvárták, amíg Vidad kogitátor válaszol hangszintetizátora segítségével.
– Az egyik fronton a Titánok neo-kimek hadseregével álltok szemben, és már eddig is több frissítőhajótokat megsemmisítették. A másikon a szabad emberiség indít folyamatosan pusztító támadásokat ellenetek. Már több összehangolt világot elveszítettetek. A körülmények logikájából az következik, Omnius, hogy érdekedben áll megegyezésre jutni az emberekkel, hogy a kimekekre összpontosíthasd a haderőidet. A helyzet nem neked kedvez.
– A végső győzelmem biztosra vehető. Kizárólag idő és kitartás kérdése.
– A hatékonyság érdekében vajon nem tanácsosabb minimalizálni a ráfordított időt, energiát és készleteket? Kogitátorként pártatlan közvetítőként járhatunk el, hogy ésszerű, igazságos megoldást találjunk a konfliktus rendezésére. Úgy véljük, találhatunk előnyös megoldást.
– Kinek előnyöset?
– Az Összehangolt Világoknak és a Nemesek Szövetségének egyaránt.
– Meg tudnád győzni az embereket, hogy szövetkezzenek velünk a kimekek ellen? – kérdezte Omnius. – Agamemnón mindnyájunkat le akar igázni. – Célunk nem a háború szítása, hanem a béke.
– Jól ismerem Serena Butlert – vetette közbe Erasmus. – Indokolatlan mértékben aggódik az emberi rabszolgáink sorsa miatt, noha Szövetségi Bolygókon is elterjedt a rabszolgaság. Micsoda képmutatás!
A szubordinánsok bólogatva egymásra néztek, majd Vidad válaszolt:
– Sok rabszolga életét veszik el erőszakkal a Dzsihad mindkét oldalán. Nem tudjuk, pontosan hány ártatlan ember halt meg az Ixen, az Anbus IV-en és a Bela Tegeusén, de tetemesre becsüljük a veszteségeket.
– Bármely összehangolt világon, ahol a társadalom nem esetlen, ésszerűtlen alakzat, elhanyagolható a rabszolga-halálozás – jegyezte meg Omnius. – Ezt átfogó statisztikákkal igazolhatom.
– Így azzal is érvelhetnénk, hogy kevesebb emberi életet követelne, ha megegyeznénk a tűzszünetben – tette hozzá Erasmus. – Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy a Dzsihad túl sokba kerül. Serena Butler biztosan megérti ezt.
– A legegyszerűbb megoldásként az adódik, hogy azonnali hatállyal beszüntetitek a háborúskodást a Nemesek Szövetségével – javasolta Omniusnak Vidad. – Ti megtartjátok az Összehangolt Világokat, az emberek pedig a Szövetségi Bolygókat. Ennek fejében kölcsönösen elálltok a támadásoktól. Nem lesz több halál, nem lesz több erőszakos küzdelem gép és ember között.
– Mennyi ideig?
– Soha többé.
– Elfogadom a javaslatotokat – jelentette ki Omnius a faliképernyő révén. – De ide kell küldenetek a Szövetség egyik képviselőjét, hogy hivatalosan is elfogadja a feltételeket. Ne gyertek vissza, ha a Szövetség nem áll rá az egyezségre!

- - -

 

A vitézség fokmérői a vitéz tettek,
függetlenül attól, miféle indítékok
hajtják az embert.
XERXÉSZ TITÁN:
EZERÉVNYI BETELJESEDÉS

Aurelius Venport a Dzsihad Tanács kupolája alatt ülve kortyolgatta jeges italát, és ügyelt rá, hogy Zufa nélkül is megtartsa látszólagos magabiztosságát. Vele szemben Iblis Ginjo főpátriárka és a Dzsatir tűnődő parancsnoka, Yorek Thurr ült Serena Butler mellett, akinek eltökéltsége egy pillanatra sem ingott meg. Venport méretre szabott öltönye kellően hűvös volt ahhoz, hogy viselőjét ne verje ki jól láthatóan a veríték.
Venport élete legfontosabb tárgyalásához ült le.
– Örülök, hogy felnőtt módjára leülhetünk, hogy megvitassuk közös érdekeinket – fogott bele mondandójába, miután még egy kortyot ivott az italából. Üzletemberként kellett megbirkóznia gyors kereskedelmi flottájának elvesztésével. A helyzet megváltozott, neki pedig a lehető legtöbbet kellett kihozni belőle. Megfosztották a remélt haszontól és hatalomtól, ezért azzal kell valamit elérnie, ami megmaradt neki. Talán még a korábbinál is előnyösebb feltételekkel.
Korábban hasonló tárgyalásra került sor Bludd nagyúrral a parázsgömbök forgalmazási joga kapcsán, és sikert ért el. Ezúttal sokkal jelentősebb, komoly következményekkel járó ügyről volt szó.
– Azt javasoltátok, hogy kereskedelmi térhajlító teherhajóimat hadinaszádokká alakítsuk át a Dzsihad Hadserege részére, és hogy az újfajta térhajlító hajtóműveket közepes méretű dárda-hadihajókhoz alakítsuk át. Komoly, de némileg... Naiv tisztjeitek úgy vélik, boldogan fel kellene számolnom a teljes eszközállományomat, a rendelkezésetekre bocsátanom a szabadalmi technológiát, és elfelednem az egy évtizednyi szakadatlan fáradozást és befektetést, és fájdalomdíj nélkül átadnom flottám minden egyes járművét. Úgy tűnik, fizetségül... a büszkeség jut nekem.
Serena összevonta a szemöldökét, ujjai idegesen táncoltak.
– Még ha semmit sem kapsz, sokan közülünk jóval többet áldoztak az ügyért.
– Senki nem akarja kisebbíteni az áldozatot, amit meghoztál, Serena – szólalt meg Ginjo. – De talán nem kellene tönkretennünk valakit azért, hogy megkapjuk, amire szükségünk van.
– Talán a háborúból akarsz hasznot húzni, Venport igazgató uram? – kérdezte tántorítatlanul Serena.
– Természetesen nem!
Thurr haragosan összevonta a szemöldökét, megsimogatta bal ajka felett a bajszát, és halkan megjegyezte:
– Másrészről ne higgyük ilyen könnyen el, hogy a térhajlító hajók katonai alkalmazhatósága fel sem merült Venport igazgató úrban. Mégsem vette a fáradságot, hogy tájékoztassa a Dzsihad Tanácsot a kolhari tevékenységről.
Venport dühösen a kísértő tekintetű Dzsatir-parancsnokra meredt.
– A térhajlítók még újak és veszélyesek, uram. Járataink aggasztóan nagy számban vesznek el. A gyakori katasztrófák arra kényszerítettek, hogy jelentősen növeljem a szállítási díjakat, csak hogy újakat építhessek a szerencsétlenül járt hajók helyett, és kárpótolhassam a zsoldos pilóták családjait, akik ily hatalmas kockázatot vállalnak fel.
Thurr összekulcsolta a kezét.
– A lázadó kimekek és Omnius is szívesen elfoglalná a létesítményt, hogy megszerezhessék maguknak a technológiát.
– Éveken át ebbe a vállalkozásba forgattam vissza szinte a VenKee teljes nyereségét, és jogom van hozzá, hogy valamiképp haszonra tegyek szert az új technológiával. Eszembe sem jutott volna, hogy beruházzak a kutatásba és fejlesztésbe, ha nem látom úgy, hogy értékhez jutunk vele. Még egy zavartalan és nyereséges időszakban évtizedekbe fog telni, hogy visszafizessem a kölcsönöket, amelyeket a hajógyár megépítéséhez vettem igénybe. Valóban úgy hiszitek, hogy a Szövetségen belül bármely üzletember feláldozná minden forgóeszközét, hogy új technológiát fejlesszen ki, ha esélyt lát rá, hogy a kormány mindenét kisajátítja, és csődbe viszi?
Serena türelmetlenül intett a mutatóujjával.
– Bármikor eltörölhetem az adósságodat. Teljesen lenullázhatom. Venport döbbenten bámult rá, és nem hitt a fülének. E efféle rendkívüli engedmény lehetősége fel sem merült benne.
– Úgy értsem... meg tudod tenni ezt?
Iblis Ginjo kiegyenesedett székében dagadó mellekkel, mint egy násztáncát gyakorló madár.
– A Dzsihad papnőjéről van szó, igazgató uram. Egyetlen tollvonással elintézheti.
Hogy kihasználja pillanatnyi helyzetelőnyét, Venport sorolni kezdte a vitapontokat, amelyeket útban a Salusára fogalmazott meg magában.
– A feleségem, Norma Cenva több mint harminc évet áldozott a térhajlító technológia kidolgozására. Rettenetes hányattatásokon ment keresztül, iszonyúan megkínozták, mikor a kimekek fogságába került, de mindvégig az emberiség javát tartotta szem előtt. Még Xerxész Titánt is elpusztította. És mindvégig egyedül én támogattam őt, egyedül én hittem benne. Még Holtzman professzor is elbocsátotta maga mellől.
Mikor körüljártatta tekintetét a Tanács tagjain, észrevette, hogy érezhetően mindegyikük alig várta már, hogy kimondja, amit mondani akar. Venport előrehajolt.
– Éppen ezért azt kérem, hogy a VenKee Vállalat a térhajlítással kapcsolatos technológiák kizárólagos szabadalmának tulajdonosa lehessen.
– Vagyis űrutazási monopóliumot – dörmögte Yorek Thurr.
– Mindössze a saját hajtóműveimmel felszerelt saját hajóimmal végrehajtott saját űrutazási módszeremre kérek szabadalmi védelmet. Az emberiség évezredeken át hatalmas távolságokat tett meg hagyományos módszerekkel. Bármikor használhatják a járműveket, amelyeket korábban is igénybe vettek – mindössze a térhajlítók essenek külön elbírálás alá, amelyeket a feleségem fejlesztett ki, és a vállalatom finanszírozott. Úgy vélem, méltányos az ajánlatom.
Ginjo az asztallapon dobolt az ujjaival.
– Ne áltassuk magunkat! Amint megoldódik a biztonságos repülés problémája, ez válik a csillagközi utazás elsődleges eszközévé, és minden más technológiát háttérbe szorít.
– Ha ez a leggyorsabb, legmegbízhatóbb szállítási mód, akkor miért ne hajtson hasznot a vállalatom számára? – Venport összefonta a karját a melle előtt.
Ám Serena beleunt a vitába.
– Csak az időt pazaroljuk. Megkaphatja a visszavonhatatlan szabadalmi jogokat és a monopóliumot; de csak azután, hogy véget ért a Dzsihad.
– Honnan tudhatom, hogy valaha is véget ér?
– Ezt a kockázatot vállalnod kell.
Venport Serena arckifejezéséből látta, hogy egy centiméterrel sem juthat előrébb, ha tovább erőlteti a kérdést.
– Megegyeztünk, de a jogok az örököseimre szállnak át, amennyiben meghalnék, mielőtt lezárul a Dzsihad.
Serena beleegyezően bólintott.
– Iblis, intézkedj, hogy elkészítsék a szükséges dokumentumokat!
Végül Venport ügyesen azt is kiharcolta, hogy egyes hadműveletekhez ő szállíthassa legalább a rakomány egy részét. Habár nem ő kezdeményezte a tárgyalásokat, és nem ő okozta a kereskedelmi válsághelyzetet, amely szükségessé tette a megegyezést az egyezkedés végeztével, Aurelius Venport sejteni kezdte, hogy nagyon-nagyon gazdag ember válhat belőle.
A kitüntetést mintegy utólagos ötletként kapta meg.
A Parlament Csarnokát zászlókkal díszítették fel, és engedélyezték, hogy a hátsó sorok mögött érdeklődő civilek álljanak, s figyeljék a bolygószintű képviselőket. Emberek ezrei gyűltek össze Hősi Emlékművet körülvevő főtéren, ahol épületnagyságú kivetítőkön követték figyelemmel az eseményeket.
Zufa Cenva Venport mellett foglalt helyet a vízcsepp körül szétterjedt hullámokra emlékeztetően emelkedő széksorok elején. Fakó volt a haja, és vonásaiban mintha a statikus elektromosság öltött volna testet; a lényéből áradó ragyogás egyértelművé tette, hogy ő a legkiválóbb a Rossak tehetséges varázslónői közül.
Venportra nézett, aki szinte megszédült a halvány szemek pillantásától.
– Immár hatalmas hős lettél, Aurelius. A szabadságért küzdő minden dzsihadista harcos a te nevedet emlegeti. Ezzel beírtad magad a történelembe.
Venport a pódiumon túl helyet foglaló, díszes ruhákba öltözött méltóságokra nézett.
– Sohasem úgy éltem az életem, hogy különösebben törődtem volna a történelemmel, Zufa. Azzal is megelégszem, amennyivel a mostani helyzet megváltoztatja a mindennapjaimat. – Megigazította elcsúszott gallérját, és túlságosan hivatalos ultraöltönyét. – Igazatok volt Normával. Rövidlátóan és önzően viselkedtem. Az, hogy az eszközállományom oroszlánrészét katonai és nem kereskedelmi céloknak szentelem, pillanatnyilag visszaesést jelent, hosszú távon azonban erősíti a VenKee Vállalatot.
Zufa biccentett.
– A hazafiúi tetteknek mindig ára van, Aurelius. Csak most kezded felfogni ezt.
– Úgy bizony. – Tulajdonképp először azt gondolta, a kitüntetés csupán vigaszdíj, csecsebecse, nehogy bánkódjon az áldozat miatt. Nem ismerte fel, hogy általa megnövekszik a tekintélye az emberek szemében. A jövőben kevesen fogják a VenKee versenytársait választani, amikor vásárlásra kerül majd sor.
Maga is meglepődött azon, hogy alig várja már, hogy visszatérhessen a hajógyárba végrehajtani a változásokat, miközben felméri a rendelkezésére álló nyersanyagokat és termékeket, hogy a legnyereségesebb rakományt küldhesse térhajlító hajóival a hadműveletek színhelyére. A termékeket a rendelkezésre álló helytől függően, készenléti alapon indítja majd. Yorek Thurr a Dzsatir révén elintézte, hogy Aureliust és Zufát egy kisebb űrjacht visszavigye a Kolharra. Szinte rögtön a kitüntetés ünnepélyes átvétele után útnak indulnak.
Venport kimérten ülte végig a megnyitót és a bemutatásokat. Csakhamar Iblis Ginjo főpátriárka mondott el az alkalomhoz illő könyörgést csodásan zengő hangján, őt pedig Serena Butler követte. Jellegzetes, lilával kivarrt fehér palástjában állt tündöklőn a szónoki emelvény mögött. Haja kissé megőszült, mintha hamuval szórták volna be, arcán pedig a kor és a tragédiák barázdáit viselte magán. Hangja azonban határozottan szólt, amikor kihívta az emelvényre Venportot, és vele együtt a híres fiatal hadsebészt, Rajid Sukot.
Venport dörgő taps kíséretében vonult a pódiumhoz. Meglepő módon Zufa Cenva láthatóan büszke volt rá, és csupán arra vágyott, bárcsak Norma is itt lehetne vele. Egyszer az életben megérdemelte volna az elismerést és a magasztalást, ha akarja, ha nem.
A lámpák izgatottá tették, elvakították, és úgy érezte, mindjárt elsodorja a szökőárszerű tapsvihar. Venport hunyorított, majd kihúzta magát. Kerülte a központi emelvényt körülvevő tengernyi tekintetet, és megállt Suk doktor mellett.
– Mindketten a Dzsihad által adományozható legmagasabb kitüntetésben részesültök – jelentette be Serena. – A Manion Keresztet a kisfiam, a gondolkodó gépek elleni harc első mártírja után nevezték el. Eleddig kevesen részesülhettek ebben az érdemrendben.
Aztán a másik kitüntetetthez fordult, és így szólt:
– Rajid Suk doktorban legkiválóbb hadsebészünket tisztelhetjük. Feladta magánpraxisát, és rendszeresen elkísérte a csatába induló flottáinkat, távoli harci övezetekbe utazott, és szent küldetésünkre áldozta idejét, hogy számtalan dzsihadista életét mentse meg.
Suk kihúzott vállal és kidüllesztett mellel állt. A közönség éljenzésbe kezdett, mikor Serena a mellére tűzte a medált.
– Másodikként egy kivételes kereskedőt szeretnék bemutatni, egy olyan férfiút, aki a csillagközi kereskedelem csatáit vívta meg, és közben csillagrendszereken átívelő ellátó- és szállítóhálózatot teremtett. Aurelius Venport igazgató úr nemrégiben a teljes hajógyártó üzemét a Dzsihad Hadseregének rendelkezésére bocsátotta. Úgy látom, végre elérkezett az idő, hogy örökre diadalmaskodjunk Omnius felett.
Ügyelt, nehogy utaljon a térhajlító technológia pontos részleteire; a Dzsatir újra meg újra bebizonyította, hogy a gépek kémei bárhová beférkőzhetnek.
A közönség hevesen éljenzett, és fenntartások nélkül elfogadta az állításokat. Venport azonban kételkedett benne, hogy a közeljövőben sor kerülhetne egy ilyen jelentős katonai csapásra, még a Kolhar megfeszített munkatempója és a komoly tőkebevitel ellenére sem. A Holtzman-hajók egyszerűen túl újnak és bejáratatlannak számítottak.
Ennek ellenére mélyen meghajolt, amikor a papnő a nyakába akasztotta cifra szalagon függő medált.
Serena azután oldalra lépett, és nyitott kezével a férfiakra mutatott, hogy még egyszer bemutassa őket a közönségnek.
– Íme, a Dzsihad legújabb hősei! Nekik köszönhetően hatalmas lépéseket tettünk a végső győzelem felé.
A kereskedő felszegte a fejét, és maga is meglepődött, hogy szemét sós könnyek csípték. Szíve mintha nem akart volna elférni keblében. Ahogy a képviselők felállva tapsoltak és éljeneztek, kezet fogott Serenával és dr. Sukkal.
Ezután a kitüntetettek szóltak néhány szót az összegyűlteknek. Mikor Venportra került a sor, annyit mondott:
– Habár életem nagy részét kereskedőként és vállalkozóként éltem le, kezdek rájönni, hogy a vagyonon kívül más fontos dolgok is léteznek a világon. Mindnyájatoknak köszönöm, hogy életem legboldogabb pillanatával ajándékoztatok meg!
Furcsamód, noha Venport nem számított rá, hogy efféle érzések töltök majd el, őszintén gondolta, amit mondott.

- - -

 

Egykor azt hittem, mindenáron a végső
győzelemig kell vinnünk a Dzsihadot –
létezik azonban olyan ár,
amit nem érdemes megadni ezért.
SERENA BUTLER:
KIADATLAN KIÁLTVÁNY VÁZLATA

Nem sokkal azután, hogy Venport és Zufa nekivágtak a hosszadalmas visszaútnak a Kolhari Hajógyárhoz, az Elefántcsonttorony Kogitátorai fényes külsőségek között bevonultak a Salusa Secundusra. Vidad, akit más szubordinánsok mellett a mámoros és önelégült Keats hordozott, a Szövetségi Parlament sürgős összehívását kérte.
A bolygószintű képviselők a Gyűlésterembe siettek a rezidenciákról, megbeszéléseikről és nyilvános szerepléseikről. A képviselők kíváncsian, jóllehet kissé bosszúsan igyekeztek a soron kívüli eseményre. Az ülést hamarosan megnyitották, Keats pedig a szónoki emelvény közepén elhelyezett állványra állította fel Vidad ősöreg agyát; az Elefántcsonttorony öt másik kogitátora szóvivőjükénél alacsonyabb oszlopokon nyugodott.
Ginjo főpátriárka zaklatottan és felkészületlenül, hivatali palástját igazgatva rohant a terembe. Nem volt ideje étesíteni Serenát, aki az Önelemzés Városába vonult el, hogy kidolgozza az alig egy év múlva már a rendelkezésükre álló térhajlító hajókra épülő, saját titkos terveit.
Valójában Iblis szívesebben foglalkozott maga a kogitátorokat érintő ügyekkel. Végtére is Keats az egyik gondosan kiválasztott embere volt.
Épp ekkor lépett be a zsúfolásig megtelt és nyüzsgő terembe, amikor az agg bölcselő a módosított hangflastrom által felerősített, mennydörgő hangon belefogott a beszédébe. Iblis örömmel látta, hogy a kogitátorok visszatértek.
– Kogitátorként úgy döntöttünk, hogy egy olyan elszigetelt helyre vonulunk, ahol komoly kérdések felett elmélkedhetünk, ameddig szükséges. A Dzsihad papnője két évvel ezelőtt látogatott el hozzánk a Hessrára, hogy megértesse velünk, miféle áldozatokat követeltek a gépi uralom évszázadai és az elmúlt évtizedek rettentő vérontása.
– Általában nem vagyunk hívei a gyors, meggondolatlan cselekedeteknek, de a papnő magával ragadó vezéregyéniség. Neki köszönhetően ráébredtünk, mi a kötelességünk nem csupán az emberiséggel, hanem a hatékony Omniushálózattal szemben is. Miután alaposan meghánytuk-vetettük a kérdést, a probléma megoldásával, a szemben álló felek azonnali békekötéséhez vezető javaslattal érkeztünk hozzátok.
A hallgatóság morgolódni kezdett, s mindannyian kíváncsian várták, mivel állhat elő Vidad. Az évek során, ahogy egyre növekedett az elesettek aránya, és emberi kolóniák vesztek oda, és ahogy a Dzsihad felemésztette a Szövetség készleteit, az emberek egyre inkább áhítoztak valamiféle kiútra, amely kivezet a háborúskodás ördögi köréből. A gépek elleni szent háborút vívó szabad emberiség látszólag ma, három tucat év után sem állt közelebb a győzelemhez.
Iblis, aki tartott attól, ami most elhangozhat, letekintett az átlátszó hengerekben tárolt agyakra. Keats és a többi szekundáns a parancs szerint rányitották a világra a vénséges, magukba zárkózott elméket. Ám Iblis már nem volt biztos benne, hogy hallani szeretné a javaslatukat.
– Magunkra vállaltuk, hogy közvetítőként járunk el a Szövetség és az Öszszehangolt Világok között. Az évek óta tartó vérontás és viaskodás immár véget ért. – Vidad hatásszünetet tartott, mintha fokozni akarta volna drámai feszültséget. – Sikerült valós békét kötnünk a gondolkodó gépekkel. Omnius beleegyezett, hogy véglegesen beszünteti a háborús cselekményeket. A gépek többé nem támadnak rá Szövetségi Bolygókra, az emberek pedig nem támadnak rá az Összehangolt Világokra. Egyszerű, világos Pax Galactica. Egyik félnek sem áll érdekében a csatározások folytatása. Amint a Szövetség beleegyezik, rögtön vége szakad a vérontásnak.
Elhallgatott, s hagyta, hogy a hallgatóság együttesen mély lélegzetet vegyen. Keats Iblisre nézett, és büszkén kijelentette:
– Sikerült! A Dzsihad véget ér!
A fehér palástos szeráfok odasiettek Serenához, hogy megszakítsák meditációját. Az aranycsipkés fejfedő alól Niriem zaklatott tekintettel nézett a papnőre – Serena korábban sohasem látott ehhez hasonló rémületet tükröződni a hűséges testőrnő arcán.
– Valami szörnyűséges dolog történik – szólalt meg, és átnyújtott Serenának egy felvevőkockát. – A hírnök azt jelentette, hogy Iblis Ginjo arra kér, haladéktalanul menj a Parlament Csarnokába.
– Haladéktalanul?
– A kogitátorok körül kialakult válság miatt. Meg kell hallgatnod ezt a felvételt.
– Mit tett a főpátriárka? – Serena csüggedten felsóhajtott. – Majd útközben meghallgatjuk.
Míg Iblis, Serena és a Nemesek Szövetségének más vezetői bármikor igénybe vehették a katonai kommunikációs csatornákat, mostanában több biztonsági probléma akadt, és Omnius ügyes ügynökei lehallgatták az üzeneteket. A gond olyan súlyossá vált, hogy a komrendszereket – amelyek kódolt visszacsatolási jeleket alkalmaztak – immár kizárólag az űrben tartózkodó hadiflották használták, a bolygók felszínén viszont más módszerekkel váltották ki. Ennek következtében egyre nagyobb szerephez jutottak a futárok.
Niriem gyorsan betessékelte a papnőt egy talajjáróba, amely sebesen száguldott végig a Zimiába vezető úton. Az utasfülkében Serena döbbenten hallgatta a Vidad meglepő bejelentéséről készült felvételt.
– Egyáltalán nem ezt akarjuk!
– Ennek ellenére, úgy vélem, hogy oly elkeseredetten áhítoznak már a békére, hogy bármibe beleegyeznek, papnő.
Mivel tudta, hogy Niriemnek igaza van, háromszor lejátszotta a kogitáror rövid kinyilatkoztatását, mintha abban reménykedett volna, hogy megváltozhatnának a szavak vagy a jelentőségük, de a hitetlenség és iszonyat úgy kavargott gyomrában, akár egy üstben fortyogó folyadék.
– Ez lehetetlen! Egy efféle megegyezéssel semmit sem nyernénk!
Remélte, hogy odaér, mielőtt bármi kiszivároghatna. Egy ily nagy horderejű hírt nem lehetne eltussolni, az emberek pedig túlreagálnák a helyzetet. Az egyre növekvő számú tiltakozók az utcára vonulnának. A szövetségi képviselőket elvakítaná a kitörő öröm, és elveszítenék a józanságukat. Serenának késlekedés nélkül oda kellett érnie.
Mikor Zimiába érkeztek, két oldalról testőrnők vették közre, ahogy az erektől csipkézett kőlépcsőfokokon felvonult a lenyűgöző kormányzati épületbe. Niriem dühödt kosként tört utat maguknak, és nem félt kimutatni az erejét. Noha már idősebb volt, Serena papnő maga is vad életerőről tett bizonyságot.
A csarnok közepén sárga köpenyes szubordinánsok állták körül az Elefántcsonttorony Kogitátorainak állványokra helyezett agytároló edényeit. A visszhangzó teremben duhaj, örömteli légkör uralkodott. Iblis Ginjo a dobogó peremén állt, és igyekezett rendet teremteni az ülésteremben. Úgy tűnt, próbálkozása nem jár különösebb sikerrel.
Serena felszegett fővel vonult a szónoki emelvény közepére. A képviselők zajongva üdvözölték a váratlan hírt, néhányan bekiabálva közölték ellenkezésüket, a többség azonban éljenzett, és tapsolt.
– Ne siessük el a dolgot! – kiáltotta Serena bejelentés nélkül, mivel nem volt szüksége felvezetésre. – Irtózatos fejleményekről gyakorta jó hírek formájában értesülünk.
A hatalmas csarnok lármája morgássá csendesedett; Iblis örömmel és megnyugvással konstatálta, hogy a papnő végre megérkezett.
– Részletesen felvázoljuk az Omniusszal folytatott tárgyalások körülményeit, Serena Butler – közölte Vidad a hangflastrom segítségével. – Megegyeztünk, hogy a Szövetség képviselője sértetlenül a Corrinra utazhat, hogy hivatalosan is elfogadja a békekötés feltételeit.
Serena alig tudta magába fojtani felháborodását.
– Nem fogadhatjuk el a feltételeket! Békét bármi áron? Akkor mi értelme volt a több évtizedes küzdelemnek? Elmondom a feltételeinket: minden gondolkodó gép elpusztításához ragaszkodom!
Tekintetét körbejártatta a csarnokon, amely percről percre zsúfoltabbá vált, ahogy az emberek beözönlöttek a hír hallatán.
Csupán elszórt taps üdvözölte a bejelentést. A zaj fokozatosan elült, és súlyos csend telepedett a teremre.
Serena közelebb lépett Vidadhoz.
– Mivel Omnius foglyul ejtett és megkínzott, összehasonlíthatatlanul többet tudok az Összehangolt Világokon élő emberek szenvedéseiről, mint amit ezerévnyi elszigetelt elmélkedéssel megállapíthattál. Semmit sem értesz, ha azt hiszed, hogy a szabad emberiség hajlandó kiegyezni Omniusszal.
– Sokkal többet tudunk, mint feltételeznéd. Hallgasd meg a saját népedet, Serena Butler! Ők a vérontás beszüntetését óhajtják!
Sötét düh ült ki Serena arcára.
– A közbeavatkozásotok valóban véget vethet a háborúnak egy időre, de nem eredményez végleges megoldást. Nem hoz győzelmet! Hiába haltak meg tehát emberek milliárdjai? Hiába halt meg a saját gyermekem? Omnius továbbra is uralkodni fog az Összehangolt Világokon, és rabszolgasorba hajtja az ottani embereket. Semmit sem ért tehát a küzdelmünk? A Zimia? A Föld? – Sorra vette a sorsdöntő csatákat, s hangja minden egyes megsebzett világ említésével egyre erősödött. – Vagy a Bela Tegeuse? A Honru? A Tyndall? A Bellos? A Rhisso? A Csuszuk? Az Anbus IV? A Peridot Kolónia? Az Ellram? A Giedi Prime?
A zavarodott, magába roskadt hallgatóság felé fordult.
– Folytassam a felsorolást, hogy eszetekbe juttassam a rengeteg áldozatot, amit meghoztunk? Megdöbbent, hogy sokéves fáradozásom után ilyen javaslatokat kell hallanom.
– De gondolj bele, hány életet menthetnénk meg vele, Serena! – kiáltotta egy férfi a karzaton összegyűlt tömegben. Nem ismerte fel a hangját.
– Rövid távon igazad van, de hosszú távon? Képzeld el, milyen lesz a jövő, miután egyezkedni kezdtünk Omniusszal! És miért éppen most? – Felemelte az öklét. Meg kellett akadályoznia, hogy a képviselők az emberiség történelmének legsúlyosabb hibáját elkövessék.
Ó, mennyire sajnálta, hogy a térhajlító űrhajók még nem álltak bevetésre készen! Ám a Parlament semmit sem tudott a Kolharon folyó titkos munkálatokról. Amint a Dzsihad Hadseregének rendelkezésére bocsátják az új flottát, amely rövidebb idő alatt átszeli a világűrt, mint kimondhatnánk, gyorsabban csapást mérhetnek az Összehangolt Világokra, mint a gondolkodó gépek hálózata értesülhetne a vereségekről. Az emberek korábban sohasem jutottak ily mérvű előnyhöz. Amint Omnius megérti, miféle hatalmas és gyors haderő sorakozott fel ellene, gyáván visszavonul a megmaradt Összehangolt Világokra, és többé nem merészel harcokat kezdeményezni. Védekezésre kényszerül, és az emberek minden egyes diadala hátrébb szorítja. Egykor kiterjedt birodalma egyre fogyni fog, míg végül teljesen eltűnik.
Öklével belecsapott a tenyerébe.
– Most, kifejezetten most nem szabad feladnunk a végső győzelemig! Nem szabad hátat fordítanunk, és elsétálnunk a kihívás elől.
– De belefáradtunk a csatározásokba – jegyezte meg a poritrini megbízott nagykövet, aki Niko Bludd nagyúr helyébe lépett. Az ottani pusztító rabszolgalázadás után az embereknek nem maradt elég ereje és tőkéje, hogy nagyobb offenzívákat folytassanak. Ezek a kogitátorok esélyt ajánlanak nekünk, hogy véget vessünk a végeláthatatlan háborúskodásnak. Meg kell fontolnunk, el kell fogadnunk a bölcsességüket.
– Nem, amennyiben mindez gerinctelen békekötéshez vezet. – Serena suhogva maga elé húzta lila és fehér palástját. – A gépek sohasem fogják tiszteletben tartani az embereket vagy a velünk kötött szerződéseket. Omnius ésszerűtlennek és feleslegesnek tekinti a létünket.
Szünetet tartott, és érezte, hogy gyomra izzón kavarog, és lába megremeg. A hallgatóság úgy nézett rá, mintha túl messze ment volna, és ettől még inkább felbőszült.
– A gondolkodó gépek pillanatnyilag gyengék és sebezhetők. Lehetőségünk adódott, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsuk őket, az utolsó áramkörig. – Hangja haragos morgássá halkult. – Ha nem tesszük meg, ha ellankadunk, ismét erőre kapnak, és minden korábbinál nagyobb erővel támadnak ránk.
– Mindenképp kétesélyes a háború kimenetele – szólalt fel a Giedi Prime képviselője. – A gyűlésteremből bárkinél többet köszönhetek neked, Serena Butler. A bolygóm a te bátor tetteid miatt lehet ma szabad, mivel egykor a védelmünkre siettél. De a lakosság megfogyatkozott, és még nem épült fel a pusztításból, amit Omnius rövid uralma okozott. Ha lehetőségünk van rá, hogy olyan békét kössünk, mely nem jár megalázó megadással, el kell fogadnunk az ajánlatot.
Egy másik tekintélyes képviselő emelkedett szóra.
– Vedd számításba az előnyöket! Mivel az emberek több bolygót elfoglaltak már, és világaink számát tekintve egyensúly alakult ki köztünk és a gondolkodó gépek között, valóban erős pozícióból védhetjük a kogitátorok által kialkudott feltételeket.
– Ne feledjük! – szólalt meg egy szigorú nő, aki ülve maradt, harsogó hangja azonban betöltötte a termet. – Most, hogy a kimekek lázadása éppoly mértékben leköti a gépek erőit, mint az emberi felkelések, Omnius nyilvánvalóan őszintén gondolja a tűzszünetet. Nem küzdhet egyszerre mindenki ellen.
A vita ismét kitört, és csakhamar hangos, dühödt szócsatává élénkült. Serenát egyre mélyebb csüggedés töltötte el. Túl sok képviselő akart mindenáron békét, szusszanásnyi időt, hogy az emberiség ismét magára találjon, újjáépíthesse a flottáját, lakossága pedig újra éppé és egészségessé válhasson.
Ám Serena vészesen nagynak ítélte egy ilyen döntés árát. Lelke mélyén érezte, hogy iszonyú, borzalmas kiegyezésbe mennének bele. Érthetetlen – gondolta. Hogyan lehetnek ennyire ostobák? Serena tisztán látta, hogy ha kitart a küzdelem mellett, elveszíti többségi támogatását a Parlamentben.
Más módot kellett kieszelnie, hogy megváltoztassa a véleményüket. A főpátriárka tágra meredt, esdeklő szemekkel nézett rá. Már oly sokat tett, hogy társa nevében életben tartsa a Dzsihadot, most pedig a vereség keserű ízét érezhette a szájában, akárcsak Serena.
A kogitátorok győzelmet arattak. Vidad egymagában olyan békét eszközölt ki, amely megbénítja az emberiséget, és a Szövetség civilizációjának lassú elsorvadásához vezet.
Omnius sohasem fogja elfeledni a Szent Dzsihadot. Egyre erősödik, és egyetlen cél lebeg majd a szeme előtt: az emberiség teljes megsemmisítése minden csillagrendszerben. Akkora Serena már nem lesz itt, hogy megjegyezhesse, ő figyelmeztette őket.
Hátat fordított az összegyűlteknek, és felháborodottan kivonult a teremből, s egyetlen további megjegyzést sem volt hajlandó meghallgatni. Az elkeseredés súlyos teherként nehezedett a vállára. Több mint három évtizeden át gyűjtötte zászlaja alá az embereket, de nem sikerült eléggé fellelkesítenie őket a győzelemhez.
A visszaúton az Önelemzés Városa felé azon tanakodott, vajon hol ronthatta el.

- - -

 

A hősök néha olyankor viszik véghez
legnagyobb hőstetteiket, mikor már halottak.
SERENA BUTLER:
ZIMIAI TOBORZÓBESZÉDEK

Iblis átfordult és elterült a horpadt ágyon, amely izzadság és szeretkezés szagát árasztotta magából. Feje lüktetett a háborúban beállt rettenetes fordulat felett érzett elkeseredéstől és hedonista túlkapásoktól, melyeket az előző éjjel engedélyezett magának. Mit számított mindez?
Pillanatnyilag senki sem feküdt mellette, de elmosódott arcok egész sora rémlett fel előtte. Hány nővel hálhatott... néggyel, öttel? Ez még saját magához képest is túlzásnak bizonyult, az egyik ráadásul a feleségére emlékeztette. Ám minden rendben volt; mindent csüggedtsége és zaklatottsága számlájára írt.
Tizenegy esztendővel ezelőtt úgy vélte, annál rosszabb már nem jöhet, hogy Serena Butler elorozta tőle a fáradságos munkával kiharcolt vezető helyét. Most az egész Dzsihad sorsa forgott kockán egy ostoba békeajánlat miatt. Képtelenség, hogy működjön. Hogyan követhetett el ekkora baklövést Keats és a többi szubordináns? Hát nem látták, hogy mit műveltek?
Igyekezett nem gondolni a jelenlegi elkeserítő helyzet létrejöttében játszott saját szerepére, és azt kívánta, bárcsak valaki mást hibáztathatna mindezért. Nyilvánvalóan Serenára kellett volna bízni a Dzsihad vezetését, de Iblis afféle közmondásos üvegburában élt. Végtére is ő jelölte ki Keatset és a többi szubordinánst a kogitátorok mellé.
Mióta egykor a Földön Eklo kogitátorral együttműködött, először merült fel benne, hogy megkérdőjelezze az agg bölcselők épelméjűségét. A sokévnyi harc és többmilliárdnyi ember lemészárlása után azt várták, hogy az emberek és a gépek barátságosan kezet nyújtanak egymásnak. Micsoda iszonyú állapot!
Hogy elterelje a figyelmét a körülötte kavargó vigasztalan eseményekről, előző éjjel melanzsba és nőkbe fojtotta a bánatát. Szórakoztató és kimerítő időtöltés, de végül értelmetlennek bizonyult. A gondok reggelre is vele maradtak.
A kopott csipkefüggönyök csak részben fedték el a jellegtelen hotelszoba ablakát. A helyiség éles ellentétben állt az állam költségén fenntartott zimiai lakosztállyal, ahol látszatházasságban élt zárkózott feleségével és három gyerekével, akikkel alig beszélt.
A sokat használt ágynemű, törölközők és az egzotikus rossaki narkotikum keveredett bűzétől fintorogva odasétált az ablakhoz, és még arra sem vette a fáradságot, hogy eltakarja mezítelen testét. Valahol Zimia óvárosában lehetett, távol a kormányzati épületektől és az odajáró nemesektől. Itt az emberiség mocskos velejét ismerhette meg a főpátriárka, olyan embereket, akiket könnyedén levett a lábáról, megnyugtatott és meggyőzött veleszületett személyes varázsával. Mikor időnként ellátogatott ide, kiélvezte a megváltozott élettempót, az alsóbb osztályok nyers, nyomorúságos kedvteléseit. Durvának és természetesnek érezte a környezetet, mint amikor valaha a Földön rabszolga-felügyelőként dolgozott. Akkor még legalább megtapasztalhatta hatalmának közvetlen következményeit...
Serena szemei előtt kizárólag a démoni ellenség felett aratandó szent győzelem, e tiszta, de túlságosan együgyű cél lebegett. Mindvégig Iblis végezte az érdemi munkát. Az évek során kiterjedt infrastruktúrát épített ki – létrehozta a Dzsihad ipari, kereskedelmi és vallási intézményeit. Mivel ő mozgatta a fogaskerekeket, a főpátriárka pénzben, hatalomban és számtalan kitüntetésben részesült. Többségét még azelőtt, hogy Serena átvette volna tőle a vezetést. Amennyiben a Dzsihad véget ér, megszűnik Iblis törvényes hivatala. Serena korábban többször összeszólalkozott vele, de immár csak ketten menthették meg az emberiséget a teljes kudarctól, a beláthatatlan következményekkel járó ballépéstől. Azt szerette volna elérni, hogy melléálljon – Iblis maradt a papnő egyetlen igaz szövetségese.
Miközben a nyitott ablaknál állt, és hagyta, hogy a hajnali szellő végigsimogassa csupasz testét, Iblis a fogát csikorgatta. Életében még sohasem engedte, hogy eluralkodjon rajta a csüggedés. Mindig akadt mód rá, hogy megmentse a helyzetet, bármi áron is. Mindössze a megfelelő eszközt kellett megtalálnia.
Ám mit tehetne Serenával együtt, ami elég jelentőséggel bír ahhoz, hogy felnyissa az emberek szemét? A kimerült és megtépázott köznép elkeseredésében és reményvesztettségében bizonyosan elfogadja Vidad béketervét. A helyzet valóban drasztikus megoldást kívánt.
Mikor ismerős hangot hallott beszűrődni a folyosóról, szívverése meggyorsult.
– Melyik szobában van? Azonnal találkoznom kell a főpátriárkával! – Iblis magára kapott egy elnyűtt köpenyt, lesimította a haját, hogy némileg szalonképessé tegye magát, mielőtt mosolyogva ajtót nyitott.
Serena Niriem és négy másik szeráf támogatásával szállt szembe a Dzsatirtestőreivel, akiket Iblis állíttatott az ajtaja elé. Az arannyal kivarrt, elegáns fehér palástban, mellén a mártírhalált halt kisdedet ábrázoló medállal kirítt a nyomorúságos környezetből. Mikor meglátta a Serenát szorosan közrefogó, higgadt női testőrséget, Iblis megkönnyebbülten felsóhajtott. Valaha azért hívta életre a szeráfok szervezetét, hogy ütközőzónaként álljanak a papnő és a kellemetlen valóság között. Még ma is jelentették Iblisnek, valahányszor Serena valami szokatlant tett... Mostanában azonban zavaróan lojálisnak mutatkoztak Serenához. Niriem viszont továbbra is hű maradt hozzá.
Serena nyilvánvaló rosszallással elfintorodott.
– Ne pazarold ilyesmire az energiádat, Iblis! Fontos tennivalók várnak ránk. Különösen most.
Intett lblisnek, hogy kövesse, majd határozott léptekkel visszaindult a folyosón. Kísérői bevárták Iblist és a Dzsatir-testőreit.
Mikor helyet foglalt Serena mellett a magánjárműben, amelynek kormányánál Niriem ült, Iblis még egy utolsó pillantást vetett a rozoga épületre.
– Néha otthagyom a csillogó tornyokat és előkelő kormányzati rezidenciákat, Serena, hogy felidézzem, milyen rosszul ment a sorom a Földön. Így szélesebb távlatokban láthatom a világot. Mikor benézek az elhanyagolt szobákba, és az emberiség söpredékét – a kábítószereseket, az alkoholistákat és a kurvákat – látom magam előtt, arra emlékeztetnek, miért harcolnak vitéz dzsihadistáink. Hogy felülemelkedjünk ezen. – Egészen belemelegedett, de hirtelen meggondolta magát, és suttogva hozzátette: – Azért jöttem ide, hogy kitaláljam, miként menthetjük meg a Dzsihadot.
– Hallgatlak! – Serena levendulakék szeme kétségbeesett eltökéltségtől csillogott.
Iblis meglepően nyugodtnak érezte magát. Hangja határozottan szólt, épp csak annyi erővel, hogy Serena meghallhassa és megérthesse a kellemetlen igazságot.
– Rabszolgának születtem, de megbízotti állásba küzdtem fel magam. Végül egy forradalom vezére és a Dzsihad főpátriárkája lettem. – Keserű arckifejezéssel közelebb hajolt. – De veled sohasem versenghettem, Serena Butler. Mindig a te nevedet kiáltozták. Te voltál az arisztokrata, aki a szegények segítségére sietett, amiért bűntudatot érzett családjának a közemberek munkájából megszerzett vagyona miatt.
– Noblesse oblige. Lélekelemzéssel próbálkozol?
– Csupán távlatokba helyezem a tényeket. Ha megtehetném, amit javasolni fogok, nem haboznék. De... neked kell megtenned, Serena! Csak te vagy rá alkalmas. Azaz, ha hajlandó vagy megfizetni az árat.
Még közelebb hajolt, izzó tekintettel igyekezet összeszedni minden rábeszélőképességet.
– Bármit megtennék, hogy megnyerjük a Dzsihadot – felelte Serena elszántságtól üdvözült arccal. Tekintete mintha Ibliséhez hasonlóan felizzott volna. – Bármit.
Ráeszmélt, mit jelentenek a szavai, Iblis pedig tudta, hogy a markában tartja őt.
– Éveken át legyeztem a lángokat, de az egykor emésztő tűz zsarátnokká apadt. Szélvészként megállíthatatlan világégéssé kell fellobbantanod a parazsat. Mindvégig amiatt korholtuk az embereket, hogy nem hozzák meg a szükséges áldozatot, most pedig van valami, amit meg kell tenned.
Serena kivárt.
– Emlékszel még, hogyan ölte meg Erasmus a kis Maniont? Abban a pillanatban, amikor a gyermeked meghalt, saját biztonságodat feledve nekirontottál a robotgazdádnak.
Serena hátrahőkölt, mintha Shaitan súgott volna a fülébe. Tudta, hogy Iblis saját céljait tartotta szem előtt, és sok előnye származott a helyzetéből. Azt is tudta azonban, hogy noha különbözőképp játszották a játszmát, mindketten ugyanarra az eredményre törekedtek.
Iblis hatalmas lelkesedéssel folytatta.
– Abban a pillanatban kirobbantottad a Dzsihadot. Előbb Erasmus megmutatta a lenti téren álló embereknek, miféle szörnyűségekre képesek a gondolkodó gépek, te pedig azt bizonyítottad be, hogy egyetlen ember megküzdhet velük, és nyerhet!
Miközben Iblist hallgatta, könnycseppek csorogtak végig Serena arcán, de nem törölte le a könnyeket.
– Most, hogy oly sok éve harcolunk, a népünk elfeledte, milyen rettentően kegyetlen az ellenségünk. Ha fel tudnák idézni a gyermeked iszonyatos halálát, egyetlen ember sem egyezne bele az Omniusszal kötendő békébe. Ismét meg kell mutatnunk nekik, fásultságukban és fájdalmukban is meg kell láttatni velük, mennyire gonosz az ellenség. Emlékeztetnünk kell őket, miért kell elpusztítani Omniust és a kegyenceit.
Iblis tekintete parázslón meredt rá, és egy pillanatra Serena milliárdnyi szemet látott meg benne. Jóllehet csupán egyszemélyes hallgatóságnak beszélt, jóllehet paráználkodással töltötte az előző éjszakát, Iblis továbbra is tekintélyes férfiú maradt, és Serena egyszerűen nem vehette semmibe.
– Az emberiség elfeledkezett a gyújtószikráról – súgta oda Iblis összeesküvésre bujtó hangon. – Komoly lépésre kell elszánnod magadat, olyasmire, amit ez emberek sohasem felejthetnek el.
Serena Iblis ránctalan arcára meredt. Évekig tartó kétkedés után megállapította, hogy Iblisben több a jó, mint a rossz. Tudta, hogy önző indítékai ellenére mindent megtesz majd azért, hogy folytatódjon a harc. És ennél jobban semmi más nem számított.
– Roppant bátorságot igényel majd – mondta Iblis.
– Tudom. Úgy hiszem, megvan bennem a kellő... elszántság.

 

Serena büszkén állt ki a teljes Szövetségi Képviselőtestület elé. Iblisszel együtt gondosan kidolgozták a terveiket, és mozgásba hozták a szükséges mechanizmusokat. Yorek Thurr és a titokzatos Dzsatir-alkalmazottak intézkedtek az apróbb részletek ügyében. Még a szeráfoknak is részt kell vállalniuk a játszmából, habár Niriem hevesen tiltakozott. Ám Serena a Dzsihad papnője volt, és ha utasítást adott ki, a testőrei nem tagadhatták meg a parancs teljesítését.
Amint tartott tőle, a Képviselőtestület megszavazta a haditevékenység kogitátorok által javasolt beszüntetését. A Szövetség kivonja csapatait az Összehangolt Világokról, és utasítja a harcolókat, hogy ne tegyenek kárt a gondolkodó gépekben – Omnius pedig hasonlóképp jár el. Ezek után csupán azt kellett megvitatniuk a képviselőknek, ki járjon el a szabad emberiség küldötteként, ki utazzon el a Corrinra, hogy véglegesítse a békeszerződést az örökelme elsődleges megtestesülésével.
Serena mindannyijukat megdöbbentette. Megbízott alkirálynőként kért szót a szónoki emelvényen, címéről ugyanis sohasem mondott le hivatalosan. A hallgatóság felmorajlott, mivel arra számítottak, hogy ismét megfeddi őket az elfogadhatatlan békefeltételek miatt.
Ehelyett azt jelentette be:
– Hosszas tanakodás után úgy határoztam, nekem kell elutaznom a Corrinra. – Döbbent és meglepett zúgás futott végig a csarnokon, akár egy váratlan orkántól felkorbácsolt hullámok. Senki sem számított erre. Serena őszinte mosollyal folytatta: – Ki más hordozhatná a szabad emberiség zászlaját több joggal, mint maga a Dzsihad papnője...

- - -

 

Jobb, hogy eme vallási őrület főrugóját
még nem húzták fel teljesen, egyelőre.
A világmindenség még nem készült fel
ily hangos ketyegésre.
KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Mivel meggyőződéssel hitték, hogy Serena Butler személyes beleegyezése a békekötésbe a megfelelő üzenetet közvetíti Omnius felé, a Dzsihad Tanács és a Szövetségi Parlament egyaránt egyhangúan elfogadta a javaslatot. Mindenkit örömmel töltött el, hogy a papnő ezentúl a békét támogatja a rájellemző szenvedélyességgel, hogy az emberek és a gépek harmóniában élhessenek egymás mellett. Zimia utcáit mindenfelé ünneplő tömegek árasztották el.
Serena ajánlkozása megrettentette Xaviert. Azonnal sejtette, hogy valójában nem gondolta meg magát, de azt is pontosan tudta, hogy senki sem hallgatna rá. Különösen most nem.
A Parlament kicsiny és gyors diplomatahajót bocsátott a papnő rendelkezésére. Díszkíséretként öt kiválasztott szeráf tart vele, más biztonsági intézkedésekhez és testőrséghez azonban nem járult hozzá.
– Omniust nem lehet pompával lenyűgözni, ha pedig a gépek nyílt hitszegésre készülnek, mennyit ér pár tucat, pár száz vagy ezer testőr? – Aztán szomorkás mosollyal hozzátette: – Ráadásul minek vigyek magammal katonákat, amikor békeküldetésre készülök? Kifejezetten rossz üzenet lenne.
A nép, amelyet kimerített a közel négy évtizedes véres háborúskodás, örömmámorban úszott a kiegyezés lehetőségétől. Vidadot és kogitátor társait ünnepelték. Pazar győzelmi parádékat szerveztek, s elképzelték, miként változik meg az életük, hogy félelem és a rettenetes gépi támadások állandó veszélye nélkül élhetnek. Mindenáron hinni akartak a biztonságos jövő ígéretében.
Xavier úgy gondolta, mindannyian bolondok, hogy hisznek Omnius ígéreteiben. Maga Serena is bizonyosan így vélekedik, ezért Xavier el sem tudta képzelni, miben mesterkedhet.
Az agg primerás megszokott karmazsinvörös és zöld egyenruhájában, mellén a valaha viselt összes kitüntetéssel és érdemrenddel hajtott egy katonai talajjárón az Önelemzés Városának kapuihoz. A központi ív csúcsán egy angyali kisgyerek – a saját fia – stilizált arcképe őrködött az épületkomplexum felett.
A dzsihadisták oldalra léptek a magas rangú tiszt útjából, a fehér palástos nők viszont a helyükön maradtak. Arany fejfedőiken megcsillant a napsugár. – A Dzsihad papnője nem fogad látogatókat.
– Engem fogadni fog. – Xavier kihúzta a vállát, és tekintetét az ártatlanul meggyilkolt gyermek idealizált képmására emelte. – Fiam, Manion Butler nevében kérem.
A szeráfok ennek hallatán elbizonytalanodtak, Xavier pedig átfurakodott a kapun a falakkal elkerített vallási menedékhelyre, ahol Serena hosszú ideje elvonultan élt.
Mosolyogva és várakozóan üdvözölte a kerti halastónál. Sok évvel ezelőtt ide hívatta Xaviert és Voriant, hogy a Dzsihad legmagasabb rangú tisztjeiként maga mellé állítsa őket. Mikor Xavier megpillantotta őt ezen a nyugalmas helyen, emlékek özöne zúdult rá, és térde megrogyott.
Egy percig némán állt, és Serenának kellett elsőként megszólalnia.
– Drága Xavierom, bárcsak több időt tölthettünk volna el barátként! De a Dzsihad oly sokáig lefoglalta minden energiánkat.
– Mostantól több időnk lenne, ha nem akartál volna a Corrinra menni. – Hangjából neheztelés érződött ki. – A feltételezés, hogy önként hajlandó lennél beszüntetni a háborúskodást a halálos ellenségeddel, éppoly hamis, akár egy robot mosolya.
– A gépeket merev programokkal látják el, az emberek egyik erőssége pedig éppen az, hogy képesek vagyunk változtatni a véleményünkön. Meggondolhatjuk magunkat. Akár... szeszélyesek is lehetünk, ha úgy tartja kedvünk.
– És azt várod tőlem, hogy ezt elhiggyem? – Szerette volna átölelni Serenát, vagy legalább közelebb lépni hozzá, de ő mozdulatlanul állt tovább, akár egy szobor.
– Azt hiheted, amit akarsz – felelte Serena keserédes mosollyal. – Valaha beleláttál a szívembe. Gyere velem!
Egy elkerített, kizárólag számára fenntartott területre vezette az ékkőkavicsos gyalogösvényen.
Miközben a nő mellett haladt, Xavier így szólt Serenához:
– Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok, Serena! Nemcsak a fiamat siratom, hanem a szerelmet is, ami egymáshoz köthetett volna minket, és az együtt eltöltött boldog éveket. – Felsóhajtott. – Nem mintha elcserélni vágynám az Octával töltött percek bármelyikét is.
– Mindkettőtöket szeretlek, Xavier. El kell fogadnunk a jelent, bármit szeretnénk is megváltoztatni a múlt kapcsán. Örülök, hogy a húgommal némi boldogságra leltetek ebben a tomboló viharban. – Serena megsimogatta Xavier frissen borotvált arcát, és eltökélt tekintettel bámult rá. – A tragédiáink és a vértanúink határozzák meg a létünket. A kis Manion nélkül az emberekben eleve nem lett volna meg a kellő ösztönzés, hogy felkeljenek és harcoljanak Omnius ellen.
Xavier szívverése kihagyott egy pillanatra, mikor ráeszmélt, hogy hová vezetik. Évek óta nem látogatott el az első szentélyhez, de most meglátta a kristályos koporsót, a plázfalú kriptát, amelyben halott kisfia földi maradványai rejlettek. Eszébe jutott, ahogy az Álomutazóval hazaszállították gyermeke bebalzsamozott holttestét, miután Vorian Atreides Serenával és Iblisszel együtt megszökött a Földről.
Mikor érezte, hogy meghátrál, Serena tovább noszogatta.
– Ez a Dzsihad a fiunkért folyik. Mindennel, amit az utóbbi évtizedekben tettem, őt akartam megbosszulni – és az összes összehangolt világon sínylődő rab ember fiait és leányait. Hallottad a kiáltozást a Parlament Csarnokában. A Szövetség el akarja fogadni ezt a nevetséges békeajánlatot. Ha nem én megyek a Corrinra, akkor más teszi meg – és ez még hatalmasabb katasztrófához vezetne.
Serena és Xavier szorosan egymás mellett álltak, és némán meredtek az ártatlan kisfiúra, akit egykor az Erasmus nevű robot meggyilkolt. Xavier számos szövetségi bolygón látta az imádott gyermeknek emelt, körömviráokkal és kedves festményekkel elborított szentélyeket és emlékműveket. A feltoluló emléktől teljesen kiszáradt a torka, személyes felháborodása és a veszteség érzete minden pillanattal egyre erősödött.
– De ha eldöntő győzelem nélkül feladjuk – dörmögte –, ugyanoda jutunk, mint a Bela Tegeusével. A gépek hamarosan visszatérnek, és erősebbek lesznek, mint valaha, az áldozatok és az elesett hősök pedig mindhiába küzdöttek.
Serena válla elernyedt.
– Hacsak nem sikerül feltüzelnem őket, a Dzsihad a történelem szemétdombjára kerül. – Ajka haragosan legörbedt, zaklatott tekintetében pedig kimondhatatlan csalódottság tükröződött; ilyesmit sohasem engedett volna látni az éljenző tömegnek. – Mi mást tehetnék, Xavier? A kogitátorok egyszerű kiutat kínálnak, és mindenki kapva kap az alkalmon. A Dzsihad az emberi akaraterő hiánya miatt vallott kudarcot.
Hangja olyannyira lehalkult, hogy Xavier alig értette a szavait.
– Néha annyira elszégyellem magam, hogy az égre sem merem felemelni a tekintetemet.
A napsugarak lángcsóvára emlékeztetően verődtek vissza a kristálykoporsó fényes felületéről. Xavier, aki elámult az arc és a test tökéletes helyreállításától, közelebb hajolt látszólag békésen szendergő kisfiához, akit úgy vágyott volna megismerni. Manion oly nyugodtnak hatott.
Aztán a fiúcska álla alatt gyűrődésre lett figyelmes, amely testszínű polimerre, parányi, felcsillanó fémhuzalra és a salusai nap sugaraitól megvetemedett ragasztócsíkokra emlékeztetett. Rájött, hogy amit lát, nem lehet a forradalom lángjában égő Földről elmenekített, szétroncsolt test. Közönséges másolat, hamisítvány volt!
Serena belenézett az arcába, kérdő tekintetéből kiolvasta a kételyt, és beszélni kezdett, mielőtt Xavier megszólalhatott volna.
– Igen, évekkel ezelőtt felfedeztem a csalást. Senki más nem jár el ide, és szemléli őt olyan tüzetesen, mint én... vagy ahogy te tetted az imént. Iblis azt alkotta meg, amire akkoriban szükség volt. Nemes szándék vezérelte. Halkan felelt, nehogy a szeráfok meghallják a válaszát. – De hát ez szélhámosság!
– Jelkép. Magam is csak akkor vettem észre a hamisítást, mikor az emberek már az Ártatlan Manion köré gyűltek, és felesküdtek, hogy megvívják a Dzsihadot. Ezek után mi értelme lett volna nyilvánosságra hoznom a csalást? – Felhúzta a szemöldökét. – Csak nem hitted azt, hogy a Szövetségi Bolygók minden szentélyében és ereklyetartójában valódi tárgyak rejlenek?
Xavier a homlokát ráncolta.
– Eddig... nemigen gondolkoztam el ezen.
– Ez itt elhunyt fiunk szentélye, akinek az életét a gonosz Erasmus vette el. Ez eléggé valós és tagadhatatlan tény. – Ujját végigfuttatta a finom kristályon, tekintete sóvárgóan a távolba révedt. Aztán összeszedte az erejét, és egyenesen Xavier szemébe nézett. – Mindez nem számít, Xavier. Kizárólag az számít, amit hiszek, és amit az emberek hisznek. Egy jelkép mindig hatalmasabb, mint a valóság.
– Nem tetszik a megtévesztés... de igazad van – ismerte el Xavier kelletlenül. – Semmit sem változtat azon, mi történt valójában a gyermekünkkel. Nem befolyásolja az okokat, amelyekért gyűlöljük Omniust.
Serena átkarolta Xaviert, aki, miközben átölelte őt, az elvesztegetett évtizedek felett kesergett.
– Ha minden hívem hozzád hasonlítana, Xavier, egyetlen esztendő alatt legyőzhettük volna Omniust.
Xavier leszegte a fejét.
– Már csak egy kiszolgált hadfi vagyok. A többi parancsnok sokkal fiatalabb. Kihalt belőlük az elszántság, ami egykor oly ádáz küzdelemmé tette a Dzsihadot. Semmi mást nem ismertek életükben, és mindössze egy kedves vénembert látnak bennem, aki egykor volt csatákról mesél.
Serena kisimította selyemszegélyű palástját.
– Én viszont azt kérem tőled, hogy a jövőbe tekints, Xavier. Hamarosan a Corrinra indulok, és szembesülök Omniusszal, neked azonban itt kell maradnod, és folytatnod kell a harcomat. Iblis már ígéretet tett rá. Neked is minden szükségeset meg kell tenned azért, hogy ne vesszen kárba minden, amiért eddig harcoltunk.
– Semmiképp nem beszélhetnélek le a szándékodról, ugye?
Serena mosolya révetegnek tűnt.
– Minden tőlem telhetőt meg kell tennem.
Xavier baljós előérzetekkel távozott az Önelemzés Városából. Volt valami Serena tekintetében, a hanghordozásában, ami elárulta neki, hogy rettenetes, visszavonhatatlan dologra készül, és képtelen lenne megakadályozni benne.

- - -

 

A szívemet oly sokfelől húzzák, rángatják.
Miért szükségszerű, hogy a Kötelesség és a Szerelem
egymással ellentétes irányba vonszoljon?
VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
SZEMÉLYES NAPLÓ

A Dzsihad Hadserege számára újonnan kifejlesztett térhajlító űrhajók egyszerű próbaútjának szánták. A Holtzman-effektus elvén működő hajtóművek, amelyeket Norma Cenva fejlesztett ki, lehetővé tették, hogy elhanyagolható idő alatt bárhova eljussanak a Kolhari Hajógyárból.
Vorian Atreides pontosan tudta, hova akar eljutni: a Caladanra. Végre!
Vor, aki nem értesült a Szövetséget felbolygató eseményekről és az Elefántcsonttorony Kogitátorai által Omniussal kötött, kellemetlen egyezményről, ragaszkodott hozzá, hogy maga végezze el a próbát. Jóllehet ötvenkilencedik évében járt, még mindig fiatalnak és lelkesnek érezte magát.
A Dzsihad mérnökei Norma Cenva állandó felügyelete alatt számos kísérleti hadihajót építettek, amelyek kisebbek és felderítésre sokkalta alkalmasabbak voltak a VenKee teherszállítóinál.
Az ilyen új hajókat természetesen rázós útvonalakon kellett letesztelni. Vor lényegében bármilyen hajót képes volt elvezetni, és kész volt személyesen megtenni a próbautat. Tiszttársai azzal érveltek, hogy egy kulcsfontosságú hadvezér nem vállalhat magára ilyen kockázatos és bizonytalan kimenetelű küldetést, de Vor sohasem körülményeskedett – amivel gyakran elkeserítette és rémületbe ejtette Xavier barátját.
A navigációs bizonytalanságok ellenére, amelyek a tér meghajlított szövetén való átrohanással jártak, Vor senkit sem vitt magával. Miután betekintett a VenKee kereskedelmi járatainak veszteséglistájába, tudta, hogy a veszély valós, és senki más életét nem akarta veszélybe sodorni.
– Mindnyájan olyan komolynak és gyászosnak tűntök! Meghoztam a döntésemet, és egyikőtök sem áll rangban felettem, hogy visszavonja a parancsomat. – Elmosolyodott. – Akar valaki fogadni, milyen hamar fogok visszatérni?
A térhajlító hajtóművek tökéletesen működtek.
A felderítőnaszád csillogó műszerekkel és villogó lámpákkal övezett pilótafülkéjéből a rövid utazás inkább fantasztikus álomnak tűnt Vor számára, mint valós élménynek. Kémjárműve előbb a sivár Kolhar bolygó fölé emelkedett. Aztán a kozmosz elfordult és megcsavarodott körötte, s olyan színekkel és képzetekkel árasztotta el, amelyekről elképzelni sem tudta volna, hogy létezhetnek. Mielőtt feleszmélhetett volna, már meg is érkezett az óceánbolygóra, amelynek emléke még mindig, tíz év után is elevenen élt benne. Az egész út röpke másodpercekig tartott.
A kezdetleges katonai létesítmény közelében ért földet, amelyet a kémműholdak karbantartása és felügyelete végett emeltek a Caladanon. Az előőrsön állomásozó mérnökök és gépészek korábban sohasem láttak ehhez hasonló hajót, a katonákat pedig megdöbbentette, hogy egy ilyen fontos főtiszt előzetes bejelentés nélkül látogat el hozzájuk.
– Már jó ideje itt veszteglünk, primerás uram – jegyezte meg az egyik katona. – Hangulatjavító küldetést teljesítesz?
Vor rámosolygott.
– Részben, kvintás. De valójában más célból érkeztem a Caladanra. Valakit meg kell látogatnom.
Ezúttal nem veszi a fáradságot, hogy titokban tartsa a nevét vagy a rangját. Úgy érezte, többé nem kell színlelnie Leronica miatt. Pusztán látni akarta, ellenőrizni, hogy jól megy a sora, hogy nem várja még mindig őt. Nem volt oka leplezni a kilétét.
Ennek ellenére, amikor a városhoz ért, orrát megcsapta a tenger illata, s meghallotta a hullámokon ringatózó csónakokat, éppoly idegesnek érezte magát, mintha egy egész robothadsereggel kellene hamarosan szembeszállnia. Derűlátását a kétség horgonya húzta a mélybe. Egy Leronicához fogható asszony nyilvánvalóan férjhez ment, és gyerekeket nevel; boldog, megállapodott életet él a Caladanon. Kezdettől fogva tudta, hogy nem maradhat itt, és nem tehet úgy, mintha közönséges halász lenne, és a nyugalmas bolygótól sem szakíthatja el Leronicát, hogy a Dzsihad forrongó sűrűjébe vigye magával.
Vor közel egy évtizede eljátszotta az esélyt, hogy bármelyik megoldást válassza. El kellett volna felednie, de a roppant távolságok ellenére igyekezett kapcsolatban maradni vele. Több levelet is írt, csomagokat, ajándékokat küldött, de egyikre sem kapott választ. Talán jobban tette volna, ha már jó ideje nem gondolt volna rá. Talán nem volt különösebben jó ötlet, hogy viszszajöjjön hozzá, se most, se később. Lehet, hogy felbolygatja az életét, magában pedig túl sok szunnyadó érzést ébreszt fel. Kizárólag magát hibáztathatja, amiért ily soká kivárt.
A lába azonban egyre vitte előre, és a szíve hajtotta tovább.
A tengerparti falu nem sokat változott; még mindig úgy fogadta őt, akár a második otthona. Leronica csapszéke láthatóan prosperált az elmúlt évek során. Már alig várta, hogy újra láthassa a gyönyörű nőt, de annyira nem volt bolond, hogy azt higgye, egyszerűen besétálhat, és oly sok esztendő elteltével ismét a karjaiba veheti őt.
Nem, pusztán baráti látogatóba érkezett, felidézik a régi emlékeket, aztán minden megy tovább a régiben. Szerette Leronicát, emléke minden más kapcsolatánál elevenebben megmaradt, és mielőbb szerette volna megtudni, mi történt vele az ittjárta óta eltelt évek során.
Mikor belépett az ajtón, Vornak csupán a körvonalai rajzolódtak ki, ahogy belesett a félhomályos közös helyiségbe; beszívta a füst, hal és sütemények finom illatát, amelyeket Leronica nyilván épp most készített. Mélyről feltörő emlékek rohanták meg. Magabiztosan elmosolyodott, és lassan visszatért az önbizalma.
Mielőtt szeme alkalmazkodhatott volna a félhomályhoz, hallotta, ahogy elakad Leronica lélegzete.
– Virk? – kérdezte a nő. – Vorian?
Aztán fékezni próbálta magát, és képtelen volt hinni a szemének.
– Lehetetlen, hogy te lennél az, Vorian Atreides. Egy napot sem öregedtél, mióta utoljára láttalak.
Vorian, arcán széles mosollyal belépett a terembe.
– Az emléked fiatalon tart – felelte évődőn, aztán közelebb ment, és látta, hogy Leronicán viszont rajta hagyta nyomát a tíz esztendő. Arca érettnek tűnt, vonásai kikerekedtek, göndör haja még hosszabb volt, de Vor még mindig ugyanolyan vonzónak találta.
Leronica előjött a pult mögül, és Vor karjaiba vetette magát. Mielőtt Vor feleszmélhetett volna, forró csókban olvadt össze az ajkuk, és nevetve néztek egymás szemébe. Végül sikerült összeszednie magát, hátralépett, kinyújtott karját pedig Leronica vállán nyugtatta. Hitetlenkedve ingatta a fejét, Leronica sötét, hekori dióra emlékeztető szeme kikerekedett, és ragyogott a boldogságtól.
– Nem nagyon sietted el, hogy visszagyere, jó uram! Tíz év kellett hozzá!
Vor hirtelen ismét elbizonytalanodott.
– Ugye nem vártál rám? Egy pillanatig sem kívántam, hogy magányosan ücsörögj, és a csillagos eget bámuld. – Nem szerette volna, ha az emiatti bűntudat mardossa a lelkét.
Leronica csúfondárosan felkacagott, és pajkosan rácsapott Vor vállára.
– Szerinted nem volt jobb dolgom? Dehogy! Kifejezetten jól éltem, köszönöm. – Aztán megint rámosolygott. – Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hiányoztál volna. Örültem minden levélnek, minden ajándéknak.
– Szóval van férjed? Családod? – Tisztes távolságot tartott, és igyekezett meggyőzni magát, hogy szeretné tudni a választ. – Nem azért jöttem, hogy megzavarjam vagy felbolygassam az életedet.
Magához húzott egy széket, és leült.
– Özvegy vagyok. A férjem meghalt.
– Sajnálom. Szeretnél mesélni róla? Egy kancsó moszatsör mellett?
– Ehhez nem lesz elég egyetlen kancsó.
Vor fiúsan elvigyorodott, mivel tudta, mennyire fiatalnak tűnhet hozzá képest.
– Nem sietek.
Felváltva elmesélték egymásnak a történeteiket. Leronica minden kinyilatkozása lebilincselte Vort. Két fia született, ikrek. Hozzáment egy halászhoz, de férjét, akivel nyolc éven át élt boldogan, megölte valamilyen furcsa tengeri szörny. Immár több mint egy esztendeje megözvegyült.
– Szeretném megismerni a fiaidat – mondta. – Bizonyosan daliás legények. Leronica furcsán nézett rá.
– Akár az édesapjuk.
Vor hetekig maradt, ürügyeket és állítólagosan elvégzendő feladatokat talált magának a Caladanon, de minden nap túl gyorsan eltelt. Megismerkedett Estesszel és Kaginnal, és elcsodálkozott saját vonásainak visszhangjain. Az ikrek kilencedik évükben jártak, Vornak pedig nem okozott gondot összerakni a számokat. Úgy gondolta, Leronica majd közli vele, feltéve, hogy egyáltalán el akarja mondani.
Még ha valóban ő ejtette is teherbe akkor régen, nem viselkedett apaként a fiúkkal. Ha Kalem Vazz valóban olyan jó ember volt, amilyennek Leronica leírta, hadd őrizzék meg a fiúk érintetlenül az emlékeket. Úgy tűnt, Leronica hasonló következtetésre jutott.
Sok időt töltöttek egymás társaságában, és újra felfedezték barátságukat. Leronica nem éreztette, hogy érdemes lenne újjáéleszteni a szenvedély lángjait – nem elutasítóan viselkedett, de szerelemre sem csábította Vort. Lerítt róla, hogy még mindig szereti Kalemet, és hű akar maradni az emlékéhez. Elfogadta az özvegyi életet, noha nem temetkezett bele a gyászba.
Vor figyelmesen hallgatta, ahogy Leronica Kalemről és a caladani életéről mesél. Végül, az első néhány nap elteltével, Leronica felsóhajtott, majd rámosolygott Vorra.
– Mindez biztosan hihetetlenül unalmasnak tűnik a Dzsihad hősének.
– Csodálatosan békésnek, megnyugtatónak tűnik a sok szörnyűség után, aminek szemtanúja voltam. – Elméjéből nem tudta kitörölni a tehetetlen kolóniákon látott mészárlások, az iszonytató csataterek, a szétzúzott robotok és a lekaszabolt emberek emlékeit.
Leronica hozzásimult, Vor pedig édesen melegnek és biztonságot adónak érezte a testét.
– Az ember természetéből fakad, hogy olyasmire vágyik, ami nem adatik meg neki. – Megsimogatta Vor arcát, kezét hozzászorította a bőréhez. – Most viszont neked kell mesélned a rengeteg egzotikus helyről, ahol jártál. Egész doboznyi csodás ékkövet küldtél nekem, de többet jelentenek a képek, amiket szavaiddal lefestesz róluk. Vigyél el történeteiddel azokra a gyönyörűséges, távoli világokra!
Vor kis híján elhitette magával, hogy ezzel a nővel akarja leélni az életét, akinek sikerült rabul ejtenie a szívét. Már évtizedeket áldozott Serena Dzsihadjának – vajon nem érdemelne ki egy kis szabadságot? Rövid időre ugye abbahagyhatná a harcot? Mikor Leronicát nézte, tudta, hogy valójában mire vágyik.
– Rengeteg idő áll még a rendelkezésemre, én mit árthatok vele, ha egy fél évszázadot veled töltök... ha szükséges?
Ám Leronica kikacagta.
– Vorian, Vorian, itt sosem lennél boldog! A Caladan túl keveset adhat egy hozzád hasonló férfinak.
– Nem a Caladanra gondoltam – felelte. – Hanem rád. Számomra ragyogóbban tündökölsz, mint a világmindenség összes csillaga.
Átölelték, és hosszan, gyöngéden megcsókolták egymást...
Minden megváltozott két nappal később, amikor a Dzsihad hírnöke érkezett, hogy megkeresse Vort a Caladanon. A fiatalember egy másik térhajlító hajóval érkezett, és pillanatok alatt tette meg a hatalmas távolságot. Kiderült, hogy Harkonnen primerás korábban ugyanilyen járművel küldött üzenetet, de a hajó nem érte el úti célját. Vor úgy érezte, satu szorítja a szívét, amikor megtudta, hogy újabb kiszámíthatatlan Holtzman-hajót vesztettek el.
– Bizonyosan rettenetes hírt hozott, ha Xavier hajlandó ennyit kockáztatni, csak hogy kapcsolatba léphessen velem.
– A Dzsihad papnőjéről van szó – felelte a kifulladt futár.
Vor elszörnyedve figyelt, és döbbenten értesült a békekötésről, és Serena vállalkozásáról, hogy maga látogat el a Corrin-Omniushoz. Nem akarta elhinni, hogy ennyire ostoba és hiszékeny legyen. Aztán kővé dermedt, mikor Xavier üzenetéből megértette, hogy Serenát egyáltalán nem tévesztették meg, és valami egészen másra készül.
– Mennem kell – jelentette be Vor. Leronica arca meg se rezzent. A futár érkezésének pillanatában megértette, hogy Vort elszólítja a kötelesség.
– Remélem, most már hiszel nekem! – mondta keserű, szomorkás mosoly kíséretében. – Nem vonhatod ki magad kedvedre a Dzsihadból, hogy nyugodtan éldegélj valahol.
– Higgyél nekem, Leronica! – Megcsókolta, és hátralépett. – Mindennél jobban vágyom erre... de a világmindenségnek nem szokása érdeklődni a vágyaim felől.
– Menj, és tedd a kötelességedet! – Szeretetteljesen rámosolygott. – De próbálj ne megváratni újabb tíz évet, mielőtt megint meglátogatsz!
– Megígérem. Legközelebb senki sem szakíthat majd el tőled.
Leronica összevonta a szemöldökét, és az egyenruhás futár felé noszogatta.
– Ne viselkedj már úgy, akár egy kisiskolás, Vor! Fontosabb dolgod is akad nálam.
– Hinned kell nekem, mikor visszatérek.
Visszasietett a térhajlító felderítőnaszádhoz. Pár perc múlva – ha sikerül megtennie a kockázatos utat –, ismét visszaérkezik a Salusa Secundusra, és megpróbál találkozni Serenával, mielőtt elindulna esztelen útjára, hogy találkozzon a számítógépek vezérével. Azt remélte, jobb belátásra bírhatja majd.
Ám ha Xavier gyanúja beigazolódik, valószínűleg nem ér oda időben.

- - -

 

Az összes fegyver közül, amit egy háborúban bevetünk, az Idő lehet a leghatásosabb – és a legkevésbé irányítható. Oly sok döntő fontosságú esemény alakult volna másképp, ha csak egyetlen nappal, órával vagy perccel több állt volna a rendelkezésünkre.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS
– LEVÉL LÁNYAINAK

Xavier Harkonnen a legmagasabb rangúaknak kijáró helyet kapott a Zimiai Űrkikötő lelátóján, hogy végignézhesse a Dzsihad papnőjének indulását. Ő volt az egyetlen a tömegben, aki nem éljenzett.
Habár Octa otthon maradt a Butler-birtokon, Xavier második lánya, Omilia elkísérte édesapját, hogy jelen legyen a látványosságon. A harmincöt éves Omiliát továbbra is kiváló balisetjátékosként ismerte a világ, és rendszeresen fellépett a népszerű salusai kulturális fesztiválokon. A búcsúztatáson mosolyogva ült édesapja mellett, mivel boldogsággal töltötte el, hogy vele lehet.
Xavier magában töprengett, lelkét nyugtalanság emésztette. A Serena corrini küldetése körüli ünneplés és nagy remények közepette végtelenül elhagyottnak érezte magát. Sürgős üzenetet küldött Vorian Atreidesnek, de tudta, hogy régi barátja nem érhet időben ide. Figyelmét Iblis Ginjóra összpontosította, aki az előkelőségekkel csevegett, és túlzottan elégedettnek tűnt a küldetéssel. Xavier biztosra vette, hogy Iblisnek köze volt Serena döntéséhez, és azt kívánta, bárcsak tudná, mi folyhat a színfalak mögött.
Niriem és négy másik gondosan kiválasztott szeráf már a fedélzeten tartózkodott, és felkészültek, hogy a hajót a Corrinra vezessék. A rámpa előtt Serena még egy utolsó beszédet intézett az összegyűltekhez, amelyet, noha semmitmondóra és szenvedélytelenre sikeredett, mégis üdvrivalgással fogadtak. A tömeg, akit túlságosan megrészegített a Dzsihad közeli lezárásának eshetősége, nem fordított kellő figyelmet a szavakra. Kizárólag azt hallották meg, amit hallani akartak.
Omilia izgatottan megragadta édesapja inas karját. Amikor Xavier felé fordult, meglepetten döbbent rá, hogy kislánya immár felnőtt, gyönyörű és tehetséges nővé érett, akin a butleri vérvonal révén Serena vonásait is felfedezhette. Már a kis Wandra is tízéves volt, Omilia pedig kétszer annyi idős, mint Serena, amikor Xavierral bejelentették az eljegyzésüket, oly sok esztendővel ezelőtt...
Hogyan telhetett el ennyi év úgy, hogy alig leltem bennük örömet?
Az aggodalomtól és rossz előérzettől gyötört Xavier figyelmesen követte az eseményeket. Az éljenző közönség és hullámzó szalagok között felfigyelt rá, hogy Serena fáradtnak és beletörődőnek tűnik. Viselkedésén céltudatosság tükröződött.
Xavier előhúzta zsebéből a feketegyémánt nyakláncot, amit évekkel ezelőtt kapott Serenától, mielőtt meggondolatlanul megpróbálta megmenteni a Giedi Prime-ot. Akkor a fiatal és lesújtott Octa adta át neki az ékszert az előre felvett holoüzenet kíséretében. Serena akkor meghozott egyetlen döntése, ez az egyetlen küldetés mindannyiuk életét örökre megváltoztatta.
Most pedig egy még ennél is fontosabb vállalkozásra készül...
Mikor lezárták a diplomatahajó fedélzeti nyílásait, és megszólaltak a harsonák, Xavier arcán patakzó könnyekkel roskadt bele a székébe. Néhányan megbámulták, valószínűleg azt gondolták a primerásról, hogy a totyogó hadastyán újra átéli az egykori dicsőséget, és félig elfeledett emlékeibe temetkezik.
Omilia mosolyogva oldalba bökte.
– Mi a baj, apa? Minden rendben lesz. Neked mindenkinél jobban kellene bíznod Serena papnőben!
Xavier végigsimította a régi nyaklánc sima, sötét ékköveit.
– Igen, Omilia. Serena el fogja érni, bármit is határozott el. – Megrázta bozontos fejét. – A lelkem mélyén attól félek, Serena sohasem tér vissza onnan.
Vor egy pillanatig sem aggódott a kísérleti Holtzman-hajtóművek navigációs kockázatai és veszélyei miatt. Egyszerűen nekilódult a járművel, hiszen tudta, hogy mielőbb a Szövetség bolygószékhelyére kell érnie.
Ám mire Zimiába ért, Serena már jó ideje útnak indult.
Mivel nem tudott más megoldást, egyenesen a Butler-birtokra ment. Talán Xavier talált valamiféle kiutat. Vor egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még tehet valamit.
A dombtetőre épült kúria főbejáratánál az öreg primerás fogadta lemondó, karikás szemekkel. Vort megrendítette bajtársa látványa, akivel oly régóta szolgált együtt. Lehetséges, hogy Xavier valóban ennyire megöregedett? Arcából a visszavonhatatlan vereségbe való beletörődést olvasta ki, amelyhez hasonlót még sohasem látott rajta.
– Tudtam, hogy eljössz. – Xavier a sötét ajtófélfát markolta.
– Honnan tudtad, hol kerestess a Caladanon?
Xavier fakó mosollyal válaszolt:
– Észre sem veszed, mennyit beszélsz arról a nőről. Hová máshová mentél volna?
– Ha Serena valami ostobaságot határozott el, akkor itt lett volna a helyem. Talán megállíthattam volna. – Vor elharapta a düh szavait.
Xavier csak bozontos fejét ingatta.
– Semmit nem érhettél volna el, Vorian. Éppúgy ismered, ahogy én.
Vor lemondón felkacagott, ahogy belépett az előcsarnokba. A három élet – az övé, Xavieré és Serenáé – oly régtől összefonódott, mintha egyetlen entitás különböző vetületei lettek volna.
– De miért aggódsz ennyire? Ha Omnius szabad átkelést ígért a Corrinra, akkor vélhetően kellő biztonságban van. A kimekek már nincsenek ott, Omnius pedig képtelen megszegni az ígéretét. Bármennyire gyűlöljük is a gépeket, Xavier, az emberek összehasonlíthatatlanul ármánykodóbbak.
– Talán igazad van. Remélem!
A két férfi végigvonult a kongó folyosón, amely hűvösnek, üresnek és vészterhes árnyakkal telinek tűnt.
– Tudod, Serena itthagyott valamit nekünk – mondta Xavier. – A magán dolgozószobámban tartom.
Xavier betette egy lambériás szoba ajtaját, ahol senki sem zavarhatta őket. A zsebébe nyúlt, előkotort egy kis sárgaréz kulcsot, és óvatosan kinyitotta ékes íróasztala egyik fiókjának zárját. Nyikorogva kihúzta a fiókot, hogy abból egy lezárt borítékot vegyen elő.
Vor látta, hogy barátja keze reszket, ahogy körmével feltörte a pecsétet.
– Meghagyta, hogy együtt kell felnyitnunk. – Xavier egy téglalap alakú dobozt húzott elő, amelynek dísztelen, matt fekete felülete mintha nem csupán a fényt, hanem a kérdéseket is elnyelte volna. Átnyújtotta Voriannak, aki hosszasan tartotta a kezében. Könnyűnek és jelentéktelennek tűnt. Felhúzott szemöldökkel a barátjára nézett, aki láthatóan szorongott.
– Serena szeráfjai adták át nekem az indulás után. – Xavier vékony csíkká préselte össze ajkait. – Már meséltem neked a nyakláncról, amit akkor adott, mikor a Giedi Prime felszabadítására indult. Még mindig őrzöm. Attól félek, ez valami hasonló lehet, és hogy megint valami veszélyes tettre készül.
Vor felkattintotta a zárat, a lepecsételt doboz pedig kitárult, benne pedig újabb sor tökéletesre csiszolt, látszólag minden fényt magába ivó ékkő hevert. Az apró medálon energiaforrásra lett figyelmes; ahogy megérintette, működésbe lépett a kivetítő. A tündöklő papnői díszruháját viselő, büszke és karizmatikus Serena Butler parányi holoképmása vibrált a levegőben.
Úgy fordította a medált, hogy a kép szembenézzen vele.
– Xavier és Vorian, kedves barátaim! Minél többet tűnődöm azon, amit közölnöm kell veletek, annál határozottabban érzem, hogy jobb, ha ebben a pillanatban nem vagytok velem. Nincs erőm vitatkozni veletek. – Széttárta a kezét. – Csupán azt szeretném, ha megértenétek... még ha nem is értetek egyet velem.
– Mennyire ironikus, hogy az életünket – még a gondolatainkat is – a gondolkodó gépek alakítják. Omnius szétdúlta az álmaimat, mindent, amit a jövőtől vártam. De Kwyna kogitátor megtanította nekem, hogy a történelem szövetét erős szálakból szövik, amelyek többségét nem látni, csupán ha kellő távolságba hátrálunk, hogy az átfogó képet tekinthessük.
– Pontosan tudom, hogy mindig is szerettetek, de egyikőtöknek sem adhattam meg, amit megérdemelnétek. Ehelyett egy magasabb hatalom egy fontosabb célt határozott meg hármunk számára. Vajon valóban megelégedtünk volna a gondtalan élettel? Isten kizárólag a gyengéket jutalmazza efféle ajándékkal. Velünk komolyabb tervei voltak. Ránk – és Iblis Ginjóra – hárult a feladat, hogy az emberiség fennmaradásának hosszú, sötét útját a Dzsihad tündöklő lángoszlopává változtassuk. A nagyság sajátosan jutalmaz... de néha iszonyú árat követel.
Vor markába szorította az éles, csiszolt ékköveket, mivel rettegett attól, amit hallani fog. Félrefordított fejjel meredt Serena korosodó, de még mindig gyönyörű arcára. Teljesen üdvözültnek tűnt, mintha már átköltözött volna valamiféle másik világba. Vor egész testében megremegett.
Xavier kezébe temetett arccal a székébe roskadt.
– Nem abban hibáztam, hogy kezembe vettem a harc irányítását, hanem mert hagytam, hogy az emberek belefásuljanak a végtelen háborúskodásba. Elapadt a lelkesedésük, ahhoz pedig, hogy esélyünk legyen a gondolkodó gépek legyőzésére, fanatizmus szükséges. Azért kell megtennem ezt, hogy új életet leheljek a Dzsihadba, és újra nyilvánvalóvá tegyem a célunkat.
Ezúttal gyengédebben mosolyodott el.
– Megöregedtem, és kész vagyok még egy utolsó drámai példával igazolni Omnius előtt, hogy sem ő, sem robot kegyencei soha nem lesznek képesek megérteni az emberi lelket. Elfogadom a nevetséges békeajánlatukat, aztán lenyomom a rideg fémtorkukon.
– Ne... ne tedd! Meg fognak ölni! – dörmögte Vor. Ám holoképmáshoz beszélt, ami nem válaszolt.
– Iblis segített nekem meghozni ezt a rettenetes döntést – folytatta Serena. – Igaza van. Tudja, mit kell tenni, és segített mozgásba hozni a fogaskerekeket. Megértette velem a kötelességemet. Nektek is érdemes végighallgatnotok.
A képmás vibrálni kezdett, aztán eltűnt, akár egy fehér füstgomoly. Vor az üres teret bámulta, ahol pillanatokkal ezelőtt még Serenát vélte látni, hátha visszahozhatja őt, vagy legalább az illatát megérezheti. Dermesztő félelem súgta meg neki, hogy ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Serena hozzá és Xavierhoz intézett.
Lesújtott barátjára nézett. Mivel nem tudta, mit kezdjen a benne kavargó érzésekkel, visszahelyezte és visszazárta a nyakláncot a dobozba.
– Iblis segített neki meghozni a döntést? Ezzel mit akar mondani? Ő vette volna rá?
Xavier határozott hangon felelt, ami fiatalkori erejét idézte fel.
– Úgy hiszem, ezt akarta elérni Iblis, és ismered a rábeszélőképességét. Ügyeskedéssel rávette Serenát, hogy ezt tegye. Ha nem tér vissza, a Dzsihad vezetése egyedül Iblisre marad.
Vor még a földi lázadás idején ismerte meg az egykori megbízottat, és régóta felismerte Iblis dicsőség- és hatalomvágyát. Vor bizalmatlanul és kelletlenül viszonyult ehhez a befolyásos férfihoz, aki Serena Butler nevét használta fel, hogy saját érdekeit érvényesíthesse.
Xavier oly szánalmasan szomorúnak tűnt, hogy Vor feléje nyújtotta a kezét. A két férfi átkarolta egymást, hiszen semmit sem tehettek, hogy megmentsék a nőt, akit mindig is szerettek.

- - -

 

Nem félek a haláltól, hiszen már amiatt is
szerencsésnek mondhatom magam,
hogy megszülettem. Az életem adomány,
és sohasem rendelkeztem felette.
SERENA BUTLER: UTOLSÓ
ÜZENET XAVIER HARKONNENNEK

Amikor Serena Butler megérkezett a Corrinra, szeráf kíséretével együtt vonultak végig a fogadásukra felsorakozott, tündöklő robotok glédái között leterített karmazsinvörös szőnyegen. Bátorságáról tanúságot téve, egyedül lépett közéjük.
A démonok tanyája, ellenségeim búvóhelye. Úgy tűnt, mintha a felette ragyogó, hatalmas rőt nap bármelyik pillanatban rázuhanhatna a Corrinra, hogy elhamvassza az Omniustól megmételyezett bolygót.
– A kogitátorok békeajánlatára reagálva érkeztem ide – szólalt meg emelkedett hangon. Alaposan begyakorolta a beszédét, megválasztotta a szavakat, amelyek előkészítik a gépeket arra, amit tenni szándékozott. – A Dzsihad papnője vagyok, a Nemesek Szövetségének megbízott alkirálynője, a Dzsihad Tanács Feje. Minden ember az én utasításaimat követi. Vigyetek Omniushoz, aki a gondolkodó gépek között egyenrangú és azonos tisztségű tárgyalófelem!
Mikor Serena intett a testőreinek, hogy csatlakozzanak hozzá, látta, hogy Niriem furcsán méregeti, talán abbéli csodálkozásában, hogy a papnő így felmagasztalja magát. Serena magabiztosan viselkedett, mivel tudta, hogy mikor elérkezik az idő, az öt szeráf pontosan azt fogja tenni, amit elvárnak tőlük.
Termetes, kérlelhetetlen kinézetű robot lépett ki az alakzatból, és szólította meg a ritka levegőben fémesnek hangzó, szintetizált hangon.
– Kövessetek!
Serena megborzongott, mivel Erasmust juttatta eszébe, aki sok évvel ezelőtt a rabszolgájává tette és megkínozta őt, majd meggyilkolta a kisfiát. Ám leküzdötte az undorát, hiszen egy más időszakból, egy más bolygóról: a Földről származott.
A bársonyszőnyeg másik végén Serena egy mozgójárdára lépett vezetője után, amely kisszámú kíséretével együtt sebesen a gépváros szívébe vitte őket, s végül egy jellegtelen, tompán ezüstös fémépület előtt állt meg.
Niriem szorosan követte Serenát, aki büszkén és fenséges gőggel vonult be a Központi Torony hatalmas, szögletes, plázból és fémötvözetből készült fogadótermébe, és fennhangon megkérdezte:
– Omnius merre van? Meglátom, hogy érdemesnek találom-e? Csak keveseknek adatik meg, hogy beszélhessenek velem.
Csőbe kellett húznia, provokálnia kellett a gépeket, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük.
Zengő hang szólalt meg körülötte, és óriási szemekre emlékeztető izzó képernyők tűntek elő a szürke fémfalból.
– Én vagyok Omnius. Mindenütt jelen vagyok. Itt minden részemet képezi.
Serena körüljártatta a tekintetét, és nem is próbálta leplezni a megvetését. – Én pedig egymagamban képviselem az emberiséget, amely ily sokáig sikeresen ellenállt veled szemben.
– A kogitátor közvetítőitek ajánlatot tettek arra, miként vethetnénk véget ennek az ésszerűtlen konfliktusnak – folytatta az örökelme a további formalitások mellőzésével. – Hamarosan kölcsönösen jóváhagyjuk a megállapodást az emberektől megkövetelt hivatalos eljárás keretében.
A számítógépes hang halkan zümmögött, és várt.
Serena elmosolyodott, majd mély levegőt vett, mivel tudta, hogy mit kell tennie.
– Csak nem képzelted, hogy egyszerűen eldobáljuk a fegyvereinket, és hazamegyünk? Azt hitted, hogy a Dzsihad évtizedei után egy csapásra elfeledjük, hogy miért háborúskodunk? Nem, Omnius. Kizárólag akkor írom alá a megállapodást, ha hozzájárulsz, hogy teljesítesz egy egyszerű és ésszerű feltételt: minden embert szabadon engedsz.
Az örökelme hangja eltúlzott morgásra emlékeztetett, amelynek mesterkéltségét fólöttébb szórakoztatónak találta Serena.
– A kogitátorok nem ezzel a javaslattal álltak elő. Nem ebbe egyeztem bele. Serena tovább erőszakoskodott.
– Csak akkor lehet béke köztünk, ha már szabadon engedted az embereket az összes összehangolt világról. Amint megerősítik, hogy ez megtörtént, utasítom a Dzsihad Hadseregét, hogy szüntessenek be mindenféle katonai akciót. Addig azonban nem.
Tudta, hogy Omnius nem fog beleegyezni ezekbe a feltételekbe. Tisztában volt vele, hogy a gondolkodó gépek sohasem egyezkednek, és a szavaival maga ellen hívja ki őket.
– Számítanom kellett volna erre az emberi kiszámíthatatlanságot illető adataim alapján – felelte Omnius. – Micsoda megfejthetetlen lények ezek a hrethgirek!
Egy kísérőrobot ragadta meg Serenát erős mechanikus kezeivel. A szeráfok azonnal akcióba léptek, és rávetették magukat a jókora robotra, hogy megvédelmezzék Serenát.
Az eleven fémpadló egy szemvillanás alatt ketreccé változott, egy történelem előtti ragadozó bordáira emlékeztető, éles rácsokkal, s csapdába ejtették Serenát és védelmezőit. A Központi Torony egésze rángatózott és megnyúlt, a magasba tört, a corrini mennyboltozat felé. Serena gyomra kavarogni kezdett, ahogy hirtelen felrepítették a levegőbe.
A szögletes akna ezüstösen csillogott körülötte. A falak meghajoltak, a menynyezet szétrobbant felette, akár egy vadállat karmos ujjai, és egy pillanatra felvillant a Corrin vörös óriás napja, mielőtt a mennyezet egy immár kerek, magas falú csarnokká formálódott át. A padló úgy szilárdult meg a lába alatt, akár a fémgyurma.
Serena kihúzta a vállát, és folytatta a szándékos provokációt.
– Egyedül én adhatok parancsot a Szövetségnek, Omnius. Ne merészelj fenyegetni! Valóságos istennőként tisztelnek.
Látta, hogy a helyiséget ékszerre emlékeztető figyelőkutászok és fegyvernyílások vertezték, hogy lenyűgözzék, vagy megfélemlítsék őt. Talán a Titánok Idejéből vagy még korábbról, az Óbirodalomból fennmaradt feljegyzésekből értesült az örökelme az efféle szertelenségről, aki még egy trónt is felállított. Tündöklő, ezüstös gömb lebegett a trón felett.
– A makacsságod ésszerűtlen, Serena Butler. Védhetetlen helyzetből támadsz, és semmit nem nyerhetsz vele. – A hang egyszerre ezer helyről hallatszott. – Közönséges ember vagy, és túlhangsúlyozod a fontosságodat.
Serena mindeközben melle előtt összefont karokkal állt. Nem félek tőled, halál. Erőnek erejével igyekezett kordában tartani a pulzusát. Kizárólag a kudarctól félek.
– Én vagyok a Dzsihad vezére – jelentette ki a ketrecéből. – Az én példám lelkesítette az egész szabad emberiséget, miután a gondolkodó gépek megölték a kisfiamat. Emberek tízmilliárdjai fordulnak hozzám útmutatásért, eszmékért és reményért.
– Úgy vélem, ennél kevesebben vagytok a számításaink szerint.
– És a számításaitok mindig pontosak? Talán számítottál rá, hogy ilyen keményen ellenállunk? – Vagy arra, amire épp most készülök?
– Erasmus már sokat mesélt rólad, Serena Butler. Eleddig nem tudtam eldönteni, vajon kedvel téged, vagy csalódott benned?
Erasmus. A név gyűlölettel és iszonyattal töltötte el. Szaporán lélegezve felidézte magában a mantrát, amit édesanyja tanított neki az Önelemzés Városában: „Nem szabad félnem, mert a félelem a kis halál, amely újra meg újra megöl. Ha nincs bennem félelem, mindössze egyszer halok meg”. Hallotta, ahogy Niriem vele együtt kezdi kántálni a szavakat; aztán a négy másik szeráf halk hangja is csatlakozott a kórushoz.
Az egyik ívelt fal eltűnt, hogy mögüle egy nevetségesen cifra palástot viselő robot tűnjön elő. Mellette egy fiatalember állt. A robot tükörsima likvimetál arca boldog, üdvözlő mosollyá húzódott.
– Szervusz, Serena.
A ketrec bordaszerű rácsozata jégcsapokra emlékeztetően beleolvadt a terem alakváltoztató fémpadlójába, újra szabaddá... és sebezhetővé tette őt. Serena kis híján felsikoltott. Mindeddig azt hitte, hogy Erasmus megsemmisült a Föld elleni atomcsapás során.
– Jó ideje nem láttuk egymást. – A robot széles mosolya teljesen feldühítette őt. Erasmus egy lépést tette előre, kísérője pedig kötelességtudóan követte a példáját. Az ifjú, aki tizenhat vagy tizenhét évesnek tűnt, állán pedig puha szőr sarjadozott, fürkészően méregette Serenát olajzöld szemeivel.
– Gyűlöllek. – Serena szembeköpte a robotot, és tönkretette az arclemez tökéletes fényezését. Aztán erőt vett magán, és mély, fenyegető hangon azt mondta: – Te voltál az, Erasmus, aki a gyermekem meggyilkolásával egy személyben kirobbantottad a Dzsihadot.
– Igen, hallottam már efféle vélekedést. – Hangja pallérozottnak és szenvtelennek hatott. – Ám sohasem értettem, miként okozhat egy ily apróság...
A robot elharapta a mondatot, ahogy láthatóan belemerült az emlékeibe. Aztán így folytatta:
– Egyszerűen nem értem, hogy egyetlen kisgyermek halála miként vezethet ily mérvű világfelforduláshoz. Ha megbízhatóak a számadataid, milliárdok pusztultak el a gondolkodó gépek ellen folytatott szent háborúban. Matematikai szempontból vajon nem került volna kevesebbe, ha egyszerűen figyelembe sem veszed az ivadékod halálát?
Mivel már képtelen volt türtőztetni magát, és tudta, hogy vesztenivalója sincs, Serena rávetette magát a robotra, és ütlegelni kezdte az öklével, épp úgy, ahogy annak idején tette, miután Erasmus könnyed mozdulattal levetette a kis Maniont az erkély magasából.
Ám Erasmus nyugodt, acélos erővel megragadta, és félrelökte. Ahogy földetért, Serena karja és arca megzúzódott. Aztán üggyel-bajjal feltápászkodott. A robot kisimította gyűrött palástját, és ifjú társához fordult.
– Ő az az esztelen, fanatikus ember, aki valaha a villámban szolgált. Már meséltem neked róla.
Az ifjú biccentett.
– Ígérem, hogy én nem fogok csalódást okozni neked, ahogy ő tette.
Serena haragosan meredt a fiúra. Ember létére úgy tanulmányozta őt, akár egy rovart a preparáló edényben. A robothoz hasonlóan kíváncsinak, de teljesen érzelemmentesnek tűnt.
– Ő lenne az új játékszered? – kérdezte Erasmustól. – A kísérleteid újabb ártatlan áldozata?
A robot habozott, mintha kissé zavart lenne.
– Nem. Gilbertus a... fiam.

 

Úgy tűnt, a gondolkodó gépek órákon át tanulmányozták, és gúnyolódtak rajta.
A Serena és szeráfjai körül emelkedő likvimetál ketrec a teljes Központi Toronyhoz hasonlóan alakváltó mechanikus szerkezet volt, amely tetszés szerint módosíthatta a formáját. A cella Omnius pillanatnyi kedve szerint óráról órára különböző külsőt vett fel, fémötvözet hálótól ősi börtönrácsozaton át láthatatlan zárkamezőig.
Tömlöce ebben a pillanatban mintha több száz méter szélessé tágult volna ki, látható korlátok nélkül, habár Serena tudta, hogy körbezárják. Immár nem érdekelte, milyen alakot vesz fel a ketrec. A gondolkodó gépek kegyetlensége mégis megmutatkozott, amikor környezete a salusai Butler-birtok pontos másává alakult át, ahol valaha élete legszebb napjait töltötte a családja körében, és örök szerelmet ígért Xaviernak az eljegyzési díszvacsorán.
A másolat tökéletessége a gépek kémeinek szövetségi jelenlétét bizonyította egyértelműen; az információt kétségkívül a szolgálatában álló áruló emberek adták tovább Omniusnak. Gyomra felkavarodott a gondolattól, hogy hús-vér szabad ember képes önként a gonosz Omniusnak dolgozni.
Az udvari eljegyzési lakoma emlékei tolultak elő az elméjében: a salusai előadóművészek, akik a vacsora előtt szalagokat kötöttek a cserjékre, és mindenkit elkápráztattak bájos népi táncukkal; a suhogó szoknyás lányok és a páváskodó férfiak. Xavier aznap az Armada makulátlan egyenruháját viselte. Oly daliás volt, oly mérhetetlen örömmel nézett közös életük elé.
Az emléktől elhomályosodott a tekintete, de visszatartotta a könnyeit, nehogy Omniusnak örömet okozzon.
– Ez a kitalálósdi túlságosan sok időmet elveszi – szólalt meg végül az örökelme. – Meg kell gondolnod magad, Serena Butler, és hivatalosan is el kell fogadnod a kogitátorok által javasolt feltételeket.
– Figyeld meg alaposan, hogy mit tesz! – figyelmeztette Erasmus Gilbertus Albanst.
Serena felhorkant:
– Nem mernél kárt tenni bennem, Omnius! A népem legyőzhetetlennek tart, ezért kell egymagamban kiállnom ellened, hogy minden emberi rabszolga azonnali felszabadítását követeljem a felségterületeden. Jómagam olyan vagyok, akár az emberiség örökelméje, de különbözöm tőled, Omnius, mivel szívem és lelkem van! Ezért nem vallhatok kudarcot sohasem.
A szeráfok feszülten és várakozón álltak a papnő oldalán. Niriem esdeklőn bámult Serenára. Mindjárt. Bárcsak a gépek bekapnák a horgot!
– Amennyiben nem egyezel bele a feltételekbe, megöletlek. Halálod komolyan visszaveti majd az emberek ügyét. Látni fogják, hogy nem vagy legyőzhetetlen.
Serena felszegte az állát.
– Nem ölhetsz meg. Garantáltad az emberek küldöttének biztonságát.
– Azzal a feltétellel tettem, hogy az emberek elfogadják a feltételeimet. Megtagadtad az együttműködést, ezzel pedig megszegted az egyezséget. Immár nem köt a feltételes fogadalmam.
Erasmus a szépséges Serenát tanulmányozta, ahogy körülkerítve állt a Butler-kúria holoképmása előtt. Dacos önállósága ellenére ezt a nőt találta a legérdekfeszítőbb kísérleti alanynak, akit valaha is magához vett... Gilbertus mellett. Erasmus és Serena oly sokat elérhettek volna együtt. Azon tűnődött, mit csinál, miért akarhatja provokálni Omniust.
Gilbertus csillogó szemekkel figyelt tovább, ahogy meghagyták neki.
– Mi fog történni vele?
A likvimetál arclemezen kesernyés mosoly jelent meg.
– Ez magától Serenától függ. Lehetetlen megjósolni az események kimenetelét.
– Blöffölsz – szólalt meg végre Serena. – Én pedig nem leszek hajlandó meggondolni magam.
– Kérlek, papnő! – súgta oda neki a szeráfok parancsnoka, és közelebb húzódott hozzá a Salusa Secundus falusias báját idéző ketrecben. – Nem lehetne más megoldást találni?
– Pontosan tudod a választ, Niriem.
Serena közben mindvégig mosolyogva, melle előtt összefont karokkal állt. Az életem nem számít, csak annyiban, hogy mit érhetek el vele a szabadság kiharcolásáért. Ma a halálommal többet teszek majd az ügy érdekében, mint az összes szavammal és beszédemmel, amit életem alkonyán elmondhattam volna.
Iblis Ginjo majd gondoskodik a többiről. Az örökkön ésszerű és értetlen Omnius sohasem érti meg, mi indította el a változásokat, amelyek hamarosan végigsöpörnek az emberiség egészén...
Mikor Erasmus meglátta Serena Butler arcán a megmagyarázhatatlanul üdvözült mosolyt, zavarttá vált. Vajon mit nem látok át?
Omnius, aki racionális magyarázatokat igyekezett ráerőltetni a zűrzavaros Dzsihadra, évekkel ezelőtt hangot adott az emberek között tapasztalható vallási őrület iránti kíváncsiságának. Erasmus a saját kutatásaiból leszűrt tapasztalatok átgondolásával próbálta kitanítani őt, de a megfoghatatlan eszmék túlságosan nehéznek bizonyultak ahhoz, hogy egy számítógépes elme felfoghassa őket.
Azzal, hogy fogva tartotta a tehetetlen Serenát, az örökelme leckét akart adni az összes ellenszegülő hrethgirnek, akik továbbra is küzdöttek az Omnius által felépített gépi civilizáció ellenében. A nép elpusztíthatatlan vezérlő erőt látott Serenában, akinek személyében a próféta és a megváltó szerepe egyesült. Az örökelme megfelelőjének számított az emberek körében. Tudta, hogy nélküle a dzsihadisták elgyengülnek, és szem elől veszítik a célt. Miért teszi akkor kockára az életét?
És miért mosolyog folyton, mintha ő irányítaná az eseményeket? Nyilvánvalóan tart attól, hogy a további ellenszegülés a kivégzéséhez vezethet.
– Meghoztam a döntést – jelentette ki Omnius, a félelmetes harci robotok pedig megindultak felé. – Öljétek meg Serena Butlert és társait!
A szeráfok testtartása megmerevedett, és felkészültek rá, hogy megvédjék a papnőt. Serena hagyta, hogy arcán mosoly fusson át, amely meglepő megkönnyebbülésről árulkodott. Erasmus felfigyelt rá.
A robot hirtelen felismerte a helyzetet. Az efféle kivégzések nem félemlítették meg a vallási fanatikusokat. Csupán vértanúkat teremtettek. Erasmus felismerése megvilágosodáshoz vezetett. A következtetésekből és következményekből egyszerre összeállt a kép.
A vértanúság nehezen felfogható eszmének bizonyult a gondolkodó gépek számára, de Erasmus felfedezte a saját kulturális és történelmi tanulmányai során. Azáltal, hogy teljes kudarcot vallottak, bizonyos emberek még erősebbé váltak. Ha Serena Butler cselfogása sikerülne, kétségtelenül még ádázabb harcra késztetné az állatias embereket, mint a kisgyermeke halála tette. A Dzsihad csak dühödtebbé válna.
A harci robotok előreléptek, előhúzták a fegyvereiket, és a magasba emelték az éles pengéket. Miszlikbe szabdalják majd a foglyokat. Serena kissé felszegte a fejét, mintha a halálos döfést várná.
– Megálljatok! – kiáltotta Erasmus. A terjedelmes királyi palástban pompázó, önálló akaratú robot előrenyomakodott, s felemelte fémkarját, hogy azzal állítsa meg a lesújtó pengét, amely bizonyosan végzett volna Serenával. – Pontosan ezt akarja elérni!
A harci robotok értetlenül megtántorodtak. A szeráfok a nehéz gépezetekre vetették magukat, de mennydörgően megszólalt Omnius: – Magyarázatot kérek, Erasmus!
– Mártírhalált akar halni. Azt akarja, hogy megöld, hogy az emberek még jobban gyűlöljenek emiatt. Ezzel nem vethetünk véget a válságnak.
– A következtetéseid logikátlanok és érthetetlenek.
– Igen, Omnius. De ne feledd: emberekkel van dolgunk!
A harci robotok felemelték a fegyvereiket, s elléptek Serenától és a szeráfoktól. Serena felüvöltött:
– Nem hagyhatjátok abba!
Maga vetette bele magát ebbe az összetűzésbe, és mindent kockára tett. Arra épített, hogy a gondolkodó gépek a saját, előre kiszámítható sémáikat követik. Ám Erasmus tönkretette a tervét – miképpen korábban már oly sok mindent tönkretett.
A szeráfok parancsnokára nézett, aki csak annyit mondott: – Sajnálom, papnő.
Forró könnyek patakzottak Niriem arcán. Már megindult, sokkalta gyorsabban mozgott, mint hogy a robotok rájöhettek volna, mire készül. – A főpátriárka más parancsot adott.
Serena szemei kikerekedtek, mikor az amazon előrevetette magát. Niriem összetekeredett, akár egy kígyó, izmai megfeszültek, majd megperdült a tengelye körül. Serena rögtön átlátta a helyzetet – még ha helyeselte is a tervét, amellyel arra indíthatja a gépeket, hogy megöljék őt, Iblis Ginjo nem bízhatta a sikert a véletlenre.
Soha semmit nem bízott a véletlenre.
Serena sietve lélegzetet vett, épp mielőtt Niriem talpa belecsapódott a torkába, és azonnal kettétörte a nyakát. Ahogy hatalmas lendülettel megperdült, a szeráfok parancsnokának ökle pörölyként sújtott rá áldozata halántékára, és úgy törte szét a koponyáját, akár egy vékony tojáshéjat.
Serena Butler egyetlen hang, egyetlen fájdalmas nyögés nélkül holtan rogyott a padlóra. Ajkán mintha a belenyugvás halvány mosolya játszadozott volna.
Omnius meglepetten és zavartan elhallgatott. A holoképmás vibrálni kezdett, majd szertefoszlott, s előtűntek a magas Központi Torony fémfalai, és a várakozó őrrobotok.
Mivel tudták, hogy sorsuk megpecsételődött, az öt szeráf mindegyike hozzáfogott, hogy teljesítse a végső parancsot. Együttes erővel, ordítva rárohantak az ellenséges robotokra. Nem volt más fegyverük, csupán a testük, de Niriem és négy társa huszonhat őrrobotot és harci robotot pusztított el, mielőtt a gépek mind leterítették őket.
A vérengzés végeztével Erasmus Gilbertus Albans mellé lépett, és együtt szemlélték a lesújtó látványt. Serena holtan feküdt, és már-már békésnek tűnt. Mit tudhat vajon? Úgy tűnt, még halálában is biztosra vette a győzelmét.
A robot fiatal gyámfia elzöldült. Habár sohasem részesült érzelmi oktatásban, és a robot védőszárnyai alatt nevelkedett, Gilbertusból láthatóan nem hiányzott a vele született emberség. Az elesett papnőre bámult.
– Mélységesen elkeseredtem, atyám. – A fiatalember nyilvánvalóan a gondolataival küszködött. – De elsősorban dühös vagyok. Bátor volt és csodálatra méltó. Nem szabadott volna így történnie.
Erasmus biccentett ezüstös fejével.
– Pontosan ilyen érzéseket vártam tőled, mint embertől. Omnius sohasem fogja megérteni, miért mondod ezt, de én megértelek. Ha majd az időnk engedi, alaposabban kielemezzük az érzéseidet.
Végül a megmaradt harci robotok visszatértek a posztjukra, a falakból pedig az örökelme mennydörgő hangja szólalt meg:
– De miért tette ezt, Erasmus? Magyarázd meg nekem!
A robot fel-le sétált, és igyekezett összerendezni a gondolatait. – Aggaszt a dolog, Omnius. Fölöttébb aggaszt.
Az önálló akaratú robot azt gyanította, hogy Serena halála és a tragédia ellenére minden úgy történt, ahogy Serena Butler eltervezte. Erasmus tartott a következményektől. Lehetséges, hogy akaratlanul a lehető legveszélyesebb fegyvert szabadították magukra.

- - -

 

Megszabhatom, mily módon élem az életem.
Az, hogy az utókor miként fog emlékezni rám,
egészen más dolog.
AURELIUS VENPORT,
KÖZIGAZGATÁSI MAGÁNVÉGRENDELET,
VENKEE VÁLLALAT

A katasztrófa hazafelé ütött be, útban a Kolhari Hajógyár felé.
Aurelis Venport az utasülésben ült gondolataiba merülve, miközben Zufa Cenva vezette át egy Ginaz-közeli aszteroidaövezeten a hagyományos űrhajót. Holtzman-pajzsok védelmezték a hajótestet a pergő űrszeméttől, noha a védelmi rendszer gyakran túlmelegedett a többórás folyamatos használattól. Venport remélte, hogy már nem sokáig maradnak az űrszeméttel teli térségben.
A kereskedő még mindig rejtélyesnek találta a saját érzéseit, ahogy a kezében tartotta a csillogó Manion Keresztet, ezt a cifra, mégis lenyűgöző érdemrendet, amely oly sok mindent jelképezett. Venport, aki kissé megrészegült a Dzsihad papnőjétől kapott dicséretektől és jutalomtól, valamint a jövedelmező, tartós üzleti engedményektől, immár beletörődött a térhajlító kereskedelmi hajók elvesztésébe. Egyelőre.
Hosszú távon viszont nevét a Dzsihad jótéteményeseként őrzik majd meg a történelmi krónikák; az ilyesmit nem lehet pénzzel megvásárolni. Munkás élete során sohasem tartotta magát önzetlen hazafinak; ám az elismerés és az őszinte hála éppoly mámorossá tette, mintha nagy adag melanzsot vett volna magához.
Milyen furcsa!
Változó vagyonát és érzéseit igyekezett felmérni, ahogy Zufa a Kolhar felé navigálta a hajót. Mikor észrevette, hogy őt figyeli, Venport megpróbálta elképzelni, mit gondolhat most a szoborszépségű nő. A változatosság kedvéért, ezúttal tényleg... büszke volt rá?
Újonnan szerzett hírnevét még több haszonra, még több kereskedelmi üzletkötésre válthatta át a VenKee Vállalat számára. Valójában továbbra is megmaradt a hagyományos teherszállító flottája, amely korábban oly sikeresnek bizonyult. Már az összecsapások megszűnte előtt meglesz a szükséges tőkéje ahhoz, hogy hozzáfoghasson egy új térhajlító kereskedelmi flotta megépítéséhez, amihez azokat a szabványokat és terveket használhatja, amelyek továbbra is a cég tulajdonában maradtak. Elmosolyodott magában.
Ebben a pillanatban támadtak rájuk az aszteroidaövezetből a lesben álló kimekek.
Beowulf, a legidősebb köpönyegforgató kimek tíz, tegeusei lakosokból átalakított fanatikus társával várakozott az űrszemét között. Szövetségi informátoruk sugallta, hogy ez lenne a legkiválóbb rejtekhely. Mivel tudta, hogy a kiváló varázslónő és a befolyásos kereskedő útban hazafelé a Kolharra kénytelen áthaladni az aszteroidamezőn, Beowulf döntő erejű csapást akart mérni hrethgir ellenfeleire, elsősorban pedig a rossaki varázslónőkre.
Egyetlen kimek sem feledhette el a pusztítást és a mészárlást, amellyel a boszorkányok sújtották őket. Az egyik varázslónőnek köszönhetően, akit maga Zufa Cenva képzett ki, Beowulf barátját és tanítómesterét megsemmisítették a Giedi Prime-on, s így Barbarossa vált a előreláthatatlan telepatikus elmeviharok első áldozatává. Most örült, hogy végre bosszút állhat...
Zufa Cenva a képességeiből származó szokatlan jóstehetség révén pillanatokkal előbb észlelte a veszélyt, mint hogy az ezüstös alakok darazsakként előröppentek a sodródó sziklatömbök mögül. Odakiáltott Venportnak, és elkerülő műveletbe kezdett: megperdítette a kis hajót, és oly nagy sebességgel változtatott irányt, hogy mindketten kis híján kirepültek az ülésből. Venport a műszerfalba kapaszkodott, hogy megtartsa magát.
A gyors reakciótól meglepett kimek támadók tüzet nyitottak, és vaktában kilőtt lövedékek viharzottak a világűr mélye felé. Három robbanótöltet-sorozat eltalálta a sodródó törmeléket, és apró kavicsokká zúzott szét jeget és követ. Két másik lövedék a hajó Holtzman-pajzsába csapódott, amely elemésztette a rakéták mozgási energiáját.
Zufa tekintete megkeményedett, jéghideg szemei lángoltak, ahogy szorosan megkerült egy nagyobb, bukdácsoló aszteroidát. Négy újabb találat után a pajzsok zúgni kezdtek, túlmelegedtek... és végül leálltak. Zufa felgyorsított, amivel megnövelte az ütközés esélyét, de el kellett szakadnia a támadóktól.
– Nem sok esélyünk van rá, hogy túléljük ezt, Aurelius – közölte.
Venport ránézett, és nagyot nyelt. Az arca majdnem olyan tejfehérré vált, mint Zufa természetes bőrszíne.
– Hidd el, értékelem az őszinteségedet, de szívesebben kapaszkodnék bele némi reménybe.
– Van valami ötleted?
Venport az ülésébe roskadt.
– Ezelőtt soha nem kértél tőlem tanácsot, Zufa.
Mivel nem tudott okosabbat kitalálni, Zufa lőni kezdett a hajó védelmi fegyverzetével. A gránátsortűz telibe találta az egyik kimek hajót, és elég kárt tett benne ahhoz, hogy ez ellenséges jármű irányíthatatlanul megperdüljön. A neo-kimek működésbe hozta a stabilizáló fúvókákat, hogy ismét irányba álljon, de mielőtt visszanyerhette volna az uralmát a jármű felett, a hajó nekicsapódott egy csorba sziklatömbnek, és szétrobbant.
Már csak tíz kimek martalóc maradt, akik körbevették Venport hajóját.
– Készüljetek fel az átszállásra és a szétboncolásotokra... vagy megsemmisítés vár rátok! – hangzott fel Beowulf mesterségesen felerősített, dörgő üzenete.
– Tárgyaljunk inkább egy harmadik lehetőségről – felelte Venport –, amint kiötlöm, mi legyen.
– Nincs más lehetőség – válaszolta Beowulf. – A térhajlító technológia részletes tervét akarjuk megszerezni Agamemnón tábornok számára.
Venport döbbenten Zufára nézett.
– Mégis, honnan tudhatták? És honnan sejtették, hogy itt lecsaphatnak ránk? – Aztán félelmén felülkerekedve, gúnyosan felkacagott. – Tévednek, ha azt hiszik, hogy bármelyikünk is érti Norma számításait... vagy azt, hogy hagyjuk magunkat élve elfogni.
A varázslónő oda sem figyelt rá, és hűvösen beleszólt a komvonalba:
– Jobban járnátok, ha egyszerűen elpusztítanátok minket. Csak az időtöket fecsérlitek, ha arra számítotok, hogy kiadunk efféle információt.
– Szívesen kiszűrjük közvetlenül az agysejtjeitekből – felelte Beowulf.
Épp ettől tartottam – gondolta Venport. Habár nem tudta, bírja-e idegekkel, hősiességét bizonyítandó, betáplált rutinokat hívott le a hajó műszerfalán. Miközben Zufa szeszélyesen csapongva vezette a hajót, Venport összpontosítani próbált, és lépésről lépésre beütötte a jármű vészmegsemmisítő rendszerét aktiváló számsorokat.
A kimek hajók sorra kikerülték az aszteroidatörmelékeket, és tovább tüzeltek, hátha sikerül kárt tenniük a hajtóművekben. Zufa kockázatos közelségben repült el egy veszélyes sziklaakadály mellett. Három kimek lövedék találta el őket, s rongálta meg a fúvókákat és a navigációs stabilizátorokat, a hajó pedig irányíthatatlanul száguldott tovább. A varázslónő a megmaradt rendszerekkel küszködött, és minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy nekivágódjanak egy sodródó hegységnek.
A neo-kimekek úgy fogták körbe őket, akár a koromsötét űr mélyéből rájuk rontó farkasok. Venport szinte maga elé képzelte a csöpögő agyarakat, ahogy rávetik magukat a prédára. Betáplálta az utolsó számsort is; az önmegsemmisítő aktiválásra készen állt.
Zufa homlokán mély barázdák jelentek meg, ahogy gondosan összpontosítva célzott, és kilőtte öt utolsó rakétáját. Mintha telekinetikus képességeit használta volna fel, hogy a helyes irányba terelgesse őket. Négy lövedék eltalálta és megsemmisítette a legközelebb helyezkedő kimeket.
– Haladunk – jegyezte meg Venport. – Már kettőnek vége.
– De túl sok maradt még. – Komoran a férfira meredt. – És elfogyott a muníciónk.
– Adjátok meg magatokat, és készüljetek fel az átszállásra!
Válaszként Venport bekapcsolta a komrendszert, és beleüvöltött:
– Tudhatnátok, hogy a pilótám a rossaki varázslónők egyike, a kimekek pedig bizonyosan jól tudják, mire képesek. Ha átszálltok, higgyétek el: szétporlasztja az agyatokat.
A kimek nem dőlt be a fenyegetésnek.
– És a tiedet. És a sajátját is. Mindent tudunk a Zufa Cenva nevű boszorkányról... és a térhajlító hajóidról is, Aurelius Venport. A telepatikus robbanás megölheti egy-két neómat, végül mégis megszerezzük a járművedet és a hozzá tartozó feljegyzéseket. Agamemnón tábornok fölöttébb hasznosnak fogja találni a bennük olvasottakat.
Venport felkattintotta a rendszer kapcsolóját, és azt dörmögte maga elé:
– Úgy tűnik, az önmegsemmisítő maradt az egyetlen kiút.
– Csak megfélemlíteni próbálnak minket – felelte Zufa. Egy kimek lövedék eltalálta a hajó orrát, s a műszerfal szikrázni kezdett. Zufa lekapcsolta, és a megrongálódott alkatrészekre pillantott. – A teljes komrendszer megsemmisült, az adó és a vevő is.
– Különben sem voltam már kíváncsi a kimekek fenyegetéseire.
Ekkor, mintha az istenek rájuk mosolyogtak volna, egy hatalmas tojásra emlékeztető sziklatömb letért a pályájáról a szétszórt törmelékmezőben, és az égi erőhatásokkal dacolva gyorsulni kezdett. Az óriási aszteroida nyilvánvaló ütközési pályán száguldott a csoportosuló támadók felé.
– Mi ez? – kérdezte Venport, és közelebb hajolt a hajóablakhoz.
Zufa, aki megragadta a vezérművet, és megpróbálta elérni, hogy kitérjen a furcsa égitest útjából, látta, hogy az aszteroida az összefutó kimekek közé ront. Ahogy az ezüstös hajók szétszóródtak, a gigantikus űrszikla kinetikus gömböket ontott ki kráternek álcázott fegyvernyílásaiból. Sűrű kődarabok lövelltek ki a fényéhez közeli sebességgel. A kinetikus lövedékekbe nem kellettek robbanófejek, kizárólag a sebességük és tömegük hordozta hihetetlen energiával romboltak. A pontos találatok négy további kimeket robbantottak szét.
A zűrzavar közepette Beowulf és martalóc társai megperdültek, hogy szembeszálljanak a váratlanul felbukkanó fenyegetéssel. Az ezüstszínű hajók bombázni kezdték a gigászi aszteroida kérgét, de pusztán a felületében voltak képesek kárt tenni. A kráternyílásokból halálos jégverésre emlékeztetően lövellt ki a kinetikus gömblövedékek újabb sorozata.
Zufa, aki kis híján kereszttűzbe került, erejét megfeszítve igyekezett kivezetni a már-már megbénított hajót a csata sűrűjéből.
A titokzatos aszteroida lőszerállománya kimeríthetetlennek tűnt. Kinetikus gömblövedékek százai zúdultak ki belőle, és bombázták az elbizakodott gépi támadókat. Mindenfelé kimek hajók fémroncsai vegyültek a ginazi aszteroidaövezet törmelékébe.
Beowulf az utolsó megmaradt kimek hajóval kiszökött az aszteroidagyűrű síkjából, s kanyarogva igyekezett kikerülni a kinetikus záport. Tucatnyi kőlövedék hagyta el az aszteroida kráternek álcázott kivetőit. Az egyik súrolta és kilyukasztotta Beowulf hajójának testét; egy másik szétzúzta a kimek hajtóműveit. Az utolsó ezüstös támadó sötétben és uralmát veszítve sodródott el a világűr mélye felé.
Zufának még azután sem volt oka az ujjongásra, miután látta elpusztulni a kimek martalócokat. A vezérművel küszködött, hogy nagyobb sebességet sikerüljön kicsikarnia a megrongálódott sugárhajtóműből, miközben megpróbálta kikerülni a természetes – ennek ellenére végzetes – aszteroidákat, amelyek különböző irányokból száguldottak feléjük.
– Nincs messze a Ginaz – mormolta összeszorított fogakkal. – Ha sikerülne kijutnunk a törmelékmezőből, a bolygó felé veszem az irányt. Talán sikerül túlélnünk a becsapódást az egyik ginazi szigetbe.
– Jobb, mintha elfognának minket a kimekek... De véleményem szerint egyik alternatíva sem hangzik különösebben vonzónak.
Lepillantott a kiélesített önmegsemmisítő rendszerre, amely csak az utolsó parancssorra várt.
A törmelékövezet mélyén, miután minden kimeket elpusztított, a mesterséges aszteroida ismét irányt változtatott, és gyorsulva megindult feléjük. A gigantikus sziklatömb pillanatok alatt beérte őket, és látszólag új célpontot keresett.
– A kimekeket megsemmisítette az aszteroida – jegyezte meg Venport. – Minket viszont, úgy tűnik, foglyul akar ejteni.
– Könnyedén szétzúzhatta volna a hajót – felelte Zufa merev, vészterhes pózban. – Attól félek, még rosszabbat tartogat számunkra.
Venportot csontja velejéig átjárta a fagyos félelem.
– Valaki elárult minket. Az emberiség ellenségei fémkarmaikat rá akarják tenni a térhajlító technológiára.
Zufa csak nagy nehézségek árán tudta irányítani a lomha hajót. Szánalmasan erőtlennek tűnt a próbálkozás, hogy elszökjenek az aszteroida elől. A hatalmas szikla egészen megközelítette őket, és fenyegetően takarta el a világűr tündöklő hátterét. Elöl kitátott szájra emlékeztető, hatalmas kráter nyílt meg, hogy éhes cápaként elnyelje őket.
Venport ismét az önmegsemmisítőre pillantott, és nagyot nyelt. Mindjárt itt az idő...
Bénító energialöketek törtek elő a beépített kivetőkből, amelyekhez fogható, furcsa fegyvereket Venport sohasem látott még. Villámként csaptak bele a hajóba, szikrázva végigcikáztak a jobbára működésképtelen hajtóműveken, és kiégették a megmaradt, haláltusájukat vívó rendszereket. A pilótafülkét elborította a sötétség.
Zufa elsápadt a félelemtől, s arca a hajóablakon beszűrődő fényben hamuszürkének hatott. Nem tudott manőverezni, sem a vészvilágítást bekapcsolni.
– Minden felmondta a szolgálatot, még a létfenntartó rendszer is. Teljesen tehetetlenek vagyunk.
Venport az üres képernyőkre meredt, mivel tudta, hogy az önmegsemmisítő rutinok is kitörlődtek.
– Hamarabb kellett volna elszánnom magam a cselekvésre.
Az óriás aszteroida egyre közeledett, betöltötte az elülső hajóablakot, majd végül bekebelezte őket, miközben a vonósugarak a tátongó torkolat felé, s onnan a mély aknán keresztül egy központi csarnokba húzták a hajót, Venport szentjánosbogár-szerű fényforrásokra, mechanikus rendszerekre lett figyelmes – és számos mozdulatlan járótestre, amelyeknek üres foglalatai beillesztendő agytároló edényekre vártak.
– Ez is kimek hajó. – Zufa hangja vigasztalannak hatott. – Nem csoda, hogy a lázadásukat is a széthúzás jellemzi. Emlékezz... emlékezz csak, mit műveltek Normával!
– A fenébe! Még ha nem is adhatunk használható technikai felvilágosítást a térhajlító hajtóművekről – felelte Venport –, mindketten értékes túsznak számítunk a kimekeknek.
Dermesztő elszántságot vélt felfedezni Zufa tekintetében, amely azzal az ádáz elszántsággal vetekedett, amit fiatalabb korában mutatott, mikor az első varázslónő-különítményt képezte ki az emberi aggyal rendelkező förtelmes gépek elleni telepatikus támadásra.
– Még hőssé válhatunk. – Zufa nem nézett rá, hanem ridegen előremeredt, ahogy egyre mélyebbre kerültek az aszteroida gyomrában.
– Az önmegsemmisítő működésképtelen – jegyezte meg Venport. – Az enyém nem – felelte Zufa, aztán elhallgatott.
Mikor a fém ajtólemezek bezárultak mögöttük, harsány fények töltötték be a helyiséget. Az egyenetlenül ívelt falakhoz tükröződő kristályfelületek kapcsolódtak, amelyek úgy verték vissza a fényt, akár a gyémántlencsék. Venport és Zufa egymás mellett ült, és kezükkel takarták el hunyorgó szemüket.
Végül mozgásra lettek figyelmesek az egyik alagút felől; díszes ékszer-páncélzatú járótest közelgett feléjük, amely lenyűgözőbbnek és cifrábbnak tűnt minden más kimek szörnyetegnél, amit valaha is láttak. Zufa vicsorogva nézett maga elé, mikor a szertelen, sárkányszerű gépalakban rejlő, áruló emberi agyra gondolt.
Aztán lecsillapodott, tekintete kitisztult, és Venportra nézett.
– Már nem fog sokáig tartani. – Lehunyta a szemét, és összpontosított. – Nem kellene megvárnunk, és megtudnunk tőle, hogy mit akar?
– Kimek – hangjából egy élet alatt összegyűlt gyűlölet érződött ki. – Pontosan tudjuk, hogy mit akar.
A sárkány-járótest a hajóhoz lépett, és megpróbálta kívülről felnyitni a fedélzeti nyílást. Mivel lelassították a rövidre zárt elektromos rendszerek, a kimek erős szerszámaival nekilátott, hogy átvágja a zsilipajtót.
Venport a működésképtelenné vált rendszerek miatt sem vészjelet nem küldhetett, sem kommunikálni nem tudott a gondolkodó géppel.
– Nincs kiút – állapította meg.
– De nem vagyunk tehetetlenek. – Zufa mélyeket lélegzett, bőre áttetszővé vált, és belülről izzani kezdett. Megragadta Venport kezét. A férfi érezte, hogy teljesen felhevült. A haja sercegni és tekergőzni kezdett statikus elektromossággal töltött koponyája felett.
– Norma rájött, hogyan lehet irányítani – mondta. – Az összes varázslónőm közül kizárólag a saját lányom tudta, miként lehet túlélni egy efféle robbanást. Sajnos, nekem nem sikerült elsajátítanom ezt a képességet.
A telepatikus energia lassan megtöltötte, és elérte a kritikus határt. Oly sokakat tanított meg rá, hogyan kell megcselekedniük, hogyan kell előidézni a gyűlölt kimekeket megsemmisítő mentális robbanást. Az erejéből ítélve a sárkányszerzet bizonyosan tekintélyes ellenfél, talán egyike a megmaradt Titánoknak.
Olyan, aki miatt érdemes feláldozni magát.
A kimek végül feltépte a hajótestet, és nagy nehezen bepréselte magát a repedésbe. Mechanikus karmokban végződő karját benyújtotta a hasadékon át. Venport összeszorította a fogát... és várt.
– Sajnálom, Aurelius, már nem tudom magamban tartani... Oly sok mindent sajnálok!
– Remélem, helyesen cselekszel!
A sárkány-járótestnek végül sikerült befúrnia vaskos fejtornyát, és hangflastromán keresztül bejelentette:
– Hekaté Titán vagyok...
Többet nem kellett mondania. Zufa szabadjára engedte instabillá vált telepatikus erejét. Ahogy oly sok varázslónő megtette előtte, ő is felnyitotta a zsilipeket, és kiürítette mentális energia-tározóit.
Zufa telepatikus bombájának lökéshulláma szupernóvaként terjedt szét. Utolsó gondolatként belenyugvó büszkeség töltötte el, hogy most megsemmisíti az emberiség egyik rettenetes ellenségét. Tisztítótűzként tovaterjedő energiája minden szerves agyat elemésztett a környezetében: Venportét, Hekatéét és a sajátját.
Miután felgyorsított, hogy elfogja a menekülő hajót, Hekaté aszteroidája elsodródott a ginazi törmelékövezettől. Mikor Zufa mentális robbanással megsemmisítette a Titán agyát, minden neuródakapcsolat megszakadt a bonyolult navigációs és irányítórendszerekkel.
A kapitány nélkül maradt és irányíthatatlanná vált, nagy tömegű aszteroida elfordult a sziklagyűrű síkjából, mielőtt a bolygó gravitációjának fogságába esve, ágyúgolyóként zuhanni kezdett a Ginaz felé.

- - -

 

Lelkünkben sírkerteket hordozunk
és feltámasztott életeket.
JAV BARRI KARDMESTER

Jool Noret zsoldos mester kimerülten és verejtékezve állt a késő éjszakai sötétségben, ám végtelenül élénknek érezte magát a többórányi kemény edzés után. Még csak harminckét éves volt, mégis agg hadastyánnak érezte magát. Több csatát megvívott, és több gépet pusztított el, mint a Veteránok Tanácsának legtöbb harcedzett, öreg tagja. Ennek ellenére úgy érezte, rengeteg feladat, rengeteg ellenség elpusztítása vár még rá; életre szóló adósságot kellett törlesztenie.
A mezítlábas Noret órákon át viaskodott a fövenyen a Chirox nevű szenszei mekkel, aki folyamatosan segítette csiszolni a küzdőtechnikáját. A harci robot évről évre többet tanult legkiválóbb tanítványától, és saját képességeit is egyre fejlesztette.
A megalapítása óta eltelt tíz év során a sziget iskolája kibővült, és számos sikeres zsoldost képzett ki, akik saját technikájukat Jool Noret „teljes fesztelenséggel harcoló” küzdőstílusáról mintázták. Noret elcsigázottan figyelte a szenszei mek tanítványai közül valaha kikerült legkiválóbb zsoldosok egy csoportját. Sokuk szakavatott mestere volt a félelmetes ellenséges gépek elleni küzdelemnek, sőt sajátos módszereket fejlesztettek ki a Holtzman testpajzzsal felszerelt emberi ellenfelekkel szemben is.
Chirox elsőrangú tanárnak bizonyult, Noret pedig örömmel nyugtázta a helyzetet. Már minden tőle telhetőt megtett. Immár kicsattanó erejű kiképzettek százai, sőt ezrei harcoltak elszórva a Dzsihad csataterein, számtalan ellenséges gép pusztulását okozva.
Úgy vélte, összességében már többszörösen kárpótolta a világot Zon Noret haláláért. Azt azonban nem tudta, hogyan szabadulhatna meg saját elvárásainak börtönéből.
Noret most a felhőtlen, tündöklő csillagokkal teleszórt égbolt alatt állt a parti homokban, és a nehéz testgyakorlat után letörölte a verejtéket a homlokáról. Tökéletes fesztelenséggel vívott, mígnem kiteljesítette képességeit, s minden mozdulata a tökéletesség szimfóniájának hatott. Kézbe fogta impulzuskardját, sima markolata elegánsan illeszkedett a markába. Hamarosan újra fel kell töltenie a fegyvert, mivel a legutóbbi edzés során többször is alkalmazta a zavarólöketeket.
Amikor hangos, megrázkódtató dörrenéseket hallott a távolból, felnézett a végtelen sötétségbe. Egy tűzcsóvára lett figyelmes a csillagos égen, meteorra, amely oly fényesen ragyogott, hogy világító vonalat húzott maga után a nyugodt, kozmikus óceán vizén. A leghatalmasabb hullócsillag volt, amit Noret valaha látott, és egyre fényesebbé, egyre erőteljesebbé vált. Tenyerét a homlokához emelte. A meteor nyomában hangrobbanások sora rengette meg a mennyboltot.
Noret pislantott, aztán megtántorodott, ahogy egy erős lila fénysugár beleégette magát a retinájába. A zuhanó égitest egyre forrósodott, immár fehéren izzott.
A végtelen óceán mélyén a becsapódás vakító fénypászmája tört az ég felé, ahogy az űrszikla elérte a tenger felszínét. Még egy perc sem telt bele, és Noret hallotta a mennydörgő robbanást, a víz felszínén kacsázó kőként száguldó hanghullámokat.
Chirox súlyos léptekkel megindult a parton. A szenszei mek megállt Noret mellett, és a látóhatár felé irányította optikai érzékelőit. – Mi történt?
– Meteor csapódott az óceánba – felelte Noret, még mindig a vakító fénytől pislogva. – Hatalmasnak tűnt.
A szenszei mek a messzi vizek felé meredt. Délnyugatra tőlük egy távoli sziget ékkőre emlékeztető fényei tündököltek. Ahogy a két harcos várakozással teli csendben bámult ki a messzeségbe, hirtelen kihunytak a fények, mintha egyszerre kioltották volna őket. Aztán egy újabb – ezúttal közelebbi – sor fényforrás aludt ki.
– Szerinted mi lehetett ez? – kérdezte Noret.
Egy pillanattal később kivették a feléjük száguldó vízfalat, az aszteroida becsapódása keltette szökőárat. A hullám feltartóztathatatlanul zúdult előre, s elsodort minden útjába kerülő tárgyat. A zúgás egyre erősödött.
Noret a fejét ingatta, ahogy a felismerés a közelgő hullámnál is gyorsabban elsodorta őt.
– Ez nem lehet!
Esélyük sem lesz kiüríteni a szigetet, és biztonságos helyre menekíteni a tanítványokat. A kunyhók felől rémült kiáltozás hallatszott, ahogy a tanoncok sorra előjöttek az épületekből.
Noret megragadta impulzuskardját, mintha valami hősies cselekedetet akarna véghezvinni fegyvere segítségével. Hosszú évek óta először érezte magát teljesen tehetetlennek. Nem tudott mit tenni, csak állt Chirox mellett, ahogy a mennydörgő szökőár feléjük robogott a zátonyok felől.
– Tudtam, hogy végül rátalálok – szólalt meg rekedtes hangon. – Arra az ellenfélre, akit nem győzhetek le.

 

Órákkal később, mikor a tajtékzó barna víz visszahúzódott a letarolt Ginaz-szigetekről, a sodró áramlatok elapadtak és lecsillapodtak, csupán a fáktól és emberektől megtisztított, csupasz sziget maradt.
A termetes fémmek lassan baktatott a lábait nyaldosó hullámok között, felfelé a szétroncsolt sziget egyik lejtőjén, ahol korábban oly sok tanoncot képzett ki. Teste behorpadt, ledörzsölte, lemarta a víz, de működőképes maradt. Súlyos, kimért léptekkel kiporoszkált a partra.
Hat karja közül kettőben Jool Noret, legkiválóbb tanítványa megtört testét tartotta, akit pörölyként zúzott szét a szökőár.
Chirox, a sivár szigeten maradt egyetlen mozogni képes lény, végigsétált a letarolt parton. Óvatosan, szinte gyengéden tette le Noret testét a nedves talajra. Amennyire a szenszei mek megítélhette, közel ugyanezen a helyen esett el egykor Zon Noret is. Elfordította a fejét, optikai érzékelőit pedig tanára és tanítványa testére összpontosította.
Többnemzedéknyi szolgálata során a robot sok időt töltött az emberekkel együttműködve, és megtanulta, hogy a szerves élet öngyógyító. A sziget hamarosan újra burjánzani fog, a zsoldosok pedig visszatérnek a küldetéseikről, és újra benépesítik a szigetcsoportot a lelkes, új tanítványok.
Ahogy az elmúlt tíz évben is tette, zsoldosokat fog kiképezni. Folyamatosan érkeznek majd a Ginazra, hogy elsajátíthassák a kiváló kardforgató, Jool Noret nehezen leírható technikáit. Chirox majd mindent megtanít nekik, amit tudott, mindent, amit mesterétől egykor megtanult.

- - -

 

Idő. Mindig túl sok vagy túl kevés
áll belőle a rendelkezésünkre –
de sohasem annyi, ami épp elég.
NORMA CENVA:
LABORATÓRIUMI MAGÁNJEGYZETEK

Habár teste szoborszépségű és gyönyörű maradt, Norma Cenva visszaszokott a folytonos, egyedül végzett munkához.
Az egyik hamarosan elkészülő térhajlító irányítókamrájában saját tükörképét látta meg a fényes fekete falakon. A munka hevében napok óta nem fürdött, és nem váltott ruhát. Koszos, gyűrött munkaruhája és zöld laboratóriumi köpenye lazán lógott a testén.
Más dolgokat sokkal fontosabbnak tartott ennél. Építőbrigádjaival együtt eddig tizennyolc hatalmas térhajlítót alakítottak át csatahajóvá, amelyeket hamarosan hadrendbe állítanak, hogy a Dzsihad Hadseregének javára szolgáljanak, amennyiben sikerül biztonságosabbá tennie a navigációt, hogy elkerülhessék a rengeteg tragikus balesetet.
Senki, még a legkiválóbb szövetségi mérnökök sem segíthettek neki. Kizárólag ő fogta fel a végtelenül bonyolult képleteket. Miután Aurelius és Zufa a Salusára ment, kisfiát pedig a gyámkodó varázslónők gondjaira bízták, Norma belevetette magát a Holtzman-navigáció nehézségeinek és biztonságosabbá tételének problémáiba. Most, hogy a Dzsihad katonái a hajógyárba érkeztek, a probléma kulcsponthoz érkezett. El kellett érnie, hogy minden működjön. Kizárólag tőle függött a siker.
Furcsamód, noha egy ideje nem evett rendszeresen, és elegendő folyadékot sem vett magához, a testén sem súlycsökkenés, sem kimerültség jelei nem mutatkoztak. Mégis megvoltak a sajátos korlátai.
Háromnapnyi szakadatlan munka után, miközben Norma egyetlen rövid pillanatra sem pihent meg, végül visszatért a hálószobába, amelyet időnként Venporttal osztott meg, valahányszor nem a laboratóriumaiban vagy a próbakamrákban töltötte az éjszakát. Pillanatok alatt elnyomta az álom a fáradtságtól, és amikor felébredt, tompának és nyűgösnek érezte magát.
Öltözködés közben véletlenül ráakadt egy melanzscsomagra, amit Aurelius saját használatára tartott az íróasztala fiókjában. Mivel a VenKee Vállalat továbbra is nagy haszonnal szállította a fűszert az Arrakisról, Aureliusnál mindig akadt egy kevés melanzs, amit rendszeresen fogyasztott. Azt állította róla, hogy éberen tartja az elméjét, fiatalon a testét, és megindítja a képzeletét.
Norma úgy vélte, ebben a helyzetben pontosan erre van szüksége. Elfogyasztotta az egyik melanzsostyát, jóllehet fogalma sem volt, mekkora adagot vehet magához, különösen azt nem ismerte, mennyit bír el átalakult teste. Mire a próbakamrába ért, Norma érezte, hogy a fűszer kezdi kifejteni a hatását, akár egy forráspontig hevült üst tartalma. Elméjében fények villództak, galaxisszintű ötletek merültek fel.
Működésbe hozta a navigációs rendszert, és beindította a próbaszekvenciákat, amelyek azt szemléltették, milyen lenne egy távoli, szimulált csatatérre repülni a Kolharról. Csillagrendszerek tűntek fel, és hajlottak el, miközben egy pulzáló, narancsszínű fény jelezte a térhajlító útját. Különálló holoképernyők mutatták a lényeges adatokat, többek között az asztronómiai koordinátákat és az égitestek múltbeli pályáját.
Mindez másnak tűnt most, hogy a melanzs járta át a véráramát. Ujjai gyorsabban, pontosabban mozogtak. Norma felváltva gyorsította és lassította a rendszereket, ellenőrizte a lehetséges problémákat, figyelte a hipnotikus táncot, ahogy a csillagködök egymásba hajoltak.
Oly gyönyörű ott kinn!
Norma hirtelen ráeszmélt, hogy már nem a jelenben jár, hanem egy ténylegesen repülő térhajlítóra képzelte magát, de mindezt lelassítva. Már számtalan szimulált úton járt, de a valódi repüléstől mindig ódzkodott, annak örökké fennálló veszélye miatt, hogy nem éli túl az utazást. Norma Cenva elvesztése végzetes következményekkel járt volna a fejlesztési program számára.
Most úgy érezte, hogy egy tengerben sodródva lebeg. A nehézségek megoldása éteri vízzé olvadt szét, amit vissza kell szűrnie...
A komoly navigációs gondok rendre jelentkeztek. Alig egy héttel ezelőtt az egyik jármű nem megfelelő szektorban lépett ki, de nem ütközött össze semmivel, és életben sem esett kár. Egy másik térhajlítót egy meteor súrolt, amely megrongálta a hajótest felületét, és tüzet okozott, amit sikerült gyorsan eloltani. Egy kisebb felderítőnaszád pedig, amely Atreides primerás felkutatására indult, eltűnt az út során.
A villódzó holoképernyőkre és a rajtuk sorakozó adatoszlopokra nézett, de tekintete mintha átcsusszant volna a képeken, és egy másfajta látvány tárult fel előtte. Ismét a világűr mélyén találta magát, ahol napok tűntek fel egy-egy pillanatra, ahogy elszáguldott mellettük. Naprendszerek végtelen sora, egyik rögtön a másik után. Forgó galaxisok, a szivárvány összes színeiben pompázó csillagködök, átható fény és a világmindenség legfeketébb feketesége.
Ekkor, akárcsak korábbi gyötrelmes látomása, amelyben anyai vérvonala jelent meg előtte, és minden elődje egyetlen alakká olvadt össze, amit sajátjának választott, a napok állandósultak, és vad izzással lángolni kezdtek. Mintha egyszerre tartott volna mind felé, a tündöklő fénybe.
Aztán a melanzs még erősebben fejtette ki a hatását.
Norma rémülten és borzongva bámult előre, és száguldott át a kozmoszon. Az előteret egy emberi alak – a fehér palástos Serena Butler – töltötte be, de csak egyetlen pillanatra. A Dzsihad papnője aranylóan felizzott, aztán beleveszett a lángokba. Ám a lángok valamiképp nem tűntek valósnak. Norma képtelen volt felfogni, amit lát.
Serena szemével látta, hogy gondolkodó gépek gyűlnek a Dzsihad vezetője köré. Mielőtt Norma reagálhatott volna, a látomás egyetlen szempillantás alatt eltűnt, s csupán zsarátnokként maradt meg az emlékezetében.
Aztán édesanyját és Aureliust látta rettentő veszélybe sodródni... Kimekek vették körül őket, akik a térhajlító technológiát akarták megszerezni tőlük. Rémület töltötte el Normát, de hiába igyekezet uralkodni a látomásán. Látta, ahogy a hatalmas varázslónő örömmámorban úszik élete utolsó pillanataiban, amiképp oly sok tanítványába belenevelte, s fellobbant, ahogy saját telepatikus energiája elemésztette őt... és férjét is, aki nem tudott ellenállni a szupernóvaként szétrobbanó energialöketnek.
Aurelius halott – ébredt rá Norma lelkében mardosó rémülettel, és nem tudta, vajon a látomás valaminek az előképe volt, avagy megtörtént eseményeket mutatott... vagy hogy tehet-e bármit is, hogy mindezt megakadályozza.
Serena Butler. Aférjem. Az édesanyám. Mindannyian elestek, vagy hamarosan odavesznek.
Norma Cenva az előtte lobogó lángokon keresztül egy roppant, mindent elemésztő nap szívébe látott bele. Elmebeli térhajlítójával áthaladt a fényen, egy rejtett térbe, amelyben egy új világmindenség tárult fel előtte. Hatalmas homokférgeket látott, ahogy az Arrakis sivatagbolygóján vonaglanak, és egy örökkévaló anyagot, amit az emberek az Élet Vizének neveztek. A testet, az elmét és a lelket egyaránt táplálta.
Íme, az út a végtelenbe – gondolta. – Vagy talán azon túlra is.
Látta az emberiség jövőjét, melyben a térhajlító űrhajók roppant birodalmat kötöttek össze... egy olyan civilizációt, amely fekete csuklyás köpönyegekbe öltözött varázslónők során keresztül kapcsolódott a múlthoz.
Aztán zengő, hipnotikus kántálás hangzott fel a sivatagból:
– Muad-Dib... Muad-Dib... Muad-Dib... – Normát elragadta a hangok önkívülete, majd magához vette az Élet Vizét, és felkiáltott elragadtatásában. Feleszmélt a látomásból, és azt remélte, hogy Aurelius térdepel előtte, és simogatja szőke haját.
De egyedül volt, s szinte megsemmisítették az élmény káprázatos, megrázó következményei.
– A világmindenség szívébe pillantottam bele!

 

A Nemesek Szövetségében mindenki magában dohogott, várt, és azt remélte, hogy Serena Butler az örökké tartó békét dicsőn kihirdetve tér haza. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai Zimiában maradtak, és a Salusa Secundus hatalmas kulturális könyvtárainak iratait tanulmányozták. Évtizedek óta először tűnt fényesnek a jövő.
Hetek és hónapok teltek el értesítés, bármiféle hír nélkül. Serena követői közül néhányan kezdtek kétségbe esni. Mások a hajszálvékony reménybe kapaszkodtak – az általános szorongás és aggodalom ellenére azt hajtogatták, hogy a hagyományos űrutazás őrjítően lassú és hosszadalmas.
Iblis Ginjo folyamatosan nyugtatta a közvéleményt, de közben felkészítette őket a hírre. Ki kellett várnia a legalkalmasabb pillanatot. Mindent elintézett még Serena indulása előtt.
Végül, egy hónappal a visszaérkezés remélt napja után útnak indította Yorek Thurrt. Ha bárki vette volna a fáradságot, hogy a kezdeti megdöbbenés és rettenet elmúltával nyomozásba kezd, a hajónapló bejegyzéseiből megtudhatta volna, hogy helyzetjelző üzenetet fogtak egy kisebb hajó felől, amely az Összehangolt Világok területéről száguldott feléjük.
A Dzsatir parancsnoka és felderítőhajóinak egy csoportja elfogta a sebesen rohanó automata kabint, amely a Salusa rendszer felé tartott. A kabin valójában csupán egy átalakított torpedócső volt, amelynek zárófedeléhez erős hajtóműveket erősítettek.
A belsejében egy üzenetet, rögzített képek sorozatát, és egy nő megégett és iszonyatosan szétroncsolt testét találták.
Thurrnak nem okozott gondot rátalálni az automata kabinra, hiszen pontosan ott lelhetett rá, ahova Iblisszel együtt elhelyezték...
A Dzsatir parancsnoka vitte meg a rettenetes hírt a főpátriárka tornyába. Hamarosan mások is értesülnek róla, Iblis pedig lehetőség szerint irányítása alatt akarta tartani a terjedését, hogy a legnagyobb hatást érhesse el.
Thurr átadta neki a kopottas képdobozt, a rögzített események gondosan lezárt hordozóját. Iblis ideges óvatossággal vette kézbe, mintha ketyegő bombát adtak volna át neki. Nyelt egyet, és érezte, hogy elfogja a rettegés.
– Tehát úgy véled, hogy valóban halott?
A kopasz férfi megsimogatta hosszú bajuszát.
– Ó, bizonyosan halott; vagy neki sikerült provokálnia Omniust, vagy Niriem végzett vele. Bárhogy is legyen, az emberek a gondolkodó gépeket fogják felelősnek tekinteni.
Iblis feltörte a képdoboz pecsétjét.
– Nézzük át még egyszer, állítólag miféle bűnöket követett el az aljas számítógépes örökelme!
A főpátriárka működésbe hozta a lejátszót. Thurral együtt hátradőltek székükben, hogy végignézzék a felkavaró képeket, s közben ijesztő elégedettséggel mosolyogtak egymásra.
– Senki sem fog kételkedni benne, hogy ez az igazság.

 

A képfelvételen őrrobotok, harci mekek és megfélemlített emberi rabszolgák álltak vigyázzban a corrini Központi Torony előtt.
Az őrszemek tökéletes sorokba rendeződve ragyogtak a rőt napsütésben; a beesett szemű rabszolgák csendesnek, ugyanakkor engedetlennek tűntek. Serena foglyul ejtett szeráfjai tehetetlen rabként várakoztak, akiket hamarosan arra kényszerítenek, hogy végignézzék papnőjük kivégzését.
A szociopata robot, Erasmus – akit minden szabad ember az Ártatlan Manion gyilkosaként gyűlölt –, narrátorként kommentálta a felvételt. Iblis csöppet sem volt biztos abban, hogy Erasmus még mindig létezett, de az emberek eléggé megvetették ahhoz, hogy elhiggyék, továbbra is hatalmas pusztítást végez.
– Az örökelme úgy határozott, hogy a gondolkodó gépek sohasem élhetnek egymás mellett békében a szabad emberiséggel. Túlságosan kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok és romboló természetűek vagytok. Be kell láttatni veletek, hogy gyengék vagytok, Omnius pedig felsőbb rendű nálatok. – A fémarc démoni vigyorrá húzódott. – Azzal, hogy elpusztította vezéreteket, Serena Butlert, az örökelme arra számít, hogy az emberek végre felismerik, hogy vesztettek, és véget vetnek a Dzsihadnak.
Mögötte a tű alakú likvimetál épület megrándult és meghajolt, akár egy óriási kígyó, aztán hatalmas, fekete, szájszerű nyílás jelent meg rajta. Akár egy nagyszabású bűvésztrükkben, kiokádta magából az összezúzott Serena Butlert.
Az életben maradt szeráfok rémülten felsikoltottak, a helyi emberek pedig zaklatottan morogtak magukban.
Két hatalmas harci mek vonult a fogolyhoz, és erőszakkal felszíjazták egy kereszt alakú keretre. Alatta lassan forogni kezdett a burkolat. Serena küszködve lógott a kereszten, de nem kiáltott fel. Aztán tekintete a nyitott térre, a suhogó hangok és súlyos csoszogás forrása felé siklott.
Egy roppant gondolkodó gép, valóságos szörnyeteg bandukolt ki a térre. Izzó, szénvörös, szintetikus bőr borította, hatalmas görbe szarvak álltak ki homlokából, és testének minden porcikája lángokat lövellt. Serena egy pillanatra megrettent tőle, aztán kemény elszántsággal tekintett rá.
– Omnius a történelmi archívumokat tanulmányozta, hogy kiderítse, miféle halálnemet tekintenek legkegyetlenebbnek az emberek – kommentálta az eseményeket Erasmus, akár egy görög dráma kórusa. – Az örökelme a vallásos képek közül választott ki egy olyan mintát, amely örökre szétzúzza az emberek ellenállási mozgalmát. Serena Butler iszonytató halála bebizonyítja majd, hogy az emberek soha nem szállhatnak sikeresen szembe velünk.
A sátáni gép megállt Serena előtt, aki kifeszítve függött a kereszten. A démoni robot egyik karmából pontosan célzott lángnyelvek csaptak ki, és perzselték szét a karommal azonos helyzetű ujjat. Serena fájdalmas arckifejezéssel tűrte, hogy a keresztkeret egyre forog, de nem kiáltott fel, még akkor sem, mikor egyik kezének ujjai már mind megpörkölődtek és elfeketedtek, ujjizületei pedig kiégtek.
Ez még csupán a kezdet volt.
A fogoly szeráfok üvöltöttek, és átkokat szórtak a gépekre, de a megfeszített Serena száját egyetlen hang sem hagyta el.
Ezután a gépördög újabb lángnyelveket lövellt ki, amelyek úgy égették ki Serena szemét, hogy, noha a szemüreg teljesen elszenesedett, arcbőrét alig perzselték meg.
– A precíz fájdalomkeltés célja, hogy anélkül roncsolja a testet, hogy gyors halált okozna – magyarázta Erasmus. – Serenára hosszú szenvedés vár.
Létfenntartó tüskék tolódtak ki a keresztből, hogy elevenen és tudatánál tartsák. A hóhérrobot folytatta a szadista kínzást, sorra elégette Serena testrészeit, aztán kiemelte a földből a forgó keresztet, és fejjel lefelé fordította áldozatát. Minden pillanatot rögzítettek.
Omnius hangja mennydörgésre emlékeztetett.
– Azzal, hogy elpusztítalak, véget vetek a Dzsihadodnak. Az embereknek többé nem lesz vezérük, aki további pusztításra ösztökélje őket. A halálod egy régóta fennálló probléma hathatós megoldása lesz.
– Soha... nem fogod... megérteni. – Habár megégett arcát nem lehetett látni a képeken, Serena szavai valóságosnak hangzottak, hiszen régebbi beszédeiből vágták ki. – A népem tovább harcol majd a nevemben.
Ruhája lángra kapott, mikor a robot újabb tűzpászmát lövellt feléje. Még mikor bőre viaszként szétolvadt, Serena akkor sem ordított fel. Dacosan odakiáltott kínzói felé, de szavait képtelenség volt kivenni. Bátorsága példaadónak mutatkozott.
A hóhér gyötrelmesen lassú fokozatokban elevenen megsütötte Serenát, s úgy lobbantotta lángra, akár egy eleven fáklyát – előbb a karjait és lábait, a törzsét és a fejét pedig a végére tartogatta. A keresztkeret rendszerei felerősítették a fájdalmát, és éberen tartották, hiába igyekeztek az idegei és testének más alkotóelemei kikapcsolni, elpusztulni.
A szeráfok dühödten gyalázkodtak, némelyik saját haját tépte ki, mások könnyes szemekkel bámultak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a látvány nem veheti rá őket, hogy megadják magukat. Épp ellenkezőleg, haragjuk erősebb volt, mint valaha.
A démoni, vörös bőrű robot ismét lángokat szórt, és kioltotta a máglyahalálra kárhoztatott áldozat életét. Jóllehet a kereszt létfenntartó rendszerei az utolsó pillanatig elevenen tartották, Serena Butler nem kiáltott fel.
A tűz elemésztette a Dzsihad papnőjének egész testét, bőre lehámlott az elfeketedett csontokról – mígnem semmi sem maradt belőle, csupán amit az utókorra hagyott.
Iblis kiválónak találta az alkotást. Átérezte, miféle rettenetet és iszonyt keltenek majd a képek az emberekben, a gépek iránti szüntelen gyűlölet mellett – sokkalta erősebbet, mint amilyenre a Titánok legbrutálisabb tetteinek idejéből emlékezett. Thurra emelte a tekintetét, aki minden korábbinál szenvedélyesebbnek és bosszúszomjasabbnak tűnt.
– Tégy róla, hogy a szétégett testet megvizsgálják. A DNS-minták igazolni fogják, hogy Serena valóban halott. Mindenütt akadnak olyanok, akik azt állítják, hogy valamiféle csalás van a dologban. – Pontosan tudta, mit fognak bizonyítani a génvizsgálatok; tlulaxi összeesküvő társai gondoskodtak róla, hogy a sejtek megegyezzenek az eredetiekkel. A bejelentéssel azonban nem fogja megvárni a vizsgálat eredményét.
– Mindenkinek meg kell mutatnunk a felvételeket – jelentette ki Iblis, aki felismerte, mily hihetetlenül hatásosak lesznek. – Mindenkinek. Sokkal megindítóbb, mint amit Serena remélt.
Reszkető kézzel átadta a képdobozt a Dzsatir parancsnokának.
– Másoltasd le, és küldesd szét a Nemesek Szövetségének minden bolygójára!

- - -

 

A háborúban több módot találni
a csatavesztésre, mint a győzelemre.
IBLIS GINJO: AZ EMBERISÉG TÁVLATAI

Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy minden ember lássa a rettenetes képeket, az embertelen brutalitást. A viszolygás hegyként növekedett, és az emberek el sem tudták képzelni, hogy merülhetett fel bennük, hogy békét kössenek Omniusszal. Addig nem érhet véget a Dzsihad, amíg Omniust végképp el nem pusztítják.
Most, hogy versenytárs nélkül maradt, és újra megszilárdíthatta hatalmát, Iblis Ginjo főpátriárkaként minden korábbinál szertelenebb palástot öltött magára.
– Mindnyájatoknak ígérem: Serena Butler emlékét soha nem feledjük, ahogy azt sem, mit tettek vele a gondolkodó gépek!
A Dzsatir börtöneiből kieresztették azokat a férfiakat és nőket, akik mindenki másnál nyíltabban ellenezték a Dzsihadot. A foglyokat, akik nem értesültek Serena Butler haláláról, saját plakátjaikat – „Békét mindenáron!” – a hátukra erősítve engedték szabadon.
Pillanatok alatt tömegek gyűltek köréjük, és darabokra tépték a szerencsétlen tiltakozókat.
A Szövetségi Parlament rendkívüli ülésén Iblis Ginjo komoran levetítette a Balut gyarmatbolygón készült iszonytató új felvételeket, ahol – az évekkel ezelőtti csuszuki és rhissói mészárlásokhoz hasonlóan – harci robotok tettek mindent a föld színével egyenlővé.
– A gondolkodó gépek tették ezt, miközben Serena Butler a béke követeként a Corrinra utazott. Eleve el akartak árulni minket. A Baluton egyetlen túlélő sem maradt. – A főpátriárka hangját elfátyolosította a fájdalom. – A gonosz gépek szokásukhoz híven minden személyt, minden házat elpusztítottak.
A kiégett épületekről, bombakráterekről és elszenesedett testekről készült felvételek mindenkit megdöbbentettek, de még ezek a szörnyűséges is elhalványultak az imádott papnő kivégzéséhez képest. Mindez csak olaj volt a tűzre, épp, ahogy arra a főpátriárka számított.
A széksorokban helyet foglaló szövetségi képviselők meglepően hallgatagnak mutatkoztak, és dermedt tekintettel bámultak Iblisre. Miután Iblis befejezte a beszédét, állva maradt. Sokan a könnyeikkel küszködtek, aztán morajlás futott végig a sorokon. Lassacskán mindenki talpra állt az előadóteremben, s hullámokban emelkedtek fel, hogy élete leghatalmasabb, legtombolóbb ovációjával jutalmazzák a főpátriárkát.
Iblis megragadta az alkalmat, és túlordította a hangzavart.
– Mostantól újult elszántsággal, új és halálos céllal kell folytatnunk a Dzsihadunkat! Többé nem hallgathatjuk meg Omnius álnok békeajánlatait! Azt javaslom nektek, barátaim: ne nyugodjunk, amíg végleg meg nem semmisítettünk minden gondolkodó gépet! A Dzsihadnak folytatódnia kell, míg meg nem szereztük a végső győzelmet!
Habár szívből sajnálta Serena elvesztését, Iblis szükséges áldozatnak tekintette őt. Serena elfogadta az árat, és csatába indult. Egyedül.
Mivel sokáig nem ült el a tapsvihar, Iblis úgy határozott, hogy nem hagyja veszni a lehetőséget, és többi tervére is gondol. Mindez a megegyezés része volt, hiszen a tlulaxiak segítették ki őt a Serena megkínzatását és kivégzését tartalmazó képdobozzal.
– Előbbre kell lépnünk, és harcolnunk kell. Legtöbben tudjátok, hogy Butler papnő régóta szerette volna, hogy szorosabb kapcsolat fűzzön minket a Szövetségen Kívüli Bolygókhoz, hogy erősítsük a Szövetséget és a szabad emberiség egészét. Mindenhonnan meg kell szereznünk az erőt, ahol csak megtaláljuk.
– Hogy méltón adózzunk az emlékének, jelentős első lépésként szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot a tlulaxiakkal. Habár eddig a Nemesek Szövetségén kívül maradtak, szervfarmjaikkal mégis az ügyünket szolgálták. – Mély lélegzetet vett, és így folytatta: – A hozzájárulásotokkal a Tlulaxra szándékozom utazni, hogy végre rábeszéljem őket, csatlakozzanak a Szövetséghez.
Mintegy végszóra, a Dzsihad első napjainak nagy hőse, Xavier Harkonnen primerás emelkedett szólásra.
– Egyetértek. Egykor a tlulaxi szervfarmokról érkezett új tüdő mentette meg az életem, és lehetővé tette, hogy tovább harcolhassak a gondolkodó gépek ellen. Tudom, hogy Serena is támogatta volna az elképzelést; maga is ellátogatott a szervfarmokra, és felkérte a tlulaxiakat, hogy lépjenek be a Szövetségbe. Elérkezett az ideje, hogy kicsikarjuk belőlük a választ.
Iblis meglepetten elmosolyodott. Harkonnen valóban váratlan szövetségesnek bizonyult.
– Köszönöm, Harkonnen primerás. Most pedig...
Xavier nem ült vissza.
– Mi több, felajánlom a szolgálataimat, hogy a Tlulaxra vigyem a főpátriárkát. Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy hadjáratot vezessek a gondolkodó gépek ellen, de minden tőlem telhető módon segíteni szeretnék. Több ezernyi Szövetségen kívüli bolygót ismerünk. A lehető legtöbb ember felé ki kell nyújtanunk a kezünket.
Harkonnen primerás váratlan támogató javaslatának hatására a kábult képviselők a vártnál jelentősen nagyobb többséggel szavazták meg Iblis felvetését. Később kilépett a szónoki fülkéből, elvegyült a képviselők között, s hátba veregette a hivatásos politikusokat. Serena maga sem kívánhatott volna ennél jobb eredményt.

- - -

 

A gyógyítás akkor kezdődik, amikor
segítségül hívjuk a test öngyógyító erőit –
lett légyen ez az egyénileg vagy fizikailag felfogott test,
avagy annak különböző társadalmi és politikai formái.
DR. RAJID SUK: HADTÉRI JEGYZETEK

Octa, aki felfogta a vacsora fontosságát, legkiválóbb konyhaművészeti képességeit vette elő, hogy bőséges búcsúlakomát rendezzen, mielőtt Xavier útnak indult Iblis Ginjo és a Dzsatir tisztjeinek kíséretében. A szolgák és a kúria szakácsa ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek, de Octa maga végezte a munka jelentős részét; így akarta kimutatni a férje iránti odaadását. Pontosan tudta, mit szeret enni Xavier. milyen ételekben és édességekben leli leginkább örömét.
Ám mindennél jobban annak örült Xavier, hogy egy egész estét eltölthet felesége és három lányuk társaságában. A legfiatalabb, Wandra, mindössze tízéves volt még, és otthon lakott, de a két idősebb már csodás unokáknak adott életet. Xavier élete kiteljesedettnek és boldognak tűnt, aminél többet nem kívánhatott.
Serena Butlert viszont elveszítette – megint. És ezúttal nem is fog visszatérni.
Xavier bénult, tehetetlen iszonyattal nézte végig az elképzelhetetlenül durva képeket, ahogy a démoni hóhér megkínozta és megölte Serenát. A papnő rettenetes, fájdalmas halála a Nemesek Szövetségében mindenkiből ordító dühöt, ádáz bosszúvágyat váltott ki.
Xavier már akkor rosszat sejtett, attól félt, hogy jóvátehetetlen döntés született, mielőtt Serena útnak indult volna a Salusa Secundusról. Pontosan tudta, mi vár rá, s valószínűleg maga provokált. Xavier nehezen hitte el, hogy az örökelme oly ostoba lett volna, hogy a képekkel együtt elküldi a holttestet a Szövetségbe, ahol nyilvánvalóan bosszúszomjas felháborodást okoz.
Másrészről a gondolkodó gépek sohasem értették meg az embereket. Omnius kétséget kizáróan brutális figyelmeztetést akart küldeni a Nemesek Szövetségének, Serena vértanúsága viszont váratlan elszántságot váltott ki a szabad emberiség tagjaiból.
Serena valószínűleg a Dzsihad utolsó és egyetlen esélyének tekintette a saját mártírhalálát. Kétségtelen, hogy a mesterkedő Iblis Ginjo vette rá a döntés meghozatalára, és rábeszélte, hogy áldozza fel magát. Xavier tudta, Serena miként ítélte volna meg a lehetőséget. Úgy tekintett rá, mint amivel szeretett népét szolgálja.
Követői elfásultak, hajlandók lettek volna beleegyezni az elfogadhatatlan feltételekbe is, csak hogy véget vethessenek a szüntelen háborúskodásnak. Ám a tény, hogy szemtanúi lehettek az embertelen rémtetteknek, amiket a gondolkodó gépek imádott papnőjük ellen elkövettek, ádáz haderővé kovácsolta egybe őket, amely sokkalta erősebb és eltökéltebb volt, mint amivel a gondolkodó gépeknek valaha szembe kellett szállniuk. Tízmilliók követelték maguknak a jogot, hogy dzsihadistává válhassanak. Legalább Serena nem halt meg hiába.
Az asztalfőnél ülő Xavier komoran mosolygott maga elé, ahogy a következő küldetésére gondolt, amely új magasságokba emelheti a háború sikerét. Egykor, mielőtt elfogták volna a Giedi Prime felett, Serena a Nemesek Szövetségébe akarta csábítani a Szövetségen Kívüli Bolygókat, ám nem sok sikerrel.
Most azért viszi Iblis Ginjót a Tlulaxra, hogy meggyőzzék a tlulaxiakat, érdemes csatlakozniuk az emberiség legnagyobb tömörüléséhez. Valaha ez volt Serena elsődleges célja, mivel úgy vélte, hogy a szervfarmok elterjedése komoly segítséget jelent a csatatéren megsebesült dzsihadistáknak. A harc tovább folytatódik a nevében.
Octa lépett be az étkezőbe, aki ötvenöt évesen is sudár és kecses maradt, és egy fatálon sörtéshátú vesepecsenyét hozott, amit a birtokon gyakori egyik vadászat után kapott. Rámosolyogott a férjére, mivel tudta, mi történt egykor a sörtéshatú vadászaton, amikor Xavier és Serena életükben először szerelmeskedtek egymással. Octa férje és néhai nővére tiszteletére választotta az ételt, és fanyar ribizliszósszal tálalta fel az ízletes húst. Három lánya elragadtatva bámulta az ízlésesen felszolgált ételt, Xavier pedig alig tudta visszatartani a könnyeit.
– Mi a baj, apa? – kérdezte Wandra gyermeki ártatlansággal.
Octa megsimogatta Xavier vállát, aztán odahajolt hozzá, hogy megcsókolja ősz szakállát. Xavier átkarolta a felesége derekát.
– Semmi, Wandra. Annyira szeretlek mindnyájatokat, és egyszerűen elérzékenyültem.
Könnytől csillogó barna szemeit Octára emelte.
– Tudom – felelte a nő. – Oly sokféleképp kimutatod a szereteted.
Xavier végighallgatta, mit mesélnek idősebb lányai az otthonukról és a családjukról, férjük munkájáról és személyes céljaikról. Roella, aki harminchét évesen a legidősebb volt a nővérek közül, láthatóan édesanyja nyomdokaiba lépett, és már a Salusa Secunduson székelő Szövetségi Parlament egyik képviselőjéhez kötötte az életét, kihasználva a Butler és a Harkonnen családok hírnevét. Omilia továbbra is hatalmas közönségek előtt adott baliset koncerteket, miközben, mintegy második műszakban, férje kereskedelmi vállalkozásának csínjait tanulta ki.
– Büszkék vagyunk rád, apa, hogy te kíséred el a küldetésre a főpátriárkát – jegyezte meg Roella egy politikus fortélyosságával. – Fontos politikai utóhatásokkal számolhatunk, te pedig komoly stabilizációs erőt képviselsz majd.
Xavier diplomatikusan bólintott, de nem akarta elárulni, miért szánta rá magát, hogy olyan helyre látogasson el, ahová nem kívánkozik, ráadásul egy olyan férfi kíséretében, akiben nem bízik. Serena arra kért, hogy minden lehetséges módon segítsem a Dzsihadját. Valakinek pedig Iblis Ginjón kell tartania a szemét.
Xavier ráeszmélt, hogy nem szentelt elég figyelmet az ételének, ezért lelkesen nekilátott elfogyasztani az adagját, és többször is megdicsérte felesége főztjét.
– Hihetetlenül ízletes. Túltettél magadon, szívem.
Octa nővére szöges ellentéte volt, és az emberiség megváltását célzó nagyszabású törekvések helyett megelégedett a csendes magánélettel. Octának nem kellettek hatalmas tettek a kiteljesedett élethez. A maga módján épp oly erős volt, mint Serena, s megpróbálta együtt tartani a családot, és biztos fogódzót kínált Xaviernak, amikor a galaxis hajója viharos vizeken hánykódott.
– Azt hallottuk, hogy a gondolkodó gépek újabb támadásokat intéztek a Szövetségi Bolygók ellen – mondta Roella. – Még egy kolóniát romboltak porig. Rettenetes! Hogy is hívják... Balutnak?
Xavier zord tekintettel kortyolt a chiantinijéből, de alig érezte a testes bor ízét.
– Igen, egy kisebb települést pusztítottak el a Baluton. Minden megsemmisült, és csak néhány elszenesedett holttest hevert az utcákon. Az emberek többségét magukkal vitték, kétségtelenül munkatáborokba. Épp, ahogy kilenc esztendővel ezelőtt történt a Csuszukon. És a Rhissón.
Roella a fejét ingatta.
– Omnius nem maradt ott, hogy létrehozza a számítógépes hálózatot azokon a világokon? A gondolkodó gépek pusztán azért jöttek, hogy mindent letaroljanak, és rabszolgákat szerezzenek?
– Úgy tűnik – felelte az édesapja. – Belegondolni is szörnyű, hogy készek lettünk volna elfogadni a békeajánlatukat.
Omilia megremegett.
– Békét mindenáron! – Úgy ejtette ki a szavakat, akár egy átkot. Wandra hatalmas szemeivel bámulta őket.
– A gondolkodó gépek kiismerik minden gyengeségünket, és egyre támadnak – folytatta Xavier. – Nekünk is ugyanezt kell tennünk. A gépi agresszió minden áldozata ezt követeli meg.
Octa, akit láthatóan felzaklatott az efféle társalgás a kellemes lakoma alatt, félretolta a tányérját. Xavier azonban tudta, hogy megérti, miért szükséges mindez.
– Senki sem értheti Omniust – vetette közbe Octa. – Serenának igaza volt. El kell pusztítanunk a gondolkodó gépeket, nem számít, mi történik.
Nagyot nyelt, és Xavierra nézett.
– Még akkor is, ha újra meg újra szétszakad a család.
Xavier a tányérjára meredt, szemét sós könnyek csípték. Gyűlölte Omniust, de egyre nagyobb meggyőződéssel hitte, hogy valójában a mesterkedő Iblis Ginjo tehető felelőssé Serena végső, ostoba tettéért. A főpátriárka erős személyisége nélkül nem lehetett volna rákényszeríteni egy ilyen meggondolatlan, öngyilkos küldetésre.
– A szent háborút akkor is folytatni kell, ha a saját és még billiónyi család életét kockáztatjuk ezzel. Nem puszta harctéri győzelemre törekszünk. Célunk, hogy bebiztosítsuk az emberiség, az unokáink, és az unokáink unokáinak a jövőjét.
– Akkor remélem, hogy a tlulaxi küldetéssel eléritek, amit szeretnétek! – Octa mintha kételkedett volna, de Xavier megsimogatta a kezét. Gyengéden Octára, aztán egyik lánya után a másira nézett, és tekintete elfátyolosodott.
– Megteszem, amit tennem kell – esküdött meg –, a Dzsihadért és Serena emlékéért.

- - -

 

Az elme bolond dolog.
FALFIRKA A CORRINI
KÖZPONTI TORONY ELŐTT

Erasmus egy fekete hegycsúcson állt az óriás nap homályos fényű zsarátnoka alatt, és a hegy lábánál elterülő, tündöklő fővárost bámulta. Mióta ismét ellátogatott a gleccserszakadékba, ahova egykor beragadt, a robot többet szeretett volna felfedezni a bolygó tájaiból.
Az emberi utazókat hasonló belső erő hajtotta, hogy eljussanak oda, ahol még senki sem járt, olyan dolgokat lássanak, amiket még senki sem láthatott, zászlókat tűzzenek ki, és új területeket jelöljenek ki.
Odalent, az erdő felső határán álló, hópettyes sziklák közti védett mélyedésben gyámfia, Gilbertus Albans aludt egy sátorban, akit ismételten kimerített a fárasztó gyalogtúra.
Erasmus újabb pozitív vetületét fedezte fel annak, hogy elmenekül a gépváros nyüzsgéséből. Az emberek már régen felfedezték az esztétikai élvezetet nyújtó, vad vidékeken, magányos elmélkedéssel töltött idő jótékony hatását. Egyes ősi naplókban kifejezetten az „elme akkumulátorainak újratöltéseként” utaltak a folyamatra. Erasmus azt gyanította, hogy az emberek jelentősen nagyobb mértékben hasonlítottak a gépekre, mint beismerték volna.
A messzeségben, optikai érzékelőszálai legnagyobb felbontása mellett, a robot felvillanni látott valamit a corrini gépváros Központi Tornyának tetején. Pillanatok múlva apró, ezüstszínű figyelőkutászok raja vette körül, lebegett körülötte, és különböző irányokból méregette őt.
– Szökni próbáltál előlem? – érdeklődött Omnius a figyelőkutászok által, és így a hangja szinte betöltötte a robot körüli teret. – Meglehetősen ésszerűtlen cselekedet.
Erasmus zavartalanul válaszolt.
– Nem számít, milyen messze megyek, tudom, hogy szüntelenül figyelsz. Pusztán edzőgyakorlatot végzünk Gilbertus Albansszal. Fontos neki, hogy zavartalanul elmélkedhessen, és semmi ne vonja el a figyelmét.
A figyelőkutászok tovább lebegtek körülötte.
– Arra számítok, hogy az emberek harci tevékenysége jelentősen megcsappan most, hogy Serena Butler nem noszogatja őket tovább. Ideje, hogy elismerd az igazam.
– Attól tartok, az eset olyan következményekkel jár majd, amiket nem láthatsz előre. Túlságosan leegyszerűsítve tekinted az embereket, Omnius, és beleestél Serena Butler csapdájába. Meg fogjuk bánni, hogy engedtük mártírhalált halni. Az emberek a saját következtetéseiket fogják levonni az eseményekből, függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e helytálló adatokkal.
– Nevetséges. Serena Butler meghalt. Ez megtöri a dzsihadisták lelkesedését.
– Tévedsz, Omnius. Számomra egyértelmű, hogy a halála csupán súlyosbít a helyzeten.
– Azt állítod, hogy műveltebb és élesebb elméjű vagy nálam?
– Ne keverd össze az adatok felhalmozását a műveltséggel, Omnius! Nem egyenértékűek.
Mögöttük, miután meghallotta a beszélgetésüket, Gilbertus Albans lépett elő a sátorból, frissen és buzgón, hogy folytathassa a tanulmányait.
Miközben a figyelőkutászok tovább zümmögtek, Omnius elhallgatott, rutinokat futtatott le, majd hozzátette:
– Nem szeretném, ha társalgásunkat keserű szájíz rontaná. Megállapítottam, hogy ez a háromezredik beszélgetésünk. Meglehetősen rangos esemény, ha az emberek mérföldköveinek modelljét alkalmazzuk rá, habár nem értem, az egyik szám miért bírna több jelentősséggel a másiknál.
Erasmus likvimetál arclemeze, amelyet dérrel lepett be a fagyos hegyi szél, gúnyos mosolyra húzódott. Gyorsan ellenőrizte a saját adatait, és rájött, hogy Omnius tévedett.
– Nálam valamivel magasabb szám jött ki. Hibás az adatbankod.
– Lehetetlen. Mindegyikünk egyszerűen, ugyanazzal a módszerrel számlálja az alkalmakat. Ne feledd, hogy eredetileg a saját elmém mellékterméke voltál!
– Mégis hibás az adat. Pontatlanul vetted számba a Terra-Omniusszal folytatott beszélgetéseimet, hiszen tökéletlen, sérült frissítést kaptál.
A figyelőkutászok hosszú percekre elhallgattak, majd kijelentették:
– Az okfejtésed magyarázatot ad a pontatlanságra. Amennyiben valóban tévedtem.
Erasmus tovább feszegette a kérdést:
– Gondolj bele, ha egy egyszerű számlálásban hibát véthetsz, akkor sokkal fontosabb kérdésekben, például Serena Butler ügyében is tévedhetsz.
A figyelőkutászok örvényleni kezdtek a levegőben, s körülrepdesték a robot tükörfelületű fejét. Gilbertus közelebb lépett, és a beszélgetést hallgatta; Erasmus azon tűnődött, vajon a hűséges fiú védelmezni akarta-e?
– Talán érdemes lenne kielemeznem és hitelesítenem a rendszereidet, Erasmus – szólalt meg végül Omnius. – Azonos, ha nem nagyobb a valószínűsége annak, hogy te tévedsz. A legjobb megoldás az lenne, ha kitörölnénk a géláramköreidet, újra összehangolnánk egymást, és az alapoktól kezdenénk újra mindent. Évtizedek alatt új egyéniséget alakíthatnál ki magadnak.
Erasmus elgondolkodott a váratlan fejleményen. Nem óhajtotta megsemmisíttetni a gondolatait és a személyiségét, hogy összehangolódjon az örökelmével. Ez olyan lenne, mint a... halál.
– Hadd ellenőrizzem előbb a számításaimat, Omnius! – A hegytetőn teljes belső diagnosztikai programot futtatott végig az áramkörein, és ismét magasabb számot kapott. Végre elérkezett az idő, hogy az emberi kísérleti alanyok nemzedékeinek tanulmányozása során eltanult tudást alkalmazza.
Tehát hazudott.
– Igazad volt, Omnius. Most én is ugyanazt az összeget kaptam, mint te. Az én számításaimban volt hiba. Kitöröltem az ellentmondást okozó adatot.
– Rendben.
Erasmus nem tekintette tettét helytelennek, noha nyilvánvaló valótlanságot mondott Omniusnak. Inkább úgy vélte, hogy a saját fennmaradásáért tette, ami ismét kifejezetten emberi dolog. A Serena Butler halálából származó potenciális problémák miatt az önálló akaratú robot úgy érezte, a korábbinál is nagyobb szüksége lesz rá az Összehangolt Világoknak. Végtére is, amikor Seurat szabotált frissítése programvírusokat szabadított a corrini örökelmére, a bolygó könnyen a Szövetség prédájává válhatott volna, ha Erasmus nem lép gyorsan és határozottan akcióba. Az adatok megváltoztatása persze a történelem kis mérvű meghamisításával járt, hogy kisebbítse a robot saját szerepét a fóldi lázadás szikráját fellobbantó emberi megbízottak megingatásában.
Ha eleget gyakorol, Erasmus feltehetően egyre szakavatottabban alkalmazza majd a hazugság és a tettek kimagyarázásának technikáit. Alapos okból vette át ezeket a viselkedésmintákat. Ha valaha is meg akarja érteni az emberi elmét, a laboratóriumokban kell boncolgatnia, és a gyakorlatban is utánoznia szükséges. A történelem során az emberek nem egyszer arattak katonai győzelmeket megtévesztés révén. Például a frissítést felhasználó hadicsellel...
Sajnos Omnius emlékezni fog erre az incidensre, amikor a robot láthatóan számítási hibát vétett, majd állítólag kijavította azt. Az örökelme vizsgálni és elemezni fogja az esetet. Habár lehetséges, hogy a Corrin-Omnius nem fog rögtön tevékenyen fellépni, a kételyeit a frissítésekkel eljuttatja majd a többi összehangolt világra, és a többi számítógép is újra meg újra feldolgozza majd a problémát. Mi lesz, ha Omnius végül beváltja a fenyegetését, s elveszi Erasmus és a többi hozzá hasonló robot önálló akaratát, hogy újra hasonuljanak az örökelme merevségéhez?
El kell hárítanom minden erre irányuló lépést – gondolta Erasmus. – Egymagamban.

- - -

 

Ellen kell állnunk a kísértésnek,
hogy manipulálni akarjuk a világmindenséget.
KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Vorian Atreidest egyáltalán nem lepte meg, hogy Serena kivégzését követően Iblis Ginjo milyen gyorsan ismét hatalomra emelkedett. Az iszonyú esemény előtti időszakban a főpátriárka csillaga leáldozóban volt, különösen, miután Serena egyértelműbb szerepet vállalt a Dzsihad Tanácsban. Iblis, aki mindig is a saját céljait helyezte előtérbe, és hozzászokott a hatalomhoz, bizonyára neheztelt rá, amiért csökkentette a befolyását. Vor jól ismerte az egykori emberi megbízottat, és meggyőződéssel hitte, hogy ő eszelte ki ezt a látványos módot, hogy megszabaduljon Serena Butlertől.
A „gyászoló” főpátriárka most nagy örömmel hergelte az embereket a felfokozott, veszett bosszúra. Nyilvánvalóan még több elismerésre számított a nagy nyilvánosságot kapott tlulaxi küldetés miatt, amelynek során a visszavonult népet arra buzdítja majd, hogy csatlakozzanak a Szövetséghez. Azzal, hogy diplomáciai hajóján a Tlulaxra kísérte, a köztiszteletben álló Harkonnen primerás törvényes hátteret biztosított Iblis diplomáciai útjának, noha Vor pontosan tudta, hogy barátja hozzá hasonlóan nem bízik Iblis Ginjóban...
Vor magában fortyogva, tehetetlenül a Salusán maradt. Vidad és az Elefántcsonttorony többi kogitátora immár hónapokat eltöltött Zimiában, s naivan beavatkoztak a Dzsihadba és a Szövetség politikájába. Végül, amikor a dühödt képviselők és tömegek becsmérelni kezdték őket, előkészületeket tettek, hogy visszatérjenek a Hessra gleccserekkel borított erődjébe. Sárga köpönyeges szubordinánsaik, akiket felzaklatott és megzavart a papnő mártírhalála, járműveket szereztek, és kétségkívül örültek, hogy ismét elrejtőzhetnek a világ elől.
Ám Vor tudta, hogy még mielőtt távoznak a Salusa Secundusról, beszélnie kell a világ dolgaiban látszatra járatlan, testetlen elmékkel. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai felvilágosult bölcselőknek tekintették magukat. Ezzel szemben úgy tűnt, pusztán elaggott, megtévesztett bolondok.
Senki sem állította meg Atreides primerást, amikor bevonult a megerősített kulturális könyvtárba. A kogitátorok itt maradtak, miközben szubordinánsaik Vidad és társai elvonultsága idején megírt, már-már elfeledett filozófiai értekezésekből és kiáltványokból másoltak ki dokumentumokat. Vor egymaga lépett be a tágas adattermekbe, jóllehet a buzgó dzsihadista tisztek mindenképp vele akartak tartani.
Hat szubordináns fogadta a kongó könyvtárban a kogitátorok agytároló edényeit tartó talapzatok mellett.
– Atreides primerás! – szólalt meg a kiváló Keats szubordináns, aki zavarodottnak tűnt, és láthatóan önmarcangoló kétségek gyötörték. – Vidad utasított minket, hogy mielőbb induljunk. A visszaúton a Hessrára, és azt követően is, sok mindent meg kell vitatnunk a mestereinkkel.
– És tegyétek is, hiszen magam is sok mindenről szeretnék beszélni Vidaddal. – Vor dühe szinte tapinthatónak hatott, és meghökkentette a szubordinánsokat. Ahogy előtörtek elméje rejtett zugaiból a múlt emlékei, eszébe jutott, miféle sötét dolgokat tudott meg – és hitt el bolond módon – Agamemnón emlékirataiból.
A talapzatokon testetlen agyak lebegtek a kékes elektrofolyadékban.
– Kogitátorként hajlandóak vagyunk megvitatni fontos kérdéseket – jelentette ki az egyik legendás elme a hangflastromán keresztül. – A vélemény és információ a további felvilágosodást segíti elő. Tapasztalt férfi vagy, Vorian Atreides, jóllehet mérhetetlenül fiatalabb, mint bármelyikünk.
– A hatalmas korral együtt jár a begyepesedés. A békekötési kísérletetekkel minden kogitátorra szégyent hoztatok, és megkérdőjeleztétek a fajtátok képességeit.
A szubordinánsok elképedve hallgatták, hogy a gondolkodó gépek egykori talpnyalója ilyen arcátlanul mer beszélni. A kogitátorokat velük ellentétben láthatóan nem izgatta fel a szokatlan hangnem, noha folyadékkal telt tárolóedényeik mentális tevékenységtől vibráltak.
– Nem érted teljesen, mi történt, Atreides primerás. Képtelen vagy meglátni az apró részleteket.
– Azt látom, hogy ártatlan derűlátásotokkal veszélyes helyzetet teremtettetek, akár az éretlen gyermekek, amikor a felnőttek dolgába avatkoznak. Ostoba döntést hoztatok, ami a valaha élt legnagyszerűbb asszony életébe került.
Vidad nem tűnt különösebben zaklatottnak.
– Serena Butler felkért minket, hogy beszéljünk a gondolkodó gépekkel. A Dzsihad befejezésének módjára szándékozott rálelni. Ha követte volna a tervünket, az emberek és a gondolkodó gépek közötti háborúskodásnak vége szakadt volna. Véleményünk szerint Serena Butler szándékosan provokálta Omniust, hogy erőszakkal reagáljon. Máskülönben a gépek nem válaszoltak volna efféleképp.
Vor a fejét ingatta, és a fogát csikorgatta.
– Hogyan lehetséges, hogy ilyen sokáig éltetek, mégis oly keveset értetek meg? Egy háború nem érhet véget valamelyik fél győzelme nélkül. Serena Butler Dzsihadjának kiváltó oka nem tűnik el, csupán, mert úgy határoztok, hogy figyelmen kívül hagyjátok, vagy mert az emberek beleuntak a küzdelembe. A próbálkozásotok – amennyiben sikerrel jár – a kihalás szélére sodorta volna az emberiséget.
A kogitátor elgondolkodott, majd így felelt:
– Ésszerűtlenül viselkedsz, Vorian Atreides, akárcsak az emberiség nagyobbik hányada, amennyire meg tudjuk ítélni.
– Ésszerűtlenül? – Gúnyosan felkacagott. – Igen, mi, emberek ehhez értünk a legjobban, és megeshet, hogy végül ennek révén aratunk győzelmet.
– Ha elég sokáig élsz, Vorian Atreides, majd becsülni kezded a bölcsességünket.
Vor a fejét ingatta.
– Talán, ha elég ideig elmélkedtek felette, Vidad, felismeritek saját tévedéseteket.
Haragosan sarkon fordult, mivel tudta, hogy semmit nem old meg azzal, ha tovább vitatkozik a testetlen gondolkodókkal, akik lényegében elszigetelték magukat az emberiség szükségleteitől és mindennapjaitól. Mikor kilépett a könyvtárból, Vor még a válla felett visszakiáltott:
– Menjetek vissza a Hessrára, és maradjatok is ott! Többé ne próbáljatok segíteni nekünk!

- - -

 

A legnagyobb hibát azzal követtem el,
hogy azt feltételeztem: magam hozom a döntéseimet.
Előfordul, hogy a legélesebb szemű ember sem
látja meg a zsinórokat, amelyekkel bábként rángatják.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
MAGÁNLEVÉL VORIAN ATREIDESNEK

A tlulaxi képviselők melegen üdvözölték a mosolygós Iblis Ginjót, aki a Dzsatir testőrei és segítők kíséretében lépett elő a diplomáciai űrkompból. Az itteni politikusok és vének korábban számos olyan ügyletet bonyolítottak le Iblisszel, melyek egyike sem került rögzítésre a hivatalos feljegyzésekben. Mikor megérkezett, a főpátriárka alig észrevehető jelzéseket és sokatmondó pillantásokat váltott a Rekur Van nevű kereskedővel és munkatársaival. A Dzsatir több testőre és segítője a korábban megbeszélteknek megfelelően eltűnt a színről, hogy titkolt ügyeket intézzen. A tlulaxiak különleges mentességi jogokkal ruházták fel Iblist.
A tlulaxiak a leszállópályán illő tiszteletadással fogadták a veterán Xavier Harkonnent – biológiai szakértelmük eleven bizonyítékát – is. A primerás szoborszerűen, kiállítási tárgyra emlékeztetően állt előttük, és semmit nem mutatott ki a benne forrongó érzelmekből.
Kizárólag a primerás alacsony rangú szárnysegédeinek egyike, Paolo kvintás kísérte el. Az ifjú Paolo leplezetlen rajongással tekintett a veteránra, akiben legendás jelképet látott olyan ember helyett, aki több hibát is vétett, és múltbéli tettei miatt sajnálkozott. Xaviernak nem volt szüksége ajnározásra, az odaadó ifjú kvintásnak túlzott kedveskedés nélkül kell követnie az utasításait.
Rekur Van és a többi tlulaxi képviselő a domboldalon elterülő szervfarmokon rendezett ünnepi lakomát a vendégeknek. Xavier megállt a Thalim napfényében fürdő, hátborzongató technológiai erdő közepén, és eszébe jutott a legutóbbi alkalom, mikor itt járt. Serenával. A fára emlékeztető emelvények mesterséges gyümölcsöktől – furcsa betűkkel megjelölt, klónozott és módosított szervektől – rogyadoztak.
Rekur Van csupa mosoly volt, s ahogy széttárta karjait, hogy megmutassa szervfarmjaik biológiai bőségét, ajka mögül előbukkantak éles fogai.
– Örömmel látlak újra, Harkonnen primerás! Jelenléteddel megtiszteled a Tlulaxot. Kitenyésztett tüdőnkkel a melledben ékes bizonyítékul szolgálsz a Szövetségnek azzal kapcsolatban, mit kínál nektek csodás társadalmunk.
Xavier biccentett, de egy szót se szólt. Egyenes derékkal állt, és mélyet lélegzett a vegyi anyagok jelenlétét sejtető levegőből.
Itteni látogatásuk óta dr. Rajid Suk, akit elbűvöltek a szervek klónozásából adódó lehetőségek, tovább folytatta saját kísérleteit, habár saját próbálkozásai továbbra sem jártak sikerrel. Kizárólag a Tlulax genetikai lángelméi voltak képesek arra, hogy folyamatosan beültethető és hibátlan szerveket szállítsanak, amire módfelett szüksége volt a Dzsihad Hadseregének...
Mikor Iblis Ginjo fellépett a szónoki emelvényre, szögletes arcán tökéletes elégedettség tükröződött.
– Ez alkalommal beteljesítjük Serena Butler egyik legdédelgetettebb álmát, amit megosztott velünk. Leghőbb vágya volt, hogy a tlulaxiakat a Szövetség keblére öleljük. Nemrégiben bekövetkezett halála árnyékában nehéznek ígérkezik e küldetés, de esküszöm, hogy nem hagyjuk imádott papnőnk álmait vele együtt elvészni.
– Épp ezért örömmel köszöntöm a Tlulaxot a Nemesek Szövetségének legújabb tagjaként, a tlulaxiakat pedig üzletfélként és szövetségesként. Tudósaitok létfontosságú gyógyászati termékekkel fognak ellátni minket abban az időszakban, amikor még több sebesülésre számíthatunk szent célunk megvalósítása előtt. A Dzsihad új és még dicsőbb szakaszába lép.
A főpátriárka láthatóan jókedvű, derűlátó volt, s tele energiával. Fiatalos egészségét és életerejét Aurelius Venport importált fűszerének, a melanzsnak köszönhetően őrizte meg, hiszen az egzotikus szer továbbra is komoly népszerűségnek örvendett a Szövetség legelőkelőbb nemesurai körében.
Vele ellentétben Xavier éveit és a tragédiák súlyát érezte a vállára nehezedni. Xavier, aki nem számított többnek puszta díszletnél, körüljártatta tekintetét a furcsa tlulaxiakon – mindnyájan férfiak –, akik eljöttek az eseményre. Nőknek sehol semmi jele. Habár semmi gyanúsat nem észlelt, mégis úgy érezte, ragadozók tanyájába tévedt. Az apró, éles fogak és a fekete, rágcsálószerű szemek csak fokozták a szorongató érzést.
Iblis Ginjo tekintetében leplezett diadalmámor tükröződött. Széles vállú Dzsatir-tisztek közrefogták és fürkészték a tömeget, figyeltek minden mozdulatra. Csupán a fiatal Paolo kvintás fogadta el fenntartások nélkül az ünnepélyességet.
– Szavatoltuk a tlulaxiak autonómiáját, és tiszteletben tarjuk óhajukat, hogy korlátozzuk a külvilágról ide látogatók számát – folytatta a főpátriárka. – Mégis testvérként üdvözöljük őket a gondolkodó gépek elleni szent küzdelemben.
Xavier a szervfarmok előtt állt, és a gondosan kitenyésztett szöveteket vizsgálgatta. Mély lélegzetet vett, s ritkás levegővel töltötte meg a tüdejét, amelyet évtizedekkel ezelőtt hasonló tartályokból emeltek ki. A homályos tápoldatban úszkáló, gömb alakú szemgolyókra összpontosított. Mintha mindegyik vádló szellemként meredt volna rá.
A tlulaxiak a Bandalong határán emelkedő egyik többemeletes lakóépületben biztosítottak egy lakosztályt Xaviernak, a folyosók, külső erkélyek és futóhidak labirintusának közepén. Szobáját kellemes bútorokkal és szokatlan műtárgyakkal rendezték be, de a kivitel alapvetően puritánnak és iparinak hatott; Xavier eltűnődött, vajon a tlulaxiak egyszerűen az ő kedvéért helyezték-e el a dekorációkat.
Miután részt vett a szervfarmoknál rendezett ünnepségen, a tlulaxiak és Iblis Ginjo észrevehetően elfeledkeztek róla. Leültek egy bankettasztalhoz, ahol valamiféle fűszeres ételt ettek, és feszült beszélgetésbe merültek. Aztán a főpátriárka egyértelműen távozásra szólította fel Xaviert, amikor arra hivatkozott, hogy a veteránt „biztosan kimerítette a hosszú nap”, és azt javasolta, hogy pihenjen le éjszakára a lakosztályán.
Paolo kvintás egy szomszédos szobában aludt. A Dzsatir nem utasíthatta a fiatal adjutánst, az űrkikötő és a külváros üzleti körzete pedig nem vonzotta pezsgő éjszakai élettel a tetterős katonatisztet. Bandalong belvárosa tiltott területnek számított a külvilágiak számára, állítólagosan vallási okokból, noha Xavier nem kapott választ egyetlen kérdésére sem, ami a miértekre vonatkozott.
Xavier a szobájában merengett, mivel még nem akart nyugovóra térni. Szellemileg kimerültnek érezte magát, de teste nem fáradt el. Zavarta, hogy túl sok időt kell egymagában üldögélnie, ahol semmi dolga nem akadt a gondolkodáson kívül. Ilyen körülmények között könnyen felhalmozódtak a kétségek és gyanúk...
Habár Serena Butler szenvedélyes értekezéseket írt, Iblis Ginjo pedig saját népszerű tanulmányokat és emlékiratokat adott közre, Xavier soha nem érzett késztetést, hogy életével és katonai hőstetteivel dicsekedjen. Elsődleges szerepe ellenére sohasem vette a fáradságot, hogy az utókor számára megörökítse vagy igazolja tetteit. Jobban szerette, ha a tettei magukért beszélnek.
Xavier most órákig merengett a tlulaxi éjszakában, és Serena Butler utolsó írásaiban merült el. Semmiféle újdonságra vagy meglepő kinyilatkozásra nem bukkant, hiszen jól ismerte a gondolatait és érveit. Xavier ennek ellenére örömét lelte a szavak költőiségében és a szöveg ritmusában, mintha Serena ismét közvetlenül hozzá beszélne. Úgy idézte meg a róla őrzött emlékeket, mintha önálló, csak neki szentelt albumban lapozgatna az elméjében, és a hatalmas eredményekre gondolt, amelyeket Serena életében elért.
Ami túl rövidre sikeredett.
Egy hangra lett figyelmes, amely a magas erkély harmonikaajtajának kemény ablaktáblája felől jött. Xavier felriadt, és egy mozgó árnyat, egy emberi alak körvonalait pillantotta meg odakint.
Gyanakodhatott vagy megijedhetett volna, de a kíváncsisága felülkerekedett. Amikor kinyitotta az erkély ajtaját, és orrát megcsapta a hideg, kesernyés szellő szaga, titokzatos látogatóval találta szembe magát: egy csontig lesoványodott, aszott férfival, akinek szürke bőrét mindössze ólomszínű sebhelyei tarkították. A férfinak csupán fél szeme volt, a másik helyén iszonyú kráter tátongott. Nyakából áttetsző csövek futottak le a derekához erősített, gélszerű folyadékkal töltött tasakokhoz.
A férfi valahogy eljutott idáig a futóhidakon, aztán egy vizes, összecsomózott kötélen leereszkedett. Xavier el sem tudta képzelni, hogyan tudott annyi erőt gyűjteni ez a csont és bőr férfi, hogy végrehajtson egy efféle tettet.
Az idegen mintha a kimerültségtől vagy a kétségbeeséstől reszketett volna.
– Harkonnen primerás... végre megtaláltalak.
Kis híján összeesett megkönnyebbülésében.
Xavier támogatva a szobába vezette a szerencsétlen párát. A primerás ösztönösen lehalkította a hangját.
– Ki vagy? Tudja valaki, hogy idejöttél?
Az idegen a fejét rázta, noha ez láthatóan komoly erőfeszítésébe telt. Álla saját beesett mellkasára hanyatlott. Úgy nézett ki, akár egy hatalmas sebhelytömeg, egy alig poroszkáló forradásgyűjtemény. Nem csatatéren szerzett hegeké – hanem sebészeti beavatkozásoké. Xavier a szobában álló egyik székbe segítette.
– Harkonnen primerás... – A férfi zihálva vette a levegőt minden szó között. – Lehet, hogy nem emlékszel rám. Tizenhárom évvel ezelőtt veled szolgáltam az Anbus IV-en. A gondolkodó gépek elleni egyik különítményt vezettem ott. Hondo Cregh tercerás vagyok.
Xavier hunyorítva igyekezett előhívni az emléket. Ez a tiszt állította a második kelepcét a Zensíiták falujában, de a helybéliek szabotálták a lövegeket, Cregh és a kommandósai pedig védtelenül várták a robotok támadását. Akárcsak Vergyl.
– Igen, jól emlékszem rád. – Homloka ráncokba gyűrődött. – De úgy tudtam, hogy visszavezényeltek a szülőbolygódra... a Balutra? – Hirtelen levegőért kapott. – A Balutra! Túlélted az ottani pusztító csapást?
– Valóban a Balut volt az otthonom... egykor.
Xavier, akinek elméjébe kérdések százai tolultak fel, közelebb hajolt.
– Láttam a hadászati jelentést, az összegző képeket. Rettenetes! A gondolkodó gépek mindenkit lemészároltak, egyetlen túlélő sem maradt; de hogyan sikerült megszöknöd?
– A támadók... nem gondolkodó gépek voltak. – Hondu Cregh a fejét ingatta. – Ezt akarták elhitetni veletek, de egyáltalán nem Omnius tette. Hanem Iblis Ginjo és a tlulaxiak.
Xavier szívverése kihagyott.
– Mit mondtál?
– Valamit meg kell mutatnom neked, ha a testem még kibírja. – Cregh felemelte a fejét, és pislogni kezdett hatalmas, vérágas szemével. – De figyelmeztetnem kell téged, hogy amit most megtudsz, rettentő veszélybe sodor, és nem fogsz köszönetet mondani érte.
– Nem érdekel a veszély... már nem. – Xavier összeszorította a fogát. – És ha volt bátorságod hozzá, hogy ilyen állapotban eljöjj hozzám, hogy elmondd, hogyan tagadhatnám meg tőled, hogy meghallgassam, amit el akarsz mondani?
Cregh tercerás leszegte a fejét, válla előreesett.
– Azért tettem, mert nincs vesztenivalóm. Már így is halott vagyok. – A derekához szíjazott géltasakokkal babrált, megfogta a mellkasához és a nyakához csatlakoztatott intravénás csöveket. Egyetlen, élénk szeme Xavierra szegeződött. – Ellopták mindkét vesémet és a májamat. A tlulaxiak ideiglenes létfenntartó rendszerekhez csatoltak, nehogy túl gyorsan elrohadjon a testem, mielőtt más részeimet felhasználhatnák.
Xavier nem mindent értett a hallottakból.
– Micsoda? Hiszen szervfarmjaik vannak! Bármit kitenyészthetnek, amire szükségük lehet. Miért kellene...
– Szervdonor vagyok... tlulaxi módon. – A teljesen lesoványodott férfi arcán fanyar mosoly jelent meg. Reszkető lábakkal felállt a székből. – Igen, a tlulaxiaknak valóban vannak szervfarmjaik, de a működtetésük nem túl hatékony. Ahhoz elegendők, hogy békeidőben elég póttestrészt termeljenek, de a Dzsihad szükségleteit képtelenek kielégíteni.
– De hát... ez lehetetlen! – Xavier érezte, hogy lelkét elönti az undor. – Magam is póttüdőt kaptam...
Cregh feje továbbra is előrebukott, mintha a nyaka túl gyenge lett volna hozzá, hogy megtartsa.
– Talán valóban a tartályfákról származott... de az is lehet, hogy egy szerencsétlen rabszolgából tépték ki, akinek a szöveteit nem vetette ki a tested. Amikor a veteránoknak és a Dzsihad sebesültjeinek mind friss szervek kellettek, a tlulaxiaknak... alternatív forrásokat kellett találniuk. Kit érdekelne néhány gyarmatos és érdektelen buddiszlám rabszolga?
Xavier nagyot nyelt.
– Szóval a szervfarm, amit Serenával meglátogattunk, puszta szemfényvesztés volt?
– Nem, azok valóban működő tartályok lehettek, de csak töredékét biztosíthatják a Dzsihad igényeinek. A tlulaxiak pedig nyilván nem akartak elesni az üzlettől és a hatalmas haszontól. A testkereskedők azt akarják elhitetni, hogy fejlett technológiával rendelkeznek, miközben csillagászati árakon szállítják a szerveket.
Mi több, Xavier tudta, hogy ha a Szövetség rájött volna az igazságra, sok szervbefogadó akkor is ugyanígy döntött volna. Maga is a szükséges rosszat választotta volna a Dzsihad érdekében.
Cregh mélyen, haragosan felsóhajtott:
– Így, amikor beérkezik a rendelés, a tlulaxiak azoktól szerzik meg a szükséges szerveket, akiknek már nincs szükségük rá. A hozzám hasonlóaktól.
Xavier igyekezett felfogni a hallottak roppant jelentőségét, és eltűnődött Iblis Ginjo szerepén.
– És a főpátriárka... tud erről?
A férfi sandán ránézett megmaradt szemével, és csúfondárosan felkacagott: – Tud-e róla? Ő találta ki!

- - -

 

Az emberiség kezdettől fogva gyarapítani vágyta a tudását,
mivel úgy vélte, a fajnak származik haszna belőle.
Ám léteznek kivételek, olyan dolgok,
amit senkinek sem szabad megtudnia.
KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Xavier kábultan követte Cregh tercerást a szűk erkélyre, magasan a tlulaxi külváros felett. Az éjszaka párás és hűvös volt. Kettesben felmásztak a veszedelmes, nehézkes korlátokon és az összecsomózott kötélen, homályos futó hidakon és felüljárókon haladtak előre, Xavier pedig, ahol lehetett, támogatta az egykori tercerást.
Xavier tudta, hogy ajtaját, akárcsak Paolo kvintásét, kívülről őrök vigyázzák. Azt remélte, senki sem nyit be hozzá, mielőtt a nekikeseredett katona meg nem mutatja neki, amit akart. Ami még rosszabb, attól tartott, hogy lakosztályát mikroszkopikus kém-képmegjelenítőkkel figyelték. Ám immár túl késő volt az efféle aggályoskodásra.
Éjszaka a tlulaxi város – amelynek szíve tiltott területnek számított – sötétnek, baljóslatúnak és komornak tűnt a vastag falak mögött.
– Oda fogunk bemenni? – kérdezte Xavier a magát már alig vonszoló veterántól. Végig suttogva beszélt. – Az ott lezárt, biztonsági terület...
– Be lehet jutni. A tlulaxiakhoz oly kevés külvilági látogató érkezik, hogy nem ismerik a saját biztonsági rendszerük gyenge pontjait. – Cregh hörögve lélegzett, és láthatóan a fájdalommal küszködött. – De azt hiszem, nehezebb lesz behatolni, mint kiosonni volt. A legtöbb fogoly, akárcsak én, nem túl... mozgékony. Csitt! Nézd!
Előremutatott.
Lekuporodva figyelték, ahogy három tlulaxi elsétál előttük, akiknek mindegyike elektromos szerkezetet cipelt. Mikor ismét szabaddá vált az út, Hondu Cregh előresietett az árnyak rejtekében, Xavier pedig követte őt.
Egy szűk sikátorban, egy hangár méretű fémépület előtt Cregh feldúcolt egy szerviznyílást, és lebukott. Mindketten learaszoltak a tehercsúszdán. Az erőfeszítés nyilvánvalóan nehéznek és fájdalmasnak bizonyult Cregh számára, de nem lassított le.
A hatalmas épület belsejében még Xavier tompa szaglásával is elviselhetetlennek hatott a vegyszerek és a halál bűze. Ám az elé táruló látvány láttán azt kívánta, bárcsak rég elveszítette volna a szeme világát.
A klinikai ágyak leginkább műszerekkel és furcsa rendszerekkel felszerelt koporsókhoz hasonlítottak, és folyadékok beléjük pumpálásával tartották életben a szánalmas, nyafogó alakokat. A barlangszerű létesítmény oly messzire terjedt, ameddig a szeme ellátott a félhomályban.
Több ezer emberi test feküdt bezárva ide. Eleven példányok. Egyesekből nem maradt több, mint lemészárolt törzsek vagy levágott végtagok – felboncolt emberek puszta foszlányai –, amelyek tápanyagok és bugyborékoló folyadékok befecskendezése révén maradtak épek. Más testek friss szerzemények voltak, akiket leszíjaztak, és fogva tartottak, mígnem szerveiket egymás után kioperálták belőlük, hogy teljesítsék a rendeléseket.
Ők voltak a tlulaxiak valódi „szervfarmjai”.
Xavier kapkodva, szipogva vette a levegőt, és hányinger környékezte. Ahogy belélegezte a levegőt, azon tanakodott, vajon nem annak köszönhette-e az életét, hogy egy ismeretlen áldozat akarata ellenére új tüdőt adományozott neki.
A foglyok többségét jellegzetes sötét hajáról és cserzett bőréről az Anbus IV-ről megismertekhez vagy a Poritrinen fellázadtakhoz hasonló buddiszlám rabszolgaként azonosította. A Zenszuni és Zensíita rabok, akiknek még nem távolították el a szemét, elkeseredetten, reménykedve vagy gyűlölettel néztek rá.
– Kiszabadítottam magam az ágyamból – magyarázta Cregh hörgő hangon. – Miután kiszedték minden létfontosságú szervemet, a testkereskedők tudták, hogy nem maradhatok életben, ha elhagyom ezt a helyet, legfeljebb egy vagy két óráig. De amikor meghalt az egyik donortest, sikerült ellopnom az élénkítő- és tápanyagtasakját. Ez elég erőt adott ahhoz, hogy kiszökjek, és felkutassalak. Tudtam, hogy ideérkeztél. Hallottam, ahogy két tlulaxi mészáros rólad beszél. – Mély lélegzetet vett, akár egy felfúvódó fújtató, aztán köhögni kezdett. – Fel kellett áldoznom az életemet... hogy tudj erről, Harkonnen primerás.
Xavier legszívesebben összeesett volna kétségbeesésében. Menekülni akart, de megacélozta magát, és a borzalmas túlélőre nézett.
– De hogyan fogtak el a tlulaxiak? Azt hittük, hogy a többi gyarmatossal együtt megöltek a Baluton.
– A főpátriárka Dzsatir-tisztjei és tucatnyi tlulaxi rabszolgafelhajtó hajó érkezett este, és lebombázták a központi települést – magyarázta Cregh. – Bénító gázt fújtak a levegőbe, amivel elkábítottak és harcképtelenné tettek minket. Akárcsak a Rhissón. Néhányunkat megöltek a látszat kedvéért, csak hogy szét tudják szórni a lemészárolt holttesteket. Aztán elfogtak minket, és felégették a házakat; semmi nyomot nem hagytak maguk után, kivéve azt a néhány megsemmisült harci robotot, amiket a régi csatatereken szedtek össze. A Szövetség így azt feltételezte, hogy a gondolkodó gépek okolhatók az öldöklésért.
Xavier megtántorodott a hír hallatán. Aztán a gyengeség letaglózta a haldokló férfit, és Cregh térdre rogyott.
– A tlulaxiak így szereztek új nyersanyagot a szervfarmjaikhoz, Iblis Ginjo pedig a gondolkodó gépek ellen uszíthatott. Az emberek mit sem sejtve gyűltek harcolni az ügyért.
– Förtelmes csalás – mondta Xavier.
– És ez még nem minden. Évekkel ezelőtt ugyanezt művelte a Csuszukon, és a Rhisso bányászati kisbolygón. A legközelebbi... célpont... a Caladan lesz. Meg kell állítanod!
Xavier egyre növekvő iszonnyal hallgatta a tercerás töredezett szavait, amelyek rövid löketekben törtek elő, akár egy lemerült akkumulátor utolsó töltésfoszlányai. A férfi végül erőtlenül elterült a padlón. Xavier azon tanakodott, vajon hogyan maradhatott életben ilyen sokáig a létfontosságú szervei nélkül – üres törzsként, fejként és végtagokként –, miután lekapcsolta magát a bonyolult létfenntartó rendszerekről, amelyekkel a tlulaxiak frissen tartották a szervkészleteiket.
Xavier letérdelt, vállára vette a tiszt csontos karját, és felállt. Megpróbálta magával vonszolni a férfit, noha tudta, hogy semmit sem tehet érte. Végigbotorkált a koporsószerű ágyak és boncasztalok sorai között, s maga után húzta a hős katonát. Ám végül túl nehéznek bizonyult. Hondu Cregh halott volt.
Xavier gyengéden kiterítette a tercerás tetemét a foltos padlóra. Látta, hogy a szerv- és szövetbegyűjtéshez életben tartott, megcsonkított testek feléje pillantanak. Némelyiket megnyúzták – bőrüket nyilvánvalóan a Dzsihad égési sérültjeinek kezelésekor használták fel –, s a fedetlen, nyers, vörös izomszövet nedvesen csillogott a fényben.
Tovább botladozott, s eltűnődött, kiszabadítsa-e ezeket az embereket, de tudta, hogy legtöbbjük rövid idő alatt meghalna a létfenntartó gyógyászati rendszerek nélkül. Mindannyian létfontosságú szerveket veszítettek el. Néhány megmaradna, de hová tudnának menekülni? Mégis, mit tehetne értük?
Jóllehet a Dzsihad Hadseregének magas rangú tisztje volt, egyedül kellett volna szembeszállnia az őt körülvevő ellenséggel – a tlulaxiakkal, valamint Iblis Ginjóval és a Dzsatir testőreivel. Xavier nem fújhatott riadót. Megkapaszkodott az egyik boncágy szélében. A benne fekvő test erőtlenül felemelte és felé nyújtotta a kezét.
– Úgy látom, elkél némi magyarázat! – szólalt meg egy erőteljes, zengő hang. – Ne ítéld meg azt, amit nem értesz!
Xavier megperdült, és a főpátriárkát pillantotta meg a hosszú folyosó végén a tlulaxi kutatóorvosok, Dzsatir-testőrök és testkereskedők gyűrűjében. Xavier kővé dermedt, hiszen tudta, hogy pozíciója ellenére az életével játszik. Lehet, hogy őt is rácsatolják a rendszerre, és betakarítják a szerveit...
– Már így is sokkal többet megértettem, mint amennyit tudni vágytam volna – felelte Xavier, s próbálta leplezni undorát és felháborodását. – Feltételezem, hogy igazolni tudod a tetteidet.
– Mindössze szélesebb látókör szükséges hozzá, primerás. Ezt bizonyosan megérted.
Iblis robusztusnak és erősnek tűnt, míg Xavier pusztán hihetetlenül aggnak érezte magát.
– Innen... innen származott a tüdőm? – kérdezte.
– Ez még azelőtt történt, hogy hatalomra kerültem volna, így nem tudhatom. Egy tárgyilagos személy még így is kifizetődő cserének tekintené: egy hitvány senkiházit áldoztunk fel egy primerásért. – Iblis kihúzta magát, és módot keresett, amivel meggyőzőbbé teheti az érvét. – Többségük rabszolga, számkivetett, akiket a senkinek sem kellő bolygókról kapartunk össze.
Megvetően a létfenntartó ágyakhoz kötött áldozatok felé pislantott.
– Te ellenben taktikai lángész vagy, a Dzsihad hűséges harcosa. Vedd figyelembe mindazt, amit az elmúlt évtizedekben véghezvittél, primerás: az Omnius elleni győzelmeket! Bármihez viszonyítjuk is, az életed sokkal értékesebb egy közönséges rabszolgáénál, különösen az olyan buddiszlám férgekénél, akik nem hajlandók harcolni a Dzsihadért.
– A cél szentesíti az eszközt – felelte Xavier, és nem merte kimutatni iszonyát. – Ez kellően meggyőző érv lehet.
Iblis elmosolyodott, mivel félreértette Xavier nyugalmát és beletörődését.
– Gondolkodj el rajta, primerás: azzal, hogy életben tartott, és lehetővé tette, hogy tehetséged szerint szolgálj, a rabszolga, aki feláldozta a tüdejét, maga is hozzájárult a gondolkodó gépek legyőzéséhez. Ha a fajtája hajlandó lett volna bármi más módon hozzájárulni a küzdelemhez, ami minden ember kötelessége lenne, sohasem került volna ide, ugye?
– De nem mindegyikük buddiszlám – jegyezte meg Xavier, és Cregh testének elszürkült maradványaira pillantott. A szavak úgy törtek elő torkából, akár a keserű epe. – Egykor ez az ember is a Dzsihad tisztjeként szolgált.
– Mit mondott neked? – kérdezte Iblis élesen, ádáz tekintettel.
Xavier a fejét ingatta.
– Túl gyenge volt, és túl hamar meghalt, de felismertem őt. Hogyan került ide?
– Az a férfi... többé már nem létezik – válaszolta Iblis. – Némelyek olyan súlyosan megsebesülnek a csatában, hogy azt nem élhetik túl. A testük mégis reményt jelenthet másoknak. Ennek a tisztnek a családja úgy hiszi, hogy hősi halált halt, és tulajdonképpen így is történt. Ezután azonban a teste a dzsihadisták és zsoldosok életben maradásához szükséges szerveket biztosította. Mindenképp meghalt volna. Kívánhat bármely harcos ennél többet?
Xavier gyengének érezte magát, és émelygett. Iblis semmivel sem igazolhatja a borzalmas tetteket, amiket ezekkel a tlulaxi szörnyetegekkel elkövetett.
– Serena... tudott erről? – kérdezte végül megsemmisülve.
– Nem, de a tlulaxi technológia tette lehetővé, hogy megteremthessük vértanúságának illúzióját. Azokat a sejtmintákat használták fel hozzá, amiket a tlulaxiak a thalimi látogatásakor vettek le, hogy genetikailag azonos klóntestet növeszthessenek, amelyet iszonyatos módon megcsonkítottunk. Minden pillanatot részletesen rögzítettünk, minden mozzanatot megrendeztünk, hogy annak a szörnyetegnek mutassuk Omniust, aminek ismerjük.
Xavier alig tudta felfogni a kijelentés rettentő súlyát.
– Tehát Serenát mégsem kínozták halálra? Nem gyilkolták meg a gondolkodó gépek...
– Parancsba adtam, hogy saját szeráfjainak parancsnoka, Niriem ölje meg, ha a Corrin-Omnius nem tenné. Serena ki akarta provokálni, hogy Omnius meggyilkolja őt. Ám ha mégsem sikerült volna... nos, ezt nem engedhettük meg. Gyors és fájdalommentes ütéssel kellett végeznie vele, ami teljesen váratlanul éri a gondolkodó gépeket.
Iblis megvonta a vállát.
Xavier hitetlenkedve megtántorodott.
– Miért tett volna efféle szörnyűséget? Mit akart nyerni vele... – Aztán elhallgatott. – Hát persze! Olajat öntött a Dzsihad tüzére. Tudta, hogy az emberek a puszta fásultságuk miatt elfogadnák a kogitátorok békefeltételeit, hacsak nem áldozza fel az életét, hogy ne így történjen.
A főpátriárka mosolyogva széttárta a kezét, mintha a válasz magától értetődő lett volna.
– El tudsz képzelni jobb módszert arra, hogy a gépek ellen hergeljük az embereket a Szövetség minden bolygóján? Serena nem tudott, és én sem. Egyszerűen csak biztosítottam, hogy Serena ne valljon kudarcot. Még a tiltakozók is elnémultak, amikor látták, mit művelt Omnius imádott papnőjükkel.
Az egyik félig lemészárolt Zenszuni nyögése ismét a bugyborékoló, zümmögő orvosi ágyakra vonta Xavier figyelmét. Nagyot nyelt.
– Tudott a szervekről, hogy nagy részük honnan származott; ezekről az emberekről, akiket úgy szabdaltak szét, akár a ruhaanyagot a szabóságban?
A főpátriárka egy pillanatra sokat sejtetően elmosolyodott, miközben a Dzsatir testőrei és a tlulaxiak nyugtalankodva álltak mellette.
– Serenának más terheket kellett vinnie, ezért csupán annyit tudott, amennyit mindenképp tudnia kellett. Megkért rá, hogy találjam meg a módját, hogy a gondját viselhessük a sebesült dzsihadistáknak, és mindenáron megszerezhessük nekik a nélkülözhetetlen szerveket. Habár elismerem, hogy ezek a létesítmények nem keltenek kellemes benyomást senkiben, mégis meghatározó szerepet játszanak. Ezt nyilván te is belátod.
Szélesen elmosolyodott.
– Gondolj Serenára és az ő emlékére, primerás! Magad is tudod, mennyit magasztalta ezeket a farmokat és a rengeteg jótéteményt, amiben részesítettek minket. Tudod, mennyire akarta, hogy a Tlulax belépjen a Nemesek Szövetségébe. A módszerektől függetlenül, valójában mindvégig erre vágyott. – Vészjóslón előrelépett, s atyáskodónak és megértőnek tettette magát. – Tudom, hogy szeretted őt, Xavier Harkonnen, épp ezért arra kérlek, ne cselekedj meggondolatlanul! Ne tedd tönkre azt, amit Serena örökül hagyott ránk!
Xavier csak nehezen tudta megfékezni a dühét.
– Dehogy, eszembe sem jutna ilyesmi – felelte. Abban reménykedett, hogy sikerült meggyőznie Iblist.
A tlulaxiak és a Dzsatir testőrei gyanakvóan méregették, de Xavier az önelégült főpátriárkára szegezte a tekintetét.
– Elegem van a borzalmakból, Iblis, elegem van a háborúskodásból. Mikor visszatérünk a Salusa Secundusra, arra kérlek, hogy... fogadd el a lemondásomat a Dzsihad Hadseregének primerási posztjáról!
Iblis egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán elégedettség ült ki az arcára. Gyorsan elleplezte az örömét, majd biccentett.
– Ahogy óhajtod – természetesen érdemeidhez méltó keretek között. Kiválóan szolgáltál, primerás uram, de a háborúnak folytatódnia kell, amíg le nem győzzük Omniust. Serena emlékéért meg kell tennünk, amit megkövetel a háború.
– Természetesen – felelte Xavier. – Hívj, és szolgálni fogok Serenáért! Egyelőre azonban szeretnék mielőbb hazatérni.
Ám egészen más terveket forgatott a fejében, csak még időben meg tudja valósítani azokat!

- - -

 

A valódi teremtmény, az a fajta, ami engem érdekel,
előbb-utóbb függetlenné válik a teremtőjétől.
Az evolúció és az élettapasztalat messze juttatja
a produktumot a kiindulási ponttól,
a végeredmény pedig bizonytalan.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

A Dzsihad változó hadiszerencséje ellenére Omnius frissítőhajói továbbra is folytatták előre meghatározott, végtelen útjukat egyik összehangolt világról a másikra. Változatlan természete jelentette a gondolkodni képes örökelme legsebezhetőbb pontját.
Agamemnón és egységbe tömörült kimekjei pontosan tudták, hol várjanak az érkező járműre a Richese rendszer peremén. A tábornok a Bela Tegeusén hagyta Júnót, hogy ott folytassa a toborzást, és áttérítse a megtévesztett lakosságot. Kilenc esztendő elteltével a lázadók kellő számú neo-kimekkel rendelkeztek, akik mindent a megmaradt Titánoknak köszönhettek.
Omnius pedig nem vette komolyan a fenyegetést.
Miközben lesben állva várakoztak, Agamemnón és Dante egy ezüst és fekete frissítőhajót észlelt, amely nyilvánvalóan az Összehangolt Világokat összekötő útvonalon haladt. Az előre programozott robot kapitány tette a dolgát, és nem gondolta át a konfliktusban betöltött saját szerepét.
Hat neo-kimek hadihajó várt rá, hogy lecsaphassanak. Agamemnón minden járművét erős páncélzattal és elsőrangú fegyverzettel szerelték fel, amelyeket a Bela Tegeuse helyreállított ipari létesítményeiben állítottak elő. Omnius védelmi lövegekkel látta el sok frissítő futárhajóját, de mindez jelképes gesztus volt, és teljességgel elégtelen ahhoz, hogy az adatgömböket megvédhessék egy esetleges kimek támadás ellen.
Agamemnón tudta, hogy lázadói könnyűszerrel elbánhatnak az érkezővel. A tegeusei lakosokból átalakított neo-kimekek alig várták, hogy bizonyíthassanak, és csapást mérve beszállhassanak a szakadatlan küzdelembe.
Beowulf együtt vánszorgott velük. Az idős neo-kimeket súlyosan megrongálta Hekaté álnok rajtaütése, s hajóját szinte teljesen elpusztították a rázúduló kinetikus gömblövedékek. Menekülés közben a megrendítő erejű becsapódások hatására feszültséglöketek szaladtak végig érzékeny neuródáin, és szétperzselték organikus agya egyes területeit. A csapás következtében a sérült Beowulf a Ginaz aszteroidaövezetében hánykódott, mígnem egy kimek felderítőcsapat meg nem mentette. A sérülés miatt soha többé nem működhet a korábbi hatásfokkal. Az elméje már sohasem lesz a régi.
Egy ritkaságszámba menő és tőle szokatlan részvétrohamnak köszönhetően a Titán tábornok engedélyezte a rokkant és lomha kimeknek, hogy elkísérje őket erre a bevetésre, noha Beowulf nem sokat segíthet nekik.
Habár a Zufa Cenva és Aurelius Venport elleni támadás nem úgy sikerült, ahogy tervezte, Agamemnón tudta, hogy két kiszemelt emberi áldozata meghalt... akárcsak Hekaté, aki immár nem tudta hátráltatni tervei megvalósításában. Elfogadható eredmény.
Agamemnón azt is egyre hasznosabbnak találta, hogy a főbb szövetségi bolygókat lehallgatókkal és képzett kémekkel szórta tele. Mikor a neo-kimekké válás ígéretében megízlelték a halhatatlanságot, a Bela Tegeuse népe önként jelentkezett, hogy megfigyelőkként és adatgyűjtőkként tevékenykedjenek, ami lehetővé tette, hogy a Titánok sokkalta hatékonyabban folytathatták a kétfrontos harcot. Omnius is támaszkodott emberi kémekre, ám óvatosabban, mivel attól tartott, hogy a szabad emberiség hatására javíthatatlanul elromlanak – ahogy az Agamemnón saját fiával, Voriannal is megesett.
– Készek vagyunk lecsapni a célpontra, tábornok! – jelentette be Dante.
Beowulf lelkesen zajongott, majd végül beállította a kommunikációs rendszerét, hogy a még mindig lassú szavai kivehetőkké váljanak.
– Ideje elpusztítani Omniust!
– Igen. Ideje elpusztítani Omniust! – Agamemnón kiadta a parancsot a lesben álló hajóknak, hogy repüljenek rá és csapjanak le a frissítést szállító járműre.
Agamemnón és Dante biztos távolságból követték az eseményeket, miközben a neo-kimekek meglódultak, hogy körülvegyék és feltartóztassák a frissítőhajót. Utasítást kaptak, hogy ne tegyenek rögtön meg nem javítható kárt a járműben. Célzott lövésekkel pillanatok alatt működésképtelenné tették a hajtóműveket, és kiégették a beépítet adórendszereket, ami után a hajó szabadon sodródott.
A robot kapitány nyilván kísérletet tesz rá, hogy vészjelzést küldjön, de a Richese-Omnius sohasem tudja meg, hogy mi történt. Agamemnón és csapata végeznek itt, átveszik a hajó parancsnokságát, aztán továbbszáguldanak a gyanútlan gépi bolygó felé, mielőtt felfigyelhetnének a késedelemre.
– Siessetek! – mondta. – Nincs sok időnk.
A kimek hajók erőszakkal rákapcsolódtak a frissítőjárműre. A tegeusei neók egyike lépett elsőként a fedélzetre, és vonult végig csörömpölő mechanikus léptekkel a fagyos fémfedélzeteken. Agamemnón követte őt, és rögtön a pilótafülke felé indult, hogy mielőbb újabb ezüstös gélgömböt zúzhasson szét fémkarmaival.
A hídon a rezes bőrű robot kapitány meglepte a vakmerő neo-kimeket. Elsütötte a fegyverét, és egy súlyos lövedék hatolt a neo agytároló edényébe, feltépte a falát, majd a falakra és a padlóra loccsantotta a szürkeállományt és az elektrofolyadékot.
Agamemnón meghátrált, s felemelte ízelt járótestébe épített fegyvereit. A robot felé fordította tükörsima, rézszínű arclemezét.
– Ah, Agamemnónhoz van szerencsém! Úgy vélem, előbb rád kellett volna tüzelnem. De ezzel talán magamra haragítottam volna Voriant.
A Titán tábornok habozott, mivel ellenfelében az önálló gondolkodású robotot, Seuratot ismerte fel, akit másodpilótaként Vor kísért el számtalan frissítőútra.
– Épp ellenkezőleg, Seurat. Úgy hiszem, a fiam örömmel fogadta volna a hírt, hogy elvégezted helyette a piszkos munkát.
A robot kapitány kacagást mímelt.
– Nem hinném, Agamemnón. Úgy tűnik, jobban szeret egymaga megbirkózni a nehézségekkel, hogy élvezhesse a győzelmet.
Még több kimek mászott át a frissítőhajóra, és összegyűltek a tábornok mögött. A többi frissítőhajó kapitányát kihajították az űrbe, füstölve távoztak a légzsilipeken, Seurat azonban értékes információval szolgálhat.
– Vegyétek őrizetbe ezt a robotot! – utasította Agamemnón a páncélos neókat. – Ki akarom hallgatni.
Seurat nem mozdult a helyéről.
– Nem hagyhatom, hogy megszerezd a frissítőgömböt. A programozásom nem engedi.
– Futtass végig egy elemző programot, és határozd meg a további lehetőségeidet! Leteríthetlek zavarósugárral, és kiiktathatom az összes rendszeredet, aztán eltávolíthatlak a frissítőhajóról. Robbanólövedéket lőhetek ki rád, amivel teljesen megsemmisítelek. Avagy követhetsz, és csupán elhanyagolható fizikai károsodást szenvedsz. Nem létezik olyan forgatókönyv, ami szerint megvédhetnéd az Omnius-másolatot.
A neo-kimekek zörögve előrenyomultak, miközben Seurat fontolóra vette a választási lehetőségeket.
– Helyes a helyzetelemzésed, Agamemnón – állapította meg a robot. – A sértetlenséget találom előnyösebbnek. Később talán más eshetőség is adódik.
– Ne számíts rá!
Miközben a neo-kimekek az egyik várakozó hajóba vonszolták a robot pilótát, Agamemnón előrement, és feltépte a tárrekeszt, amely az Omniusfrissítést rejtette magában. Habár nem tekintette terve szükséges elemének, összeroppantotta az ezüstös gélgömböt, és az örökelmét csillogó áramkörröggé préselte össze.
Amíg így szórakoztatta magát, a többi kimek átkutatta a hajót, és vákuum-edzett robotok másztak végig a hajótest külső felületén, akár a fémbogarak. Megjavították a sérüléseket, amiket a fegyvereikkel okoztak, új adótüskéket szereltek be; siettek, hogy a hajó mielőbb továbbindulhasson a Richesére.
– A hajtóművek újra működőképesek, Agamemnón tábornok – jelentette Dante. – A frissítőhajó indulásra kész.
Kihasználva az örökelme előre kiszámítható útvonalainak ismeretét, a kimek lázadók mostanáig tíz frissítőhajót kutattak fel és fogtak el. Elegendő Omnius-másolatot pusztítottak el ahhoz, hogy az egymástól nagy távolságban elhelyezkedő Összehangolt Világok széttöredezzenek. A szétszórt örökelme megtestesülések immár nem működtek egységesen.
– Telepítsétek fel a megváltoztatott programot, és eresszétek szabadjára a legújabb fegyverünket!
Agamemnón beállította a vezérművet, amit a robot kapitánynak kellett volna kezelnie.
A frissítőhajó továbbra is rendelkezett a megfelelő jelzőkódokkal és jóváhagyott kapcsolódásokkal a Richese-Omniushoz. Miután a jármű áthalad a védelmi peremen, új útvonalra áll. A hajtóművek addig gyorsítják majd a frissítőhajót, amíg hatalmas sebességű pörölyként át nem fúródik a légkörön, és hihetetlen erejű csapással lesújt a számítógépes örökelme központi citadellájára.
Ekkor a kimekek elözönlik a sebezhetővé vált összehangolt világot. Agamemnón hatalmas hadereje – a Bela Tegeusén megépített masszív hajók, amelyekhez az eredetileg Omniustól elorzott, átprogramozott robot csapatok csatlakoztak – már a közelben várakozott, hogy lecsapjon, beolvasszon és tisztogasson. Amint a megállíthatatlan frissítőhajó becsapódik a Richesébe, a kimek martalócok lerohanják a bolygót, és kiteljesítik a pusztítást. A richesei gondolkodó gépek megpróbálhatják összevonni a haderejüket, de az Omniusalállomások nem fogják időben egyesíteni őket.
A Titán tábornok visszamászott a saját hajójába, és a többi kimekkel együtt figyelte, ahogy az átprogramozott frissítőhajó megindul a bolygó keringési síkja felé. A Richese hamarosan a kimekek fennhatósága alá kerül, amivel ismét közelebb kerülnek az új Titánok Idejéhez. Odalent Júnó újfent nekiáll, hogy kimek szövetségesekké térítse át az elnyomott, reményvesztett embereket.
Az elfogott Seurat pedig talán segíthet meglelni a módját, miként bánhatna el áruló Vorian fiával...
– Készüljetek a bevetésre – adta ki a parancsot Agamemnón. – Ezúttal kétség sem férhet a sikerünkhöz.

- - -

 

Fütyülök a történelemre.
Azt teszem, amit helyesnek látok.
XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
LEVÉL VORIAN ATREIDESNEK

Amikor távoztak a Tlulaxról, Xavier maga vezette a diplomáciai járművet, mivel maga szeretett ülni a vezérműnél. A Thalim rendszer felé vezető úton formális kötelességét teljesítette, de az öreg, megviseltnek mutatkozó férfi ragaszkodott a szerepéhez. A primerás kedélytelennek tűnt, amikor maga mögött hagyta Bandalong sakktáblára emlékeztető városát.
Iblis Ginjo, akinek arcán végtelen elégedettség tükröződött, a pilótafülkében állt, és az utasülés támlájába kapaszkodva bámult lefelé a fémtől és üvegtől csillogó, tökéletes városhálózatra. A domboldalak párhuzamos sorokban húzódtak, és lejtőiket valós, ám megtévesztő szervfarmok pettyezték.
A diplomáciai naszád fedélzetén öt Dzsatir-őrmester figyelte Xavier minden mozdulatát, az idős primerás azonban fáradtnak és megtörtnek tűnt, ahogy a vezérművet kezelte. Azt állította, hogy mielőbb szeretne hazatérni.
Lelke mélyén azonban nem hitte, hogy Iblis Ginjo hagyja, hogy élve visszatérjen a Salusa Secundusra. A főpátriárka nem engedheti meg, hogy botrányos titkai, különösen a tlulaxi szervfarmok és a Serena rejtélyes vértanúságát illető részletek napvilágra kerüljenek.
Nem, a Dzsatir őrmesterei majd megrendezik a balesetet, útközben megölik Xaviert, s tettetett gyásszal és fájdalommal az arcukon térnek vissza Zimiába. Majd Iblis hozzáfog a Caladan elpusztítását előirányzó tervének megvalósításába, foglyokat ejtenek, akik akaratukon kívül szervdonorrá válnak, aztán az igazság nevében uszítja tovább az embereket a kegyetlen gondolkodó gépek ellen.
– Mindig a Dzsihad érdekében jártam el, Xavier – szólalt meg Iblis békítő hangon, s még mindig az igazáról akarta meggyőzni. – Gondolj bele, mennyire erősek vagyunk! A cél szentesíti az eszközt, vagy tévedek?
– Ezt mindannyian elmondhatnánk – felelte Xavier. – Vorian, Serena és én is. Hihetetlenül elhúzódott a háború. Olyan tettekre kényszerített minket, amelyekre csöppet sem lehetünk büszkék.
– Serena büszke lett volna a tetteinkre – bizonygatta Iblis. – Hűnek kell maradnunk az elképzeléséhez. Ennyivel tartozunk az emlékének.
Xavier fásult beleegyezést tettetett. El kellett hitetnie a főpátriárkával, hogy nem jelent veszélyt, és nem cselekszik meggondolatlanul. Ám semmi áron nem engedheti, hogy ez a korrupt férfi visszakaphassa a hatalmát. Valamit tenni kell, mielőtt túl késő.
Elővigyázatosan már kiadta a titkos parancsot Paolo kvintásnak.
Xavier diplomáciai járműve hagyományos hajtóművekkel rendelkezett, amelyekkel hetekig tart az út a Thalim rendszerből a Salusa Secundusig. Vészhelyzet esetére az alsó hangárban álló egyik kindzsal járőrnaszádot a Kolhari Hajógyárban készült Holtzman-hajtóművekkel szerelték fel. A meghajlított téren át való utazás azonban továbbra is kockázatosnak számított, és számos dzsihadista pilóta tűnt el a rutinutazások során. Ám a sebesség mindennél fontosabb volt, és nem maradt más választás. Paolo kvintás vállalta a kockázatot.
Miután Xavier kivezette a diplomatahajót a tlulaxi légkörből, lassan és óvatosan manőverezett a bolygó felett, mintha a megfelelő vektorra akarná beállítani a járművet, mielőtt megnöveli a sebességet, hogy átszelje a végtelen világűr hatalmas szakadékát.
Figyelmeztető jelzések villantak fel a műszerfalon – ahogy Xavier számított rá.
Iblis rögtön felfigyelt rájuk.
– Mi történt?
Xavier értetlenséget színlelt.
– Úgy tűnik, kinyílott az egyik hangár zsilipje. Hmm, talán műszaki hiba lehet... Iblis Dzsatir-őrmesterei dühödten és meglepetten néztek körül.
Iblis átlátott a cselfogáson.
– A szárnysegéded! Mire vetted rá?
Xavier ismét a helyzetjelzőre pillantott, és abbahagyta az alakoskodást.
– Pillanatokon belül beindít egy térhajlító kindzsalt. Nem hinném, hogy az embereid elég gyorsak ahhoz, hogy megállítsák.
Iblis rárivallt a testőrökre:
– Eredjetek! Mind az öten! Állítsátok meg azt a hajót! Tüstént hozzátok elém Paolót!
A Dzsatir őrmesterei kirohantak a pilótafülkéből, és végigszaladtak a folyosón, de Paolo kvintás már úton volt.
Xavier elégedetten nyugtázta, hogy mindent tökéletesen időzített. Iblis Ginjo és a Dzsatir a vén Harkonnen primeráson tartották a szemüket, arra azonban egyikük sem számított, hogy az ártatlan képű, fiatal tiszt bármire rászánná magát. Azzal az eshetőséggel sem számoltak, hogy Xavier azonnal lép, még mielőtt a nyílt világűrbe érnek.
– Nem tudom, mire gondolsz, mit érhet el az embered – mondta Iblis lekezelő hangnemben. – Kivel beszélne? Ki hinne neki? Én alakítok minden hírt a Szövetségben, minden nyilvánosságra kerülő információt. Az emberek nekem hisznek, ezért aztán őt is és téged is bevádolhatlak. Egyébként is, hová menne?
Xavier mosolyogva hátradőlt a pilótaülésben, és a műszerfalon igazított valamit. A pilótafülke páncélozott ajtaja sziszegve becsapódott, és áthatolhatatlanul rázáródott Xavierra és a főpátriárkára. Miközben Iblis rémülten megfordult, Xavier végleg működésképtelenné tette a szerkezetet.
Az ajtót most már nem nyithatta ki senki, legalábbis nem a fedélzeten hozzáférhető rendszerekkel és szerszámokkal. Xavier ezzel mattot adott ellenfelének. A megrögzött hazárdjátékos, Vorian büszke lett volna rá.
A diplomáciai hajó a Thalim rendszerben maradt, Paolo azonban már megindult a csillagok felé. Meghajlította a teret, és sikeresen elszökött.
Iblis az öklével kezdte verni a pilótafülke ajtaját, hátha sikerül kinyitnia, de mikor látta, hogy hasztalanul kísérletezik, visszafordult Xavierhoz, és ádáz tekintettel meredt rá.
– Azt reméltem, hogy nem követsz el ostobaságot, primerás. Azt hittem, megértetted az álláspontomat.
– Sokat tudok rólad, Iblis. A szervfarm csupán egyike a megbocsáthatatlan bűneidnek és csalásaidnak. – Xavier bebillentyűzte a navigációs koordinátákat, és rögzítette a pályájukat, aztán rövidre zárta az egész vezérművet, és lekapcsolta a rendszerről a hidat. Iblis immár semmit sem tehetett, hogy megállítsa.
– Mire készülsz?
A diplomáciai hajó magasan a bolygó felett nagy ívben megfordult, majd megindult a csillagrendszer lángoló központja felé. A Thalim napja izzón ragyogott, a fény tündöklően tolult be a pilótafülkébe, és hosszú árnyakat vetett.
– Tudom, mit tettél a településekkel a Csuszukon, a Rhissón és a Baluton – mondta Xavier. – Valójában nem a gondolkodó gépek rohanták le a bolygókat, ugye?
– Nem tudod bizonyítani – felelte Iblis jéghidegen.
– Érdekes válasz... egy ártatlan ember azonban nem így reagálna.
Miközben az automata gyorsítók meglódították a hajót, Iblis odabotladozott a vezérműhöz, és félrelökte Xaviert. Egyik műszer sem reagált, Iblis pedig vadul káromkodott.
– Azt is tudom, mit akartál tenni a Caladan ártatlan lakosaival – folytatta Xavier. – Friss donorokat akartál a szervfarmokhoz, miközben tovább uszítod a Szövetség többi részét.
Iblis szögletes arca elsötétült a makacs önigazolás kényszerétől.
– Serena Butler megértette volna. Ő látta, hogyan veszett ki az emberekből az elszántság. Ellustultak, és már nem érdekli őket ez a fontos küzdelem. Istenre mondom, hajlandók lettek volna elfogadni a kogitátorok tűzszüneti javaslatát! Még egyszer nem engedhetünk meg ilyesmit.
– Egyetértek – válaszolta Xavier. – De nem azon az áron, amit te terveztél.
Hangos dörömbölés hallatszott a pilótafülke ajtaja felől, ahogy a Dzsatir testőrei megpróbáltak bejutni. Iblis igyekezett működésbe hozni a belső nyitószerkezetet, de az ajtó nem mozdult. Dühödten Xavierra meredt.
– Ereszd be őket, te átkozott!
Xavier egyszerűen hátradőlt, és az egyre fényesedő kilátást bámulta a hajóablakon keresztül. A hajó a Thalim rendszer központi csillagának lángoló katlana felé száguldott.
– Serena belátta az önfeláldozás és az ösztönzés szükségességét – mondta –, de amikor sor került rá, maga hozta meg az áldozatot. Senki mást nem kért fel rá, hogy vállalja fel helyette a vértanú szerepét. Te ellenben, Iblis, önző vagy és hataloméhes.
– Nem értem, ezzel mit akarsz...
– Ahelyett, hogy személyesen hajtottad volna végre a veszélyes tetteket, gyanútlan áldozatokat kerestél magad helyett. A Csuszuk, a Rhisso és a Balut népével fizettetted meg önző törekvéseid árát.
– Ha megkísérled a nyilvánosság elé tárni az úgynevezett bűneimet, képtelen leszel tényekkel alátámasztani a vádjaidat. – Iblis megragadta Xavier vállát. A primerás meg sem próbált ellenállni, mikor a főpátriárka kitaszította az ülésből. – Senki sem fog hallgatni rád, öreg! Túlságosan bebiztosított ehhez a hatalmi bázisom.
– Tudom – felelte Xavier, és feltápászkodott a padlóról. Furcsa szertartásossággal leporolta az egyenruháját. – Épp ezért nem hagyhatom, hogy a politikusok intézzék el ezt az ügyet. Te és a fő talpnyalód, Yorek Thurr meghamisítanátok a bizonyítékokat, és kibújnátok a büntetés elől. Milyen kár, hogy most nem lehet itt veled! Ehelyett katonatisztként én lépek fel a Dzsihad érdekében, ahogy mindig is tettem. Úgy határoztam, hogy eltávolítok egy ellenséget a csatatérről. Pillanatnyilag pedig te vagy az emberiség fő ellensége, Iblis Ginjo.
A hajó egyre zuhant a Thalim gigantikus napja felé. A súlyos tömegvonzás csábító, láthatatlan ujjakkal nyúlt ki feléjük, és egyre gyorsabban, egyre közelebb vonzotta a naszádot. Iblis folytatta hiábavaló küzdelmét a vezérművel, és átkozódva verte öklével a műszerfalat. Előhúzta a kését, és megfenyegette Xaviert.
– Fordítsd meg a hajót!
– Kiiktattam a navigációs rendszereket. A világmindenségben semmi sem képes már változtatni az irányvektoron.
Iblis sötét szeme kikerekedett, mikor rádöbbent, mi vár rá.
– Ezt nem teheted!
– Egészen egyszerű. Nézd csak a nap fényét! Látod, ahogy pillanatról pillanatra egyre erősebben ragyog?
– Ne! – jajveszékelt Iblis.
A Dzsatir tisztjei tovább ütlegelték a pilótafülke lezárt ajtaját, de fegyvereik és szerszámaik elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy áttörjék az akadályt. A hajó tovább száguldott a csillagot övező napkorona tűzfüggönye felé.
– És ami mindennél rosszabb, Iblis, tudom, hogy te beszélted rá Serenát, hogy feláldozza magát. A te lelkeden szárad ennek a nagyszerű nőnek a halála.
– Maga döntött így! Nem hagyhatta, hogy a kogitátorok terve sikerüljön. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. Hajlandó volt megadni ezt az árat.
– Nem úgy, ahogy te intézted. – Xavier már nem is figyelt a másikra. – De hamarosan személyesen is megkérdezhetem tőle.
A hajó megtorpant, majd megugrott, hánykódott a tomboló nap ionizáló áramlataiban, és megremegett az egyre növekvő gyorsulástól, de nem tért le az útvonaláról. A naszád úgy repült a lángoló gáz puffadt gömbje felé, akár egy tompa tőr. Iblis arcán patakzott a veríték a rémülettől és a fokozódó hőségtől.
Xavier visszagondolt az életére, a családjára, mindenre, amit nem volt alkalma megtenni. Nem érdekelte, hogy a legendák nem akként fognak megemlékezni rá, mint ami valójában volt. Végül, ha Paolo kvintás sikerrel jár, legalább Vorian Atreides megérti őt. Xavier nem vágyott ennél többre.
Mindez többet jelentett személyes ügynél, többet a puszta bosszúnál. Iblis és az ő mesterkedő igézete nélkül a Dzsatir és a tlulaxiak elveszítik a befolyást és a vezért, hogy folytathassák iszonyatos rajtaütéseiket az emberi gyarmatokon. Xavier megmenti a Caladan népét és Iblis elfajzott, elhibázott buzgalmának minden jövőbeli áldozatát.
Iblis újra meg újra tagadóan felordított. Hasztalan szavak. A Dzsatir tovább döngette az ajtót, miközben a hajó megállíthatatlanul repült a nap forró és egyre terebélyesedő lángnyelvei felé. A kavargó fotoszféra immár oly ragyogó fénnyel töltötte be a hajóablakot, ami mintha bármelyik pillanatban megolvaszthatná a fémet és a plázüveget.
A pilótafülke elviselhetetlenül felforrósodott. A kihagyó keringetőrendszerek nyögtek és rázkódtak, ahogy mindhiába igyekeztek megvívni a túlmelegedéssel. Minden lélegzet emésztő tűzként perzselte Xavier tüdejét. Összeszorította a szemét, de a sugárzás és a hő még így is égette a retináját. Xavier hozzá és Iblishez illő halotti máglyának találta a csillagot. Iblis egyre csak üvöltözött, ahogy a hajó belerohant a nap szívébe.

- - -

 

Lényeges az időzítés, különösen,
ha a meglepetés erejére alapozunk.
VORIAN ATREIDES: SZÉGYEN
NÉLKÜLI VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Roppant, gumószerű alakok tornyosultak Norma Cenva fölé, és valóságos város épült fel az elképzeléseiből, ahogy a semmiből alkották meg vagy alakították át a térhajlítókat. A tekintélyes katonai munkaerőnek, a Szövetség jelentős anyagi támogatásának és az új életre kapott Dzsihad sürgető közhangulatának köszönhetően a Kolhari Hajógyár lélegzetelállító ütemben gyarapodott. Norma álma kezdett valóra válni.
A hajógyár több mint száz kilométerre elnyúlt minden irányban, s a nyüzsgő ipari létesítmény monumentális rácshálózatban borította be a Kolhar valaha mocsaras síkságait. Az üzemeket nagy sebességű szuszpenzorsínek kapcsolták össze, és fehér fülkék száguldottak a láthatatlan vágányokon.
Norma ennek ellenére sohasem érezte magát még ennyire elveszettnek és kiüresedettnek. Eleven, nyolcéves kisfia, Adrien mellett állt az egyik kolosszális jármű árnyékában, és könnyek patakzottak gyönyörű arcán. A Dzsihadtiszt feszélyezetten, komor arccal várakozott, mivel pár perccel ezelőtt rettenetes hírt kellett közölnie.
A látomásomban láttam ezt. Tudtam, hogy soha többé nem láthatom Aureliust.
Normának félre kellett tennie a személyes gondjait. Már túl késő volt sajnálkozni azon, valójában mennyire kevés időt töltött el férjével, és hány évet vesztegetett el az életéből a háború miatt. Rengeteg munka várt rá, hiszen meg kellett oldania a navigáció veszélyeinek problémáját. Máskülönben rengeteg dzsihadista és zsoldos vész oda.
A másik nagy álmomat is valóra kell váltanom.
Ez idáig harminchét katonai űrnaszádot alakítottak át, vagy építettek meg a semmiből. További harmincöt megépítése volt folyamatban, amelyek hamarosan elkészülnek. A kivitelezés különböző fázisaiban lévő, gigantikus fekete vázakat a Szövetség arany- és ezüstszínű zászlói borították. Minden jármű körül szuszpenzor-állványzatok és építőuszályok dzsungele lebegett.
Jóllehet katonai célokra igénybe vették a VenKee teljes térhajlító flottáját, a Dzsihad hadvezetése hozzájárult, hogy a VenKee Vállalat készenléti alapon jelentős árukészleteket szállítson. Szerencsére eddig nem történt komoly baleset, de a szerencsétlenség bekövetkezte csupán idő kérdése volt.
A sikeres teherfuvarok immár hónapok óta folyamatosan ontották a pénzt a VenKee kasszájába, és lehetővé tették, hogy továbbra is szállítsák a melanzsot a rengeteg nemesnek, akik immár nem tudtak meglenni a napi fűszeradagjuk nélkül. Mivel a parlamenti képviselők egyre nagyobb fűszerkészleteket igényeltek, elképzelhetőnek tűnt, hogy a Dzsihad Hadserege a Szövetség „sürgősen kielégítendő szükségletei” miatt hozzájárul, hogy VenKee megtartson néhány térhajlító hajót. Norma közben tucatnyi hagyományos, lassú kereskedelmi járművet indított útnak, hogy folyamatosan szállítsák a szükséges nyersanyagokat.
Az engedményeknek köszönhetően, amelyeket még Aurelius csikart ki, a VenKee Vállalat vélhetően életben marad. Egy idő után talán még gyarapodik is. Ám ehhez ki kell tartania a szerencséjüknek...
Norma letörölte a könnyeit, de újak buggyantak elő szeméből. Annyira emberi reakciónak tűnt. Hozzászokott, hogy beletemetkezik a munkájába, ami lehetővé tette, hogy elmeneküljön a hétköznapi kapcsolatok, a kisszerű magánéleti, üzleti és politikai konfliktusok elől. Ezúttal viszont, noha termékeny elméjében a meghajlított világmindenséget átszelő utazások fogantak meg, nem kerülhette el, hogy szembenézzen az iszonytató valósággal.
– A Szövetség nyomozócsoportja megvizsgálta az aszteroida becsapódásának helyszínét – magyarázta a tiszt, akinek hangját szomorúság töltötte el. Norma még a nevét sem ismerte. – Tízezrek pusztultak el a szigetcsoporton, sokan közülük tehetséges zsoldosok. Nem hiszem, hogy valaha is megtudhatjuk, pontosan mi történt.
Norma nem kételkedett a hír hitelességében. A síkság felől támadó szél a homlokába, szinte a szemébe fújta a tiszt sötét haját.
– Összehangolt kimek támadásra utaló jeleket találtunk az aszteroidamezőben. A férjednek és az édesanyádnak a környéken kellett áthaladnia.
– Már tudom, mi történt velük – felelte Norma – egy... a jövőt elém táró látomásból. Úgy hiszem, össze fog vágni a megtalált bizonyítékokkal.
Elmondta, minek volt szemtanúja a nagy adag fűszer elfogyasztása után.
Norma érzéseivel küszködve ingatta a fejét a rettenetes veszteség miatt. Két hihetetlenül tehetséges ember távozott az élők sorából. Adrien épp elég idős volt ahhoz, hogy megértse. A fiú némán állt édesanyja mellett.
Mikor a fiára nézett, Aurelius fiatalabb képmását látta benne, akit maga alá temettek a fájdalom óceánjának hullámai. Norma megacélozta magát.
– Még keményebben kell dolgoznunk. Kettőnkre hárul a kötelesség, Adrien, hogy édesapád hagyatékát ápoljuk.
– Tudom, anya. A nagy hajók.
A fiú közelebb húzódott, és átölelte édesanyja derekát. Megvolt benne az adottság, hogy éppoly zseniális legyen, mint Norma, és éppoly jó üzleti érzékkel intézze ügyeit, mint Aurelius.
Norma biccentett.
– Hatalmas kereskedelmi vállalatot hozunk létre, amelyik ezeket a hajókat használja. A jövőre kell gondolnunk.

- - -

 

Álmaimban a Caladan tengereinek suttogását hallom,
mintha a kísérteties régi emlékek visszahívnának oda.
A Caladan messze, nagyon messze esik a Dzsihadtól.
VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
MAGÁN NAPLÓBEJEGYZÉS

Miután értesült Serena borzalmas haláláról, a megtört és sajgó szívű Vorian Atreides visszatért a Caladanra. Nem katonai küldetés vagy terv részeként, hanem személyes okból. Réges-rég tétlenül nézte, ahogy Serena kicsúszik a kezei közül, és nem engedhette meg, hogy ez még egyszer megtörténjen. Ismét ráakadt egy olyan nőre, aki sokat jelentett neki.
Leronicára.
Miért ne vonulhatna vissza a Dzsihadból, fordíthatna hátat a küzdelemnek, és hagyhatná, hogy mások irányítsák a háborút? Immár évtizedek óta harcolt... Ennyi talán nem volt elég? Különösen most, hogy a feltüzelt emberiség bosszúért kiáltott papnőjük mártírhalála miatt.
Leronicával a Caladanon egy időre elfeledkezhetne minderről. Nem tényleges pihenésre vagy felépülésre számított, csupán az emlékek előli zsibbadt menekvésre. Ám ez is jobb volt a semminél. Aztán, mint mindig, visszatérhet a háborúba.
Leronica negyvenedik szabványos évében járt, ikerfiai lassan tízévesek voltak – Vor ellenben huszonegy éves kora óta, amikor Agamemnón fájdalmas halhatatlansági kezelésben részesítette, nem változott észrevehetően. Néhány év múlva Leronica elég öreg lesz hozzá, hogy az édesanyjának nézzék, de Vort mindez nem érdekelte. Az ilyesmit sohasem tartotta lényegesnek. Csupán amiatt aggódott, nehogy Leronicát zavarja Vor vagy a saját külseje.
Amikor Vor ismét megjelent a csapszékben, Leronica láthatóan meghökkent, hogy ilyen hamar visszatért. Odaszaladt hozzá, hogy átölelje, aztán hátrébb lépett, és a szemében tükröződő fájdalmat és rettenetet figyelte. Valami megváltozott. Elmaradt a viccelődés, a délceg bevonulás, a játékos ölelés, az önfeledt kényeztetés.
Vor egyszerűen megölelte, aztán sokáig hallgatott.
– Majd elmesélem, Leronica... de nem most.
– Várj vele, amíg jónak látod! Bármikor szívesen látlak itt. Lakhatsz nálam, ha van kedved hozzá.
A következő néhány nap során Vor órákat töltött el a dokkoknál, és az igéző, nyugalmas óceánt bámulta. Néha Leronica mellé telepedett, máskor visszament a csapszékbe dolgozni, és hagyta, hogy egymagában elmélkedjen a különös utakon, amelyekre életében lépett. Az egyik caladani halász még a tengerre is kivitte egy napra, Vor pedig úgy találta, hogy élvezi a nehéz, de becsületes munkát, akárcsak a friss hal ízét, amit maga fogott.
A fiúk, Estes és Kagin, egészen megkedvelték, noha nem tudták meg az igazat. Vor elérzékenyült, amikor felidézte, miket mesélt neki Xavier Harkonnen az Octával és a családjával töltött órákról, olyan dolgokról, amiket Vor nem érthetett... egészen mostanáig.
– Új férjet kellett volna választanod, Leronica – szólalt meg egyik este, mikor a sziklás parton andalogtak. – Megérdemled a boldogságot, akárcsak a fiaid. Nem egy caladani férfival találkoztam, akik tökéletes jelöltnek bizonyulnának.
Leronica felhúzta a szemöldökét.
– Még alig egy éve özvegyültem meg. Az zavar tán, hogy még mindig facér vagyok?
– Nem zavar, csak nehéz elhinni. Talán a falubeliek és a halászok mind vakok, hogy nem látják, miféle drágakő ékeskedik a szemük előtt?
– Sokan azok. – Hamiskásan rámosolygott, aztán csípőre tette a kezét. – Ráadásul pont te akarsz kioktatni, hogy hogyan éljem az életem? Addig várok, ameddig kedvem tartja... amíg rá nem akadok a megfelelő férfira.
Előrehajolt, hogy megcsókolja Vort.
– A leveleidben, amiket az egzotikus utazásaidról és a rendkívüli helyekről írtál, rengeteget megismertem a világmindenségből. A Caladan csodás bolygó, de általad láthattam a csillagokat, amelyekre sohasem juthatok el.
Sóvárgóan nézte a végtelen, háborítatlan tengert.
– Kezdek beleunni ebbe a helybe, ebbe az életbe. Többet szeretnék adni a fiaimnak. Amikor a Nemesek Szövetségére, a Salusa Secundus és a Giedi Prime városaira gondolok, azt képzelem, hogy Estesből és Kaginból szenátorok, orvosok, sőt akár nemes patrónusok támogatását élvező művészek válhatnának. Itt, a Caladanon nem vihetik többre a halászságnál. Nem szeretném, ha ilyen kevéssel beérnék.

 

Vor a nyugalom és a magány ellenére nem tudta elkerülni a Dzsihadot. Serena vértanúsága az emberiség egészét felbőszítette, a lázadó kimekek pedig – saját apját, Agamemnónt is beleértve – súlyos csapásokat mértek Omniusra. Vor úgy vélte, hogy összehangolt támadással most akár véglegesen is legyőzhetnék a számítógépeket. Ám hátravolt még egy kemény ütközet...
Amikor a Dzsihad futára a Caladanra érkezett, pontosan tudta, hol találja Vort. Harkonnen primerás elmagyarázta neki, merrefelé keresse.
Vor gyomra összeszorult, amikor meglátta a parton feléje siető egyenruhás férfit. Paolo kvintás kipirult arca jelezte a küldetés fontosságát. Egy tengerparti sziklán ülve akadt rá Vorra, aki a közelgő dagály zúgását hallgatta.
– Atreides primerás! Fontos, személyes üzenetet hozok Harkonnen primerástól.
Leronica felállt, hagy magukra hagyja a férfiakat.
– Vissza kell mennem a csapszékbe. Ti ketten pedig beszéljétek csak meg a hadititkokat...
Ám Vor megragadta a csuklóját, és ott tartotta.
– Előtted nincsenek titkaim.
Az alacsony rangú tiszthez fordult, és várt.
– Egyenesen a Tlulaxról jövök. Harkonnen primerás sürgős üzenettel indított útnak. Megparancsolta, hogy nem mehetek Zimiába, és a Dzsihad Hadseregének egyetlen más tisztjével sem közölhetem a hírt. Attól félt, hogy megmásítják a szavait. Azt mondta, hogy ehelyett a Caladanon keresselek, ahol ezzel az asszonnyal leszel.
Vor szíve zakatolni kezdett, hiszen tudta, barátjára nem jellemző, hogy megkerülje a hivatali utat.
– A primerás azt mondta nekem: „Elég, ha Vorian jó barátom tudja meg az igazat” – magyarázta Paolo.
A fiatal tiszt lapos, lepecsételt csomagot tartott elfehéredett kezében. Noha igyekezett vigyázzban állni, és egyenletesen lélegezni, egész testéről lerítt a feszültség. Az efféle előírásosság Xaviernak talán fontos lehetett, Vort azonban kizárólag a hír érdekelte.
– Bökd már ki, kvintás! Mit üzent?
Paolo nagyot nyelt.
– Gyorsan megírta ezt a levelet a jelenlétemben, és elküldött, mielőtt a Dzsatir emberei feltartóztathattak volna. Épp hogy sikerült elszöknöm. Attól félek, Harkonnen primerás bajba került. Nem... nem szabadott volna magára hagynom, de utasított rá.
Vor feltépte a borítékot. Furcsamód nem tartalmazott biztonsági pecsétet vagy kódolást. Közönséges, kézzel írt feljegyzés volt. Amikor Vor később visszagondolt erre a pillanatara, e tény rengeteget elárult neki Xavier kétségbeesettségéről.
Ahogy a tengeri fuvallat meg-meglebegtette a papírt a kezében, Vor egyre kikerekedettebb szemekkel olvasott: a tlulaxi szervfarmok csalásáról, a gondolkodó gépeknek tulajdonított rajtaütésekről a Csuszukon, a Rhissón és a Baluton, amelyeket valójában Iblis Ginjo titkosrendőrsége követett el: az emberek lemészárlásáról, a szükséges szervek betakarításáról és Omnius befeketítéséről. És a következő célpont éppen a Caladan lett volna.
Ez a hely!
Visszagondolt a Csuszukon látott csontkamrára, amely iszonyú ellentétben állt az érintetlen óceánbolygó szépségével.
– Iblis, te alávaló féreg!
Orrcimpái kidagadtak, amikor elgondolta, mit fog tenni a főpátriárkával, amint elég közel kerül hozzá, hogy a nyaka köré fonja acélos ujjait.
Tovább olvasott. Xavier leírta, mit tervez, hogyan akarja egy utolsó hőstettel örökre hatástalanítani Iblis Ginjo igéző, erős mérgét. Az agg primerás tudta, hogyan fogják megítélni őt a Szövetség polgárai – fanatikusnak, árulónak, szeretett főpátriárkájuk gyilkosának fogják tartani –, de Xaviert nem érdekelte a halála utáni szégyen – vagy dicsőség, ha a teljes igazság napvilágra kerül.
Gyilkos?
Xavierhoz hasonlóan Vor is tudatára ébredt a mítosz és megtévesztés roppant gépezetének, amit Iblis Ginjo létrehozott... A titkosrendőrség teljes állománya és a fanatikus dzsihadista harcosok fenn fogják tartani Serena Butler papnő és odaadó főpátriárkája, Iblis Ginjo illuzórikus képzetét.
Oldalán Paolo kvintás megköszörülte a torkát.
– Harkonnen primerás a napba repítette a hajóját, és magával vitte a főpátriárkát is.
Vor rádöbbent a lehetséges következményekre és a rengeteg buktatóra, amibe még belebotolhat. Semmi sem számított helyesnek vagy igazságosnak, a valóság pedig közel sem volt olyan egyértelműen fekete vagy fehér, ahogy Xavier mindig is látni szerette volna.
Iblis évtizedeket szentelt arra, hogy hálózatokat építsen ki a Nemesek Szövetségében, és nem lesz könnyű felszámolni őket. Még tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ha valaha is kiderül az igazság, nem számít, mennyire rettenetes volt, a belőle származó botrány megtorpanthatja a gondolkodó gépek ellen meghirdetett szent Dzsihadot, aminek mártírhalálával adott lendületet. Követői egymás között harcolnak majd ahelyett, hogy Omnius ellen küzdenének.
Vor szorosan összekulcsolta a kezét. Ezt nem teheti meg Serena emlékével, ezért egyedül ő tudhatja az igazat Xavierról. Remélte, hogy barátja megértené.
Legalább Iblis Ginjo eltűnt a színről.
Újabb gondot okozott, hogy miként bánjon a tlulaxiakkal, ezekkel az elvetemült gonosztevőkkel? Habár a főpátriárka meghalt, titkos összeesküvő társai megmaradtak.
Vornak napvilágra kellett hoznia, hogyan működtek valójában a szervfarmok, s szégyenbe és romlásba kell taszítania a tlulaxiakat. Igen... Ők lesznek majd a bűnbakok, de megérdemlik. Amint a közvélemény értesül a rettenetes csalásról, kíméletlen undorral fordulnak majd a testkereskedők felé. A szervfarmokat elpusztítják, a rabszolgákat pedig, akiket eleven szervtárolóként használtak, felszabadítják ilyen vagy olyan módon.
Vor felsóhajtott, és érezte a vállára nehezedő felelősség súlyát. A múlt és jövő történelmének csomópontjaként látta magát, és barátjához hasonlóan őt sem érdekelte a személyes dicsőség vagy megaláztatás.
Ráeszmélt, hogy Leronica még mindig mellette áll. Aggodalom és rémület barázdálta oldalra fordított arcát, ahogy a távolba nyúló óceánt bámulta.
– Nem tarthatlak itt, Vor. Eredj, és tedd a kötelességedet! – Vor látta, hogy Leronica sötétbarna szemei megtelnek könnyel, habár igyekezett leplezni a bánatát. – Gyere vissza, amikor tudsz, ahogy eddig is tetted!
A másik oldalán Paolo kvintás idegesnek tűnt, és láthatóan alig várta, hogy továbbindulhasson, mintha tehetetlenül sodródna, amíg új parancsot nem kap.
Ám Vor közelebb lépett az asszonyhoz, aki mostanra érzelmi támaszává vált. Két tenyerébe vette a nő állát, és maga felé fordította Leronica arcát.
– Sokat tűnődtem itt. Mostantól fogva ember is szeretnék lenni, nem csak katona. Azt szeretném... ha velem jönnél.
A Leronica arcára kiülő öröm és meglepetés egy csapásra tíz évvel megfiatalította őt.
– De csak egy szegény caladani lány vagyok. Nincs jogom a kiváló primerás élettársául szegődni...
Vor gyengéden Leronica ajkára tette az ujját.
– A szerelmem vagy és a fiaim édesanyja. – Vor habozott, és várta, hogy Leronica tagadja, amit mindketten tudtak. Ám elég volt ránéznie Estesre és Kaginra, hogy ne maradjon kétsége az igazság felől.
Leronica összeszorította az ajkát.
– Azt szeretném, ha a fiúk apjukként emlékeznének Kalemre. Feláldozta értük az életét, és nem akarom, hogy kevesebbként emlékezzenek arra a férfira, akivel életük nagy részét leélték.
– Eszembe sem jutna ilyesmi. Kalem Vazz megtette, ami az én kötelességem lett volna. Felnevelte és megtanította őket a munka szeretetére, erkölcsi tartást adott nekik. Velük volt, amikor én nem lehettem itt.
– Ez nem azt jelenti, hogy mostantól nem teheted meg. – Zihálva formálta a szavakat, és súlyos könnycseppek gurultak végig az arcán.
– A Nemesek Szövetségében fogjuk felnevelni a fiainkat – felelte Vor bólogatva –, és minden lehetőséget megadunk nekik, amit a civilizációnk nyújthat. Hangja megtelt érzelemmel, és magához szorította Leronicát. – Egy egész galaxist kell megmutatnom neked.

- - -

 

Az éjszaka: rés a tegnapban,
és alagút a holnap felé.
ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET

Tíz éve hogy Mahra, Dzsafar és Szelim eszményének követői elhagyták régóta fennálló településüket, és elzarándokoltak a sivatag mélyére, távol Dhartha naib árulói és a külvilági fejvadászok elől. Azon a végzetes napon Mahra – miután felmászott a Tűsziklára, ahonnan jobban követhette az eseményeket – szemtanúja volt férje végpusztulásának. Ám ami aznap történt, valójában a kezdet volt, mivel a nagy Féreglovas hagyta, hogy a fenséges, szelvényes Istenség testének részévé váljon.
Egy évtizeden át vitték tovább Szelim álmát és küldetését. A számkivetettek vezérének hihetetlen haláláról szóló legenda szájról szájra terjedt az Arrakis Zenszuni települései között, és hatására százával eredtek útnak az önkéntesek, hogy felkutassák az elszigetelt búvóhelyet, és csatlakozzanak a féreglovasokhoz.
Az Arrakis sziklabarlangjai és csupasz dűnéi menedéket jelentettek börtön helyett. A homályba burkolózó járatok mélyén a féreglovasok és számkivetettek még több muadru rúnafeliratot találtak a hűvös sziklákba vésve. A jelek azokra az ősi, megfejtetlen írásokra emlékeztették Ishmaelt, amiket a nagyapja tartott harmonthepi kunyhójában, a szútrákat tartalmazó pergamenek között. Ishmael nem tudta értelmezni az írásjeleket, de biztosra vette, hogy a remény és testvériség üzenetét hordozzák.
Az első évben a poritrini menekültek elsajátították az arrakisi bennszülöttek életmódját, vállvetve dolgoztak velük, segítették őket mindennapi teendőik elvégzésében. A leggyengébbek közülük visszanyerték az erejüket, és senki sem panaszkodott. A rabszolgaélet következtében, mikor szeszélyes gazdáik olyan feladatokat bíztak rájuk, amiket még a gépek sem végeztek volna szívesen, az egykori rabszolgák ellenállókká és erősekké váltak.
Ishmael életben maradt társaival állt a hatalmas barlangbejárat előtt, amely a vészjósló rónaságra nézett, ahol sohasem pillanthatják meg rabszolgafelhajtók lábnyomait. Pirkadt, ami Mahra elmondása szerint egykor Féreglovas Szelim kedvenc napszaka volt.
Ishmael leánya, Chamal reménytelinek és erősnek tűnt, teli huszonhat esztendejének nőiességével. Az életerős sivatagi emberek szokása szerint ismét férjet választott magának, és azóta három gyermeket hozott a világra. Szívében még mindig őrizte Rafel emlékét, de Ishmael menekültcsapatának minden tagja elveszítette a rokonait, vagy még a Poritrinen, vagy itt, az Arrakison. Mindnyájuknak tovább kell lépniük, hiszen tudják, hogy ez az otthonuk, most és mindörökké.
A szépséges Mahra odajött, megállt Ishmael mellett, s gránitkemény tekintettel nézett végig a sivatagon. Ishmael gyengéden rámosolygott, és eggyé forrott párként egymás közelében maradtak. El'hiim, Mahra Féreglovas Szelimtől fogant fia, közel tízesztendős délceg kis legénnyé cseperedett... És már megtanulta, hogy óvatosabbnak kell lennie, mielőtt bemászik egy sziklahasadékba, ahol fekete skorpiók tanyázhatnak.
Alig egy évvel azután, hogy a menekültek segítségére siettek, Mahra nem titkolta tovább, hogy Ishmaelt tekinti Szelim alkalmas utódjának. Egészséges és értelmes kisfiúval áldotta meg az Isten, a Zenszuni szokásrend és a küzdelmes nomád élet kényszerűségei miatt pedig az arrakisiak nem közösítették ki az apátlan gyermekeket vagy a megözvegyült asszonyokat.
– A Féreglovas hitvese voltam – mondta Ishmaelnek a barlang védett csendjében, s közben felszegte a fejét, akár egy sivatagi hercegnő. A bal szemöldöke felett fehérlő félhold alakú sebhely sápadtan izzott a sötétben. – Miután Shai-hulud felfalta a férjemet és a gonosz Dhartha naibot, Dzsafart illett volna választanom társamul, aki Szelim helyettese volt. De...
Elfordította a tekintetét, aztán megint Ishmaelre nézett.
– Dzsafar imádattal tiszteli Szelim legendás emlékét, és elbátortalanodik az árnyékától. Nem mondta ki, de érzem, hogy úgy tartja, egyfajta... szentségtörés lenne, ha feleségül venne. A többi férfi is isteni küldöttként és prófétaként tekintett Szelimre. Tiszteletben tartják az emlékét, a hagyományokat, amiket meghonosított, és úgy kezelnek, mintha érinthetetlen istennő lennék. – Mahra megérintette a férfi karját. – Nem lehet így élni, Ishmael.
Ishmael visszanézett rá.
– És mivel én viszonylag idegen vagyok, ezért úgy véled, engem nem fojtanak meg ezek az elvárások?
– A saját nemzetséged vezetője vagy, olyan ember, akire felnéznek, aki igazságos, határozott, és nem fél kiállni a meggyőződése mellett. Szikla vagy, nem lágy dűne, amit kénye-kedve szerint alakít minden arra tévedő fuvallat.
Ishmael összevonta a szemöldökét.
– Arra kérsz, hogy felejtsem el az előző feleségemet.
Mahra a fejét ingatta.
– Nem kérem, hogy bármit is elfelejts. Ahogy én sem fogom soha elfeledni a férjemet. Mindkettőnk magában hordozza a múltját... és a jövőjét. Együtt erősebbek vagyunk.
A nő szavai megrémítették, de Ishmael felismerte az igazságukat.
– Súlyos terhet raktál a vállamra.
Mahra egészen közel állt hozzá, hogy a férfit megrészegítse éles elméjével és szépségével.
Vállat vont, aztán megcsókolta Ishmael kérges arcát.
– Mindannyian súlyos terhet cipelünk, vagy tévedek?
Így aztán egybekeltek, és együtt vezették a számkivetettek egyre gyarapodó csapatát, hogy visszafojtsák az Arrakisról egyre erősebben ömlő melanzsfolyamot. Mindnyájan megesküdtek rá, hogy védelmezik Shai-huludot, és megakadályozzák a fűszer elharácsolását.
Most, hogy a barlang bejáratához hívatta társait, Ishmael végigjártatta tekintetét az embereken, akik ilyen roppant távolságba is követték őt, és a többieken, akik Féreglovas Szelim utódját látták benne. Mögötte, a homok felett az új nap forrósága lebegett.
Szelim számos látomásban részesült, a hatalmas Shai-huludhoz fűződő kapcsolata és a képességeit növelő melanzs hatása révén belepillanthatott a jövőbe. Ishmaelt ellenben nem segítette efféle megbízható forrás a döntéseiben. A Korán-szútrákat és más szentírásokat kellett tanulmányoznia, hogy felismerhesse Isten akaratát. Ishmael időnként arra is szakított időt, hogy az éjszaka sötétjében bámulja a sivatagot, hátha odakint meglátja a jövőt valahol...
Ahogy a nap felhágott az egyenetlen szirtfalon, Ishmael mélyet szippantott a száraz levegőből, és érezte a sivatag fanyar illatát. Az Arrakis sokkalta barátságtalanabb volt a Poritrinnél vagy a Harmonthepnél – de itt találta meg új otthonát, azt a helyet, ahol a rabszolgafelhajtók és a gondolkodó gépek fenyegető jelenlététől, sőt a Nemesek Szövetségétől távol élhetett.
Ishmael mosolyogva nézett végig az arcokon.
– Úgy élhetünk ezen a bolygón, ahogy akarunk, és magunk határozunk az életünk és a jövőnk felett. Soha többé nem leszünk rabszolgák! – Keblében mérhetetlen büszkeséggel felsóhajtott, majd hozzátette: – A mai naptól fogva az Arrakis szabad embereinek nevezzük magunkat! [A „szabad emberek” kifejezés angolul úgy hangzik, hogy „free men”. Nyilvánvaló, hogy az arrakisi sivataglakók későbbi neve, a „fremen” név innen származik.]

 

 

FÜGGELÉK

 

A GYŐZELMEK ÉS VERESÉGEK SORA:
A DZSIHAD KITELJESEDÉSÉNEK JELENTŐS ESEMÉNYEI
(minden dátum a hagyományos naptár szerint értendő)

 

L. e. (Liga előtt) 201.

Erasmus meggyilkolja Serena Butler kisfiát.

 

200.

A Szövetségi Armada válaszcsapásként atomfegyvereket vet be a Földön, hogy elpusztítsa Omniust.

 

198.

A Dzsihad Hadseregének első szervezett támadása a földi diadal után. A dzsihadisták véletlenszerűen választanak ki egy célpontot, a Bela Tegeuse nevű összehangolt világot, és különösebb hírverés nélkül indítják meg az ostromot. Vorian Atreides érdemeket szerez a csatában. A robotok és az emberek hihetetlen pusztítása ellenére az összetűzés egyértelmű győzelem nélkül ér véget. Az emberi haderők visszavonulnak.
Vorian Atreides visszatér a Bela Tegeusére, hogy megállapítsa, mi történt az összecsapást követő egy esztendő alatt, és azt találja, hogy a gondolkodó gépek újjáépítették az üzemeket, és ismét megerősítették a hatalmi bázisukat, mintha mi sem történt volna. A küzdelem és a súlyos emberveszteség ellenére a Dzsihad egy lépést sem haladt előre.

 

196.

Vorian Atreidest első osztályú szekundássá léptetik elő.
Norma Cenva átalakítja a Holtzman-pajzsokat, hogy részben javítson az összecsapásokkor tapasztalható túlhevülés problémáján. A túlmelegedés miatti működési zavarok továbbra is kiküszöbölhetetlenek maradnak, de a pajzs jelentősen megbízhatóbbá válik a korábbi változatokhoz képest.

 

195.

A honrui mészárlás. A Dzsihad Hadserege átfogó hadművelet keretében megkísérli felszabadítani a Honru nevű összehangolt világ fogva tartott népességét, de tévesen mérik fel a velük szembe kerülő gépi erők létszámát. Omnius agresszívebb taktikához folyamodik, és kamikaze robotok megsemmisítik a teljes dzsihadista flottát. A szabad emberiség több mint ötszázezer katonája veszíti életét.

 

194.

A honrui mészárlás után Iblis Ginjo főpátriárka és Serena Butler, a Dzsihad papnője arra kéri az embereket, hogy még többen csatlakozzanak önkéntesként a haderőhöz. Iblis Ginjo arra gyanakszik, hogy áruló kémek szándékosan küldtek hamis adatokat a Honru felett állomásozó gépi haderők létszámát illetően. Nyomozóhatóságot állít fel, amelynek vezetésével Yorek Thurrt bízza meg.
A honrui eseményeket követő kiáltvány hatására Xavier Harkonnen szekundás fogadott testvére, az alig tizenhét éves Vergyl Tantor önként jelentkezik a Dzsihad Hadseregébe.

 

193.

Hivatalosan is megalakul a „Dzsatir” (a Dzsihad Titkosrendőrség), miután Yorek Thurr jelentése további gépi kémek általános jelenlétét feltételezi a Szövetségi Bolygókon; olyan ármánykodó emberekét, akik hűséget esküsznek Omniusnak.
Iblis Ginjo politikai hatalmának megszilárdítása érdekében feleségül veszi Camie Borót, a Titánok Ideje előtt – vagyis több mint ezer esztendeje – uralkodó utolsó császár leszármazottját.

 

192.

A ginazi zsoldosok független harcosként felajánlják szolgálataikat, de visszautasítják, hogy magas tiszti rangot viseljenek a Dzsihad Hadseregében. A lehetséges kihatások feletti hosszas vita után Iblis Ginjo indítványozza, hogy fogadják el az ajánlatot. Más bolygók is felkínálják a zsoldosaikat, de az általános vélekedés szerint a ginazi harcosok a legkiválóbbak.
Tio Holtzman professzor felajánlja a pajzsaihoz tervezett „vibro-tüzelő” rendszert, egy tökéletesen összehangolt technikát, amely a másodperc töredékére lekapcsolja a védőpajzsot, mialatt a dzsihadista hajók lövedékeket indíthatnak. Norma Cenva a háttérben módosítja a számításokat, és ezzel megakadályozza a katasztrófát, de tettéről nem értesíti a professzort.

 

191.

Egy nagyszabású tisztogatás során hét szövetségi képviselőt – kivétel nélkül Iblis Ginjo politikai ellenfeleit vagy bírálóit – a gépeknek való kémkedéssel vádolnak meg. Yorek Thurr folytatja le a kihallgatásokat. A főpátriárka létre hívja a „szeráfokat”, a Serena Butler személyi védelmére kiképzett, fanatikus női testőrök csapatát.

 

190.

Manion Butler leköszön az alkirályi posztról, és leányát jelölteti önmaga helyére. Serenát közfelkiáltással megválasztják, de ragaszkodik hozzá, hogy csupán „megbízott alkirálynő” legyen a háború befejeztéig.

 

189.

A gondolkodó gépek megtámadják és elfoglalják a kis Ellram kolóniát. Minden embert megölnek, vagy rabszolgasorba kényszerítenek. A csata azelőtt véget ér, hogy a Szövetség értesülhetne róla.
Miközben Serena Butler beszédet mond a parlament közgyűlése előtt, merényletkísérletet hiúsítanak meg (amelynek során az egyik szeráf feláldozza az életét), Serenát pedig visszakísérik az Önelemzés Városába. A merénylőt elfogás közben megölik, Yorek Thurr nyomozása pedig fényt derít rá, hogy a férfi agymosáson átesett kém, akit Omnius bízott meg a feladattal.

 

188.

A gépek újabb csapást mérnek, ezúttal a Peridot Kolóniára. A Dzsihad Hadserege ádáz küzdelemben visszaveri az összehangolt erőket. Zon Noret a felszínen vezeti a ginazi zsoldosokat, számos robotot megsemmisít, de a gépi haderők a felégetés taktikájához folyamodnak, és végleg lakhatatlanná teszik a kolóniát.
Dzsihadisták engedetlen csapata a parancs ellenére megtámadja a Corrin új gépi főhadiszállását, hogy elpusztítsa az aktuális Elsődleges Omniust. Mindet megölik a robot védők.

 

187.

Xavier Harkonnen mozgalmat kezdeményez, hogy monumentális háborús emlékművet állítsanak a Dzsihadért életüket áldozó katonák tiszteletére. Serena Butler is támogatja az elképzelést, és megkezdődik az építkezés a Giedi Prime-on, amely rettenetes emberáldozat és egyben a gépek felett aratott jelentős diadal egykori színhelye. Ezzel megegyező emlékművet emeltetnek a Zimián is.
Az ellrami, a peridoti és a corrini kudarc után Ginjo főpátriárka beszédet intéz a Szövetségi Parlamenthez. A Dzsihad immár tizenhárom esztendeje dúl, Ginjo pedig azt indítványozza, hogy a háború idejére másféle kormányzótestületet, egyfajta „Dzsihad Tanácsot” kell létrehozni, amely egységes és előrelátó módon határozhat a háborút illető kérdésekről. Felveti, hogy a Dzsihadot érintő minden kérdésben – legyen szó belügyi (a Dzsatirt illető) vagy külügyi (a Dzsihad Hadseregét illető) ügyről – ez a Tanács döntsön és intézkedjen. Minden más kereskedelmi, társadalmi és belügyi problémát, amely hosszas vitákat igényel, a rendes Szövetségi Parlament tárgyal meg. Ám a Dzsihad gyors és határozott irányítást igényel, ami nem kivitelezhető az ezerhangú Parlament keretein belül. Az indítványt elfogadják.

 

186.

A Dzsatir további tisztogatása Szövetség-szerte. Az emberek paranoiás félelemmel keresik a gépek közéjük férkőzött kémeit. Serena Butler szenvedélyes beszédekkel lelkesít az Önelemzés Városának elszigeteltségéből.

 

185.

Xavier Harkonnent és Vorian Atreidest egyaránt a Dzsihad Hadseregének primerásává léptetik elő.

 

184.

A gondolkodó gépek Szövetségen Kívüli Bolygók ellen indítanak offenzívákat, mivel könnyebben meghódíthatónak ítélik azokat. A dzsihadista haderők támogatása nélkül a kisszámú helyi lakosság képtelen visszaverni Omniust. Három Szövetségen kívüli bolygót hódítanak meg, hogy az Összehangolt Világok terjeszkedéséhez támaszpontként használják őket.

 

182.

Miközben Norma Cenva figyelmét továbbra is a térhajlítási egyenletek kötik le, és egymagában tevékenykedik, Tio Holtzman professzor fiatalabb és buzgóbb asszisztenseket vesz alkalmazásba, hogy meríthessen az ötleteikből; a fiatal kutatók megtiszteltetésnek érzik, hogy a kiváló tudós mellett dolgozhatnak.

 

181.

További két Szövetségen kívüli bolygó – a Tyndall és a Bellos – esik el, és kerül a gépek fennhatósága alá. Mindkét világ kisszámú lakosságát kereskedők, bányászok és gazdák teszik ki, a Dzsihad Tanács tagjai pedig nem értik, Omnius miért pazarolja az erejét efféle helyek megszerzésére. Aztán Atreides primerás felfedezi a szabályszerűséget, hogy mindegyik bolygót előretolt hídfőállásként használhatják, amelyekkel hálóként vehetik körül a Szövetségi Bolygókat, hogy később átfogó, összehangolt támadást indíthassanak.

 

179.

Xavier Harkonnen támogatásával Vorian Atreides azt indítványozza, hogy a Dzsihad Hadserege teljes állományával és haderejével védelmezze a Szövetségen Kívüli Bolygókat is, akárcsak a Szövetségi Bolygókat. A Dzsihad Tanács eleinte ellenzi a javaslatot, Atreides primerás azonban eléjük tárja a hadászati kivetítéseket, amelyeken jól láthatók Omnius hadmozdulatai és a séma, amely szerint sorra elfoglalja a peremen elhelyezkedő stratégiai fontosságú csillagrendszereket. A gondolkodó gépek így hídfőállásokkal fognak rendelkezni, ahonnan átfogó támadást intézhetnek a Salusa Secundus és más kulcsfontosságú szövetségi bolygók ellen. Iblis Ginjo a Szövetség területének növelésére alkalmat adó lehetőséget lát az indítványban.

 

178.

A Tyndall nevű, Omnius által nemrégiben megszállt Szövetségen kívüli bolygó felszabadul egy nagy erőket felvonultató és váratlan dzsihadista ellencsapás nyomán. Az összehangolt támadást Atreides és Harkonnen primerások együtt vezetik. Vergyl Tantor kitűnik a csatában, amiért két kitüntetésben részesül, az érdemrendeket pedig hazaküldi a feleségének és a gyermekeinek.

 

177.

Omnius erőinek jelenlétét észlelik az Anbus IV nevű Szövetségen kívüli bolygó felett, amely vélhetően az átfogó bekerítési terv következő célpontja. A Dzsihad Hadserege tekintélyes haderőt küld a Zensíiták központi bolygójának megvédelmezésére.